hátlap kép borító kép


Szabó László Tibor


A hatalom


KISREGÉNY ÉS NOVELLÁK


BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
Simor András

© Szabó László Tibor, 2013


Harmadik kisregényével jelentkezik Szabó László Tibor. Persze, nem szabályos kis­re­gény ez sem, hanem egy keserű-gro­teszk pamflet, görbe tükör­ből rög­zí­tett lát­lelet mai vilá­gunk­ról, félmúl­tunkról és lehetséges jövőnkről.

Ne feledjük, a görbe tükör torzít ugyan, megváltoztatja a dol­gok arányait, meg­nyúj­tja, összenyomja, megcsavarja a felszín képeit, de trükkjei mögül sohasem hiány­zik a valóság. Sőt, amikor a felszín bohócos-derűs, vagy éppen ijesztő át-alakításán ször­nyül­kö­dünk, sokszor közelebb jutunk a valódi tükrökből hiányzó mélységhez, a hagyományos eszközökkel nehezen tetten érhető rejtőzködő valósághoz.

Az érett korban pályát változtató egykori politológus, egyete­mi oktató, hajdani opera­énekes, nyelvtanár, tolmács, s ki tudja még milyen pályákon tevékenykedő író a szatíra, a groteszk, az abszurd mellett kötelezte el magát. Nem tehetett mást: életta­pasz­talata és a kor erre predesztinálta.

Váratlan halála kibontakozó írói pályának vetett véget.


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




1. Elnökségi ülés

Napokig titkolták, hogy a nagy vezér halott. Ő volt az össze­tartó erő, és a felnövekvő új nemzedék úgy tudta, hogy bátor kiállása, mindent elsöprő forradalmi lendülete dön­tötte meg az előző rendszert. Elragadó egyénisége nélkül a nép még min­dig nyo­mor­ban és szellemi sötétségben élne. Szeretett népére, amely mindenkor kész volt érte élni és halni, most az elrendelt hosszú gyász szomorúsága várt.

Az intrikára kész ellenzék ugyan megpróbált olykor másokat is a politika előterébe tolni, de ezekről a politikusokról mindig kiderült, hogy hazaárulók, idegen hatalmak ügynökei, korruptak és alkoholisták.

A hír hallatára az emberek az utcákra tódultak, de nem gyászolni, hanem moz­go­lód­ni kezdtek. Követeléseket fogal­maztak meg, egyesek szabadságjogokról szó­no­kol­tak, mások meg a szociális problémákat feszegették. A rendőrség elbi­zonytalanodott, hiszen a spontán tüntetések vezetői éppen azokat a jogokat hangoztatták, amelyekkel naponta tele volt a sajtó, amelyeket a hatalom képviselői is fennhangon hirdettek beszédeikben. A különbség csupán annyi volt, hogy a tüntetők ezeket komolyan is gondolták, és a gyakorlatban, a minden­napi életben akarták érvényesíteni, nem csak az ideológia szintjén.

Különböző bizottságok alakultak, többnyire szakmai jel­leggel, hiszen az érdek­érvé­nye­sítés fő törésvonalai mindig is a létbiztonság, a megélhetés problémái mentén jelent­keznek.

A legradikálisabb követeléseket a diákok fogalmazták meg. Az évtizedek folyamán fel­nőtt egy olyan új generáció, amely egyre világosabban látta a gazdasági fejlődés, a szo­ciális ellen­tétek és a környezeti károsodás közötti összefüggéseket, vala­mint a saját jövője és érvényesülése előtt álló gátakat.

A gyorsan megszerveződött Országos Diákbizottság a Köz­ponti Egyetem egyik félre­eső szemi­náriumi szobájában kapott helyet a tanácskozásra, és a küldöttek a köl­csö­nös bemutat­kozás után azonnal Elnökségnek nevezték ki magukat. A leg­többen már korábban is ismerték egymást, mivel a különböző diákegyesületek vezetőségeiben tevé­keny­ked­tek. A formalitásokra nem sokat adtak, viszont minden porcikájukban érez­ték a gyorsan változó helyzet feszültségéi, és tudták, hogy hamarosan rendkívüli eseményekre kerül sor. Eljött végre a nagy alkalom, hogy a különböző társadalmi réte­gekkel össze­fogva megdöntsék a diktatúrát.

Tisztában voltak azzal, hogy a nagy vezér eltűnése után a felső körökben azonnal ha­talmi harc kezdődik, ez bizonyta­lanná teszi a hatalmat, következetes és kitartó küz­de­lem­mel elérhetik a rendszer megváltoztatását. Nem véres leszámolásra készül­tek, ha­nem egy eszményi demokrácia megteremtésére, a nemzet összefogására, a diktatúra fo­koza­tos felszámolására.

A tanácskozást Madarász Béla egyetemi hallgató, negyed­éves közgazdász nyitotta meg. Személye és neve a résztvevők többsége előtt már ismert volt, ugyanis meg­lehe­tősen jól lavíro­zott a hatalom és az általa képviselt diákok között. A hatalom­nak szük­sége volt rá a látszat-demokrácia fenntartása érdeké­ben, a hallgatók pedig úgy vélték, hogy egy bátrabban fellépő társuk csak fejjel menne a falnak, az eredmény meg a leg­több esetben elmaradna.

A hangulat perceken belül felforrósodott. Valamennyien úgy látták, hogy elérkezett a hatalomváltás ideje, a nagy vezér által felépített diktatórikus rendszer a felbomlás állapotába került.

– A parlament feloszlatására, és új választások kiírására van szükség minél előbb! – kiáltotta az egyik delegált, meg sem várva, hogy megadják neki a szót. A többség hangosan helye­selt.

– A megújulás záloga a hitelesség, a szavahihetőség és a fiatalos lendület – egészítette ki a mondatot a mellette ülő.

– Le kell számolni a politikai infantilizmussal, hiszen ez a melegágya minden diktatúrának. Egy romlatlan demokráciát kell kialakítanunk!

– Stabilitásra van szükségünk, a közbizalom megszerzése most a legfontosabb feladat számunkra!

A hangzavar egyre erősebbé vált, és egyértelművé lett, hogy bizonyos játék­sza­bályok betartása nélkül a vitatkozó felek se­hova sem juthatnak el. A hirtelen beállott csend­ben mindenki Madarász Bélára tekintett, majd valaki megszólalt: – Legyen ő az elnökünk!

Béla meglepő nyugalommal nézett a többiekre: – Válla­lom. Egy cselekvési prog­ramot kell kidolgozni és minél előbb elfogadni. Ez lesz a meg­újulás záloga, hiszen az a célunk, hogy az ország minél előbb kijusson ebből a hely­zeté­ből. Elegünk van az agyon­ismételt beszédpanelekből és a second-hand demokráciából.

Erősödő morajlás hullámzott át a helyiségen. Az elnök magabiztosan szorította meg széke karfáját, mintha össze akarná morzsolni, de aztán megkegyelmezett neki, és te­kinte­tét lassan az előtte fekvő papírtömbre irányította. Mindenki láthatta, hogy fel­ké­szülten érkezett a tanácskozásra. Moz­galmi rutinja azt is lehetővé tette neki, hogy ne vesszen el az ötletelésben, hanem határozott lépésekkel haladjon az előre meg­ter­ve­zett úton.

– Tudásalapú társadalomra van szükségünk. Az állampol­gárok nem válhatnak kon­zum­idió­ták­ká, akiket csak a vásár­lás érdekel, akik csak a plázákban érzik magukat igazán jól. Több szabadidőre van szükség, az individuum szabad kibon­takozására, egy antro­pológiai forradalomra, vagyis egy új em­bertípus kiformálására.

Meg kell újítanunk a gazdaságot, a költségvetést. Az álla­mi kiadások egyre szé­le­sedő felügyeleti jogára van szüksége a társadalomnak. Mire való a vagyon? – kér­dez­het­jük bátran. Minden néprétegnek biztosítanunk kell a szociális felemelke­dést. Nö­vel­ni szükséges a zöld-beruházások arányát, hiszen elérkezett az ökológiai túllövés nap­ja, vagyis egy olyan állapot, amikor az emberiség már több természeti erőforrást hasz­nál fel, mint amennyit a természet egy év alatt előállítani képes. Egy tudati atom­rob­banás vár ránk, környezettudatos emberek­ké kell válnunk. Véget kell vetnünk a média prostitúciójának!

Nem folytathatta, mivel a szobában ülők lelkesedése lehe­tetlenné tette a további gondolatok ismertetését. Egy órán belül elkészült a végleges cselekvési terv, és a küldöttek óriási lel­kesedéssel tódultak ki az utcára.

2. A választási kampány

Az egyre szaporodó tüntetések hatására a kormány rövidesen lemondott, majd a par­la­ment is kimondta önfeloszlatását. Az ügyvezető kormány kompetenciáját az al­kot­mány azonban olyan szűkre szabta, hogy a hetente megtartott üléseken csu­pán a sze­mét­szál­lítás- és lerakás ügyeivel, az elkóborolt ebek begyűjtésével és a prostituáltak tilalmi zónáinak kijelölésével tudott foglalkozni.

Rövidesen kitűzték az új választások időpontját, az egymás­sal versengő pártoknak nem sok időt adtak tevékenységük ki­bontakoztatására. A választási kampány azonnal meg­kezdő­dött.

A hatalomért folyó versengésben több úgynevezett törté­nelmi és néhány újonnan alakult párt vett részt. A diktatúra éveiben csak formálisan működő pártok azonnal riasztották aktivistáikat, akik között bizony jócskán akadtak a megbukott rendszer fizetett ünneplői, megélhetési tüntetők- és aláírók.

A legjelentősebb politikai erő az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártja volt, amely nem sokat akart változtatni a fennálló viszo­nyokon, elsődleges célja a hatalom megszerzése volt. Nagy ellenlábasa a Posztindusztriális Jövő Pártja viszont mindent meg akart vál­toz­tatni, ami akadályozhatná egy gazdagabb jövő megteremtését. Kettőjük ideológiai harca évtizedekre nyúlt vissza, ha nem éppen évszázadokra.

A társadalom felső harmadában elhelyezkedő választópol­gárokat leginkább a Sza­bad­piaci Globalisták Uniója volt képes megszólítani. Globális felzárkózást ígértek, a vállal­kozói adók megszüntetését és az igény referenciák kiszélesítését.

Az újonnan alakult pártok lényegesen kisebb aktivista hálózattal rendelkeztek, mint a diktatúrát túlélő nagyok, ká­dereik viszont rendkívül harcosak voltak, szim­pa­ti­zán­saik pe­dig könnyen mozgósíthatóak.

A legtetszetősebb programmal a Biodemokraták Közös­sége lépett fel. Egy min­dent átfogó természetbarát gazdaság kialakítását, és az egészséges életmód általánossá tételét ígér­ték. Felléptek a klímapiac szigorú ellenőrzéséért, és egy klí­madiplomaták képzésére szolgáló egyetem felállítását is szorgalmazták. Keményen harcoltak a bio-blúzok mind szélesebb körű elterjesztéséért. Szlogenjük így hangzott: A biológia nagy­hatalom. Nem érdemes harcolni ellene, kicselezni talán lehet.

Az Ezoterikus Hívők Pártja a spiritualizált hedonizmus szabadságát állította ideo­ló­giájának középpontjába. A hívők mindenféle fetisizmust elfogadhatónak tartottak, de különös­képpen az árufetisizmust. A párt vezetői úgy látták, hogy át­menetileg a for­ra­dal­mi tudat hibernalizálására lenne szük­ség – tekintve az ország nehéz gazdasági helyzetét. Viszont messzemenően támogatták az adrenalin bulik széleskörű el­terjesz­tését – ideológiájuk számos követőre talált.

Az Ufóbarátok Szociális Mozgalma elsősorban a kozmikus kutatások nagyobb arányú finanszírozásának érdekében jött létre. A mozgalom párttá alakulását az ösz­tö­nöz­te, hogy a par­lamentbe bejutva nagyobb eséllyel küzdhetnek a költségve­tési pén­zek­ért. Érdeklődésük ezért erős intenzitással fordult a tudás és a hatalom kap­cso­la­tá­nak irányába, véleményük az volt, hogy a döntéseket szakértők szűk körére kell bízni, hiszen csak ők képesek a helyes megoldásokat megtalálni.

Úgy látták, hogy a tudományos ismeretek exponenciális növekedése fejetlenséget okoz a társadalomban, egy inkon­zisztens tudás halmozódik fel az emberekben, akik nem tud­nak ezzel mit kezdeni. Tehát a választópolgárok demokrati­kus döntési joga éppen azáltal érvényesülhet, hogy a döntést másoknak adják át.

A Nemzet és Utópia Liga propagandájában a legna­gyobb szerepet az a felismerés ké­pezte, miszerint a nemzet egy erkölcsi aknamezőn gyalogol, az emberek negatív utó­piák befolyása alá kerültek, az eddigi költségvetések pedig fiská­lis alko­ho­liz­mus­ként hatottak a népre. A társadalom belső kohézióját hiányolták, mentális al­kotó­tá­bo­rok tömeges felállí­tását követelték. Kíméletlen harcot hirdettek az önsors rontok ellen, és mindent elutasítottak, ami globális.

Nemsokára komoly kommunikációs csaták kezdődtek. Egymást követték a tele­víziós vitaestek, a városok utcái és terei az egyes pártok plakátjaival és szóró­lap­jai­val tel­tek meg. A leg­keményebb vitákra azonban a sajtóban került sor.

A választási gyűléseken az adott párt hívei már órákkal a kezdés előtt megszállták a termeket, így a bejutás másoknak szinte lehetetlenné vált. A szónokok tehát el­ke­rül­het­ték a rivá­lis pártok szimpatizánsainak kellemetlen és provokatív kér­déseit. A jelen­levők szinte véget nem érő ünnepléssel fogad­ták pártjuk vezetőinek minden egyes szavát. A demokratikus közélet színvonala még soha nem látott magasságokba emel­ke­dett. A kampány eldurvulása csak a második napon kezdődött.

A legnagyobb érdeklődést egy televíziós vitaest váltotta ki mintegy másfél héttel a vá­lasz­tások előtt. Ezen valamennyi, megfelelő támogatással rendelkező párt kép­vi­se­lője részt ve­hetett.

A vitát egy mindenki által jól ismert és népszerű riporter vezette, aki az előző dik­ta­tó­ri­kus rendszerben is társa­da­lom­po­li­ti­kai kérdésekkel foglalkozott. Egy alkalommal még a nagy vezérrel is készített interjút. Háromszor szólalt meg ri­portalanya kétórás mono­lógja alatt, akkor is csak azt fejezte ki keresetlen szavakkal, hogy mennyire egyet­ért az elmondottak­kal. A nézők akkor még nem tudhatták, hogy a későbbiekben az akkori­nál is nagyobb karrier vár majd rá a diktatúra bukása után.

Kaprossy Kázmér megnyerő mosollyal, szinte már eltúl­zott udvariassággal köszön­tötte a pártok képviselőit, illetve a nézőket. Az Országos Diákbizottság Elnökségének tagjai ekkorra már a különböző pártokhoz csapódtak, és világossá vált, hogy egy jelen­tős részük politikai karrierre vágyik. Az elnök, Madarász Béla az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Párt­jának szakértőjeként ült a második sorban. Felkészültségét most is jól mutat­ták a mappájában elhelyezett adathalmazok, számsorok és grafikák.

A Biodemokraták Közösségét egykori diáktársa, Borhalmi Árpád vegyészhallgató kép­viselte. Kacsura Dénes ötödéves történész a Nemzet és Utópia Liga szak­értő­je­ként bámult me­rev tekintettel maga elé. Mindenki feszült figyelemmel követte a neves riporter mozdulatait, aki már csak a jelre várt, mint a sportolók a startpisztoly dör­re­né­sé­re.

Az előzetes sorsolás alapján elsőként Kleinkohl Róbert, a Szabadpiaci Globalisták Pártjának elnöke kapta meg a szót.

– Professzor úr, kérem, fejtse ki pártja álláspontját, kü­lönös tekintettel a gazdasági kilábalás kérdéseire.

– Köszönöm a szót, szerkesztő úr, igyekszem rövid másfél órában ismertetni pár­tom gazdasági elképzeléseit és választási programját, ha az idő megengedi, akkor még a nemzetközi összefüggésekre is kitérnék.

A választási kerekasztal vitára az Állami Televízió Társa­dalompolitikai Fő­osz­tá­lyá­nak vezetői két teljes órát szántak. Remélték, hogy a műsorvezető keményen kézben tart­ja majd a kibontakozó politikai csatákat. A biztonság kedvéért azonban a vitát kö­ve­tően egy olyan műsort iktattak be a televízió prog­ramjába, amely akár el is to­lód­ha­tott. A Hol tart a női kalózok emancipációja? című ismeretterjesztő so­ro­zat­nak olyan jelentős nézettsége volt, hogy a késői órákra történő halasztása sem okozhatott ko­molyabb gondot.

A műsorvezető riporter udvarias, de ellentmondást nem tűrő hangon gyalogolt be­le a professzor lelkébe. A szűkre szabott időkeretre, a vitában résztvevő számos párt­ra, végül pedig a pluralizmus szentségére hivatkozott. Öt percet adott a tudós fér­fiú­nak, aki egyébként a globális pénzügyek szocio­lógiájának nemzetközileg elismert ku­ta­tója volt.


Tisztelt választópolgárok!


Megpróbálok egyszerű, közvetlen szavakkal szólni Önökhöz. Vala­mennyien tudjuk, hogy az előttünk álló parlamenti választásoknak sorsdöntő szerepe lesz hazánk további fejlődésében, és nem mindegy, hogy milyen országgyűlést választunk.

Meg kell hallanunk a kor parancsát, és erőteljes tempóban kell csökkentenünk az állami kiadásokat, helyet teremtve a kibontakozó magánberuházásoknak. Helyre kell állítanunk a befektetők bizalmát, különös tekintettel a külföldi beruházókra. Testre szabott hitelkon­strukciókra van szükség. Nem szabad egy törékeny konszolidációval megelégednünk. Számos feladat vár ránk, elsősorban az édesvíz­készletek privatizálása. A vizet piaci áruvá kell tenni, piaci áron ér­tékesíteni, mint akármelyik más természeti kincset, amelyből áru lett. Mindent a piacnak kell irányítania! Egy növekedésre összpontosító gazdasági környezetet kell kialakítanunk…


Kaprossy Kázmér közben észrevétlenül megnyomta a székébe beépített kis fekete gombot, és hamarosan kellemes, majd fokozatosan erősödő zene árasztotta el a stúdiót. A pro­fesszor azonnal felfogta, hogy ideje lejárt, és már csak néhány ötletgazdag megjegyzést vethet oda a nézőknek: – Gyarapod­jon a gépkocsiállomány, kutyapékségeket kell felállítani, a katasztrófa­turizmus ösztönzése…piacképes játékosokat a pályákra…

Az Ezoterikus Hívők Pártjának elnöke, Kretnovszky Aurél gyerekkorában men­tális zavarokban szenvedett, később azon­ban kinőtte ezeket, és mindinkább para­pszi­cho­ló­giá­val kezdett foglalkozni – egy idő óta csakratisztító kisiparosként kereste kenyerét.

Csakratisztítást vállalok! – hirdette műhelyének bejárata felett egy öles tábla. A be­té­rők megtudhatták, hogy a mester csakraátültetést is vállal, szociálisan rá­szo­ru­lók­nak rész­let­fi­ze­tés­re. A lassan felpuhuló diktatúra bizonyos keretek között ezt a te­vé­keny­sé­get is eltűrte, hiszen ez is segített egy keve­set az akkori hatalom és a nép közötti lát­szó­lagos konszenzus fenntartásában.

Kretnovszky Aurél kijelentette, hogy pártja legfontosabb feladatának az illegális csakra-kereskedelem visszaszorítását tekinti. Bírálta a TIM (Teljes ígéret Mutató) be­ára­zá­sá­val kap­cso­latos lazaságokat, és a csakra-tisztítást- és átültetést sújtó forgalmi adó mértékét. Követelte a csakra-hangolás tudo­mányos elismerését. Emocionális tá­mo­gatást ígért a rájuk sza­vazó állampolgároknak, és fellépett a tudatszennyezés min­den formája ellen. Gondolatainak kifejtése közben egy szakrális aura jelent meg a feje felett, amely még az ateista nézőkre is komoly hatással volt.

Az Ufóbarátok Szociális Mozgalmának főtitkára megpró­bált a parapszichológiái kér­désekben előtte szóló csakra-építő mesterrel kapcsolatot teremteni. Papurnyák End­re csillagász fontos kérdésnek tekintette a fizikailag észlelhető világon túli jelen­sé­gek összekapcsolását a politikával. Nem látott lényeges különbséget a politológusok prog­nózi­sai és azon kutatások között, amelyek arra irányultak, hogy képesek vagyunk-e a még be nem következett eseményeket megérezni. Utalt rá, hogy a politológusok sta­tisz­tikailag kimutathatóan többet tévednek, mint a parapszichológusok. Felvezető elő­adá­sát pártjának legismertebb jelszavával zárta: – Merjünk nagyot álmodni és tegyük távolabb a bilit!

A Biodemokraták Közössége ebben a vitában is rendkívül radikálisnak bizonyult. Borhalmi Árpád, a párt hat társelnöké­nek egyike valóban szakszerűen érvelt. Főleg azok­kal a gon­dolatokkal operált, amelyek már az Országos Diákbizottság elnökségi ülésén is elhangzottak. Kiemelte a túlfogyasztás káros jelenségét, a minél előbb el­dob­ni filozófiájának tartha­tatlanságát. Figyelmeztetett azokra a csapdahelyzetekre, ame­lyek az emberiségre várnak, és megpróbált néhány aktuális problémáról is beszélni. Kö­zöl­te, hogy pártja egy minden ál­lampolgárra kiterjedő bio-rezonanciás program ki­dol­go­zá­sá­ba kezd, kormányra kerülése eseten pedig azonnal elindítja az akusztikai környezet kifehérítésére kidolgozott munkatervét. Javasolta, hogy a tőzsdéket alakít­sák át árfűrész-klubbokká.

A Posztindusztriális Jövő Pártját Pepees János alelnök képviselte, aki a diktatúra évei­ben különböző állami vállala­tok jogtanácsosaként tengette életét állandó meg­fé­lem­lítések közepette. A vállalati érdekek érvényesítése ugyanis gyakran került össze­ütközésbe a centrális akarattal, és személyes szabadsága csupán egy cérnaszálon füg­gött – akárcsak a pa­csirtáké. Álmában szinte minden éjszaka érezte a börtöncellák do­hos szagát, rémálmait csak azok a kitüntetések és magas prémiumok enyhítették, ame­lye­ket a diktatúrától kapott. Jog­ban járatos és politikailag tapasztalt ember lévén, rövi­desen beválasztották a párt elnökségébe, lassan kezdett szürke emi­nenciássá válni.

Az alelnök nagy előadói rutinnal mutatta be pártja elkép­zeléseit. Utalt az el­ha­tal­ma­sodó szociológiai depresszióra, arra, hogy a legtöbben úgy érzik, nem urai a saját éle­tüknek. Sodródás, bizonytalanság, frusztráció! Az emberek orientációs pontokat ke­res­nek, és a politikai szakadékból csak a Poszt­indusztriális Jövő Pártja vezetheti ki őket.

Hatalmas méretű gazdasági fejlődést ígért, az információs forradalom befejezését, a tudásalapú társadalom megterem­tését. A nyersanyagellátás biztosítása a más boly­gó­kon feltárt készletek kiaknázásával valósítható meg – állította Pepees János. Hatalmas cső­vezetékek fognak épülni, gázosított ola­jat fújtatunk át a Holdról a Földre. Ro­ha­mo­san csökkenhet a benzin ára és rövid idő múlva elérhetjük, hogy egy családra átla­gosan öt személygépkocsi jusson.

A megszólaló zene őt is az utolsó mondatok lehadarására kényszerítette: – Szak­szerűen beárazzuk a Teljes ígéret Mu­tatót…ebadó helyett ebrendészeti hozzájárulást vezetünk be… biztosítjuk az intelligens szennyvíz elvezetését…

A Nemzet és Utópia Liga képviseletében Kacsura Dénes történész fejtette ki párt­ja programját. Igyekezett szorosra fog­ni mondandóját, mivel tudta, hogy a nézők be­fo­gadó­képes­sége már alighanem a teljes kimerülés állapotába jutott. Rövid tör­té­nel­mi felvezetés után megállapította, hogy társadalmunk a nemzethalál küszöbére ér­ke­zett. Az eddigi politika idegen volt a néptől, hiszen a fejlődés nem mehet szembe a bol­dog­ság­gal. Márpedig a boldogság a környezet első számú eleme, önfeled­ten örvendeni csak népben és nemzetben lehet. A pártelnök rá­mutatott, hogy az ország fel­emel­ke­dése csakis az önellátáson alapulhat.

A pozitív utópia hiánya vitte az országot a leejtőre, hangoz­tatta a fiatal történész. Utalt rá, hogy az utópiák ugyan több­nyire az esztétikai dimenzióban keletkeznek, de ké­sőbb anyagi erővé válnak, és csak az irracionális destruktivizmus állhatja útjukat. Egész­séges lelki anyagcserére van szükségünk! – kiál­tott fel. Győzelmünk esetén hala­dék­tala­nul beindul a lélektrénerek képzése, dopamin-gyártó üzemeket létesítünk minden nagyobb településen. Célunk az, hogy a boldogság hormont az inzulin­készít­mények mintájára kívülről is bevihessük az em­beri testbe. Boldog, önellátó és szabad ország leszünk!

Az utolsóként sorra kerülő An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártja elnökének egyrészt könnyű dolga volt, mivel a korábban el­hangzott állítások, ígéretek jelentős mértékben ellent­mondtak egymásnak, másrészt viszont elég nehéz volt valami újat és megnyerőt mondani. Krebecs Tihamérné dr. fizika és földrajz szakos tanár volt, a fosszilis fosz­fá­tok foszforeszkálásáról írta doktori disszertációját és egy fővárosi gimnázium tanára volt. Kerületében szinte mindenki jól ismerte példás életviteléről és pedagógusi eré­nyei­ről. Az újjászerveződő An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártja valami oknál fogva őt vá­lasz­totta meg országos elnökének. A politikához csak a foszfátokon keresztül volt némi köze, de többet nem is kértek rajta számon. Jól kép­zett, agilis szakértőkkel szerelték fel a választási küzdelemre, és a televíziós vitában is nem véletlenül ült mö­götte éppen Ma­darász Béla, aki ekkorra már a radikalizmusból az antiradikalizmusba váltott át, de ezt nagyon jól álcázta. A párttársak és a külső megfigyelők részére is egyszerre hatott radikálisnak és An­tir­adi­ká­lisnak – ez éppen így volt jó.

Krebecsné bizonytalanul kezdte szereplését, hiszen ilyen nagy nyilvánosság előtt még sohasem lépett fel. Az adás termé­szetesen élőben futott, és a választók több­milliós serege kísérte figyelemmel a pártok összecsapását.

Beszélt a stabilitásról, a közbizalomról, arról, hogy az országot növekedési pályára kell állítani, a hitelességről, a romlatlan demokratizmusról, amely a megújulás záloga, és a jövőépítés nagy feladatairól is. Szavai egyszerűek és egyben semmitmondóak vol­tak, Madarász Béla a program ismertetése közben újabb és újabb grafikonokat és táb­lá­za­to­kat tolt az orra elé. A televízió-nézők Krebecsnét találták a legfelkészültebb részt­vevőnek.

A vitában aztán elszabadult a pokol. Papurnyák Endre csillagász, az Ufo­ba­rá­tok Szo­ciális Mozgalmának főtitkára kijelentette, hogy Krebecsné programismertetése tele volt blöffökkel és a statisztikai adatok manipulálásával, a Poszt­indusztriális Jövő Párt prog­nózisa pedig köszönőviszonyban sincs a valósággal. A jövőt csak a para­pszi­cho­lógiái para­méterek segítségével lehet megbízhatóan kikövetkeztetni – hangoztatta. Az ufológiai ismeretek tantárgy bevezetését követelte valamennyi oktatási intézményben. Végül felszólí­totta az adás nézőit, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt a pártja által szervezett Ufo-délutánokon és piknikeken.

Borhalmi Árpád, a Biodemokraták Közösségének társelnöke a politika toxikus ha­tá­sáról mondott néhány, ügyesen össze­állított mondatot, majd a hatalom multi­rezisz­tenciá­járól elmél­kedett. Rámutatott arra, hogy a vitában résztvevők máris rezisztenssé váltak a józan ész minden megnyilvánulásával szemben. Egyébként gusztustalan per­for­me­rek­nek nevezte őket. Hozzászólása közben egy gázmaszkot húzott a fejére, majd jóindulata jeléül egy-egy bio-blúzzal ajándékozta meg a jelenlevőket.

Kacsura Dénes a Nemzet és Utópia Liga képviselője elsza­badult huszárlovak pará­déjának nevezte a televíziós vitát, amelyben minden párt csak uralgó pontokat keres, szavaza­tokra vadászik, hogy a hatalmat minél előbb kisajátíthassa, és tovább szívja a nép vérét. Úgy vélte, hogy a pártok képtelenek a nemzet gondjaira fókuszálni, és nem ismerik fel, miszerint jelenleg a lélekbiztonság megteremtése az első számú feladat.

A műsorvezető ekkorra már egyre kevésbé tudta az indu­latokat fékezni. A vitázók egy­más szavába vágtak, egyszerre többen is beszélni kezdtek, és a káosz egyre csak erő­södött.

– Ez a Kacsura egy elszabadult hajóágyú’. – üvöltötte Kretnovszky Aurél, az Ezo­terikus Hívők Pártjának elnöke, egykori csakratisztító kisiparos. Majd előrántott egy két­pumpás vízi pisztolyt és azzal kezdett el hadonászni.

– Forródrótot a panaszosoknak! – kiabálta Borhalmi Ár­pád, majd így folytatta: – Tud­juk, hogy a tudatlanság erő, és ezzel akarnak egyesek a választási küzdelemben vissza­élni.

– A folyók és a tavak privatizációja nélkül gazdasági össze­omlás vár ránk. – har­sog­ta Kleinkoch Róbert, a Szabadpiaci Globalisták Pártjának elnöke.

Csak a két legjelentősebb politikai erő képviselői nem kap­csolódtak be az általános or­dí­tozásba. Kivárásra játszottak. A műsorvezető riporter közben kétségbeesetten mu­togatott a stúdió falán függő hatalmas órára, hang nélkül jelezve, hogy az adásidő már lejárt. Miután a vitázók közül többen is be­rekedtek, hirtelen pillanatnyi csend állt be.

Kaprossy Kázmér magához ragadta a kezdeményezést és váratlanul Krebecsnének adta meg a szót. Az alacsony, de ke­cses alkatú fizika- és földrajz szakos tanárnő ismét egy­szerű szavakkal és szerény fellépéssel próbált szerepének megfelel­ni. Minden szem rá szegeződött, még a legkisebb falvakban is felerősítették a televíziós készülékek hang­ját. A mögötte ülő Madarász Béla közben összeállította a politikai összegzést, és az elnök­nő elé helyezte a vázlatot.

– Legfontosabb feladatunk egy közös értékvilág megte­remtése. Bár nem tudjuk átlépni az egymás­között húzódó frontvonalakat, mégsem agyonismételt beszéd­pane­lekre van szükség, hanem a közjó megteremtésére, valamint jelentős adó­csök­ken­té­sek­re és a nemzeti összefogására.

Egy kicsit elbizonytalanodott, de aztán hirtelen kivágta magát: – Nem szabad, hogy a pancserokrácia kezébe kerüljön a hatalom!

Egyre erősödő zene zúdult a vita résztvevőire, a kamerák egy ideig még mutatták a sze­rep­lők gesztikulálását, aztán jöttek a reklámok. A legtöbb néző úgy érezte, hogy a vita­est­nek csak egyetlen világosan fogalmazó és alaposan fel­készült szereplője volt: Krebecs Tihamérné, az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának elnöke.

3. A hatalom birtokában

A választásokat az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártja nyerte meg, de parlamenti kép­vi­se­lői­nek száma nem tette lehetővé, hogy egyedül alakítson kormányt. Hosszas tár­gya­lá­sok után az Ufo­ba­rá­tok Szociális Mozgalmával kötött szövetséget, és a két párt már biz­tos többséggel láthatott hozzá az államap­parátus átszervezéséhez, valamint a vá­lasz­tási küzdelemben elhangzott ígéretek megvalósításához.

A párt győzelmét az tette lehetővé, hogy mind a radikális, mind pedig az An­tir­adi­ká­lis választópolgárok jelentős része rá szavazott. Tehát jól érvényesült a ki­dol­go­zott taktika, amely szerint a gondosan összeállított választási jelszavak szinte min­den­kit képesek voltak megszólítani. Egyesek a stabilitás fenn­tartását, mások a stabilitás meg­teremtését értették ki a vezetők szavaiból és írásaiból. A közbizalomról többnyire csak ködös elképzelései voltak a választóknak, de a szó mindenkire hatott. A hite­les­ség és a romlatlan demokrácia jelszavát viszont rögtön magukévá tették mind a radi­kális, mind pedig az An­tir­adi­ká­lis polgárok. Az ország növekedési pályára állítása min­den­ki számára egyet jelentett az életszínvonal azonnali emelésével. A televíziós vitá­ban elhangzott adócsökkentési javaslat már csak hab volt a tortán.

A választókat kezdetben egy kissé meghökkentette, hogy a győztes párt éppen az Ufo­ba­rá­tok Szociális Mozgalmával lépett koalícióra. A nagy visszhangot keltett tele­ví­ziós vitában még úgy tűnt, hogy a két párt programja, ideológiája, de az egyes kér­dé­sek­ben elfoglalt konkrét álláspontja is meglehetősen távol áll egymástól. A főtitkár, Pa­pur­nyák Endre leplezetlen vonzódása a parapszichológia iránt nagyon eltérőnek mu­tat­ko­zott az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának reálpoliti­kai célkitűzéseitől. A fő­tit­kár Krebecsné elleni kirohanása is nehezen volt megemészthető a párt tagjai és szim­pa­tizán­sai számára, hiszen Papurnyák nemcsak a személyt, hanem a prog­ramot is tá­mad­ta. Blöffökkel, a statisztikai adatok manipulá­lásával vádolta az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sokat.

A parlamenti matematika és a személyi átrendeződések azonban gyorsan feled­tet­ték az ellentéteket. A koalíciós meg­egyezéssel egy olyan súlytalan párt került a kor­mány­ba, amely nem akadályozhatta lényegesen a többség akaratát. Az Ufo­ba­rá­tok vi­szont lehetőséget kaptak néhány régi követelésük megvalósítására.

Krebecs Tihamérné rövidesen átadta a párt vezetését Ma­darász Bélának, akit az ad­dig nem létező főtitkári posztra választottak meg, míg a politikus asszony meg­ma­radt tisztelet­beli elnöknek – konkrét hatáskör nélkül.

Az Ezoterikus Hívők Pártja nem tudta megszerezni a par­lamentbe jutáshoz szük­sé­ges szavazatokat, így Kretnovszky Aurél, a párt elnöke visszatért a csakratisztításhoz és hama­rosan egy Csakra­mentő Szolgálat felállításához kezdett hozzá. Rövid politikusi te­vé­keny­sé­ge a ko­ráb­biak­hoz képest jelentős ismertséget hozott neki, így a szolgálat rohamos tempóban terjeszkedett.

A Posztindusztriális Jövő Pártja csak a második helyen vég­zett. A szociológiai dep­resszió, a sodródás és a frusztráció kife­jezések gyakori megjelenése a párt plakátjain és a beszédekben sajnos lehangolóan hatottak a szimpatizánsokra, és így előre lehetett lát­ni, hogy a győzelem ezúttal is elmarad. Az egyszerű emberek nem tudtak mit kez­de­ni a tudásalapú társadalom kiépítésének gondolatával, az energia ellátás fantasztikus ter­vei pedig felfoghatatlannak tűntek nekik. A lila hagyma árának szabályozását várták a párttól és valamennyi adó eltör­lését. Mindezek ellenére a posztindusztriálisok az el­len­zék leg­fontosabb politikai tényezőjévé váltak.

Az ellenzék sorait két további jelentősebb párt erősítette. A Biodemokraták Kö­zös­sége főleg a fiatal választók körében volt népszerű, a környezetvédelem ügye azon­ban sok idősebb állampolgárt is melléjük állított. Fő céljuk egy thermokulturális gaz­da­ság kialakítása volt, és ez a legkülönbözőbb társadal­mi rétegekben is komoly vissz­hangot keltett.

Az egészséges életmód propagálása közben azonban szá­mos szimpatizánst veszí­tet­tek el, mivel az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok sertéshúst népszerűsítő Röfincsi Prog­ram­jával szemben nem tudtak hatásos alternatívát felmutatni. A Röfincsi-kultúra olyan mélyen gyökerezett a nép lelkében, hogy reménytelen­nek tűnt a tradíciók megtörése. A biodemokraták hevesen vitáztak a médiában és a különböző gyűléseken, ez azon­ban inkább az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­soknak kedvezett, akik az alka­lomtól és az adott té­má­tól függően hol radikálisnak, hol meg An­tir­adi­ká­lisnak mutatkoztak. Igazi nép­párt­ként politizáltak.

Kacsura Dénes Nemzet és Utópia Ligája alapvetően jól sze­repelt a választásokon. So­kan magukévá tették az önellátás ügyét, és egyetértettek azzal, hogy az országnak első­sorban pozitív utópiákra van szüksége. A boldogság hormon ipar­szerű előállítása és állampolgári jogon történő ingyenes hozzáférhetősége pedig mindenkit meg­ra­ga­dott. Csak a ja­víthatatlan pesszimisták riogatták a népet azzal, hogy a gyár­tás előbb-utóbb majd akadozni fog, a mellékhatások ered­ményeként pedig rövid időn belül dús szőr­zet fogja borítani minden férfi és nő testét.

A Szabadpiaci Globalisták Uniója nem jutott be a parla­mentbe. A párt elnöksége a vá­lasz­tási küzdelem finisében lobby-csoportokra bomlott szét, és ezek nyíltan fel­vál­lal­ták egy-egy multinacionális vállalat érdekképviseletét. A gazdasá­gi szükség­szerű­ség­re hivatkoztak, választási propagandájuk középpontjába pedig a privatizáció fel­gyor­sí­tá­sát helyezték. Követelték a hazai cipőgyárak és a nyílászáró szervizek azon­nali be­zá­rá­sát.

A kormánykoalíció rövidesen munkához látott és első lé­pésben a minisz­té­ri­umokat szervezte át. Összevonták a Belügy- és a Mezőgazdasági Minisztériumot, a Köz­lekedési Mi­nisztériumot pedig kettébontották egy Vasúti- és egy Autó­buszügyi Fő­hatóságra. A helyi közlekedéssel egyelőre nem foglalkoztak, mivel az ön­kor­mány­zati reform még hátra volt.

A kulturális, a gépipari, a természetvédelmi és a külke­reskedelmi tárcából egy csúcs­minisz­tériumot alakítottak ki. Az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának radikális hívei kitörő örömmel fogadták a változásokat, az An­tiRa­di­ká­li­sok viszont hallgattak – kötötte őket a pártfegyelem. Az átszervezésektől a minisztériumi munka haté­kony­sá­gá­nak jelentős növekedését várták.

A következő minisztertanácsi ülést már Madarász Béla miniszterelnök vezette, a na­gyobbik koalíciós párt főtitkára. Megválasztása sima ügy volt, hiszen a többség azon­nali gomb­nyomással mindent megszavazott, amit a pártelnökség javasolt.

Ezen az ülésen néhány egyetemi szak megszüntetéséről, illetve újabbak létesí­tésé­ről is döntöttek. Megszüntették vala­mennyi környezetgazdasági tanszéket, mivel ki­de­rült, hogy egyes oktatók bizalmas információkat szivárogtattak ki a Bio­demok­raták Kö­zös­sé­gé­nek, és így jelentős illegális fegy­verekhez juttatták az ellenzéket. De a Központi Egyetem Dön­téselméleti Tanszéke is erre a sorsra jutott, mivel a kormány megítélése szerint a döntések a parlamentet és a kormányt il­letik meg, tehát teljesen felesleges más fórumokon is döntésho­zatallal foglalkozni.

A Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszék az Ag­rártudományi Egyetemen egy elírás következtében Dísz­növénytermesztési és Andrológiai Tanszékké alakult át, és a továbbiakban is így működött. A Képzőművészeti Egyetemet a Testnevelési Egye­temmel vonták össze, és miniszteri rende­letben szabályozták az aktmo'dellek szerződ­tetését az egyes tanszékek között. Az új szabályozással jelentős költségmegta­karítást kívántak elérni. Megalakult a Nemzeti UFO Egyetem is, rektorának Papur­nyák Endre csillagászt nevezték ki, aki a kormányban tárca nélküli miniszter lett.

A legjelentősebb közjogi változásokra az önkormányzati rendszer átalakításakor került sor. A választási küzdelem­ben az egyik legtöbbet hangoztatott követelés ugyan­is az önkormányzatok önállóságának a növelése volt.

A törvényhozók kezdetben szemet is hunytak az önállóso­dási folyamatok előtt, olyan törvényjavaslatokat is megsza­vaztak, amelyek lehetővé tették az ön­kor­mány­za­tok korlát­lan szétválását. Néhány hónap elteltével kezdett a folyamat meg­állít­hatat­lanná válni.

A lakosság élt a laza szabályozás lehetőségével. Egy távoli megye hatszáz lakosú falujában például négy egymással is vetélkedő önkormányzat jött létre. Egy másik falu úgy döntött, hogy függetlenné nyilvánítja magát. Csak azt nem tudták eldönteni, hogy her­cegség vagy köztársaság legyen belőlük. A polgármester szívesen felvette volna a her­cegi címet, de el­lenzéke minden követ megmozgatott, hogy ezt meghiúsítsa. Ab­ban mindenesetre megállapodtak, hogy saját pénzt vezet­nek be, és befogadják a politikai menekülteket.

Voltak olyan helységek, ahol még nem jutottak el idáig, de a kisváros címerét már át­alakí­tották, és viselését a pólókon, a női topokon, sőt még az öltönyökön is köte­le­ző­vé tették. Az egyik állampolgár tiltakozásul nadrágja fenekére varrta fel az új címert, ez­ért felségsértési pert indítottak ellene. A helyi ze­neiskolák tanárai már sok tele­pü­lé­sen komponálták az új him­nuszt.

A helyzet egyre áttekinthetetlenebbé vált, és az országot a szétesés veszélye fe­nye­get­te. A kormány ekkor váratlanul megfordította a korábbi jelszót. Míg a válasz­tási küz­de­lem­ben azt harsogták, hogy „Minden hatalmat az ön­kor­mány­za­tok­nak!”, most egyre csak az új jelszót ismételgették: „Semmi hatalmat az ön­kor­mány­za­tok­nak!”

Madarász Béla miniszterelnök az alkotmány megfelelő paragrafusára hivatkozva rendkívüli állapot elrendelését kér­te a parlamenttől. Megalakult a Nemzetbiztonsági Tanács, amelynek elnöke ő lett, tagjai pedig pártjának különböző tisztségviselői. Az el­len­zéket tették felelőssé a kialakult hely­zetért, mandátumaik felfüggesztését el­ke­rül­he­tet­len­nek nyil­vánították. Megerősítették a parlamenti őrséget, még a te­remőröket is ro­ham­sisakkal és golyóálló mellénnyel látták el.

Az ellenzéki képviselők – mint várható volt – rendkívül keményen válaszoltak az el­hang­zottakra. Széttépték a szava­zólapokat, amelyekkel a rendkívüli állapot beve­ze­té­se ellen szavazhattak volna, vita közben többször is földhöz vágták golyóstollaikat, és han­go­san beszélgettek, amikor a házelnök rohamot vezényelt ellenük.

Az ellenzék eltávolítása után a kormánypárti képviselők egyhangúlag megszavazták an­nak a szégyenfalnak a létre­hozását, amelyre az ellenzéki hozzászólók neveit és vét­keit kívánták feljegyezni.

Borhalmi Árpádot, Pepees Jánost és Kacsura Dénesi, a három ellenzéki párt frak­ció­vezetőjét elsők­ként ragadták meg a fel­fegy­ver­zett te­rem­őrök és vezet­ték ki az ülés­terem­ből. Pe­pecs János hátracsavart kézzel a kormánypárti képviselők felé fordulva még odakiáltotta: – Vigyázzatok, ez egy öngyulladás veszélyes rendszer!

4. A politikai intézményrendszer átalakítása

A rendkívüli állapot nem tartott sokáig. A kormányzó pár­ton belül is több ellenzője akadt, de főleg a külföldi nyomás késztette az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának ve­ze­tő­sé­gét arra, hogy a ha­ta­lom­gya­kor­lás­nak ezt a formáját feladja. Az állam­polgárok is zú­go­lód­tak, sőt még a párt választói bázi­sa is meginogni látszott.

A néhány hónapos rendkívüli állapot azonban lehetővé tette, hogy az állam­ap­pa­rá­tus személyi állományát jelentős mértékben lecseréljék, és minden fontos helyre saját em­be­reiket ültessék be. Papurnyák Endre, az Ufo­ba­rá­tok Szociális Mozgalmának fő­tit­kára a Tudo­má­nyos Aka­dé­mia elnöke lett, Madarász Bélát a parlamenti többség ál­lam­el­nök­ké vá­lasz­tot­ta. Ő azonban miniszterelnöki funkcióját is megtartotta, sőt párt­já­nak elnökévé lépett elő, hogy a politikai intézményrend­szer tervezett átalakítása mi­nél gördü­léke­nyeb­ben menjen, végbe.

Az ellenzéki frakcióvezetők házi őrizetét megszüntették, hamarosan vissza­tér­het­tek parlamenti munkájukhoz. Borhal­mi Árpádnak viszont keserűen kellett tudomásul ven­nie, hogy a Biodemokraták Közösségének frakcióját időközben meg­szüntették, mi­vel a Házbizottság úgy döntött, hogy felemeli a frakciók megalakításához, illetve fenn­maradásához szük­séges mandátumok számát. A biodemokraták nem tudtak az új kö­ve­telménynek eleget tenni, mivel a frakció további fenn­maradásához egy fő hiány­zott.

A rendkívüli állapot bevezetése az önkormányzatok megrendszabályozásához is jó lehetőséget kínált. Minden önállósá­gi törekvést azonnal letörtek, és visszaállították az ere­deti helyzetet. Az új címereket és szimbólumokat eltörölték, de rögtön megígérték, hogy egyetlen település sem marad önálló jelképek nélkül. Az ország legismertebb mű­vészeit kérték fel ezek megalkotására. Rövidesen lázas munka kezdődött a mű­ter­mek­ben, és a költségvetésből jelentős összegeket kanyarítottak ki erre a célra.

Nemsokára további minisztériumok összevonására és szét­választására is sor került. Ön­álló minisztériumot kapott például az ezotéria-ipar, az egészségügyben pedig külön fő­osztály lé­tesült az alternatív gyógyászat, különösképpen a homeopátia további ösz­tön­zésére. Egy miniszteri rendelet lehetővé tette a sámán, a táltos és a boszor­kány­kép­zés beindítását is. Állami támogatásban részesültek mindazok, akik boszor­kány­mes­teri vizs­gával rendelkeztek és életmódszerűen boszorkánykodtak.

Tovább bővült a röviden csak Kult-Gazd-Öko-Kernek nevezett csúcs­minisz­té­rium, és hamarosan a Családvédelmi Főigazgatóságot és az Erkölcsvédelmi Hivatalt is össze­olvasz­tották.

A családvédelmi államtitkár legfőbb feladata a fenntartható szexizmus, a falka ösz­tö­nök visszaszorítása, és az etikus szex széleskörű elterjesztése lett. Tervbe vették egy nemzeti gén­bank mielőbbi felállítását, kíméletlen harcot hirdettek a gén­szennyezés ellen, és génpiszka-mentes övezetek kialakítását helyezték kilátásba.

Az Erkölcsvédelmi Államtitkárság első számú feladata az új erkölcsi bizo­nyít­ványok bevezetése és mindenki számára kötelezővé tétele lett. A bizonyítványok több szem­pontból is foglalkoztak az egyének életvitelével és ennek minősítésével. Minde­nek­előtt az állampolgári lojalitást, a munkahelyi visel­kedést, valamint a vallási és szexu­ális irányultságot vizsgálták.

Egy új törvény szerint a házasságkötéshez a továbbiakban egy polgárjogi szer­ző­dést is csatolni kellett. Bebizonyosodott ugyanis, hogy egyesek felelőtlenül, csupán érzel­mi alapon házasodtak össze, és nem tisztázták külön szerződésben, hogy milyen jogo­kat tartanak fenn maguknak, miként érvényesül a közös háztartásban használt vagyon­tárgyak és más haszná­lati eszközök tulajdonjoga. Rendezetlen állapotok eseté­ben a hatóság 14 napon belül elindíthatta a válópert.

Az erkölcsösebb életvitel megerősítésének érdekében a szabályozás olykor a leg­ap­róbb részletekre is kiterjedt. Egy miniszteri rendelet például előírta, hogy a már hor­dott női fe­hérneműket árusító speciális szaküzletekben csak magas IQ-val rendel­kező férfiakat szolgálhatnak ki.

Az új hatalom az öko-társadalom létrehozását is felvállalta. Új klímacsomagok kiala­kítását ígérték, és az élelmiszer önren­delkezésnek is erősebb hangsúlyt adtak. Az emberek többsége rendkívül vonzónak találta ezeket a törekvéseket.

A gazdaságpolitika középpontjába természetesen a dina­mikus növekedést állí­tot­ták. A csúcs­minisz­térium ipari állam­titkár­sága komoly számításokkal bizonyította, hogy a kormány jelentéktelennek tűnő erőfeszítései is mind a Bruttó Hazai Össz­ter­mék gyors növekedését szolgálják.

A legfontosabb napilapokban közérdekű hirdetések je­lentek meg, amelyekben a potenciális szennyezőket arra buzdí­tották, hogy növeljék aktivitásukat, produkáljanak több sze­metet. Közben rámutattak a szemét­szállítás körforgalmának hasznosságára is. Ennél az egyszerű gazdasági műveletnél csupán arról volt szó, hogy az elszállított sze­me­tet visszavit­ték a szemetelőkhöz, majd azt újra kivitték a szeméttelepekre – a Brut­tó Hazai Össztermék eközben meg egyre csak nőtt, és a foglalkoztatás is optimális irány­ban mozdult el. Az em­beri léptékű öko­tech­noló­giákról sem feledkeztek meg – jóléti alapítványt hoztak létre a bio­kukázás elő­segítésére.

A legnagyobb horderejű változást az új választási törvény elfogadása jelentette. Az általános, egyenlő és titkos válasz­tójog elve továbbra is fennmaradt, csak értelmezése változott meg némileg. Ezt az alkotmányhoz csatolt függelék tartalmazta.

A választójog általános jellegét még kis is bővítették, hiszen a szavazati jogot a fiatal­korúakra és az embriókra is kiterjesz­tették. Az embrióknak természetesen állam­pol­gárságot is ad­tak, de nem kötelezték őket arra, hogy édesanyjukkal együtt ugyan­arra a pártra szavazzanak.

Az egyenlő szavazati jog sem sérült, jóllehet a választópol­gárokat az új erkölcsi bizonyítványok alapján némileg kate­gorizálták. A kategóriákat többnyire a különböző irányult­ságok alapján határozták meg, a legfontosabb besorolási elv azonban a hűség maradt. A munkahelyhez, a házastárshoz, a vezetőkhöz és az államelnökhöz fűződő hűség voltak a legfon­tosabbak szempontok. Az utóbbi ugyan némi vitát gerjesztett a két kormánypárt között a törvényjavaslat benyújtása előtt, de aztán minden elsimult. Ekkor született meg a kor legismertebb jelszava: „Egy az irány, egy a vezér!”

Az új törvény a választások titkosságát is garantálta. Tovább­ra is kötelező volt a kör­be­vett, elzárt szavazófülkék kialakítása, a részletes szabályozás azonban meg­en­ged­te, hogy indokolt esetben a választópolgárt segítő második, esetleg harmadik személy is belépjen a fülkébe. A rendelkezésnek tisztán hu­manitárius célja volt, hiszen így olya­nok is szavazhattak, akik súlyos izületi bántalmakban szenvedtek, a vakok és gyengén látók is segítséget kaphattak, és még a mentálisan rokkantak kezét is vezethette valaki.

Az új szabályozással a képviselők visszahívhatóságának régi problémáját is meg­ol­dot­ták. Az államelnök bárme­lyik megválasztott képviselőt bármikor vissza­hívhatta a parla­mentből és az ön­kor­mány­za­tok­ból.

A törvényi változtatásokat az ellenzék heves tiltakozá­sa ellenére biztos többséggel fo­gadták el a kormánypártok képviselői. Az országgyűlés elnöke kemény kézzel irá­nyí­tot­ta a folyamatot, és így az új választási törvény mintegy húsz perc alatt átment a par­la­menten. Az ellenzéki pártok frakcióvezetői másfél percben fejthették ki véle­mé­nyüket.

Madarász Béla államelnöki funkciójában a törvényes határidő utolsó percéig kivárt, majd lelkiismeretének engedve aláírta az új törvényt.

5. A diktatúra kiépítése

Az Államtanács ülését mindig az elnök vezette. Amikor jó ne­gyedórái késéssel a te­rem­be belépett, felállva köszöntötték. A késés tudatos volt, a hivatali koreográfia része, hiszen ilyenkor már több mint egy órája az Államtanács üléstermé­vel szom­szé­dos dolgozószobájában ült és kávéját iszogatta. Személyi titkára a legújabb pletykákról re­ferált neki, amelyek elsősorban a politikai- és a művészvilág legfontosabb szemé­lyeit érintették.

Az elnök közgazdász volt, de rendkívüli vonzódást érzett szinte valamennyi mű­vé­sze­ti ág iránt. Rendszeresen látogat­ta a színházakat, az irodalmi felolvasó esteket, és az el­nöki jutalomkeretből nagyvonalú mecénásként jutalmazta meg az ízlésének meg­fe­le­lő műveket. Művek pedig születtek agyra-főre – különösen a költők és a képző­mű­vé­szek tülekedtek kegyeiért.

Jóllehet sohasem szólított fel egyetlen szobrászt vagy festőt sem, hogy formálja meg alakját, vagy fesse meg portréját, még­is sorjában születtek az alkotások, amelyek az elnököt ilyen vagy olyan formában ábrázolták, kötetlen pózban, állva vagy ülve.

A költőknek könnyebb volt a dolguk. Bár nevét sohasem írták le verseikben, mégis tudták az olvasók, hogy a költe­ményben megformált alak kire utal, vagy a versben felcsendü­lő hála kit illet meg.


A miniszterek, államtitkárok és más fontos állami hivatalok vezetői az elnök intésére újra elfoglalták helyüket, és az előttük fekvő mappa fölé görnyedve várták az ülés kezdetét. Félperc­nyi néma csend után felharsant Madarász Béla hangja:


Tisztelt államtanács!


Mai ülésünkön hat napirendi pont szerepel:

– az alkotmány titkosítása

– a lakosság számának növelése érdekében tervezett intézkedések

– az élelmiszer-ellátás javítása

– az előző rendszerben felállított valamennyi szobor és dombormű eltávolítása

– a visszamenőlegesen büntethető tevékenységek körének megha­tározása

– egyebek


– Felkérem az igazságügyi államtitkár urat az első napirendi pont ismertetésére!


Tisztelt államtanács! Tisztelt elnök úri


Alkotmányunk szövegét állandó kyber-támadások érik. Ellen­ségeink olyan vírusokat pró­bál­nak a rendszerbe bejuttatni, amelyek képesek torzítani, és sajnos torzítják is az alaptörvényt. Egyes mon­datok a vírus hatására idézőjelbe kerülnek, és az állampolgárok képte­lenek ezeket helyesen ér­tel­mezni. A minap még egy közeli munka­társam is megkérdezte, hogy akkor most komolyan kell ven­ni az alkotmányt, illetve ezt és azt a cikkelyét, vagy csak úgymond képle­tesen alkalmazandó, min­den jogi következmény nélkül?

Egy másik kalózakció olyan vírusokat juttatott fel a honlapra, ame­lyek következtében kéretlen rek­lámok tömege árasztotta el az államelnöki hivatal honlapját. Piknik bugyikat ajánlottak a hon­lap olvasói­nak, egzotikus szószokat és cápauszony levest. Két napig tartott, míg a Vírusölő Segély­szer­vezet szakemberei a programot megtisztították.

De legalább ennyi gondot jelentettek azok a jogászkodó állampol­gárok is, akik az alkotmányra hi­vatkozva akarták az utóbbi időszakban elfogadott törvényeket megtámadni. Bűnbandák és álcivil szer­vezetek próbálták a törvényes rendet megingatni.


Tisztelt uraim!


Az elmondottakból is kitűnik, hogy a védekezés leghatékonyabb módja az alkotmány tit­ko­sí­tá­sa lenne. Természetesen a biztonsági rendszert is tovább kívánjuk fejleszteni, nyomon követjük majd a kérdezők személyazonosságát, életciklusaik valamennyi rész­letét, étkezési és szexuális szo­ká­sai­kat. Az adatokat továbbí­tani fogjuk a Pénzügyminisztérium és az időközben át­szervezett Vá­lasz­tá­si Iroda felé.


A lakosság számának jelentős növelése már régen foglal­koztatta az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának politiku­sait. Hatalmas és gazdag országot vizionáltak, be­szé­deik­ben gyakran hivatkoztak a dicső múltra. Tulajdonképpen ugyan­azt mondták, amit a Nemzet és Utópia Liga vezetői. A gon­dot csak az jelentette, hogy miként adják el saját­juk­ként az új nemzetépítő programot az ország népének. Az ellenzékbe szorult Liga egyszerű népnemzeti gondolkodása helyett valószínűleg tudományos érvekre lett volna szükség, hogy az emberek valóban magukévá tehessék a „Nagy nemzet – Nagy jólét” eszméjét.

A helyzet azonban nem volt reménytelen. Úgy tűnt, hogy az Ufo­ba­rá­tok Szociális Moz­galma megfelelő partner lehet egy új ideológia kidolgozásához. A baj csak az volt, hogy a párt vezetői hajlamosak voltak mindent túlutópizálni – a nép egyszerű fiai meg nem tudtak a gyermeknemzésre vonatkozó tudományos fantasztikumokkal mit kez­deni. Tették, amit a szüleik is tettek.

A népesség gyorsabb szaporulatának elősegítése érdeké­ben az egészségügyi minisz­ter tette a legfontosabb javas­latot. O az in vitro, vagyis a testen kívüli meg­ter­mé­kenyítés tömeges elterjesztését javasolta. Utalt a sok eredménytelen kísérletre, amelyek­ben az állampolgárok csupán egy primi­tív szexuális aktusban próbálják a meg­ter­mé­ke­nyítést elérni. Génbankok tömeges felállítását követelte, a mesterséges méh és here előállításának felfuttatását, idősödő nők petefészkének új petékkel történő feltöl­tését, valamint a kémcsőben előállított spermium felhasználásának tömegessé tételét.

Elmondta, hogy a tudományos nemzés folyamata tulaj­donképpen már be is indult, a napokban értesült arról, hogy egy 90 éves hölgy jelentkezett a Nőgyógyászati Klinikán új petéket követelve magának. A magzatvízgyártó ipar is fel­lendülőben van – folytatta –, egy műanyag tasakba teszik az embriót és magzatvízszerű folyadékot öntenek hozzá.

Befejezésként még megjegyezte, hogy a gyárilag előállított magzatvíz után hazánk­ban nem számítanak fel általános for­galmi adót.

Az Államtanács tagjai nagy figyelemmel hallgatták a miniszter hozzászólását. Az elnök tétova szemmel követte a professzor erőteljes kézmozdulatait, de látszott rajta, hogy gon­dolatai máshol járnak. A javaslatok elhangzása után bekövet­kezett csendet Madarász Béla államelnök, miniszterelnök, az Államtanács elnöke törte meg:

– Ma már az utódok egész genetikai profilját feltér­képezhetjük. Az új tudományos megoldások egy bizonyos minőségjavítást is lehetővé tesznek, szépészeti beavat­kozások… dizájn-bébik fognak születni…előre megtervezett babák. Ez a jövő, uraim!

Megdöbbent arcok, tágra nyílt szemek meredtek rá.

– Kíván valaki a professzor úr javaslataihoz hozzá­szólni? – kérdezte a levezető elnök.

Az ülés résztvevői zavartan rendezgették az előttük fekvő mappák papírlapjait, csak a következő napirendi pont előadója, az élelmezésügyi államtitkár feszengett karos­széké­ben izgatottan. Az elnök egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy hoz­zá­kezdjen ismertetéséhez:

– A tervezett jelentős népszaporulat az élelmiszer-ellátás követelményeit is meg­növeli. A mezőgazdasági termelés fel­futtatására tett erőfeszítéseink azonban össze­ütközésbe ke­rültek az egészséges bioszféra fenntarthatóságának köve­telményeivel. Hagyo­mányos úton már nem lehet tovább növelni az élelmiszerek termelését, és ez különös­képpen vonatkozik az állattenyésztésre. Egy erőteljes, intenzív állat­te­nyész­téssel végleg tönkretesszük a bolygót…

– Mi tehát a megoldás? – vágott közbe az elnök. Láthatóan zavarta az államtitkár kritikus hangvétele.

– Ezen a területen is a tudományos megoldások felé kell továbblépnünk, elnök úr. Szintetikus, vagy más néven lom­bikhúst kell termelnünk. Ezt élő állatokból kinyert őssejtekből állíthatjuk elő, izomszövetekké növelve őket a laboratóriu­mokban. Fo­gyaszt­ható biomatéria keletkezik így! – kiáltott fel az államtitkár, látva az elsötétült tekin­teteket. Majd folytatta:

– Teljes mértékben fogyasztható az emberi szervezet szá­mára… etikai érvekkel kell az állampolgárokat rávezetni az új termék fogyasztására. Meglátják, az állatvédők is csatlakozni fognak hozzánk, hiszen nem kell az állatokat lemészárolni, gyötrelmes kö­rül­mények között tartani. Egy környezetbarát technológiát kell kialakítanunk! A járvány­veszélyt is csökkenthetjük, hiszen gondoljanak arra, hogy egyesek a dög­kutakból lopkodják az elpusztult állatok tetemeit. Arra hivatkoznak, hogy a nyomor viszi rá őket. De tudjuk, hogy ez nem igaz, amióta elnökünk Madarász Béla vezeti az országot, jelentősen ütemben növekszik a GDP…

A legtöbben zavartan lapoztak jegyzeteikben, vagy te­kintetükkel éppen a semmibe meredtek. Váratlanul a Közgaz­daságtudományi Egyetem rektora szólalt meg és folytatta az abbahagyott elmélkedést: – Piacképessé kell tenni ezt az árut is, az em­berek majd megszokják, sőt meg is szeretik. Vili. Hen­rik angol király uralkodása alatt a bálokon pávát, kócsagot, delfint, sőt még sirályt is felszolgáltak. Nagyon népszerűek voltak ezek a bálok.

Az elnök néma fejbólogatással fejezte ki egyetértését, és az ülés résztvevői áttértek a következő napirendi pontra.

A művelődési államtitkár egyetértett az általános szobordöntögetéssel, csak ahhoz ra­gaszkodott, hogy az előző rend­szerben felállított műalkotásokat a nép döntse le és ne a ha­talom. Azonnal javaslatot is tett a kormánypárti aktivisták mozgósítására.

Ez a megoldás általános tetszést váltott ki a jelenlevőkből, és azonnal jegyző­könyv­be is vették, hogy a szobrok ledöntését a népuralom spontán megnyilvánulásának kell tekinteni.

Az új szobrok megalkotásáról azonban rövidesen heves vita bontakozott ki. A leg­többen az elnök szobrának felállítását javasolták valamennyi város és község főterén. Ő azonban leintette lelkes híveit, és a feladat megoldását a nép bölcses­ségére bízta.

Az Államtanács nem alkotott jogszabályokat, viszont iránymutató állásfoglalásokat hozott minden lényeges kér­désben. Ezeket a parlamenti szakértők törvény­javas­la­tok­ká formálták, és az országgyűlés minden esetben meg is szavazta. Az ellenzék okve­tet­len­ke­dése miatt azonban az ülések gyak­ran csak a késő éjszakai órákban értek véget, a tele­víziós csa­tornák viszont ennek ellenére is élő közvetítésben számoltak be a tör­vény­hozás felelősségteljes és nehéz munkájáról. A dol­gozó emberek nagy része sajnos lemondott a nagy lehetőségről, hogy otthonából kövesse a törvénykezés menetét, mivel a ha­tékonyabb termelési mutatók elérése céljából a legtöbb munka­helyen a mű­szakokat meghosszabbították, és a munkakezdést is sok esetben hajnali 04.00 órára helyezték át.

A visszamenőlegesen büntethető tevékenységek körének meghatározása régi követelése volt az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának. Jóllehet az Államtanács irány­mutatásaiban nem kívánt részletes listát összeállítani, néhány konkrét tevékeny­séget mégis írásba foglaltak.

Büntethetővé váltak a szilveszteri műsorok összeállítói a különböző médiákban, amennyiben egy utólagos népsza­vazás ezeket rossznak, vagy legalábbis pocséknak minő­sítette. A sportedzőket is elmarasztalhatták, ha csapatuk mérkőzést veszített – az állam­elnök azonban kegyelemben részesíthette őket. A szigorú felelősségre vonást a nemzet jó hírnevének fenntartásával indokolták.

A legsúlyosabb – húsz évre visszamenőleg érvényesíthető – büntetést a Kolbász­töltő Nemzeti Program elszabotálása miatt szabhatta ki az illetékes bíróság. A törvény el­fogadásánál joggal számíthattak a Nemzet és Utópia Liga képviselőinek támo­gatá­sára, valamint a Posztindusztriális Jövő Párt tartóz­kodására. A kolbász­készítés olyan fontos nemzeti ügy volt, amellyel senki sem mehetett szembe.

Az egyebek napirendi pont tárgyalásánál csak két téma sze­repelt, és mind a kettő az elnökre vonatkozott. Az igazság­ügyi államtitkár azt javasolta, hogy az Alkot­mány­bíróság elnö­ki tisztét is Madarász Béla töltse be. De még nagyobb hord­erejű volt az a javaslat, amely a nemzet méltósága és presztízse érdekében az elnök részére egy job­ban hangzó, a nemzet pozi­tív tulajdonságait erősebben kifejező név felvételét kérte:

– Neveztessék Madarász Béla ezentúl Érpataky Győzőnek!

Az Államtanács tagjai felállva és hosszasan éljenezve sza­vazták meg a két javas­la­tot, majd örömmámorban úszva gra­tuláltak Érpataky Győzőnek. Sietve hagyták el az üléstermet, hogy minél előbb ismertessék apparátusukkal a friss híreket. Csak Tég­lás Péter, Madarász Béla egykori iskolatársa és barátja maradt hátra. Gyors léptek­kel kö­vette az elnököt az irodába, majd ujjaival öltönyén babrálva, megállt az íróasztal előtt.

– Ez az Államtanács már olyan, mint egy automata gépsor, mindent megszavaz.

– A politikai testületeknek egy akaratot kell szolgálniuk, különben állandó válságok tépázzák az országot és a gaz­daságot. Széthullik a társadalom.

– Értem. Tehát az úgynevezett demokratikus centraliz­mus most centrális demokráciává alakul át. De mielőtt vágtába csapsz, nézd meg, hogy lovon ülsz-e?

Érpataky Győző egy másik közmondással vágott vissza: – Ahhoz, hogy lássuk az alagút végét, nem kell feltétlenül be­mennünk az alagútba. El kell kezdeni a rendszer átalakítását, és idővel majd mindenki belesimul az új rendbe.

Péter elmerengett egy kicsit, körbenézett a szobában, majd folytatta: – A társa­da­lom emberekből áll és nem gépekből meg állatokból. Az állatokat az ösztöneik hajtják, a gépeket be lehet programozni, de az emberek össze-vissza gondolkodnak, és állan­dóan a saját fejük után akarnak menni.

Érpataky közben az iratait rendezgette a széles és hosszú íróasztalon, egy rövid időre megállt a munkában, felnézett Pé­terre, majd megszólalt: – Az emberek hama­rosan megszokják az új életkörülményeket, igazodni fognak hozzájuk, a törtetők pedig megpróbálnak túlteljesíteni, hogy fontosabb pozíciókba kerülhessenek. A gyávák behúzzák a farkukat, és minden vál­tozást helyeselnek, – ha egyáltalán megkérdezzük őket. A po­litikában csak két eszközt ismerek, a mézesmadzagot meg a korbácsot.

Az egykori diáktárs biccentett a fejével, majd szótlanul sarkon fordult és hatá­rozott léptekkel kisietett az irodából.

A rendszer átalakítása rohamléptekkel haladt előre. Alap­tervek, kerettervek, orien­tációs álláspontok készültek nagy sietséggel az egyes minisztériumokban. Az intéz­kedések kö­zéppontjában mindenütt az állami kiadások csökkentése állt, különös tekin­tettel a szociális juttatásokra. Ez egyébként telje­sen megfelelt a kormánypártok sokat hangoztatott önfenntar­tási elvének, és a nemzeti büszkeség érzése egy ideig minden kellemetlen megszorítást felülírt. A kormány még az ellen­zékbe került Nem­zet és Utópia Liga ideológiai támogatását is élvezhette. Önellátó nemzet, önellátó emberek! – jelent meg a jelszó számos plakáton.

Az új gazdaságpolitikát egyre több jogszabályi változás követte, az állami szervek szélesebb felügyeleti jogot kaptak. Komoly, feszes munkavégzést vártak el az állam­polgároktól, hiszen az önellátásra irányuló törekvés mindenkitől nagyobb áldo­zatokat követelt. Közben rohamosan gyarapodott a hiány­cikkek listája, és az állam adó­bevé­telei is erősen megcsappantak.

Az adóbefizetések kényszerű növelése érdekében a ha­tóságok olykor-olykor már túl is lőttek a célon. Ilyen volt pél­dául a vigalmi adó értelmezésének kibővítése. Min­den­re, ami vigalmat eredményezett, vagy nevetésre, mosolyra készte­tett, adót vetettek ki. Az állampolgárok persze megpróbálták mindezt elkerülni, és a városok hamarosan tele lettek zokogó járókelőkkel.

A kabarék, a vidám darabokat játszó színházak kénytelenek voltak bezárni, mert közönségük elfogyott. Az adóellenőrök ugyanis gyakran látogatták az ilyen intéz­mé­nyeket, és a túl hangosan kacagókat már a helyszínen megadóztatták. A tör­vény azonban – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem volt életidegen. Aki képes volt egy vígjátékon is sírni, mentesült az adófizetés alól.

A kormány nagy súlyt helyezett a mezőgazdasági terme­lés felfuttatására, és az egész­séges életmód kialakítására. Meg­próbálta a Biodemokraták Közössége által meg­hir­detett célokat a különböző programokba belecsempészni, és ezzel az ellenzé­ki párt vá­lasztó­bázisát maga mögé állítani. A zöldítés általános kulcsszóként szerepelt a kü­lön­böző tervezetekben, célul tűzték ki a zöld hétköznapok megteremtését, és nagy len­dületet vett az anti- és probiotikumok tömeges előállítása is. Glutén-mentes na­po­kat szerveztek, népszerűsítették a vega-tortákat, és betiltották a zsigerbeszédet. Sza­vak­ban még az ökoszociális piacgazdaság megteremtését is magukévá tették. A par­la­men­ten kívül tevékenykedő Ezoterikus Hívők Pártjának választóit azzal hitegették, hogy rövidesen lehetővé válik az internetről történő lélekletöltés.

A mindennapi propagandamunkában azért akadtak zök­kenők is. Az egyik par­la­men­ti képviselő például a vele folyta­tott televíziós beszélgetésben összekeverte a zöld­politikát a zöldplasztikával, és a szerkesztőség alig győzte a plasztikai műtétekre váró hölgyek érdeklődő leveleit megválaszolni.

Jelentős változások mentek végbe a kultúra területén is. A centrális politika lett a meghatározó. „Egy nép – egy íz­lés!”– hangzott fel gyakran az ismertté vált szlogen. A képző­művészetekben hivatalos irányzattá vált a neo-gagyi stílusa, a könyvesboltokból és a könyvtárakból pedig kitiltották az idegenlelkű költők és írók műveit. Szóba került valamennyi külföldi szerző betiltása is.

Az Identitásügyi Hivatal létrehozásával sikerült végre az ál­lampolgárok személyi nyil­vántartásának ügyében is jelentősen előrelépni. Rendszeresítették azt a találmányt, amely képes volt egy speciális kamera segítségével kimutatni, hogy az egyént éppen milyen érzelmek uralják. Az érzelmek és tulajdonságok, mint például az irigység, a gonoszság, a mohóság, a gátlásta­lanság, vagy éppen a nagyképűség és a kivagyomiság ki­ültek a megfigyelt személy arcára, de még a nagyfokú naivitás, vagy a szang­vinisz­tikus alkat is érzékelhetővé vált. Egy kisméretű számítógép segítségével a kezelők gyor­san rendszerbe sorol­hatták a jeleket. Az adatok értékelésénél különösen fontos sze­repet kapott a kockázati tényezők kimutatása.

A készüléket valamennyi hivatalos szervnél felszerelték, és ez lényegesen meg­könnyítette az ügyintézők munkáját, hiszen már felkészülve várhatták a hivatali helyiségbe belépő ügyfeleket. Aki az államelnökhöz, vagy más magas rangú tisztség­viselőhöz kívánt bejutni, annak három alkalommal is át kellett esnie a vizsgálaton.

Az állampolgárok pontos nyilvántartása érdekében a ha­láleseteket két héttel korábban kellett az illetékes hatóságnak bejelenteni. Akinek nem találták rendben a papírjait, annak nem engedélyezték az elhalálozást.

Az országépítés hatalmas eredményeinek bemutatása ér­dekében az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának vezetősége – élén Érpataky Győzővel – pártkongresszust hívott össze. Két teljes hónapon át valamennyi média szinte kizárólag csak en­nek jelen­tő­sé­gé­vel foglalkozott. A pártelnök és a többi vezető politikus időt és energiát nem kímél­ve vetette bele magát az előkészítés munkálataiba. Számos televíziós beszélgetésben vet­tek részt, újságcikkek és rádió interjúk tucatjai követték egymást.

A kongresszust megelőzően sok e-mail és hangos üzenet érkezett az elnök és más tisztség­viselők címére. Az állampol­gárok túlnyomó többsége a politikai rendszerrel szembeni fel­tétlen hűségéről és a kormánypárt iránti lojalitásáról biztosította a poli­ti­ku­sokat. De sok olyan távirat is érkezett, amelyben azt javasolták, hogy Érpataky Győző pártelnök eddigi állami tisztségei mellett még más, további feladatokat is vállaljon. Számos párttag tett hitet a centrális akarat további erősítése mellett.

A pártkongresszus megrendezésére a hosszú és hideg tél elmúltával, de még az aratási időszak előtt került sor. Az emberek kezdték elfelejteni a kellemetlen fagyos éjszakákat, örültek, hogy túlélték a telet. A magas rezsiköltségek miatt viszont a leg­többen súlyosan eladósodtak. Az élelmiszer ellá­tás is egyre erősebben akadozott, amit a kormány a rendkívül szélsőséges és kiszámíthatatlan időjárással, valamint az ellen­ség aknamunkájával indokolt.

A mezőgazdaság irányítói valóban mindent megtettek az élelmiszer-biztonság fenntartására, meteorológusok tucatjait börtönözték be téves előrejelzések és más gondatlanságok mi­att. Az ide vonatkozó, sebtében elfogadott törvény akár tíz évre vissza­menőleg is lehetővé tette a büntethetőséget.

Az új, emberi fogyasztásra alkalmas biomatéria előállítására tett erőfeszítések viszont némi sikerrel kecsegtettek. A végcél a szintetikus hamburger előállítása volt, amely a hamburger-adó szabályozásával együtt a fogyasztási szokások forradalmi át­alakulását vetítette előre. A tudósok kimutatták, hogy ételeink lombikban történő előállítása közben 78-96 százalékkal keve­sebb üvegházhatású gáz keletkezik, mint egyébként. Ha majd a baba-tápszereket is ezzel a módszerrel állítjuk elő, – állt az egyik közleményben – akkor valóban lehetővé válik a föld bioszférájának megmentése.

A kongresszus fő referátumát Érpataky Győző pártelnök tartotta. A beszédet hat órás időtartamra tervezték, az egyes szakterületek referensei fél-fél órát kaptak, a díszebéd után sorra kerülő hozzászólók pedig öt-öt percet.

Érpataky Győzőt hatalmas tapsvihar fogadta, amikor a mikrofonhoz lépett. Egy­szerű fehér öltönyt viselt, piros alapon kékcsíkos nyakkendővel. Hajviselete a szo­ká­sos volt, ugyanaz, ami millió és millió képről mosolygott vissza az állampol­gárokra. Joviális, megnyerő mosoly ült az arcán, a kezében tartott papírlapokat rutinosan helyzete el a széles előadói áll­ványon. Töltött magának egy fél pohár vizet az oda­készített egyszerű kis kancsóból, majd felhajtotta.

A teremben áhítatos csend uralkodott, mindenki feszült fi­gyelemmel várta a be­szá­molót, jóllehet a médiában már vala­mennyi témát agyontárgyalták. A teremőröknek és a technikai személyzetnek mégis szigorú titoktartási fogadalmat kellett tenni a kongresszus megnyitása előtt. Az ördög ugyanis az értelmezésekben és a fecsegésekben búvik meg – jelentette ki az egyik főszervező az eligazításon. Ő már gyakorlott politikus volt. Az eredeti, híres közmondást persze mindenki jól ismerte.


Tisztelt pártkongresszus!


Amikor pártunk a választók akaratából hatalomra jutott, ígéretet tettünk a megújulásra, egy romlatlan demokrácia kialakítására, egy szebb jövő felépítésére. Az idő bebizonyította, hogy csakis egy centrá­lis erő, az élet minden területét átölelő központi akarat képes a fenti célokat megvalósítani. Aki a kormánypártok és a haladás oldalán áll, annak ezt az akaratot kell szolgálnia…


Az elnök ezután rátért a kormány és az ellenzék viszo­nyának elemzésére. Felhívta a figyelmet arra, hogy az ellenzéki pártok már számos alkalommal megsértették a hiva­tás­etikai alapelveket, akadályozzák a jövő építését, azt, hogy az ország előremozduljon. Mély megvetéssel nyilatkozott a médiában tetszelgő véleményvezérekről, akiket csak a piár-szereplés érdekel, és olykor még a saját bázisukkal is készek szembemen­ni. A parlamenten kívüli pártokat politikai infantilizmussal vádolta, majd javasolta, hogy ismét emeljék fel az országgyűlési frakciók megalakításához, illetve fenntartásához szükséges lét­számot. Javaslatát azzal indokolta, hogy az ellenzéki frakciók visszaélnek e tevékenységhez kapcsolódó jogaikkal – konkrét példát azonban nem említett. Pártja tevékenységét mind a par­lamentben mind pedig a közéletben példamutatónak és mér­tékadónak nevezte.

A kultúra területén elért hatalmas eredményekre csak rövi­den utalt, viszont elismerően nyilatkozott az eltelt időszak kiemelkedő alkotásairól, mint például a Transzcendens ma­lom című nagysikerű regényről, illetve a Bohócdoktorok klánja című társadalmi drámáról, amelyet az ország több színháza is műsorára tűzött.

Beszéde végén ismét utalt az önellátás szerepének je­lentőségére, lényegesen több öko­pszichológus szakember és lélektréner képzését javasolta. Figyelmeztetett az ár­viharok veszélyeire, valamint az intelligens szennyvíz elvezetésének fontosságára. Tagadta egyes dekadens filozófusok kijelenté­seit, akik az egyént, az alkotó embert, az adófizető polgárt csak társadalmi törmeléknek tekintik.

A pártkongresszus résztvevői hosszú perceken át ünnepel­ték Érpataky Győzőt. A lassan elülő hangorkán után ismét a levezető elnök ragadta magához a szót: – Elnökünk, Érpataky Győző kongresszusi referátuma nemcsak pártunk tagságának szólt, hanem szeretett hazánk népének is. Fiatalos lendülete példaképül szolgálhat az ország állampolgárainak, hiszen minden gondolata a lélekbiztonság megteremtését szolgálja. Világos üzenetet küldött mindazoknak, akik a belső megosz­tottságra ját­sza­nak, akik az új életforma kialakítását próbálják meggátolni, akik csak valamiféle second hand demokráciát akarnak.

Ezután következtek a különböző szakterületek felelőseinek referátumai. Az informatikai államtitkár – a párt vezetőségi tagja – büszkén jelentette ki, hogy jelentősen megfékezték, sőt a legtöbb esetben már likvidálták is a vadul terjedő és szabadon garázdálkodó vírusokat, az informatikai biztonsági rendszerek pedig már az élet legapróbb területeit is lefedik. Az illemhelyekre felszerelt kamerák nemcsak képi szolgálta­tást nyújtanak a munkahelyi vezetők részére, de elemzik is a részleg dolgozóinak idevonatkozó szokásait. A munkaidő il­legális megkurtításának esélyei a minimálisra csökkentek.

Az egészségügyi miniszter utalt a fő referátumban elhang­zottakra, némileg ki­bő­vítve azokat. Kijelentette, hogy az in-vitro, vagyis a testen kívüli meg­ter­mé­kenyítés tech­nológiája a tökéletes megvalósítás utolsó fázisába lépett, tömegessé vált a hím ivar­sejtek és a női petesejtek embrionális őssejtekből történő előállítása. A lakosság gyors növekedésére kidolgo­zott program megvalósulása tehát kézzel fogható közel­ségbe került. Ipari magzatvíz gyártó nagyhatalom lettünk! – kiáltott fel.

A pártkongresszus küldöttei spontán éljenzésbe kezdtek, és az elnök is felállva tapsolt a szónoknak, aki büszkén foglalta el helyét az elnökségi asztalnál.

A kulturális miniszter referátuma alig öt percig tartott, hiszen az elmúlt időszakban végbement változásokat minden­ki könnyen figyelemmel kísérhette. Csupán arra szorítkozott, hogy néhány kiemelt művel szemléltesse a közismert tényeket. Utalt a Kucséber táncok című verseskötetre, új népballadák keletkezésére, mint a Tudod te azt jól, komám-ra. De beszélt a szórakoztató irodalom erőteljes fellendüléséről is, utalt a ro­mantikus bestsellerek tömeges megjelenésére, olyanokra, mint például a Rozsomák szerelem vagy a Böszmeségek éjszakája.

A népi költészet és a modern krimi kitűnő ötvözetének tar­totta a Kacor király bűnei című kisregényt, de megemlítette a Gatyakorc és habostorta című zenés népi vígjátékot is.

A díszebéd elfogyasztása után a küldöttek hozzászólásai következtek. A felszólalók többsége a főreferátum és az ezt követő rövid előadások gondolatait ismételte meg. Az egyik delegált vizsgálóbizottságok ezreinek felállítását követelte az ellenzék alattomos aknamunkájának leleplezésére. Egy másik felszólaló az ellenségkép fogal­máról értekezett röviden, mondókáját azzal fejezte be, hogy: – Márpedig ellen­ség­kép­nek lennie kell, mert különben minek élünk?

Egy további kongresszusi küldött kérdést intézett az elnök­séghez, miszerint igaz-e, hogy az Ezoterikus Hívők Pártja a nők köztulajdonba vételét akarja. A Nemzeti Csónakda parancsno­ka, a Belügyi Bizottság helyettes elnöke arról számolt be, hogy az utóbbi két évben a társadalmi tulajdont sértő bűncselekmények száma hullámzóan stag­nált, a trend azonban lefelé mutat. Utalt még az inflációs cél alullövésének koc­ká­za­tára is.

A kongresszus már a vége felé közeledett, amikor Téglás Pé­ter, a párt választ­má­nyának tagja, Érpataky Győző régi barátja szót kapott. Nyugodt léptekkel közelített az előadói pulpitus felé, a feltűnő csak az volt, hogy egyetlen papírlapot sem szo­rongatott a kezében. Az előző pártdelegáltak ugyanis gondo­san előkészített fel­szó­la­lá­sok­kal érkeztek, és ha olykor szaba­don is beszéltek, gondolatmenetük teljes mér­ték­ben követte a korábban lejegyzett szöveget.

Téglás körülnézett a teremben, egy pillantást vetett a pártel­nök felé, majd beszélni kezdett:


Tisztelt pártkongresszus!


Ha egy hazugságot minduntalan megismételnek, előbb-utóbb igazsággá válik. Fokozatosan egyre több, eredetileg vérlázító dolog válik mindennapivá, egyre több felháborító jelenségbe nyugszunk bele. Válaszreakcióink gyengülnek, ellenállásunk megtörik, és a fá­sultság vesz erőt rajtunk.

Ez történik velünk is, amióta a párt a hatalmat megszerezte, amió­ta hazánkban megindult a társadalmi viszonyok gyökeres átalakítása. Bár egyre nő a leszakadó rétegek száma, és tömegesen szegényednek el az emberek, pártunk és kormányunk hatalmas méretű fejlődésről beszél, az életszínvonal állandó emelkedéséről és a szabadságjogok kiteljesüléséről.

Már nem is a hagyományos „fent-lent” elhelyezkedés a megha­tározó a társadalomban, hanem a „kint-bent” állapota. Státuszt vesztett, a társadalomból fokozatosan kiszorított rétegek jönnek létre, kirekesztéstől fenyegetett csoportok. Ellenségképeket keresünk és ta­lálunk is. De mindez csak arra szolgál, hogy tovább erősítsük a hatal­munkat, és a klientúra még jobban megtömje a zsebét.

A felmerülő problémákra érzelmileg átitatott és leegyszerűsített válaszokat adunk – ezt a pártot ma már a populizmus és a szélsőségesség jellemzi…


Téglás Péter eddig jutott beszédében, amikor a teremben az első hangos kiáltások fel­harsantak. Az elnökségi asztalnál ülő pártvezetők először csak értetlenül néztek egy­másra, nem mertek megszólalni, rövidesen azonban minden szem az el­nökre sze­ge­ződött. Közben egyre erősödött a küldöttek közöt­ti hangzavar, és már azzal fe­nye­ge­tett, hogy a kongresszus botrányba fullad.

Érpataky Győző még soha életében nem érezte magát ilyen szorult helyzetben. Csak lassan ocsúdott fel az első mondatok után, hiszen éppen az ellenkezőjét várta Téglás Pétertől. Úgy érezte, hogy hátba szúrták, egy aljas árulás áldozatává vált. Ha­tározottságot erőltetett magára, de a közelben ülők látták, hogy bizonytalan és két­ség­be­esett mozdulatok vezérlik mozgását. Felpattant a székéből és a beszélő szavába vágott: – Tiltako­zom! Ezek csak a felmerült problémákra adott leegyszerűsítő vála­szok, a fejlődés megállítására tett kétségbeesett kísérletek. Nem értem, hogy miként került a párt egyik választmányi tag­ja ilyen primitív és demagóg nézetek hatása alá. Követelem, hogy Téglás Péter azonnal mondjon le, itt a kongresszuson, a dele­gáltak színe előtt!

Az egykori harcostárs azonban gyorsan visszavágott:

– Éppen elnökünk követeli a lemondásomat, akinek a sze­mélyi kultusza már elvisel­hetetlenné vált, aki szinte minden párt és állami tisztséget magához ragadott? Neki kell lemonda­nia! A ma forra­dal­má­rai­ból lesznek a holnap zsarnokai!

Ekkorra már valóban elszabadult a pokol a kongresszusi teremben. A küldöttek egymás torkának estek, az elnökségi asztalt valaki felborította, a Szervező Bizottság elnöke meg fokozatosan erősödő zenével próbálta a szót a veszekedőkbe belefojtani. Érpataky Győző intett a teremőrség parancsno­kának, és a rendező gárda három állig felfegyverzett tagja felrohant az emelvényre, Téglás Péter karját hátraszorította. Erő­teljes mozdulatokkal cibálták ki a teremből.

Egyes küldöttek megpróbáltak az általános zűrzavarban elmenekülni, de a zárt ajtók visszatartották őket. A küldöttek ismét elfoglalták helyüket, és a pártkongresszus foly­tatódott. A belügyminiszter – a pártelnökség tagja – ragadta meg a szót, és kö­zölte, hogy a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt már nincs lehetőség a további fel­szólalások meghallgatására. Szavazásra bocsátotta az egyebek napirendi pont egyetlen témáját, az elnöki tévedhetetlenség dogmáját. A jelenlevők a javaslatot egy­szerű kézfeltartással azonnal megszavazták.

Másnap rövid közlemény jelent meg a napilapokban, amit az állami televízióban és rádió­ban is felolvastak, miszerint Téglás Pétert, a választmány tagját idegkimerültsége miatt az egyik állami szanatóriumba szállították. A párt vezetése remé­li, hogy a poli­tikus rövidesen ismét munkába állhat, és képes lesz részt venni az ország előtt álló ha­tal­mas feladatok meg­valósításában.

6. A puccs

– Le kell állítani! Ez egy politikai ámokfutó!

– A választmány toleranciája elért egy kritikus határt, ez nem mehet így tovább.

– Az elnöki tévedhetetlenség dogmájának elfogadása volt az utolsó csepp a pohár­ban, ezt nem tűrhetjük tovább!

– Mindenkit strómannak néz, csak arra vagyunk jók neki, hogy végrehajtsuk az őrültségeit.

– Téglás Pétert vissza kell hozni az Nemzeti Elmegyógyin­tézet zárt osztályáról, nem ő az elmebeteg.

A puccsisták Pitypangűző Szent Borbála napjára szervez­ték meg titkos össze­jö­ve­te­lüket A hét salátához címzett fogadó egyik jól elkülöníthető helyiségébe. A választ­mány több tagja és az államapparátus néhány fontos politikusa vett részt rajta. A konspiratív szabályokat szigorúan betartó összeesküvők minden feltűnéstől men­te­sen, egyenként érkeztek meg a for­galmas kirándulóhelyen épült vendégházhoz. Volt közöttük olyan, aki már egy sarokkal előbb leparkolta hatalmas méretű állami kocsiját, de olyan is, aki kalapját mélyen szemébe húzva, villamoson érkezett.

A vendégház alkalmazottai úgy tudták, hogy az urak érett­ségi találkozóra jöttek, és az álcázás kezdetben hatásosnak is tűnt. Csak az egyik csapos lánynak tűnt fel, hogy a résztvevők elég különösen viselkednek, harsány vidámság helyett inkább a kölcsönös bizalmatlanság légköre uralkodik közöttük. Őt azonban sikerült rövidesen eltávolítani. A főnök azonnali ha­tállyal petrezselyemért szalasztotta, és lelkére kötötte, hogy csak este tíz óra után térhet vissza.

A hét salátához címzett fogadó tulajdonosát és egyben üzletvezetőjét már na­pok­kal korábban bevonták az elő­készületekbe. Ő az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Párt­já­nak egyik alapító tagja volt, az elnök ellenfele, mivel ennek politikáját nem találta elég radikálisnak.

A titkos tárgyalás első szakaszában Érpataky Győző ál­lamelnök, miniszterelnök és pártelnök bűneinek felsorolása volt a téma. Úgy döntöttek, hogy a puccs le­bo­nyo­lí­tá­sá­nak idő­tar­ta­má­ra az ország alkotmányát és törvényeit felfüggesztik.

Az összeesküvők egymást túllicitálva sorolták az elnök bűneit. Felrótták neki el­lent­mondást nem tűrő kinyilatkozta­tásait, valamint a miniszterek rendszeres letor­ko­lá­sát. Megál­lapították, hogy minden intézkedése és cselekedete csupán hatalmi ambí­ció­ját szolgálta, uralkodása nem volt más, mint az ultimátumok politikája.

A bírálatokban jelentős szerepet kapott az új erkölcsi bi­zonyít­ványok ki­mun­ká­lá­sá­ban elfoglalt álláspontja is. Útját állta annak a kezdeményezésnek, hogy a bi­zo­nyít­vá­nyo­kat in­dokolt esetben kölcsön lehessen adni – pedig csak barátokról, mun­ka­tár­sak­ról és család­tagok­ról volt szó. Érpataky ezen ál­láspontja a puccsisták értelmezése sze­rint a személyi szabad­ság jelentős korlátozásának minősült, és ezt a véleményt a han­gu­lat­je­len­té­sek is visszaigazolták.

Beváltatlan ígéret maradt az internetről történő lélekletöltés is. Az elnök nem tá­mo­gatta a távgyógyítók preferálását, a diplomaíró ipar kifehérítését, és még számos más intézkedést sem. A legtöbb esetben morcos és pöffeteg volt, cicákolt az ülé­sek alatt, fütyürészett, és odahaza állítólag verte a feleségét.

Bűnéül rótták fel, hogy engedélyezni akarta a bio-pros­titúciót, vagyis azt, amikor olyan hölgyeket futtatnak, akik ga­rantáltan csak bio-ételeket fogyasztanak.

Egy demokratikus puccs fennforgása esetén mindezeket figyelembe kell venni! – hangzott az egyik résztvevő megál­lapítása. Többen óvatosan körülnéztek a teremben, majd beleegyezően biccentettek.

A megbeszélés következő témája a hol, kivel és mivel kér­déseivel foglalkozott. A puccs tehát elhatároztatott, az elnök bukása úgymond a küszöbön állt.

– Kommandósokkal kellene behatolni Érpataky neo-gagyi stílusban épült pa­lo­tá­já­ba, és halomra lőni mindenkit, aki él és mozog. A lövöldözésben az elnök is bi­zo­nyo­san találatot kap majd – szólalt meg a belügyminiszter.

– Nem jó. Mi lesz akkor, ha mégis életben marad? Riasztja a sajtót, az egész mé­diát, és akkor nekünk végünk van. Min­denki azt hiszi majd, hogy a puccsot maga az elnök találta ki és csak hűségpróbát tartott. – jelentette ki az egyik választmányi tag. A többiek helyeseltek neki.

– Tőrbe kell csalnunk! – szólalt meg a sima modorú és a lapításban is jeles eredményeket felmutató miniszterelnökségi irodavezető. Majd folytatta:

– Megbízzuk a Jószagú Törpikék Kft.-t, hogy szervezzen egy nagyszabású kerti ünnep­séget. A kert tele lesz törpékkel meg a titkosszolgálat embereivel, mi is meg­jelenünk, és egy mesterlövész adott jelre leteríti az elnököt.

– Nem orvlövészt akartál mondani?

– Ez csak szóhasználat kérdése. Mint tudjuk, vannak hősies hírszerzők és haza­áru­ló kémek, besúgók és informátorok. A spicli szót nem szeretem, mert sokszor igaz­ság­ta­la­nul vá­dol­tak meg vele. Az orvlövészt – ahogy te mondod – később majd elő­lép­tet­jük és ki­tüntetjük.

– Nem tetszik ez nekem. – szólalt meg az Egészségügyi Minisztérium államtitkára – Szervezzünk inkább egy beszél­getősük, mondjuk pártaktivistákkal, aztán egy adott pil­lanat­ban az elnököt félrevonjuk, a közelben elhelyezett gőzseprű pedig felrobban. Lesznek persze más áldozatok is, de valaki­nek vállalnia kell a kockázatot.

Mindenki a másikra nézett. Jelentkező nem lévén, a mód­szer lekerült a napi­rendről. Már az a veszély fenyegetett, hogy a jelenlevők dolgavégezetlenül hagyják el a fogadót és Érpataky Győző diktatúrája folytatódik.

Ekkor szólalt meg az ajtó mellett álló és a biztonságra felügyelő éttermi tulajdonos: – A bolondok házába kell zárni, Téglás Pétert meg kiszabadítani!

Döbbent csend követte a beszólást. Aztán az egészségügyi államtitkár arcán meg­je­lent az első reménysugár, gyorsan továbbcikázott, és húsz másodperc elteltével a puccsis­ták már ragyogó arccal tekintettek egymásra. A szoba közepére vonták az egész­ség­ügyi állam­titkárt, mindenki megragadta a keze ügyébe eső borospoharat vagy sörös korsót, és tágra nyitott szemmel várta a részleteket.

– Meg kell győzni az elnököt arról, hogy az utolsó hetek és hónapok megfeszített mun­kája, a kongresszusi előkészületek embert próbáló erőfeszítései még az ő makk­egész­séges szer­vezetét is kikezdték. Egy kis pihenésre lenne szüksége – szanatóriumi üdülés, vagy csendkúra a lugasokban, mit tu­dom én…

– Na, és aztán? – kiáltottak fel többen is.

– Ha elfogadja a javaslatot, beadunk neki egy nagy adag nyugtatót, hogy semmi se za­varja a meditálásban. Milyen jó lenne, ha már lélekletöltést is végezhetnénk az inter­netről! Gyorsan beszállítjuk a Nemzeti Elmegyógyintézet speciális zárt osztályára, ahol egyébként Téglás Pétert is fogva tartják. Mire felocsúdik, már rajta a kény­szer­zub­bony! Na, ezt csak úgy átvitt értelemben gondoltam.

– Zseniális elgondolás! – szólalt meg a miniszterelnök­ségi irodavezető, akinek lelki szemei előtt már miniszteri elő­léptetésének ceremóniája jelent meg.

– A médiának ugyanazt a mesét adjuk be, mint Téglás Péter esetében, és ezt is ugyan­úgy beveszik az emberek, mint a mási­kat. Uraim! Ennek hírértéke van, a szer­kesz­tők és a hírlapírók tülekedni fognak az irodáinkban, hogy további részleteket tud­ja­nak meg. Természetesen a legnagyobb tisztelettel kell az elnökről beszélni, de rög­tön fel kell vázolnunk azokat a sú­lyos gondokat is, hogy miként leszünk képesek őt a külön­böző funkcióiban helyettesíteni, és a többi…

– Mi lesz Téglás Péterrel? Tényleg kiengedjük? Ez képes lesz még a múltat is felhánytorgatni, és majd mindenkit befeketít – szólalt meg az egyik választmányi tag.

– A múltat természetesen nem lehet megmásítani, de ha ügyesen magyarázzuk, sikerül másképpen láttatni – vála­szolta meg az aggódó kérdést a belügyminiszter.

7. Feljegyzések egy pszichiátriai intézetből

– Mi legyen vele?

– Csak semmi atrocitás, hermetikusan el kell szigetelni a társadalomtól, ennyi az egész.

A Nemzeti Elmegyógyintézet speciális osztályának vezetője széttárta a karját, és tu­domásul vette az elnököt bekísérő bel­ügyminiszter szavait. A hatvankét éves pro­fesszor tudományos karrierjét egy szerencsétlen, de soha le nem zárt vesztegetési bot­rány állította meg a korábbi diktatúra idején. Aztán komp­romisszumot kötött a ha­ta­lom­mal, és az ügy aktáit egy jól elzárt páncélszekrényben helyezték el. A tudóst meg­győz­ték az együttműködés fontosságáról. Később még azt is belátta, hogy az országot csak a hatalom stabilitása mentheti meg a káosztól, az indulatok elszabadulásától, sőt szél­ső­séges ese­tekben az elmebetegek hatalomgyakorlásától. Idővel arról is meggyőzte magát, hogy fontos funkciót tölt be a gépezetben, és a mindenkori hatalom csupán annyit kíván tőle, hogy a poli­tikai okokból beutalt pácienseket szoros őrizet alatt tartsa.

Speciális osztályát szinte megközelíthetetlenné tették a kü­lönböző biztonsági rend­szerek. Az osztály létezéséről persze több mendemonda is elterjedt az országban, tény­leges működéséről azonban még a Nemzeti Elmegyógyintézet más osztályain dol­gozó orvosok és ápolók sem tudtak semmi bizo­nyosat.

Kardos professzor magához kérette két legmegbízhatóbb munkatársát, és tanács­kozásba kezdett velük. A páciens – Ér­pataky Győző – még félkábultan ücsörgött az egyik kezelő szobában, két ápoló vigyázott rá.

– Mi legyen a diagnózis? – kérdezte az egyik orvos. A professzor elgondolkozott egy kicsit, golyóstollával több­ször is megpöcögtette az asztalon álló kis szobrocskát, majd kijelentette:

– Mint tudjuk, egészséges ember nincs, csak felületesen elvégzett orvosi vizsgálat. Valamit majd csak találunk. A leg­célszerűbb lenne mániás betegnek nyilvánítani. A tünetek jelen vannak: túlzott lelkesedés, eufória, hyperaktivitás…

– Kitűnő, professzor úr! A mániás betegnek ugyanis nincs betegségtudata. Állan­dóan azt fogja majd hajtogatni, hogy teljesen egészséges, az idegei is rendben vannak, és mint az ország elnöke követeli azonnali elengedését.

Kelemen doktor, az osztályos orvos már évek óta arra várt, hogy a professzort nyug­díjba helyezzék, és a helyére léphes­sen. Minden figyelme arra irányult, hogy pon­to­san végrehajtsa főnöke utasításait, kedvébe járjon, és így elérje, hogy őt ajánlja utód­jának.

A másik beosztott orvos – szintén adjunktusi rangban – természeténél fogva aka­dé­kos­kodó ember volt, de végül min­dig egyetértett az osztály vezetőjével. Most is meg­próbált okos­kodni, szinte sugárzott belőle a spanyolviasz.

– Mint tudjuk, a mánia ritkán önálló betegség, a legtöbb esetben más lelki zavarok tü­netei is felfedezhetők a páciensen. Nem kellene a diagnózist egy kis nárcizmussal meg­fejelnünk? A nárcisztikus személy egy exhibicionista énképet alakít ki, mintegy a világ közepének látja magát. Hibás, túlzó elképzelé­sei lesznek önmagáról, rosszul fogadja, sőt majdnem minden esetben elutasítja a kritikát, végül még igazi énjével is elveszti a kapcsolatot.

– Ez mind igaz, a nárcisztikus embernek sincs betegségtudata, és az eltúlzott ön­ér­té­kelés is jellemző Érpatakyra. Ké­rem, vonja a pácienst szorosabb megfigyelés alá, kér­dezze ki fiatalkori szexuális viselkedéséről. Később majd meglátjuk, miként illik mind­ez a képbe.

A professzor különös érdeklődéssel szemlélte az íróasztali lámpa bóráját, majd megjegyezte: – Idővel még a hypochondriáig is eljuthatunk, amennyiben megfelelő gyógyszeres keze­lést alkalmazunk.

Érpataky Győzőt a magas méltóságok részére előkészített szobába vezették. Ek­kor­ra már képes volt a saját lábán járni, és gyanakvó szemmel figyelte a körülötte fel­buk­ka­nó embereket. Igyekezett elrendezni magában az elmúlt egy-két óra esemé­nyeit.

A professzor az elnök közvetlen megfigyelésével és egyben orvosi felügyeletével Kelemen János adjunktust bízta meg. Két szakápolót rendelt mellé.

Elemér sovány, beesett arcú ember volt, olykor a kórházi egyenruha is erősen lö­työ­gött rajta. De éles tekintetével min­denütt jelen volt, és a betegek legkisebb ra­kon­cát­lan­ko­dá­sait is azonnal felfedezte. Intellektusát ugyanakkor nagyfokú empá­tia jel­le­mez­te, és képes volt a lázadó pácienseket perceken belül leszerelni. Sikerének legfőbb titka abban rejlett, hogy még a kitörések kezdetén beláttatta a beteggel, hogy minden hiába­való.

Mihály nagyon lentről küzdötte fel magát, és megmaradt egyszerű embernek. Erős alkata alkalmassá tette arra, hogy gyorsan megfékezze a dühöngőket, a megtámadott orvost ki­mentse. Kisebb szolgálatai miatt az ápolónők körében is nagy nép­szerű­ségnek örvendett.

Érpataky fejfájásra panaszkodott, és rögtön kapott is Kele­men doktortól néhány chip­pel ellátott tablettát. A tablettákba beépített mikrochipek a gyomorsav hatására per­ceken belül aktivizálódtak, és elkezdték küldeni a várt jeleket. A módszer eredetileg egy sajátos figyelmeztetőrendszer volt, amely a pul­zust felügyelte, és az állapotromlás leg­apróbb jeleit is azonnal közvetítette. Önmagában ártalmatlan volt, bármelyik gyógy­szerbe beépíthették. A chip továbbfejlesztett változata azonban már a beteg aktivitási szintjét és testhelyzetét is képes volt mér­ni és elemezni.

Érpataky gyanakvóan nézett körül szobájában. A nyugtató injekció kábító hatása ekkorra már teljesen megszűnt, és azon­nal felfogta, hogy hová került. Az intézményről nagyon is jó és megbízható információi voltak, hiszen korábban csak az ő aláírásával „utalhattak” be bárkit is a számon tartott politiku­sok, vagy a váratlanul felbukkanó és zavart keltő önjelöltek közül. Tudta, hogy a szobában minden lépését figyelemmel követik, és gyakorlatilag azt tehetnek vele, amit csak akarnak. A kíméletes bánásmódba nem tartozott bele a gyógyszerekkel történő elhülyítés. Mindent kiköpni – ez volt első gondolati reakciója. De ekkorra már lenyelte a fejfájás elleni tablettákat.

Örömmel vette tudomásul, hogy még egy számítógépet is elhelyeztek a szobában. Bár tudta, hogy ennek használata az ő esetében csak erősen korlátozott lehet, de ez is több volt, mint négy csupasz fal. Egy digitális képkeretet fedezett fel a falon ágyával szemben, amely automatikusan váltogatta a beprog­ramozott képeket. Tudta, hogy a képkeret mögött megfigyelő állás lapul, így tehát még alvását is ellenőrizhetik, sőt…talán még az álmait is.

A belépő ápoló egyszerű, udvarias szavakkal kérdezte meg tőle, hogy mit szeretne: pár­narádiót, vagy tusrádiót? Az egyiket a párnába, a másikat meg a tusolóba építjük be.

Érpataky megpróbált az ápolóval beszédbe elegyedni: – Nem zavarja a víz cso­bo­gása túlságosan a rádió adását a tus alatt? Egyébként, hogyan szólíthatom?

– Elemér vagyok. A rádió hangerejét tetszőlegesre lehet állítani.

Megfordult, és gyorsan elhagyta a szobát. Érpataky azon tűnődött, miként kör­nyé­kez­hetné meg a két ápolót kiszabadu­lása érdekében. Biztos volt abban, hogy a ha­ta­lom­ba történő visszatérése esetén a nép kitörő örömmel üdvözölné, lampionos fel­vo­nulást rendeznének tiszteletére, hódoló küldött­ségeket fogadhatna. Kérni fogják majd, hogy büntesse meg keményen azokat, akik ide juttatták.

Két év telt el teljes elszigeteltségben. Érpataky Győző csak Kelemen doktorral és a két ápolóval találkozott rendszeresen, olykor azonban a takarítónő is megjelent a szo­bá­já­ban, és azonnal zsörtölődni kezdett vele. Ha például nem várta meg, hogy teljesen fel­száradjon a padló, vagy a kövezet, azonnal ráförmedt: – Ön kimerítette a tapics­ká­lás bűntettét!

Bözsike, a takarítónő korábban az ápoltak közé tartozott, aztán bentlakásos al­kal­ma­zott lett belőle. A professzor úgy vélte, hogy rajta keresztül az elnök képtelen lenne kontaktust teremteni a külvilággal, mivel Bözsi asszony néhány percen belül mindent elfelejtett, és egyébként sem járt ki az Intézetből.

Érpataky az első napokban még nagy reményeket fűzött a számítógép hasz­ná­la­tá­hoz. Bízott benne, hogy az interneten keresztül, vagy ártalmatlannak tűnő levelezése útján kapcso­latot tud majd teremteni egykori híveivel, és valahogyan kijut a Nemzeti El­me­gyógy­intézet speciális zárt­osztá­lyá­ról. Amint véget ért a reggeli vizit, azonnal be­kap­csolta a komputert.

A képernyőn azonban mindig ugyanaz a felirat jelent meg szeme előtt: Az internet kapcsolat átmenetileg szünetel. Ilyen­kor rögtön hozzákezdett az ártalmatlannak tűnő levelek meg­fogalmazásához. A gép működött, továbbította is a szöveget, válasz azon­ban sohasem érkezett. Sejteni kezdte, hogy a leve­lek csupán Kelemen doktor szo­bá­já­ig jutottak el.

Érpatakyt közben minden tisztségétől megfosztották, de ő erről semmit sem tu­dott. Valamennyi bizalmasát eltávolították a hatalomból. Egyeseket jelentéktelen párt­tiszt­ségek­be helyez­tek át, mások ellen eljárásokat indítottak koholt vádak alapján, és előzetes letartóztatásba helyezték őket. A korrupció vád­jával mindenkit hatástalanítani lehetett, hiszen a rendszer ezer és ezer alkalmat kínált a tisztességtelen haszon­szer­zésre, vagy méltatlan előnyök kiharcolására.

Az An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának ideiglenes veze­tősége új választások kiírását javasolta a parlamentnek. A képviselők többsége nem is vonakodott sokáig, és rövide­sen megkezdődött a választási küzdelem. Ismét több új párt alakult, és valamennyien a mély gazdasági válságból kivezető utat jelölték meg elsődleges céljuknak.

A sikeres választások után számos párt került be a parla­mentbe, mivel a de­mok­rá­cia kivirágoztatásának érdekében a bejutási küszöböt 0,5 %-ra vitték le. Az új ország­gyűlés­ben két képviselő is elegendő volt egy parlamenti frakció megalakí­tásához. A par­la­ment azonban ennek ellenére, vagy éppen ezért rövidesen határozatképtelenné vált. Elég sokan visszasír­ták titokban Érpataky Győző személyét, akinek vezetése alatt a nép egysége mindvégig töretlen maradt.

A határozatképes többség létrehozására csak egy járható út kínálkozott – a legtöbb mandátumot elnyert An­tir­adi­ká­lis Ra­di­ká­li­sok Pártjának és a Posztindusztriális Jövő Pártjának nagykoalíciója. Államfőnek – korlátozott jogkörrel – az Ezo­terikus Hívők Pártjának elnökét, Kretnovszky Aurélt választot­ták meg.

Kretnovszky kellő nyomásgyakorlással elérte, hogy az országot az alkotmány elő­sza­vában ezoterikus államnak ne­vezzék, és egy hatalmas méretű palotát is építsenek a lég­körön áttörő, de érzékelhetetlen ibolyántúli sugarak elnyelésére. Rö­videsen az állam­elnöki rezidenciának is ez az épület adott ott­hont. Az ibolyán túl is van élet – mon­dogatta gyakran az elnök egy-egy megszólalásában. Tevékenységének jelentős kohé­ziós szerepe volt a társadalmi konszenzus kialakításában.

Érpataky Győző valamennyi funkcióját már kezdetben szétosztották a feltörekvő párt­politikusok között, az emberek is egyre ritkábban emlegették az egykori elnököt, neve lassan a feledés homályába merült.

Az elmebetegek szórakoztatásról a pszichiátriai intézet házi stúdiója gondos­ko­dott, egy külön kis stáb foglalkozott a páciensek felvidításával. A műsort ter­mé­sze­te­sen terápiás meggondolások alapján állították össze, és úgy vélték, hogy az adást az egy­kori elnökhöz is nyugodtan eljuttathatják. Érpataky jobb híján a televíziós készülék kép­ernyőjét bámulta esténként.

Különösen szórakoztatónak tűntek az irodalmi estek, ame­lyeket az elmebetegek több­nyire heves tetszésnyilvánításokkal követtek. Könnyesszemű- és szívű törté­ne­teket láthattak nap mint nap, mint például a Rozsomák szerelem című nagysikerű regény televíziós feldolgozását. A sorozatot 650 epizódra tervezték. A posztmodem életérzés nép­szerű­síté­sének céljából számos lírai művel is találkozhattak az ápoltak. Ezek is osztat­lan sikert arattak körükben, mint például a híres, és több állami díjjal is ki­tüntetett kortárs költő, Martin da Pogaccio /polgári nevén Pogácsa Márton/ Nap­szakok című költeménye:

Bohóc-inger töri nyelvemet
Kezemre csettint az éj
Hol vagytok mámoros esték
Bikaölő vad délutánok
Siratlak titeket mint reggeli menykő


A költő egy ifjúkori verse is hamar kedveltté vált az ápol­tak között:

On-line függök ajkadon
Te lány, vagy még hajadon?


De a monodrámákat és a daljátékokat is nagy élvezettel fogadta a közönség. Még a nép­ballada műfaja is osztatlan sik­ert ért el közöttük. A siketfajd álma című művet rövid időn belül többször is meg kellett ismételni.

A számítógépen működtethető különféle játékok egy ide­ig úgy-ahogy még le­kö­töt­ték Érpataky Győző figyelmét. Ezek többsége az ő elnökségének ideje alatt készült, és szinte kivétel nélkül pártjának propagandáját közvetítette lebutított formában. A sok­gyer­me­kes mo­dell propagálása, a lustálkodók kigúnyolása, és a tüsténkedők dicsérete jel­le­mez­te a játékokat.

Gyorsan megunta ezeket, és egyre ingerlékenyebb lett. Már a krimik sem érde­kel­ték, amelyekben a nép egyszerű nyo­mozója elképesztő logikával fejtette meg a bűn­ügyek rejtélyes cselekményeit. A bűnösök torkából általában az ellenzéki pár­tok egy-egy destruktív szólama tört fel.

Szinte már minden megmoccanását dührohamok kísérték, olykor meg kóros bűn­tudat tört rá. Megpróbált visszaemlékez­ni, hogy milyen hibákat követett el a Nemzeti Kolbász­töltő Versenyen, miért kellett a szilveszteri kabaréműsorok össze­állításába bele­szólnia, és így tovább.

Egy heves dühroham után elhatározta, hogy könyvet ír a bioetika és az öko­filo­zófia összefüggéseiről, de már másnap letett róla. Kiáltványt akart intézni a néphez a kozmo-jóga tan­folyamok felkarolása érdekében, de csak az első mondat meg­fogal­ma­zásáig jutott el.

A professzor némi töprengés után úgy ítélte meg, hogy Ér­pataky esetében is meg­kezd­hetik a gyógyító elektromos csend terápiáját. Ez egy mély agyi ingerlést jelent. A terá­piához ki­alakított készülék impulzusokat bocsát ki, amelyeket vékony elektró­dokban végződő huzalokon keresztül vezetnek be az agyba. Az elektródokat aztán „bele­szúrják” abba az agyterü­letbe, amelynek szerepet tulajdonítanak a kórkép kiala­ku­lásában. A nagyfrekvenciás gyengeáram-impulzusok kioltják az agy kórosan túl­ter­me­lődő saját impulzusait, és létrejön az elektromos csend. A módszer egyáltalán nem fáj­dalmas, tehát szó sem volt az egykori államelnök, pártelnök és miniszterel­nök meg­kín­zatásáról. A hatalom nem is várta el ezt a speciális osztály vezetőjétől.

Egy influenzás megbetegedés adta az ürügyet a beavat­kozásra. Érptakyval el­hi­tet­ték, hogy egy új vakcina segítségé­vel és egy nemrégen kidolgozott módszerrel örökre ki­iktat­hatják szervezetéből az influenzás megbetegedés kockázatát. Ellenállás nélkül ve­tette magát alá a beavatkozásnak, de a gyors beleegyezésben az is szerepet játszott, hogy minél kö­zelebb akart kerülni a professzorhoz. Úgy gondolta, közvetlen sza­ba­du­lá­sának kulcsa majd nála kereshető, ha hívei egyszer mégiscsak megmozdulnak és visszahívják őt a hatalomba.

A beavatkozás teljes sikerrel járt, csak a mellékhatások okoztak némi problémát. Min­denütt egereket látott. Rápil­lantott az asztalra, és úgy látta, hogy ott is egy optikai egér ugrál, majd hirtelen a szekrény felé veszi az útját és eltűnik a ruhák között. Agyá­ban egymásra türemkedtek a gondolatok, úgy érezte, hogy egy nagy virtuális egérfogó ket­rec­ben ül, és várja hívei hódolatát. Várt, várt, de senki sem akarta felkeresni. Ismét düh­roham tört rá, szétfeszítette a virtuális ketrec rudait, és nekiment az ajtónak.

Az erős koppanásra azonnal megjelent Mihály, a testes ápoló. Osszefont karokkal nézte az őrjöngő ápoltat, aztán meg­szólalt: – Miért nem alszik?

Az elnök félhangosan dúdolni kezdte Fülöp király áriáját a Don Carlosból: – „Majd alszom én, ha véget ér a kín, majd ha a testem…”

Az ápoló kifejezéstelen arccal állt az ajtó előtt és halkan megjegyezte: – Nem ismerem ezt a nótát.

– Műveletlen barom!

Magába roskadva járkálni kezdett a szűk szobában.

– Parancsot adtam, hogy valamennyi interkontinentális rakétánkat élesítsék be. A számítógép visszajelzése szerint azonban ez nem történt meg. Maga, egy felelőtlen disznó! Nem érti, hogy el akarnak minket pusztítani?

– Kik akarják ezt?

– Mindenki. A Biztonsági Tanács, a Világbank, a NATO. Rajta, rajta, csak jöj­je­nek! Végül úgyis ők fognak veszíteni, csak jöjjenek!

Hangja ekkor már szinte artikulátlan üvöltözésbe csapott át. Egy erőteljes mozdulattal lesöpörte az asztalon álló üres po­harat és tányért, szinte tajtékzott:

– Világégést akarok!

Névhasználati adó

A válságtanácskozás összehívását a város rendkívül kiélezett gazdasági helyzete tette szük­ségessé. Az utol­só tarta­lékok is kimerültek, csak egyetlen villamos és két autóbusz po­rosz­kált a nagy­város utcáin, a köz­tiszt­viselők hónapok óta csök­kentett java­dal­ma­zás mellett végezték idegőrlő munkájukat, még a közmunkások törött lapátjainak ki­cse­ré­lé­sére sem fu­totta a kasszából. A városháza világítását már egy hónapja szüne­tel­tetni kényszerültek, mivel a vízcsapok elzárása után az áramszolgáltató is felhagyott tevékenységével.

Nem okozott tehát különös meglepetést, amikor a polgármester a rövid megnyitó után azonnal közzétette az új helyi adók bevezetéséről szóló javaslatát. A tanácskozás részt­vevői – miután az elképzelések már korábban kiszivárogtak – egykedvűen fo­gad­ták az elmondottakat. Több koncepció is érlelődött az új adókkal kapcsolatban, de hamar világossá vált, hogy a javaslatok közül a névhasználati jog megadóztatása lesz a leg­könnyebben bevezethető.

A rendelet visszamenőleges hatállyal történő érvényesítése azzal kecsegtetett, hogy ezút­tal egyetlen adóalany sem lesz képes magát kihúzni alóla. Ez az adóztatási tech­nika már ré­gen bevett szokás volt nemcsak a városban, hanem az egész köz­tár­sa­ság­ban is. Az állampolgárok többnyire csak akkor tiltakoztak, amikor valamiért elmaradt. Ez­által ugyanis egyes vállalkozások, illetve lakossági csoportok tevékenységük gyors csök­kentésével, és így az adó nagy részének elkerülésé­vel, gyakran előnyös helyzetbe ke­rültek a többiekkel szemben. A tiltakozás egyszer majdnem zendülésbe fordult, ami­kor egy közlekedésrendészeti szabályt csak a kihirdetése után két nap­pal szán­dé­koz­tak hatályba léptetni.

A rendelkezés a gépkocsikban elhelyezett szivargyújtók használatának meg­adóz­ta­tását érintette volna a tűzrendészeti törvények messze­menő figyelembe­vételével. A ha­tó­ság ez esetben azért tekintett el az új adó visszamenőleges hatályú bevezetésétől, mert nem rendelkezett megbízható statisztikai adatokkal az autósok dohányzási szo­ká­sairól. A képviselők a sorsdöntő parlamenti ülésen indulatos be­szé­dek­ben ecse­telték az országban uralkodó statisztikai slendriánságot, és követelték, hogy a szivargyújtók hasz­nálatával kapcsolatban megemelt átalányadót vezessenek be. Ez valamennyi, ko­csi­ban utazó személyre vonatkozott volna, a nemdohányzókat is beleértve. A legfőbb érv az volt, hogy aki egy szivargyújtó közelébe kerül, az előbb-utóbb potenciális dohány­zóvá válik.

A jóváhagyott napirend értelmében a képviselők és a meghívott szakértők hozzá­kezdtek a névhasználati joggal kap­csolatos adózás megtárgyalásához. Az előzetes kon­cep­ciók összefoglalására a polgármester vállalkozott:


Tisztelt Közgyűlés!

Tisztelt Képviselőtársaim!


A mai nehéz világgazdasági helyzetben elengedhetetlenné vált, hogy városunk színvonalas és biztonságos üzemeltetése érdekében újabb áldozatok vállalását kérjük a területünkön működő vállalatoktól és a lakosság különböző rétegeitől. Az újabb terhek igazságos és nyo­mon követhető elosztására a közteherviselés legkiérleltebb formáját, az adózást választottuk.

Számos javaslatot kaptam mind képviselőtársaimtól, mind pe­dig a legkülönbözőbb területek szakértőitől. Azt is el kell mon­danom, hogy az apparátus legfontosabb tevékenysége az elmúlt hetekben az előremutató koncepciók kiérlelése volt. A széleskörű elemzések egyértelműen azt mutatták, hogy jelenlegi helyzetünkben a névhasználati jogra kivetendő adó szolgálja legjobban a város gaz­dasági terveit.

Átadom a szót helyettesemnek, aki egyben a városi önkormányzat Gazdasági Bizottságának vezetője is.


A polgármester bevezetőjét a képviselők nagyobbik része hangos egyetértéssel fo­gad­ta, az ellenzékiek meg pfujoltak. Ez egyébként teljesen megfelelt a hagyo­má­nyok­nak és a ki­alakult erőviszonyoknak, fordított helyzetben is ugyanez tör­tént volna. A polgár­mester helyettese körbenézett, megvárta, amíg a rend helyre áll és hozzá­kezdett:


Tisztelt képviselőtársak!

Tisztelt meghívottak!


Egyszerűen elképesztő, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben egyes vállalatok meggondolás nél­kül, felelőtlenül, a közösségi érde­keket semmibe véve, olyan nevek használatára jogosítják fel ma­gu­kat, mint például Központi, Általános, és hasonlók. Ezzel óriási előnyökhöz jutnak az egyre szű­kü­lő piacon, extraprofitra tesznek szert, és mindebből semmi sem jut a közügyek finan­szí­ro­zá­sá­ra, a város közérdekű üzemeinek fenntartására.

Méltán hiszik a vásárlók azt, hogy például a Központi Sapka- és Kalapgyár a legnagyobb vál­lal­ko­zás a szakmában, kínálata sokszo­rosa a többiekének, jóllehet az utóbbi évek folyamatos le­épí­té­sei követ­keztében termelése legfeljebb egy középvállalat szintjének felel meg. De megemlíthetjük az Ál­ta­lá­nos Kamion­mosó Szerviz esetét is, amely­nek neve mágnesként vonzza a városunk utcáin át­gör­dülő latyakos gépjárműveket. A cég újabban fuzionált a Központi Pótkocsi Szol­gálattal és sajnos nin­csenek törvényes lehetőségeink az így létrejövő többletjövedelem kiemelt megadóztatására. Nem hiszem, hogy folytatnom kellene a sort, elég, ha csak az Általános Ragasztástechni­kai ZRT.-re gondolunk.


A helyettes polgármester szavait a többség kirobbanó lel­kesedéssel fogadta. „A köz­jóért dolgozunk!”, és hasonló bekiáltásokkal próbálták az ellenzéki hangokat el­foj­tani. Az egyik kormánypárti képviselő rögtön szólásra is jelent­kezett:

– Tökéletesnek és minden szempontból elfogadhatónak tartom az előterjesztést, de a névhasználati jog megadózta­tását a melléknevekre is ki kellene terjeszteni. Min­den olyan céget meg kellene adóztatnunk, amelynek nevében az édes, keserű, savanyú, csí­pős és más hasonló szavak előfordulnak. Van Önöknek elképzelése arról, hogy pél­dá­ul az Édes-sa­vanyú Szószok Étterme milyen hatalmas forgalmat bonyolít le? De meg­említhetem a Keserű Italok Házát is, amely ezzel az egyszerű szóval termeli ki azt a többlet­profitot, amelyből városunk egy fillért sem lát.

A következő hozzászóló arra figyelmeztetett, miszerint az új adót a szellemi termékekre is feltétlenül ki kellene terjeszteni. Javaslatát egy kitűnő és aktuális példával tá­masz­totta alá: – A jövő héten mutatják be a Városi Színházban Dománfalvy Ádám Édes-keserű Elégiák című szimfonikus költeményét. Adózatlanul? – szegezte a kérdést a polgármesternek.

A névhasználati jog megadóztatása az ellenzék fanyalgása ellenére biztos több­ség­gel ment át a közgyűlésen. A vita utolsó szakaszában már csak abban kellett meg­ál­la­pod­ni, hogy mely vállalatok kaphatnak felmentést az új adónem alól. Általános volt a vé­le­mény, miszerint az egészségmegőrzéssel foglalkozó, valamint a páciensek mentális álla­potát javító intézményeket és cégeket kell az adókötelesek listájáról elsősorban le­ven­ni, így vált adómentessé valamennyi magánklinika, az egészség­centrumok, szá­mos drogéria, de a Fanyar Gondolatok Elhárí­tása nevű pszichológusokból álló munka­csoport tevékenysége, és a Jövőbelátók Közösségi Háza is.

Az új adó bevezetése után jelentős változások történtek a város életében. Sokat fejlődött a közlekedés, már óránként jártak az autóbuszok és lényegesen több vona­lon, mint ko­rábban. Több utcában is felszedték az aszfalt burkolatot és hagyo­mány­őrző kockakövekkel helyettesítették azt. A vakbél­műtétekre már csak két évet kellett várni, és a gyors ügyintézés érdekében a városházi hivatalnokok fizetését is jelentősen meg­emelték.

Az egyetlen gond csupán az volt, hogy az adóval sújtott vállalatok egymásután vál­toz­tatták meg neveiket. Az édes­savanyú szószok kínálata még az étlapról is eltűnt, és egy év elteltével a városban már csak Étterem elnevezésű étkezdék voltak találhatóak. A Sapka- és Kalapgyár neve is megválto­zott, a két részleg ugyanis különvált, és a gyár homlokzatára csak annyi került, hogy Sapka meg Kalap. A szavakat nem merték többes számba tenni, mert attól féltek, hogy a jövőben ezt is megadóztatják. Domán­falvy Ádám zeneszerzőhöz saj­nos túl későn jutott el az új adónem híre – ő többnyire nem közlönyöket olvasott, hanem kottákat – és így kénytelen volt szerzői honorá­riu­mának egy további hányadát is az adóhivatal részére befizetni. Ezután már nem is fog­lalkozott komponálás­sal, a Jövőbelátók Közösségi Házának munkatársa lett, és zenei hangokkal igyekezett a jól fizető pácienseknek jövőjüket felvil­lantani.

A mélyülő válság egyre nehezebb gazdasági helyzetbe hozta a várost, még a tulaj­do­nában lévő zálogházakat is el kellett zálo­gosítania. A képviselőtestület azonban nem adta fel. Rövidesen kezdeményezte egy tíz fős szakértői munkacsoport felállítását, amelynek feladata az adókultúra erősítése, valamint új adózási formák felkutatása lett. A gazdasági szakértők számos ötlettel szolgálták meg magas tiszteletdíjukat, és a város vezetése is egyre optimistább hangot ütött meg az önkormányzat ülésein. Igazán hatásos, és a költségvetési hiány megszüntetését hosszú távon is biztosító megoldások mégsem születtek.

A polgármester álmatlan éjszakái a hetek múlásával egy­re gyakoribbá váltak. – Hibát követtünk el! Ezt az adót is visszamenőleges hatállyal kellett volna bevezet­nünk! – dörmögött ilyenkor magában.

Tolakodási Nagydíj

A 2085-ben megrendezett versenyen Krampács Márton gla­ciologías, vagyis jég­ku­tató nyerte el az országos Tolakodási Nagydíjat. Jelentős pontszámot ért el, győ­zel­me vitat­hatatlan volt.

Márton már a versengés első szakaszában, a buszból tör­ténő kiszálláskor sikeresen lökött fel két kilencven év körüli öregasszonyt. Rohanás közben kíméletlenül sodort el egy vak embert, aki az egyik lámpaoszlopnak csapódott, a kerületi önkormányzat ügyfélszolgálati helyiségében pedig több ügy­intézésre váró embert is oldalba taszított. A pultnál ülő és a versenyző sikeres tolakodását irigy szemmel követő tisztviselőt egy heves mozdulattal a magasba emelte. A levegőben ka­pálózó vékonyka asszony rémül­ten esett vissza a székébe és elképesztő gyorsasággal kezdte el számítógépe egerét nyom­kodni. Krampács Mártont a lihegve utána futó zsűri már ott helyben győztesnek kiáltotta ki.

A Köztársaság parlamentje a Tolakodási Nagydíj megal­kotásával mindenekelőtt a ver­seny­szel­lem tüzét kívánta az állampolgárok lelkében felszítani. A civilizációs ártal­mak, a dekadens életmód, a vezető posztok iránti érdektelenség ek­korra már kritikus nagy­ság­rendet ért el – tenni kellett valamit a nemzet megmentése érdekében.

Egymást követő minisztertanácsi rendeletek szabályozták a verseny részleteit, vala­mint az új erkölcsi bizonyítványok kiállí­tásának rendjét, hiszen a bizonyítványokba min­den esetben bekerültek a versenyeken elért helyezések. Ezek bemutatását számos munka­kör betöltésénél kérték, megszerzését pedig a közszolgálati alkalmazottak, a vállal­kozók és a járművezetők részére szigorúan elő is írták.

Az új szabályozás első eredményei már néhány napon belül jelentkeztek. Elmaradt például a korábbi kínos döcögés az utakon, mivel a gépkocsivezetők bonusz pontokat kaptak az előzésekért, még akkor is, ha a művelet kisebb-nagyobb ka­rambolhoz veze­tett. A progresszivitás kezdett minden terüle­ten meghatározóvá válni.

Az emberek lassan megtanulták, hogy miként lehet a kiélezett helyzeteket meg­fe­le­lő­en kezelni, és a versenyszellem élénkítése még a stressztűrő képességek ki­fej­lesz­té­sé­nél is sokat segített. A gyengébbeknek lehetővé tették, hogy tudaterősítő edzéseken ve­gye­nek részt, és a mentális rokkantság visszaszo­rítása érdekében is sok fontos intéz­ke­dés történt. A tolakodás ösztönének erőteljes kifejlesztésével mindenki számára meg­nyílt a lehetőség a teljesítmények jelentős fokozására, és így a társadalmi fel­emel­ke­dés­re.

A törvény szövegében utaltak a meginduló forradalmi változások külföldi előz­mé­nyei­re is, de egyértelművé tették, hogy azok csupán a civilizációs fejlődés spontán fel­vil­laná­sai. Megemlítették az amerikai kontinens egyik országában évente megrendezett sikeres akciót, amelynek keretében az áruházba berohanó, korábban leigazolt meny­asszo­nyok jelentős árked­vezménnyel kaphatták meg a legszebb és legértékesebb meny­asszo­nyi ruhákat, amennyiben sikeresen tolakodtak. Fantasz­tikus összegeket spórol­hattak meg így, és ilyenkor az áruház bevétele is a csillagokba szökött.

A következő példa egy európai fővárosra utalt, ahol az egyik nagyáruház be­jára­tá­nál egyes napokon meztelenre vetkőzött vásárlók várakoznak télvíz idején, nem tö­rőd­ve a hideggel és a gyakori hóeséssel. A nyitás utáni tolongás győztesei egy bi­zo­nyos mennyi­ségű divatárut kapnak ajándékba az áruháztól.

A törvényhozók gondoskodtak róla, hogy a tolakodás eszméjének pszichés fel­dol­go­zása az iskolai oktatásban is jelentős szerepet kapjon. A gyakorlati képzést például já­tékos versenyekkel erősítették meg: Ki tud nagyobbat lökni a másikon, anélkül hogy fel­dön­tené? Rövidesen meghirdették a Szlalom a tömegen át elnevezésű mozgalmat, ezzel is erősítve a közösségi érzést. Az oktatás alapjául a mindenki által ismertté vált Tolakodás és etika című tankönyv szolgált – egy szerzői munkaközösség alkotása.

Az országos Tolakodási Nagydíj nyertese még az államel­nöki posztra is nagy eséllyel pályázhatott. Néhány év elteltével azonban már minden jelentéktelen állásra pályá­zatot írtak ki – ezek betöltésére természetesen egy szerényebb minősítés is ele­gen­dőnek bizonyult. A pályáztatás célja az volt, hogy minden­kiben ébren tartsák a ver­seny­szel­lemet, sőt még fokozzák is azt.

Nemsokára kialakult a tolakodási minősítések rangsora, amely teljes összhangba ke­rült az erkölcsi bizonyítványok követelményeivel. A büntetett előélet már nem fel­tét­lenül számított kizáró tényezőnek egy munkahely betöltésénél, sőt egy fel­füg­gesz­tett büntetés kiharcolása még némi előnyt is jelenthetett. Az ügyes védekezés, az érvek és ellenérvek éles logikával történő csoportosítása, valamint sok más tényező is jó pontokat eredményezhetett mind az ügyvédnek, mint pedig a vád­lot­tnak.

Az évente megrendezett versenyeken szinte valamennyi állampolgár elindult, hi­szen a nyugodt megélhetést csak egy elfogadható helyezés biztosíthatta. A felmentés csu­pán három területre terjedt ki: a színesfémmel kereskedők, a brókerek va­lamint a par­lamenti képviselők kerülhették el a megmérette­tést.

Az évek múlásával – a nemes törekvések ellenére és szin­te érthetetlenül – mind erősebben jelentkeztek a tolakodás válságjelei. Egyre kevesebben iratkoztak fel a versenyekre, pedig tudták, hogy a megmérettetés elmaradása esetén csak a szűkös szociális segélyre számíthatnak. A különböző ma­gas állások betöltésére sem találtak már megfelelő számú sze­mélyt, ugyanis a zsűri a színvonal erős visszaesése miatt jó ideje nem adta ki az országos Tolakodási Nagydíjat. Államfő nélkül maradt az ország. Az addig hivatalban levő elnök még rész­munka­időben sem vállalta a megbízatást.

A nagy állami vállalatok is hasonló gondokkal küszködtek, sőt még a magán­cé­gek­nél is jelentkezett a vezetőhiány. Több­kevesebb meghatalmazással rendelkező igaz­ga­tó tanácsok vet­ték át a vállalatok és a különböző intézmények vezetését. Szinte min­den­ütt elkerülhetetlenné vált a kollektív döntés bevezetése – de meglepő módon mégis ment minden a maga útján.

Három év elteltével a Berzenkedők Pártja heves belső vita után törvényjavaslatot nyújtott be a parlamentben a to­lakodási versenyek megszüntetéséről, valamint az erkölcsi bizonyítványok korábbi előírásainak visszaállításáról. A Bér­letj­egy­pénz­tá­ro­sok Szö­vetsége lemondott arról a jogáról, hogy a jegyeladók csakis a körzeti tolakodási ver­senyek győztesei közül kerülhessenek ki, a Fel is út – Le is út Mozgalom pedig az erkölcsi bizonyítványok lényegesen szűkebb körben történő alkalmazását követelte.

A Tohonyaságelleni Liga egy ideig még kilátástalan utóvéd­harcot folytatott a ver­se­nyek védelmében, az állampolgárok azonban már teljesen érdektelenné váltak a to­la­ko­dás iránt, különösképpen pedig a magasabb állások ilyen módon történő meg­szerezésére.

Idővel mindenütt megszilárdult a kollektív vezetés gya­korlata, és általánossá vált a rotáció elve. A gazdaság közben jelentősen fellendült.

Nyomásgyakorlás

Honfitársaim!


Ennek a kormánynak mennie kell! Az, hogy többségük van a parla­mentben, még nem ok arra, hogy négy évig uralkodjanak és szipolyozzák a népet. Egy megbízhatatlan választási rendszer jut­tat­ta őket a hatalomba. Bár aktivistáink emberfeletti munkát végeztek, mégsem volt elég. Nyomás­gya­kor­lás­sal kell megbuktatni őket! Fokozni kell a politikai nyomást, és a kormány egy szép napon úgy omlik össze, mint egy kártyavár!


A hárommilliós ország mintegy négymillió állampolgára szorongott a pártház előtti téren – tudósítottak másnap a Haza­fias Erők Pártjához közelálló lapok és hírportálok. Már estele­dett, kigyúltak a környező utcák fényei, és a fáklyák is mámorító lobogással ra­gyogták be az épületeket. Az elől állók tapsorkán­nal fogadták a színpad széléhez kö­ze­lítő zászlóanyát, nemzeti színű pántlikák tömege várakozott rá, és a zászló néhány perc elteltével már roskadozott is a rákötözött szalagoktól. A jelenlevők egy ember­ként kiáltották, hogy kiállnak az igaz­ságért, életüket adják a hazáért.

Másnap taktikai megbeszélésre jött össze a Hazafias Erők Pártjának / HEP / ve­ze­tő­sé­ge, és hozzákezdett a politikai nyo­másgyakorlás forgatókönyvének ki­dol­go­zá­sá­hoz.

A nagyszabású terv azzal indult, hogy a parlamentben kér­dések tömegét zúdították a miniszterekre. Arra számítottak, hogy a válaszadásra kötelezettek olyan időzavarba kerülnek, amiből már nem tudnak többé kikecmeregni, és így a mulasz­tásos tör­vény­sér­tés állapotába jutnak. Ezt követően kellett vol­na az egész kormány felelősségre vo­ná­sát, majd lemondását követelni.

A kérdések kidolgozására az egyes területek legjobb szak­embereit kérték fel, és az inter­pelláló képviselők szinte a bár­sonyszékekhez szegezték az egyébként is gyámol­talan minisz­tereket:

– Milyen eszközökkel segíti elő a Terület­fejlesz­tési Minisz­té­rium azt, hogy a kis­tele­pülé­sekből nagy­tele­pülé­sek váljanak, a nagy­tele­pülé­sekből pedig kistelepülések?

– Miért nem teremt a Mezőgazdasági Minisztérium padlizsánbarát környezetet az országban?

– Miért nem tudja a Szociális Minisztérium elérni, hogy minden állampolgár alanyi jogon kaphasson zsebmikroszkópot?

– Miért nem képes az Országos Pszichiátriai Intézet a meteopaták és az Országos Meteorológiai Intézet között fennálló kap­csolati szakadékot áthidalni?

A kormánypárti képviselők fogadóóráit is ellepték a HEP aktivistái, és számtalan kérdéssel bombázták a megjelen­teket. A válaszok újabb és újabb kérdéseket ger­jesz­tettek, a képviselőknek végül már csak a menekülés útja maradt hátra.

A forgatókönyv előírása szerint a következő lépés SMS üzenetek küldése, és a fizetett hirdetések beindítása volt. A kor­mánypárti képviselők a rájuk zúduló hívások miatt képtelenek voltak telefonjaikat egyéb ügyek intézésére használni, lassan feladták a küzdelmet és kikapcsolták a készülékeket.

A fizetett hirdetések is jelentős szerepet kaptak a kampány­ban. Többnyire azt állí­tot­ták, hogy a kormány képtelen értel­mes válaszokat adni a felmerült súlyos kér­dé­sek­re. De az egyes óriásplakátok is rendkívül érzékenyen érintették a kormány­párt poli­ti­ku­sait. A mezőgazdasági ügyek minisztere például kénytelen volt lemondani, miután ezer és ezer óriásplakát ve­tette szemére, hogy miatta késik a padlizsánbarát környezet kiala­kítása az országban. Sok kormánypárti képviselő már alig bírta a nyomást, és arra gondolt, hogy a függetlenek közé átül­ve menti át magát a választások utáni időszakra – és így még a haza ügyét is jobban szolgálja.

A lehallgatási botrányok kirobbanása, valamint a titkos megfigyelések és jogtalan adat­gyűjtések jól összehangolt megszellőztetése valóban válságos helyzetbe hozta a kor­mány­pártot. Az ügyészség egyenként hallgatta ki a kormánypárti képviselőket, és csak egyértelmű bizonyítékok felmutatásával sikerült nekik az illegális lehallgatás és más bűncselekmények gyanúját magukról elhárítaniuk. A legrafináltabbak hihetőnek látszó igazolásokat mutattak fel, miszerint már hosszú évek óta súlyos hallás­káro­sultak, tehát senkit sem hallgathattak le.

Megkezdődött a kormánypárt felbomlása. Több képviselő is átment a függetlenek cso­portjába, az egyik tagozat vezetője pedig felvetette, hogy az ellenzékieket is hívják meg a frakció­ülésekre szavazati joggal, és vonjanak be őket a kormánypárt törvény­elő­ké­szítő munkájába. A vezetés – mint mindig – most is nyitottnak mutatkozott a külön­böző politikai erők össze­fogására, és így egyre több ellenzéki képviselő bukkant fel a kormánypárti üléseken.

A magántitkok jogosulatlan megszerzésével kapcsolatos kampány, amely fontos része volt a forgatókönyvnek, szíven döfte a kormányzó erőt. A képviselők tö­me­ge­sen álltak át az el­lenzék oldalára, és teljesült az a cél is, miszerint egy tapasztalt és ener­gikus HEP képviselőt válasszanak meg a kormánypárt frakciójának vezetőjévé.

A kormányfő a bizalmatlansági indítvány következtében megbukott, az ezt követő szavazás viszont meglepő fordulatot hozott. Az új kabinet is többnyire ugyanazokból a személyekből tevődött össze, mint a korábbi. Ekkorra ugyanis a volt ellenzék sorai­ban már többségbe jutottak az oda átvonult egykori kor­mánypártiak, akik többé-ke­vés­bé hűek maradtak az egykor általuk megválasztott miniszterekhez. A HEP ugyan ha­ta­lom­ra jutott, de lényegében minden maradt a régiben. Senki sem vesztette el a man­dátumát, irodáját, és technikai eszközeit, sőt még a miniszterek többsége is meg­tart­hatta hivatalát.

Elképesztő, hogy egyesek még mindig kétségbe vonják a szabad mandátum előnyeit a politikai stabilitás fenntartásában!

Adófizető polgár születik

Jancsika némi pofozgatás után felsírt – új adófizető polgár született! Mindenki boldog volt, az anyuka is gyorsan letörölte kibuggyant könnycseppjeit. A nővérke hozta a kis karszalagot, és egy meghitt mosoly kíséretében tette fel az elmaradhatatlan kérdéseket:

– Nos, milyen nevet kap a kisbaba?

– Jancsika, vagyis János – mint az apja.

– A családi név?

– Burek.

– Adóazonosító száma?

Az ifjú anya zavarba jött, nyelt egy nagyot, majd tovább hallgatott.

A nővér törte meg a kínos csendet: – Csak nem felejtet­ték el a szülés előtt az adó­azo­nosító számot kikérni? Ez olyan, mintha a csecsemő meg sem született volna! Asszonyom! Gon­dolkodjon, erőltesse meg az agyát, hívja fel azonnal a férjét!

A parlament évekkel korábban nagy többséggel fogadta el azt a törvényjavaslatot, mely szerint az élet a fogantatás pilla­natában keletkezik. Tehát a legfontosabb sze­mé­lyi azonosítót, az adónyilvántartási számot is ennek figyelembevételével kellett a szü­lők­nek az adóhivataltól kérniük. Az ügyintézés elmulasztása jelentős büntetéssel súj­tot­ta a fogamzásban ille­tékes személyeket.

– Mikor történt az esemény? Emlékszik rá? – kérdezte a nővér egyre nyugtalanabb hangon.

– Január végén lehetett, egy szombati napon. Igen, január 28-án.

– Mégis hány órakor?

– Tíz óra körül történhetett.

– Délelőtt, vagy este tíz óra körül?

– Már sötét volt.

– Jó, akkor azt írom be a nyilvántartási könyvbe, hogy 22.35 perckor. De ugyanezt az időpontot mondják mindenütt, ha mennek az iratokat intézni, mert különben olyan problémák keletkeznek, hogy tíz évig járhatják a hivatalokat!

Burekné Nagy Katalin egy kissé megnyugodott, majd verej­tékében és vérében ázva szé­lsebesen nyomkodni kezdte a mobiltelefon gombjait. Férje már várta a hívást és ha­tártalan örömmel nyugtázta a hírt, miszerint ép és egészséges fia szüle­tett. Arca csak ak­kor komorult el, amikor az adóazonosító szám hiányára tért rá ifjú felesége. Szinte már látta maga előtt az adóhivatal levelét, amelyben szemére vetik mulasztását, és egy­ben a büntetés összegét is közlik – plusz késedelmi pót­díj. Tudta, hogy csak egy dolog segíthet rajta, a köztársaság elnökéhez írt kérvény. Felmentés a méltányosság alap­ján!

A kérvényben Burek János saját és felesége fiatal korára, valamint ta­pasz­ta­lat­lan­sá­guk­ra hivatkozott. De ugyanakkor arra is utalt, hogy 25 éves hitvese az or­szá­gos sta­tisz­ti­kai át­lag­nál sokkal korábban hozta világra gyermeküket, és így az állam 10 évvel ha­marabb juthat egy új, potenciális adófizető polgárhoz.

A kérelem meghallgatásra talált, az Adóhivatal, az illetékes Önkormányzat, az Egész­ségbiztosítási Főtanács, a Bölcsődei Hálózatok Kormánybiztosi Hivatala, az Or­szá­gos Óvodai Felü­gyelet, majd végül a már bejegyzett büntetést törlő Nemzeti Ille­ték­ügyi Hatóság röpke három év alatt lezárta az ügyet. A hatóságok kivételesen elte­kin­tettek attól, hogy a házaspár állítását a fogamzás pontos időpontjával kapcsolatban két tanú is igazolja. Végre Jancsika előtt is megnyílt az állampolgári ki­bontakozás útja

A kis állampolgár adófizető élete az első pelenkák, majd a mind gyakrabban el­fo­gyasz­tott bébiételek áfájával kezdődött. Jóllehet az adót – a termék meg­vá­sár­lá­sá­val – a szülők fizet­ték, de az ő megszületése tette lehetővé az államkincstár ez irányú bevé­teleit.

Jancsika valóságos adóalannyá válása azért még éveket váratott magára. A kibon­ta­kozó társadalmi reformok azonban egyre több reményt nyújtottak arra, hogy mind ő, mint pe­dig az utána születettek gyorsan képesek legyenek ezt az utat maguk mögött hagyni. A nagyvonalú gazdasági tervekhez ugyanis lényegesen több adófizető polgárra volt szükség, és a parlament mindent megtett ennek teljesülése érdekében.

Egy új törvény elfogadásával lerövidítették a gyermekki­hordási időt, ez – mint sok más intézkedés is – széles társadalmi egyetértésre talált az állampolgárok körében. Csu­pán a kivitelezés akadozott. Hadat üzentek az esemény utáni tablet­táknak, és pél­da­mutató családvédelmi intézkedések születtek. Megtiltották az abortuszt, és 1867-ig vissza­menőleges hatállyal megszüntették a házasságok felbontásának lehetőségét.

A törvénykezés folyamán a politikusok gyakran utaltak az egyre fogyó népesség kö­vetkeztében felmerülő különböző gondokra. A skandináv országok nyomora le­be­gett a szemük előtt, amely egyértelműen a lakosság alacsony számára volt vissza­ve­zet­he­tő.

A tilalmakkal egyidejűleg azonban a gyermekvállalási kedv serkentésére is számos intézkedés történt. A legalább öt gyermeket szülő nők már harmincöt évesen nyug­díjba vonul­hattak, és ezt a kor­enged­mé­nyes nyugdíjazást a férfiak elől sem zárták el, amennyiben legalább két gyermeket szültek. Az öregségi nyugdíj korhatárát viszont 70 évre emelték fel. Jelentősen növelték a családi pótlék összegét, jóllehet ezzel pár­hu­za­mo­san a már korábban meghirdetett fogantatási adót is bevezették. Szóba került a pe­len­ka­forgalomra bevezetendő különadó is, de ezt egyelőre elhalasztották. Egy kép­vi­se­lői javaslat szerint a pelenkaadó alól csak azok a vásárlók kap­hattak volna fel­men­tést, akik kizárólag magyar élelmiszerrel táplálják gyermeküket. Meg is született az új jel­szó: Magyar élelmiszer – magyar pelenka – magyar tartalommal!

Keményen felléptek azon állampolgárok ellen, akik hosszú éveken át ellazsálták a gyermek­nemzést. A parlamenti több­ség rövidesen meg is szavazta az agglegény- és agg­leány adó újbóli bevezetését. Az így kirótt adóteher – a körültekintő törvényi har­mo­nizáció eredményeként – természetesen a fo­gantatás időpontjától szűnt meg. Ez a sza­bályozás azonban – a megtermékenyülés olykor pontatlan meghatározása miatt – számos jogi vitát eredményezett.

Az évek múlásával Jancsikának két kistestvére is született, Józsika és Lajcsika. A szü­lők ugyanis mindent megtettek, hogy további adóalanyokat nemzenek az államnak. Még­is úgy tűnt, hogy a dolgok menete egy kissé lelassult. Az anyuka ezért gyakran bíz­tat­ta gyermekeit: – Legyetek türelmesek, rövide­sen jönnek az új kis testvérkék, és ak­kor nyugdíjas anyukátok mindig veletek lesz. Az apuka azt próbálta megértetni velük, hogy mindez nem más, mint egy pozitív diszkrimináció, amit egyértelműen a tör­vény­ho­zó bácsiknak köszönhetnek. Burekék a lojális állampolgárok életét élték és idegen volt számukra bármiféle adóelkerülési kultúra. Hittek a meghirdetett hármas igaz­ság­ban, miszerint: Több ember, több adó, több pénz!

A gyerekek idővel iskoláskorúvá váltak és némi késéssel a további két utód is meg­ér­kezett. A nagyobbak szépen, rend­ben elvégezték a szakmunkásképző iskolát és bíz­tak abban, hogy nemsokára öntudatos adófizető polgárokká válhatnak. Ha olykor be­kap­csolták a televíziót, gyakran hallhattak arról, hogy a humántőke beruházások egyre jelen­tősebbé válnak hazánkban és az iskolai képzés is mindent megtesz azért, hogy a piac változásaival lépést tartson.

Burekék feszülten figyelték a parlamenti közvetítést. Az egyik miniszter a társa­dalmi felzárkóztatásról beszélt, a piacképes tudás elsajátításáról. Az utána felszólaló képviselő pedig az oktatásban nemrégen bevezetett reformok hatalmas eredményeiről, a szakismeretek előtérbe kerüléséről tartott beszámolót. Egy bizottsági elnök a profitorientált növeke­dés és a munkavállalók személyiségének harmonizációjáról értekezett. Az apa lehalkította a tv-t, majd hozzákezdett a családi értekezlet le­ve­ze­té­sé­hez: – Jancsi, te kapod a mun­kanélküli segélyt legalább még két hónapig. Józsi, nálad hogy néz ki a helyzet? Nemsokára lejár a próbaidőd. Kirúgnak, vagy maradsz?

Burek János egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta:

– Addig is számíthatunk a minimálbéredre. Veled mi van Lajcsi? Megy a fusizás a tan­mű­helyben? Anyátok minimál nyugdíja, az biztos, és amíg én a helyemen vagyok, nincs is nagy baj. Igaz, hogy csak minimálbért kapok – megráncolta a homlokát és az üres tányérra pillantott – de a tulaj nagyon rendes. Van olyan hónap, hogy ugyan­annyit nyom a markom­ba feketén, mint amennyivel bejelentett. Ebben állapodtunk meg – tartja is a szavát! Neki is kevesebb adót meg járulékot kell fizetnie. De mi lesz, ha én kibukok a sorból? Lottózni kel­lene! A múltkor valaki több milliárdot nyert.

Gyimesi László

FENYEGETI, MÁR ROMBOLJA IS…

(Utószó egy szabálytalan kisregényhez)

Harmadik kisregényével jelentkezik Szabó László Tibor. Persze, nem szabályos kis­re­gény ez sem, hanem egy keserű-groteszk pamflet, görbe tükörből rögzített látlelet mai vi­lá­gunk­ról, félmúltunkról és lehetséges jövőnkről.

Ne feledjük, a görbe tükör torzít ugyan, megváltoztatja a dolgok arányait, meg­nyújt­ja, összenyomja, megcsavarja a felszín képeit, de trükkjei mögül sohasem hiány­zik a valóság. Sőt, amikor a felszín bohócos-derűs, vagy éppen ijesztő át­alakításán ször­nyül­kö­dünk, sokszor közelebb jutunk a valódi tükrökből hiányzó mélységhez, a hagyo­má­nyos eszközökkel nehezen tetten érhető rejtőzködő valósághoz.

Az érett korban pályát változtató egykori politológus, egye­temi oktató, hajdani opera­énekes, nyelvtanár, tolmács, s ki tud­ja még milyen pályákon tevékenykedő író a szatí­ra, a groteszk, az abszurd mellett kötelezte el magát. Nem tehetett mást: élet­tapasz­talata és a kor erre predesztinálta.

Eleinte groteszk novellákat, tárcákat tett közzé (Opera­bál 2008, Villámcsődület 2010), s mivel mind a szakma, mind a nagyközönség örömmel fogadta ezeket, meg­próbálta a rövid írásokba belegyömöszölni mindazt, amit hatalmas élettapasz­talata és műveltsége alapján elmondandónak ítélt a világról (Klímamenekültek, 2012). Rá kel­lett döbbennie, hogy az elsőként választott rövid, csattanós formákat mon­da­ni­va­lója, szatiri­kus hevülete szétfeszíti, így hamarosan a hosszabb lélegzetű műfajok irányába tájékozódott.

A hosszií utazás című kisregényben (2011) tett először kísér­letet a ter­je­de­lem kitágítására, ami természetesen együtt járt a gazdagabb cselekmény, a jellem­fej­lő­dés, s egyéb kötelező prózai elemek beépítésével. Ez a mű még csak kapocs volt a kar­co­lat­szerű tömör groteszkek és a valódi regény között, a közös főszereplők sze­mé­lyé­vel összekapcsolt pikareszk azon­ban már a második próbálkozás során átadta helyét a valódi, egységes szerkezetű elbeszélő prózának (A lázadás, 2011).

Nem szakított természetesen a rövid műfajokkal sem, a kis­regényekkel pár­hu­za­mo­san rendezte sajtó alá a Klímamenekül­tek című kötetét, s a kisregények mel­lé rendre odaszerkesztette legújabb, kurtább groteszkjeit is, régi és új hívei örö­mére.

Így tette ezt most is, amikor a harmadik kisregényt bocsájtotta a nagyközönség elé (A hatalom, 2013) A címadó írás mellett négy szokásos Szabó-etűd sorakozik, mond­hat­nánk, hogy érettebbek, alaposabbak a korábbiaknál, de ez csak rész­ben igaz. Pon­tosabb az a megállapítás, hogy mindvégig meg­őrizték szülőatyjuk eredeti látás­mód­ját, frissességét. Stílusuk fejlődött, megvívták szabadságharcukat a tudományos nyelv beidegződött sémáival szemben, és győztek. És mivel a szerző immár tudja, hogy az alaposabb elemzésekhez rendelkezé­sére áll a meghódított új forma, a kis­re­gény, nem is akarja már minden észrevételét a rövid írásokba belezsúfolni. A hatodik kö­tet ismeretében talán azt is kimondhatjuk: érett íróként gazdálkodik anyagával, já­ra­tos mesterként bánik a formák­kal. A négy groteszk novella folytatja a valóságon ala­pu­ló, de a racionalitáson szükség szerint átlendülő írások sorát, azt a le­képezési mód­szert, amit egy korábbi írásomban az elvarázsolt kastély tükörterméhez hasonlítottam, s amely első megje­lenései óta összetéveszthetetlenné tette Szabó László Tibor mun­ká­it.

A négy groteszk történet most sem okoz csalódást: hét­köznapjaink düheiből, bosszú­ságaiból indítva jut el valamennyi az általános szentenciák szintjéig. Abszur­di­tá­suk már-már nem is hihetetlen (Adófizető polgár születik). Az író más tisz­te­lői­vel együtt abban reménykedem, hogy ez a vonulat, írjon Szabó László Tibor akár sült-realista vagy posztmodern trilógiákat a jövőben, ez a vonulat megmarad életművében.

Természetesen a kötet fő ereje a címadó kisregény. Nem kívánok műfajelméleti kér­désekbe bonyolódni, de fenntartás­sal használom ezt a megjelölést. Elfogadom, hogy manapság az a regény, amiről a szerzője kijelenti, hogy az – ám Szabó kis­regénye szem­be megy a műfaj minden írott vagy íratlan szabályával. Minden szétesett: a sze­rep­lők aktorok, ágáló perszónák csupán egy társadalmi történés-halmazban, a cselek­mény nem más, mint maga ez a történés-halmaz, jellemfejlődésről, belsővé váló folya­ma­tokról, csúcspontról, katarzisról szó sincs. S a végén mégis minden összeáll.

A magam számára úgy határoztam meg ezt a munkát, hogy a mű végül is nem más, mint az említett görbe tükrök cserepeiből egésszé formálódó rendhagyó poli­tikai-társadalmi pamflet.

Nyersanyaga adott – a múlt és a jelen hatalmi versengései, a félmúlt tragédiái, a tör­ténelem hatalomtechnikai iskolái, az ezekről szóló könyvtárnyi irodalom mind-mind muníciót adott a könyvhöz. Lesznek sokan, akik a mai, hazai hatalmi játszmák torz­képét látják majd benne. Bár könnyedén megállapíthatók párhuzamok, de a mű sokkal több szimpla napi politizálásnál. Az uralkodás lényegét keresi, az ehhez vezető rejtek­utakat járja be, lefordítja a mindenkori politika kettős beszédét a cselekvés egy­ér­tel­mű, alternatívát nem tűrő brutális nyelvére.

A fejezetcímek – akár egy politológiai tanulmányban – leve­rik az útjelző cö­lö­pö­ket. Az Elnökségi ülés egyrészt kijelöli a szereplők céljait, másrészt felfedi az író ábrázolási módsze­rét. A választási kampány oldalain feltárul az érdekek és ér­tékek menthetetlen kettéválása, a haszonelvűség mindenek fölé emelése, a politikai mas­karádé lélektana és koreográfiája. A hatalom birtokában című fejezet az ura­lom kényszeréből adódó cselekvés, illetve pótcselekvés ellentmondásait leplezi le, már-már röhögtető módon. A politikai intézményrendszer át­alakítása során a hét­köz­napi élet ösztönös racionalitásának már-már tudományos igényű szétzilálásáról, ir­racio­ná­lis­sá tételéről kapunk képet. A kialakuló izolált struktúra, a valóságtól el­ru­gasz­kodó virtuálissá váló második társadalom azokat a folyamatokat teszi el­ke­rül­he­tet­len­né, amelyeket A diktatúra kiépítése címszó alá rendel az író. Ez utóbbi két fe­jezet megírá­sakor Szabó László Tibor nagy hasznát vette a dél-európai országok te­kin­tély­ural­mi rendszereiről szerzett ismereteinek. A következő fejezetekhez (először is A puccs címűhöz) inkább a kelet-európai tapasztalatok adtak adalékokat, de min­den ilyen közelítésben ott a csapda, a kisregény ugyanis autonóm mű, nem erről vagy arról az országról rajzol torzképet, hanem a hatalom­gyakorlás általános tör­vény­sze­rű­sé­geit kívánja megra­gadni. A puccs ebben a folyamatban szükségszerű elem, mint ahogy az is, hogy a tényleges hatalom és az uralom kettévá­lása miatt a puccsok so­rán csak a személyek (esetleg pártok) cserélődnek ki, a társadalmi szerkezet érin­tet­len marad.

A kisregény zárófejezete (Feljegyzések egy pszichiátriai intézetből) igazi Szabó-féle burleszk, valóságelemekből, vágy­álmokból, felforgatott sztereotípiákból építkező szöveg, méltó lezárása a munkának. Hangvétele, ha nem is tartalma azt su­gallja, van kitörési lehetőségünk a hatalomgyakorlók hagymázas világából. Kinek az elmeosztály, kinek a tisztult külvi­lág ígér tétova szabadságot.

Utószót írtam a könyvhöz, tehát feltételeztem, hogy az olvasó már ismeri a műveket, így sem tartalmi eligazításra, sem hosszabb-rövidebb idézetekre nincs szük­sé­ge. S neki már nem is kell ajánlani a kötetet. Ahhoz kínálok inkább néhány gon­do­la­tot, miért érdemes tovább ajánlania ezt a munkát.

Az álértékek mai tobzódásának idején nemigen vesszük észre, hogy nem csak az áru­világok, a média-birodalmak, a szórakoztatóipar kommercializálódik, hanem a tár­sa­dalmi felépítmény egészét, a kultúrát, a civilizációt egyaránt ez a veszély fenyegeti. Mi az, hogy fenyegeti, már rombolja is. Az értékek folyamatos emlegetése, plakátra tű­zé­se, törvénybe foglalása álságos dolog, ha a hatalomtechnika részeként, ural­mi cé­lok­kal történik. Csak egy példát: hiába hajtogatjuk, hogy a mai nyugati típusú de­mok­rá­cia a társadalmi fejlődés csúcsa, amikor a benne élő emberek csak egy korlátozott fél-de­mok­rá­cia – el azért nem hanyagolható, de korántsem elégséges – „vívmányait” él­ve­zik. Nagy baj az, ha a társadalom egésze (az uralmat percekig gyakorlókkal együtt) el­hi­szi az imamalmok­ból rápergő szavakat, nagy baj, ha nem néz mögéjük. Szabó Lá­szló Tibor munkái – amellett, hogy élvezet olvasni őket – abban lehetnek hasz­nunk­ra, hogy görbe, vagy szétrontott tükreiknek segítségével beláthassunk az ál- és fél­igaz­sá­gok füstköde mögé, s megpillantsuk azt a valóságot, amivel végül is valami dolgunk len­ne.




ISSN 1216-18-61
ISBN 978-963-08-2493-4

Felelős kiadó a szerző

Felelős szerkesztő Tabák András

2013 Vasas-Köz Kft. Nyomda
Felelős vezető Badó Géza

Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság