MEGMENTETT OLDALAK

Szandai Sándor a Szolnokhoz tartozó Szandaszőlősön született 1903-ban, és Budapes­ten hunyt el 1978-ban. Nevét a művészettörténet tartja számon. Autodidakta, jeles szob­rász volt, eredeti felfogású, anyagban és technikában is teljesen egyéni, semmilyen kor­társ irányzathoz nem kapcsolható, kísérletező kedvű művész. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy írónak indult. Már a húszas években novellákat közölt tőle a Nyugat, a Munka, a Népszava. Még nem volt harmincéves, amikor Szolnokon lapot alapított és szerkesztett, az Irodalmi Kurírt, amely szerzői közé sorolhatta Radnóti Miklóst, Nagy La­jost, Gelléri Andor Endrét, Kassák Lajost, Bányai Kornélt és Zsolt Bélát is. Ő maga tö­mör, feszes szerkezetű, a groteszk iróniát sem nélkülöző, társadalomra figyelő novellá­kat írt, s az ítéletében mindig szigorú Nagy Lajos egy későbbi megjegyzését idézve: kár, hogy a szobrászat kedvéért elhagyta az irodalmi pályát, mert jelentékeny novellistává fej­lődhetett volna.
Alábbi novelláját az Irodalmi Kurír 1932. augusztusi számában adta közre.

TABÁK ANDRÁS

SZANDAI SÁNDOR

Varjú a karón

A forró napon csoportokban kígyózott a menet. Férfiak és asszonyok rongyaik­ban tarkállottak. Az országúton egymás hangját még túlzsibongták, de mire a vá­rosba értek, már némán ballagtak egy­más mellett, mintha halottaskocsit kísér­nének.

Megállottak a piactéren, a városházá­val szemben. Az árujukat pakoló piaci árusok csoportja még növelte a tömeget.

Földműves munkanélküliek voltak.

A forró aszfalton ácsorgókat sűrű sü­ket csönd lepte meg.

Hónapok óta készülődtek a tüntetés­sel. Vezetőjük Fekete András volt. Cson­tos arcát sötét barna szín borította. Apa, anya nélkül nevelkedett a faluban. Mire megnőtt, végigszolgálta a falut, kenyé­rért. Amikor a háborúból hazakerült, ott folytatta a munkáját, ahol abbahagyta. Beszédes természetével a falu napszá­mosainak vezetője lett.

A polgármester szobájában álltak. Két társa gyámoltalanul, lehajtott fejjel, elein­te még bátortalanul bólongatva helyesel­te Fekete András beszédét, de később a polgármester szigorú kiáltására a bólongatást is abbahagyták.

– Munkát kérünk! – könyörgött fekete ünneplőben András.

Nem nélkülözők voltak, hanem éhe­sek. Egyszerű földmunkások. El sem in­dultak volna kérni még most sem, ha András nem beszéli rá őket.

– Fáradságosabb a paraszt embernek kérni, mint tűrni – motyogta András.

– Maguk zavargók! – kiabált a polgár- mester. – Akiknek még ilyen jó fekete gúnyájuk van, mint kendteknek, azok nem éhezhetnek annyira, ahogy azt itt sírják.

– Ez csak azért van, nagyságos pol­gármester úr, mert tisztes gúnyánkat csak nagy ünnepeken szoktuk felvenni, vagy mulatságban, de már évek óta nem mulattunk, így hát megkímélődött – válaszolt András meg nem akartunk egy úr elébe rongyosan gyünni. Nem vagyunk mi zavargók, nagyságos polgármester úr. Mi egyszerű földmívesek vagyunk, akik­nek a türelme jobban nyúlik, mint a legfi­nomabb rétestészta. Itt a munkaidő, be­lehaladtunk a nyárba, a parasztember idejébe, de nincs annyi munka, hogy ma jóllakhassunk, hát akkor mit gyűjtünk té­lire. Nagyobb részünk még olvasni sem tud. Nem tudunk mi magunkon tudo­mánnyal segíteni, csak azt látjuk, hogy nincs munka. Osztán ide hozzuk az adót, hát ide gyüvünk munkát kérni. A mi veze­tésünk a polgármester úr kezében van, hát elgyüttünk kérni, hogy irányítson va­lami munkaalkalomhoz. Akármilyen ne­héz munkát elvégezünk becsülettel, csak legyen. Csak ez a kérésünk nagyságos polgármester úr. Nem akarunk mi csinál­ni semmit, nem kenyerünk a zavargás.

A polgármester hahotázva verte a combját, csak úgy rengett belé a szoba.

– Hát csináljatok! Azt akarom, hogy csináljatok! Ijesztgettek? – és öklével verte az asztalt, közben durva szitkokat szórt a küldöttség felé.

Fekete Andrásnak arcába szaladt a vér és még feketébb lett a szégyentől. Kiro­hant az erkélyre. A polgármester a haj­dúra kiáltott:

– Fogja meg, mert leveti magát a kö­vezetre.

András nem ugrott le, hanem az erkély rácsán felkúszott a tetőre. Megkapasz­kodott a rádiópóznában és mászott fel a hegyéig:

– Emberek! – ordította a tömeg felé. – Ide figyeljetek. Azt mondta a polgármes­ter úr, hogy csináljatok valamit. Én is azt mondom. Mindegy, hogy mit, mert amit most csináltok, az butít. Járjatok a feje­tek tetején, legalább a gerincetek erősö­dik. Fogjátok be magatokat a szekeretek­be és ültessétek a lovakat a helyetekbe, mert már azok úgy sem tudnak húzni. Akinek van malaca, az ajándékozza a fa­luszéli cigányoknak. Süssétek meg a magnak való gabonátokat ünnepi kalács­nak, vágjátok le hozzá fejős teheneteket, csináljatok egy nagy lakzit, adjátok össze az egész falu fiatalságát, hogy szaporod­jatok és lepjétek el a világot. De valamit csináljatok, hogy észre vegyenek benne­teket, mert így földi kukacok vagytok.

Valaki felkiáltott a tömegből:

– Károg a varjú a jegenyén!

– Hess, te csúnya madár! – ordította egy másik. A tömeg meg nevetett.

Fekete András fáradtan lecsúszott a karóról. Fekete ruháján széles csíkokat tépett a pózna. Bevánszorgott a terem­be. Valakitől kapott egy pofont, nem is védekezett. Két hajdú beerőszakolta a mentőautóba. Éles szírénabúgással su­hant az autó, az utat engedő tömeg közt.

– Megőrült szegény. Nem ilyen bolon­dot kellett volna küldeni a polgármester úrhoz. Ez oszt betette a kaput – mondo­gatták az emberek.

– A fene egye meg ezt a Fekete And­rist, de nagy pocsékságban hagyott ben­nünket – mondta egy tömzsi gazda.

– Hát, ez elvette a szánk ízét, de én mindig mondtam, hogy ilyen bolonddal nem érdemes kezdeni – hangoskodott egy berlinerkendős asszony.

A polgármester mondott egy szép be­szédet, volt abban minden. Az emberek lassan megnyugodtak és örültek, hogy szépen megúszták a felvonulást, sietve igyekeztek haza a falujukba. Hatalmas porfelhőt vert utánuk az asszonyok hosszú szoknyája.

– Hát ez nem sikerült – motyogták egymásnak.

Mindenki suttogva igyekezett szom­szédjával beszélgetni, csak egy nagy kamaszkölyök ordított előre rohanva:

– Károg a varjú a jegenyén …

ABLAK

Erich Fried (1921-1988): osztrák költő, író, műfordító, ő maga így vall költészetéről: „Olyan világban és korban keletkeztek ezek a költemények, amikor az emberi félelem és szorongás tölti el. Nem kitaposott világnézeti felfogás vagy politikai párt értelmében szá­mítanak intelemnek. Nem is a legszorosabb értelemben elkötelezett líra, s nem olyan gondolatok vagy képek, amelyeket másokra szeretnek ráerőszakolni, legföljebb csak olyanok, amelyek rám erőszakolják magukat, amikor vadonatúj fegyverek láttán, elévült gondolkodásmódoktól és ősrégi előítéletektől megborzadok.”

ERICH FRIED

Fedezék

Elrejtőzött kérdései mögé
kérdései elől

Elrejtőzött válasza mögé
válasza elől

Elrejtőzött hallgatása mögé
hallgatása elől

Elrejtőzött bírálata mögé
bírálata elől

Elrejtőzött beismerése mögé
beismerése elől

Elrejtőzött döntése mögé
döntése elől

Elrejtőzött kudarca mögé
kudarca elől

Elrejtőzött tettei mögé
tettei elől

Elrejtőzött elvtársai mögé
elvtársai elől

Az elragadó

Valaki elragadja gondolatunkat
Elegendő
olvasgatnunk írásait
s olykor bólogatnunk hozzá

Valaki elragadja érzéseinket
Költeményei
díjakat nyernek
s gyakran idézik őket

Valaki elragadja
tőlünk a nagy döntéseket
háborúról és békéről
Mindig újraválasztjuk őt

Mindössze tíz-
tizenkét névre kell esküdnünk
hogy egész életünket
elragadják

                            CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

KÖPECZI BÉLA

Comenius magyar utópiája

Magyarországon a köztudatban Comeni­us – Jan Amos Komensky – emléke úgy él mint nagy pedagógusé, aki nevelői-ok­tatói elméleti és gyakorlati munkájának egyik színteréül a sárospataki iskolát vá­lasztotta. Kevesen tudják, hogy a cseh- testvérek üldözött papja, majd püspöke, akinek születése 400. évfordulóját ünne­peljük, jelentékeny hatást tett politikai gondolkodóként is. Politikai írásainak egy része a sárospataki évek alatt – 1650 és 1654 között – született, de nemcsak keletkezési helyük, hanem tárgyuk miatt is Magyarországhoz, illetve mindenek előtt Erdélyhez kötöttek.

Comenius politikai gondolkozását alapvetően meghatározta Csehország sorsának tragikus alakulása a fehérhegyi csata (1620) után. A császári és katoli­kus üldözés elől kénytelen volt hazájából elmenekülni s minden reménye az volt, hogy a protestáns hatalmak segítségével sikerülni fog Csehország függetlenségét kivívni. A harmincéves háború azonban úgy fejeződött be a vesztfáliai békével (1648), hogy a sokat szenvedett ország a Habsburgoké maradt, mégpedig teljes alávetettségben és az ellenreformáció legkíméletlenebb térítéseinek kitéve.

Comenius ezután misztikus vallásos­ságától ösztönözve és az isteni segít­ségben bízva hirdette a pápaság és a je­zsuiták hatalmának összeomlását s eh­hez felhasználta Mikulás N. Drabíknak – Drabiciusnak – a Lednicére menekült és ugyanazon egyházhoz tartozó papnak és posztókereskedőnek a próféciáit. Drabi­ciusnak már 1638-ban látomásai voltak, amelyek azt jövendölték, hogy egy Északról jövő támadás leteríti a bécsi „Vadállatot” és felszámolja a római „Babi­lont”. 1643-ban egy újabb látomás I. Rá­kóczi György erdélyi fejedelemre hívja fel a figyelmet, akire várna a protestánsok felszabadítása, de aki e feladatot nem vállalja. Comenius minderről tud. Annál is inkább, mert maga is chiliasztikus gon­dolatokkal foglalkozik s mert Drabicius sürgeti, ismertesse próféciáit és legyen közbenjáró a Rákóczi-családnál. Jellem­ző, hogy Comenius 1657-ben Lux in tenebris címmel kiadja két másik jövendőt mondó próféciái mellett a Drabiciuséit is. A könyv, amely több kiadást is megért, botrányt keltett, s nem kisebb gondolko­dó, mint Pierre Bayle utasította el Comenius és az exulánsok, köztük a hugenották apokaliptikus elképzeléseit.

Drabicius jóslatai azután is hatnak, hogy 1671-ben Pozsonyban őt magát, kit előbb a katolikus hitre kényszerítettek nyolcvannégy éves korában kivégezték mint istenkáromlót és mint a felsőbbség ellenségét. Magyarországon a jóslatok Habsburg-ellenessége hatott főleg a Rákóczi-szabadságharc idején, sőt annak leverése után is. Maga Rákóczi 1711. má­jus 17-én, tehát a szatmári béke aláírása után, így biztatja a már csüggedő mun­kácsi őrséget: „és az Esdrás profetiája szerént, ha Drabetiusnak nem hisztek is: az kétfejű sasnak meghalván egyik feje, égni fog az mellyel” A meghalt egyik fej: I. József császár, akinek holtát eltitkolták a Szatmárban összegyűlt kurucok előtt. A panaszkodó Forgáchnak pedig ezt vá­laszolja 1712. március 12-én: „Olvassa kegyelmed ezek mellé (az utrechti béke­tárgyalásokról érkező hírekről van szó) az baraszlai, komáromi, lengyel és az angliai igazmondó kalendáriumok prognosticumit s calculálja Drabetiust” Ber­csényi leveleiben még gyakoribb a Drabiciusra való hivatkozás, akinek jóslatait másokéival összehasonlítja s időnként, mint egyik 1712. július 6-i Rákóczihoz írott levelében (tréfálkozva) élő személy­ként is említi: „ha nem bízik is hozzá Fölséged, mégis jó szívvel fogadná Fölséged Drabecius Uramot”.

Nemcsak Drabicius, Comenius is bízik abban, hogy a Rákóczi-családnak szere­pe lehet Európa protestánsainak megvédelmezésében. Ez az egyik oka, hogy el­fogadja Lorántffy Zsuzsanna és fia, Rá­kóczi Zsigmond meghívását, aki az utol­só cseh király, V. Frigyes lányát veszi el feleségül.

A cseh menekültek nagy reménység­gel fogadják e házasság hírét, hiszen a pfalzi választófejedelem és Erdély között dinasztikus kapcsolatok alakulnak ki, s ez segítheti a protestáns országok összefogását.

Ennek a reménynek a kifejezője az a „bizalmas beszéd” amelyet Nátán mond el Dávid előtt s melynek latin címe: Sermo secretus Nathanis ad Davidem. Ná­tán maga Comenius. Dávid pedig Rákó­czi Zsigmond herceg, a Partium ura, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem na­gyon fiatalon, 1652-ben elhunyt testvére. Comenius nyíltan kimondja, hogy mit vár meghívójától: mint a hős Dávid álljon a protestáns koalíció élére és lépjen fel a katolikus Goliáth ellen. „És bizony töb­ben vannak, akik Téged többre becsül­nek mint másokat, Izaiás nemzetsége vagy és mert legalkalmasabbnak látszol Kelet, Nyugat és Észak egyesítésére, mert országod középen van, és Téged Isten rendelt e feladatra, s nagyon is megfelelő vagy erre.”

A feladata az, hogy „hősi módon” ér­demeket szerezzen a családja, a nemze­te előtt, a szomszéd népeknél, egész Európában, a töröknél és az egész föld­kerekségen. Családját felmagasztalhatja, a nemzetet megszabadíthatja „az értelmi és erkölcsi barbárságtól, az Antikrisztus igájától és a török elnyomástól”.

A szomszéd népeket is segítheti ab­ban, hogy mindezek alól ugyancsak fel­szabaduljanak: ez esetben az osztrákok­tól, a cseheken, morvákon keresztül a lengyelekig sorolja a különböző népeket. Segítségére lehet egész Európának is, amely „viszálykodásoktól szenved”, hogy „könnyebben és szilárdabban egyesüljön a boldogító békében, szeretetben és rendben”.

Drabiciusszal együtt reméli a lehetet­lent is: „A török nemzetnek módot fogsz adni, hogy megismerje Krisztust, a nemzetek világosságát”. (Ezért sürgeti, hogy a Rákóczi-család támogassa a Biblia tö­rökre fordítását és kiadását, Drabiciusszal együtt, de hiába.)

De nemcsak a törökökről van szó. Szeretné, ha a „világ összes népei” meg­térnének és együtt üdvözülnének, s eb­ben is várja Rákóczi támogatását. Ez a program nemcsak vallási, hanem politikai és kulturális is, s végső fokon a világbé­két akarja megteremteni a korban elter­jedt irenizmus szellemében. „Hiszen – ír­ja – az egész földkerekség egy ház, egy nemzetség, amely egy vérből sarjadt, amelyet így a közös vér köteléke tart össze; eskünk arra kötelez, hogy azt óhajtsuk: közös hazánk minden lakójá­nak jól menjen sora”. Bibliai idézetekkel bizonyítja, hogy ez az idő közeleg, s erre kell felkészülnie a Világosság Társaságá­nak vagy a Hősök Egyesületének. A lako­dalmat fel kell használni arra, hogy a kirá­lyok és népek követeivel megkössék a szent szövetséget s létrehozzák az emlí­tett társaságot.

Mindennek megvalósítására a fő esz­köz a panszofikus világosság megisme­rése és elterjesztése. „Azt óhajtom ugyanis, hogy Te minden dologban, még a speciálisokban is »pansophus« légy, egyetemlegesen bölcs, aki t. i. úgy tud mindent – bármire vonatkozzék is – fel­fogni, rendszeresen összefoglalni, elren­dezni, összekapcsolni és így az élethez és a munkálkodáshoz alkalmazni, hogy bármihez is kezd így annak lehetetlen лет sikerülnie.” A panszofizmus tehát racionális és szintetikus gondolkozást feltételez, amely mögött a transzcendenciába vetett hit áll; olyan hit, amely felté­telezi Krisztus eljövetelét és a világ meg­váltását. Ennek a gondolkodásnak a ter­jesztésére Comenius az iskolát, a köny­veket és az egyházat ajánlja. A sárospa­taki iskola ennek a nagy tervnek egy ki­csiny részlete, de olyan részlet, amely a kísérlet sikerét hivatott bizonyítani. Politi­kailag a Világosság Társasága, tehát Co­menius eszméinek hatalmi képviselői hi­vatottak arra, hogy a világ egységét és békéjét megvalósítsák. Mindebből látha­tó, hogy annyi más utópisztikus elképze­léssel együtt az övé is a tudati tényező­ket állítja homloktérbe, nem véve tekin­tetbe a reális gazdasági, társadalmi vagy politikai körülményeket. Amit azonban az oktatásban mint módszert, sőt mint szemléletet is javasol, megfelel a kor ha­ladó törekvéseinek.

Úgy tűnik, hogy a magyarországi vi­szonyok arra késztetik Comeniust, hogy elmélkedjék a változás reális feltételeiről is. Ebből a szempontból roppant érde­kes az az emlékirata, amelyet 1654-ben öntött végleges formába és ajánlott II. Rákóczi Györgynek a következő címmel: Gentis Felicitas, Speculo exhibita iis, qui num felices sint et quomodo fieri possint cognoscere velint. Tehát: A nemzet bol­dogsága, tükörképben bemutatva azok­nak, akik meg akarják tudni, boldogok-e és miképpen lehetnek azzá. A magyaror­szági valóságos helyzetet pontosan be­mutató munka egy olyan meghatározás­sal kezdődik, amely figyelmet érdemel, a nemzet meghatározásával. Comenius szinonimaként használja a gens és a natio szavakat: „A nemzet vagy nép azon emberek közössége, akik ugyanazon törzsből származnak, a világnak ugyan­azon helyén (mintegy közös házban, me­lyet hazának neveznek) laknak, egy nyel­vet beszélnek, és ezért a közös szeretet, az összetartás és a közjóra való törekvés kötelékei fűzik össze őket.” A meghatá­rozás sokoldalú, nemcsak földrajzi, nyel­vi, de pszichikai-mentális-erkölcsi ténye­zőket is figyelembe vesz, ugyanakkor nem foglalkozik az állam kérdésével, ami azért meglepő, mert Comenius egy olyan nemzethez tartozik, amely állami függet­lenségéért szörnyű és bukással végző­dött háborút folytatott. Ezt a hiányt, ha nem is fogalmilag, de a feltételek felsoro­lásával részben pótolja. A nemzet bol­dogságának tizennyolc feltételét sorolja fel: legyen népes, lakhatásra alkalmas földje, idegenekkel nem keveredett, bé­kés természetű, jó szomszédok vegyék körül, magát meg tudja védeni, otthon békében és egyetértésben él, jó törvé­nyei, jó és bölcs elöljárói legyenek, még­pedig hazaiak, nem idegenek, mert azok nem hajtják társaikat a szolgaság jármá­ba, hanem megtartják őket szabadsá­gukban, mindenki végezze el kötelessé­gét, fejlessze a gazdaságot és a mester­ségeket, mert így bőség terem, senki sem veszi el a másikét, vagyon és köz- biztonság uralkodik, biztosítva van az if­júság helyes nevelése és a kultúra ápolá­sa, tiszta és bensőséges istentisztelet jellemzi, Isten kitünteti jelenlétének és kegyelmének rendkívüli jeleivel s végül mindezért más népek csodálatának tár­gya.

Ha most már ezeket a kritériumokat a magyarokra alkalmazzuk, akkor azt álla­píthatjuk meg, hogy sok hiánnyal és hi­bával találkozunk. A nemzet nem népes, a föld jó, de mégis gyakori az éhínség, a betegség és a korai halál, az országot sok nép lakja, a szomszédok támadóak, a németek is, és nemcsak a törökök, hi­ányzik a belső béke és közjóra törekvés. Érdemes itt idézni egy külső szemlélő megállapítását: „Mert ha van hely a Nap alatt, ahol az irigység és a gyűlölség az úr, ahol az emberek belső gyűlölettel és ellenségeskedéssel emésztik magukat, vagy legalábbis nem törődnek magukkal, hanem elhanyagolják ügyeiket – ez az a hely” (ti. Magyarország). Súlyos Comenius társadalomkritikája is, amikor megál­lapítja, hogy a törvények nem terjednek ki minden dologra és főleg mindenkire. „Ezért a teljesen tudatlan népet súlyos alárendeltségben a szolgaság igájában tartják: úgy látszik, a többiek sem annyi­ra a törvények szerint élnek, inkább a szokásaik igazolják őket.” Nem működik jól az igazságszolgáltatás. A királyok ide­genek: „Erőszak uralkodik mindenfelé, az egyik ember elnyomja a másikat.” „Új nehézség (habár régi baj), hogy itt nem mindenki foglalkozik tisztességes mun­kával, a legtöbben (nemesek és nem ne­mesek, férfiak és nők, kicsinyek és na­gyok) a tétlen, lebzselő életet kedvelik és űzik, felügyelőkkel és husángokkal kell őket kergetni, úgyhogy kétséges, van-e még egy nemzet, amely ennyire lusta és minden jóra ennyire rest.” Ebből szárma­zik a mesterségek meg nem tanulása és a gazdaság elhanyagolása, a szegény­ség, a piszok, a betegség és a korai ha­lál. Nincs biztonság, Lengyelországgal ellentétben tele van az ország útonállók- kal. „A nevelésre itt igen kevés gondot fordítanak!” „Arra, hogy nem mindenki részesül oktatásban, nem mindenben és nem minden módon, az szolgál bizonyí­tékul, hogy az egész ország magyarlakta területén nem lehet találni egyetlen elemi iskolát sem (amit szörnyű kimondani és hallani másutt a keresztények között), amelyben a gyermekeket a betűvetésre és az erkölcsökre oktassák.” A latin isko­lákban sem sajátítják el a hasznos isme­reteket, kivéve a nyelvtan és a logika „foszlányait”. A vallásos élet kiürült: „Hal­lom a teológusok panaszát, hogy a val­lásnak csak színleg van becsülete, esz­méit ajkukon hordozzák, de tanításai szerint csak kevesen élnek.” Isten nincs jelen az országban, ezért a környező né­pek nem is tisztelik az egykor nagyra be­csült keresztény s harcias magyarokat.

Sokan elmondták, hogy Comeniusnak ez a látlelete megegyezik azzal, amelyet Apáczai Csere János különböző meg­nyilvánulásaiban olvashatunk, s hogy mindketten az összehasonlítást válasz­tották kiindulópontnak, tudniillik a fejlett nyugat-európai országokkal s mindenek­előtt a Hollandiával való egybevetést.

Comenius mindezen bajok fő okozóját a tudatlanságban látja, s idézi a prófétát: „Elpusztul az én népem, mivel tudatlan.” A tudatlanság jelentkezik abban, hogy a magyarok nem élnek egészséges életet, nincsenek orvosaik és patikusaik. A föl­det, amely négyszer annyi embert is el tudna tartani, nem művelik ésszerűen. A harciasság helyét „bámulatos közö­nyösség és nemtörődömség” foglalta el, ami azt eredményezi, hogy nem készül­nek fel a háborúra. A tudatlanság magya­rázza a rossz törvényeket és az igazság­talanságot. A hanyatlás eredménye a tö­rök előnyomulása és az idegen uralko­dás. Az ifjúság nevelésének elhanyagolá­sa szüli a tétlenséget és lustaságot, nem gondolják meg, hogy „a mozgásban és a cselekvőképességben van az ember éle­te, egészsége, ereje, hatalma és minde­ne”. Ennek fel nem ismerése vezet a munka, az ipar és a kereskedelem lebe­csüléséhez. A restség, a tehetetlenség és az ínség ösztönöz a lopásra, rablásra, útonállásra. A vallás csak külsőségekben reformáltatott meg, a pietas igazán nem érvényesül, Istenre nem hallgatnak. Kö­vetkezmény: az ellenség nem fél tőlük, a barát meg nem szereti a magyarokat.

Van azonban orvosság. így a népese­dést elő lehet segíteni többek között az­zal, hogy elengedik azokat a terheket, amelyek miatt sokan kerülik a házaséle­tet és a földmívelő foglalkozást. A földek műveléséhez szakértelem kell: „ha ugyanis a szakértelem a természettel itt versenyre kel, csakhamar földi paradi­csomot fogunk az országból teremteni”. A több nép együttéléséből származó hátrányt előnnyé lehet változtatni, ha „egymás iránt nyugodtan és barátságo­san” viselkednek. „Életünk megjavítását – ha Isten megkönyörül rajtunk – a neve­lés megjavítása és a vallás mozdítja elő.” Tehát a kulturális és erkölcsi megújulás tudja megváltoztatni a belső körülménye­ket, de az egymáshoz és a szomszédok­hoz való viszonyt is, ez segíthet abban is, hogy a „királyi pálca visszaszállhasson valakire, aki testvéreink közül való”. Az ilyen fejedelem uralkodása alatt minden­kit a törvények erejével munkára kell szo­rítani, nemeseket és nem nemeseket egyaránt, és meg kell becsültetni a föld- mívelés mellett az ipart és a kereskedel­met, általában minden foglalkozást. így el lehet érni a bőség megteremtését, de a biztonság megalapozását is. Mindenütt iskolákat kell alapítani, irodalmat, er­kölcstant, jámborságot kell tanítani, hogy megfékezzék a „szittya vadságot”. És természetesen meg kell tisztítani a val­lást a külsőségektől a puritanizmus szel­lemében. A cél kitűzése után szorgalmas munka, más emberek segítsége és Isten kegyelme szükséges a megvalósításhoz. Mindehhez okosság, bátorság és állhata­tosság kell. A hazai és a nemzetközi helyzet most alkalmas e mű építésére. „Hősi vezetőre” van szükség, s ez II. Rá­kóczi György, Erdély fejedelme. „Te vagy hazádnak, országodnak, népednek szent horgonya.” A fejedelem engedje, hogy Is­ten kiválassza, és a választást tegye tu­datossá a maga számára. Ő az a Dávid, aki el tudja tüntetni az országból „a tu­datlanságot, barbárságot, világiasodást, bálványimádást és mindazokat, akik az Istennek, Neked és híveidnek ellenségei, akár úgy, mint valami köveket az Úr sző­lőjéből kidobhatod, akár úgy, hogy mint a sarat, letaposod őket”.

Igyekeztem pontosan követni Comeni­us érvelését, amely módszeresen elemezte Magyarország bajait és kereste a megoldás módjait. Nem kétséges, hogy a változtatás fő eszköze ebben az eset­ben is az erkölcsi-vallási megújulás, de ezzel együtt keresi a racionális gondol­kodás és cselekvés lehetőségeit is, mégpedig egy fejlettebb társadalom modelljét követve. A prófécia itt csak annyiban játszik szerepet, hogy II. Rá­kóczi Györgyöt Istentől kiválasztott „hősnek” tekinti, hősnek abban az érte­lemben, ahogyan erről a Nátán bizalmas beszédében szólt, s tőle várja a refor­mok bevezetését. Az természetesen kérdés, hogy e reformoknak megvol­tak-e a feltételei?

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idején a gazdasági és kulturális fejlődés bizonyos eredményeit lehetett regisztrál­ni Erdélyben, mégis Comenius, Apáczai Csere vagy az Angliát és Hollandiát meg­járt más puritánusok elsősorban a lema­radást jegyezték fel. Ez arra figyelmeztet, hogy csak nagyon is relatív fejlődésről le­hetett szó Európa szerencsésebb régiói­hoz vagy országaihoz képest. A fejlődés akadályai között nemcsak a háborúkat lehetett számon tartani, s Comenius nem is ezekre teszi a hangsúlyt, hanem a bel­ső körülményekre. A cseh testvérek egyenlőségi törekvéseit jól ismerő püs­pök a feudális rendszert nem akarja megváltoztatni, de a társadalmat a mun­kára akarja építeni, s e tekintetben nem akar különbséget tenni nemes és nem nemes között. Elfogadja-e ezt a magyar társadalom? A kormányformát illetően a nemzeti királyság híve az abszolutizmus és a paternalizmus szellemében. Amikor királyságról beszél, akkor egész Magyar- országra gondol, tehát a régi Hungária visszaállítására. Ez természetesen felveti a Habsburgok és az Ottomán Birodalom elleni fellépést, amihez megfelelő erő kell, s Comenius a politikában elismeri az erő szükségességét. Van-e ilyen erő? Az akadályok nagyok, de ő reménykedik ab­ban, hogy a hit megújulásával – ahogy ezt a magyar puritánusok is hirdették – meg lehet változtatni a mentalitást, amelyben előtérbe kerül a közjó, az igaz­ságosság, az egymás iránti szeretet szel­leme. Ez a reformelképzelés látja a mate­riális feltételek megteremtésének jelen­tőségét, mégis az adott közép-kelet-európai és magyar viszonyok között a sok reális elemet tartalmazó program is utó­pikusnak bizonyult. Elég volt kihívni a Porta haragját, hogy egy fél évszázados viszonylagos haladás megkérdőjeleztessék Erdélyben, s elég volt egy rosszul si­került arisztokrata összeesküvés, hogy a királyi Magyarországon dühöngjön a Vad­állat és Babilon – hogy Comenius termi­nológiájával éljünk. Bármennyire igaza volt is a panszofizmus megalapítójának a belső megújulás szükségességében, vé­gül is a külső körülmények, a nagyhatal­mak döntötték el Magyarország jövőjét. A Rákóczi-szabadságharc ebből az ör­dögi körből akart kitörni egy olyan idő­szakban, amikor az egyik nagyhatalom már meggyengült. A nemzetközi erővi­szonyok azonban ezt a kísérletet is meg­buktatták. Drabitius próféciái nem telje­sültek. így lettek a külső körülményekhez képest másodrendűek a belső feltételek, a belső ellenállások.

Az utópia mindig túlmutat a realitáso­kon. Ez a funkciója. Vannak pozitív és negatív utópiák, de keveredéseikre is vannak példák. És vannak utópiák, ame­lyek a misztikus jövővárás kifejezései, ám olyanok is, amelyek a realitások meg­változtatásához vezetnek. Comenius „magyar utópiájában”, ha Drabitiusra tá­maszkodik, a chiliasztikus elem uralko­dik; ha a tapasztalat és az ész, akkor a fejlettebb világ követésének természetes vágya, amely szükséges utópia.

MÚLTUNK

HEGEDŰS SÁNDOR

A tiszaeszlári vérvád

A honi fasiszta-fasisztoid mozgalmak egyik fő eleme az antiszemitizmus. Elő­történetéhez tartozik tehát az a zsidóel­lenes hecckampány, mely a múlt század nyolcvanas éveiben oly elementáris erő­vel kavarta fel a társadalmi feszültségek miatt amúgy is érzékeny közvéleményt.

Kilencven esztendeje annak, hogy Ma­gyarország – nem éppen pozitív előjellel – a világ érdeklődésének homlokterébe ke­rült. 1882. május 16-án a vádhatóságok vizsgálatot rendeltek el a Tiszaeszláron rej­télyes körülmények között eltűnt Solymosi Eszter, tizennégy éves szolgálólány ügyé­ben, aki „állítólag vallási célból elkövetett gyilkosság” áldozata lett. Hetekig tartó fe­lelőtlen, fondorlatos susmogás után, im­már hivatalos okmányokban is megjelent a rituális emberölés irtóztató rágalma. Mind­ez hazánkban történt, két évtizeddel a „bű­vös” huszadik század beköszönte előtt. A babonás hiedelmek feléledéséhez sajá­tos társadalmi viszonyok kellettek.

A vérvád, mely az ókorba nyúlik vissza s mely a „sötét” feudalizmusnak csak­nem mindennapjához tartozott – enyhén szólva – anakronizmus lett a tőkés for­máció általánossá válásának időszaká­ban. A tudati állapot egyenetlenségére vall, hogy nálunk még 1910-ben is történt kísérlet e rágalom legitimizálására. (Sompiák Borcsa esete.) A boszorkány­üldözés akkor kudarcot vallott, de a zsi­dóüldözés kegyetlenebb módszereit a fasizmus később újratermelte.

Amíg nyugaton, az ipari forradalmat követően – válságoktól kísérve ugyan – a termelőerők soha nem tapasztalt fellen­dülése következett be, itthon mérsékel­tebb haladással kellett beérni. Jóllehet a kiegyezés által teremtett feltételek az ab­szolutizmushoz képest javították a kapitalizálódás esélyeit, a közös vámterület, a tőkeszegénység és a feudális maradvá­nyok – mindenekelőtt a nagybirtok kon­zerválásával biztosított porosz utas-fejlő­dés – ellentmondásossá tette a kibonta­kozást. Ez a hűbéri struktúrát részlege­sen felmorzsoló konjunktúra új antagonizmusokat szült, súlyos társadalmi konf­liktusokat okozott.

Az ország mindazonáltal jelentősen gyarapodott. A gründolások során rend­re épültek a gyárak, üzemek. Hazánk mégis fejletlen agrárország maradt. Az utak és vasutak sűrűn behálózták ugyan térképünket, közlekedésünk ennek elle­nére csak kullogott a kor követelményei után. Fogytak a szűzföldek és mocsarak, a mezőgazdasági terméshozam lassan, de biztatóan emelkedett – mégis kevés volt a föld és a kenyér. Pest-Buda-Óbuda egyesülése után rohamosan fejlődött a főváros – olyannyira, hogy néhány évti­zed alatt már kirajzolódtak egy új európai metropolis körvonalai. Budapest a gaz­daság és a kultúra centruma lett. Itt cso­mósodott össze a kapitalizmus a maga egész bonyolultságában. A belvárosi ura­kat fény és pompa övezte, míg a peremkerületekben, a bérkaszárnyák, barakkok kicsiny, sötét, nyirkos szükséglakásaiban összezsúfolt proletárság jóval a létmini­mum alatt tengette nyomorúságos éle­tét. A főváros és vidék éles kontrasztjá­ban testesült meg az új rend minden fo­náksága. Budapesten már többemeletes bérházak épültek, az üzemekben és a Magyar Államvasutaknál felhasználták a gőz energiáját, korszerű gépek ontották a választékos árut, megkezdték a főváro­si közlekedés és helyenként a világítás elektrifikálását, amikor a parasztság többsége még a középkorban meghono­sodott háromnyomásos rendszerrel mű­velte földjét, kezdetleges eszközeivel. Budapesten már nagynevű sebészek hajtottak végre bonyolult műtéteket be­tegeiken, amikor falun sok helyütt ráolva­sással „küzdöttek” a szemmel verés el­len.

A szabad verseny kíméletlen piaci tör­vényei a kellő anyagi bázissal rendelkező nagybirtokosokat és tőkéseket a kegyei­be fogadta, míg másokat – akik nem áll­ták a konkurrenciaharcot – az elszegé­nyedés, a szociális kilátástalanság lejtő­jére taszított. A kis- és középnemesség, a kézművesek és a parcellás parasztság tekintélyes része vészes egzisztenciális helyzetbe került. Sokan a hitelezők, az uzsorások karjaiba menekültek, akik előbb jelzáloggal terhelték meg adósaik ingatlanjait, majd – fizetésképtelenség esetén – rátették kezüket azokra. El­úszott az ősi birtok, elproletarizálódott a kispolgár, a földes gazda, s ennélfogva e süllyedő rétegek aligha lehettek hordozói a kapitalizmusnak.

Az 1867-ben emancipált zsidóság, mely már korábban vagyonokat és gaz­dasági tapasztalatokat halmozott fel a kereskedelem és pénzügyletek révén, befektethette szaporodó tőkéjét az ipar­ba, a mezőgazdaságba, a bankéletbe, „nyakára nőve” a szabad versenyben te­hetetlennek bizonyult vállalkozóknak.

Minthogy pedig az új, vagyonosodó osztály tagjainak nem kis hányada zsidó volt, a deklasszálódók bennük látták a „nemzet” megrontóit, elszegényedésük okozóit, minden bajok forrását.

Az államilag támogatott liberalizmus és kereszténység, a megtűrt független­ségi gondolat, demokrácia és antiszemi­tizmus, a rendőrileg üldözött szocialisztikus eszmék e kavalkádjában tudatzava­rok léptek fel azokban a közegekben, melyek a nagy tőkés átrendeződéssel létbizonytalanságba kerültek.

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben felerősödött tehát az antiszemi­tizmus, mely fő tartalma lett a kibontako­zó feudális-reakciós antikapitalizmusnak. A fejlettebb nyugati demokráciákban a zsidóellenesség inkább politikai síkon mozgott, míg keleten kegyetlen pogro­mok formáját öltötte (Oroszország, Ro­mánia). Németországban gomba módra szaporodtak el az antiszemitizmus „teo­retikusai” (Dühring, Rohling), akik a zsi­dókban már nem felekezeti, hanem faji ellenséget láttak, akik az izraelitákat – éppen biológiai adottságaik miatt – kép­teleneknek tartották az asszimilációra, de arra igen, hogy uralomra törjenek.

A rasszizmus e formája 1875-ben ju­tott első ízben szóhoz a Tisztelt Házban. Istóczy Győző – földjét vesztett képvise­lő – ismertette a honatyákkal nemzet­megváltó programját. Abban a hitben élt, hogy a több éve folyó módszeres agitá­ció jelentős tömegbázist verbuvált moz­galmának, de csalódnia kellett. Istóczy ezúttal a zsidók bevándorlásának meg­akadályozását javasolta, mert tartott a „galíciaiak” mindenkit elnyelő felülkerekedésétől. Az államhatalom beavatkozá­sát kérte e „káros” jelenséggel szemben. Követelte, hogy a törvényhozás térjen vissza az emancipáció előtti politikához. Wenckheim Béla miniszterelnök kijelen­tette: ellene van minden olyan intézke­désnek, mely a vallásfelekezetek közötti békét megzavarhatja. Elszenvedett ku­darca Istóczyt nem késztette meghátrá­lásra. 1878-ban már eljutott a zsidók ki­vándoroltatásának követeléséig („Palesz­tinái beszéd”). A szabadelvű többség derültséggel fogadta az „új hangot”, nem sejtve még, hogy e megnyilatkozásokkal Magyarországon zászlót bontott az anti­szemita tábor. A disszonáns felszólalásra Trefort Ágoston válaszolt: sajnálja, hogy a Házban olyan doktrínákat fejtegetnek, melyek ellenkeznek a törvényhozó testü­let humanista szellemével, s kifejezte ab­beli reményét, miszerint ez a beszéd ha­tás nélkül marad. Istóczy kénytelen volt visszavonni indítványát, ám kisvártatva új módszerekkel kísérletezett. 1878 tava­szán megindította a Jövőnk című lapot, nyilvános és széles körű propaganda céljából. Az újság öt hónapos vegetálás után megszűnt. Ezután csoportokat szervezett, amelyek a vidéket járva ter­jesztették programját. 1880-ban ismét fellépett a parlamentben, de a honatyák továbbra sem támogatták. A fáradhatat­lan antiszemita 1880 októberében Tizenkét röpirat címmel új folyóiratot hívott életre, melyben „tudományos színvona­lon” bontotta ki gondolatait. Fejtegetései között feltűnt a vérvád motívuma is; ez­zel hatni tudott a primitívebb közegek­ben, de a képviselőház következetesen elhatárolta magát az aljas agitációtól. Istóczyékat az értetlenség elkeserítette: „Észrevettük, hogy csak kiáltó szó va­gyunk a pusztában … láttuk, hogy a mi időnk nem érkezett el, vártuk tovább ezt a mi időnket…”

És amikor híre ment annak, hogy Solymosi Eszter peszach előestéjén eltűnt, úgy gondolták, íme, eljött az ő idejük!

1882. április elsején, a zsidó húsvét előtti szombati napon történt a tragikus eset. A kétségbeesett édesanya tűvé tet­te Eszterért a falut. Kutatásában segítet­tek a rokonok, az ismerősök is, de a lánynak nyoma veszett. Először arra gon­doltak, hogy elkeseredettségében a Ti­szába vetette magát. Átkutatták a partot, de eredménytelenül. Voltak, akik abban bíztak, hogy elkószált valamerre, s majd előkerül. Nem került elő. Napokkal ké­sőbb azonban „egyesek” furcsa dolgok­ról kezdtek sugdolózni: Esztert a zsidók emésztették el! A gyanút igazolni lát­szott az a körülmény, miszerint eltűnésé­nek szombatján a helyi zsinagógában kü­lönös mozgolódás volt észlelhető: idege­nek jöttek-mentek, nyüzsögtek, szokat­lanul hosszasan imádkoztak (valójában sakterválasztás volt). Kezdetben keve­sen hittek e fantasztikus feltételezések­nek, de a babonák és előítéletek fogsá­gában élő egyszerű emberek kezdtek hi­telt adni az alattomban terjesztett men­demondáknak. A falucska lassan megtelt a mítosz lélekpusztító miazmájával.

Az eseményről a helyi lapok is cikkez­tek, a hatóságok hivatalos körözést ren­deltek el, de mindennek semmi foganatja nem lett. Közben a vérvád rémlátomása rabul ejtette Solymosinét. Nem kétsé­ges: a tudatlan asszony eszköze lett az antiszemita pogromlovagoknak.

A koncepció értelmi szerzői nem átal­lották tanúnak megdolgozni Scharf Jó­zsef helyi templomszolga négyéves fiát, aki kijelentette: „Behívta atyus a magyar lányt a templomba és elvágta a nyakát”. A törvény emberei ezen a képtelen nyo­mon indultak el. Május 6-án kiszállt Tiszaeszlárra Jármy Jenő vencsellői járási szolgabíró, hogy kifaggassa a „tanút”. Az elkészített jegyzőkönyvet eljuttatta a nyíregyházi királyi törvényszékhez. így került az ügy felderítése az ügyészség kezébe. Május 16-án megindult a hivata­los vizsgálat, s 22-én megkezdődtek a letartóztatások. A vizsgálóbírói jogkör el­látásával Bary Józsefet bízták meg, aki kurtán kijelentette a lefogottak előtt: „Magukat azzal vádolják, hogy részük van Solymosi Eszter eltűnésében …”

Bary hamar rájött arra, hogy a négy­éves Samu vallomása nem képezheti nagyszabású politikai per jogi alapját, ezért hálóját az idősebb testvérre, a ti­zennégy éves Móricra vetette ki. A fiút elkülönítették, s néhány hét alatt – mé­zesmadzaggal, fenyegetésekkel – felké­szítették a terhelő tanúvallomásra.

Alig huszonnégy órával azután, hogy Bary kiszállt a „tett színhelyére” a Ma­gyar Állam című klerikális lap leközölte Adamovics József tiszaeszlári plébános írását: „Egy lány eltűnésének titokzatos esete”. A pap rituális gyilkossággal vá­dolta meg az eszlári zsidó közösséget. A cikk mintegy jeladás volt, melyre meg­indult az egész antiszemita propaganda­gépezet.

Május 23-án már a parlamentben is visszhangra talált a plébános cikke. Ónody Géza elszegényedett eszlári földbirtokos a törvényhozás házában kész tényként ecsetelte a vérvádat. Tette ezt akkor, amikor éppen csak elkezdődött a vizsgálat és semmilyen bizonyíték nem állt rendelkezésre a gyanú alátámasztá­sára.

Istóczy Győzőt, az antiszemita mozga­lom atyját sem zavarta ez, s felszólalásá­ban megfogalmazta a hajsza igazi célját: „A bűnper az egész zsidóság sorsára nézve évszázadokra döntő befolyással fog bírni, s e bűnper egy világraszóló cause célèbre-ré fog változni.”

Így indult meg a lavina. E rövid meg­emlékezés keretében nincs mód arra, hogy a procedúra minden részletét nyo­mon kövessük. Elégedjünk meg ezúttal a tömör summázattal.

Az első hullámban hat zsidót tartóztat­tak le. Ám a sor nem zárult le, hiszen a koncepció kiagyalói abban voltak érde­kelve, hogy minél többen keveredjenek az ügybe – valamiféle általános zsidó összeesküvés jellegét adva a „gyilkos­ságnak”.

Noha vérnyomokat nem találtak a templomban, s a kislány holtteste után is hiába kutattak, mégis tizenkét izraelita került a csendőrök kezére. Június 18-án váratlan esemény történt: Tiszadadánál, az úgynevezett csonkafüzesi partrészlet­nél felbukkant a folyóban egy holttest. A hírre másnap, 19-én kiszállt Bary és apparátusa, hogy megszemlélje a kifo­gott hullát. Az anya nem ismerte fel a két és fél hónapig vízben ázó, s ezáltal de­formálódott holttestben a lányát, néhányan azonban – csalhatatlan jelek alap­ján – határozottan állították: Solymosi Eszter a halott! Immár véget lehetne vet­ni az ügynek, hiszen Eszter előkerült, nyaka ép volt, semmiféle rituális gyilkos­ság jegyeit nem hordozta magán. Nem így Bary. Ha elismeri a tényeket, lezárhat­ja a vádaskodást, s kudarcot vall a zsidó- ellenes hecckampány. Ezért – mellőzve a cáfolhatatlan bizonyítékokat – kijelentet­te, hogy a tetem nem Eszteré, hanem egy ismeretlen nőé, akit a mágia hívei Eszter ruhájába öltöztettek. A felületes és éppenséggel nem elfogulatlan orvosi vizsgálat nem erősítette meg a holttest kilétét. A hullát fellelő zsidó tutajosok te­hát szintén a gyanúsítottak listájára ke­rültek. A nyomozás lezárásával tizenöt személyt állítottak a bíróság elé. Négyet gyilkossággal, hat főt gyilkosságban való bűnrészességgel, öt gyanúsítottat pedig bűnpártolással vádoltak meg. Az előre elkészített forgatókönyv szerint kinek-kinek kidolgozták a pontos szerepét.

A lefogottakat hosszú hónapokon át embertelen körülmények között tartot­ták, vallatva, kínozva őket; a tanúk egész sorát pedig megfélemlítéssel, lélektani átgyúrással manipulálták, hogy a per ki­menetelét egyetlen melléfogás, elszólás se zavarja meg.

A végtárgyalást 1883. június 19-ére tűzték ki Korniss Ferenc törvényszéki el­nök vezetése alatt. A védelmet Eötvös Károly, az ismert függetlenségi képvise­lő, ügyvéd, neves író irányította. A tár­gyalást a nyíregyházi megyeháza nagy­termében, a nemzetközi és hazai közvé­lemény élénk érdeklődése mellett, a dí­szes helyiséget zsúfolásig megtöltő bosszúszomjas „közönség” előtt bonyo­lították le.

A törvényszék összesen harminc ülést tartott, számos tanút, orvosszakértőt, gyanúsítottat hallgatott ki. A vád Scharf Móric betanult leckéjére épített, melynek tarthatatlanságát, ellentmondásait a kivá­lóan felkészült védelem sorra kimutatta és leleplezte. A fenyegetettség súlya alatt görnyedő tanúk vallomásai és a helyszíni szemle sem igazolták az inszinuáció megkomponálóinak várakozását. A vád összeomlott, a per 1883. augusz­tus 3-án felmentő ítélettel végződött.

Az antiszemita tábor őrjöngött. így kommentálta a döntést a Függetlenség: „Minő kegyetlen, minő lesújtó ítéletek. Ők, a gyilkosok, ott fel vannak mentve az ítélettel”. Istóczy úgy vélte, a felmen­tés nem az antiszemiták, hanem az izrae­liták erkölcsi veresége (Tizenkét röpirat). Ő és hívei a nemzetközi zsidóság ármá­nyának tudták be kudarcukat.

Az Egyetértés foglalta össze legtömö­rebben a vérvád ügyének lezárását: „A nyíregyházi törvényszék úgy ítélt, amint a felderített tényálladék alapján ítélnie kel­lett, amint a törvény parancsolta, és amint az elfogulatlan közönség elvárhat­ta. Másként lehetetlen volt ítélnie, ha igazságos akart maradni.”

Az országgyűlés 1883. november 21-i ülésén Istóczy ismét felszólalt: „…mert hát dacára minden felmentő ítéletnek, mindenki lelke mélyén meg van győződ­ve arról, hogy a boldogtalan Solymosi Eszter ott, a tiszaeszlári zsinagógában lelte gyászos végét…”

Kossuth Lajos turini magányából is hallatta szavát: „Én az antiszemitikus agitációt mint a 19. század embere szé­gyellem, mint magyar restellem, mint ha­zafi kárhoztatom.”

A tiszaeszlári vérvád örök mementó marad. Ezt vallják a haladás és ember­ség felvilágosult képviselői éppúgy, mint az antiszemiták.

Eötvös Károly nemcsak a védelem bra­vúros ellátásával, de az 1905-ben megje­lentetett Nagy per hiteles és monumentá­lis beszámolójával is emléket állított az igazságnak. A boszorkányüldözés meg­ihlette Krúdy Gyulát is, aki 1931-ben a Magyarországban közzétette folytatásos regényét, A tiszaeszlári Solymosi Esztert. Amit Eötvös Károly világosan megsejtett a Scharf Móric körüli manipulációkról, azt maga a koronatanú igazolta 1927-ben megjelent visszaemlékezéseiben. (Egyenlőség, 1927. IX. 10.—XII. 3.)

Ám az antiszemita tábor sem volt ez idő alatt tétlen. Se szeri, se száma a nyomtatásban megjelent műveknek – Ónody Géza, Verhovay Gyula, Istóczy Győző tollából. Ezek az irományok a vér­vád mellett álltak ki, bizonyítandó a rituá­lis gyilkosságot. Ezt a nemtelen célt szol­gálta Bary József, az egykori vizsgálóbí­ró könyve is (A tiszaeszlári bűnper), me­lyet a rokonság adott ki 1933-ban. Sajná­latos, hogy Kunszabó Ferenc, a Hunnia- füzetek szerkesztője foglalkozik a me­moár újbóli közzétételével, fegyvert adva ezzel az újjáéledő antiszemita, szélső- jobboldali tábor híveinek kezébe.

Hisszük, hogy a társadalom elutasítja a középkor e veszedelmes vádját, s nem válik áldozatává a felelőtlen, vad, etnikai, felekezeti előítéleteknek.

RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS

Bárdossy László

(Kunfi mellől Hitler mellé)

Rónai Mihály András a halálát megelőző napokban Bárdossy Lászlóról készült tanul­mányt írni az Ezredvégnek. Elővette egyik régi írását, amely a Tükör 1967. január 10-i számában jelent meg, hogy kibővítse, tanulmánnyá formálja számunkra. Ez az írás már nem született meg. Ám a negyedszázada írt cikk üzenete nyilvánvalóvá teszi, hogy miért éppen ezt az írását akarta tovább írni a közelharcot mindig bátran vállaló író.

Ott voltam pőrének zeneakadémiai főtár­gyalásán; azóta is tartozom egy adalék­kal s hozzá való reflexióval, mely a sze­mélyhez, az ügyhöz, az ország történeté­hez is hozzátartozik, s amely nélkül kár volna annak a főbenjáró pörnek történel­mileg ad acta kerülnie.

Hisz’ az nemcsak a vádlott pőre volt – s nem is az őrnagyi rendfokozatú altiszti nívóé, mint a Szálasié, nem is finánckapi­talista purgereké, mint az Imrédyé, kaszt­jukat is nívón alul képviselő lecsúszott mágnásoké, mint a Pálffyé, a társadalom margóján tenyésző amorális kalandoro­ké, mint a Rajnissé, romlott intellektuelleké, mint a Hómané. E kategóriákon a vádlott kívül állt.

Személyében egy valódi pedigré sem­misült meg, maga a hivatalnokivá lett, s e minőségében – tisztelet a kivételnek – jellegzetesen képviselt magyar úri osz­tály búcsúzott, mint ilyen, a történelemtől el.

A diplomatából lett miniszterelnököt, aki­nek zsebében volt a kassai jelentés az ottani bombázás valódi tetteseiről és a moszkvai jelentés az „ellenség” által fel­ajánlott biztosítékokról, aki tehát egy ha­misított casus belli alapján, biztosítékok ellenére és parlamenti felhatalmazás nél­kül hadat üzent a Szovjetuniónak, sőt kisvártatva háborúba keverte Magyaror­szágot a világ másik két főhatalmával, Angliával és Amerikával is – ezt a minisz­terelnököt még a legantikommunistább történetírás sem mentheti fel soha a vád alól (nem menti fel emlékirataiban maga Horthy, a saját felelősségrészét is Bárdossyra hárító Horthy sem), hogy ennek az országnak sorsa felett ezernél több év óta nem rendelkezett hazárdabbul, felelőtlenebbül senki. Egy cselekedetből ennyi gyász soha nem fakadt.

Végighallgattam Bárdossy Lászlót, amikor e vád ellen, ha kilátástalanul is, de még személyesen, azaz bírái előtt véde­kezett. Nem is a vád ellen védekezett, csak az életéért harcolt – s ma is azt kell mondanom, amit leírtam akkor is: hogy ezt nem csinálta tehetségtelenül. Vitat­kozott, érvelt, kitért és támadott: egy­szóval vívott. Igazi tust nem tudott bevin­ni egyet sem (legfeljebb a miniszteri fele­lősség elve, az 1848: III. te. alkalmazása körül cselezgetett, történelmileg illeték­telenül, gyakorlatilag hasztalanul), de próbálkozott, de diplomata volt, feszül­ten éber, olykor elképesztően vakmerő; szelleme egyszóval teljes koncentráció­val működött. Ha 1941 júniusában csak félennyi szellemi erőfeszítésre szánja rá magát, tán el sem követte volna az esze­veszett bűnt, amelyhez históriánk nem ismer foghatót. Persze az is lehet, hogy védekezésének formai színvonala csak ahhoz az analfabéta kakaskodáshoz ké­pest, csak ahhoz mért relativitásában volt feltűnő, ahogy akkoriban a háborús főbűnösök legtöbbje a bírák előtt szere­pelt.

„Istentelen frigy van közötted, / Ész és rossz akarat” – jutott eszembe minden­esetre a két ideillő verssor Vörösmartyból. És eszembe jutott mindjárt – még valami.

Megint őt emlegetem, mint annyiszor, néhányunknak atyai barátját, drága mes­terét. Őt emlegetem, Reinitz Bélát, az Ady-versek első zeneköltőjét, Ady és Bartók nagy barátját és bajvívóját, a világ legbömbölőbb indulatú és legkönnyeb­ben elérzékenyülő kedélyét, 1918-ban és 1919-ben mindkét forradalom zenei és színházi ügyeinek a közoktatásügyi mi­nisztériumban, majd népbiztosságon kormánybiztosát, illetve osztályvezetőjét, egyszóval – ahogy bebörtönzésekor s emigránskorában szidták – szocializáló „diktátorát”. Hát ő mondta aznap, hogy Teleki Pál öngyilkossága után a szürke diplomáciából előhalászott, de gátlásta­lanul vállalkozó szellemű két hónapos külügyminiszternek, Bárdossy Lászlónak miniszterelnöki kinevezése megjelent, fü­lem hallatára ő morogta dühösen:

– Én ezt a frátert ismerem.

Béla bácsi – Bárdossyt? Ha azt mond­ta volna, hogy ismeri, még dervis korá­ból, a jeruzsálemi főmuftit, hogy Nizsinszkij a könnyed lebegést az ő terme­tétől leste el, az udvari hanghordozás szabályait pedig az ő társalgási stíljéből szűrte le Nepalek úr, a bécsi Hofburg szertartásmestere – ilyen hüledezve nem bámultam volna rá akkor sem. De hát Bé­la bácsi ilyeneket nem mondott; ha tőle valamit tanulni lehetett, az mindenekelőtt – megelőzve még nagy eszének és nagy szívének örök leckéit is – az igazság ön­kínzó kultusza, a jellem védtelen tündök­lése volt. Ha tehát ő mondott ilyet, akkor létrejöhetett még ily fantasztikus szituá­ció is, hogy egy pillanatra két ilyen pólus valahol érintkezett. Ahogy elmondta, úgy adom tovább.

Reinitz Béla 1919-ben valamelyik nap benn ült Kunfi Zsigmond népbiztosnál és referált. Egyszerre csak nyílt az ajtó, s résében megjelent e nyúlánk fiatalember, aktákkal a hóna alatt. Ismerni kellett Béla bácsit, hogyan reagált – mint valami me­rényletre –, ha megzavarták. Az inzultus­ra – hogy rányitották az ajtót – megfor­dult a széken, két arcát bőszen felfújta, szeme kétségbeesetten forogni, bajsza- haja sisteregni kezdett: egy másodperc és robban. De a nyakazás – akarom mondani a robbanás – ezúttal elmaradt. El, mert Kunfi ismerte az emberét, a bal­jós végpillanatban megfogta a karját, s így szólt, csillapítótag, hivatalosan:

– Engedd meg, Bélám, hogy bemutas­sam egyik legtehetségesebb fiatal mun­katársunkat, Bárdossy Lászlót.

Nem, Béla bácsit nem kellett „leellenőriz­ni”. Név szerint ismerte, idézte holta nap­jáig Jókai mind a száz kötetének (nem túlozok) kivétel nélkül valamennyi alakját, leírta külsejüket is. Mint most is: a szitu­ációt, a szereplőket, a szavakat. Sokkal később, véletlenül, mégis ellenőrizhet­tem.

Apám félretett régi újságjai közt, me­lyekért 1919-ben engem, kisfiút szalajtott le a sarokra, kezembe került a Fáklya cí­mű napilapnak (ez a Világ örökében je­lent meg akkor, a közoktatásügyi népbiz­tosság lapjaként) 1919. április 26-i száma, s ott, a negyedik oldalon – az orosz Szovjet tambovi munkásegyeteméről és a magyar Kommün gyermekvédelmi in­tézkedéseiről szóló híradás között – A közoktatásügyi népbiztosság ügybe­osztása című közlemény. Abban pedig, a szervezeti átalakítások osztályának veze­tőjeként: Bárdossy László. Akire Béla bácsi pontosan emlékezett, akit agnoszkált a miniszterelnöki eskütétel fotóin is. A huszonkilenc éves Bárdossy László, közös névsorban a huszonegy éves Ré­vai Józseffel, a huszonhárom éves Lékai Jánossal, a harmincnégy éves Lukács Györggyel, a huszonnyolc éves Fogarasi Bélával, a negyvenegy éves Czabán Sa­muval, irodalomnak s művészetnek olyan neveivel, mint Balázs Béla és Reinitz Bé­la, tudománynak olyan majdani világne­vével, mint Kármán Tódor. Meg a jogböl­csész Bárány Gerővel, aki helyettesítette Reinitz Bélát. Titkárnője Reinitznek Kun Béláné volt, de csak a helyettes nevét közölte az újság, a titkárnőét nem. Még a Kassák Lajosét sem, aki pedig szintén ott dolgozott, de nem volt osztályvezető, mint Bárdossy.

Dermesztő is volt látnom ezek után bí­rái előtt az ötvenöt éves Bárdossyt.

Tehetsége, melyet 1941-ben lerohant a becsvágy – látványosabb fokon, de ugyanaz a stréberség, mely az akkori, a proletárhatalom kiszolgálására hajtotta huszonkét évvel azelőtt – megint teljes erővel működött. Ezúttal nagy ügyről volt szó, a legfontosabbról: saját életéről, nem százezrekéről.

Ha akarom: költői igazságszolgáltatás sújtott le valakire, aki nemcsak hogy a vi­lág legnagyobb erejével és igazával fordí­totta e kis országot szembe, de épp an­nak a hatalomnak próbált, ha cselédsze­repben is, életére törni, melyet nyíltan re­ménységnek és példaképnek kellett val­lania, amikor magyar testvérhatalmának szolgálatára fiatalon fölesküdött.

De a dráma nem itt van, nem ebben, mégsem. Hiszen a kultuszminisztérium ambiciózus fiatal tisztviselője csak annyit cselekedett, hogy a forradalom alatt is helyén maradt. Sokan tettek így. Megma­radás, adminisztratív munkakör, ámbár aztán fegyelmi járt érte – s az ambiciózus Bárdossy, mint a Kunfival közvetlenül érintkező osztályvezető, pláne nagyobb teret is kapott.

Voltak, mondom, ilyenformán többen. Csak éppen: az olyanok, mint például Stromfeld Aurél cs. és kir. vezérkari ezre­des, a bukás után nem magyarázták meg Horthyéknak, hogy ők csak cselből ma­radtak meg helyükön a Kommün alatt „menteni a menthetőt” Történelmünk utolsó győztes hadvezére, a magyar Vö­rös Hadsereg vezérkari főnöke férfiasán vállalta históriai szerepét: Stromfeld elv­társként vonult a börtönbe, ahová gyáva hazaárulók csukták, s ugyanúgy Strom­feld elvtársként halt meg mint egy kalap­gyár pénztárosa.

Mások azonban megmagyarázták, s többnyire sikerült. Egymást nem is kapargatták túlságosan az urak (a Károlyi-forradalomban való részvételt egyáltalán nem, mert abban túl sokan kompromittá­lódtak, legfeljebb a kommünbelit), hiszen ha megkapartak valakit, valami itt is, ott is kiderülhetett. Inkább csak eleinte kel­lett vigyázni, legalább elmenni a tetthely­ről, a minisztériumból. Huszonkettőben Bárdossy például már a külügyben volt, egykettőre külügyi sajtófőnök, aztán mind feljebb, mind tovább, a végén kö­vet, majd külügyminiszter is, a fiatal Csáky István gróf halála után, mindössze vagy két hónapig. Elég baj is volt ez a túl­ságos ambíció, mely a diplomáciából -

Teleki Pál tetemén keresztül, aki a törté­nelem ítéletének önkezével elébe vágott – átugrott a nagypolitikába, abban pedig miniszterelnökként is diplomata szakbar­bár maradt. Apró pozícióhátrányokat, melyek a náci kegyekért folyó csatlósver­senyfutásban mutatkoztak – s amelyeket egy államférfi megőrzött volna inkább –, úgy akart behozni, hogy megalomán, rosszhiszemű és szolgálatkész hadüze­neteivel nekivitte az országot a falnak. És nem, még ebben sincs a drámai mag, mely itt valahol megbúvik.

Valódi dráma ott van, kínzónak azt a gon­dolatot érzem, hogy mit lett volna, ha a magyar Kommün nem bukik meg, s így Bárdossy (meg ahány még volt belőle) a helyén marad, s minél ambiciózusabb, minél törekvőbb, bárdossybb elvtársnak annál szilárdabb bizalommal szólíttatik. S ez korántsem lett volna a Kommün drá­mája, ez a gondolat korántsem a Kom­mün érdekei szempontjából lett volna kínzó.

Hiszen bárcsak megmaradt volna a Kommün, bárcsak megtakaríthattuk vol­na a történelemellenes, emberöltőnyi ke­rülőt! Még az sem lett volna baj, ha ez esetben egy-egy Bárdossyból persze so­sem bújt volna ki az a formája, amelyet aztán kihoztak belőle a Horthy-idők.

Kétségtelen, hogy Bárdossy is – épp ambíciójánál s képességeinél fogva, me­lyek az életéért vívott népbírósági harc­ban feléledtek, s amelyekkel annak ide­jén már a Kommün elején is érvényesült s észrevétette magát –, kétségtelen, mondom, hogy ő is hasznos és tisztes pályát futott volna be. Hiszen nekifogott, s hiszen nem lett volna oka fékeznie ma­gát, ha a rendszer megszilárdul, s így ok­kal látja benne az egyetlen lehető fantázi­át. S még az sem mondható, hogy a do­log így ne lett volna rendjén. Az ember­ben végbemenő fejlődés lehetősége sem tagadható, a tudatát átalakító lét ereje pláne nem. Átgyúr az mindenkit, a feladat is, minél ambiciózusabban végzi valaki, annál inkább magához emel, annál inkább magáénak vallja, aki csinálja – s vele magát az ügyet is, melynek szilárd­ságán az élete munkájának biztonsága s maradandósága áll. Az ocsúval persze az is megesik, hogy kihull. (…) A dicső ki­vételnek szobrot kell emelni, de épp ab­ból, hogy szobrot érdemel, következik, hogy a társadalom legfeljebb példájukon, de nem a ritka Stromfeldeken építkezhetik. Nem cinizmus ez, csak felismerése annak, hogy dolgozni egyelőre csak az­zal az anyaggal lehet, amelyet – hogy átformáltassék – a történelem kézhez ád, az itt talált társadalom átnyújt.

Hát persze, baj van mégis, amíg ember olyamikre is elvetemülhet, mint Bár­dossy. Csakhogy: osztályelvetemülés volt ez is, reprezentatív fokon. El ne fe­lejtsük az úri minisztérium szervezeti át­alakításával foglalkozó népbiztossági funkcionáriust, majd hiper-úri diplomatát s kormányfőt, amint az úri ország törté­netének utolsó filmkockáján, a határszéli Brennbergbánya egy üregében Szálasival tanácskozik. Mélyebb vetületben: ne feledjük, hogy Eckhardt Tibor anyja az öreg Ugrón Gábor húga volt, hogy hány kurzuspolitikusnak volt reformkori jurá­tus, sőt hány siófoki tisztnek volt negy­vennyolcas honvédtiszt a nagyapja. Az egész világtörténet sem mutat ennél gyorsabb, ennél látványosabb, ennél ta­nulmányibb értékű, ennél meredekebb osztályzuhanást. (…)

DÖME PIROSKA

Néhány halk hang a hazafiságról

1944 novemberében magyar politikai fogolynők egy csoportja „érkezett” Ravensbrückbe, ebbe az észak-németországi haláltáborba. Annak rendje-módja szerint elvették minden holminkat és he­lyette valami ruházatfélét kaptunk, ame­lyen hátul hatalmas, otromba „X” jelezte fogoly voltunkat. (Úgy látszik, ekkor már a táborban elfogytak a csíkos rabruhák.) Kiegészítőül jelvényeket is kaptunk. Vá­szonra nyomtatott számunkat és egy vö­rös háromszöget kellett ruhadarabjaink bal felső ujjára varrni. A vörös három­szög jelezte, hogy politikai foglyok va­gyunk. A közönséges bűnözők zöld, a prostituáltak és munkakerülők fekete, a különböző vallási szekták tagjai lila há­romszöget viseltek. A „fajgyalázók” feke­te és sárga háromszögekből képezett hatágú csillagot, míg a zsidók sárga csíkkal „díszített” piros háromszöget. A háromszögön fekete betű jelezte a fo­goly nemzetiségét. Csupán a németekén nem volt betű, és nem volt betű a mienkén sem. Az első napokban azt hittük, valami tévedés történt.

Napokig figyeltük, hogy vajon fellel­jük-e a magyarok megkülönböztető jel­zését. Mikor végre néhány foglyon meg­láttuk az „U” betűt, örömmel szólítottuk meg őket. Értetlenül néztek ránk. Szava­inkból egy szót sem értettek. Ukránok voltak. S ekkor döbbentünk rá arra, hogy a németek nem tekintették szövetséges­nek a magyarokat, hiszen az olasz fog­lyokat „I” betűjükről felismerhettük. Mint­ha mi csupán egy német tartomány „nemzetárulói” lettünk volna. Sokszor ugyan hasznunk volt abból, hogy néme­teknek néztek bennünket, de jóval több­ször találkoztunk ellenséges magatartás­sal más nemzetiségű társaink részéről.

1945 januárjában Rechlinbe, Ravensbrück egyik kommandójába kerültünk, és itt ketten, magyarok lettünk a „ba­rakkápolók” Sombor-Schweinitzer Jó­zsef feleségét, Nusát és engem bíztak meg az ún. „barakkápolói” feladattal. (Csak a történelem tud ilyen groteszket produkálni.) Feladatunk volt naponta vé­gigjárni barakkunk szobáit, a betegeket az ambulanciára (Revierre) kísérni és ápolásukról gondoskodni.

Az egyik szobában főleg orosz és uk­rán asszonyok voltak. Mikor először mentünk be hozzájuk, ellenségesen mé­regettek végig. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Gyorsan tisztázni akartuk – a lágerek csodálatos nemzet­közi nyelvén –, hogy nem vagyunk néme­tek. Amikor kiderült, hogy magyarok va­gyunk, a hangulat – ha lehet – még gyűlölködőbb lett. Sokan voltak, akik olyan területről kerültek koncentrációs tábor­ba, amelyet magyar csapatok foglaltak el. S mi ott álltunk majd kétezer kilométerre Magyarországtól, éhezve, rongyosan – ketten. Nusa, a volt politikai rendőrfőnök felesége és én, az évekig körözött kom­munista. Körülöttünk hasonló sorsú, ki­éhezett, lerongyolódott rabtársaink, hogy felelősségre vonjanak bennünket azokért a magyarokért, akik az ő ottho­naikat rohanták le, és akik előkészítették a terepet szövetségeseiknek, a fekete köpenyes, halálfejes SS-légióknak.

Már nem emlékszem a szavakra és mozdulatokra, amelyekkel feloldottuk ezt az iszonyatos hangulatot. Bizonyára se­gítségünkre voltak azok a hajdani ma­gyarok is, akik az első világháború után részt vettek a cárizmus ellen fellázadt népi seregekben. Ebben a szobában fő­leg érett asszonyok voltak, és akadtak olyanok, akik magyar internacionalisták­kal találkoztak, s valamit hallottak a ma­gyar tanácsköztársaságról is.

Azt már csak magunknak köszönhet­tük, hogy a végén befogadtak és szívük­be zártak ezek a zárkózott teremtések. Egyik társukat ápoltuk szeretettel és gondosan. S ott, ahol az embertelenség, a durvaság, könyörtelenség a foglyok kö­zött is napirenden volt, ez volt a legtöbb, amit megtehettünk.

S nem ez volt az első eset, amikor kis magyar csoportunknak – hányódva a né­pek szörnyű masszájában – meg kellett védenie magát. A nacionalizmust, e ször­nyű mételyt, sokan hordozták magukban a foglyok között is. Rabtartóink, a német fasiszták igyekeztek is felhasználni, hogy rendet tartsanak a táborokban. Sok gyű­lölködés is volt az egyes nemzetek asszonyai között. A mi Közép-Európánk sok-sok régi nemzeti ellentétét is gyak­ran érezhettük.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy félt­ve őrzött fejkendőm, egyetlen ékessé­gem eltűnt. Valaki ellopta. Szobatársaim (még azok is, akik nem voltak magyarok) tudták, mit jelentett nekem az a kendő. Az egyetlen darab, amely saját dolgaim­ból valahogy nálam maradt. Éppen ezért egyik nap diadallal, izgalommal közölték velem, hogy a barakkba új lakók érkez­tek, és egyikük fején ott látták az én ken­dőmet. Mint a vihar, rohantam a jelzett szobába, és azonnal felfedeztem a ken­dő viselőjét. Hozzá ugrottam, és lerán­tottam róla jogos tulajdonomat.

Kiderült, hogy az újonnan érkezettek csehek voltak. Pillanat alatt körülfogtak, és rám támadtak. Társaimnak sikerült ki­menteniük a barakkból, s hajszál híja, hogy nem lett tömegverekedés. Én pedig elvonultam a kendőmmel, és azt hittem, ezzel be is fejeződött a kendő ügye.

Néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy a lágert kiürítik, és nyugatra hajtanak bennünket. Készülődés közben a szlová­kiai magyar lányok figyelmeztettek, hogy legyek résen, mert hallották, hogy a cse­hek a menetben el akarnak intézni. S az ok más nem lehetett, csak az, hogy jo­gos tulajdonomat erőszakkal visszasze­reztem. És még inkább a mérhetetlen soviniszta gyűlölet, amelyet még ott sem, még közös szenvedésünkben sem tud­tunk legyűrni magunkban.

S ha már a nemzetiségi gyűlölködés­nél tartok, hadd beszéljek el még néhány epizódot, amelyek hazatérésem alatt tör­téntek velem.

A mi csoportunk (magyarok, lengye­lek, oroszok voltunk együtt) elszakadt az országúti menettől. Egy Vipperach nevű faluban húzódtunk meg. 1945. május 2-án érték el a szovjet csapatok ezt a fa­lut. A boldogság hőfokáról most nem be­szélek, de azt megemlítem, hogy Som­bor Nusa öröme sem volt kisebb a mienkénél. Azt tapasztaltuk, hogy a szovjetek bevonulása után majd mindenki vörös kokárdával díszíti önmagát. Miután mi kommunistának vallottuk magunkat – úgy gondoltuk, hogy ezt nem kell nekünk külső jelekkel bizonyítani, de valahogyan (már meg nem mondom, hogyan) sike­rült magyar nemzeti színű szalagot ké­szítenünk, és ruhánkra tűzve indultunk el hazafelé 1945. május 8-án.

Így, szánalmas gönceinkben, piros-fehér-zöld szalaggal vándoroltunk. Öt ma­gyar nő … A német parasztok féltek tő­lünk, mert koncentrációs táborból szaba­dultunk. A lengyelek segítettek, mert ma­gyarok voltunk. Védtek, óvtak bennünket.

Utunk legnehezebb szakasza Szlová­kián keresztül vezetett. Úgy éreztük, hogy tapintható anyaggá sűrűsödik körü­löttünk a gyűlölet. Piros-fehér-zöld szala­gunkat látva, szlovák katonák akartak le­rángatni a vagonból, és csak néhány ju­goszláv hazatérő szedhetett ki a kezeik közül.

Galántán a helyi magyar kommunista párt helyiségében Adyt költöttük át „szlovákiai használatra”. Az egyik magyar falu fiataljai ugyanis anyák napjára készü­lődtek, és a Magyar jakobinusok dalát szerették volna elszavalni, de kiderült, hogy a szót: „magyar” – nem szabad ki­mondani.

Aztán az egyik állomáson magyar ka­tonákkal találkoztunk. Elmondták, hogy a demokratikus hadsereg tagjai, a Vörös Hadsereg oldalán harcoltak nyugaton, és most szabadságra térnek haza. Egy nyi­tott vagon platóján levő autón ülve fag­gattuk őket, mi újság otthon. Van-e még egyáltalán otthon? Mit tudnak? Létezik-e még Budapest, mert nekünk ott, ahon­nan jöttünk – ott északon – azt mondták, hogy „Budapest kaputt”. A mi katonáink sem tudtak valami sokat, hiszen még az év elején hagyták el az országot.

Ahogy ott beszélgetünk, közénk telep­szik egy szlovák katona. Jól tudott ma­gyarul, csak a kiejtésén érzett, hogy nem magyar. Közénk telepedett, majd szitko­zódva a magyar katonákra támadt. „Nyi­lasok vagytok, fasiszták!…” Szóval, mindennek lehordta őket. Katonáink szó­hoz sem jutottak a hirtelen szóözöntől. Annál inkább mi. „ők nem fasiszták! Ve­gye tudomásul, hogy ők a demokratikus magyar hadsereg tagjai! És vegye tudo­másul, hogy nem minden magyar volt nyilas. Láthatja, bennünket is Németor­szágba hurcoltak…” Támadásunktól a mi szlovákunk elbizonytalanodott, s vé­gül is nagyon jól megbarátkozott ve­lünk … És mi ott a nyitott dzsipen ülve, ragyogó napsütésben, valahol Szlovákiá­ban megkötöttük a szlovák-magyar ba­rátságot.

A komáromi hídon szovjet teherautó hozott át bennünket. Nem egészen hét hónap telt el azóta, hogy elvittek az or­szágból. S mégis úgy éreztük, és jogo­san éreztük úgy, hogy évszázadok múlva tértünk ismét haza.

Ma már azt sem tudom megmondani, hogy megtettem-e? Még leírni is giccses és teátrális! Hogy megcsókoltam-e a föl­det? Lélekben, gondolatban bizonyosan. De azokban az irreális és szinte gro­teszknek ható időkben az sem lehetet­len, hogy megtettem. Pedig még azt sem tudtam, hogy megtalálom-e a fiamat, ha Budapestre érkezem.

FÓRUM

FUNK MIKLÓS

Segélyegylet – IGE – Alap – Alapítvány – Egyesület

(Az irodalmi segélyegyletek történetéhez)

Örülünk, hogy felkérésünknek eleget téve, a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának igazgatója rövid áttekintést ad olvasóinknak az egész művészeti közéletünket foglalkoz­tató kérdésről: az Alap átalakításáról.

Mostanában sok szó esik a Magyar Köz­társaság Művészeti Alapja megszünteté­séről, átalakításáról. Az átalakulás 1992-ben minden valószínűség szerint megtörténik, az állam létrehozza a Ma­gyar Alkotóművészeti Alapítványt, amely­nek egyetlen célja, hogy kezelje a Művé­szeti Alap eddigi állami tulajdonú vagyo­nát, gyarapítsa a pénzeket, s finanszíroz­za a jogilag már (az alapító tagokból) lét­rejött Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét, amelynek egyik tagozata lesz a jelenlegi Alap irodalmi szakosztá­lyának 780 tagja.

Az átalakulás, átalakítás szükségessé­gét jogi és anyagi körülmények magya­rázzák. A jogi helyzet: az , Alap állami költségvetési intézmény, s ezért tagsága nem lehet. Az anyagi körülmény: az Alap korábbi leányvállalatai (valamennyi kép­zőművészeti profilú) tönkrementek, az innen származó bevételek jelentősen visszaestek, évről évre állami támogatást kell az Alapnak kapnia ahhoz, hogy elemi szolgáltatásait biztosíthassa.

Mik ezek az elemi szolgáltatások? A tagok (a képzőművészekkel és a zene­művészekkel együtt mintegy 6200 fő) an­nak fejében, hogy művészi honoráriuma­ik adóalapjának 10%-át befizetik az Alap­nak, sokféle szolgáltatást vehetnek igénybe: az egyik legfontosabb, hogy a szabadfoglalkozásúaknak eddig az Alap teljes körű társadalombiztosítást nyújtott a táppénztől a nyugdíjsegélyig. Az egyik legfontosabb tevékenysége manapság az Alap mindhárom részlegének tagjaik (pályakezdők, idősek, munkanélkülivé váltak, alacsony jövedelműek stb.) szoci­ális segélyezése, ide értve a hozzátarto­zókat (pl. özvegyek) is. Ez a mai társa­dalmi viszonyok, a gazdasági nehézsé­gek közepette igen fontos tevékenység lett a művészeti életben.

Az úgynevezett „alkotói támogatások” köre is széles: az Alap-tag előleget kér­het készülő munkájára, igénybe veheti az alkotóházakat, vállalt művészi munkára ösztöndíjat kaphat, s igen rangosak az Alap díjai is, hiszen itt – már jó évtizede – semmiféle „külső szempont” nem játszik szerepet; a pályatársak demokratikus szavazása dönt a díjakról.

Ezt a sok évtizede működő, kicsiszo­lódott s korát megelőző, demokratikus szervezetet kell most átszervezni. A kor­mány már elvi határozatot is hozott az Alap megszüntetéséről, s arról is, hogy létre kell hozni a Művelődési és Közokta­tási Minisztériumnak az utódszervezet működtetéséhez szükséges állami ala­pítványt. Az Alapítvány művészekből vá­lasztott 21 tagú kuratóriuma dönt majd a vagyonkezelés bonyolult ügyeiben és az utódegyesület finanszírozásáról. Éppen napjainkban folyik a kurátorjelöiés mód­szereinek kialakítása.

Elhangzanak persze olyan politikai in­dítékok is, hogy az Alap lényegében az elmúlt rendszer politikájának kiszolgáló­ja, „sztálinista intézmény” volt. Ehhez is fűzünk néhány megjegyzést.

A Szovjetunióban a harmincas évek­ben (Gorkij javaslatára) jött létre a Szov­jet Irodalmi Alap, amelynek szekciói vala­mennyi szovjetköztársaságban működ­tek, igen előnyös feltételeket biztosítva a tagok munkájához, s mindezt nem a ta­gok befizetéséből, hanem állami pénz­ből.

Ennek mintájára a volt szocialista or­szágokban 1945 után sorra alakultak az alapok. Magyarországon 1950-ben jött létre az Irodalmi Alap; Bölöni György volt haláláig az alapító igazgatója ennek az akkor 2-300 tagot számláló intézmény­nek. Bölöni szerezte meg az íróknak a szigligeti egykori Esterházy-kastélyt al­kotóháznak, s bízvást mondhatjuk, 1952 óta a Magyarországon megjelent szép- irodalmi alkotásoknak legalább a fele – technikailag – ott, a Balaton partján ke­letkezett. A zenei és a képzőművészeti hasonló intézmények néhány évvel az Irodalmi Alap létrejötte után alakultak meg. A Zenei Alap állami támogatásból és a Szerzői Jogvédő Hivatal pénzeiből működött, a Képzőművészeti Alaphoz már alakuláskor vállalatokat „rendeltek” (Képcsarnok, Iparművészeti Vállalat stb.), s ezért teljesen önfenntartó volt.

1968-ban – racionális indoklással – a három alapot összevonták Művészeti Alappá, s azóta a három művészeti ág – meglehetős autonómiával – szakosztály­ként működik. Kialakult az egységes nyugdíjrendszer, s jó másfél évtizedig anyagilag is jól működött ez a kissé bo­nyolult intézmény.

Érdemes tudni, hogy csak Jugoszlávi­ában és az NDK-ban nem működött alap jellegű intézmény, a többi volt szocialista országban a magyarétól sok mindenben eltérő jelleggel, de működött Alap. Az el­térések onnan adódtak, hogy a nem ma­gyar alapok teljesen állami pénzből (de bizonyos adójárulékokból is) tartották fenn magukat, s bizony néhány ország­ban fizetést is biztosítottak a tagoknak; ilyen Magyarországon sohasem volt.

S érdemes azt is megvizsgálni, mennyire volt „sztálinista intézmény” az Alap, s annak szovjet elődje, mintája.

Vagy egy évtizede meghívást kaptunk a „Szovjet Irodalmi Alap fennállásának 125. évfordulójára rendezendő megemlé­kezésére. Ott, Moszkvában tudtam meg, hogy bizony a Gorkij kezdeményezte alapnak volt elődje Oroszországban a múlt század hatvanas éveiben. Innen a 125 év. A Turgenyev-Tolsztoj-Dosztojevszkij fémjelezte generációk megalakí­tották az Orosz írók Segélyegylete nevű intézményt a tehetősebb írók pénzado­mányaiból, s ebből segélyezték a rossz helyzetbe került pályatársakat és az el­hunyt írók hozzátartozóit.

S ennek megvan a magyarországi előzménye is. 1862-ben elismerték a Bach-korszakban nemzeti adakozásból már működő Magyar írók Segélyegyletét, amely először a szabadságharc író áldo­zatainak hozzátartozóit támogatta. Alelnöke Eötvös József volt, később ügyve­zető titkára Gyulai Pál lett. Arany János is tagja volt az igazgatóságnak. A szerve­zet az első világháború végéig fennállott. S volt folytatása. Az utódszervezet – Jó­zsef Attila verstöredékéből is – már is­mertebb. 1932-ben – a gazdasági válság egyik nehéz évében – alakult meg az IGE, az írók Gazdasági Egyesülete, Pakots József és Móricz Zsigmond vezeté­sével. 1944-ben a német megszállás szüntette meg tevékenységét, az írók segélyezését és érdekvédelmét. Az IGE történetének már komoly irodaima van.

Mindezzel a rövid áttekintéssel csak azt akartuk hangsúlyozni, hogy az iro­dalmi-művészeti életben szerepe van egy szociális szolgáltató egyesületnek, amely a mindenkori író- és művésznem­zedékek szociális érdekvédelmét, kise­gítő támogatását ellátja. Remélem, az Alap utódszervezete is betölti majd ezt a szerepet.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Történelmi vereség

Lapozgatok egy brosúrát. Azt olvasom benne, a „hatalomgyakorlási modell”, amelyben élünk, „történelmi vereséget szenvedett”.

Kemény szavak, de aki megfogalmazta őket, indokolja is, miért ragadtatja magát ilyen kijelentésre. „Történelmi vereséget szenvedett, mert sorban alulmaradt azokkal a feladatokkal szemben, amelye­ket meg kellett volna oldania.” „Nem tud­ta megállítani a gazdasági süllyedés ten­denciáit …” – kezdődik a felsorolás, és ezt aligha lehetne vitatni. Sőt némiképp megszépítő a helyzetkép: a rendszervál­tás óta eltelt két esztendő bizony nem a korábbi süllyedés tendenciáját folytatta, hanem látványos összeomlást hozott. Az ipari termelés 1989-hez képest 1991-re 22%-kal csökkent, s a Kádár-korszak egyetlen sikerágazatát, a mezőgazdasá­got úgy szétzüllesztették, hogy Francia- országból importáljuk a tejet.

„… Nem tudta megállítani a népes­ségfogyást” – folytatódik a kudarcok lajstroma, s mi tagadás, ez is igaz. A mai fiatalok már nemcsak lakáshoz nem jut­nak, hanem álláslehetőségeik is egyre zsugorodnak; hová szüljék a gyerekei­ket, s miből neveljék fel őket? Az egyet­len megoldás a Rákosi-korszak hírhedett Ratkó-törvényének visszaállítása, az abortuszperek terrora. Az „Anyának szülni kötelesség, leánynak szülni dicső­ség” jelszó felújítása. Ám ezt az óvsze­rek tilalmával is egybe kellene kötni, aho­gyan Ceaușescu tette Romániában, s a végrehajtáshoz – hazai tapasztalataink nem lévén – szakértőként nyugdíjas szekuritátésokat kellene hozatni Bukarest­ből. Ez pedig nem megy, mert a romá­nokkal igencsak összekaptunk. „… Nem tudta megállítani az elszegényedés folya­matát” – hangzik az újabb vád, s ennek jogosságát még a kormányzat maga is elismeri, hiszen esztelenség lenne ta­gadni, hogy az infláció nyomorba taszítja a nyugdíjasokat, kilopja a pénzt a kere­sők zsebéből, a lakosság jó része pedig még a munkanélküliség rémével is far­kasszemet kell hogy nézzen. A hajme­resztő gáz- és villanyszámlák, a lakbér- emelések rémképe, a napról napra fel­jebb szökő élelmiszerárak olyan létbi­zonytalanságot teremtettek, amilyenre a 30-as évek világválsága óta nem volt pél­da ebben az országban.

„… Nem tudott anyaországa lenni a világ magyarságának, nem tudott lényegi befolyást gyakorolni a határokon túli nemzeti kisebbségeink sorsára” – de ho­gyan is lehetne anyaországa a világ ma­gyarságának az a haza, ahol ilyen állapo­tok uralkodnak? S ugyan miféle segítsé­get nyújthat a magyar kisebbségeknek az a politika, amelyik úgy oltalmazza az oroszlánketrecbe pottyant gyereket, hogy a rács túloldalának biztonságából ökölrázással hergeli az oroszlánokat?

„… Tehát egyetlenegy olyan kérdés­ben sem, amelyek a mai magyar válság­nak a legmélyebb pontjait adják, nem tu­dott történelmi érdemben eredményesen működni – zárul a gondolatmenet. – Ezenkívül nem tudott létrehozni működő­képes gazdaságot és társadalmat, és nem tudott létrehozni egyenes gerincű, nagykorú, szabad és méltósággal élő em­berek számára lakható társadalmat.” Hát igen. Az egyenes gerinc a parlamenti hor­dószónokok póza lett, a nagykorúság élet­rajzi adat, a méltóság a fenn az ernyő nin­csen kas attitűdje és a hatalomba csöp­pent parvenük arroganciája, lakható tár­sadalomhoz pedig lakható lakások is kel­lenének. Úgy tetszik, igazolt a kiinduló ál­lítás: ez a „hatalomgyakorlási modell” va­lóban „történelmi vereséget szenvedett”.

A furcsa csak az, hogy ezt a szöveget nem 1992-ben jelentették meg, hanem 1989-ben, a hajdani pártkiadó, a Kossuth Kiadó „A demokrácia alternatívái hazánk­ban” című brosúrájában. S eredetileg így nem is valamely maroknyi kriptokommunista csoport mai dohogása közben hangzott el, hanem a régi MSZMP és a Magyar Demokrata Fórum képviselőinek nyilvános vitáján, a Politikai Főiskolán, bő esztendővel a rendszerváltás előtt, 1989. január 20-án; a Magyar Demokrata Fó­rum képviseletében felszólaló Csengey Dénes aposztrofálta ilyen keresetlen sza­vakkal az akkori helyzetet. Pedig hol volt még akkor a gazdasági összeomlás? A 30%-nál nagyobb infláció, a félmilliós munkanélküliség, a jugoszláviai magya­rok kálváriája? Csengeynek mégis igaza lett: az a „hatalomgyakorlási modell” nyil­vánvalóan „történelmi vereséget szenve­dett”, mert „sorban alulmaradt azokkal a feladatokkal szemben, amelyeket meg kellett volna oldania”.

No, de akkor ezzel a mai „modellel” hogyan állunk?

Sokféle választ hallani erre a kérdésre. Minap egy, a rádió valamelyik zenés mű­sorában felléptetett pap azzal nyugtatta panaszkodva betelefonáló hívét: a kor­mányzat politikusai – ezt a szót használ­ta – „dilettánsok”, de majd beletanulnak a dolgukba, és akkor minden jóra fordul. Ám ez „a rendszer jó, csak egyes vezetői hibáznak” jelszó plágium, s túlságosan ismert a bukott hatalomgyakorlási modell idejéből ahhoz, hogy hitele lehessen. Nem, egy valóban jól működő modell ele­ve lehetetlenné teszi a dilettánsok és sógoraik-komáik „tanulóvezetősködését”. A mai modell pedig annál is torzabb, hi­szen e dilettánsok gyorsan törvénybe is iktatták, hogy a képviselők visszahívhatatlanok: a népakarat szentsége menten semmivé foszlik, mihelyt a kitöltött sza­vazócédula belepottyant az urnába, s a választási ígéretek számonkérése az új választásokig lehetetlen.

Egy másik úton-útfélen hangoztatott válasz szerint a rendszerváltás voltakép­pen még meg sem történt, a hatalom a gazdaságtól a sajtóig mindenfelé a régi emberek markában van, az elnyomorodással pedig az „átkos idők”-ért fizetünk: két esztendő alatt nem lehet az országot talpra állítani. Ezek az érvek viszont újabb kérdéseket vetnek fel. így mindjárt azt, hogyan volt lehetséges, hogy 1945 után a rommá lőtt, kifosztott, megtizedelt ország két éven belül talpra állt, újjáépült és megszabadult az inflációtól?

„Az a hatalomgyakorlási modell, amelyre az MSZMP mindmáig felépül, történelmi vereséget szenvedett” – kö­zölte Csengey Dénes 1989. január 20-án, a régi MSZMP Politikai Főiskoláján a régi MSZMP udvariasan mosolygó képviselői­vel, akik szemrebbenés nélkül végighall­gatták mondanivalóját, aminthogy a vita közönsége – a Politikai Főiskola tanárai és hallgatói, csupa meggyőződéses régi MSZMP-káder – hasonló figyelmes udva­riassággal fogadta történelmi vereségének bejelentését. Nem volt pfújozás, hurrogás, közbekiabálás, még a válaszok is a lehető legvisszafogottabb hangnem­ben tettek kérdőjeleket az MDF egyik-másik tétele mellé.

A mai modell bizony igencsak más­ként fest. El nem tudnám képzelni, hogy az MDF baráti tanácskozásra hívja a Munkáspárt képviselőit, ha pedig olykor mégis szóba állnak más pártok vezetői­vel, hát országos botrány, szellemi lincselés lesz a rendezvényből, ahogyan a Kónya-Pető párbeszéd esetében történt. S a szellemi lincselés még hagyján. Apróhirdetésnyi terjedelmű, riadt sóhaj­hoz hasonló kishír a Népszabadság 1992. március 16-i számából: „A Magyar Rádió hírszerkesztőségétől kapott tájé­koztatás szerint a Televízió előtti tömeg­ben a sajtó több munkatársát is inzultálták. Az MTI tudósítóját leköpték, a rádió riporterét megrugdosták, egy operatőrt pedig nuncsakuval fenyegettek meg. Ugyanakkor akadtak, akik az újságírók segítségére siettek.” A közlemény jelle­ge mutatja, hogy a Népszabadság (alcí­me szerint „szocialista napilap”) igen­csak ódzkodott attól, hogy határozot­tabb formában csatlakozzék a segítség- nyújtókhoz.

Hatalomgyakorlási modell a köpködés, a rugdosás, a nuncsakuval történő fe­nyegetés is. Nem tudom, mi váltotta ki ezt a fellépést az odavezényelt csőcse­lékből; biztosra veszem azonban, hogy szegény újságírók aligha mertek olyasfé­le nézeteket hirdetni a Televízió előtt, mi­szerint a mai hatalomgyakorlási modell történelmi vereséget szenvedett.

Pedig hát…

E. FEHÉR PÁL

Kafka és Tvardovszkij – és Lengyel József

(Jegyzet a világhír bonyolultságáról)

Lengyel József Szolzsenyicin kortársa és társa. A Kicsi, mérges öregúr, az Elejétől végig, a Sárga pipacsok, szóval mindaz, amit a sztálinizmus idején vagy tizen­nyolc éven át elszenvedett törvénytelen­ségek nyomán, emlékként megörökített, semmiben sem marad el orosz sorstársa teljesítményétől.

Alekszandr Tvardovszkij ismertette meg a világgal mint szerkesztő Szolzse­nyicin Ivari Gyenyiszovics egy napja című kisregényét. Nyikita Hruscsov személyes engedélye szükségeltetett a közléshez. Mint ahogyan Tvardovszkij szatirikus el­beszélő költeményének, a Tyorkin a más- világonnak a közzétételéhez is.

Mindez 1962 és 1964 között történt. A mából visszatekintve immár történelmi időkben. A XX. és a XXII. kongresszus korszakában.

Ekkor történt, hogy Lengyel József írt egy néhány oldalas jegyzetet Kafka és Tvardovszkij – és az optimizmus címmel Franz Kafkáról; a prágai német íróról ak­koriban az egész világ vitatkozott. Tvar­dovszkij másvilágon bolyongó Tyorkinja pedig friss szenzáció volt. „A per és A kastély írója és a Tyorkin a másvilágon írója között megállapítható a tagadhatat­lan kapcsolat, noha Kafka (ha élne), de Tvardovszkij is (ha amit itt írok, nem ma­gyarul íródna, következésképp eljutna hozzá) sértődötten tiltakozna effajta megállapítás ellen.” Lengyel József glosszája az Új írásban látott napvilágot.

Lengyel József sejtése pontos volt: az Új írás természetesen nem juthatott el Tvardovszkijhoz, mert magyarul íródott. Tvardovszkij azonban tudott, mégiscsak tudott a glosszáról.

Tavaly jelent meg Moszkvában Vlagyi­mir Laksinnak, a kitűnő orosz kritikusnak a naplója, amely azokról az évekről szá­mol be, amikor Laksin Tvardovszkij he­lyetteseként dolgozott a Novij Mir szer­kesztőségében, s mint köztudott, Szolzsenyicint ez a folyóirat fedezte fel. 1964 áprilisában arról tudósít Laksin, hogy Tvardovszkijjal együtt olvassák Kafka re­gényének, A pernek akkor még csupán kéziratos orosz fordítását. Ekkor már Lengyel József glosszája régen megjelent az Új írásban. Budapesten és magyarul.

Történt azonban, hogy a prágai Piá­mén – amelyet akkor az irodalmár Jiří Hájek szerkesztett és ugyancsak dereka­san kiált Kafkáért, s Tvardovszkij poémáját is közölte csehül – Lengyel József be­mutatására szánta el magát. Az Elejétől végig fordítását nyomdába is adták, s ugyanabba a számukba írattak egy bősé­ges ismertetőt Lengyel József már emlí­tett glosszájáról. Nyilván így óhajtották közel hozni a cseh olvasóhoz a magyar írót: Kafka és Tvardovszkij irányába he­lyezve el művét. A glossza tehát már Prá­gában és csehül is megjelent.

Laksin ezt jegyzi fel naplójában 1964. április 30-án: „Beszélgettem ma Tvar­dovszkijjal Kafkáról, akit éppen most ol­vasott. Dicsérte: »Azt hittem, valami összevissza mű lesz, mint a modernistáké általában. Ezt azonban nagyon keményen kovácsolták össze … Nemrég, amikor elmesélték nekem, hogy egy cseh folyói­ratban megjelent valami cikk, ahol a Tyor­kin a másvilágont Kafkához hasonlítják – nevettem. Most már nem nevetek…«” Lengyel Józsefnek tehát többszörösen igaza lett. Igaza lett, hogy magyarul nem juthatott el Tvardovszkijhoz a glosszája; igaza lett, hogy Tvardovszkij nem nagyon örülne az ilyen hasonlítgatásnak; és ami a legfontosabb, hogy maga Tvardovszkij ismerte el, hogy az ilyen összehasonlítás jogos. Kafka és Tvardovszkij az emberte­lenség abszurditása ellen küzdöttek. Mint ahogyan Lengyel József is.

A történelem groteszk fintora azonban távolról sem az, hogy a magyar író glosszája cseh ismertetésben jutott el a szovjet poétához. Hanem az, hogy – hosszú, kínos és verejtékes viták után ugyan – Kafka, Tvardovszkij eljutott a cseh és az orosz olvasóhoz. A Plamen azonban csak közölni szerette volna Lengyel József kisregényét, a lágerben és száműzetésben eltöltött évek szenve­déseinek krónikáját, az Elejétől végiget. A Plamen szerkesztője még a borítóra is kinyomtatta Lengyel József nevét és kis­regényének címét. A cenzúra azonban csak Lengyel József glosszájának ismer­tetését engedélyezte. A kisregényt betil­tották. A Plamen címlapján szerepelt Lengyel, de olvasni nem lehetett.

Lengyel József kisregénye még mindig nem jelent meg sem csehül, sem oro­szul. Noha Lengyel Józsefnek igaza volt. Még a képtelennek vélt Kafka-Tvardovszkij párhuzam dolgában is.

Ilyen bonyolult dolog a világhír.

PINCZÉSI PÁL

Az igazi Robin Hood

Most, hogy szegény feleségem, drága csillagom itthagyott bennünket, fiaimmal együtt átrendeztük a bútorokat és a könyvtárunkat. Az ember néha nem is tudja, milyen kincsei vannak. Kezembe került például egy olyan könyv, amelyet rég elveszettnek hittem. Egyik fiam kapta 1972-ben egy Jugendweihéra, azaz ifjú­sági fogadalomra (ez a német munkás- mozgalomban régi ünnepség, s a vallási konfirmálásnak felel meg). Robin Hood a könyv címe, 1971-ben jelent meg Lipcsé­ben, tíz éven felüli gyermekeknek. írója: Karl-Heinz Berger.

Kézbe vettem az egészet „egy hajtás­ra” elolvastam. Mondhatom, rendkívül ér­dekes olvasmány! A szerző ugyanis fel­dolgozta a teljes Robin Hood-mondakört. Láttam én filmen vagy könyvalakban sok olyan alkotást, amely Robin Hoodról szólt. Mindegyik úgy végződött, hogy ha­zatért fogságából Oroszlánszívű Richárd, Anglia királya, ismét elfoglalta a trónt, s a sherwoodi erdő hősei – Robin Hood vezetésével – mind letérdepeltek előtte, s örök hűséget esküdtek neki. Kész, vége. Mindez a XII. század utolsó évtizedeiben történt.

Csakhogy e könyvből kiderül, hogy ez nem egészen így történt. Úgyhogy a kö­vetkezőkben (persze rövidítve) ezeket a zárórészeket ismertetem.

Amikor Robin Hood és két sherwoodi kísérője megjelent a hazatért Richárd ki­rály udvarában, a király négyszemközt akart beszélni Robin Hooddal. Felszólí­totta, hogy barátaival együtt okvetlenül vegyenek részt az Oroszlánszívű hama­rosan sorra kerülő franciaországi hadjá­ratában. Robin azt kérte a királytól, hadd menjen most vissza az erdőbe, s beszél­jen az embereivel, mit válaszoljon a ki­rálynak. Az erdei emberek nem csalód­tak vezérükben. A könyvből egyébként az is kiderül, hogy Robin nemcsak kitűnő katonai parancsnok volt, hanem nagy­szerű szónok is, tudott és szeretett be­szédeket tartani. Most is ezt tette, s kije­lentette, nem azért mentek az erdőbe a szolgaság elől, hogy most újra kezdőd­jék elölről a régi. „Mi vagyunk a szegé­nyek és az elnyomottak reménysége eb­ben az országban, s azok is maradunk” – mondotta, sőt kiáltotta Robin. Aztán: „Amíg sikerül nekünk, hogy szabadsá­gunkat megvédjük, hogy szembeszáll­junk az elnyomással, addig nem fog csökkenni a nép bátorsága. És barátaim, ez a legtöbb, amit elérhetünk.” Nagy él­jenzés volt rá a válasz.

A király ezt persze meghallotta, dühé­ben hol nevetett, hol káromkodni kez­dett. S mivel már négy hete elmúlt, hogy Robin és serege nem jelentkezett, elha­tározta, hogy hadjáratot indít, s leveri a sherwoodiakat. Igen ám, de a Robin-féle szabadcsapatok sokkal könnyebben tud­tak mozogni a fák között, mint Richárd páncélos vitézei. Robin pedig már előze­tesen arról is gondoskodott, hogy embe­reinek legyen elég nyílvesszőjük és más hadianyaguk, továbbá élelmiszerük, vi­zük, úgyhogy a királyi seregek tizennégy napos bolyongás után visszavonultak Londonba, hiszen meg kellett kezdeni a franciaországi hadjáratot is. A király igye­kezett jó képet vágni a Robin ellen indí­tott hadjáratának kudarcához, s nevetve mondta környezetének: „Ezzel a Robin-nal soha nem fogok tudni végezni.”

Nemsokára átkelt Franciaországba, s ott váltakozó hadiszerencsével harcolt. A békekötéskor néhány nem várt sikert ért el. De ezt nem élvezhette sokáig, mert Guidomar De Limoges gróf, a király vazallusa ellen vívott harcban olyan se­bet szerzett, hogy abba belehalt. Negy­venkét éves volt, amikor eltemették.

Robin Hood és serege pedig vissza­tért a sherwoodi erdőbe, s a hatalom ab­ba is hagyta az ellenük vívott sikertelen harcot. Robinék még hosszú évekig ma­radtak az erdőben, s tovább védelmez­ték a szegényeket és az elnyomottakat. Sikeresen védték birtokukat, saját magu­kat és a szegények támogatásával szem­be tudtak szállni a bárókkal és a grófok­kal. Akármelyik faluban jelentek is meg Robin emberei, mindenütt kitörő öröm­mel fogadták őket. Az egész királyság­ban nem volt egyetlen falu sem, ahol ne terjedt volna el a híre Robin és emberei cselekedeteinek.

Nem maradt róla feljegyzés, hogy még mennyi ideig élt Robin Hood. Vele is az történt, ami oly gyakran megesik a népi hősökkel: halhatatlanná lett. Bár fennma­radt egy dal, amely Robin haláláról tudó­sít, a szegények és az elnyomottak még­is évszázadok óta úgy emlegetik, mint aki ma is fiatal, bölcs és bátor, a sher­woodi kitaszítottak vezetője.

KÁNTOR ZSUZSA

Love story

Nemcsak hozzám jár, meséli S. Kati, jár az alsó szomszédokhoz is, a harmadikra, és még törődik vele Nagy úr is, aki az ötödiken lakik. Nagy úr ért a macskák­hoz, neki négy van, úgyhogy ő tudja, és azt mondja, hogy a Frici különlegesen okos, neki elhihetem. Miért ne hinném el, hát persze hogy az.

Még akkor élt a férjem, meséli, akkor figyeltük meg, ahogy téli estéken jöttünk haza, ott kuporog valamelyik autó alatt, amely nemrég érkezett, és még meleg a motortól, oda húzódott be, fehér foltok­kal fekete macska, ahogy nyitjuk a kaput, huss fel, besurran az aljába mögöttünk. Központi fűtéses a ház. így kezdődött, most már persze más, most már kifejlő­dött rendszere van a kapcsolatunknak, és ebben a Nagy úrnak is szerepe van, este leviszi a szemetet, ki a kapun, szellőzködni egy kicsit, valamerről odaterem mellé a Frici és sétálnak az utcánkban fel-alá, fel-alá egy darabig, mint két jó ba­rát, aztán: jössz-maradsz? Ha kedve van, bejön a házba vele ás már van egy vacka (készítettünk neki) a folyosó sarkában, egy kis láda, benne homok, mellette rongy. Ha ott éjszakázik, ha nem – reggel ott ül az ajtóm előtt, beengedem, kettes­ben reggelizünk, megkapja, ami estéről maradt, kinézi a számból a falatot, de nem baj, szívesen adom, okos macska és kedves, megszerettem. Ha nem talá­lom az ajtóm előtt, úgyis lemegyek az új­ságért a szokott időben, akkor beenge­dem a kapun, mert akkor ott vár, a kapu előtt, akkor úgy megyünk reggelizni. Már ő kiismerkedik a lakásban, jól érzi magát, otthonosan, bajt sose csinál, tiszta, de még mennyire, ha szükségét érzi, megy az ajtóhoz, megáll ott, rám néz, csak a bolond nem érti meg, hogy sürget, nyis­sak ajtót; addig csinálja ezt, amíg muszáj felfigyelni rá.

Szabad macska, jön-megy, egy biztos, hogy nálam reggelizik, az alsó szom­szédnál felbukkan délután, ott is bekap valamit, aztán megint ki a világba, és az esti sétán pontosan megjelenik Nagy úr előtt.

Egyszer reggel látom, kopik a szőr a nyakán, épp a feje alatt nagy, vörös volt kerekedik és csak terjed ez a folt. Mon­dom az alsó szomszédnak, meg Nagy úrnak, hogy mi van. Már Nagy úr is ész­revette, orvost is ajánlott, remek állator­vost, van ilyen kapcsolata Nagy úrnak, említettem, neki négy macskája van. Jön az orvos, nézi a Fricit, ez fertőzés, azt mondja, ahogy a kocsik alatt dekkol az utcán, azokból kicsöppen, ráfolyik az olaj – az okozta, kenőcs kell neki, ilyen meg olyan kenőcs, így meg úgy kell al­kalmazni. Volt egy régi rossz kesztyűm, abban ápoltam ki a bajából a Fricit, nem szerette, nehezen tűrte, de azért a ba­rátság maradt, a szőre szépen vissza­nőtt, az orvost meg a kenőcsöt kifizet­tük közösen, az alsó szomszéd, a Nagy úr meg én.

Most, hogy megyek nyaralni, három hétre megyek, az alsó szomszéd átvállal­ta a reggeli ügyeletet, azt mondta, gond­ja lesz rá, feljön érte, megeteti. És Nagy úr is, hogy csak menjek nyugodtan, lesz a Fricire szeme, ha jön, gondját viseli.

S. Kati mesél, igazi love story, mire ké­pes a szeretet, az emberek tisztessége. Hogy milyen rendesek is tudunk lenni, ha akarunk – jó hallgatni, dagad a keblem. Nincs még veszve semmi, még fejlődhe­tünk. Kutyákkal és macskákkal. Mert ők nem szólnak meg a hátunk mögött. Mert ők nem pofáznak vissza nekünk. Mert ők nem a mi ronda fajtánk – tisztesség ne essék szólván.

OLVASÓLÁMPA

MILLOK ÉVA

Két könyvről

Benedek István: Ady Endre szerelmei és házassága

„A forrásművek sohasem abszolút meg­bízhatók – írja a könyve végén a szerző. -(…) Az ember esendő, az emlékezet csalékony. Önkéntelenül szépít, torzít, másít. Ugyanarra az eseményre két szemtanú homlokegyenest ellenkező­képp emlékezhet. Az objektív eseményt már az észlelés szubjektívvé teszi, hát még a közlés, a másodközlés, a sokadszori közlés! (…) A hitelességet csak a nyilatkozatok, vallomások, írásos nyilat­kozatok és vélekedések szembesítésé­vel, kritikai értékelésével lehet megköze­líteni, többé-kevésbé megbízhatóvá ten­ni. Aki azt állítja, hogy ő az »igazság« bir­tokosa, az eleve megbízhatatlan. Ennek előrebocsátásával már beismertem, hogy az általam nyújtott Ady-Csinszka kép igyekszik ugyan hiteles lenni, de nem föl­tétlenül az. Örvendetesen, avagy sajnála­tosan magán viseli egyéniségem bélye­gét.”

Megbecsülendő szavak, mert nagyon igazak. És jelen esetben különösképpen azok a szerzőre vonatkoztatva. Benedek István egyénisége valóban rányomja bé­lyegét – nemcsak az Ady-Csinszka kép­re –, az egész könyvre, és sok szereplő­jének megítélésére. Nem egy esetben valóban él azzal a módszerrel, hogy val­lomások, emlékezések szembesítésével igyekszik közelíteni az igazsághoz, de nem egyszer olyan kijelentéseket tesz, amelyeket megfellebbezhetetlennek szán és eszébe se jut más véleményeket szembeállítani velük. A könyv – bár mér­téktartással – voltaképpen Ady meglehe­tősen egyoldalú ábrázolása. A szerző nem vonja kétségbe költői nagyságát – egyszer-egyszer illusztrálja is –, de a té­mát már eleve úgy szabta meg, hogy en­nél jóval többet tudunk meg „nyavalyái­ról”, hibáiról, gyengeségeiről, alkoholiz­musáról, vérbajáról, csélcsapságáról, ha- miskásságáról, hazudozásairól, és így to­vább. Mindez mégiscsak kiszakítva a köl­tői nagyság, a páratlan zsenialitás elem­zéséből, igen alkalmas arra, hogy Ady „az ember” legelőnytelenebb mivoltában jelenjék meg előttünk. Ennél is megdöb­bentőbb, hogy Ady nagyságának leg­pregnánsabb elemét, az adott Magyaror­szág szenvedélyes ostorozását, forrada­lomvágyát azzal intézi el Benedek: … „egyre szenvedélyesebben akarta vi­lággá kiáltani – világgá kiáltani mit? Ter­mészetesen az ő igazságát ami semmi­vel sem biztosabban igaz, mint az ellen­feleié. S még csak nem is egészen az ő igazsága volt: kölcsönvette Bölöni Györgytől, Jászi Oszkártól, Dénes Zsófi­ától, a Huszadik Század doktrinerjeitől és szalonkommunistáitól, akik őszintén hitték, hogy meg tudják váltani a vilá­got …”

Nem tagadom, a lélegzetem is elállt ezektől a szavaktól. Benedek István, a polihisztor ne tudná, hogy a polgári radi­kalizmus nem azonos a szalonkommu­nizmussal, hogy a Huszadik Század című folyóirat a polgári radikalizmus folyóirata volt, hogy Jászi és Bölöni világnézetileg nem voltak azonosak, és az az Ady, aki már 21 éves korában a radikálisok felé orientálódott intellektuális felismerései­vel, aligha a hozzá képest jelentéktelen Dénes Zsófiától kölcsönözte nézeteit érett fejjel. Különben is nagy tévedése Benedeknek, hogy Dénes Zsófiát „meg­rögzött kommunistának” nevezi, hogy azt állítja: a felszabadulás után Dénes Zsófiának rá kellett jönnie, hogy „az igazi ellenfél nem a horthysta Kolozsvári-Borcsa Mihály volt, hanem a sztálinista Gá­bor Andor, a Szabad Nép szerkesztője, hajdani kolléga az emigrációs Bécsi Ma­gyar Újságnál, most a zsurnalisztikában élet-halál ura.” Igyekszem mértékletesen hangot adni megrökönyödésemnek ezen állítások olvastán. Szegény Gábor Andor, akinek később inkább a mellőzöttségét emlegették, mintsem önkényuralmát. Az se megmagyarázható, hogy a szerző mi­ért nevezi Király Istvánt közismert köpö­nyegforgatónak, „minden rendszer nap­rakész kiszolgálójának”, mikor csak némi jólinformáltság esetén tudnia kellene, hogy már a rendszerváltás megindulása­kor Király István emelt fővel vallotta ma­gát kommunistának az Új Fórum hasáb­jain. Benedek István egyénisége még jó néhány dologban rányomja bélyegét a könyvre. Például mikor azt állítja, hogy Ady semmit se látott Párizsból néhány kocsmán kívül. Hát, múzeumokat nem. De látta Rodín Gondolkodó című szobrát és írt is róla, és érzékelte a párizsi mun­kások sztrájkját, amely másfél éjszakára sötétségbe borította a hatalmas várost, és ismerte Jean Allemane betűszedő munkás emlékiratait, aki elmondta az igazságot a párizsi kommünről, az első proletárhatalomról, amelyről eddig csak „ostoba és gonosz újságközlemények” szóltak, s még „nagy és csodálatos Jó­kaink sem látta másnak egyik regényé­ben, mint oktalan és perverz, de érdekes históriai drámának. Hát ez lett volna csakugyan a Commune? Nem: a Commune Keresztelő Jánosa volt az emberi­ség történetének …” Ady nem szalonok­ba járt Párizsban, de például Bölöni tanú­sága szerint minden porcikájában érzé­kelte a várost, és ez tudósításaiból ki is derül.

Benedek István könyve természetesen nem csupa tévedés és ferdítés. Lédáról és Csinszkáról is megtudunk olyan rész­leteket, amelyekre eddig nem fordítottak kellő figyelmet, és Adyról még azt is, mi­lyen csúnya fogsort csinált neki a kom­munista Madzsar József. Ez esetben azonban Benedek él a szembesítés módszerével és idézi Csinszkának né­hány perdöntő mondatát: „Mikor mellé kerültem, az Élet már nagy pusztításokat végzett rajta. Mégis szóljon az ő nagy szépsége mellett, hogy nekem, a ké­nyes, fiatal úrilánynak soha egy pillanatig sem volt ünneprontó az italos, a rossz fogú, a betegségektől megviselt, tizen­hét évvel idősebb Ady Endre. Mindig, minden gyönge emberi pillanatában is ki­ragyogott rendkívüli volta! (Szenczi Mol­nár Társaság)

Émile Ajar: Előttem az élet

Az 1975-ben Goncourt-díjat nyert regényt 1992-ben nyomták újra magyar változatá­ban is. Pikantériája volt – ez azóta tisztázó­dott –, hogy Romain Gary, a híres író rej­tőzködött el az Ajar név mögött, és ez a titok csak testamentumából derült ki. És ez az Ajar mintha valóban egy másik író lenne. Olyan világ felé fordul, amellyel nem sokan foglalkoznak és főleg nem azzal a sajátos hangvétellel, amelyet egy arab kisfiú első személyes előadásával tud megütni, páro­sítva olyan humánummal, melyet kifinomult intellektuellek képtelenek produkálni. Mohammed, a valójában 14 éves arab kisfiú Rosa mamával, az egykori, koncentrációs tábort is megjárt zsidó kurvával él, aki ki­öregedve arra adta a fejét, hogy térítés el­lenében magához veszi olyan prostituáltak gyerekeit, akik nem tarthatják maguknál őket, ugyanakkor ragaszkodnak hozzájuk. Rosa mamáék a Belleville körúton laknak, egy lift nélküli ház hatodik emeletén, ami máris szörnyű konfliktus a rettenetesen el­hízott Rosa mama életében, mert egy idő múlva már képtelen megmászni ezt a ma­gasságot. A főleg színes bőrűek, zsidók, arabok, különféle törzsek leszármazottai által lakott környék bámulatos szolidaritást tanúsít Rosa mamával és Mohammeddel, és amikor az öregasszony az agyér-elmeszesedés állapotába kerül, a legkülönfé­lébb módon igyekeznek segíteni Mohammednek, hogy Rosa mamát valahogy rend­ben tartsa, és megakadályozzák, hogy kór­házba kerüljön, amitől nemcsak az asszony, de Mohammed is irtózik. Valami mélységes szeretet köti össze Rosa ma­mát és Mohammedet, aki pedig néha maga is irtózattal érzékeli az öregasszony csú­nyaságát, betegségéből eredő furcsa visel­kedését, eszébe se jut azonban, hogy ma­gára hagyja. Ajarnak sikerül ennek a kisfiú­nak a szövegeivel oly módon ábrázolni ezt a világot, hogy önkéntelenül közösséget érzünk a legfurcsább, a legdeviánsabb fi­gurákkal, és megértjük, hogy a bűvszóként emlegetett ember-fogalom gyakran azok­ban testesül meg leginkább, akiket a társa­dalom legszívesebben kivetne magából. Ajar könyve lenyűgözően eredeti, zseniális és komoly leckét ad emberségből a csak szájukat tépőknek. (Európa Könyvkiadó.)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Kényes könyvek

Lukács György kétségkívül zseniális életművét nem elvetni kell, hanem túlha­ladni: egyrészt megszabadítani a kor és kényszerei megannyi dogmatizmusától és túlzásától, másrészt felülvizsgálni, to­vábbgondolni vagy éppen „fejéről talpára állítani”. így teszünk azzal a tulajdonkép­pen Engelstől származó gondolattal is, miszerint az igazi „nagy realista” alkotó, minthogy a valóságot és a társadalmi tendenciákat fejezi ki – még saját elveivel szemben is „haladó”. Engels ezt Balzac kapcsán állapította meg, s ezen elképze­lést (Lukács közvetítésével) sokszor al­kalmaztuk föltétien értékeket hordozó, ám a kötelező marxista szempontból „problematikus” művek megjelentetésé­nek, megítélésének elősegítésére, védel­mére. Más kérdés az, hogy Lukács oly mértékben volt ellenséges nemcsak olyan szellemóriással szemben, mint Nietzsche, hanem azokkal is, akik pedig a „megvalósult szocializmusnak” voltak szövetségesei, mint például Sartre. Ma viszont úgy látjuk, hogy ami érték – az érték, akár fölfedezéseit, mélységeit, a kifejezés művészi voltát, akár a mű hu­mánus tartalmát tekintve. De többé a „humánus tartalom” sem feltétlenül kö­vetelmény, hiszen a léthez sokszor az embertelen is hozzátartozik, tehát visz- szatükrözhető. Azután: ma már nem le­het nagy alkotókat életük ilyen vagy olyan politikai ballépése (gyakorlatilag in­kább jobbra tolódása) miatt elzárni az ol­vasók elől. Mert bőven voltak-vannak „nem haladó” remekírók is.

Ilyen volt századunk talán legnagyobb német költője, Gottfried Benn, akinek vá­logatott versei sok évtizedes késéssel végre magyarul is olvashatók, mégpedig remekbe szabott új fordításokban. Benn- nel nem egyszerűen az a baj, hogy egy- pár évig rokonszenvezett a nácikkal (amely magatartásra – sokszor közepes – baloldali írócskák provokatív heccelődése késztette) – elég hamar felismerte tévedését, és belső emigrációba vonult. Hanem egész pályájára érvényes a végle­tes egyedüllét, pesszimizmus, reményte­lenség, amelyet még valamely társkere­sés törekvése sem tesz szociálisabbá. A pálya kezdetén pedig éppenséggel embertelen, gusztustalan hipernaturalizmus, amellyel orvosi benyomásait meg­örökíti: így a bomló hullák visszataszító látványát. Ez viszont egy addig soha nem látott terület meghódítása a magas mű­vészet számára: megírva szintén sajátsá­gosán „széppé” válik … Ettől az expresszionizmussal érintkező szinte cini­kus rútságtól a legtisztább, görögös és ezoterikus szépségek kereséséig vagy a mai nagyvárosi élet elidegenedésének ki­fejezéséig páratlanul gazdag költészet Benné, amelyet minden „ellentmondása” és olykori érthetetlensége ellenére (sőt tán épp ezért, hiszen önnön lelkünk el­lentmondásait leplezi ie) épp ideje volt magyarul is közvetíteni.

Itt van aztán a másik, évtizedek óta megszólalásra váró nagy költő – Amerika óriása, aki azért volt csodabogár, mert amerikai voltát, hazája szellemét és poli­tikumát tagadta meg, mégpedig egészen őrült módon: még 1945-ben is az olasz fasiszták rádiójában uszítva saját orszá­ga és hadserege (s mellesleg a zsidók) ellen. Ez csakugyan megbocsáthatatlan. De mit tegyünk, ha előbb s utóbb is ő volt a legnagyobb: példátlanul sokágú, sokszínű versciklusában szinte dantei mélységeket és magasságokat megkö­zelítő, ám vitathatatlanul modem lélek, akinek reménytelensége nem pusztán magánügy, se nem magányköltészet, ha­nem évezredek kultúrájának küzdelme a szellemvilág bonyolultságának kifejezé­séért. Ezra Pound konfuciánus éppúgy volt, mint közönségesen konfúzus. Szá­zadunk tízes éveitől majd minden angol nyelvű avantgarde kísérletben részt vett, mégpedig a legmagasabb fokon, aztán 1925-től 1969-ig írta Cantó-inak valóban világképpel szolgáló óriási, bár nem „is­teni” Komediáját. Még annyira sem „ol­vasmányos” költő, mint Benn volt, de a magyar kötet bőséges jegyzetanyaga könnyebbé teszi a megközelítést, noha a megértést alig-alig …

Érthetőség? Nem művészi követel­mény, sőt korunkban az szerez élvezetet az igazi (hogy „igényest” ne mondjak) ol­vasónak, ha valamelyest meg kel! küzde­nie a megértésért. És ez teszi naggyá napjaink egyik legnagyobb írójának, William Goldingnak szintén nem új, de ma­gyarul csak most olvasható regényét, a Látható sötétséget is. Ravasz könyv; ol­vastatja magát, és látszólag rögvest ért­hető is, hanem azért olyan filozófiai mély­ségekbe száll alá s olyan emelkedett is lesz, hogy az igencsak elgondolkodtató, sőt – mondhatni – bámulatos. Jó és rossz örök, szinte banális problémáival néz szembe s megdönti azt az ösztönös, ámde cseles emberi vélekedést, misze­rint a rút a rossz, míg a szépséges a jó hordozója. A regény két bűbájos (mily jó ez az ősi népi kifejezés!) hősnője már- már ördögi, az alantas nemiségtől a ter­rorizmusig sokféle rossznak megvalósí­tója, míg tűzből született s tűzben eltűnő rusnya hőse az örök (krisztusi?) jónak a hordozója…

Nem kell ehhez misztikusnak lenni, bár a kötet jegyzetanyaga ezt sugallja, pedig Golding (mint egész életművében!) nem­csak realizálja az „emberfölöttit”, hanem kissé karikírozza is, sosem azonosul ve­le. Az Európa Kiadó okos magyarázói túl­ságosan is komolyan veszik groteszk (ámde nálunk újból divatos) misztiká­ját … Akár így, akár úgy: Golding regé­nye élvezetes olvasmány, közben a mai próza utolsó szava.

DOMONKOS JÁNOS

Eszter könyve

Könyvkiadásunk érdekes szelete, új ar­culat a magyar kultúrában az értékálló zsidó tárgyú alkotások kiadása. Sokszínű újjászületés, kulturális fellendülés indult a magyar zsidóságban. Birtokához, saját kultúrájához jut – a zsidóság javára és a magyarság javára.

Az Észter-tekercs a Magyar Tudomá­nyos Akadémia hebraisztikai gyűjtemé­nyének egyik legbecsesebb darabja. A színpompás, illuminált (kis képekkel díszített), aranyozott pergamen festője – 39 cm széles, 4,5 m hosszú, fanyélre rögzített – tizenhat színes mezőben he­lyezte el a szöveget. A mezőket csigavo­nalas oszlopok választják el, és minden keret felső szögletében egy-egy rózsák­kal, szegfűkkel díszes váza áll. A bibliai Eszter történetét a szöveg alatti festett kép illusztrálja. Minden második hasáb fölött allegorikus alakok trónolnak: kife­jezői az Eszter-könyv eszmei üzeneté­nek. A jobb megértést szolgálja a te­kercs mellett elhelyezett könyvecske, mely az Eszter könyvének magyar, illetve angol fordítását és Harasztiné Takács Marianna tanulmányát tartalmazza.

Ennek a könyvnek alapgondolata: az igazságnak természete, hogy győzzön; a gonoszságé, hogy elbukjék. „Mert Mordokaj, a zsidó (aki testvéreinek üdvére egy árvalányt nevelt fel), az első volt Ahasvérós király után; a zsidók nagyja, kit kedvelt testvéreinek sokasága; népe javára törekedett és békét szerzett egész nemzetségének.” (gy vált a könyv a vigasz forrásává mindazoknak, kiket a diadalmaskodni látszó gonoszság megti­port.

A mű cselekménye királyi udvarban, Susánban játszódik Ahasvérós király ide­jében. A királynét, Vastit, engedetlensé­ge miatt Ahasvérós megfosztotta méltó­ságától, s az egész birodalomból össze­gyűjtött legszebb lányok közül választott magának új feleséget. Tetszése a zsidó Eszterre esett: Mordokaj nevelt lányára. Mordokaj leleplezett egy összeesküvést.

Hámán, a király főminisztere, személyes bosszúvágytól vezettetve el akarta pusz­títani a zsidókat minden tartományában. Ahasvérós beleegyezett. Később azon­ban Mordokaj közbenjárására Eszter el­érte, hogy visszavonják a rendeletet, és Hámán akasztófán végezte életét.

A tekercs formára írt könyvben egy mesés gazdagságú királyi udvar tárul az olvasó elé. Szőlőlugasos kertek, lako­mák, királyi ágyasház, trónterem, a fallal övezett Susán városának kapui, a király­né koronázása, Mordokaj tettei, az összeesküvés leleplezése ugyanúgy szere­pel, mint a királyné nagybátyjának felmagasztalása, Hámán és fiainak felakasztá­sa s végül a zsidó nép bosszúja az őket kiirtásra ítélő perzsákon. Érthető tehát a könyv népszerűsége a zsidó közössé­gekben.

A díszes Észter-tekercs feltehetően valamelyik északolasz műhelyben ké­szülhetett a 18. század derekán. A vi­szonylag jelentős terjedelem, a több szá­lon futó cselekmény, a szuverén jellemek megütközése, fordulatosság, jó szerke­zet, pergő ritmus jellemzi. Olvasmányos­sága a legnépszerűbb bibliai könyvvé tette a zsidóság körében. Ez a hit – mely a könyv egészét áthatja – ezt a közössé­get segítette több ezer éven át összetar­tani és megtartani. Újra és újra erőt adott a zsidó sorsot megélni. Az Eszter köny­vének felolvasása előtti és utáni imák szövegét, mint legtöbbször, a mi teker­csünk esetében is külön pergamen tar­talmazza. Hasonmás kiadása úttörő vál­lalkozás a magyar könyvművészetben.

Az igényes kiadó a hasonmást egy­részt hímzéssel díszített bársonytartó­ban, másrészt különleges kartondoboz­ban jelentette meg. Sikerült könyvészeti remeket alkotni. A tekercs a bibliatudo­mányi ismeretterjesztés témakörébe tar­tozó, a könyvművészet komplex eszkö­zeivel vált könyvremekművé. Elsősorban mint ilyen érdemes a beszerzésre.

Az Eszter könyve – vallási meggyőző­déstől függetlenül – az egyetemes em­beriség kultúrkörébe tartozó munka. Nagy sikerre számíthat az értő olvasók körében. (Helikon Könyvkiadó)

KÖNYVAJÁNLAT

Másfél évtizednyi szünet után jelent meg a Magyar zenetörténeti tanulmányok 5. kötete Bónis Ferenc szerkesztésében Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence emlé­kezete címmel, a zeneszerző halálának negyedszázados, a zenetudós elhunyté­nak közel húszesztendős évfordulójára – Szabolcsi emlékére az első, jelképes adósságtörlesztésként is. Kodály és Sza­bolcsi neve a magyar zenetudomány aranykorát, műveltség és magyarság egységét jelképezi, kultúránknak azt az időszakát, amikor a zene közüggyé emelkedett a társadalom támogató ér­deklődésétől kísérve. „Kodály megtaní­tott egy fél országot énekelni, hogy utat találjon a lelkéhez. Szabolcsi pedig ha­sonló céllal, megtanította a java értelmi­séget a zenéről olvasás gyönyörűségé­re” – írja Bónis. Ifj. Bartók Béla, Farkas Ferenc, Kurt von Fischer, Molnár Antal, Sándor Judit, Vargyas Lajos és még több neves személyiség írásait először olvas­hatjuk magyar nyelven a szépen kivitele­zett kötetben, melyet a kecskeméti Ko­dály Intézet adott közre.

A Héttorony Könyvkiadó a Kolozsvárt élő Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője 1985-ben befejezett művét adta ki: Itt valami más van. Erdélyi krónika 1911-1959. A szerző irodalom- és sajtó-történeti tanulmányaiban, esszéiben az erdélyi írástudók vitát kavaró, a közvéle­ményt meghatározó módon befolyásoló sajtóközleményei nyomán az írói magatartás lehetséges változatait vizsgálja. Egy meghatározott időszak irodalmi folyóiratainak és írói életműveinek tükré­ben igyekszik összegezni a Romániába került magyarság valóságra ébredésének stációit, s azokat a próbálkozásokat, amelyekkel fórumokat szándékoztak teremteni irodalmi-művelődési-politikai vállalásaiknak. „A józanság megőrzésének -agy korfordulókon, de utánuk is, törté­nelmi apály idején, annál nagyobb szerepe van, minél veszélyesebb divatok jönnek-mennek. A felelőtlen emlékezések, az ellenőrizhetetlen vagy épp nyilvánvaló­an hamisító múltidézések tömegpszichó­zist keltő, légkört mérgező hatásával nem könnyű harcolni; az eltakart vagy el­felejtett tények feltárása, egykori esemé­nyek és magatartások kozmetikázás nélküli megközelítése segíthet egyedül em­berek, érdekcsoportok, népek átmeneti vagy tartós szembenállásának valós me­gítélésében” – olvashatjuk a kötethez írt bevezetőben.

„Immár nem terra incognita!” így kez­dődik Botlik József és Dupka György Ez hát a hon… Tények, adatok, dokumentu­mok a kárpátaljai magyarság életéből cí­mű könyve. A Kárpátalja jelenét és múlt­ját bemutató tanulmány- és dokumen­tumkötet a budapesti Mandátum és a szegedi Universum Kiadó közös kiadvá­nya. A néhány oldalas, általános jellegű tudnivaló után több fejezetben tárgyalják a szerzők Kárpátalja történetét 1919-től 1944-ig, majd az 1944-es átmenet, a szovjet katonai és a csehszlovák polgári közigazgatás hónapjait, az eddig hivata­losan eltitkolt tényeket a becslések sze­rint negyvenezer magyar és sváb nemze­tiségű férfilakosság deportálásáról, s számba veszik a magyar művelődési élet körülményeit. A további fejezetek az 1945 után kialakult helyzetet foglalják össze, a magyar kisebbség anyanyelvi in­tézményrendszerét, egyházainak helyze­tét, a magyar érdekvédelmi szervezet megalakítását célzó törekvések történe­tét. A dokumentumrész a Teleki Pál alá­írásával jelölt, 1940-ben kelt, a kárpátaljai vajdaságról és annak önkormányzatáról szóló törvényjavaslattól egészen 1991 jú­niusáig mutat be a kárpátaljai magyarság életét reprezentáló, sokrétű, változatos anyagot.

„Tapasztalva a kárpátaljai magyar nyel­vű állami könyvkiadás lehetetlen helyze­tét, mi, a Hatodik Síp szerkesztői és a lap körül tömörülő szerzők, szervezők elhatároztuk, hogy a Hatodik Síp Kárpát­aljai Kulturális Alapítvány létrehozásával kiterjesztjük kiadói tevékenységün­ket… jó néhány könyvet kívánunk kiad­ni, köztük tanulmányköteteket, vers- és prózagyűjteményeket.” E nemes szándé­kot és nehéz vállalást támogató magyar- országi Mandátum Bt. segítségével je­lentek meg a Hatodik Síp könyvek eddigi kötetei, Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregénye, Böszörményi Gyula Kucó című műve, a Magyarországon is jól ismert Balla D. Károly Hóban és ho­mokon című válogatott verskötete és Finta Évának A lét dicsérete című ver­seskönyve. A sorozat ötödik köteteként Vári Fábián László Kivont kardok közt cí­mű kötetét jelzi a kiadó, mely a költő összegyűjtött verseinek kiadása lesz.

A Kráter Műhely Egyesület bolgár írók sorozatát indította útjára. E sorozatban jelent meg Ljuben Petkov Oroszlános porta című kisregénye, mely a Zöld ke­resztek című, 1968-ban írt, s magyarul 1977-ben megjelent kisregény folytatása, párregénye. „Hitviadal. A Zöld keresz­tek… első személyes lobogásban avat be minket egy ember sorsába, s ugyan­akkor egy apa-fiú kapcsolat, egy apa-fiú összecsapás alakulásába, két egyéniség, két hit küzdelmébe. Ez a kisregény a fiú csatáit, kudarcait, ünnepeit, belső vívó­dásait követi nyomon” – tudjuk meg az utószót író, a kisregényt fordító Szondi Györgytől, a bolgár nyelv és irodalom tu­dós kutatójától. Petkov a hatvanas-het­venes évek fordulóján jelentkező, újat kereső, új kifejezési formákkal dolgozó írók egyike volt, aki szenvedélyes igaz­ságkereséssel tűzte tollára az aktuális társadalmi problémákat.

A bolgár írók sorozatának másik da­rabja az 1922-ben született Blaga Dimit­rova verseskötete, az Időtöröttek. A ma­gyar olvasóközönség prózaíróként isme­ri, több regénye jelent meg magyarul. A prózát, drámát, esszét író Dimitrova el­sősorban mégis költő. 1939 óta tucatnyi­nál több verseskötete jelent meg Bulgá­riában, versciklusait huszonöt nyelvre fordították le. E magyar nyelvű verseskö­tet megjelenése az életműből válogató és – Székely Magda, valamint Turcsányi Péter társaságában – fordító Szondi György érdeme. Mindkét kötet hátsó bo­rítóján a magyar olvasókhoz szóló üze­net van. Blaga Dimitrova kötetén ez áll:

„Szeretném a magyar olvasó fülébe súgni:

»Testvérem a szomjúságban! Nem a költészet ideje ez. De ha van kéz, mely vers után nyúl, ez mégiscsak reményt ad.«

Eljön a nap! A holnap ma kezdődik.”

(emmi)