Szerdahelyi Katalin

A Magyar cukoripar versenyképességének

alakulása a történelem folyamán



Az elöregedő világ – globalizáció

és fenntartható idősödés

KÉT TANULMÁNY

BUDAPEST

Szerkesztette:
dr. Galántai Zoltán

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

© Szerdahelyi Katalin, 2012

E kötetben két tanulmány található.

Az első a magyar cu­kor­ipari versenyképesség történetét tekinti át. Eközben meg­mu­tat­ja, hogy milyen tanul­ságo­kat vonhatunk le ebből a magyar gazdaság mai hely­ze­té­re vonat­koz­tat­va: mi­vel járulhat ez az ipar­ág ahhoz, hogy nem­zet­gaz­da­sá­gunk túl­jus­son a világ­gazda­sági válság buktatóin.

A második tanulmány ismerteti a világban jelenleg létező nyug­díjrendszereket, és rá­mutat arra, hogy miért szükséges a teljes foglalkoztatottság feltételeit megteremtő ága­zati struktúra ki­alakítása. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövendő generációknak a mai­tól eltérően kell majd megtervezni életkarrierjüket.

A tanulmányokat az kapcsolja össze, hogy bár a témák eltérőek, a közgazdász vég­zett­ségű szerző azonos társadalmi megközelí­tésből tárgyal mindannyiunkat érintő prob­lé­má­kat.

A Magyar cu­kor­ipar versenyképességének alakulása a történelem folyamán

1. Bevezetés

1.1. A dolgozat célkitűzése

Ma­gyar­or­szág területének közel 70%-a alkalmas me­ző­gaz­da­sági termelésre. Ter­mé­szeti és gazdaságföldrajzi adottságai (a nagyobb piacok közelsége révén) elvben le­he­tő­vé teszik, hogy me­ző­gaz­da­sága és élelmiszeripara jelentős szerepet nyerhessen nem­zet­gaz­da­sá­gá­nak fejlődésében. így időszerűnek tűnik ma, a világgazdasági válság mély­pont­ján a hazai élelmiszeripar egyik kulcságazata, a cu­kor­ipar ver­seny­ké­pes­sé­gé­nek történeti vizsgálata: mikor, milyen események hatására jutott abba a helyzetbe, ahol tart, és miféle főbb tanulságokat szűrhetünk le sorsának alakulásából.

Az előre bocsátott gondolatok sorát szeretném azzal kezdeni, hogy a cu­kor­ipar je­len­tő­sége ma már messze meghaladja azt a szerepet, amelyet a köznapi gon­dol­ko­dás tulajdonít neki: a teánk, kávénk, süteményeink megédesítéséét. A szak­iro­da­lom hangsú­lyozza, hogy „a jövő cu­kor­ipara a jelenleginél sokkal szélesebb skálán fog ter­mé­keket gyártani. Erre az alacsony világpiaci ár és a túlkínálat a legjobb motivátor. Ez kényszeríti a finomítókat a kitörési pontok keresésére. Ennek kézenfekvő útja a cu­kor vegyi és élelmiszeripari célú továbbfeldolgozása, magasabb hozzáadott értékű ter­mék kínálása, valamint lebomló műanyagok-, alkohol-, és energiatermelés, vegy­sze­rek, gyógyszerek, polimerek, fermentáló és enzim-szubsztrátok gyártása a vegy­ipar számára. Más szóval még inkább vegyipari jelleget fog ölteni a most élelmiszer-fel­dolgozónak számító cu­kor­ipar. Erre máris több példa van, hiszen Brazíliában, Indiában, Thaiföldön már ma jelentős a cukorfinomítók szerepe az említett ter­mé­kek gyártásában, illetve az energiatermelésben. Jelenleg a szacharóz [az étkezési cukor, Sz. K.] 1,7 százaléka hasznosul az élelmiszer szektoron kívül. Ez az arány a jövő­ben jelentősen emelkedni fog. Az új évezredben ugyanis a szénhidrát alapú, első­sorban me­ző­gaz­da­sági eredetű energiaforrások szerepe felértékelődik. Ebben, mint a második legnagyobb mennyiségben gyártott szénhidrát tömegterméknek, a szacharóznak is fontos szerep jut” (Fórián 2002: 55.).

A cu­kor­iparunk sorsából levont tanulságokkal kapcsolatban hangsúlyozandónak lá­tom, hogy azok csak olyan feltételezéseket jeleznek, amelyeknek célja a vizsgált ága­zat­ban az ország gaz­dasági összeomlásának megakadályozása és új fejlődési pályára va­ló állítása érdekében napjainkban hasznosítható lehetőségek felkutatása. Nem hi­szem, hogy valószínűsíthető, hogy a magyar cu­kor­ipar – vagy akár a me­ző­gaz­da­ság és élelmiszeripar egésze – szükségszerűen vezető szerepet játszik majd az előttünk álló történelmi korszak holnapi és holnaputáni fejlődésében.

1. 2. A versenyképesség fogalma

A dolgozatom címében szereplő versenyképesség értelmezésé­hez kiinduló­pont­ként a (gazdasági) verseny fogalmái szeretném tisztázni. Chikán Attila (2005: 100.) meg­ha­tá­ro­zá­sá­ból indulnék ki, amely szerint „a verseny két vagy több szereplő egy­más­sal szembeni előnyszerzésre irányuló, adott szabályok közt zajló tevé­kenysége”. Meg­fo­gal­ma­zá­sa szerint az egymással versenyben álló felek célja a minél nagyobb piaci részesedés, az ezzel együtt járó magasabb profit és a biztosabb piaci pozíció meg­szerzése.

A versenyképesség kifejezést magát viszont a hazai és nemzetkö­zi szakirodalom a legkülönfélébb, nemcsak eltérő, hanem egymással ellentétes jelentéssel használja (vö. Bakács 2004). A legnevezeteseb­bek közül „az OECD dokumentumai és az EU ha­todik regionális jelentése alapján elterjedt a versenyképesség egységes fogalma: »a vál­la­latok, iparágak, régiók, nemzetek és nemzetek feletti régiók képessége relatíve magas jövedelem és relatíve magas foglalkoz­tatottsági szint tartós létrehozására, mi­köz­ben a külgazdasági (globális) versenynek ki vannak téve«” (idézi: Kerek & Pummer & Marselek 2004).

Érdekes ellentmondást látok az utóbbi meghatározással kap­csolatban, hiszen a ver­seny­képességnek nem lehet kritériuma a relatíve magas foglalkoztatottsági szint tartós létrehozása, minthogy semmi köze a versenyzők egymással szembeni előny­szer­zé­sé­hez. Épp az ellenkezője az igaz: a liberális és neoliberális elvek szerint műkö­dő, profitmaximalizáló vállalatok épp azért törekednek a munkanélküliek, a fog­lal­ko­zási rendszerből kihullottak magas számának fenntartására, mert létezésük – a mun­ka­válla­lók­kal szem­beni állandó fenyegetésként – módot nyújt a munkabérek alacsony szinten tartására, s így a költségcsökkentésből származó verseny­előny növelésére (vö. Gans 1992:5-7.). E törekvés napjainkban már olyan mértékű, hogy az emberi jogokat biztosító egyezményeket is sérti (vö. Kondorosi 2004: 57 skk). Az én felfogásomban tehát a versenyképesség

a) annak a lehetőségnek a mértéke, hogy

b) valamely releváns földrajzi piacon

c) a gazdaság adott szereplője

d) mennyire képes valamely termék vagy szolgáltatás iránt mutatkozó keresletet saját kínálatával kielégíteni.

A releváns földrajzi piac „azt a területet foglalja magában, ahol az érintett vállal­ko­zá­sok termékek vagy szolgáltatások kínálásával foglalkoznak, ahol a verseny­felté­te­lek elég homogének, és amely a szomszédos területektől megkülönböztethető, mert azokon a versenyfeltételek érzékelhetően eltérőek” (Gazdasági Versenyhi­vatal 2004).

A gazdaság adott szereplője a vizsgálat jellegétől függően más-más aggregációs szinten állhat, tehát elemezhetjük egy-egy konkrét vállalat, valamely iparág vagy akár egy egész nemzetgazdaság versenyképességét.

A szereplők versenyképessége a nullától a száz százalékig terjed­het; az utóbbi eset­ben versenytárs nélküli monopolhelyzete van, az érintett földrajzi piac keresleti igé­nyeit saját kínálatával elégíti ki.

Azt a kérdést, hogy valamely gazdasági szereplő versenyké­pességi lehetőségeinek mér­tékét miként (elégtelenül parányinak vagy károsan hatalmasnak stb.) értékeljük, min­dig az határozza meg, hogy milyen érdekek szemszögéből nézzük. Ez nem az ér­té­ke­lés relativizálását jelenti, hanem azt, hogy az egyes vállalatok érdekeit tekintve elő­nyös monopolhelyzet hátrányos lehet az iparág szemszögéből nézve, másfelől vi­szont igen valószínűnek mondható, hogy bizonyos vállalatok „természetes mono­pó­liu­ma” össztársadalmi érdekeket szolgálhat (vő. Kopányi 1993: 338-347.). Az ér­de­kek bizonyára hierarchikusan rendezhetők, hiszen a me­ző­gaz­da­ság vagy egy élel­mi­szer-ipari ágazat teljesítményének megítélése egészen más összefüggésbe kerül, ha az MTI (2010) legfrissebb hírét vesszük alapul, miszerint „az ENSZ élelmezési világ­szer­vezete, a FAO által készített jelentésből” az derül ki, hogy „egészen pontosan 925 millióan éheznek a világban”, és „évente 2,2 millió gyermek hal éhen”. Az ilyen prob­lémák azonban itt nem érinthető kérdésekhez vezetnek; dolgozatomban a verseny­képes­ség mértékét a magyar nemzetgazdaság fejlődésének érdekeit szem előtt tartva igyekszem megítélni.

1.3. Az ágazati versenyképesség és a politika

Minthogy dolgozatomban a magyar cu­kor­iparra vonatkozó, tehát iparági ver­seny­képes­séggel foglalkozom, így az országok közötti versenyképesség feltételeit érin­tő elméletek vizsgálatát itt mellőzhetem, így Porter (1990: 72.) rombusz/gyémánt mo­dell­jét is. Hasonló módon járhatok el Paul Krugman (1994: 31.) verseny­képességi el­mé­letével, aki szerint versenyképességről kizárólag a vállalatok esetében beszél­he­tünk, s így nemcsak az országok, hanem az iparágak ilyen vizsgálatát is alaptalannak te­kinti. A versenyképesség nemzetgazdasági szinten történő értelmezése Krugman sze­rint azért nélkülöz minden alapot, mert a nemzetközi kereskedelem révén vala­mennyi ország szükségképpen nyer (vö. Krugman & Obstfeld 2003: 312.).

Kidolgozott azonban Porter (1993: 27.) egy iparági modelll is, amelyet öt ténye­zőből épített fel:

a) új belépők

b) a helyettesítés fenyegetettsége

c) a vevők alkupozíciója

d) a szállítók alkupozíciója

e) az iparági versenytársak közötti vetélkedés

Itt Porter nem említi, de az országok közötti versenyképesség „rombusz modell­jének” ismertetéséhez hozzáfűzi, hogy külső vál­tozóként ennek valamennyi össze­tevőjét befolyásolhatja a kormány­zati politika vagy a külső politikai helyzet hirtelen megváltozása (vö. Lloyd-Reason & Wall 2000: XVIII.). Mások ehhez hozzáteszik, hogy az amúgy békésnek mutatkozó gazdasági versenyképességet a katonai fölény fenyegető hatalma is igencsak növelheti (vö. Rapkin & Avery 1995: 6.).

Véleményem az, hogy egy-egy nemzetgazdaságon belül az ipar­ágak verseny­ké­pes­ségének két alapvető feltétele van. Ezek közül az egyik az, hogy az ország ter­mé­szeti adottságai lehetővé teszik-e a szóban forgó iparág nyersanyag-ellátottságát.

A másik, az előbbivel azonos súlyú feltétel az országot irányító politikai elit aka­ra­ta. S itt nemcsak arról van szó, hogy a piacokon „a verseny szabályait a gazdaság bel­ső logikája mellett az állami szinten hozott törvények határozzák meg” (Chikán 2005: 100.), hanem arról is, hogy a gazdaság belső logikája maga is olyan kö­vet­kez­te­té­sek­ből indul ki, amelyek mögött politikai döntések kiindulópontjai állnak. Ha a ha­tal­mon levők felismerik, hogy az adott iparág meghonosítása és fejlesztése érde­kük­ben áll, akkor szubvenciókkal, adókedvezményekkel oda terelik a befektetőket, s az ok­ta­tá­si rendszert úgy alakítják, hogy a szükséges szakembergár­da is rendelkezésre álljon. A továbbiakban ár- és adópolitikájukkal elérik, hogy a vevőknek és szállí­tók­nak ne legyen okuk az alkudo­zásra, vámokkal vagy importtilalmakkal feltartóztatják a kül­földi verseny­társak behatolási kísérleteit, az export szubvencionálásával pedig verseny­képessé teszik a hazai iparágat a külföldi piacokon. A gazdasági rendszerek kialakítása vagy reformja mindenütt, az Európai Unióban is, „politikai kérdés”, ahol a döntő nem a vevők vagy szállítók alkupozíciója s más hasonló tényezők, hanem „a politikai akarat”, amely e tényezőket hatalmi intézkedésekkel formálja (vö. Koczka 2002: 51.).

Dolgozatom egyik fő célkitűzése az is, hogy a magyar cu­kor­ipar sorsának bemutatásával érzékeltessem: ennek az iparágnak a fellendülését vagy hanyatlását – mint­hogy hazánk természeti adottságai nem változtak – alapvetően mindig politikai dön­tések determinálták. Elegendő a politikatörténeti és gazdaságtörténeti tényeket egy­más mellé helyezni ahhoz, hogy az összefüggések egyértelműek legyenek. Mind­ezt negatív hangsúllyal is érzékeltetni lehet, ahogyan Kapronczai István ((2003: 7.) teszi: „Agrártörténeti kutatások bizonyítják, hogy a me­ző­gaz­da­ság szinte vala­mennyi tör­ténelmi korszakban »átpolitizált« volt. Prekoncepciók döntöttek el olyan kér­déseket, amelyekre a gazdasági folyamatok önmagukban hatékonyabban vála­szol­tak volna. Nem volt ez másként a mögöt­tünk hagyott években sem. A politika dön­tött, ráadásul úgy, hogy szinte soha nem volt átgondolt (és kon­szen­zu­sos) agrár­stra­té­gia. A döntések vitákat gerjesztettek, a viták egymással szem­be­fordí­tották a po­li­ti­ku­so­kat, a szakembereket, a termelőket, végeredményben az agrár­tár­sa­dal­mat. A meg­osz­tott­ság vált jellemzővé. Az agrár­gazdaság szereplői farkas­szemet néz­tek egy­más­sal. Ha­ra­go­san, bizalmatlanul, ellenségesen, sokszor gyű­löl­kö­dve. A há­tu­kat pe­dig szabadon hagyták, ahol sebeket kaptak. Egy irányba kel­lett volna vetniük te­kin­te­tü­ket.”

Kapronczai az 1989-1990-es rend­szer­vál­tástól az Európai Uni­óba való belépé­sünk­ig tartó időszak elemzéséből vonja le ezt a következtetést. Nem jelenti viszont ez azt is, hogy egy ideálisnak tekintett társadalmi modellben a politikának távol kell ma­rad­nia a gazdaságtól, és hagynia kell, hogy ennek folyamatai önmaguk alakítsák nem­zet­gaz­da­sá­gok sorsát. Ez a felfogás a liberális köz­gaz­da­ság­tan ideológiáját tük­rö­zi, amelyről már bebizonyosodott, hogy nem hatásos ellenszere a gazdasági világ­vál­sá­gok­nak. Ezzel szemben a szakszerű, a nemzetgazdaság fejlődésének tényleges ér­de­keit szem előtt tartó politikai irányítás eredményességére is találhatunk a törté­ne­lem­ben – az agrártörténetben is – bőségesen példákat.

1. 4. Kultúrtörténeti háttér

A cu­kor­gyártás csak a legújabb korban emelkedett a gazdaság számottevő ténye­zőjévé. Nyersanyaga évezredeken át a cukornád volt, melynek legősibb, i. e. 8000-ből szá­rmazó leleteit az óceániai szigeteken tárták fel, s innen terjedt át Kelet-Azsián át Indiába és Perzsiába. Ezekben a magaskultúrákban kezdték i. e. 600 körül hasz­no­sí­ta­ni olyan módon, hogy sűrűre főzött levéből kihűlés után cukorkristályt nyertek. A régi világ kulturális perifériáján, Európában ismeretlen volt, édesítőszerként a mézet hasz­nálták. Elsőként Nagy Sándor katonái hoztak belőle ízelítőt i. e. 327 kö­rül, majd Ró­mában bukkant fel egy időre indiai-perzsiai eredetű luxuscikként, ahol Plinius „édes indiai sóként” emlegette. Évszá­zadokkal később, a keresztes hadjáratok idején is a zsákmányolt kincsek körébe tartozott. A XVI. századtól, a gyarmatbirodalmak szub­trópusi-trópusi ültetvényein már jelentősebb termőterületek biztosították a cukor nyersanyagát, de – ahogyan nevezték ,i „teher aranyat” még nagyon sokáig csak az arisztokraták fogyaszthatták.

A forradalmi változás nyitányát az jelentette, hogy egy berlini kémikus, Andreas Sigismund Marggraf 1747-ben kimutat la: a répában is van a nádéval azonos össze­tételű cukor. Tanítványa és munkatársa, Franz Kari Archard alapította meg aztán 1801-ben – III. Frigyes Vilmos porosz király támogatásával – a világ első répa­cu­kor­gyárát. A találmány elterjedését nagy mértékben előse­gítette, hogy 1806 és 1814 kö­zött Napóleon a kontinentális zárlattal meggátolta az angol nádcukor európai for­gal­ma­zá­sát is, viszont jelentős támogatást nyújtott a répacukor-gyártás fellendítésére. Noha Napóleon bukása után a nádcukor európai importja ismét helyreállt, konti­nen­sün­kön az 1830-as évek derekán már 400-nál több répacu­kor­gyár működött. A ma­ga­sabb cukortartalmú répa­fajták kitenyésztése és a gyártás technológiájának fej­lesz­tése 1864 táján oda vezetett, hogy a répacukrot már a nádcukoréval azonos ön­költ­ség­gel tudták előállítani. így az európai kultúrkör fejlettebb országaiban a cukor már min­den­napi közszükségleti cikké vált, és a XIX. századtól szinte napjainkig a cukor­répa a termelés közel 50%-ának alapanyaga volt (vö. Mintz 1985).

Számunkra, répacukor-termelő magyarok számára azonban fon­tos tudnunk, hogy „a cukor világpiaca az elmúlt 40 év alatt jelentős változásokon ment keresztül. A termelés 60 millió tonnáról 130 millió tonna fölé nőtt. A cukortermelés bővü­lé­sé­vel párhuzamosan a nádcukor részesedése is növekedett, az elmúlt húsz évben 57%-ról 75 %-ra. Tehát a világ cukorkeresletének növekményét volumené­ben a 80'as évek végéig fejlődő, de lényegében nagyjából állandónak mondható répacukor-termeléssel szemben a nádcukor elégítette ki” (Koczka 2002: 49.). Ennek jó oka van: az ázsiai és dél-amerikai országokban termesztett „cukornádból lényegesen alacsonyabb költ­sé­gek­kel állítható elő cukor, mint cukorrépából, amelyben sze­repet játszik, hogy a cu­kor­nád az ültetését követően hat-nyolc éven folyamatosan aratható, lényegesen ol­csóbb a munkaerő, a kisajtolt növény energiatermelésre újrahasznosítható és gyakran kor­lát­lan mennyiségű új me­ző­gaz­da­sági terület áll rendelkezésre. Ezzel szemben az évente újravetendő cukorrépa feldolgozása átlagosan három hónapig tart, energia igényes a termelés, ezért a répacukor előállítása a történelem folyamán mindvégig csak erős piacvédelem mellett volt képes életben maradni” (Györki 2007:1-2.).

1. 5. Édesítőszerek a láthatáron

A magyar cu­kor­ipar versenyképességének jövőjét vizsgálva azt is fontos tud­nunk, hogy – szintén a XIX. század végétől – egyre bővül az olyan élelmiszeripari cik­kek száma, amelyek konkurenciát te­remtenek a cukor számára. „Az első intenzív édesí­tő­szer a szaharin volt, amelyet 1885-ben fedeztek fel és a század elején ki­dol­goz­ták az ipari gyártást. Az elmúlt 50 évben újabb és újabb édesítőszere­ket fedeztek fel. A cukor komoly versenytársaivá váltak az egyéb (nem szacharóz) cukrok (pl. glü­kóz-, fruktóz-, izoglükózszörp), a csökkentett kalóriájú, diétás édesítőszerek (poli­fruk­to­zánok, cu­koralkoholok) és az intenzív édesítőszerek (ciklamát, aszpartám, aceszulfám-K, szukralóz, alitám stb.). A különböző édesítőszerek kombinálásával olyan élelmiszereket és italokat lehet készíteni, amelyek édességükben és íz­ha­tá­suk­ban olyanok, mintha cukrot tartalmaznának, sőt, bizonyos szempontból más előnyös tulaj­donsá­gokkal is rendelkeznek” (Eszterle 2002:144.). A jövőt tekintve pedig azt is tudnunk kell, hogy „az összes édesítőszer piacából ugyan csak közel 10 százalékkal rendel­keznek az intenzív édesítőszerek, de növekedésük üteme felette van a cukorénak” (Fábián 2002: 56.).

Ha e dolgozat végére érkezve azt a következtetést vonnánk le, hogy a hazai cu­kor­ipar sorsa az utóbbi évtizedek eseményei miatt pecsételődött meg végképp, akkor helyesebb lenne inkább azt a következtetést levonni, hogy egy olyan iparágtól ve­szünk búcsút, amely – ha nem is napjainkban, de hosszabb távon – világ­viszony­lat­ban is vesztésre áll.

2. A magyar cu­kor­ipar fejlődésének kezdetei

2. 1. Az uradalmi cukorfőzdéktől a cu­kor­gyárakig

Hogy a magyar me­ző­gaz­da­ság a répacukor-gyártás úttörői közé tartozhatott, ez német kulturális kapcsolatainknak köszönhető. Tessedik Sámuel már 1794-ben is­mer­tette hazánkban Marggraf és Achard kutatási eredményeit, és 1796-ban sikerült ré­pá­ból cukrot is előállítania. A tőle kapott magvakkal indult meg a magyarországi nagy­birto­kokon a cukorrépa-termesztés, és 1808-ban Lilién József báró birtokán, Ercsiben működni kezdett hazánk első cukor­főzdéje. Ezek száma 1835-re már 100 körü­lire emelkedett, s 1828-1842 között Lacsny Miklós Bátorkesziben és Nagy­fö­dé­me­sen két gyári méretű üzemmel lendítette fel termelésünket. Példáját csakhamar másutt is követték, de a hazai viszonyokra jellemző, hogy a rend­kívül alacsony – évi 0,61 kg/fő – fogyasztás 93%-át még 1847-ben is importból fedezték.

A forradalom bukása, 1849 utáni politikai és gazdasági vi­szonyok tönkretették a vi­rágzó magyar cu­kor­ipart. A magyar nagybirtokosok nem rendelkeztek elegendő tő­ké­vel az üzemek továbbfejlesztéséhez, és ezeket kénytelenek voltak osztrák bérletbe vagy tulajdonba adni, illetve bezárni. (Megjegyzendő, hogy a cukor­répát ez időben fő­ként a szeszgyártásban hasznosították, vö. Juhász 2002: 33.). Merőben új politikai ke­re­te­ket a kiegyezés teremtett: „a gazdaságtörténet (…) az I. világháborúig terjedő idő­szakot joggal nevezi a magyar gazdaság aranykorszakának. Ugyan a növekedés a dua­lizmus öt évtizede alatt nem volt sem egyenletes, sem vál­ságoktól és meg­tor­pa­ná­sok­tól mentes, mégis a Monarchia idején a magyar gazdaság európai mércével mérve is gyorsan fejlődött, a kibocsátás évi 4% körüli tempóját tekintve csak Németország előzte meg hazánkat. Ezzel a tartós és viszonylag gyors növekedési ütemmel meg­kez­dődött az öröklött lemaradás behozása, Európa és a világ legfejlettebb régió­já­hoz, az ún. centrum-országokhoz való felzárkózás” (Honvári 2006:11.). A magyar­or­szá­gi termelést addig hátráltató cukoradó-törvény 1888-as megváltoztatásával ebben az iparágban is új fellendülés következett, néhány év leforgása alatt a cukor­répa ve­tés­terü­lete megkétszereződött. Az osztrák mono­polhelyzetet megszüntette a magyar és a német tőke; az előbbi érdekeit igen hathatósan képviselte az 1894-ban alakított Magy.ir Cu­kor­gyárosok Országos Egyesülete.

2. 2. Ma­gyar­or­szág mint cukorhatalom

Az ágazat termelése a legkorszerűbb technika birtokában indult meg: „mivel a hazai ipar a speciális cu­kor­gyári berendezéseket többnyire nem gyártotta, azokat zöm­mel külföldről szerezték be. A gépeket a cu­kor­gyári berendezések előállításában élen járó cseh gépgyárak, a prágai Breitfeld, Danek Co., az Első Brünni Gépgyár Rt., kisebb részben a budapesti Nicholson és Fia, az Egger B. és Társa, valamint a Höcker Testvérek cége szállította” (Szabó & Tóth 2002: 115.). A kivitelezési mun­ká­kat is prágai szakemberek rész­vételével irányították, és a kezdeti munkásgárda sorai­ban szintén sokan voltak a csehek.

„Ebben az időben egyébként Ma­gyar­or­szágon cu­kor­gyár-ala­pítási hullám volt – írja Molnár Tibor (2002: 63.) –, és országunk »cukorhatalomnak« számított. Az or­szág éves termelése a század első évtizedében elérte a 600.000 tonnát, ami a világ ak­ko­ri teljes cukortermelésének (nádcukorral együtt) 3,1 %-át, míg a répacukor ter­me­lé­sé­nek 6,6%-át tette ki.” Az I. világháborúig 31-re nőtt a korszerű technikai fej­lő­dés­sel lépést tartó cu­kor­gyáraink száma, s ezek termelése az 1890-es évektől már meg­ha­lad­ta a hazai fogyasz­tást, noha ez 1913-1914-ben évi 7,84 kg/főre emelkedett. Ki­terjedt exportja nemcsak a balkáni államokban és Törökországban, hanem – Portu­gáliáig terjedően – a nyugat-európai országokban is piacokat hódított; a répa­cukor világtermelésének több mint huszadrészét Ma­gyar­or­szágon termelték (Bene 1928: 484.).

A világháború kitörése viszont előbb felvásárlási lázat robbantott ki, majd a mun­ka­erő tömeges kiesése nyersanyaghiányt és ellátási zavarokat, inflációs ár­emel­ke­dést okozott (vö. még Wiener 1902; Csorna 1979; Bence & Koroknai 1989:11-50; Vrabecz 1990: 7-8.).

2. 3. A csapások sorozata: Trianon, világválság, II. Világháború

A trianoni békediktátum a magyar gazdasági rendszerre tett megsemmisítő ha­tá­sán túl, különösen katasztrofális helyzetbe ta­szította cu­kor­gyártásunkat. Ilyen üze­me­ink közel kétharmada az elcsatolt országrészekre esett, s így számuk 12-re csökkent, rá­adá­sul a hagyományos cukorrépa-termő területeinket is elvesztettük. Emiatt a nagy­cenki gyár kénytelen volt beszüntetni működését, s 1924-ig a nyersanyaghiány a többi üzemben sem tette lehetővé a folyamatos termelést. Ennek mennyisége mégis meg­haladta a belső piac felvevő képességét, minthogy az elszegényedés követ­kez­té­ben az ország cukorfogyasztása a háború előttiének felére esett vissza. Az 1923-ban meg­induló export bevételei még az önköltséget sem fe­dezték, de nem lehetett le­állí­tani, minthogy az országnak szüksége volt a devizára; így lett „az élelmezési ipar kivitt gyártmányainak közel egynegyed része (23%), a cu­kor­ipar munkájának ered­ménye” (Bene 1928: 482.).

Az 1945 utáni helyzet megítéléséhez fontos kiemelni, hogy a cukorrépa-ter­mesz­tés, miként a Trianon előtti időkben, ezt követően is mindig elsősorban a nagy­bir­to­ko­kon folyt. Noha ezek az ország termőterületének csak 1/3-át tették ki, a cukor­répa-termés 63,3%-a innen származott, a másik 1/3 tulajdonában levő közép­bir­to­kos­ság 27,4%-ot termelt, a maradék földterületen osztozó kisbirtokosság pedig mind­össze 9,3%-ot (vö. Bence & Koroknai 1989: 54.). Mindez nem véletlen: „A há­bo­rú előtti nagybirtokok és nagygazdák terü­letén a cukorrépa-termesztés már egy vi­szony­lagos gépesítettségi szintet elért. Az őszi mélyszántást gőz­ekével vagy traktorral segí­tették, a betakarításnál több helyen megjelentek a különböző fejező és répatest kímélő gépek. A nagybirtokon a szerves­trágya mellett a talajerő fenn­tartá­sának igen fon­tos kelléke volt a műtrágya, míg a kisbirtokon kevés, vagy semmi műtrágyát nem hasz­náltak” (Angelí 1997: 45.).

Alighogy kezdte magát újjászervezni a magyar gazdaság, 1929-ben kirobbant a gaz­dasági világválság, melynek hatására – a „túltermelést” csökkentendő – nem­zet­kö­zi egyezményekben korlátozták az országok cukorexportját is. Ez termé­sze­tesen me­ző­gaz­da­ságun­kat is súlyosan visszavetette. „Az 1931 évben megjelent a cukor­répa-termelést szabályozó törvény, melynek értelmében 18,5%-kal csökkenteni kel­lett a répatermő területet. Azonban az értékesítési gondok miatt a gyárak további csök­ken­téseket határoztak el. A radikális csökkentés hatására a répatermő terület 1932-ben az előző évinek az 58%-ára, az átvett répa pedig az előző évi mennyi­ség­nek a 69%-ára esett vissza” (Bajzáth 1991: 17-18.). Elgondolkoztató, hogy ugyan­ak­kor, amikor a válság évei alatt 30 millió ember egyévi ruházkodására és táplál­ko­zá­sá­ra ele­gendő fogyasztási cikket „eladhatatlan fölöslegként” egyszerűen meg­sem­mi­sí­tet­tek, világszerte évenként több millió ember éhenhalt (vö. Kindleberger 1984).

Az ezt követő II. világháborús konjunktúra a magyar cu­kor­gyár­tást is hatalmas mér­ték­ben fellendítette. E gyárak már elektrifikált üzemek voltak, és energia­szük­ség­le­tü­ket saját turbógenerátoraikkal állították elő (Schottner 1992: 114-115.). 1941/42-es csúcsán a meg­termelt cukor mennyisége 199 ezer tonna volt, több mint kétszerese az 1937/38-as 99,8 ezer tonnának. Minthogy ez a belföldi fogyasz­tást erősen kor­lá­to­zó cukorjegy-rendszef bevezetésével is együtt járt (a havi fejadag 1941-től Buda­pes­ten 1 kg, a törvényhatósági! városokban 1/2 kg, egyebütt 30 dkg volt), ez az ex­port növekedését célozta. Nemzetgazdasági haszon viszont ebből nem származott, mint­hogy Ma­gyar­or­szág belépett a háborúba, s így devizabevételeit a hadiipari fej­lesz­tés­re kellett fordítania (vö. Csorna 1979; Bence & Koroknai 1989; 56-57.).

Az 1990-es rend­szer­vál­tás utáni helyzet megítéléséhez megje­gyezném, hogy ek­ko­ri cu­kor­gyáraink – egyetlen kivétellel – magyar tulajdonú részvénytársaságok vol­tak (Schottner 1992: 114.).

3. A magyar földkérdés problémája

3. 1. A földosztás

Az 1944. december 21-én, 9 napos előkészülettel, sebtében össze­ült Ideiglenes Nem­ze­ti Kormánynak a győztesek által reá kötele­zően kirótt penzumokon túl (fegy­ver­szü­net a Szovjetunióval, had­üzenet a németeknek, 300 millió dollár hadikárpótlás ki­fize­tésé­nek vállalása) egyetlen lényeges intézkedése az volt, hogy 1945. március 15-én, tehát még a harcok befejezése előtt, rendeletileg előírta a 100 holdnál nagyobb bir­tokok felosztását a szegényparasztok között. Ezt az intézkedést mindmáig leg­több­ször úgy szokás emlegetni, mint a XX. századi Ma­gyar­or­szág legégetőbb prob­lé­má­já­nak meg­oldását, a magyar parasztság évszázados álmának megvalósulását. Olyan reformot, amelyet egyetlen számottevő korabeli politika-társadalmi erő sem ellenzett, s amelyet még a gyakorlatilag teljes földvagyonát elvesztő katolikus egyház (Mind­szenty Józseffel az élén) is támogatott.

Ehhez a rend­szer­vál­tás óta csak azt szokás hozzátenni, hogy a földosztást szov­jet instrukcióra, a kommunista párt nyomására hajtották végre (ezért is kö­ve­tel­ték ma­guké­nak a földművelésügyi tárcát), azzal a – mint az első választáson kiderült, hiú – reménnyel, hogy így maguk mellé tudják állítani a parasztságot. Kritikaként pedig leg­feljebb azt írják, hogy a földosztó bizottságokat nem pár­tatlan tagokból, hanem min­denütt a földigénylőkből állították össze, s ezek feladatukat elsietetten, helyen­ként órák alatt bonyolították le, nem egy helyen erőszakkal, a rendelkezéseket is fel­rú­gó önkénnyel. Volt, hogy az igénylők csak akkor kaphatták meg jussukat, ha be­lép­tek a kommunista pártba. Az Ideiglenes Kormánynak termé­szetesen semmi lehe­tő­sége nem volt a törvényesség betartatására, és a jogtalanul elvett földek visszaperlése később is lehetetlennek bizonyult. Jóllehet az 1945 novemberében tartott vá­lasz­tá­so­kat abszolút többséggel (a szavazatok 57,03%-ának megszerzésével) a Füg­getlen Kis­gazda­párt nyerte meg, ennek földművelési minisz­tere, Kovács Béla hiába tervezte a túl­kapások felülvizsgálatát, a kommunista fenyegetőzések elől meghátráló miniszter­elnök, Nagy Ferenc leváltotta (vö. Csonka 1981: III. Rész).

3. 2. A 3 millió koldus országa

A földosztással megoldani vélt probléma kiindulópontja az. volt, hogy a két vi­lág­háború közötti időkben az ország kilencmilliós la­kosságának fele földművelésből élt, de a termőterület egyharmada nagybirtok, másik harmada középbirtok volt, s csak a maradékon osztoztak a törpebirtokosok. Ez utóbbiak pedig a földnélküli cse­lé­dek­kel, napszámosokkal, kubikosokkal együtt a lakosság egyharmadát tették ki. Ezért nevezték aztán a Horthy-korszakot a „hárommillió koldus országának”.

E korszak valamennyi jobbító szándékú társadalmi mozgal­ma a földosztást te­kin­tet­te a magyar társadalom legfontosabb reformjának. Maga a kormányzat sem állt me­re­ven a földosztás elképzeléseivel szemben. 1920-ban, első miniszterelnöksége ide­jén Teleki Pál éppenséggel 200 ezer parasztot juttatott földhöz. Az ilyen reformok csőd­je azonban már ekkor megmutatkozott; a törpebir­tokok a modern me­ző­gaz­da­ság viszonyai között életképtelenek. A parasztok többsége tehát a nyomor elől me­ne­kül­ve eladta a kapott földet, és a biztosabb megélhetést választva visszament cse­léd­nek a nagybirtokokra. Hasonló kormányzati tervek később is fel-felbukkantak, míg­nem a háború véget nem vetett a megvalósításukkal való kísérleteknek.

3. 3. A dán példa

A nincstelen magyar parasztság felemelésének törekvéseit a legnemesebb szán­dé­kok vezették. Ám az igazi probléma nem az volt, hogy hazánkban 3 millió koldus nyo­mor­gott, akik között igaz­ságosan fel lehetett volna parcellázni a termőterületeket, ha­nem az, hogy az ország kilencmilliós lakosságának fele földművelésből élt. A XX. szá­zadi viszonyok között pedig egy ország – legyen földte­rülete bármilyen alkalmas a me­ző­gaz­da­sági termelésre – képtelen korszerű életszínvonalon eltartani ekkora paraszti tömegeket.

A népi írók követendő példaként megjelenített állama Dánia volt, ahol a feudális rendszer megdöntése óta valóban nem létez­tek 500 holdnál nagyobb földbirtokok, és a paraszti gazdaságok döntő többségét 5-20 holdas kisbirtokok, illetve 20-50 hol­das középbirtokok tették ki. Csakhogy a magyarországi földosztás legradikálisabb vég­re­hajtása esetén is legfeljebb 5 holdas vagy ennél kisebb parcellákhoz jutott volna a szegény­parasztság, azaz olyan törpebirtokokhoz, amelyek nem alkalmasak öko­no­mi­kus gazdálko­dásra. Nem volt szó továbbá ezekben az össze­hason­lít­gatá­sok­ban ar­ról, hogy a dán földbirtokrendszer, amely addig a magyarhoz hasonlóan szemes ter­mé­nye­ket termelt, a XIX. század közepén teljesen összeomlott. A kivezető utat úgy találták meg, hogy – kis országról lévén szó, szinte monokulturális jelleggel – áttértek a tej­termelésre és a termelői szövetkezetekben történő vajfeldolgozásra. Saját szö­vet­ke­ze­teik gondoskodtak a tejtermékek exportjáról is, ahol egyedülálló lehetőséget nyúj­tott számukra az, hogy Anglia a teljes vajkivitelüket átvette (vö. Vekerdi 2007). Ma­gyar­or­szág aligha léphetett volna ilyen útra.

Ezt az utat egyébként a dánok sem követték már sokáig, hiszen a XX. század má­sodik felétől az európai kultúrkörben effajta gaz­daságok már nem létezhettek. A fej­lődés napjainkra oda vezetett, hogy a dán lakosságnak is mindössze „3-4 százaléka dol­gozik a me­ző­gaz­da­ságban. A me­ző­gaz­da­sági termelés egyre inkább kon­centrá­ló­dik, hatékonysága pedig nő. A farmergazdaságok száma 1960-ban még 196 ezer volt, ami 1990-re 77 ezerre mérséklődött, 2000-ben csupán 57 ezer. Eközben a rész­fog­lal­ko­zású gazdák száma folyamatosan nő, így jelenleg az összes gazdálkodó két­harmada rész­fog­lal­ko­zású farmer. Ugyancsak a koncentráció jelei észlelhetőek az átlagos farm­méret esetében is: 1960-ban 16 hektár, míg 2000-ben 45” (Szeremley 2006; egy hektár 1,7377 katasztrális holdnak felel meg.) Ennek megfelelően pedig a me­ző­gaz­da­ság és az élelmiszer-feldolgozó ágazat is csupán 21%-át teszi ki teljes dán ex­port­nak, a többi – import nyersanyagokból készített – gép és jármű, vegyipari termék (vö. Beke 2009: 67.).

3. 4. A magyar cukorrépa-termelés összeomlása

Az 1945-ös földosztás hazánk földterületének több mint egyharmadát érintette; a földosztó bizottságok 5,6 millió hold földet vettek igénybe, azaz az összes föld­te­rü­let mintegy 35%-át. Ebből 57%-nyit politikai okokra hivatkozva elkoboztak s 43%-nyit (végül ki nem fizetett) kártalanítás kilátásba helyezésével sajátítottak ki. A reform meg­hir­de­té­se után 750 ezren jelentkeztek igénnyel és 642 ezren kaptak 5,1 hold vagy ennél kisebb földet. A földhöz juttatottak 90 százaléka minden gazdálkodási ta­pasz­ta­lat nélküli cseléd volt.

„A földosztás – írja Kovács János (2005: 223.) – politikai, mint­sem gazdasági meg­gondolású volt. Közvetlen célja, az élelmiszer termelés és ellátás megindítása, a fel­lépő hiány gyors pótlása, a lakosság lekötése volt. Ugyanígy politikai célt szolgált a szé­les ré­tegek földéhségének az enyhítése, a nagybirtokrendszer szétzúzása. Hogy gaz­da­sá­gi­lag nem volt célszerű lépés, arról árulkodik, hogy a kialakult birtok­szer­ke­zet­ben az életképes 20-50 holdas gazdaságok a teljes területnek csupán 15%-át fog­lal­ták el, és a gazdálkodók teljes számának 3,4%-át tették ki (ugyanezen értékek a föld­re­form előtt 13,5 és 4,5%). A gazdálkodók 86,9%-a 10 holdnál kisebb területtel rendel­kezett. Ezzel a szerkezettel már a századfordulón sem lehetett volna boldo­gulni.”

Ha e súlyos megállapításokat közelebbről megvizsgáljuk, akár enyhéknek is mu­tat­kozhatnak. Szövegének következő bekezdésé­ben maga Kovács János is hozzá­teszi: „A gyűlölt hadigazdálkodás megszűnt, viszont fennmaradt a me­ző­gaz­da­sági be­szolgál látási kötelezettség. Ennek megfelelően minden gazda 1945. május 31-ig kö­teles volt a szükségletén felüli terményt beszolgáltatni. Gabonából 45 kg, burgo­nyá­ból 25 kg, hüvelyesekből pedig 6 kg volt a megtartható termelői fejadag. Kellett az élelmiszer a városi lakosság ellátására, továbbá megindult a jóvátételi kötele­zett­sé­gek teljesítése. Nehezítette a helyzetet a szovjet hadsereg élelmiszer- és termény­rek­vi­rá­lá­sa is.” Az élelmiszerellátás terén a hiány gyors pótlásából semmi nem lett, a há­bo­rús jegy rendszert a kormány még esztendőkig, 1949 szeptemberéig fenn­tar­totta, sőt, a közellátás összeomlása miatt 1951 januárjától decemberéig ismét visszaállította.

Minthogy a földosztás előtti cukorrépa-termelés 63,3%-át nyúj­tó nagybirtokokat fel­számolták, ezt követően a répa termesztése a termőterület 21%-át kitevő közép­bir­tokokon folyt, és a terület 79%-án a termesztés a 0,1-0,3 hektáros törpebirtokokra hárult. Ez azt jelentette, hogy a földmunkákat gépek helyett ismét kézi erővel kellett vé­gezni, a kielégítő termést biztosító műtrágyázásról pedig szó sem lehetett. Ráadásul pedig a földhöz juttatott törpebirtokosok semmiféle répatermesztési szakértelemmel nem rendelkeztek. így állt elő az a helyzet, hogy 1945-ben „ugyan rendelettel írták elő, hogy 100 ezer kát. holdon (57,5 ezer ha) termesszenek cukorrépát, bevetésre már csak 59 ezer hold került, de az igen kedvezőtlen időjárás, a másodvetésre elég­te­len vetőmag-mennyiség, a gyenge talaj­elő­készí­tés és a szakszerűtlen növényápolás következtében is mindössze 26 ezer holdról lehetett a termést betakarítani. Az is­mer­tetett okok miatt is a termésátlagok alig valamivel több, mint a felét tették ki az 1930-as évek hozamainak. () Az év végével () csak 55 ezer tonna répa került be a gyá­rakba, s a megtermelt 6400 tonna cukor a korábbi évek fogyasztása alapján meg­ál­la­pí­tott szük­ségletnek mindössze 5%-át fedezte, és a lakossághoz csak hatósági közellátás – a jegy­rendszer – révén jutott el cukor. A hazai gyárak ennek a több­szö­rö­sére lettek volna képesek – a háborús károk összességében nem voltak túlzottan na­gyok – de kapa­citásuk töredékével működtek, sőt az ország 12 cu­kor­gyára közül há­rom üzemen kívül is állott” (Bencze & Koroknai 1989:109.).

Míg a korábbi nagybirtokok természetesen maguk gondoskodtak termelési fel­té­te­leik megteremtéséről, a földosztás után a cu­kor­gyáraknak kellett vállalniuk azt a fel­ada­tot, hogy a törpebirtokosokat rávegyék a répatermesztésre, és gondoskodjanak ar­ról is, hogy ké­pesek legyenek vállalásaik teljesítésére. Ha nyersanyaghoz akartak jutni, az ő nyakukba szakadt „a sok tízezer, de a gyárak körzetében is sok ezer kistermelő meg­szervezése, ellátása vetőmaggal, gépek­kel, műtrágyával, növényvédőszerekkel”, már­pedig „a vetőmag döntő többségét amerikai és nyugat-európai országokból kel­lett beszerezni” (Bencze & Koroknai 1989: 112.). S hiába dolgoztak mindezen teljes erő­feszítéssel, a földosztás hosszú esztendőkre meghatározta az iparág sorsát: „a cu­kor­ipar azért nem tudta terme­lési feladatait a 40-es évek végén teljesíteni, mert nem volt elegendő cukorrépája” (Angeli 1997: 45.).

A gyáraktól kapott vetőmag, műtrágya stb. ugyanis nem tudta pótolni a cukor­répa-termesztéssel azelőtt sosem foglalkozó kis- és törpebirtokosok szakértelmének hiá­nyát. Ebből pedig az követke­zett, hogy a gyáraktól kapott támogatás vonzereje hi­ába növelte évről évre a répatermesztésre vállalkozók számát és a bevetett földterület nagy­ságát, a művelés hiányosságai miatt a termésátlagok olyan alacsonyak voltak, hogy a termés­mennyiség még 1947-ben is alig valamivel haladta meg a háború előttit (Bencze & Koroknai 1989: 113.):

Ami – ha választott szempontunk, a nemzetgazdaság érdekei felől nézzük – el­ké­pesztő kárt okozott, hiszen az 1947-es termés­mennyiséghez kb. 20-szor nagyobb termő­földet kellett felhasználni, mint 1931-1940 között, s elgondolható, mekkora haszon­tól esett el az ország azzal, hogy ezt az óriási területet a me­ző­gaz­da­ság más ágazatai elvesztették.

4. A tervutasításos cu­kor­ipar

4. 1. Az államosítás

Az 1945 és 1947 közötti időszakban a szovjet megszállók hatal­mára támaszkodó kom­munista politikusok minimálisra csökken­tették a Kisgazda Párt befolyását, a többi nagyobb párt irányítását pedig saját embereik kezébe juttatták. Az 1947. augusz­tus 31-i országgyűlési választásokon így a szavazatok legnagyobb számát, 22,25%-át tudták megszerezni. S jóllehet miniszterelnökké a kisgaz­da Dinnyés Lajost ne­veztették ki, aki 1948. december 10-ig töltötte be ezt a – merőben formálissá tett – tiszt­séget, az ország teljhatalmú irányítása Rákosi Mátyás kezébe került (aki mellett Gerő Ernő és Farkas Mihály állt a hatalom csúcsán).

A Rákosi által „a fordulat évének” nevezett 1948-as esztendő legradikálisabb ren­delkezéseinek egyike az volt, hogy – a bányák és a 4 legnagyobb nehézipari vál­la­lat 1946-os kisajátítása után – állami tulajdonba vettek minden olyan üzemet, mely­ben a foglalkoztatot­tak száma elérte a 100 főt. 1949 decemberében aztán a tíznél több munkást foglalkoztató üzemeket is államosították.

Ami a cu­kor­gyárakat illeti, ezek államosítását Bencze Géza és Koroknai Ákos (1989: 115-116.) így ismerteti: „Az államosítással létrejött »nemzeti vállalat«-ok ter­me­lé­sé­nek közvetlen irányítására, a tulajdonosi jogok érvényesítésére és a vállalatok ter­me­lé­sé­nek össze­hango­lására 1948. májusában létrehozták az iparigazgatóságok rendszerét. A cu­kor­gyárak a pénzügyminisztérium felügyelete alatt létesült cu­kor­ipari igazgatósághoz tartoztak, s ezzel tulajdonképpen végképp elvesztették önállóságukat. () Az államosítás időszakában a hazai cu­kor­gyárak a hagyományosan kialakult gyár­tási technoló­giájukkal állították elő a cukrot. Korszerűsítő beruházásról, gyár­tás­fej­lesz­tés­ről ekkor még szó sem lehetett, a hároméves tervben [1947-1949, Sz. K.] ki­tű­zött céljuk a háborús károk maradéktalan felszámolása és a háború előtti cukor­ter­me­lés mennyiségi túlszár­nyalása volt. (…) A hároméves terv időszakában ked­ve­ző­en ala­kult általában az élelmiszeripar, s ezen belül is különösképpen a cu­kor­ipar hely­zete. Az 1947. évi kedvező répatermés már meghaladta a második világháborút meg­elő­ző időszak mennyiségeit, s ez tovább növekedett a következő évben. A meg­ter­melt cukorból már önellátó lett az ország, sőt a hatósági elosztás rendszere mellett már kisebb készleteket tartalékolhattak s tett ez már lehetővé 1949-ben mintegy fél­száz­ezer tonnányi exportot is. Nézzünk néhány országos adatot:

Észrevehető, hogy az ismertetés ellentmond a hozzá függesztett táb­lázat ada­tai­nak. Mert jóllehet a feldolgozott cukorrépa mennyisége 1949-ben alig valamivel kisebb az 1948-asnál, az ebből előállított cukor viszont tetemesen, 75 480 tonnával ke­ve­sebb. S ha ebből még mintegy fél­száz­ezer tonnát exportált is a kormányzat, akkor ez azt jelenti, hogy az ország úgy lett önellátó, hogy a hatósági elosztás nem adott az embereknek elegendő cukrot. Igen figyelemre méltó az is, ha Bencze Géza és Koroknai Ákos korábban már idézett, a termésátlagokat bemutató táblázatából (1989: 113.) a 3 éves tervre vonatkozó adatokat is szemügyre vesszük:

Ebből kitűnik ugyanis, hogy 1949-ben a termésátlag rekord­mennyi­séggel, 2,4 ton­ná­val romlott az előző évihez képest, s még az 1947-esnél is lényegesen gyengébb volt.

4. 2. A tervutasításos rendszer

Az a fenti megjegyzés, hogy az államosítással a cu­kor­gyárak „végképp el­vesz­tet­ték önállóságukat” úgy értendő, hogy terme­lésüknek a tervutasításos rend­szer­hez kel­lett igazodnia. A továb­biakban a (szovjet mintára már 1947-ben létre­ho­zott) Or­szá­gos Tervhivatal feladata lett, hogy a nemzetgazdaság egészére kiterjedő, részletes, évi és vállalati bontásban előírt ötéves gazdálkodási ter­veket dolgozzon ki, s végre­haj­tá­su­kat – miután a parlament ezeket törvényerőre emelte – ellenőrizze. E tervek pontosan előírták, hogy az egyes üzemek milyen beruházási, pénzügyi, áru-, nyers­anyag-, energia-, munkaerőforrásokhoz juthatnak, és ezekkel milyen áruból, milyen vá­lasz­ték­ban, minőségben, mennyiségben termeljenek. A „túlteljesítés” azonban ér­dem­nek, sőt, a vezetés számára ajánlatos­nak számított. Az a tény, hogy ezeket a ter­veket az országgyűlés törvénybe iktatta – miként Kovács János (2005: 229.) hang­súlyozza – „arra szolgált, hogy aki ellenáll, vagy nem tud teljesíteni, az nem érdeket kép­visel, vagy rossz gazdálkodó, hanem törvénysértő. Ellene tehát a törvény szi­go­rá­val lehet és kell fellépni.”

E tervek előírásait nem szakemberek, hanem a gazdasági kér­désekhez nem értő po­li­ti­kusok határozták meg, a moszkvai uta­sításokat követve, illetve azokat „túl­tel­je­sít­ve”. A legfőbb utasítás pedig úgy szólt, hogy azonnal fel kell készülni a III. világ­há­bo­rúra, mely bármelyik pillanatban kitörhet. Ma­gyar­or­szágot tehát át kell építeni „a vas és acél országává”, fel kell fejleszteni a hadiiparhoz szükséges bányászatát, ko­há­szatát és acéliparát, nem törődve azzal, hogy ehhez sem nyersanyaga, sem olcsó ener­giája nincsen. Az 1949 decemberében elfogadott, s az 1950-1954 közötti idő­szakra szóló első ötéves terv ennek megfelelően már az eredetileg sem volt öko­no­mi­kus­nak nevezhető (a kötelező teljesítés közben raktárszámra termelték az el­adha­tat­lan áruk tömegét), de amikor 1951-ben a párt­vezetés úgy döntött, hogy ennél töb­bet kell teljesíteni, a tervszámok felemelése közgazdasági abszurdummá, telje­síthe­tet­len­né is vált: az ipari termelés évenkénti növelését 25,4%-ban, a me­ző­gaz­da­ságét 9%-ban írta elő.

Minthogy a vállalatok vezetői képtelenek voltak ezeket az utasításokat végre­haj­ta­ni, a legfontosabb célnak rendeltek alá mindent, a termelés növelésének. Kapkodó rögtönzésekkel, éssze­rűtlen pazarlással vagy éppenséggel az adatok meghamisításával érték el a mennyiségi mutatókat. Ilyen módon pedig az ország 1952 végére olyan csőd szélére került (ebben ez esztendőben 472 alkalommal módosították a tervet), hogy a pártvezetés az 1953-as júliusi országgyűlésen kénytelen volt beismerni a gaz­da­ság­po­li­ti­ka elhibázottságát.

Mindez természetesen áll a cu­kor­gyárak termelésére is, azzal a körülménnyel súlyosbítva, hogy berendezéseik az 1950-es évek elejére már teljesen elhasználódtak és elavultak, de a nehézipari beruházások miatt itt, miként a me­ző­gaz­da­ságban és az élelmi­szeriparban általában, fejlesztésről szó sem lehetett. Sőt, 1951-ben a cu­kor­ipar már a működéséhez elegendő szenet se kapott, arra utasították, tüzeljen pakurával, a kőolaj-finomítók egyik mellékter­mékével, ami viszont tönkretette a berendezéseket (vö. Schottner 1952: 125.). így állt elő az a helyzet, hogy az élel­mi­szer­el­látás már 1951-ben olyan mélypontra zuhant, hogy az alapvető cikkeket, köztük a cukrot ismét jegyre adták. S jóllehet az év végén a jegy­rendszert megszüntették, a helyzet tovább romlott: míg gyáraink teljesítménye az 1951-1952-es gazdasági évben 29 922 vagon cukor volt, 1952-1953-ban a felénél is jóval kevesebbre, 13 195 vagonra zuhant vissza (Bencze & Koroknai 1989: 121.).

4. 3. A beszolgáltatás

Ennek okait a gyárakon belüli, fent említett problémákon túl akkor lelhetjük fel, ha a cu­kor­gyártás alapanyagát szolgáltató cu­korrépa-termesztést is szemügyre vesszük. Itt az hozott radikális fordulatot, hogy 1949-től, a II. világháborús viszo­nyok­hoz hasonló, de annál sokkal radikálisabb beszolgáltatási rendszert vezetett be a párt­állami vezetés. Ennek szigorú végrehajtására 1952. január 1-én egy külön Be­gyűj­tési Minisztériumot is létrehoztak. A rendszer lényege az volt, hogy attól függően, mek­kora birtokkal rendelke­zett, meghatározott terményekből minden parasztnak kö­te­les­sége volt előírt mennyiséget inkább csak jelképes, a piacinál jóval ala­csonyabb, rend­szerint az önköltséget sem fedező áron átadni az államnak. Az így nyert hasznot a nehézipar fejlesztésére fordították.

Az intézkedés általánosan is parasztellenes volt, de az 5 holdas törpebirtokokon felüli kis- és középbirtokok tulajdonosai ellen kifejezetten „osztályharcos” támadást indí­tott. A holdak számához igazítva ugyanis progresszíven emelkedett a kötelezően beszol­gáltatandó termény mennyisége: egy 10 holdas birtokosnak már 1,6%-kal többet kellett beszolgáltatnia, mint az 5 holdasnak, a 25 holdasnál a szorzószám 3,8-ra, 80 hold fölött pedig 4,2-re emelke­dett. A 25 holdnál nagyobb földön gazdálkodó közép­birto­koso­kat „kuláknak” bélyegezték, rendőrségi zaklatással, internálással vagy be­börtönzéssel sújtandó osztályellenségnek.

E kifosztás olyan mértékű volt, hogy 1952-1953 fordulóján a parasztság 2/3-ának, kb. 800 ezer családnak nemhogy vetőmagja, de még kenyere sem maradt, s ugyan­ekkor 400 ezer parasztot ítéltek el azért, mert nem tudta teljesíteni be­szol­gál­ta­tá­si kötelezettségét.

4. 4. A szövetkezetek betiltása és a „rendes szocialista közös földművelés”

A másik, a me­ző­gaz­da­sági termelést szintén megrázkódtató esemény a szovjet tí­pu­sú szövetkezetesítési kampány kezdete volt 1948 nyarán. Kovács János (2005: 225.) ezt a következőképpen foglalja össze: „A szövetkezeti mozgalom háború előtt meg­indult, már 4 ezer körül volt a me­ző­gaz­da­sági jellegű szövetkezetek szá­ma (1500 han­gya szövetkezeti tagszervezet, 970 tejszövetkezet, 943 falusi hitelszövetkezet, kü­lön­bö­ző gépszövetkezetek stb.). Jól haladt a bérlő szövetkezetek – több termelő össze­állva együtt bérelt, és közösen művelt meg nagyobb összefüggő területet – szer­ve­ző­dése is. A megalakuló ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek ezek mintáját vették alapul. Erre ösz­tö­nözte őket, hogy a volt uradalmi földet felosztották ugyan, de a gazdasági épü­le­teket csak együtt tudták hasz­nosí­tani. A rendelkezések erre egyébként le­he­tő­sé­get biz­to­sí­tot­tak. Termelő­szövet­keze­teket ebben a kezdeti szakaszban szinte ki­zá­ró­lag csak az új földhöz jutottak alakítottak, akik felszerelés hiányával küsz­köd­tek és nél­kü­löz­ték a szükséges ismereteket is. 1947/48 fordulóján a föld­mű­ves szö­vet­kezeti tag­ság birtokában volt az ország szántó­területének közel 30%-a, a ré­tek 42%-a, a sző­lő­te­rü­le­tek 12,5%-a, az öntöző­berendezések tekintélyes része. Ezen túl­me­nően 160 szeszgyár, 228 malom, 210 egyéb me­ző­gaz­da­sági üzem. Több ezer ko­vács- és bog­nár­műhely, szikvíz- és egyéb szolgáltató kisüzem, továbbá 7 ezer trak­tor és 6 ezer csép­lő­gép került a szövetkezetek birtokába. 1947 végén a szö­vet­ke­ze­teknek 600 ezer kö­rüli tagja volt, de a me­ző­gaz­da­sági keresők 30-40%-a kö­tődött va­la­mi­féle for­má­ban a szövetkezetekhez. Az adatok azt mutatják, hogy a föld­ren­de­zés után a szö­vet­ke­ze­tek valóságos gazdasági hatalommá lettek, és úgy lát­szott, hogy ki­bon­ta­ko­zásuk út­ján indul meg a fellendülés a me­ző­gaz­da­ságban. A tár­sa­dalom kezdett rá­han­go­lód­ni a régi folytatásaként, önszerveződéses alapú szö­vet­ke­zeti tár­sa­da­lom lét­re­jöttére, a koa­líciós pártok szövetkezeti minisztérium szer­ve­zé­sé­ről tár­gyal­tak. Össze­egyez­tet­he­tet­len volt viszont az önszerveződés gya­kor­lata a 45-ben Moszk­vá­ból hozott agrár­program stratégiai céljaival, így a kom­mu­nis­ta párt erélye­sen lépett fel ellene.”

Rákosi Mátyás is kijelölte, hogy 3-4 éven belül a teljes »magyar parasztság 90%-a rendes szocialista közös társas művelésben művelje földjét«” (Kovács 2005: 227). Ez nem sikerült ugyan, de „1949 végére 1.367 újonnan létrehozott ter­me­lő­szö­vet­ke­zet (vagy ter­me­lő­szö­vet­ke­zeti csoport – TSzCs) működött, számuk 1953 kö­zepén már 5.224-re emelkedett, tagjaik száma pedig 36 ezerről 376 ezerre ugrott fel. Elsősorban a törpebirtokosok és az agrárproletárok léptek be.” Az okok egyike nyilván az le­he­tett, hogy „A hatalom újból »elfeledkezett« az eredményes termelőmunka feltételeiről gon­doskodni, és 1953 közepére nyilvánvalóvá vált a kalandorság. A ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek 20-50%-kal termeltek kevesebbet, mint az összehasonlíthatatlanul nagyobb ter­heket viselő egyéni gazdálkodók. A bajt látva tagosítás jelszavával elvették az egyé­ni gazdálkodók földjét, és a szövetkezetnek adták át, hogy javuljon az általuk hasz­nált föld minősége, illetve a nagyobb földrészek művelése a gépesítéssel olcsóbbá vál­jon. 1950-53 között 4 ezer feletti tagosítási eljárás zajlott le, és 4 millió hold földet érin­tett. Többet tehát, mint a földosztással magánkézbe adott területek mértéke” (Kovács 2005: 228.).

A beszolgáltatás-kuláküldözés és a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetesítés terrorjának hatására viszont óriási méreteket öltött a parasztság menekülése a városba, az iparba; 1949 és 1953 között 1,5 millió holdat hagytak el a földművesek (vö. Erdmann 1992; Závada 2007).

Ilyen összefüggések között kell tehát értelmeznünk az országos cukorrépa-ter­me­lés adatait (Bencze & Koroknai 1989:121.), amelyek szintén világosan mutatják a már 1952-ben hatalmas visszaeséssel jelentkező válságot:

Ami magától értetődően nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a cu­kor­gyárak termelésének szintén a felénél is jóval keve­sebbre kellett visszazuhannia.

4. 5. Az „új kormányprogramtól” a forradalom leveréséig

1953 március elején meghalt Sztálin, és a szovjet vezetés élére az év szep­tem­ber­éig Georgij Malenkov került, akit ezt követően Hruscsov fokozatosan háttérbe szo­rí­tott, de 1955-ig, mint a minisz­tertanács elnöke a legbefolyásosabb politikusok egyike ma­radt. Malenkov új gazdaságpolitikai programmal lépett fel, amely a nehézipar egy­ol­dalú fejlesztésével szemben a me­ző­gaz­da­ság és a fo­gyasztási cikkeket előállító ipar fo­kozott támogatását hirdette meg. S minthogy a sztálini nehézipar-fejlesztési po­li­ti­ka túlteljesítésével leginkább Ma­gyar­or­szág gazdasága jutott csődbe, 1953 júniusában Moszkvába rendelték a magyar párt vezetőit, és utasították őket, hogy Rákosi helyett Nagy Imre legyen a miniszterelnök, akitől elvárható, hogy végrehajtja a szükséges reformokat.

Nagy Imre messze túllépett Malenkov programján, amennyi­ben eltörölte a be­szol­gál­ta­tá­si hátralékokat és lehetővé tette még a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetekből való ki­lé­pést is. Ezen túlmenően pedig politikai reformokat hajtott végre (amelyektől Ma­len­kov igencsak tartózkodott): ígéretet tett a törvényesség helyreállítására, közke­gyelmet hir­de­tett, megkezdte a koncepciós perek felül­vizs­gála­tát, fel­osz­latta az in­ter­náló­tá­bo­ro­kat, az AVH-t pedig a Belügyminisz­térium felügyelete alá vonta. Rákosi azon­ban a pártapparátusra támaszkodva már 1954-ben ellentámadást indított e politika el­len, és 1955 áprilisában (Malenkov bukásakor) sikerült átmeneti győ­zelmet aratnia. Nagy Imrét leváltották a miniszterelnöki posztról, és kizárták a pártból is.

A cukorrépa-termelés adataiban is világosan tükröződnek ezek a politikai ese­mé­nyek: az 1953-as paraszti remények nyomán az előző évnek közel kétszeresére emel­kedett a termésmennyiség, de már a Rákosi-féle ellentámadás idején ismét csökken (Bencze & Koroknai 1989: 121.):

Mindez a cu­kor­gyárak teljesítményében is tükröződött. Míg az 1952-1953-mas mély­pontot jelentő 13 195 vagon 1953-1954-ben több mint kétszeresére, 30 317 va­gon­ra emelkedett, 1954-1955-ben 23 832 vagonra csökkent. Érdekes, hogy az 1955-1956-os esztendő a forradalom előjeleivel itt némi javulást hozott: 25 873 vagon lett (Bencze & Koroknai 1989: 121.).

A folyamatot már nem lehetett visszafordítani. A párt frakciókra bomlott, erő­szak­szer­vei elbizonytalanodtak, s a legfelső vezetés hi­ába próbálta visszaállítani a falvak kontroll alatt tartását. „A szovjet vezetés elveszítette realitásérzékét, így for­dul­ha­tott elő, hogy 1955 végén az MKP [elírás: MDP, Sz. K.] Politikai Bizottságával ki­mon­datták, hogy »nem szabad addig eljutni, hogy 1953 újra megismét­lődjön.» Csu­pán 9-10 hónap, és 1956 nyarának végén a hivatalos hatalom már semmit nem uralt a me­ző­gaz­da­ság­ban. A parasztok hazavitték a termést, a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek több­ségét kezdték széthordani. Akadozott, majd megállt a kötelező beszolgáltatás. Már senki sem engedelmeskedett. 1956 őszén aztán összeomlott a rendszer” (Kovács 2005: 231.).

S jóllehet a forradalmat a szovjet tankhadosztályok leverték, az is nyilvánvalóvá vált, hogy Ma­gyar­or­szág kultúrája és történelmi hagyományai nem teszik lehetővé, hogy a „szocialista táborban” szokványos sémákkal kormányozzák.

5. A cu­kor­ipar a Kádár-korszakban

5. 1. Visszatérés a földosztás csapdájához

Különös körültekintést igényelt itt a parasztpolitika, hiszen a forradalom aktív részt­vevőinek zöme a munkásság és az értel­miség köréből került ki, a falvakat a fegyveres felkelés nemigen jellemezte. A „Munkás-Paraszt Kormány november 27-én kiadott közleményében kaméleonként elhatárolta magát az «elmúlt évek hibás me­ző­gaz­da­sági politikájától, deklarálta, hogy a parasztság szabad elhatározására bízza a gaz­dál­ko­dási mód megválasztását. Megerősítette a Nagy Imre kormánya által el­tö­rölt kötelező beszol­gáltatási rendszert. Sőt 1957. júliusában közreadott és végül «szer­ző nélkül hagyott« Agrárpolitikai Tézisekben még tovább mentek, leszögezve, hogy mind a szövetkezeti, mind a magángazdálkodás támogatandó. Fehér Lajos ve­ze­té­sé­vel dolgozták ki az új agrár­programot. Az első intézkedések arra irányultak, hogy „az állami gazdaságok megerősítésével példaszerűvé tegyék a nagyüzemi gaz­dál­kodásban rejlő előnyöket” (Kovács 2005: 233.).

Mi több, az 1957. évi 10. számú törvényerejű rendelettel a Ká­dár-kormány még némi jóvátételt is nyújtott a Rákosi-korszakban sanyargatott parasztok nem kis részé­nek. „Ez a jogszabály volt hivatott az 1956 utáni szövetkezetekből történő kilépések, a korábbi tagosítások és egyéb földbirtok-politikai intézkedések (például a jugoszláv-magyar konfliktus után a déli határsávból történő kitelepítések) miatt a földek tulaj­do­nában keletkezett vitás ügyek rendezésére. Az intézkedés 2969 községet érintett, amely­nek során 1,2 millió kh föld sorsáról döntöttek, vagyis az eljárás volumenében ha­son­ló volt a két világháború közötti Nagyatádi Szabó István ne­vével fémjelzett föld­osz­tás­hoz. A szövetkezetekből kilépett 145 ezer volt tsz-tag számára kiadtak több mint 1 millió holdat. A 10-es tvr. alapján földkártalanításra jogosultnak elismert ke­re­ken 50 ezer fő közül 30 ezer kapott 66 ezer holdat. Felajánlott, illetőleg elhagyott föld­jét 31 ezer személy kapta vissza, az így visszaadott terület 89 ezer kh volt. Egyéb jogcímeket is figyelembe véve 1957-ben kárta­lanítás és földvisszaadás címén 186 ezer hold került magánosok tulajdonába” noha „tartalékföld hiányában a föld­kár­tala­nítás­ra jogosultnak elismert kérelmezők kb. 22, a földvisszaadást kérel­mezők mintegy 50%-a nem részesülhetett kárpótlásban” (Honvári 2006: 315.).

Csakhogy ezzel az ország visszajutott az 1945-ös földosztás anakroniszfikusan szét­aprózott birtokviszonyaihoz. „1957-ben Ma­gyar­or­szág szántóterületének 11,9%-ával az állami gazdaságok, 11,3%-ával a különböző szövetkezetek és 75%-ával az egyé­ni gaz­dálkodók rendelkeztek, a fennmaradó 1,7% különböző költségvetési szer­vek birtokában volt.” Ami azt is jelentette, hogy „a parasztság a foglalkoztatottak 44%-át adta, akik a nemzeti jövedelem 33,4-, az exportnak pedig 38,4%-át állították elő. Az adatokból kitűnik, hogy egy me­ző­gaz­da­sági keresőre még 5 kát. hold sem ju­tott, ami a változtatás parancsoló szükségességét jelezte” (Kovács 2005: 233.). Annál in­kább, hiszen ha jobban odafigyelünk a fent idézett adatokra, az is kiderül, hogy mi­vel a 44% csak 33,4%-ot produkált, a parasztság igen jelentős részét a mások által meg­termelt nemzeti jövedelemből kellett eltartani.

5. 2. Nyomorgó téesztagok és gazdagodó ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek

1958 decemberében, amikor az ország már beletörődött a forra­dalom leverésébe, a pártvezetés elszánta magát a me­ző­gaz­da­ság kollektivizálására is. A Rákosi-kor­sza­ké­nál sokkalta agresszívabb és a vidéki Ma­gyar­or­szág egészére kiterjedő kol­lek­ti­vi­zá­lá­si hullám árasztotta el a parasztságot. A következő leírás világosan érzékelteti a tör­tén­teket. „Hatalmas kampány bontakozott ki. Teherautókon érkezve egymás után sor­ban szállták meg a falukat a városi mun­kás és alkalmazott »agitátorok«. A korábbi gya­kor­lat­tal szakítva nem a szegény rétegeken kezdték, hanem először a te­kin­té­lye­sebb gazdákat «győzték meg« kedvezmények ígéretével, fenyegetéssel, de az erőszak sem ment kivételes számba. Az eszköztárban tág tere volt a zsarolásnak is – kinek gyer­meke továbbtanulását tették kér­désessé, kinek családtagja állami, városi alkal­ma­zása vált döntése függvényévé, aszerint hogy miben volt érintett. A területiséget is figye­lembe véve először a fejlettebb, inkább katolikus Dunántúlt vették célba, majd ezt követően került sor az Alföldre. A végére maradt a felső-magyarországi régió. Jól tudták, hogy a hegyvidéki nehezen megművelhető, alacsony eltartóképességű terü­le­teken sok termelési gonddal kell megküzdeni, ezért felmerült, hogy csak társulásokat hoz­zanak létre. Végül itt is lezajlott a kollektivizálási folyamat.” (…)1961 elejére 1.100 ezer fölé emelkedett a taglétszám: ezzel befejezettnek lehetett tekinteni a szö­vet­keze­tesítést. A me­ző­gaz­da­sági keresők 94%-át a szocialista szektorban dolgo­zó­ként tartotta immáron nyilván a statisztika” (Kovács 2005: 234.).

Az eredmény a parasztság elképesztő elnyomorodása lett. Saját kis parcelláikat a gaz­dák kétkezi, primitív munkával is teljes erő­feszítéssel megművelték, hiszen ma­guk­nak dolgoztak, de a téesz földjein csak tessék-lássék dolgozgattak. Annál is in­kább, hiszen munkájukból haszon nem származott: „A jövedelemelosztásban a ma­ra­dék­elv érvényesült. A kidolgozott munkaegység rendszer lényege volt, hogy a tagok év­közben nem kaptak fizetést, csak bizonyos terményekből »előleget«, és az év­záráskor derült ki, hogy a költségek, adók egyéb befizetések, a fejlesztési rá­for­dí­tá­sok után mi maradt a kasszában. Nem ritka esetként fordult elő, hogy semmi. (…) A tagok fizetése az első években gyalázatosán alakult, gyakorlatilag nem biztosították a csalá­dok megélhetését”. Aki tudott, menekült: „a falusi fiatalságból az is a városba igyekezett, aki az 1957-es kibontakozó elvándorlási hullámból még megma­radt – (Kovács 2005: 235.). A termelés példa nélkül álló mélypontra zuhant: 1961-62-ben annyi kenyérgabonánk se termett, amennyi saját szükségleteinket fedezte volna, és a Szovjet­unióból kellett segítséget kérni.

Tagjaik nyomorával szemben a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek vagyona viszont – a Fehér Lajos befolyására bevezetett agrárprogramnak köszönhetően – egyre gyarapodott. Óriási állami kölcsönöket kaptak, amelyekből korszerű me­ző­gaz­da­sági épületeket épí­tettek, és a kétkezi munka helyettesítésére „megjelentek a traktorok, a teherautók, majd a kombájnok. (…) Másik jelentős változás volt a vezetőségválasztás jogának meg­adása. Ennek következtében egyre inkább érvényre jutott a hozzáértés, a szak­tudás és a vezetői kész­ség. Amelyik elnök nem tudta biztosítani az eredményes gaz­dál­kodást és a javuló tagi jövedelmeket, az ment. Az elnök választotta ki általában a fő­agronó­must, de őt is a tagság választotta meg. Fel­hagytak a direkt irányítás azon mód­sze­rével is, hogy előírják, miből mennyit termeljen a szövetkezet. Ezt rájuk bízták, viszont a jelentési kötelezettséggel ellenőrzés alatt, az árakon keresztül be­fo­lyá­so­lás­sal lehetett tartani a termelést. Mindez új irányt adott a fejlődésnek, de­mok­ra­ti­ku­sabbá, elfogadhatóvá tette az új szövetkezeti formát. (…) A gépesítéssel, a nagy táblák kialakításával gyorsan javult a termelékenység, jobbak lettek a jövedelmi viszo­nyok, sínre került a me­ző­gaz­da­ság” (Kovács 2005: 235.).

Ezzel párhuzamosan egyfajta kultúrforradalom is végbement a me­ző­gaz­da­sági ismeretek terén; már 1962-től megkezdték az agrárszektorbeli szakemberképzés fej­lesz­tését. Az ágazatban szá­mos módon biztosították a még tanuló vagy már dol­gozó em­be­rek szakmai alap- és továbbképzését, akár közép-, akár felsőfokon; az egyetemi agrár­képzés­ben részesült hallgatók száma 1962 után 5000 fölé emelkedett.

5. 3. A cukortermelés fellendülése

Hogy a cukorrépa-termelés mennyire sajátosan nagyüzemi tevékenység, világossá teheti, hogy ugyanakkor, amikor a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetekbe bekényszerített parasztok nyomorba süllyedtek és a me­ző­gaz­da­ság más ágazataiban az ország még saját élelmi­szer-szükségleteit sem tudta előteremteni, a cukorrépa termelése nem esett vissza, „sőt – a szántóföldi növények jelentős hányadával szemben – valamelyest nö­ve­ke­dett is. A répatermelés nagyüzemi módszerei éledtek fel igen gyorsan, s a ter­mő­te­rü­let az 1959/1960-as gazdasági évben már ismét meghaladta a kétszázezer k. hold te­rü­le­tet, s emelkedett tovább. A répamaggal bevetett terület növekedésével közel pár­huza­mosan nőtt a megtermelt cukorrépa mennyisége is, jelentősen meghaladva min­den korábbi termelési eredményt. így az 1957 és 1959 közötti évek átlag 2,2 millió ton­nás cukorrépa-termelése ugyan még csak 3%-kal múlta felül az 1950-es évek első fe­lé­nek mennyiségét, de a nagyüzemi termelés általánossá válásával az 1961 és 1965 kö­zöt­ti években már több mint 44%-kal” (Bencze & Koroknai 1989:136.). „1962-ben már az összes állami gaz­daság, valamint a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek 98%-a használt külön­féle műtrágyát. Fokozatosan emelkedett az öntözött területek nagysága is, (…) az itteni hozamok is jelentősen magasabbak voltak, s az átlagos 188 mázsával szem­ben 300 mázsán felüli eredményt értek el. Szélesedett a vetőmagok választéka is. A ter­mesz­tés­hez a magot a gyár hagyományosan maga adta ki, így garancia volt arra, hogy kikísérletezett és a legjobb eredményeket felmutató répamaggal történjenek meg a vetések'' (Bencze & Koroknai 1989:138.).

„A növekvő terméseredmények feldolgozásával nőtt a cu­kor­gyárak termelése is. Az ország 11 cu­kor­gyára 1958/1959-ben már 48%-kal több cukorrépát dolgozott fel, mint az első ötéves terv kezdőévében, s előállított 50%-kal több cukrot is. A meg­növekedett termelést a gyárak csak teljesítőképességük legnagyobb mértékű ki­hasz­nálásával, ill. a kampányidőszak egyre hosszabbra nyújtá­sával tudták teljesíteni. Az 1950-es évek első felében elhalasztott fejlesztéseket, rekonstrukciókat előbb kisebb mértékben, majd 1960-tól egyre fokozódó ütemben valósították meg. Először a leginkább elhasználódott berendezéseket és gépeket cserélték le, majd a termelés bő­ví­té­sét a korszerűbb félautomata és automata berendezések és gépek be­szer­zé­sé­vel gyorsították meg” (Bencze & Koroknai 1989: 136.).

5. 4. A magyar me­ző­gaz­da­ság aranykora

Köztudott, hogy a magyar me­ző­gaz­da­ság 1967-től történelmileg egyedülálló szint­re futott fel. A termelékenység és a jövedelmek itteni emelkedése viszont egé­szen idáig voltaképpen a levegőben lógott, hiszen nem a tagság kétkezi munkájából gyűlt össze az a pénz, amiből e modern gépekkel, korszerű épületekkel felszerelt nagy­üzemek létrejöttek, hanem állami kölcsönökből. Hogy tehát mindebből nem egy lég­gömb­ként szétpukkanó adósságcsapda keletkezett, az alapvetően abból fakadt, hogy 1967-ben egyszerűen elengedték a ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek minden tartozását: 11 mil­liárd forintot, ami a forint akkori értékét tekintetbe véve igen jelentős összegnek szá­mított. Ezt persze tekinthető a magyar parasztságot jogosan megillető jóvá­tétel­nek is.

A fejlett országokban ekkoriban „robbanásszerű fejlődés kö­vetkezett be a me­ző­gaz­da­sági gépgyártásban, a genetikai alapok fejlesztésében, az agrokémiában, és ha­zán­kat is képessé tette a lé­péstartásra – a kialakult nagyüzemi forma és méret, a kép­zett üzemi szakemberek száma, és a moderált állami irányítás – (Kovács 2005: 237.). A gépi betakarítás aránya 1972 és 1982 között 51,2%-ról 98,2%-ra, a vegyszeres gyom­irtással alap­kezelt terület 55,6%-ról 99,1 %-ra, a felülkezeltté 28,8%-ról 71,0%-ra ugrott fel (vö. Angeli 1997: 49.).

„Aranykornak nevezhető ez a rövid időszak, mert a korábban megkezdett fo­lya­ma­tok ekkorra értek be, és a magyar me­ző­gaz­da­ság világszínvonalú termelést való­sí­tott meg, a világ élvonalába került. Tényleges átalakuláson keresztül menve ma­guk­nak a benne dolgozóknak is megélhetési biztonságot, közösségi szellem erősö­dését, ereje szerinti szociális gondoskodást nyújtott, és ami a leg­fontosabb, a sok kényszer után természetes fejlődési lehetőségeket biztosított, és állandóan volt egy jövőkép. Jövő­kép, amely a jelenen, a gazdasági teljesítményeken, a világtrendek figyelembe véte­lén, erős szakmai tudáson, magas szervezettségen, egyszóval a realitá­sokon nyu­go­dott. (…) A me­ző­gaz­da­sági termelés bruttó értékének kétharmadát állították elő a nagy­üze­mek, és ha ide soroljuk az álta­luk integrált kistermelői kibocsátást is, akkor szá­mí­tá­saim szerint ez az arány 4/5-öt tesz ki. Elsősorban a saját fogyasztásra tartott ál­latok, konyhakertek, gyümölcsösök és zöldségtermelő területek, az egyre sza­po­ro­dó hétvégi telkek, zártkertek termelése maradt önálló kistermelői körben. A fog­lal­koz­ta­tot­tak száma közben továbbra is csökkent. 1960-ban még 1.784 ezer főből 1970-re 1.200 ezer, 1980-ra 989 ezer, 1989-re pedig már csak 840 ezer foglalkoztatott maradt, miközben a termékkibocsátás tartósan növekedett. Megkétszerező­dött a me­ző­gaz­da­sági eszközállomány 1970-1980 között (változatlan áron 168 milliárdról 339-re nőtt)” (Kovács 2005: 243.).

Ami a cukorrépa-termelést illeti, erre az 1970-es évek elejéig az állami támogatás nem terjedt ki, ezt követően viszont fellendítésére „országos intézkedések is tör­tén­tek, így:

• az állam 70%-os ártámogatást nyújtott a cukorrépa-termesztés speciális gé­pei­nek beszerzéséhez,

• kibővült a gyomirtó szerek választéka, a nyugati szerek haszná­latához dotációt nyúj­tottak,

• bővítették a vetőmagválasztékot, beszerezhetővé vált az egycsírájú ún. mono­germ répamag, és

• támogatták a répaátvétel korszerűsítését célzó gépi beruházáso­kat” (Hájos 2002: 163.).

5. 5. Az új gazdasági mechanizmus

Ezzel szemben iparunkban az 1960-as évek végéig változatlanul tovább élt a terv­uta­sí­tásos irányítás, a maga ésszerűtlen, nehéz­ipar-központú rendszerével. Hiába tel­je­sí­tet­ték üzemeink a tervek előírásait, ha ezek eleve nem ésszerű rendelkezéseket ír­tak elő számukra, olyanokat, amelyek egyrészt eladhatatlan árukészletet, más áru­faj­ták­ban viszont folyamatos hiányt teremtettek. Hason­ló anarchia uralkodott a keres­ke­de­lem­ben is: bolti hiánycikkek penészedtek-rozsdásodtak a raktárakban. Az így vesz­te­sé­ges­sé tett ipari termelést az állam az üzemekbe tömött támogatásokkal egyen­lítette ki, ami viszont az 1960-as évek elejére deficitessé tette a költségvetést.

A helyzet megoldására Nyers Rezső vezetésével egy „új gaz­dasági mecha­niz­must” kidolgozó, népes szakembergárda lett hivatott, melynek koncepcióját több esz­ten­dős munka után, 1965-ben bocsátották vitára, és 1968. január 1-én léptették élet­be. A reformok lényege az volt, hogy a kötelező tervutasítások és a vállalatok köz­ponti irányítása helyett a termelés igazodjék a tény­leges piaci kereslet igényeihez, azo­kon a kereteken belül, amelyeket az össztársadalmi érdekek írnak elő. Az így önál­lósult vállalatok fejlesztésének és dolgozóik keresetének mértékét pedig ahhoz kell igazítani, hogy mennyire nyereségesek (vö. Nyers 1988; Berend 1988; Honvári 2008).

Az önállóságot kihasználó magyar vállalatok így az 1960-as és 70-es évek fordu­lóján jól profitáltak a nyugat-keleti közvetítő keres­kedelemből. „A viszonylag olcsón be­szerzett szovjet nyersanyagot és energiát a nyugati piacokon közvetlenül vagy fél­kész termékek formájában jó áron lehetett értékesíteni – írja Teliér Gyula (1999). – A magas műszaki színvonalú, de viszonylag olcsó nyugati feldolgo­zóipari termékeket pedig magyar áruba építve viszonylag jó áron lehetett eladni a keleti, főképp a szovjet piacon. Ez volt a kádári aranykor.” Az életszínvonal jelentősen emelkedett. A kor­mány­zat egységesítette és mindenkire kiterjesztette a társadalombiztosítást, beve­zet­ték a gyermekgondozási segélyt, a szabad szombatot, a pa­nel-lakótelepek építése meg­könnyítette a lakáshoz jutást, a bérből és fizetésből élők reálbére a korábbi évi 1%-os emelkedéssel szemben évente 3%-kal növekedett, a középrétegek népautókat, hét­végi há­zakat vásárolhattak, Budapest modern világvárossá épült.

5. 6. Az adósságcsapda

1974-ben a reformok lefékeződtek. „Az első és a második olaj­árrobbanás után (1973-74 és 1979-81) (…) a szovjet nyersanyag és energia a nyugati feldolgozóipar ter­mékeivel együtt megdrágult, a magyar gazdaság pedig nem volt képes gyors tel­je­sít­mény­nö­ve­lés­sel kompenzálni a cserearány romlást” (Tellér 1999). A magyar vezetőség azzal számolt, hogy pusztán a piaci viszonyok liberalizálásával meg lehet oldani a nemzetgazdaság problémáit. Csakhogy kiderült, hogy a szabadpiac valójában nem létezik, s a ke­reslet-kínálat viszonyai a politikai helyzet függvényében bármikor meg­változhatnak. Ahelyett, hogy az ipari termelés szerkezetét ala­kították volna át a korszerű igényekhez igazodva, a korszerűtlenné vált áruk mennyiségének növelésével igyekeztek talpon maradni.

A termelés mennyiségének hajszolása viszont olyan nagybe­ruházásokat igényelt, amelyeket a struktúrájában és a kibocsátott termékek színvonalát tekintve egyaránt elavult gazdaságba öltek; az ország kereskedelmi mérlege deficites lett. A kiutat a nyugati hitelek felvételében keresték. „Megkezdődött a külső eladósodás – írja Teliér Gyula (1999). – Az első fázisban a külső tőke masszív bevonása – a pénzügyi appa­rátus prominens személyiségeinek javaslatára és támogatásával (Fekete János, Tardos Márton stb.) – a technikai újra­fel­sze­rel­ke­zés és az exportképesség növelésének remé­nyében történt.”

1978-ra viszont a Fekete és Tardos vezette pénzügyi apparátus csődbe rántotta az or­szágot. Nemhogy a felvett hiteleket nem tud­ták törleszteni, hanem a rohamosan nö­vekvő adósság kamatait is csak újabb hitelek felvételével tudták kifizetni: az adós­ság­csap­da bezárult.

5. 7. A finn példa

Finnország az összeomló szovjet gazdasággal való összefonódottsága miatt 1990 után hasonló helyzetben találta magát, mint hazánk. A finn márkát kétszer is le­ér­té­kel­ték, a mun­ka­nél­kü­li­ség az 1990-es 3,2%-ról 1994-ben 16,6%-ra nőtt.

Ahelyett azonban, hogy a deficites termelésbe tömték volna a pénzt, az oktatási rend­szerét fejlesztették egyedülálló színvonalra. Finnországban az oktatás ingyenes, a ta­nulás mindenkinek joga. A kötelező alapfokú oktatás 7-től 16 éves korig tart, ez­után a diákok három évig a „felső középiskolában” vagy a szakképző iskolákban foly­tat­hat­ják tanulmányaikat, és végül a három- vagy ötéves egye­temen vagy fő­is­ko­lá­kon fejezhetik be a képzést. Az oktatás társa­dalmi presztízse és a tanári hivatás meg­be­csü­lé­se nagyon magas. Ehhez kapcsolódott a tudományos intézményrendszer ha­tal­mas befektetésekkel történt kiépítése: az EU-ban – Svédország után – itt költik a leg­többet kutatásra és fejlesztésre, az összeg eléri az ország GDP-jének 3,6 száza­lé­kát.

E kulturális forradalomnak köszönhetően tudta hagyományos gaz­da­ság­szer­ke­ze­tét úgy átépíteni, hogy a leg­kor­sze­rűbb csúcs­tech­no­ló­giával jelentkezhetett a világ pia­cain: a telekommunikációs és elektronikai ipar termékeivel, melyeket a finn kor­mány adó­ked­vez­mé­nyek­kel ösztönzött. így érte el, hogy csakhamar a világ él­vo­na­lá­ba került. Gazdasága: ipari ország. Egy főre eső jövedelme akkora, mint az Egyesült Királyságé, Fran­cia­or­szágé vagy Német­országé, s a Világ­gaz­da­sá­gi Fórum 2009-10-es adatai szerint a világ 6. legversenyképesebb országa (vö. Benedek 2005).

Finnország lakossága feleakkora, mint Ma­gyar­or­szágé, és gazdaságának szerkezeti átalakítása nem építhetett semmiféle hagyományra. Ma­gyar­or­szág viszont világ­szín­vonalú me­ző­gaz­da­sággal rendelkezett, s valószínűsíthető, hogy ennek nyersanyagai lehe­tőséget nyújtottak volna számunkra ahhoz is, hogy igencsak versenyképes élel­mi­szer­ipari termékekkel hódítsunk teret a világ piacain. Ehelyett azonban az egyre vesz­te­sé­ge­seb­bé váló iparágak­ba – az ún. ötven kiemelt nagyvállalatba – fektették be a kül­földi hiteleket. így aztán „az ipari fejlődés egészétől is elmaradó élel­miszeriparon be­lül a hagyományos ágazatok – közte a cu­kor­ipar is – növekedtek a leglassúbb ütem­ben. A termelőeszközök itteni koncentrációja nem járt együtt a teljesítmények emel­kedésével, mivel a tröszti jellegű központok létrehozatalán kívül a termelés a ko­ráb­bi keretek között folyt, csak a korábban önálló vállalatok jelentős hányadából te­lep­hely, gyáregység lett. Hasonló folyamat zajlott le a cu­kor­iparban is, ahol az Élel­me­zés­ügyi Minisztérium Cukoripari Igazgatósága 1964. január 1-jén a 11 cu­kor­gyár­ral és a Cukoripari Kutatóintézettel együtt Magyar Cukoripar néven országos válla­lattá alakult. Az igen sok téren formálisan működő szervezeten 1971-ben újabb vál­toz­tatást hajtottak végre, s a létre­jött Cukoripari Vállalatok Trösztjén belül a korábbi gyár­egységek pénzügyi önállóságukat visszanyerve önálló vállalatokká váltak” (Bencze & Koroknai 1989: 154.).

Így tehát az 1968-as mechanizmusreform csak jóval később, 1971-ben jutott el a cu­kor­iparhoz, és ebből sem származott sok haszna, mert „iparunknak és gazda­sá­gunk­nak az utóbbi két évtizedben történt sajátos megítéléséből eredően a gazdaság pere­mére szorult az élelmiszeripar. A fellendülést kereső és elhatározó évtizednyi kor­szakban szinte szó sem esik róla, szerepet alig szántak számára a kibontakozás kere­sése kapcsán. A cu­kor­ipar helyzete nem volt könnyű a változó gazdasági hely­zet­ben és környezetben.” Ahelyett, hogy fejlesztésére törekedtek volna, „az ipari növé­nyek közül a munkaigényes cukorrépa termelése az 1970-es évek első felében (…) olyannyira visszaesett, hogy ennek következtében az ország az évtized középére igen jelentős cukorbehozatalra kényszerült. A cukorrépa-termelési kedvet központi intéz­kedés­soro­zattal – ártá­mogatás, a felvásárlási ár emelése, a répa minőség szerinti átvétele és egyéb preferenciák segítségével – lehetett előmozdítani. Hatása igen rövid idő alatt érezhetővé vált, ismét megnőtt a cukorrépa vetésterülete, s ha utána vala­melyest visszafogottabbá is vált, 1980-ra a hazai termelés ismét képes volt a szük­ség­letek kielégítésére. Országos szinten is emelkedett a cukorrépa termésátlaga, s az 1971 és 1975 közötti évek 33 t/ha átlaga 1980-ra 37 ,6 t/ha-ra nőtt, biztosítva így a nö­vek­vő hozamokkal a vetésterület kisebb vissza­esése ellenére is a cu­kor­gyárak által igényelt répamennyiséget” (Bencze & Koroknai 1989:174.). Tehát nem arra össz­pon­tosí­tottuk erőfeszítéseinket, hogy versenyképes cu­kor­ipari termékeket ex­portáljunk, ha­nem már azt is eredményként könyveltük el, hogy sikerült visszakapaszkodnunk a század­forduló szintjére: fedezni tudtuk saját fogyasztásunkat. S mindezt annak elle­nére tettük, hogy a cukorrépa-földjeink fajlagos hozamát (t/ha) tekintve az 1988/89-es évben sikerült a kelet-európai országok sorában a legelső helyre kerülnünk (vö. F. O. Licht's 1988/89).

6. A magyar cu­kor­gyártás közelmúltja

6. 1. A rend­szer­vál­tás és a cukorrépa-termelés mélypontja

Lehet, hogy az adósságcsapdába zuhanó magyar gazdaság végül a me­ző­gaz­da­sá­got is magával rántotta volna. Ez azonban már nem fog kiderülni, hiszen a rend­szer­vál­tás kül- és belpolitikai eseményei gazdaságon kívüli, hatalmi eszközökkel taszí­tot­ták vissza me­ző­gaz­da­ságun­kat a világ élvonalából a sereghajtók közé. Ami a mi szem­pon­tunk­ból nézve azt eredményezte, hogy hazánk cukor­répa-vetés­területe azóta is egyre csökken (vö. Komarek 2005: 309-310.).

A rendszerváltók „ahelyett, hogy körül néztek volna a világban, és az adott hely­zet­ből építési szándékkal indultak volna ki, muskátli ablakos kisfaluk idilliéről be­szél­tek, elfelejtve, hogy azok mögött petróleum lámpa és döngölt föld padozat volt. Meg­indult a zöld bárózás, majd ezt követően a föld privatizálása, a szövetkezetek át­ala­kítása, szétszedése. Most az egyéni érdek kerekedett a csoport­érdek fölé, ami azon­ban a hosszú távú nemzeti, csoport- és egyéni érdekek figyelmen kívül hagyá­sával, azok kárára történt. Megje­lentek a földeket cövekelő, a lóval szántó, a kézzel vető paraszt képek az újságokban. Politikai célként fogalmazódott meg a kolhoz típusú szövetkezetek felszámolása, holott Makó-jeruzsálemi volt a távolság a magyar és az orosz rendszer között. (…) Mint sokszor, most is az következett be, hogy a hangos­kodók érdek mozgatta változtatásai kárát másokkal fizettették meg. (…) Amikor a politikai hatalom gyakorlói családi gazdaság, az egyéni gazdálkodási modell primá­tusa és dominanciája mellett döntöttek, valójában a magyar me­ző­gaz­da­ság le­épí­tésé­nek a programját hirdették meg. (…) Az 1993-ban mérleget készítő 42 állami gazdaság már csak árnyéka volt korábbi önmagának. 1989-ben még átlagosan 900 foglalkoztatottal 800 millió forintos termelési értéket állítottak elő, ez 1993-ra 206 főre és 210 millió forintra redukálódott (ami 1989. évi áron számol­va 130 millió forintnak felel meg), vagyis a korábbi teljesítmény egyhatoda maradt meg. Ugyan­ebben az évben 1639 me­ző­gaz­da­sági szövetkezet készített mérleget, ezek átlagos lét­száma 81 fő, az egy szövetkezetre jutó bruttó termelés folyó áron számolva 88,3 millió forint, ami 29-21%-a az 1989. évinek. Általános volt az eladósodás. A ter­me­lő­szö­vet­ke­zetek adós­ság­ál­lo­mánya 1993-ban közel 9,3 mil­liárd, az állami gazdaságoké pedig 3,2 milliárd forintot meghaladó volt. A nagyüzemi gazdálkodás leépülése tör­vény­sze­rűen hozta magával a me­ző­gaz­da­sági termelés visszaesését, az agrárválság ál­lan­dósulását, sőt elmélyülését” (Kovács 2005: 247-249.). E válság mértékét mutat­hatja, hogy míg a Kádár-rendszer végnapjaiban, a nyolcvanas évtized második felé­ben, a teljes nemzetgazdasági export 22-23%-át az élelmiszer-gazdaság termékei nyúj­tották, a rend­szer­vál­tás után ennek az ágazatnak az aránya kivitelünkben „folya­ma­tosan és drasztikusan csökkent”, „2002-ben már mindössze 7,8% volt” (Kapron­czai 2003: 53.).

Így lett a cukorrépa-termesztésben is „a 70-es, 80-as években kialakított nagy­üze­mi gazdálkodás a múlté, helyette a terület 70-75%-án egy bérleti alapon kialakult nagy­ter­me­lő réteg vette át a termelést, 20%-án a kisüzemi gazdálkodás vált uralkodóvá, és kb. 5%-án maradt meg a klasszikusnak mondható nagyüzem, a meg­ma­radt állami területeken. Sajnos a rend­szer­vál­tással nagyon sok termelési érték ment veszendőbe, pusztult el, ami a cu­kor­ré­pa-ter­mesz­tés területén igen súlyos káro­kat okozott. A 80-as években zökkenőmentesen bevezetett cukorrépa-termesztési cél­gépek időközben elöregedtek, tönkrementek, pótlásukra a jelenlegi hely­zetben nagy­részt tőkehiányban szenvedő termelők részéről nincs remény. A tőkehiány, az aszály és sok helyen a sosem gazdálkodott, de földdel rendelkező termelőknél a hozzá nem értés, soha nem látott mélypontra, a 60-as évek szintjére süllyesztette vissza a 90-es, 93-as években Ma­gyar­or­szágon a cukorrépa-termesztést” (Angeli 1997: 50-51.). Oda, hogy „a megtermelt cukorrépa mennyisége nem volt elegendő a bel­földi cukorpiac ellátásához sem. 1993 májusában Ma­gyar­or­szágon elsőként a Szolnoki Cu­kor­gyár­ban rendhagyó »sűrűlé-kampány« kezdődött, (…) a Fran­cia­or­szágból importált sűrűiéből (…) a cu­kor­gyár folyamatosan rendelkezett a piac ellá­tásához szükséges cukormennyiséggel” (Domonkosi 1997: 130.).

6. 2. A magyar termékek és a transznacionális üzletláncok

A rendszerváltók azóta eltűntek a politika porondjáról, örök­ségük azonban mind­máig meghatározza mindennapi életünket, amennyiben képtelenek vagyunk akár csak megközelíteni a Ká­dár-korszak szintjét. „A magyar me­ző­gaz­da­ság jelenlegi helyzetét mindenekelőtt a romló nemzetgazdasági pozíciók fejezik ki. 2007-ben a me­ző­gaz­da­ság csupán 3,6%-kal részesedett a GDP-ből, míg a foglalkoztatottak 4,7%-a kapcsolódott a szektorhoz. A magyar me­ző­gaz­da­ság és az élelmiszer-termelés volumene továbbra is mintegy 25%-kal elmarad a rend­szer­vál­tás előtti szinttől. Kü­lö­nö­sen alacsony volt 2007. évben a me­ző­gaz­da­sági termelés volumene, az 1980-as szint­nek csupán 59,8%-a. A csökkenő termelési trend jelentős ingadozásokkal páro­sul” (Csáki 2010: 99.).

Elkerülhetetlenné azzal vált ez a negatív tendencia, hogy az élel­miszer-keres­ke­de­lem privatizációja körüli huzakodásból (vö. Karsai 2000) végül – az alább hivat­ko­zott titkos kormányhatározatnak megfelelően – a külföldi transznacionális vállalat-lán­cok kerültek ki győztesen. Ezeknek pedig semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy a magyar termékeket árusítsák, sőt, miként a híressé vált botrány világossá te­het­te, attól sem riadnak vissza, hogy nálunk, a paprika hazájában hódítsanak piacot a bra­zil és dél-afrikai (szennyezett) paprikaőrleményeknek. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar me­ző­gaz­da­ság érdek- és termelési rendszerének megváltoztatása „pá­ro­sul a magyar élelmiszer-termelés pozíció- és piacvesztésével belföldön és külföldön egy­aránt. 2003 óta a hazai élelmiszer-ter­melés részesedése a kiskereskedelmi fogyasz­tói piacon meredeken csökken. 2007-ben 78% volt, 2010-ben pedig várhatóan a hazai élelmiszer-fogyasztás 25%-a külföldi eredetű lesz. (…) Az élelmi­szer-gazdaság kül­ke­res­ke­del­mi egyenlege másfél milliárd euróról 2006-ban 994 millió euróra csökkent (Csáki 2010: 100.).

Közel két évtized kellett ahhoz, hogy felfedezzük azt, ami a Horthy-korszak Hangya-bolthálózatában virágzó gyakorlat volt, s megkezdjük az első lépéseket afelé, hogy legalább a saját belső piacunkon megjelenhessenek az első termelői boltok (vö. MAGOSZ 2009).

6. 3. A cu­kor­ipar privatizációja

Az így nyersanyagbázisát tekintve is veszélyeztetett helyzetbe került magyar cu­kor­ipar sorsát alapvetően az határozta meg, hogy a rend­szer­vál­tást közvetlenül meg­előző években közgazdaságtanunk uralkodó irányzata a marxista-leninista politikai gazdaságtan útjá­ról letérve, meglehetős hirtelenséggel és mindenféle átmenet nélkül neoliberális színezetet vett fel. Fricz Tamás (2005) szerint a rend­szer­vál­tás előszelét érző káder-arisztokrácia azért hozatta meg a „spontán privatizációt” (vagy kifejezőbb szóval „vadprivatizációt”) lehetővé tevő 1988-as társasági törvényt és az 1989. júniusi átalaku­lási törvényt, hogy – pozícióátmentésként – a társadalmi vagyon mi­nél nagyobb részét saját tulajdonába vehesse. Ehhez ideológiaként az a liberális tézis szolgált, miszerint a gazdaság fejlődését csak a „vagyonérdekeltség” megteremtése, azaz a magántulajdon szolgál­hatja. Ezt a folyamatot írja le a cu­kor­iparunk fejlődését áttekintő, eddig is többször idézett tanulmány záró része: „Az átalakulási törvény adta lehetőségeket a cu­kor­iparban elsőként, az országban is az elsők között az Ácsi Cu­kor­gyár használta ki. 1990. február 28-án a gyár történetében új fejezetet nyitva megalakult az Ácsi Cukor­ipari Rész­vény­tár­sa­ság. (…) Az átalakulási folyamatok 1990 májusától felgyorsultak, a külföldi tőke érdeklődése megélénkült a magyar cu­kor­gyárak iránt. A számító­géppel vezérelt, jó műszaki színvonalú cu­kor­gyárak – bár kapacitásuk nem éri el a nyugat-eu­rópai cu­kor­gyárakban szokásos kapacitásokat – az osztrák, francia és angol tőkeérdekeltségek figyelmét gyorsan felkeltették. Ezen tő­ke­cso­portok bevonásával alakultak sorra az új részvénytársaságok a Kaposvári-, Pető­házi-, Hatvan-Selypi-, Szerencsi-, Szolnok- és Kábái Cu­kor­gyárak esetében. A kör­ből ki­maradottak átalakulása is folyamatban van részben külföldi érdeklődéssel, rész­ben a szán­dékok szerint esetleg teljesen magyar érdekszférában maradva. Nap­jaink­ban a cu­kor­gyárak működési formáját tekintve ott tartunk, ahol az államosítás idején. A rész­vény­tár­sa­sá­gok­tól eljutottunk a részvénytársaságokig” (Schottner 1992:139.).

6. 4. A privatizáció mint a külföldi tőke elővásárlási jogának segítője

A fenti idézettel kapcsolatban megemlítendő, hogy eredetileg e rész­vény­tár­sa­sá­gok magyar tulajdonban voltak, szemben a mos­taniakkal. Ezt sokan pozitívumként könyvelték el: „a cu­kor­ipari privatizációt a közvélemény egyértelműen sikeresnek mi­nő­sítette, annál is inkább, mert ezen a területen végre megjelent a külföldi tőke olyan nagy cu­kor­ipari befektetők személyében, mint az oszt­rák Agrana, az angol Tate-Lyle, vala­mint a francia Beghin-Say” (Vanicsek 1992: 71.). A „végre megjelent” azonban nem­sokára már azt jelentette, hogy monopolhelyzetbe került, minthogy a magyar tulaj­donban maradt öt cu­kor­gyárat – Ács, Ercsi, Mezőhegyes, Sar­kad és Sárvár – már az évtized végén egytől egyig leállították és bezárták (vö. Haraszti 2002: 72-73.). Ez­zel „a magyarországi cu­kor­gyárak gyakorlatilag teljes számban külföldi befektetők tulaj­donába kerültek” (Fórián 1998c: 297.).

A rendszerváltó új kormány ugyanis 1991. március 4.-én hozott egy 3104-es számú, titkos – de azóta köztudottá vált – kormányhatá­rozatot, mely szerint a priva­ti­zá­ció­ban a külföldieket kell előnyben részesíteni (vö. Lakatos 2006). Vonatkozott ez az általunk vizsgált ágazatra is: „a cu­kor­ipari privatizáció tapasztalata azt mutatja, hogy az iparban eddig kialakult privatizációs gyakorlatot vette át a cu­kor­ipari priva­tizáció. Ezt eddig az az elv jellemezte, hogy »az, amit meg akarnak vásárolni, oda kell adni«” (Vanicsek 1992: 71.).

A titkos határozat célja nem lehetett az előző rendszer által felvett hitelek ki­fi­ze­tése, hiszen az 1989-es záró mérleg szerint az ország adóssága mindössze 20 milliárd USD volt, nemzeti vagyona viszont 180 milliárd USD. Ez utóbbi nagyrészt kül­föl­diek kezébe került ugyan, de a hitelek kifizetésére „egyetlen dollárt sem fordítottak”, mert „a leértékelten eladott állami vagyon privatizációs bevételét a rend­szer­vál­tással együtt járó transzformációs válság és a kormány gazdaságpolitikája következtében meg­növekedett állami költségek fogyasztották el” (Mocsáry 2001). Így aztán az előző rend­szer által felvett adósság azóta ötszörösére, 100 milliárd USD-re nőtt.

Az élelmiszeriparban e titkos határozat eredménye az lett, hogy „a külföldi be­fek­te­tők igyekeztek meghatározó tulajdoni részesedést szerezni azoknál a vállal­ko­zá­sok­nál, ahol megjelentek. Erre utal, hogy a külföldi tőke 94 százaléka a többségi külföldi tulajdonú vállalkozásokban koncentrálódott, s ezen belül a kül­földi tőke több mint 60 százalékával a teljes egészében külföldi kézben levő gazdaságok rendelkeztek” (Rontóné Nagy 2005: 88; e külföldi cégek összefonódásainak ismertetését ld. Györgyki 2007: 9-11.). Jelentős profitot hozott ez számukra, hiszen „a külföldi tőkét működtető vállalkozási csoportban a tizenegy év alatt kifizetett osztalék meghaladja a mindenkori külföldi tőke legmagasabb értékét. Másképpen kifejezve ez azt jelenti, hogy a magyarországi élelmiszeriparba befektetett külföldi tőke a befektetőknek már teljes egészében megtérült, a befektetett legmagasabb összegnél is több mint 30 százalékkal magasabb összeget vontak ki” (Rontóné Nagy 2005: 92.).

6. 5. A cél a cukortermelés helyett a cukor fogyasztóinak megszerzése

A neoliberális közgazdaságtan nézetei szerint azért kell a ma­gyarok helyett a kül­föl­dieket előnyben részesíteni, mert „A KKE [közép- és kelet-európai, Sz. K.j or­szá­gok számára az egyik legna­gyobb tanulság az, hogy a privatizáció során ad­mi­niszt­ra­tív, vagy preferenciális eszközökkel tulajdonhoz juttatott hazai csoportok egy része nem képes vagy nem kívánja – elsősorban financiális okokból eredően – tulajdonosi jogait hosszú távon fenntartani. A megállapí­tás különösképpen a me­ző­gaz­da­sági alap­anyag­terme­lőkre, kisebb részben a kárpótlást kihasználó állampolgárokra, illetve vállalati dolgozókra érvényes” (Jansik 2001: 252.). Hamarosan kiderült, hogy ennek éppen­séggel az ellenkezője az igaz. „A dinamikusan növekvő tőkebefektetési tenden­cia 2000 után megtört, s azóta min­den évben, kisebb-nagyobb mértékben mind a jegyzett tőke, mind pedig a külföldi tőke csökken az élelmiszeriparban. A kilenc­venes évtized végén (…) csaknem minden szakágazatra kiterjedő tőkeki­vonásba kezdtek. Ennek hatására az üdítőital-gyártásból, a söripari termékek gyártásából, a máshova nem sorolt egyéb élelmiszeripari termékek gyártásából, édesiparból, a malom­ipari termék gyártá­sából, a gyümölcs- és zöldségfeldolgozásból, továbbá a hús­iparból is tőkét vontak ki. Mindezek eredményeképpen az élelmiszeripar egészé­ben a külföldi tőke jegyzett tőkében való aránya a 2000. évi csúcsponthoz képest mér­sék­lő­dött. A közelmúltban a dohány- és az édesipari szakágazatokban több multinacionális vállalkozás jelentette be, hogy megszünteti magyarországi termelését, és ezt kö­vetően megkezdte tevékenységének ún. régióközpontokba történő át­he­lye­zé­sét. Sajnos úgy tűnik, Ma­gyar­or­szág egyetlen termék vagy termékcsoport termelése tekin­tetében sem válik régióközponttá” (Rontóné Nagy 2005: 90.).

Mocsáry József (2001) szerint a magyar üzemeket felvásárló külföldi tőkések „célja igen gyakran a piacfelvásárlás volt: a meg­vásárolt konkurens magyar üzem bezárásával tették szabaddá áruik importját, vagy ugyanezt a felvásárolt kereskedelmi hálózat tulajdonosi pozíciójából biztosították”. Vagyis nem akartak itt ter­melni, csak azt akarták elérni, hogy monopolhelyzetbe kerüljenek, s a magyar fogyasazztók a jövő­ben az ő külföldön előállított termékeik megvásárlására kényszerüljenek.

Vanicsek Mária (1992: 72-73.) már a külföldi tőke bejövetelének kezdetén vilá­go­san felhívta a figyelmet erre a veszélyre, amikor rámutatott, hogy nálunk „mind­össze há­rom cu­kor­gyár ért el nyereséget 1991-ben: a két éllovas privatizált gyár, a Hajdú­sági Cu­kor­gyár és a Petőházi Cu­kor­gyár, valamint az állami tulajdonban lévő Mező­hegyesi Cu­kor­gyár. A cu­kor­ipar összesített vesztesége 1991-ben megközelíti az 1 mil­liárd forintot, befizetett nyereségadója a tavalyi 22%-át teszi ki mindössze, vagyon­arányos nyeresége pedig kereken és szomorúan 1%.

Önkéntelenül is felmerül az a kérdés, hogy vajon mi indította a három nagy nyugat-európai cu­kor­ipari konszernt arra a lépésre, hogy magyarországi cu­kor­gyá­rakat vásároljon meg. Nem való­színű, hogy az egy kiugró év eredményei kápráztatták el őket, és indították el a nagyarányú tőkebefektetés útján.

Hazánkban a cu­kor­ipari kapacitás túlméretezett. Az önálló cu­kor­ipari vállalatok között már a cu­kor­ipari tröszt szétesése után megindult a konkurenciaharc. A haté­ko­nyab­ban termelő vállalato­kat privatizálták, amelyek most a tőkeemelés révén vala­mennyi­en növelni kívánják termelésüket és előbb utóbb ki fogják szorítani a piacról a nem kellő hatékonysággal dolgozókat.

A cu­kor­ipari privatizációval kapcsolatban úgy látjuk, hogy itt került szembe elő­ször az AVÜ azzal a jelenséggel, hogy egy egész iparágba céltudatos módon nagy nem­zet­közi mono­póliu­mok kí­vánnak befektetni, és többségi, de legalább is do­mi­náns részesedést elérni. (…) Az ÁVÜ feltételezte, hogy a kelet-európai piacra való ki­lépés motiválja a befektetőket és tulajdonképpen a befektetővel folytatott tár­gya­lá­sok is e téma körül forogtak. Úgy gondoljuk, hogy a befektetők szándéka ebben az eset­ben (a cu­kor­ipar egésze esetében) nem a külső piacra való kilépés, hanem a ma­gyar belső piac megszerzése volt. Nem a termelést és a termelési kapacitásokat vet­ték meg elsősorban, hanem a magyar cukorfogyasztást, ami a Kö­zös Piac-i ter­me­lés­kor­lá­to­zás esetében a kvótájuk emelését jelenti. A magyar cu­kor­gyárak termelését ez úgy érinti, hogy a legjobbak, főként a külföldi érdekeltségűek megmaradnak, sőt a ka­pott tőke­injek­ciók révén növelik kapacitásukat. A kisebb vállalatok pedig tönkre­men­nek. Ön­magá­ban nem lenne baj, ha kevesebb korszerűbb cu­kor­gyár látná el a magyar pia­cot, ám félő, hogy cukortúlterme­lés esetén a külföldi monopóliumok anya­or­szág­beli gyáraikból látják el a magyar piacot és a magyarországi cu­kor­gyárakat vagy szü­ne­tel­te­tik vagy bezárják.” A külföldi cu­kor­gyártó cégeknek ugyanis a „leg­főbb motivációja – miként ezt Komarek (2005: 307,) hangsúlyozza – mégis a profit­szerzés.”

6. 6. Aki csak piacot növel, az nem fejleszt

A neoliberális érvelés szerint az szól az „amit meg akarnak vásá­rolni, oda kell adni” ideológiája mellett, hogy „a külföldi tulajdon pozitív hatással van az élel­mi­szer­ipari vállalatok teljesítményére. Ez részben a külföldi vállalatok technológiai fej­lesz­té­sei­nek, részben pedig intenzív létszámleépítéseinek és gyártókapacitásbeli éssze­rű­sí­té­sei­nek az eredménye. A tapasztalatok szerint az élelmiszeripari vállalatok tulaj­do­nosi kör szerinti teljesítménykülönbségét nem csupán a pénzügyi erőben mérhető eltérések okozzák, hanem jelentős részben a termelékenységnövekedés útjában álló sa­játos pszichikai hatás. A hazai tulajdonban lévő élelmiszer-feldolgozók egyfajta helyi lojalitásból és az érdekek bonyolult szövevényének engedelmeskedve vona­kod­nak a teljesítményt fokozó, de a lokális gazdaságot jelentősen sújtó változtatásoktól”. Így tehát „a KKE országok számára kínálkozó lehetőség a külföldi befektetőknek pénz­ügyi erejét és szellemi tudásban megtestesült tőkéjét a nem­zeti élelmiszeripari versenyképesség növekedésének szolgálatába állítani. A lehetőséget nem lenne ésszerű kihasználatlanul hagyni. A külföldi működő tőke hazai élelmiszeriparba vonzását nem csak a direkt FDI ösztönzők, de a gazdasági környezet indirekt össze­tevői is katalizátorként segíthetik” (Jansik 2001: 252-253.). Fórián Zoltán (1998b: 280.) még a 90-es évek végén is azt írta: „a folyamatos fejlesztés eredményeképp véleményünk szerint az EU csatlakozás időpontjára a magyarországi cu­kor­gyárak technikai színvonala nem fog jelentősen elmaradni a nyugat-európai gyárakétól”.

Ez egyrészről logikusnak tűnik, mivel ha a fejlett nyugati orszá­gok tőkései gyá­rakat vásárolnak nálunk, akkor nyilván ide telepítik csúcstechnikájukat s ugyancsak kincsként védett gazdasági, mű­szaki és szervezési ismereteiket („know how”), hogy ugyanolyan versenyképesen termeljenek, mint otthon. Ennek ellentmond viszont akkor, ha ezeket a gyárakat csak azért veszik meg, hogy aztán bezárják, és így növel­jék otthoni termékeik piacát. Alig né­hány esztendővel cu­kor­gyáraink külföldi tulaj­don­ba juttatása után valóban meg is jelentek a napisajtóban az ártalmatlannak tűnő, „át­alakításokról”, „koncentrációról” szóló kishírek a gyárak bezá­rásáról, össze­vo­ná­sá­ról: „Mindez jelzi, hogy a hazai cu­kor­iparban is megkezdődött a kapacitások kon­cent­rálódása. A hazai cu­kor­ipar tizenkét gyára a privatizáció óta nyolc rész­vény­tár­sa­ság keretében dolgozik, s három nagy érdekcsoport – az Eridania Beghin Say, az Agrana és az Eastern Sugár – jelent meg szakmai befektetőként. Walter Grausam, a Magyar Cukor Rt. igazgatótanácsának elnöke kifejtette: a magyar cu­kor­ipar jelentős át­ala­ku­lás előtt áll. A gyárak répafeldolgozó kapacitása átlagosan fele az EU-ban mű­ködő gyá­rakénak. A 12 gyárból csupán kettő – a kábái és a petőházai – állná a versenyt. A hazai gyárak átlagosan naponta 4500 tonna répát tudnak feldolgozni, míg az EU-ban 8000 tonnát Egy cu­kor­gyár akkor működik gazdaságosan, ha évente 60-80 ezer tonna fehér cukrot képes előállítani. A hazai cu­kor­gyárak még nem érik el ezt a teljesítményt. Éppen a kis kapacitás, az évről évre jelentkező veszteség szorította az Agrana vezetőit arra, hogy racionalizálják a gyárak tevékenységét” (H. Gy. 1997).

Ezek szerint tehát megvettek 12 cu­kor­gyárat, de ahelyett, hogy csúcstechnikával és know how-val felfuttatták volna az EU-ban működő gyárak termelési szintjére, fel­szá­mol­ták őket olyan cí­men, hogy nem érik el ezt a termelési szintet. Ha nem a fent leírt fo­gyasz­tó­vá­sár­lá­si cél vezette volna őket, az egész befektetés irra­cionális pénz­kidobás lett volna. Érdekes megfigyelni, hogy egyéb, ugyanekkor közrebocsátott közlemények szerint 12 cu­kor­gyárunk „600 ezer tonnánál is több cukrot állított elő”, a belföldi piacon pedig „alig 400 ezer tonna értékesíthető”, s ezért ráfizetésesek, be­zá­ran­dók (O. Horváth 1997). Ezzel egybevág, hogy „Bonnay László, a Kábái Cu­kor­gyár Rt. ügyvezető igazgatója kijelentette: a mai piaci viszonyok között – 564 ezer ton­nányi fehér­cukrot gyár­tottak Ma­gyar­or­szágon, s mindössze 383 ezer tonna a hazai piac fel­vevő­képes­sége – 12 cu­kor­gyárnak nincs létjogosultsága” (A. A. 1997). Vagyis: a hazai cu­kor­gyárakat egyrészt azért kell bezárni, mert nem termelnek annyit, mint a nyugatiak, de azért is be kell zárni, mert túl sokat termelnek. Az indoklások meg­lehe­tősen nehe­zen összeegyeztethetőek, de a mögöttük húzódó törekvés világos: a magyar cu­kor­gyá­rakat mindenképpen be kell zárni.

6. 7. A külföldi tulajdon elsorvasztja a hazai répatermelést

A neoliberális nézet szerint „a magyar élelmiszeripar példájából a KKE országok számára fontos levonható tanulság, hogy a külföldi érdekeltségű élelmiszeripari válla­la­tok a hazai alapanyagra építik termelésüket. Ez nem jelent számukra korlátlan el­kö­te­le­zett­sé­get, hiszen alapanyagigényükkel csak a versenyképesen termelő gazdál­ko­dók felé teremtenek biztos és fizetőképes keresletet. Át­tételesen így a me­ző­gaz­da­sági termelőket hatékonyságnövelésre, erejük összefogására ösztönzik, ugyanakkor ter­mé­keik számára fontos felvevő piacot teremtenek” (Jansik 2001: 252.). Könnyen belátható, hogy, amennyiben a cu­kor­gyárak Ma­gyar­or­szágon vannak, legkönnyebben és leggyorsabban az e gyárak körül elte­rülő répaföldekről szerezhetik be nyers­anyagukat. A valóságban azonban mégsem hazai termelőinktől szerzik be a hazai terme­léshez szükséges alapanyagot.

Már 1998-ban, néhány esztendővel azután, hogy cu­kor­gyáraink külföldi tulaj­do­no­sok kezébe kerültek, kiderült, hogy az osztrák Agrana többségi tulajdonában lévő Ma­gyar Cukor Rt. gyárai sorra bontják fel jól bevált hazai partnereikkel a termelési meg­állapodáso­kat, és helyettük osztrák többségi tulajdonú magyar vegyes vállala­tokat részesítenek előnyben”, amiből előre ki lehetett következtetni, hogy nemsokára „a burgenlandi gazdáktól vásárolják majd meg az alapanyagot”. Az ő szempontjukból nézve ez teljesen logikus is, hiszen „az osztrák gazdák részben tulajdonosai a dunán­túli gyárakat kézben tartó Agrana csoportnak is”, és alapvető érdekük, hogy ők legye­nek a magyarországi gyárak beszállítói, „hiszen az Európai Unió országaiban kvó­tá­val korlátozzák a cukortermelést, s ezért a gazdák odahaza már nem növelhetik ter­me­lé­sü­ket”. Ilyen módon pedig „a répa vetésterülete az országban az idén a tavalyi 95 ezer hektárról 81 ezer hektárra csökken – állapította meg kérdé­sünkre Bráth Zoltán, a Magyar Cukor Rt. vezérigazgató-helyettese” (Nánási 1998).

Ha pedig a külföldi tulajdonú gyárak a hazai termelőktől veszik meg a répát, akkor is tudatában vannak monopolhelyzetüknek, annak, hogy bármilyen árat diktál­hatnak, mivel a termelő kénytelen akár alacsonyabb árért is eladni termékét, hiszen nem talál másik vevőt. Ennek megfelelően „míg a cukorrépa termelési költségei meg­négy­szere­ződ­tek 1990 óta, addig a fel­vásár­lási ár alig több mint 2,5 szeresére nőtt.” A monopolhelyzetet természetesen ugyanígy érvényesítik a saját termékeik vásár­lóival szemben is: „ugya­nezen inter­vallum­ban a cukor gyári és fogyasztói ára csak­nem azonos mértékben, 3,4-3,5 szeresére nőtt” (Fórián 1998c: 298.).

Minthogy Ma­gyar­or­szágon a gazdasági erőfölénnyel való vissza­élést törvény tiltja, a cukor­répa-termelők 1998-ban előbb panaszt tettek a Gazdasági Versenyhivatalnál, majd a bíró­ságok­hoz fordul­tak jog­orvos­latért. Panaszaikat elutasították (vö. Györki 2007: 8-9.).

7. A magyar cu­kor­gyártás jelene

7.1. A magyar cu­kor­gyártás végső racionalizálása

Az ezredfordulót követő évtized így már a folyamatos leépülésé volt. A Kádár-rend­szerben működő 12 magyar cu­kor­gyárat – kettő, a petőházi és a kaposvári kivé­te­lével – sorban bezárták, berende­zéseiket elszállították, ingatlanaikat eladták. 2007 no­vem­beré­ben aztán az osztrák Agrana tulajdonában levő Magyar Cukor Zrt be­jelen­tette, hogy „magyarországi termelését a megnövelt kapacitású kaposvári cu­kor­gyárba vonja össze, cu­kor­gyártási kvótájának egy­harmadát visszaadja, s az idei kam­pány végeztével, amennyiben a tulajdonos Agrana legfelsőbb döntéshozatali szervei is megszavaz­zák, megszünteti a cu­kor­gyártást a vállalat petőházi cu­kor­gyárában. Ma­rad Kaposvár.” A döntés magyarázatául az szolgál, hogy „az Európai Unió köte­le­zett­séget vállalt arra, hogy drasztikusan leépíti a cu­kor­ipari kapacitásokat”, s ezért olyan szabályokat vezetett be, „amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a cé­gek a jelenlegi szinten tartsák fenn termelésüket”. A történések hátterében az áll, hogy az EU „nemcsak a cu­kor­gyártók, hanem a cukorrépa-terme­lők számára is” je­len­tős kárpótlást fizet, ha önként lemondanak a termelésről (Kun 2007). Ezek az intéz­kedések – tegyük hozzá: miután a rend­szer­vál­tásos privatizáció eleve a el­le­he­tet­le­ní­tet­te – „meg­pecsételték a magyar cukor­ágazat sorsát” (Oláh 2009:16.).

Ami a cukorrépa-termelőket illeti, „2005 és 2009 között a vetésterület 62 ezer ha-ról 14 ezerre, a répatermés 3 441 ezer tonnáról 743 ezer tonnára (…) esett vissza” (Oláh 2009: 15.). Ezekben az esztendőkben, ahogyan 2007-ben is, „a hazai termelők zöme veszte­séggel zárta az évet” (Tunyoginé & Stummer 2008:21.), mivelhogy a mono­pol­helyzetben levő külföldi cu­kor­gyárak a cukorrépa 2005-ös tonnánkénti átvételi árát, 11 500 forintot már 2006-ban 8225 forintra szorították le ([origo] 2006).

Egyetlen cu­kor­gyárunk, az Agrana kaposvári üzeme is lelkes önkéntességgel le­mon­dott a termelésről (vö. Dénes 2007). 2008-ban a fent említett jelentős kárpótlás fe­jé­ben általa már „a hazai kvóta 75%-a került visszaadásra” (Tunyoginé 2009: 24.). Az ünnepség­gel beindított 2009-es kaposvári kampány alkalmából kiadott sajtó­nyi­lat­ko­zat szerint „gőzerővel dolgoznak” majd azon, hogy „kiemelkedő tel­je­sít­mény­ként” százötezer tonna cukrot állítsanak elő, és ezzel megtermeljék „éves belföldi cu­kor­szük­ség­le­tünk közel egy­harmadát” (SONLINE 2009). Érdemes felidézni, hogy a ma­gyar cu­kor­gyártás teljesítménye már félévszázaddal ezelőtt, a II. világháború kel­lős közepén, 1941/42-ben 199 ezer tonna volt, azaz majdnem kétszer ennyi. Az pe­dig, hogy belföldi cukorszükségle­tünk majdnem egyharmadát produkálják, inkább úgy fogalma­zandó, hogy hazánk cukorszükségletének kétharmadát kénytelen kül­föld­ről beszerezni.

Vagyis a cu­kor­iparban versenyképtelenekké váltunk saját hazánkban, egy olyan or­szág­ban, melynek természeti adottságai kifejezetten kiválóak e termék nyers­anya­gá­nak előállítására. Fórián Zoltán (1998b: 280.) szerint az 1990-es évek elején még „a hazai igények kielégítésén túl évi 400-500 ezer tonna cukorrépa export­jára is lehe­tő­ség volt. Mára ez a kivitel gazdaságtalansága miatt jelentősen lecsökkent”.

7. 2. A magyar cukor a reform előtti Európai Unióban

E probléma megértéséhez azt kell közelebbről megvizsgálnunk, milyen válto­zá­so­kat hozott az a politikai körülmény, hogy Ma­gyar­or­szágot 2004. májusában felvették az Európai Unió tagjai közé. Ez elvileg lehetővé tette számunkra azt, hogy be­jut­has­sunk egy 470 millió fogyasztót magában foglaló piacra. Másfelől viszont ezt a piacot a me­ző­gaz­da­sági termékek tekintetében a közös agrárpoli­tika rendkívül bonyolult, s az évek során újra meg újra átdolgozott szabályrendszere vezérli (vö. Horváth 2007: 357-381; Györki 2007: 2-5.; a cukorra vonatkozó legutóbbi rendelkezést Id. EK Bi­zott­ság [2009]). A kritikus elemzések azt is hangsúlyozzák továbbá, hogy a priva­ti­zá­ció e tekintetben is súlyos károkat okozott Ma­gyar­or­szágnak, hiszen „külföldi tulaj­don­ba engedte át gazdasági életének meghatározó elemeit, így jellegét tekintve kül­földi tőkeérdekeltségű nemzetállamként lett teljes jogú tagja annak az EU-nak, mely­ben a tőkeérdekeltség dominál. A hátrányos helyzet a me­ző­gaz­da­ság területén külö­nö­sen érezteti hatását, mivel éppen az élel­miszer­ipari vállalatok (olajfeldolgozó ipar, cu­kor­gyárak, szeszipar stb.), valamint a kereskedelem kerültek az elsők között kül­föl­di érdekelt­ségbe, továbbá a hazai ipari háttér gyengesége, támogatói képte­lensége nem teszi lehetővé a paritásos feltételrendszer kialakítását. A me­ző­gaz­da­ság szer­ve­zett­ségének jelenlegi állapotában képtelen az önerőből történő érdekérvényesítésre” (Kovács 2005: 249-250.).

A KAP lényege eredeti formájában az volt, hogy az EU bizonyos me­ző­gaz­da­sági ter­mékek – s legfőképpen a cukor – termelését je­lentős összegekkel támogatta. Fo­lya­matát tekintve minden egyes tagállam esetében – a megelőző öt év termelési át­la­gát figyelembe véve – meghatároztak egy előírt mennyiséget, amelyet az EU-n be­lül a vi­lág­piaci árnál sokkalta (átlagosan 64,2%-al) magasabb áron lehetett eladni vagy ex­por­tálni. Ezt a kvótát az országok me­ző­gaz­da­sági minisztériumai osztották szét az egyes termelő üzemek között. A határain kívüli országokból történő cukorbeho­zatalt vi­szont az EU – az USA-hoz és Japánhoz hasonlóan –180-250 százalékos vámokkal súj­totta.

Mindezekhez a támogatásokhoz természetesen pénz is kellett, s ezt a KAP a mes­ter­sé­ge­sen magas élelmiszerárakból fedezte, azaz a fogyasztókra hárította át. A szá­mí­tások szerint az európaiak 25%-kal többet fizettek az élelmiszerekért, mint egye­bütt, a cukor pedig éppenséggel háromszor annyiba került, mint a világpiacon. A tá­mo­gatás költsége így állampolgáronként átlagosan hetente kb. 5600 forinttal terhelte a családok költségvetését. A helyzet visszásnak mondható, de megváltoztatására a múlt évtized végén Fórián (1998a: 214.) nem sok esélyt látott, mondván, hogy „a cu­kor­rezsimek költségeit a fogyasztók viselik ezekben az államokban, a rendszer a költ­ség­ve­tés­től függetlenül működik, ami nem készteti változtatásra a kormányzatot”.

Annál is inkább működött, hiszen 2004-2005-ben „a szükségesnél évi mintegy öt­mil­lió tonnával termelt többet az unió”, és e „többlet jelentős részét ki lehetett vinni a világpiacra”, míg onnan az említett védővámok miatt nem hozhattak be cukrot. Ám ekkor „a Világke­reskedelmi Szervezetnél (WTO) Ausztrália, Brazília, Thaiföld pert indított az EU ellen, mondván, az exportra kerülő uniós cukor ára támo­ga­tott­nak minősül”, és „a pert az érintett államok megnyerték” (Dénes 2006).

7. 3. A magyar cukor a megreformált KAP-ban

Az EU tehát arra kényszerült, hogy változtasson e rendszeren (vö. Európai Bi­zott­ság 2005; EU-vonal 2006; KAP reform 2009), és 2005-ben az Euró­pai Bizott­ság nyilvánosságra hozta javaslatait. „A cukorrendtartás reformjának főbb elemei – írta Facsinay Kinga (2005) – a következők: 2006-tól két év alatt az eddigi intervenci­ós ár helyét a 39 százalékkal alacsonyabb referenciaár veszi át, vagyis a fehércukor mostani tonnánkénti 632 eurós ára 385 euróra csökkenne. Ezzel megszűnik az intervenciós rendszer (amely megakadályozza, hogy bizonyos szint alá zuhanjon a termék ára). A cukorrépa sem kerülheti el a sorsát: a 2007 őszén betakarítandó termény felvásárlási ára 42,6 százalékkal maradhat el a jelenlegitől. A gazdáknak vigaszul szolgálhat, hogy a répa árának csökkenése okozta bevételkiesés 60 százalékát kompenzáció gyanánt meg­kap­hatják. Az EU a támogatható export mennyiségét a jelenlegi 2,4 millió ton­náról 0,4 millióra mérsékelné. Ezzel egyidejűleg uniós szinten közel ötmillió tonnával csök­kentené a termelést, és lehetővé tenné a tagoknak, hogy fel nem használt kvó­táik­kal kereskedjenek. Ugyanakkor az ágazatra költött évi 1,5 milliárd eurós összeg nem változna, mivel a megtakarítást a termelést feladók kompenzálására költenék. A gyárukat bezáró tulajdonosok az uniós kasszából jövőre tonnánként 730, majd a következő évek során 625, illetve 520, végül pedig 420 eurót kapnának.”

E reform rendkívül súlyosan érintette az ágazatban foglalkoztatot­takat – mutatott rá Facsinay – így „egyharmadával csökkenhet az EU cukortermelése, a répatermelők átlagosan 6500 eurót veszíthetnek, mintegy 80 cu­kor­gyár bezárhat, és az ágazatban dolgozók közül 150 ezer embernek szűnhet meg a munkahelye.” A cu­kor­gyárak tulaj­donosai viszont ennek a fordulatnak is örülhetnek: „Az eddigi ké­nyeztető sza­bá­lyo­zás­nak köszönhetően a piac rendkívül koncentrált, öt csoport tartja kezében a közösségi cukorkvóta több mint felét, tíz tagállamban pedig a kvótát egy vagy két cég tölti ki (…) A cukorlobbi tagjai már régen megneszelték, hogy a piacvédelem ha­ma­ro­san megszűnik, így nyereségük jelentős részét a tengerentúli országok cukor­nád­ültet­vé­nyei­be fektették be, s most ők is ott toporognak termékeikkel a közösségi piac határain, és várják a védővámok és egyéb kedvezmények lebontását. Nekik ko­moly motiváló erő, hogy a cukornádból 200 dollár alatt, míg a cukorrépából jóval drá­gáb­ban, a fent említett 632 euróért lehet előállítani egy tonna cukrot. Valójában kapóra jön nekik a reform: leghatékonyabb gyáraik versenyképesek lesznek, az el­avul­takat pedig közösségi pénzen zárhatják be.”

Ahogyan – mint láttuk – a mi cu­kor­gyárainkat is egymás után be­zárták, és az Agrana (miután az EU a kvótákat csökkentette, vissza­adásuk ösztön­zését pedig növelte; vö. Tunyoginé & Stummer 2008: 19.) 2007-ben kvótájának egyharmadát, 2008-ban pedig 75%-át adta vissza. Okkal írja hát Fogarasi József (2008): „Jelen körül­mények között felmerül a kérdés, hogy milyen jövő vár a hazai cukorága­zatra: Szükség lesz-e még cukorrépa-termelésre?” A kérdés költői, hiszen Koczka Zoltán (2008) megállapítása szerint ekkorra már „a gyárakkal együtt a magyar termelők több­sége is eltűnt a piacról – a gazdák jórészt uniós nyomásra hagytak fel a ter­mesz­tés­sel.” Jókora károkkal, hiszen – amint erről Czauner Péter (2008) tudósít – akik cukor­répát akartak termeszteni, „a talajt már műtrágyázták, amikorra kiderült, hogy nem lesz szükség a termésükre”, s ha „a répa helyén csemegekukoricát fognak ter­mel­ni, hektáronként 15-25 ezer forintot vesztenek, ugyanis ennyivel került többe a cukor­répa műtrágyázása. Ennél nagyobb baj, hogy a nyakukon maradtak a cukor­répa-termelés speciális gépei”, amelyekért több tízmillió forintot fizettek. Amihez a szak­embe­rek azt is hozzáteszik, hogy „történik mindez akkor, amikor a magyar cukor­répa-ter­mesz­tés a maga 9-9,5 tonna hektáronkénti termésátlagával az európai él­mezőnybe zárkózott, tehát abszolút versenyképes” (Dénes 2006).

Hogy a cu­kor­gyártás problémáit a maguk igazi bonyolultsá­gában láthassuk, hozzá kell tenni mindehhez, hogy az MTI (2007) ugyanekkor közrebocsátott jelentése sze­rint 51%-os tulajdonrésszel a Demján Sándor által 1990-ben alapított Euroinvest Kö­zép-európai Befektetési Zrt. és 49%-kal az Orosz Sörfőző és a Rjazsszki MTSZ új céget alapított Rjazsszki Cu­kor­gyár Kft. névvel. Ennek „termelési kapacitása 8 ezer tonna cukorrépa feldolgozása naponta, ez a terme­lési érték növelhető majd 12 ezer tonnára, míg a napi nyers­cukor­feldolgozó-kapacitás ezer tonna lesz. (…) Az utób­bi harminc évben nem épült hasonló cukortermelő létesítmény Orosz­or­szág­ban.”

7. 4. A magyar cu­kor­ipar esélyei

Az évtized végére ugyanakkor világossá vált az is, hogy „a cukor világpiacán 4-6 millió tonnás hiány várható. Ha azonban India – a világ második legnagyobb cukor­ter­me­lő­je és legnagyobb édesítő­szer felhasználója – a becsléseknél sokkal kevesebb cukrot állít elő, akkor a hiány ennél is nagyobb lehet. Az unióban most üthet vissza az utóbbi évek termeléscsökkentése: óriási importra kényszerülhe­tünk” (O. Horváth 2009). Az idei esztendő tavasza pedig mindezt megerősíti azzal a tudósítással, hogy „a cukor­ter­melés 10 százalé­kos csökkenésére számítanak Kínában, az évszázad legsúlyosabb aszálya pusztítja a cukornád ültetvényeket a déli országrészben” (Gazdasági Rádió 2010).

Alighanem az így megnövekvő kereslet lehetőségei késztették arra a Magyar Cu­kor Zrt. illetékeseit, hogy a tavalyi esztendő végén úgy nyilatkozzanak: „a magyar me­ző­gaz­da­ság legjövedelmezőbb ágazata a cukortermelés”, mert gyáruk, „az egyet­len talpon maradt magyar cukortermelő társaság” amely 2008-ban csak 570 ezer ton­na cukrot tudott termelni, 2009-ben már 730 ezer tonnát produkált. A nyilatkozatból azonban egyidejűleg arról is értesülhetünk, hogy „A magyar cukortermelés 2005 és 2008 között 3,5 millió tonnáról 570 ezer tonnára esett vissza” (Napi Gazdaság 2009).

Ám ha a cukor világpiacán mutatkozó kereslet a fentinél jóval nagyobb termelési nö­vekedésre is serkenthetné hazánkban ezt az iparágat, mindenképpen tekintetbe kell vennünk azt a beveze­tőmben említett tényt, hogy itt nem a mi répacukrunk, ha­nem a nádcukor az igazán versenyképes termék. „Az alapanyagot leg­olcsóbban Auszt­ráliában, Brazíliában és Indiában lehet előállítani, míg a feldolgozás költségei Auszt­ráliában, Thaiföldön, Brazíliában és az Egyesült Álla­mok­ban a leg­ala­cso­nyab­bak. A cukor előállítá­sának összes költsége ezek szerint Ausztráliában, Brazíliában és Thai­földön a legkisebb” (Fórián 2002: 53.).

Úgy látom hát, hogy a jövőben sem sok esélyünk mutatkozik az export terén. S ha a mostani világgazdasági válságból kivezető utakat keressük, ezen a téren reális cél­kitűzésünk az lehetne, hogy a saját répatermelőink által termesztett nyersanyagból gyár­tott cukrot olyan mennyiségben állítsuk elő, ami a hazai fogyasztást fedezi.

Hivatkozott irodalom

• Á. A. 1997: Eladja két gyárát a Magyar Cukor Rt. Napi Gazdaság, 1997. november 14.

• Angeli András (1997) Cukorrépa-termesztés Ma­gyar­or­szágon az elmúlt 50 évben. Cukoripar, 1997/2. sz.

• Bajzáth Albert (1991) 100 éves a Selypi Cu­kor­gyár. Cukoripar, 1991/1. sz.

• Bakács András (2004) Versenyképességi koncepciók. MTA VKI Műhelytanulmányok. 57. füzet.

• http://www.vki.hu/mt/mh-57.pdf Letöltés ideje 2009. június 1.

• Beke Judit (2009) Agrárpolitikai tapasztalatok. Dánia és Ma­gyar­or­szág agrárgazdasági eredményeinek összehasonlítása. EU Working Papers, 2009/2.

• Bencze Géza – Koroknai Ákos (1989) A Selypi Cu­kor­gyár törté­nete. Mátravidéki Cu­kor­gyárak, Selyp.

• Bene Lajos (1928) A magyar cu­kor­ipar és annak nemzetkö­zi vonatkozásai. Statisztikai Szemle, 1928/5. sz. http://epa.oszk.hu/01800/01814/00005/pdf/Statisztikai_Szemle_EPA01814_1928_05_481-491.pdf. Letöltés ideje 2010. október 18.

• Benedek Mihály (2005) A „finn csoda” – és ami mögötte van. PISA-konferencia Helsinkiben. Új Pedagógiai Szemle,2005/ április.

• Berend T. Iván (1988) A magyar gazdasági reform útja. Közgaz­dasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

• Chikán Attila (2005) Vállalatgazdaságtan, Aula Kiadó, Budapest

• Czauner Péter I (2008) Elolvadt a magyar cu­kor­ipar. Népsza­badság I, 2008. március 19. http://www.nol.hu/archivum/archiv-485581 Letöltés ideje 2010. október 18.

• Csáki Csaba (2010) A magyar me­ző­gaz­da­ság nemzetközi ver­senyképessége. In: Glatz 2010.

• Csorna Jenő (szerk.) (1979) A cukorrépa-termesztés Ma­gyar­or­szágon. 1808-1938. Akadémiai Kiadó, Budapest.

• Csonka Emil (1981) A forradalom oknyomozó története. 1945-1956. Veritas, München.

• Dénes Zoltán (2006) Még nem ért véget a cu­kor­gyárak be­zárása. Magyar Nemzet, 2006. november 24. http://mn.mno.hu/index.mno?cikk=384611&rvt=5&s_text=cukor&s_texttype=&norel=l&pass=3 Letöltés ideje 2010. október 18.

• Dénes Zoltán (2007) Már cukorból is importra szorulunk. Ma­gyar Nemzet, 2007. december 7. http://www.magyamemzet.hu/portal/531289 Letöltés ideje 2010. október 18.

• Domonkosi Imre (1997) A Szolnoki Cu­kor­gyár Rt. múltja és jelene. Cukoripar, 1997/4. sz.

• EK Bizottság (2009) A Bizottság 891/2009/EK rendelete (2009. szeptember 25.) a cukorágazatra vonatkozó egyes közösségi, vámkontingensek meg­nyi­tá­sá­ról és kezeléséről. Az Európai Unió Hivatalos Lapja, 2009. szeptember 26. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:L:2009:254:0082:0093:HU:PDF Letöltés ideje 2010. október 18.

• Erdmann Gyula (1992) Begyűjtés, beszolgáltatás Ma­gyar­or­szágon 1945-1956. Tevan Kiadó, Békéscsaba.

• Eszterle Matild (2002) A cukor és az édesítőszerek. Cukoripar, 2002/4. sz.

• Európai Bizottság (2005) A cukorpiac reformja az uniós ter­melők hosszú távú versenyképességet eredményezi. Europa Press Releases, 2005. június 22. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/05/776&format=HTML&aged=O&language=HU&guiLanguage=en Letöltés ideje 2010. október 1.

• EU-vonal 2006: Cukorpiaci reform, http://www.euvonal.hu/index.php?op=csatlakozas_kozossegpolitika&id=44 Letöltés ideje 2010. október 1.

• Facsinay Kinga (2005) Cukorbajok. Heti Válasz, 2005, szeptember 15. http://hetivalasz.hu/uzlet/cukorbajok-12536/ Letöltés ideje 2010. október 1.

• F. O. Licht's World Sugar Statistics (1988/89. Közli: Cukoripar, 1990/4. sz. 156.

• Fogarasi József (2008) Az EU cukorpiaci rendtartás reformjá­nak követ­kez­mé­nyei Ma­gyar­or­szágra. http://www.agraroldal.hu/cukorpiac-rendtartas-reform_cikk.html Letöltés ideje 2010. október 18.

• Fórián Zoltán (1998a) A cu­kor­ipar jelene és jövője Ma­gyar­or­szágon. I. r. Élelmezési Ipar, 1998/7. sz.

• Fórián Zoltán (1998b) A cu­kor­ipar jelene és jövője Ma­gyar­or­szágon. II. r. Élelmezési Ipar, 1998/9. sz.

• Fórián Zoltán (1998c) A cu­kor­ipar jelene és jövője Ma­gyar­or­szágon. III. r. Élelmezési Ipar, 1998/10. sz.

• Fórián Zoltán (2002) A jövő cukorszektora – a cukorszektor jövője. Cukoripar, 2002/2. sz.

• Fricz Tamás (2005) Egy következmények nélküli ország. A rend­szer­vál­tás egyik ku­darca: a spontán privatizáció és annak hatásai. Magyar Nemzet, 2005. augusz­tus 16. http://mn.mno.hu/portal/301729 Letöltés ideje 2010. szep­tem­ber 12.

• Gans, H. J. (1992) Mire szolgálnak az érdemtelen szegények. In: Esély, 1992/1. sz.

• Gazdasági Rádió (2010) Kevesebb és drágább a cukor, súlyos aszály Kínában. 2010. március 30. 09:52 http://gazdasagiradio.hu/cikk/44908/ Letöltés ideje 2010. október 10.

• Gazdasági Versenyhivatal (2004) A Bizottság közleménye a közösségi verseny­jog alkalmazásában az érintett piac meghatá­rozásáról. (97/C 372/03) (EGT vo­nat­kozású szöveg). http://www. gvh.hu/index.php?id=3481&l=h Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Glatz Ferenc (szerk.) (2010) Az európai és a magyarországi agrárpolitika jövője. MTA Történettudományi Intézete – MTA Társadalomkutató Központ, Budapest.

• Györki Gizella (2007) A magyar cu­kor­ipari verseny helyzete az európai és globális piaci környezetben. http://www.mediainfo.hu/file/download.php?id=88&redirect=/…/essay… Letöltés ideje 2010. szeptember 20.

• Hájos László (2002) Az Ácsi Cu­kor­gyár. Cukoripar, 2002/4. sz.

• Haraszti István (2002) A Sárvári Cu­kor­gyár. Cukoripar, 2002/2. sz.

• Heisz Máté (2009) A cukor a me­ző­gaz­da­ság bezzegágazata. Napi Gazdaság, 2009. november 27. http://www.csodfigyelo.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=428476 Letöltés ideje 2010. október 15.

• H.Gy. (1997) Koncentráció a cu­kor­iparban. Magyar Hírlap, november 14.

• Honvári János (2006) XX. századi magyar gazdaságtörténet. Aula Kiadó, Budapest.

• Honvári János (2008) Az új gazdasági mechanizmus. Rubicon, 2008/2-3. sz.

• Horváth Zoltán (2007) Kézikönyv az Európai Unióról. Lap- és Könyvkiadó Lft., Budapest.

• Jansik Csaba (2001) Külföldi működő tőkebefektetések a magyar élel­mi­szer­ipar­ban. Nemzetközi kitekintés az FDI-koncentrációs térképek módszerével. Agro­inform Kiadó, Budapest.

• Juhász Géza (2002) A Mezőhegyesi Cu­kor­gyár. Cukoripar, 2002/1. sz.

• KAP reform (2009) http://ec.europa.eu/magyarorszag/press_room/press_releases/20090306_kap-reform_hu.htm Letöltés ideje 2010. október 15.

• Kapronczai István (2003) A magyar agrárgazdaság a rend­szer­vál­tástól az Európai Unióig. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest.

• Karsai Gábor (2000) Az élelmiszer-kereskedelem privatizációja. Közgazdasági Szemle, 2000/július-augusztus.

• Kerek Zoltán – Pummer László – Marselek Sándor (2004) Hálózatok és klasz­te­rek szerepe a regionális versenyképesség javításában, http://www.nkfp014.hu/dokumentumok/krf/nkfp_publikaciok_krf_29.doc. Letöltés ideje 2010. október 15.

• Kindleberger, Ch. P. (1984) Die Weltwirtschaftskrise. 1929-1939. Deutsche Taschenbuch Verlag, München.

• Koczka Zoltán (2002) Világpiaci kihívások és az EU cukorrend­tartása. Cukor­ipar, 2002/2. sz.

http://www.vallalkozoinegyed.hu/20081031/cukorgyartas_alkonya_magyarorszagon Letöltés ideje 2010. augusztus 12.

• Komarek Levente (2005) Gondolatok a hazai cukorvertikum változásának alakulásáról. Földrajzi Értesítő, 2005/3-4. füzet.

• Kondorosi Ferenc (2004) Emberi jogok: veszélyek és kihívások. Civil Akadémia, Budapest.

• Kopányi Mihály (szerk.) (1993) Mikroökonómia. Műszaki Könyv­kiadó, Budapest.

• Kovács János (2005) Egyetemes és magyar agrárfejlődés. Agroinform, Budapest.

• Krugman, P. R. (1994) Competitiveness. A Dangerous Obsession. Foreign Affairs, 1994/2. sz.

• Krugman, P. R. – M. Obstfeld (2003) Nemzetközi gazdaságtan. Elmélet és gazdaságpolitika. Panem Kiadó, Budapest.

• Kun Mónika (2007) Csak a kapovári cu­kor­gyár maradt, http:// www.origo.hu/uzletinegyed/magyargazdasag/20071120-ket-nap-alatt-ket-cukorgyar-zart-be.html Letöltés ideje 2010. augusz­tus 12.

• Lakatos Pál (2006) Ősi Kör: Törvénytelen privatizáció. Ma­gyar Világ, augusztus 16. http://www.lakatospal.hu/index.php?page=archive&id=l114&osi-kortorvenytelen-privatizacio Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Lloyd-Reason, L. –Wall, St. (szerk.) (2000) Dimensions of Competitiveness. Issues and Policies. Edward Elgar Publishing Ltd, Aldershot.

• MAGOSZ (2009) MAGOSZ – termelői bolthálózat, http://www.ketesaruk.hu/tarsoldalak/magosz_-_magyar_termeloi_bolthalozat Letöltés ideje 2010. augusztus 11.

• Mellár Tamás (szerk.) (1992) A privatizáció tapasztalatai Ma­gyar­or­szágon. Vá­lo­ga­tás a Privatizációs Kutatóintézet tanulmányai­ból. Tulajdon Alapítvány, Bu­da­pest.

• Mintz, S. W. (1985) Sweetness and Power. The Place of Sugár in Modern History. Penguin Books, Harmondsworth.

• Mocsáry József (2001) Visszapillantás a privatizációra. Eszmélet, 2001/52. sz. http://www.freeweb.hu/eszmelet/52/mocsary52.html Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Mojzes Imre – Molnár László Milán (2007) Nanotechnológia. Műegyetemi Kiadó, Budapest.

• Molnár Tibor (2002) A Sarkadi Cu­kor­gyár. Cukoripar, 2002/2. sz.

• MTI (2007) Oroszországi cu­kor­gyár Euroinvest tőkével, http://www.agrotrend.hu/cgi-bin/agrotrend/index.cgi?view=ck&tID=419&nID=10239&nyelv= Letöltés ideje 2010. október 5.

• MTI (2010) Évente 2,2 millió gyermek hal éhen. http://karpatinfo.net/kulfold/2010/10/18/evente-22-millio-gyermek-hal-ehen Le­töltés ideje 2010. október 18.

• (Nánási) 1998: Osztrák cukorrépa magyar gyárban? Magyar Nemzet, 1998. február 18.

• Nyers Rezső (1988) Útkeresés, reformok. Magvető, Budapest.

• O. Horváth György (1997) Importcukor ellen gyárbezárás. A termelők újra­oszt­ják a piacot. Népszabadság, 1997. november 14.0. Horváth György (2009) Cu­kor­hiány és nagy drágulás várható. Szabad Föld, 2009. március 2. http://www.szabadfold.hu/gazdanet/szantoveto/cukorhiany_es_nagy_dragulas_varhato Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Oláh Endre (szerk.) 2009: A magyar me­ző­gaz­da­ság az EU csat­lakozás hatása alatt, 2004-2009. Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szö­vet­sége, Budapest.

• [origo] (2006) Csökken a cukorrépa átvételi ára. http://www.origo.hu/uzletinegyed/hirek/20060206csokken.html Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Porter, M. E. (1990) The Competitive Advantage of Nations. The Free Press, New York.

• Porter, M. E. (1993): Versenystratégia. Akadémiai Kiadó, Buda­pest.

• Rapkin, D. P. – Avery, W. P. (szerk.) (1995) National Competitiveness in a Global Economy. Lynne Rienner Publishers, London.

• Rontóné Nagy Zsuzsanna (szerk.) (2005) A külföldi tőke szerepe és a gaz­dál­ko­dás eredményességére gyakorolt hatása a me­ző­gaz­da­ságban és az élel­mi­szer­ipar­ban. Agrárgazdasági Kutató Intézet, Budapest.

• Sajtóinformáció (2004) Az utóbbi évek legsikeresebb kampányát zárja a Magyar Cukor Rt. Cukoripar, 2004/4. sz.

• Schottner Károlyné (1992) Az államosított magyar cu­kor­ipar 42 éve. Cukoripar, 1992/3-4. sz.

• SONLINE (2009) Termel a kaposvári cu­kor­gyár. http://www.vallalkozoinegyed.hu/20090907/kaposvar_cukorgyar_indul_a_termeles Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Szabó Rudolf – Tóth Ferenc (2002) Volt egyszer egy Selypi Cu­kor­gyár. Cukor­ipar, 2002/3. sz.

• Szeremley Béla (2006) A dán szövetkezeti modell. http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/858/1/3/ Letöltés ideje 2009. augusztus 10.

• Tellér Gyula. (1999) Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején. Bp. Részlet http://www.fidibusz.hu/ko/tell2.htm Letöltés ideje 2010. szeptember 2.

• Tunyoginé Nechay Veronika (szerk.) 2009: A fontosabb termék­pályák 2008. évi piaci folyamatai. AKI, Budapest.

• Tunyoginé Nechay Veronika – Stummer Ildikó (szerk.) (2008): A fontosabb termékpályák 2007. évi piaci folyamatai. AKI, Bu­dapest.

• Vanicsek Mária (1992) Édes privatizációnk. (A cu­kor­ipar priva­tizációjának tanulságai). In: Mellár 1992.

• Vekerdi László (2007) Amit Dániából láttam (látok).1947(-2007). Új Forrás, 2007/9. sz.

• Vrabecz Mátyás (1990) 100 éves a Hatvani Cu­kor­gyár. Cukoripar, 1990/1. sz.

• Wiener Moszkó (1902) A magyar czukoripar fejlődése. Adalék a me­ző­gaz­da­sági ipar múltja, jelene és jövőjéhez. I-II. köt. Politzer, Budapest.

• Závada Pál (2007) Kulákprés. Család- és falutörténeti szociográ­fia. Tótkomlós, 1945-1956. Magvető, Budapest.

AZ ELÖREGEDŐ VILÁG – GLOBALIZÁCIÓ ÉS FENNTARTHATÓ IDŐSÖDÉS

Demográfiai trendek, avagy a bölcsek többsége

Az „örökifjú”-ként is beteges, egyéb súlyos gondokkal teli Af­rikától eltekintve a világ minden kontinensén érzékelhető már ma is a társadalmi korfák vagy más néven né­pes­ségi piramisok eddigi karácsonyfaszerű alakjának átváltozása, mely jelenleg a bukszus, 2050-re azonban a bimbós pöfeteg keresztmetszetének alakját veszi majd fel. A bájos botanikai összehasonlítások mögött a világ csaknem minden társa­dal­má­nak drasztikus elöregedése húzódik meg, melyet a születésszámok további világszerte megfigyelhető csökkenése és a várható élettartam, különösen a 65 éves korban még vár­ható élettartam, meghosszabbodása együttesen tesz lehetővé.

A világ népessége jelenleg folyamatosan növekszik és öregszik, az ötvenes és hat­va­nas évek babyboom-korosztálya hamarosan belép az idősödő korosztályba. Az utá­nuk jövőknél, akik a mo­dern fogamzásgátlási módszereknek köszönhetően eleve ki­sebb létszámúak, szintén egyre csökkenő mértékű a születések száma, így tehát foly­ta­tó­dik az az évtizedek óta fennálló tendencia, amely­ben a fiatalok aránya folya­ma­tosan csökken a népesség körében. Jelenleg az egész világra összesített várható, élet­tartam kereken 65 év. Az idős (65 év feletti) emberek száma 1995-ben a világon 400 millió volt, 2025-re 800 millió lesz, 2050-re pedig várhatóan már 1,4 milliárdan le­szünk nyugdíjkorhatár felettiek. Európában a termékenységi ráta (az egy nőre jutó gyer­mek­szülések átlaga) 1,5 körül ingadozik, tehát idővel egyre jobban fog növe­ked­ni az időskori függőségi ráta is, vagyis a 65 éven felüli népesség aránya a 15-től 64 éves korosztályhoz képest. Az Európai Unióban ez az arány 2050-re várhatóan 50% kö­rül lesz (a két véglet Svédország 45%, Olaszország 65%). Tehát a mai négyről ket­tő­re fog csökkenni Európában a 65 éves vagy annál idősebb állampolgárra eső mun­ka­ké­pes korú személyek száma is. Japánban 78%, Kínában 43%, Dél-Koreában 70%, az Egyesült Államokban viszont csupán 37% lesz a 65 éven felüli népesség aránya.

A termékenységi ráta és a várható élettartam kitolódása tekinte­tében ugyanez a hely­zet Orosz­or­szág­ban, Kínában és Ázsia többi fejlettebb régiójában is. Az egész vilá­gon megfigyelhető továbbá a születési ráták nagyarányú csökkenése és a halá­lo­zá­si ráták csök­kenése is, mely a várható élettartam jelentős megnövekedését és a glo­bá­lis népesség egyre növekvő súlyú elöregedését vonja maga után. Az idősebb népesség aránya egyre nagyobb lesz a világ né­pességén belül, 2050-re a világon majdnem min­den­hol a duplájára nő a 65 éven felüliek aránya a maihoz képest. Kínában – hogy egy viszony­lag kedvező korösszetételű társadalmat említsünk – például a népesség 7,6%-át teszik ki ma a 65 éven felüliek, ennek értékét 2050-re 23,6%-ra becsülik, ami 330 millió kínai nyugdíjast jelent majd. Hasonló a helyzet Indiában is, ahol 2030-ra a hat­van éven felüliek száma a mai 76 millióról 218 millióra növekszik, ez népes­ségen be­lüli arányuk megduplázódását jelenti. Indiában 2050-re a maihoz képest az idősek szá­ma megtöbbszöröződik, az aktívak csoportja csupán szerényebb növekedést mu­tat, a gyermekek száma minimális mértékben emelkedik. Egyaránt figyelhető meg nap­jaink fejlődő és feltörekvő nemzetállamaiban is ez a demográfiai átala­kulás, a volt szocialista régiókban éppen úgy, mint az angolszász világban vagy a Távol-keleti kis­tig­risek esetében. A gyermekvállalás ma már csupán egy választható opció, mely akár el is hagyható, ha nem fér bele az individualizált életvezetés kereteibe.

Ha a statisztikai adatokat lebontjuk és a mögöttük zajló folyama­tokba be­pil­lan­tunk, akkor meglátjuk, hogy a mai nőnek igen sok „házi feladatot” kell elvégeznie még azelőtt, hogy a családalapítást fontolóra venné. A fejlett országokban egyre job­ban kitolódik a tanulási, iskolában eltöltött időszak, melyet az egzisztencia meg­ala­po­zá­sa érdekében még legalább egy-két szakmában eltöltött év is kell, hogy kövessen. Ma már a világ összes régiójában és a legtöbb ágazatban is fenyegető lehetőségként kell számon tartani a mun­ka­nél­kü­li­séget, mely legalább olyan mértékben sújtja a nő­ket, mint a férfiakat. Az így, iskolai végzettséggel, esetleg diplomával és néhány év szak­mai tapasztalattal is rendelkező, a mun­ka­nél­kü­li­ség ellen némileg felvértezett fiatal nő, amennyiben már megtalálta a családalapításhoz alkalmas és megfelelő part­ne­rét és sikeresen életet adhatott első gyermekének, ma már átlagosan a harminc felé közelít.

A statisztikai adatok szerint többségük nem is vállal már több gyermeket, és en­nek sokféle oka lehet. Kína legnagyobb részén nem megengedett a második gyermek vállalása, de a többi feltörekvő és a fejlett országokban is sok a gátló tényező: az édes­anya nem enged­heti meg magának a másodszori jövedelemkiesést, nem bizto­sí­tott a gyermekfelügyelet a munkaideje alatt, időközben már elvált és partner nélkül maradt, vagy csak halogatja a kistestvér vállalását, de végül kifut az időből. Egé­szé­ben elmondható, hogy még a leg­fejlettebb társadalmak sem gyermekbarát társa­dal­mak, hiszen ha így lenne, sokkal több gyermek születne bennük. Ahol jólét van, ott az individualizmus, az autók és az épületek veszik el a közös, társadalmi játék-teret a gyermekektől, ahol pedig szegénység van, ott a messze lévő munkahely szakítja el a gyermekeket szüleiktől és lakóhelyük természetes közösségeitől. Ahol pedig még munka sincs, a kilátástalanság emel falat szülő és gyermek közé.

Mind a fejlett, mind a feltörekvő országok nagy része fontosnak tartja és han­goz­tat­ja a magas színvonalú közoktatás szükségességét, s a lányokat ugyanúgy képzik – rész­ben évtizednyi kemény drill formájában –, mint a fiúkat. Már a kislányok is kar­rier­ről álmo­doznak, a fiatal lányok szabadidejük nagy részét jövendő szakmai pálya­futásuk megalapozásával töltik, de mikor felnőttek lesznek, elvárják tőlük, hogy hirtelen tökéletesen nyitottak legyenek a gyermekvállalásra és professzionális ház­tar­tás­veze­tésre, méghozzá anélkül, hogy erre valójában előzőleg felkészítették volna őket. A nőket nehéz feladat elé állítják, amikor a hosszú távon versenyképes munka­vállaló és a többgyermekes édesanya két teljesen különböző feltételekkel rendelkező szerepének összeegyeztetését kérik rajtuk számon.

De hiszen miért is baj, hogy kevesebb gyermek születik egy olyan világra, amelyet állítólagosán már most is a túlnépesedés fenyeget és ahol a rendelkezésre álló erő­forrá­sok amúgy is kimerülőben vannak? Egyes számítások szerint a legmodernebb tech­noló­giák alkalmazása mellett a Föld eltartó képessége maximálisan 12 milli­árd ember élelmezésére és alapvető igényeinek kielégítésére képes, viszont 2050-re, ha az eddigi népességnövekedés így folytatódik, 18 milliárd ember él majd bolygónkon. És miért is nem örvendetes önmagában a meghosszabbodott életkor? Ez az önmagában akár kedvező fordulatként is értelmezhető folyamat, a jelenlegi struk­túrák meg­vál­toz­ta­tá­sa nélkül, valójában a jövőben számos, eddig magától értetődőnek vett intézmény – mint például a nyugdíjrend­szer vagy egy működő egészségbiztosítási rendszer – fenn­állását is fenyegetheti.

Nyugdíjas éveink?

Jelenleg a világ fejlettebb országaiban kétféle nyugdíjrendszer van érvényben. Az egyik a felosztó-kirovó rendszer, melyben az éppen munka­képes és járulékfizetésre képes generáció befizetései­vel biztosítja a már a munkás életből kilépett idősebbek nyug­díjait. Ez megfelelő demográfiai szerkezetű államok esetében, abban az esetben, ha nincs számottevő mun­ka­nél­kü­li­ség, elegendő és igaz­ságos mértékű nyugdíjak ki­fi­ze­té­sét teszi lehetővé.

A másik a tőkefedezeti rendszer, melyben a munkavállalók nyugdíjalapokba fizet­nek be évtizedeken keresztül, s a befizetett tőkét az alapkezelők a világ tőkepiacain for­gatják. Stabil nemzet­gazdaságok és stabil piacok esetében, recesszió- és válság­men­tes időszakokban ez a módszer szerény, de biztos hozammal kecsegtet. Ebben az esetben a probléma az államháztartásból át van tolva az önkéntes újraelosztás, a bank és a biztosítás körébe. Ezek a tőkefe­dezeti megtakarítások kihatással vannak a gaz­dasági növekedésre, mivel közvetítőkön keresztül visszakerülnek a reál­gaz­da­ság­ba. Amennyiben egy nagyobb létszámú idősödő korosztály meg­takarításait egy idő­ben kívánja pénzzé tenni, ez az ingatlan- és értékpapírárak zuhanását, s ezáltal a nyug­díj­célú megtakarítások leolvadását eredményezheti – különösen az ingatlanok esetében. Az értékpapírok tulajdonosai könnyebben vevőre akadhatnak a globalizált tőke­piacok­nak, tehát a külföldi (például távol-keleti) fel­vásárlásoknak köszönhetően, ezáltal azonban jelentősen átalakulhat a tulajdonosi szerkezet a fejlett országokban (például az USA-ban). A tőkefedezeti rendszer abban a pillanatban, ha éretté válik – vagyis a demográfiai folyamatok hatására a megtakarítások túlsúlya átvált a kifize­té­sek­re –, automatikusan felosztó-kirovóvá válik.

Mindkét nyugdíjrendszert az 1800-as évek végén, a nagyipari munkásság és a tiszt­viselők (homogén munkavállalói csoportok, legfőképpen férfiak) időskori el­lá­tá­sá­nak biztosítására hozták lét­re. Erre az időre és ezekre a társadalmakra az volt jel­lem­ző, hogy demográfiai egyensúlyban vagy akár demográfiai növekedésben voltak, a gazdaság fokozatosan növekedett, a foglalkoztatási szerke­zet stabil volt. Általános volt a bőséges gyermekáldás, nem ismerték az atipikus foglalkozási formákat, a tö­me­ges női munkavállalást, a recessziót és a stagflációt, egészen más volt a ter­mé­keny­ségi ráta, a foglalkoztatási ráta, az átlagos munkába lépési kor és a várható élet­kor. Mégis ennek a letűnt kornak a társadalmi-gazdasági alap­feltevései mentén (per­sze módosításokkal) szerveződnek a mai társadalombiztosítási rendszerek is, de ha a ked­vező demográfiai szerkezet – stabil foglalkoztatási szerkezet – gazdasági növe­kedés triászának feltételei nem teljesülnek, nem garantálható továbbra is a nyug­díj-biz­tosí­tási rendszer finanszírozhatósága.

Mindkét nyugdíjrendszer közös sajátossága, hogy egyforma mértékben gátolja a humán­tőke újratermelődését, mivel mindkettő távlati kárt okoz a gyermekvállalás fon­tos­ságá­nak csökkentésével. A mai rendszerek a gyermekvállalást abszolút magán­üggyé deg­radálják, holott a gyermekek nevelésével jövendő adó- és nyug­díjjárulék-fizetők kitermelését is biztosítjuk. Mindez egyformán jellemző az angolszász, egyéni felelősség- és feladatvállalás szere­pét kihangsúlyozó rendszerre és a kontinentális euró­pai, szociális védőháló kialakítását megcélzó rendszerre is. Már hamarosan meg­mu­tat­koz­hat­nak a nyugdíjrendszer finanszírozhatatlanságának a jelei, melyeket az aktív népesség fokozatos számbeli csökkenése és az eltartandó időskori népesség növekvő aránya okoz. Akkora technológiai fejlődés és olyan mértékű termelé­keny­ségi ugrás pe­dig nem várható sehol a világon, hogy mindez a jelenlegi rendszer meg­vál­toz­ta­tá­sa nélkül kompenzálható legyen.

Mindkét nyugdíjrendszerben a következő generáció befizetései az ígérvények és államadósság-generáló hatás érvényesül. A felosztó-kirovó rendszer a kereszt­met­szeti egyensúlyra épít, azaz az adott évi befizetések és kifizetések egyensúlya a cél, de ked­ve­zőt­len demográfiai szerkezet esetében ez csak implicit államadósság létrejötte árán valósítható meg. Mivel a magánnyugdíj-pénztárak hosszú távú portfoliójuk ki­ala­kí­tá­sá­hoz gyakran államkötvényeket vásárolnak, ezek a későbbi generáció kö­te­le­zett­sé­geit jelentik, így ezek explicit államadósságot generálnak. További kérdést vet fel, hogy milyen mértékben hat ki a megnövekedett migráció a kibo­csátó- illetve cél­or­szá­gok nyug­díj­biz­to­sí­tási egyensúlyára, attól függően, hogy valaki hol végzi tanul­má­nyait, hol dolgozik és fizet társadalombiztosítási járulékot, hol nevel gyermekeket és hol tölti nyugdíjas éveit.

A jelenlegi struktúrákban a nyugdíjrendszer tipikusan három pilléren áll. Az első pillér a társadalombiztosítás által folyósított állami nyugdíj, mely viszonylag alacsony szintű jövedelmet biztosít, pontosabban (elvileg) a nyugdíjas kori megélhetéshez még éppen szükséges minimális jövedelmet biztosítja. A jövőben az állami terhek csök­ken­tése érdekében egyre kevésbé tartják ésszerűnek csupán erre a pillérre alapozni a finan­szírozást, ugyanakkor a svéd modellben ebben a pillérben található a kis­gyer­meket nevelők és a felsőfokú tanulmányokat végzők után járó állami járulékfizetés is. A második pillérben a magánnyugdíj-pénztárak által biztosított jövedelembiztosítás található, melyet a tagok munkabérük arányá­ban kötelező hozzájárulásként fedeznek. Az állam érdeke saját finanszírozhatóságának biztosítására ebben a pillérben a magas állam­kötvény-állomány tartása. A harmadik pillérben az önkénte­sen fizetett nyug­díj­pénz­tári tagdíjak vagy a biztosítási díjak fejében megszerezhető nyugdíjak találhatók, ez a pillér ösztönzésül szolgál az egyének hosszú távú megtakarításaira. Ennek válto­za­tai a mun­káltató által finanszírozott nyugdíjalapok, amelyeket magán portfo­lió­ke­ze­lők irányítanak társadalmi szervezetek beleszólásával, vagy pedig a szakszervezetek által menedzselt vállalati nyugdíjalapok.

A befizetés alapú nyugdíjrendszer hátrányosan érinti az ala­csonyabb jöve­del­mű­eket és a nőket, mivel a ledolgozott évek számához, a nyugdíjba menés előtti évek át­lag­ke­re­se­té­hez és a min­denkori reálbér szintjéhez igazodik. A nyugdíj befizetés-arányos megállapítása ignorálja azt a tényt, hogy a nők világszerte átlagosan 30%-kal alacsonyabb bért kapnak ugyanazért a munkáért, mint a férfiak, továbbá, hogy a gyermekvállalás időszaka kiesést jelent a járulékfizetésben, és végül, hogy ők eleve jobban ki vannak téve a mun­ka­nél­kü­li­ség veszélyének. A szolgáltatás alapú nyug­díj­rend­szer­ben a kockázatviselés terhe egységesebben oszlik el.

Az elmúlt évtizedekben a demográfiai és finanszírozhatósági feszültségek csök­ken­tése érdekében valamennyi fejlett és feltörekvő ország tett intézkedéseket, illetve ve­ze­tett be reformokat a társadal­mi szempontból igazságos járulékfizetés mellett ki­ala­kít­ható, meg­felelő nyugdíjszint biztosítása érdekében. A rendszer hosszú távú életképességének fenntarthatósága érdekében azonban a jövőben világszerte várható a nyug­díj­kor­határ felemelése, a korkedvezmé­nyes nyugdíjba vonulás lehetőségének meg­szüntetése, a rokkant­sági nyugdíj feltételeinek szigorítása, az első pillér jö­ve­de­lem­he­lyette­sítési rátájának csökkentése és a második, illetve harmadik pillér szere­pének erősítése. Az állam hosszú távú elkötelezettségeit csökkentvén áthárítja a piaci koc­ká­zatot a társadalom tagjaira, mely kockázat kétszeresen is jelen van, egyfelől mun­ka­erő­piaci, másfelől tőkepiaci szempontból. Ezt a piaci kockázatot – a port­folió össze­tételétől függetlenül – a likviditás globális áramlása generálja, és fenntartja azáltal, hogy a nyugdíjvagyont alacsony kockázatú államkötvényekbe fektetik be.

Összességében elmondható, hogy egyik nyugdíjrendszer sem támogatja ele­gen­dő­en a gyermekvállalási hajlandóságot, és várható, hogy a termékenységi ráta további csök­kenése és az időskori függőségi ráta folytatódó növekedése a nyugdíjalaphoz hozzá­járulok számának további csökkenését eredményezi majd. Mindezeket a folya­ma­tokat még jobban felerősítik a napjainkra egyre inkább jellemző atipikus (vagy manap­ság már „tipikus”) foglalkoztatási formák világszerte egyre nagyobb mérték­ben lévő terjedése, mint például a részmunkaidő, a távmunka, az önfoglal­koztatás, a munkaerőkölcsönzés, a „jelentéktelen foglalkoztatás” és a szabadúszók, ős- vagy kistermelők tevékenysége. Az amúgy is átalakulóban lévő állapotokat még tovább bonyolítja az egyre növekvő migráció, a munkaerő tömeges, de legtöbbször csupán átmeneti elvándorlása. Korunkban jogos kérdésként merül fel, hogy milyen arányban viselje az állam, a munkaadó és a biztosított a nyugdíj terheit? Méltányos-e, ha a biztosí­tott hosszú évekig kül­földön dolgozott, de a teljes első pillérbeli belföldi tá­mo­gatás­ban részesülni kíván? Amennyiben nem, szükséges lenne az egyes országok kö­zöt­ti nyugdíjszabályozás harmonizációja. Elegendően hatásos-e a családbarát adó­zási és nyugdíjpolitika, ha az immáron nyugdíjas szülők gyermekei más-más orszá­gokba emigrálva kül­földön fizetnek társadalombiztosítást? Egészséges-e a társa­da­lom­bizto­sítási járulékok versenye a külföldi működő tőkét becsalogatni szándékozó or­szágok között, hiszen az alacsony tb-járulékok ugyan egyfelől versenyképesebbé teszik az adott országot, más részről viszont az időskori ellátás finan­szíroz­ható­ságá­nak alapjaitól vonják el az anyagi eszközöket.

Shripad Tuljapurkar, a Stanford Egyetem biológusa szerint, ha strukturális vál­toz­ta­tá­sok nélkül fenn akarjuk tartani a mostani nyugdíjrendszereket, a finan­szíroz­ható­ság érdekében 2050-re elvi­leg 85 évre kellene felemelni a nyugdíjkorhatárt (azt meg­elő­zően persze a várható élettartamot is). Ami ironikusan hangzik, az ma a világ sok terü­letén valóság. Már ma is léteznek az egy életet nehéz körülmények között ledol­go­zó, öregkorukra az (amúgy is szűkösen élő) nagycsalád vagy gyermekek ado­má­nyai­nak és segítségének kitett időskorú emberek tömegei, akik ezekre az évekre nem tud­tak megtakarításokat felhalmozni, viszont az állam gondoskodására sem szá­mít­hat­nak.

Még a jól szervezett, egyensúlyi helyzetben lévő nyugdíjrend­szerrel rendelkező Nyugat-Európa és Egyesült Államok is problé­mák elé néz a jövendő idős generációk nyug­díj­ellá­tásá­val kapcso­latban. A volt szocialista országok ugyanolyan kedvezőtlen de­mo­gráfiai tendenciákkal rendelkeznek, mint az előbbiek, ráadásul a nemzet­gaz­da­sá­gaikat alapjaiban megrengető rend­szer­vál­tásnak köszönhetően nemcsak az államok adósodtak el, hanem az emberek többsége is elvesztette addigi megtakarításait: vagy a kilencvenes évek inflációi olvasztották le azokat, vagy a mun­ka­nél­kü­li­ség, illetve azt elkerülendő a korkedvezményes nyugdíjaztatás csökkentette le életszínvonalukat olyan szintre, hogy addigi megatakarításaikat hamar fel kellett éljék. így a meg­ta­ka­rí­tá­si arány alacsony és a pénzügyi termékekbe fektetett bizalom is kevés, ami nem ked­vez a hárompilléres nyugdíjrendszer kialakításának. Mindezt tetézi, hogy az ezek­ben az országokban meglévő igen rossz életviteli szokások – a tömeges dohányzás és a túlzott alkoholfogyasztás tradíciója – szintén igen nagy mértékben terhelik meg a költségvetéseket, sőt többnyire ezek a magas egészségügyi kiadások hagyományosan korszerűtlen szervezésű, nem hatékony egészségügyi intéz­mény­rend­szerrel párosul­nak.

A világ többi fejlett és feltörekvő régiójához hasonlóan ezekben az országokban is várhatóak a nyugdíjak költségeinek növekedése, 2025-ben átlagosan GDP-jük 20-25%-át fogják nyugdíjkiadásokra költeni. A rend­szer­vál­tás gazdasági meg­ráz­kód­ta­tá­sait átvészelt országok nem rendelkeznek jóléti intézmények nagymértékű kiépítését lehetővé tevő forrásokkal, így a nyugdíjas lakosság élet­színvonal-emelésére – vagy annak legalább megőrzésére – szükség van az időskorúak teljes vagy rész­mun­ka­idő­ben való foglalkozta­tására is. Kérdés, hogy ez mennyire összeegyeztethető az aktuális gaz­da­ság­po­li­ti­ká­val abban az esetben, ha már a fiatalok is nehezen találnak állást ma­guk­nak, továbbá, ha a hatvan év feletti lakosság egészségi állapota siralmas helyzet­ben van.

Az orosz állam csak a minimumnyugdíj erejéig vállal kockázatot, miközben a nyug­díj­alapok vagyonkezelésének monopóliumával biztosítja saját adósságának pia­cát, így biztosítva a pénzügyi fenntarthatóságot fejletlen hazai tőkepiaci körül­mé­nyek kö­zött is. Jelenleg még az előző rendszerben született, népes és jó oktatást kapott ko­hor­szok dominálnak, de a termékenységi ráta a rend­szer­vál­tás óta drámaian csök­kent, így hosszú távon náluk is 10% fölötti népességfogyás és a 65 év felettiek ará­nyá­nak növekedése várható. Az 1998-as pénzügyi válság által okozott infláció épp­úgy elértéktelenítette a családok megtakarításait, mint a nyugdíjakat, konkrétan 40%-kal csökkent az egy főre eső GDP, miközben a mun­ka­nél­kü­li­ségi ráta 12%-ra nőtt. Ezt követően vezették be az új nyug­díjrendszert, melyben az első pillér által biz­to­sí­tott mini­mál­nyug­díj meg­aka­dályoz­za az időskori mély­sze­génység kialakulását, és az ál­lami kézben maradt vagyonkezelők biztosítják az állampapírok elhelyezését. A pénz­ügyi fenntarthatóság középpontba helyezésével azonban a rendszer érzé­ket­lenné vált a demográfiai célokra.

A kínai társadalom hagyományosan nagy megtakarítási haj­landósággal rendel­ke­zik, a megtakarítások a folyóáron számított GDP felét teszik ki. Ez a családon belüli fel­halmozás ésszerű kompenzálása annak, hogy a nyugdíjalapokba befektetett pénzek aránya alacsony, így a nyugdíjjövedelmek is igen szerények. Ez összefüggésben van a kínai kormány által 1979-ben meghirdetett „egy család – egy gyermek” elvvel. A köz­vetlenül ezt megelőző népességrobbanás (5,78-as termékenységi ráta a hetvenes években) idején született emberek néhány évtizeden belül nyugdíjba mennek, és mi­vel kevesebb aktív dolgozó adójából kell majd a nyugdíjakat kifizetni, Kína két lehet­séges alternatíva előtt áll majd: vagy elfo­gadja a munkabérek emelését, a társa­dalom­biz­tosí­tási járulékok emelkedését és ezáltal versenyképességének romlását, vagy pedig béremelés nélkül von el többet a dolgozóktól, ez esetben azonban a családok megint csak kevesebbet tudnak megtakarítani.

A kínai kormányzat a második világháborút követő időszaktól kezdve törekszik e ha­talmas ország makrogazdasági és demográfiai egyensúlyát fenntartani, már 1951-ben bevezették a felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszert, nyugdíjalapokat működ­tet­tek, az állam­igazgatásban és az iparban dolgozók számára meghirdették az egész éle­ten át tartó foglal­koztatás elvét. Az országon belüli migrá­ciót a nyug­díj­át­uta­lások régi­ón belüli korlá­to­zá­sával fékezték meg, valamint azáltal, hogy a munkavállalók nyug­díjba vonulásuk után „átörökíthették” állásukat gyermekükre. A kilencvenes évek­ben hárompilléres nyug­díj­rend­szert vezettek be, majd ezt több nyugdíj­reform is kö­vette. Nemcsak tarto­má­nyon­ként, hanem városi-vidéki minősítésükben is külön­böz­nek az egyes nyugdíjrendszerek. Vár­ható, hogy 2050-re Kína minden tar­to­má­nyá­ban duplájára nő a 65 éven felüliek aránya, tehát a mai 7,6%-ról 23,6%-ra fog nö­ve­kedni, ez 330 millió nyugdíjast jelent majd. Mind a hagyományok, mind az állam pro­pa­gálja a szülők időskori támogatását gyermekeik által; a nyugdíjasok 45%-a ma is fel­nőtt gyermekével él egy háztartásban. Ez azonban a jövendő problémákat nem orvo­sol­hatja megfelelő mértékben; ahhoz, hogy egy hatékony, tőkefedezeti alapon is mű­ködő nyugdíjrendszer kialakulhasson, szükség lenne megfelelően működő bank­rendszer és értékpapírpiacok kialakítására, mely azonban nem volna lehetséges az állami vállalatok tőzsdére vitele nélkül.

A hatékony nyugdíjrendszer kialakítását tekintve nagyságren­dekkel súlyosabb prob­lé­mákkal kell szembenéznie Indiának. Ez az ország, amely a világ második leg­népesebb, és GDP-növekedés tekintetében harmadik legsikeresebb állama, egyál­ta­lán nem ren­delkezik európai értelemben vett, a társadalom legnagyobb részét lefedő nyug­díj­rendszerrel és egységes társadalombiztosítási rend­szerrel. A növekvő gaz­da­ság növekvő népességgel, de elöregedő társadalommal is párosul, a nyugdíjasok száma a mai 76 millióról 2030-ra várhatóan 218 millióra növekszik, miközben jelen­leg sincs 90%-uknak semmilyen hivatalos nyug­díj­biz­to­sí­tása. Eme „kivált­ságos” in­téz­ményt Indiában csak a kevés számú köztisztviselő (ők ráadásul hozzájárulások nél­kül, közpénzekből finanszírozva), a vasúti és postai szférában dolgozók és a 20 fő fe­letti cégek alkalma­zottai vehetik igénybe. A me­ző­gaz­da­ságban és kisvállalkozásban dol­gozók hatalmas tömegei részére önkéntes belépéssel működő pénztárak állnak ren­del­kezésre. Ezekhez azonban nagyon kevesen csatlakoznak, egyrészt a lakosság még mindig analfabéta rétegei, másrészt az eleve nyomorszintű jövedelemviszonyok miatt, melyek nem teszik lehetővé járulékok fizetését. Az idősek egy része állami segély­ben részesül, hagyományosan elfogadott az időskorúak gyermekeiktől való füg­gése is. A munkabérek megnövelésével, az önkéntesség kötelező érvényűvé alakí­tá­sá­val, a társadalombiztosí­tás egységes kiépítésével és a nők széleskörű disz­kri­mi­ná­ció­jának megszüntetésével azonban csak abban az esetben érhetnek célba, ha előtte az igen lassan működő törvényhozást, adatnyilvántartó rendszert és egyéb bürokráciát is modernizálják. A végeredmény egy, már „csupán” a fenntartható fejlődés szem­pont­jából verseny­képes, de nagyobb jóléttel rendelkező és társadalmi szempontból igaz­ságosabb India lenne.

Afrika lakossága egyelőre a nyugdíjkorhatár elérésének életta­nilag lehetővé té­te­lé­vel küzd, és erre a fejlettebb kontinensektől nemhogy segítséget nem kap, hanem a mo­dern kereskedelem által lehetővé tett mindenféle módon tovább folytatódik em­beri és természeti tőkéjének kifosztása. A termelést a nyugati döm­pingárak bénítják meg, és az így parlagon hagyott földek és az egyéb természeti kincsek külföldiek által történő felvásárlása már nagyban zajlik. Ha nincs munka, nincsenek állam által sza­va­tolt közjavak sem, mint például ingyenes oktatás vagy infrastruktúra, így válik le­he­tő­vé az, hogy a gyarmatosítás alóli felszabadulás után végre saját – bár idegenek által meg­hú­zott határokkal rendelkező – országukban, saját népeik – bár sokuk mig­rá­ció­ra, menekülttábo­rokba kényszerítve –, saját életüket élhetik, amíg annak az éhség, a be­teg­ségek és a polgárháborúk véget nem vetnek – a fejlett világ pedig ölbe tett kézzel nézi mindezt. Talán eljön még az idő, amikor a XXI. század technológiai vív­má­nyait felhasználva és a nemzetközi kereskedelmi szervezetek méltánytalanságot nem tűrő intézkedései által szavatolva, Afrika végre elkezdhet saját nyug­díj­rend­sze­rei­nek problematikájával foglalkozni.

Az elmúlt idők válságai egyértelműen megmutatták, hogy a pi­aci mechanizmusok által biztosított megoldások sikertelenségének költségei magasabbak az állami meg­ol­dá­sokénál. Erre alapozva indokolt lenne egy szélesebb társadalmi réteget érintő állami nyugdíjrendszer kialakítása és fenntartása. Nem megkerülhető a humántőkébe történő befektetés ösztönzése. A nyugdíjjuttatás kiszámításakor figyelembe kellene venni az egyén élete során tör­tént jövedelemtermeléshez és nyugdíjalaphoz való hoz­zá­járulását, melynek fontos részét képezi a gyermekvállalás. A nagy közös állami nyug­díj­alaptól elkülönítve, külön számlán kellene vezetni az egyénhez kötődő családi nyug­díj­alapot, mely gyakorlatilag az egyén saját gyermekei által részben vagy teljes egészében fi­nanszírozott alapot jelentené. Ez nem csupán a gyermekvállalást ösz­tö­nöz­né, hanem azon felül még a humán tőkébe való minőségi befektetést is, hiszen jövőbeli nyugdíjjuttatásunkat befolyásoló tényező lenne gyermekeink jövedelem­szerző képessége. Ez egy a mai rendszerekből teljes mértékben hiányzó elem, mert amíg a gyermekvállalásból adódó juttatáskiesést sok jóléti állam ösztönzi, addig az emberi tőkébe történő befektetés még csak fel sem merül egyetlen országban sem.

Egy ilyen rendszerbe azonban már eleve bele kellene kalkulálni a modem mig­rá­ciós tevékenységek illetve a patchwork-családok és a csonka családok megléte okozta differen­ciálódást, és ezen modern, egyre inkább teret nyerő életformákhoz kellene igazítani a jövendő szabályozást. A generációs feszültségek megelőzésére a legjobb mód­szer a társadalmilag legigazságosabb és legméltányosabb rendszer kialakítása. Ez persze nem csupán a nyug­díj­biz­to­sí­tást kell, hogy jellemezze, hanem az adórendszer kialakí­tásánál is fi­gyelembe kellene venni, hogy egy gyermeket nevelő ember anyagi kiadásai szignifikánsan eltérnek egy családdal nem rendelkezőéitől, valamint hogy egy gyermeket nevelő állampolgár országa jövőjébe fektet be anyagi hozzájárulásával és munkára fordítható idejének feláldozásával.

Alfa, mint Alzheimer és ómega, mint obesitas, avagy növekvő élettartam – hosszabb egészségben eltöltött élettartam?

Az Európai Unió 27 tagországa ma átlagosan a bruttó hazai termékeinek 7,5 szá­za­lé­kát fordítja egészségügyi ellátásra. Az át­lagos tízéves gyermek egészségügyi el­lá­tá­sa a GDP 3%-át igényli, az átlagos európai felnőtt a negyvenes évei közepétől fogva kezd lassan, de fokozatosan „többe kerülni” állama költségvetésének, a nyolcvanas évei­ket élők egészségügyi ellátása pedig már az ország GDP-jének 15%-át emészti fel. 2050-re az átlagos egy főre eső egész­ségügyi kiadások 25%-os emelkedése vár­ha­tó az Európai Unión belül, s ugyanez a tendencia a világ minden részén. Akár a né­pes­ség elöregedése okozza az egészségügyi kiadások növekedését, akár a korszerűbb egész­ség­ügyi ellátás teszi lehetővé a népesség várható élettartamának növekedését, egy biztos: az egészségügy világszerte egyre drágább lesz.

A jövőt illetően háromféle hipotézis létezik a születéskor várható élettartam nö­ve­ke­dé­sé­re, az egészségi állapot szempontjából néz­ve: az első a „megbetegedés nö­ve­ke­dés hipotézise”, amely szerint ugyan tovább élünk, de ugyanolyan rossz egész­ség­gel, mint eddig, tehát hosszabb lesz a betegségben eltöltött évek száma és több a be­teg ember. Ha az elhízás és a civilizációs betegségek ugyanolyan mértékben terjednek to­vább, mint az elmúlt húsz évben, világszerte ez a szcenárió lesz a jellemző. A má­so­dik a „dinamikus egyensúly” hipotézise”, az egészségben eltöltött évek száma az szü­letéskor várható élettartammal egyező mértékben fog nőni, miközben a rossz egész­ségi állapotban eltöltött évek száma változatlan marad. A harmadik a „meg­be­te­ge­dés csökkenés hipotézise”, amely számol az életszínvonal és az egészséges életmód ja­vulásával, ennek meg­felelően jelentősen nő az egészségben eltöltött életévek száma és jelentősen csökken a beteg éveké. Az utóbbi szcenárió az Európai Unió cél­ki­tű­zé­se is.

Ma már természetesnek vesszük, hogy minden új generáció to­vább él, mint az elő­ző, hogy az újszülött csecsemő eleve magasabb várható élettartammal rendelkezik szü­letésekor, mint felmenői. így van ez már több generáció óta, és az elegendő táp­lá­lék, a fejlődő orvostudomány, a gyógyszeripar és a biotechnológia folytonos vív­má­nyai ma már – legalábbis a fejlett államokban – a legtöbb ember számára elérhetőek. Ha ehhez még hozzászámítjuk a népesség egyre növekvő informálódási és kép­zett­ségi szintjét, akkor elvileg azzal kellene számoljunk, hogy az emberiség a jövőben egyre egészségesebbé válik.

A legutóbbi évek tendenciái és a rohamos sebességgel terjedő félben lévő, új nép­be­teg­ségek azonban pont egy ezzel ellentétes képet mutatnak. Népbetegségnek ne­vez­hető egy kórkép akkor, ha már olyan gyakorisággal lép fel, továbbá olyan ve­szé­lyes mértékű az egyén számára, hogy az már szocioökonómiai következményekkel is jár. Korunk népbetegségei közé tartoznak az elhízáson kívül az allergia, a neuro­der­mi­tisz, az asztma, a reuma, a mozgásszervi megbetegedések, a daganatos és az auto­immun­betegségek, a fülzúgás és egyéb halló- és egyensúlyszervi zavarok, a fejfájás és a migrén, továbbá a depresszió és nem utolsó sorban az Alzheimer-kór. Az Alz­hei­mer-kórban illetve az időskori demenciában szenvedő betegek igen költséges, teljes­körű ápolást és gondozást igényelnek, és számuk világszerte rohamosan nő. A mai hetven év feletti lakosság 10%-a és a nyolcvan év felettiek 20%-a szenved ettől a betegségtől, ápolásuk finanszírozása már most sem biztosított.

Vagyis a 21. század embere nemhogy nem egészségesebb, hanem sokkal inkább ki van téve különböző krónikus betegségeknek – sőt rövidebb ideig is él majd, mint szü­lei. Ennek fő okozója korunk első számú népbetegsége, az elhízás, azon belül is a kó­ros elhízás, mely egészen pontosan a BMI (Body-Mass-Index) 25 (elhízás), illetve 30 (nagyfokú elhízás) fölötti értékét jelenti. Az elmúlt évben vezették be hivatalosan az extrém elhízás (35 feletti BMI) fogalmát, mely eddig ismeretlen volt. Az Egyesült Ál­la­mokban található a legtöbb túlsúlyos ember a világon, és a kiskorúak közül a fiúk 7,3%-a, a lányok 5,5%-a szenved az extrém elhízástól. Ez összességében ke­reken négy millió extrém túlsúlyos kiskorút jelent, akik nagyobb gyakorisággal találhatók az afro-amerikai és a latin-amerikai népes­ség körében. Egy példa a túlsúlyosság mér­té­ké­re: egy ilyen tizenkét éves kisfiú 152 cm-es magasság mellett 82 kg súllyal rendel­kezik.

A probléma korántsem csupán esztétikai jellegű: ezek a fiatalok már huszonéves korukban éppolyan mértékben szenvednek a fent említett civilizációs betegségektől, mint mostani nagyszüleik. Tehát a szívkoszorúér részleges elzáródásától, érrendszeri, keringési problémáktól, cukorbetegségtől, zsírmájtól és ízületi panaszoktól. Ez konk­rétan azt is jelenti, hogy, amennyiben nem változtatnak életmódjukon és nem sikerül nagy­mértékben lefogyniuk, a jelenlegi statisztikai átlagnál 10-20 évvel rövidül várható élettartamuk. Tehát amíg az átlagos amerikai férfi 80 évig él és az átlagos amerikai nő 85 évig, addig ezek a férfiak csupán a 60-70., a nők pedig maximálisan 65-75. élet­évüket érhetik meg. Ezzel a statisztikával (átlagéletkor 67,5 év) pedig immáron „utol­érik” a nyolcvanas évek Kínáját vagy a hatvanas évek Ma­gyar­or­szágát!

Eddig úgy tartották számon, hogy az elhízásért elsősorban a – fejlett országokra jellemző – modern életvitel, a mozgáshiány, az egyoldalú étkezés vagy a stressz a felelős. Az elhízás azonban a kilencvenes évektől napjainkig olyan mértékben foko­zódott, illetve váltott át a kóros elhízás elterjedésébe, hogy az már nem indokolha­tó pusz­tán a fent említett életmóddal, különösen, hogy a kilencvenes évek óta sehol sem változtak radikálisan sem az étkezési, sem az életviteli szokások. És nem csak a fejlett, jóléti államok érintettek, hanem kifejezetten gyorsan terjed az elhízás a világ el­mara­dottabb, fejletlenebb régióiban és a feltörekvő nemzeteknél is. Megfigyelhető továbbá az a tendencia is, hogy egy társadalmon belül a szegényebb rétegek körében több az elhízott gyermek. Szerepet játszanak persze az ebből a szempontból hátrá­nyos genetikai adottságok is, például Óceánia népességének ma már 75%-a érintett.

A valódi okok közé sorolható az olcsó és kényelmes gyorsétter­mi étkezés töme­ges elterjedése, melyből hiányoznak mindazok a vitaminok, nyomelemek és esszen­ciá­lis zsírsavak, melyek nélkül nem működik optimális módon sem a hor­mon­ház­tar­tás, sem a zsírégetés, sem az egyéb anyagcserefolyamatok. A nyugati világ iskoláiban már alig van saját konyha, de közelükben gyakran találunk gyorséttermeket és az iskolai büfék exkluzív szerződé­seket kötnek az édesség- és üdítőital-kereskedőkkel. A kór­házak nagy­kony­háiban is ismeretlen a friss alapanyagokból készült étel, költ­ség­ha­té­ko­nyabb porleveseket és egyéb instant ételeket kapnak a gyógyulófélben levők. Egyes kimutatások szerint a fejlett orszá­gokban élő népesség legnagyobb része már most cink-, szelén- és magnéziumhiányban szenved, az esszenciális zsírsavak pedig szinte mindegyikőnk táplálékából a kívánatos mértéknél jobban hiányoznak. A króm­hiány a zsírégetés zavaraiért és ezáltal az elhí­zásért felelős, a mangánhiány pedig az inzulintermelés zavaraiért és ezáltal a cukorbetegség kialakulásáért, és a sor még hosszan folytatható. A túlzott cukorfogyasztás és az egyéb adalékanyagok nagy­mér­tékű fogyasztása pedig még tovább fokozza a szervezet vitamin- és nyom­elem­igényét, mely eleve sem kielégített.

Ha nincsenek meg bizonyos nyomelemek a szervezetben, hiába fogyasztunk mes­ter­sé­gesen előállított vitaminokat, azokat nincs mi bevigye a vérbe vagy a csontokba, így felesleges ballasztként kiválasztódnak a bélrendszeren keresztül. A zöldségekben-gyümölcsökben-magvakban természettől fogva meglévő nyomelem-vitamin-kombi­nációk viszont sikeresen bejutnak az emberi szervezetbe és felszívódnak a sejtekben. A modem ember sohasem éhezik, sőt hízik, de telirakott tányérok előtt hal belülről éhen a szervezete.

Az esszenciális zsírsavak eredetileg bőségesen szerepeltek az ember étlapján: a leg­több vadon elejtett állatban, halban és elfo­gyasztott termésben jelen voltak. A mo­dern körülmények között termesztett, műtrágyázott takarmánynövényekben már szinte egyáltalán nincsenek esszenciális zsírsavak, így a hízóállatok sem vehetik fel őket a táplálékkal, tehát az emberhez sem jut elegendő belőlük. Ugyanez a helyzet a mű­trá­gyá­zott zöldségekkel és gyü­mölcsökkel is. A csecsemő normális esetben az anya­tejjel szívja magába az esszenciális zsírsavakat, melyek az idegrendszer egész­sé­ges fejlődéséhez alapvetőek. Bizonyított tény, hogy az esszenci­ális zsírsavak hiánya gyer­me­kek­nél az idegi és mentális fejlődési folyamatok zavaraihoz vezetnek, ezért nem véletlen, hogy egyre gyakoribbak a figyelem- és mozgászavaros, tanulási prob­lé­mák­kal rendelkező gyermekek. Az is bizonyított tény, hogy eme zsírsavak hiánya kortól függetlenül az embernél depresszióhoz és egyéb idegrendszeri zavarokhoz – például Alzheimer-kórhoz –, valamint az immunrendszer zavaraihoz vezetnek. Ezért egyre több az aller­giás vagy autoimmun betegségben szenvedő gyermek és felnőtt is.

Az elhízás legfontosabb kísérő betegségei a magas vér­nyomás, a szívelégtelenség, a zsír­máj, az alvási apnoe (enyhébb formájában „horkolás”), a cukorbetegség, az ér­el­me­sze­se­dés, az epehólyag-be­tegségek, a mozgásszervi megbetegedések és a jó- és rossz­indulatú daganatok kialakulása – valamint a nők terméketlensége. Amennyi­ben eme kórképek felsorolásánál tisztességben megőszült bácsikák és zoknit horgolgató nagy­mamák jutnak eszünkbe, akkor képzeljük el, jobban mondva fogadjuk el és ve­gyük komolyan a fenyegetést, hogy mindez a fiatal korosztályra vonatkozó felsorolás volt. Kép­zeljük el, hogy a kismamák többsége veszélyeztetett terhes, kép­zeljük el a szü­lészeti osztályokat, ahol standard kezelésnek számít a cukorbeteg újszülöttek ellá­tása, képzeljük el az óvodákat, ahol a gyermekek sorban állnak naponta többször, hogy az óvónéni meg­mérje a vércukrukat és beinjekciózza az inzulint nekik. Kép­zel­jük el az iskolákat, ahol gyógytornászokra van szükség tornatanárok helyett, hipo­aller­gén, diabetikus ételt adnak a menzán, és ritka az olyan gyermek, aki nem szed figyelem­zavar elleni gyógyszert, képzeljünk el a harmincasok több éves várólistáit térd- és csípőpro­tézis-műtétre – tehát képzeljük el az egészség és fiatalság nélküli éle­tet. Képzeljük el mai babakocsijainkat, ruhaméretezéseinket, tömegközlekedési esz­kö­zeinket, kórházi ágyainkat, koporsóinkat és társadalombiztosításunkat – egy vi­lá­got, amely már nem passzol ránk és ezért nem is finanszírozható.

Az Európai Unió Parlamentje nemrég irányozta elő, hogy a jövőben a – kü­lö­nö­sen a gyermekek által is vásárolt – élelmiszere­ken legyen feltüntetve a száz grammra eső zsír, telített zsírsavak, szénhidrát, cukor és só mennyisége. Ez azonban csak egy ap­ró lépés a szakadék szélétől visszafele. A potenciális járulékfizetők száma az aktív ko­rúak arányának csökkenése miatt világszerte további 10%-kal fog csökkenni a jövő­ben. Ha nem tartjuk egész­ségben társadalmainkat, az emberek nem érik meg egész­ségben az időskort, akkor nem lehet szó a munkaerőpiaci részvételi arány emelé­séről és a nyug­díj­kor­határ további kitolásáról, tehát már nemcsak a nyugdíjak nem, hanem az egészségügyi rendszer sem lesz finanszírozható. Mivel az időskori meg­betegedések szoros kapcsolatban vannak a korábbi egészségi állapottal és élet­vitellel, már ma drasztikus módszerekkel kellene küzdeni a dohányzás, a túlzott alko­hol­fogyasztás és a túlsúly ellen. E küzdelem már az óvodáskori egészséges életmódra való neveléssel kellene, hogy kezdődjön, és fontos szerep kellene jusson a prevenciós jellegű programoknak és a szűrővizsgálatoknak is.

Mindez azonban nem elég. Át kellene, hogy álljunk a népesség kizárólag költség­ha­tékony és profitorientált élelmezésének liberális szempontokat kielégítő szer­ve­zé­sé­ről a nemzetgazdaság egészének fenntarthatóságát szolgáló, friss idénytermékek fel­hasz­ná­lá­sát ösz­tönző étkeztetési rendszerre (a bölcsődéktől a munkahelyeken át az öregek otthonáig), mely által „mellékesen” sok ember számára teremthetnénk mun­ka­le­he­tő­sé­get is mind a me­ző­gaz­da­ságban, mind az élelmiszeriparban, mind pedig a köz­ét­kez­te­tés­ben, nagy­konyhákon. Azok, akiknek már sehol máshol nem jutna esély a munka­erő­piacon, ez által a népétkeztetési rendszer által újra adó- és járulékfizető állam­polgárokká vál­hatnának.

Ez önmagában persze csupán a problémák egy részét oldaná meg, szükség lenne egy új, ösztönzésre épülő egészségbiztosítási rendszer bevezetésére, mely már meg­lévő, egyéb biztosítási ága­zatokban alkalmazott módszereket ültetne át a rendszerbe, ezál­tal serkentve a népesség önálló felelősségvállalását saját és gyermekei egész­ségének megőrzésében. Ami az autó- vagy az életbiztosításban teljességgel elfoga­dott, hogy a biztosított autó tulajdonosának igen sok különböző adat függvényében (kor, nem, lakhely, foglalkozás stb.) határozzák meg a fizetendő biztosítási díjat, ugyan­így elfoga­dott kellene, hogy legyen az egészségbiztosításban.

Az egészség egy dinamikus folyamat, melyet nem elég egyszer elérni, meg­őr­zé­sé­nek biztosítását csak a mindennapokba beiktatott folyamatos, aktív egészségmegőrző sze­rep­vállalással lehet elérni. Nem kötelező, éves egészség- és súly kontrollt kellene be­vezetni, melyet a gyermekeknél a közoktatási intézményekben végeznének el, a felnőt­teknél pedig hivatalos egészségcentrumokban, hogy ezáltal ne tegyék ki a házi­orvo­sokat korrumpálható helyzetnek. A súlykontrollt kiegészítenék egyéb vizsgálatok is, melyek a túlzott alkohol- és cigarettafogyasztás kiszűrését szolgálnák, továbbá egyéb, az egészségi állapot meghatározása szempontjából fontos rutinszerű labor­vizs­gálatok is. Ha a biztosított egészségi vizsgá­latának végeredménye azt igazolja, hogy nem tett meg mindent egészségének megőrzéséért, a súlyeltérés, dohányzás ténye stb. mértékének arányában emelkedne fizetendő egészségbiztosítási hozzá­já­ru­lása, progresszívan. A kiskorúakért és tanulókért szüleik a felelősek, a terhesek és há­rom év alatti gyermekkel rendelkező édesanyák mentesülnek ezek alól a kontrollok alól és automatiku­san legalacsonyabb járulékfizetési kategóriába kerülnének vagy járulék­mentességet élveznének. Aki nem venne részt a kontroll­vizsgá­lato­kon, az auto­mati­kusan a legmagasabb – tetemes – biztosítási járulékot fizetné.

Természetesen nemcsak passzív, hanem aktív formában is kel­lene a népességet támogatni egészségének megőrzésében. A teljes lakosság tökéletes informálása lenne az első lépés, ugyanis még a mai nyugati társadalmak egyébként magasan kvalifikált népessége is meghökkentően alacsony ismeretszinttel rendelkezik saját testét és biológiai folyamatait illetően. A felnőttek az alapvető táplál­kozás­tani és életviteli ismeretekkel sem rendelkeznek, és a termékenység és fogamzásgátlás össze­füg­gé­sei­ről még a nőknek sincsenek fogal­maik, akiket pedig ez direkt módon érint. Az egész­séges étkezés intézményesítése után az egész népesség számára anyagilag elér­hetővé kellene tenni a rendszeres sportolás lehetőségét, ingyenes vagy kedvezményes sport­szer- és teremhasználat formájában.

A hagyományos kínai orvoslás filozófiáját követve nem az utólagos gyógyításra, ha­nem a megelőzésre, az individuális keze­lésre, valamint az orvos és a „beteg” szo­ros kapcsolatára kellene a súlypontot helyezni. Már a kezdődő, apró panaszokat is ko­mo­lyan kellene venni és azokat azonnal kezelni. A jelenlegi egészségügy töké­le­te­sen ignorálja az alternatív gyógymódokat, azokat teljesen kizárja az egész­ség­biz­to­sí­tá­si rendszerből, így megfizethetetlenül drágává és nehezen elérhetővé, exkluzívvá téve a lakosság legna­gyobb része számára. Ha mindenki számára elérhetővé tennénk a meg­előzésre alkalmas egészségmegőrző módszerek (például akupunktúra, aku­presszúra, masszázs, homeopátia stb.) rendsze­res, sőt gyakori igénybe vételét, akkor nemzetgazdasági szinten is érezhető megtakarításokhoz juthatnánk az egészségügyi ki­adá­sok terén, nem is beszélve a munkahelyteremtés lehetőségeiről. Minden na­gyobb méretű munkahelyhez (például iskolához, kórházhoz, üzemhez, iroda­épület­hez stb.) kellene egy egészség-szolgáltatási (és sportolási) központot integrálni, ahol a dol­gozók hatékony módon, kényelmesen és alacsony költségek mellett vehetnék igény­be az egészségük fenntartásához szükséges szolgáltatásokat.

Fontos lenne a kontrollok szolgáltatásszerű megszervezése és az emberek meg­ér­te­tése azzal kapcsolatban, hogy a rendszer finanszí­rozhatatlanságának veszélye fenn­áll, a működőképes egészségügy mindannyiunk érdeke és mindenki kötelessége hoz­zá­járulni a kockázatok minimalizálásához illetve a rendszer finanszírozha­tóságához. A rendszer előnye, hogy igazságos és összeegyeztet­hető a magánember érdekeivel – az egészségben maradással és az egészségügyi kiadások ésszerű keretek között tar­tá­sá­val. Ellentétes azonban az élelmiszer- és gyógyszerlobby törekvéseivel.

Élethosszig tanulni – élethosszig dolgozni

Ha egy nagy létszámú időskorú népcsoport jövedelmeit szeret­nénk finanszírozni, vissza­fele kell, hogy meneteljünk az időben ahhoz, hogy a probléma megoldásához közelebb kerüljünk. Kézen­fekvő az első lépés, miszerint a nyug­díj­kor­határt a lehető leg­tovább ki kell tolni. Ha ezt megtettük, akkor megfelelő minőségű és mennyiségű mun­kát kell biztosítsunk az ötventől hetven-hetvenöt éves korosztályig dolgozó em­be­rek számára. Felmerül a kérdés, hogy ez a fennálló rend keretei között (a költ­ség­ha­té­kony­ság és profit­maximalizálás mindenek felett való fontossága) megvalósítható-e. Ma már nem a termelékenység fokozása és a költséghatékonyság kellene, hogy legyen a kihívás, hanem a fenntartható munkahely­teremtés és ezáltal járulékfizetés. Fel­merül továbbá, hogy ez milyen minőségű és mennyiségű munkát jelentsen az adott egyén számára, és hogy a közeljövőben fennálló feltételek között (igen kevés fiatal, kevés középkorú, sok idősebb) ez a különböző szakmákon belül milyen kor­cso­port­beli elosztást tesz lehetővé, ésszerűvé, illetve szükségessé.

Abban az esetben, ha adott egy társadalom, ahol minden sarkon található egy zsú­fo­lásig teli idősek otthona, viszont relatíve kevés a fiatal, egészséges, megfelelő fizi­ku­mú munkavállaló, abban az esetben felmerül a kérdés, hogy van-e értelme peda­gó­gu­so­kat, köz­gazdászokat, jogászokat és újságírókat képezni húszéves emberek cso­port­jaiból, akiknek a fizikai munkaerejére egyrészről szükség lenne, másrészt pedig szo­cia­lizálódásuk és élettapasztalat-szerzé­sük szempontjából is hasznos lenne szá­muk­ra a csoportmunkát igénylő szakmák gyakorlása. Miért sürgetjük a tanulási élet­sza­kasz lezárását manapság, az egész életen át tartó tanulás korszakában, amikor az át­lag­ember élete szerte a világon már rég nem arról szól, hogy egy, a fiatal éveiben el­sa­játított szakmában dolgozza le életét? A legtöbb szakmában már ma is elvárás és kö­vetelmény a rend­szeres továbbképzés, illetve átképzés. Miért ne legyen az oktatási rend­szer teljesen rugalmas ebben a rohamos sebességgel változó világban, ahol a munka­válla­lóktól is hasonló rugalmasságot várnak el, s az információ egy része is ugyan­ilyen nagy sebességgel avul el? A fiatal nemzedéket eleve arra lenne célszerű rá­ne­velni, hogy törekedjen fizikai és mentális egészségének fenntartására hosszú távú terhel­hető­képes­ségé­nek megőrzése érdekében, maradjon egy életen át motivált az egyre több ismeret és tapasztalat megszerzésé­re és hasznosítására, és nem utolsó sorban legyen nyitott a váltásra.

A Lisszaboni Stratégia előirányozta számunkra az életen át tartó tanulást, és ezt alá­támasztják mindazok a kutatások, amelyek azt igazolják, hogy az ember jóval a fia­tal évein túl is ugyanolyan tanu­lékony maradhat, sőt, mélyebb, intenzívebb tanu­lásra ké­pes, mert az elsajátított ismereteket sokkal magasabb szinten tudja egymással össze­kombinálni. Manapság már nem a poroszos iskolarendszer magolós tanulás­technikáira van szükség, hanem sokkal inkább az individuális tehetséggondozásra, a problé­ma­megoldó képesség fokozására, a kiváló kommunikációs készség elsajá­tí­tá­sára és nem utolsó sorban magára az életen át történő tanulásra való motivá­lásra. Hiába költöttek el már a világon dollármilliókat azokra a pszichológiai kutatásokra, amelyek a csoportképződésről és a ha­tékony csoportmunkáról szólnak (persze nem az oktatási, hanem a gazdasági szféra szolgálatába állítva), ha mindezeket a meg­szer­zett ismereteket az óvodákban és iskolákban egyáltalán nem használják fel. Hiába tud­juk, hogy mekkora lenne az ideális osztálylétszám és az inspiráló környezet, hiába rendel­kezünk legmélyrehatóbb ismeretekkel a tanulástechnikát illetőleg, ha még léteznek tíz fősnél nagyobb osztálylétszámok, hiába a kitűnően kiképzett tanár, ha lehe­tetlen feladat elé állítják és szétmorzsolja energiáit.

Az emberekkel való munkákat, amilyenek például az egész­ségügyben, oktatásban és sok egyéb más területeken található szakmák, nem lehet és nem is szabad gépe­sí­teni vagy túlzottan ra­cionalizálni. Kisgyermekek gondozásához, gyermekek és fel­nőt­tek oktatásához, aggkorúak ápolásához nem lehet túl sok munkaerőt felhasználni, mert minden egyes személynek lehet még további értelmes munkát adni, ami az el­lá­tás színvonalát még tovább eme­li. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez megfelel a rövid távú profitmaximalizálás szolgálatában álló feltételeknek, ellenkezőleg; célunk azon­ban addig nem lehet egyes személyek vagy cégek pro­fitjának fenntarthatósága, amíg társadalmaink fenntarthatóságát nem biztosítottuk.

Feltétlenül szükséges lenne a teljes foglalkoztatottság feltételeit megteremtő ága­za­ti struktúra kialakítása, mely azonban a maitól eltérő életkarrier-tervezést jelen­tene az egyén számára. Eleve nem válhat a tanulás és az új szakmában való pálya­kezdés ki­zá­ró­la­go­san a fiatalok részére fenntartott privilégium olyan körülmények között, ahol a munkavállalók nagyobb hányada közép- és időskorú, és az ágazatok termelési struktúrái és a piaci feltételek gyorsan változnak. A középkorúak és idősek munka­végzésének és járulékfizetésének biztosítása érdekében a fiataloknak – a maradékelv alapján – a kezdő években csak azokat a szakmákat lenne szabad kitanulni és azokat a munkákat végezni, amelyeket a náluk idősebbek már nem tudnak, vagy nem akarnak elvégezni; ők később úgyis válthatnak majd és végezhetik a képességeiknek és motivációjuknak megfelelő tevékenységeket. Ehhez viszont szükséges lenne egy olyan oktatás­politika kialakítására, amely meghatározott feltételeket szab egyes szakmákban való továbbtanuláshoz olyan formában, hogy vagy egy bizonyos (magasabb) életkort, vagy megfelelő számú munkaév teljesítését bármely ágazatban, vagy pedig a gyermekvállalást állítja követelményként.

Meg kellene gondolni, hogy mi okoz nagyobb nehézséget az egyén számára: az, ha hivatását és az általa kiválasztott szakmát (merről adott esetben még fogalma sincs) csak egy-két évtizeddel később tanulhatja ki és gyakorolhatja, de ennek fejében nyugdíjas koráig dolgozhat és megfelelő szintű nyugdíjat kaphat — vagy pedig ha a piac láthatatlan keze pofozza át egy-két, a szabadon, liberális elveknek megfelelően kiválasztott szakmában ledolgozott évtized után a hosszú távon álláskeresők, át­kép­zés­ben résztvevők és csekély nyugdíjjal rendelkezők táborába? Nem pusztán szer­vezés kérdése-e, hogy ők is munkát kaphassanak, ha egyszer sok ágazat­ban elkelne a segítő kéz, csak „nehezen” finanszírozható a további alkalmazottak felvétele és be­ta­ní­tása? Másrészről, miért igazságos és mivel indokolható az a rendszer, amelyben az érté­ke­sebb állá­sok zömét a fiatalok (negyven alattiak) részére tartják fenn, akik azon­ban nem rendelkeznek azzal a szakmai és élettapasztalattal, amellyel idősebb, de még teljes­séggel terhelhető kollégáik? Életké­pes és fenntartható-e ez a rendszer, ha még a fiatalok egy része is munkanélküli benne? Amíg kizárólagosan a költséghatékonyság és ezzel a termelési tényezők (így a munkaerő is) minimalizálására való törekvés érvé­nyesül benne, biztosan nem.

Egy nemzetgazdaság közös jövője, foglalkoztatási politikája és ágazati struktúrája csakis egységesen, az adott társadalom lehe­tőségeinek megfelelően és a fenn­tart­ha­tó­ság elvei alapján lehet kialakítva, és nem megengedhető, hogy az egyes munkaadók külön-külön kénye-kedve szerint alakuljon annak függvényében, hogy éppen a rövid távú profitmaximalizálás vagy a jobb konjunktúra függvényében engedhető-e meg főbb munkahely kialakítása vagy eltörlése és a szociális szempontok fokozott figye­lembe vétele vagy ignorálása. Nem bízhatjuk a szabad piacra a szociális létesítmények meg­létét, hiszen azok a meglévő és várható korcsoporteloszlás mellett már senki szá­mára sem jelentenek rentábilis üzletet illetve fi­nanszírozhatóak kellőképpen, ellen­kezőleg, a fennálló demográfiai tendenciák mellett örülhetünk, ha nullszaldósan meg tudunk felelni annak a nagy kihívásnak, hogy minden idős ember méltóságának elvesztése nélkül, elfogadható egészségi és szociális körülmények között élje meg utolsó, nyugdíjas éveit.

Dinamikusan változó, egységes foglalkoztatáspolitikát kell kialakítani, melyben min­den meglévő munkaerő-kapacitás kihasz­nálására lehetőség van azáltal, hogy a munka­erő­igényes ágazatokat is fejlesztjük; ennek persze ára van, például a me­ző­gaz­da­ság­ban sok munkaerő által megtermelt termékek cserearánya kedvezőtlen – de még így is rentábilisabb, mint az elöregedett, elhagyott régiók fejlesztése, a munka­nélküliek tömegének ellátása, az adóbevételek elvesztése együttesen. Az oktatásban, egész­ség­ügyben és ápolási szektorban a jövőben rengeteg embert lehetne foglal­koz­tat­ni, és, habár ez sem tartozik a legrentábilisabb ágazatok közé és az ezek­ben az ágaza­tokban végzett munka nem mindig biztosít magasabb hozzáadott értéket, mégis egy élhető és fenntartható alternatívát nyújthatna egy teljes foglalkoztatással rendel­kező nemzetgazdaság formájában – a mai, szétaprózott struktúrájú és nagy anyagi egyen­lőtlenségeket magában hordozó, demoralizált és segélytől függő nép­cso­por­tokkal rendelkező országképhez képest. Nem tudunk máról holnapra csupa agy­se­bész­ből, operaénekesből és űrkutatóból álló társadalmat előállítani, de köteles­ségünk lenne legalább egy mun­ka­nél­kü­li­ségtől és mélyszegénységtől mentes állam, világ ki­alakítására törekedni, hiszen ehhez a XXI. században már minden adottság, tudás, technológia és szervezeti feltétel megvan.

A fennálló globál-liberális munkaerőpiaci elosztás eredménye­képpen ma a fejlett or­szá­gokban fiatalok tömegei munkanélküliek, miközben a feltörekvő országokban alacsony bérért végzik munká­jukat költséghatékonysági szempontból verseny­képesebb társaik. Őket követik a képzettebb, de szintén „kiszervezett” középkorú kollégák, az idősebbek pedig itt is, ott is lemaradtak. A posztmodem munkavállaló globális ideálképe lassan kikörvonalazódik: 18 éves, igénytelen, még nem érett­ségi­zett, de már folyékonyan beszél négy nyelven és két másikon középfokon, mobilis és alkal­mazkodó, mo­tivált és törekvő, a számítógépkezelést az anyatejjel szívta magába, ugyan­akkor magasszintű kommunikációs készséggel is rendelkezik és természetesen öröm­mel dolgozik hosszú távon éhbérért. Viszont valakinek meg is kellene majd vala­hol a világon vásárolnia az általa előállított terméket, ezért gond az, hogy a nem éh­bérért dolgozó, immáron munkanélkülivé vált emberek már nem konzumálnak. Más­részről viszont valakinek előzőleg csúcsszínvonalú oktatásban is részesítenie kellett a hat nyelven beszélő, kulturált és magasan kvalifikált serdülőkorút, és mind­ezt lehetőleg egy olyan állam pénzén, mely pedagógusait nem fizeti meg.

Ha továbbra is fennmarad az az alkalmazási szokás, hogy a munkaadók csak a (maximálisan) ötven évnél fiatalabbaknak adnak szívesen munkát, egy-két évtized múlva a demográfiai folyamatok­nak köszönhetően a tovább csökkent számú fiatalok mind el tudnak majd helyezkedni (ami a mai viszonyok között elképzelhetetlen szce­nárió), de a megnövekedett arányú és számú közép- és időskorú munkanélküliek töme­gét kell majd közpénzekből eltartani, majd, miután csak csekély mértékben fizetett nyugdíjjárulékot, aggkorá­ban szociális segéllyel megmenteni a mély­szegény­ség­től. A fiatalok persze boldogan elfoglalják majd munkahelyeiket, annak biztos tu­da­tában, hogy bármennyire erőlködnek is, szakmai pályafutásuk rövid lesz és hirtelen mó­don fejeződik be, nem biztosítva elegendő anyagi hátteret a hátralévő átlagosan har­minc évre, mely az utcán vár rájuk. Felvetődik majd a kérdés, hogy egy előre­lát­ha­tó­lag ilyen életpályát befutó ember mennyire szívesen alapít majd családot, illetve hogyan látja el élete hátra lévő idejében iskoláskorú, tanuló gyermekét.

Értékrendszer és választási rendszer, avagy a generációk háborúja

Aki ma, logikus érvektől vezérelve megkérdőjelezi a modern demokrácia azon tu­laj­donságának időszerűségét, miszerint egy mai társadalom politikai irányításához fel­tét­lenül többpártrendszerre van szükség, jogosan teszi ezt. A nyugati és átalakuló tár­sa­dalmak politikai pártjai már régóta nem képviselnek egyetlen elkülönülő nép­cso­por­tot, osztályt vagy réteget sem, de még csak egymástól eltérő látásmóddal vagy esz­köz­rend­szer­rel sem rendelkeznek. Nincsen olyan párt, aki kizárólagosan egy-egy szeletét képviselné a társadalomnak (például egy ágazatban dolgozókat vagy megyé­ben élőket), ugyanakkor a társadalom egyetlen csoportja sem mondhatja el magáról, hogy őt egy párt képviselné. Ami a pártokat egymástól megkülönbözteti, az kizáró­la­go­san a finanszírozásuk mögött álló (láthatatlan vagy csak sejthető) eltérő érdek­há­ló­za­tok rend­szere, valamint a felhasznált különböző kommunikációs és mar­ke­ting­stra­té­giák. Ugyan­azon célok vezetik őket (szavazatfogás érdekeik érvényesítése vagy be­fo­lyá­suk növelése céljából), ugyanazt ígérik (jólétet), és igen sok energiát fektetnek más pártoktól való meg­kü­lön­böz­teté­sükbe (termékdifferenciálás). Céljaik elérésére elő­ször meg kell határozzák a társadalom számukra még elérhető csoportja­it, melye­ket jó eséllyel meg lehet győzni a pártjukra való szavazásra (piaci rés felfedezése, piac­szeg­men­táció és célcsoportképzés).

Az egymástól – ha mégoly csekély mértékben is – eltérő kulturális hagyo­má­nyok­kal, kommunikációs szokásokkal vagy érdekekkel rendelkező célcsoportok polarizá­lása azonban társadalmi szem­pontból káros tevékenység, mert egyrészt csökkenti a társa­dalom egységességét és összetartó erejét, másrészt felesleges kiadásokat okoz a nemzetgazdaság számára (kampányok, egy-egy kormány­váltást követő felerősödő intézményi és szervezeti fluktuáció), harmadrészt instabillá teszi a már meglévő intézményrendszert, melynek hatékony működéséhez és stratégiai munkájához egy-egy legiszlatúra-periódusnál jóval hosszabb időszakra lenne szüksége. A „szakértői” kormányok kialakítása tehát hatékonysági szempont­ból előnyös lenne.

Megkérdőjelezhető ugyanakkor az is, hogy a XXI. században, a globalizáció és az internet évszázadában jogos-e még az a po­litológusok által megfogalmazott félelem, hogy egyszerre több politikai erő (párt) létezése nélkül nem létezik az emberek számára megfelelő, különböző számú érdekképviselet. Egyrészt a pártok utólagosan számon kérhető módon saját magukon kívül senkit nem képviselnek, másrészt pedig, ha ezen logika és érvelés mentén haladunk, akkor felvetődik a kérdés, hogy akkor miért nem szerve­zünk a társadalom legfontosabb vagy legnépesebb csoportjai köré professzionális módon pártokat: például nők, férfiak, gyermekek, családosok, egyedü­lállók, fiatalok, idősek, közalkalmazottak, vállal­kozók, sportolók, fogya­té­ko­sok, hogy csak néhány olyan csoportot említsünk, akik valóban közös érdek­rend­szer­rel rendelkeznek, persze átfedésekkel. Korszerű statisztikai módszerekkel könnyedén lehetne egy társadalom szavazati joggal bíró tagjainak tömegéből homogén és elég­séges számú sokaságokat alkotni.

Feltételezhetjük, hogy a jövőben az időskorúak és nyugdíjasok szavazati joggal és azonos érdekekkel (megfelelő szintű nyugdíjra való jogosultság) rendelkező társa­dal­mi rétege, amelynek létszáma már most is jelentős és igen nagy mértékben növek­szik, igen nagy beleszólással bír majd a különböző, Európa Parlamenti, önkormány­zati és országos választásoknál. Feltételezhető, hogy, amennyiben a többpárti de­mok­rácia továbbra is fennmarad, a legtöbb politikai formáció a többség (a nyugdíjas korúak) érdekeit fogja kiszolgál­ni, továbbá a piaci rést kihasználva alakulnak majd a kisebbség, a fiatalabb korosztály törekvéseit kifejezésre juttató pártok is. Ezáltal meg fog változni az érett demokráciák politikai tájképe, és diffúz, meghatározhatatlan érdek­csoportok polarizáltsága helyett generá­ciók háborújáról beszélhetünk majd.

Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, nemcsak egy gyökeresen új érdek­képviseleti rend­szer­re lenne szükség, hanem egy, az egész társa­dalmat átfogó, az egyének minden élet­sza­ka­szán átívelő, egymással dinamikus összhangban lévő alrendszerekből álló, igaz­sá­gos és méltányos, fenntartható gazdaságpolitikai és társadalombiztosítási rendszer kiala­kítására is.

Irodalomjegyzék:

• Botos Katalin szerk.: Idősödés és globalizáció, Nemzetközi pénzügyi egyensúlytalanság, Tarsoly Kiadó, Budapest, 2009

• Jean Ziegler: A szégyen birodalma, Kairosz Kiadó, 2009

• http://www.focus.de/politik/deutschland/pflegenotstand-alt-arm-abgehaengt_aid_213373.html