Szabó László Tibor

A lázadás

KISREGÉNY ÉS NOVELLÁK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
Simor András

A kötet kiadását a
Cityrama Utazási Iroda
(www.cityrama.hu)
támogatta

© Szabó László Tibor, 2011

Szabó László Tibor 1938-ban született. A szegedi József Attila Tudomány­egye­temen végzett magyar–német nyelv- és irodalom szakon. Később a társa­dalom­tudo­mányok felé fordult – számos ta­nul­mányt, cikket és recenziót pub­li­kált. Po­li­ti­ka­tu­do­má­nyi kan­di­dá­tu­si disszer­táció­ját 1987-ben véd­te meg a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án. A kilenc­venes években ment nyug­díjba a Bu­da­pes­ti Mű­sza­ki Egye­tem Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek Po­li­ti­ka­el­mé­le­ti- és tör­té­ne­ti Tan­szé­ké­ről egye­temi do­cens­ként.

Néhány éve fordult a szépirodalom felé, több írása jelent meg az Ezred­végben, a Népszava Szép Szó mellék­leté­ben, a nagy­váradi Várad magyar­nyelvű iro­dal­mi folyó­irat­ban, a Duna­tükör­ben, más új­sá­gok iro­dal­mi ro­va­tai­ban, vala­mint külön­böző inter­netes hon­lapokon.

*

Aki véres horrort vár ettől a könyvtől, az csalódni fog. A kisre­gény a távoli jövőben ját­szó­dik, de a mának szól. Fiatal diplomások küzdelmeit és reményeit mutatja be, a „feles­leges” emberek harcát a hatalommal szemben.

A könyv kezdetén az olvasó úgy érezheti, hogy csupán több száz állástalan fiatal „kedé­lyes” tiltakozó mozgalmáról van szó, de ha végigolvassa a regényt, bizonyára meg­vál­to­zik ez a véleménye. A „kedélyes” hangulatot egyébként a groteszk elő­adás­mód kelti, de aki ismeri a szerző két novelláskötetét (Operabálés Vil­lám­cső­dület), valamint a Z-könyvek sorozatban legutóbb megjelent Hosszú uta­zás című kisregényét, az nem lepődik meg a stílus és a meseszövés sajátos for­má­ján – fordulatain..

A cselekmény előrehaladtával egyre inkább kibontakozik a modem társadalom fruszt­rált­sága, az egyéni érdekek harca, a társa­dalmi rend­szer tragi­komi­kus ellent­mon­dá­sai, vala­mint a hata­lom ciniz­musa.

A lázadás

1. A tüntetés

Úgy kezdődött, mint egy villámcsődület. Görkorcsolyázó fiatalok jelentek meg a té­ren, kibontották a transzparenseket, majd jelsza­vakat skandáltak. Néhányan kézi­haj­tá­nyok­kal érkeztek, amelyek zökkenőmentesen és gyorsan gördültek a betonon. Nem sínek­re tervezték őket. A megdrágult villamos- és buszjegyek miatt a kisebb kere­se­tűek már régen ezekkel a házi­lago­san össze­esz­ká­bált jár­mű­vek­kel köz­le­ked­tek. Vol­tak közöttük Mercedes és más drága autók alkatrészeiből összetákolt masinák, de a fából készült hajtányok sem voltak ritkák.

Lassan megtelt az egész tér, a mobiltelefonok harsogó dallamai minden más zajt el­nyomtak. A tüntetők többsége három-négy készülékkel is rendelkezett – a mobilok ugyan­is olcsóbbak vol­tak, mint például egy kiló kenyér, vagy gyümölcs. A tiszta piaci viszo­nyokat már semmilyen állami akadékoskodás sem zavarta meg, minden annyiba ke­rült, amennyiért el lehetett adni.

Az Elnöki Palota őrsége egyre idegesebben reagált az ese­ményekre, és az ügye­le­tes tiszt rövidesen erősítést kért. A titkos­rendőrség is azonnal munkához látott. A té­ren őgyelgő munka­társak gyorsan feltették egy­szerű­nek tűnő, beépített kamerával el­lá­tott szemüvegüket, és folya­ma­tosan továbbították a felvett képanyagot a köz­pont­nak.

Ekkorra már a mobiltelefonnal összekapcsolt internetes rend­szer lett a szólás­sza­bad­ság első­számú fóruma. Az emberek, főleg a fiatalok egyébként is így próbáltak kap­cso­latot teremteni egymással, hiszen ez tűnt a legcélszerűbbnek. A rendszer elleni tilta­kozások is többnyire az internetes közösségi hálózatokon je­lentek meg.

De ne higgyük, hogy a hatalom mindezt ölbe tett kézzel néz­te. Gyakran terjesztett megtévesztő információkat a világhálón, tüntetéseket provokált, hogy az ellenzéket a bokorból kiugrassza. Olykor sikerrel is jártak ezek a „kicsalogatások”, többeket le­tartóztattak és elítéltek.

A tüntetés célja egy engedetlenségi mozgalom elindítása volt. Első lépésként petíciót kí­ván­tak a köztársasági elnöknek át­nyújtani, amelyben azt közölték volna, hogy a twit­teren, a face­bookon valamint más internetes fórumokon megszerveződött fiata­lok az egész országra kiterjedő tiltakozó és engedetlenségi mozgalmat indítanak, amennyi­ben a kormányzat nem tesz azon­nali lépéseket a 35 éven aluliak körében mu­tat­kozó, mintegy negyven százalékos munkanélküliség felszámolására. A bead­vány­ban azt is közölni kívánták, hogy az internetes közösségek az elmúlt napokban civil jog­védő szervezetekké alakultak át.

A tüntetők száma gyors ütemben szaporodott. Újabb és újabb csoportok közelí­tették meg a teret, zászlókat bontottak, kergetőztek, fogócskát játszva nyomultak a palota­őrség közelébe. Egyre több transzparens hirdette követeléseiket. Fokozatosan sor került a tér teljes birtokbavételére is. Egyesek letáboroztak, mások határozott mozdulatokkal leszúrták a földbe a plakáttartó rudakat, és hozzákezdtek környezetük otthonossá tételéhez.

A legtöbben az éjszaka folyamán is kitartottak, előkerült néhány sátor és hálózsák, a pólókat pedig meleg pulóverek váltották fel. Úgy tűnt, hogy a hatalom nem reagál az eseményekre, jóllehet a palotaőrséget éjszakára megkettőzték.

Másnap virradatkor élénk mozgás vált megfigyelhetővé a té­ren. A Fővárosi Kertészet dol­gozói, akiket kéthetente napi négy órában foglalkoztattak, készségesen nyitották meg a csapokat és az öntözőberendezéseket, az üdítő vízsugarak pedig mindenkit el­ér­tek, aki ezt kívánta. A többnyire Kertészeti Egyetemet vég­zett, és sokáig munka­nél­kü­li segélyen tengődő városi kertészek mély együttérzéssel hallgatták a fiatalok pana­sza­it. Bár csak ők lettek volna ilyen bátrak annak idején! – gondolták magukban. Meg­szólalni nem nagyon mertek, mivel az egymás közötti társal­gást is szigorúan meg­tiltották nekik, jelenlegi munkájuk elvesz­tése pedig kilátástalan helyzetbe sodorta vol­na őket. A nyugdíj korhatárt nemrégen emelték fel 85 évre, mivel az alapba befize­tett járulékok nem fedezték a szükséges kifizetéseket. A törvény­hozók a költségvetési össze­gek bárminemű átcsoportosítását mél­tatlannak tartottak, mivel ez más társa­dal­mi csoportok érdekeit sértette volna.

A kertészeknek arra is felhívták a figyelmüket, hogy a szabályok áthágása, vagy re­ni­tens viselkedés esetén a már régóta munkára váró művirágkertészekkel cserélik le őket.

A személyes ismerkedés újabb lendületet adott a tüntetésnek. Az eddig csak inter­ne­ten vagy mobilon kialakított kapcsolatok egy csapásra élővé váltak, az álnevek mögött pe­dig hús-vér em­berek jelentek meg. Lázas ütemben folytak az egymás közötti tár­gya­lá­sok, közben újabb és újabb villámcsődületekre került sor. Kezdett kialakulni a tün­tetés kemény magja.

A fiatalok a legkülönbözőbb foglalkozási ágakat képviselték, és többnyire diplo­más munka­nélküliek voltak. A felnövekvő gene­rációnak már kereken hatvan száza­léka rendelkezett felsőfokú végzettséggel, a doktoranduszok száma pedig a leg­fej­let­tebb országok mutatóit is meghaladta.

A kezdeti ismerkedések után rövidesen heves viták robban­tak ki a résztvevők kö­zött. Különböző szellemi irányzatok csap­tak össze egymással, más-más köz­gaz­da­sá­gi né­ze­tek kerültek előtérbe.

A tér közepén álló sátor körül kialakult vitákban mind gyakrab­ban ragadta ma­gá­hoz a szót egy fiatal geológus, aki kitűnő ta­nulmányi eredményei ellenére sem volt ké­pes az elmúlt három évben elhelyezkedni.

– Nem a populációk egymás közötti szociális versenyéről kell vi­táznunk, hanem a rend­szer­ről, amely öncélú, amely csak a minél nagyobb nyereségre törekszik, le­ta­pos­va mindent és mindenkit!

– Tudom, hogy a rendszer nem tökéletes, de eddig még nem ta­láltak ki jobbat! Eb­ben kell érvényesülnünk. El kell érnünk, hogy a fiatalok munkanélkülisége elvi­sel­he­tő szintre essen vissza, és fel kell gyorsítanunk a vezetőcseréket. Mi sokkal al­kal­ma­sab­bak lennénk a rendszer működtetésére, mint az öregek!

A geológussal vitatkozó fiú biopincér volt egy biobárban, ahol zöldség-koktélokat kevert az éjszakai mulatozók részére. Koráb­ban egy porcerősítő stúdióban dolgozott, de onnan hamarosan kitették, mivel 70 kilójával túl nyeszlettnek nézett ki. Az új tulaj­do­nos azzal indokolta a felmondást, hogy nem kíván anti­reklámot a meglehetősen drá­gán beszerzett porcerősítő berendezé­seihez. Ákos, a fiatal geológus titkos álma az volt, hogy kezdeti tudományos eredményei alapján egyetemi oktatóként folytassa pá­lyá­ját. Több kemény, de sok új tudást is nyújtó terepgyakor­laton vett részt – nem­csak ha­zá­já­ban, hanem külföldön, más kontinenseken is. Testileg és akaratilag is meg­ed­ző­dött, hiszen a külföldi barangolásokon többször is olyan helyzetbe került, amely hatá­ro­zott­sá­got és erős akaratot követelt meg tőle a siker, vagy pedig egyszerűen csak a meg­me­nekü­lés érdekében. Ha vi­tázott, igyekezett rugalmasan kezelni a témát, más-más oldalról közelítve meg igazát. Ha viszont tudatában volt annak, hogy a tények mel­let­te szólnak, akkor hajlíthatatlannak mutatkozott. Ebből persze többször is tá­mad­tak nehézségei és kellemetlen­ségei, de gondolkodása ennek ellenére is racionális ma­radt, és tisztelőinek száma egyre gyarapodott. Ez a helyzet kezdett most is ki­ala­kul­ni az Elnöki Palota előtti téren.

– Mi nem élősködni akarunk, a probléma az, hogy a rendszer nem képes be­fo­gad­ni minket. Esélytelenek vagyunk, de miért?

– A rendszer egyre kevesebb aktív munkavállalót igényel. A tudományos technikai forradalom, a globalizáció…

– De akkor miért kell a nyugdíj korhatárt állandóan feljebb vinni? Akkor miért nem lehet a napi, vagy a heti munkaidőt csök­kenteni?

Ákos hangja egyre erősebbé vált, csak nehezen tudta magát fékezni. A vitázók kö­rü­li csoportosulás egyre nagyobb lett. A fiatal geológus mellett álló egyik tüntető, Ká­roly hangtalanul tárta szét a karját, ezzel fejezte ki egyetértését.

Károly két éve végzett a kultúrmérnöki szakon, és kezdetben egy útépítésen dol­go­zott. Különböző kimutatások elkészítését, anyagrendelést és más hasonlókat varr­tak a nyakába – viszont többször kint éjszakázhatott a szabadban. Ez valami ügye­let­féle volt. Egyetlen feladatként azt kapta, figyeljen, hogy el ne lopjanak valamit. Erre viszont alkalmas lett volna egy alapfokú végzett­séggel rendelkező éjjeliőr is.

Az egyetemen annak idején lelkesen hallgatta a társadalom­tudományi elő­adá­so­kat a technika és az emberi tényező összefüggéseiről, a globalizáció folya­matának fel­gyor­su­lá­sá­ról, és így tovább. Senkinek sem vallotta be, de egy kicsit már bánta, hogy annak idején nem valamelyik társadalomtudományi szakra iratkozott be.

A vitázók rövidesen egy furcsa jelenségre lettek figyelmesek. Alkalmi kereskedők és mindenféle ügynökök tűntek fel a téren. A piacgazdaság tehát itt is működni kezdett, a „láthatatlan kéz” éppen a hajszálrepedésekbe behatolva próbálta elrendezni a dol­gokat.

Az egyik árus vénabarát zoknikat, biopapucsokat, sőt bio­faliórákat próbált a fiata­lok­ra rátukmálni. Mások elektromos lombfúvókat kínáltak, de az elektronikában jár­tas tüntetők tud­ták, hogy az ilyen eszközök használata milyen veszélyekkel jár. Az áru­sok­ban a titkosszolgálat ügynökeit vélték felfedezni. A lombfúvók ugyanis a leve­gő cirkulációja következtében képesek voltak a beszédhangokat is beszippantani.

Az uniszex esőnadrágok viszont rengeteg vevőre találtak. Az első nap elteltével ugyan­is még mindig teljesen bizonyta­lan volt, hogy a tüntetés meddig fog tartani. Egyes csoportok azt híresztelték, hogy addig maradnak, míg a kormány a köve­te­lé­se­ket el nem fogadja. A szemfüles árusok így sikerrel sóztak rájuk néhány antiatka ágy­nemű­gamitúrát. Csak másnap döb­bentek rá, hogy a fű között nem élnek atkák. A pókok és más ha­sonló állatkákkal szemben viszont ezek a finom kikészítésű áruk teljesen hatástalanok maradtak. De kapható volt a téren zsebmik­roszkóp, borhőmérő, és digitális tolómérce is – LCD kijelzővel.

A környezetvédők aktivistái rágógumi eltávolító sprayt osztot­tak szét a tüntetők kö­zött, és heves vitába keveredtek az egyik árussal, aki csigacsapdák eladásával pró­bál­kozott. Nem messze a palota bejáratától horoszkópkészítő telepedett le két kisebb asztal mellé. Szorosan mellette egy gyorsbeszédű fiatalember SOLAC textil­borot­vá­kat kínált, valamint mikrózható teakiöntőket. Képes volt bármit egy napon belül be­sze­rez­ni. A testén lógó öt-hat mo­biltelefon szinte megállás nélkül jelzett.

Egy magánvállalkozó – diplomás parafenomen – két szelle­met kínált eladásra. Az érdek­lődőknek azt mesélte, hogy első lé­pésként két üres, virtuális palackot tett fel a világ­hálóra. Ezeket aztán egy különleges vírus segítségével eljuttatta arra a honlapra, ame­lyen a két, nemrégen elhunyt tudós publikált rendszeresen. Amikor a velük ké­szült felvételek ismét adásba kerültek, a szel­lemeket egy dugóhúzó segítségével gyor­san az üvegpalackokba tuszkolta. Közölte azt is, hogy a tudósok szellemi telje­sítmé­nyei­nek felhasználása a hatályos törvények értelmében nem számít plágiumnak. A hall­ga­tó­ság az eszmék szabad áramlásának egyik kitűnő példáját látta az adás-vétel meg­valósulásában.

A tüntetés harmadik napján rendőri egységek jelentek meg a tér minden oldalán. A ro­ham­rendőrök hosszú pajzsokkal és te­leszkópos nyéllel ellátott ágvágókkal voltak fel­szerelve. Az ollók helyére azonban grabanc-markoló, kézformájú kis készülékeket sze­rel­tek fel. Már első pillantásra látni lehetett, hogy ezek az elmés szerkezetek a tö­meg­ből való kiemelést szolgálják. A készülék az elfogottat egy üres zsákba ejtette, aki­nek aztán a zsákban futás szabályai szerint kellett a rendőrőrsig vezető utat meg­ten­nie.

Rövid várakozás után megindult a támadás. A tüntetők me­nekülési utakat kerestek, és többeknek sikerült is megtalálni a rendőrkordon gyenge pontjait. A rend őrei azon­ban gyorsan felis­merték, hogy a fiatalok melyik irányban akarnak kitömi. Csak később de­rült ki, hogy a Köztársasági Palota előtti tér díszei – kerti törpék, kedves kis állat­figu­rák – egyben mozgásérzékelők is voltak. Az irányító központ a beérkezett jel­zé­sek alapján vezé­nyelte a rendőri alegységeket. Néhány nappal a tüntetés feloszla­tása után terjedt el a városban a híres és sokak által felkapott szlo­gen: „Óvakodj a tör­pé­től!”

Ákos a külváros irányába kezdett el futni. A körülötte lévők közül többen is kö­vet­ték, egykori évfolyamtársai, barátok, új ismerősök, közöttük egy magas, szőke lány is. Az előző napon ismerkedtek meg az egyik heves vita közepette. Csilla nagyon fiatal­nak nézett ki, pedig már két éve elvégezte a Zenetudományi Akadémiát. „Soha sem fogsz megöregedni, a zene fiatalon tart! – mondta neki gyakran hetven feletti nagy­ma­mája. Ő is zenésznek készült, de csak a lelkes amatőrök sokaságát gya­ra­pí­tot­ta. Ami­kor unokáját az Akadémiára felvették, úgy érezte, hogy végül mégis ő győzött a sors­sal vívott háborújában.

Csilla hegedű szakon végzett. Minden próbajáték után azt ígér­ték neki a hatal­ma­sok, hogy majd értesítik, ha ürül hely a ze­nekarban. Gratuláltak kitűnő fel­ké­szült­sé­gé­hez, és máris az utcán találta magát.

Ákos és társai lendületből söpörték el azt a néhány együgyű rendőrt, akik útjukat pró­bálták állni. Talán nem is voltak olyan együgyűek, és ők is ugyanúgy utálták a rend­szert, mint a tüntetők. De még mindig jobb rendőrnek lenni, mint mun­ka­nél­kü­li­nek. Az is lehet, hogy eredménytelenségük oka a rak­tárosok hanyagságára vezethető vissza. Teleszkópos ágvágó helyett nyeletőfékes horgászorsóval ellátott hosszú boto­kat osz­tottak ki közöttük. A tévedés viszont csak az ütközés pillanatában derült ki, a nye­letőfékek felmondták a szolgálatot, és így az egész technika alkalmazhatatlanná vált.

A fiatalok rövidesen elérték az Animációtudományok Egye­temének hatalmas épületét. Nagyon régen, még a barokk korban épült, és eredetileg kolostornak szán­ták. Mint valami erődítmény emelkedett ki a környék villái és kisebb házai közül. Már sok éve az animáció-tudomány fellegvára volt, és falai közül sok híres animátor került ki. Többségük tengerparti szállodákban és különböző gyermekjóléti intézményekben he­lyezkedett el, a Bohóctanszék egykori hallgatói pedig a különböző társadalmi és állami intézményeknél kerültek fontos beosztásokba. Az üzleti életben szinte vadász­tak a végzős hallgatókra.

További kisebb csoportoknak is sikerült az épületet elérniük. A szorgalmi időszak be­fejeztével az egyetemen csak néhány iro­dai munkatárs tartózkodott, üres tanári szobák és más különböző helyiségek várták az érkezőket. A rendőrök folytatták volna az üldözést, de a bentiek még kellő időben elreteszelték a hatalmas és nehéz kaput.

Az ostromzár kezdetét vette.

2. Vesztegzár alatt

Megpróbálták igénybe venni és használni az egyetem különböző berendezéseit. De rövi­desen kiderült, hogy minden csak bank­kártyával működik – egy lehúzás és nyílik az ajtó, másik lehúzás, ki lehet nyitni a szekrényt. Viszont mindenhez más-más bank­kár­tyára volt szükség, és a helyzetet még az is nehezítette, hogy egy pénzintézeten belül több különböző típus is forgalomban volt. Mindenki rendelkezett valamilyen bank­kártyával, hiszen a készpénzfizetés már régen elvesztette eredeti funkcióját – a bank­jegyeket csak egy-egy ritkán használt szolgáltatásnál, meg az il­legális ügyleteknél hasz­nálták. Rövidesen kialakult a gyakorlat: az egyik kártyával például a bejáratot nyi­tot­ták ki, a másikkal meg a WC-t húzták le.

A különböző helyiségek birtokbavétele tehát a bankkár­tyák segítségével ment vég­be. Egymásnak vadidegen emberek verődtek tehát össze, hogy a szobában található be­ren­de­zé­se­ket és bútorokat működtetni tudják. A telefonok és a számítógé­pek igény­be­vétele legalább ilyen bonyolult volt. Ahol sikerült a komputereket beindítani, ott persze eszeveszett internetezés kezdődött. A telefonálást is igyekeztek gyorsan le­bo­nyolítani, mivel várható volt, hogy a hatóságok az összeköttetéseket előbb-utóbb meg­szakítják.

Az épületbe menekült tüntetők összetétele rendkívül vegyes volt – jelentős részük a diplomás munkanélküliek hatalmas táborából verbuválódott. A szolgáltatási szektor rohamos fejlődése az elmúlt évtizedek folyamán a legelképesztőbb szakirányokat hoz­ta létre, és a szakképzés többnyire a konjunktúra lefutása után is folytatódott.

A Központi Tudományegyetemen például alakult egy Esküvőszervezői Tanszék is, amely az évek folyamán sok ezer szakembert ruházott fel megfelelő tudással és szak­ismerettel. A házasodási hajlandóság azonban egy bizonyos idő után fokoza­tosan vissza­esett az országban, és így a diplomás esküvőszervező szakemberek munka­nél­kü­li­sé­ge is folyamatosan nőtt. A legutolsó felmérés szerint a 18-120 évesek között már csak 11,3% volt haj­landó házasságot kötni. Pusztító válság bontakozott ki a szak­mában és irodák ezrei mentek tönkre.

A házasodási válság természetesen az egyetemet is súlyosan érintette, különösen a poszt­graduális képzést, amelynek kereté­ben többek között az esküvőszervezés dok­to­ra cím is elnyerhető volt.

Ákos és Csilla a bankkártyák rendező elve alapján kerültek ugyanabba a tanári szo­bá­ba. Rajtuk kívül még négyen zsúfolód­tak be az egykori szerzetesi cellába, amelyet csu­pán két oktató részére alakították ki.

Ákos örömmel vette tudomásul, hogy előző napi vitapartnere, Károly is ugyanoda került. Mindketten azok közé tartoztak, akik az olykor vérig menő vitákban is elvek és nem személyek ellen harcolnak. Eszmét cserélnek, és nem a saját igazukról akarják a világot meggyőzni.

Mint később kiderült, egy másik társuk, Márton is mérnökként végzett, korábban a Tudatfejlesztő Eszközök és Berendezések Gyárában dolgozott. A szerződésben fog­lal­tak szerint üzem­szervezési feladatokat látott el, ez azonban a gyakorlatban csak a különböző segédeszközök karbantartását és javítását jelentette. A gyár be­ren­de­zé­sei olyan macskatápot állítottak elő, amely jelentősen megváltoztatta a házi ked­ven­cek tudatát, és ennek eredményeként megnyílt az út a tökéletes macska-egér-har­mó­nia kialakítására.

Kezdetben nagy kereslet mutatkozott a termék iránt, de ez később fokozatosan alább hagyott. Ezen a területen is súlyos válság alakult ki, számos kutató mérnök és szakember vesztette el munkahelyét.

Ágnes a Szépségbrókerek Szövetségének munkatársa volt. A Szövetség felügyelte a kozmetikai szalonok tevékenységét, különös tekintettel a női iszapbirkózásra, és en­nek bőrregeneráló programjára. Ez a gyógymód csak az utóbbi években vált álta­lá­no­san elfogadottá, de már egyetlen kozmetikai- vagy szépség­szalon sem engedhette meg ma­gá­nak, hogy kínálatából kima­radjon. (A programok egyben a szem­pilla­festé­kek tar­tós­sá­gát is tesztelték.)

Az iszapmenedzseri állás betöltéséhez két doktori fokozattal kellett rendelkezni, eze­ket balneológiából és szerves kémiából ír­ták elő. Az iszapmenedzser feladata a ke­re­ken másfél óráig tartó birkózásban a páciens legyőzése volt – ez nem mindig je­len­tett könnyű feladatot. Ágnes vegyész szakon végzett, már meg is véd­te egyik disszer­tációját, de mivel a második tudományos fokozat még váratott magára, egyelőre csak az iszapbirkózás színhelyei­nek takarításával bízták meg.

Demeter a pénzügyi tagozaton végzett, és a bankszakmát választotta. Már gyer­mek­korában kitűnt fejszámoló tehetsé­gével, középiskolásként pedig mindig betéve tud­ta a különböző nemzeti valuták aktuális árfolyamait. A külföldi nyaralásra in­duló ro­ko­nok, barátok és ismerősök tőle kértek tanácsot pénzü­gyeik intézésére. Az egye­te­met is kitűnő eredménnyel végezte el, és hamarosan gyakornoki állást kapott az egyik bank­ban. A fizetés ugyan meglehetősen szerény volt, de a kilátások annál bizta­tób­bak. Már a második héten beosztották info-szolgának. Egy prospektusokkal gaz­da­gon megrakott pult mögé állították a bejárati ajtó mellett, és azt a feladatot kapta, hogy minden belépő embert szólítson le.

A „Miben segíthetek?” című nyájas mondat elhangzása után kikerülhetetlen szó­ára­datot zúdított a potenciális kliensekre, is­mertetve az éppen aktuális befektetési for­má­kat, a sávos kama­tozás előnyeit, valamint számos más banki ügyletet. Ha mindez le­pat­to­gott a gyanútlanul belépő áldozatról, akkor vonultatta fel a nehéz tüzérséget, vagy­is a virtuális malacpersely koncepcióját, amely minden más befektetési formával szem­ben a legnagyobb hozamot kínálta.

Az illumináció állapotából lassan magukhoz térő ügyfelek több­nyire csak ván­szo­rog­va voltak képesek az ügyintézői pultokig tartó rövidebb-hosszabb utat megtenni. De­me­ter azonban so­hasem csapta be az embereket, nem közölt hamis információkat, nem erőszakoskodott a kliensekkel, csak mondta és mondta. Reggeltől késő dél­után­ig. A következő héten azon vette észre magát, hogy egyre jobban hadar, nem tart szüne­teket a monda­tok között, a kevésbé fontos részeknél elhalkul a hangja, és mere­ven nézi a vele szemben álló személy valamely ruhadarabját – ez hölgyek esetében kínos helyzetekhez vezetett.

A három hónapi próbaidő után az utcán találta magát. Onnan már egyenes út vezetett a facebookon meghirdetett tüntetésre. Véletlenül került a szobában tar­tóz­ko­dók közé – csak ő tudta bankkártyájával a szellőztetőt beindítani.

A szobatársak megpróbáltak a körülményekhez képest ké­nyelmesen el­helyez­ked­ni. De ennél most sokkal jobban érdekelte őket az, hogy a többiek hol vannak, mit csinálnak, valóban el­lenállnak-e a kapuk a rendőrség várható rohamának.

A tüntetők jelentős része az aulában telepedett le. Sokan ismer­ték már egymást vala­hon­nan, néhányan viszont meglehetősen idegenül mozogtak a tömegben. Némelyek ön­ként vállalták a figyelőszolgálatot, riadóra azonban eddig még nem került sor.

Az előadói asztalnál Zsolt, a fényszennyezést kutató mérnök ragadta magához a szót. Erős hangja és mondandója rögtön fi­gyelmet keltett.

– Mit képzeltek? Csak fesztelen bulizás volt mindaz, ami három napon át zajlott? Munkát akarunk, a végzettségünknek megfelelő, értelmes munkát! Nem azokkal állunk szemben, akiknek már van munkahelyük és ragaszkodnak is hozzá, hanem a rend­szerrel, amely zsinórban gyártja a felesleges embereket.

A hangos kiabálások rövidesen megszűntek, csak halk züm­mögés hallatszott a te­rem­ben. Zsolt folytatta beszédét: – Küldöt­teket kell választanunk, akik az egyes szak­irá­nyokat képviselik és képesek a hatalommal eredményes tárgyalásokat folytatni.

Általános helyeslés hallatszott. – Rendeződjünk el! – kiáltotta valaki. Meg­kez­dő­dött a végzettségek és a szakmák szerinti cso­portosulás. Zsolt pedig az órájára pillan­tott és dörgő hangon közölte: – Másfél óra múlva újra itt találkozunk!

A kisebb helyiségek perceken belül gyűléstermekké alakultak át. Pontokba szedték a szak­mai problémákat és követeléseket, majd sor került a csoportok képviselőinek meg­válasz­tására.

A városban található ruhaklinikák elbocsátott fiatal munkatársai sztetoszkóppal a nya­kukban jelentek meg. Felhívták a figyelmet az utcákon bolyongó, rongyos em­be­re­kre, és követelték, hogy az állam az eddiginél lényegesen több ruhaklinika műkö­dé­sét tá­mogassa. Ezzel a fiatal szakemberek munkanélküliségét is csök­kenteni lehetne.

Az államigazgatás területén dolgozó, illetve dolgozni kívánó fiatalok csoporto­su­lá­sa látszott a legnépesebbnek. Kezdetben a HSZSZE, vagyis a Hajléktalanadót Szedők Szak­mai Egyesü­letének tagjai vitték a szót. Egyik vezetőjük azt fejtegette, hogy a mun­kában állók rendkívül nehéz körülmények között dol­goznak, mivel a hajlék­ta­la­nok állandóan változtatják tartózkodá­si helyüket, és csak ritkán rendel­keznek bank­kár­tyá­val, illetve készpénzzel. A büntetések behajtására csupán egyetlen elfogad­ható meg­oldás kínálkozik: jelzálog bejegyzése azokra a közterü­letekre, ahol a hajléktalanok leg­gyakrabban időznek. A szónok azt is megemlítette, hogy az intézkedéseket bi­zo­nyá­ra évekig tartó perek követik majd az adóhivatal és a közterületek tulaj­do­no­sai, vagy­is az önkormányzatok között.

A vitában az ökumenista futorológia művelői is szót kértek. Rá­mutattak, hogy az egy­re erősödő elosztási törekvések, valamint a máris szűkülő természeti erőforrások di­ver­genciája fogja a jövőt meghatározni. Az emancipációs ideológia szét­töre­dezé­sé­ről is beszéltek, és megállapították, hogy az egy-egy felekezetben, vagy szervezetben el­szi­getelten lefolytatott viták nem sokat segítenek a jövő problémáinak meg­ol­dá­sá­ban.

A gasztronómiai tudományok képviselői konkrét javaslatokkal igyekeztek a fia­ta­lok munka­nélküliségét csökkenteni. Mogyi-bogyi soft konyhák tömeges felállítását követelték, az egyszer használatos grillsütők mind szélesebb elterjesztését, és a gyilkos szójamezők azonnali felégetését. Ők teljes mértékben támogatták az üzleti körök egyszerű, de annál hatásosabb jelszavát:

Nem gondolkodni! Fogyasztani!

A leghevesebb viták a kulturális szekcióban alakultak ki. Elbo­csátott újságírók, mű­veik megjelentetésére hasztalanul váró írók és költők, állástalan színészek és zené­szek jöttek itt össze. Csak abban értettek egyet, hogy társadalmunkban az elmúlt év­tize­dek­ben egyfajta tudati atomrobbanás ment végbe.

A jelenlevő állástalan újságírókat főleg a média napjainkra ki­alakult helyzete érde­kel­te, vagyis a verbális jelen. A kanti esz­tétika prostituálódásának a tényét ők is el­is­mer­ték, de a média elfajzását nem tekintették törvényszerűnek. Az interperszonális kap­cso­latok kóros állapotában látták a probléma lényegét.

Megváltozott a verbális jel helyzete – állapította meg több író is, míg a jelen levő költők az ezoterikus implikációk hanyatló ten­denciájára mutattak rá. Később azonban egyre inkább a társadal­mi recepció kérdése került a hozzászólások fókuszába.

Az előadóteremhez vezető folyosón két fiatal költő rontott egymásra hangos üdvözlő szavak kíséretében.

– Szia, Márton! Már ezer éve nem láttalak. Mi van veled?

– Én is ugyanezt kérdezem, Dániel!

Márton és Dániel régóta barátok voltak, de a sors az utóbbi években más-más irányba vetette őket. Márton befutott költő lett külföldön Martin de Pogaccio néven, és Ökörte című versével el­nyerte az egyik uniós ország Irodalmi Akadé­miá­já­nak nagy díját. Idehaza csak egy-két költeményét sikerült publikálnia, és ezt felettébb mél­tat­lan­nak találta. Ezért csatlakozott a tüntetéshez, és a menekülőkkel együtt került az Animációtudományok Egye­temének erődszerű épületébe.

Dánielnek két verseskötetét is kiadták idehaza, de még mindig messze volt az elismertség azon fokától, hogy egyrészt verseinek tiszteletdíjából éljen meg, másrészt pedig, hogy valamelyik irodalmi lapnál legalább egy nyomorult segédszerkesztői állást harcoljon ki magának. Lírájának fő vonulata a társadalomban végbemenő ökör­tösö­dési folyamatok bemutatása volt. Játszi könnyedség, ugyanakkor mély hivatásrendiség jellemezte stílusát.

Osztálytársak voltak a gimnáziumban, és már akkor elkötelez­ték magukat a líra mellett, nem utolsósorban pedig az ökörtösödés eszmeiségének a megéneklésére.

Pillanatnyilag úgy nézett ki, hogy a két fiatal költő versengésé­ben Martin de Pogaccio Ökörte című verse a befutó, hiszen eddig hatvannyolc nyelvre for­dí­tották le, de ez korántsem tette Mártont önhitté. Csupán azt fájlalta, hogy az el­is­me­rést épp hazájában tagadják meg tőle. De mennyi ilyen példa található az egyes nem­zetek irodalmában! A beszélgetés folytatódott:

– Mire számítasz, Márton? Enged-e a kormány a követe­léseknek, vagy pedig úgy szétvernek minket, hogy sohasem ta­lálunk egymásra?

– Egy mélyről jövő szemléleti azonosulásra lenne szükség a kor­mány és a tüntetők között. Véglegesen le kell számolni a prole­tár­kultúra lappangó mételyével, és egy pozitív irányultságú exibicionizmust kell a költészetben megvalósítani.

– Azt hiszem, igazad van. Egy finoman átszüremlett individua­lizmusra van most szükség ebben a posztmodern útkeresésben. Hallgasd meg legújabb szösszenetemet:

Lógok a halál peremén
Szívemben ordenáré dalok gyúlnak
Győzelem volt ez mégis és nem balga tett
Hőssé vált a lelkem de szívem petyhüdt lett

– Gratulálok! Egészen eredeti, bár a második sor emlékeztet valamelyik költőnkre. No, semmi baj, ez a vers úgy zseniális, aho­gyan megírtad. Ma reggel én is hozzá­kezd­tem egy új költemény­hez, de még csak az első két soránál tartok:

Siketfajd ült lelkemre
Botlani szárnyán nem merek…

– Ó, gratulálok, Márton! Remek jó az indítás, majd összejön a többi is.

Az órájukra pillantottak. Nem akartak a küldöttválasztásról lemaradni.

A teremben éppen egy fiatal író és műfordító ragadta magához a szót. Fogadó a hét salátához című történelmi regényével néhány évvel ezelőtt komoly sikert ért el, de műfordítóként megbu­kott. Lope de Vega egyik kevésbé ismert drámáját ültette át ma­gyarra, de a színmű címét és a szerző nevét valahogyan össze­keverte: a dráma Lopna, de vége címmel került ki a keze alól. Már nyomtatták a színházi plaká­to­kat, amikor a Kulturális Miniszté­rium egyik gyakornoka a szerencsétlen tévedést fel­fedezte.

Az említett történelmi regény szerzője a gyűlésen éppen azt fejtegette, hogy sem­mi értelme sincs a polgárpukkasztásnak, amit többen is javasoltak. A polgárok egy része már régen szétpuk­kadt, a többiek pedig egyáltalán nem pukkadnak, bármit is mon­dasz, vagy írsz!

A Fiatal Drámaírók Szövetségének egyik jelenlevő vezetőségi tagja mint egy jól fel­fegy­verzett páncélos rohangált a beszélgetők között. Széttiport mondatok, ketté­vágott szavak maradtak utána, de a földön is több elnyesett szótag hevert. Ellenkező véle­ményen volt.

A helyzet szinte már a végsőkig fokozódott, amikor egy csinos, vékony lány hívta fel magára a figyelmet. Mintha pilleszárnya­kon repült volna, úgy libbent fel az elő­adó­terem tanári asztalára. Mindenki elhalkult, ő pedig testhezálló fekete mezben, lábujj­hegyen állva jelentette ki, hogy a klasszikus balettnek már annyi, el kell temetni, a kardio-baletté a jövő!

A jelenlevők többsége tudta, hogy ez az új mozgásforma a balett és az aerobik össze­házasításával jött létre, célja pedig a mozgáskultúrán alapuló zsírégetés. A fiúk áhítattal követték a fiatal lány kecses mozdulatait.

– Ezt is felvesszük a követelések közé! – kiáltotta egy erőteljes férfihang.

A küldöttgyűlés kezdetéig hátralevő néhány percben a szerződésnélküli televíziós rendezők és műsorvezetők kapták meg a szót. Szóvivőjük egy meglehetősen jól ismert személyiség volt. Ő vezette mintegy másfél éven át a Miből lesz a cserebogár, no meg a pornósztár? című nagysikerű tv-sorozatot.

Az volt a véleménye, hogy a pályakezdő fiatalok alul­fog­lal­koz­tatottságát a szak­má­ban csak úgy lehetne megszüntetni, ha sok­kal több show-műsor készülne, és a sze­rep­lő­ket a műsorvezetők és riporterek közül választanák ki.

– Elegem van az amatőrökből! – üvöltötte, és a többség egyet is értett vele.

A küldöttek delegálása ebben a szekcióban is ökölharcig menő vitákban, de abszolút demokratikusan ment végbe.

3. A Forradalmi Bizottság megalakítása

A küldöttek percnyi pontossággal érkeztek az egyetem aulájába. Mivel a gyűlést a bázisdemokrácia szabályai szerint kívánták le­folytatni, nemcsak a küldöttek, hanem az érdeklődők is helyet foglalhattak a teremben. Többnyire a bejárati ajtók közelében he­lyezkedtek el.

A gyűlés megnyitásának feladatát a közismert celeb és tv-műsorvezető vállalta. Szé­lesre tárt karokkal üdvözölte a kül­dötteket és valamennyi jelenlevőt. Mindent el­söp­rő fellépésével azonban éppen az ellenkező hatást érte el, a levezető elnöki tisz­tet vé­gül nem ő nyerte el, hanem a magabiztos és eredményesen vitázó geológusunk, Ákos.

Ákos már a téren is elismerést váltott ki környezetében. A viták­ban nemcsak lé­nyeg­látó képességét mutatta meg, hanem széles műveltségéről is tanúbizonyságot tett. Szek­ciója a kisebb cso­portosulások közé tartozott – talán ez is belejátszott abba, hogy a többség éppen őt választotta meg. Károlynak és Csillának sike­rült az első padban helyet találniuk, a többi szobatárs valahol a tömegben forgolódott.

A fiatal geológus rögtön rátért a lényegre. Akik ismerték, nem lepődtek meg, hi­szen egyenes, szókimondó embernek tartották, és ebben a helyzetben is ezt várták el tőle.

– Ez a rendszer csak a felső tízezernek képes jólétet teremteni, a társadalom két­har­ma­da nyomorog, vagy attól retteg, hogy mikor veszti el a munkáját, és süllyed le a nyo­morgók szintjére. Az ország tele van túlképzett fiatalokkal, akiknek egyre kisebb lehe­tőségük nyílik arra, hogy önálló életet kezdjenek, hogy a tár­sadalom munkából élő, megbecsült állampolgáraivá váljanak. Ma már eljutottunk oda, hogy a ki­zsák­má­nyolt­ság is privilé­giummá vált a leszakadt tömegek szemében, mert ez az állapot még mindig jobb, mint munkanélküliként kódorogni, különböző megaláztatásokat eltűrni, és teljes kiszolgáltatottságban élni.

Az elhangzott mondatok rendkívüli hatást keltettek. Többen felugrottak a helyük­ről, jelszavakat skandáltak, majd heves viták­ba keveredtek a mellettük ülőkkel. Leg­töb­ben úgy gondolkodtak, mint Ákos, csak nem tudták magukat ilyen világosan kifejezni. Valaki azt követelte, hogy alakítsanak Forradalmi Bizottságot.

Ákos ismét magához ragadta a szót: – Ha megszavazzátok, ak­kor a küldöttgyűlés Forradalmi Bizottsággá alakul át!

A magasba lendülő kezek egyértelművé tették az igent. Ákos lett a bizottság elnöke. Zavarban volt, mivel eszébe sem jutott, hogy bármilyen tisztségre törekedjen. Az események sodrásával azonban nem akart szembefordulni, és fejbólintással kö­szön­te meg a bizalmat.

– Először is össze kell állítanunk azokat a követeléseket, ame­lyekkel a tárgyaló de­le­gációt ellátjuk. A küldöttségnek haladék­talanul szót kell értenie a kormánnyal, majd a parlamentben is fel kell szólalnia. Igazságos ügyért, a jövőnkért harcolunk, nem veszít­hetünk ebben a csatában. Világossá kell tennünk, hogy az országban a gaz­da­sági fellendülés ellenére is a jóléti állam felszámolása folyik. Mit ér a gazdasági mu­ta­tókkal alá­támasz­tott növekedés, ha ez a fiatal generáció esélytelenségével, majd ké­sőb­bi el­nyo­moro­dásával jár együtt? Egyébként sem az esztelen fogyasztás a célunk, ha­nem az élet­feltételek állandó javítása.

A küldöttek egyes csoportjai már az előzetes megbeszéléseken kialakították a rendszerrel szembeni bírálatukat, valamint követe­léseik java részét.

Megkezdődtek a hozzászólások.

– Én a digitális bennszülöttek nevében beszélek. Mi már eb­ben a kultúrában nőt­tünk fel, a digitális beszéd elsajátítását az óvodában kezdtük. A Központi Tudo­mány­egye­te­men a legma­gasabb szinten foglalkoztunk a programozással, és képesek va­gyunk például egy teljes vállalat irat- és dokumentumkezelő rendszerét is kiépíteni. Még­is a legprimitívebb munkára oszta­nak be minket, ha egyáltalán felvesznek vala­melyik vállalathoz. El kellene érnünk, hogy szakmai előmenetelünket szerződésben biz­tosítsák, és egy világos, áttekinthető pályaképet kapjunk.

Ákos és a két mellé megválasztott alelnök szorgalmasan jegyze­telt. Másodikként a ze­ne­művészek szekciójának vezetője jelent­kezett hozzászólásra. Elmondta, hogy a ze­né­szeket már csak egy-egy alkalomra, és egy-egy koncertre szerződtetik. Meg­szűn­tek az állandó szimfonikus zenekarok, valamint az opera együttesek is. A zenészek tulaj­donképpen abból tartják fenn magukat, hogy különböző mellékfoglalkozásokat űznek. Boldogok lehetnek azok, akik olyan munkákhoz juthatnak, mint például az akuszti­kai környezet kifehérítése. Az akusztőrök munkája azonban nem más, mint pri­mitív éjszakai őrjárat. Nemrégen bevezették, hogy csak a partitúrában jelzett hang­mennyiség lejátszásáért fizetnek, és azt mondták, hogy így végre megvalósul az igaz­ságos bérezés. A hegedűs most valóban többet keres, mint a harsonás, vagy az üst­dobos. Ha azonban az utóbb említett kollégák egy kicsit job­ban akarnak élni, akkor meg kell tanulniuk például oboázni vagy piccolón is játszani. A piccolót egyébként már senki sem vállal­ja, mivel elég ritkán szólal meg. Képtelenség megélni belőle. A muzsi­kusok tehát a régi állapotok visszaállítását követelték, il­letve olyan zenedarabok műsorra tűzését, amelyekben valamennyi hangszer egyszerre és folyamatosan játszik.

A biokultúra tagozat szónoka erős felütéssel kezdte:

– Vegyük tudomásul, hogy a biológia nagyhatalom! Nem ér­demes harcolni ellene, bár kicselezni talán lehet.

Levezette, hogy a biológia tudományának műveléséből egyene­sen következik a bio­kultúra kivirágzása is, és ennek támoga­tásával hihetetlen sok új munkahelyet le­het­ne létrehozni. Utalt a bioszafarik számának felfuttatására, látványdisznótorok meg­szer­ve­zé­sé­re, befejezésül pedig a hallgatóság figyelmébe ajánlot­ta Bio­csatan­golások című új művét.

A biokultúra tagozathoz lazán kapcsolódó Autonudisták Szer­vezete is kapott egy felvillanásnyi időt. Nudista tanfolya­mok szerevezését ajánlotta jól felkészült fiatal munka­társakkal, akik mindenekelőtt a fürdőruha nélküli csípőmozgásokat és a védő­krémek szakszerű használatát sajátíttatnák el a résztve­vőkkel. Ezeket a javaslatokat is fel­vették a követelések sorába.

A felszólaló fiatal közgazdászok – mint várható volt – egymás­nak homlok­egye­nest ellentmondó álláspontokat fejtettek ki. Szinte mindegyikük más-más köz­gaz­da­sá­gi iskolát képviselt, s egyetértésükre még a leglényegtelenebb témákban sem lehetett szá­mí­tani. Néhányan a feszes állami gazdálkodás mellett tették le voksukat, de messze­menően óvtak az inflációs célkitűzések alul­lövésének kockázatától, míg mások a befektetői bizalom erősítésének a hívei voltak, de a növekedést csak az infláció bi­zonyos fokú felpörgetésével tudták elképzelni. Voltak közöttük olyanok is, akik a bruttó hazai össztermék növelésének szempont­jából rendkívül nagy jelentőséget tulaj­doní­tottak a gyönyörgyár­tás felfuttatásának, a levegő és a naplemente árusítás mielőbbi bevezetésének.

Egyvalamiben azonban kétségtelenül egyetértettek. Valamennyien úgy vélték, hogy csakis saját javaslatuk elfogadásával vá­lik lehetővé a fiatalok munka­nél­küli­sé­gé­nek rövid időn belüli jelentős csökkentése.

Több rövid hozzászólás is elhangzott a Forradalmi Bizottság ülésén, és számos új javaslatot vettek fel a követelések sorába. Egy kinezológus például egyedülálló mód­sze­rének törvényileg történő bevezetését javasolta a lelki blokkok eltüntetésére és a kü­lön­böző életmacerák feloldására.

Akadt olyasvalaki is, aki az intelligens szennyvíz mérésére egy jól bevált, régi mértékegységet ajánlott, a rahedlit.

Egy vámpírológus – a vámpírológia doktora – tudományának széleskörű elter­jesz­té­sét követelte. Javaslatát azzal indokolta, hogy amíg valaki a vámpíroktól retteg, ad­dig sem foglalkozik a tőkemegtérülés problémáival. Utalt Drakulára is, aki posz­tu­musz elnyerte a Vámpirológus Világszövetség lovagkeresztjének arany fokozatát.

Egy címzetes óvónő a csecsemők büfiztetésének új módszerét kívánta a köve­te­lé­sek listájára felvetetni, az Animátorok Szövet­sége pedig határozottan kiállt az ani­má­tori szakmában dolgozó női kalózok emancipációja mellett.

A Forradalmi Bizottság a jegyzőkönyv megfelelő formába ön­tését az egyik fiatal köl­tőre bízta, aki bökversek írásából tartot­ta fenn magát. A dokumentum mindössze egy mondatból állt: A résztvevők közös érdeklődésre számot tartó témákat vitattak meg.

A tárgyaló küldöttség összeállítását a háromtagú elnökségre bízták, és arról is dön­töt­tek, hogy kitörést kísérelnek meg, amennyiben a hatalom képviselői a küldöttekkel nem hajlandók tár­gyalni.

– A forradalmat az utcára helyezzük át! – kiáltották többen is.

4. Kitörési kísérlet

Az egykori kolostori cella hat lakója ismét együtt volt. Ákos kissé levertnek látszott, a gyűlés ugyanis nem egészen az ő elképzelése szerint zajlott le. Minden jól indult, si­ke­rült magával ragadnia a jelenlevőket, jöttek a jobbnál jobb javaslatok, aztán fel­hígult az egész, megjelentek a kicsinyes egyéni érdekek. Csilla mellé ült, vigasztalni pró­bálta. Ő nem szólt hozzá a vitához, pedig tehette volna, hiszen átélte, átérezte mind­azt, amiről a többiek beszéltek. Úgy gondolta azonban, hogy okosabbat ő sem tudna mon­dani, mint Ákos és a többi felszólaló.

– Hidd el, csak összefogással tudunk bármit is elérni. Az sem baj, ha minden hü­lye hozzánk csapódik, a vámpirologustól a kinezológusig. Ennyivel is többen va­gyunk.

– Nem akarok én semmilyen vezető szerepet sem játszani, de képtelen vagyok a meggyőződésemből engedni, meg dilettán­soknak adni át a terepet.

– Jól beszéltél. Egyetlen szavadat sem kell visszavonnod. A hata­lom már annyi­szor becsapott minket, hogy nincs más út a szá­munkra, mint a lázadás. Be kell tör­nünk a parlamentbe, a képük­be kell vágnunk, hogy minket a saját sorsunk érdekel, és nem a pénzügyi egyensúly kényes helyzete.

A beszélgetésre a többiek is felfigyeltek. – Én a békés meg­oldások híve vagyok, – mond­ta Károly, de ha kell, akkor meg­verekszem a rendőrökkel, és szétverem a tisz­telt törvényhozók pofáját. Egyszer a liberálisok tobzódnak és mindent szabadjára en­ged­nek, aztán jönnek a ki tudja micsodák, és ők is csak minket szorongatnak. Pedig sem­mi mást nem akarunk, mint a tudásunk­hoz méltó munkát kapni és emberi életet élni.

Márton is beszállt a beszélgetésbe: – Értelmes mérnöki munkára vágyom, nem pedig olyan berendezések tisztogatására, melyek a macskák tudatát próbálják külön­le­ges tápszerek gyártásával be­folyásolni. Milyen harmonikus lenne az élet, ha a munka­adók és a munkavállalók tudatát is különleges macskatáppal fejleszthet­nénk tovább.

Demeter, az egykori info-szolga a fejét rázta: – Akkor is ugyanaz történne, mint most. A munkaadó feldob egy pénzérmét és azt mondja: ha fej, akkor én nyerek, ha írás, akkor te veszítesz! Ez a mindenkori munkajog alaptörvénye.

Csak Ágnes nem szólalt meg. A frizuráját igazgatta, és ez teljes fizikai és szellemi ere­jét lekötötte. Ő egyébként apolitikusnak tar­totta magát, és csak azért ment el a tün­te­tés­re, mert fiatal kollégái mind kivonultak. Nem a követelések teljesülésétől vár­ta sorsa jobbrafordulását, hanem szépségében és szakmai tudásában bí­zott. Ennek egy­szer össze kell jönnie – gondolta. Forradalommal vagy nélküle, az már részlet­kérdés.

Ákos valami különös ragyogást fedezett fel Csilla szemében. Egyre nagyobb ér­dek­lődéssel figyelte a lány arcát. Párbeszéd volt ez, szavak nélkül. Bosszantotta, hogy eddig nem foglalkozott vele kellőképpen. Kereste a témaváltás lehetőségét, majd bi­zony­ta­la­nul megszólalt: – Nincs itt a hegedűd? Játszhatnál nekünk va­lamit.

Csilla megérezte a közeledést. Zavartan az ablak felé nézett, majd erőltetett maga­biz­tos­sággal válaszolt: – Éppen most felej­tettem otthon. Rendkívül sajnálom.

Mindannyian nevettek. A többiek is észrevették valamit az in­duló kapcsolatból. Demeter, vagyis Döme törte meg a csendet kis idő múlva. – Elnézést, keresek valami kaját – és kiment az ajtón.

– Megnézem, hogy mi van a kapunál – mondta Márton, és ő is eltűnt.

– Körül kellene nézni a házban, a fiúk talán már le is tisztázták a követeléseket. Egy félórán belül elindíthatjuk a küldöttséget – szólalt meg Ákos.

– Veled tartok – válaszolta rá Csilla.

Az egyetem épületét körülvevő csend meglehetősen gyanús volt, a rendőrség vissza­húzódása pedig érthetetlen.

– Tudják, hogy rengeteg támogatónk van, ezért nem mernek keményebben fellépni – állapította meg Zsolt.

– A probléma csak az, hogy két nap múlva mindannyian éhen halunk. A tan­szé­kek hűtőiben csak uzsonna maradékokat talál­tunk – mondta az egyik fiú.

– Csak ne légy kishitű, barátom! – intette le Márton.

A küldöttek rövidesen elhagyták az épületet. Már az első sarkon rendőrök gyűrűjébe kerültek, de ez nem lepte meg az egyetem ablakaiból figyelő társaikat.

Az idő telt, továbbra is valami csend és nyugalom szállta meg az egykori kolostor épü­letét. Mindenki a másiktól várt in­formációkat. Mintegy félóra elteltével azonban futó­tűzként ter­jedt el a hír, hogy mindent kikapcsoltak. Az internetet, a telefo­nokat, a telexeket, a víz is már csak vékony csíkban csordogált a csapokból.

Ákos és a Forradalmi Bizottság két alelnöke izgatottan járta végig a szobákat és ter­meket, de a válasz mindig ugyanaz volt: mindent kikapcsoltak.

A hadiregula ilyen esetekre a riadóztatást írja elő, és ez itt sem történhetett más­képpen. Az utolsó képanyag, amit még sikerült a Központi Televízióban elcsípni, egy hirdetés volt: Party-szervezés most féláron! – név, cím, telefonszám…

A legtöbben úgy vélték, hogy az elhangzott szöveg az egyik rendőri alegységnek szóló titkos üzenet volt, és a támadás min­den pillanatban megindulhat.

A vezetőség döntése perceken belül megszületett. Ki kell törni, mielőtt még a rendőrség az épületet lerohanja!

Mindenki a bezárt kapu előtt tolongott. Ákos szorosan fogta Csilla kezét, nem akart tőle elszakadni. Valami különös mámor kezdett eluralkodni rajta. Még egy utolsó pillantást vetett az egykori ko­lostor udvari homlokzatára és döbbenten olvasta a meglehetősen nagyméretű feliratot:

Vagy csak a képzelete játszott vele? Hirtelen megnyílt a vaskos kapu és vala­mennyien kitódultak az utcára. Rendezetlen me­nekülés volt ez, akárcsak korábban a tér­ről.

Már az első keresztutcánál többszörös rendőrsorfalba ütköztek. Hosszú pajzsok és fénygumibotok fogadták őket. Az utóbbiak különösen veszélyesek voltak, mert azon­nal lebénították az áldo­zatot, aki aztán képtelen volt a további védekezésre. El­kez­dődött a kilátástalan harc. Az elszántabbak ugyan rendelkeztek néhány irodai fegy­ver­rel, hosszú­szárú ollóval, seprűnyéllel és más ha­sonló eszközökkel szerelték fel ma­gukat.

Az egyetlen menekülési lehetőséget ismét csak az Animációtu­dományok Egye­te­mé­nek épülete kínálta. Megkezdődött a visszavonulás. Többen már a földön fet­reng­tek, de a fürgébbek teljes erőbedobással rohantak a menedéket nyújtó falak felé. Ákos és Csilla egy kicsit lemaradt a többiektől, és ez végzetes hátránynak bizonyult. Az egyik rendőr a pajzsával erősen oldalba találta Csil­lát, aki a mellette álló díszkút ká­vá­jára zuhant és súlyosan megsé­rült. Az üldöző közben egy másik menekülő után ve­tet­te magát, és így Ákos el tudta vonszolni onnan az erősen vérző lányt.

Az utolsó pillanatban ugrottak be a hatalmas kapun, amely döngve azonnal be is zárult mögöttük. Egyelőre megmenekültek.

5. A harc folytatódik

Ketten is húzták-vonszolták Csillát a kis szoba felé. Ereje elhagy­ta, feje erősen vér­zett, a halánték feletti seb pedig meglehetősen szélesnek látszott. Az egyik íróasztalra fek­tették. Ákos kétségbeesetten kiabált orvos után, de a káoszban senki sem hallotta a hang­ját. Kirohant a szobából, hogy saját maga nézzen körül a fiatal diplomások kö­zött. Döme kötszer, vagy valami hasonló anyag után kutatott a polcokon és a szek­ré­nyek­ben.

Ákos végre talált egy lányt, sztetoszkóppal a nyakában, de rögtön kiderült, hogy textilmérnök, az egyik ruhaklinika alkal­mazottja.

– Ismersz közöttünk orvost, vagy orvostanhallgatót?

– A fiatal orvosok már mind külföldre szerződtek, az itthon maradottak pedig leg­jobb esetben is csak segédápolóként tudtak elhelyezkedni valamelyik kórházban. A napi munka mellett he­tente öt éjszakai ügyeletet is vállalniuk kell, különben kirúgják őket. Nem hiszem, hogy bárki is eljött volna közülük a tüntetésre. Szabadidejükben egy­folytában alszanak.

– Akkor mit tanácsolsz? A barátnőm súlyosan megsérült, ten­nünk kellene valamit.

– A sztetoszkópomat kölcsönadhatom – tárta szét a karjait a lány.

Ákos rohant tovább.

Az aulában közben mind többen verődtek össze. A szót Márton, a glaciológus, vagy­is jégkutató ragadta magához, miután széles könyökével gyorsan utat tört magá­nak a tömegben. Számára ez nem volt olyan nagy feladat, mint gondolnánk, ő volt ugyan­is az előző évi Tolakodási Nagydíj győztese.

– Átgondolatlan, ostoba akció volt ez a kitörés – harsogta. A pánik nem jó tanács­adó! Olyan ez, mint amikor a gleccserek borjadznak. Nem lehet csak úgy egyszerűen leomlani!

A váratlan hasonlat mindenki figyelmét felkeltette. Többen is próbáltak hozzá­szól­ni az elhangzottakhoz, de csak szófoszlányok törtek át a sorokon: „Hiányzott az adekvát kommunikáció!”, „Nem voltak világosak a fő desztinációk!”, „Az inter­per­szo­nális rugalmasság elégtelensége okozta a sikertelenséget!”, „Elmulasz­tottuk a desz­ti­nációs menedzsment megválasztását!”

Márton basszusa remegtette meg ismét a levegőt: – Nem vitás, hogy a kormány szo­ciológiailag botfülű. De még azt sem fogják fel, hogy nemcsak termékekre van szük­sége az emberiségnek, hanem a biológiailag fenntartható környezetre is. Nem látszat­nép­szava­zások­ra van szükség, amelyeket csak akkor ismernek el érvényesnek és ered­ményesnek, ha a jogosultak 110 %-a megy el szavazni és legalább 105 %-a igent mond a feltett kérdésekre. Ho­gyan lehetséges ez egyáltalán? – Kérdeztem múltkor egy lakos­sági fórumon. Tudjátok-e mi volt a képviselő válasza? „ A nép olykor képes meg­sokszorozni az erejét! Voltak már erre példák a történelemben.”

Károly ugrott fel: – Ugyanott tartunk, mint a kitörés előtt. A kormány és a par­la­ment érzéketlen a szociális problémák és a fiatalok sorsa iránt. Most azt kell el­dön­te­nünk, hogy mit tegyünk! Hogyan mozgósítsuk a támogatóinkat, miként zavarjuk el a kor­mányt és a parlamentet?

A Multiperszonális Ifjúsági Társulás elnöke is jelezte, hogy szót kér. – A leg­na­gyobb hibánk az, hogy szervezetszociológiai komp­lexusokban szenvedünk. Folyton folyvást arra törekszünk, hogy színfalak mögötti megállapodásokat kössünk, és ha egy téma már le van vajazva, többé nem foglalkozunk vele tovább. Mintha a problémák ezt követően maguktól megoldódnának. Javasla­tunk az, hogy levelekkel bombázzuk a hivatalokat, a kormányt, az államelnököt és így tovább. Jóllehet az alkotmányt 120 évre titkosították, de tudjuk, egyik paragrafusa minden intézménynek kötelességévé teszi, hogy az ilyen leveleket 15 éven belül meg­válaszolják. Amennyiben válasz nélkül hagynak minket, gördülő sztrájkot kell indítanunk. Aktivistáink képesek tizenkét órán belül leállítani a Vidám Park hullámvasútját, és más üzemegységek is követik majd példánkat. Aránylag rövid időn belül kibon­takozhat egy országos sztrájk. Csak akarat és kitartás kell hozzá!

A beszéd eltérő fogadtatásra talált. Voltak, akik lelkes ujjongással csatlakoztak a Társulás javaslatához és a sztrájk azonnali meghirdetését követelték. Ezek közé tartozott, többek között, a Biofodrászok Egyesülete is, amely azért harcolt, hogy csakis ter­mészetes bio-szépségápolási anyagok kerüljenek forgalomba. Garantáltan vegy­szer­mentes termékeket kínáltak a frizurakészí­tés és a haj vágás céljaira. A bio­ol­lók használata, és az ózondúsított hajszárítás eredményei már széles körben is­mertté váltak, és ab­ban bíztak, hogy sztrájkba lépésük esetén a kuncsaftok egyemberként fordulnak majd szembe a kormánnyal.

A közgazdászok és a hozzájuk csatlakozott politológusok erős fenntartással fo­gad­ták a felhívást. Ismét kiderült, hogy a különböző közgazdasági iskolákhoz tartozó szakemberek telje­sen más következtetéseket vonnak le egy beszédből. Egyesek az or­szá­gos sztrájk megvalósulása esetén a gazdaság azonnali összeroppanását vizio­nálták, míg mások a tervezett munka­beszüntetést a nagyvonalú tervek ellenére is ko­moly­ta­lan­nak tartották. Úgy vélték, hogy az általános sztrájk már a hattyúk vontatta forgók­nál el fog akadni. Melyik szülő lenne hajlandó a Vidám Park szolgáltatásairól egy bizony­talan kimenetelű sztrájk miatt lemondani? Ők lennének az első sztrájktörők.

A kitörés eredménytelenségéért a résztvevők többnyire egymást hibáztatták. A tovább­lépés érdekében mindössze egyetlen sikerrel kecsegtető javaslat hangzott el, még­hozzá Dénes, az ismert celeb és televíziós műsorvezető szájából: – Tudomásul kell vennünk, hogy a valódi hatalmat a média tartja a kezében. Az emberek azt vá­sá­rol­ják, amit reklámoznak nekik, azzal szórakoznak, amit a televízió nyújt, és min­den­ki el­bújhat szégyenében, aki nem a di­vatmagazinok kínálata szerint öl­töz­kö­dik. A tele­víziók egyenes adása nélkül ma már nem lehet forradalmat csinálni! Egy sikeres kitörés, majd a hatalom megragadása csakis a média segítségével történ­het!

Mámoros szemmel nézett a körülötte állókra, és már az Állami Televízió elnöki szé­ké­ben érezte magát. – Az egyetlen kiút – kiál­totta – felvenni a kapcsolatot a mé­diá­val a még működő mobil telefonokon keresztül.

A jelenlevők az ötletet kitűnőnek találták, mindössze az volt a gond, hogy a leg­több mobiltelefon működésképtelenné vált, hiszen a rendőrség az átjátszó-tornyokat már a vesztegzár első félórájában üzemen kívül helyezte.

Csakhogy a hatalom nem számolt eléggé a technika rohamos fejlődésével. Az utób­bi hónapokban új és még újabb mobilok je­lentek meg a piacon. Ezek telje­sít­mé­nye minden képzeletet felül­múlt, és több napon át képesek voltak átjátszók nélkül is mű­ködni. A kutató-fejlesztő mérnökök csekély ráfordítással, rövid idő alatt, alakí­tot­ták ki az új típust, az úgynevezett gégemobilt.

Az ötletet egyrészt a már korábban is ismert gégemikrofonok adták, másrészt pedig az a vásárlói igény, hogy az új készülékek tulajdonosai már az egyes falatok le­nye­lése közben tájékoztathas­sák hozzátartozóikat, barátaikat és ismerőseiket arról, hogy mit ettek. Korábban több órai mobil telefonozásra volt szükség, hogy el­me­sél­jék, aznap mit reggeliztek, előző este mit kaptak vacsorára, és így tovább. A gége­mobil beoperálásával mindez feleslegessé vált, a digitális technika segítségével a le­nyelt ételek és italok mennyisége, minősége, összetétele és más egyéb jel­lem­ző­je au­to­ma­ti­ku­san jutott el a mobil címlistáján szereplő személyekhez. A címzettek gégemobil ké­szü­léke pedig azonnal a tulajdonos agyának megfelelő lebenyébe továbbította az infor­mációkat.

Perceken belül kiderült, hogy a jelenlevők közül többen is ren­delkeznek gége­mo­bil­lal, jóllehet ezt még csak a tehetősebb szülők tudták gyermekeiknek meg­vá­sá­rol­ni. A feltalálók a készülék továbbfejlesztésénél egyébként arra is gondoltak, hogy a mobil tulaj­donosa szorult helyzetében, vagy valami más, különös ok miatt, kódolt üzene­teket is el tudjon juttatni a vele kapcsolatban állókhoz. A szerkezet különösen a túsz­ejtések alkalmával vált rendkívül hasznossá.

A gyűlés résztvevői azonnal hozzákezdtek a kódolt üzenetek elküldéséhez. A cím­zettek listájának összeállításakor azonban pa­rázs vita alakult ki. Voltak, akik csak a ké­pes magazinok szer­kesztőségeit akarták mozgósítani, mivel szerintük a többi újságot senki sem olvassa. Mások viszont minden elképzelhető sajtóorgá­numot, internetes portált, rádiót és televíziós adót el akartak érni, jóllehet tisztában voltak azzal, hogy az irodalmi folyóiratokat valóban senki sem olvassa, az internetes honlapok politikai tagolt­sága pedig lehetetlenné teszi, hogy bármelyik is a követelés vala­mennyi pontját ismertesse.

Ákos törekvése, hogy orvosi segítséget szerezzen, hiábavalónak bizonyult. Olykor meg-megállt az aula ajtajában, belehallgatott a vitába, a beszédekbe, szemével első­sorban ismerősöket keresett. Pillantása csak néhány barátját érte el a tömegben, de róluk tudta, hogy annyit értenek az orvostudományhoz, mint ő maga, szinte semmit.

Visszatért a tanári szobába és megrettenve látta, hogy Csillának komoly fájdalmai vannak. Baráti pillantással nyugtázta Döme segítségét, aki egy szekrényben hagyott női blúzzal próbálta a vér­zést Csilla fején elállítani. Az eredetileg vajszínű ruhadarab már szinte pirosnak látszott.

– Hogy érzed magad? Tudom, hogy ez egy hülye kérdés most, de szeretném tudni, mire számíthatunk. Orvost sajnos nem sike­rült találnom, de azért mindent megteszünk, hogy ne romoljon tovább az állapotod.

Csilla bágyadtan nézett fel rá, nehezen buggyantak ki belőle a szavak: – Ha itt len­ne a hegedűm, azért vidámabban telnének az órák. Kit szeretsz a legjobban a klasszi­kusok közül?

– Én mindenkit szeretek Vivalditól Bartókig, de persze az előttük és utánuk tevé­keny­kedőket is. Csak őket nem ismerem annyira. Nálam minden egy bizonyos verti­kális-horizontális koordiná­tarendszerbe illeszkedik. Van egy minimumszint a zenei sejt­jeim­ben, és az alatt semmiféle zenét nem szeretek. Ami meg e felett van, azt mindet. Ez meglehetősen széles horizont. Ide tartozik például a barokk, vagy a klasszikus szerzők muzsikája, de a nép­zene is, legyen az például dél-amerikai, vagy zsidó folklór. De nagyon szeretem az eredeti jazzt is, amely még mindig magában hor­dozza az afrikai varázslók átörökített kultúráját.

Csilla hosszan fürkészte Ákos szemét és homlokát. Talán ze­nei agysejtjeit kereste, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mon­dott-e. A fájdalom azonban egyre inkább erőt vett rajta, meg­próbálta felemelni a fejét, de nem ment.

Ákos meg akarta nézni a sebet. Jól emlékezett rá, hogy a kút pere­mét csipke­sze­rű­en kialakított kiszögellések díszítették. Az egyik ilyenbe üthette bele a fejét a lány. A kérdés csak az, hogy van-e belső vérzése, s mennyire sérült meg az ütődéstől a kopo­nya és az agy? Szerencsés, meg szerencsétlen véletlenek alakítják a sor­sunkat nap mint nap – gondolta magában. Ez most nagyon sze­rencsétlenül sikerült.

– Mihez kezdesz, ha kiszabadulunk innen? – kérdezte akadozva és halkan Csilla.

– Megpróbálok elhelyezkedni valahol, és nem hagylak el többé. El foglak kísérni a koncertjeidre. Ott leszek a nézőtéren, az öltöző­ben, a színfalak mögött.

– Két évvel ezelőtt majdnem szólóművész lett belőlem. Egy ne­ves karmester el­vál­lalta volna a menedzselésemet – bizonyos fel­tételek mellett. 28 évvel volt idő­sebb ná­lam. Inkább maradtam munkanélküli.

Ákos nem válaszolt. Mindent értett. A menekülés lehetőségei jártak újra a fejében. Csak Csillával együtt, de hogyan? Hely­zetüket egyre reménytelenebbnek látta. Nem hitt sem a média és a nyilvánosság erejében, sem pedig a harc, a sztrájk fegyveré­nek a si­ke­ré­ben. Ahhoz túl értelmes volt, hogy megalapozatlan illúziókat tápláljon magá­ban. Kezdetben komolyan vette, hogy a tüntetéssel sikerül kiharcolni egyet és mást, javítani a fiatalok elhelyezkedési lehetőségein, de aztán fokozatosan úrrá lett raj­ta az a meggyőződés, hogy még valamiféle győzelem esetén is rövid időn belül egymásnak üt­köznek majd a különböző érde­kek. A társadalom és benne az ifjúság olyan meg­osz­tottá vált, ál­lapította meg magában, hogy a problémákat valójában csak egy mindent el­söprő forradalommal, és az egész rendszer radikális felrúgásával lehetne megoldani. Eh­hez viszont, úgy látta, jelenleg nincsenek meg a feltételek.

Csilla erős hánykolódása és egyre hangosabbá váló jajgatása rántotta vissza a pil­la­nat­nyi valóságba. Borzalmas fájdalmai le­hettek. Ákos sírni tudott volna te­he­tet­len­sé­gé­ben. Odakiáltott a némán ücsörgő Döméhez, hogy szaladjon ki, hátha ő talál vala­kit, aki segíteni tud.

– A Parsifal zenéjét hallom… Még csak az első felvonásnál tar­tunk… szörnyű ez a fájdalom a fejemben. A lovagok felvonul­nak a várba… Igen, a Parsifalt láttam utoljára az Operában… két hete… valami szorítja a fejemet, mintha két deszka között lenne… Amfortas király felmutatja a Szent Grált… Nem… Nem bírom tovább…

Ákos tehetetlenül nézte a szenvedő lányt, szerette volna meg­csókolni, mint a ki­tö­rés előtt, amikor a felügyelet ürügyén kör­bejárták az épületet és meglátogatták az egyes csoportokat. De ebben az állapotban?

Döme rontott be egy másik fiúval, akiről kiderült, hogy friss diplomás orvos. Ákos kapkodva mesélte el neki a történteket, majd Csillára mutatott. A fiatal orvos már csak egy élettelen testet látott maga előtt:

– Az ütés olyan szerencsétlenül érte, hogy a koponyacsont átszakított egy vénát. A belső vérzés végzett vele.

Ákos most már nyugodtan utat engedhetett zokogásának. Egyedül maradt Csillá­val, gondolatai összevissza csapongtak. Úgy tűnt neki, mintha valami távoli zaj kö­ze­led­ne felé, de érzék­szervei felmondták a szolgálatot.

6. Összeomlás

A külső kaput berobbantották. Csak egy-két tüntető sérült meg, a többség lélek­sza­kad­va menekült az egyetemi épület irányába. Jóllehet a rendőröknek sikerült a fény­gumi­botjaikkal néhány fiatalt lebénítani, a legtöbben azonban sikeresen révbe jutot­tak, és minden bejárati ajtót lezártak. A vesztegzár folytatódott.

Egyesek védőfelszerelésnek használható tárgyak után kutattak az Animáció­tu­do­má­nyok Egyetemének szertáraiban, de nem sok sikerrel jártak. Találtak néhány digi­tális fülzsírmérő készüléket, díszkáposztákat, egy büfinett típusú jégdarálót, amely per­cen­ként 400 gramm jég felaprítására volt képes, cseppálló tusrádiókat, valamint számos házilag gyártott jancsiszeget. A leghasznosab­baknak a 14 funkciós kilométer- és kalóriaszámlálók tűntek, ame­lyek nemcsak a pontos időt mutatták, hanem pil­la­na­to­kon belül képesek voltak az átlagsebesség kiszámítására is. Úgy gondolták, hogy a következő kitörési kísérletnél ezek a készülékek sokat segíthetnek majd.

Mások véleménye szerint, a vesztegzár még sokáig fog tarta­ni, és a legfontosabb fel­adat most az, hogy szert tegyenek némi élelmiszerre. Az egyik csoport Márton ve­ze­té­sé­vel a menzához indult el. Az étteremre és a hozzátartozó hatalmas konyhára az alag­sor­ban találtak rá. A személyzet már a nyári szünidő kezde­tével szabadságra ment, amit csak lehetett lezárt, a főzőeszközök és edények pedig tisztán és ren­de­zet­ten várták az őszi nyitást.

A fiatalok a szekrények és tárolók alapos átkutatása után sem találtak élelmiszert. Pedig abban reménykedtek, hogy legalább kisebb mennyiségű lencsét, vagy babot zsák­má­nyol­hat­nak, majd a különböző fiókokban cukorra, sóra, paprikára lelnek. Ehe­lyett csak egy rendkívül modern, digitális sárgarépapucoló és fényesítő készülékre buk­kantak az egyik félreeső szekrényben. Előkerült még egy finom megmunkálású, ovális kacsa­sütő is, de kacsának nyomát sem lelték.

Az egyik fiú komoly érdeklődéssel nézegette a konyhában talált készüléket. – Te feltaláló vagy – szólította meg Dániel. – Mondd, nem ismersz olyan megoldást, amellyel a szervetlen anyagot szervessé alakíthatjuk át? így hosszú távra meg­old­hat­nánk az el­látásunkat.

János, a megszólított, szomorúan csóválta a fejét. – Ehhez biológusra is szük­sé­günk lenne. Én csak a mechanikai megoldásokat tudom vállalni.

– Milyen találmányaid vannak? Költő vagyok, nem sokat értek a fizikához és a mechanikához, de esztétikai szempontból rend­kívül érdekelnek ezek a kérdések.

– A legutóbbi találmányom egy kétéltű citromfacsaró. A szer­kezet úgy működik, hogy a motort csatlakoztatjuk egy mosó­géphez, azt kímélő üzemmódra állítjuk, majd mobiltelefonról leadjuk a kellő jeleket.

– Mitől kétéltű ez a masina?

– Citrom és narancs kifacsarására is alkalmas.

– Érdekes elgondolás!

– Régebben a tenyeres-talpas háziasszonyok és háztartási al­kalmazottak egy­sze­rű­en kettévágták a citromot, vagy narancsot, majd a nagy lapátujjaik közé fogták és lihegve, nyögve kinyom­ták a lét. Primitív megoldás!

Márton megpróbálta telefonját aktivizálni. Arra gondolt, hogy a nemzetközi sajtó nyo­má­sára talán már helyreállították a kap­csolatokat, így elérheti a fővárosban élő több ezer glaciológus kollégáját, akik egyébként már csak elméletben foglalkoztak jég­ku­ta­tással, mivel a földgolyó nagyfokú felmelegedése követ­keztében csupán az Északi- és a Déli-sarkon fordult elő időnként néhány kisebb jégtábla. Ha ők is be­szál­lnak a tüntetésbe, az át­törést eredményezhet – gondolta. A kapcsolatfelvétel sajnos nem sikerült, továbbra is fennállt az információs zárlat

– Kikapcsolt mobillal olyan az ember, mint egy tetszhalott.

Ha sokáig minden így marad, nyugodtan el is földelhettek – mondta.

– A hatalom felelőtlen magatartása tovább növeli a meglevő digitális szakadékot – állapította meg egyik mellette álló kollégá­ja. Majd így folytatta: – Újra terjed a digitális analfabétizmus – egyesek ismét számítógép nélkül akarják másokkal tudatni, hogy éhesek, szomjasak, depressziós zavaraik vannak, és így tovább. A vendéglők meg hivatalok mosdóit egyre többen keresik fel komputerek nélkül. Hadd ne ecseteljem az ott kialakult állapo­tokat…

– Egyre inkább elvesznek a kulturális kompatibilitás eredmé­nyei, mert sokan lustaságból nem mentik el aznapi beszélgeté­seiket – szomorkodott egy fiatal lány.

– Ha így megy tovább, valamennyien kíberbűnözőkké válunk – erősítette meg valaki az előző kijelentést.

A konyhában közben folytatódott a vita a táplálékszerzés lehet­séges módozatairól. Előkerült egy biológus is, aki már egyetemis­ta korában bekapcsolódott a szintetikus biológia géntrükkjeivel foglalkozó kutatásokba, és biztosra vette, hogy tanulmányai befe­jezése után helye lesz valamelyik kutatólaborban. Nem így tör­tént. Már egy éve alga­kapa­rókat árult mágneses akváriumokhoz, ebből tartotta fenn magát. Heves pár­beszéd alakult ki közte és a feltaláló között.

– A genetikai módosítások további finomítása fogja megha­tározni a jövőt, hiszen ma már arra is képesek vagyunk, hogy mesterségesen előállított kémiai betűkkel írjunk bele egy élő sejt DNS-ébe. Kicseréljük a kódokat. Új kémiai anyagokat és új kémiai kötéseket hozunk létre. A szintetikus biológia fog mindent meghatározni.

– Szerintem a mechanika fejlődése az egyetlen út. Találmányok ezreivel kell a társadalmat, az egész emberiséget bombáznunk.

– Miféle találmányaid vannak még a kétéltű citromfacsarón kívül?

– Néhány éve feltaláltam egy spagetti-számláló készüléket. De az még töké­letesí­tésre szorul.

– Hogyan működik?

– A csomag spagettit egy hosszúkás tartóedénybe helyezzük, és a motort csak ak­kor kapcsoljuk össze a mosógéppel, amikor az már a centrifugálásnál tart. A készülék át­veszi a rezgés erejét és ritmusát, majd egyenként dobálja ki a tartóból a spagetti­szálakat. A számláló közben persze működik, és pontosan mutatja, hány szálat hasz­nál­tunk már fel a csomagból.

– És milyen volt a fogadtatása?

– Elég jó, néhányat már el is adtak belőle. Csupán egyetlen hátránya van. A szám­lá­lás befejeztével a konyha kövezetéről kell a tasakból kidobott spagettiszálakat össze­gyűjteni.

Eljött a végső roham ideje. A rendőrök árnyékában számos újság­író, televíziós ope­ra­tőr, valamint a legkülönbözőbb média szak­emberek szorongtak. A televíziók és rádi­ók készen álltak arra, hogy az egyetem épületébe szorult tüntetők lerohanását egyenes adásban közvetítsék. Több külföldi szerkesztőség munkatársai is jelen voltak. Egyi­kük már el is kezdte a tudósítást:

– Anarchista lázadás leverésére készülnek a rendfenntartó erők. Az utóbbi napok zavargásainak kemény magja, mint ismeretes, az Animációtudományok Egyetemének épü­letében barikádozta el magát. A Köztársasági Palota előtti téren tomboló van­dá­lok teljes defenzívába szorultak, ugyanis egyértelművé vált, hogy a hazaszerető, tisz­tes­séges állampolgárok nem támogatják fele­lőtlen akcióikat. Itt, az Egyetem udvarán min­denki már csak arra vár, hogy kiadják a parancsot, és végre felszámolásra kerüljön az utóbbi évek legszégyenteljesebb közjátéka, amely a főváros lakosságának mély megbotránkozását váltotta ki… Igen, most elhangzott a mindennek véget vető parancs! Az épület előtt fel­sorakozott rohamrendőrök öklelő fáikkal betörték az ajtókat, be­rohannak. Vesszen az anarchizmus! Nagy nap ez a mai!

Az ellenállás csekély volt, csak néhány fiú próbálta a fénygumibotok ütéseit egy-egy seprű­nyéllel kivédeni. A földre teperték őket, s néhány perc elteltével már meg is jelentek az első összebi­lincselt lázadók az udvaron. A különböző médiumok munka­tár­sai teljes erőbedobással, szinte emberfeletti munkával készítették élő riportjukat. Milliók ültek a képernyők előtt és fogyasztották a legfinomabb chipseket. Voltak szép számmal olyanok is, akik szabadságot vettek ki erre a napra, hogy az eseményekkel egy időben élvezhessék a lázadás leverését.

Károly, Márton, Dénes és még néhányan lemenekültek az alagút­ba. Valaki azt kia­bál­ta, hogy az egykori kolostorépületnek van egy titkos kijárata, azt kell megtalálni, utána már elvegyülhetnek a közelben várakozó bámészkodók között.

A kazánház hosszú folyosójának a végén rá is találtak az egykori alagút bejáratára, de azt a középkor elmúltával befalaztak. Feltar­tott kézzel várták a rendőröket, hogy leg­alább a fénygumibotot megússzák.

A menza konyhájában is kitört a pánik. Némelyek a nagyméretű hűtőszekrényekben próbáltak elbújni, hiszen üresen álltak, és már korábban áramtalanították őket. Aztán rájöttek, hogy egy gye­rekes ötletnek estek áldozatul. Nem bujócskázniuk kell, hanem azért küzdeni, hogy a kalandot élve megússzák. Nem tudták, hogy mi vár rájuk, ha a rohamrendőrök felbukkannak.

Egy percbe sem telt, már megjelentek az ajtóban. Márton azon­ban határozottan eléjük lépett, és emelt hangon, elképesztő lélek­jelenléttel kijelentette: – Én Martin de Pogaccio, nemzetközileg elismert költő vagyok. Ezekben a nehéz órákban az egész világ­saj­tó rám figyel. Tegyék a dolgukat, de gondolják meg, hogy milyen bánás­mód­ban részesítenek minket! Ők a barátaim – mutatott rá a mögötte állókra – nekik sem eshet bántódásuk!

A rendőrtiszt zavartan emelte kezét sisakjának irányába, mintha csak tisztelegni akarna, majd kurtán közölte velük: – Kövessenek!

A kis tanári szobába négy rendőr nyomult be.

– Bilincseljék meg őket!

– A holttestet is? – kérdezte Ákos nyugodtan.

Az őrmester az asztalhoz lépett, Csilla arcába nézett, majd odaszólt egyik alatta­sának: – Keressen egy intézkedések fogana­tosítására jogosult hivatalos személyt, aki a hatósági jogszabá­lyok adta keretek között fel fog lépni!

Ákos nem tanúsított ellenállást az őt megbilincselő rendőrrel szemben.

7. A kihallgatás

Az elfogott tüntetőket a Központi Börtönbe szállították. Mivel a köztársaság tör­vé­nyei elismerték az állampolgárok tüntetési jogát, a fiatalokat „szélsőséges szer­ve­ze­tek­hez való tartozás gyanújával” tartóztatták le. Ezt a paragrafust mindenkire lehetett alkalmazni, mivel még senkinek sem sikerült a szélsőségesség fogalmát megnyugtató módon definiálni. A gyanú pedig min­denkivel szemben fennállhat. Nincs rosszabb, mint egy gyanút­lan államhatalom.

A hatóságok tehát rendelkeztek az eljárások lefolytatásához szükséges jog­sza­bályi hát­térrel, csupán a cselekmények megítélé­sének kérdése állt gyenge lábakon. Ha pedig egy kérdés gyenge lábakon áll, a válasz mindenféle bizonytalanságokhoz ve­zet­het. A jogban kevésbé jártas állampolgárok például nem értet­ték, hogy a tüntetők miben is bűnösök. A Köztársasági Palota előtti téren ugyanis nem került sor erő­sza­kos cse­lek­mé­nyekre, a fiatalok csupán munkahelyeket és elfogadható életkörülmé­nyeket kö­ve­tel­tek. A rendőrség támadt rájuk a harmadik napon, és vette vesztegzár alá az egye­tem épületébe menekülőket. A tüntetők még letartóztatásuk alkalmával sem fej­tet­tek ki ér­demleges ellenállást, károkat sem okoztak.

A kormány – döntéseinek meghozatalakor – elsősorban titkos­szolgálati jelen­té­sek­re támaszkodott. A jelentések, mint utóbb kiderült, veszélyes diskurzusokról szól­tak, megélhetési zöldeket véltek a tömegben felfedezni, az alapvető érdekek arány­talan sérelmére utaló beszédekről tudósítottak, és felhívták a figyel­met különböző gya­nús elemek felbukkanására is. Tetten értek például egy személyt, amint a pádon fek­ve csavargóit. A tünte­tés aktivizálódása során alvó terrorista sejtek, sőt alvó víru­sok meglétét is feltételezték.

A rendőrségi jelentések, amelyek szintén fontos szerepet játszot­tak a döntések meg­hoza­talában, arról számoltak be, hogy a hely­zet fokozódásával arányosan nőtt a nyug­talan­ság a fővárosban. Kénytelenek voltak még azokat a biztonsági intéz­kedé­se­ket is életbe léptetni, amelyeket korábban csak egy lázadás vagy puccskísérlet le­ve­ré­se­kor találtak szükségesnek. Az egyik védőintézkedés például az utak bal­ol­da­lá­nak a le­zá­rása volt – az informátorok többsége ugyanis egy baloldali puccs elő­ké­szü­le­tei­ről je­lentett.

A tömegben elvegyült titkos ügynökök – írta az összefoglaló je­lentés – a szem­üve­gük­be beépített kamerák segítségével igyekez­ték feltérképezni a tüntetés részt­ve­vői­nek bal-, illetve jobboldali politikai irányultságát. Ebben nagy segítséget nyújtott nekik az Egészségügyi Minisztérium egyik korábbi rendelete, amely előírta, hogy a páci­en­sek védőoltásait politikai nézeteiknek meg­felelően a bal- illetve a jobbkarba kell be­adni.

Ákos meglepetéssel tapasztalta, hogy a kétszemélyes cella, aho­va bezárták, tiszta és a kö­rülményekhez képest még kényelmes is. Szobatársa, aki iratellenesség megalapozott gya­núja miatt állt eljárás alatt, már hónapok óta élvezte a rendőrség vendég­szeretetét. A vád szerint egy ötszáz munkavállalót foglalkoztató gyár dolgozóinak havi fizetését – egyenkénti megosztásban – a saját bankszámlájára utalta át, majd az átutalási bi­zony­la­tokat a WC-n lehúzta. Az átutalások fölött még szemet hunytak volna, de a bi­zony­latok megsemmisítése, ez az agresszív iratellenesség nem maradhatott meg­tor­lat­la­nul. Ákos cellatársa már több ki­hallgatáson is részt vett, amelyeken a vizsgálótiszt a gyár csa­tornahálózatát próbálta a vádlott segítségével feltérképezni. Az iratok meg­ta­lá­lá­sa lényegesen előmozdíthatta volna az ügy tisztázását és lezárását.

A foglyok a körleten belül szabadon mozoghattak. Ákos töb­bekkel már a tün­te­té­sen is találkozott. Valamennyien izgatottan várták, hogyan alakul sorsuk. Ami­kor be­vit­ték őket, sokkal rosszabbra számítottak.

Egyikük, már régebben ott tartózkodó fogoly azt ajánlotta nekik, hogy lépjenek be a Be­bör­tön­zöt­tek Sza­bad Szak­szer­ve­ze­té­be. Rö­vi­den kifejtette, hogy a tagság milyen elő­nyök­kel jár, ugyanakkor megkérte őket, hogy adakozzanak egyik rabtár­suk részére, aki cellá­ját egy kicsit kényel­meseb­ben szeretné berendezni. Stíl­búto­rokat akar venni, de ezeknek most erősen felszökött az ára. A fiú hajlamos a depresszióra – tette hozzá – nem szeretnénk, ha kárt tenne magában.

Ákos elővette utolsó bankjegyét és átadta a szervezőnek. Az ilyen ügyleteket a bör­tönben nem lehetett bankkártyával in­tézni, mivel a számlákat a letartóztatással egy­idejűleg zárolták. Az intézkedés ellen az emberjogi szervezetek és a bankok már évek óta kemény harcot folytattak.

A kényelmes elhelyezés ellenére nagy volt a feszültség az új jövevények körében. Még sohasem keveredtek ilyen ügybe, és a városban kerengő mendemondák a ki­hall­ga­tások brutalitásáról, valamint a túl súlyos ítéletekről meglehetősen nyugtalanították őket. Ákosra is hatott mindez, de az ő lelkiállapotát Csilla halála is erősen be­fo­lyá­sol­ta. Nem volt óra, hogy ne gondolt volna rá, maga előtt látta véres, szenvedő arcát. Új­ra és újra átélte a kínzó tehetetlenséget, azt a lelki gyötrelmet, hogy nem tud segíteni rajta, hogy éppen most készül őt elhagyni az, akit éppen csak megtalált.

Egy magas rangú vizsgálótiszt elé vezették. Körülnézett a gaz­dagon berendezett szo­bá­ban, majd pillantása a hosszan elnyúló könyvszekrényre esett. A tiszt egy aktát ta­nul­má­nyo­zott az íróasztal mögött ülve – valószínűleg az ő dossziéját.

Ákos közömbösen ácsorgott a szoba közepén, elszakadt nad­rágját vette szem­ügy­re. Nem félt, de lelkileg a legrosszabbra is felkészült. Csak azon csodálkozott, hogy a tiszt­tel egyedül hagy­ták, és az egy pillantásra sem méltatja őt. Hatvan körüli, ápolt kül­sejű férfi volt. Egy pohár ásványvíz állt az asztalán, és néhány iratköteg. Ez is hoz­zá­tar­to­zik a puhításhoz – gondolta magában.

A tiszt váratlanul felállt, odalépett Ákoshoz, és intett neki, hogy foglaljon helyet a kis dohányzó asztal mellett. A fiú zavartan leült, térdére fektette a kezét és várta, hogy a másik megszólaljon.

Az ezredes hozzákezdett: – Ugye, azt hitte, kedves barátom, hogy két gumi­kö­té­nyes, véreskezű verőlegénnyel fogom várni? Azok az idők elmúltak. Nem kell félnie, elek­tro­sokkot sem al­kalmazunk, kiment a divatból. Egyébként is túl sok áramot fo­gyasz­tott.

Ákos bizalmatlanul nézett kihallgatójára. Valami ördögi cselt gyanított, és arra szá­mí­tott, hogy a tiszt mindjárt üvöltözni kezd. Látott már ilyeneket több régi filmben is. Mozdulatlan maradt, a tiszt pedig folytatta: – Most meg biztosan Orwellre gondol, arra, hogy a közeli szobában kiéhezett patkányok várják izgatottan, hogy felnyissák a rá­csot az orra elé tolt ketrecben és belemarjanak az arcába. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy az én szobám ajtaján is ugyanaz a szám áll, mint a nagy angol író regényében. De higgye el fiatal barátom, mindez csak merő véletlen. Egyébként is, hol van már az 1984-es év? Nem tagadom, hogy diktatúrában élünk, de hát minden rendszer dik­ta­tú­ra. Az egyik politikai, a másik pénz­ügyi, a harmadik meg, mit tudom én… A de­mok­rá­cia csak egy fikció! Megfoghatatlan ábránd! Ideje lenne végleg elfelejteni.

– Az emberi jogok eszméje megsemmisíthetetlen! – szólalt meg Ákos, majd egy kicsit erősebb hangon hozzátette: – Minden em­ber szabadnak születik, lehetőséget kell neki adni az önrendel­kezésre, arra, hogy kibontakoztathassa a képességeit, te­hes­sen valamit önmagáért és a társadalomért. Ez határozza meg az em­beri lét értelmét.

A tiszt egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta: – Úgy tűnik, hogy magát is a fel­vi­lágosodás nagy eszméi ihlették meg. De ezek­kel ma már semmire sem megyünk. Az em­be­re­ket csak a saját, kicsinyes érdekeik mozgatják. Kiépítünk egy jogrendszert, min­dent leszabályozunk, de hát a jog nem más, mint a hatalmon lévők kodifikált aka­ra­ta. Ha holnap Ön kerül hatalomra, az egészet megváltoztathatja, ha meg holnap­után én követem magát, akkor ismét megváltozik minden – de az én érdekeim sze­rint!

Ákos kereste a szavakat, hogy visszavágjon, de hirtelen nem ta­lált egyetlen értel­mes érvet sem az elhangzottak megcáfolására.

Az ezredes folytatta: – Tegyük fel, hogy holnaptól az Ön ízlése és akarata szerint mű­ködik a társadalom. De a problémák, azok maradnak. Az emberek ugyanúgy arra tö­rek­sze­nek majd, hogy a saját érdekeiket érvényesítsék. Megjelennek a hatalom bás­tyái előtt az új kliensek, idővel beszüremkednek a sáncok mögé, és minden kezdődik elöl­ről. Akikért most az életét adná, azok lesznek a legnagyobb harácsolok, a leg­ke­gyet­le­nebb diktátorok, minden aljasság engedelmes végrehajtói.

– A rendszert kell lerombolni, és megváltoznak az emberek.

– Ne mondja! Miként fogja az embereket megváltoztatni? A ki­alakult kényszer­hely­zetek idővel a legtisztább és a legnemesebb gondolkodású egyéneket is le­alja­sít­ják. Hogyan fog ezzel szem­beszállni, kis forradalmárom?

– Most még nem tudom, hogy miként, de addig csak kitalálunk valamit!

– A RENDSZER megdönthetetlen, mert a legalantasabb em­beri ösztönökre épül: ön­zés, harácsolási vágy, beteges egoiz­mus, intrika, mások becsapása, elvtelen karrie­riz­mus, képmu­tatás, dupla­fenekű erkölcs, közöny mások elesettsége iránt, sőt kár­öröm… Soroljam még?

Ákos csüggedten nézett maga elé. Az elmúlt napok eseményei, a viták, az elemi erő­vel egymásnak ütköző érvek és ellenérvek foszlányai kavarogtak benne. De nem volt képes önmaga ellen fordulni és megtagadni azokat az eszményeket, amelyek hosszú évek során alakultak ki benne.

A vizsgálótiszt hátravetette magát a kényelmes fotelben, és várta a fiú tudatába injektált méreg hatását.

Ákos felvetette a fejét: – Egyre többen gondolkodnak úgy, mint én. Nem látta, hogy folyamatosan özönlöttek a térre azok a fiatalok, akik nem akarnak úgy élni, aho­gyan Önök kívánják és megszabják? Ez csak az első nekifutás volt, majd követi sok má­sik. A RENDSZER meg fog bukni! Nem lehet az embereket örökre lét­bi­zony­ta­lan­ság­ban tartani, nem lehet mindenkit kor­rumpálni!

Az őszülő férfi fanyar mosolyra húzta el a száját: – A korrupció mindaddig fenn­marad, amíg legalább két ember lesz a földön. Az utolsó meg becsapva érzi magát, mert nincs már senki, akit megvesztegethetne.

Vértes Ákos érezte, hogy meginog. Nem fizikailag, hiszen az elmúlt napok sem­mit­tevése sokat segített abban, hogy némileg kiheverje az átélt izgalmakat és fára­dal­ma­kat. Mentálisan érezte magát kimerültnek, és ebben Csilla halálának is jelentős sze­re­pe volt. Az ezredes mintha gondolatolvasó lett volna, máris lecsa­pott.

– Nem heverte még ki annak a hegedűs lánynak a halálát?

– Hegedűművész volt!

– Elnézést! Nem kellett volna annak a szerencsétlen balesetnek megtörténnie. A rendőr csak a munkáját végezte.

Ákos nem válaszolt, teljesen magába fordult. A beszélgetés azonban nem feje­ző­dött be.

– Azt képzeli, hogy a magafajta fiatalok – kérdezte az ezre­des – legyenek bár­mi­lyen képzettek is, szabadon játszadozhat­nak a hatalommal? Az ügynökeink már kez­det­től fogva ott vol­tak Önök között. Egy részük radikalizálódásra buzdított, mások meg nyugtatták a hőbörgőket. Nekünk így is jó, meg úgy is. Ha fegyvert fognak a tün­tetők, akkor kíméletlenül likvidáljuk őket, ha meg békésen hazamennek, akkor min­den gyorsan rendbe jön, és néhány nap múlva elfelejtik ezt a romantikus kalan­dot.

A kihallgató tiszt rövid szünet után folytatta: – Az csak legenda, hogy a tankokat pusz­ta kézzel fel lehet tartóztatni. Ha a hatalom úgy akarja, pillanatokon belül el­ta­pos­sák az ellenállókat. A leg­jobb persze az, amikor sikerül ígéretekkel vagy enyhe fe­nye­ge­tés­sel az ellenállást szétbomlasztanunk. Végül mindig a HATA­LOM marad a győztes.

Ákos erőre kapott: – A HATALOM sem örök, a történelem már eddig is számos pél­dával igazolta, hogy kártyavárként dőltek össze olyan hatalmak, amelyeket meg­dönt­he­tet­len­nek véltek.

– Ezt biztosan valami elavult, régi könyvben olvasta. Szeren­csére a mai fiatalság már ritkán találkozik ilyenekkel. Véget ért az igazságos meg a honvédő háborúk mí­tosza is. Kizárólag pre­ventív háborúk léteznek. Mindenki igyekszik minél előbb meg­tá­madni a másikat, nehogy őt érje váratlan támadás.

Ákos úgy érezte, hogy értelmetlen a további vita, hiszen itt két homlokegyenest különböző világ gondolkodásmódja csap össze, lehetetlen közös nevezőre jutni.

A vizsgálótiszt ekkor felállt, íróasztalához ment és egy nyomtatványt vett ma­gá­hoz. Térjünk át valami másra – mond­ta. – Ön még fiatalember, és mi nem szán­dé­ko­zunk mártírokat gyártani. Szép karrier várhat még magára, hiszen ismereteim szerint már az egyetemen is a jövendő legjobb szakemberei közé sorolták. Mi nem akarjuk el­gán­csolni az ilyen tehetségeket, ép­pen ellenkezőleg, az együttműködésükre szá­mí­tunk. A társai közül már többen is aláírták ezt a nyilatkozatot, amit a kezemben tartok. Barátja, a költő, Márton…

– Nem a barátom!

– Na jó, ez most teljesen mindegy. Ezt a tehetséges fiatal költőt kineveztettem az egyik irodalmi lap főszerkesztőjének. Már a jövő héten elfoglalhatja a hivatalát.

– Hivatalát?

– Miért, maguk minek nevezik az ilyen állásokat?

– Nem tudom.

– Önből tanszékvezető lehet a Központi Tudományegyetemen, amennyiben meg­vál­toz­tatja gyerekes nézeteit és együttműködik velünk.

Ákos ismét leszegte a fejét. Súlyos gondolatok kavarogtak benne. Mi lesz, ha nem vál­lalom? És mit kell még tennem ezért az állá­sért? Kit kell elárulnom? Mindenkit? Sen­kit? Csak nyugton kell maradnom és a szakmámmal foglalkoznom? Válasza egy­szerű és tömör volt:

– Nem.

Az ezredes felállt, lekicsinylő pillantást vetett Ákosra, majd íróasztala fiókjából kivett egy kisebb méretű nyomtatványt és aláírta.

– Szabadon távozhat. Beszüntetem az eljárást Ön ellen.

Ákos lassan állt fel a fotelból, átvette a tiszt kezéből a kilépési engedélyt, kurtán bic­centett, és elindult az ajtó irányába. Várta a hátulról érkező lövést, de az elmaradt. Tíz perc múlva már az utca forgatagában ballagott tovább.

8. Epilógus

Gondolatokba mélyedve tartott hazafelé. Csak az volt számára egyértelmű, hogy vala­hol el kell helyezkednie, nem élhet örökké a szülei nyakán.

A szülők öröme és megkönnyebbülése némileg felvidította. Apja attól félt, hogy fiát súlyos börtönbüntetésre ítélik – közben az ő fülébe is eljutott, hogy Ákos egy ide­ig a For­ra­dal­mi Bi­zott­ság elnöke volt. Édes­anyja nem győzte hangoztatni, hogy náluk min­dene meglesz, bármeddig is tartsanak ezek az állapotok.

A fiatal geológus már másnap hozzákezdett az álláskereséshez. Felkeresett két gim­náziumot, megpályázott egy-egy tanári állást. Biztató mosolyok kíséretében csak annyit mondtak neki, hogy majd értesítik.

A hetek múltak, de választ sehonnan sem kapott. Érdeklődésére az egyik igaz­gató­helyettes csak annyit közölt a telefonba, hogy az állást, sajnos, nem ő nyerte el.

Az egyik szaklapban rövid felhívásra lett figyelmes. Szakkép­zett, és már némi gyakorlattal rendelkező fiatal geológusokat kerestek egy külföldi expedícióhoz. Mint később kiderült, a Tér­képészeti Hivatal bérmunkájáról volt szó, és a megrendelés egy olajban gazdag afrikai országtól érkezett.

Azonnal jelentkezett, hiszen teljes mértékben megfelelt a felté­teleknek. Pályázatának iktatása után itt is türelemre intették.

Az egyik parkban összefutott Demeterrel, aki nagy gonddal ge­reblyézte a lehullott fa­leveleket. Örömmel üdvözölték egymást, és Döme elmesélte, hogy gyorsított el­já­rás­ban 1 évi közmunkára ítél­ték. Kezdetben árnyéktűrő fűmagkeverékek szor­tí­ro­zá­sát, vala­mint a speciális gyeptrágyák előkészítését bízták rá, de több bajt okozott, mint hasznot. A rá kiosztott munkában képtelen volt pénzügyi ismereteit ka­ma­toz­tat­ni, ezért néhány nap elteltével gereblyézésre osztották be. Ákosnak persze egy fillérje sem volt arra, hogy külföldre utazzon, de azért megkérdezte Dömét, je­lenleg melyik nemzeti valuta beszerzését ajánlja? A válasz nem késett: – A ruandai frankot.

A következő napon éppen egy előkelő bevásárló centrum előtt haladt el, amikor fekete luxusautó fékezett mellette. Meglepeté­sére Ágnes szállt ki belőle. Ágnes min­dig is nagyon csinos volt, de most mintha egy kicsit túlöltözött lett volna. Hatalmas fekete napszemüvege majdnem a fél arcát eltakarta, és az erősen bebo­rult ég sem segített arcvonásai felismerésében. O szólította meg Ákost: – Szervusz öregfiú! Már meg sem ismersz? Ági vagyok.

– Hogyne, hogyne! Mi van veled? Jól nézel ki.

Ágnes hátraszólt a sofőrnek, hogy szedje ki a kutyákat a hátsó ülésről, és induljon el velük. Majd folytatta az elkezdett beszélge­tést:

– A Magyar Iszapművek többségi tulajdonosának a felesége lettem. Van két ko­csim, ez itt a kisebbik, és négy kutyám is.

– Mióta gyártják az iszapot? Tudomásom szerint az egyszerűen csak keletkezik, miután elállt az eső.

– Jaj, de buta vagy! Ez az iszap nem közönséges sár, hanem egy kozmetikai plaz­ma. Nélkülözhetetlen az iszapbírkózásos terá­piánál. Ne haragudj, de mennem kell. Tíz órára jelentkeztem be a kutyakozmetikai szalonba ezekkel az aranyos dögökkel. Na, szia!

– Szia!

A szabadulás óta eltelt időszak legkínosabb feladata Csilla családjának a meg­lá­to­ga­tása volt. Nem mulaszthatta el, külön­ben többször is szembe kellett volna köpnie magát a tükör előtt. A látogatásra már a második napon sor került.

Csilla édesanyját kemény fából faragták. Már régen elvált a férjétől, egyedül ne­vel­te fel a lányát, és még a nagymama ellátása is rá hárult. Ákos nem találta a kellő sza­va­kat, félszegen tekintett hol az édesanyára, hol pedig a nagyira. A nagymama teljesen össze­roppant az események után. Egészségi állapota már egy idő óta folyamatosan romlott, szemeiből kiolvasható volt, hogy nagyon szeretne Csilla után menni. A fiú megígérte, hogy ott lesz a temetésen.

Néhány nappal később a Térképészeti Hivatal bejáratánál Már­tonba, a költőbe ütközött.

– Kedves barátom! Hogy is hívnak? Hát persze, te voltál a For­radalmi Bizottság elnöke!

– Igen.

Hirtelen félrehúzta a fiatal geológust, és bizalmasan közölte vele, hogy egy ha­tal­mas munka levezénylésével bízták meg. A posztmodern irodalom fel­tér­ké­pe­zé­sé­ről van szó – mondta. Aztán hangot váltott és felkiáltott: – Igyunk meg valamit! Itt a kö­zel­ben van egy bűbájos kis irodalmi kávéház.

Ákos undorral, de némi érdeklődéssel hallgatta Martin de Pogac­cio szavait, elegáns öltönyének különleges szabását vizsgálta bá­gyadt tekintetével.

Márton következő mondatát mobiljának kellemes és lágy melódiája szakította félbe: – Igenis! Most rögtön? Máris indulok!

Ákos felé fordult és félig hivatalos hangon közölte vele: – A kul­turális miniszter titkára hívott, azonnal oda kell mennem. Majd hívlak!

El sem kérte „kedves barátja” mobiltelefon számát.

Ákos egy alpinista ablaktisztító cég alkalmazottja lett. Végre hasznát vehette hegy­má­szói gyakorlatának, elméleti felkészültsé­gére azonban nem tartottak igényt.

Egy kétszáz emeletes torony ház oldalán függött, valahol a száznegyvenedik eme­let magasságában. Digitalizált, teleszkópos botjára már fenn ráerősítette a több szín­ben játszó, szintetikus anyagból készült mosórongyot. Oldalán, egy kisméretű tartály­ban tárolta a folyékony takarítószert, amelyet a finom érzékelő szenzorok prog­ra­mo­zott parancsai juttattak el a mosórongyhoz.

Képtelen volt az elmúlt hetek és hónapok eseményeit feldol­gozni. Világnézete sem­mit sem változott, kedélyállapota viszont kiszámíthatatlanul hullámzott egyik pó­lus­tól a másikig. Mély pesszimizmus, majd hurrá optimizmus vett rajta erőt időnként. Gyak­ran villantak fel arcok előtte: Csilla, Demeter, az ezredes, Márton – még jó, hogy nem szavalta el neki legújabb versét ott, a Térképészeti Hivatal bejárata előtt. Bár neki lehetne olyan élete, mint Ágnes kutyáinak!

Csak egy mozdulat kellene, kikapcsolni a biztonsági övét, és minden örökre meg­ol­dódna.

Nem tudta megtenni.

A csillagkapu

Jeges szél söpört végig a városon, még a legbátrabb ebek is visszahúzódtak ott­ho­naik­ba. A hóesés is hamarosan megindult, és a görnyedező ágak mind nehezebben vi­sel­ték a rájuk nehezedő súlyt. Az est beállta után a külső kerületekben a hideg még erő­sebbé vált.

– Becsöngetünk valamelyik házba, és megkérjük őket, hogy nyissanak ki nekünk egy fészert, vagy garázst, esetleg egy na­gyobb kutyaólat. Ezt az éjszakát nem éljük túl a szabadban, Sán­dor. Már most is megállás nélkül köhögsz.

– Nem fognak beengedni! Azt hiszik majd, hogy el akarunk valamit lopni.

Sándor nem folytatta, egész testében remegett. A házak ritkul­tak és a viharos szél szinte a kerítéshez szegezte őket. Csak lassan haladtak tovább. Kisebb családi házak és egy-egy jólétet sugárzó villa nézett vissza rájuk.

A szállásra nem megyek – suttogta maga elé Márton – reggelre megkopasztanak.

Társára emelte tekintetét, aki botladozva araszolt mögötte.

– Ezt a kerítésajtót nyitva felejtették, Sándor. Menjünk be. Talán mégis sikerrel járunk!

– Ha olyan csórók, mint mi, akkor meghúzhatjuk magunkat valahol a házban, és még enni is kapunk, ha meg nem, akkor… Havi egymillió felett már minden fillér szá­mít!

A csöngetésre senki sem válaszolt, az ajtó már enyhe nyomásra is odaadta magát. A kisméretű családi ház lakatlannak tűnt.

– Van itt valaki? Nem vagyunk betörők! – senki sem válaszolt. Márton fel­kat­tin­tot­ta a villanykapcsolót és a szűk folyosó azon­nal fényárba borult. Tovább léptek. A szo­bá­ban rend volt – régi, kopott bútorok, asztal, székek, televízió. El­bi­zony­ta­la­nod­tak. Hol lehet a tulajdonos? A konyhában a szokásos edények, egy-két konzerv a pol­co­kon, a jégszekrény üres. A vaskályhát már régen nem használhatták, tüzelő sehol. Úgy néz ki, mintha csak a szom­szédba ugrott volna át a házigazda – gondolta Márton.

– Ezek elfelejtették bezárni az ajtót! Lehet, hogy csak hónapok múlva térnek vissza.

– Furcsa eset! De annyi szent, hogy itt nem fúj a szél. Talán a gondviselés vezetett el minket ide. Maradjunk, ameddig lehet!

Márton lényegesen műveltebb volt barátjánál és már régen nem hitt a gond­vi­se­lés­ben, de másban sem. Apjától örökölt lovagias jelleme miatt egyre lejjebb csúszott a vá­lás után, és a barátnők is sokat segítettek ebben. Mindezt tettetett bo­hém­ság­gal pró­bálta palástolni. Tudta, hogy nincs visszaút, legszívesebben messze elkerülte volna az embereket, de hamar ráébredt arra, hogy a mi századunkban ez már lehetetlen. Fo­ko­zódó embergyűlöletét együgyű, de a végtelenségig jóindulatú és tisztalelkű tár­sá­nak el­fogadásával próbálta mérsékelni.

Sándor már mindent feladott. Nem érdekelte, mennyi ideje van még hátra, kö­vet­te Mártont mindenhová. Egyéniségét és önbe­csülését is régen elveszítette. Hanyatló egész­sége sem foglalkoz­tatta, csak a szenvedést próbálta enyhíteni.

– Be kéne gyújtani, de mivel?

– Hátramegyek, biztosan találok egy fás- vagy szeneskamrát. Fújd ki magad! Kap­csold be a televíziót, ezért talán nem harag­szik meg a tulajdonos, ha közben mégis vissza­jön.

Sándor aránylag gyorsan eligazodott a távirányító számtalan gombja között, és nö­vek­vő lelkesedéssel pásztázta a csatornákat. A fő adásidő előtti percekben majdnem vala­mennyi adón rek­lámokat sugároztak. Minden elképzelést felülmúló autók jelentek meg fátyolos szeme előtt, degeszre tömhette volna magát a legfi­nomabb joghurtokkal és sajtokkal.

A koszos és szakadt télikabátban gubbasztó férfi már napok óta éhezett, és olcsó borokkal kábította magát. Az illúzió hídja így csak lassan formálódott meggörbült, lesoványodott alakja, és a képernyőn megjelenő finomságok között.

Márton dolgavégezetlenül érkezett vissza.

– Ezeknek még egy darab fájuk sincs, talán éppen ezért me­nekültek el valahová, valamelyik rokonukhoz, vagy mit tudom én… Találtál már valamit? Tekerd magad köré a takarót!

– Képzeld, ez a most felfedezett énekesnő, aki azt a díjat is el­nyerte – nem jut az eszembe, hogy melyiket – azonnal elvált a férjétől és bepasizott.

– Mit csinált? Bepisilt?

– Nem! Be-pa-si-zott! – mondta Sándor hangosan és szótagolva. A férje meg, az a híres sportoló két csajjal kavar egyszerre. Most aztán villoghat, legalább három hétig róluk írnak az újságok.

– Jól van, Sándor. Látom, hogy lépést tartasz a legfontosabb ese­ményekkel, nem is olyan reménytelen a helyzetünk.

– Azt mondja, hogy lelépett, de visszajönne!

Sándor megnyomta a következő gombot és a képernyőn egy joviális, negyvenes éveiben járó asszony jelent meg. Érdeklődő arccal hallgatta a bekapcsolt telefonvonal másik végén elhangzó mondatokat. Halk, éteri zene duruzsolt, a szférák zenéje. Az idős női hang a távolból arra próbált választ kapni, hogy miként fog fiatal menyének műtété lezajlani. A stúdióban helyet foglaló és megértőén bólogató hölgy közben már hozzá is kezdett a kártyák kirakásához. Válasza sem váratott sokáig magára. A két hajlékta­lan rövidesen megtudhatta, hogy a kezdeti komplikációk ellenére a fiatal meny sikeresen túl fog esni a beavatkozáson, a műtét után azonban vissza kell utasítania a kórházi menüt, mert ez újabb komplikációkat idézhet elő legyengült szervezetében. Csak a na­ponta bevitt, otthon készített ételek változatossága hozhatja meg a végleges gyógyulást. A hosszúra nyúló beszélgetés befejezése­ként a táplálék kiegészítők káros hatásai is szóba kerültek.

Márton magába fojtotta nevetését, de azért biztatóan nézett Sándorra: – Csak így tovább barátom, művelődjünk!

A műsor folytatódott. A sorára váró és végre bekapcsolt újabb női hang zaklatott, már-már érthetetlen formában adta elő mon­dandóját. Előző éjszakai nyomasztó álmát szerette volna a jósnő segítségével megfejteni.

– Van egy közelebbről meg nem határozható problémája, de idővel elmúlik. Ma este 20.00 órakor egy fénykort nyitunk, amely órákon át megközelíthető lesz, éljen az alkalommal! Az angyalok­kal kell konzultálnia, velük tudja ezt az álmát maradéktalanul megfejteni. De én is sokat segíthetek!

– Álmomban egy szabadon szaladgáló patkányt láttam, sárcipőt viselt! Óriási lába volt!

– Asszonyom, ez egy jó hír! Miért nem ezzel kezdte? Az egyik legmegbízhatóbb ál­moskönyv szerint a szabadon szaladgáló patkány azt jelenti, hogy valaki forrón és vi­haros szenvedéllyel szereti önt, a sárcipő meg azt, hogy esős napok jönnek. Látta a hí­res filmet: Ének az esőben? Nagy boldogság vár önre, ma este 20.00 órakor vá­rom újabb jelentkezését. A megértés angyala tá­mogatja kegyedet, ma este ő is ve­lünk lesz!

Sándor köhögése egyre erősebbé vált, a magára tekert ágyterítő sem segített sokat. Márton egy majdnem teli pálinkás üveggel je­lent meg a végszóra, az egyik konyha­szekrényben találta.

– Húzd meg! Szóval, ma este fénykör nyílik. Ott a helyünk! Talán a csillagkapun is át tudunk lépni, Sándor! Tudod, hogy azt a földöntúliak létesítették és egy távoli világba nyílik?

– Te semmit sem veszel komolyan. Én hiszek az álmokban, és az álmokból meg lehet fejteni a jövőt. Múlthéten valamelyik lámpa­oszlopon láttam egy hirdetést, kozmo-joga tanfolyamra lehetett jelentkezni – csak egy fillérem sem volt.

– Remek ötleteid vannak! Fogd a telefont! Talán működik. Fel­hívom őket és el­re­pü­lünk valamelyik fénykörbe! Foglalkozol te egyáltalán a karmád építésével? Sándor! A legfontosabb az, hogy energetikailag is szabaddá tegyük magunkat! Egyszerű lég­zés­gya­kor­la­tok­kal kell kezdeni – de te mindjárt kiköhögöd a lelked… Codein tab­let­tára lenne szükséged, meg egy jó meleg fürdőre!

A telefon működött.

– Halló! Általános elemzést kérek. Sajnos hajlamos vagyok a kiegyen­súlyo­zat­lan­ság­ra. De lehet, hogy csak a körülményeim miatt van ez így.

– Kedves uram! A kártya bölcsessége lehetővé teszi, hogy megis­merje jelenét és megtudja jövőjét! Szokott álmodni? Ha igen, ak­kor kezdjük ezzel!

– A múlt éjjel csónakot láttam közeledni, amelyben egy vőfély állt, körülötte egy kis mókus ugrabugrált, miközben hatalmas fagottját fújta.

– Ez remek! A csónak, változást jelent az életében, a mókus pedig esküvőt. Háza­soknak gyermekáldást hoz! Fagottot fújni egyértelműen a vidámság jele. A vőfély megjelenése pedig siker­rel kecsegtet. Önre már a közeli jövőben boldogság, nyugodt élet és sok siker vár! Azt mondja, hogy nemrégen még komoly gond­jai voltak? Nos, akkor perceken belül küldjük a pozitív energiát, minden rendben lesz! Mondja, melyik jegyben született? Novem­ber másodikén? Tehát a skorpió jegyében. Örömmel közöl­hetem, hogy már ebben az évben megoldódnak pénzügyi problémái, és népszerűsége ugrás­szerűen emelkedik. Kétségei vannak? Legyen optimista!

– Az épp mellettem szundikáló barátom január harmincegye­dikén született. Üzen­ne neki is valamit? Van még időnk, hiszen csak húsz-harminc perce beszélgetünk egy­mással.

– Ő a vízöntő jegyében látta meg a napvilágot. Magabiztosan mozog az ir­racio­ná­lis világban, kedveli a váratlan helyzeteket, sőt még a polgárpukkasztásban is örömét leli. Szakadatlan töri a fejét valamin, a mindennapos megélhetés, a számlák elkerülik a figyelmét. Márciusban ki kellene használnia a bolygók kedvező állását, ekkor ugyanis hosszú távra megalapozhatná anyagi hely­zetét. De ha novemberben valaki befektetési ajánlattal keresi fel, akkor legyen óvatos!

Márton a nevetéstől fuldokolva tette le a hallgatót. A bársonyos női hang már a kö­vetkező jelentkezővel csevegett, a sejtelmes háttérzene egy kicsit felerősödött. Sán­dor mintha aludt volna, oldalra dőlt a karosszékben. Csak félig nyitva felejtett szája, az elmaradt köhögés és semmibe meredő szeme tűnt szokatlannak.

Egy csónakban közeledett a Csillagkapu felé, és már vártak rá a földöntúli lények. Kis mókusok ugráltak körös-körül, és vidá­man lakmároztak. Az álmoskönyvből tud­juk, hogy ez nyugodt és boldog családi életet jelent. Az angyalok is ott feszítettek fé­nyes egyenruhájukban, többnyire a hivatalos papírokkal fogla­latoskodtak. Csak a túl nagy­ra nőtt szárnyak akadályozták őket fontos tevékenységük ellátásában.

Sándor hosszú idő óta először érezte magát igazán boldognak.

A szőnyegszövők utcája

Korábban egy kisebb folyó csendes hullámai csapdosták a mere­dek partot. A kiszá­radt meder helyén később házak épültek, kialakult a falu főutcája. Az agyagfal azon­ban – az évszázadok múlásával dacolva – továbbra is fennmaradt, és a szorgalmas ipa­ro­sok mély üregeket vájtak bele. Szőnyegszövő műhelyek, sötét, de kellemesen hű­vös odúk alakultak ki az egykori partfalban. A modernizáció ütegei ugyan súlyos csa­pá­sokat mértek a sok száz, talán több ezer éve kitartó hagyományos munkaeszközök had­rendjére, de mégsem voltak képesek elsöprő győzelmet aratni felettük. Bár az üregek­ben több szövőszék is hiába várta újrain­dítását, egy-kettő mégis makacsul kitar­tott. Idős, szakállas mes­terek húzták az orsót rejtő hosszúkás csónakot, s az ősrégi minták sem változtak sokat. A teveszőrből fonott szálak szorgalmasan hizlalták a félkész darabokat. A modem világ csak egy hadállást tudott elfoglalni, pislákoló gyertyák helyett takarékos izzók szór­ták a fényt a szövőszékek felett.

Ali Husszeini nyugodt tempóban dolgozott, nem volt oka a kapkodásra – mű­he­lyé­ben már évek óta halmozódtak az elkészült, de eladhatatlan szőnyegek. Mintha tuda­tosan kerül­ték volna műhelyét a vevők, pedig csak takarékosabbak lettek. Igye­kez­tek minél több pénzt félretenni, féltek valamitől. Talán egy újabb háborútól, vagy állandó­suló zavargások­tól, ki tudja, mitől? Ha a külföldi turisták nem lennének…

– Szálem alejkum! Hogy szolgál az egészséged?

– Köszönöm, elfogadhatóan.

Marteza alakja az egész ajtókeretet betöltötte. Lassan indult el az agyagba vájt lép­cső­kön. Ha szabadnapos volt, mindig meglá­togatta barátját, Alit. Gyerekkoruk óta ismer­ték egymást. Gyors pillantást vetett az egyik szövőszéken halmozódó szőnyegek felé.

– Van mit enned?

– Van még egy kevés bab meg lencse, minden nap kapok friss paradicsomot.

– Mit csinál a fiad a városban?

– Nem tudom. Ma már minden fiatal ott keresi a szerencséjét. Egyik sem akarja folytatni azt a munkát, 'ami mindig is apáról fiúra szállt, amióta csak itt élünk.

– Ilyenek.

– Nézz a szövőszékekre! Milyen élet volt itt korábban! Hajnal­ban kezdtük a munkát és csak naplemente után mentünk el teáz­ni, meg hallgatni a természet énekét.

Hosszú hallgatás következett. Marteza felügyelő volt a már ré­gen elhagyott, de dü­le­dező falai ellenére még ma is lenyűgöző látványt nyújtó karavánszeráj udvarán. Va­la­mennyi turistabusz megállt ott, a jövevények hangoskodása és a fény­képe­ző­gé­pek kat­tog­tatása gyakran zavarta meg a hely szellemét.

A torzonborz, szakállas Marteza hősiesen állta az ostromot. Jóllehet modern sza­bá­sú, bár erősen kopott inge és nadrágja nem éppen Ali Babára, vagy a negyven rabló vala­melyikére emlékez­tetett, hajzata, férfias arcvonásai mégis lenyűgözték az európai hölgyeket. A kezébe nyomott borravalók rövidesen a jómódú falusiak körébe emelték az idősödő férfit. Mégsem volt boldog, valami szomorú egykedvűség és érdektelenség ült az arcán. Ali tudta az okát. Marteza fia az iraki-iráni háborúban az egyik gáz­támadás során súlyos sérüléseket szenvedett. A központi idegrendszerét támadta meg az ideg­gáz, rövidesen rokkanttá nyil­vánították, hazakerült.

– És a te fiad?

– Egész nap ül a televízió előtt, de semmi sem érdekli. Rövid ideig sem képes koncentrálni, mindegy neki, hogy milyen műsor megy.

– Allah igazságos! Megbűnhődött Szaddam Husszein, a sajátjai akasztották fel!

A közeledő zaj néhány pillanaton belül szinte hangorkánná vált, amikor a turista­csoport a vályog odúból kialakított műhelybe bezúdult. A vakuk egyre szaporább vil­la­násai jelezték, hogy a lá­togatók különleges zsákmányra leltek. Az idegenvezető – hang­ját felemelve – rövid értekezésbe kezdett a hagyományok ápolásának fon­tos­sá­gá­ról. Felbolydult méhkassá változott az üreg, Ali újra és újra bemutatta a tökéletes szál­ve­zetés művészetét, és nem sokára már úgy érezte, mintha a levegőben lebegne. A turis­ták egymás kezéből tépték ki a korábban összegyűlt és eladhatatlan szőnyegeket. Fül­siketítő kiabálással licitáltak egymásra, az árak pedig elképzelhetetlen ma­gas­sá­gok­ba szöktek. Vezetőjük karba tett kézzel, bölcs mosollyal nézte a tülekedést. A dollár és az euró bankjegyek hatalmas kupacokban tornyosultak a szövőszéken kifeszített félig kész munkadarabon, és mindenki ujjongott, aki képes volt egy kisebb-nagyobb re­mek­művet megkaparin­tani. A fürgébbeknek sikerült némi erőfeszítéssel a meg­vá­sá­rolt szőnyegekre felkapaszkodniuk, és gyorsan kirepültek a szűk ajtón. A tülekedés nem ismert határokat, a gyengébbeket letapos­ták, az áru nélkül maradottak meg két­ség­be­eset­ten követelték a nem létező raktár felnyitását. Némelyek perrel fenyege­tőztek, amennyiben eredmény nélkül kell hazatérniük.

És ekkor egy erős, rekedtes hang süvített át a tömegen:

– Ali Husszeini! Velem kell jönnöd! Ma reggel egy holttestet találtak a városban. Az elöljáró azt mondja, hogy a te fiad. Azo­nosítanod kell!

A királynő ruhái

Egy távoli kisvárosból jöttek. Már hajnalban elindultak, hogy kellő időben megérkezzenek a fővárosba, hiszen estére ismét ott­hon kellett lenniük. Sándor, a né­hány fős csoport vezetője haladt az élen, csak ő ismerte ki magát a városi ren­ge­teg­ben, a száguldó buszok és villamosok világában. A többiek gyors léptekkel követ­ték, egyik-másik félénken kapaszkodott mellette haladó társába. A legidősebb is csak tizen­négy éves lehetett.

A múzeumot nem volt könnyű megtalálni, még Sándor is több­ször elbizony­ta­la­no­dott, jóllehet ő már járt egyszer a fővárosban. Az első ránézésre senki sem gon­dol­hat­ta róla, hogy fogyatékos, fellépését inkább a túlzott magabiztosság jellemezte. Szo­ro­san mögötte Péter tartotta a tempót, aki süketnéma volt, beszédköz­pontja a szü­lés­nél károsult. Minden kiránduláson attól rettegett, hogy lemarad, eltéved, és senki sem fog segíteni rajta.

Katát állandó bűntudat gyötörte, erősen szorította magához szépen felöltöztetett ba­báját. Barbi volt odahaza az egyetlen, aki sohasem tett neki szemrehányást, aki min­dig végighallgatta mon­dandóját. Egyedül az ő társaságában viselkedett fesztelenül.

Diana az autizmus enyhébb formájában szenvedett, nála is meg­mutatkozott a kom­mu­nikáció károsodása, valamint az énközpon­tú viselkedés. Ilyenkor bezárkózott saját világába, és lehetetlen volt vele kapcsolatot teremteni. De azért gyakran szót tudtak vele érteni mind a nevelők, mind pedig társai. Ritkán esett pánikba, az azonos korúak között pedig alapvetően jól érezte magát.

A csípőficamban szenvedő Ágnes zárta a sort, aki erős da­dogással is küszködött. Időnként bénító félelem tört rá, aminek okára sem a pedagógusok, sem társai nem találtak megfelelő ma­gyarázatot. Egyesek a családi környezetre gyanakodtak, de ennél többre ők sem jutottak.

Vilma néni, a tanítónő úgy gondolta, hogy A királynő ruhái címet viselő kiál­lítás komoly élményt fog jelenteni a gyerekeknek, hiszen az olvasott és fel­dol­go­zott mesékben gyakran szerepelnek királynők és hercegek, bárók meg gróf­kis­asszo­nyok. Ők mindig csodálatos ruhákban jelennek meg.

Minden olyan jól indult, aztán leszállt, hogy valamit még elin­tézzen, és a gyors­vonat nélküle indult el. Nem lehetett mit tenni – a gyerekek legalábbis így gondolták, és Sándor rögtön átvette a vezető szerepét. Ő azok közé tartozott, akik nem tűrnek ellent­mondást – ha kellett, a tanárokat is letorkolta. Amikor beindult, lelkesedése nem ismert határokat, hiperaktivitása kezelhetetlen­né vált.

A múzeum pénztárosa gyanakvó szemmel nézett végig a cso­porton, és a kísérő ta­nárt kereste. Sándor azonban határozottan és magabiztosan fejtette ki neki, mi­sze­rint a tanárnőnek halaszt­hatatlan ügye támadt, és őt bízta meg a vezetéssel. Az elbizony­talanodott személyzet nem akarta, hogy a gyerekek a hideg előtérben toporogjanak, Sándor pedig rögtön elindult a bejárati ajtó felé. Társai engedelmesen követték.

A kiállítótermek felnőtt látogatói némileg viszolyogva, de szinte már erőltetett elő­zé­keny­ség­gel nyitottak nekik utat. A csapat rö­videsen felbomlott, Sándor öles léptekkel ha­ladt a termeken át és a királynő ruháit kereste. Nemsokára meg is találta azt a na­gyobb helyiséget, amelynek bejárata fölött hatalmas betűk adták tudtul:

A teremben egy ma uralkodó királynő modern és fiatalosnak mondható ruha­da­rab­jai voltak kiállítva, számos kiegészítővel együtt. A terem közepére a törtfehér szín­ben pompázó, hímzéssel és apró gyöngyökkel gazdagon díszített esküvői ruha került, ezt vette körbe a többi kiállított tárgy, a báli- az estélyi- és a party­ruhák, valamint a fi­nom ízléssel készült táskák, kesztyűk és ék­szerek sora. Sándor izgatottan kereste az iga­zi királyi ruhákat, amelyeket egy-egy történelmi filmben látott a televízióban, de nem találta ezeket. Közben a többiek is utolérték őt, és bizony­talan léptekkel köze­lí­tet­tek a ruhák felé, tágra nyílt szemekkel bámulták a kiállított tárgyakat.

A menyasszonyi ruha előtt két idősebb hölgy állt, barátnők lehettek, egyikük fején mesébe illő, prémmel díszített kalap tündökölt.

– A nővérem lánya is valami ilyesmit akar magának, három hét múlva lesz az esküvője.

– Es van rá pénzük, vagy ezt is majd neked kell fizetni?

– Minek nézel te engem?

Kata, aki már egy-két perce mellettük állt, szorongását leküzdve megszólalt:

– A néni nővérének a lánya is királynő?

– Mit beszélsz, te ostoba? – kiáltott rá hangosan az asszony.

A kislány arca elvörösödött, leszegte a fejét, egy kicsit odébb húzódott, és így Péter került a kalapos hölgy közvetlen közelébe. A fiút csak egy kurta pillantásra méltatta, majd ismét megszólalt:

– Remélem, te nem mondasz ilyen ostobaságokat!

Péter értetlenül nézett az asszonyra. Megpróbált a szemével beszélni, hiszen a kisegítő iskolában olykor így is sikerült megér­tetnie magát.

– No, szólalj meg már, kisfiam!

Péter tekintete az egyik fodros és sok csipkével díszített báli ruhára csúszott át. Sem­mit sem értett. Sem azt, amit a néni mon­dott neki, sem azt, amit a kiállítás be­mu­tat­ni kívánt. Ezek lenné­nek a királynő ruhái?

A nyári színekben pompázó, könnyed estélyi ruhát viselő bábuk előtt egy jól öl­tö­zött, negyvenes éveiben járó házaspár állt.

– A következő fogadáson az amerikai tulajdonos is megjelenik. Valami egészen ere­detit, valami olyat kellene varratnod, amivel kitűnsz a többiek közül, de mégsem hen­gereled le őket! Nem szeretném, ha heteken át az irigy feleségek támadásainak len­nénk kitéve.

– Egy piros kisestélyire gondoltam, ami praktikus és könnyed, de egy húzott újjal készült rövid blézer talán még jobban állna rajtam.

– Ebben te vagy a tudós, drágám! Neked kell döntened. így vagy úgy, de te leszel a királynő a fogadáson.

A mellettük álló Diana közömbös arckifejezéssel hallgatta a párbeszédet, nem le­he­tett észrevenni rajta, hogy egyáltalán fel­fogott-e valamit abból, ami az imént el­hang­zott. Néhány másod­perec elteltével azonban váratlanul és hangosan megszólalt:

– Egy lószart vagy te királynő! Csak jártatod a pofádat, felvágsz, olyan vagy, mint egy felfuvalkodott tehén!

Pillanatnyi csönd lett a teremben, majd az asszony hisztéri­kus hangon, szinte si­kol­tozva szórta átkait a gyerekre. Mindenki elcsendesedett, és a látogatók döbbenten figyelték a jelenetet. Sándor megragadva Diana karját, az ajtó felé vonszolta a kislányt. A kiállítás látogatói ekkor értették meg, hogy itt valami nagyon szokatlan esemény tör­tént. Egyesek szánalommal, mások riadtan meredtek a világukba váratlanul be­ron­tó gyerekekre, akik ijedten hagyták el a helyiséget. Csak a portán verődtek össze, utol­jára a csípőficamos Ágnes érkezett le az emeletről. Sándor intett, hogy gyerünk, és a kis csapat rögtön el is indult a villamosmegálló felé. A teremben egy ideig még tartott a felbolydulás, a látogatók csak lassan nyugodtak meg.

– Elképesztő, hogy ma már ki mindenkit eresztenek be egy ilyen csodálatos kiállításra!

– Az ember szinte fél kilépni az utcára!

– Ó, ne hagyja elrontani ezt a szép napot! Nézze, milyen aranyos az a kis tunika­ruha ott a jobboldalon.

A villamoson

A külső helyre ülök. Menjen az ablak mellé az, aki akar. A végál­lomásig utazom ma is. Hm, alig tud felszállni a néni, tele a keze csomaggal. Hogy ezek az öregek mit tud­nak ci­pekedni! Néz rám, de nem szólal meg. Persze azt akarja, hogy csússzak át a má­sik helyre. Eszem ágában sincs, én szálltam fel előbb, jogom van ehhez a helyhez. Másszon be, ha akar! Intek neki a szemem­mel és rögtön hozzá is kezd az eről­kö­dés­hez. Átlendíti a térdem felett az egyik csomagját – még jó, hogy nem csapott az ar­com­ba valami üveggel, vagy flakonnal – azután pipiskedik egy kicsit és zutty! Már ül is, jön rá az ablakon keresztül a friss levegő. Hát nem jobb így? Már a második meg­álló után kecmeregni kezd. Le akar szállni. Egyáltalán nem kellett volna felszállnia! Mi az a három megálló? Az egész csak arra jó, hogy megint átmásszon rajtam. Meg­úszom sérülés nélkül. Hát igen, ma már a villamos is veszélyes üzem.

Ez a fiatal nő a helyemre pályázik! Azt hiszi, hogy el tud bűvölni a mosolyával, a sze­mé­vel és majd arrébb csúszom. Nagyon téved! Ez még azt is köszönet nélkül hagy­ná, ha mind a két helyet átengedném neki. Egy frászt! Másszon be, ha le akar ül­ni. Állva marad. Most dacol velem, azt hiszi, hogy a következő megállóban majd úgy­is felkelek, és akkor üressé válik a hely. Ezt még kivárom – gondolja. Hát, nagyot té­ved! A végállomásig megyek gyönyörűm, és az még legalább tíz megálló. Várjon csak szé­pen, ha úgy tetszik neki. Na ugye, hogy ő szállt le előbb! Ak­kor meg minek kellett vol­na itt rendezkedni, ide-oda csúszkálni, meg mit tudom én!

Egy fiatal anya kisgyerekkel a karján. Miért nem gyerekko­csiban hozza fel a babát a villamosra? Ez is felém ácsingózik. Ott a hely a gyerekkocsinak, nem lenne gond, ha az emberek a körül­ményeknek megfelelően cselekednének. Lusta cipelni a gyerek­kocsit! Pedig néha még az is előfordul, hogy valami lelkes fiatal nő odaugrik és segít a fel- és leszállásban. Van itt empátia, csak keresni kell! Na, most felugrik egy öreg­asszony az egyik külső helyről és a fiatal anya leül. A gyerek már éppen kezdett volna ordí­tani. Minek ennyi gyerek? A járművek zsúfoltak, a lakáshitel kamatai emelkednek, nagy a munkanélküliség. Persze minden­kinek szíve-joga, hogy szüljön, vagy ne szül­jön. De azért végül mégis minden megoldódik. A gyerek sem kezdett el bömbölni. Re­mélem, hogy leszáll a nő, mielőtt a kölök rázendít!

Eszméletlenül lassan halad ez a villamos. Olyanokat tesznek a vezetőfülkébe, aki­ket egy másik országban még a sínek tisztoga­tására, meg a váltók kenésére sem alkal­maz­ná­nak. Itt mindenki csak a könnyebbik végét akarja a munkának megfogni, meg más helyére ácsingózik! Ez a pasas is csak bámul a képembe, abban reménykedik, hogy átülök a másik ülésre, mert tisztelem a ko­rát, azt, hogy huszonegynéhány évvel idősebb, mint én. Az öreg­ség, meg az eziránti tisztelet nyolcvan felett kezdődik apu­kám! Ha egy ilyen valaki szállna fel, akkor én is átcsúsznék a másik helyre, de neked öre­gem semmi esélyed sincs! Még hatvannak sem nézel ki!

Remélem, hogy elérem a trolit, és nem kell egy félórát vára­koznom a megállóban. Tessék, mindenkit magam elé engedek a leszállásnál. Ezzel persze veszítek egy percet, de olyan jól elültem itt ezen az ülésen, a legszívesebben tovább mennék, ha ez a ro­hadt villamos nem fordulna vissza. Éppen bent áll a troli, nyomás előre! Ez az állat az orrom előtt csapta be az ajtót és már indul is! Mi ez? Hol élünk? Megjegyeztem a rendszámát, és olyan levelet írok az igazgatóságnak, hogy megnézhetik magukat! Ki fogom rúgatni ezt az átkozott sofőrt! Meglátjátok, rend lesz itt!

Macskabátorító Alapítvány

Az alapítvány célja egyértelmű és világos volt. A bejegyzés is gyorsan megtörtént a me­gyei bíróság Civil Szervezetek Nyilván­tartási Osztályán, az adó- és bankszámla meg­nyitása csupán egy napot vett igénybe. Az induláshoz szükséges összeget Kő­ke­re­ki Mihály építési vállalkozó biztosította.

A kuratórium elnöke is ő lett, tagjai pedig többnyire a rokonok köréből ver­bu­vá­lód­tak. Már csak egy talpraesett és megbízható ügyvezető igazgatót kellett találni, aki rövid idő alatt ismertté teszi az alapítványt és bonyolítja az ügyeket.

A család Sügér Antal magyar-történelem szakos tanárra gon­dolt, aki Udvaralja vá­ro­sának egyetlen gimnáziumában tanított. A megkeresésre hamarosan pozitív választ kaptak, ugyanis egy idő óta már mind szélesebb körben terjedt el a hír, miszerint a gim­náziumot a tanév befejeztével megszüntetik, vagy legalábbis a megye székhelyén mű­ködő másikkal vonják össze. Ez utóbbi megoldás is jelentős létszámleépítésre enge­dett következtetni.

Sügér Antal felmondott, és a Macskabátorító Alapítványnál már másnap meg­kap­ta ügyvezető igazgatói kinevezését. A ku­ratórium – mint mindenben – ebben is vita nélkül, egyhangúan döntött. Az újdonsült igazgató első tevékenysége egy nagy­for­má­tumú hirdetés feladása volt, amely több országos napilapban is megjelent:

Tisztelt macskatulajdonos!

Előre is köszönjük együttérzését és támogatását!

A sajtóban megjelent hirdetések, valamint a szórólapok százezrei rövidesen meg­hoz­ták az eredményeket. Számos állatbarát utal­tatta át befizetett adójának 1%-át az alapí­tvány számlájára és az adományok is gyülekeztek – jóllehet itt kisebb volt a tolongás. Senki sem vitatta, hogy ez alkalommal is nemes lelkületű em­berek ki­emel­ke­dő állampolgári aktivitásáról van szó. Róza néni – Kőkereki felesége – négy macskát is tartott, a vállalkozó egyik menye pedig úton útfélen azt mesélte, hogy nincs annál na­gyobb boldogság, mint amikor a kiscicák megszületnek és anyjuk vigyázó szemmel pásztázza környezetét. Kőkereki öccse is több­ször hangoztatta a kisváros szinte min­den­ki által látogatott pa­tinás kocsmájában, hogy neki ugyan semmi baja sincs a ku­tyák­kal, de a macska, az valami egészen más…

Az alapítvány tevékenységének felfutásával a szükséges ap­parátus is hamarosan ki­épült. Sügér Antal titkárnőt kapott, az adminisztrátorok folyamatosan készítették pon­tos számveté­seiket, és több állatpszichológust is felkértek a Bátor Macska Prog­ram kidolgozására. Jó ütemben haladt a számítógépes adatbázis kiépítése is. A cél az volt, hogy a Magyarországon élő valamennyi macskáról pontos katasztert készítsenek, majd a nyilván­tartásba vett alanyokat pszichológiai aspektusok alapján osz­tályozzák. A távolabbi tervekben még az is szerepelt, hogy az adatokat a világhálóra felvigyék, és a rendszert más állatokról készült adatbázisokkal kapcsolják össze. Ezzel a törek­vé­sük­kel sem álltak egyedül a világban. Az egyik népszerű tudományos ismeretterjesztő lap­ban többek között arról olvashattak, hogy az Egyesült Államokban a teknősbékák kö­ré­ben készül egy mindent átfogó adatbázis. Az amerikai felméréseknél magától érte­tő­dően a teknősbéka-cápa-korreláció állt az előtérben, a macska adat­bázissal kap­cso­latos érintkezési területek kimunkálása a jövő tudósaira várt.

Az alapítvány tevékenységének jelentős kiszélesedése magával hozta a kutatási és fenntartási költségek növekedését is. A fejlesz­tés első lépéseként ugyanis megemelték a kuratóriumi tagok tisz­teletdíját, valamint azon állatpszichológusok honoráriumát, akik hajlandók voltak a felvett összeg 50%-át az alapítványba visszaforgatni. A dologi költségek robbanásszerű növekedése egyre több fej­törést okozott Sügér Antal ügy­ve­ze­tő igazgatónak. Komoly pénze­ket kellett költeni a kuratóriumi tagok utazásaira, és a készülő kutató bázis építési költségei is egyre nagyobb terhet róttak az in­tézményre. A megbízást Kőkereki Mihály építési vállalkozó cége nyerte el.

Az állatpszichológusok továbbképzése is tetemes kiadást je­lentett. A többnyire külföldi professzorok előadásai és szemináriu­mai – nem beszélve az oly gyakori, valamennyi alkalmazottra kiterjedő tréningekről – szintén rengeteg pénzt emésztettek el. Saj­nos az is gyakran előfordult, hogy a külföldi előadók előadásuk megtartásában valamilyen oknál fogva akadályoztatva voltak. Ok azonban ilyenkor is megkapták a tiszteletdíjukat.

Egy szép márciusi napon hatalmas erejű erkölcsi robbanás rázta meg Udvaralja vá­ro­sát. Az egyik népszerű országos magazin­ban leleplező cikksorozat indult Pénz­mosó macskák címmel, és az egymást követő feljelentések következtében min­den­re kiterjedő ellenőrzés kezdődött az alapítványnál.

A vizsgálat azonban gyors és meglepő fordulattal zárult. Az adóhatóság meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az intézménynél vissza­élések nem történtek, a működésre, bérekre, tiszte­let­díjak­ra, il­letve reklámra költött összegek után szabályosan adóztak.

Az ügyészség sem kezdeményezte az alapítvány megszünteté­sét, mivel meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy ennek tevékenysége minden kétséget kizáróan az alapító okiratban fog­lalt cél megvalósítására irányult.

Némely akadékoskodó adományozók további feljelentései következtében egy ideig még folytak ugyan különböző vizs­gálatok, de végül ezeknek is bebizonyították, hogy befizetett pénzüket az Alapítvány szabályosan és célirányosan költötte el. Az elért eredményeket három közvélemény kutatóintézet írásos anyagával is alá tudták tá­masz­tani, miszerint a Bátor Macska Prog­ram beindítása óta 34,6%-kal nőtt a ku­tyák­nak ellenálló és 13,4%-kal a kutyákat megfélemlítő macskák száma.

A vizsgálat egyedüli vesztese az ügyvezető lett. Megrendült irán­ta a kuratórium bi­zal­ma, hiszen a vizsgálat mégiscsak bizonyos tekintély veszteséggel járt, és át­me­ne­tileg az adományok höm­pölygő folyama is csendesebbé vált. Sügér Antalnak meg kellett vál­nia munkahelyétől. Másnap kétségbeesetten kereste fel a gimnázium igazgatóját, egy­kori kollégáját – státuszát azonban már régen betöltötték. Nem tehetett mást, mint bejelentkezett a Polgármesteri Hivatal Munkaügyi Irodájában. Ott már több mun­kanélküli várakozott türelmesen. Kedves mosollyal követték az ügyintéző ko­mó­tos mozdulatait.

Egy peckesen éppen arra járó és az ajtón bekukkantó bátor macska sem volt képes felderíteni Sügér Antal gondoktól gyötört keserű arcvonásait.

Hát igen, a jó ügyért is fel kell valakinek áldoznia magát.

Néhány év elteltével a legbátrabb macskák elhatározták, hogy lét­rehozzák saját alapít­vá­nyukat. Az induló tőkét hízelkedéssel, il­letve az emberek terrorizálásával gyűjtötték össze. Hízelkedésükkel elsősorban a nőket környékezték meg, ha viszont ez nem ho­zott sikert, akkor gyorsan áttértek a terrorista módszerekre. Karmoltak, haraptak, hangos sziszegésekkel félemlítették meg az adakozástól elzárkózókat.

Rövidesen összegyűlt az induláshoz szükséges összeg, bank­számlát nyitottak, és meg­kezdték működésüket. Meghirdetett céljuk kezdetben csupán annyi volt, hogy a ku­tyákkal és az em­berekkel szembeni emancipációjukat kiharcolják, és ezt az egész vi­lág­gal elismertessék. A fenti célt aránylag rövid idő alatt el is érték, mivel az egyre dur­vább karmolások és harapások követ­keztében számos ember belátta, hogy csakis jö­ve­del­me egy részé­nek felajánlásával tudja nyugalmát és egészségét megóvni. A ku­tyá­kat többnyire korrumpálták, olyan levescsontokat vásároltak nekik az összegyűlt ala­pít­ványi pénzből, amelyek korábban egy kutya szájában elképzelhetetlenek lettek vol­na.

A Macskabátorító Alapítvány II. az évek folyamán magába szip­pantotta a Kőkereki Mihály vállalkozó által alapított Macskabáto­rító Alapítvány I.-t, és az or­szág legjelentősebb intézményévé vált. Az összegyűlt pénzeket a bátor macskák kü­lön­féle alapokba és vállalkozásokba fektették, bróker cégük pedig nemsokára megha­tár­ozó szerepet játszott a tőzsdén.

Némely újságírók kezdetben élesen bírálták az Alapítvány által szedett uzsora­kamatokat, idővel azonban őj< is rájöttek, hogy a bátor macskák hitelezési gyakorlata tulajdonképpen emberbaráti szeretetből fakad. Nem tesznek mást, mint segítenek a bajba ju­tottakon. A macskák még a korábban elvárt simogatásról is le­mondtak a tiszta üzleti erkölcs megóvásának érdekében.

Az általuk támogatott pártok a következő választáson a par­lamenti helyek 90%-át szerezték meg. A képviselők azonnal szabad utat nyitottak a bátor macskáknak, hogy az őket egykor üldöző kutyákkal kíméletlenül leszámoljanak.

Beckó

Az autóbuszból kiszálló turisták alig hittek a szemüknek. A vár­romok között egy köp­cös, csörgősipkát viselő alak ugrált egyik szikláról a másikra, megszégyenítve a kör­nyék zergéit. Az idősebb hölgyek lélegzetüket visszafojtva követték a bak­ug­rá­so­kat, de a látvány a fiatalabbakat is szinte a földhöz szegezte.

Valamennyien ismerték Beckó várának történetét, és hamar rájöttek arra, hogy a kü­lönös, ugrándozó alak csakis a híres ud­vari bolond lehet. Öltözete, pajzán moz­du­la­tai, a turistáknak szamárfület mutogató játékossága még a kezdetben kétel­kedő­ket is rö­videsen belátásra bírta.

A tűzoltóautó szirénázása szakította félbe az ámulatot, és nemsokára egy mentő is megjelent. Röpke félóra alatt befogták a hevesen tiltakozó és kemény ellenállást tanúsító légtornászt, majd a falu jegyzőjének irodájába vitték. Rövidesen több hivata­los személy is megérkezett, a kihallgatás kezdetét vette.

– Belenézhetek a papírjaiba, illetve a személyi igazolványába?

– Annak idején nem nyűglődtek mindenféle papírokkal. Adtak egy nevet az újszülöttnek, és kész!

– Állampolgársága?

– Kettős állampolgár vagyok. Magyarországon születtem és Szlovákiában élek. Még sohasem szólítottak fel arra, hogy ma­gyar állampolgárságomról lemondjak.

A hivatalnok nyelt egyet, majd feltette a következő kérdést:

– Biztos abban, hogy 1347-ben született?

– Kételkedik az emlékezőtehetségemben?

– Nem, csak úgy… Jól érzi magát?

Beckó a fehérköpenyes mentőorvosra nézett és fátyolos hangon a következőket válaszolta: – A vár bejárásától egy kicsit fájnak a lábaim, de egyébként minden rend­ben van.

– Mégis, mit keresett ott fenn a magasban, a várrom tetején?

– Azt vizsgáltam, hogy milyen átalakításokat végeztek az épü­leten az elmúlt évszázadokban. A beadványomban ezt is fi­gyelembe kell venni.

– Milyen beadvánnyal foglalkozik mostanság, tisztelt uram?

– Visszakérem a váramat, amit Stibor vajda ajándékozott nekem a tizennegyedik szá­zad­ban. Én vagyok a jogos tulajdonos, és ha a kérvényemet elutasítják, akkor be­pe­re­lem mind a magyar, mind a szlovák államot. Olyan pert akasztok az urak nya­kába, hogy elmegy a kedvük a bolondozástól.

A jelenlevő hatósági személyek döbbenten hallgatták az ízes magyarsággal beszélő férfit. Ruhájának kifényesített ólomgomb­jai vakítóan szikráztak a bezúduló nap­su­ga­rak­ban, hosszú­orrú cipője az íróasztal lábát súrolta. A mentőorvos a mobilján babrált, a jegyző pedig tanácstalanul nézett a többiekre, segítséget várt tőlük.

Néhány napos megfigyelés után a klinika egyik, természetgyó­gyászattal is foglalkozó pro­fesszora megállapította, hogy Beckó az elmúlt évszázadok folyamán lélek­ván­dor­lás­sal foglalkozott, és több stációt maga mögött hagyva, ismét régi bőrében éledt újjá.

Szabadon hagyhatta el az intézményt, a különös esetnek azon­ban gyorsan híre ment. Több magyar és szlovák bulvárlap is ter­jedelmes híradásokban foglalkozott Bo­lon­dóc várának feltámadt tulajdonosával:

Előkerült Beckó!

Stibor vajda egykori udvari bolondja visszaköveteli tulajdonát!

Rövidesen megindult a magyar és a szlovák állam elleni per. A két beperelt ország pénz­ügy­minisztere a kormányközi egyez­tetések után közös közleményt adott ki, amely­ben állást foglaltak az egykori udvari bolond kárpótlásának lehetőségeiről. A meg­egyezés szinte már karnyújtásnyira volt, amikor Beckó várat­lanul megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy csak a teljes körű reprivatizációt fogadja el, mint egyetlen, és sem­mivel sem helyettesíthető megoldást.

Közben megalakult a Beckó & Beckó Részvénytársaság is, amely rövidesen nagyszabású tervekkel lépett a közvélemény elé. Öt­csillagos szálloda, osztályon felüli éttermek, valamint wellnes fürdő is szerepelt az elképzelésekben. A vendégek egy hatalmas méretű csúszdán hagyhatták volna el az újjávarázsolt várat. A cég rész­vé­nyei­nek ára több közép- és kelet-európai tőzsdén is rohamo­san emelkedni kezdett, egyes országokban már az eredeti érték többszöröséért vették a papírokat. De ko­moly érdeklődést mutat­tak a japán, az argentin és a kameruni befektetők is.

A vár területén két toronydaru jelent meg, és az alant vezető utakat is lezárták. Ez persze újabb perhez vezetett a helyi önkormányzat és a részvénytársaság között, a bíró­ságok leterheltsége miatt azonban csak a következő év végére ígérték az első tár­gya­lás időpontjának kiírását. A közutak megnyitásának lehetősége így a távoli jö­vő­be csúszott át. A turisták is csak nagy kerülővel juthattak el a vár közelébe, az el­ké­szült fényképek azonban jól mutatták a toronydaruk helyzetét, és a hegy lábánál el­he­lye­zett információs tábla is minden kérdésre megfelelő választ adott.

A sajtó egyre gyakrabban adott hírt a készülő komplexumról, és a részvények ára fo­lya­matosan emelkedett. A Beckó kontra magyar és szlovák állam közötti per el­hú­zó­dása nemhogy rontotta volna az üzleti lehetőségeket, hanem inkább növelte az ér­dek­lődést. Újabb és újabb befektetők kapcsolódtak be az üzletbe.

Beckó a részvények eladásából származó jövedelmét egy svájci bankszámlára utal­ta át, majd üzleti útra indult. Közvetlen munka­társai is csak annyit tudtak róla, hogy vala­hol, a Csendes-óceán déli részén fekvő egyik szigetállamban tárgyal. A napi kap­cso­lat a nagy távolság miatt mind gyakrabban akadozott.

A Beckó & Beckó Részvénytársaság szanálására a következő év elején került sor. A toronydarukat aránylag könnyen értéke­sítették, de az irodai berendezésekre már nem akadt vevő. A pereket a Legfelsőbb Bíróság mindkét országban szüneteltette, az önkormányzat az útzárakat végre eltávolíthatta, a turisták pe­dig ismét fotózhatták az égbe meredő várromokat.