MOLNÁR GÉZA

Kristóf

Március derekán nyitott a tavasz, a kőművesek, mint a méhek a kaptárból, kirajzottak a városba.

Vető Kristóf is előhozta a sufniból a faládát, nagy gonddal letisztogatta az ősszel bezsírozott simítókanalat, fándlit, kőműveskalapácsot, falvésőt. Nem volt még egy kőműves, aki ilyen becsben tartotta volna a szerszámait. Lajos nevette: – Apa úgy készülődik, mintha cukrászdába indulna habostortát szeletelni…

Kristóf szeme megvillant, csendes, fojtott hangon válaszolt: – Szar embernek szar szerszáma, szarul megyen a munkája.

Lajos kiment, bevágta az ajtót maga mögött.

Mama odaszólt a tűzhely mellől: – Mért kell mindjárt ilyen gorombán azzal a gye­rekkel…

– Nekem a szerszám szent – morogta Kristóf. – Azzal ne gúnyolódjon.

– Csak viccelt, na. – A felesége megkeverte a krumplilevest, belebeszélt a gőzbe, mintha csak magának mondaná: – Mindig meg vagy akadva azzal a gyerekkel. És csak vele. Nem tudsz Lajcsival egy pillanatig meglenni. Mindenki emberszámba ve­szi, csak te nem.

– Nem arról van szó. Néznéd meg a szerszámait. Az ecsetei ott vannak beszárad­va a handsirba, spakliján a gitt, mint a beton. És még neki jár a pofája.

– Ő dolgozik vele. Ha ő télen nem ad haza a keresetéből, rághattuk volna a küszöböt.

Ez aztán rosszulesett Kristófnak.

– Mama … Ne mondd már, hogy egyedül ő tartotta a családot! Miből fűtöttünk? Eljártam kokszot guberálni a Cséry-telepre. Meg trógeroltam a csarnokban. Én se döglöttem a dikón egész télen … – Maga elé bámult. – Ez egy ilyen rohadt világ. Be­jön a rossz idő, megfagy a malter, mindenkinek le keli vonulni az állásról. Az építő­munkás családja dögöljön meg.

Az asszony makacskodott: – Ettől még meglehetnél békességben a Lajossal. Nem az a te bajod.

– Hát mi? – kérdezte Kristóf kihívóan.

Az asszony összeharapta a száját, hallgatott. Tudta ő nagyon jól, mi Kristóf baja azzal a gyerekkel. Hogy inkább megy a tánciskolába, mint az Otthonba.

Megmondta a Lajos nem egyszer, amikor kettesben beszélgettek, hogy Apának a mozgalom a családja. Az ilyen ember minek nősül? Ezt mondta, közben tűzbe men­ne az apjáért.

Kristóf visszarakta a megtisztított szerszámait, másnap hóna alá fogta a ládát, és elment a Bakáts utcába az építkezésre; oda, ahol az ősszel lejött az állásról.

Szerencséje volt. Az irodában Madaras Vincét találta, azt a pallért, aki tavaly is ve­zette a munkát. Ennek nem kell magyaráznia, hogy ő kicsoda-micsoda, kinél tanult, mért cserélt oly gyakran munkahelyet, mi ez a sok kilépett-belépett, meg a bérben is könnyebben megegyeznek. Odaadta neki a munkakönyvét, Madaras szórakozottan lapozgatott benne.

– Jókor jött, Kristóf, még éppen egy kőművesre van szükségem.

– De hát… Azt hallottam, idén úgy meglódulnak az építkezések, jószerivel nem is lesz elég a munkáskéz.

Madaras elcsukta a munkakönyvét, elővette a bádogdózniját, cigarettát sodort, végignyátazta a papírt, piros fejű gyufát sercintett a cipőtalpán, mélyre szívta a füstöt, rákönyökölt az asztalra. Hátralökte fején a kalapot, a meztelen villanykörte mély árko­kat rajzolt hosszúra nyúlt, csontos lóarcába.

– Mondok én magának valamit, Kristikém. Egy nagy lófasz fog maguknak megló­dulni ebben a szezonban, nem az építkezések.

Egy kicsit hallgatott, ujjaival dobolt az asztalon, aztán mereven belebámult Kristóf arcába. Hidegen, szárazon beszélt: – Háború lesz, Vető Kristóf úr. Százat egy ellen, ebben az évben kitör a háború. Senki sem bolond, hogy építkezésekbe fektesse a pénzét. A bankok nem adnak kölcsönt a bórházakra. Szétlőhetik, lebombázhatják. Ne ábrándozzanak a nagy konjunktúráról.

Kristóf döbbenten állt, de nem könnyen adta meg magát: – Értem, értem, Madaras szaktárs…

– Inkább azt a kis piszkot tegye hozzá a Madarashoz …

– Értem, Madaras úr, de hát a hadikészülődés… A hadiipar fejlesztése… Új üzemek meg óvóhelyek … Az is csak építkezés, nem? …

– Azt már nem a murárok végzik. Ott a kőműves nem rúg labdába, csak a vasbe­tonszerelő.

Nehéz csönd nehezedett rájuk.

– Csak azért mondtam, Kristóf, hogy tudja magát mihez tartani. A megkezdett építkezéseket befejezik, de újak már nem nagyon indulnak. Húzza meg magát, ne jártassa azt a nagy pofáját, mert ha innen ki kell magát rúgnom, nehezen fog új helyet találni. Kristóf szeretett volna öntudatosan és méltósággal válaszolni, ahogy egy szervezett munkáshoz illik, de az égvilágon semmi sem jutott eszébe.

– Vegye fel a munkát. Krajnyák lesz a csoportvezetője, az majd eligazítja.

Madaras kiteregetett egy tervrajzot az asztallapon, tovább nem foglalkozott vele.

A család továbbra is szűkösen élt, Vetőné a télen felgyűlt adóssággal viaskodott, a vacsora néha most is egy karaj zsíros kenyér volt, meg a bögre lefölözött tej. A nap­palok hosszabbodtak, Joli és Árpi vacsora után is kifutott az utcára játszani. Sötéte­déskor az anyjuk bekiabálta őket, lánygyereknek ilyenkor már nincs az utcán keresni­valója, te meg Árpi még takonypóc vagy, ráérsz a csibészkedést eltanulni. Joli azon­nal rázendített: – Anyu, éhes vagyok!

Kristóf nyájasan mosolygott: – Hallod, Anya, ez a gyerek kényes … Ki hallott már ilyet, hogy egy proligyerek kényes legyen …

Joli ott táncolt az anyja körül: – Nem kényes vagyok, hanem éhes!

Kristóf továbbra is értetlenül csóválta a fejét: – Fényes! Mért lennél te fényes?

Joli toporzékolt: – Nem fényes, hanem éhes!

– Most meg azt mondja, hogy éles! Anya, te ezt érted?

Joli sírt, visított: – Éhes vagyok, Anya, éhes!…

Vetőné tanácstalanul széttárta a karját.

– Ha a maradék kenyeret felszelem, Lajcsinak nem marad semmi… Holnap leesik a létráról, ha nem vacsorázik …

– A Lajcsinak a tegnapi vacsorából is félretett a Mama! – kiabálta Joli a gyerekek engesztelhetetlenségével.

– Ne szájalj már, mert megcsaplak! – Vetőné elvesztette a türelmét. – Különben is az az Irénkéé … Annak is már itthon volna a helye.

Joli nem tágított: – Az Irén egész napi koszttal szegődött. Annak a nagysága ad vacsorát…

Vetőné visszakézből odavágott Joli felé: – Nesze, itt a zsíros kenyér!…

Joli résen volt, elugrott s bőgve rohant a szobába. Vetőné perdült utána, de Kristóf megfogta a karját.

– Hagyd, Anya. Tényleg éhes az a gyerek. De már nem tart sokáig. Legyűrjük ezt az áprilist, megszabadulunk az adósságoktól, a május már könnyebb lesz … Talán valami emelést is sikerül kiharcolnunk.

Vetőné felkapta a fejét s gyanakodva nézett a férjére:

– Hallod-e, te csak ne nagyon harcolj!

Kristóf már nekikészülődött, hogy türelmesen elmagyarázza a helyzetet, a tőkés­nek csak a profit szent, a melós tőle megdögölhet, a munkás ereje a szolidaritásban van, az egységes fellépésben … De mielőtt szóra nyithatta volna a száját, felesége elébe vágott:

– Apa! Nehogy megint belekeveredjél valamibe! Jön a május elseje …

Kristóf meglepetten nézett a feleségére, még rá is játszott egy kicsit, hogy megrö­könyödése teljes világossággal kitetsszék:

– Tudod jól, hogy május elseje a viiágproletariátus nemzetközi…

– Nekem most ne gyere ezekkel a beszédekkel, Apukám! – vágott a szavába az asszony. – Te most nem teheted meg, hogy leállsz. Mikor már kezdjük utolérni ma­gunkat, te összedöntenéd az egész családot…

– De hiszen te voltál az, aki ráborítottad az asztalt a népkonyhán arra a tintakukac­ra …

– Éppen erről van szó! Nem akarok megint a népkonyhára kerülni, hogy zsizsikes borsót merjenek a fazekamba …

– És téged kardlapoztak a lovasrendőrök, amikor feldöntöttétek a villamost!

– Az régen volt! Akkor még fiatalok voltunk … Most itt vannak a gyerekek, növés­ben, mint a sáskák, úgy esznek … Felépítettük ezt a kis házat, szorongat a törlesz­tés, a kamat. Azt akarod, hogy elárverezzenek?

– De, Anyukám … Eddig is megvoltunk valahogy …

Az asszonyból felbuggyant a sírás: – Van neked lelked? Még az állat is a kölykeit nézi, élete kockáztatásával védi őket… Te meg odalöknél mindent és mindenkit, csak hogy a világproletariátus …

Kristófot az asszony sírása megingatta, a női könnyekkel szemben tehetetlen volt.

– Ha a szaktársak ugyanezt vállalják, én meg kihúznám magam, az hogy venné ki magát? …

– Az ember ne vállaljon olyasmit, amit nem lehet megtartani – tördelte a szavakat az asszony. – Senki nem követelheti tőled. Az Irénnek nem tudok egy pár selyemha­risnyát venni, pedig már lenne udvarlója. Hogy engedjem ki vasárnap az agyonstop­polt pamutharisnyában?…

– Ráér még az udvarlókkal foglalkozni – dünnyögte Kristóf.

– A Lajcsinak is kellene egy sötétkék öltöny. Nyáron már segédúr lesz, és kilátszik a valaga a nadrágból… De te csak mész előre süketen-vakon …

– De, Anyukám – próbálta Kristóf békíteni a feleségét. – Még semmiben sem álla­podtunk meg a szaktársakkal. Még fel se merült a május elseje.

Vetőné lassan megnyugodott. Tenyerével letörölte arcáról a könnyeket, még szipo­gott, de már tudott folyamatosan beszélni.

– Ne is merüljön fel. Én ezt már nem bírom idegekkel. El nem tudod képzelni, mit állok ki, amikor látom, hogy jössz a ládával. A kapuban állunk, feltűnsz az utca végé­ben. A járásodról megismerünk. És akkor a Joli elkiáltja magát: „Nála van a láda! Hozza a szerszámokat! Kiadták a könyvét!” És velem elkezd süllyedni a világ. Kezdő­dik elölről a nagynyomorúság! A kölcsönkéregetés, a koplalás, a zacizás …

Lefekvés után, amikor a gyerekek már aludtak, az asszony újra elővette a témát: – ígérd meg nekem, Apukám, hogy te nem leszel benne semmiben.

– Hagyd már ezt a dolgot – morogta Kristóf –, aludni kell…

– Nem hagyom. Megmondod nekik, hogy nem vagy abban a helyzetben. Nagy családod van, a gyerekeidre kell gondolni. Elárvereznek. Nem kerülhetünk az utcára. Ezt mindenki megértheti, akinek van egy csepp józan esze.

Kristóf úgy tett, mintha aludna, még egy kicsit horkolt is. Az asszony megrázta a vállát: – ígérd meg nekem, hallod? Mert összeszedem a kölköket és a Dunának me­gyek …

Kristóf felült az ágyban, átkulcsolta a térdét, sokáig bámult a sötétbe.

A ház előtt villanypózna állt, a zománcozott tányért rázta a szél, az akácfa keshedt lombja ugráló árnyékokat rajzolt a falra.

… Végül is igaza van a Mamának. Ebben a rohadt anyagi helyzetben ezt senki nem kívánhatja tőle …

… De hiszen soha senki nem is kívánta, ő tudta mindig, mi a kötelessége egy ön­tudatos szervezett munkásnak. És éppen ő fedezte legjobban a nagycsaládosokat, hogy azoknál ne forszírozzák. Hogy azokat ne érje megtorlás.

És biztosan meg fogják érteni, hogy ő most nem kezdeményezhet, ő nem szer­vezheti, nem vezetheti a leállást. Megértik a szaktársak, nem lesz ezzel semmi gond.

– Jól van, Anyukám, igazad van. Megteszem, amit kérsz. Megígérem.

Az épülettel szépen haladtak előre. Napközben, változatos időpontokban megje­lent Rudas úr is, a vállalkozó, pocakos, rövid lábú, kopaszodó emberke, aranykeretű cvikkere villogott, amint nehézkesen kikászálódott a Mercedeséből. Ilyenkor felgyor­sult a tempó, a kőművesek hangosabban kongatták a téglát, kiáltásuk végigharsant a fél utcán: „Maltert!” „Maltert ide!” „Vizet!” „Nincs tégla!” „Vidd már a proknit, Fáncsi!” A malteroslányok fürgébben mászták az emeleteket, míg Rudas úr elégedetten járatta szemeit az állványokon, az emelkedő falakon, hogy aztán Madaras irodájában kiadja az utasításait s már száguldjon is tovább a város távoli negyedeibe, a többi építkezésekre. Néha magával vitte Madarast is, kincset ért neki ez a pallér, három mérnököt megspórolt a tudásával, tapasztalatával. Madaras a téli hónapokban tanfo­lyamokra járt, úgy olvasta a tervrajzokat, mint más az ábécét, értett a statikai számí­tásokhoz, nem egyszer ajánlott előnyös változtatásokat az elkészült terveken.

A falazásban, vakolásban meg egyenesen verhetetlen volt. Ha valami gyenge kő­műves került a keze alá, szétcsapatta a görbe falat: »Olyan, mint az ökörhúgyozás … Nekem ne ugasson itt, hogy a vakolat majd kiegyenesíti, menjen innen, mert letaposom azt a csámpás lábát!’ Azzal odaállt a helyére, maga mellé intett egy se­gédmunkást s már rakta a falat s az olyan gyorsan nőtt és olyan egyenes volt, akár a szépen csiszolt tükörlap. „Na lássa, most már folytathatja! De ha nekem elrontja, léc­cel verem ki a szemit, vagy le is út, fel is út, mehet Kukutyinba zabot hegyezni…”

Amúgy egyébként a melósok pártján volt. Ha megjelent Rudas úr, ordított, károm­kodott, hogy mutassa a rettenetes szigort, de mentette, ha valakit a góré azért akart kirúgni, mert ledöntötte az ízületi gyulladás vagy elővette az asztmája, s kiírták az OTI-ban betegállományba. Sohasem érvelt azzal, hogy „a nagy család meg a növés­ben lévő gyerekek meg az árverés, kilakoltatás” – tudta, hogy Rudas úr ettől nem ha­tódik meg. Az épület, a határidők és a pótolhatatlan szaktudás – ez volt, amivel meg tudta védeni az embereit.

Kristóf sokat tűnődött Madaras Vincén. Nagyon nem tetszett neki, amit a malteroslányokkal művelt. Ha rájött a kangörcs, magához intette azt a karos-faros, bögyös sváblányt, amelyik éppen megtetszett neki, eltűnt vele az irodában, hogy mint néha mondta, „egy kis szakmai oktatást” adjon neki. Kristófot felháborította ez a szakmai eljárás, így a kényurak viselkedtek a középkorban, de csak a szaktársaknak mondta véleményét, azok meg cseppet sem háborogtak. Legtöbbjük legyintett: „Nem ugrik a kan, ha a szuka nem hagyja.” A kis D. Kovács meg egyenesen azt mondta: „Általáno­san így van ez, Kristóf. A textilgyárakban is meghágja a művezető a szövőnőket. Be­viszi a raktárba és a gyapjúbálákon nyomogatja őket. Akinek nem tetszik, hét végén repül. Panaszra mehet a Jóistenhez.”

Egyszer Kristóf az Otthonban, az Építőszakcsoportban dunnyogott Madarasra. Nem kis meglepetésére Johannesz, a titkáruk, akinek Kristóf a Vörös Segélyt szokta befizetni, nagyon csendesen, a foga közt szűrt szavakkal leintette őt. „Nem kell Ma­darast piszkálni. Sok olyan okos, kemény ember kellene közénk, mint ő. Teszi a maga dolgát, elégedj meg ennyivel. És minél kevesebben gondolnak arra, hogy valami köze lehet hozzánk, annál jobb.”

így aztán Kristóf letett arról a dédelgetett tervéről, hogy idővel öntudatos dolgozó­vá neveli Madarast, s talán egyszer még a szakszervezetbe is beíratja.

Április utolsó hetében jártak. Kristófot egy este, hazafelé jövet elkapta a kis D. Ko­vács: – Itt a küszöbünkön május elseje. Meg kellene szervezni a leállást.

Kristófnak hirtelen melege lett. Az utóbbi napokban gyakran átfutott rajta, mi lesz, ha felvetik a szaktársak …

– Hát… az a helyzet, hogy most nehéz idők járnak. Nem úgy van, mint egy-két éve. Nyakunkon a háború.

D. Kovács nem tágított:

– Épp azért kell most megmutatnunk a magunk erőit. A leállást összekötjük bér­harccal. Neked kell a dolgot elindítanod, Kristóf. Te benne vagy a vezetőségben, te tudod közülünk a legjobban, hogy kell ezt kézbevenni.

Alacsony, sűrű, tömzsi ember volt, szaporán kapkodta a lábait a nyurga, sovány Kristóf mellett.

– Mi mindnyájan támogatunk téged. Meg van ez már beszélve. Neked van tekinté­lyed, tapasztalatod, te majd összefogod, elindítod.

Kristóf elképzelte, hogy ott áll a többiek előtt és hebegve, dadogva magyarázza, őt, sajnos, köti az asszonynak tett ígérete, ő most sajnos nem vehet részt…

Ennek még a gondolatára is elszégyellte magát. Valami mást kell kitalálnia.

Hallgatott. D. Kovács ezt úgy vette, hogy megegyeztek Kristóffal.

Május elsejének reggelén Kristófot már várták az összegyülekezett munkások, a malteroslányok se hiányoztak. D. Kovács odalépett hozzá:

– Hát akkor mondd el, Vető szaktárs, élő szóval, fennhangon, miért olyan fontos és szent ünnepünk nékünk a május elseje.

És Kristóf beállt középre és beszélt. Elragadta a hév és lelkesedés, keze ökölbe szorult, szemében a távoli országokban lobogó vörös zászlók tüze fénylett, látta s megidézte a felvonuló, tüntető munkásseregeket.

És elérkezett a perc, amikor már arról beszélt, hogy a dolgozók nagy nemzetközi seregszemléjén mi sem lehetünk tétlenek, munkabeszüntetéssel, bérköveteléssel til­takozunk a háborús veszély, a fasizmus előretörése ellen, küzdünk a nagyobb darab kenyérért.

Alig fejezte be szavait, melyet D. Kovács helyeslő közbeszólásai kísértek, Krajnyák csoportvezető ugrott Kristóf mellé. Kapkodva, elfúló lélegzettel kiabált: – Ezt nem te­hetik meg! Ne hallgassanak rá! A munka sürgős, egy napot se lehet kihagyni! Rudas úr igazán tisztességesen fizet! Ez uszítás, ez lázítás! Ennek súlyos következmé­nyei …

Kristóf elemében volt. Megbélyegezte Krajnyákot, mint tőkésbérencet.

Az emberek az építkezésről a Ligetbe mentek.

Madaras Vince aznap késő délután érkezett a Bakáts utcába, Mátyásföldön ellen­őrizte az alapok kitűzését. Közönyös képpel vette tudomásul, hogy az állásokon mindössze két-három ember szöszmötöl.

Másnap D. Kovács alig fért a bőrébe, majd szétvetette a jókedv. Együtt ment Kris­tóffal az állványzatra, már a negyedik szintet falazták.

– Micsoda szép beszédet mondtál, Kristikém! Isten az atyám, egész meghatód­tam. Még az a nyavalyás Krajnyák se tudta szétverni a leállást!

Kristóf szerényen hallgatott, de mozdulatain érződött a nyugodt öntudat. Leterítet­te a maltert, berakta az első sor téglát, amikor odaszaladt hozzá Fáncsi, a malteros- Iány. – Madaras úr hívatja, de azonnal!

A pallér az irodájában ült, sápadt volt a dühtől.

– Megmondtam magának, Kristi, amikor fölvettem, hogy ezen a tavaszon ne jár­tassa azt az öntudatos, nagy pofáját, mert nem tudom magát kihúzni a szarból!…

Elővette a fiókból a munkakönyvét, odavágta Kristófnak.

– Tegye el, és menjen a jó francba, ne is lássam magát!

Kristófból ezen a hűvös reggelen itt az irodában, már elszállt a májusi tűz, józan, reális gondolatok sorakoztak a fejében. Soha nem szeretett mások mögé bújni, de most mégis megkérdezte: – És mért pont engem, Madaras úr? Mindenki részt vett a leállásban, és néhány pecsurákot kivéve mindnyájan kimentünk a Ligetbe.

Madaras elfordult az asztaltól, cigarettát sodort, keresztbe tette a lábát, cipőtalpán végighúzta a piros fejű gyufát, mélyen leszívta a füstöt, nézte a vakolatlan falat s hir­telen az jutott az eszébe, olyan ez, olyan reménytelen, mintha egyenesen ennek a fugázatlan, nyers falnak beszélne.

– Mért pont magát? Mert Rudas úr öklével verte az asztalt, és ordított és követel­te, hogy magát azonnal rúgjam ki. Mert magát az a főseggnyaló, a Krajnyák befújta. Szó szerint leadta a maga öntudatos, lelkes szónoklatát.

Leverte a cigarettahamut, az asztalra könyökölt, maga elé bámult.

– Mert maga azzal a szakegyleti tyúkeszével még arra se jött rá, hogy itt nem én vagyok a tőkés bizalmi embere, hanem ez a rendőrspicli Krajnyák. Csak azért mon­dom, ha véletlenül beviszik az óberhére, hát tudja, honnan fúj a szél…

Kristóf berakta szerszámait a ládába. A járdáról még egyszer végignézett az állvá­nyozáson, a sürgő-forgó malteroslányokon, a tégláért hajladozó kőműveseken. Hal­lotta D. Kovács jókedvű rikkantását: „Maltert! Maltert ide!”

Estig az építkezéseket járta, de kelletlen, lerázó ígérgetéseken kívül egyebet nem kapott.

Az asszony a kapuban várta, mellette ácsorgott Joli is, meztelen lábujjával kusza ábrákat rajzolt a porba.

A nap ezen a szép májusi alkonyaton még elég magasan állt. Piros sugaraival kö­rülrajzolta a nehézkes, fáradt léptekkel közeledő férfit s a hóna alatt szorongatott szerszámos ládát.

BÁRÁNYI FERENC

Vizafogó

A Duna széle itt ma is családias:
pecázók arctalan hada lepi a partot,
a nap a füstködön mindegyre átnyilaz –
s azt éri, aki már megadón elhanyatlott.
A kutyafuttatók nem ápolt ebeket
biztatnak: pár kuvasz, puli és korcs szaladgál
csupán a kavicson, nyomukban száz gyerek –
tizenegy óra múlt. Magasan áll a nap már.
Nincs szó, nincs indulat, amely békét sebez,
vasárnap délelőtt a szúnyograj se számít,
oly monoton a csönd, mint hibás hanglemez,
mely elakadt sorát szajkózza-nyúzza váltig.
Immár ez a hazám: kavicsbányák ürült
helyén e dísztelen, poros bokrokkal ékes
paradicsom, hová hajókról száll a kürt
rekedt üzenete napfürdőzők füléhez.
Nem vágyom innen el. Hányatott életem
itt ért végtére is valamiféle révbe,
a városszéli lét felfedezés nekem:
nem tudtam, hogy ilyen víz-illatú a béke.

És víz-természetű! Azonnal háborog,
ha szűk gátak közé szorítja száraz érdek,
olyankor a folyó pattanni kész burok,
hasadó rügy, mitől a lét áradva éled,
olyankor fénylenek a rozsdatemetők,
gyárak kopott falát befutja zöld folyondár,
bolygókat rúgnak át a lábteniszezők
a dróthálók felett – s a kocsmaasztaloknál
sirályszárnyon repül a buggyant, sörhabos
keserű álom is a kormos végtelenbe –
ez történik, mikor szörnyű s csodálatos
zúdulás fészke lesz a jámbor béke medre.

Hát jól vigyázzatok, újmódi gát-szabók:
a béke még ma sem tunya zavartalanság,
a hallgatag pecás csapat előbb-utóbb
hirtelen hátranéz, hogy megmutassa arcát.

Takarna sírig is

Én várom azt az éjszakát,
mikor álmából felriadva
a lelkiismeret magát
sietős hévvel összekapja
és elszalad a házakig,
ajtón és ablakon bezörget –
meghallja, aki bent lakik,
s lerúgja magáról a csöndet,

Födetlenül, a csönd pehely­
paplanéval már nem takarva
didergőn és kapkodva lel
az este széthagyott szavakra
s ajkára gyűjti végre mind,
hogy eltökélt beismeréssel
tisztán kimondja szó szerint,
amit a tisztesség igényel.

Nem lehet várni reggelig
azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik,
akár a pillanatnyi ihlet,
gyalázatban hagyhat hamar,
hogy mindent elnapolna benned
a csönd, amely puhán takar
s takarna sírig is.
                            Ne engedd.

Hiánya gúzsnak

Aki tehetetlenre támad,
annak bűnére nincs bocsánat.

A kard-ki-kard, a szemtől-szembe:
ellenfényt hint a küzdelemre

s hős hevületté lesz – a gégen
miatt – a pír, mit fest a szégyen.

Átfényeződik így a kétes
célú harc is, mert kétesélyes.

Ám akit visszaélni késztet
hiánya gúzsnak és kötélnek

s féktelensége mámorában
– melynek mélyén ezernyi gát van –

kikötött ellenfélre támad:
annak bűnére nincs bocsánat.

CSEPELI SZABÓ BÉLA

Varjúszárnyú ég

– Ó, mennyi varjú!

– Éhesek – léptem közelebb meglepődve és elkomorodva az ablakhoz.

– Éhesek?

– Persze. Különben miért vagdosnák akkora erővel a földet, hogy csaknem beletö­rik a csőrük? Élelmet keresnek. Magot, bogarat, miegymást…

Gergő – élénk, nyolcéves, szőke fiúunokánk –, aki munkába eljáró fiunk és me­nyünk gyakori távollétében a mi nagyszülői szeretetünkben élt és formálódott, ámulva nézte az ablakainkat és a házunk előtti gizgazos grundot beárnyékoló különös je­lenséget, amilyent erre mifelénk – alig néhány kőhajításnyira a városszéli forgalomtól – én sem láttam még soha …

November elején jártunk. Hűvös, borongó szombat délelőtt volt. A környéken csa­vargó, barátságtalan dunai szél rosszkedvűen söpörgette maga előtt a még csaknem néptelen utcák porát, a gyárak lomha füstjét és a meztelenre vetkőző útszéli fák alá­hulló rongyos, száraz leveleit.

Nos, igen. A tél kétségtelenül a kertek alatt járt már. Bár a bágyadtan elő-előbukkanó nap olykor még fölerősödött s kissé átmelegítette az ablakok üvegét, a szélbor­zolta, felhősödő ég alját, a deresedő mezőket ellepő nagy, fekete frakkos madarak már havat jósoltak.

– No, Gergő, ha hinni lehet a varjúkárogásnak, akkor hamarosan havazni fog, így hát ha apádék megjönnek a munkából, lehozzuk a szánkódat a padlásról, jó?

– Ó, hohó, jaj de jó, esni fog a hó, a hó!…

Gergő – feledve azon való bánatát, hogy néhány héttel ezelőtt egy ismeretlen su­hanó elragadta alóla új kis túrakerékpárját – örömtől felcsillanó szemekkel össze- összeütögette két tintafoltos tenyerét és kántálva, énekelve bámulta a lármás madár­sereget, mindaddig, míg hirtelen ki nem tárult az előszoba ajtaja és önfeledt jóked­vünket piacról hazaérkező nagyanyja le nem hűtötte:

– Megmondanátok, mitől van ilyen jókedvetek? Esküszöm, hogy faluszéli kislány­korom óta nem láttam ennyi varjút egy rakáson! Mintha még mindig a piacon kavargó asszonyokat meg kofákat látnám! Ide nézzetek! Ezért a kevéske zöldségért, gyümöl­csért, tojásért és csupa csont „vasárnapi leveshúsért”, no meg ezért a darabka kol­bászért, amit a mai borsófőzelékbe vettem, majdnem a félhavi nyugdíjamtól megfosz­tottak, hogy az ég verje meg ezt az átkozott világot! – s elkeseredetten, haragtól könnyes szemmel tárta szélesre előttünk a szatyrát… Aztán látva elkomorodó ar­cunkat, megenyhülten egy piros jonatánalmát nyomott unokánk kezébe és nagyot sóhajtva átviharzott a konyhába, hogy mielőbb elkészüljön aznapi ebédünkkel…

Én pedig átölelve gondjainkból mit sem érző unokám vállát, tűnődve bámultam ki a grundra, ahol a varjak – melyek eddig mit sem törődtek a kerítéseken belül rájuk uga­tó derék ebekkel – néhány váratlanul előbukkanó és dühödten rájuk rohanó kóbor kutyától megriadva, suhogó szárnycsapásokkal ellebbentek a folyóparti mezők felé, és eltűntek a messzeségben … Eltűntek, de érdes, rekedt hangjuk még sokáig visszhangot vert a fülünkben: „Kár.. kár… kár..

„Kár, kár, kár… / Ó mennyire fáj, / hogy kihűlt a táj” – folytatta bennem a varjak károgását egy halk, belső hang, miközben messzeséget kutató fáradt szememre küzdelmes ifjúságom fény- és árnyképeit s borús-derűs szerelmi évszakait, majd gyöt­rő háborús éveim utolsó teléből új tavaszba forduló reményeimet s aszályos, jégverte nyaraimat villantgatta és lebbentgette rá ez a nagy, varjúszárnyú ég, mely mellettem álló kis fiúunokámnak – aki képzeletben már a közelgő tél igézetében élt – új örömö­ket és távlatokat ígért… Nem csoda hát, hogy fáradhatatlanul ismételgette a „varjak énekét”, mely kis kölyökszívében s jól pergő nyelve hegyén újra és újra így csendült- pendült meg: Kár, kár, kár / didereg a táj, / ember és madár / hóesésre vár.

– Kár, kár, kár /didereg a táj, / ember és madár / új tavaszra vár – változtattam meg hirtelen a rigmus végét s erre ő meglepetten nézett rám és hevesen kijavított:

– Hóesésre vár!…

Nos, a vitát végül is feleségem kiáltása vágta ketté:

– Papa! Gergő! Meddig várjak még rátok? Asztalon az étel!

Gergő – miután még egy hosszú búcsúpillantást küldött a varjakat elnyelő látóha­tár aljára – mosolyogva rámvillantotta a szemét, én pedig cinkosan ráhunyorítva, elin­dultam a konyha felé: – No gyere, fiú! Vár ránk az ebéd!

ZÁGONI FERENC

A 66-os parcella

A Vöröspocsolyás parcellázása, a hetvenes évek elején, lényegében egybeesett – né­miképpen ettől befolyásoltan is – azzal az eseménnyel, hogy a község határában megkezdődött az olajmezőktől a megyeközpontba tartó gázvezeték építése. A lápos, mocsaras területet lecsapolták, talaja megszikkadt, megrepedezett és az egész, nagy lapályt belepte a gaz. A község elég olcsón mérte a parcellákat, el is kelt hamar mind. A tanács megígérte, hogy öt éven belül utat épít és hat-nyolc év múlva csator­náz. A villanyt már a második év végén odavezették.

A Vöröspocsolyáson többnyire betonalapra emelték a házakat, mert ha hullott az égi áldás (vagy átok), a föld nemigen akarta befogadni a vizet s egy-egy nagyobb zá­por vagy eső után a telekgazdák bizony igazgathatták, terelgethették a levezető ár­kok felé a vörösagyagtól sűrűn kavargó áradatot.

A parcellázást követő harmadik-negyedik évben a Vöröspocsolyás százharminckilenc parcellájának több, mint felén állt valamilyen épület – lakóház vagy nyaraló –, az ötödik év végére pedig csaknem az egész telep beépült. Üres telket már csak elvétve lehetett látni, s azok csúfolkodásának is mind volt valamilyen oka, magyarázata. Az egyiknek például börtönbe csukták a gazdáját, mert bicskázott, a másik tulajdonost cserélt volna, de a felek összekülönböztek, és még folyt a huzakodás az előleg vagy foglaló sorsa felől, a harmadiknak a tulajdonosa, egy özvegyasszony külföldre utazott rokonlátogatóba, s onnan írta, hogy nem egy hónapig, hanem várhatóan két-három évig marad kinn, mert a lánya gyereket szült és kell a segítség. És hát sokáig állt csu­paszon egy telek a gázvezetékkel párhuzamos szélső úttól nem messze, pontosab­ban a 66-os parcella, ahogyan a telekkönyvi bejegyzésben szerepelt.

A 66-os parcellát a Szőke Suba Sándor vette meg.

Ez a Szőke Suba Sándor annak a Szőke Suba Andrásnak a fia, aki két évtizeden át a helybéli téesz sertéspásztora volt, egészen addig, amíg a térde a reumától cipónyi- ra nem dagadt és megmerevedett. Az öreg egy ideig még a sertésólak körül alkal­matlankodott kisegítés címén, aztán végleg hazaküldték. Az öregasszony valamivel jobban bírja magát, nemrég is még bejárt a téesz tyúkfarmjára sepregetni, takar­mányt keverni.

A fiuk, Sándor, akiről a történet szól, négy-öt éves korában már maga is a konda nyomában botladozott, noszogatva a malacokat az apja faragta szép kis furkósbottal. Az iskolát csak akkor látogatta, ha az már végképp elkerülhetetlennek bizonyult. Amint az iskolás korból kikopott, odaállt az öregek elé és kijelentette, felmegy Pestre ipart tanulni. Őszig egy újpesti MÉH-telepen tevékenykedett (ott is alhatott), a telet a vásárcsarnokban tengte-lengte át, tavasztól ilyen-olyan építkezések, míg aztán megfogta az isten lábát, bekerült a HÉV-hez pályamunkásnak. Itt jutott először otthonhoz (ágy, a hozzá tartozó vasszekrénnyel) a vállalat legényszállásán.

Valamelyik nap a ligetben megismerkedett egy lánnyal. Varga Rózsi tizenhét éves volt, másfél évvel fiatalabb Sándornál. Baranyából jött, az építőknél dolgozott. Ahogy összeházasodtak, ki-ki maradt a maga szállásán, mert albérletre eleinte sajnálták a pénzt, később meg már Rózsi növekvő hasa miatt sehol sem fogadták be őket. Ha­marosan megszületett az első gyerek, András. A csecsemővel nem maradhatott a munkásszálláson az asszony. Elhatározták, hogy hazautaznak Tölgyesre.

Szőke Suba András és a felesége nem örült a fiatalok érkezésének. Az öregek vis­kója a régi temető mögötti domboldalon állt, vert falú, alacsony, szalmatetős. Az egyetlen helyiség belső sarkában tűzhely, jobbra deszkából ácsolt széles ágyféle, előtte asztal, kétfelől hosszú pad, balra, az ajtó mögötti sarokban szék, rajta zománcos lavór, a földön vizeskancsó, a falba ütött szögön törülköző. A fiatalok a mosdó és a tűzhely között fészkelődtek el. Kinn, az udvar végében, félig a domboldalba vájt fáskamra, mellette ugyanígy a szerszámosfészer, arrébb gallyfából font, bádogleme­zekkel födött, egymásnak hátat mutató baromfiház és sertésól.

Szőke Suba Sándort felvették a vasúthoz váltóőrnek, de két községgel odébb, Kisladácsra. A feleségének, Rózsinak sikerült bejutnia a helyi vasútállomásra takarítónő­nek. Az asszony egy év múlva megszülte a második gyereket, Erzsit, aztán újabb egy év múlva a második fiút, Károlyt.

A fiatalasszony kezelte a pénzt, s az ő feladata volt megvédelmezni az elhatározá­sukat, hogy csak a férj fizetéséből élnek, az ő keresetét pedig teljes egészében félre­teszik. Lakásra. A fiatalasszony dugdosta a spórolt pénzt a tyúkólba, a sertésólba, a homokfalba kapart rejtekbe, de soha nem volt nyugodt. Éjszakánként felriadt a gon­dolatra, hogy talán éppen most lopja meg valaki. Ha a nyomorék öregember éjjel ki­botorkált az udvarra, a fiatalasszony fülelt, valóban vizelni megy-e.

Ekkortájt történt, hogy parcellázták a Vöröspocsolyást. Vettek ők is egy házhelyet. A mélyebben fekvő részeket adták a legolcsóbban. Még maradt is néhány száz fo­rintjuk. Úgy számították, hogy a házat két-három év alatt felépítik. Előbb csak egy konyhát, abba mindjárt beköltözhetnek, aztán majd a szobát, kamrát, egyebeket.

Tölgyes és Kisladács között vasúton tizenhét kilométer a távolság, szekérúton tizenkeítő-tizenhárom. Olyan vonat, amelyik megállt Tölgyesen is meg Kisiadácson is, napjában csak kettő közlekedett, a tehervonatokra pedig nem lehetett számítani. Az asszony hozzájárult, hogy a férje vegyen egy öreg kerékpárt.

A szekérút Tölgyeshez közelítve a Szamárlegelőn vezet át. A köves dombvidéken még a birkának való fű is alig tud megkapaszkodni. Szőke Suba valahányszor átkari- kázott a Szamárlegelőn, elnézegette a szerte heverő, fehérlő köveket, és arra gon­dolt, milyen jó házat lehetne ezekből építeni. Erős kőházat. Kiválogatná a formásabb- ját, kívülre meg a fehérebbjét. Olyan szép lenne, mint senki másé.

Valamelyik reggel – éjszakai szolgálatból hazafele – letelepedett egy ilyen formás, tejfehér kődarab mellé. Szemügyre vette, megkocogtatta, próbált a zsebkésével be­lefaragni. Legközelebb vitt magával egy zsákot. Megkereste a sötétben (nappali szol­gálatából igyekezett hazafele) a szép követ, begörgette a zsákba és felügyeskedte a kerékpár vázára. Csakhogy így nem sikerült felszállnia a gépre. Megpróbálta a vállára venni a zsákot, (gy meg, mivel a kormányt csak félkézzel irányíthatta, kétszer is fölbukott. Nem maradt más, odaigazgatta a rakományt a nyeregre, és tolta a gépet hazáig, le egyenest a telekre. A felesége még ébren volt, amikor hazaért. A középső gyerek a nagyszülők lábánál, a priccsen aludt, a kisebbik a kihűlt tűzhely tetejére helyezett teknőben, a nagyobbik a földre szórt, pokróccal letakart szalmán, a szüleivel. Az asz- szony úgy feküdt, hogy ha bárki is kiment éjjel, annak át kellett lépnie felette. így biz­tosan felébredt és figyelhette, ki merre jár.

Az ember lefeküdt az asszony mellé. „Kőházat építünk” – súgta, hogy föl ne éb­ressze a nagyfiút. „Mit?” – kérdezte az asszony. „Mondom, kőházat.” „Mi a franc­ból?” „Hoztam követ a Szamárlegelőről.” „Milyen követ?” „Fehér követ. Akkora mint öt tégla.” „Hány kő kel! a házhoz?” „Nem tudom.”

„Francot építünk, nem kőházat.” „Mindennap hozok haza egyet.” „Egyet? Ezer kő is kell. Vagy több.” „Hozok egyszerre kettőt. Vagy hármat. És te is elmehetsz, meg a gyerekek…”

Az ember az asszony dereka után tapogatott. Az ellökte a kezét.

„Az apád megütött a kopasznyakú miatt. Bottal.” „Megütött?” „Hogy a kopasznya­kút az ő kakasa búbolta meg, és hogy a fele tojás az övé. – Francot övé.”

Szőke Suba csomagtartót mesterkedett a kerékpárra. A csomagtartóra kerek vesszőkosarat kötött. Szolgálatból jövet a Szamárlegelőn mindig megrakta kővel és tolta a gépet hazáig. A szekérnyom a Szamárlegelőtől a Vöröspocsolyás felé a Hideg­árok mellett kanyargott, hosszan, míg csak a meredek árokfalak laposra nem nyíltak, s csak itt vezetett át a túloldalra. Egy gyalogösvény azonban korábban kivált a szekérútból. Ez a Hidegkútnak nevezett forráshoz vitt. A forrás az árokoldalban eredt, a víz lecsorgott a mohos falon a szakadék aljába, ahol kőből rakott kis medencébe fogták föl a pásztorok. Szőke Suba Sándor is sokszor oltotta itt a szomját, amikor még az apja mellett bojtárkodott. Ha átvág erre, gondolta, jó kilométert megtakaríthat. Igen ám, csakhogy meredek a partoldal. Egyik reggel rászánta magát a próbára. Igaz, so­kat kínlódott a nyirkos árokfalon lefelé is, fölfele is, de sikerült. Ettől kezdve gyakrab­ban merészkedett a rövidebb útra. Persze, csak világosban. Kitapasztalta közben az átvergődés legjobb módját, és most már csaknem mindig erre vette az útját. Mígnem egyszer baj érte. Ahogy a kerékpárt a nyeregnél és a kormánynál erősen megmarkol­va, óvatosan araszolt lefele, a csomagtartóhoz kötött kosár, amelyben öt nagy kő volt, az egyik lépésnél megbillent. Vissza akarta fogni, de a nyirkos agyag kiszaladt a lába alól. Ijedtében most már ő kapaszkodott a kerékpárba; így hengergőztek alá – ember, bicikli, kő – az árokoldalon. Késő délután talált rá egy traktoros, aki a közel­ben szántott, és a kulacsát jött megtölteni forrásvízzel.

Szeptember elején engedték haza a kórházból. A következő hónapokban többször is bizottság elé állították, majd márciustájt részleges rokkantnak minősítették. A töré­sek mind összeforrtak, de a jobb lába három centivel megrövidült és bokában megme­revedett. Váltóőr többé nem lehetett, csak könnyű, kisegítő munkát vállalhatott. A rosszban az volt a jó, hogy Tölgyesre helyezték. A vasúti anyagtelepre éjjeliőrnek.

A kőházálomnak vége, ezt Szőke Suba és a felesége is tudta. Számba véve a már egybehordott köveket, úgy találták, azért arra talán elegendő lesz, hogy egy kis kony­hafélének az alapját összehozzák belőle. Persze, betonhabarcsba kell ágyazni. Az alapra pedig majd vályogfalat raknak. Az öreg viskót, amelyben most laknak, jó het­ven éve döngölték és még tartja a tetőt. Ha a konyhaféle elkészül, már a magukéba költözhetnek.

Az olcsóbb telkeknek a Vöröspocsolyáson az volt az átkuk, hogy esős időben ezekre futott alá minden víz. Igaz, elvezető árkok szegélyezték mind az utcákat, és ezek rendes esők idején meg is birkóztak az áradattal. Csakhogy amikor a tartósabb esők telítették a talajt nedvességgel, a talajvíz itt is, ott is előtört a föld alól. Ez sem okozott még bajt, legfeljebb a lapályosabb utcák levezető árkaiban hosszabban el­időzött a víz, s a langyos poshadékban hamarosan megjelentek a szúnyoglárvák és – a gyerekek örömére – az ebihalak. Ezen a gyérhavú telet követő száraz tavaszon nem volt gond sem az esővízzel, sem a talajvízzel még az olyan telkeken sem, mint a Sző­ke Subáéké, amelyek jóformán egyetlen lapos teknőt képeztek. Ellenkezőleg. Mivel már csaknem valamennyi telken műveltek kisebb-nagyobb konyhakertet, az emberek irigyelték a lapályosabb telkek nyirkos talaját, miközben siratták kertjük repedezett téglaföldjében sínylődő növényeiket és átkozták a derűs égből tüzelő napot.

Szőke Suba Sándor és felesége minden szabad idejében ásott, kapált, palántázott, ültetett kora tavasztól májusig. Ekkor belefogtak a vályogvetésbe. A két nagyobbik gyerek – András és Erzsi – szalmatöreket gyűjtött a földeken, ezt a szülők beledol­gozták a vályogba. Júniusra elkészültek annyi téglával, amennyi – remélték – elég lesz a négy falhoz. Ezután kaptak bele a betonozásba. Az asszony éjszakai szolgálat­ra kérte magát az állomáson. A másik takarítónő szívesen cserélt, hiszen az éjsza­kásnak kellett kitisztogatnia a vécét és felmosnia az összeköpködött várótermet. Reggelente együtt értek haza az emberrel, aludtak három-négy órát, aztán mentek a telekre. Az asszony diktálta a munkát, ahogy lánykorában az építőknél látta. Az em­ber igyekezett lépést tartani vele. A gyerekek segédkeztek. Ha nyivákolni kezdtek, hogy éhesek, hogy fáradtak, az asszony rájuk ripakodott: „Kuss! Kaptok egy po­font!” A gyerekek ismerték anyjuk tenyerét. Kemény tenyér volt, mint a mángorlófa.

A száraz tavaszt tikkasztó nyár követte. Ha egyszer-egyszer eleredt is az eső, de inkább csak elverte a port, vagy vékony sárréteget vont a szikkadt agyagra. A munka jól haladt. Mire a betonozást befejezték, kiszáradtak a vályogtéglák, kezdhették rakni a falat. István-napra szerencsésen eljutottak a gleihniig.

Az ünnep utáni éjszakán azonban, úgy éjféltájt, megjött a vihar. A Hidegárok felől fújt a szél, az a fajta, amelyre az öregek azt mondták: kergeszél. Kezdetben csak szárazát lehelt, mintha megrepedt kemence adná ki a lelkét, fölkavarta a port, meglo­bogtatta a kötélre csíptetett száradó ruhákat, beledalolt a kéményekbe; aztán neki­mérgesedett, cibálni kezdte a fák koronáit, tépdelte, szaggatta az ágait, fölborogatta a tyúkólakat, letiporta a kerítéseket, tilosra csapta a vasúti sorompót, egy szénabog­lyából szakállat font a kultúrház ereszére – s míg így rendezgette a maga kedvére a világot, lekoppantak az első, tojásnyi jégszemek. Néhány percig dobolt az átok, a szél ekkor már elszelídült, aztán rákezdett a zápor és szakadt, mintha millió bűnös zokogna bebocsátásért a mennyek kapujában.

Szőke Suba Sándor a vasúti anyagtelep őrbódéjának nyitott ajtajában állt, mere­ven, keze az egyensapkájánál, mintha kinn a nemzetközi gyors dübörögne, és ő vol­na az állomásfőnök. Az asszony összecsapta a kezét, s leroskadt a váróterem padjá­ra a vödör és a felmosórongy mellé. A teste mindkettejüknek üres volt, mert a lelkük és minden gondolatuk ott tocsogott a Vöröspocsolyáson.

Reggel az ember ért oda előbb. A vályogfalat a szél körben ledöntötte, a jég meg az eső szétmálasztotta, péppé, sárrá hígította és szerteúsztatta a kerten. A maszat

belepte, megfullasztotta a paradicsomot, paprikát, babot. Mindent. Szőke Suba bele­gyalogolt a sártóba és könyékig, vállig turkálva a sűrű lében, a szerencsétlen fullado­zó növények után tapogatózott. Amikor megértette, hogy minden hiábavaló, kiegye­nesedett, felnézett az égre, amelyen sietős felhők úsztak a felkapaszkodó nap iránt, kikecmergett a sárból és ahogy volt, lucskosan, mocskosán elindult a falu felé.

Ekkor ért oda az asszony. „Sándor!” – szólt az ember után. Az vissza se fordult. Az asszony megint odaszólt, de az ember, mintha süket volna, bicegett tovább. Az asszony kapát fogott, hogy utat nyisson a sárnak a levezető árokhoz. Reménytelen próbálkozás, tudta ezt ő is, hiszen az árkok ugyancsak duzzadtak a szürke, sűrű péptől. De valamit tenni kellett, mert ha az ember csak nézi a szörnyűséget, belebo­londul. így küszködött alkonyatig hasztalanul. Sötétben ért föl a házhoz. Egyenest a tyúkólhoz ment, kikotorta rejtekéből a rossz fazekat, és megszámolta a kevéske pénzt. Száz forint hiányzott. Szaladt a kocsmába. Az ember ott ült egymagában, ré­szegen, bambán. Lekent neki egy nagy pofont, kimarkolta a zsebéből a maradék ap­rót, felrángatta az embert, és kitaszította a kocsmaajtón.

A házépítésről nem mondtak le, az álmokat nem lehet olyan könnyen feladni, ál­modni mindig kell, még akkor is, ha az már a képtelenséggel határos. Felépítik a há­zat. Majd. Téglaházat. A kis konyha alapja áll, kibírta az istencsapást. Nem volt hiába­való minden erőfeszítésük. Pénz kell. Több pénz. Takarékoskodni fognak. Még job­ban fognak takarékoskodni.

Egész télen lesték, hogy meghal az öregember vagy az öregasszony. Könnyebben kihúznák az új házig. De hát az öregek megérték ezt a tavaszt is.

A vasútállomáson, ahol az asszony takarított, a restiben akadt néha egy kis étel­maradék. Lehet, hogy ez adta az ötletet: malacokat vesznek, felnevelik, eladják, így talán sikerül megfialtatni a kis pénzt. Az ólat a jövendő házacska kőalapja között tákolták össze, a parcella többi részét bevetették kukoricával. A gyerekek naponta vé­gigkoldulták a Vöröspocsolyás házait moslékért. A malacok szépen gyarapodtak.

Július elején megdöglött az egyik süldő. Szőke Suba fel akarta dolgozni a család­nak, de a szomszédok bejelentették és a hatóság elkobozta. Néhány nap múlva meg­döglött a második süldő, majd a harmadik, a negyedik. Valahányszor kimúlt egy állat, Szőke Suba elbicegett a kocsmába és leitta magát. Az asszony minden alkalommal érte ment és felpofozta.

Azon az estén, amikor kiszenvedett az utolsó sertésük, Szőke Suba Sándor ott ült megint a kocsmában a karcos tölgyfaasztal mellett, egymagában. Az asszony meg­számolta a csirkeólban a pénzt, aztán lefektette a gyerekeket és megágyazott ma­guknak is a szokott módon, a földön. Nem ment az ura után a kocsmába. Amikor meggyőződött róla, hogy a gyerekek is, az öregek is alszanak már, kiállt a gallyból font sövénykerítés kapujába. Már messziről meghallotta a hazafelé bicegő ember ré­szeg danolását. Amikor Szőke Suba elébe imbolygóit a sötétben, két kézre fogta a vastag karót, és teljes erejéből lesújtott az ember fejére. Szőke Suba azonban a ré­szegek szerencséjével félretántorodott a halálos csapás elől. Az asszony újból a ma­gasba emelte a karót, és megint lecsapott. Erre azonban Szőke Suba már számított. Elkapta a husángot, kicsavarta az asszony kezéből… és most már ő ütött.

Szőke Suba Sándort – mert igazságot kell osztani itt e földön – halált okozó súlyos testi sértésért parancsolták a bíróság színe elé.

SZEPES ERIKA

Bemutatjuk Tokai Andrást

(Debrecenben született, 1946. május 6-án. Az ELTE magyar-angol szakán végzett ben. Egyévi tanítás után a Kulturális Kapcsolatok Intézetének munkatársa lett 1970-ben. 1975-78 között Kairóban dolgozott a Magyar Kulturális Központban. 1980-ban került a Művelődési Minisztériumba, ahonnan 1991-ben önként távozott. Jelenleg szabadfoglalkozású értelmiségi. Három gyermeke van. Első – és máig egyetlen – ver­seskötete a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg 1985-ben, Ideiglenes emlékmű­vek címmel.)

1946 májusában született. Bár nem „sikerült” a háború alatt meglátnia a napvilá­got, mégis a háború szülötte ő: édesapja ismeretlen amerikai katona, akivel Magyar- országról a háború elől elmenekült édesanyja hazafelé jövet valahol találkozott, s e röpke együttlét gyümölcsét már Debrecenben szülte meg. A fogantatás és a szüle­tés rendkívüli körülményei egész gyermekkorát meghatározták: szépen csengő ne­vét ajándékozó nevelőapjától csak e név maradt emlékül, a szülői szeretetet csak bálványozva imádott édesanyjában lelte meg. Ennek a ragaszkodásnak állít „ideigle­nes emlékművet” első kötetének legszebb verseiben.

Keserű sorsú emberek közt nevelkedett, akik nem keserűségre, hanem szelíd böl­csességre tanították. Ilyenné is vált: szelíd, bölcs, ironikus, gyakran önironikus volt már fiatalon is – ezeket a tulajdonságokat a múló évek nehézségei, gondjai csak gya­rapították. És mindehhez az életbölcsességhez hozzáadódott egy felbecsülhetetle­nül nagy művelődésanyag. Az olvasmányélményeken túl erősen hatottak rá a szemé­lyes találkozások költőkkel, művészekkel – kortársaival és az idősebbekkel egyaránt –, elsősorban talán mégis a Vas Istvánnal való kapcsolat volt döntő költői útjára: Vas Ist­ván elsőként ismerte fel benne a tehetséget, és nemcsak puszta szóval biztatta, ha­nem több ízben be is mutatta a versolvasó közönségnek.

És erősen hatott rá a Kairóban töltött négy év. Szembesült a több ezer éves kultú­rával – a nyomornegyedek árnyékában megragadta a művészet örökkévalóságának és a művészetet létrehozó ember halandóságának tragikus ellentéte; azóta is küzd az „örökkévalóság” és „ideiglenesség” problémájával.

A „kik vagyunk és hová megyünk?” gondolat nála többszörösen indokolt, az élet oly sok létezési szintjét érte meg, a legalacsonyabbtól a viszonylag magas szintekig, oly sokféle, különnemű bugyorban találta magát, hogy nehéz eligazodnia, hová is tar­tozik valójában. Az útkeresés, a világnak emlékművet állítani akarás talán legfőbb gondolatai – ezért is választotta epigrammatikus versei keretéül a sztélét, az egyipto­mi sírfeliratokat hordozó, vésett kőtáblát, s játszik a forma sugallta örökkévalóság és a verses felirat ellenpontjával.

Játékos költő, kedveli a szójátékokat, amint halad a metró, visszafelé olvassa az ál­lomások neveit, játszik a homonimákkal. De játéka mögött mindig az irónia és öniró­nia bujkál, állandóan figyeli magát, zárójelbe teszi nagy ritkán megvallott érzelmeit. Nehezen megszólaló alkat, aki nem véletlenül állt elő negyvenévesen első kötetével. Mindent érlelt magában, hagyta kikristályosodni a még forrongó indulatokat, gondol­ván, hogy a mélyről feltörő láva legyen bármily fenséges, mégiscsak pusztító és rette­netes, míg a lehűlt, megszilárdult, formát öltött kőzet ragyogó, színes, szép és fájda­lommentes. Kell neki ez a lehűtő távolság, ettől válnak versei elgondolkodóvá, mérle­gelővé, ettől kerül közel igazán talán legnagyobb költőpéldaképéhez és lelki rokoná­hoz, a jelenben múltat kereső Kaváfiszhoz, akinek kedvéért még görögül is megta­nult.

Játékos versei nem könnyű versek. Magukba szőtték az európai és ősi keleti kultú­rák örökségét éppúgy, mint a Rózsa Ferenc utcai lakás nyomorúságos sötétjét, nyir­kos falait. Sokféle anyagból szövődtek, amiként sokféle élményből épült fel az a sze­mélyiség, akit úgy hívnak: Tokai András költő.

TOKAI ANDRÁS

A Groppiban

Nekem a Másik Városom valahogy Kairó lett.
Véletlen volt ez is. Tanári kérdés a Bölcsészkar folyosóján
„Nem volna kedve, András, Kairóban magyart tanítani?”
Nekem naná, hogy volt. Tizennyolc éve ennek.
Most azért ülök megint a Groppi Kávéházban,
ami persze mostanra ugyanúgy
megszűnt az írók kávéháza lenni,
mint Egyik városomban a Hungária.
Ott is épp ily csodabogárrá váltam,
ha néha papírral, tollal, levegőbe meredve
egyedül írok – a napszaktól függően –
turisták, kurvák, vagy túlélő özvegyek között.
És itt sincs ez másként. Cukorka – tortaárudává,
sietős randevúzóhellyé vált a Groppi is.
A Riche meg egészen megszűnt,
mint mondjuk otthon a Belvárosi.

Papír és toll és mennyezetre nézés,
ritmust számláló balkéz-ujjaim …
Csodább bogár vagyok, vagy lettem, vagy maradtam,
mint annak idején a sok költő között
a legeslegravaszabb, legtarkább, legtépettebb ruhájú,
leghosszabb hajú-szakáilú, leglejmolósabb,
legszédelgőbb vagy legrészegesebb.
Pedig csak ülök, ott vagy itt, és egyszerűen: írok.
„Ez is, néz, mit csinál!?” – bámulnak, mint egy különcöt
vagy szélsőségeset.

87. VIII. 16., Kairó

Kecskeméten

Kecskeméten is jártam iskolába.
Úthengerek, réz-fogantyús, nagy mozdonyok.
Kaviccsal petyegtettük a sorompó
alatt elhúzó ruszki gépkocsi-oszlopot.

Nem tudott a tanítónő írni.
Anyu valami el-ipszilon miatt
kivett az iskolából, de a corpus delicti
a tanítónőnél maradt.

Látszott az ablakból a Cifra Palota,
és szürke volt a dísz-tető a galamb-fostól.
Egyszer, lavórban, rántottát csináltunk.
Cigány adott el sok tojást, hegedű-tokból.

A csíkos fotel megjavítása

Szétsrófolom. Leemelem.
Stufnival visszapótolom.
Hogy annyi recsegés ne legyen.
Hogy puhábban üljön Asszonyom.

Nincs srófhúzóm. Késsel megyek
neki a megriadt fotelnek.
A tárgyak sokmindent kibírnak.
Mi emberek vagyunk a vérzékenyebbek.

Az is lehet

És az is lehet,
     hogy megjuhászodunk.
Vagy titkot cserélünk
     még nagyobb titokra.
Vagy hogy egy őszi,
     ködös utcán megyünk.
Vagy eldobáljuk
     följegyzéseinket.
Vagy hogy éjfél után
     beülünk verset írni.
Vagy hogy tizenhárom
     évesek leszünk.

Vagyunk mi és van
     egymásutániságunk.

Vagy az is lehet,
     hogy semmit sem lehet.
Vagy lehet mindent.
     Miért ne iparkodnánk?
Vagyunk mink annyira
     fosszilis legények,
hogy két háború után
     vad béke – évek
kísérleteinek alanyai legyünk.
––––––––––––––––––––––––––––––
S különben is…:
     elég sok sós-zsákot cipeltünk
Kicsit el lehet üldögélni
     a pince alsó grádicsán.

A kettéhasított kentaur

                    „Hocc, hocc, katona,
                    Kattan ülünk egy lóra,
                    Úgy megyünk a vásárra…”
                                        (Mondóka)

Hocc, hocc Kentaur,
Tartalom úr, Forma úr!
Hun a fejed, hun a farod?
Jaj, de nagyon illegeted,
jaj, de rázod a valagod!
Nem hisz neked senki se,
fából vaskarika, te!

No! Nyerítesz, vagy beszélsz?
Ha ember vagy, mért nem félsz?
Ha meg ló vagy, mért nem rúgsz?
Nimfa nincsen, Pán halott,
jobb lesz, hogyha fölfordulsz.

Hocc, hocc, Kentaur,
te kurafi, te gyaur!
Jártunk együtt sok csatában,
víg bordélyban, bús kocsmában.
Nagy volt annak mind az ára,
s én sebződtem, én fizettem, te ficsúr!

Hocc, hocc, gyeride!
Ma megtudod, ki az úr!
Habosra nyargallak, véresre.
Levetsz, vagy lerogysz a térdedre.
Megtanítlak magyarul!

Így volt régen megírva:
ketté leszel hasítva.
Mert nincs mentség a kétségre.
Nincs igazság kétféle!

Lónak való gödörbe
lököm ember-koporsód.
Sírodat sírva taposom.
Hazudjunk még egy utolsót:
– Jó volt minden, ahogy volt,
s úgy is marad örökre!

Kaváfisz nyomában

Néz rám a borítóról hónapok óta
a dróthajú irónikus.
Két nagyon szomorú szem a szarukeret mögött.

Túl van az érzéki élményeken a szája.
Az arc és a jólszabott ruházat
helyhez, időhöz alig köthető.
– Álarcban élünk, sorompók között.
És nincs a verseknek csattanója.

Mi teszi hát a költészetet?

Hogy a költészet mibe öltözködik,
mit számít?
Nem a ritmus és nem a rím és nem a strófa
teszi a költeményt,
nem a lisztreszelékes gyúródeszka és nem a sodrófa
teszi a tésztát,
mint ahogy
nem a mohos tövű,
gombát is termő,
korhadó gyümölcsfa-tönk az oka
a borostyán
bátor,
zöld
és szakadatlan
fölfele-futamodásának sem.

A Rózsa utca 24-ben

A Rózsa utca 24-ben
tíz évet élt a Jófiú.

A Dugonics-lány haja, mint az ében,
Wagner úr nyak-csokra ódivatú.

Függ a hold a szűk udvar fölött.
Vak srác dobol, cigányok verekednek.
Egy kétforintost, mit megköpködött,
a házmesterné ad a szemetesnek.

Troli surrog. A „Grünfeld”-ben az orvos
Tekla pénztárosnőtől kér dupla konyakot.
Néger bohóc a pinceablakban foldoz
egy Amerikát megjárt, furcsa kalapot.

1 miniatűr

Egy repedt, deres,
szürke kő körül
megtelepül
a zöld moha.

Figyelj a repedéseidre
te ostoba!

Két barna spóra-szál:
két mikroszkopikus
nád-buga
a miniatűr, plüss
kertben áll.

Ne légy oly büszke
nagy megfigyeléseidre
te szamár!
Idesüss!
Akármi befér a réseidbe,
melyek meg vannak bontva már.

Feri bácsinak volt igaza!

Feri bácsinak volt igaza.
Feri bácsinak,
aki gyerekként sántán futballozott.
Aki fiatalemberként összetört
repülőgépet vásárolt, megjavította,
s amikor a Szenyegető térdig érő vizében landolt,
(wasserolt), megriadt libákat és
kacsákat hessegetve,
nevetve sántikált ki a partra.

Feri bácsinak,
akinek nem lehetett gyereke,
pedig négyszer is megnősült, így
ötödszörre egy sokgyerekes, özvegy
cigányasszonyt választott feleségül.

Feri bácsinak, akit
történelmi fordulók következtében
elküldték főmérnöki állásából
valamelyik főcsatorna építésétől,
Feri bácsinak, aki ezután
még többet káromkodott,
még többet hadonászott
botjával, később mankóival,
de hogy a „szakmában maradjon”
éjjeliőri állást vállalt
a kisvárosi víztoronynál.

Feri bácsinak, aki
se fölülni, se leszállni nem tudott
egyedül a kerékpárról, de aki mégis
mindig biciklin indult munkába.
Rebi asszony, vagy valamelyik
fekete gyerek segített fölülni. Meglökték,
s ő vígan karikázott keresztül a városon,
messziről csöngetve, kiabálva:

„Vigyázat, hát nem látják, én
nem tudok megállni?!”

ESZES MÁTÉ

Romák

1

A tanácsháza előtt lármás, tarka cigányhad gyülekezik. Nagybajuszos öreg cigány nyomakodik át a tömegen. Fején szalmakalap, övén dohányzacskó lóg, belőle jókora cseréppipa kandikál ki. Kalapkötő Ernő cigányvajda semmi kincsért nem válna meg a marhahólyagból készült dohányzacskótól és remekül kiégetett pipájától, mindkettőt mint hatalmi jelvényt viseli. Tekintélye van az öregnek a telepen, de a tanácsiak előtt is, mert ha nem boldogulnak a romákkal – mint most is – azonnal küldöncöt szalaszt érte Vallyon Kazi tanácselnök.

Az öreg fellép a lépcsőre, szembefordul az izgatottan vitatkozó, szitkozódó sokadalommal, felemeli karját és rekedtes, erős hangjával túlkiabálja a zsibongókat:

– Elég legyen! Amelyikőtök óbégat, az szedheti a sátorfáját és mehet vissza a te­lepre.

Elcsendesedik a tér. Az öreg komótosan megfordul, vár. Kinyílik a tanácsház ajtaja, kilép rajta Vallyon Kazi, nyomában Tolka Pityu rendőr őrmesterrel.

– Menjenek haza, emberek! Megmondtam maguknak százszor – legutóbb a falu­gyűlésen –, hogy az iskola belső vécéje szolgálati jellegű. Csak a tanárok használhat­ják – mondja az elnök.

– Hazugság! A magyar gyerekek is odajárnak, csak a mieinknek kell hátramenni a budira – hallatszik a tömegből egy indulatos hang.

Tavaly ősszel az új iskola átadásakor derült ki, hogy a többször módosított tervből kimaradt a mosdó, utólag választottak le a tanári szobából egy szűk kis helyiséget. A hideg beálltával a helyzet úgy alakult, hogy előbb a tanítók gyerekei, azután a kivéletezettek használhatták a tanári vécét, később pedig már csak a cigánygyerekeknek kellett az iskolaudvarban hátul álló árnyékszékre járni.

– Emberek, ne keltsék itt a feszültséget, menjenek békével haza! Holnap majd a vb-ülésen megtárgyaljuk – az elnök még leszerelő mosolyt is mellékel a mondottak­hoz, de hatástalanul, mert a felerősödő lárma elnyomja a hangját.

Kalapkötő bal kezével maga mögé int, a hangoskodók elcsendesednek.

– Szóval csak holnap, Kazikám. A kölykeink meg ott fáznak meg a nagy mínusz­ban a budin. – A vajda szavait helyeslő kiáltások kísérik.

– Megmondtam, majd holnap. Ehhez testületi döntés kell.

– Nem így beszéltél tavaly, a választások előtt, Kazikám – mondja a vajda. – A Kacska Etel gyereke kórházba került, vesegyulladással, mert felfázott. A Bangó Juszti lánya két hete nem jár iskolába, belázasodott.

– Honnan vegyek pénzt még egy klozettra? A kassza üres. Jó, ha a szociális segé­lyeket ki tudjuk fizetni és a közmunkadíjakat.

– Onnan vedd, Kazikám, ahonnan a vadásztársaság bankettjére, meg a szabadtéri színpadra valót vetted.

– Azt külön alapról fizettük, a kulturális alapról.

Az elnök és a vajda nyugodtan, indulatok nélkül beszélgetnek. Azok beszélgetnek így, akik tudják, hogy mit akarnak. A választások említésére Vallyon Kazi összeráncol­ta a homlokát. Nagyon jól tudja, hogy ha Kalapkötő nem szerzi meg neki a cigányok szavazatát, ma nem ő az elnök.

– Ígérd meg, hogy lesz közös vécé, Kazikám. Amíg nem teszed meg, addig nem megyünk haza. Az is kultúra, Kazikám, hogy szanaszét szarnak-e az iskolások a bo­dzabokrok között vagy rendesen a helyére. Meg, tudod, Kazikám, a mi gyerekeink se szarnak büdösebbet, mint a másé.

Az elnök töri a fejét, hogy mit feleljen erre.

– Rendben van, emberek, holnap kérek bontott téglát a téesztől és megépítünk a folyosó végén az iskolában egy újabb mosdót. Aki tud, jöjjön el társadalmi munkában segíteni.

Kalapkötő Ernő megkönnyebbülten sóhajt, kezet ráz az elnökkel. Előveszi a pipát és a szárával suhint egyet a tömeg felé a levegőben.

– Hallottátok, lesz klozett, oszoljatok.

A tömeg lassan szétszéled, megy mindenki a dolga után.

2

Düledező, nádtetős házikó simul az ártéri gáthoz. Az udvarán overallba öltözött férfi kenegeti a felfordított ladik fenekét kátránnyal. A ház előtt, a járdán Vallyon Kazi nyitogatja a dróttal összetákolt kiskaput, de nem boldogul vele. Ráköszön a munkájába feledkező férfira: – Adjon isten, Robikám! De bezárkóztál!

Farkas Robi felnéz, felé biccent a kátránygőz mögül. Kelletlenül nyitja ki a kiskaput, int, hogy menjen beljebb. Nem túlzottan örül a látogatónak. Visszaballag a ladikhoz, kezébe veszi az ecsetet, újabb csíkokat húz vele a ladik fenekére. Hallgat, mintha megkukult volna. A parányi udvaron és a fészerben halászszerszámok hevernek. Ha­lomba dobált varsák, összetört bárka, rozsdás szigony. A fészerben a falon még kéz­zel kötött háló is lóg, a fonalat alaposan megette az idő, szemei szétmállottak.

– Gondolkoztál az ajánlatomon, Robikám?

– Még nem eleget.

Vallyon Kazi panziót nyitott, a lánya nevére, tizenkét vendégszobája van, meleg- konyhával. Közeleg a nyugdíj, aztán ezekben az új politikai változásokban sem tud igazán eligazodni. Úgy döntött, hogy vendéglő- és szállodatulajdonos lesz. Robit szeretné rábeszélni, hogy hetente kétszer-háromszor főzzön nála halászlét bogrács­ban a vendégeinek.

– Pedig sürget az idő. Ha nem vállalod, szólok az öreg Csöröginek.

– Abból a halból ugyan nem esznek a vendégeid, amit Csörögi János fog. Reggeli harangszóra már olyan részeg, hogy nem tud beszállni a ladikba.

Kazi leereszkedett egy csonka bárkaorra, szuszogva fészkelődik.

– Annyi baj legyen, majd felszedi az asszony a varsákat, az öreg addig is ráhagyta – mondja az elnök kevés meggyőződéssel.

– Háromszáz forintot ígértél egy bográcsért, meg a hal árát. Ennyiből nem tudom etetni a családot. – Farkas Róbert az egyetlen cigány halász a vidéken, és ő főzi a legfinomabb halászlét.

Az apjától tanulta a mesterséget, aki emberöltőn át járta az ártéri vizeket. Robi av­val szokott büszkélkedni, hogy az örege még Ferenc Jóskától kapta a Sajtói a kolopi zsilipig terjedő folyószakaszra a halászati jogot.

– Pedig, Robikám, hamarosan lejár az engedélyed, és azt nehezen újítja meg a vízügyi igazgatóság. Én tudnék segíteni neked. – Kazi töpreng kicsit, azután még megtoldja: – A szociális otthonban takarítónőt keresnek, szólj a feleségednek, a Ró­zsinak … így rendben vagyunk, Robikám?

Farkas Róbert nem szívesen adja fel a függetlenségét, mert az neki mindennél drá­gább. Anélkül, hogy a tekintetét levenné a feketén csillogó ladikról, a fogain keresztül szűri a szavakat: – Bográcsonként négyszáz és a hal ára, gilt?

– Megegyeztünk. Holnap harmincfős német csoportom érkezik, megfőzheted ne­kik azt a híres Farkas-féle halászlét.

Vallyon Kazi elköszön, elérte, amit akart. Elégedett léptekkel távozik a kerti kapun a portáról.

Kis számolgatás után Farkas Robi is elégedett az elnökkel kötött üzlettel. Mindig is igyekvő ember volt. A hét gyereket iskolába járatta, a legkisebb, a Robi, az idén vé­gez, ipari tanuló, lakatos lesz belőle. Szeretné, ha legalább a gyerekei kikapaszkod­nak ebből a nyomorúságból. Eszébe jut a maga gyerekkora. Itt, a környéken az egyetlen munkaalkalom a fatelepen, a gőzfűrésznél volt. Cigányok, magyarok ott ül­tek a gáton naphosszat napszámra várakozva. De legtöbben hiába dongatták magu­kat a legyekkel, mert a tulajdonos rafinált volt, csak azokat választotta ki napszámra, akinél szép lány volt otthon. Felírta őket a noteszába, majd csak úgy mellékesen oda­szólt: „János, küldje el estére a Sárit takarítani”. A takarítás rendszerint úgy fejező­dött be, hogy ágyba vitte őket, azután adott nekik egy darab szalonnát, darab kenye­ret és mehettek haza.

A Farkas családban tizenegy gyerek cseperedett fel. Egyedül Robi végezte el az elemi iskolát. A többiek kimaradtak, félanalfabéták, ő nagyon szégyellte a szegény­ségüket. Farkas Róbert, mintha tegnap lett volna, úgy emlékezik egy összeírásra. Csinoska egyetemista lány jött a lepedőnyi kérdőívekkel. Alig tudott bemenni az aj­tón. A szoba közepén pokróccal letakart szalmán Robiék vagy hatan szorongtak. A kemencepadkán, meg a sutban visítoztak a kisebbek. Robi, Dodó öccsével, éhes kamasztekintettel méregette a lányt, és disznóságokat sugdostak egymás fülébe. De hamarosan elment a kedvük, mert látták, hogy a lány undorral ül le az asztal mellé és papírt csúsztat a keze alá, hogy ne kelljen az asztallaphoz érnie. Az apjuk sorolta a neveket. Farkas Mária, Farkas Sarolta, Farkas Róbert, Farkas József, azután az ötö­dik, hatodik. A lány idegesen nevetgélni kezdett: „Hi-hi-hi. Ó, még egy. Nahát!” De nem jutott a végére. Szájához kapta a kezét és kiszaladt hányni.

Farkas Róbert még gyerekfejjel elhatározta, hogy kikecmereg ebből a feneketlen szegénységből. Iskola után dolgozni ment az erdőgazdasághoz. Szívósan dolgozott, nem váltogatta a munkahelyét, mint a többi cigány.

Húszévesen, amikor leszerelt a katonaságtól, megnősült, Kalapkötő Ernő legszebb lányát, a Rózsit vette el. Hűséges, dolgos társra lelt a vidám természetű asszonyká­ban. Gyűjtöttek egy kis pénzt, kölcsönt vettek fel az OTP-től és megvették a faluvé­gen ezt a kis házat, távol a cigányteleptől. Ha rosszat álmodik, még ma is a vályogve­tő gödör melletti viskóba álmodja magát, ahol az ajtóig ugráltak a vízből a békák. Pedig most már szépen élnek az asszonnyal. A tsz almáskertjében hat sort vállaltak művelésre, a halászat mellett ez is hoz egy kis jövedelmet. Békében élnek a faluban a magyarokkal is, csak akkor érzi, hogy lenézik a fajtája miatt, ha el kell hagynia a falu határát. Legutóbb is megbántódott, amikor a városból utaztak haza autóbuszon. Fe­lesége batyura való ruhaneműt böngészett össze a leértékelt áruk boltjában. Ahogy az asszony felszállt a buszra, látta, hogy a bejáró diákok fintorogva tágulnak mellőle. Az ő keményített blúzos, takaros, tiszta asszonykája mellől. Az öreg parasztasszony pedig, aki mellett helyet foglalt a Rózsinak, felállt és csúfondárosan mondta, hogy így legalább lesz helye a batyunak is. Ő kibámult az ablakon, nézte a távoli domboldalak egymásra futó síkját és nyelte a keserűséget…

LÁSZLÓ GYULA

Öt szem kockacukor

Vargáné kint lakik a hegyen. Magányos öregasszony. Évei számát tekintve talán nem az, de a sok gond, bánat, megpróbáltatás rajta hagyta a bélyegét. Valaha volt üdeségéből semmi sem maradt. Bőre ráncossá aszalódott, a háta hajlott, gyerekökölnyi kontyba tekert haja megfakult. A munka se áll már úgy a kezéhez, mint régen. A ház mögötti kis kerttel még megbirkózik valahogy, de többre alig futja az erejéből. Ami kevés még maradt, az is napról napra fogy.

A hegy, ahol lakik, tulajdonképpen nem igazi hegy. Néhány egymást támogató dombocska csupán, s csak a helybéliektől érdemelte ki ezt a rangot. Oldalát vadon nőtt fák, bokrok, amodébb gondozott szőlők borítják. A völgyben kocsikerék vájta keskeny út, huppantó gödrökkel. Hétszámra megáll bennük az esővíz. Sugaras nyár­ban az éj kékjét tükrözik, ősszel fonnyadt levelek színesednek a poshadt víz tetején.

Ritkán vetődik erre ember. Legfeljebb egy-egy falubeli kapás, szőlőjét metsző, per­metező gazda, a turistaútról letérő kiránduló. Csak szüret táján elevenedik meg a vi­dék. Akkor csapatostul jön a nép. Szedik a szőlőt, kádakkal megrakott szekerek hordják a termést.

Az öregasszony nem sokat törődik velük. Azok se vele. Ha ráköszönnek, fogadja, aztán félénk csigaként visszabújik a házába. Amióta magára maradt, elszokott az em­berektől. A falu is megfeledkezett róla. Ő nem jár le a hegyről, a falubeliek meg nem jönnek föl hozzá. Egyetlen hűséges társa van csak, egy idevetődött korcs kutya, a Bogár. Ki tudja, honnan verték ki. Jól megvannak együtt. A kutya az udvaron láncra kötve, ő meg magára csukott ajtó, behúzott zsalugáter mögött a csöpp házban.

A megroggyant, időmarta, nádtetős épület kicsit odébb esik a vízmosásban alá­ereszkedő úttól. Gyéren használt, alig kitaposott gyalogösvény visz hozzá. Ritkán mozdul el hazulról, más meg minek járna erre.

Tavaszonként egy méhész hozza a kaptárait, a közeli akácosnál lerakja s megy le ő is a faluba. Naponta fölballag, de az öregasszony mintha ott se lenne. Csak a kutyára mordul rá, ha az a láncát cibálva megugatja. „Nyughass már!” veti oda, s hosszú lép­tekkel igyekszik lefelé.

Az öregasszony ilyenkor többnyire már kint van az udvaron, a kertben. Akácvirág­zás idején legszebb a hegy. Akárha óriási menyasszonyi csokor volna. S micsoda illat mindenütt. Valósággal megmámorosodik tőle az ember. Nem csoda, hogy az öreg­asszonynak sincs maradása a szobában. A tél hosszú zártsága után kell a friss leve­gő, a napfény. Kitárja az ajtót, menjen be oda is egy kis meleg, söpörje ki a tavasz a tél áporodott, dohos szagát a szobából. Ő maga legszívesebben egy kis zsámolyon üldögél. Hátát az átlangyosodott falnak támasztja, hadd járja át a testét, a csontjait a meleg. Nincs annál jobb gyógyszer a nyavalyáira. Kihúzza a lábából a derekából a fá­jást. S mivel nincs kivel beszélnie, a kutyáját szólongatja. A kutya engedelmesen le- heveredik a lábaihoz, s talán hálából, hogy az öregasszony a szűkös falatjait meg­osztja vele, a kezét nyalogatja.

Tavasztól őszig, amíg az idő engedi, kint van a szabadban. Ilyenkor hordja össze az akácosból a széltörte gallyakat, legyen mivel fűtenie télen. Egy-egy nagyobb ág ala­posan próbára teszi, megszenved vele. Húzza-vonja maga után, ha elakad, nekife­szült derékkal ráncigálja, amíg minden erejét összeszedve ki nem szabadítja, s von­szolja tovább. Olykor enged a visszafogott ág, nagyot lódul vele, s egyensúlyát veszt­ve a földre zuhan. Úgy marad egy ideig, félig fekve, félig ülve. Pihen kicsit, majd föltápászkodik, s megy tovább.

Holtfáradt, mire hazaér. Úgy, ahogy van, elcsigázva, porosán lerogy a székre, ágy szélére, amit előbb talál. Nem neki való már ez a cipekedés. Nekikeseredik, ha arra gondol, a hazahozott fát majd fel is kell aprítani, mikorra beáll a hideg, ott legyen egy kupacban, kéznél, csak rakni kelljen a tüzet.

Ha lehull a hó, kibontja zsákját a förgeteg, olykor napokig ki sem lehet mozdulni a házból. A szél a küszöbig sodorja a havat, eltorlaszolja az ajtót, résnyire tudja csak nyitni, hogy vessen valamit a kutyának, ne pusztuljon éhen a szegény pára. Eleget szenved a hidegtől. A ház végében összeeszkábált vacok nem sok védelmet nyújt. Összehúzódik, amilyen kicsire tud, így védekezik a hideg ellen, csak az ajtónyitásra mozdul. Mohón fölfalja a kihajított ételt, vár valameddig, hátha jut még egy kis mara­dék. Soha nem elég neki, amit kap. De az öregasszony is éppen hogy csak eszeget. A maga ebédjét osztja meg a kutyával.

Hideg ez az alápincézetlen ház itt a hegyoldalban. A tűzhely se tartja már a mele­get, ki kellene tapasztani, de nincs, aki csinálja. Eszi a sok fát, mégis csak közvetle­nül mellette érezni, hogy fűtve van. Az öregasszony odahúzza a kis zsámolyt, azon üldögél, tűnődik, töpreng múlton, jelenen, mi végre is van ő a világon. Két fiút szült, mégis egyedül maradt.

Az idősebb lent lakik a faluban, mégis nagyon keveset látja. Agyondolgozza magát. Még ezt, még azt, mindig kell valami, rá nem marad ideje. Most új házat építenek. A régi földszintes már nem volt jó, emeletes kell. Erkéllyel. Mindenki ilyet épít. Ez most divat errefelé. Négy-öt szoba. Nyáron aztán jó pénzért kiadják a németeknek. Ahogy kicsit megmelegszik az idő, tele velük a falu, mint akácnyíláskor a domboldal méhekkel.

Rá se lehet ismerni a valamikori falura. Se istálló, se háziállat, autó meg motorke­rékpár áll minden udvarban. Ilyen világ van most. Ilyen bizony. Az öregekkel meg nem törődnek. Itt hagyják őt is magára. Egyszer majd csak arra jönnek föl, hogy már nem is él. Jobb is lenne talán már kint lenni a temetőben, senkinek nem hiányozna, ha rá­húznák a földet.

Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy a fia gyarapszik. Örül is. Csak ne lenne olyan önző, magának élő. Jó volna néha elbeszélgetni vele a családról, mi újság a faluban, de ha néhanapján meglátogatja is, alig van hozzá szava. Lepakolja, amit hozott, sok­szor le se ül, csak megkérdi, hogy van, a választ szinte meg se várja, már megy is. Ha magától nem veszi észre a fia, hogy napról napra gyöngül, meg hogy a házon is volna mit javítani, minek panaszkodjon.

Bár itthon lenne a kisebbik gyerek. Az biztosan többet törődne vele. Mintha nem is testvérek lennének, olyan különböző a természetük. Mind a kettőt ő szülte, egyfor­mán nevelte őket, mégis az egyikbe csupa ridegség szorult, a másik meg mint a falat kenyér. Mi történhetett, hogy mégis itthagyta őt azon a zűrzavaros október végi na­pon? Legalább szólt volna, hová megy, miért megy el. Igaz, dehogy engedi el, ha tud­ja, mit tervez. Inkább rázárja az ajtót. De talán a jó szóra is hajlik, ha akkor beszélni tud vele.

Ma sem tudja megmagyarázni a távozását, hiába gyötrődik, töpreng rajta már évek óta. Akkoriban sok mindent beszéltek. Mi volt belőle igaz, mi se, ki tudja. A tanácshá­za falára fölfestették ugyan, hogy halál a kommunistákra, de senkinek sem esett baja. A közeli kisvárosból teherautón jött fegyveres suhancok rémisztgették vele a helybeli párttagokat. A falubelieknek nem volt egymással elszámolnivalójuk. Különben se po­litizálnak itt az emberek. A szőlőtermelés a meredek hegyoldalakon kemény munka, inkább azzal vannak elfoglalva. Meg aztán szívesebben járnak a pincékbe, mint gyű­lésekre.

Való, hogy többen nekivágtak a faluból az országhatárnak, köztük egy lány is az üdülőből, alighanem azok csábították el a fiát. Sokáig nem tudott róla semmit, él-e, hal-e. Mindegyre várta vissza, hátha egyszer beállít, itt vagyok, anyám, megjöttem, ne búsuljon tovább. De még levél is csak nagy sokára jött. Jól vagyok, ne aggódjon ér­tem – írta –, hamarosan ismét jelentkezem.

Vegyes érzésekkel olvasta a néhány soros levelet. Örült, hogy legalább annyit tud a fiáról, hogy él, de a szertefoszló remény, hogy majd viszontlátja, végképp elkeserítet­te. Nem jön ő már vissza soha. Még csak látogatóba se. Néha kap tőle egy-egy ké­peslapot. Idegen tájak, városok vannak rajtuk. A túloldalon a szokásos kurta üzenet: jól vagyok. De hogy mit csinál, hogy él, arról semmi. Azelőtt minden lépését tudta, most meg azt se, hol lakik. Imi se tud neki, csak a gondolatait küldi el hozzá. Ennyi maradt a fiából. Meg egy fénykép. A falitükör rámájába tűzte, a férje képe mellé.

Az ágyából éppen odalát. Régen elszokott tőle, hogy nézegesse benne magát, de reggel, amint felébred, elsőre mindig arra téved a tekintete. A képek miatt. A férjéét már elszürkítette az idő, de a fiáén jól látható a mosolygós arc, az élénk tekintet. Épp olyan, mint amikor elment, csak megemberesedett. Elégedettnek tűnik. De vajon így van-e? Nem csak őt akarja áltatni, hogy ne aggódjon érte?

A csöppnyi ablakon a völgybe látni. Arra a kicsit meredeken aláereszkedő útra, amelyiken a fia elindult a nagyvilágba. A háború alatt a férje is onnan intett vissza utoljára. Soha nem látta többet. Csak az értesítést hozta a postás: eltűnt. Évekig vár­ta azt is, hátha csak fogságba esett, s egyszer elengedik. Hányszor leste reményked­ve az utat, amikor hallotta, hogy sok év után ez is, az is visszajött a falubeliek közül. De hiába, az ő férje örökre odaveszett. Hol, merre, ki tudja? Tisztességgel talán el se temették, valahol tömegsírban várja a végítélet napját, amikor majd mindenki meg­méretik, milyen volt a földi életben. Rajta kívül ki emlékszik ma már rá? A templom előtt áll ugyan egy műkő oszlop, rajta huszonhat név, közte a férjéé is, de az aranyo­zás már régen lekopott róla, alig olvasható. Huszonhat fiatal életet adott ez a kis falu a hazának. S mit kaptak érte a fiaikat vesztett anyák, a gyerekeiket egyedül nevelő özvegyek?

Ha rá hallgat, talán még ma is élne, s az ő élete is másképp alakúi. Hogy könyörgött neki, amikor utoljára szabadságra hazajött, ne menjen vissza, maradjon, majd csak befejeződik ez az évek óta tartó öldöklés, úgy elbújtatja addig itt a hegyen, sen­ki rá nem talál. De hiába könyörgött neki, húzta vissza még az ajtóból is, nem és nem, neki menni kell, ott a helye a bajtársai között.

Hajnalban indult. Úgy emlékszik rá, mintha tegnap történt volna. Még sötét volt, fergetegesen kavargott a hó, csaknem térdig gázolt benne a szekerek vájta dűlőn. Már régen lent járhatott a völgyben, de ő csak ült az ágy szélén, mint most is, és bá­mult ki utána az ablakon a havas semmibe.

Hányszor virradt rá azóta. Különösen, hogy megöregedett, s a fia is elment. Kerüli az álom, korán ébred, feküdni nincs maradása, hát üldögél kicsit az ágyon és néze­get kifelé az ablakon, hogyan világosodik. Ráér, nincs minek siessen. Csak magára van gondja. A kutya meg az a négy tyúk nem ad munkát. Bogár napszámra heverészik, csak akkor fut végig az udvaron, amíg a lánca engedi, ha arra jár valaki, hogy megugassa. Kerítés nincs a ház körül, de senki idegen be nem teheti oda a lábát. Ugyan mit őriz azon a rozzant viskón? Az öregasszonyt vigyázza? Nem bántja azt senki. Aligha van mit elvenni tőle, csak vinni lehetne neki.

A tyúkokkal sincs gond, mindig találnak maguknak elegendő csipegetnivaiót. Mun­kát csak a ház mögötti kis kert ad, ahol megtermeli azt a kevéske krumplit, babot, más egyebet, ami neki kell.

Nem töri magát. Minek? Ha akarna, se tudna többet dolgozni. Megöregedett, meg­vénült ezzel a ragyavert, rozzant házzal együtt. Itt született, itt is fog meghalni. Vajon melyikük bírja tovább? A ház vagy ő? Egyikőjüknek sincs már sok hátra. Lehet, hogy egyszer csak rászakad a tető, és mindkettőjüknek vége lesz. Az lenne a legjobb. Mi haszon van már az ilyen öregekből! Kiszolgálták az idejüket. Ö még csak ellakik a házban, de más már nem költözne be. A fia eladja majd valami városi embernek. Jó ára van most itt a teleknek. Különösen ha olyan helyen van, mint ez. Távolabb a nyári nyüzsgéstől, s remek a kilátás. Szemben a tó, körben a hegyek.

Régen megbékélt már az elmúlás gondolatával, de a nagyapja által épített öreg há­zat sajnálja. Bizonyosan szétverik majd a halála után s nyaralót építenek a helyén. Úgy nőnek ki mostanában a földből, mint nyári eső után a gombák. Kifélék, mifélék lakják, nem tudja, de sok pénzük lehet, ha egy-két nyári hónapért ilyen nagy költsé­gekbe verik magukat.

Maga mögé gyűri az ágyneműt és lassan leereszkedik a földre. Talpával tapogatóz­va megkeresi a papucsát, jó! kitaposta már, könnyen belecsusszan a lába. Meleg posztóból varrta magának, hogy föl ne fázzon a nyár derekán is hűvös döngölt föld­padlón. Nem szabad megbetegednie. Magával tehetetlenül mi lenne vele? Esténként azért imádkozik, hogy ha itt az ideje, szép csendesen aludjon el örökre, ne kelljen szenvednie. Eleget kínlódott az életben, ennyit igazán megérdemelne.

Mennyit üldögélt az ágyon, messzire kalandozó gondolataival! Nem mérte az időt. Nincs is mivel. Az ingaóra sétálója évek óta béna. A harangszóhoz meg a nap állásá­hoz igazítja az életét.

Csöndes szavú harangja van a falunak, de azért a völgyön át fölkúszik hozzá a de­let jelző, meg az esti ájtatosságra figyelmeztető hangja. Azt is hírül hozza, ha halott van a faluban. Ilyenkor számba veszi az ismerős öregeket, ugyan kit búcsúztathat­nak, s vet rá egy keresztet.

Odakint süt a nap, de a néhány tenyérnyi ablak ugyancsak fukaron engedi be a su­garait, éppen csak annyit, hogy látni lehessen, nappal van. Szőnyegként keskeny fénycsík szeli ketté a szobát, az öregasszony azon lépeget el az ablakig. Lent, a messzeségben, a párában sejlik a tó. Ha teljesen kitisztul, tükörként ragyog majd, vi­torlások siklanak a vízen, innen fentről olyan parányiak, mintha játékszerek kergetőznének az enyhe fuvallatban. A parton bizonyosan nyaralók heverésznek, barnítják a testüket, ó itt öregedett meg a tó mellett, és soha nem volt ilyesmiben része. Neki csak munkát adott a tó. Kemény, izomszaggató munkát. Télen, ha beállt az öböl, nad­rágot gumicsizmát húzott, s a férfiakkal együtt vágta a nádat, cipelte a partra, kötötte kévékbe gémberedett tagokkal, lucskosan, testére fagyott ruhában reggeltől napes­tig. Nyáron soha nem jutott le a vízhez. Mindig dolgoznia kellett a megélhetésért, a fiaiért. Más falubeli se nagyon járt le abban az időben a tóra. Dehogyis mutogatták volna magukat félmeztelenül! Csak amióta nyaralók telepedtek ide, azóta szokott rá a fiatalság a fürdésre.

Kinyitja az ablakot, árad be rajta a jó meleg. A kutya, mintha csak erre várt volna, nyomban felugrik az árnyékot adó fa alól, vakkantva előre fut, ameddig a lánc engedi. Ahogy megfeszül, leül, várja, hogy az öregasszony szóljon hozzá.

– Mit akarsz? – mordul rá.

A kutya eszébe juttatja a tegnap történteket. Az utóbbi időben az üdülő vendégei olykor erre veszik az útjukat. Ha legközelebb idejönnek, rájuk ereszti a Bogárt. Rájuk bizony. Ne hozzanak ide a kutyájának többet semmit! Se maradék húst, se lerágott csontot, megvan a Bogár anélkül is. Elrontják, elkényeztetik vele. A gazdájához hű házőrző nem fogad el idegentől ételt, bármilyen szűkében van is a jó falatoknak. A Bogár meg farkcsóválva fogadja őket, ha megjelennek, ő mikor lát húst? Még va­sárnap is ritkán. Ezek meg naponta. Annyit kapnak, hogy még a kutyának is jut belő­le? Néha egészen szép szeletek kerülnek elő a papírszalvétákból.

Az öregasszonyban napról napra nő a düh, a gyűlölködés. Többnyire az ablakból, a függöny mögül figyeli, Bogár milyen mohón falja föl, amit hoznak neki; de ha kint ül a ház előtt a zsámolyon, akkor se igen vesznek róla tudomást. A kutyájához jönnek, nem hozzá. Annak kedveskednek. Tegnap cukrot is hoztak. Öt szem kockacukrot. Neki napokra elég lenne, s csak úgy odavetették a kutyának. Eddig se nézte jó szem­mel őket, most irigységgel vegyes haragjában legszívesebben nekik ment volna, de hirtelen támadt indulatában csak a Bogárt lökte félre, hogy megmentse magának az öt szem kockacukrot. Befelé menet még hallotta, hogy a társaságból valaki megje­gyezte: a ronda vénasszony nem fölszedte a cukrot a kutya elől?

Az öt szem kockacukor most is ott hever az asztalon, úgy, ahogy tegnap keserű dühében odahajította. Legyek dongják körül, némelyiket egészen ellepik. El kellett volna tenni, de szinte bénultan rogyott le a székre, s mintha egész keserves életét si­ratná, felszakadt belőle az évek óta elfojtott zokogás.

THIERY ÁRPÁD

Fanny

(Befejező rész)

Frank nehezen szokott hozzá leánya távozásához. Nem emlegette Fannyt, nem akart beszélni róla, hogy titokban tarthassa az érzéseit. Wágnerné, akit az agyvérzése után orvosi engedéllyel magukhoz vettek, gyöngülő elméjével olykor fölemlítette, gyanútla­nul s természetes kíváncsisággal, mintha Fanny csupán a boltba vagy a közeli könyv­tárba szaladt volna le: – Hol van a kislány?… S hogy nem kapott választ, könnybe lá­badt a szeme: – Miért nem mondják meg nekem, hogy hol van?… Helgát a leány távozása nem érintette oly mélyen, mint Frankot. Úgy gondolta: megoldást hozhat, hogy elköltözött. Ideiglenesen – vagy végleg? – a saját lábára áll, így anya és leánya ismét egymásra találhatnak. Eleinte cukrászdákban találkoznak majd, természetesen eszébe se jut emlékeztetni a lányát arra az időre, amikor mind a hárman együtt vol­tak, sőt, ahogy felvilágosult anyához illő, táplálni fogja az illúziót, hogy amit Fanny vá­lasztott, az maga a szabadság. Gyakran eszébe jutott az a délután, amikor Fanny a Vigadó közelében megmutatta Vincét.

– Az a férfi tetszik nekem.

Helga ijedten pillantott körül, de bizonyos kíváncsisággal is. – Melyik?

– A trafik előtt áll. A zöldpulóveres.

– Az a szakállas?

– Ne csinálj feltűnést!

Helgát szívdobogás fogta el. Aztán émelygés. – Az apád lehetne.

– Akkor is szeretem.

– Mégis … hány éves?

– Nem tartozik rátok.

– Istenem … – sóhajtott Helga. – A nevét legalább megmondhatnád.

A távolból szemügyre vette Vincét. – Talán még százhetven centi sincs – gondolta csalódottan. A fekete pantalló mosolyt csalt az arcára. Acsádi Aladár, apjának egykor hű barátja viselte minden áldott nap a vasúti tisztek fekete kamgarnból varrt nadrág­ját. Vidámságot erőltetve karolt a lányába.

Fanny pár hét múlva telefonált először. Vidámnak és elégedettnek mutatta magát, mint akinek felhőtlen az élete. Frank vette föl a kagylót. Igyekezett hűvös maradni, udvarias volt, mint aki egy távoli rokonnal beszélget. A lány később meglátogatta őket. Helga szeretett volna meghitt hangulatot teremteni, a varrás, a kötés azonban Fannyt csak utólag érdekelte: megtetszett neki egy minta, vagy kíváncsi volt a pizza ízére. Egy hosszúnak ígérkező vasárnap délután a teába Helga citrom helyett egy ke­vés rumot töltött, majd váratlanul Hans bácsiról kezdett beszélni. Fanny csak annyit tudott a nagypapa testvéréről, hogy eltűnt a második világháborúban. Helga merengve beszélt Haris bácsi muszlinkendőjéről, amelyet a nyakába kötve hordott. Aztán Pirnáról beszélt. A hentes házáról, a titokzatos esti várakozásokról, a székről, amit megjelölt; arról a bizonyos kastélyról, ahol képzeletben együtt éltek Hans bácsival. Fanny érdeklődve hallgatta az anyját, meglepte, hogy az emlékezéstől szinte fiatalod­ni látszik, egy idő után azonban kezdett unatkozni, furcsa, váratlan, de lényegbe vágó kérdéseket tett föl, amelyekre Helga nem adott kielégítő választ. Fanny gyanakodott, hogy az anyja kitalálta ezeket a történeteket a titokzatos Hans bácsi legendába ve­sző alakjához.

Frank szomorúan állapította meg, hogy a lánya többnyire szótlanul, összehúzódva üldögél valamelyik fotelban. – Mit művelhet vele az az állat! – markolt a szívébe a ke­serűség. Fanny átnézte a képesújságokat, néha megkérdezte az apját: – Kimehetek az erkélyre?… Hosszan bámulta a hegyeket. Vagy ki tudja, mit. Ha ebédhez hívták, mindig szabadkozott: – Nem vagyok éhes. Nekem is van otthon. Nem azért jöttem. A végén még azt fogják mondani, hogy ti etettek… Frank nem nagyon tudott mit kezdeni ezekkel a látogatásokká. Egyik vasárnap ebéd után azonban Fanny nem vet­te rögtön a kabátját, mint szokta. Megivott velük egy pohár vörösbort. Sőt, hajlandó volt kártyázni. Frank nem tudta mire vélni a fordulatnak nevezhető változást.

Amikor kikísérte a lifthez, Fanny nyíltan megkérdezte: – Te miért nem költözöl el?

Frank meghökkent, szólni se tudott. Valami olyasmit gondolt, vagy inkább csak fölrémlett, vagyis nem elég pontosan, hogy ez a mások által bájosnak nevezett, de cél­tudatos és hajthatatlan ember idegen módjára figyeli őt, mint egy mikroszkóp alá tett vizsgálati anyagot. Nem sok maradhatott titokban előtte. Gyanútlanul éltek, miközben Fanny analizálta az életüket és a kapcsolatukat.

– Ha olyan könnyen elmehetnék, mint te – mondta végül. Örült, hogy ki tudta ma­gát vágni.

Fanny könnyű csókkal búcsúzott, az apját azonban alaposan fölzaklatta. Nem na­gyon kellett kutatnia az emlékezetében, hogy lássa magát közel az elhatározáshoz: elmegy, nem tartva többre igényt, mint ötvenhétben, amennyivel a vidéki szerkesztő­ségbe érkezett – két váltás fehérnemű, néhány kedves könyv, Rousseau mindenkép­pen és valamennyi ital. Ha borgőzös állapotban mégis nekilódult a szabadságnak, egyszer se jutott messzebb egy kitombolt görbe esténél, de soha, senkinek se pa­naszkodott arról, hogy milyen ellenszenves tud lenni egy olvasás után elhagyott új­ság, egy lehullott viráglevél a szőnyegen, a megromlott maradék tejföl penetráns bű­ze, mely betöltötte a konyhát és az előszobát, Helga szaporodó cetlijei szintúgy, amelyek egyre kisebbek lettek.

Aznap délután, amikor Fanny kétségbeesve telefonált egy vidéki város postahiva­talából, Frank egyedül volt otthon az anyósával. Helga fodrászhoz ment. Az íróaszta­lánál ült, kedvelt francia gondolkodóját olvasgatva inkább csak megérezte, hogy az anyósa mögötte áll. Összerezzenve pillantott hátra.

– Mit tetszik, Mama?

– Itt vannak ezek – nyújtót Wágnerné egy dobozra való első világháborús képesla­pot. – Olvasd föl nekem, légy szíves, mert szemüveggel se látom.

Frank érdeklődve nézegette a képes levelezőlapokat. Az akkori élet idillikus hami­sítványai. Évszázados fa tövében pihenő magyar baka, a sapka alól fehérlett a seb kötése, távolabb kerekét veszített harci kordé. Teázó hölgy fölé hajló csokornyakkendős, bókot sugdosó udvarló. Az efféléből három változat. Egy másik műtermi beállí­tásból: fehér ruhás leány, kezét fogva búcsúzik a puskás közlegénytől, tartásuk és arckifejezésük, mintha operaáriát énekelnének. Violetta és Armand kettőse? Fölnyer­gelt ló szaglássza (csókolgatja?) sebesült gazdáját, akinek a feje egy vöröskeresztes nővér ölében pihen: „treu bis ein den Tod”. Családi felvétel: tizenöt személyből kilenc katona, két gyermek, négy asszony. Végül egy 1927-ben Kecskeméti József nevére kiállított vadászjegy. Civilben ügynök volt, és Lancester gyártmányú fegyverrel rendel­kezett. – Kik lehettek ezek? – tűnődött Frank, miközben kirakta maga elé a levelező­lapokat. Mint egy kártyavető. Wágnerné éberen figyelt. Nem veszítette szem elől azt a bizonyos lapot, amit kiválasztott magának.

– Azt! Azt olvasd föl először! – mutatta.

Frankot megindította a nem annyira türelmetlen, mint inkább esdeklő hang.

– Üljön le, Mama! Oda a fotelba!…

Gyöngéden odasegítette az anyósát, aki oly ágrólszakadt volt, mint egy regényben ábrázolható szegény rokon. – Nincs ennél jobb ruhája? – méltatlankodott Frank ma­gában. Az érzés: mintha ő maga viselte volna a kifakult, öreg rongyokat: a kopott, szürke kötényruhát és a gombos szvettert.

Ekkor szólalt meg a telefon. Frank szokatlan gyorsasággal futott oda.

– Apa, te vagy az? – kiabált Fanny valahonnan.

– Persze, hogy én.

– Anya otthon van?

– Fodrászhoz ment. Mi van veled? Honnan beszélsz?

– Mi volna? – emelte meg Fanny idegesen a hangját.

– Nincs semmi bajod?

– Mit képzelsz, hogy miért telefonálok?

– Mi történt? – ijedt meg Frank.

A telefon maga volt a börtön. Mégis az egyetlen szál, amely pillanatnyilag a lányá­hoz kötötte.

– Mondj már valamit!

– Ne kérdezősködj, hanem gyere ide!

– Azt se tudom, hol vagy.

Fanny elsírta magát.

– Hol a csudában vagy? – kiabált Frank.

– Vidéken.

– Hogy kerülsz oda?

– Nem mindegy, ha már itt vagyok?

Frank nem emlékezett, hogy valaha is érezte volna ezt a fullasztó, összeroppantó görcsös szorítást. A féltés keservesebb, mint a félelem.

Wágnerné ácsorgott mellette. Mikor jött oda?

– A kislány? – kérdezte aggódva.

– Hagyjon most, Mama!

– Baj van?

– Nincs semmi baj, Mama! Üljön vissza a fotelba!

Wágnerné nem mozdult.

– Beszélj már! – markolta Frank a telefont.

– Igen, apa.

– Honnan telefonálsz?

– A postáról.

– Az ég szerelmére, melyik városból?

Fanny megmondta.

– Egy órán belül ott vagyok!

– Annyi idő alatt nem tudsz ideérni.

– Ne félts te engem!

– Apa, siess!

– Tarts ki, míg odaérek! – kiáltotta Frank. Úgy gondolta – érezte inkább? –, hogy a legmegfelelőbb szavakat mondta. Ezek ki fognak tartani, míg odaér.

Jól ismerte az autópályát és a hetvenegyes utat, gyakran megfordult arrafelé.

A kisvárosban is, amelyet Fanny megnevezett. Ismerősei voltak ott: a tanácselnök és a gimnázium igazgatója. Rendes körülmények között kilencvenöt perc volt autóval a menetidő, de megtette már nyolcvanöt alatt is. A Margit-hídon észbe kapott: Helgá­nak nem hagyott üzenetet, az anyósának se szólt, hogy hova megy. A budai hídfőnél visszafordulhatott volna, hogy útba ejtse a fodrászt, de egyetlen percet sem akart el­vesztegetni. Már kint volt az autópályán, amikor találgatni kezdte: mi történhetett? Vincére gondolt. Ki másra? Ha tudomása van arról a végül is mindent eldöntő téli uta­zásról! Mi minden hangzott el a 62-es autóbuszon, amikor Fanny úgy döntött: elhagy­ja a szüleit. Az autóbuszozás Vince ötlete volt. Az is, hogy külvárosi járatot válassza­nak. Igazából azt szerette volna, ha a végállomáson fent maradhatnak az autóbuszon, így viszont, hogy a sofőr letessékelte őket, befalhattak egy szendvicset, a második fordulóban egy pár virslit. Dél óta már a negyedik fordulót kezdték. Rohamosan söté­tedett, de az utcai lámpák még nem égtek. Vince a rákoskerti végállomáson teáért állt sorban. Egy hatalmas termetű, jó kedéllyel megáldott fickó pecsenyét sütött, teát forralt, kenyeret szeletelt. Be nem állt a szája. Közismert rigmusokat skandált, mint például, hogy „Szomorú az egész város, kikapott a Ferencváros”, vagy „Mit mondott az öreg Kis, egyet most már igyunk is…” Fanny fázósan topogott a vékony talpú csizmában. A nadrág szára alatt alattomosan kúszott fölfelé a nyirkos hideg, az orra piros volt, mindazonáltal nem saját magával volt elfoglalva, hanem Vincét bámulta, mint akivel nem képes betelni. Büszkén gondolta: – Senki se mondaná meg, hogy öt­venéves … Vince saját magának kivételesen egy kis adag rumot öntetett a teába, Fanny két kanál mézet kapott.

– Elegem van a tekintélyből – szürcsölte Fanny a forró teát.

Vince nem válaszolt. Négy hónapja ismerte Fannyt. Minden alkalommal úgy búcsú­zott el tőle, hogy ez volt az utolsó kézfogás, az utolsó puszi, őrültség ezt folytatni! A hatalmas korkülönbség miatt attól is félt, hogy mások szemében nevetség tárgya, de alighogy Fanny eltűnt, heves és leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy utánarohanjon és magához ölelje.

– Igenis, elegem van! – emelte föl Fanny indulatosan a hangját.

Vince elbújt a szakállábán. Fanny nem hagyta magát. – Nem vagyok hajlandó fejet hajtani! Senki előtt!

– Jó, jó – nyugtatta Vince nem túl nagy meggyőződéssel. – Az ilyen családi ellen­tétek olyanok, mint a léggömb.

– Ez nem családi ellentét! Én szeretem az apámat! Másról van szó.

– Felnagyítod.

– Az alapkérdésekben nem férünk össze! Az apám szerint ugyanis minden normá­lis kapcsolatban és cselekvésben a rend az alap. Szerintem viszont a kapcsolat és a cselekvés alapja maga az ember és a szabadság. A rend kizárja a szabadságot.

– A rend fontos – figyelmeztette Vince.

Fanny kifakadt. – Tudod, hányszor hallottam már otthon ezt a szót, hogy rend? Gyűlölöm, gyűlölöm! Gyűlölöm! Alig várom, hogy tizennyolc éves legyek.

– És mi lesz akkor?

– Teljesen a saját lábamra fogok állni! Akkor majd el fog csodálkozni az apám is. Le fog esni az álla! Meg az anyámnak is!

Az autóbusz a Köztemető magasságában száguldott belső Kőbánya felé, amikor Vince rálehelt a fagyos ablakra. Előbb az ujjával, majd a könyökével dörzsölte az üvegről a jeget, aztán mint aki egy titkot akar elárulni, a leány füléhez hajolt.

– Semmi se fog változni – súgta. – Anyád minden reggel ugyanúgy oda fogja ké­szíteni a reggelidet, te pedig mielőtt elmész az iskolába, fölviszed apádnak az újsá­gokat …

Fanny, miután telefonon beszélt az apjával, kitámolygott a postahivatal elé. Hányin­ger szorongatta. A kerítéshez támaszkodott, elárvultan, görcsösen kapaszkodva a vaslándzsákba. A délelőtti vonattal érkezett. Furcsállta, hogy Vince abba az üresen álló szülői házba hívta levelében, amit egy ügyvédi iroda révén áruba bocsátott. Titok­ban reménykedett, hogy Vince kijön eléje az állomásra, de nem volt csalódott, hogy ez elmaradt. Hozzászokott már a férfi szeszélyeihez, sőt vaskos udvariatlanságaihoz is, noha ismeretségük kezdetén nem hiányzott Vince viselkedéséből a figyelmesség. Nagyon is kereste Fanny kedvét. Ravaszul esendőnek mutatta magát, mert erre a nők szívesen érzékenyek. Fannyt is könnyű volt meghatni egy szomorú történettel, egy alkalmas pillanatban elejtett bánatos megjegyzéssel, egy simogató mozdulattal. Nem sok kellett, hogy Fanny hálás legyen a sorsnak, amiért megismerkedhetett Vin­cével.

A megismerkedés estéje felejthetetlen maradt. Frank vidéken volt, Helga az anyjá­hoz utazott. Vacsora közben telefonált Fanny barátnője.

– Kifélék? Mert az idétlen osztálytársaimból elegem van.

A barátnője megnyugtatta. – A bátyám barátai.

– És mit fogok én ott csinálni?

– Amit én. Hallgatni szoktam őket. Összejönnek tízen-tizenöten. Van, hogy még többen. Egyetemiek, mérnökök, fiatal tanárok. Állítólag Lengyelországban meg Moszkvában nagy divat ez.

– Miről beszélnek? – gyanakodott Fanny.

– Csuda okosakat mondanak. Amiről még sose hallottam.

– Mennyi idősek?

– Nem tudom – jött zavarba Fanny barátnője. – Huszonöt? Harminc? De öregebb is van köztük.

A válasz bizonytalanul hangzott. Fanny azt gondolta: – Elvégre az apámnak asztal- társasága van, mennyivel lehetnek különbek azok?…

– Jó, de nem maradok sokáig.

– Odamegyek érted.

A pillanat ízlése szerint öltözött fel. Az anyja, ha látja, nemcsak hogy megbotránkozik, de le is parancsolja róla a hosszú, cigányosan rojtozott sárga szoknyát, melyet egyébként Fanny varrt magának, a lapos sarkú, szíjas fehér sarut is kifogásolja, mint ahogy a kihívó, csupaszon hagyott vállakat se hagyta volna szó nélkül. Fanny nagyvilágiasan forgolódott a tükör előtt. – Meg fognak bámulni – gondolta elégedetten.

A társaság azonban tudomást se vett róla. Barátnőjével a hideg cserépkályha kö­zelébe húzódtak, afféle meghitt zugnak tűnt a teremszerű helyiségben. A bemutatko­zás nem volt kötelező, ezzel is jelképezve az összejövetel s a hangulat szabadságát, Fanny azonban, aki az anyjától, nemkülönben a nagyanyjától a női életre ódivatú ta­nácsokat kapott, így nem annyira kíváncsian, mint inkább csalódottan és elárvultan üldögélt. Idegenkedésén valamelyest enyhített, hogy látott egy-két hozzá hasonló korú fiatal leányt is.

– Kié ez a hatalmas lakás? – kérdezte.

– Úgy tudom, egy akadémikus lakik itt – válaszolta a barátnője. – Jelenleg külföl­dön van, és a fiának a vendégei vagyunk.

Fannyt igazából csak a mennyezetig érő, roskadásig telt könyves állványok nyű­gözték le. Ezzel tulajdonképpen meg is elégedett, mint aki tudja, hol van és mire szá­míthat. Múlt századi orosz és francia regények társasági életébe képzelte magát. A barátnőjével sugdolózva fölfedezte, hogy itt minden szónak valóban más a jelentő­sége, másképpen hangzik, mint az iskolában, otthon vagy bárhol.

Szóváltásra figyelt föl.

– Túlságosan rámenős vagy! – méltatlankodott egy fiatal mérnök. Zöldbársony di­áksapkáját a lakásban se vette le, vörös kokárdát viselt a gomblyukában. Hevesen gesztikulált. – Te egyedül akarod megoldani a társadalomban jelentkező ellentmon­dásokat! Ezt az anarchista őrültséget jobb lesz, ha mielőbb kivered a fejedből! Vagy inkább ne is gyere közénk. Ez nem a Rote Armee Front. Mi az általános igazságos­ság és az emberiesség hívei vagyunk. A mi feladatunk nem az ítélet végrehajtása. El­végzi azt helyettünk majd a történelem …

A rövid frizurás fekete lány, akivel a zöldsapkás veszekedett, kipirulva ugrott föl a zsámolyról. – Erre csak azt válaszolhatom, hogy okoskodó szócséplés! Nem fogtok ti megoldani semmit! Hiába szavaljátok Marxot meg Lenint…

Röpült az idő.

Fanny tizenegy óra tájban a karórájára nézett: hol volt már az a pillanat, amikor ide­gesen, torkában dobogó szívvel, valamiképp mégis büszkén lépett be ide, és boldog lett volna, ha mindenkinek a tudomására hozhatja: ha olyan lesz a kedve, esetleg reg­gelig is maradhat.

A barátnője hűsítőkért indult a konyhába, amikor a lármából és a cigarettafüstből előlépett egy magasnak nem mondható szakállas férfi. Egy regényalak. Fekete sze­mei mohón égtek.

– Mindezekhez mit szól az ifjúság? – mosolygott.

Fanny fülig pirult, pedig semmi zavarba ejtő nem volt Vince megjelenésében. Kér­dése barátkozó, sőt vidám.

– Fanny – nyújtotta a kezét határozottan. Ez valahogy átsegítette a pillanat zava­rán.

Vince is bemutatkozott, majd anélkül, hogy megkérdezte volna, szabad-e, leült Fanny mellé, aki eközben szerette volna tudni, hogy ez az idegen, szakállas férfi saját magától figyelt-e föl reá, vagy valaki odaküldte? Növelte gyanúját, hogy a barátnője nem jött vissza a konyhából az ígért hűsítőkkel, de nem sok ideje maradt a töpren­gésre, Vince ugyanis gyakorlott nőfaggatónak bizonyult. Nem fukarkodott a kérdé­sekkel. Nem udvariatlan módon kérdezett, lerohanva az új ismerőst, hogy mihama­rabb a lényegre térhessen. A férfi kérdéseiben finom elegancia volt, figyelmesség, így Fanny gyorsan föloldódott, egyre felszabadultabban válaszolgatott, sőt egy idő után már bizonyos kacérsággal is, hogy aztán egyszer csak maga vegye át a kezde­ményezést. Imponált neki, hogy Vince matematikus és egyetemen tanít. Lehunyt szemmel hallgatta mély, csaknem zengő hangját, amelyet Vince oly halkra tudott visszafogni, hogy szinte simogatott. A férfinak is tetszett Fanny. Attól a pillanattól kezdve, hogy kíváncsian odanézett a cserépkályhához, miközben volt egyetemi hall­gatója a füléhez hajolt: – A húgom elhozta a barátnőjét, szánj majd rá pár percet, hogy ne érezze magát egyedül… Megragadta a lány szépsége, amely nemcsak ab­ban nyilvánult meg, hogy hagyományosan szabályos volt, arcképfestő ecsetjére mél­tó, de a klasszikus vonásokhoz párosult valami különös feszültség, vibráció, amit leg­inkább nyugtalan tekintete tükrözött. Ámult a lányok körében egyre ritkább szerény­ségén és jólneveltségén, okos válaszain és nem utolsósorban a tájékozottságán.

Hajnali fél négykor Fannynak leragadt a szeme az álmosságtól. Addig nagyszerű­en, sőt hősiesen tartotta magát, ismeretségeket kötött, gondosan ügyelve azért, hogy Vince félre ne érthesse, mindig volt egy csak neki szóló mozdulata, biztató hunyorítása. Vince fél négykor ujjheggyel játékosan megérintette Fanny arcát. Épp a fél­köríves régi forradás nyomán.

– Hazakísérhetem?

Fanny megrántotta a vállát. Álmos, durcás gyerek volt.

– Nem akar még hazamenni?

Fölrémlett az üres otthon. Irtózott volna most bármit megérinteni. A kávéfőzőt épp­úgy, mint a hálóingét.

– Mindegy.

Vince a hűvös hajnali Duna-parton a zakóját a lány vállára terítette.

– Utazzunk egyet? – kérdezte könnyedén.

– Nem bánom – vágta rá Fanny habozás nélkül. Hálásan kapaszkodott Vincébe. Mint a jövőjébe. Meg se kérdezte: hova utaznak?

Kora délelőtt érkeztek meg.

Amikor Fanny a vonatablakból megpillantotta a Balatont, furcsa szorongás fogta el. Valamiféle árvaság. Vince karonfogva vezette át a kerten. Közben letépett egy szál vi­rágot és a kezébe adta. Bent a házban sem engedte el a karját, úgy álltak az anyja betegágya előtt, mint a jegyesek.

– Egy szál virágot hoztam, mama!

Az öregasszony bazedovos szemével fáradtan nézte Fannyt. Igazából nem is látta, csak derengett az alakja.

– Sose fogsz te megnősülni – legyintett.

Vince letérdelt az ágy előtt. – Mama, most minden megváltozik. Esküszöm magá­nak, hogy minden meg fog változni.

Fanny döbbenten bámult az ágy előtt térdeplő Vincére. Valahogy egy pillanat alatt föltárult előtte amazok egész élete, szemérmetlenül és brutálisan, esendőségük és minden nyomorúságuk, a kapcsolatuk és a mögötte lappangó titkok is. Alig múlt fél napja, hogy ismerte a férfit, s e rövid idő alatt megtanult félteni, ragaszkodni, a kép­zelet szárnyain suhanni, most azonban történt valami váratlan és megnevezhetetlen. Mintha egy másik állomáson szálltak volna le.

Zavarában nem tudta, hogy mitévő legyen.

Vince föltápászkodott, odalépett hozzá és átölelte. Arcán nyoma se volt a sajnálko­zásnak vagy a megbántottságnak. Kivezette a lányt a konyhába, kenyeret és bort tett eléje…

Azóta nem járt abban a házban.

A kaput nyitva találta. A kertben néhány szál krizantém hervadozott, a díszgömbök cserepei szétszóródtak. Futó pillantást vetett az üvegezett verandára, az összehú­zott, matyómintás függönyre. – Még nem kelt föl? Fél tizenkettőkor? – hökkent meg. A veranda ajtaja is nyitva volt. Megállt, figyelmeztetően köhögött. Csönd volt a válasz.

– Itt vagy?

Rossz sejtéssel nyomta le a konyhaajtó kilincsét. Az is nyitva volt. Végigfutott a há­tán a hideg.

Először a feldőlt hokedlit pillantotta meg. Vince a nyár elején pirosra mázolta. Fe­kete műbőr huzata felhasadva. Kaszás Vince ötvenéves matematikus lábai következ­tek. Az egyikről hiányzott a cipő. Vastag, fehér pamutzoknijának a szára lecsúszott. A lábak megnyúltak, mint a magasba emelkedő madáré. A nadrágszíj azzal a hatal­mas rézcsattal! A pizsamakabát övig nyitva. Nyakán a műanyag bevonatú villanydrót hurokja. A villanydrót a mennyezet kampóján végződött. Az arcát nem láthatta, mivel a fej félrebillent. Az akasztott ember fejtartása. A feje búbján kopaszodott, a hajhul­lás a tarkó felé terjedt.

Fanny nem ájult el. Nem kezdett sikoltozni. Nem kapott sírógörcsöt. Nem esett pá­nikba. Az első, amit felfogott, hogy a nézés fizikai fájdalmat okoz, de lecsukni se tud­ta a szemét; úgy érezte, ki akar fordulni a helyéből, aztán épp hogy duzzadni érezte, egyre nagyobb lett, elviselhetetlenül feszült a gödrében. – Semmi se volt közöttünk – hajtotta le a fejét szomorúan –, még egy nyomorult ágybafekvés se, pedig ő nagyon is hajlandó lett volna, sokat célozgatott rá, de engem taszított, hogy nem akarja elvi­selni, hogy az önállóság a célom …

Később nem tudott magának magyarázatot adni: honnan merített lelkierőt, hogy a dróton függő holttest körül kutatni kezdjen, hagyott-e levelet vagy valamiféle üzene­tet? Egy sort sem. Sokáig bámulta az öngyilkossá lett Kaszás Vincét, aztán a kezébe temette az arcát: – Úristen, csak nem én vagyok az oka?… Kihátrált a házból. Min­dent nyitva hagyott, semmihez nem nyúlt. Igyekezett olyan határozottsággal végig­menni a kapuhoz vezető úton, ahogy érkezett. Az ő cipője kopogott a kövön, az ő tu­data rögzítette a járást, a cipő kopogását, mégis mintha nem a saját lábán haladt volna. Egy idegen ember tüdeje zihált benne. Megdöbbentette és megfélemlítette ennek a kettősségnek a fölfedezése, melyet igyekezett a történtek józan számbavé­telével ellensúlyozni: – Semmihez se nyúltam, senki se látott… Aztán a lelkiismeret hangja: – Ki fogja értesíteni a rendőrséget? Ki fogja majd kideríteni, hogy miért tet­te?… A kétségbeesett remény vitte el a postahivatalig, hogy telefonáljon az apjának.

A főtér felől bekanyarodott Frank autója. A postahivatallal szemben állt meg. Fanny szemében ugyanaz volt, pontosan ugyanaz, mint akinek szerette látni: magas, ötvenhez közeledve is inkább izmos, mint hízásnak indult, domború mellkasán feszült a könnyű pulóver. A fekete bőrzakó hanyagul nyitva. A ritkuló őszes haj hiú, ám meg­bocsátható módon balról jobbra fésülve. Az alig észrevehető sántikálásból megálla­pítható volt, hogy már megint elhanyagolta a tyúkszem kioperálását. Ahogy megállt az autó mellett és körülpillantott! Az a magabiztosság! Időben nem tartott tovább egyetlen másodpercnél, de bőven elég volt ahhoz, hogy lássék: tökéletesen higgadt és magabiztos. Frank szeretett higgadtnak és cselekvésre késznek látszani, aki bár­mikor bárkinek a támasza lehet.

Átszaladt az úton, magához ölelte Fannyt.

– Mi történt?

A lány belekapaszkodott.

– Ne kérdezősködj! Vigyél el innen gyorsan!

– Tudnom kell, hogy mi történt!

– Nem kell!

Frank fölsegítette a lányát, maga felé fordította. Fürkészve nézte. Kérdezni akart egyet s mást, de aztán jobbnak látta, ha ezt későbbre halasztja. Azt gondolta szomo­rúan: – Kitérni a megoldás elől, ebben mesterek vagyunk, évek óta ezt csináljuk a mi kis családunkban, megtagadni, de ragaszkodni is hozzá, tudomást se venni arról, hogy mi történt, mégis szenvedni a lelkifurdalástól, ez minékünk a legnehezebb meg­próbáltatás…

– Mégis, hova vigyelek?

– Mindegy.

– Haza?

– Ne! – tiltakozott Fanny ijedten.

– Tehát mégse mindegy, hogy hova.

– Azonkívül bárhova, csak el innen – hajtotta Fanny a fejét az apja mellére. Vigyá­zott, hogy el ne sírja magát. – Minél messzebb…

A hátsó ülésen helyezkedett el.

Frank megfordult a szűk utcába, lépésben haladt a vadgesztenyesoron. A köd rit­kulni kezdett a házak között. A századforduló táján épült öreg hotel előtt levette a lá­bát a gázpedálról.

– Együnk valamit? – kérdezte.

– Nem vagyok éhes.

Fanny azt is mondhatta volna: egy falat se menne le a torkán. Nem enyhült a gör­csös feszültség. A csontjai mintha fémből lettek volna. A hús rákeményedett idegen anyag. Valahol megfoghatatlanul Vince akasztott teste himbálózott.

Megvillant a benzinóra piros lencseszeme. Frank a város északi kijáratánál talált benzinkutat, beállt a sorba.

– Megmondanád végre, hogy mit kerestél itt? – kérdezte.

– Rám tartozik.

Kemény elutasítás. Fölöslegesnek látszott a további kérdezősködés. Frank azon­ban nem hagyta magát.

– Köze van a Vincédhez?

Fanny lángvörös lett. – Semmi közöd hozzá!

A kútnál az ő autójuk következett. Frank kiszállt, fizetett, vett egy újságot és be­nyújtotta a kocsiba.

– Még mindig nincs ötleted, hogy hova vigyelek?

– Nincs.

Fannynak elképzelése se volt. A barátnőjéhez nem akart menni, arra a gondolatra pedig, hogy visszatér a Vincével közösen bérelt albérleti szobába, végigfutott a hátán a hideg.

– Haza? – kérdezte Frank.

– Lehet – bólintott a lány beletörődve. Annak még nem jött el az ideje, hogy meg­kérdezze: származhat-e valamiféle baja abból, ami Vincével történt.