Szabó László Tibor

Villámcsődület

HUSZONEGY GROTESZK

BUDAPEST

A kötet kiadását a
Cityrama Utazási Iroda
támogatta

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

© Szabó László Tibor, 2010

Szabó László Tibor 1938-ban született. A szegedi József Attila Tudományegyetemen végzett magyar-német nyelv- és irodalom szakon. Később a társadalomtudományok felé fordult, – számos tanulmányt, cikket és recenziót publikált. Politikatudományi kandidátusi disszertációját 1987-ben védte meg a Magyar Tudományos Akadémián. A kilencvenes években ment nyugdíjba a Budapesti Műszaki Egyetem Társadalomtudományi Intéze­tének Politikaelméleti- és történeti tanszékéről egyetemi docensként. Néhány éve fordult aktívan az irodalom felé, több írása jelent meg az Ezredvégben, a Népszava Szép Szó mellékletében és különböző internetes honlapokon.

Szabó László Tibor egy éven belül második novellás kötetével jelentkezik. Több évtized mulasztását kell bepótolnia – mondta egyszer. Életének korábbi időszakában oktatás- és tudományszervezéssel foglalkozott, nyelvtanárként, majd egyetemi oktatóként kereste kenyerét. Első kötetével, az Operabállal ismeretlen íróként indult el, azóta már több irodalmi folyóirat és internetes honlap olvasói is találkozhattak írásaival. Ma már elmondhatjuk, hogy a baloldali értelmiség széles köreiben vált ismertté. Nemrégen jelent meg az Operabál című novelláskötetének második kiadása is.

A Villámcsődület is szinte kivétel nélkül groteszkeket és politikai abszurdokat tartalmaz. Talán ezekről a novellákról is el lehet majd mondani, hogy legalább annyira mikro-esszék a mai magyar társadalomról, mint amennyire irodalmi művek. Politikai abszurdok. De mi abban a meglepő, ha egy politológus politikai abszurdokat ír?

Az első árulás

A Távirányítás Kft. piaci részesedése egyértelműen progresszi­vitást mutatott. Ebben természetesen jelenős szerepet játszott a bekövetkezett igényrobbanás is, de nem lehetett elvitatni Cs. Nagy Aladár ügyvezető igazgató érdemeit sem, aki rendkívüli dinamikával irányította a céget. Kezdetben inkább csak a hagyományos termékek távirányításos módozatainak értéke­sítésével foglalkozott a Kft. Számos mosógépet és tűzhelyet adtak el. Később azonban további fogyasztási cikkek is sorra kerültek. A Kft. tulajdonképpen akkor vált országszerte ismertté, amikor elkezdte forgalmazni a távirányítós húspuhítót, valamint a szintén távolról bekapcsolható, fényt és hangot adó jojót. Ez utóbbi természetesen a gyerekek között vált közkedveltté, jól­lehet csak fantáziájukra hagyatkozhattak, miként ugrál a jojó távol­létükben. De talán éppen emiatt aratott a játék osztatlan sikert. Az árukínálatból persze nem hiányoztak a távirányításos dugó­aljszettek és a mennyezeti kárpitba beszerelhető rejtett fény­források szobába való belépés előtti beindítása sem. Nem­sokára megszületett a vállalat új szlogenje is: vezetéknélküli szegmensek integrálása. A fejlődés ugyanis egyértelműen ebbe az irányba mutatott.

Az európai piacon elért sikerek után a cég vezetése úgy döntött, hogy Ázsia és Afrika irányába is nyit. Cs. Nagy Aladár közel-keleti útját februárra szervezték meg, az induláshoz minden előkészület megtörtént. Az utazás előtt néhány nappal azonban fontos telefonhívás érkezett a Külügyminisztériumból. Cs. Nagy egyik régi barátja bizalmasan közölte, hogy a célba vett ország úgymond nem biztonságos.

A cég ügyvezető igazgatója megfontolt ember volt és úgy döntött, hogy egyik üzletkötőjét, Kerek Jánost küldi el maga helyett – bizonyos meghatalmazásokkal. A főnök széles mozdulatokkal kísért előadásában meggyőző képet festett a cég fejlődéséről, az expanzió lehetőségeiről és nem felejtette el kiemelni Kerek János érdemeit, tehetségét és ügyszeretetét sem. Még a közel-keleti ország egzotikus szépségeiről is részletesen szólt az igazgató tanácsban, az üzletkötő alig tudta visszafojtani határtalan örömét.

A repülőtéren a kereskedelmi kirendeltség egyik munkatársa várta, aki kocsijával egy kényelmes szállodába vitte. Közölte, hogy az üzletkötés természetesen nem a fővárosban történik, másnap két fegyveres kísérővel mintegy háromszáz kilométert kell még utazniuk az üzleti partnerekhez. János izgatottan várta a másnapot, táskájában a hagyományos cikkek mellett speciális ajánlatok is voltak, mint pl. kempinglámpa távirányítóval. A kempinglámpát persze a nomádok sátrai számára tervezték speciális kivitelben és keleties díszítéssel.

Másnap hajnalban egy terepjáró kocsi jelent meg a szálloda előtt népies ruhába öltözött sofőrrel. Ez tört angolsággal közölte, hogy János honfitársa más irányú elfoglaltsága miatt sajnos nem tud velük utazni, de ő jól ismeri az utat és estére már a megadott helyen lesznek. Az üzletkötő nyelt egyet, beszállt a kocsiba, a vezető barátságosan mosolygott. Nem sokkal a főváros elhagyása után fegyveresek állították meg őket.

Semmi, csak a szokásos igazoltatás.

Délfelé a forróság már szinte elviselhetetlen volt, a beszédből is kifogytak. Mindketten elmesélték családi állapotukat. Kerek János próbált szülővárosáról is némi képet adni, de aztán abbahagyta, mivel a kísérőt képtelen volt meggyőzni arról, hogy nem amerikai.

Estefelé elérték a várost, a célállomást. Egy közösségi épület­nek tűnő lerobbant kőházba kísérte két marcona fegyveres, leültették. A kísérőjét többet már nem látta.

Mintegy félórai várakozás után két, hagyományosan öltözött férfi lépett be a helyiségbe. Az egyikük kitűnő angol kiejtéssel beszélt, valószínűleg valamelyik angol egyetemre járhatott.

Közölték vele, hogy a cég ajánlataira fütyülnek, őt viszont csak 500 000 dollár váltságdíjért bocsátják szabadon. Rögtön levelet is írattak vele, a követségnek címezve. Szállása egy sötét kamra lett, amely még az elemi higiéniai követelményeknek sem felelt meg.

Hónapok teltek el, ruhadarabjaiból rongyok lettek, felbecsülni sem tudta, hogy mennyit fogyott. Többször felajánlotta fogva­tartóinak, hogy megszerzi a pénzt, ha elengedik. Körbejárja a rokonait, barátait, hiteleket, személyi kölcsönöket vesznek fel. Megpróbálta ékes angolsággal elmagyarázni, hogy Magyar­országon a török időkben kiengedték a várfogságból a foglyokat, hogy össze­gyűjtsék a váltságdíjat. Szimbolikus bilinccsel a kezükön járták a falvakat, és koldulták össze a pénzt. Becsület­szóra engedték el őket és a foglyok mindig is állták a becsület­szavukat. Vízióiban egyre gyakrabban jelent meg szülővárosa, családja, rokonai, barátai és kollégái.

Az egyik hajnalon két fegyveres – vállukon kalasnyikovval – tuszkolta ki a kamrából. Zavart tekintetével csak azt látta, hogy néhány lépés után már a sivatagban vannak, egy kisméretű repülőgép áll előttük. A gép kapitánya – valami furcsa egyen­ruhában – tiszteleg neki, beszállnak. A két kalasnyikovos meg­nyerő mosollyal integet utánuk és néhány pillanat elteltével már egy hazai repülőtéren landolnak. Az egész család, a rokonok, kollégák és jóbarátok, mind ott ujjonganak. Csak az a furcsa, hogy semmit sem változtak huszonöt év alatt. Fantasz­tikus – ez egy időbeli utazás is! Ott áll a tömegben Tóni is, aki leg­jobb barátja volt egy ideig. Most is tizenegy évesnek néz ki. János otthagyja a tömeget és Tónihoz lép. Barátja bizalmasan a fülébe súgja: „Az öreg Harangozó kertjében beértek a barackok, tele­zabáljuk magunkat és hozunk egy nagy szatyorral a testvéreidnek is.”

Tóni átugrik a kerítésen, János messzebbről figyeli, hogy nem jön-e valaki. Hirtelen megjelenik az öreg Harangozó két nagy fia, mindketten már elmúltak húszévesek. Könnyedén elkapják Tónit, aki alkudozni kezd velük. János nem hallja, miről beszélnek, majd Tóni integet neki, hogy jöjjön közelebb – Gyere ide! Megígérték, ha idejössz, akkor nem bántanak minket.

János eléjük áll, Tóni hátrál, már nem lehet újra elkapni. Hatalmas pofon csattan János arcán, úgy érzi, hogy szinte leviszi a fejét.

A sorozat hátulról érte. Felbukott. De csak a pofont érezte és valami kimondhatatlan lelki fájdalmat.

Villámcsődület

Pillanatok alatt fiatalok tucatjai lepték el a teret. Táskáikból, vagy kabátjuk alól könyveket kaptak elő és felmutatták a járókelőknek. Megdermedtek, ki-ki egy sajátos pózban tartotta maga elé a könyvet. A kínálat meglehetősen széles volt, az irodalom klasszikusaitól a politikai irodalomig bezárólag. Sokaknak feltűnt, hogy az ajánlott könyvek között a marxizmus számos klasszikusa és szubklasszikusa is szerepelt. Az állam­szocia­liz­mus megszűnte után ugyanis ezek a művek egyre kevésbé voltak fellelhetők a könyvesboltokban és a könyv­tárakban, néhány évtized elmúlta után pedig már csak egyes antikváriumokban voltak kaphatók.

Akik már találkoztak a villámcsődület jelenségével, azt várták, hogy a fiatalok néhány perc elteltével szótlanul eltűnnek. De nem ez történt, az alakok megtartották a kialakított pózokat és egy­szerűen „lefagytak”, vagyis nem mozdultak. Valami kóma­szerű állapotba estek és már órák óta ott álltak a tér egy-egy szegletében. A lelkiismeretes járókelők riasztották a mentőket, a rendőrséget és biztos, ami biztos, a tűzoltókat is.

A kiérkező mentőorvosok nem tehettek mást, mint nyugtázták a kómaszerű állapotot, ami valóban nem volt egyértelműen kómának mondható. Órák teltek el, míg az orvostudományi egyetem egy speciális csoportja kiszállt a térre és alaposabb vizsgálatnak vetette alá a fiatalokat. Az már első látásra egy­értelmű volt, hogy valamennyien egy korcsoporthoz tartoznak, leg­feljebb néhány év eltérés lehetett közöttük. A szoborként meg­merevedő tüntetőket a klinikára szállították és meg­kezdőd­tek az alaposabb vizsgálatok. Az áttörést a DNS vizsgálatok hozták meg. Előkerültek a korábbi dokumentációk is, amelyek szerint ennél a korosztálynál széleskörű kísérletek folytak a DNS-ben tárolt információk átírására. A biológusok már elég régen képesek voltak a genetikai módosításokra, vagyis arra, hogy pl. mesterségesen előállított kémiai betűkkel beleírjanak egy élő sejt DNS-ébe. A főleg kutatókból álló bizottság azt feltételezte, hogy a fenti jelenség is ide vezethető vissza. Szociális diszfunkciók léptek fel: szervilitás helyett rendszer­stresszt eredményezett a beavatkozás. A beszállított fiatalok álla­pota minden próbálkozás ellenére sem változott. Nem lehetett egyértelműen sem halálról, sem pedig kómáról beszélni, a vizsgálati alanyok mindenesetre érzéketlenek maradtak minden ingerre, hidegre és melegre stb.

Az ügy az Államtanács elé került, amely szokásos heti ülésének egész időtartamát ennek a jelenségnek szentelte. Mi­után az egyetem tudós szakemberei felvázolták az esetet, meg­kezdő­dött az élénk vita. Az államelnök elsősorban annak akart utána járni, hogy milyen célból is jött létre ez a villámcsődület. Mit akartak a fiatalok a könyvek felmutatásával elérni?

A legkülönbözőbb elméletek kerültek megtárgyalásra. A legképtelenebb közülük az volt, miszerint a tüntetés célja nem lehetett más, mint arra biztatni az embereket, hogy olvassanak többet és főleg jó irodalmat. Lehurrogták a felszólalót, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen tüntetést hátsó politikai szándé­kok nélkül szervezzenek meg. A fősámán, aki a történelmi egy­házak jogán volt jelen az Államtanácsban – hiszen a legősibb magyar vallást képviselte a testületben – az esetből rögtön igazolt­nak vélte a magyarok suméroktól való leszármazását, hiszen az egyik feltűnő helyen felmutatott könyv éppen a sumér-magyar eredettel foglalkozott. Azt már nem tudta meghatározni, hogy az említett kötet pozitív vagy negatív megítélést tartal­ma­zott-e a szóban forgó témában. Mindenesetre bejelentette egy­háza igényét egy jelentősebb összegre, amely az ide vonatkozó kutatások anyagi alapjait erősítené.

A kultuszminiszter egyértelműen a színházak megerősítésére vonatkozó igény kifejeződését látta a tüntetésben, hiszen ez nem lehetett más, mint egy művészi állókép, egy csodálatos tabló. Közvetlenül ezután felhívta a jelenlevők figyelmét a színházak sanyarú helyzetére.

A legnagyobb vitát a politikai irodalmon belül megjelenő marxista művek felmutatása váltotta ki. A résztvevők egyszerűen nem értették, hogy miként kerülhettek ilyen fiatal emberek kezébe Marx, Engels, Lenin és más, hasonló eszmeiségű szerzők köny­vei. Volt, aki veszélyes földalatti összeesküvést gyanított a jelen­ség mögött, mások pedig egyszerű tévedéseknek minő­sí­tet­ték az eseteket. Véleményük szerint a nyomdák összekeverték a régebbi lemezeket és a botanikai, ornitológiái stb. művek helyett ezeket nyomtatták ki és adták át a terjesztőknek. A fősámán az el­mondottakat élénk és helyeslő mozdulatokkal kísérte, majd meg­erősítette, hogy az ilyen esetek csakis tévedéseken és félre­értéseken alapulhatnak. Őt például egy hazafias lap újságírója kerek és dús szakálla miatt összetévesztette Marx Károllyal és meg­lehetősen becsmérlő hangon írt róla. A sajtóperben azután vállalnia kellett a bocsánatkérést, az újságnak pedig a kiigazítást. A bíróság egyébként Marxot is elmarasztalta szakálla és közgazdasági nézetei miatt.

Az Államtanács döntése értelmében a kómaszerű állapotban lévő fiatalokat a Szoborparkban állították fel Marx, Engels és Lenin társaságában. Ez megnyugvást hozott a vitában, azonban nem jelentette a probléma végleges megoldását. Az elkövet­ke­zen­dő hónapokban ugyanis újabb és újabb villámcsődületekre került sor és az eredmény a legtöbb esetben ugyanaz volt, mint korábban. A Belügyminisztérium tartotta magát az Államtanács döntéséhez és valamennyi kómaszerű állapotba jutott tüntetőt kivitte a Szoborparkba. Mintegy félév eltelte után a Szoborpark zsúfolásig megtelt, a külföldi látogatók pedig kétségbeesetten kutattak fényképezőgépeikkel Marx-Engels szobra után, de többnyire csak könyvet maguk elé tartó fiatalokba ütköztek. Újabb intézkedések váltak szükségessé.

Az Államtanács mint mindig, most is igen nehezen hozta meg döntését. A grémium, amelyben a kormány tagjain kívül számos egyfős párt, többszáz kisegyház és a legnagyobb plázák képviselői voltak jelen, először egyszerűen el akarta tüntetni az egykori tüntetőket. A halálbüntetést azonban már régen meg­szün­tették a köztársaságban és a különböző börtönökbe és fegy­házakba sem lehetett szétszórni a vita tárgyát képező alanyokat, mivel a jogrendszerbem egyetlen olyan paragrafus sem talál­tatott, amely büntetést helyezett volna kilátásba az adott esetek­re vonatkozóan.

A mentő ötlet a kultuszminisztertől származott. Be kell őket állítani az ország különböző könyvtáraiba a könyvespolcok elé és így sajátos reklámként lehet őket hasznosítani. A zseniális terv fokozatosan meg is valósult és a Szoborpark külföldi látogatói is könnyen megtalálhatták a marxizmus nagyjait.

A terv kezdetben hibátlannak tűnt, egy idő után viszont furcsa jelenségekre lettek figyelmesek a könyvtárosok. A felállított fiatalok egy-egy látogató megjelenésekor megmozdultak, rá­mutat­tak a társadalomtudományi könyvekre, kimondottan az ott felejtett marxista szemléletű kötetek felé terelték az érdeklődést vagy olyan vitatott művekre, amelyek szintén az ez irányú gondol­kodás kialakulását segítették elő. A könyvtárosok tanács­talanok voltak. Az Államtanácshoz pedig csak kósza és többnyire értelmezhetetlen hírek jutottak el, amelyekkel a legfőbb testület nem is tudott foglalkozni. A folyamat megállíthatatlanná vált.

Bankrablások

Az újabb bankrablás ténye – mint várható volt – ismét fel­kavarta a médiát. A nemzetközi hírek fontossága órák alatt el­porladt és a pártharcokról szóló tudósítások is csak a második helyre szorultak.

A bulvárlapok újabb és újabb szemtanúkat találtak és szerepel­tettek első oldalukon. Egyrészt úgy tűnt, hogy a bűntény tisztázása és a tettes kézre kerítése jó tempóban halad előre, másrészt viszont egyre kuszáltabbnak látszottak az össze­kuszá­latlan szálak is. Símaszk vagy ródlimaszk volt a tettes fején? Állító­lag a bal lábára bicegett, viszont más tanúk eskü alatt vallot­ták, hogy a jobb lábát húzta egy kissé. A rendőrségi szóvivő tv-nyilatkozata szerint a forró nyomon loholó kutyák és detektívek egyre szűkebb kört vonnak a tettes köré.

A legújabb kori bankrablások története – minden ellenkező vélemény dacára – része lett az ország kultúrájának, az elektromos médiák és a bankfelügyelet bekapcsolódásával képesek lettünk meghaladni a kézműves-kisiparos korszak kedves, de együgyű történeteit, fölényesen mosolygunk a betyár-roman­tikán. Egy új információs fejezet nyílt életünkben, bizo­nyos szakismereteket szereztünk a témában és ebben elvitat­hatatlan érdemei vannak a televíziós csatornák esti film­program­jainak is.

A Ficzok utcai bankrablást követő sajtótájékoztató is szemléletes példáját nyújtotta a hatóságok rendkívüli erő­feszí­téseinek és azoknak a nehézségeknek, amelyekkel szembe­sül­nünk kell nekünk is, egyszerű és nem egyszerű állam­polgároknak.

Az egyik szóvivő kifejtette, hogy bankjaink már évek óta ostromolják a kormányt egy erősebb és megbízhatóbb biztonsági rendszer kiépítésének érdekében, pontosabban a rendszer finanszírozásának átvállalásáért. Ennek első eleme a fotocellás lábtörlők kihelyezése lenne valamennyi bankfiók bejáratához. A fotocellákkal összekapcsolt érzékelők azonnal riasztanák a rendőrséget, amennyiben a bankba belépő személy nagyobb fokú stressz állapotában van, vagy egy jelentősebb volumenű fémtárgyat visz magával. A rendszer azonban a kiskaliberű pisztolyok kimutatására sajnos nem alkalmas, és a kísérletek azt igazolták, hogy az érzékeny szenzorok a zsebekben megbúvó golyós­tollakat is jelezik. így nem lehet igazán különbséget tenni golyós­toll és kiskaliberű pisztoly között. Maradt tehát az egy­szerű lábtörlő, érzékelő nélkül, de fagyálló kivitelben. A pénz­ügy­minisztérium jelentős összeggel támogatta a lábtörlők beszerzését.

A biztonsági őrök megtámadásának elkerülésére egy másik hatóság szóvivője azt ajánlotta, hogy készüljön rendelet, amely előírja, miszerint egyértelmű fegyveres bankrablás esetén a biztonsági őrök merevedjenek vigyázz állásba és semmi esetre se provokálják a rablókat.

Az időzárak helyett különböző színű, kisméretű lakatok be­szerzését javasolta. Ezek már eleve jeleznék, hogy a széfben maximum mekkora összeg van elhelyezve. Kisebb tételek esetén talán már a színjelzés is eltéríthetné a bankrablót a tervezett cselekménytől, vagyis a páncélszekrény kifosztásától. A rendelet egyéb­ként megtiltaná, hogy az alkalmazottak a rablóktól név­jegyet kérjenek. Ez ugyanis kimerítené a zaklatás elkövetésének bűn­tényét és a bankrabló jogosult lenne polgári peres eljárást indítani a bank ellen.

A bankrablások visszaszorításában – a jelenlevő szakemberek szerint – egyértelműen az ügyfélbarát bankok kialakítása jelentené az egyik legfontosabb lépést. Például egész évben fent lehetne hagyni a karácsonyi díszítést, és ezáltal még bizonyos költségmegtakarítást is el lehetne érni. A díszítmény a rabolni szándékozókra is jó hatással lenne.

Minden belépő személynek át lehetne nyújtani egy kis csomag szalon­cukrot, miután a megkérdezett nemleges választ adott arra, hogy bankrablói minőségben kíván-e belépni a helyiségbe, vagy sem.

A sajtótájékoztatón tovább záporoztak a javaslatok. Pénz­felvétel esetén – hangoztatta egy fiatal banki szakember – átadnánk az összegnek megfelelő trezor színes lakatkulcsát az ügy­félnek és így ő maga vehetné ki az összeget. Pénzbefizetés esetén viszont a személyzet a hátsó helyiségbe húzódna vissza, míg az ügyfél a pultnál lévő kasszába beteszi a pénzt. A pénztárosnak csak az elismervényt kellene gyorsan és hibátlanul kitöltenie.

A lekötött összegek utáni kamatot maga az ügyfél határozná meg, a banknak pedig csak a 200% feletti éves kamatok ese­té­ben lehetnének kifogásai. Ezek elbírálására ad hoc döntő­bíró­ságot kellene 10 percen belül létrehozni a bankfiókban éppen ott tartózkodó ügyfelekből. Döntésük ellen már nem lehetne felleb­bezni, vagyis az ott, helyben, azonnal jogerőre emelkedne. Többen úgy látták, hogy az ügyfélbarát bank kialakításának még soha nem voltak ilyen jó esélyei.

Voltak persze olyan – elszórtan jelentkező – cinikus javaslatok is, amelyek a páncélszekrények páncélzatának megerősítésében, a biztonsági őrök rejtett elhelyezésében, vagy pedig a biztonsági rendszerek további tökéletesítésében látták a továbblépés lehe­tő­ségét. A jelenlevő szakemberek viszont – ellenvetéseiket fel­ve­zet­ve – olyan megtörtént esetekre hivatkoztak, amelyek egy­értel­műen rámutattak ezeknek a törekvéseknek a hiába­valóságára.

Egyikük elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt az egyik vidéki városban egy kerékpárra szerelt gépágyúval hatoltak be a bankfiókba. / A kerékpár a vidéki környezetben nem tűnt fel. / Később, a behatoló elleni eljárás is csupán a közlekedési rend meg­sértése miatt indult meg. A védőügyvéd azzal érvelt, hogy a kerékpár ugyan merőlegesen közelítette meg a bejáratot, de a közelben levő közlekedési lámpa éppen akkor váltott át zöldre és a néhány méterre fekvő másik útvonalon már szabadon indul­hattak az autók, kerékpárok és lovas kocsik. A vádlott tehát – ebből a helyzetből kiindulva – nem követett el szabálytalanságot. A szabálysértési eljárást elnapolták és nyolc év elteltével megszüntették, mivel a közlekedési vétséget sohasem sikerült egyértelműen bizonyítani.

A másik példa, amelynek lényege az aránytalanul megnövelt biztonsági költségek hiábavalósága volt, a következőképpen hangzott. Három évvel ezelőtt egy nagyobb méretű szitakötőnek álcázott mini helikopter szállt be az egyik bankfiók ajtaján, amelyet a nagy hőség miatt hagytak nyitva. A jól álcázott jár­mű­ben ülő négy bankbetörő már repülés közben bekapcsolta digi­tális lángvágóját és mire leszálltak az egyik tárgyalóasztal szom­széd­ságában, már szét is esett a széf. A fiókvezető meg­le­pe­té­sé­ben elfelejtette megnyomni a rendőrségre bekapcsolt riasztót és mire ő, valamint a személyzet is felocsúdott, a rablók már messze jártak.

Ennél a mondatnál érte el a legnépszerűbb bulvárlap fő­szer­kesz­tője a helyszínről tudósító munkatársát és ingerült hangon közölte a riporterrel, hogy a sajtótájékoztató hangulata túl pesszi­mista, fordítani kell rajta. A riporter magához ragadva a mikro­font és a szót, feltette a biztató kérdést, vagyis, hogy ugyebár Magyarországon azért európai viszonylatban meg­le­he­tő­sen jó a bankrablások felderítési aránya?

A válasz egyszerűen lehengerlő volt, az emberek felugráltak ott­honaikban a televíziós készülékek előtt, az utcákon egy percre leállt a forgalom, a rendőrök az aluljárókban össze­ölel­keztek a hajléktalanokkal, a minisztertanács résztvevői pedig – akik szintén figyelemmel követték az adást – végre kényelmesen hátradőlhettek foteljaikban. Halljuk a szóvivőt!

„Az elmúlt évben 135 bankbetörésből hármat fel­gön­gyö­lí­tet­tünk, igaz, hogy két esetben a tettesek jöttek vissza és tettek töre­delmes vallomást, mert megbánták tettüket. A pénz is majd­nem hiánytalanul megkerült, a hiányzó összegeket a bankok dologi költségként leírhatták. De ne feledjük: csak az a bank biztonságos, amelyik soha sem nyit ki!”

Győzelem

Kerekdombi Árpád egy külföldi cég menedzsere volt. A Buda­pesti Műszaki Egyetemen végzett még a rendszerváltás előtt, és a hetvenes években egyszerű mérnöki beosztásban tevékeny­kedett a Vörös Zászló Fémműveknél. Később azonban a Fémcsat Osztály vezetője lett, és a rendszerváltást már igazgató­helyettes­ként élte meg a gyárban, amelyet pár évvel később privatizáltak.

Kerekdombi emelt fővel és büszkén hangoztatta, hogy soha sem­milyen pártnak nem volt a tagja, soha életében nem poli­ti­zált. Azt persze mindenki tudta róla, hogy a szakszervezetben fé­nyes karriert futott be, megválasztották bizalminak és egy ideig az egyik részleg szakszervezeti titkára volt. Még a kerületi párt­bizottság is úgy ítélte meg, hogy Kerekdombinak szükségtelen belépnie a pártba, így még jobban tudja szolgálni a hazát.

A külföldi tulajdonos egy bizonyos idő után profilváltást hajtott végre az üzemben, és az egykori vezetőknek csak egy kisebbik részét tartotta meg. Kerekdombi is közöttük volt, mivel elismer­ten jó szakembernek számított és diplomatikus modorának köszön­hetően mindenkivel szót tudott érteni. Marketingigazgató lett és hozzálátott, hogy a gyár új termékeit, a hemiszféra-szabatos áttétel/ hordozókat sikerrel adja el a földgolyó déli részén.

Egy igazi, belemenős csapatot szervezett fiatal és új munka­társakból. Mindenkivel előre közölte, hogy az ő osztályán a napi munkaidő 26 óra és a magánjellegű computerezés szigorúan tilos. Az alapfizetésen felül jelentős prémiumot helyezett kilá­tás­ba, valamint szolgálati öltönyt és nyakkendőt, amelyet a munka­társak­nak a napszaktól és a hőmérséklettől függetlenül állan­dóan viselniük kellett. A feltételek szigorúak voltak, de hát tőle is kemény munkát várt az új tulajdonos. Keresetének nagyobbik részét az éves prémium tette ki, amiért természetesen hajtani kellett, lazsálásról szó sem lehetett.

A kitűzött célok fontos motivációt jelentettek, Kerekdombi Árpád teljes erővel vetette bele magát a munkába. A leghatározottabban támogatta a tulajdonos azon álláspontját, mi­szerint az üzemben semmilyen szakszervezetet nem tűrnek meg, itt nem lesznek kicsinyes és közönséges alkuk, netalán sztrájkok. Csak a teljesítmény, a tiszta és mérhető teljesítmény fog gyümölcsöt érlelni, és teszi megelégedetté munkatársait, a cég alkalmazottait.

A hathatós külföldi tőkeinjekciók által felfuttatott termelés és a vezetőknek piackutatás céljára használatba adott márkás autók jelentős eredményekkel kecsegtettek, az egyetlen prob­léma csupán a termékek értékesítése maradt. Sajnos nemsokára át­meneti piaci nehézségek jelentkeztek a vállalat egyébként felhőt­len egén, és a tulajdonos egyre türelmetlenebb lett. A felelős­ségre vonás teljes súlya –mint ilyenkor mindig-egyre inkább a Kerekdombi által vezetett Marketing Osztályra zúdult. Ő megpróbálta a kudarcokért beosztottjait felelőssé tenni, ami ugyan könnyen ment, de a tulajdonost ez természetesen nem nyugtatta meg. A harag napja feltartóztathatatlanul közeledett.

– Önt teszem felelőssé a hemiszféra-szabatos áttétel-hordozók forgalmi volumenének hanyatló mutatói miatt! – üvöltötte a vezér.

– A mai dekonjunkturális világhelyzetben, amikor Észak-Korea rakétakísérleteket folytat, Irán pedig atombomba gyártására törekszik, szinte lehetetlen fémcsatokkal operálni a piacon – válaszolta erre Kerekdombi.

A gyár lényegében ugyanolyan fémcsatokkal próbálta ellátni a piacot, mint korábban az állami vállalat, csak ezek a termékek sok­kal színesebbek voltak, és az alsó részükbe egy szelepet is be­iktattak, amelyen keresztül szabályozni lehetett a fémcsat körüli légmozgást. Volt is egy bizonyos kereslet az új gyárt­má­nyok iránt, de mivel az új eladási árak lényegesen meghaladták a korábbiakat, a menedzsment képtelen volt a céget rentábilissá tenni.

– Teljes évi prémiumát megvonom! Értette?

Kerekdombiban valami meghatározhatatlan érzés kezdett elhatalmasodni. Dac, büszkeség, igazságérzet, emberi méltóság szignáljai kavarogtak benne vad anarchisztikus dühvei. – Nem tartok rá igényt!

Mától kezdve meghatározatlan ideig kényszerszabadságra megy!

Kerekdombi félretett millióiból befizetett egy egyiptomi nílusi hajóútra. Ötcsillagos ellátás, hajlongó pincérek, mindenütt rámosolygó nők. Az élet napos oldala. A hajó Edfu-ban is kikötött és a vendégek városnéző sétára indultak. Egy kicsit lemaradt a turisták derékhadától, senkivel sem volt kedve szóba állni. Az egyik ütött-kopott bérház előtt hirtelen megpillantott egy hét-nyolc éves arab kislányt, aki nagy barna szemeivel csak nézte, nézte őt. Nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét feléje és bámulta a már ötvenes éveiben járó férfit. Kerekdombi zavartan előhalászott a zsebéből egy egydolláros bankjegyet – mindig tartott magánál néhányat ezekből hasonló esetekre –, és odanyújtotta a kislánynak. Ebben a pillanatban, mintha a föld alól bújtak volna elő, rongyos ruhájú, mocskos arcú gyerekek tűntek fel minden oldalról és hangos kiabálással pénzt követeltek az idegentől. Kitört a gyerekek gyűrűjéből és a közelben levő ókori templom felé indult sietve. Hátranézve látta, hogy a többi gyerek megpróbálja a kislány kezéből kitépni az egydollárost.

A rövid időre szabott templomlátogatás után Kerekdombi a hajó felé haladva ismét ott találta magát a koszos bérház előtt. Az előbbi kislány az ajtóban állt és görcsösen markolta az előbb kapott és összegyűrődött egydollárost. Szemében a diadalérzet fénye csillogott. Egy szót sem szólt, csak felemelte a kezét és mutatta, hogy nem tudták a többiek kitépni belőle a pénzt.

Győzelem!

Digitális átállás

Szokott televíziót nézni?

Igen.

Hány órát tévézik naponta?

Tizennyolc órát.

Hm. Nem gondolt még arra, hogy másra is fordíthatná a szabadidejét?

Nekem nincs szabadidőm.

Zselenyák Márton biztonsági őr volt egy Papír- és Irodaszer Üzlethálózatnál. Már évek óta ugyanabban a boltban teljesített szolgálatot és meglehetősen egyhangúnak találta a munkát, jóllehet kezdetben nagy elánnal vetette bele magát és barátai körében is igen büszke volt a megszerzett állásra. 48 éves elmúlt, egyedül élt egy másfél-szobás lakótelepi lakásban. A munka egyhangúságát – a pénzrablók valahogyan elkerülték az üzletet – csak egy-egy sikeres kiárusítási akció lebonyolítása törte meg. Ilyenkor hatalmas feliratok kerültek a kirakatra, fiatal lányok és megtört nyugdíjasok szórólapokat osztogattak az üzlet előtti utcaszakaszon. Több értékes áru is bekerült a kínálatba, mint pl. a hidraulikus ceruzahegyező vagy az oroszlántorkú golyós­toll. Ez utóbbi rendkívül kelendő volt, mivel használójának a toll végén kialakított oroszlánfejbe kellett benyomni a mutató­ujját, amennyiben írni akart vele. Különösen a gyerekek vásárolták ezt a kitűnő külföldi terméket, de a felnőttek is valami különös bizsergést éreztek a szívük táján, amikor az oroszlán torkába tolták az ujjukat. Zselenyák Mártont nem is annyira a munka egyhangúsága zavarta – többnyire a bejárati ajtó mellett állt és figyelt – hanem az, hogy a hosszú ácsorgások következtébem egyre gyakrabban fájt a lába.

Egy napon – munkahelyéről hazatérve – nagyformátumú borí­té­kot talált postaládájában. Némi izgalommal és meglepetéssel olvasta a levelet:

Zselenyák Márton Úrnak

Kuratóriumi elnök

Zselenyák Márton egy napi vívódás után döntött és elfogadta a felkérést. Már másnap megjelent nála az Alapítvány két munkatársa, akik egyrészt elvégezték a szükséges technikai átalakításokat, másrészt pedig betanították a különböző űrlapok kitöltésére. Többek között egy számláló készüléket is elhelyeztek a tv előtt álló foteljába, amelyet pontosan, testsúlyának meg­fele­lő­en állítottak be. Amint Zselenyák úr beleült a padlóhoz rögzí­tett és a tv készülék előtt álló fotelba, a számláló beindult és egy­ben be is kapcsolta a tv-t. Ez a technikai megoldás lehetet­lenné tette, hogy a tesztelésben résztvevő egyén járassa a készü­léket, közben pedig más dolgokkal foglalkozzon. A fotelból való fel­állás a tv készülék automatikus kikapcsolását eredményezte. Az Alapítvány munkatársa hosszan fejtegette, hogy csakis a tökéletes munkafegyelem, az űrlapok és kérdőívek pontos kitöltése esetén fizetik ki a munkabérének megfelelő tisztelet­díjat. Az előírások bárminemű áthágása szerződésbontást ered­ményez.

Zselenyák úr kezdetben meglehetősen jól érezte magát a fotelban, tetszett neki az újtípusú munka és a lábai is egyre kevésbé fájtak. Az előírások ugyan meglehetősen szigorúak voltak és a napi 12 órás munkaidő is egy kicsit ijesztőnek tűnt. Napi 12 óra remek szórakozás! – mondta egyik barátja, aki mindig is egy kicsit irigx volt rá.

A 463 csatornán a digitális átállás után közvetítendő programokat sugározták, hiszen a felmérés egyik fontos célja ép­pen az összlakossági izlés-háló kimunkálása volt. A pár perces­re tervezett hírműsorokat természetesen kihagyták, hi­szen ezek a mindenkori aktualitásokkal foglalkoztak. A prog­ra­mok összeállításánál az volt a cél, hogy a nézők, az emberek szórakoz­zanak, kikapcsolódjanak, másnap feldobva érezzék magukat és alig várják, hogy újra a televízió elé ülhessenek. Úgy vélték, hogy erre a célra a sorozatok kínálkoznak legalkal­masabbnak.

Zselenyák úr hozzákezdett a munkához. A négyes csatornán egy amerikai romantikus filmdrámát adtak. Elvezettel dugdosta tányérjáról szájába az előzőleg gondosan felvágott és meg­tisztított alma­szeleteket. De nemsokára megszakították a filmet és a reklámok következtek. Egy undorítóan koszos WC tűnt fel a képernyőn, de rögtön egy csinos háziasszony feje is, aki be­mu­tatta az egyetlen hatásos WC-lemosószert. Zselenyák úr torkán meg­akadt az egyik almadarab. Csatornát váltott és egy szembe­sítő show közepén találta magát. Közben lelkiismeretesen húzogatta a megfelelő táblázatokon a megfelelő strigulákat, illetve írta be a megítélése szerint adható érdemjegyeket. A szembesítő showról csak akkor kapcsolt tovább, amikor a megcsalt és elhagyott feleség egy hirtelen mozdulattal letekerte hűtlen férje nemi szervét. A műsorvezető megpróbálta őket külön­választani, de ő is kapott egy nagy frászt a nőtől. A következő csatornán gyerekműsor ment, egy vírus- és sárkány­ölő program. Az amerikai ismeretterjesztő film a számítógépes ismereteket kapcsolta össze a gyermekeknek írt mesékkel. A három és hat év közöttieknek ajánlották.

Zselenyák úrnak szörföznie kellett, mivel az előírások szerint minden nap meghatározott számú tv műsort kellett figyelemmel követnie és bizony egy-egy adásra elég kevés idő maradt. Kezdetben azonban mindez még elég szórakoztatóan hatott rá: amerikai akciófilm, amerikai thriller, amerikai vígjáték, amerikai életrajzi film, amerikai horror vígjáték és természetesen az amerikai westernek.

Másfél hónap elteltével Zselenyák Márton úgy érezte, hogy egyre gyakrabban fogja el valami kimondhatatlan depressziós érzés. Elhatározta, hogy elsősorban azokra a csatornákra fog rá­kapcsolni, amelyeken csakis vidám filmeket adnak és majd vala­hogy meg­kozmeti­kázza a kimutatásokat. így fedezte fel az egyik adón azt a vígjátéksorozatot, amelynek főszereplője G.G.G. Esze­ment amerikai humorista volt, aki ráadásul még magyar gyöke­rekkel is rendelkezett. A sorozat már a 113. résznél tartott, amikor Zselenyák úr bekapcsolódott, de így is rendkívüli él­ve­zetet és lazítást jelentettek számára a humorista grimaszai, geszti­kulálásai és a csodálatos nők, akik fel-feltűntek a sorozat­ban. Ezen a csatornán a reklámokat is némileg hozzáigazították a filmekhez. Alakformáló bodykat és unisex teniszzoknikat kínáltak atkaölő szőnyegtisztító porokkal együtt. Zselenyák úr hosszan elgondolkozott az unisex kifejezésen és egy kis zavar keletkezett az agytekervényeiben. Most akkor ki kivel? – tette fel a kérdést magának. De tovább kellett lépni ,i kapcsolóval és máris egy sportközvetítésnél kötött ki. Ez tulajdonképpen egy jogi ismeretterjesztő műsor része volt. Az ökölvívó mérkőzés befejeztével rögtön elindult a szakjogászok eszmecseréje. A vita tárgya egy régen húzódó peres ügy volt. Az egyik boxmeccs után ugyanis a vesztes fél feljelentette a győztest, mert az őt a mérkőzés alatt többször is megütötte. Zselenyák Márton nem tudta követni az okfejtést, csak arra emlékezett vissza később, hogy az egyik fél az Alkotmánybírósághoz fellebbezett.

Óvatosan és kissé félve, de visszakapcsolt arra a csatornára, amelyen a neves amerikai komikus G.G.G. Eszement sorozata futott. A 176. rész következett, de előtte egy rendkívül szellemes reklám ment, amelyben virtuális macskatápot kínáltak nemcsak macskáknak, hanem papagájoknak és bohóchalaknak is. Nem volt hajlandó egy óra elteltével sem továbbkapcsolni, sőt be­nyomta a késleltetett lejátszás nyomógombját és másnapra már huszonnegyedszer látta a G.G.G. Eszement sorozat 176. részét.

Az Alapítvány központjában az említett napon bekapcsolt az ügyfélszegmens-kontroll készülék és jelezte, hogy Zselenyák Márton nem szabályszerűen végzi a munkáját. Két munkatárs azonnal kiszállt és megpróbálta eltávolítani őt a tv elől. Nem volt könnyű dolguk. Zselenyák egyszer azt kiabálta, hogy Hang- és Lángszórót akar a grillezéshez, azután egy buborékfújó készletet követelt magának, de végül megnyugodott és csak azt kérte, hogy vissza­vonul­hasson egy Dómsátorba, bele­bújjon egy múmia­hálózsákba és feltehesse a Tahiti búvárszemüvegét. Ezek voltak az utolsó, tv előtt eltöltött nap legfontosabb reklámjai.

Kezdjük elölről, Zselenyák úr! Neve?

G. G. G. Eszement.

Szokott televíziózni?

Igen.

Mit szeretne most legszívesebben csinálni?

Televíziózni.

Ingatlanadó

A Tömörült Nemzetek Ligája emlékiratban tudatta, hogy a nemzeti képviseletek egyhangú állásfoglalása alapján fel­parcel­lázzák a Holdat. A Főtanácsban már évek óta napirenden volt ez a téma, mivel a nagyhatalmakat követően számos kisebb ország is eljuttatta űrhajósait az égitestre, akik több helyen kitűzték nemzeti zászlóikat. A háborús konfliktusok elkerülésére csak egy módszer kínálkozott megnyugtatónak: piaci alapon értékesíteni a Holdat, magánszemélyek birtokába adni a kialakított parcel­lákat, és megszervezni az adózás módját.

Az alapkérdés csupán az volt, hogy a terület nagysága szerint adózzanak-e a tulajdonosok, vagy pedig értékalapú legyen a köz­teher­viselés. Az Emlékirat nyilvánosságra hozatala után rövi­de­sen megalakult a TNL (Tömörült Nemzetek Ligája ) appará­tu­sá­nak Telekügyi, valamint Ingatlanügyi Főigazgatósága. A két fő­igaz­gatóság teljesen független volt egymástól, az elsőt a TNL felső­háza, a másodikat pedig alsóháza felügyelte. Ez később mint a hatalommegosztás kiemelkedő példája került be a poli­tika­tudományi szakkönyvekbe. Három hónapon belül mintegy három­száz új munkatársat vettek fel. A Liga demokratizmusát mutatta az a tény is, hogy a két új főigazgató egyikét Vanuatu köz­társaság, a másikat pedig Tuvalu alkotmányos monarchia delegálta. A Karib-tengeri államok ugyan élesen megbírálták a közgyűlést, mivel mindkét főigazgató Óceánia térségéből került ki, de a többiek leszavazták őket.

A parcellázás gyors ütemben haladt, jóllehet a nagyhatalmak egy tapodtat sem voltak hajlandók feladni az addig megszerzett területekből és a kisebbek is több holdkompot indítottak, meg­tömve ezeket nemzeti felségjeleikkel. De még így is rengeteg szabad terület maradt a jövőbeni igények kielégítésére. A vállal­kozó kedvű magánszemélyek tulajdonjogot szerezhettek egy-egy parcel­lára és kilátásba helyezték az állami területek minél előbbi privatizációját is. A folyamat egyetlen kényes pontja az adó­rend­szer kidolgozása maradt.

Az első szakaszban a magyar módszer került a figyelem közép­pontjába, amely értékalapú volt és igen részletesen kidolgozott. A főigazgatóságok vezető munkatársainak tetszését elsősorban a magyar adótörvény azon passzusa ragadta meg, amely a kerttel vagy telekkel rendelkező ingatlanokon felbukkanó csigaházakat is megadóztatta. Korábban voltak ugyan elméleti viták, hogy egy csigaház mennyire ingatlan ill. ingó, de abban egyetértés volt, hogy adóköteles.

Az ördög persze mindig a részletekben búvik meg. Hosszan tar­tó vita alakult ki a szakemberek körében, hogy az éticsigákat ugyan­azzal az adókulccsal adóztassák-e meg mint az egyebeket? Az egyik párt szakértői azt is felvetették, hogy a házatlan csigá­kat is feltétlenül be kellene vonni az adózásba. Azzal érveltek, hogy a házatlan csigák ugyan nem rendelkeznek ingatlannal, de poten­ciá­lisan mégis adóalanyoknak tekinthetők. Hiszen ki tudja, hogy mikor fognak ilyen vagy olyan ügyeskedéssel ingatlant szerezni maguknak.

A másik figyelemre méltó esettel Kamerun szolgált. Itt a labdarúgó mérkőzések jegyeinek árába építették be a holdbéli parcellák ingatlanadóját össznépi alapon. A mérkőzések fizetős láto­gatói a lentiek következtében bizonyos kedvezményekben is része­sülhetlek, amennyiben kiparcellázott telkeket kívántak vásá­rolni a Holdon. Ez a kedvezményes ár az építményekre ter­mé­szetesen már nem vonatkozott. Az adótörvény jelentősen fel­lendítette a kameruni labdarúgást, hiszen rengetegen akartak par­cellát venni a Holdon. Egy szociológiai felmérés azt is ki­mutatta, hogy a Szahel-ővezet nomádjai között lényegesen meg­nőtt a labdarúgás iránti érdeklődés.

Rövid ideig feltűnést keltett az a javaslat is, amely szerint a parcellán található rögök száma alapján kellene az adózást ki­ala­kítani. A szakemberek azonban hamar rájöttek, hogy ez rend­kívül megkönnyítené az adócsalást, sőt egyesek a rögök alattomos szétporlasztásával teljesen ki is bújnának a köz­teherviselés alól. Az emberi jogok biztosa már a javaslat meg­tételekor tiltakozott. Indoklása szerint ez bizonyos rög­höz­kötött­séget is jelentene, ami teljes mértékben ellentmond az alapvető emberi jogoknak. A tagállamok elsősorban az emberjogi biztos érvelése alapján utasították el a javaslatot.

A megoldást a hold teljes virtuális felosztása hozta meg. Tekintetbe véve a szabad területeket, valamint a privatizálandó részeket, egy teljesen új katasztert hoztak létre. Mint az várható volt, egy alaposan előkészített értékalapú adózást vezettek be a holdbéli körülmények messzemenő figyelembevételével ( Pl. kráterben vagy annak szélén áll a telek, a göröngyösödési indikátor aránya a terület lejtésszögéhez viszonyítva, vagy az, hogy a felépítendő ingatlan télikertes családi ház, illetve panel­lakásos sorház lesz-e?)

Az értékszámítás alapjául a Szahel-ővezet kecskéinek minden­kori világpiaci ára szolgált, a vásárlók egy virtuális hitelkártyát kaptak és csakis elektronikus úton róhatták le adó­kötelezett­sé­gü­ket. Az üzlet hihetetlen gyorsan felpergett, indonéz parasz­toktól amerikai brókerekig rengetegen jelentették be vásárlási szándékukat a virtuálisan felosztott Holdra. A Telekügyi és az Ingatlan­ügyi Főigazgatóság az egész világot átfogó iroda­hálózatot épített ki, a Tömörült Nemzetek Ligájának székhelyén pedig hatalmas hivatali negyed létesült. Gazdagabbá vált a világ.

Hagyományőrzés

Lássátok be, ez tényleg túlzás volt. Addig üldöztétek a fickót, amíg az a végkimerüléstől összeesett. A két ló persze élvezte a vágtát – meg kell járatni őket rendszeresen. Ebben igazatok van.

– Nagyon gyanús volt a pofája a pasasnak, mi meg úgy gondoltuk, hogy…

– Az orvos azt mondta, hogy szívinfarktus végzett vele, ez fog állni a jelentésben is. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy már útban vannak errefelé a firkászok meg a kisebbségi akár­mik.

Mikuleczky Antal mezőőr alezredes az ablakhoz lépett és révedező tekintettel figyelte a májusi alkonyatot. Visszagondolt a kezdetekre, amikor néhány mindenre elszánt és lelkes társával meg­alakították a MAMESZ-t, vagyis a Magyar Mezőőr Szövet­séget. Ez volt az igazi civil kurázsi! Az alakuló őrsök nemsokára szinte gomba módra szaporodtak a megyékben, a hagyomány­őrző szervezetbe természetesen csak feddhetetlen és köz­tiszte­let­ben álló személyek léphettek be. Nem politizálunk, hagyo­mányt őrzünk! A fiatalok egyelőre csak zászlósi rangot kap­hat­tak, de nyitva állt előttük a fölemelkedés útja. Ma már többen mező­őr századosként szolgálnak.

A napról napra növekvő nemzetbiztonsági kockázatok, a rend­őr­ség erélytelensége, valamint a bűnözők elszaporodása minden társada­lomban elkerülhetetlenné teszi egy olyan civil szervezet meg­alakítását, amelyet a hazaszeretet tüze fűt, amely megveti az alantas politizálást és a hagyományok ápolását finom szálakkal köti a rend, a csend és a vagyonbiztonság nemes eszméjéhez. Így került sor a Mezőőrség megalakulására is – kezdetben csak a főváros belső kerületeiben. A törvényesen bejegyzett szervezet fő tevékenységi körébe az elbitangolt birkák összegyűjtése, a tulajdonosok felkutatása és a lakó­telepek veteményes kertjeinek őrzése tartozott. Mindenki egyet­értett azzal is, hogy a mezőőri tevékenységet hosszabb távon nem lehet fegyvertelenül ellátni, hiszen az urbanizálódó társa­da­lom­ban a biztonsági kérdések egyre inkább meg­határozóvá válnak, a kínai üzletek áruválasztékától a zsinagógák takarítási rend­jéig bezárólag. A haladó gondolkodású politikusok egyéb­ként azonnal felismerték, hogy a Mezőőrség fokosokkal történő fel­fegyver­zése nem több, mint a hagyományőrzés egyik módja, sőt egy kedves és népies színkép megjelenése az eldologiasult közéletben.

A fokosforgatók harci bemutatói nagyszámú közönséget von­zot­tak szerte az egész országban. A folyamatosan alakuló mező­őr­őrsök pedig sokak szerint jelentősen erősítették a társadalom biztonság­érzetét. A hatóságok, az eredményeket látva, nem is emeltek kifogást az ellen, hogy a fokos-gyakorlótereken a civil szervezet tagjai a skorpió-géppisztolyok kezelését is elsajátítsák. Ezek egyébként is csak olyan kvázi lőgyakorlatok voltak, a be­mu­tatókon természetesen a fokosharcászat dominált.

A kulturális élet és a könyvkiadás is felfigyelt a civil szervezet tevé­kenységére. A hatalmas sikerrel megrendezett könyv­fesz­tiválon a legnagyobb elismerést kétségtelenül a mezőőrlégiósok életét bemutató és visszaemlékezéseiket tartalmazó hatalmas album aratta, amely számos illusztrációval mutatta be az egykori mező­őrök életét és harcait a francia idegenlégióban. A szer­kesz­tői előszóból azt is megtudhattuk, hogy a franciákat tulajdon­kép­pen Bercsényi huszárjai tanították meg a harcművészet elemi ismereteire. Azt is olvashattuk, hogy a legkiválóbb magyar mező­őrök, akik az idegen-légióban szolgáltak, tapasztalataikat a későbbiekben idehaza is hasznosították.

A közélet gyors romlása egyre inkább felértékelte a MAMESZ szerepét. Az egyes őrsökből kialakuló megyei szervezeteket a hal­mozódó feladatok következtében össze kellett fogni és meg­kerül­hetetlenné vált az egyenruha kérdése is. Némely aggályos­ko­dó pártpolitikusok véleményével szemben a közvélemény hatá­ro­zottan egyenruhát követelt – hiszen hogyan is néz ki egy mezőőr civilben? Ez olyan lenne, mint egy mező őr nélkül!

Nem volt egyszerű feladat a hagyományoknak megfelelő, de azért a modern harcászat követelményeinek is eleget tevő egyem ruha kialakítása. Homokszínű vagy terepszínű legyen a harci öltözet? Csákó, sok tollal, vagy egyszerű pilótasapka fedje a harcos fejét? Abban hamarabb jött létre egyetértés, hogy akit csak lehet, azt lóval kell ellátni. Ennek különösen a városokban volt nagy jelentősége, hiszen a kitűnően kiképzett mezőőrlovak képesek voltak a villamosokat és az autóbuszokat is keresztben átugrani, kellően megfélemlítve ezzel a lovas népeket nem ismerő gyanús külföldi személyeket, illetve, az idegen szívű magyar állampolgárokat.

A magyar társadalom folyamatos dezintegrálódása egy idő után sajnos elkerülhetetlenné tette a mindenkire kiterjedő iden­titás vizsgálatokat. Egy újonnan hozott törvény értelmében min­den magyar állampolgárnak ezerháromszáz évre vissza­menő­leg igazolnia kellett magyar eredetét. A kimunkált DNS vizs­gálati módszerek lehetővé is tették a törvény ésszerű és következetes végrehajtását, csupán bizonyos állampolgári engedetlenségekkel kellett leszámolni. Kikerülhetetlenné vált a Magyar Mezőőr Szö­vet­ség jól kiépített szervezeteinek bevonása a nemzet­biz­ton­sági feladatok megoldásába.

Válságkezelés

Kovács úr! Át kell állnunk a nyolcnapos munkahétre!

– Ezt nem egészen értem, főnök. Egy hét csak hét napból áll és amikor elkezdődtek a nehézségek, a fennmaradás érdekében rögtön átálltunk a hatnapos, majd később a hétnapos munka­hétre. A nyolcadikat hogyan hozzuk össze?

– Magának nincs fantáziája! A hét nem csak hét napból, hanem hét éjszakából is áll. Minden héten egyszer bejönnek egy éjszakai műszakra is. Jobb lenne, ha mindenkit elbocsátanánk, mert nem bírjuk a versenyt? Fizetésemelésre pedig ne számítsanak, mások örülnének, ha lenne munkájuk.

Az Integrált Irat- és Dokumentumrendszerek Gyára még a szerencsésebbek közé tartozott az egyre mélyülő válság köze­pet­te. Az iratok és dokumentumok tömege ugyanis nem csökkent egyenes arányban a reálgazdaság más szektorainak különböző produktumaival összehasonlítva, sőt egyes felmérések szerint még nőtt is. Viszont a gyár is egyértelműen a versenyszféra része volt, és a rentabilitás fojtogató kihívásai egyre több gondot okoztak a menedzsmentnek. A racionalizálások, a termelé­keny­ség állandó növelésének követelményei újabb és újabb kihívá­so­kat teremtettek valamennyi üzemegységen belül és a munka­vállalók egyre jobban érezték, hogy a világgazdasági válság reájuk is lesújtott. Egy éjszakára összehívott munkaértekezleten a vezetők világossá tették, hogy a válságkezelés mindenütt egyértelműen több szervezést, több adminisztrációt követel a gazdaságban, tehát az integrált irat- és dokumentum­rend­szerekből szerencsére ma többet kell gyártani, mint korábban. Ez viszont – fejtették ki – csak jelentős túlmunkával biztosítható, és a kiélezett versenyhelyzet nem teszi lehetővé, hogy bér­alkuk­ra és hasonló dolgokra pazaroljuk az értékes időt. A munkabérek költségei – a járulékok némi csökkenése ellenére is – még mindig az eget ostromolják. A nyugdíjasoknak éppen az elmúlt hónapban vonták meg a tizenegyedik havi nyugdíjukat. Hát azt akarjátok, hogy a munka világában is ilyen megszorításokra kerüljön sor? – tette fel a kérdést a gyár vezérigazgatója. A válasz néma csend volt.

A kormány természetesen mindent megtett a válság enyhítése érdekében. Az állampolgárok is belátták, hogy túl magas az egx főre jutó adósságállomány, és hatékony intézkedéseket kell tenni az eladósodás megfékezésére, sőt visszaszorítására. Az ország devizát kitermelő képességére kell helyezni a hangsúlyt, hangoz­tatta több vezető közgazdász is. Mivel azonban az export lehető­ségei a válság következtében meglehetősen beszűkültek, így a turizmus került az előtérbe.

A mindent figyelembe vevő számítások és az ország adott­sá­gai­nak számbavétele után a szakemberek a katasztrófa turizmus fej­lesztése mellett tették le voksukat. A képlet egyszerű volt: katasztrófákat kell előidézni, biztosítani a megfelelő hírverést a médiában és tódulni fognak a külföldiek. Megtelnek az öt­csillagos szállodák, különjáratok indulhatnak a katasztrófák hely­színeire, az előre megtervezett eseményekhez magas szín­vonalú vendéglátó kapacitást kell biztosítani. A bevételekből némi­leg még a kárvallottakat is kárpótolni lehetne. Jelentős deviza bevételek fognak felhalmozódni, amelyekből évről évre csökken­teni lehet az államadósságot. Az ötlet a közgazdász társadalomban rendkívül pozitív fogadtatásra talált, és több politikai párt is támogatta. Elkezdődött a Katasztrófa Miniszté­rium megszervezése.

A bátor kezdeményezést számos másik követte. Már az első hír­adások után komoly érdeklődés mutatkozott a külföldiek körében az anorexiás felvonulások és a bulímia-partyk iránt is. Az előzőt természetesen nagyszabású divatbemutatókkal kötöt­ték össze, a bulímia-partykra pedig komoly felárakkal árusí­tották a belépőket. Ezek egyben jótékonysági rendezvények is voltak, ugyanis a maradékokat szétosztották az épület közelében lófráló hajléktalanok és más szegények között. Külföldön nemsokára úgy emlegették Magyarországot, mint az anorexia-bulímia-harmónia hazáját, ahol mindenki szabadon választhatja meg, hogy anorexiás vagy bulímiás akar lenni. Végre ezen a területen is megnyílt a szabad önmeghatározás lehetősége.

A devizabevételek növelése mellett a másik fontos terület magától értetődően az államháztartás deficitjének meg­szün­te­té­se, egyensúlyának megteremtése volt. A legjobb szakembereket tömörítő kollégiumok nem is maradtak el az ötletekkel. Javaslataikat ugyan nem minden társadalmi réteg támogatta, de az igazságos teherviselés megteremtésének kérdésében min­den­ki egyetértésére számíthattak.

Első lépésben egy széleskörű fogantatási program kidolgo­zására került sor. Ennek az volt a célja, hogy egyrészt megóvja a társadalmat a túlnépesedéstől, másrészt pedig rendezze a szexuális tevékenységekben jelenleg megmutatkozó anarchiát. Rövidesen bevezették a nemi aktusok kvótáját, amelyet egyébként szabadon lehetett árusítani és vásárolni a szennyezési jogok piacának mintájára. A nemi aktusokra természetesen adót vetettek ki, és ezt összekapcsolták a túl­népese­dés megfékezésével, illetve a meddőség elleni küzdelem támogatásával. Az intézkedés jelentősen javított az állam­háztartás egyensúlyán.

A gyermekellátás is reformra várt. A kiinduló pont itt is az volt, hogy a válságban mindenkinek áldozatokat kell hoznia. Egy igazságos társadalomban ilyenkor a csecsemőknek is kevesebb anyatej jut, az óvodák és bölcsődék nyitvatartási idejét pedig a válságban levő üzemek mintájára négynapos munkahétben kell korlátozni. Az ötödik napon tanfolyamokat szükséges szervezni a kis­gyermekeknek, előkészítve őket az élet kihívásaira, a hatékony és rentábilis termelés megszervezésére. Az Óvoda- és Bölcsődei Minisztérium az alábbi tanfolyamokat írta elő a fent tárgyalt területeken:

1. Bevezetés nz interaktív koherenciák vizsgálati módszereibe

3. A humánforrás-politika innovációs feladatai a homogén és a multikulturális iratrendezés területén

Az Integrált Irat- és Dokumentumrendszerek Gyára eddig még soha nem látott lehetőségekhez jutott. Megrendelései az erős konkurencia ellenére rohamosan növekedtek, s hamarosan lehetővé vált a kilencnapos munkahét bevezetése.

Válság után

A világgazdasági válság alaposan megtépázta mind a pénzügyi befektetőket, mind pedig a reálgazdaság számos szereplőjét. Hullott a férgese, de sok stabilnak látszó vállalat is tönkrement, vagy legalábbis erősen megrendült. A tisztító tűz, amely ismét megmutatta a kapitalizmus egészséges voltát és megerősítette a korlátok nélküli piacgazdaságba vetett hitet, a pénzügyi befek­tetők világában is jelentős átrendeződéseket eredmé­nye­zett. Új befektetési csoportok alakultak, és egyre világosabbá vált, hogy a válság utáni időszak húzó gazdasági ágazata csakis a turizmus lehet. Rövid idő alatt nagyszabású tervek születtek, és az első megvalósult projekt a svájci Matterhorn-Iker Szálloda lett.

A kilenc csillagos hotelek iránt megnyilvánuló érdeklődés a tehetősebb vendégek körében már évekkel korábban felbukkant, de a pénzügyi világ akkor – mint tudjuk – elsősorban az ingatlan­biznisz likviditási gondjaival volt elfoglalva. Miután sikerült az egyes nemzetállamok okvetetlenkedéseit megszüntetni, valamint a különféle szakszervezeti, természetvédelmi és más baloldali szervezeteket visszaszorítani, a pénz szinte számolatlanul folyt a jelentős befektetési nyereséggel kecsegtető programok meg­való­sítá­sára.

A Matterhorn-Iker projekt egy világos és egyszerű elképzelés volt. A 4478 méteres hegy mellett felépítették ennek pontos hason­mását, amely luxus szállodaként üzemelt. A hegycsúcs gyom­rában helyezték el a kisegítő üzemeket, mint gépcsarnok, mosoda, vízmű stb., és így a felépült ikerben lényegesen több szobát tudtak kialakítani, mint azt eredetileg gondolták. Ez a megoldás már önmagában is jelentős nyereségképző tényezőnek bizonyult. A két úgynevezett ikertornyot, illetve hegyet földalatti alagutakkal kötötték össze. A Matterhorn csonka kúpját ugyan egy kicsit le kellett gyalulni, hogy teljes biztonsággal landol­hassanak a vendégeket, valamint az üzemeltetéshez szükséges anyagokat és eszközöket szállító helikopterek. Viszont a Gornegratra felkapaszkodó fogaskerekű vasutat meghagyták. Ennek fenntartásával is némi bevételre tett szert a befektetői csoport és nem vethették a szemükre, hogy a kisebb pénzű turistákat kizárják a természeti szépségek élvezetéből. A Gornegrat kilátó teraszáról pompás rálátás nyílt a Matterhorn- Iker komplexumára, az egyszerű turisták nem is tudták meg­különböztetni az eredeti hegyet a mellette felépített szállodától. A Matterhorn megmászását egyébként balesetvédelmi okokból szigorúan megtiltották. Ezáltal a nemkívánatos elemeket is sikerült a szállodától távol tartani, de a helikopterek mintaszerű üzemeltetésével egyébként is mindenféle hegymászás feleslegessé vált.

A szállóvendégek részére rendezett látvány-revük közül a leg­nép­szerűbb kétségtelenül a műlavina elindítása volt. A hegy kiemelkedő részeibe beépített különféle gépek és szerkezetek bár­mikor képesek voltak ennek bemutatására. Nyáron termé­sze­te­sen sok mű hóval kellett a területet felszórni, ez azonban a nagy teljesítményű, erdőtüzek oltásánál használt helikopterekkel a legkisebb gondot sem jelentette. A vendégeket és az ellátást szállító gépek egyébként tízpercenként repültek át a völgyön, illetve landoltak a Matterhorn lecsonkított kúpján. A lavinák indításakor a járatokat ritkítani kellett és a Gornegratra vezető fogaskerekű vasutat is leállították. A korábban megváltott vonat­jegyek ilyenkor az indító állomásnál levő Zermatt üdülőfaluban voltak érvényesek az ott közlekedő elektromos autókra, amelyek a helységben található, emléktárgyakat árusító különféle bol­tocs­kák és a nagy bevásárló centrum között közlekedtek. Nagyon szép képeslapokat lehetett ezekben vásárolni, amelyek a környezetéből kimagasló, egyedül álló Matterhornot, ill. a Matterhorn-Iker Szálloda komplexumát ábrázolták. A kétféle felvétel mindenki ízlését maradéktalanul kielégítette. Az egyedül álló Matterhornot mutató felvételeket akkor készítették, amikor éppen szünetelt a helikopter forgalom. Egyébként szinte senkinek sem tűnt fel, hogy a hegy csonka kúpban végződő csúcsa egy kicsit laposabb lett, mint ez a korábbi képeken látható volt.

A Matterhorn-Iker Szálloda óriási sikere és nem utolsó sorban jövedel­mezősége újabb lendületet adott a további exkluzív tervek kidolgozásához. A pénzügyi befektetők érdeklődése hama­rosan Egyiptom felé fordult. Ebben az országban első­sorban a gízai piramisok kínáltak lehetőséget a merész álmok meg­valósítására. Rövidesen úgy döntöttek, hogy Kheprén és Kheopsz fáraók piramisai közé építik fel a tíz csillagos új szállodát, amelynek tetőzete legalább húsz méterrel haladja majd meg a két másik építmény magasságát. Hogy a szálloda tetején buja növényzettel ellátott teraszt alakítanak e ki, vagy pedig kettős tornyú alakzatban fog az új hotel végződni, arról egyelőre még nem született döntés. Az viszont már az első munkaértekezleten eldőlt, hogy a szálloda alagsorából földalatti folyosó vezet majd mindkét piramis sírkamrájához. A harmadik, legkisebb építményt, vagyis Mükerinosz piramisát a jobb hely­ki­hasz­nálás érdekében lebontásra ítélték. Úgy vélekedtek, hogy a szálloda felépítésével így is, úgy is három piramis lesz Gízában. Abban ugyanis mindvégig egyetértés mutatkozott, hogy az új szálloda alapvetően egy piramis formáját fogja mutatni.

Nem kis gondot okozott azonban annak az exkluzív attrak­ciónak a kitalálása, amely indokolttá teszi a tíz csillagos minő­sítést és természetesen rendkívül vonzóvá a szállodában való tartózkodást. Gizában szóba sem jöhetett egy mesterséges hó lavina elindítása, mint a svájci Matterhornon, tehát a helyi sajátosságokból kellett kiindulni. Az ötlet olyannyira kézenfekvő volt, hogy talán éppem ezért nem gondoltak rá már a kezdet kezdetén. A gondolatot – talán nem véletlenül – végül is a vállalkozói szektorba átlépett egyik egyiptológus vetette fel. Az életpálya módosításának egyszerű oka volt: egyetemi docensi fizetéséből a villanyszámlát már nem tudta kifizetni, a hátrá­lékok egyre csak halmozódtak, és ezért úgy döntött, hogy a gazdasági szférában próbál szerencsét. A villanyszámla adósság növekedésében egyébként ő is hibás volt, mivel olykor éjsza­ká­kon keresztül tanulmányozta a szakirodalmat. Ez viszont most komoly befektetési tőkének bizonyult!

A koncepció lényege az volt, hogy a szállodai vendég bizonyos számú vendégéjszaka eltöltése után egy alkalommal Kheopsz, illetve Kheprén fáraók sírkamrájában is eltölthet egy éjszakát. Az ötlettel mindenki egyetértett, vita csak arról folyt, hogy a két eredeti múmiakoporsóval ellátott sírkamra pótágyazható legyen-e vagy sem. A pénzügyi szakemberek természetesen a pót­ágyaz­hatóság mellett törtek lándzsát, míg az egyiptológusok a relatív szűk méretekre hivatkoztak.

A vita aránylag hamar lecsengett – a pénzügyi szakemberek állítólag hatalmi szóval vetettek neki véget. Már csak egy zavaró tényezőt kellett kiküszöbölni az építkezés beindulása előtt: rengeteg turista lófrál a piramisok környékén és ez bizonyosan zavarni fogja a tíz csillagos szálloda vendégeit, ami végső soron kihat majd a szobák értékesítésére is. Csak egy megoldás tűnt járhatónak, vagyis nyomást kell gyakorolni az egyiptomi kor­mány­ra. Ez rendelkezik ugyanis azokkal a kompetenciákkal, amelyek birtokában rendezhetővé válik ez a kényes kérdés is.

A kezdetben makacsul ellenálló egyiptomi hatóságok végül azt a bölcs döntést hozták, hogy környezetvédelmi okokból meg­tiltják a gízai piramisok környékének látogatását. A Turisztikai Minisztérium azonban saját hatáskörében – megfelelő illeték befizetése ellenében – időleges és egyedi engedélyeket adhat ki.

Túszejtés

Három nagy dzsippel indultak el a sivatagba. Hét magyar turista és több fegyveres kísérő szorongott a terepjárókon, más­fél óra elteltével már csak a homok volt a kísérőjük. Végre, egy igazi kaland – gondolta Kovács Károly. Felesége, Mariann leg­in­kább a fejkendője alá behatoló homokszemekkel küszködött, a ve­lük utazó idegenvezető pedig egykedvűséget színlelve bámult maga elé. A másik két kocsiban útitársaik ültek két-két gép­pisz­to­lyos marcona alak felügyelete mellett és megpróbáltak fény­ké­pezni. A homokbuckák nemigen segítettek nekik, de azért ar­cu­kon ott lapult a titokzatos mosoly és a büszkeség hetyke ki­fe­je­zé­se: ha otthon ezt meglátják, egyszerűen tátva marad a szájuk. Ide azért nem mindenki mer elutazni.

Hirtelen fegyveresek tűntek fel – szinte a föld alól, mint mondani szokták – és megálljt parancsoltak a konvojnak. A kísérők rémülten dobták el fegyvereiket, majd lassan le­ká­szá­lód­tak a dzsipekről. A magyarok számára érthetetlen párbeszéd, majd heves vita alakult ki közöttük, a távolban pedig újabb fegy­ve­resek bukkantak fel két nagyobb terepjárón.

A turisták másfél-kétórai autózás után egy bennszülött faluban találták magukat. Fegyveres kísérőik az incidens után oly gyorsan, mint lehet, elszeleltek a másik irányba. A helyzet egyértelmű volt: túszul ejtették őket. Az ellátásra egyébként nem panaszkodhattak, hiszen azonnal kaptak ivóvizet és valami gyanús kinézésű, de ízletes ételt. Erőszaknak nyoma sem volt, persze mozdulni is alig merlek. A faluban kedvesen mosolygó bennszülöttek bámulták meg őket, a magyarok szinte már hiányolták, hogy senki sem kínálja szuvenírjeit megvásárlásra. Délután előkerült egy németül tudó fickó, akivel szót értett mind az idegenvezető, mind pedig Kovács úr, aki két világnyelvet is beszélt. A többiek fáradtan és ijedten heverésztek a nagy jóindulattal ágynak nevezhető alkalmatosságokon.

– Nincs okuk félelemre – magyarázta a németül beszélő bennszülött. Az elmenekült kísérők már bizonyosan értesítették az utazásirodát, az pedig a követségüket. Talán már holnapra meg lesz a kapcsolat. Mi előterjesztjük a követeléseinket, az önök országának képviselője pedig továbbítja azt kormá­nyuknak. Nem az első alkalom ez, hogy egy kicsit megváltozik a turisták programja – tette hozzá mosolyogva.

Kovács úr magára erőltette leghatásosabb arckifejezését, amelyet pártjának rendezvényein szokott használni, amikor nagy nyilvánosság előtt beszél és ünnepélyesen felszólította a házigazdát, hogy azonnal bocsássa szabadon őt és útitársait. Biztosítsa azonnali távozásukat. Néhány percen át fejtegette, hogy elrablásuknak milyen nemzetközi következményei lesznek, amennyiben 24 órán belül nem térhetnek vissza a fővárosba.

Másnap megérkezett helikopteren a követségi első titkár és azonnal megkezdődtek a tárgyalások a túszejtőkkel. A túszok közben már kipihenték az előző nap fáradalmait és érdekes módon ők is részt vehettek a megbeszélésen. Közben előkerült egy törzsfőnök is, és a németül beszélő bennszülött tolmáccsá alakult át.

Tisztelt titkár úr! – kezdte a törzsfőnök. Mint látja, a túszok a legjobb egészségnek örvendenek, étrendjük a lehető leg­vál­to­za­to­sabb, eszünk ágában sincs megkötözni vagy gyötörni őket! A túsz­ejtés egy szakma errefelé, megélhetési forrás! Viszont tisztá­ban vagyunk azzal, hogy más országokban nem nézik jó szemmel ezt a tevékenységünket. Tudjuk, hogy nálunk is demokratikus átalakulásra van szükség, és ez a folyamat majd magával hozza többek között gazdasági életünk átalakítását is. Egy demok­ra­ti­kus politikai intézményrendszer a túszejtést is szalonképessé tudja tenni. Persze magát a kifejezést el kell tüntetni a szó­tá­runk­ból, sokkal megfelelőbb lenne pl. a késleltetett hazatérési effektus meghatározás és a tevékenységet bizonyos mértékig hozzá lehetne igazítani az éppen uralkodó piaci trendekhez is. Az egész túszejtést külkereskedelmi alapokra kellene helyezni.

A követségi titkár komoly figyelemmel hallgatta a törzsfőnök fejtegetéseit, majd hirtelen belevágott a szavába: – Menyit kémek a túszokért?

A törzsfőnök és kísérete döbbenten meredt a kérdezőre.

– Mi az, hogy mennyit? Az előbb fejtettem ki, hogy világszerte milyen jelentősége van a demokratikus átalakulásnak. Most nem az a cél, hogy néhány millió rongyos dollárt letegyenek itt az asztalomra a túszokért, hanem az, hogy megfelelő szakképzést biz­tosítsunk tehetséges fiatal tisztviselőink részére a fejlett európai országokban. Mint köztudott, a demokratikus politikai intéz­ményrendszer megformálása és működtetése egész Euró­pát figyelembe véve Magyarországon a legmagasabb színvonalú, a társadalmi béke a világ egyetlen országában sem áll olyan biztos alapokon, mint az önök hazájában. A véleménynyilvánítás rendkívül széleskörű és törvényes eszköztára, a fellebbezési lehe­tőségek nagyvonalú jogi rendszere példátlan magas szintre emelte a magyar demokratikus közéletet. Követelésünk a túszok elengedéséért csupán annyi, hogy hét fiatal közjogi szak­em­be­rün­ket féléves tanulmányútra küldhessük önökhöz. Kormá­nyá­nak egyetértése esetén az érintett személyek cseréjét haladék­talanul megejthetjük.

A hét ösztöndíjas hihetetlen gyorsasággal sajátította el a magyar politikai intézményrendszerrel kapcsolatos ismereteket. Szókincsük szinte napról-napra jelentősen szélesedett. Meg­ismer­kedtek a parlamenti csatározások kultúrájával, a leg­na­gyobb pártok politikai stílusával és a szónokok legmarkánsabb kifejezéseivel. Megtudták, hogy egy demokratikus társada­lom­ban nincs fontosabb feladat, mint a közbizalom növekedési pá­lyá­ra állítása, valamint a lélekbiztonság megteremtése. Az ellen­felet ugyan padlóra lehet küldeni, a felelősséget pedig másokra lőcsöl­ni, álságos és képtelen vádakas összekovácsolni, viszont a jövő építése, a megújulás záloga csakis a hitelesség lehet és természetesen a szavahihetőség.

Óva intették a külföldi ösztöndíjasokat a médiákban tetszelgő véleményvezérektől, akiket tulajdonképpen csak a piár szereplés érdekel és a politikusok demagóg ígérgetéseitől. Hiszen ezek célja nem más, mint csupán a tűzszünet közeli állapot fenntartása és a végzetes egymásba feszülések önsors rontó előidézése.

Az ösztöndíjasok rendkívüli és gyors ismeretszerzésében nagy szerepe volt Kovács úrnak is, aki a kormánypárt egyik megyei szervezetének alelnökeként funkcionált, és kiszabadulása okán személyes felelősséget érzett a vendégek tanulmányi program­jának kidolgozásáért. Mint pártjának jelentős politikusa, azt is elérte, hogy a külföldi szakembereket az államelnök is fogadja búcsúzásuk alkalmából. Az elnök meghatottan rázott kezet a tehetséges fiatalokkal, amikor azok átvették országunk egyik legnagyobb kitüntetését, a Bátor Demokrata Érdemrendet.

Kovács úr és kísérete könnyes szemekkel integetett a repülőtéren, amikor a gép a magasba emelkedett.

Bacchus

Az érkező vendégek első pillantása Bacchusra esett. Széles mo­sollyal fogadta őket, hatalmas pocakja ritmikusan ringott meg­hajlás közben, erősen kopaszodó kerek feje jólesően himbá­lód­zott kidagadó erekkel dúsított nyakán. Széles tokája a jovialitás biztos jeleként terült szét álla alatt.

A bacchanália rövidesen kezdetét vette, a pincérek fel­tur­bó­zott lábakkal futották be a söntés és az asztalok közötti távol­sá­got, a konyhából ínycsiklandó szagok áradtak szét az étterem­ben. Bacchus is ott ugrabugrált a vendégek között, hol ebben, hol abban a sarokban tűnt fel világító kopasz fejével, amelyet természetesen szőlőindákból font koszorú övezett. Zene szólt, folyt a bor, legalább most viduljanak fel az emberek, ha már a komor hétköznapok erre ritkán adnak lehetőséget.

Az üzletvezető hátra tett kezekkel állt a pult mellett és csak a szemeivel irányította a személyzetet. A hangulat nőttön nőtt és Bacchus is derekasan kortyolgatott az asztaloknál. Különösen a javíthatatlan fotósok körében volt nagy sikere, de az ötven év körüli hölgyek is barátságos mosollyal nyugtázták tevékeny­sé­gét. Egyesek lopva férjeikre pillantottak, majd megnyugvással állapították meg, hogy ők még nem tartanak itt.

Tíz óra felé a hangulat valóban egy helyi ízekkel és ízléssel fűsze­rezett bacchanáliára kezdett hasonlítani. Váratlanul a tulaj­do­nos is megjelent, és elégedett pillantást vetett a pénztárgépre. A bal sarokban összetolt asztaloknál egy különösen vidám és han­gos társaság jött össze, a bor számolatlanul folyt le a férjek torkán, a nők pedig kacér pillantásokat vetettek a távolabbi aszta­lok felé. Az üzletvezető hirtelen arra lett figyelmes, hogy a vidám asztaltársaság négy lábra akarja állítani Bacchust és az egyik hölgy már késznek is mutatkozott, hogy nyeregbe szálljon. Azután Bacchus élesen felüvöltött, az egyik férfi arcába vágta az asztalon előtte álló poharat, a vörösbor pedig nagy ívben spric­celt szét, meglátogatva az úr szép, világos öltönyét és a fehér abroszt is. A verekedést az üzletvezető gyors közbelépése akadá­lyoz­ta meg, Bacchust gyorsan magával vonszolta a söntés mögöt­ti kis helyiségbe.

– Abban állapodtunk meg, hogy maga egy tréfamester, és mindenben kiszolgálja a vendégek szórakozását. Három napja van itt, minden este telezabálja magát, iszik, mint a gödény és még az uras is megpróbálja eljátszani. Minek képzeli magát? Nem érdekel, hogy korábban jobb napokat is látott, meg, hogy mitől gatyásodott így le. Engem csak az érdekel, hogy a vendégek jól érezzék magukat nálunk!

– Az a rohadt disznó azt mondta, hogy…

– Magának az nem rohadt disznó, hanem a vendég úr, aki kegyeskedett betérni hozzánk és így kenyeret ad magának – rajtam keresztül! Itt a pénze, tűnjön el, ne lássam itt többé!

– Csak ennyi?

– Mit képzel? Azt hiszi, hogy mindenütt túlfizetik a bohócokat? Az az öreg paraszt, aki a múltkori rendezvénysorozatnál a karikás ostort csattogtatta a vendégeknek az ajtó előtt, az meg­elé­gedett azzal, hogy nyitás előtt tisztességesen ehetett és ihatott. Olykor még a feleségének is küldtem valamit a mara­dék­ból. Na, tűnjön el, ne lássam itt többé!

Bacchus ki tántorgott az étterem hátsó ajtaján, erős nyilallást érzett a mellében, és először nem akart hinni a szemének. Szinte az egész széles utcát betöltő sokaság közeledett felé, középen elől Bacchus nagy, rengő hasával, szőlőlevelekből font koszo­rú­val a fején, mellette Pán, Hermész kecskelábú fia és az őrjöngő baccháns­nők, szatírok, akik útközben már minden lámpa­oszlopot ledöntöttek, kirakatokat vertek be és mámoros dalokat énekel­tek. Egy pillanatra megtorpantak, látván a hátsó ajtó előtt még teljes bacchusi díszében ácsorgó, zavartan gesztikuláló és magá­ban beszélő embert, majd a két Bacchus hirtelen össze­ölelkezett. Utánam, – üvöltötte a most érkező és a bacchánsnők őrjöngő forgatagként zúdultak be az épületbe. A zenekar hirtelen leállt, egy pillanatra mindenki megdermedt, majd az áradat egy szempillantás alatt elöntötte az étterem m inden négyzetméterét és megkezdődött az igazi orgia. A szatírok már az első percben leütötték az üzletvezetőt, a személyzetet a szűk mosdókba tuszkolták, és az asztalokon ugrálva tomboltak. A vem ilégek irtózattal figyelték az eseményeket és nem mertek védekezni, miikor lecibálták róluk a márkás öltönyöket, a drágábbnál drágább ruha kreációkat. Bacchánsnőkké és szatírokká váltak, hogy mentsék a/ életüket. A pincéből előkerült bor nemsokára patakokban folyt a/, asztalokon és a padlózaton. A kockakövek között – mint a mitológiai időkben – bor buggyant föl és most már a vendégek is négykézlábra ereszkedve habzsolták a csodálatos nedűt. Az öreg Szilénosz, mint mindig, most is részeg volt és Bacchus oldalán bölcs tanácsokat osztogatott. Félrecsúszott virágkoszorúját szinte már csak a bal füle tartotta, de hangja átható volt, a földön négykézláb mások, életükért mesterkélt vidámsággal küzdők is jól hallhatták: legjobb nem születni, és ha már születtünk, legjobb korán meghalni.

Egy fél óra sem telt el, és a mentőorvos már meg is érkezett az étterem mögötti padon kábultan ülő Bacchushoz.

– Mondja, miért nem tart magánál nitromint? Tegye ezt gyorsan a nyelve alá, receptet is írok. Ha lehet, ne izgassa fel magát túl gyakran!

Modern mese az elefántról és az emberről

Gyimesi László barátomnak 61. születésnapjára

Egy verőfényes májusi reggelen a munkába siető óbudaiak arra lettek figyelmesek, hogy egy jól megtermett elefánt gyalogol a Szentendrei úton az őrülten dudáló kocsisorok között. A jelenség egy kicsit szokatlannak tűnt, mivel nyoma sem volt bármi­féle cirkuszi felvonulásnak, a szépen megnőtt állat egyedül, kíséret nélkül, komótosan cammogott Aquincum irányában.

Később napközben senki sem látta Ormit – a gyerekek ugyanis rögtön nevet adtak neki. Valószínűleg lement a Duna partjára inni, vagy fürdőzni. Délután viszont az újra megnyitott Vakegér nevű patinás kocsmában tűnt fel teljesen váratlanul és ormányával gyors egymásutánban kihörpintette a négy korsó sört, amit Bulenda, az örökös szakszervezeti bizalmi hozott kollégáinak, barátainak. Bulenda ez alkalommal is meg­őrizte nyugalmát, hátrafordult a széken és kedvesen meg­kér­dez­te Ormitól, hogy szakszervezeti tag-e. Az elefántot meglepte a kérdés, sőt egy pillanatra még zavarba is jött. Úgy tudta, hogy már nincsenek szakszervezetek, munkásokat is csak a néprajzi múzeumok kiállított tárgyai között lehet látni és amikor végig nézett Bulenda társain még jobban meglepődött. Gyorsan fel­világo­sították, hogy néhány héttel korábban újra indult az Óbudai Gázgyár, mivel a piaci viszonyok összekuszálódása követ­kez­tében minden gáz- és olajcsapot lezártak határainkon. A fűtési szezonnak ugyan éppen vége szakadt, de a házi­asszo­nyoknak továbbra is sütni-főzni kell és nem volt más megoldás, mint ismét üzembe helyezni a régi gázgyárat, működtetéséhez pedig elővarázsolni a munkásosztályt.

Ormi rendelt még egy kört, majd elmesélte, hogy egy gazdag vállalkozó vásárolta meg őt egyik üzleti útján Indiában, mivel serdülő gyermekei nem hagytak neki nyugtot és a vételi árat egyébként is leírhatta az adóalapjából. Közlekedési költségként számolták el.

A gyerekek persze elég hamar ráuntak a még mindig növés­ben levő állatra, pedig a budai villájukhoz tartozó nyolcezer négyzet­méteres kertben elég kényelmesen elfért. Áthozták a pesti oldalra, kitették a kocsiból – mint ezt a kutyákkal szokták csinálni – és villámgyorsan eltűntek.

Ormi tulajdonképpen Gyimesi László költőt kereste, ezért ment be a Vakegérbe. Még Indiában olvasta az „Elefántok a tengerparton” című versciklusát és szóképei, valamint költőisége mély nyomokat hagyott benne. Az asztaltársaság nem tudott pontos eligazítással szolgálni, egyikük szerint Gyimesi mindenütt megtalálható Óbudán. Egyszer itt, egyszer ott tűnik fel, csak a kerület kulturális naptárát kell egy kicsit tanul­má­nyozni.

Ormi átsétált az Auchan Áruház parkolójába. Ott volt ugyanis megbeszélése a menedzsment egyik tagjával, aki a nagyméretű reklámfelületek felkutatásával volt megbízva. Rögtön ajánlatot is tett az Óbudára szakadt elefántnak, miszerint megkaphatja a kidobásra szánt zöldséget és gyümölcsöt, amennyiben vállalja, hogy hátára és oldalára kerüljenek a napi akciós árucikkek reklám felhívásai. Hangos trombitálásáért külön bonusz pontokat kapott, amelyeket a kozmetikai osztályon vásárolhatott le. Ormi egyre népszerűbb lett Óbudán.

Az önfeledt trombitálás adta a kerületi filharmonikusok vezetőjének azt az ötletet, hogy az elefántot a Kiskorona utcában rendezett koncerteken is fel lehetne léptetni. Betanították neki Johann Nepomuk Hummel Esz-dúr trombita versenyét és rövidesen meghirdették a koncertet. Az ötlet fő mozgatórugója az volt, hogy a zenekar ezáltal megspórolhatta egy drága hang­szer megvásárlását és ez – a szűkös kereteket figyelembe véve – álta­lános helyeslésre r. talált. Az első helyszíni főpróbán mégis nem várt nehézségek adódtak, ugyanis Ormi nem tudott átjutni az Óbudai Társaskör bejárati ajtaján. Az építészeti hagyo­má­nyokat őrző bejáraton már a testesebb férfiak is csak a bejutás céljára kialakított vákuumos húzó-toló gép bekapcsolásával kerültek be az előtérbe, az elefánt bejuttatása azonban kivitelez­hetetlen feladatnak látszott.

A kínos helyzetet most is – mint már több alkalommal – a Zeneművészeti Egyetem egyik tanárnője oldotta meg, aki ezúttal is bebizonyította rendkívüli szervezési tehetségét. Sikerült mozgósítani a egyik gordonka szakos tanítványát, aki hangszerén bravúros teljesítményt nyújtva szólaltatta meg Hummel Esz-dúr trombita versenyét. A közönség egy jelentős részének nem is tűnt fel a hangszeresére.

Ormi az Aquincumi Költőversenyre is ellátogatott. Itt ismerkedett meg személyesen Gyimesi László költővel, valamint a főváros és a kerület több más jeles írójával. A zsűri elnöke egy rendkívüli bejelentéssel kezdte a rendezvényt. Ismertette a Központi Statisztikai Hivatal legújabb jelentését, amely kiemelt helyen közölte, miszerint Magyarország GDP-jének elő­állítá­sá­ban az óbudai költők és írók teljesítménye kiemelkedő helyet foglal el. Ez némi reményt nyújt arra – tette hozzá – hogy az aquincumi költőverseny jövőre is megrendezésre kerüljön. De ez az eredmény azt is lehetővé teszi, – folytatta az elnök – hogy az ezután születő írásműveket akár kétszáz példányban is kiadhassák, az állami költségvetés pedig vállalja, hogy minden századik példányt saját maga finanszíroz.

Az őszbe forduló időjárás egyre nagyobb gondot jelentett Ormi­nak. Gyimesi László költő felajánlotta számára egyik szobá­ját a gázgyári lakótelep történelmi atmoszférát nyújtó épületé­ben és nyomban hozzá is kezdett a felajánlott szoba kiürítésé­hez. Feleségével cipős dobozokba gyömöszölték a lakásban minde­nütt szétszórtan heverő jambusokat, a versfaragó szerszá­mok egy kis tulipános ládikába kerültek, a komódon pedig a sorokba rendezett különféle rímek foglalták el helyüket.

Ormi nem élt a felajánlott lehetőséggel, egy csípős hajnalon megvárta a napfelkeltét, gondosan betájolta az irányt és elindult Keletnek. Hazájában, Indiában bevette magát egy mocsaras dzsungelbe, ahol bőven volt számára táplálék és ivóvíz, néha nosztalgiával gondolt vissza Óbudára. Gyimesi Lászlóval azért fenntartotta a kapcsolatot, interneten küldte el neki legújabb költeményeit, a magyar költő pedig kicsit igazítva rajtuk, rövid kritikai jegyzetekkel ellátva, pár napon belül vissza is juttatta ezeket a feladóhoz.

Virtuális temetés

A vezér minden hétfőn reggel hat órára hívta össze az Igazgatótanács heti ülését. A munkaidő a cégnél ugyan csak nyolc órakor kezdődött, de ez jó fegyelmező eszköznek bizonyult. És kiknek kell elsősorban példát mutatniuk? A vezetőknek. Ott ültek pontosan hat órakor karikás szemekkel a számukra kijelölt helyeken. Csak Kispataki Gábor hiányzott. A vezér gyilkot lövellő tekintettel pásztázta végig a kis csapatot, a munka­társak pedig fanyar mosollyal nyugtázták a szemre­vételezést. Az órájára nézett és kimért hangon megszólalt:

– Ez nem egy külvárosi kupleráj, hanem a Digitális Univerzum Részvénytársaság magyarországi leányvállalatának Igazgató­tanácsa. A kompatibilis mentési rendszerek éllovasa. Hol a fenébe marad Kispataki?

A jelenlevők ijedten meredtek a főnökre, majd egymásra néztek, vállukat vonogatták, válasz azonban nem érkezett a kérdésre. A résnyire nyílt ajtó felső harmadában a vezértitkárnő feje jelent meg halk súrlódással. Szemüvege ijedten ült kissé duzzadt orrán és az előírt áhítattal nézte az összegyűlteket.

– Maga ott! Magának tudnia kell, hogy Kispataki miért nem jelent meg! Válaszoljon!

A titkárnő ijedten nyelt egyet, majd szemüvegét megigazítva óvatosan belépett a tanácsterembe. Negyvenes éveit meg–hazudtolva légiesen suhant a főnöki íróasztal felé. Szemeit a terem két különböző sarka felé irányítva csipegő hangon megszólalt:

– Három napja kerestetem Kispatakit, a fél titkárság ezen dogozik, de egyszerűen nyoma veszett. Eltűnt, mint a kámfor, tetszik tudni.

– Mi az, hogy kámfor? Egy osztályvezető nem tűnhet el, van mobilja, hangpostája, lakástelefonja, felesége, bejárónője, barátnője és minden percével köteles elszámolni a vállalat felé!

– Minden néma, vezérigazgató úr kérem…

A vezér az irataiba mélyedő humánpolitikai osztályvezető felé fordult. Az különféle ízeltlábú rovarokat rajzolt szórakozottan az előtte fekvő nyitott mappa írólapjára. A szokásos belső melegség hatotta át, ami köznapi nyelvre lefordítva annyit jelentett, hogy na, eddig megúsztam. Érdeklődő tekintettel pillantott fel főnökére, abbahagyva fáradságos munkáját.

– Mozgósítsa az egész humánpolitikai osztályt, egy órán belül kerítsék elő nekem ezt a Kispatakit!

– Vezérigazgató úr kérem, a munkatársak csak nyolc órára jönnek be, most még nincs egészen fél hét…

– Riassza őket! Mindenkinek van mobilja! Ma akartam Kispatakit a maguk szeme láttára látványosan kirúgni. A forgalom az elmúlt negyedévben 14,6%-kal esett vissza. Ezen belül az adathalászat elleni szűrők eladása 18,4%-kal maradt el a korábbi szinttől, az integrált irat- és dokumentumkezelő rendszerek forgalma pedig csupán 0,4%-kal nőtt. Ez az ember még csődbe juttatná a cégünket – ha hagynám tovább működni.

Az egyik osztályvezető, aki már belépése első napjától tán­torít­hatatlan lelkesedéssel vetette bele magát a cég ügyeibe, halkan megjegyezte: – Valaki biztosan fülest adott neki.

A vezér felindulása leírhatatlan volt. Feje megduzzadt, kékes- vörös színűbe ment át, majd padlizsán-lilában állapodott meg. Még csokoenyakkendője is elcsúszott, aminek következtében ádámcsutkája meredeken előrebillent és szinte lógni látszott a levegőben. Ital kezével a mennyezet neonfényeit markolta, jobb kezének mutatóujja pedig az asztalnál ülők felé meredt.

– Ezért valaki felelni fog! Az ülést berekesztem, Kispatakit vezessék elém, egy napon belül!

A keresés teljes erővel beindult, jobban mondva folytatódott. A titkárnő egyébként igazat mondott, amikor kijelentette, hogy már három napja nem találja az osztályvezetőt. Ő ugyanis – mint rutinos munkatárs – minden pénteken személyesen beszélt az igazgatótanács tagjaival, figyelmeztetve őket a hétfői ülésre. Az is igaz volt, hogy az utolsó két napban is számtalanszor próbálta mobilon ill. vezetékes telefonon Kispatakit elérni, sőt még a hivatalsegédet is megbízta, hogy vasárnap 23 és 24 óra között addig csöngessen az osztályvezető lakásának ajtaján, amíg az ki nem nyílik. Ez is eredménytelen maradt.

A humánpolitikai osztály munkatársai megérkezésük után azonnal hozzáláttak a felderítéshez. Minden egyéb munkájukat félretolták, kirajzottak az épületből, rendőrségi bejelentést tettek, jelem voltak a lakás ajtajának feltörésénél, döbbenten tapasz­talták, hogy egy teljesen kiürített lakásba hatolnak be, még a telefonkészüléket sem találták.

Az első információk dél körül érkeztek be a központba. A humánpolitikai osztályvezető lihegve rohant a vezér szobájába.

– Kispataki meghalt …

– Nem szólt nekem … Hol van most a holttest? Öngyilkosság?

Az osztályvezető zavartan meredt főnökére. Lassan, tagolva ejtette ki a szavakat:

– Az interneten, a virtuális temetőben bukkantunk rá. A munka­társaim egyike végső kétségbeesésében elkezdett klik­kel­ni, és egyszer csak megpillantotta a sírját, virtuális márványba foglal­va, színes bitvirágokkal.

– De ez képtelenség! Jártak a temetkezési vállalatnál is? Megtudták, hogy ki tette fel az anyagot az internetre?

– Mindennek utánajártunk vezérigazgató úr! Teljesen rendben van a halottvizsgálati bizonyítvány, leadva a személyi igazolvány, az anyakönyvi kivonat. Még a halottszemlét végző orvossal is beszéltünk, aki ugyan személyesen nem ismerte az elhunytat, de ott találta a holttestet a lakásban. Egy állítólag távoli rokona nyitott neki ajtót, a bejelentést is ő tette. Minden szabályosan történt, a virtuális temetőben egy alapítvány vásárolta meg a sírhelyet. Az elhunyt ugyanis másfél évvel ezelőtt személyesen utalt át egy jelentős összeget, aminek fejében húsz évig kötelezően gondozzák virtuális sírját. Tudja főnök, ez a tamagocsi-elv alapján működik. Még sírfeliratról is gondoskodott Kispataki:

Szerettem volna még köztetek élni, de szívem megszűnt
Dobogni, így hát el kellett menni!
Az adathalászok tettek tönkre
Elszálltam hát mindörökre!

A vezérigazgató döbbenten nézett maga elé. Kispataki Gábor kicsúszott a körmei közül. Nem lesz kirúgás, nem lesz példa­mutató fegyelmezés, semmi sem lesz, még a virtuális sírhelyet sem lehet megsemmisíteni, nincsenek hozzá jogi eszközök.

Kispataki jó messzire dobta be a horgot. Csak ült és várt valamire, talán egy nagy halra. Váratlanul szédülés jött rá, letette a horgászbotot, meg akart fordulni. A szédülés azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Csak bámulta a vizet. Na, miért nem haraptok? Ti is örökké akartok élni?

Hülye az, aki…

Az Általános Termék Főtanács rendkívüli ülését a korábbiaknál is szokatlanabb gyorsasággal hívták össze. Motoros futárok vitték a meghívókat a Főtanács tagjainak az éjszaka folyamán, gyakori dugókba keveredve a főváros utcáin. Különösen a múzeumok és a színházak környékén volt nagy a torlódás, ami az utóbbi időben mar nem is keltett különösebb feltűnést.

Az Általános Termék Főtanács elnöke gondterhelt arccal nyitotta meg az ülést és rövid felvezetőjében kizárólag a fogyasztási javak – iparcikkek, élelmiszerek stb. – forgalmának erős vissza­esésével foglalkozott. Hallgatóit arra kérte, hogy felszó­lalásaikban elsősorban ennek a jelenségnek az okaival foglalkozzanak, ill. olyan javaslatok előterjesztését kérte, amelyek azonnali kilábalást jelenthetnek a súlyos helyzetből. Drámai hangon sorolta, hogy mely multinacionális cégek akarják rövid időn belül üzlethálózatukat bezárni, a munkaerő milyen mértékű elbocsátására lesz szükség a legkisebbektől a leg­nagyobb boltokig, amennyiben a fent vázolt tendencia foly­tatódik.

A felszólalások kezdetben elég nehezen csörgedeztek, de nem- okára hatalmas folyammá duzzadtak. Minden kritika, elemzés vagy ellenvetés egy megállapításba torkollott: a gyenge reklám­tevékenység miatt tartunk ott, ahol tartunk.

„Kedveli a finom falatokat? Térjen be hozzánk!” „Pástétom kutyáiknak többféle ízben!” – az ilyen és az ehhez hasonló reklámok a szakma teljes szellemi kiüresedését hozták az utóbbi években, – állapította meg egy híres pszichológus, aki már 65 éve állt az egyik albizottság élén és rendkívüli tekintélynek örvendett.

Voltak persze az elmúlt időszakban merész és újszerű kezde­mé­nyezések is, de ezek a vásárlók körében többnyire teljes érdek­telenségbe fulladtak. Ilyen volt például az a reklámplakát, amely egy nagyméretű ovális kínai köpőcsészét ábrázolt, azzal a felirattal, hogy „Most aztán köpködhet, hej!” Bár a köpőcsészéket forgalmazó nagy bevásárló centrum több milliót áldozott a reklámköltségekre, a titkosított adatok szerint az elmúlt évben azonban mindössze csak három darabot tudott eladni a reklámozott áruból. A cég nemzetközi szakemberekből álló menedzsergárdája ugyanis nem számolt azzal, hogy a kínai turisták mind hozzák magukkal a saját lakkozott köpő­csé­szé­jüket, a magyarok pedig csak egymás leköpködésére hajlandók, amihez nem szükséges köpőcsésze.

A hosszan tartó vitában az is megállapítást nyert, hogy az utóbbi években a fizetőképes keresletben egy rendkívüli irányváltás ment végbe. Az emberek ugyanis egyre nagyobb mértékben fordultak a színházak, koncertek, múzeumok irá­nyába. Az Állami Operaház már negyedik játszóhelyét nyitotta meg az előző évadban és áttért a 24 órás műsoridőre. Különösen az éjszakai előadások váltak kedveidé, egy-egy Wagner-opera meg­tekintése után a nézők friss lendülettel indultak munka­helyükre és a legutóbbi szociológiai felmérések szerint a hiva­talok munkája egyértelműen ügyfélbaráttá vált. A változásokban persze a múzeumoknak is nagy szerepük volt, hiszen ezek már évek óta non stop nyitvatartási idővel vonzották magukhoz az érdeklődőket. Most már tehát érthetjük, hogy a Főtanács ülésére szóló meghívókat kézbesítő motoros futárok miért kerültek az éjszaka folyamán oly gyakran dugókba – különösen a múzeumok és a színházak környékén.

A bevásárló centrumok szinte kiürültek, vagy éppen kongtak az ürességtől és nyilvánvalóvá vált, hogy ezáltal a fogyasztás struktúrája nagyon egészségtelen irányba változott meg. Az egyik nagy cég meglehetősen merész, bár egy kicsit pimasz reklámmal próbált berobbanni ebbe az állóvízbe. „Hülye az, aki nem nálunk vásárol!” – olvashatták az öles plakátokat a szín­ház­ba vagy éppen múzeumba igyekvő emberek. Ok azonban többnyire csak megrázták a fejüket és rohantak tovább. A konkurencia természetesen tiltakozott, és feljelentette a merész újítót. Az érintett üzletláncot napokon belül ellepték a Fő­állat­orvosi Hivatal munkatársai, de ők minden igyekezetük ellenére sem találtak semmiféle szabálytalanságot a műszaki cikkekkel foglalkozó cég boltjaiban. Azt viszont jelezték, hogy jelentős elektro­szmog terjeng a környéken. Az ezzel kapcsolatos intézkedések természetesen nem az ő feladatkörükbe tartoztak.

A Reklám- és Piacfejlesztési Tanács elnöke hozzászólásában rá­mutatott, hogy csak egyetlen kiutat lát: a reklámtevékenység teljes megújítását, válogatott szakemberek vezetésével. A munka­csoport vezetőjévé a korábban méltatlanul mellőzött Krahács Tivadart javasolta.

Az Általános Termék Főtanács tagjai lelkesedéssel fogadták a javaslatot. Megvalósítása csak annyiban jelentett gondot, hogy Krahács Tivadar már évek óta a Nemzeti Tébolyda lakója volt. A következő javaslat azonban szerencsére feloldotta ezt a dilemmát, ugyanis azt irányozta elő, hogy a felállítandó munka­csoport a Nemzeti Tébolydában működjön,– csoportterápiás módszerrel. A munkába külsős reklám­pszichológusokat is bevontak, akik rövidesen be is költöztek a fent nevezett intéz­ménybe.

Krahács Tivadar felvállalta a nagy feladatot és az Intézet lakói közül néhány napon belül fel is állította munkacsoportját. A külsős reklám­szakemberek is boldogan csatlakoztak a kollektívához, különösen az Intézetben uralkodó derűs légkör és Krahács rendkívüli konfigurációs képessége vonzotta őket. A szabad alkotás lehelete lengte át az egész épületet, még az ápolók is diszkréten visszahúzódtak.

Krahács a munka megindításához bio vákuum matracokat és a munka­csoport minden tagjának egy gyantázó szettet (gyantázógép + gyantapatron + gyantalemosó olaj) követelt. Megkapta. Az osztály­vezető főorvos ugyan csodálkozásának adott hangot, hiszen a munka­csoporthoz egyetlen nő sem tartozott, de Krahács határozott mozdulattal leintette, és közölte vele, hogy a szőrtelenítés ma már állampolgári jog. El kell jutnunk oda, hogy ezeket az eszközöket mindenki térítés­mentesen kapja meg.

Az Általános Termék Főtanács kitűnőnek tartotta az ötletet és napokon belül elintézte, hogy Krahács javaslatát rendeleti úton szabályozzák. A rendelet mellékleteként rögtön ki is hirdették, hogy mely üzletláncok jogosultak az állami költségvetésből finanszírozott gyantázó szettek árusítására. A melléklet összeállítása természetesen nem ment simán, mivel a forgalmazó helyek kijelölése komoly érdek­ellentéteket vetett a felszínre. Egyes üzletláncok ugyanis a pumpás szőrtelenítő gél forgalmazásában voltak érdekelve és kimondottan szett-ellenesek voltak. A konfliktust végül elvtelen kompro­misszu­mokkal voltak kénytelenek feloldani.

A munkacsoport tevékenysége már egy-két hét alatt komoly eredményeket hozott. A főváros is kezdett színesebbé válni az új reklámok megjelenése következtében. A legsikeresebbek állja­nak itt:

„Vidám fészek elagottaknak! Pincelakások 20-tól 120 négyzetméterig!”

„Cserélje le gyermeke megunt spagettipántos napozóját! Áruházunkban már kaphatóak a legújabb makaróniőves kempingnadrágok! Öröm az egész családnak!”

„Most vegyen saláta centrifugát! Nyolcat fizet, kilencet kap!”

Voltak általános érvényű reklámok is, amelyeket bármely üzlet vagy áruház felhasználhatott, mint pl. „Nálunk minden 1%-kal olcsóbb!”

A munkacsoport természetesen gondolt a tv reklámok meg­újítására is. Ezek közül az alábbi volt a legsikeresebb:

A képernyőn megjelenik egy férfiing hatalmas foltokkal, a háttérben egy mosógép kontúrjai. A várt folytatás helyett azonban egy aggódó férfiarc tűnik fel, kezében egy papírlappal. A kamera közelít és a papírlapon jól láthatóvá válik a címszó: Önéletrajz. Ekkor berobban a képbe egy tekintélyes arcú, öltönyös, szemüveges, bizalmat gerjesztő másik férfi és megszólal: „Makacs foltok az önéletrajzon? Kitisztítjuk! Keresse a Humán Kft.-t, telefonszám …”

Nagy sikere volt a horoszkópos fogyókúra reklámozásának is, amely kihangsúlyozta, hogy itt nem a kockázatokat is magában rejtő, hagyományos zsírleszívó technológiáról van szó.

A munkacsoport tevékenysége akkor szakadt meg, amikor a „Hideg zuhanyra vágyik? Hidroterápia reggel, délben, este!” reklámot megalkották. A team tagjai egyszerűen lemerevedtek, kétségbeesetten bámultak az ötletet adó külsős reklám­pszichológusra és nem voltak hajlandók a további munkára. De addigra már újra beindult a kereskedelmi tevékenység, az emberek ismét megtöltötték a plázákat és a kisebb-nagyobb boltokat, a fogyasztás a korábbinak a többszörösére emelkedett. A vásárlók jelentős része svájci frank alapú kölcsönökből fedezte kiadásait.

Krahács Tivadart kinevezték az Általános Termék Főtanács elnökévé.

Távmunka

Julika már az általános iskolában olyan ügyesen és szépen rajzolt, hogy mindenki felfigyelt rá. Gyermekét egyedül nevelő édesanyját örömmel töltötte el, amikor egy olyan gimnáziumba folytathatta tanulmányait, amelyben egy-két képzőművészeti szakmát is elsajátíthattak a végzősök. Ez elsősorban a porcelán festészet volt, amelyhez természetesen jó kézügyesség és rajzoló tehetség is kellett.

Julika szorgalmas tanulónak bizonyult, különösen szakmai tanárai dicsérték és bátorították, továbbtanulásra ösztönözték. Édesanyja egészségi állapota azonban rohamosan romlott, szinten minőm nap elhangzott a sokat ismételt mondat: csak addig bírjam ki, amíg Te kenyérkereső leszel.

Az érettségi után, szakmai oklevelével kezében, a frissen végzett és nagylánnyá cseperedett Júlia hozzákezdett a munka­hely­kere­sés­hez. Még fülében csengett a jó nevű gimnázium igaz­gató­jának tanévzáró beszéde, amelyben büszkén jelentette ki, hogy az iskola tizenöt évvel ezelőtti szakosodása óta már több mint nyolcszáz szak­képzett növendéket bocsátottak ki. Közülük a legtöbben mint porcelán­festők dolgoznak. A hétköznapok művé­szei ők – mondta büszkén a szakmai körökben messze­menően elismert pedagógus – akik nap mint nap hozzá­járulnak a tradicionális magyar termékek világsikeréhez.

Az első porcelánfestő műhelyben, amelyet Julika felkeresett, az egyik részlegvezető beszélgetett el vele. Kifejtette, hogy minden munkahelyük be van töltve, képtelenek fogadni azt a sok jelentkezőt, akik bár megfelelő képzettséggel és a legjobb iskolákból kerülnek ki, de teljesen gyakorlatlanok. Sajnos évek óta a piac is pang, a vállalat exportja is elég jelentősen vissza­esett. Valószínűleg rövidesen elbocsátásokra kerül sor.

Két másik vállalatnál telefonon jelentkezett be, az eredmény nulla. Az egyik helyen elmondták, hogy ma már teljes mértékben matricákkal dolgoznak. Van két-három képzőművészeti fő­iskolát végzett rajzolójuk, akik az elmúlt húsz évben úgymond be­dol­gozták magukat a cégnél, de őket is csak számlaképes egyéni vállal­kozóként tudják foglalkoztatni. A piac nagyon ingadozik. A különböző emléktárgyakra tehát ezekről a matricákról kerül fel a kép, a külföldiek nagyon szeretik a Halász­bástyát meg a Parla­mentet.

Jutka szinte már minden reményét elvesztette, amikor a kör­úton összefutott Körmendi tanár úrral, aki mindig is nagy figye­lem­mel követte tanulóinak fejlődését, valamint sorsuk alaku­lását. Mindketten nagy örömmel néztek egymás szemébe, de a volt tanítvány arca rövidesen elkomorult, amikor a tanár úr jelenlegi helyzetéről, munkájáról érdeklődött. Ez azonban egy pillanatra sem ingatta meg a tanár úr jó kedélyét.

– Tudom, hogy nem könnyű az elhelyezkedés, de most már rövidesen tömegessé fog válni a távmunka és ez az igazi meg­oldás. A vállalatoknak is sokkal rentábilisabb ez a foglalkoztatási forma, hiszen nem kell irodahelyiséget és munkatermeket bizto­sí­tani, a munkavállaló otthon, a megszokott környezetében dolgoz­hat és a kész anyagokat interneten továbbítja a céghez. Most, hogy leomlanak a határok, még jobban fellendül a minőségi turizmus és ez egyben azt is jelenti, hogy az ide­látogató külföldiek nem a bóvlit fogják vásárolni, hanem az egyedi, művészi módon kidolgozott darabokat. Egyre több ilyen ragyogó tehetségre lesz szükség, amilyen te vagy! Ez egy atipikus foglalkoztatási forma, amely azt is lehetővé teszi, hogy a művész szabadabban kibontakoztathassa tehetségét. Hiszen ti művészek vagytok! Emlékszem, hogy mennyire vonzódtál az ókori mitológiai témákhoz, a lapithák harca a kentaurokkal, a Szépművészeti Múzeum timpanonjában is látható. Készíthetnél egy egész sorozatot, szárnyaló gondolatok, mi minden történt még ott Peirithoos lapitha király esküvőjén!

Julika aznap este rögtön vacsora után visszavonult a szobá­jába, egyszerűen nem tudta fékezni a gondolatait, a képzeletét. Igen, a lapithák harca a kentaurokkal, 15-20 képből álló sorozat, fel lehetne vinni egy-egy vázára, az igényesebbeknek minden darabot kézzel megfesteni. A Szépművészeti Múzeumba látogató külföldiek közül bizonyosan sokan vásárolnának belőlük és ha már meg van az anyagi függetlenség, akkor újabb témákat lehet kidolgozni. Egy jó digitális fényképezőgép, komputer és be lehetne kapcsolni a külföldet is. Nekik persze inkább magyaros témákat kellene felajánlani, hiszen népművészetünkben szebb­nél szebb motívumok találhatók, ez egy kincsesbánya, csak fel­szín­re kell hozni az értékeket.

Másnap egyik volt osztálytársa számítógépén szörfölve várat­lanul egy hirdetésre bukkant:

Jól rajzoló, illetve festőkészséggel rendelkező

Telefon:…

Julika még aznap este felhívta a megadott számot, amelyen egy határozott hangú úr jelentkezett: – Igen, a hirdetést mi adtuk fel, rugalmas feltételeink vannak… Persze, lehet távmunka is, de az esti jelenlét eredményesebb lenne… Nem, nem admini­sztra­tív jellegű munkáról van szó.

A másnapi bemutatkozásnál egy hatvan év körüli, választékosan öltözött úrral került szembe Júlia. Szinte nem akart hinni a fülének, amikor az étterem és még két éjszakai bár tulajdonosa kifejtette, hogy az üzlet fellendítése érdekében arra gondolt, miszerint jó megjelenésű, fiatal lányokat szerződtetne, akik a vendégek kívánságának megfelelően itt helyben, vagy akár odahaza kifestenék azokat az emléktárgyakat – tányérokat, vázákat, hamutartókat – amelyeket ők választanak. A témákat és motívumokat természetesen a vendéggel egyeztetve dolgoznák ki.

Julika rögtön javasolt néhány művészi témát és népművészeti motívumot, de ezek láthatólag nem ragadták meg a tulajdonos képzeletét. Egy-két percen belül közbe is vágott, leszögezve, hogy a két éjszakai bárban csak erotikus témák jöhetnek számításba, és itt az étteremben is úgymond populáris motívumokat kell keresni, mini pl. az ostorát pattogtató csikóst vagy tűz fölött himbálózó gulyásos kondért.

– Egyébként nekem is dolgozhatnál, kislány! Megrendelném például azt a lapithák királyának menyegzőjén című sorozatot, de a rajzokat egy szál tanga bugyiban kell elkészítened a sze­mem láttára!

– Minek néz maga engem?

A finoman öltözött úr felröhögött, majd megragadta a lány kezét és megpróbálta magára húzni. Ebben a késődélutáni órában még csak a teraszon ült egy-két vendég, az egy szem pincérnek pedig sürgős dolga akadt az italos pult mögötti raktárban. Julika kitépte magát a jól szabott öltöny finom vasalásának kelepcéjéből és felugrott az asztal mellől.

– Hülye lotyó! Takarodj ki a vendéglőmből!

Klímakonferencia

A konferenciát – stílusosan – egy hatalmas üvegdobozban rendezték meg. A résztvevők saját bőrükön érezhették az üveg­ház­hatás kínjait, átélhették a kibocsátott káros anyagok pusztító hatását – még a dohányzást sem tiltották meg az egyéb­ként szé­pen berendezett aulában, valamint a szekcióülésekre kiépített kisebb helyiségekben. A tanácskozást néhány multinacionális cég szponzorálta, a megjelentek pedig különböző civil szervez­tek, valamint kis- és középvállalkozások küldöttei voltak.

A jelenlevők hovatartozását már az első ránézésre meg lehetett állapítani, ugyanis a zöld szervezetek képviselői egyszerű és könnyű nyári öltözékükkel próbálták ellensúlyozni a demonstrált üvegházhatást, míg a multik megbízottjai fekete öltönyben, szorosra kötött nyakkendővel vettek részt a tanács­kozáson. Halántékukról sűrű és vastag folyamban ereszkedett alá az izzadtság, nyakkendőjük állandó csepegése jelezte moz­gá­su­kat a teremben, a padlón található kisebb tócsák pedig a vitá­ban történő tartós részvételükről tanúskodtak. A lazítás azonnali kirúgá­sukat eredményezte volna. A kis- és közép­vállalatok jelen­levő vezetői néhány percen belül könnyítettek öltözetükön és sóvár szemekkel tekintettek a mélyen kigombolt és rövid ujjú ingben ülő civilek felé.

A plenáris ülés a várakozásoknak megfelelően a klímavédelem általános kérdéseivel foglalkozott. Mindenki egyetértett azzal, hogy az emberiség végzete felé rohan, és ha nem teremtjük meg az élhető jövőt, akkor el fogunk pusztulni. Az érdemi és a részletekbe menő vitát a különböző szekcióknak szánták.

A fő témához legszorosabban az UVH-sugárzással foglal­kozó szekció kapcsolódott. A vitaindító előadás után azonban a skinheadek jelenlevő képviselői szinte teljesen leblokkolták az eszmecserét. Kiindulási pontjuk az volt, hogy a nevezettek kopasz fejét sokkal erősebben éri az UVH sugárzás, mint másokét, és ezzel a résztvevők többsége egyet is értett. Tagságuk védelme érdekében azt követelték, hogy meg­je­le­né­sü­ket kiemelkedő kulturális értéknek ismerjék el és a jelenlevők is párt­fogolják az állami támogatás iránti követelésüket. A skin­head-védelem legjobb megoldásának egy bizonyos védőanyag teto­válás által történő felvitelét tartották, a fejbőrre kerülő művészi munka magas költségeit pedig szponzorok bevonásával, vala­mint a kiharcolt állami támogatással kívánták fedezni. A jelenlevő multinacionális cégek képviselői támogathatónak tartották a fölvetést, a szponzorálás ellenében azonban áru­hir­de­tések, valamint különböző üzleti lógók felvitelét kérték. Az állami támogatás esetében szóba került a mindenkori kormány­pártok jelvényeinek elnök ábrázolása is.

A zajcsenddel foglalkozó szekció munkája is sikeresen indult, de a korreferátumok szaporodásával itt is más irányt vett a tanácskozás folyamata. A légkalapács zaj és a rock zene harmonizálásáról folytatott vita egy idő múlva ellaposodott, az üvöltő szelek problematikája pedig üres romanticizálódásba fordult. Csupán az edény­csöröm­pölések tematikája ragadta meg tartósan a résztvevők figyelmét. Számos küldött követelte valamennyi üveg és porcelán áru azonnali betiltását, illetve ezek műanyag edényekkel és poharakkal történő helyettesítését. A legnagyobb problémát a tűzálló plasztik kondérok kialakítása jelentette. Az egyik hazai cég küldötte egyébként arról is beszámolt, hogy ők már több éve dolgoznak a probléma megoldásán. Sikerekről sajnos nem tudott számot adni, mivel elbeszélése szerint – a plasztik kondérok egy adott pillanatban mindig beleolvadtak a főzött gulyásba, illetve a magyaros halászlébe.

A lehetséges megoldást az egyik nemzetközi cég vendégként jelenlevő menedzsere fejtette ki hozzászólásában. Aromásítani kell a kondérokat, – fokhagyma, ananász aroma stb. Az aromák összekeveredésével azután eljuthatunk egy olyan magyaros halászlé kialakításához, amely pl. erős ananász ízzel rendelkezik. Ezt – mint hungaricumot – óriási mennyiségben lehetne exportálni a Hawaii-szigetekre.

A konferencia ezoterikus szekciója elengedhetetlennek tartotta az UFO-kon érkező földönkívüli élőlényekkel történő kapcsolatok felvételét. Az egyik delegátus utalt rá, hogy találtak már azonosíthatatlan repülő tárgyról levált űrkapszulát, benne halott űrlénnyel. Igaz, hogy a tudósok egy jelentős része az űrlényt valamiféle kísérlet teszt-bábujának tartotta, de nem vitás, hogy ebben az esetben is az ellenérdekű lobbyk dezinformatív módszereiről volt szó. Egy másik hozzászóló azt tudatta a jelenlevőkkel, hogy akadt már nem egy olyan eset is, amikor űrlények embereket raboltak el és szexuálisan zaklátták őket.

A plenáris ülés kissé egyhangú menetét hirtelen egy kétségbe­esett kiáltás szakította félbe: Itt vannak az ökoanarchisták! A szónoki emelvényen álló küldött kezéből kiesett a hordozható mikrofon, de csodával határos módon nem esett le a földre, hanem megállt a levegőben és zöldes, foszforeszkáló fényt bocsátott ki magából. A pillanatnyi dermedt csöndet egy éles női sikoly szakította meg: Már a félemeleten vannak és minden vezetéket kitépnek a csatlakozókból, botjaikkal széttörik a lámpatesteket és azt kiabálják, hogy az elektronika egyenlő a gyilkolással!

Két férfi jelent meg az ajtóban, könnyű nyári öltözetben. Egyikük ötven év körüli lehetett, rövid, ápolt szakállal, a másik pedig egy hosszúarcú, húszas éveiben járó fiatalember. Nyugodt léptekkel az előadói emelvényhez mentek és arra kérték a konferencia elnökét, hogy ők is kifejthessék nézeteiket. A dermedt csend oldódni kezdett, izgatott, félhangos beszélgetés lett úrrá a termen. Mivel a konferencia teljes unalomba fulladásától már csak percek választották el a jelenlevőket, az elnök – hivatkozva a demokratikus alapértékekre – nyájas mosollyal megadta a szót.

– Tisztelt Résztvevők! Kedves Barátaim!

Mi azért harcolunk, hogy létrehozzuk a jövő öko-társadalmát, hogy emberi léptékű öko-technológiák legyenek a meg­hatá­ro­zóak a termelésben. A mesterségesen gerjesztett fogyasztás foglyai vagyunk, nem dönthetjük el szabadon, hogy lemondunk-e bizo­nyos javak fogyasztásáról, hiszen, ha lemondunk, akkor sok esetben saját magunkat közösítjük ki a társadalomból. Ha önként választhatnánk meg igényeinket, akkor egy ésszerű és élhető világot teremthetnénk magunk körül, megállíthatnánk a természet elpusztítását. Igazságosabban kellene elosztanunk a megtermelt javakat, így megszüntethetnénk azt az ellent­mondást is, hogy míg a világ gazdagabbik része korlátlanul és ésszerűt­lenül fogyaszt, a szegényebbik része nélkülözik és rákény­szerül arra, hogy szintén pusztítsa a természetet. Csak a hatalmi rendszerek átrendezésével, a hiearchia felszámolásával, a társadalmi viszonyok harmonizálásával…

A terem felbolydult méhkassá változott, egymással vitatkozó csoportok alakultak, helyükről felugrálva kiabáltak, győzködték egymást. Hát ez az anarchia! – üvöltötte az elnök és magához ragadva a mikrofont, erőteljes hangjával befejezettnek nyilvá­ní­totta az aznapi plenáris ülést.

A küldöttek szétszéledtek, de néhányan nem a kijárati ajtó, hanem az egyik kisterem felé vették az irányt. Itt tartotta üléseit a bio-szekció, amely az egészséges táplálkozás és a vállalati érdekek harmonizálásának útjait kívánta egyengetni. Az előző napi nyitóreferátum előadója azt bizonygatta, hogy amennyiben egy állapotos nő a terhesség ideje alatt kizárólag csak egy nagyhírű világcég bio-élelmiszereit fogyasztja, akkor garantáltan bio-gyermeke születik. A minőségi ellenőrzés után az újszülött baba a klinikán azonnal igazoló pecsétet is kaphat a bal fenekére.

A szekció ülésére összeverődött küldöttek jelentős része két-három fős nano-vállalkozásokat képviselt, amelyek már évekkel ezelőtt átálltak a bio-élelmiszerek termelésére. El is értek bizonyos eredményeket, az értékesítésben viszont komoly gondjaik adódtak és így nem volt értelme a jelentős fejlesztéseknek, hitelek felvételének stb. Itt azonban néhány, nagy értékesítési lánccal rendelkező multinacionális cég képviselőinek személyében komoly tárgyalópartnerekre találtak. Az előzetes tárgyalások és felmérések valóban azt mutatták, hogy végre elhelyezhetik termékeiket a nagy áruházak polcain, megélhetésük és további fejlesztéseik biztosítottnak látszottak.

A megállapodást már csak az úgynevezett polcpénz körüli vita hátráltatta. A polcpénzhez természetesen csatlakozott a listázási díj, a logisztikai és marketing hozzájárulás, valamint a bónusz-pénz is. Ezek elengedhetetlen feltételei voltak annak, hogy a nano-válalkozások bio-termékei egyáltalán bekerüljenek az üzletláncba, kitegyék őket a polcokra, az újonnan épült üzletekbe is eljussanak stb. A tárgyalás utolsó szakaszában az alábbi párbeszédre került sor a nano-vállalkozások fő­koor­di­nátora és a multik egyik vezető menedzsere között.

– De uram, ha összeadom a különböző összegeket, amelyeket polcpénz, marketing hozzájárulás stb. címen kell Önöknek a több hónapig tartó átutalás után visszapergetni, akkor kiderül, hogy a kialkudott árnak csak 12-14 %-a marad nálunk.

– Ez valóban magas arány, de jelenleg ilyenek a piaci viszonyok. Van viszont egy javaslatom: felemeljük a polcpénzt és a logisztikai hozzájárulást néhány százalékkal és akkor abszolút veszteséges lesz a vállalkozásuk, és nem kell egy fillér adót sem fizetniük: Ez az igazi nyereség!

Adóamnesztia

Már minden előkészület megtörtént a fogadásra, amelyet a fő­város egyik legszínvonalasabb éttermében rendeztek. A régóta köve­telt, hosszú parlamenti vitákat kiváltó törvény végre meg­szü­letett, és mint azt egyes politikai és üzleti körök már koráb­ban is sejtetni engedték, rendkívül rövid időn belül kitűnő ered­mé­nyeket hozott. Az adóamnesztia következtében milliárdok jelen­tek meg a befektetői piacokon és keresték helyüket a gazdasági életben. Az államkassza is gyarapodott valamelyest, hiszen a szabályosan bevallott, eddig külföldön és a fekete gazda­ságban kerengő pénzek 10%-a az államot illette meg. A befize­tendő összegből természetesen le lehetett vonni a külön­böző költségeket, mint pl. a banki átutalás díját, vagy pedig a kül­földről hazahozott pénzek esetében az ügyintézéshez kapcsolódó repülőjegyek árát, a szállodai és egyéb utazási, vala­mint dologi költségeket is.

A törvény azonban még a fentiek ellenére is szinte fel­fog­ha­tatlan sikerhez vezetett, az új befektetések rendkívül élénkítően hatottak a nemzetgazdaságra. Új vállalatok létesültek, a bank­számlákon elhelyezett pénzek pedig fellendítették a bankok hitelezési tevékenységét. A GDP ugrásszerűen növekedésnek indult. Elérkezett tehát annak is az ideje, hogy az adóamnesztia által a gazdaság és a társadalom élvonalába került jelentős beruházókat kitüntessék, és egy nagyszabású ünnepi fogadáson a kormány illetékes képviselője méltassa tevékenységüket.

A rendezvény biztonságáért felelős belügyi vezető örömmel fedezte fel és üdvözölte régi iskolatársát, az étterem igazgatóját, aki évfolyamtársa volt a főiskolán. Mivel a hivatalos megnyitóig néhány perc még hátra volt, baráti gesztusokkal tuszkolták be egymást az egyik oldalsó fülkébe, amelyet egyébként a szinkron tolmácsok használtak, amikor egy-egy rendezvényen rájuk is sor került.

– Itt nyugodtan beszélgethetünk. Minket senki sem lát, nekünk viszont minden és mindenki a látószögünkben van.

– Kitűnő ötlet! Az embereim már mind a helyükön vannak, csak azt nem tudom, hogy a helyettesem hol marad. Egyébként – mint már az előbb is mondtam – a miniszter késik, és így fel kellett cserélnünk a sorrendet. Először étkeztetünk és a rendezvény vége felé hangzik el az ünnepi beszéd.

– Nagyon helyes. Már intézkedtem is. Ezek a szerencsétlen meghívottak a szálloda halljában toporognak és éheznek. Hát nem? Ha Téged állófogadásra hívnak meg, akkor előtte odahaza teletömöd a gyomrod? A hideg ételek természetesen már elő vannak készítve és a gulyáslevest is perceken belül kellő hőfokra hevíti a konyhafőnök.

Mire a mondat befejeződött, ki is nyíltak az étterem ajtói, és az elegáns vendégek már-már egymást lökdösve áramlottak a büféasztalok felé. Pillanatokon belül hosszú sor alakult ki a gulyásleveses kondér előtt, amely fényesen ragyogott, mint egy szépen csiszolt rubin kő.

– Úgy állnak ott, mint a hajléktalanok a Blaha Lujza téren, amikor a szeretetszolgálat megérkezik a furgonnal és elkezdik osztani a levest. Ott sincs lökdösődés, mindenki szépen vár a sorára. Egyszer belekóstoltam a gulyáslevesükbe az egyik helyen. Aztán persze közöltem a főnökkel, aki fehér köpenyben, a nagy hasával maga osztotta ki az adagokat, hogy nagyon híg ez a leves. Ha egyszer megkóstolná a séfem gulyáslevesét, aminek a receptjét még nekem sem árulja el, akkor megtudná, hogy milyennek kell lenni egy igazi gulyásnak.

– És mit válaszolt rá?

– Azt mondta, ha híg, akkor többeknek jut.

Az étterem kezdett megtelni. A különböző válogatott szeszes italok is szépen fogytak, a gulyásleves előtti sor pedig egy-két főre apadt le. A vendégek egy kicsit tanácstalanok voltak, a lassan meginduló beszélgetéseket meglehetős óvatosság övezte. Valami ünnepi megnyilvánulásra vártak, nem tudhatták, hogy elhúzódó hatásköri viták- miatt késik az illetékes személy, akinek szólania kell. Az álllamapparátus racionalizálásának keretében ugyanis néhány hónappal ezelőtt összevonták az összes állami intézményt. Kineveztek egy szuperminisztert, és az egyablakos ügyintézés lehetővé tette, hogy a parkolási bírságolástól az ítélet végrehajtásig minden egy kézben fusson össze. Az összekapcsolt adatrendszerek segítségével tehát a delikvens perceken belül eljuthatott a parkolási szabálysértéstől az életfogytiglani ítélet kiszabásáig. Ez valóban komoly előrelépést jelentett az államigazgatás területén, és már akadtak is példák hasonló ügyekre. Többnyire azonban inkább apró, laza csoportok kezében volt az ügyintézés, hiszen gondolni kellett a szabadságolásokra, a betegállományra, vagy egyes hivatalnokok kirúgásra is. A munka nem állhatott meg.

Az ünnepi beszéd tehát késett, a büféasztalok választéka azonban nem zsugorodott. A vendégek egyre oldottabbá váltak, a két főnök pedig némi hideg ételt és pezsgőt hozatott magának. Valamennyien türelmesen vártak az illetékes személy megjelenésére.

– Nézz oda! A baloldalon, az egyik büféasztal mellett! Annak a nőnek legalább három kiló arany lóg a nyakában. Véletlenül ismerem őt is, meg a férjét is. 15 éven keresztül minimálbéren éltek és a Kft.-jük is majdnem minden évben veszteséges volt. Közben felépült a 160 négyzetméteres villájuk a budai oldalon és a fiuk is befejezte egyetemi tanulmányait Amerikában. Ezeknek milyen szerencséjük van! Az idén indult volna ellenük a vagyonosodási vizsgálat és most itt van az adóamnesztia. Azt nem mondom, hogy buta emberek.

– Én is ismerek egy pasast. O a kilencvenes évek elején működtetett egy kis hálózatot. Néhány embere az utcán a külföldi turistáktól a hivatalosnál egy kicsit jobb árfolyamon fel­vá­sárolta a kemény­valutát, két-három külföldi állam­polgár­ságú embere meg szabályosan, mint saját pénzét hordta ki a bank­jegyeket Bécsbe és tette rá a főnök ottani számlájára. Lebukási lehetőség minimális, a pénz mindeddig külföldön forgott. Ő is élt az amnesztia lehetőségével és ma már a legtehetősebb vállal­kozóink egyike.

A beszélgetést a biztonsági főnök helyettesének megérkezése szakította félbe. Ezer elnézést kérve huppant le az egyik székre és azonnal intett a pincérnek, hogy ő is pezsgőt kér.

– Miért késtél ennyit, Gábor?

– Már megint két öregasszonyt hajkurásztunk az egyik alul­járóban. Persze csak ijesztgetjük őket, az a fontos, hogy eltűn­jenek a környékről. Láttad volna a két hetven év körüli nőt, ahogy szedték a lábukat, a táskájukból meg potyogtatták a nárciszokat, vagy mi a fenét.

– Úgy hallottam, – vetette közbe az éttermi vezető –, hogy néha azért előállítják őket, bent tartják egy napig a kerületi kapitányságon.

– Én már régen nem csinálok ilyet. Egyszer előállítottam egyet, ő meg kezdte mesélni, hogy a kertjében teremnek ezek a virágok és ha valaki szimpatikus neki az aluljáróban, akkor az kap tőle egyet. Közöltem vele, hogy ez egy szép legenda, de mi tudjuk, hogx illegális tevékenységet folytat, mert nem váltotta ki a vállalkozói igazolványát és nem fizet adót. El fogjuk kobozni tőle a kertjét, meg a házát is. Nem szólt az egy szót sem, csak nézett rám és elkezdett vonaglani a szája széle. Esküszöm néktek, azt hittem, hogy azonnal a nyakamba dől és ott pusztul el szívrohamban vagy akármiben. Másnap meg tele lesznek a bulvár lapok az esettel. Szalagcímekben adtak volna hírt a vérszomjas rendőrség újabb áldozatáról. Nos, én azóta csak kergetem őket, soha egyet sem fogok el közülük.

Az elbeszélés még véget sem ért, amikor az étteremben hirtelen elhalkult a zsivaj. Megérkezett. Ő, maga. A miniszter. Saját személyében. Nagyvonalúan tolta el magától a felkínált pezsgős poharat, meghitt mosoly ült ki az arcára és hozzá­kezdett beszédéhez:

– Tisztel honfitársaim!

Éveket kellett várnunk a törvény megszületésére! Tudjuk, hogy mennyi lemondás, mennyi önmegtartóztatás előzte meg azt a napot, amikor a parlament végre megszavazta az adó­am­nesztiát, amelynek gyümölcseiből ma már minden állam­polgárnak bőségesen kijut. Legyőztük a kicsinyes ellenkezést, az állítólag tisztességesen adózó vállalkozók és magánszemélyek acsarkodásait. Hazánkban megszűnt a fekete gazdaság, a magyar államnak az elmúlt egy évben 3%-kal kevesebb külföldi hitelt kellett felvennie, mint azt megelőzően. Az Önök megtakarításai tették lehetővé, hogy az államadósság a GDP-hez viszonyítva 245 %-ról 241 %-ra esett vissza.

A mai napon a haza legkiválóbb polgárait ünnepelhetjük magunk között sorainkban. Ne feledjük azonban, hogy a magyar nemzet hosszú történelme folyamán mindig is megbecsülte odaadó és áldozatkész honfitársait. Az Önök cselekedeteit nyugodtan hasonlíthatjuk azokhoz a nemes gesztusokhoz, amelyeket például asszonyaink tettek, amikor az 1848-49-es szabadságharc folyamán ékszereiket ajánlották fel a haza oltárán. Akkor sajnos ez sem segített a nemzeten. Most viszont az Önök befektetései jelentik a biztosítékot egy szebb jövő kialakításához.

A kitüntetések átadására a szálloda egy kisebb konferencia helyiségében került sor. A meghitt hangulatot csak a pezsgős üvegek pukkanásai szakították meg olykor rövid időre.

Élménypiac

A piacgazdaság kiépítése óriási erőfeszítéseket követelt a fel­tö­rekvő államok polgáraitól. Bár a hatalmas lendületet olykor vál­ságok szakították meg, és strukturális átalakítások zavarai lassí­tották, a polgárosodó néptömegek hite mégis töretlen maradt.

Kezdetben a hasznosság elve vezette az embereket. Egy­sze­rűen csak többet akartak keresni, magasabb színvonalon kíván­tak fogyasztani, a versenyszellem ösztönözte őket és mindent elképzelhetőnek ül. elérhetőnek tartottak. A legjobbaknak még arra is jutott erejük, hogy kiépítsék a maguk kisebb-nagyobb birodalmát és fogyasztásuk egy jelentős része már státusz-szimbólumaikat szolgálta. Az egyre fokozódó, de még inkább felfokozott igények kielégítése azonban délibábnak tűnt – a legtöbben úgy érezték, hogy bár egyre közelebb jutnak hozzá, a valóságban a célok mégis mind távolabbinak tűntek.

A tudományos kutatás is igyekezett lépést tartani a piac­gazdaság kiépítésével, és több olyan diszciplína is kialakult, ill. került előtérbe, amely az államszocializmusban nem létezett, vagy pedig a szellemi elnyomás áldozatává vált. így jöttek létre a boldogság­tudományok különböző ágazatai, a legnagyobb figyelmet viszont egyértelműen a spiritualizált hedonizmus kapta.

A piacosodás lendülete azonban néhány évtized elteltével váratlanul egy megmagyarázhatatlan törésponthoz érkezett. A kormány­hatalmon lévő politikai elit nyugtalanul figyelte az egyre szapo­rodó negatív jelenségeket, a depresszió eluralkodását az embereken, az árufetisizmus abszolút győzelmét valamennyi élet­funkció megnyilvánulásában, valamint a digitális forradalom iránti növekvő közömbösséget. Nem merték kimondani, de minden társadalom-tudományokkal foglalkozó kutató tudta, hogy a posztmodern digitális kapitalizmus válságáról van szó. A hibernált szocialista forradalmi tudat kirobbanásától féltek, amely várhatóan az esztétikai dimenzióban fog először jelentkezni.

Az agytröszt munkához látott. Egyértelmű volt, hogy a trendet meg kell fordítani, de az még nem volt világos, hogy milyen módszerekkel és eszközökkel. A megoldás kulcsát végül a boldogság­tudományokkal foglalkozó szakemberek kínálták fel. Elmény­centrumokat kell – természetesen piaci alapokon – kialakítani, amelyek nem holmi tv-showhoz hasonló műsorokkal fogják az embereket szórakoztatni, hanem jól kiépített orvosi rendelők lesznek, amelyekben az igényeknek megfelelő chipeket ültetnek be a páciensek testébe. A chipek élményekkel, emlékekkel, boldogság érzettel fogják elárasztani a megrendelők tudatát, akik ezek segítségével le tudják majd küzdeni a jelentkező negatív érzéseket, illetve ki tudják elégíteni igényeiket. Olyan érzékelésekben és emlékekben lesz részük amelyek, lehetővé teszik mindannak az átélését, aminek kielégítésére nincs meg az anyagi lehetőségük.

A gyors tempóban felépített élménycentrumok a jellegtelen, kocka alakú épületekben, fehérre meszelt falaikkal, igénytelen és olcsó bútoraikkal valóban egy orvosi rendelőre, illetve kórházi kezelő szobára emlékeztettek. A kivitelezés formája azonban tudatos volt, kontrasztot kívántak teremteni a kietlen valóság és a beoperált chippel kilépő ember boldogságérzete között.

Az első körben meghirdetett, utazási élményeket és emlékeket adó chipek forgalma napról napra nőtt. Az emberek rájöttek, hogy fölösleges temérdek pénzt kidobni egy utazásra, vagyis az utazási irodák, szállodák és éttermek gazdagítására, amikor ugyanazokban az élményekben részesülhetnek egy egyszerű élménychip beépítése után is. A kis készülékek – eladási áruk függvényében – rövidebb-hosszabb ideig az utazás emlékeit is fel-felelevenítették meghatározatlan időközökben.

A másik, gyorsan fejlődő terület a depresszió leküzdése volt. A beültetésre jelentkezővel először is tudatták, hogy a depresszió nem más, mint a boldogság és az élvezet önszabotázsa. Kiküszöbölése a digitális forradalom korában csupán egyszerű technikai beavatkozás, a jó közérzet pedig lehetővé teszi a piacgazdaság minden előnyének korlátlan élvezetét, vagyis ez jelenti a boldogsághoz vezető egyetlen utat. A piaci alapon értékesített és különböző hatásfokú antidepresszáns chipekkel két-három éven belül elérték, hogy Közép- és Kelet-Európában a depresszió, mint betegség ismeretlenné vált és az ön­gyilkos­ságok száma is a statisztikailag alig kimutatható nagyságrendre esett vissza.

Az elménycentrumok egyre nagyobb forgalmat bonyolítottak le, kínálatuk – a chipek egyidejű és sokirányú fejlesztésével – egyre szélesebbé vált. Jóllehet az állampolgároknak egyre több megszorító intézkedést kellett a gazdasági válságok miatt elszenvedniük, kerestük és vásárlóerejük pedig nem nőtt, sőt egyértelműen csökkent, mégis úgy érezték, hogy boldogok, hogy nagyon sok és szép élménnyel gyarapodtak. Egy valódi paradigmaváltás részeseivé váltak, és hálával gondoltak a digitális forradalom vívmányaira.

A paradigmaváltásból sajátos módon csak a politikai elit tagjai maradtak ki. Ők – a költségvetési számok, a nemzetközi szerző­dések és a reálgazdaság tendenciáinak ismeretében – tisztában voltak azzal, hogy veszélyes folyamatok indultak el mind a világ­gazda­ságban, mind pedig saját nemzet­gazdasá­gukban. Azonban azt is tudták, hogy a politikában többnyire az egyszerű emberek frusztrációja, elkeseredése okozza a legnagyobb bajokat, elsősorban tehát ezeket az érzéseket kell leszerelni. Optimiz­musra van szükség! Példaképüknek Voltaire Candide-jának Pangloss mesterét tették meg, aki fennen hirdette, hogy a létező világok legjobbika az, amelyben élünk. A mondatot hatalmas betűkkel ki is írták valamennyi boldogságcentrum bejárata fölé.

Elnökválasztás

Egy demokrácia mindig válságban van. Az emberek összevissza beszélnek, mindenféle pártok alakulnak egymásnak ellentmondó érdekekkel, tüntetnek és felvonulnak, osztogatják az adókból nagy nehezen begyűjtött pénzeket. Egyetlen kiút van ebből a káoszból: rendet kell teremteni.

A legfontosabb persze az, hogy egy erős és karizmatikus politikai személyiség álljon a folyamat élére, tekintélyével maga köré gyűjtve a jobbító szándékú embereket. Egyszerű és világos mondatokkal kell rámutatni a válság okaira, fel kell villantani az egyedül lehetséges kiutat és mindezekhez természetesen a személyi garanciákat is biztosítani kell. A rend és az általános jólét megteremtéséhez erőskezű elnökre van szükség és egy bizonyos hatalomkoncentrációra. Ha ez megvalósul, akkor még néhány ellenzéki pártot és szervezetet is meg lehet tűrni, jóllehet tevékenységük nem akadályozhatja a rend és jólét meg­teremtésére irányuló politikát, valamint azokat a progresszív törek­véseket, amelyek újra felemelik a szociális téveszmék által legyen­gített országot. Az embereknek csak két választásuk lehet: kitartani egy lebutított demokráciaeszmény mellett, vagy felsorakozni a rendteremtés erői mögé.

A Rend Párt rendkívüli kongresszusa ellenszavazat nélkül, néhány tartózkodással Tihaméry Tihamért választotta államfő jelöltjének. A delegátusok nem csináltak titkot abból, hogy a párt győzelme esetén, valamint kétharmados parlamenti többség mellett az ország politikai intézményrendszerét egy úgynevezett elnöki rendszerré alakítják át. Ez természetesen az államelnök kompetenciájának rendkívüli kiszélesítését jelenti. Az új szisztémában a rendvédelmi és közbiztonsági feladatok magától értetődően kiemelt jelentőséget kapnának és a jóléti szolgál­tatások felülvizsgálata sem maradhatna el.

A választási kampány felpergette az országot, és a politikai harc természetesen a médiában bontakozott ki a legerősebben. Televíziós offenzívák indultak mind az állami mind pedig a kereskedelmi adókon. Felértékelődött a zuhanyhíradó műfaja is, a nézők ugyanis váratlan zuhanyként kapták a legújabb válasz­tási híreket egy-egy film vagy ismeretterjesztő műsor meg­tekin­tése közben, a pártok pedig berobbanó kampányhirdetéseikben különböző jutalmak ígéretével próbálták a nézőket mind hosszabb ideig a tv-készülékek előtt tartani. A nyereményeket már másnap be lehetett váltani az egyes pártok irodáiban. A média szakemberek egyszerű és közérthető értelmezése szerint ezek célja csupán az volt, hogy megfelelően kondicionálják a választópolgárok orientációit, ráébresszék őket a rendszer­fusztrációra és eltérítsék őket a diszkontiunitást mutató mintáktól. Jó munkát végeztek, hiszen a kapcsolati hozadék a leg­befolyásosabb pártok körében egyre erősebben növekedett. A pluralizmus győzelme volt ez, amely képes volt az egyes szubkultúrákba behatolni.

A plakátháború már a Rend Párt kongresszusának másnapján megkezdődött. Hatalmas posztereken hívták fel a figyelmet az ellenfél hamis, hazug és katasztrofális politikájára. Kiemelt szerepet kaptak a plakát-hackerek is, az ellenfél plakátjainak átírása, egyes részeinek leradírozása mindennapos üggyé vált.

Az internet is kiemelt szerepet kapott a választási küzde­lem­ben. A pártok mindenféle reklámprogramokkal árasztották el a választó­polgárok számítógépeit és ezekkel olyan vírusokat telepítettek a komputerekbe, amelyek a konkurens párt prog­ramját, felhívásait nevetségessé tették, állításait és ígéreteit az ellenkezőjére fordították. A védekezés sem maradhatott el. Ez volt a vírusirtó cégek virágkora, az antivírus piac jövedel­me­ző­sége az egekbe szökött.

Persze nem maradhattak el a telefonos üzenetek sem. Ezek fő jellegzetessége az volt, hogy csak az üzenet végén derült ki, melyik pártra kell szavazni. A kampányfőnökök ugyanis megegyeztek abban, hogy kezdetben ugyanazt a szöveget adják, ugyanazokat az ígéreteket mondják el és csak a közlemény utolsó mondatában fedik fel a párt nevét. Csak a notórius visszabeszélők jöttek rá, hogy egy hangszalagra felvett szöveget hallanak.

A pártok még csak a választási kampány felénél tartottak, de máris megfigyelhetővé vált a járványszemen terjedő politikai apátia, egyre több politikai reklám fulladt teljes közönybe.

Ebbe az állóvízbe robbant bele a Rend Párt egyedülálló ötlete: a választási kampány utolsó szakaszában el kell rendelni a politikusok dopping­vizsgálatát! A gyorsan kidolgozott szem­pontok szerint feltétlenül diszkriminálni kellett azokat az indulókat, akiknek nem volt tiszta a múltjuk, akik gátlástalan ígéretekkel igyekeztek megnyerni a választókat és akik meg­választásuk esetén nem képesek eleget tenni a szigorú protokoll előírásoknak.

A Rend Párt azonnal példát is mutatott és rögtön hozzákezdett képviselőinek, valamint államfő jelöltjének teljes és mindenre kiterjedő átvilágításához. A kibővített Etikai Bizottság hama­rosan közzé is tette az államfő jelölt személyéhez kapcsolódó vizsgáló­dásainak eredményét.

Tihaméry Tihamér múltjában csak egy zavaró tényezőt találtak. Gyermekkori problémáról volt szó, Tihamér ugyanis az óvodában egyszer nem volt hajlandó az építőkockákat vissza­rakni helyükre, és ezzel több óvónő valamint dadus nemtetszését váltotta ki. Az ígéretek inflációjának vádja alól azonnal felmentést kapott, ő ugyanis csak annyit ígért a választási kampányban, hogy rendet teremt az országban, és mindenki egyről a kettőre juthat. A protokolláris előírások teljesítésének kérdésében pedig a grémium rámutatott, hogy míg más pártok vezetői a nyári hőségre hivatkozva olykor ingujjban és nyakkendő nélkül állnak a kamerák elé egy-egy konferencia szünetében, addig a Rend Párt jelöltjéről ilyen képek sohasem kerültek nyilvánosságra, mivel öltöny és nyakkendő nélkül még szűkebb családi körben sem látták megjelenni. Az is köz­tudo­mású volt, hogy a nemzetközi fogadásokon, valamint a dísz­vacsorák alkalmából a pogácsát is késsel és villával eszi.

A választásokat a Rend Párt nyerte meg nagy fölénnyel és sikerült magának a parlamentben a kétharmados többséget biztosítania. Ez lehetővé tette az alkotmány átalakítását, vala­mint az államelnöki hatalom jelentős kibővítését. Az elnök tar­totta magát egyetlen ígéretéhez, és hozzákezdett a rend­csiná­láshoz. Rövidesen ideológia is született a megindult változások alátámasztására: az állampolgárok megtudhatták, hogy az elnök hozzákezdett a posztindusztriális korszak politikai deficitjének fel­számo­lásához, valamint egy posztmodern autentitás kialakí­tásához.

A parlament elfogadta a három évre szóló, rugalmasan alakítható költségvetést, amelyben az egyes fejezetekről közvet­lenül maga az elnök rendelkezett. A művészeti életben erélyesen fellépett a divathamisítás ellen, privatizálta a Külügy­minisz­tériumot, és erőteljesen visszafogta a jóléti kiadásokat, hogy korrigálja az előző kormányok osztogató politikáját.

A koronázási ünnepségre néhány hónappal elnöki hivatalba lépése után került sor. A köztársasági államforma természetesen megmaradt, és egyébként is az állampolgárok nagy hányada ekkorra már régen megbarátkozott a köztársaság koronás címerével. A parlamenti királyválasztás remekül illeszkedett a történelmi hagyományok ápolását elősegítő törvényhez. A budavári Mátyás templomban tartott koronázáson jelen volt valamennyi parlamenti párt képviselője, az Érdekegyeztető Tanács delegáltjai és természetesem mind a történelmi- mind pedig a kisegyházak püspökei, illetve vallási vezetői. Hatlovas hintó vitte az államelnök-királyt a parlament elé, ahol a külön­féle fegyveres testületek díszegységei katonai tisztelet­adással fogadták. A honvédelmi miniszter egy színaranyból készült buzogányt és egy ősi kacagányt nyújtott át neki, miközben a Nemzeti Gárda tagjai tömött sorokban vonultak el előtte. Végre rend borult az országra, csak a környező mellékutcákból időnként felharsanó Internacionálé dallama zavarta meg az ünnepi aktust.

A vérbíró

Mindenki rettegett tőle. Még azok az államtitkárok vagy nagytekintélyű képviselők is zavartan pislogtak a kamerák felé, akik egyébként nagyvilági eleganciával emelték fel hangjukat a parlamentben.

Kaprossy Kázmér sportriporterként indult egy félig-meddig amatőr rádió Minden sarkon gól című adásában. Szép kiejtése és lendületes előadásmódja hamar feltűnt az egyik kereskedelmi televízió programigazgatójának, a sikeres meghallgatás után tv-riporter lett belőle. Fiatalos megjelenése különösen alkalmassá tette Kázmért arra, hogy olyan, rendkívül népszerű adásokban működjön közre, mint pl. a Szomjas bulik vagy A tollászkodók magazinja. Ezek kétségtelenül a legnézettebb műsorok közé tartoztak. Röpke egy év után karrierje tovább szárnyalt, az egyik kereskedelmi adónál egy betelefonálós műsor vezetője lett, majd átkerült az Állami Televízióhoz, ahol rövidesen a politikai műsorok szerkesztő­ségében landolt. Ekkorra már szakmailag és minden más szempontból is teljesen érett riporterré vált. Ellentmondást alig tűrő hangon érvelt, torkolta le a meghívott vendéget, vágott szavába, ha az hosszabb lére kívánta engedni mondanivalóját, vagy véleménye eltért a műsor vezetőjének álláspontjától. Az Állami Televízió irányítói úgy érezték, hogy megtalálták a megfelelő embert, aki nem hunyászkodik meg a politikusok és a mindenféle zavart elméjű politikai elemzők előtt. Határozott fellépésével, a konfliktusok kiélezésével, kissé érdes, de egyéni sajátosságokat felmutató modorával kellő ellenpontot képez a kereskedelmi tv-k hasonló műsoraival szemben. A nézettség mindenekelőtt! Ez volt a televíziók íratlan bibliájának első mondata.

Kaprossy Kázmér pályafutásának egyik csúcsa a Gyermekélelmezés című fórum levezetése volt. A beszélgetés fő műsoridőben zajlott, néhány szakértő mellett jelen volt a Gyermek­szociális Ügyek Minisztériumának államtitkára, a nagyobb parlamenti pártok egy-egy szakértője és a Főzzünk Gyerekesen Alapítvány elnöke is. A mindenek felett álló szakértelmet egy magyar ember számára kimondhatatlan angol nevű gyermekélelmezési vállalat főszakácsa biztosította, ugyanis a budapesti gyermek­intézmények 69 %-át ez a cég látta el nap mint nap friss ételekkel. Az állami Gyermekellátó Vállalat privatizációja után végre ezen a területen is egészséges piaci viszonyok alakultak ki.

A műsorvezető szigorú tekintettel, de korrekten mutatta be az egyes résztvevőket, majd rögtön lecsapott:

– Független szakértői vélemények szerint a gyerekek szinte minden nap csak bramburákot kapnak ebédre, egy kevés főzelék kíséretében. Tudják Önök, hogy mennyi energia halmozódik fel egy szelet bramburákban főzés közben?

A mondatok megformálása közben éles, átható szemekkel meredt a jelenlevő államtitkárra és a kitűnően beállított kamerák, valamint a képek ügyes keverése következtében min­den néző láthatta, hogy a kormánytisztviselő először elsápad, majd kivörösödik, végül pedig üveges szemekkel mered a sem­mibe. Mindaddig azt remélte, hogy Kaprossy nem őt fogja fel­szólítani a válaszadásra. Tévedett.

Az államtitkár bizonytalan hangján egy nemrégen készült felmérésre hivatkozott, amely szerint a gyerekek többség nem szereti a húst. A kormánypárti szakértő ekkor – sajnos, elég meggondolatlanul – belekottyantott az egyre jobban halványuló magyarázkodásba:

– Talán sok néző nem is tudja, hogy mi az a bramburák, hogy miről folyik a vita. A bramburák jó magyar fordításban knédlit jelent.

Kaprossy feldúlt arccal fordult a közbeszóló felé, aki az ő engedélye nélkül nyitotta ki a száját és zavarta meg a műsort. Felettébb emelt hangon kiabált rá a szakértőre:

– A menzákra szállított, Szlovákiából importált cseh bramburák szállítmányok élelmiszerbiztonsági útja követ­hetet­len. Legalábbis ez derült ki a napokban az egyik népszerű napi­lap oknyomozó tudósításából. Ehhez mit szól szakértő úr? Ön, ugye­bár, köztisztviselő, a minisztérium alkalmazottja, tehát felelős bizonyos folyamatokért, amelyek végső soron az egész társa­dalmat érintik!

Az adás közbeni felmérések rohamosan megugró nézőszámról tanúskodtak, szinte égtek a telefonvonalak, amikor a litcsi program összeomlása került sorra.

A gyermekek egészségesebb táplálkozása érdekében ugyanis a kormány rögtön a választások után úgy döntött, hogy ebből a kisméretű, de vitamindús és kellemes ízű déligyümölcsből a tanítás ideje alatt valamennyi iskolás gyereknek minden órában ingyenesen juttat egy-egy szemet. Egyesek ugyan figyel­mez­tették az illetékeseket, hogy a tüskés és kemény burok nehéz­ségeket fog okozni a gyümölcs felhasználásakor, de sajnos itt is a voluntarizmus győzött és a program megindulása után az orvosi rendelők kezdtek megtelni az ujjúkat megsebző kis­diákok­kal. Még a rendkívül szellemes kis szlogen sem segített, amiért pedig a minisztérium több millió forintot fizetett a szerzőnek:

Matek óra – litcsi óra
Töri – litcsi – nem is kicsi

Az új választások közeledtével megszaporodtak a politikai vita­estek a magyar televíziókban. Amikor Kaprossy Kornél vezette őket, a nézettség a maximálisra szökött fel, ezt vala­mennyi köz­vélemény­kutató intézet megerősítette. Az utolsó össze­csapás a két esélyes párt vezérei között zajlott, röviddel a kampány­csend kezdete előtt. Kaprossy kimérten, hideg pillan­tásokkal üdvözölte őket. A fő vitatéma a kormányon levő párt közlekedési koncepciója, valamint a legnagyobb ellenzéki erő azon ígérete volt, miszerint győzelme esetén újra életképessé teszi a nemzeti légitársaságot. Elsőként a kormányzó párt elnöke kapott szót.

A kormánypárt vezére kifejtette, hogy a közlekedés jövője a győzelme esetén újra életképessé teszi a nemzeti légitársaságot. Elsőként a kormányzó párt elnöke kapott szót.

A kormánypárt vezére kifejtette, hogy a közlekedés jövője a mágnesvasút kiépítése lesz. Amennyiben a következő periódusra is bizalmat kapnak a néptől, azonnal leállítják az egész jelenlegi vasúti közlekedést, és rögtön hozzákezdenek a mágnesvasút hálózatának megvalósításához. A befektetők már türelmetlenül várnak, a hálózat néhány éven belül a legkisebb falvakat is eléri, munkahelyeket teremt, forradalmi módon változtatja meg az emberek életét. Addig persze lesznek bizonyos nehézségek a közlekedésben, de ezeket könnyen át lehet hidalni. Tudnunk kell, hogy egyes fejlett országok már jóval előttünk járnak és készülnek azok a projektek is, amelyek az európai és az amerikai kontinens leghatékonyabb összeköttetését fogják biztosítani az Atlanti-óceán alatt kiépülő mágnesvasúttal. Képzeljék el, hogy néhány év múlva a magyar utazó is kényelmes, panoráma­ablakos kocsikban száguldhat az Óceán talapzata fölött, úgy mintha egy akváriumba látogatna el – cetek, fehér­cápák, tonhalak között fog tovasuhanni.

Az ellenzéki párt vezére először mély fájdalmát fejezte ki amiatt, hogy a nemzeti légitársaságot privatizálták, bagóért elkótyavetyélték. Kilátásba helyezte, hogy pártja győzelme esetén azonnal megalakítják a NEFAPA-AlR-t (Nemzeti Fapados Légitársaság) és a társaság gépeivel a lehető leggyorsabban megteremtik a légi összeköttetést Budapest, valamint a világ valamennyi jelentős városa között. A repülőjegyekért a magyar állampolgároknak csak igen csekély összeget kell majd fizetniük, maximum egy átlagos színházjegy árát. Természetesen lesznek most nem részletezendő egyéb költségek is, mint pl. a kiszolgálási – és a zajvédelmi díj, a székkoptatási pótdíj, a W.C. üzemeltetési hozzájárulás és más, különféle illetékek. Az árak attól is függnek majd, hogy a gépen ki hova foglal helyet. A csomagtérben való elhelyezkedés esetén pl. 20% kedvezmény jár.

Kaprossy Kázmér szigora az ellenzéki párt elnökével szemben a vita folyamán fokozatosan enyhült. A kormányzó párt vezető­jének nem is adott már szót a műsor hátralévő részben, és a jelenlevő egyik civil szervezet képviselője is csak az első fél mondatig jutott.

Az új kormány röviddel megalakulása után létrehozta a Repülő­gépgyártási- és Közlekedési Minisztériumot, megalakult a NEFAPA és a Felügyelő Tanács elnökének Kaprossy Kázmér tv-s újságírót nevezték ki. Kaprossy ezek után egyre ritkábban lépett fel a tv-ben, majd jószerével el is tűnt a képernyőről. Fő feladata a nemzeti légitársaság ellenőrzése lett. Szilárd jelleme, kérlel­hetetlen szigora, példaképévé vált minden kezdő újságírónak.

Hőstörténet

Gurtner János a harmincas évei elején járó, jó fellépésű fiatal­ember volt. A Falhoronymaró Kft. csődbe jutása után már a kétség­be­esés határáig jutott, miután minden álláshely keresési törek­vése kudarcba fulladt. A háromtagú család Margitka szerény fizetéséből tengette életét, aki egy nagyobb vállalat gazda­sági osztályán dolgozott bérelszámolóként. Hétéves kis­fiúk, Jancsika még csak általános iskolás volt.

Az első hitelfelvételre a munkanélküli támogatás lejárta után került sor személyi kölcsön formájában. A további hitelek felvé­te­lénél is Margitka stabil helyzete volt a garancia. János közben kétségbe­esetten próbált állást szerezni magának, de középfokú végzett­ségével, valamint anyagbeszerzői szakmai múltjával ez kilátás­talannak tűnt. Egyetlen sikere a szórólapok osztoga­tásával szerzett némi jövedelem volt. Egyszer majdnem sikerült beállnia szendvics embernek is, de egy ügyeskedő az utolsó pillanatban elhappolta előle ezt a lehetőséget. Egy éjszakai bár műsorát hirdette volna, és ha jól meggondoljuk, hogy a mai világban még egyszerű sétálással is pénzt lehet keresni, akkor minden okunk meglehet az optimizmusra.

Az adósságrendező hitelt februárban vették fel az egyik banktól és ezzel sikerült kiváltani a korábbi kölcsönöket. Gurtnerék ezt a lépést egy olyan előnyös helyzetben tették meg, amikor a pénzintézetek között élesedő piaci verseny sokkal jobb kondíciókat teremtett, mint amilyenek pl. egy évvel korábban voltak. János éles eszét és jó pénzügyi érzékét még apósa is elismerte, aki egyébként már évek óta munkanélküli volt és csak azt várta, hogy mikor mehet el korengedményes nyugdíjba. A leszázalékolás nála nem jött be, mivel mindkét keze és lába meg­volt és még a szíve is normálisan vert.

Májusban fordulat következett be a család életében. János ügynöki állást kapott a Minden Cikk Forgalmazó Betéti Társaságnál és egy újabb akciós banki hitel – kezdetben kedvezményes, de később megugró kamatokkal – lehetővé tette, hogy a kaució letétele után a BT által forgalmazott termékeket árusítsa.

Az áruskála egyszerűen frenetikus volt. Az élelmiszer szegmensben a szellő- és hullámsonkától a tintahal karikákig, a norvég vörös lazactól a bio kukoricagolyókig szinte minden megtalálható volt. A legszélesebb választékot azonban az egyszerűnek tűnő, de rendkívül praktikus kis szerkezetek jelentették. Egyértelmű sikere volt a vevők körében többek között a test­zsír­analizá­toros digitális személyi üvegmérlegnek, a tompított trombitahangú vakondűzőnek vagy a vadon terjedő vírusok felismerésére használt interaktív multiplikátornak is. A háziasszonyok között kétségtelenül a digitális sárgarépa pucoló és fényesítő készülék aratta a legnagyobb sikert. De volt a kínálatban viharöngyújtó (fokozatmentesen állítható tűz­erős­séggel) és természetesen unisex csúszásgátló zokni, valamint hamisciprus és kapálógép is.

János rátermettsége következtében a forgalom hónapról hónapra jelentősen növekedett, az áttörést azonban a nano-technikával előállított orrszőrnyíró hozta meg. Ez húzás nélkül távolította el az orrszőrzetet és mivel már az orrüregben nano-méretekre aprította, a felhasználó személy csak kellemes bizsergést érzett, a szőrszálaknak pedig egyszerűen nyoma veszett. A kereslet a nyári hónapokra azért is jelentősen meg­nőtt, mivel a korábban forgalomba került stresszoldó tabletták – nem tudván különbséget tenni a jóindulatú és a rosszindulatú stressz között – mellékhatásként számos embernél orrszőrzet túltengést okoztak. Ez egy tipikus európai jelenség volt, a Fidzsi-szigeteken például egyáltalán nem volt kimutatható.

Kezdetben egy ázsiai eredetű orrszőrnyíró géppel jelentkeztek az erre specializálódott cégek a piacon, de rövidesen kiderült, hogy ez vákuumot okoz és nem egy példa volt arra is, hogy felrobbant a felhasználó orrában. A szétszóródott alkatrészeket csak operáció útján lehetett eltávolítani. A régi, szovjet típusú készülékeknél ugyan nem voltak ilyen problémák, de ezek nyolc kilós akkumulátor teleppel működtek és a kezelés így eléggé helyhez kötött maradt.

Gurtner János rövid időn belül meglátta az orrszőrzet-problémában rejlő hatalmas üzleti lehetőségeket és elhatározta, hogy önállósítja magát. Az egyik vezető bank dinamikus munka­társát meggyőző és határozott fellépésével aránylag gyorsan maga mellé állította, jelzálog hitelt vett fel édesapja harminc négyzet­méteres, másfél szobás piliscsévi nyaralójára, és a hétvégi házhoz tartozó fészerben beindította a digitális-nano technikán alapuló, saját tervezésű, orrszőrzet eltávolító készü­lékek gyártását. Az induláshoz a halasztott törlesztési konstruk­ció biztosította a pénzügyi feltételeket. Az egyik országos jelentőségű bulvárlap nemsokára az első oldalon tudósított az új orrszőrhasogató modellről. (A szerkesztőségben valaki viccesen így nevezte el Gurtner János találmányát.)

A siker megállíthatatlan volt. Rövid időn belül divatba jött az úgynevezett interszexuális orrszőrtelenítés, és főleg a fiatal lányok között terjedt el, de a hetven éven felüli, aktív szexuális életvitellel rendelkezők közül is sokan éltek vele. Világ­szaba­dalom lett belőle, és másfél év elteltével Gurtner úr már csomag­küldő szolgálattal, valamint saját tulajdonú pénzintézettel is rendelkezett. A készülék továbbfejlesztésével az is lehetővé vált, hogy a felhasználók beépített (beoperált) szörtelenítőt használ­janak. Ennek működése a pacemakerekhez volt hasonló, viszont az orrból kilógó, ékszerszerűen megmintázott rész (ormány) hitelkártyák elhelyezésére is alkalmasnak mutatkozott, sőt egye­sek reklámfelületként is hasznosították. Az új készülékek rö­videsen a piercingeket is majdnem kiszorították a haszná­latból, ezek az intim területekre szorultak vissza. A céget beve­zették a tőzsdére, és Gurtner úr néhány éven belül milliárdos lett.

A Hotel Hiltonban tartott sajtókonferenciáján többek között a következőket mondta:

– Uraim!

Nehéz életem volt fiatal koromban és voltak időszakok, amikor szinte felhagytam a reménnyel. De a különböző hitel­konstruk­ciók ésszerű felhasználásával és a piacba vetett töretlen bizal­mam­mal mégis virágzó vállalatbirodalmat tudtam kiépíteni. Azt üzenem mindazoknak, akik ódzkodnak a különböző hitelek felvé­telétől, hogy nagyon rosszul teszik. A siker titka egyrészt a meg­felelő hitelszerkezet professzionális kiaknázása, másrészt pedig a piacba vetett töretlen bizalom.

Gurtner János politikusi pályára készül.