Szabó László Tibor

Operabál

GROTESZKEK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

Tipográfia:
DOMJÁN ISTVÁN

A kötet kiadását a
CITYRAMA UTAZÁSI IRODA
támogatta

© Szabó László Tibor, 2008

Szabó László Tibor 1938-ban született. A szegedi József Attila tu­domány­egye­te­men vég­zett magyar–német nyelv- és irodalom sza­kon. Később a társa­dalom­tu­do­má­nyok fe­lé fordult, – számos tanul­mányt, cikket és recenziót publikált. Po­li­ti­ka­tu­do­má­nyi kan­di­dá­tu­si disszertációját 1987-ben védte meg a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án. A ki­lenc­ve­nes évek­ben ment nyug­díjba a Bu­da­pes­ti Mű­sza­ki Egye­tem Tár­sa­da­lom­tudo­má­nyi In­té­ze­té­nek Po­li­ti­ka­el­mé­le­ti- és tör­té­ne­ti tan­széké­ről egye­temi do­cens­ként.

Néhány éve fordult aktívan az irodalom felé, több írása jelent meg az Ezred­vég­ben, a Nép­szava Szép Szó mellék­leté­ben és külön­böző inter­netes hon­lapokon.

*

A rendszerváltozás után sok magyar emberben olyan illúziók szü­lettek, ill. erősödtek meg, hogy most végre mindenki nyertes lesz. Egy nyugat-európai típusú jóléti tár­sa­da­lom fog néhány éven belül kialakulni. A legtöbben tévedtek, a vesztesek le­sza­kad­tak és a győz­teseknek is embertelen erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy talpon ma­rad­ja­nak vagy valóban nyertesek legyenek. Most úgy tűnik, hogy a magyar társadalom egyre in­kább kettészakad, vannak, akik meg tudják venni a belépőjegyet az operabálba, van­nak, akik kívül reked­nek. Vannak, akik úgy érzik, hogy végre meglelik igazságukat, de az­után kiderül, hogy mégsem a győztesek közé tartoznak. Vannak, akik feladják a küz­del­met és legyalogolnak a társadalmi térképről.

Ilyen emberekről szól ez a kötet többnyire groteszk formában, hiszen így ki lehet fe­jezni olyan mély összefüggéseket és társadalmi igazságokat is, amelyeket mindennapi nyel­vün­kön talán nem is tud­nánk elmondani, vagy csak nagyon banális formában je­len­nének meg.

Remélem, hogy megértésre találok az olvasónál.

A szerző

A zebraadó

Az egész világon gyakori eset, hogy az ország költségvetése nehézsé­gekkel küszködik. Ez természetesen abból az altruista szándékból kö­vetkezik, hogy az állam többet kí­ván nyújtani állampolgárainak, mind amennyit beszed tőlük. A legtöbb állam tehát alt­ruis­ta és persze fi­lantróp is. Mindkettőnek természetesen meg vannak a határai, már leg­alább­is az állam költekezését illetően.

Az állam továbbá igazságos is. Ez elsősorban akkor nyilvánul meg, amikor az altru­izmusnak és a filantrópiának megjön a böjtje és elkez­dődik a pénzbeszedés. Az em­beriség fejlődése meghozta a pénzbe­szedés egyre kifinomultabb formáit és amikor mind­ezekhez az iga­zságosság kiteljesedése is társul, az emberek mind filantróbakká vál­nak, – nem is viselkedhetnek másként. De mindezek felett, sajnos, ál­landóan ott ci­ká­zik az ökonómia sötét felhője. Az ökonómia, amely eredeténél fogva gonosz, nem kí­mél embert, országot, költségvetést. Történetünk a jó és a gonosz összecsapását kí­ván­ja bemutatni, egyben az állam heroikus küzdelmét az állampolgárok fel­emel­ke­dé­sé­ért és az igazságos teherviselés megvalósításáért.

Az egyik európai országban végre sikerült a népakaratnak győznie és a parlament szinte hektikus gyorsasággal fogadta el az egymást kö­vető népjóléti törvényeket. Egy­sé­gesí­tet­ték az adórendszert és vala­mennyi és minden adónemet az elért eredmény egy száza­léká­ban ha­tározták meg. A nyugdíjkorhatárt leszállították 25 évre és törvénybe fog­lal­ták, hogy a következő generáció minden tagja születése pillana­tában kap egy szá­mí­tó­gépet meg egy ágytálat. Ez a forradalmi lépés lehetővé teszi, hogy az emberek egész életüket az ágyban töltsék el. Hiszen a távmunka jelentősége óriási méretekben meg­nőtt, ma már egy fejlett társadalomban nem az a meghatározó, hogy hány kazán­ko­vács dolgozik a lerobbant gyárakban, hanem az, hogy mennyire komputerizált a tár­sa­dalom. Már az ötéves gyerek is tudja, hogy az egy főre eső komputerek száma mennyivel nagyobb, mint pl. 1910-ben volt. A szakmunkások helyét átvették a sze­relő-managerek, vala­mennyi állampolgárnak bankszámlája van, értékpapírjait rend­szere­sen forgatja, részvénytulajdonos. Nap mint nap új banki termékek je­lennek meg, mint pl. a kizsákmányolási részesedési arányt biztosító értékpapír. Az emberek döntő több­sége már ebből él. A jóléti intéz­kedések sorára az tette fel a koronát, amikor a kor­mány ingye­nes­sé tette a sört, majd foko­zatosan az összes szeszes­italt.

Az állampolgárok jóléte az intézkedések hatására szédületes iram­ban növekedett és ekkor megindult a Gonosz ellentámadása. Az, em­berek nem nagyon értették, hogy ki a Gonosz, vagy mi, de lelkesen el­ítélték és büszkék voltak rá, hogy az ő országukban milyen magas az életszínvonal és természetesen egyetértettek a Gonosz elleni harccal.

Mivel az államnak nem voltak lehetőségei, hogy külső erőforrások­ból finan­szí­roz­za a rohamosan romló költségvetést, az egyensúlyhoz szükséges bevételeket kénytelen volt állam­polgá­rai­tól beszedni. Első lépésként bevezették a hídpénzt, hiszen ez mindig is létezett a koráb­bi időkben. Tulajdonképpen felesleges luxus, hogy7 állandóan ide-oda utazgassunk a folyó két partja között. Lehet a folyó hosszában is utaz­ni. Az állam­pol­gárok tudomásul vették a megszorítást, a hidak for­galma másfél százalékkal vissza­esett, ami azt is lehetővé tette, hogy a hídrekonstrukcióra csak később kerüljön sor. A Közle­kedési Minisz­térium matema­tikusai kiszámították, hogy száz év elteltével három hónappal később kell lezárni az akkor rekonstrukcióra megérett hi­dakat, ami magától értetődővé teszi, hogy ezer év távlatában Indán­ként két és fél évet nyerhet ezzel a társadalom.

A hídpénzekből származó tetemes bevétel nem hozott azonban an­nyit, hogy a költ­ségvetés egyensúlyba került volna. Ezért a topmanagerekből álló team a Gazdasági Mi­nisztériumban nagyjelen­tőségű ötlettel rukkolt ki: meg kell adóztatni a zebrán való át­kelést. Persze, messzemutató viták zajlottak arról, hogy az autósoknak vagy pedig a gya­logosoknak kell-e fizetni a zebradíjat. A döntés csakis az le­hetett – az igazságosság és az egyenlő teherviselés elveinek a figye­lembevételével, hogy mindenkinek fizetnie kell.

A bajok itt kezdődtek. Egyrészt túl sok embert érintett a zebrán való átkelés és a Go­nosz elleni harccal is elég nehezen volt összekap­csolható. Másrészt rögtön meg­kez­dődtek a zebraadó elkerülésének, sőt kijátszásának machinációi is. A pártok éj­sza­kába nyúló vitákban fejtették ki álláspontjukat, amely elsősorban a kedvezmények jogo­sultsága körül forgott. Figyelembe vették egy-egy zebra hosszúságát és szélességét is, – természetesen ennek tudományos alátámasztására zebrakatasztert kellett fel­állí­ta­ni, amely csak úgy vált lehetségessé, hogy minden párt állami támogatását meg­emel­ték. Magától értető­dően minden párt saját zebrakataszterrel rendelkezett, és a ka­tasz­te­rek között olykor elég jelentős eltérés mutatkozott. Ennek kiküszöbölésé­re tervbe vet­ték egy központi kataszter elkészítését is, amelynek költ­ségeit külön adóval kí­ván­ták biztosítani.

A nagyarányú zebraadó-elkerülési mutató következtében az állam­polgárokat arra kötelezték, hogy az adózás érdekében infravörös su­gárzásra érzékeny kesztyűket húz­zanak fel, ha valamely zebrán akarnak átkelni. Ez ugyan hozott némi eredményt, de még mindig számos ál­lampolgár próbálta elkerülni az adózást. A legkülönbözőbb orcát­lan trükköket eszelték ki. Volt, aki a két fülére húzta fel a kesztyűt, az el­lenőröknek pedig eljátszotta a szórakozottat, holott a piszkos trükk arra ment ki, hogy az ellenőrző automata – amely kézmagasságban volt – ne regisztrálja az átkelőt és így ne vonjon le egyetlen petákot sem a kesztyűbe beépített chip adatbázisának megfelelő aktivizálásá­val. Holott a leolvasó automaták beszerzése milliárdos költségekbe verte az állami költségvetést.

Csakhamar a Gazdasági Minisztérium javaslatára törvényt foga­dott el a parlament: miszerint a zebraadó-fizető chipeket be kell ope­rálni a bőr alá és olyan visszajelző rendszerrel ellátni, amely bármi­lyen ruhán keresztül is működőképes. A liberálisok ugyan tiltakoztak egy darabig a rendszabály ellen, de azután lobby-érdekekből teljesen elhalkultak.

A rendszer egyre jobban működött, a gond csak az volt, hogy rendkívül be­ru­há­zás­igényessé vált. Automaták felállítása minden egyes zebránál, a kezelő-kiértékelő-kar­bantartó személyzet biztosítása egyre több munkaerőt kívánt meg, miközben per­sze a kedvezményezettek száma is igencsak növekedett.

Az új rendszer /közben bevezették a lakáson belüli küszöbátlépési-adót is/ har­ma­dik évfordulóján az állami költségvetés hiánya a bázis­évhez viszonyítva meg­há­rom­szo­ro­zó­dott. A kormány előterjesztette a jóléti állam teljes megszüntetéséről szóló tör­vény­javas­latát, amelyet a parlament egyhangúlag elfogadott. A társadalom jövőjére vo­natkozó nagyszabású tervek mindazonáltal megmaradtak, bár az Egy újszü­lött, Egy ágy­tál, Egy számítógép – programból a számítógépet kivet­ték.

Elit iskola

Józsika a hátára vette 15 kilós iskolai táskáját és kilépett a lakásból. Az általános iskola ne­gyedik osztályába járt, egy úgynevezett elit isko­la tanulója volt. Az iskolai táskák sú­lyán már senki sem élcelődött, egy minisztertanácsi rendelet a vicclapoknak is meg­til­tot­ta, hogy a halálosan unalmassá vált témát időnként felhasználják.

Édesapja már várt rá a ház előtt, reggelente az ő autójában tette meg azt a há­rom­száz méteres távolságot, ami lakásukat az iskolától elválasztotta. Egy kis nehézséget csak az a néhány lépcső okozott, amely az iskola főbejáratához vezetett. Bent már 16 lift és futószalag szállította a beérkező tanulókat az egyemeletes épület folyosóira.

Józsika kilenc éves korára négy állami nyelvvizsgával rendelkezett. Az angolt a böl­cső­dében kezdte, ahol minden angolul volt feliratoz­va, a dadus angol dalokat züm­mö­gött a fülébe és így tovább. Csak az angol WC-től irtózott sokáig, ezért egy ideig a böl­cső­dei pszicho­lógus is foglalkozott vele. Ezek voltak tulajdonképpen az első különó­rák, amelyeket később számos más követett. A német és a francia fel­sőfokú vizsgát az óvo­dában tette le. Az egyik óvónéni szamojéd nyel­ven is tudott, remek alkalom lett vol­na megtanulni ezt is, de szülei nem akarták túlterhelni. Olaszból csak középfokot ért el másodikos korában és művészettörténész nagybátyja ezt többször szemére is ve­tette.

Az első osztálytól kezdve a történelem és a földrajz oktatási is na­gyon erős volt, és a tanulók szépen haladtak ezekben a tantárgyak­ban. Most, a negyedikben az Indonéz szi­getek is sorra kerültek és Jó­zsikának – úgy mint a többi tanulónak – mind a 13.677 szi­get nevét meg kellett tanulnia. Ehhez az anyaghoz magától értetődően hozzá­tar­to­zott a flóra és a fauna, valamint a domborzati viszonyok ismere­te is. Indonézia gaz­da­sági földrajzát csak az ötödik osztályban oktat­ták.

Történelemből foglalkoztak már az összes eddigi társadalmakkal, a mezopotámiai kul­túrától a fasizmus kialakulásáig. Most, a tavaszi idő­szakban a második világháború került sorra. Az iskola történelemta­nárai ebben a tanévben is be akarták nevezni leg­te­het­sé­ge­sebb tanít­ványaikat egy nemzetközi versenyre és a felkészülést azzal kívánták erősí­teni, hogy megtanítják a gyerekeknek a nagy háborúban elesett valamennyi ka­to­na nevét. Az amerikai és az angol levéltáraktól meg­lehetősen pontos adatokat kap­tak az interneten keresztül, a többi is folyamatban volt. Problémát csak az jelentett, hogy a tanárok egy része az abesszín–olasz háborúban elesettekkel is akart foglalkozni, míg má­sok ellenezték ezt, mondván, hogy szűkebb értelemben a II. világhá­ború csak 1939. szeptember 1-jén kezdődött. Az ellenkezés mögött azonban inkább az állt, hogy az Etióp Nemzeti Könyvtár és Archívum már többször bizonytalan adatokat szol­gál­ta­tott a kutatóknak.

A biológia oktatásával nem voltak különösebb gondok. Ebben a tanévben csupán 2000 rovar latin nevét kellett megtanulni és ezt a feladatot még a gyengébbek is aránylag könnyen teljesítették.

A negyedikben bejött az állampolgári jogok tantárgy oktatása is. Ez azért is fon­tos­sá vált, mivel az egyik jelentős néppárt szövetségeseivel együtt a parlamentben elérte, hogy a gyerekeknek is adjanak választó­jogot. Józsika 8 hónapos korában szavazott elő­ször. Édesanyjának két kézzel kellett az urna fölé tartania, hogy be tudja dobni a sza­va­zó­la­pot.

A matematika oktatásában egy kicsit bonyolult helyzet alakult ki. Némely aka­dé­mi­kus megpróbálta az Oktatási Minisztériumnál elérni, hogy a négy alapműveletet ismét ve­gyék fel a tantervbe. Két párt azonban népszavazást szervezett a tervezet ellen és az aka­démikusok elképzelése megbukott. Maradt a differenciálszámítással induló régi tan­anyag.

Az iskola profilja az ötödik osztálytól kezdve egyre erősebben a kommunikáció felé fordult. Az ország felsőfokú tanintézményeiben végzettek 87 %-a kommunikáció sza­kos volt és a társadalmi igény nemhogy csökkent volna a szak irányában, hanem ép­pen, hogy nőtt. A tevékenység bonyolultságát és problémáit többek között az is mu­tatta, hogy valamennyi kormányzási periódusban igen nehezen talál­ták meg a kor­mány­szó­vi­vők személyét, – többnyire csak a periódus utolsó egy-két hetében. Gya­ko­riak voltak pl. a különböző kommuni­kációs háborúk is az egyes pártok és szervezetek kö­zött, amelyhez jól felkészült szakemberek kellettek. A konfliktusok egyik tipikus pél­dá­ja volt többek között az, amikor pl. egy minisztérium korlátozni pró­bálta egy böl­csőde autonómiáját. Ilyenkor valóban elszabadultak az indulatok és a médiában hetekig jóformán másról sem lehetett halla­ni és olvasni.

A negyedik osztály befejezése előtt a tanulóknak felmérő dolgoza­tot kellett írniuk, szá­mos teszttel egybekötve. Ez utóbbiak a gyakor­lati ismeretekben megmutatkozó tájé­kozott­ságot voltak hivatva fel­mérni.

Az idei tanév felmérő dolgozatának címe a következő volt:

„A világkereskedelem territoriális szerkezetét meghatározó diffe­renciált trendek”

Az egyik teszt pedig így nézett ki:

„Mi szükséges az egyszer használatos digitális grillsütő beindításá­hoz?”

A lehetséges válaszok:

1./ Bosch típusú ütvefúró

2./ Fürdősó tengeri aromamécsessel

3./ Döntött pengéjű professzionális hajvágó

4./ Nagyméretű reklámfelülettel ellátott, vanília alapszínben gyár­tott dobozos gyu­fa

/A 4. számú válasz a helyes./

Józsikának gyengén sikerült a dolgozata és a teszteknél sem tudta hozni az előírt pont­számot. Elkeseredettsége leírhatatlan volt. Elhatá­rozta, hogy nem várja meg a kocsi­val érte jövő édesanyját, hanem el­indul gyalog és lesz, ami lesz, így teszi meg a három­száz méteres tá­volságot.

Az iskola kapujában Harry Potterral futott össze, akit már jól is­mert a regényekből. El­mondta neki, hogy szerinte igazságtalanul diszkriminálták és elege van az elit is­ko­lá­ból. Harry elkapott egy ép­pen ott elszáguldó, biodízelt fogyasztó fiastyúkot, mind­ket­ten a hátá­ra pattantak és néhány pillanat elteltével már ott álltak a varázsló isko­la fo­lyo­só­ján. A mellettük levő teremből a tanulók hangját hallották. Kórus­ban és han­go­san biflázták a szorzó­táblát. Éppen ott tartottak, hogy hat­szor nyolc az negy­ven­nyolc. Valami nagy varázslatra készül­tek.

Az üdülési jog

A bevezető előadás után rögtön elkezdték vetíteni az állóképeket. Ele­gáns vonalú szál­lodák, csodálatos tengerpartok, életteli városok ké­pei jelentek meg a vetítő­vász­non. Az asztalnál ülők áhítatos csend­ben követték a dia képeket és ezt a csendet csak a vezető menedzser kurta, magyarázó mondatai törték meg. Minden asztalnál egy-egy há­zaspár, vagy család ült, valamint az asszisztens, akinek a maga előtt tartott map­pá­já­ból hosszú számsorok kandikáltak ki, grafikonok és ábrák tornyosultak szinte már sze­mérmetlen intenzitással.

A vetítés befejeztével újra kigyulladtak a csillárok, és megkezdő­dött a tárgyalás. Pon­to­sabban több mint két tucat tárgyalás, hiszen minden asztalnál üzletkötésre orientált partnerek ültek egymással szemben.

Pipitér Endre már több éve nyugdíjas volt, felesége még csak há­rom hónapja. Volt néhány millió forint megtakarított pénzük és úgy látták, hogy a két nyugdíjból sze­ré­nyen bár, de meg tudnak élni. La­kótelepi öröklakásuk tehermentes volt, a rezsi el­vi­sel­he­tő. Már régen foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy nyugdíjba vonulásuk után egy kis hétvégi házat, netán üdülőt vesznek a Balatonnál.

De a pénz nem volt elég arra, hogy igényeiknek megfelelő megol­dást találjanak. Egy­évi hasztalan keresgélés után kapták egyik barátjuk­tól azt az ötletet, miszerint üdü­lési jogot kellene venniük valahol. Ez ugyan nem tenné lehetővé, hogy az egész nyarat a tengerparton, vagy a Balaton mellett töltsék el, de kitűnő befektetés is egyben és később majd tovább lehet lépni. Addig pedig remekül összekapcsolhatják a hasznosat a kellemessel. Mintha csak az égiek rendelték volna el, pár héttel a beszélgetés után kedves hangú meghívót kaptak a Járd a vilá­got Kft. budapesti irodájától.

Nem kevés bizalommal hallgatták az asszisztens hölgy kiselőadását az asztalnál, aki rész­letesen kifejtette, hogy a bemutatott szállodák kö­zül melyiknek milyen előnyei van­nak. Elsőnek egy horvát tengerpar­ti szállodát ajánlott, miután a házaspártól meg­tudta, hogy mekkora összeggel rendelkeznek.

Az üdülési jog megvétele egy sajátos ügylet, magyarázta, amely tulajdonképpen rész­tulajdonossá teszi őket, emellett évente kétheti nyaralást biztosít az Adrián. Rög­tön felhívta a figyelmet, hogy ezt a jogot a hálózaton belül el is lehet cserélni, ha a ke­re­ső szolgálat ré­vén megfelelő partnert találnak, és akkor a világon bárhol eltölthetik azt a két hetet. A hálózat, mondta az asszisztens, amelynek a Járd a vi­lágot Kft. is tagja, rendkívül tőkeerős, az utóbbi években is több tu­cat új szállodát építtetett a világ leg­különbözőbb pontjain.

Pipitérék némi habozás után belevágtak. Aláírták a szerződést és várták a nyarat. Min­den remekül alakult, megkapták az időpontot, a pontos címet és elindultak. Úgy dön­töttek, hogy ellátásukat majd sa­ját maguk megoldják. Számos konzervet, tasakos le­vest, májkrémet, spagettikrémet és egyebeket vittek magukkal. Egyébként egy kicsit meg kellett húzni a nadrágszíjat, mivel még az utazás előtt be kellett fizetniük az évi ke­zelési költséget, és a nemzetközi vasúti jegy sem volt éppen olcsó, az árakról pedig csak annyit tudtak, hogy' azok álta­lában magasabbak, mint idehaza.

A tengerpart valóban elragadó volt volt, a víz kitűnő, csak maga a szálloda esett kissé távol minden lakott településtől. Persze, akik ko­csival érkeztek, azoknak ez nem okozott gondot, – egyszer az egyik házaspár be is vitte őket a közeli ódon városkába. Az árak a szállo­dában bizony elég húzósak voltak, de szerencsére kitartott a hazai ele­mózsia, és mindkettőjüknek sikerült két-három kilót lefogyni a két hét alatt. Ezt eredménynek könyvelték el. Elvégre nem azért megy az ember nyaralni, hogy megállás nélkül egyen és hízzon!

Hazaérkezésük után levél várta őket a Járd a világot Kft.-től, amely­ben arra kérték a házaspárt, hogy fáradjon be V. kerületi irodájukba. A már korábbról ismert asszisz­tens­nő széles mosollyal fogadta őket, és azonnal kávét hozatott. Miután figyelmesen meghallgatta horvátor­szági beszámolójukat, a következőkkel rukkolt ki:

– Most már elárulom Önöknek, hogy a csodálatos környezetben eltöltött üdülés csak a prózai része ennek a vállalkozásnak. Az igazi fantázia a befektetésben rejlik, abban, hogy néhány milliójukkal akár kétszer annyit is ki lehet hozni belőle. Eladjuk ezt a horvát üdülési jogot és veszünk helyette egy spanyolországit! Mit szólnak hozzá?

Pipitérék egymásra néztek, majd a férfi bizonytalanul csak annyit mondott, hogy' ez nagyszerű, de nincs több pénzük, a felajánlott szál­lodában ugyanis az üdülési jog majdnem másfélszerese volt a horvát­országinak.

– Vannak ékszereik, vagy értékpapírjaik? Mert ha igen, akkor a legjobb az, ha lombardírozunk.

– Hogy mit?

– Lombard hitelt veszünk fel, ez most a menő! A bankok mindent megtesznek, hogy megnyerjék az ügyfeleket.

– A feleségemnek van ugyan két aranylánca, de félek, hogy ez nem lesz elég.

– Van saját tulajdonú lakásuk?

– Igen, egy kétszobás összkomfortos, Óbudán. Ki van fizetve, már nincsenek hátra részletek.

– Akkor jelzálogkölcsönt veszünk fel rá és irány a spanyol tenger­part!

Pipitérék a következő nyáron, sajnos, nem jutottak el a spanyol tengerpartra, mivel nagyon nagy terhet rótt volna rájuk az utazási költség, és többen is mondták nekik, hogy Spanyol­országban az árak lényegesen magasabbak, mint Horvát­országban. A nyarat tehát a la­kásukban töltötték, néhányszor kimentek a HÉV-vel a Római partra és nagyokat sétáltak, nézték a Dunát.

A következő tárgyaláson azzal az örömteli hírrel fogadta őket régi ismerősük, aki közben csoport­vezetővé avanzsált, hogy sikerül 30%-os haszonnal eladni a spanyol üdülési jogot, de csak úgy, ha beszáll­nak egy floridai üzletbe – persze, hasonló fel­té­te­lek­kel. Az óbudai la­kást el kell adni, csak úgy lehet lefedezni az áthidaló összeget. A spa­nyol üdülési jog eladásának hasznából azután bőven futja majd a Miami­ba szóló repülőjegyre.

– És most tessék megfogódzkodni! –mondta diadalmasan a cso­portvezető asszony. – Ha a floridai üzletből sikeresen kiszállnak, sok-sok milliót vághatnak zseb­re!

Pipitér úr bekapcsolta zsebrádióját és a füléhez szorította, mivel alig jött már ki hang belőle. Felesége a lombsátort igazgatta, amelyet tegnapelőtt ütöttek fel a város szélén álló egyik csalitosban.

– Az időjárás jelentést keresd – mondta az asszony.

– Megvan! A délutáni óráktól erős havazás várható, hajnalra mí­nusz 12 fok.

– Na, miért hagytad abba?

– Végleg kimerült az elem.

– Már százszor mondtam neked, hogy ne az aluljáróban vegyél mindenféle kétes alakoktól elemet! Ezek folyton csak becsapják az embert!

Befektetés

Szita János és felesége Bözsike valamivel több, mint 25 millió forin­tot nyertek a lot­tón. Alig akartak hinni a szemüknek, amikor összeha­sonlították a bemondott szá­mo­kat a tulajdonukban lévő szelvénnyel. Nem volt tévedés, a másnapi újság is hozta a nye­rő­szá­mo­kat. A bará­ti körből többen is tudtak róla, hogy Szitáék rendszeresen, több szel­vénnyel játszanak és különböző kombinációkat próbálnak ki. Úgy is mond­hat­nánk, hogy az egykori lakatos mesternek ez volt az egyetlen igazi foglalatossága, mióta bezárt a gyár és többszöri hiábavaló pró­bálkozás után sem sikerült szakmájának és korábbi rangjának megfe­lelő állást találnia. Arra várt csak, hogy minél előbb el­me­hes­sen korengedményes nyugdíjba. A házaspár életvitele a fentiek következté­ben ter­mé­sze­te­sen erősen megváltozott, de azért büszkén kitartottak. Érezték, hogy egyszer majd történni fog valami, ami megváltoztatja sorsukat.

Nos, a sors kereke fordult egyet, a nyereményt minden további nélkül ráhelyezték egy frissen megnyitott számlára. A hír gyorsan kör­beszaladt a kisvárosban, rég nem lá­tott ismerősök és barátok jöttek kölcsönkérni, ötleteket adtak a pénz befektetéséhez. Szi­ta János fel­ismerte, hogy rengeteg veszély fenyegeti az embert ebben az árubősé­ges vi­lág­ban. A pénz egyszerűen el fog olvadni, ha nem tesznek vala­mi okosat. Ebben Bözsi­ke is egyértelműen megerősítette.

A következő héten sógora is megjelent náluk egy közismert ügyvéd társaságában. Az ajánlat rendkívül jól hangzott: a nemrégen alakult Dunamenti Befektetési Társulás betéteket gyűjtött. Egyéves lekötés után garantált 40%-os hozam, de a pénz külföldi meg­forgatása után a befektetési prémium ezen felül 80-120 %-ot is elérhet. Ez utóbbit ter­mé­sze­te­sen nem garantálták, ez volt az üzleti kockázat és semmi több. A köt­vé­nye­ket ízléses formában, finom papírra nyomtatták. Szi­ta János kerek 25 millió forint­érté­kű kötvényt szerzett meg magának ezen a délutánon. Az aggályoskodókat kinevette.

– Hogy piramisjáték? Na és akkor mi van? Mi az elején vagyunk, mi nem buk­ha­tunk bele. Ezt az ügyvéd is megmondta.

Az egy év leteltével Szita János felhívta a Dunamenti Befektetési Tár­sulás megyei irodáját, de csak egy ügyintézővel tudott beszélni. Ez a visszafizetésről ugyan semmi konkré­tumot sem tudott mondani, de nem is akarta lebeszélni ügyfelét arról, hogy az irodát felkeresse.

Az irodavezető sajnálattal közölte Szita úrral, hogy a kifizetések átmenetileg szü­ne­tel­nek, de ezek csak egyszerű likviditási zavarok és a svájci központban – legjobb tu­do­mása szerint – folyamatosan be lehet váltani a kötvényeket. Szita János úgy érezte, hogy ez az a pont, amikor keményen kell fellépnie.

– Követelem, hogy adja meg a Központ címét!

– A Központ pénzügyeit tulajdonképpen a zürichi Heimatbank intézi, ők forgatták külföldön a pénzt. Bahnhofstrasse 12.

Holnap utazunk Zürichbe, Bözsike! – mondta határozott hangon Já­nos. Annyi még maradt, hogy megvegyük a vonatjegyet. Mindeneset­re szerezz be délután egy kis szalá­mit és konzerveket az útra. Két nap alatt lerendezzük ezt az ügyet, visszafelé már bő­ven lesz pénzünk.

A Heimatbank portása egy szót sem értett Szita János magyaráz­kodásából, de sze­ren­csére hamarosan előkerült egy magyar fiatalem­ber, valami gyakornokféle és egy föld­szinti irodába kísérte őket. A jól öltözött, finom modorú svájci alkalmazott kez­det­ben elég értetlenül hallgatta a tolmácsolást, de rövidesen, udvarias mosollyal meg­ígér­te, hogy utánanéz a dolognak és másnap délelőtt talán már többet tud mondani.

Szitáék egy külvárosi kétcsillagos panzióba mentek, amelynek a cí­mét otthon kap­ták meg egyik ismerősüktől.

– Ezeknek hajmeresztő áraik vannak, – állapította meg a férj. Alig lehet meg­moz­dul­ni ebben a szobában, meg a villamos is … Holnap majd taxival körbejárjuk a várost, ha megkaptuk a pénzt.

Másnap a bank bejáratánál két nyomozó várta őket. A házaspárt ud­variasan betes­sé­kel­ték a földszinti irodába, majd az előző napról már ismert banktisztviselő és tolmács jelenlétében elmondták, hogy az Interpol megbízásából letartóztatási parancs van elle­nük kiadva pénz­mosás alapos gyanúja miatt.

Fókapopuláció

A minisztertanács szerdánként ülésezett. Minden héten újabb és újabb napirendi pon­tok­kal gyarapodott a megtárgyalandó témák köre és ez idővel mind nagyobb fe­szült­sé­get okozott a minisz­terek­nek, nem is beszélve a mini­szter­elnök­ről, akin a stressz egyre inkább látható jelei kezdtek kiüt­közni. A jog­állam alkot­mánya viszont elő­írta, hogy min­den olyan témát napirendre kell tűzni, amely legalább három képvise­lő tá­mo­ga­tá­sát élvezi a nyolc­száz­negy­ven­öt fővel rende­lkező parla­mentben. A lobbi­zóknak tehát gyerek­játék volt a képviselők támoga­tó aláírásait megszerezni, a napirendi pontok pedig gyűltek, egyre csak gyűltek.

2065. március 18-án csupán egy napirendi pont szerepelt a minisz­tertanács ülésén. A javaslat arról szerit, hogy mekkora ösztöndíjat kap­jon az a kutatócsoport, amely az Északi- és Déli-sark fókapopuláció­inak ösztönéletét fogja tanulmányozni, különös te­kin­tet­tel arra, hogy a populációk tagjai képesek-e metafizikai módszerekkel kom­mu­ni­kál­ni egymással. A témát nem lehetett elodázni, mivel az ország Tudo­mányos Aka­dé­mi­ája már több mint tíz éve integrálódott az Észak-Déli-Unió tudományos prog­ram­jai­nak keretrendszerébe és a fenti program beindításának elnapolása komoly kutatási pén­zek elveszté­sével járt volna más területeken.

A már korábban kiírt ösztöndíjas kutatási programra több mint nyolcszáz külön­féle kutató adta be pályázatát, tehát a komplex kuta­tási munka beindításának humán­politikai oldalról semmilyen akadálya sem volt. Egyes meg nem erősített hírek szerint az utóbbi néhány hónapban többen is láttak még fókákat mind az Északi- mind pedig a Déli-sark körzetében. A híradások különböző tengerészeti hivata­loktól származtak, ezek adatrögzítési technikája azonban némi bizony­talanságról tanúskodott, mint az az el­múlt héten is kiderült az egyik tengeri moszatokról szóló híradással kapcsolatban. A kör­nye­zet­vé­del­mi miniszter azonban rögtön megnyugtatta minisztertársait, hogy a ten­geri moszatok elterjedésével, aktiválásával és bioetikai szempontból kifogástalan fel­dolgo­zásá­val az Unió egy másik tagországát bízták meg. A bejelentés általános meg­könnyebbülést keltett a miniszterek között, az adott témával kapcsolatos viharfelhők viszont nem múltak el.

A fókapopulációk ösztönéletét kutató program az ülés időpontjá­ig már minden szük­séges fórumon átment, csupán a pénzügyminiszter jelzett bizonyos aggályokat. A prob­léma nagy vonalakban úgy volt megfogalmazható, hogy a költségvetésnek egy bü­dös fillérje sincs a programra és az egyetlen megoldás az lenne, ha bizonyos össze­geket át lehetne csoportosítani kevésbé fontos költséghelyekről. Mindenki a Szociális Ügyek miniszterének széke felé nézett, aki előre értesülvén a kényes témáról, politikai állam­titkárával helyettesítette magát. A po­litikai államtitkár azonnal közölte, hogy ez egy olyan szakmai kérdés, amelyben neki nincs kompetenciája, – legalábbis addig nincs, amíg megfelelő tanulmányok nem készülnek az átcsoportosítás lehetséges vál­to­za­tai­ról. A tanulmányok megíratásához természetesen jelentős pénzösszegekre van szük­ség, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy a tartalékképzés módszertanát újra­gondoljuk, – tette még hozzá.

A többórás vita után az az álláspont kezdett kikristályosodni, hogy a hajléktalan el­lá­tás költségnormáinak progresszív újragondolásával mégis megoldható ez az alap­ve­tő­en jelentéktelen pénzügyi probléma és a költségvetési pótkeretből több milliós össze­get szavaztak meg egy bizottság felállítására, amelynek természetesen záros ha­tár­időn belül jelentést kell majd tennie a megoldás különböző módozatairól, a nettó meg­takarítások további költségeiről és az egyénekre szabott modellek kidolgozásáról.

A vita egyértelművé tette, hogy’ a pénzügyi fedezet megteremtése érdekében haj­lék­talan­adót kell kivetni. Abban persze jelentősen eltér­tek a vélemények, hogy kik legyenek az adóalanyok. A Haladó Pártok Szövetsége azzal a javaslattal is élt, hogy az Észak-Déli-Unió költségvetésének terhére bontakozzanak ki a pénzügyi munkálatok és akkor ezt egyben mint jelentős adóreformot is fel lehet tüntetni az Unió­nak küldött jelentésben. A környezetvédelmi miniszter államtitkára viszont figyelmeztette a jelen­lévő minisztereket, hogy az Unió oly mértékben elkötelezte magát a tengeri moszatok kutatási problémájá­nak, hogy a közösség harminc évre elfogadott költségvetésének bármi­nemű megingatása a Supra­nacio­nális Tanács messzemenő rosszallását váltaná ki. Ez pedig a kormány bukását jelentené.

További heves vita után a minisztertanács úgy döntött, hogy a haj­léktalanadót a hajlék­talanokon kell behajtani, hiszen visszatetsző len­ne, ha például a veszteséges vál­lal­kozásokat még ezzel is megterhelnék. A szociális ügyek államtitkára lassan beadta a derekát, a vita tulajdon­képpen már csak arról folyt, hogy hová kézbesítsék a hajlék­ta­lanok­nak az adóbevallási íveket. A megoldás kézenfekvőnek tűnt: minden alul­já­ró­ban, va­la­mennyi városi parkban, valamint a csalitos területeken adóhivatali kiren­delt­sé­geket kell felállítani, megfelelő személyzetről gondoskodni, amely természetesen több­hó­na­pos előkészítő tanfo­lyamokon kapná meg a szükséges kiképzést. Tanfolyami tovább­kép­zés címén természetesen nem lenne nagy probléma pénzeket átcso­portosítani a Köz­ponti Atomfizikai Intézet költségvetéséből, mivel ezek a pénzek az országos költ­ség­vetés hatodik fejezetének nyolcadik paragrafusa második bekezdésében sze­re­pel­nek és ennek általános jel­lege alkalmas mindenféle tanfolyami képzés finanszírozására.

A döntés megszületett, a miniszterek megkönnyebbülve dőltek hát­ra karos­szé­keik­ben, a pénzügyminisztériumi szakemberek pedig már másnap hozzáláttak az új adó­jog­szabály kidolgozásához. A kutatók megkezdték felkészülésüket a fókapopuláció kutatására.

Az új adótörvény kihirdetése után a Hajléktalanok Szövetsége örömmel vette tu­do­másul nyilatkozatában, hogy az adó befizetésével valamennyi hajléktalan kivált­hatja a már érvényben levő ingatlanadó ráeső részét.

Szürrealista történet

Gombássy Elemér még a kilencvenes évek elején egymillió forintról szóló kárpótlási je­gyet kapott az államtól egy udvarias levél kíséreté­ben. A levélben az Országos Kár­ren­de­zési és Kárpótlási Hivatal el­nöke kifejtette, hogy korábban a magyar állam­polgá­rok százezreit fosztották meg jogos tulajdonuktól. Az orvoslás nem a tulajdoni tár­gyak visszajuttatásával, hanem a volt tulajdonosok részleges vagyoni kárpótlásával tör­té­nik. Az értesítésben még az is benne foglaltatott, hogy a károsult fontolja meg a kár­pót­lási jegyek vállalkozási célú felhasználását, várja meg a számára legkedvezőbb be­fek­te­tést. A döntés megkönnyítése érdekében Gombássy urat arról is informálták, hogy miként használhatja fel kárpótlási jegyeit. Az öt lehetőség közül ré­szére egy­értel­műen az állami tulajdon privatizációja során történő va­gyontárgyak, részvények vala­mint üzletrészek megszerzése tűnt a leg­előnyösebbnek.

Nem siette el a döntést. Várt a talán soha vissza nem térő alka­lomra, hogy szülei egy­kori vállalkozói hajlamát és tehetségét a kiala­kuló szabad piaci viszonyok között még jobban kibontakoztathassa. Képzettsége ugyan nem kimondottan az üzleti világ­hoz kapcsolódott – művészettörténetet tanított a kétszázezres város egyetemén – azon­ban tudta, hogy megfelelő tőkebefektetés esetén ő lehet a domináns tulajdonos a privatizált cégnél.

Az évek teltek és a kárpótlási jegyek még mindig Gombássy Elem­ér öröklakásának házi széfjében nyugodtak. Vagy a privatizált cég profilja, vagy a tulajdonosi körön belüli várható dominancia, vagy valami más zavaró körülmény mindig megakadályozta a kárpótlási jegyek befektetését. Csak egy kiút kínálkozott, hogy pénzhez jusson: a jegyek eladása. De ez sem volt olyan könnyű, mint Gombássy kez­detben gondolta. A kár­pótlási jegyek szabadpiaci ára egyre csökkent. Halottá, hogy egyesek 30 %-os ár­folyamon kótyavetyélték el szüleik vagy saját egykori vagyonuk maradékát.

Egy szép áprilisi napon végre rámosolygott a szerencse Gombássy Elemérre. Egy bi­zonyos Kovács úr jelentkezett nála, aki elmondta, hogy ő egy professzionális infó­va­dász cég elnöke, így jutott el hozzá. Cégének fő profilja éppenséggel az úgynevezett be­ragadt kárpótlási jegyek mindenki számára előnyös hasznosítása. Garantálja az ügy­fél­nek, hogy az adott paraméterek mellett három hónapon belül a le­hető leg­elő­nyö­sebb megoldást nyújtja.

Másfél hónap elteltével Gombássy urat arról értesítette a posta, hogy nagy­volu­menű ajánlott küldeményt kézbesít számára. Kérték, hogy a megadott időpontban szíves­kedjék lakásában tartózkodni ill. az átvételről megbízottja útján gondoskodni.

Május 19-én délelőtt, a csengetés után sietve indult ajtót nyitni. A jól ismert postást látta maga előtt, aki mellett egy féldisznó állt meg­maradt két lábán – hosszában vágták ketté – és félszemével figyelme­sen szemlélte a megdöbbent házigazdát. A küldemény a Bakházi Gaz­daszövetkezettől érkezett és nem visszáruzható – hadarta le gyorsan a postás. Gombássy mintegy lidérces kábulatban írta alá az orra elé nyo­mott átvételi el­is­mer­vényt – a féldisznó közben már benn volt a lakás­ban és a nagyszoba perzsa szőnye­gének mintáit turkálta félorrával.

A házigazda csak nézett maga elé és lelki szemei előtt megjelentek a gyönyörűen ki­nyomtatott kárpótlási jegyek, Kovács úr bizalmat su­gárzó tekintete, képtelen volt meg­mozdulni. A féldisznó egészen ott­honosan érezte magát, felkapaszkodott a fürdő­kád szélére, békésen röfögött és tekintetével a házigazdát kereste, mint egy régi, meg­hitt, jó barát.

Gombássy – miután bénultsága oldódott – tárcsázni kezdte Ko­vács úr, pon­to­sab­ban az infóvadász cég számát. A titkárnő jelentke­zett, egy behízelgő, lágy és kedves hang:

1 Kovács úr jelenleg nem elérhető, külföldön tárgyal.

2 Mi ez a féldisznó?

A titkárnő lágy és meleg hangján szinte duruzsolva mondta:

– Hallottam valamit félfüllel a dologról. Higgye el nekem, hogy' Kovács úr mindig a legoptimálisabb megoldást választja. Kérem, hív­ja fel a Bakházi Gazdaszövetséget, ők bizonyára részletesebb infor­mációkkal tudnak szolgálni.

A Bakházi Gazdaszövetség főtitkára udvarias, de kimért hangon beszélt Gom­bássy­val:

– Kérem, mi csak realizáljuk a hozzánk befutott megrendeléseket az adott piaci vi­szo­nyok figyelembevételével. Itt nálunk falun már régen szokás, hogy féldisznókat vesz­nek illetve adnak el, különösen télen, a disznóvágás idején. Mi jó minőségben és ké­sedelem nélkül leszállí­tottuk a megrendelt árut és természetesen élve, mivel így sok­kal fris­sebben jut el a fogyasztóhoz. A megyei főállatorvos éppen a múlt hé­ten tartott nálunk ellenőrzést és mindent a legnagyobb rendben ta­lált. Ha Önnek aggályai vannak a megrendelés tárgyával kapcsolat­ban, akkor forduljon Kovács úrhoz!

Két hónap telt el. Gombássy ismeretségi körében senkinek sem kellett a féldisznó, az pedig szóba sem jöhetett, hogy a vágóhíd egv ilyen árut átvegyen.

Sem a legkülönbözőbb előírások, sem pedig a piaci viszonyok nem tették ezt le­he­tő­vé. A féldisznó – mit sem tudva a személyéről folyó tárgyalásokról – egyre ott­ho­no­sab­ban érezte magát Gombássy úr la kásában. Minden reggel bemászott a fürdő­kádba, valahogyan meg indította a tusolót és tisztán, üdén ment ki a konyhába. Gyak­ran együtt reggeliztek, Gombássynak nem volt szíve elzavarni az asztaltól. Az állat nem volt igényes, mindent elfogadott, ami éppen kikerült a háztartásból. Mennyibe ke­rülne egy kutya etetése – gondolta a házi­úr. Azért igyekezett a féldisznó jelenlétét ti­tok­ban tartani – miköz­ben sorra hívta ismerőseit és megoldást keresett a kialakult prob­lé­mára. Idővel azonban – magának sem merte bevallani – egyszerűen meg­sze­ret­te az állatot. Félszemével olyan hűségesen nézett rá, mint egy kutya és mindössze egy­szer döntött fel és tört el egy vázát, amit egyébként is utált.

Az együttlét végtelennek ígérkezett és Gombássy meg is békéit a helyzettel. Arra gondolt, hogy Kovács úr le is léphetett volna kül­földre a kárpótlási jegyekkel és akkor itt állna kisemmizve. Azért még­sem halt ki az erkölcs és a szeretet, mint korábban a kommunizmus­ban.

Egy kedd délután azonban valami egészen váratlan dolog történt. Már az ajtóban ar­ra gondolt, hogy íme, ennek a kedves állatnak ugyan csak félszíve van, de mégis ér­zé­ke­nyebb és odaadóbb, mint egy macs­ka vagy kutya. A kedves állat azonban ott fe­küdt a konyhaszekrény előtt és nem mozdult. Nem kellett különösebb vizsgálat ah­hoz, hogy lássa, megállt a szíve.

Gombássy Elemér a szépen és gondosan ápolt állattemetőben vál­tott tíz évre helyet neki és arról is gondoskodott, hogy nemsokára íz­léses sírkő álljon az elhantolás helyén. Másfél millió forintjába került mindez, de úgy érezte, hogy nem tehet másként.

Három hónap elteltével ajánlott levelet kapott az Országos Kárrendezési és Kár­pótlási Hivatal jogutódjától, amelyben értesítették, hogy az eddig be nem fektetett kár­pótlási jegyeket az állam a károsul­taktól visszaveszi, amennyiben ők ezeket fel­ajánl­ják. A levélben azt is közölték még, hogy mivel a be nem váltott kárpótlási jegyek tulajdo­no­sai éveken át jelentős mértékben enyhítették az államháztartás gondjait, ezért a je­gyek megváltásaként az állam a mindenkori mi­niszteri átlagfizetésnek megfelelő élet­járadékot biztosít a jogosultak­nak.

Temetés

A hideg szél mint egy elszabadult orgonasíp hangja süvített át a teme­tő fái között. A ra­va­talozó körül már számos ember ácsorgott lehaj­tott fővel, halk suttogások, időn­ként élénk taglejtések váltak ki a feke­tébe öltözött tömegből. A búcsúbeszédet maga a mi­nisz­ter tartotta. Olykor úgy tűnt, hogy, felzokogott a szöveg olvasása közben, egye­sek sze­rint viszont csak a viharos szél miatt csuklóit el a hangja.

– „Zsengefalvy Kornél zeneigazgató nemcsak városunk Dalszín­házának pótol­ha­tat­lan vesztesége, de az egész magyar zenei élet soha el nem múló fájdalma is.”

A miniszter felvázolta a zeneigazgató pályafutásának főbb állomá­sait, felsorolta ki­tün­tetéseit és a gyászoló család fájdalmára is utalt. Ezután felcsendült a gyászinduló és a koporsót a közelben levő krip­tához vitték. A résztvevők egy része már ekkor meg­for­dult és méltó­ságteljes léptekkel elhagyta a temetőt. A koporsó elhelyezése után a gyászolók egy csoportja a parkolóban várakozó autókhoz sietett és a „Víg Mu­zsi­ku­sok” elnevezésű étteremhez hajtatott, amely a Dalszín­házzal szemben állt.

Az étterembe betérők már napokkal azelőtt kaptak egy nyomta­tott és ízléses kis borítékban elhelyezett meghívót, amelyen az alábbi­ak álltak:

„Fájó szívvel tudatjuk, hogy városunk Dalszínházának tragikus hir­telenséggel el­hunyt zeneigazgatója, Zsengefalvy Kornél temetésére november 18-án, délután öt órakor kerül sor a Központi Temetőben.

A temetés után zártkörű rendezvényen emlékezünk egykori zeneigazgatónk te­vé­keny­ségére. A minisztérium és a város az elhunytat saját halottjának tekinti.

Megjelenésére feltétlenül számítunk!”

Az érkező vendégeket rövid itallal, aperitívval kínálták és bevezeté­sül a megbízott zene­igazgató mondott néhány keresetlen szót. A be­szélgetés lassan indult, jóllehet egy­más után szolgálták fel a különbö­ző nemes borokat. A zenekar koncertmestere el­érzé­kenyült hangon emlékezett a próbákra, jóllehet némi sértődöttség is kicsendült a sza­vaiból. Zsengefalvy sokszor durván beszélt a próbákon, olykor még trágárul is – ál­la­pí­tot­ta meg. Többen helyeseltek neki. A Dalszínház igazgatója egyelőre kerülte az egye­nes beszédet és csak az utóbbi évek premierjeinek sikereiről ejtett néhány szót. Ekkor csattant fel a másod­karmester hangja, aki már a sokadik pohár bor után volt.

– Az utolsó négy premier közül kettőt nekem kellett vezényelni, mert Zsengefalvy úgy­mond nem volt olyan állapotban, ami lehetővé tette volna kiállását a közönség elé.

A bejelentést egy pillanatig döbbent csönd fogadta, majd szinte mindenki meg­szó­lalt és a hangzavar egyre csak fokozódott.

– Miért nem mondjátok ki világosan, hogy egyre gyakrabban leír­ta magát az elő­adások előtt! – hallatszott az asztal túlsó végéről.

– Engem akartak felterjeszteni a „Muzsikusok Lantja Nagydíj”-ra, de a haverjaival elintéztette a minisztériumban, hogy neki adják!

Közben megkezdték a vacsora felszolgálását és újabb borosüvege­ket hoztak a ki­ürül­tek helyére. A vihar azonban csak átmenetileg csi­tult, a felszolgált borjúfilé min­den­kiből kihozta a keserűséget. A mi­niszter már csak azt latolgatta, hogy miként tud­na angolosan eltávoz­ni, a színház igazgatója pedig élénk társalgásba kezdett az újabb bort kitöltő pincérrel, hogy ezzel is elfoglalja magát és ne tudják még mé­lyebben be­vonni a vitába.

És ekkor hatalmas robajjal kivágódott a különterem ajtója és ott állt Zsengefalvy Kor­nél, a szívrohamban elhunyt zeneigazgató. Va­lószínűleg a vélemények és meg­jegy­zések több részlete és hangfoszlá­nya is eljutott hozzá, mert megvető tekintettel nézett körül a meg­emlékezésre összegyűlt és gondosan kiválasztott vendégeken. Első­nek a koncertmester szólalt meg:

– Te meg mit keresel itt?

– Visszautasítom az aljas rágalmakat és kész vagyok a holnapi elő­adást levezé­nyelni.

A megbízott zeneigazgató felpattant a helyéről, kezében a boros pohárral és szinte artikulátlan hangon kezdett el kiabálni:

– Nem tűröm, hogy már megint megfúrjanak! A miniszter úr azt ígérte, hogy leg­ké­sőbb január 1-re megkapom a végleges kinevezése­met. A következő évadot már az én műsortervem szerint fogjuk elő­készítem és én döntöm el, hogy' melyik vendég­énekes léphet fel váro­sunk színpadán!

Zsengefalvy odalépett hozzá és torkon ragadta. A miniszter eköz­ben a balett elő­adá­sokon látott finom mozdulatokkal óvatosan meg­közelítette a terem ajtaját és vil­lám­gyor­san eltűnt. A jelenlevő szó­lamvezetők az mb zeneigazgató segítségére siettek. A jelenlevő höl­gyek is nyugtalankodni kezdtek, mivel az események hatására a desszert felszolgálása abbamaradt.

A volt zeneigazgató kilátástalan küzdelmet folytatott a rátörő szó­lamvezetőkkel, akik lassan, de határozottan kezdték kituszkolni őt a különteremből. Közben sorolták sé­rel­meiket. Ezek többnyire az elő­léptetések és a fizetésemelések témaköreihez kap­cso­lódtak, a baj csak az volt, hogy a hangzavarban alig lehetett belőlük valamit ki­venni.

Zsengefalvy feladta. Néhányan betuszkolták az étterem előtt vára­kozó egyik kocsi­ba és a temetőbe hajtottak vele. A kripta ajtaját nyit­va találták, a fáklyák azonban már cson­kig égtek. Még bíbelődtek egy darabig a koporsót lezáró csavarokkal, de azután kezet mostak a krip­ta mellett álló kis kútnál és siettek vissza a zártkörű rendezvényre.

A vendégek éppen a pezsgőnyitásnál tartottak.

Ingyenesség

A baj akkor kezdődött, amikor ingyenessé tették az állami múzeu­mok meglátogatását. Ezt megelőzően valamennyi múzeum sok millió forint profitot termelt ki, amely az államnak lehetővé tette, hogy sok­kal korszerűbb harci repülőgépeket szerezzen be és olyan távoli missziókban is részt vegyen, amelyek a célországokban megszüntették az egyen­lősdit, de ugyanakkor a gyerekek túltápláltságát is. A missziók eredményeként helyre­állt a társadalmi és a biológiai egyensúly ezekben az országokban és akik túlélték a bombázásokat, azok egy fejlett, plu­rális társadalom előnyeit élvezhették.

Az állami múzeumok ingyenessé tétele azonban már kis idő eltel­tével kaotikus viszo­nyokat kezdett kialakítani az ország gazdasági éle­tében. A költségvetésből kieső pén­zek csak az érem egyik oldalát mu­tatták, a múzeumok fenntartási költségeinek elő­te­rem­té­se a másik ol­dalt. Múzeumi összevonásokra került sor és így jött létre az Orvos- és Teketörténeti Múzeum, valamint a Színháztörténeti- és Öntödei Mú­zeum. A két új intézmény fenntartási költségeit elsősorban a nyitvatar­tási idő radikális csök­ken­tésével próbálták előteremteni. A két, fent említett múzeum kedden 13.00 órától 14.30-ig, pénteken pedig 8.00 órától 8.30-ig tartott nyitva. A hét többi napján finom metszé­sű réztábla tudatta a látogatókkal, hogy a múzeum zárva van.

Az Iparosok Emlékmúzeumát egy közeli közfürdőhöz csatolták. A múzeum ter­mé­sze­te­sen ingyenes volt, de a látogatóknak kötelező­en előírták a fürdőbelépő meg­vá­sár­lását. Az új igazgatóság jelentős bevételeket tervezett a következő költségvetési évre. A belépőjegyek természetesen „közfürdő” felirattal kerültek forgalomba. Gon­dos­kod­tak a fürdőruha kölcsönzésről is, a kölcsönzőt a múzeum egyik termé­ben helyezték el, később odakerültek az öltözők is. A látogatók büsz­kén helyezték el ruha­darabjaikat a 18. századbeli bútorművészet jeles értékei között és ezzel legtöbben le is tudták a múzeumlátogatást. Odahaza büszkén meséltek a fürdő példátlan szépségeiről.

A legnagyobb gondot azonban mégiscsak a fűtési költségkeret megvonása je­len­tet­te a múzeumoknak. A minisztérium a pénzek át­csoportosításával termé­sze­te­sen más köz­mű­ve­lő­dé­si és művészeti te­vékenységeket kívánt támogatni. A nyári idő­szakban mind­ez nem is jelentett nagyobb problémát, a tél közeledtével azonban egyre gyé­reb­bé vált a látogatók száma. Néhány kisebb állami múzeum bezárá­sával sikerült ugyan egy olyan alapot létrehozni, amely a télikabát köl­csönzést volt hivatva elősegíteni, de ez nem jelenthette a tökéletes megoldást. A téli nyitvatartási újra kellett szabályozni. Az egyszerűség és áttekinthetőség messzemenő figyelembevételével – aminek a sajtó is széles körben hangot adott – úgy döntöttek, hogy a fűtési szezon kezdetétől ennek be­feje­zésé­ig csupán 12.00 óra és 12.30 között nyit­nak ki az állami múzeumok. Az ingye­nesség természetesen továbbra is fennmaradt.

Az egyre súlyosbodó helyzet megvitatására a Kultuszminisztérium a következő év első munkanapjára összehívta a Múzeumigazgatók Országos Szövetségének rend­kí­vüli ülését. A jelenlevők döntő több­sége az állami múzeumok vezetőiből került ki, de jelen volt több ma­gánmúzeum és alapítványi tulajdonban levő intézmény igazgatója is.

A bevezető előadást maga a miniszter tartotta.

– Hölgyeim és Uraim! Tévedtünk! Folyamatosan tévedtünk! Azt hittük, hogy az állami múzeumok ingyenessé tételével tömegek fog­ják ostromolni ezeket az intéz­mé­nye­ket és a közművelődés olyan ma­gasságokba röpíti az országot, hogy Európa der­med­ten fog állni ered­ményeink előtt. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy amiért nem kell fizetni, azt az emberek nem tekintik értéknek. Erre a legszembetű­nőbb példát ta­lán a Nemzet Hősei és Művészei Múzeum szolgáltatta, ahol a látogatók száma nap­ról nap­ra csökkent. Az egyetlen sikert az jelentette, amikor a múzeum egy 4x6 méteres kis helyi­ségé­ben a leg­ismertebb magyar festőművész unokaöccsének életét bemutató kü­lön kiállítás nyílt. A kiállítás az unokaöccséről készült fotókat és az ő használati tár­gyait sorakoztatta fel. A látogatók boldogan fizették ki a meglehetősen magas belépő­díjat, de az ingyenes állandó kiállítás nem érdekelte őket.

De kiemelkedő példaként említhetem a Magyar Gabonatermesz­tés Múzeumának külön kiállítását is, amelyen nemcsak a kiállított női fehérneműkben gyönyörködhettek a látogatók, hanem belépőjegy­ükért a mindennapos bemutatót is végignézhették. Itt is bebizonyo­sodott, hogy a gabonatermesztés múltja még úgy sem vonz több ven­déget, hogy ingyenessé tesszük a belépést.

Az előadást követő vitában több értékes hozzászólás is gazdagítot­ta a kon­fe­ren­ciát. Egyetértés alakult ki abban, hogy az intézkedés, va­gyis az állami múzeumok meg­lá­tog­atá­sá­nak ingyenessé tétele, nem érte el célját. Az egyik múzeum igazgatója el­mond­ta, hogy ők a re­gisztrációt egy szociológiai felméréssel kötötték össze. Nem­csak a lá­togató nevét írták fel, hanem életkorát, foglalkozását és iskolai végzett­ségét is. Az ada­tok értékeléséből kiderült, hogy az ingyenesség több­nyire a két-három gyerekkel ren­del­kező, középkorú, egyszerű munkás és alkalmazotti rétegeket vonzotta, akik be­val­lot­ták, hogy korábban nem jártak múzeumokba, mivel egyszerűen erre már nem tellett ne­kik.

A következő hozzászóló azt fejtegette, hogy megítélése szerint az ilyen látogatók sem­mit sem értettek abból, amit a tárlatrendezők kö­zölni kívántak velük. Azzal foly­tat­ta, hogy náluk a teremőröket fel­hatalmazták a vendégek alaposabb kikérdezésére. A ró­mai kori emlé­keket bemutató múzeumban például kiderült, hogy az ingyenességet igény­be vevő látogatók egy kukkot sem tudtak latinul. Hát akkor mi­ért koptatják a padló­zatot?

A Vár- és Kastélyügyi Intézet igazgatóhelyettese keserűen ecsetel­te, hogy az ingye­nes­ség meghirdetése után hajléktalanok lepték el az általuk felügyelt várakat és kasté­lyokat. A fűtési megszorítások beve­zetése után szerencsére fokozatosan elmaradtak.

Zárszót az államtitkár mondott. Kifejtette, hogy a következő hónap első napjától ismét bevezetik a belépő díjakat az állami múzeumokban. Egy belépőjegy árát egy­sé­ge­sen a mindenkori minimálbér kétharma­dában állapítják meg. Akik becsülik az érté­keket, azok meg fogják fi­zetni ezt az összeget. Azt is közölte a résztvevőkkel, hogy az állami múzeumokat Kft.-vé alakítják át, számítanak a magántőke érdeklő­désére. Egy új törvénnyel szabályozni fogják, hogy a múzeumi Kft.-k a különböző cégekkel szoro­sabb együttműködésre léphessenek, le­hetőleg olyanokkal, amelyek szponzorként is meg­jelennek.

Így lehetőség nyílik majd arra is, hogy pl. egy múzeum reneszánsz termében bank­fiók üzemelhessen, vagy akár zöldséges bolt is. El­mondta, hogy legjobb tudomása sze­rint a Sebesség és Távolság Mú­zeuma máris szerződést kötött egy műkörmöket áru­sító céggel. Az első kis műköröm építő műhelyt az egyik kiállított mozdony kazán­já­ban fogják berendezni. A remény tehát fennáll, hogy a múzeumok ismét profitot ter­mel­je­nek, hozzájárulhassanak a piacgazdaság továb­bi kiépítéséhez és ezáltal hazánk fel­zár­kó­zá­sá­hoz a világ él­vonalába.

A fővárosban nemsokára felépült a Múzeumigazgatók Országos Szövetségének új szék­háza, ízlésesen berendezett irodákkal. Az iro­daház közönségszolgálata napi 24 órá­ban várta az érdeklődőket. Ezek elsősorban a vállalkozói szféra soraiból kerültek ki. Többnyire a külön­böző állami múzeumok technikai korszerűsítésére és a ka­pa­ci­tá­sok jobb kihasználására tettek ajánlatokat.

Palánták az új Magyarországért

A Szövetség alakuló ülésére február végén került sor az egyik külvá­rosi étterem külön­ter­mében. A szárnyait bontogató új mozgalom lel­ke és egyben fő szervezője Pohár­nok Antal nyugdíjas tanár volt. A Szervező Bizottság tagjai már mind ott voltak és az érdeklődők is szállingózni kezdtek. Krebecs Tihamér izgatottan dobolt ujjaival az elnöki asztal szélén, magabiztos tekintetével már meg is előlegezte magának az elnök­ségi tagságot. A nyakigláb, halkszavú pincér megér­tő pillantásokkal vette fel a rende­lé­se­ket, a terem kezdett lassan meg­telni. Szinte minden asztalnál kíváncsi tekintetek für­kész­ték a többie­ket, egyesek mélyen elmerültek a fali tapéta tanulmányozásába.

Pohárnok Antal az elnöki asztalhoz lépett és emelt hangon üdvö­zölte a meg­je­len­te­ket. Néhány rövid mondatban előadta, hogy a jelen­levők a „Palánták az új Magyar­or­szágért” civil mozgalom megalakítá­sa céljából jöttek össze, a Szervező Bizottság ál­do­zatos munkával, fá­radtságot nem ismerve készítette elő az alakuló ülést. Amennyi­ben egyetértés születik a mozgalom céljai és a szervezeti struktúra kérdé­sében, az el­nök­ség megválasztása teheti fel a koronát a hosszú előké­szítő munkára. Ezek után már semmi akadálya sem lehet a mozga­lom hivatalos bejegyzésének és törvényes mű­kö­désének.

Pohárnok úr ezután javaslatot tett a levezető elnök személyére. Trambulák Már­tont nevezte meg, aki szerényen üldögélt a terem egyik sarkában egy üveg ásvány­víz tár­sa­sá­gá­ban. Ellenjavaslat? – kér­dezte Pohárnok Antal.

Egy idősebb, szemüveges úr pattant fel az egyik asztaltól és szinte kiabálva nyil­vá­ní­totta ki véleményét:

– Ezt a bizonyos Trambulák urat én ugyan csak látásból ismerem, de azt hallottam róla, hogy az egyik parlamenti párt tagja és nagyon rosszul tennénk, ha a politikát be­vin­nénk a mozgalomba. A magyar társadalom gyökeres átalakítását csak úgy tudjuk vég­hez­vin­ni, ha kel­lő távolságot tartunk minden párttól, ha nem ezt tesszük, akkor egy idő után a korrupció lesz úrrá rajtunk.

Pohárnok úr ingerülten próbálta leinteni a hozzászólót, miközben biztató pillantásokat vetett Trambulák felé.

– Kérem, kérem, nyugodjunk meg! Még csak a levezető elnök megválasztásánál tartunk. Később mindenki elmondhatja a vélemé­nyét szervezetszociológiai kérdé­sek­ben is. Van további javaslat?

Egy női kéz vágódott a magasba, tulajdonosa a felkérést meg sem várva hozzá­kezdett:

– Itt is csak arra megy ki a játék, hogy minden funkciót a férfiak kapjanak meg. Én Csü­lök Sándornét javaslom levezető elnöknek. () a kerület ismert óvónője, már két­szer is kitüntették.

– Az első kitüntetést még a kommunizmusban kapta! Jól nézünk ki, ha akárkit csak úgy egyszerűen megválasztunk.

A negyven év körüli szikár nő kimondott gyűlölettel mustrálta a tő­le két asztallal távolabb ülő Csülöknét.

– Szavazásra bocsátom a javaslatokat! Eredmény: mindkét jelöltre 4 igen és 4 nem szavazat, tartózkodott 26 fő.

Pohárnok Antal zavartan toporgott papírjaiba elmélyülten, majd hirtelen megszólalt:

– Az alakuló ülést levezető elnök nélkül folytatjuk.

Meglepetésére csak halk dünnyögés fogadta bejelentését, a várt vi­har elmaradt. Mint­ha mi sem történt volna, hozzákezdett a szervezet céljainak ismertetéséhez:

– Az ország mély válsága lehetetlenné teszi, hogy a ma élő generá­ciók egy új or­szá­got teremtsenek, hogy felzárkózzunk Európához, a világhoz. Csak az ezután meg­szü­le­ten­dő gyermekeink lesznek képesek a barát-ellenség kettősség meg­szün­teté­sére, egy olyan koherens tár­sadalom felépítésére, amelyben a versengés konfliktusok nélkül zaj­lik, amelyben már régen elfeledték azt a szót, hogy politika. Természe­tesen békés hatalomátvételt hirdetünk az új generáció számára, – de ezt nekünk kell előkészíteni, nekünk kell megágyazni, mint ahogyan ezt a palántákkal is tesszük, ha eljön az ideje.

Pohárnok úr nem folytathatta tovább. Kezek erdeje emelkedett a magasba. Az első hozzá­szóló mély csalódottságának adott hangot. Kifejtette, hogy ő annak tudatában jött el a gyűlésre, miszerint moz­galom indul számtalan palánta ültetésére és ezzel meg­való­sul a Kert­magyar­ország – eszme, amely az egyetlen kiutat jelenthetné a je­lenlegi vál­ságból. Azt is elmondta, hogy a legtöbb ipari üzemet be kellene zárni, hiszen ezek csak a környezetszennyezést növelik. A ma­gyar fold a legjobban termő föld az egész világon és ha nem lenne ilyen nagy bürokrácia, már lehagytuk volna a legtöbb uniós orszá­got.

A további hozzászólásokból egyértelműen kitűnt, hogy a résztve­vők alapvetően két táborra szakadtak. Az egyik csoport emberi pa­lánták nevelésével kívánta az or­szá­got kijuttatni a mély válságból, a másik pedig növényi palánták tömeges elter­jesz­té­sé­vel akarta az ország helyzetét alapvetően megváltoztatni. A csemete szó két jelentése fel­old­ha­tat­lan konfliktusnak tűnt a résztvevők számára és még az sem segített, hogy a Böhönyei fivérek, Böhönyei Gereben és Böhönyei Máté ideológiai oldalról próbálták a kettősséget feloldani. Gondolat­palántáknak minősítették a hozzászólások sum­má­za­tát, amelyek ki­fejletük esetén mind az új, úgymond „palántás generáció” kialakulását, mind pedig a Kertmagyarország-koncepciót szolgálhatják.

A vita egyre kaotikusabbá vált, néhányan hívták a pincért, fizet­tek, majd bosszús arc­cal távoztak. Pohárnok úrnak csak annyit sikerült elérnie, hogy néhány kertbarát tá­mo­gatásával és a Szervező Bizott­ság tagjainak hangos helyeslésével döntést hoztak né­hány fóliasátor felállítására. Az itt elültetett palántáknak kellett megalapozniuk a szer­vezet, a mozgalom anyagi lehetőségeit, amelyek azután lehetővé tehet­nék egy új ge­ne­rá­ció felnevelését, a mozgalom célkitűzéseinek megva­lósítását.

A potenciális tagság érdektelensége miatt csak két fóliasátrat sike­rült a kertbarátok tá­mogatásával felállítani. Ezeket is széttépte a jú­niusi vihar. A szervezet megszűnt lé­tez­ni, de egy boldogabb magyar jövő reménye továbbra is fennmaradt az alapítók lel­ké­ben.

Állati jogok

Felső Madzsária városállam parlamentje ünnepi ülésre készült. 'Főbb évi áldozatos jog­alkotói munka után végre eljött a nap, hogy végleges formájában, valamint a nem­zet­közi joggal teljes összhangban kinyil­vánítsák az Állati Jogok Chartáját. Már a tör­vény formába öntésének folyamatában látható volt, hogy ez a szabályozás később pél­da­képül szolgálhat más nemzeteknek is. A legfelsőbb jogalkotók – bár nem merték han­gosan kimondani – abban reménykedtek, hogy idővel a Chartát egy az egyben be­építik az emberiség szabadságát deklaráló Világchartába is. Az állatokkal kialakult szim­bió­zis példák százaival bizonyította a jogalkotók előrelátását, valamint mélységes hu­ma­niz­musát és animalizmusát is. Egyesek az animizmus diadalát látták az új tör­vény­ben. A törvényhozók tagadták ezt, bár elismerték, hogy min­den állatnak van lelke és a Chartát egyben a földhözragadt materializ­mus éles bírálatának is szánják. A kor­szel­lem egyébként sem kedvezett a materializmusnak és egyéb baloldali filozófiáknak.

Régen elmúlt már az idő, amikor még a mezőgazdasági hasznos­ság volt a fő szem­pont az állatok megítélésében. Hasznos állat – kár­tékony állat. Ezek a nézetek egy­ér­tel­műen emberközpontúak voltak. A Charta megfogalmazói viszont kínosan ügyeltek az ember-állat vi­szony egyensúlyára, bár elfogadták, hogy egyes állatok olykor többé – ke­vés­bé zavarhatják az emberi élet minőségét. A begyepesedett, becsontozódott régi szem­lé­let­tel szemben azonban egyértelmű jogi át­törésnek tekintették például az álla­tok spontán tüntetéshez való jo­gát.

Tévedtek azok a kritikusok is, akik a Charta elfogadása után az emberek és az ál­la­tok közötti egyensúly felborulására utaltak, akik az­zal érveltek, hogy az állatok nagy­ré­sze nem rendelkezik olyan intelli­genciával mint az emberek többsége, hogy erő­sza­kos cselekedetekre fog sor kerülni az érdekek érvényesítése folyamán. Egyesek azzal rio­gattak, hogy a különféle agresszív állatfajták egyszerűen fel fogják rúgni a de­mok­ra­ti­kus együttélés szabályait és egy nekik megfelelő tár­sadalmi rendet fognak kialakítani. A demokrata érzelmű államférfiak egyszerűen nevetségesnek találták ezeket az érvelé­seket és még arra is utaltak, hogy az ilyen folyamatok a Világchartát is sértenék és a nemzetek közössége ezt nem tűrné el.

A nagyobb gondok akkor kezdődtek, amikor a legyek úgymond elszemtelenedtek és mivel a Charta értelmében a fecskék, cinkék és denevérek áttértek a vegetáriánus táplálkozásra, nem is akadt igazi el­lenfelük. Sokan persze ismét megpróbálkoztak a régebben bevált légyirtó szerekkel és módszerekkel, de a különféle eszközöket csak titok­ban használhatták, mivel a Charta tiltotta ezek igénybe vételét. Az emberek és az állatok közötti egyensúly durva megsértésének tekintet­ték ezeket a cselekvéseket. A legyek ugyanis nem támadták meg az embereket, nem falták fel őket, csak szabad véle­mé­nyü­ket nyilvání­tották ki állandó és hangos zümmögésükkel, megpróbáltak egy kicsit többet megszerezni azokból a javakból, amelyekben az emberek dúslakodtak. Kezdetben még érvényben volt egy olyan szóban kötött megállapodás, miszerint csak az ételmaradékokra telepednek rá, de később ez már nem volt korrekt módon be­tart­ha­tó. A tányérok gya­kori megszállásában elsősorban az emberek ha­tá­ro­zat­lan­sá­ga, egye­sek időben hosszan elnyúló étkezése volt a hibás. Az így kialakult helyzet a ma­radék-elv elméletének felújításához vezetett, számos tanul­mány szerzője mélyült el a prob­léma kidolgozásában. Megszülettek az első disszertációk is.

A védett állatok kategóriája az új jogi helyzet következtében értel­metlennek bizo­nyult. Gyakorlatilag minden állat védetté vált, egyes filozófusok viszont mind gyak­rab­ban vetették fel a védett ember fogal­mát. Ez ismét hatalmas vitákat váltott ki, hiszen azt senki sem gondol­hatta komolyan, hogy korlátozni kellene bármelyik állatfaj cselek­vési szabadságát. Az ember képes megvédeni magát! A régi jogrendszert ugyanis nem tö­rölték el, csak fokozatosan kiegészítették, – messze­menően figyelembe véve az ál­latok magától értetődő törekvéseit.

A vakondok tömeges megjelenése azért sokakat gondolkodásra késztetett. A ko­ráb­ban föld alatt élő fekete színű kis állatok egyre sű­rűbben jelentek meg a város­köz­pont­ban, a kulturális emlékhelyeken. Először csak az tűnt fel az embereknek, hogy a ker­tek­ben, valamint az utak és a járdák mellett egyre több vakondtúrás látható. A de­mok­rá­cia őrei ezeket először kunhalmoknak nézték és kimondottan történel­mi aspek­tusból közelítették meg a problémát. Többen ki is fejtették a különböző tömeg­kom­mu­niká­ciós csatornákon, hogy ezek a túrások – bár olykor zavaróak – a városállam kul­turális megnyilvánulásainak is tekinthetők. Ez pedig fellendítheti az idegen­for­gal­mat, újabb beru­házókat vonzhat és teljes mértékben összeegyeztethető a demok­ra­ti­kus alapelvekkel. Egyesek ugyan azzal érveltek, hogy a jelentősen megnövekedett va­kond­moz­gás egyre inkább kiszámíthatatlanabbá vá­lik és sokakban félelmet kelt, az Állam­tanács azonban rövid úton leszerelte az aggályoskodókar. Indoklásában ki­fej­tet­te, hogy a szabad hely­változtatás jogát mindenkinek, így a vakondoknak is biztosítani kell.

A vakondok spontán tüntetései egyre gyakoribbá váltak. Az egyik alkalommal egy épü­let is kigyulladt a közelben, a hatóságok azonban nem tudtak a végére járni, hogy tu­laj­don­kép­pen miért és mitől gyul­ladt ki a ház. Lefolytattak ugyan egy eljárást, amely vád­emelést is tar­talmazott ismeretlen tettes vagy tettesek ellen, de a kezdeti fel­csi­gá­zott érdek­lődés az egy­mást követő felleb­be­zések következtében igen rö­vid idő alatt meg­csappant.

A társadalmi vita már arról folyt, hogy engedélyezzék-e a vakon­doknak a fegyver­vi­se­lést. A még elég jelentős számú tiltakozó miatt az Államtanács igen bölcsen csak a fegy­ver­tartási jogot engedélyezte. Ez a legtöbb embert megnyugtatta. Közben azon­ban egy újabb peres el­járás keltette fel a lakosság érdeklődését. Garázdaság vádjával el­já­rást indítottak több állampolgár ellen, akik a vakondok egyik felvonulása alkal­mából rátámadtak az élen haladókra, kitépték kezeik közül a fegy­vereket és össze­ti­por­va azokat, ott helyben megsemmisítették. Az ese­ménynek számos szemtanúja volt és ez jelentősen megkönnyítette a bíróság munkáját. A független lapok fel­há­bo­ro­dot­tan tudósítottak az incidensről, követelték a bűnösök mielőbbi felelősségre vonását. A köz­vé­le­mény meglehetősen tartózkodóan viselkedett az események­kel kapcsolatban. A legtöbb ember nem volt hajlandó véleményt nyil­vánítani, elfoglaltságára hivat­ko­zott, amikor a közvélemény kutatók megjelentek. A bíróság fő dilemmája pedig az volt, hogy a vakondok a szóban forgó tüntetésen megszegték-e a fegyverviselési ti­lal­mat, vagy sem. Az esküdtszék álláspontja szerint a fegyvertartási jog – ame­lyet a va­kon­doknak engedélyeztek – felhatalmazta őket arra, hogy a fegyvert a kezükben tart­sák és a szemtanúk szerint is ez egyértelmű tartás volt és nem viselés. Ok tehát áldo­za­tai voltak a brutális támadás­nak és a törvényt semmilyen szempontból sem szeg­ték meg.

A következő választáson – amelyeken minden ember és valamennyi állat részt ve­he­tett és egyenlő jogokkal rendelkezett –a vakondok sze­rezték meg az Államtanács he­lyeinek döntő többségét. Első intézke­désük az Állati Jogok Chartájának a fel­füg­gesz­tése volt. Néhány nap elteltével intézkedéseket foganatosítottak a Világchartából va­ló kilépés­re is és szigorú törvényeket hoztak az emberek vakonddá nyilvánítá­sának felté­teleiről.

Olvasói levél

Tisztelt Szerkesztőség!

Budapesten élő, 21 éves lány vagyok. Hajadon. Rendszeresen olva­som a hetente meg­jelenő Fogyi-magazint, az Önök lapját. 160 cm magas vagyok, és a súlyom egy év­vel ezelőtt még 73 kiló volt. Már 15 éves koromban manöken szerettem volna len­ni, de legalábbis TV-bemondó. Nagynéném egyik barátnőjének nagyon jó kapcsolatai van­nak az egyik neves divatcéghez és be is ajánlott az illetékes menedzsernél. Minden szem­pontból megfeleltem neki és az intelligencia-teszt is ki­tűnőre sikerült. A prob­lé­ma csak az volt, hogy túlsúlyosnak talált. Ezt egy intim party után közölte velem, ami­ről itt most nem akarok részletesen szólni. A TV-hez telefonon jelentkeztem be és be is rendel­tek valami irodába. Itt azt a választ kaptam, hogy bár az egyénisé­gem tö­ké­le­te­sen megfelel az előírásoknak, túlsúlyom miatt nem lenne előnyös rögtön a ka­me­rák elé állni.

A liftben lefelé egy nagyon szimpatikus fiúval elegyedtem szóba és ő hívta fel a fi­gyel­memet a Fogyi-magazinra, amelynek legfrissebb számát már az úton hazafelé meg­vettem. Szinte megállás nélkül olvas­tam végig az egész folyóiratot, majdnem vala­mennyi módszer, ill. tabletta és segédeszköz megnyerte a tetszésemet. Ezt mondják ugye a bőség zavarának. Az egyik cikkből megtudtam, hogy valószínűleg a sav-bázi­som­mal van a probléma, de persze az sem volt kizárható, hogy az étrendem össze­ál­lí­tá­sá­nál követek el valami hibát. Itt van pél­dául a fokhagymás csülöksonka, amit igen gyak­ran eszek mind regge­lire, mind vacsorára, – már amennyiben hideget vacso­rá­zok. A fok­hagyma – mint mindenki tudja – rendkívül egészséges és rengeteg folya­ma­tot ké­pes elősegíteni az emberben, ugyanakkor a csülök egy kicsit talán túl zsíros. Ez is ugye­bár egy tipikus ambivalens jelenség, – és mennyi ilyen bukkan fel az éle­tünk­ben!

Másnap elmentem az Önök által megadott bolti címre és a szá­mos ajánlat közül két különböző hatású tablettát választottam ki. Az egyik hajtó volt, a másik blokkoló. Az eladó figyelmeztetett, nehogy felcseréljem használatukat: a piros bogyót reggel, a sárgát pedig este kell bevenni. Az egyiket étkezés előtt, a másikat étkezés után. Az egyi­ket bőséges folyadékkal, a másikat kefirbe darálva. Az ára mindket­tőnek meg­le­he­tő­sen húzós volt, de hát semmit sem adnak ingyen és ha valaki olyan célokat tűz maga elé, mint én, akkor annak bizony ára van.

A tablettákat az utasításnak megfelelően szedtem és két hét alatt három kilót híztam. Ezt meg is jegyeztem az eladónak, amikor a kö­vetkező adag miatt felkerestem a boltot. Ő viszont erre azt válaszol­ta, hogy ez ennél a kúránál így természetes. Az ered­mény csak ké­sőbb mutatkozik meg.

Nem hittem neki – egyébként is olyan lökött frizurája volt a nőnek – és elmentem egy másik boltba, amelynek címét szintén az Önök magazinjából írtam ki. Itt sokkal ba­rát­sá­go­sab­ban fogadtak. Egy negy­ven év körüli férfi helyes kis bajusszal először is azt kérdezte, hogy nincs-e allergiám a pollenekre. Mert ha igen, akkor először ezt kel­le­ne leküzdeni. A kenőcs ugyanis – amelyet ezután lehet felkenni a has­falra – csak ab­szo­lút allergiamentes állapotban képes hatását kifejteni és természetesen a térd­vé­dők­ről sem szabad elfelejtkezni, melyek ki­egészítő funkciót töltenek be a fogyás folya­ma­tá­ban. Ezeket most két hétig akciós áron lehet megkapni bolthálózatunkban. Persze egy­sze­rűbb, ha mindent egy helyen vásárol meg az ember, – mondta az el­adó. Így nem osztódnak a kedvezmények és ha bármi probléma adó­dik – egyébként ilyenek ed­dig még nem fordultak elő – akkor nem kell ezer helyre szaladgálni a megvásárolt áruk­kal.

Megvettem mind a kenőcsöt, mind pedig a kiegészítő terápiát elő­segítő térd­vé­dő­ket és még egy nagy csomag vízhajtó teát is. Bíztam abban, hogy a pollenek elkerülnek és az étrendemen is változtattam. Míg korábban a TV előtt általában egy egész cso­mag chipset meget­tem, ezt fél csomagra redukáltam, a délutáni tortaszelet helyett csak könnyebb süteményeket – képviselőfánkot vagy krémest – ettem és a szalámiról is átvál­tottam a parasztkolbászra. Az első eredmények már egy hónap elteltével mutat­kozni kezdtek. Másfél kilót fogytam. A mérleg 71 és fél kilót mutatott, olykor egy kicsit többet. Felhívtam a divatcég menedzserét, akinél egy fél évvel korábban jártam. Rögtön azt kérdezte, hogy most hány kiló vagyok. Egy kicsit bizonytalanul vá­la­szol­tam, mert nem tudtam hirtelen, hogy 71 és fél kilót mondjak, vagy 72-t. Azt közölte, hogy folytassam tovább a fogyókúrát.

Különböző, további próbálkozások után azonban mégiscsak meg­találtam a leg­ha­té­ko­nyabb módszert és ezt is Önöknek köszönhetem. Tulajdonképpen ezért is írom mos­ta­ni levelemet. A Fogyi-magazin április 26-i számában a „Vákuumos főzelék fogyó­kúrá­zók­nak” című cikkben végre rátaláltam a tökéletes megoldásra. A találmány, amit a magazin kutatócsoportja fejlesztett ki és csakis a szerkesztőség közvetlen irá­nyí­tása alatt álló speciális eladó-szerviz-hálózaton keresztül kapható, végleg meg­ol­dot­ta a fogyókúrázók milliónyi problémáját. A találmány amilyen egyszerű, egyben olyan nagy­szerű is. Ionizált mikro-chipeket passzíroznak az elkészült főzelékbe, ezek a gyom­rot el­érve beindulnak, először vákuumot teremtenek a belső szervekben, majd az ételt robbanás­szerűen kijuttatják a szervezetből. Én már má­sodik hónapja csak vá­kuu­mos főzeléket fogyasztok, jelenleg 28 kiló a súlyom. Nagynénémet megbíztam az­zal, hogy vegye fel a kapcsolatot a divatcéggel és a TV igazgatóságával. A kettő közül vala­melyik állás csak bejön, – én sajnos most nem tudok személyesen utána­járni, mert csak rend­kívüli erőfeszítéssel vagyok képes felemelkedni az ágyban.

Áhítat

Vasárnap délelőtt volt. Nagy Jánosné – mielőtt belépett az ajtón – elrebegett egy rövid és halk fohászt, majd kocsiját tovább tolva oda­lépett az első polchoz. Akciós áruk so­ra­koz­tak előtte feszesen, végte­len távolságba elnyúlva. A konzerves üvegeknél hosszú orrú csemege uborkák mosolyogtak le rá, mellettük kerek képű felezett őszibarack­ok vi­gyo­rog­tak a vásárlókra. Mélybe zuhanó árak, csak most, csak itt, – hirdette egy öles plakát a polcok fölött. Az emberek csak álltak egy­más mellett mély áhítatban, senki sem akarta megtörni a csendet. Ré­vület ült egyesek arcán. Volt, aki már nyújtotta a karját, hogy meg­érintse az édent, a hámozott paradicsomot, de társa szelíden lefogta a kezét. „Ne légy mohó, még azt hiszik, hogy mi is a csórók közé tar­tozunk.” A férfi meg­nyugodott és tétován továbblépett.

– De mi lesz, ha mind eladják, mire körbejárunk?

– Ne légy ilyen kicsinyes és kishitű! Csak tegnap kezdődött az ak­ció!

– Megtörtént már ilyen, és éppen mi velünk a múlt hónapban.

Nagyék tovább indultak. A távoli éterből, vagy talán a diszkont áruház hang­szó­ró­já­ból orgonazene zúgott fel, mély áhítat borult min­den négyzetméterre.

János görcsösen markolta zsebében az áruház bevásárló kártyáját, nem árulta el fe­le­sé­gé­nek, hogy már több mint egy héttel túllépte az esedékes befizetési határidőt. A bot­rány várt rá dülledt szemekkel és éles karmokkal a pénztárnál. Felesége eközben már a ruhaosztályra rontott rá, a tízéves Jancsika és a nyolcadik évét alig betöltő Zsu­zsi boldogan követték édesanyjuk cikázását. Hirtelen megállt és egy taka­ros kis pólót szor­ított kislánya mellére, majd továbbdobta és egy má­sik köteghez rohant. János igye­kezett követni feleségét a nehéz ko­csival, közben agyában egyre jobban befész­kelte magát egy rémkép. A rossz adósok listájára fog kerülni és egy pólót kell majd viselnie, ame­lyen hatalmas betűk hirdetik bűnét, az emberek megvetően vagy kár­öröm­mel tekintenek le rá, ő próbál elrejtezni, péknek áll, hogy csak az est leple alatt kelljen kimozdulnia a házból, nappal úgyis csak alszik és nem járkál…

Két gyerek ing, egy női blúz és egy férfi alsónadrág landolt a bevá­sárló kocsiban. Eszébe jutott egyik kollégája, aki abszolút hitelképte­lenné vált, minden létező fekete­listán már ott szerepelt. O azt a meg­oldást választotta, hogy színleg elvált a felesé­gé­től, aki nemsokára új kártyára tett szert és így ment tovább a hitelek göngyölítése.

A műszaki osztályra értek. Teflonos huzatú vasalódeszka, új szend­vicssütő. Egy naiv barátja derült arccal azt javasolta, hogy vegyenek fel adósságrendező hitelt. Hol él ez? Már régen megtörtént. Mások egy kisétvágyú uzsorást ajánlottak, aki relatív szerény kamatokkal keresi meg kenyerét. Jánosnak ez sem jött be. Az uzsorás árnyék­embert akart ráállítani, hogy mindenki lássa hitelképtelenségét, de a kölcsön nem volt akkora, hogy megérte volna ezt a költséget. Az egyik ro­kon segítségével aránylag hamar sikerült megszabadulni filantróp ba­rátjuktól.

Az élelmiszer osztály mindig kínált valami rendkívülit, akciósat, édeset, sósat, paní­roz­va, tálcával, tálca nélkül. Hangyányi okossággal és megfelelő körültekintéssel száza­kat, ezreket lehetett megtakarítani egy-egy nagyobb bevásárlás alkalmával. A kocsi már roskadozott, az anyai gondoskodás azonban nem ismert határokat. János kétségbe­esetten hívogatta mobilján a bankot, amellyel utoljára állt kapcsolat­ban, az ügyintézőt kérte, aki régi ismerőse volt.

– János! Váratlan fordulat következett be. Az Új Tulajdonosi Prog­ram keretében ki­bocsátott részvények értéke olyan hihetetlen gyors tempóban növekszik, hogy már minden létező és elképzelhető korlá­tot áttört a tőzsdén. Megkezdődött az osztalékok kifizetése, ennyi pénz még sohasem volt a számládon. Újra aktivizáltuk a hitelkártyá­dat, a kilátások beláthatatlanok!

Nagy János elégedetten és büszkén gondolt arra a napra, amikor ő is polgárrá vált, ami­kor utolsó forintjait is az állam által kedvezmé­nyesen felkínált részvényekbe fek­tet­te. Igazi befektető lett. Nincs már messze az a nap, amikor a hegesztést is abba­hagy­hatja a huzatos sze­relőcsarnokban.

Az igazi roham most kezdődött. Ovális kacsasütő fedővel, sízoknik, síkesztyűk, ten­geri­fű lábtörlő, medve rántvajó – sajt, galuskadeszka ezüst bevonattal. János fele­sége kiküldte a két gyereket egy újabb be­vásárló kocsiért, szerencsére volt még néhány száz­forintos pénzér­mük. Már az összeakasztott két kocsi is színükig megtelt, amikor a kozmetikai- és strandosztályra értek. Itt jéggyilkos anyagokat kínál­tak, hidroterápiás újdonságokat.

Nálunk mindig nyár van! Az élet minden pillanatában számíthat ránk! Dobjuk fel a nyarat! Juliska – János felesége – majdnem elfelej­tette betenni a kocsiba a színváltós vázát. És itt voltak a mínuszok és a bankszámlán ott voltak az osztalékok!

A vonat nyolc bevásárló kocsiból állt. A szülők húzták, a gyerekek hátul tolták. Ze­ne szólt, a bevásárló centrum mennyezete is kéknek látszott és a hámozott para­di­csom­ból is maradt még annyi, hogy az egyik kocsit félig megtömjék vele. Majd hir­te­len kettévált a pláza mennyezete, Nagyék érezték, hogy emelkednek, a város egyre kes­ke­nye­dik alattuk. A nyolc bevásárló kocsi ott úszott mögöttük, a gyere­keknek már nem kellett erőlködniük. Egy felirat jelent meg előttük a felötlő messzeségben:

HITEL………………SZERETET

A második szót nem tudták kiolvasni, mert a fény egyre vakítóbb lett. Reménnyel gon­dol­tak arra, hogy a plázában felejtett csiperkegomba termődobozt egyszer még be­sze­rez­hetik.

A béranya

Hárman ültek a belvárosi kávéház egyik asztalánál. Elegánsan öltö­zött pincérek sur­ran­tak el mellettük, az utca zaja alig hatolt be közé­jük. A férfi szórakozottan játszott az előtte fekvő itallappal, a rende­lést már néhány perce feladták. Katalin nem tudott idegen nyelveket, így barátnője Klári fordított. A férfi néhány bevezető mondat után gyorsan rátért a tárgyra.

– Mint Önök is tudják, béranyákat keresünk, akik egyrészt megfelelnek az általunk támasztott követelményeknek, másrészt hajlandóak betűről betűre betartani az aláírt szerződést.

– Honnan tudják, hogy én megfelelek a követelményeiknek? Én erről az egészről csak Klárival beszélgettem eddig, őt egyébként már gyerekkorom óta jól ismerem, osztály­társak voltunk.

A férfi magabiztos mosollyal nyugtázta Katalin szavait, tekintete elárulta, hogy szin­te várta ezt a kérdést. Figyelmesen megkavarta az eléje tett kávét, majd lassú moz­du­la­tok­kal rágyújtott egy szivarkára és hozzákezdett a válaszhoz.

– Barátnőjével, Klárival már korábban kapcsolatba kerültünk. Ő ugyanis segített ne­künk egy-két alkalommal és így megbíztunk infor­mációiban. Néhány adatot ter­mé­sze­te­sen másokkal is ellenőriztet­tünk. Tudjuk, hogy már átesett egy szülésen, egész­séges gyermeke van, akit az Ön egykori élettársának az édesanyja nevel. Azt is tud­juk, hogy már évek óta alkalmi munkákból tengeti magát, albérletek­ben lakik és képtelen arra, hogy biztos egzisztenciát teremtsen ma­gának. Ehhez ugyanis elsősorban pénz kell és fotólaboránsként nem lehet sok pénzt keresni. Sztárfotósként, vagy önálló vállal­kozással per­sze szép summákat lehet zsebre vágni, de kezdetben ehhez is pénz kell, sok pénz. Azután vagy beindul az üzlet, vagy nem.

Katalin figyelmesen hallgatta az elegánsan öltözött férfit, aki most a kávéskanállal ját­szadozott. Arra gondolt, hogy persze nem nagy ügy egy ilyen szerencsétlen kis csó­ró magánéletét lenyomozni, de az el­mondottak egyébként teljesen megfelelnek a való­ság­nak. Pénz kellene, valami induló tőke és minden megváltozna. Ha egyenesbe jutna, azt is kiharcolhatná, hogy Ildikót neki adják. Már elmúlt öt éves és egy­re jobban mélyül a szakadék közöttük. Lassan úgy néz már rá, mint egy odalátogató nénire, aki időn­ként megjelenik és hoz valami édes­séget.

– Nos, az angol nyelvű szerződés elkészült és Klárika mindent megmagyaráz Ön­nek, ha esetleg valamit nem ért. A maguk országá­ban – mint ismeretes – meg­le­he­tő­sen szűkre szabott keretek között le­het a béranyaságot összehozni, az erre vállal­ko­zó­kat dajkaanyáknak nevezik. Nagyon szép, eufemisztikus kifejezés. A közeli hozzá­tar­to­zók kisegítik egymást, – nálunk pénzről van szó. Van egy részben terméketlen, vagy más­ként problematikus házaspár, aki gyereket sze­retne, erős anyagi háttérrel rendel­kezik és megvásárolja a béranya szolgáltatásait. Azt, hogy kihordja a gyereket, meg ami eh­hez hozzá­tartozik. Elvégzi a szerződésben meghatározott munkát, megkapja érte a bé­rét és szabad emberként tovább folytatja az életét. Indiában ez kezd már elfogadott szak­mává válni. Mindenki jól jár. A széplelkek persze ez esetben is összehordanak fűt-fát, jogi és erkölcsi problémák­ra hivatkoznak, de ezekkel nem kell törődni.

– De mit mondok a környezetemnek? Hol leszek a terhesség ide­je alatt?

A férfi ismét átváltott a magabiztos mosolyra, amelyben azonban benne volt a beszélgető partner lekezelése is. Megtehette. Klári igye­kezett arcjátékával azonosulni az elmondottakhoz, optimizmus és min­dent átható derű áradt szavaiból. Rutinos és jó tolmács volt.

– Kedves Katalin! Önnek kétszer kell ideutaznia, a megterméke­nyítés és a szülés al­kal­mából. A közbeeső időt otthon töltheti, meg­szokott környezetében. Nem kell epo­szokat gyártani arról, hogy mi­kor, hol, kitől termékenyült meg. Szabad ember. Ez van. Jön a gye­rek. Ha gyorsan dönt, akkor már holnap befeküdhet az általam meg­ne­ve­zett intézetbe, a megtermékenyítés egy egyszerű aktus, minden elő van készítve. Vagy maga, vagy más!

Hatásszünetet tartott. Abbahagyta a kiskanállal való játszadozást és mélyen Katalin szemei közé nézett. Átható tekintetében volt vala­mi sejtelmes, valami furcsán zavaró – azután folytatta:

– A szülés előtt természetesen újra ide kell utaznia, gondoskodunk az ellátásáról, egy bizonyos ideig a szülés után is élvezi vendégszere­tetünket, majd a szülők örökbe fogadják a babát. Ön megkapja az utolsó részösszeget és nyugodtan hazautazhat. Hogy mit kezd a ho­noráriummal meg az életével, az a maga dolga.

Furcsa, meghatározhatatlan érzés lett úrrá Katalinon. Akarta is, meg nem is a vál­lal­kozást, vagy mit. A gyors döntési lehetőség is za­varba hozta, ott látta maga előtt a tisz­tán gépelt oldalakat, a szerző­dést, jóllehet egy szót sem értett belőle. Tanács­ta­la­nul Klá­rira nézett, hihet neki? Mindent helyesen fordított? Rajta keresztül jutottak el hoz­zá, ő is csak egy közönséges ügynök? Neki ez jó üzlet, a kockáza­tok pedig mind az enyé­mek.

Az aláírásra másnap került sor egy másik kávéházban. Katalin meg­kapta az első összeget és Klárival elindult a megadott címre. A férfi ez alkalommal is magabiztos, ki­mért és udvarias volt. Csupán egy meg­jegyzést tett az aláírás közben, amivel arra utalt, hogy amennyiben a terhessé vált béranya időközben vagy a szülés után meg­gon­dol­ná ma­gát és el akarna térni a szerződés lényegétől, az igen súlyos következ­mé­nyek­kel járna. Azt nem részletezte, hogy jogi vagy más egyéb kö­vetkezményekre gondol.

A sikeres megtermékenyítés után Katalin hazatért. Néhány négyzetméteres al­bér­leti szobája várta, a felszínen minden változatlannak tunt. Jelentkezett két állás­hir­de­tés­re, meglátogatta kislányát, vásárolt ma­gának néhány új holmit, – a pénzből jócskán tel­lett. Tulajdonképpen nem is volt rászorulva arra, hogy valamilyen nyomorúságos mun­ka­he­lyet kerítsen magának. Arról már letett, hogy eredeti szakmájában, fotó­la­bo­ráns­ként elhelyezkedjen. Az egyik álláshirdetés úgymond nor­málisnak tűnt, elment a cég­hez, kitöltött egy kérdőívet és hirtelen el­vörösödött, amikor rákérdeztek, hogy tervez-e a közeljövőben újabb szülést. Még semmi sem látszott rajta, nyugodtan hazudhatott vol­na, bele az osztályvezető arcába, de valamiért nem tette. Megpróbált kitérően válaszolni és érezte, hogy kezdi elveszíteni a lelki egyensúlyát. Külföldön – ami­kor a szerződést aláírta – ott sikerült közömbössé­get erőltetnie magára, ugyanis akkor eldöntötte magában, hogy má­tól kezdve csak a saját önös érdekeit érvényesíti és minden mást félre­lök. Egyszer ki kell mászni a csapdából!

Lassan gömbölyödni kezdett. Orvosi vizsgálatra ment, bejelentke­zett, tette mind­azt, amit mondtak neki a külföldi intézetben. Klári időnként meglátogatta, rajta ke­resz­tül kapta meg a szerződésben meg­határozott összegeket. Anyagi gondjai tu­laj­don­kép­pen nem voltak, csak a magány nehezedett rá egyre erősebben. Az apáról hall­ga­tott, voltak, akik úgy könyvelték el Katalint, mint az utolsó hősies ama­zont, aki bár gye­re­ket akar, de ehhez az apát csak mint nélkülözhetet­len kelléket használja, nem lép fel vele szemben követelésekkel, nem is tartja fontosnak, hogy mások megismerjék.

Egy napon furcsa és érdekes cikket olvasott az egyik magazinban. Az írás arról szólt, hogy egyes – közelebbről meg nem nevezett – or­szágokban titkos és tör­vény­te­len kísérleteket folytatnak, amelyek eti­kai szempontból is erősen vitathatók. Női gerinc­velőből vett őssej­tekből női sperma előállítása, férfi petesejtek kialakítása szin­tén őssej­tekből és így tovább. Leginkább az a rész kólintotta fejbe, amelyben a cikkíró ki­fejtette, hogy a jövőben homoszexuális férfi bőrsejtjeiből petesejteket állíthatnak elő, az­után megtermékenyítik ezeket a part­ner spermájával és beültetik egy béranya méhé­be. így a homoszexu­álisoknak is lehet majd természetes és saját gyermekük. A szerző csak azért aggódott, hogy lesz-e elegendő kereslet minderre, – a feltehető­en magas költ­ségek miatt.

Katalin nem tudott szabadulni az olvasottak hatásáról. A tükörben is jól látható nagy hasát bámulva nem merte feltenni magának a kér­dést, miszerint talán ő is egy ilyen vagy hasonló kísérletnek a részese? Visszaút már nem volt, sem biológiai, sem pedig jogi értelemben. Egyre gyakrabban emlékezett vissza a férfi fenyegető arckifejezésére, mi­szerint igen súlyos következményekkel járna, ha a béranya meg­gondolná magát. A férfit azóta sem látta. Ki volt ő? Milyen szerveze­tet képviselt? Egyszerű üzleti aktus ez az egész, vagy valamilyen bor­zalmas kísérletnek lett a szenvedő alanya? Mi fog még jönni? A gon­dolatokat többnyire sikerült gyorsan elhessegetnie magától, de egyre szót­lanabbá vált, kerülte az embereket. Ez már a depresszió? – kérdez­te saját magától egyszer, amikor a tükör előtt állt.

A szülés időpontjának közeledtével Katalin kiutazott, taxival elvitet­te magát a meg­adott panzióhoz, majd a szülési fájdalmak megindulá­sa után jelentkezett az utasí­tásban feltüntetett kórházban. Egyértel­mű volt, hogy a szülés levezetésével nem lehet várni, a szülő anya az adott helyzetben nem tud visszautazni hazájába.

A fájdalmak egyre gyakoribbá váltak. És mi lesz akkor, ha egy fo­gyatékos gyereket szül? Mi lesz, ha a megrendelők lépnek vissza? Rá­juk is vonatkoznak a férfi sokat sejtető szavai? Egy fogyatékos vagy torzszülött gyereket kell haza vinnie? Az egész­sé­ge­set sem tudja el­tartani. Volt a szerződésben egy olyan kitétel is, miszerint az örök­be­fo­ga­dók visszaléphetnek, amennyiben nem voltak elégedettek a ki­hordó béranya élet­vite­lével a terhesség alatt. Lehet, hogy az egész idő alatt megfigyelés alatt tartották?

A fájdalmak egyre erősebbek. Megjelenik a gyerek feje. Az orvos meg a nővérek mo­solyogva néznek rá. Nem érti, hogy mit mondanak, de úgy tűnik, mintha gratu­lál­ná­nak. A baba csak nem akarja abba­hagyni a sírást. Megmutatják. Minden rend­ben­va­ló­nak látszik.

Másnap megjelenik Klári. A hivatalos herce-hurca is aránylag gyor­san halad, min­den jól elő van készítve. Katalin szeretné látni az egés­zséges és szépen fejlődő gyerek szüleit. Ez a vágya nem teljesül, de kap egy vaskos borítékot és Klárán keresztül kö­zük vele az illetékesek, hogy az ügylet lezárult, nyugodtan hazautazhat. Egy pillanatra még behozzák a babát, egészen szépnek találja, de már viszik is, ki tudja hová?

Katalin újra és újra megszámolta a pénzt. Úgy vélte, hogy a korábban félretett össze­gek­kel együtt elegendő lesz az elinduláshoz, persze csak egy kicsi és szerény használt lakás megvételéhez. Állás meg majd ke­rül valahogyan. Gyorsan felöltözött és elrohant, hogy lássa Ildikót és megbeszélje a dolgokat egykori élettársa édesanyjával.

Ildikó a nappali szoba ajtajában állt és éles szemekkel fürkészte édesanyja karcsú alakját, akit a nagymama éppen beengedett.

– Hol van a kishúgom? Azt mondtad, hogy lesz egy kishúgom, azért olyan nagy a pocakod!

Katalin dermedten állt és hallgatott. Kezéből lassan kicsúszott a nagy tapsifüles nyuszi, amit ajándékba hozott.

– Az oviban is elmondtam, hogy kishúgom lesz! Hova tetted? Nem kell a nyuszi!

Meg akart szólalni, de nem jött szó az ajkára. Csak az a szörnyű le­hangoló érzés fojtogatta, ami kilenc hónap alatt egyre jobban elha­talmasodott rajta, birtokába vette.

– Becsaptál! Csaló vagy!

Körutazás

A „Rezeda Nyílik” utazási iroda programfüzetében új ajánlat jelent meg a magyar tör­té­ne­lem iránt érdeklődő utasok figyelmére számít­va. A „Tyukodi pajtás nyomában” el­nevezésű négynapos körutazás azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők bejárják azokat a történelmi helyeket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Tyukodi pajtás élet­út­jával, hőstetteivel, a kuruc idők történéseivel. Az autóbuszos köruta­zás természetesen teljes komfortot kínált, három és négycsillagos szál­lodákat, félpanziós ellátást és kor­szerű, légkondicionált közlekedési eszközt. Az idegenvezetésre a Magyar Tudományos Aka­démia által minősített történészt kértek fel, aki majdnem valamennyi európai nyel­vet is beszélte.

Az érdeklődés sajnos az elvárt alatt maradt, de azért összejött egy tíz főből álló lel­kes csapat, amelynek valamennyi tagja már hónapok­kal az indulás előtt komoly törté­nelmi előtanulmányokat folytatott az adott témában. Legtöbben bőröndnyi szak­köny­vet hoztak maguk­kal az egyéb útiholmik mellett és tulajdonképpen ez okozta az első össze­zördüléseket is. A csomagtér túl kicsinek bizonyult a résztvevők szakirányú fel­ké­szült­ségét tekintve és egyesek a szakirodalom szelek­tálását követelték. Már itt fel­buk­kantak a különböző történelmi meg­közelítések közötti kibékíthetetlen ellentétek. Az egyik résztvevő gú­nyos szavakkal ítélte el az úgynevezett romantikus történetírást, az események és történelmi személyek szerepének megszépítését, míg egy másik utas a népies és az urbánus megközelítések kibékíthetetlenségére utalt.

A történész idegenvezető felemelt hangon és kedves mosollyal ve­tett véget a vi­tá­nak. Közölte, hogy ő úgy tekint az utasokra, mint egy kis családra, akik egy cél ér­de­ké­ben tevékenykednek, szeretik egy­mást és lelki gazdagodásuknak semmi és senki sem áll­hatja útját. Köz­ben titkos jelt adott a sofőrnek az indulásra, aki azonnal rá is lépett a gáz­pedálra. A szakkönyvek egy része az integető családtagoknál és barátoknál maradt.

A Budapestről észak-keleti irányban vezető autópálya egyhangú­ságát nemsokára he­ves vita törte meg. Hamarosan tisztázódott, hogy az utasok fele Tyukodi pajtást tart­ja Széchenyi István után a legna­gyobb magyarnak, míg másik fele Kucug Balázs mel­lett tört lándzsát. Az utóbbiak egyértelműen történelemhamisításnak tartották azt a köz­ismert nótát, amely arról énekel,hogy „Te vagy a legény Tyukodi paj­tás, nem olyan mint más, a Kucug Balázs.”

A vita egyre dühödtebbé vált és amikor kiderült, hogy az egyik utast Kucugnak hívják, a Tyukodi-pártiak elhatározták, hogy kiközö­sítik.

Az utiprogram első állomása Tyúkod falu volt, ahol a résztvevők áhítattal csodál­ták meg a parasztházakat, az egyik hölgy halk imát mondott Tyukodi pajtás vélt szülő­háza mellett. A Kucug-pártiak pró­bálták elvitatni ezt a feltételezést, az ásatások hiá­nyá­ra hivatkoztak és egyikük csak egyszerű hősködésnek minősítette Tyukodi pajtás hősi­ességét. A légkör egyre feszültebbé vált, majd az egyik Tyukodi-hívő minősít­he­tet­len szavakkal ment neki a Kucug-pártiaknak:

– Mi a fenének jöttetek el erre az útra, rothadt hazaárulók?

– Azért, hogy végre lerántsuk a leplet erről a Tyukodi-kultuszról, ami nem más, mint közönséges szemfényvesztés.

Az ökölcsapás rossz helyen érhette az egyik szikár, szemüveges öregurat, mivel rövid időre el is vesztette az eszméletét. A vendéget a közeli város kórházában hagy­ták, a maradék csapat csak késő este ér­kezett meg a szálláshelyre.

Az első gondot a szobaelosztás jelentette, mivel a Tyukodi-pártiak nem voltak haj­lan­dók ugyanarra az emeletre beköltözni, ahol a Kucug-pártiak kapták a szobákat. A helyzet egy darabig kilátástalan­nak látszott, de mégis megoldódott, mivel az idegen­vezető vállalta, hogy átadja szobáját valamelyik vendégnek és megalszik egy bőrdí­ványon a szálloda halijában. A sofőr rövidesen megágyazott magá­nak az autóbuszban.

A vacsorát a szálloda éttermében a két ellenkező sarokban fogyasz­tották el. Az asztalok közötti üzeneteket – amelyek többnyire külön­böző rágalmazásokból álltak – az idegenvezető közvetítette.

Másnap két utas közölte, hogy befejezi az utazást és vonaton tér vissza Buda­pestre. Ők egyik párthoz sem tartoztak. A többiek meg­könnyebbülten vették tudo­másul, hogy a gerinctelenek végre elhagy­ták a terepet.

A látszólagos nyugalom után akkor törtek fel ismét az indulatok, amikor szemük elé került az a ház, amelyben a gyalázatos Szatmári békét megkötötték.

– A Kucug-félék miatt vesztettünk el mindent!

– Ez egy bölcs kompromisszum volt!

A sérülteket a szatmárnémeti kórházba szállították, szerencsére mindegyiknek volt utasbiztosítása. A busz három utassal folytatta a körutazást. A megmaradt résztvevők ekkor már nem álltak szóba az idegenvezetővel, mivel valamennyien egyoldalúnak és elfogultnak tar­tották magyarázatait. A sofőrre is rászóltak, hogy az utat nézze és ne bólintgasson a fejével, amikor az idegenvezető megpróbál ezt-azt el­magyarázni.

A harmadik napon heves vita bontakozott ki azon, hogy letérje­nek-e a megadott útvonalról. Az egyetlen megmaradt Kucug-párti utas ugyanis azt követelte, hogy Kucug Balázs sírhelyét is kutassák fel. A késszúrást valószínűleg csak néhány percig élte túl. Az idegenvezető színt vallott és elmondta, hogy ő is Tyukodi-párti, – csak ed­dig megpróbálta titkolni. A következő városban – azt színlelve, hogy a mosdóra megy – egyszerűen lelépett.

A két megmaradt utas követelte a sofőrtől, hogy menjenek vissza Tyúkodra, ugyan­is a Kucug-pártiak aknamunkája miatt nem tud­tak megfelelő hosszúságú video­felvételeket készíteni és nem mehet­nek haza üres kézzel. A sofőr leállt az egyik falu hatá­rában és egyértel­mű volt, hogy el akar szaladni az autóbusztól. Az út porából fel­ka­pott kődarab fejének a hátsó részét érte. A két megmaradt utas leintett egy éppen arra haladó autót, és eltűnt Budapest irányában.

A késő esti órákban egy vezető nélküli kis busz futott be észak-ke­leti irányból a fővárosba. A fantom busz áthaladt a Lánchídon, fel­kanyarodott a várba és megállt a Halászbástyánál, Szent István lovasszobra előtt. Első királyunk egy darabig csak nézte a kis buszt, azután leszállt a lováról, beült a volán mögé és elhajtott a garázsba.

Magyaros étterem

Ilyen még nem fordult elő! Megállt itt a faluban ez a nagy busz és szálltak ki belőle az emberek, magyarok mind egy szálig. Ezek csak át szoktak száguldani a falun, mennek a hágóhoz. Nem voltak sokan, de mind bejöttek az étterembe. Volt, aki sört ivott, a nők meg sorban álltak a WC előtt. Éppen kitakarítottam.

Jól van! Megyek már! Ez a nő azt hiszi, hogy állandóan egrecíroztathat engem. Fel­mosok, leszedem az asztalokról a sok ko­szos poharat, persze a WC is rám vár és még a konyhában is segítek, ha netalán néhány erre tévedő alak ebédet rendel. Döntik magukba a sört, ki munka előtt, ki munka után. És ezt nevezik étteremnek. Állí­tólag vala­mikor készült egy étlap is, de én azt sohasem láttam. Miért kellett nekem itt ragad­nom? Ezek az ukránok sohasem fogadtak be. A férjem persze jól eliszogatott velük.

Nem tanultam meg ezt a nyelvet rendesen, nem is érdekelt. Most, hogy a férjem meghalt, végre szabad vagyok. Mi a fenét kiabál ez ve­lem állandóan? Persze, nincs elég pohár és én vagyok a hibás, hogy nem szedem le az üreseket elég gyorsan. Most meg menjek a konyhá­ba!

Ezek mind Pestről jöttek. Ott van élet! Ott kellene nyitnom egy ét­termet. Először csak egy kicsit, néhány asztallal, azután majd bővíte­ni, ha beindul az üzlet. A szom­széd­asszony azt mondta, hogy ahhoz sok pénz kell. Eladom a házunkat, nincs is olyan messze a falu köze­pétől. Csak ki kell várni és jó pénzt kapok érte. Ma már nem pro­blé­ma átköltözni, meg állítólag bármennyi pénzt is át lehet váltani hi­vatalosan. De ha nem megy, akkor is van megoldás rá.

Zöldségpucolásra is, persze, jó vagyok! Főzni nem engednek, pe­dig igazi magyaros ételeket tudok csinálni. Az uram mindig azt mondta, hogy ilyen töltött káposztát a világon senki sem tud főzni. A marhahúsleves is nagyon ízlett neki. Ha eladom a házat és felköltözök Pestre, egy magyar éttermet fogok nyitni. Híre megy és tódulni fog­nak az emberek. Vasárnap rántotthús lesz a fő kínálat, persze kaphat­nak palacsintát is utána. Majd szólok az idegenvezetőknek és hozzák a külföldi csoportokat. Ez a fiú is olyan rendes volt. Amikor meg­tudta, hogy magyar vagyok, adott egy nagy puszit. A nők is rám mo­solyogtak, de őket azért főleg a WC érdekelte.

Ez meg mit akar? Mit kalimpál nekem ez az ukrán? Megint mond valamit, amit nem értek – a fene essen a mocskos fantáziájába –, a többiek meg hangosan röhög­nek. Dehogy megyek oda … integess csak, te hülye! Budapesten más emberek fognak hoz­zám járni. Anti­kor már mindenki ismer és vagy ötszörösére bővítettem az étter­met, csak fogadnom kell a vendégeket. Csináltatok magamnak egy olyan kis­kosz­tü­möt, amilyent a magazinban láttam a múltkor. Állok az aj­tóban és csak irányítom a vendé­geket, na meg a személyzetet is. Nem tudom, hogy találok-e olyan szakácsnőt, aki ismeri ezeket a recepteket, meg lelkiismeretesen el is tudja készíteni a magyar ételeket. A külföl­dieknek összeállítok egy menüt: marha húsleves, rántott hús, ízes pa­lacsinta. Ilyet még nem ettek odahaza, mert ez háziasán fog készülni. Meg vannak azok a kis fogások, amiket ezek nem ismernek, ha ettek is valamikor ilyen ételeket. Lesz sok szép blúzom, fodros meg zsabós és minden nap egy másikat veszek fel. A nyakamon egy vastag arany­lánc valami medállal. A pincéreknek persze több nyelven kell beszél­niük, mert különben nem értik, hogy mit akar a külföldi vendég.

A múlt héten már volt is egy érdeklődőm a házra, de aztán nem je­lentkezett. Itt, a szomszéd faluban lakó ukrán volt. Legszívesebben egy magyarnak adnám el, de már alig van belőlünk. Az öregek meg maradnak ott, abban a házban, ahol leélték az életüket. Pesten csak magyarokat fogok foglalkoztatni az éttermemben, vélük mégis csak jobban szót lehet érteni.

Jól van! Megyek már! Hogy takarítsam ki újra a WC-t? Mi va­gyok én?

Járulékos veszteség

A fiatal zászlós első bevetésére indult. A páncélkocsik már megköze­lítették a falut, a nap éppen alábukni készült a hegyek mögött. A he­lyi erők is részt vettek az akcióban, minden rajhoz beosztottak egy tolmácsot. Nem is falu volt ez, hanem inkább csak egy nagyobb ház­csoport, nyomorúságos kalyibák laza szerkezetben, széles udvarok­kal. A terroristák – más olvasatban népük szabadságáért harcoló felke­lők – állítólag ide fész­kelték be magukat, mintegy túszul ejtve a civil lakosságot.

Az eltervezett, meglepetésszerű támadás nem sikerült. Géppuskák, puskák, gép­pisz­tolyok kezdtek hangos ugatásba, amint elérték az el­ső házakat. A fiatal zászlós is be­rohant az előtte álló viskóba, a tolmács közben a helyi dialektusban folyamatosan üvöl­tözte: civilek jobbra, ki az udvarra! Vagy valami ilyesmit, ahogyan azt meg­be­szél­ték és elő­készítették a támadás előtt. A helyiségben félhomály uralkodott, a ka­tonák min­denre lőttek, ami mozgott. A földre kellett vetni magukat, mert az ellenkező irány­ból is záporoztak a lövedékek. Ez valahogyan mégis más volt, mint a bázison be­gya­ko­rolt hadművelet. Úgy érezte, hogy szétpattannak az idegei. Csak azt látta, hogy a kez­det­le­ges tűz­hely mellett egy fiatal női alak a hagyományos kendővel a fején lassan le­csúszik a földre, egy öt év körüli kisfiú kapaszkodik belé, a rongyos ingen már át­ütött a vér. A gyerek üvöltése fokozatosan alábbhagyott, a nő merev tekintettel bá­mult rá. Valószínűleg már az első golyó vég­zett vele. A zászlós nem tudja abbahagyni a sorozatot, újabb golyók ütik át az asszony és a gyerek testét. Szétfröccsent vér min­de­nütt és ekkor éles ütést érez a testében.

– A rothadt életbe, ezek eltaláltak. A tankágyukkal kellett volna szétlőni az egész falut. Úgysem lehet itt megkülönböztetni, ki a ci­vil, ki a terrorista. Csak ne fájna ennyire!

Az egyik homályba vesző sarok felé irányította a géppisztolyát, egy turbános, kaf­tá­nos alak bukott elé, majdnem elérte a kezeivel. Két bajtársa megpróbálta kihúzni a vis­kó­ból, de a lövöldözés kiújult és ők eltűntek mellőle. A zászlós ott maradt pár lépésre az ajtótól, vele szemben az élettelenül semmibe bámuló fiatal nő és az elnémult gye­rek.

– Én öltem meg ezt a szerencsétlent, de miért volt olyan ostoba, hogy nem rohant ki az udvarra az első felszólítás után. Na igen, ezt mondják járulékos veszteségnek a nagy kutyák, akik elrendelik az ak­ciót. Ahol fűrészelnek…

Nem jutott eszébe a folytatás, a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált, a vér átütött az egyenruhán.

– Mi egy demokratikus társadalmat akarunk itt, a periférián, ez a patriarchális struktúra… persze konfliktusok … egy humanista társadalom…

A fiatal nő feltápászkodott, levette a kendőjét, kibomlott gyönyö­rű fekete haja, a gye­reket szépen lefektette egy közelben elterülő sző­nyegre, majd keleties köpenyét is le­dobta. Ott állt a zászlós előtt szűk­re szabott, valamivel a térd alatt végződő kék szok­nyájában, a fehér blúz alatt kidomborodtak nőies vonalai. A turbános férfi is fel­állt, le­vetette kaftánját, a turbánt is letette maga mellé. Elegáns szürke euró­pai öl­töny volt rajta, hozzáillő nyakkendővel. Okos szemeivel a zász­lós arcába tekintett és meg­szó­lalt:

– Ma vannak az országgyűlési választások, végre összeomlott a to­talitárius rend­szer, a választási küzdelemben ma már valóban a barát­ellenfél dichotómiában gon­dol­ko­dunk. Mióta a világ összefogott ér­tünk és a békefenntartás is sikerrel járt, biztosított a választások periodikussága. Hiszen Ön is tudja, ez a demokrácia egyik garanciá­ja.

A fiatal nő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Márkás cigarettát húzott elő a tás­ká­já­ból, rágyújtott, majd leült a tűzhely szélére.

– Nekem talán az a legfontosabb az általános választójog mellett, hogy a kisebb­ségi garanciák is teljes mértékben érvényesülnek orszá­gunkban. Mi nők még többre is értékeljük a modern demokrácia meghatározó paradigmatikus jegyeit, mint a férfiak. Bár egyes terüle­teken még mindig erős szegmentáció figyelhető meg, de ez nyilván­valóan az eltérő preferenciák miatt alakul így.

A zászlós lélegzete egyre ziláltabbá vált és mégis valami leírhatatlan boldogságérzés kezdett elhatalmasodni rajta. Úgy látta, hogy a fiatal nő meglepően hasonlít Erzsire, aki első szerelme volt még a gimnázi­umban és aki egyszer talán a felesége lesz. „Két gyereket szeretnék tőled, de csak akkor, ha otthagyod a katonaságot!” – mondta több­ször is. Lehet, hogy neki van igaza. De hát meg kell alapozni a családi éle­tet. Egy fillér nél­kül nem lehet autószerelő műhelyt nyitni. Az öltö­nyös férfi közben magához hú­zott egy házilag összeeszkábált széket és mellé telepedett.

– Most, hogy túl vagyunk a társadalmi párbeszéd szakaszán és egy demokratikus para­digma mentén alakítjuk ki a fejlett piacgazdaságot, a pénzügyi erőforrások el­osz­tása is kevesebb konfliktussal jár, hiszen az elméleti premisszákat már mind tisztáztuk.

A zászlós egyre nagyobb megkönnyebbülést érzett, a beszélgetés szinte feldobta.

– Igen, ez így igaz. A mi szerepünk tulajdonképpen csak annyi ezekben a fo­lya­ma­tok­ban, hogy érvényre juttatjuk az alapvető embe­ri jogokat, a humanizmust. Szét­zúz­tuk a katonai- és a pártelit szimbi­ózisát, ami az oligarchikus hatalomgyakorlás legfőbb tá­masza volt eb­ben az országban. Az a belső kohézió, ami ma az Önök országát jel­lemzi, reményt ad arra, hogy a pluralizmus elve szerves részévé válik mindennapi életüknek is.

A fiatal nő mosolygott, elegánsan oldalra fújta a cigarettafüstöt, hogy ne zavarja vele a földön fekvő zászlóst. A férfi megigazította nyakkendőjét, elővette kis fésűjét, igazított egyet a frizuráján, majd barátságos hangon elköszönt a katonától:

– Elnézést, de indulnunk kell, mert nemsokára bezárják a választá­si helyiségeket és nem tehetjük meg, hogy távol maradunk.

A fiatal zászlós üveges szemekkel meredt az őrnagyra, amikor az felemelte a fejét.

Nyelvtanulás

Most pedig szépen kinyitjuk az ágyakat, lefekszünk, betakarózunk, feltesszük a fül­hall­ga­tót a fejünkre és elengedjük magunkat. Először egy kis zenét fognak hallani, majd ezt egy könnyű angol szöveg köve­ti. A szorgalmasabbak már az első mondatnál el szok­tak aludni és ez így helyes. Nagyon fontos, hogy a szalagon elhangzó párbeszéd kez­det­től fogva a tudatalattijukat érje, pontosabban mondva bombázza. Gyenge áram­ütésre fognak ébredni. Három hónap intenzív tanulás után le fogják tenni a felső­fokú nyelvvizsgát. A csekkeket ugye min­denki befizette? Menetközben majd ellen­őrizni fogom.

Kovács Elemér egy közepes nagyságú üzem műszaki vezetője volt. Még a rend­szer­váltás előtt került a vállalathoz a műszaki technikum el­végzése után, majd foko­za­to­san felküzdötte magát a vezetői szintre. Közben levelező tagozaton elvégezte az egyik műszaki főiskolát. Ötvenkettedik évében járt.

Nemrégen tulajdonosváltás ment végbe a vállalatnál és egy ame­rikai üzletember vette meg a céget. A humánpolitikai osztályvezető, aki rendkívül humánus ember híré­ben állt, behívatta és közölte vele, hogy rövid időn belül felsőfokú angol nyelvvizsgát kell tennie, csak így maradhat továbbra is a vállalatnál.

Kovács úr miután hazaért, azonnal leült számítógépe elé és az interneten bo­lyong­va számos nyelvtanfolyami ajánlatra bukkant. Az úgynevezett altatásos módszert talál­ta a leghatékonyabbnak és egy­ben a legkellemesebbnek is, Íriszen napközben csak stressz és újra csak stressz. A tanfolyamnak elég borsos ára volt, de a gyors siker reménye nem hagyta eltántorítani ettől a lehetőségtől.

A Nyelvvizsga Bizottság Kovács Elemért még nem tartotta megfe­lelő fel­ké­szült­sé­gű­nek, sajnos a középfokot sem sikerült elérnie. A hu­mánpolitikai osztályvezető szú­rós tekintettel fogadta szobájában. Nemcsak az eredménytelen nyelvvizsga miatt be­szélt vele keményen, hanem azért is, mert hozzá is eljutott, miszerint az ötvenkét éves mű­szaki vezető napközben állandóan elalszik a munkahelyén. Beosztott­jai gúnyo­lód­tak rajta és az egyik fiatal munkatárs nyíltan hirdette, hogy Kovács egy kukkot sem tud an­go­lul, pedig ez a cégnél ma már a köszörűgép mellett is elengedhetetlen. Elemér nem merte bevallani, hogy a biztos sikert hirdető nyelvtanfolyam után testének éb­ren­léti és alvásos periódusai teljesen összekuszálódtak, otthon fél éjszakákon át képtelen volt elaludni, csak az angol leckék mondatai zakatoltak a fejében. Egyedül élt, felesé­gé­től már régen elvált, gyermekeik felnőt­tek, az egyik külföldre ment férjhez, már évek óta nem látta.

A humánpolitikai osztályvezető közölte vele, hogy jelenlegi beosz­tásából átme­ne­ti­leg felmentik és éjszakai ügyeletre osztják be. Az új amerikai tulajdonos ugyanis gyak­ran telefonált az éjszakai órákban – ami az időeltolódás miatt nem meglepő – és nap­ra­kész adatokat kö­vetelt. A vállalat vezetése attól rettegett, hogy egyszer csak megelé­geli az itt található kuszaságot, a megkésett adatjelentéseket és egy' szép napon min­den­ki az utcára kerül. Az éjszakai ügyelethez természe­tesen angolul tudó és műsza­kilag is képzett emberre volt szükség.

Kovács Elemér másfél hónapi haladékot kapott és ezzel együtt nyo­matékos ajánlást egy újabb intenzív angol nyelvtanfolyam elvégzésé­hez. Az osztályvezető a mago­lásos módszert ajánlotta:

– Kovács úr, ezt a nyelvet sulykolni kell, csak semmi nyelvtano­zás!

A tekintélyes tandíj lefizetése után megkezdődött a kemény mun­ka. Szavak és tő­mon­datok zúdultak Kovács Elemér agyvelejére, eze­ket kiabálva kellett vissza­mon­da­nia csoporttársaival együtt. Többnyi­re csak sejtette a mondottak értelmét, hiszen ma­gya­rá­zat nem volt. Aki magyarul megszólalt az órán, annak egy üveg konyakot vagy pá­linkát kellett hoznia a következő foglalkozásra. Az italok további sor­sáról egyelőre nem esett szó.

A nyelvvizsga sajnos ezen próbálkozás után sem sikerült, az éjsza­kai ügyeletben pedig kínos jelenetek játszódtak le. Amikor az ameri­kai tulajdonos bizonyos műszaki para­méterek iránt érdeklődött, a vá­rosi közlekedéssel kapcsolatos hibátlan angol tő­mon­datokat kapott válaszul. Amikor a legutóbbi adóellenőrzés eredményét tudakolta, egy tipikus magyar család bemutatása volt rá a válasz. Kovács Elem­ér azzal véde­ke­zett, hogy a tanfolyamon a klasszikus angol nyelvet oktatják, a tulajdonos pedig ameri­kai angolt használ. Ebben volt va­lami igazság.

A teljes felfüggesztés után a humánpolitikai osztályvezető még egy esélyt adott neki. Javasolta, hogy utazzon el angol nyelvterületre egy olyan utazási irodával, amely nyelv­tan­folya­mok szervezésére is speci­alizálódott. Kovács úr feltörette utolsó lekötött bank­betétjét is és be­fizetett egy nyelvtanfolyammal összekötött dél-afrikai útra. Az uta­zá­si iroda „Kellemest a hasznossal” elnevezésű programja teljes sikert kínált a nyelv­tanu­lás­ban és mellette rendkívül gazdag turisztikai él­ményeket is.

Az ellátás csodálatos volt, a nyelvtanfolyami órák könnyedek és szórakoztatóak. Az étkezéseknél fiatal és karcsú fekete lányok szolgál­tak ki. Kovács urat azonban leg­inkább a lányok csodálatos kerek fene­ke kötötte le. Visszaemlékezett rá, hogy kamasz ko­rá­ban édesapja mindig azt emlegette, hogy milyen csodálatos kufferja van egyik vagy másik nőnek. Tehát nem feneke, vagy kofferja, hanem kufferja. Az első napok­ban egy kis ideig még kotorászott a tudatában, hogy mi­ként is mondják angolul ezt a szót, hogy koffer vagy kuffer. De azu­tán felhagyott vele és csak a lányokat figyelte vagy róluk ábrándozott. Ez persze oda vezetett, hogy a nyelvi foglalkozásokon egyre dekoncentráltabb lett, csak bámult maga elé, jegyzet­füzete üresen tá­tongott előtte. Ezen a nyelvtanfolyamon egyébként azt a módszert követték, mely szerint minden részt­vevő azt csinálhat, ami neki a leg­jobban tetszik. Rajzolgathat, forgathatja az angol nyelvű könyveket, odaállhat az egymással angolul beszélgető tanárok mellé, félbe is sza­kíthatja őket, kérdezhet nyugodtan. Elő nyelvi közegben van a tanu­ló és ez teljes mértékben érvényesül valamennyi tevékenységénél.

Az egyik legmulatságosabb kirándulás egy struccfarm megtekinté­se volt. Kovács úrnak már a bejáratnál feltűnt egy negyvenes évei kez­detén járó fekete asszonyság, aki egymásután átölelte a kapun belé­pő vendégeket. Elemér valami kimondhatatlan forróságot és kábula­tot érzett az ölelés közben és ezután már képtelen volt szemét leven­ni az asszonyról.

Egy-egy fejlett strucc hátán lovagolva szöktek meg a farmról. Ki­lométereket tettek meg így, majd egy teherautó platóján folytatták útjukat a felföld irányában. Bevac­kolták magukat a terményes zsákok közé és egészen jól el voltak. Az asszony néha mondott valamit, ami­re Elemér vagy bólintott, vagy a fejét rázta. A kommunikáció tökéle­tesen működött.

Az asszony falujában ugrottak le a teherautóról, a rokonság szere­tettel fogadta őket. Florina szemei szikráztak, neki is nagy, tekinté­lyes kufferje volt és mindig mo­soly­gott.

Elemér kecskepásztor lett. Reggel kecsketej, délben kecsketej, este kecsketej. Reg­gel sex, délben sex, este sex. Huszonéves korában volt ilyen jó erőben. Hogy mi tette? A kecsketej vagy a jó levegő? Erre már nem fogunk választ kapni. Kovács Elemér még sohasem volt ilyen boldog.

Ötödik dimenzió

Nagyon sajnálom Török úr, de a laboratóriumi leletek semmi jót nem ígérnek, a krónikus veseelégtelenség lassan, fokozatosan alakul ki. Mennyit fogyott az utóbbi fél évben? Áprilisban, amikor nálam járt, panaszkodott, hogy látászavarai vannak, gyakran fáj a feje, olykor zsibbadnak a végtagjai, izomgörcsök jelentkeznek.

– Ezek azért régebben is előfordultak doktor úr és gyakran magas volt a vérnyomásom is.

– Török úr! Ezek összefüggnek egymással, a mérgező anyagok fel­halmozódnak a szervezetben. Félek, hogy nem is olyan sokára mű­vese kezelésre lesz szükség, majd jöhet a veseátültetés, de azért ne menjünk ennyire előre.

Török János nyugdíjas, francia szakos középiskolai tanár hetvenegyedik évében járt. Feleségét már régen elvesztette, egyetlen gyer­mekük önálló életét élte. Megvonta a vállát, valami különleges tár­gyat keresett szemével az orvos íróasztalán, de nem talált semmit, ami segített volna eltéríteni a gondolatait.

– Sajnos mindez szívelégtelenséggel is jár és a beteg nagyon hajla­mos a fertőzésekre. Vigyázni kell magára és folytatni a már koráb­ban előírt diétát!

– Nagyon köszönöm doktor úr! Akkor majd jelentkezem a megbe­szélt időben…

Szinte észre sem vette, hogy hirtelen az utca forgatagába került. Igyekvő emberek, színes reklámplakátok, üzletek, kigyúrt biztonsági őrök a bejáratoknál. Mind felé rohantak. Egy borszaküzlet kirakata ragadta meg hirtelen a tekintetét. Belépett. A fali polcokon minde­nütt márkás borok, szebbnél szebb címkékkel. Leemelte az egyiket.

– Ahá! Ez Ausztriából jött, rajta áll a címkén, – szólalt meg fél­hangosan.

– Uram! Ez a bor Ausztráliából származik!

– Mondja, hát nem mindegy? A globalizáció világában élünk, meg­szűnnek a ha­tá­rok, a távolságok, a tengeralatti csővezetékeken egy­szer olaj csörgedezik, máskor meg bor. Nem mindegy?

Az eladó, egy húszas évei végén járó fiatalember, megvetően nézett rá.

Török János azon sem lepődött volna meg, ha egy gyors mozdu­lattal kipenderíti az üzletből. Valami megmagyarázhatatlan keserűség csengett ki a hangjából, amikor újra megszólalt:

Kenguruhúst nem árulnak? Állítólag nagyon finom és maga talán meg nem tudja, hogy a kenguruk egyébként kitűnő ökölvívók.

Az eladó hátat fordított neki és rendezni kezdte az egyik polc üve­geit. Az ősz hajú tanár némán megfordult és kiment a boltból.

A borszaküzlettől néhány lépésnyire egy bank portálja ágaskodott. „Gyorshitelek”, hirdette egy hatalmas plakát. Tovább olvasta: „adós­ságrendezés” „végrehajtás kivál­tá­sa” stb. Jó ezt tudni, gondolta. Bár még volt egy-két millió forintja a betétszámláján, de a mai világban gyorsan fordulnak a dolgok. És ha jön a végrehajtó, hát itt van ez a ki­tű­nő bank! Be akart lépni, de meggondolta magát és tovább ha­ladt.

Az aluljáróból váratlanul három biciklista fiatalember támadt rá a járókelőkre. Az egyik majdnem feldöntötte Török Jánost, de az utol­só pillanatban egy fantasztikusan ügyes mozdulattal mégis kikerülte, csak a karját érintette egy kicsit.

– Nem tud az orra elé nézni, tata?

Egy percre földbe gyökeredzett a lába, emlékképek suhantak át az agyán, diákjai a gimnáziumban, – régen volt.

Néhány perc múlva egy nagyobb vegyeskereskedés ek'ítt találta ma­gát.

„Alsó comb – Felső comb –Marhacomb!”
AKCIÓ!

Magához vett egy bevásárló kosarat.

Békebeli sós és köményes kiflik (Miért? Most háború van?)
Ioncserélt víz! Let’s go pelenka.
Folyamatos illatosítás! A másik nemet beindítja!
Gyantaszüz! Ébressze fel érzékeit!

Van itt minden! Globalizáció!

Kifelé menet betett a kosarába egy csomag Bione méz-mandulás papírzsebkendőt. Édes élet! Mastroianni jelent meg lelki szemei előtt. Azután visszazökkent a szürke hét­köz­napok­ba. Most látta, hogy egé­szen közel sodródott az esti nyelviskola épü­le­té­hez. Már másfél éve nem kapott egyetlen csoportot sem. Az igazgató egykori kollégája volt, nála jó tíz évvel fiatalabb és mindig is korrekt viszonyban álltak egymással. Gon­dolt egyet és felment a lifttel a harmadik emeletre. Szerencséje volt, mert az igazgató éppen a helyén tartózkodott. A tit­kár nő sem vágott pofákat, hanem gyorsan be­je­len­tet­te és Török már bent is volt az irodában.

– Nagyon sajnálom János, de mindenki angolul akar tanulni. Né­metből még akad szemeszterenként egy-egy gyenge létszámú csoport, de a többi nyelvet csak azért hirdetjük, mert így sokkal jobban néz ki a plakát. No, meg a konkurenciára is gondolni kell. Képzeld el, az egyik tetű azzal blikfangosította a plakátjait, hogy több más nyelv mellett meghirdette az egyik bantu nyelv oktatását is.

– Melyik volt az?

– Ne marháskodj, mit tudom én!

– Csak azért kérdezem, mert fiatal koromban megpróbáltam elsa­játítani zulu nyelvet, amely ugyebár a bantu nyelvcsalád egyik tagja. De azután jött a házasság, a gyerek. Nem volt rá időm. Talán érdemes lenne…

– Csak nem gondolod, hogy mi ezzel foglalkozni fogunk!

– Ha már franciára senki sem jelentkezik, talán meg kellene hir­detni az esz­pe­ran­tót! Tudod, hogy eszperantóból felsőfokú vizsgám van, több évtizedes pedagógia gyakorlat…

– Mond, mire jó ez a műnyelv?

Török János idegesen felkapta a fejét, erei majd megpattantak, ahogy szinte kiabálva kifejtette:

– Hát többek között arra is jó lenne, hogy az Európai Unió polgá­rai egy könnyen meg­tanulható nyelv segítségével megértsék egymást, hogy Brüsszelben ezt vezessék be hivatalos nyelvként és sok milliárd eurót megspóroljanak, azt a pénzt, amit ma for­dí­tásokra és tolmá­csolásokra költenek. És még arra is jó lenne, hogy …

A telefon csengetése félbeszakította a mondatot. A nyelviskola igaz­gatója idegesen kapta fel a kagylót. Szemeivel és egyik karjának fel­emelésével kidobta az egykori kollégát, miközben élénken helyeselt a vonal túlsó végén beszélő, ellentmondást nem tűrő hangnak.

Az utcakép zaklatottá vált. Már nemcsak siető emberek jöttek ve­le szemben, ha­nem rohanó férfiak és nők is. Fejében még mindig ott zakatoltak az előbbi beszélgetés mondatai:

– Értsd meg, hogy csak úgy lehet eladni a tanfolyamot, ha a nyelvtanulást napi üzleti kommunikációként hirdetjük meg. A gazdasági nyelvoktatás ma a menő! Adj fel hir­detéseket, hogy „franciaoktatás diplomás tanártól” vagy „használható, beszéd­cent­ri­kus nyelvoktatás igényeseknek”. Elég nagy a lakásod! Tanulj meg kínaiul és hirdesd magad! Ebben még van fantázia!

Mire magához tért a gondolataiból, már a tüntetők között találta magát.

– Aki magyar, velünk tart!

Két fiatalember közrevette. Az egyik kezében egy hosszú zászló­rúd imbolygott.

– Maga is magyar? – üvöltött rá az egyik.

– Mi a fene lennék? Talán úgy nézek ki, mint egy külföldi turista?

– A kinézés csak egy dolog, van akiből az érzület hiányzik…

Közben egyre érezhetőbbé vált a könnygáz szúró szaga. Besietett az egyik mellék­utcába és némi kerülővel rövidesen hazaérkezett. Az előszobában Mariska, a bejárónő fogadta izgatott pillantásaival.

– Már azt hittem, hogy magát is lelőtték. Azt mondják, hogy ha­lomban fekszenek a hullák a körúton.

Mariska hatvanas éveiben járó, jól megtermett asszonyság volt. Látszott rajta pa­rasz­ti származása, jobban mondva a paraszti őserő. Szerény nyugdíját – mint egyedül élő özvegy – azzal egészítette ki, hogy takarítani járt az ismerős családokhoz. Mindig volt valaki, aki továbbajánlotta Mariskát, ugyanis kedves, jókedélyű és dolgos asszony volt. Ezenfelül még teljesen megbízható ember hírében is állt. Török Jánoshoz he­ten­te egyszer járt takarítani, port törölt, felmosta a pad­lót, rendbe tett mindent és még jó társal­gónak is bizonyult.

– Honnan veszi Mariska, hogy hullák fekszenek a körúton? On­nan jövök és csak né­hány tucat tüntetőt láttam, akik a magyarságért harcolnak. Legalábbis ezt vettem ki a szavukból. A rendőrök persze mindig megunják az ilyesmit és kilőnek néhány könny­gáz gránátot. Majdnem én is kaptam az orromba belőle.

Mariska a hallottak után egy időre magába szállt és folytatta mun­káját. A francia tanár közben letette magát és egy könyv után keresgélt az egyik polcon.

– Nem is olyan nagy dolog az, ha meghalunk, – tanár úr! Én már tudom a meg­nyug­tató választ és nem tudnak kihozni a sodromból.

Török János abbahagyta a keresgélést és érdeklődéssel fordult Ma­riska felé.

– Nocsak, Mariska! Maga szerint mi a válasz?

– Tudja tanár úr, én eljárok egy bizonyos körbe, ahol légzőgyakorlatokat végzünk, meg elbeszélgetünk. Egy nagyon okos ember a vezetőnk, aki elmagyarázta, hogy az egész világ rezgéshullámokból áll, mi emberek is. Mi most itt három dimenzióban élünk, de van egy negyedik meg egy ötödik is. Amikor azt hiszik rólunk, hogy meg­hal­tunk, akkor csak az történt, hogy átmentünk a negyedik dimenzi­óba, ahol egy kicsit elidő­zünk és utána tovább lépünk az ötödikbe. Ott az örök élet vár ránk.

– De Mariska kedves, ha meghal valaki, látjuk, hogy megszűntek az életfunkciói. Azt meg nem kell magának részleteznem, hogy mi lesz a holttesttel.

– A vezetőnk a bioritmus alapján azt is kiszámolta, hogy ponto­san mikor fogunk átmenni abba a negyedik dimenzióba. A múltkor járt nálunk egy japán professzor és ő is ugyanazt mondta. Beszélt még a test és a lélek egységéről is.

– A feltámadásról nem esett szó?

– De arról is. Csak azt nem értettem egészen.

– Nos, Mariska! Szerintem a halál szubjektíve nem más mint egy­szerű tudat­vesz­tés, objektíve pedig egy bomlási folyamat kezdete. En minden este – amikor elalszom – meghalok és minden reggel – ami­kor felébredek – feltámadok. Ilyen egyszerű ez.

Egy többországra érvényes inter-rail jegyet vett magának. Felnőtt fia vitte ki kocsijával a Keleti-pályaudvarra.

– Papa, azért vigyázz magadra, már elmúltál húsz éves! Van elég pénzed?

– Tudod, hogy van egy bankkártyám és elég sok valutát is váltot­tam a bankban.

A kocsi, amelyben ült, Kölnig futott. Azt még nem tudta, hogy onnan hova fog tovább utazni, de ez érdekelte a legkevésbé. A határ után változatosabb lett a táj, az utasok is állandóan cserélődtek. Tanul­mányozta arcukat, nem volt kedve és ereje, hogy elővegye a könyvét, az aznapi újságot már régen kiolvasta.

Magyarok, nem magyarok.

Kik is vagyunk tulajdonképpen? Szülei Eger környékéről származ­tak, ő már Buda­pesten született. Az én őseim talán nem is magyarok voltak, hanem törökök, hiszen a ve­zeték­név egyértelműen erre utal, – suhant át az agyán. Lehet, hogy azon egri törö­kök leszármazottai, akik 1687 decemberében nem éltek a szabad elvonulás lehető­sé­gé­vel, amelyet Caraffa tábornok engedélyezett a vár feladása ellenében. Egy anekdota sze­rint ezek a törökök akkor már régen titkos borivók vol­tak és nem akartak le­mon­dani erről az élvezetről. Ezért maradtak, azután lassan elmagyarosodtak.

Török János számára a kölni főpályaudvar lett az ötödik dimen­zió. Csak üldögélt a Rilke sarkában és a főkalauz többszöri felszólí­tására sem volt hajlandó megmozdulni. Kis táskáját, irataival és pén­zével, már korábban elemelte valaki.

A vizsga

Mariann nem régen tette le vizsgáit és szerezte meg az idegenforgal­mi menedzser ké­pe­sí­tést. A záróvizsgán szinte elsöpörte az asztal mel­lől a vizsgabizottságot. Egyéb­ként is nagyon testhez álló tételt hú­zott, – mint mondani szokták. Csinos, karcsú, jó fel­lé­pé­sű lány volt. Elhelyezkedése sem volt problémás, ugyanis már akkor kapcso­lat­ba került az egyik utazási irodával, amikor szakdolgozatát készítette. Köl­csönös szim­pá­tia alakult ki az iroda vezetője és közötte, szinte tárt karokkal várták friss dip­lo­má­já­val. Pultosként indult, mivel azt akar­ták, hogy minden idegenforgalmi tevékenységet a gya­kor­lat­ban is megismerjen, másrészt pedig szükség is volt rá az iroda egyik eladó­helyén, egy fiatal munkatárs ugyanis szülési szabadságra ment és még senkit sem talál­tak a helyére. A szezon kezdett beindulni, egyre töb­ben nyitottak be az irodába.

Egy kedd délelőtt éppen csak elfoglalta helyét a pult, vagyis az író­asztal mögött, amikor egy idősebb házaspár lépett be az ajtón. A töb­biek rendkívüli elfoglaltságot szín­leltek, az egyik kolléganő dermedten meredt az előtte álló komputerre, a másik mélyen elmerült irományai között és időnként egy-egy számot vetett az előtte fekvő papí­rra. Baloghék tanácstalanul pislákoltak az iroda közepén, majd Mariann bíztató moso­lyára odamentek hozzá. Az átlagnál valamivel magasabb nyugdíjat élveztek, a mama halála után pedig megörökölték ennek öröklakását és hamarosan találtak is egy meg­bízható, jól fizető lakót. Eljött az ideje, hogy nagyobb lábon éljenek.

– Arra gondoltunk, hogy elmegyünk egy vagy két hétre a görög tengerpartra, vagy valami hasonló helyre.

– Örömmel üdvözlöm Önöket irodánkban, ahol a legszélesebb ter­mékkínálattal szem­besülhetnek. Kínálatfejlesztésünk az elmúlt években szegmens-specifikusán és komplex módon történt. Az egyszerű ter­méktípustól az exkluzív követelményekig mindennel megismerked­hetnek irodánkban.

Balogh úr a feleségére pillantott, aki zavartan gyűrögette a bevásár­ló szatyrát és igyekezett átszellemült arcot vágni az elmondottakhoz.

– Tulajdonképpen mi csak…

Mariann egyre hevesebb tempóban folytatta:

– Az elmúlt szezonban végzett piackutatások és elemzések egyértel­műen igazolták, hogy a minőségi turizmusra való törekvés pozitív visszhangot váltott ki a vevők köré­ben, amit persze nem lehet elvonatkoztatni az egyre erőteljesebben fejlődő marketing­kom­mu­niká­ciós te­vékenységtől sem. Ami a görög relációt illeti, irodánk kínálata és a vevői­gények teljes összhangban állnak egymással.

Balogh úr ismét megszólalt:

– Az fontos lenne, hogy a szálloda ne legyen messze a vízparttól, mert a feleségem lábai, – tudja már nem igazán a régiek…

Mariann egy másik vizsgatételre tért át:

– Lenyűgöző fekvésű szállodát tudok Önöknek ajánlani. A szobák­ban műholdas TV, telefon, mini hűtőszekrény, hajszárító. Az ellátás all inclusive, reggel, délben, este büféasztal, kávé, tea, helyi alkoholos italok és a héten hat napon át animátor. A beachen nemzetközi han­gulatú bárok, a közelben modern bevásárlóközpont.

Baloghné közbevágott:

– A büfének a gyárban is – ahol nyugdíjazásomig dolgoztam – elég jó választéka volt.

Mariann belepillantott az előtte fekvő katalógusba és Baloghné ezt a pillanatot hasz­nálta ki, hogy férjét megkérdezze:

– Mondd, az animátor az olyan mint a narrátor?

– Nem egészen.

Mariann nagy levegőt vett és folytatta:

– Tudok olyan szállodát is ajánlani, ahol lehetőség nyílik autóbér­lésre vagy jeep-szafarin való részvételre. Olyan eldugott falvakat fe­dezhetnek fel, amelyek semmilyen tér­képen sem találhatók meg.

A vizsgabizottság ott ült egy széles jacuzziban az ajtó előtt és mo­solygó arccal fi­gyel­te Mariannt. A víz csobogott körülöttük, az elnök szemüvegét tisztogatta, de azért fi­gyelt. A tanintézet igazgatóhelyet­tese együtt izgult vele, időnként súgásra görbültek az ajkai és a ke­reskedelmi kamara vizsgabiztosa is jóindulatú mélasággal figyelte az el­hang­zó szöveget. Valamennyien divatos fürdőruhában voltak, az egyik irodai mun­ka­társ éppen valami hűsítőt szolgált fel nekik. Mari­ann neki bátorodott és rövid értelmi szünet után tovább mondta:

– Természeti csodák, csodálatos képződmények, bizarr sziklák, fes­tői öblök várják Önöket, a strand egyszerre gyorsan és lassan mélyü­lő, homokos/kavicsos, kristály­tiszta tenger.

– Mondjon valamit a sportolási lehetőségekről és a vizisportbázisról is, – szólalt meg jóindulatú mosollyal a kérdező tanár.

Mariann átnézett Baloghék feje felett és mondta:

– Az ajánlatban szereplő szálloda négy teniszpályával rendelkezik – két kemény­borítású, két salakos – fitness, minigolf, íjászat, a vizisportbázis kamikáze- és ana­kon­da csúszdával, természetesen szörfdeszkák, búvárszemüvegek bérlése…

– Mondjam még?

A vizsgabizottság elnöke szemüvegét levéve kilépett a jacuzziból, csöpögő fürdő­ru­hájában átment az irodán, magához ölelte Mariannt és csak annyit szólt, hogy kö­szö­nöm elég. A többiek is felálltak, egy­más után gratuláltak neki. Az iroda ott ülő mun­ka­tár­sai irigy pillan­tásokat vetettek rá. Volt olyan is, aki eljátszotta a közömböst, pedig Mariann tudta, hogy közben eszi a penész.

Baloghék ezt a helyzetet használták ki és lassan kihátráltak az iro­dából. Fél percen belül jött a villamos.

– Lemegyünk Lajosékhoz Nagyszénásra, tavaly is olyan rendesek voltak hozzánk. A levegő is milyen kitűnő ott, csak elég sokat kell gyalogolni a strandig.

– Nem tudom, hogy megvan-e még a fagylaltos? Tavaly azt mond­ta, hogy nem csinálja tovább.

Az aluljáró

Kezdetben csak az aluljáró egyik szegletében ült és némán nézte az előtte elvonulókat. Egy alumínium tálka hevert mellette a földön, de csak nagyon ritkán dobott bele egy-egy járókelő néhány forintot. Ő alázatosan várt, megpróbált szemkontaktust kiala­kí­ta­ni a tétován meg­torpanó emberekkel, az emberek pedig néhány másodpercnyi ha­bo­zás után tovább rohantak. Menye tolta oda kerekes székével a megszo­kott helyre, az­után magára hagyta, neki is megvoltak a maga dolgai. Százszor és ezerszer átélte már újra és újra az ütközést. Arra még em­lékezett, hogy a kamion megdőlt, oldalára esett, foglyul ejtve őt a ve­zetőfülkében. A kórházi ágyon ébredt, bal lába helyén csak a hosszan elnyúló semmi, jobb térde alatt vastag kötés. Felüvöltött, mint azóta is szám­talan­szor álmában, de csak szánakozó és merev tekintetek me­redtek rá. Nemsokára elő­került az orvos az egyik nővér kíséretében és szembesültúe kellett a meg­másít­hatat­lan valósággal.

Nem jó ez a kerekes szék! Olyan úri koldus kinézésed van! Nem csoda, hogy csak néhány pénzérme gyűlik össze naponta, ez még az esti söradagra is kevés. Az emberek már megszokták az ilyet. Én en­nek a tízszeresét is megkeresem, pedig semmi bajom sincs, de értek az emberek nyelvén! A látvány, az számít, ahogy reszket a kezem, bele­akad a nők kabátjába, ahogy Istent hívom segítségül! A férfiakkal nem érdemes sokat foglalkozni. Egoisták mind!

Néhány hét elteltével fia és menye minden reggel kitették az alul­járó közepére, hasra fektetve, előtte az alumínium tálka. Azután gyor­san eltűntek a tolószékkel együtt. Beszélni csak nehezen tudott, in­kább a kezeivel gesztikulált. Egy hatalmas em­beri torzó az aluljáró közepén. Többnyire elrohantak mellette, de elég sokan döb­ben­ten állva maradtak a rémkép előtt. Megnyílnak a pénztárcák, bankjegyek is hullnak olykor. Délfelé egy keveset csitul a forgalom, köztéri fel­ügyelők kergetik az alkalmi áru­sokat. Őt békében hagyják, szánalom és rettenet keveredik a tekintetekben.

Az első két-három óra nem is volt megerőltető, most azonban egy­re beljebb és bel­jebb lopakodik a fájdalom. Szenvtelen arccal húznak el mellette sokan, – meg­szokták. Már hetek óta így látják, hason fek­ve az aluljáró kövezetén. Valamit most is gőgi­csél, de nem figyelnek rá. A közöny lassan belopja magát minden pórusunkba, eljut az érzék­szervekig, kioltja az érzületeket. Bár újra és újra észleljük azt, ami el­ső al­ka­lom­mal vért kergetett az arcunkba, tompa nehezékként nyomta az agyunkat, de a közöny mindenből kigyógyít. A közöny teszi le­hetővé, hogy éljük hétköznapi életün­ket, ne vágtassanak esztelenül az érzelmeink, ne boruljon fel a napirendünk. Csak az juthat előre, aki a közönnyel szövetséget köt!

Az első napokban még egy hálaadó mosoly is megjelent az arcán, amikor meg­csör­rent a tálka, majd egyre inkább a közöny uralkodott el rajta is. Néhány óra elteltével a fájdalom is egyre erősebbé vált, hol itt, hol ott nyilallt belé. Az emberek pedig mentek, rohantak, kiabál­tak, nevet­géltek, zabáltak. Gyűlölte őket. Kezdetben az emlékek némi­leg még enyhítették a fájdalmakat, elűzték a testébe egyre jobban be­hatoló hideget. Igen, a mézeshetek, a balaton­parti üdülések, a gye­rek megszületése. Nem volt haj­lan­dó abbahagyni a kamionozást. Ezért elhagyni egy férfit? Az a két kurva ott München határában az autópálya mellett. Úgy álldogáltak ott, mint a zárdaszűzek! És mi­csoda ivászatokat rendeztünk a parkolóban, miután letettük azokat a nagy dögöket. A bajor sörök!

Egy fémpénz csörrenése riasztotta fel élményeiből. Csak a tálkát nézte. Van pofája egy húszast bedobni és továbbállni! Már a nyaka is teljesen lemerevedett, de azért inait megfeszítve felnézett a pasasra. Külföldi turista lehetett, olyan professzorféle. Csak állt ott a majd­nem földig érő ballonkabátjában. Na mi van? Húsz eurót dobj ide, ne húsz forintot, te rohadék! A külföldi csak állt és bámulta őt. Taka­rodj innen! Örülsz, hogy neked megvan mind a két lábad? Dögölj meg! A turista lassan megfordult és elindult a feljárat irányába.

Ezeknek a hülye kölköknek csak az a dolguk, hogy a kutyát hajkurásszák. Mi a fené­ért ide jönnek az aluljáróba? Utálom őket. Ezek­től persze egy fillért sem lát az em­ber. A menyemnek is már régen itt kellene lennie. Hol a fenében marad? Biztosan kur­vál­kodik. A fia­mat meg túl fogom élni, ez hülyére issza magát minden este. Az új­ságos az rendes ember, a múltkor is ő telefonált a mentőknek, hogy vigyenek haza. Hiába van a hasam alatt ez a nyomorult összehajtoga­tott takaró, átkozottul hideg ez a kő és még hol van a tél?

Jó napja volt. Az alumínium tálkában néhány bankjegy is beleke­rült. Valami fura öreg­asszony egy tízeuróst dobott bele. Nem tudom elfelejteni azt a hihetetlen szo­mo­rú képét, ahogyan nézett, majdnem szétpattant rajta a szemüveg. Azért vannak rendes külföldiek is.

Operabál

Röviddel a szürkület beállta után érkeztek az első meghívottak. Több­nyire jó márkájú kocsikból szálltak ki, de voltak akik taxival hajtattak az opera bejáratához. Az ajtónál per­ceken belül kis tömörülés alakult ki, a vendégeket egyszerűen nem engedték be. Sötét öltönyös, több nyelven beszélő, rendkívül figyelmes fiatalemberek magya­ráz­kod­tak az elől állóknak, az érkezők száma pedig egyre csak gyarapodott.

– Rendkívül sajnálom, de nem tudom beengedni Önöket, ugya­nis a Pest-Budai Zenebarátok Egyesülete lefoglalta az egész operát és csak az ő meghívóik érvényesek a mai napra.

– Micsoda disznóság ez már megint? Két hónappal korábban kifi­zettük a jegyün­ket, a feleségem az egyik legdrágább helyen készíttet­te el a ruháját, a lányom az első báljára készül. Mi ez az egész? Hon­nan veszik a jogot, hogy nem engednek be?

– Uram, higgyen nekem, én nagyon sajnálom, de ma délután a közjegyző előtt egy­ér­tel­műen tisztázódott, hogy az Egyesület Néme­tországban élő elnöke interneten 20 perccel hamarabb foglalta le az Operaházat mint mi, a Szervező Bizottság. Jog­állam­ban élünk, nem tudunk a helyzeten változtatni.

– És miért csak most közük ezt velünk, miközben a befizetések már régen meg­tör­tén­tek és a meghívókat is megkaptuk?

– Abban bíztunk, hogy az igazságügyi szervek végül mégiscsak méltányolják igé­nyün­ket, hiszen az évente megrendezett operabál a nemzeti reprezentáció páratlan meg­nyilvánulása. Megjelennek a vállal­kozói társadalom legrangosabb képviselői, a magyar arisztokrácia leg­ismertebb neveivel találkozhatunk és természetesen a politikai elit is je­len van a konzervatívoktól a liberálisokon keresztül a szocialistákig. A tele­víziós közvetítési jogokat is már régen eladtuk, számos külföldi újságírót várunk az eseményre és talán még néhány miniszter is meg­jelenik éjfél felé.

– De honnan a fenéből nőtt ki ilyen hirtelen ez a zenebaráti egye­sület, vagy' mi a csoda? Még sohasem hallottam róluk.

Az egyre hangosabb vitát számos, a hidegben türelmetlenül toporgó várakozó kö­vet­te feszült figyelemmel, a biztosító rendőrök az Andrássy út forgalmát is kény­te­le­nek voltak leállítani. Hátulról jövő hangos kiabálások szakították félbe a rendezők ma­gya­ráz­kodását.

– Hölgyeim és Uraim! Kérem, ne veszítsék el a türelmüket! A Rendező Bizottság szinte az utolsó percben, de talált megoldást. Átvonulunk az egyik belvárosi szín­ház­ba, amelyet most alakítanak át a műszakiak számunkra. A vacsorát és a büfé szol­gál­ta­tá­so­kat is meg­kapják azon a magas színvonalon, ahogyan megrendeltük. A Rende­ző Bizottság mindent megold! Még azt is sikerült elérnünk, hogy míg Önök a pá­ho­lyok­ban vacsoráznak, a színház együttese bemutatja Gor­kij „Az éjjeli menedékhely” című da­rab­ját, amelynek néhány nappal ezelőtt volt a premierje, mint ezt Önök is tudják. Az előadást követő­en pedig a felszedett földszinti széksorok helyén megkezdődik a tánc­mulatság. Az idő rövidsége miatt sajnos csak néhány szabadnapos művészt és egy könnyű­zenei együttest tudtunk mozgósítani, a szü­netekben gépzenét biztosítunk.

A főrendező határozott fellépése fokozatosan megváltoztatta a han­gulatot, a kö­zel­ben cirkáló élelmes taxisok segítségével a tranzakció megkezdődött. Az első pezs­gős üvegek durranása már jelezte, hogy a bálozók nem hagyják magukat leteperni, győz a magyar vitalitás.

Az Andrássy utat elhagyó kisebb tömegnek nem is tűnt fel, hogy miközben bo­hé­mos könnyedséggel váltottak át az új kalandokra, az opera művészbejárójánál kopot­tas öltözetű, gyűrött arcú alakok gyü­lekeztek. Kezükben ott lobogott a szép fehér pa­pír­ra nyomtatott meg­hívó, az ajtó kitárulása után pedig élénken tódultak be az épü­let­be. Megterített asztalok várták őket, a színpadon hatalmas vetítővászon fe­szült, meg­szó­lalt Erkel Ferenc Hunyadi László című operájából a pa­lotás zenéje és a vászon élet­tel telt meg. Az Andrássy úti palota vala­mennyi helyiségét igénybe vehették, opera­zene fogadta őket minde­nütt. Többen görcsösen szorongatták péksüteményt és olcsó felvá­gottat rejtő táskáikat és tarisznyáikat, ugyanis az utolsó percig nem hitték, hogy enni is kapnak. Voltak, akik először jártak az épületben, de olyanok is, akik büszkén han­goz­tat­ták, hogy az ötvenes és a hatva­nas években egy szocialista brigád tagjai voltak a gyárban és egyik vállalásuk éppen az operaelőadások látogatása volt. A tizenöt brigád­tagból persze csak négyen jártak rendszeresen, de azért beírták a bri­gád napló­jába, hogy mindannyian ott voltak. Az egyikből később operaénekes lett, ketten pedig lemez­gyűjtők. Perceken belül heves vi­ta alakult ki, hogy melyik Carmen-felvételt lehet a mai napig a leg­jobbnak tekinteni. Az operabüfé kínálata közül a libazsíros kenyér volt a legkelendőbb, – természetesen lila hagymával. De a kis tányé­rokra szervírozott pacal­pörkölt is nagy sikert aratott.

– Mondd! Ki ez a Molnár Józsi, a Pest-Budai Zenebarátok Egye­sületének elnöke, aki ezt az egészet megszervezte?

– Úgy hírlik, hogy valamikor itt énekelt az opera kórusában, de az első raciona­li­zá­lás­nál kirúgták. Azután a szó szoros értelmében ku­katúró lett, majd valahogyan kiju­tott Németországba, ott meggazda­godott és ma már csak az operának él. Városról vá­ros­ra járja a zenés színházakat, egyesületeket szervez és ilyen rendezvényeket. A tag­fel­vé­telnek csak az az egyetlen követelménye, hogy az illető szeresse az operákat és ezt vala­milyen módon bizonyítani is tudja.

A belvárosi színházba átkerült operabálon a hangulat közben egy­re csak nőtt, nőtt… A vacsora valóban rendkívül választékos volt. A legnagyobb tetszést mégis a friss bőrös süldő láb-fej-farokból készült kocsonya aratta, de a bronzpulykából készült ragunak is sok csodálója volt. Az előkelőbb vendégek a szürke bika gulyás mellett tették le voksukat. A népies ruhába öltözött bálozók természetesen hortobágyi betyár pálinkát kortyolgattak, azonban az Alaszka vodkát sem veret­ték meg.

A színpadon zajló előadás élvezetét sajnos erősen befolyásolta a kések és villák csör­gése, de az „Éjjeli menedékhely” drámaisága azért mégis átjött, – állapította meg né­hány jelenlevő esztéta és reklámszak­ember. Éjfél után a zenei élmények között egy­ér­telműen a lakodal­mas-rock vált meghatározóvá, jóllehet több szép részlet hangzott el Kálmán Imre és Zerkovitz Béla műveiből is.

Pirkadatkor oszlani kezdett a vendégsereg. Valaki azzal az ötlettel állt elő, hogy ki kellene sétálni a Dunapartra és megcsodálni az éb­redő várost. Többen el is indultak. Az egyik úr kisebb táskamagneto­font lóbált az ujjai körül és a Dunapartra érve fel­erő­sí­tette a zenét, Erkel Hunyadi Lászlójának palotása harsant fel. Váratlanul azonban egy hatalmas és mély szakadék állta a kis csoport útját. Talán az éjsza­ka folyamán ke­let­kezett, de az is lehet, hogy már több éve ott táton­gott, csak úgy tettek az emberek, mint­ha nem létezne.

Az opera felől is érkezett egy kisebb csapat, innen is a Hunyadi László palotás táncának zenéje volt hallható. Amint a két csoport el­érte a szakadék szélét, az egyik magnót lehalkították, majd amikor a zenegépek szinkronba kerültek egymással, újra fel­erősítették. A meg­torpanó emberek csak bámulták egymást, senki sem szólalt meg. Éles szemekkel fürkészték a másik oldalt. A zene véget ért, a belvárosi szín­házból ér­ke­zők kezdtek beszállni a hátuk mögött settenkedő taxikba, majd a Lánchídon ke­resz­tül elhajtottak a budai villanegyedek felé. A másik társaság is megindult az ellenkező irányba. Fagyosan húzták össze kabátjaikat, tekerték szorosabbra sáljaikat. Néhányan le­maradtak közülük és hozzákezdtek az útjukba eső kukák átvizsgálásához.