Soós Zoltán

Piások Bicskakönyve

VERSEK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Megjelent a Szerző születésének
60. esztendejében az
F&F Kft.,
Szerviz Kft.,
Villányi úti Konferencia Központ
és Szabadegyetem Alapítvány,
valamint a
CÉRNA-GURIGA „CSB”
támogatásával

© Soós Zoltán

Négyszáz bököm van. Legtöbbje: „beszél”!
Kiben hagytam már vagy kiben akartam…?
Melyikért nyúlnék még ma is, ha baj van?
Melyik csak szerszám? Melyik volt kevély

korhely-korom bátorítója hajdan?
Ki adta s mért? Bili- vagy szénacél?
Mi késztetett, ha balhékat kavartam?
Ki mit csinál, ha kibuggyan a vér?

Negyvenkilenc vagyok ma, holnap: ötven.
Összekaparni, mi maradt mögöttem
– tetszik, nem tetszik –: emlékezni kell!

Vall hát az ócska bicska, gyón a márkás
rugós-remek: legendát oszlat s ádáz
hazugságok gúzsát metéli el!

(1984. július 6.)

Mulat a Vezér

Pitymallat égi ablakot pucol.
Javában alszik még magyar, hucul.
A hegygerincen bíbor ámulat:
– haj, ha-ha-hajnal,
főnöki dajdaj –
a Vezér ébren, a Vezér mulat!

A nagy „miting”-nek régen vége, hisz
ittak már egymás tyúkszemére is,
a java elment, negyven tószt remeg
gyomrukban: vodka-barack-egyveleg.
Csak az maradt itt, ki kegyet remél:
– haj, ha-ha-hajnal,
főnöki dajdaj –
sameszaival mulat a Vezér!

A „druzsba-asztal” romjai felett
bigyeredik a „népi” lelkidet,
a póz, a pohos virtus, a szerény:
„alulról jöttem, és ki vagyok én?”
s a fülbe dzsentris cifrákkal nyilall:
„Latorca partján” „Schneider Fáni”-val.
„A balos élet legyen szomorú!”:
– haj, ha-ha-hajnal,
főnöki dajdaj –
háttér-kórus a samesz-koszorú.

Míg hódolattal terednek neki:
a dalárdát a frász kerülgeti,
álmatlanságtól égnek a szemek,
bőgnek, nehogy elszenderedjenek:
hátha lecsöppen valami mesés
előny, kiváltság, előléptetés.
Képzeletben mind agyonverte már,
de – jaj – nótára nóta licitál!
Vesztük lenne a megtört hangulat:

– haj, ha-ha-hajnal,
nincs-vége-dajdaj –
mulat a Vezér, a Vezér mulat!

(Huszt, 1979.)

Mi ez az egész?

Miközben a megforgatott köpönyegek szele már-már orkánt kavar többszörös magyar hazánkban, félve határoztam el, hogy előszedem ezt az elátkozott, sokáig hányódó kötetet.

Félve – mondom, mert meglehet, hogy ugyanazok fúrják meg, teszik újra lehetetlenné a megjelenést, akik hajdan; ám akik azóta „okos cinóberekből”, „vörös mákvirágokból” „hervadt tulipánokká” avanzsáltak. (Netán a „Libressz”-párt nemzetiszínű madarait röptetik.)

A könyv éveken át kallódott, kezdetben a Magvetőnél, aztán a Zrínyinél. Egyik kiadó sem vállalta megjelentetését, különösen egy kacifántos, röhejes botrány után nem.

Még a hetvenes évek végén a Magyar Vöröskereszt megbízott, hogy piás verseimből állítsak össze egy füzetrevalót, mondván: én csak értek hozzá, hiszen egyszer már én is túléltem az elvonókúra megalázó tortúráit. A füzet megjelent, több kiadást is megért. Én is örültem, a Vöröskereszt pláne: végre talált egy marhát, aki beismeri alkoholista múltját, ezt le is írja, amivel aztán kézzelfoghatóan bizonyíthatja a Hivatal a hazánkban tomboló antialkoholista küzdelmet, aminek nevében hatalmas összegeket vágtak zsebre e küzdelem élharcosai.

A füzetke 1985-ös, kétnyelvű kiadása okozta a botrányt! (Egyik ciklusát angolra „műfordíttatták”, hogy a külföld is ámulhasson a magyar alkohológia sikerein!) Hogy újabb írások is legyenek benne: a BICSKAKÖNYVből átemeltem pár verset, közöttük az orenburgi gázvezetéknél íródott – s egy szarjankó vezérigazgató dajdajozását ábrázoló – Mulat a Vezér-t, s a Nápolyi Kasza befejező fejezetét, a Mucsai Pimodán-t.

A füzet kinyomva, becsomagolva már szállításra várt, amidőn a Vöröskereszt főtitkára (ki emlékszik már a nevére?) közbedumált, a füzeteket zároltatta, majd kegyeskedett nekem üzenni, hogy vagy kigyomláljuk az inkriminált verseket, vagy az egészet bezúzzák!

„Hát zúzzák!” – üzentem néki, ám hozzátettem azt is, hogy azután minden író-olvasó találkozón felolvasom a kihagyásra ítélt írásokat, elmondom, hogy miért nem jelenhettek meg, s olvasóimmal kánonban fogunk röhögni az apparátus hülyeségein!

Szemtelenségemen felháborodva azonnal jelentették az esetet egy akkori pol. biz.-tag miniszterelnök-helyettesnek, aki éppen akkor lett egy új antialkoholista gittegylet elnöke. Nos, eme főkolbász (ki emlékszik már a nevére?) a feljelentés nyomán a Parlamentben dörögte világgá: gondoskodik arról, hogy én többet író-olvasó találkozóra nem megyek!

Ez mélyütés volt! Addig arra voltam büszke, hogy azon kevés költők között vagyok, akiket olvasóik tartanak el (és nem is rosszul), hiszen az elvonókúrát követően évente 100–150 találkozón vettem részt. A főkolbász kinyilatkoztatása után már csak tíz találkozóra hívtak… aztán ötre… végül sehova.

Sajnos, neki is visszaüzentem. S bizony, már a Politikai Bizottságig ért a Mulat a Vezér c. versem ügye, amikor végre kiderült, hogy mi a bűnöm:

1. a verset a fél kormány magára vette,

2. a mamelukok azt hitték, hogy a piás-verset Kádárról írtam!

(Nem is tudtam, hogy tintás volt az öreg!)

Végül, a botrány koronájaként, az egyik mindenható Aczél-fióka (ki emlékszik már a nevére?) a Pártfőiskolán, a megyei főfejszék éppen esedékes fejtágítóján, szerencsétlen orenburgi versemet új, álbaloldali főveszélyként emlegette, hiszen gáládul lejáratja a vezető elvtársak tekintélyét! Az élkáderek aztán szétszaladtak az országban, s bizony ők megjegyezték, s még ma is emlékeznek a nevemre.

„Spongyát rá!” – mondaná Virág elvtárs, s funkcionáriusi nyugalmát talán még az sem zavarná, hogy e kötet írásai – a mai mélylírai-hazafias költemények s más aszúversek idején – bizony karcosnak, savanykásnak tűnnek. Dehát, istenem: a nemes bort is megunja az ember, s néha felüdülést hoz a murci, a homoki vinkó, a veres kadarka – ha másért nem: az emésztés miatt! Ez pediglen „nem kevés”, mert, hogy lesz mit megemészteni az elkövetkező években, arra esküdni merek!

Csak nehogy okádjunk!

(1991. január 11.)

A Szerző

Ismét évek teltek el a fenti dátum óta, s eme Bicskakönyv a fiókban maradt. Hogy a közeljövőben megjelenik-e, még nem tudom. Ha igen, azt már Ön is tapasztalja, Morcos Olvasóm.

(1995. augusztus 1.)

A Szerző

Kis pléh halas

(Egy zempléni születésű magyar királyi, NEM VEZÉRKARI baka memoárja helyett a Gyűjtő beszámol egy ezermester rövid életéről, aminek egy végtelenre sikeredett „málinkij robot” lett a vége.)

                                 M. kir. 115. sz. tábori kórház parancsnokság.

                                                              Igazolvány.

                                     Igazolom, hogy Soós Gábor honvéd gk. ve-
                                 zető a fenti kórház állományában 1942. május
                                 14-től az ország területén teljesített hadiszol-
                                 gálatot 1942. július 7-ig, 1942. július 7-től
                                 1943. május 21-ig az oroszországi hadműve-
                                 leti területen teljesített harctéri szolgálatot,
                                 míg 1943. május 21-től 1943. június 25-ig
                                 ismét az ország területén teljesít hadiszolgá-
                                 latot.
                                     Ezt az igazolványt polgári hatóságok előtt
                                 való felhasználás és katonai szolgálatának iga-
                                 zolására hat egyező példányban adtam ki.
                                     Debrecen, 1943. máj. 6.

                                                                             Dr. Nemtudomki
                                                                             kórházparancsnok

Hajdani kedves kést idéz e vaskó:
azonos alak, minta. Sógorom
találta ezt a rozsdás halas-bicskát,
nem dobta el, mondván: majd megbecsüli
s vitrinbe rakja a dilis rokon.
Azóta itt van, nevezetes pengék,
késmívesek szemgyönyörködtető
remekei közt csúfoskodva. Többször
szemétre szántam már, de valami
gyermeki emlék visszaerőltette
a kényes-fényes kusztorák közé.
– Ifjú apámtól kaptam negyven éve
az első zsebkést, azt, a kis halast.
Egy nagy városban vette (Debrecenben?)
törődött kedvem megcsiklandani.
Gépkocsin mentünk nagyokat dudálva,
s este gőzössel csühögtünk haza.
– Igen. Ilyen volt: evő-faragó,
beton-kútkáván élesedő kincsem
– s hogy vékonyodva túlélte apámat –:
kölyök-bosszúm elképzelt fegyvere.

Nem szólnék én az ajándékozóról,
ha nem lenne e ragyás pléhdarab;
ha nem rágná szét hitemet a rozsda,
s ez ipszilonos magyar kánaánban
ha nem érezném átejtve magam;
                                                     ha
patyolat-hazám nem igyekszik mocskos
sintéreit szép tisztára sikálni.
Nem szólnék én az ajándékozóról,
ha helyettük szólhatna valaki.
A háborúról sem szólnék, de mert
főként a bakák döglöttek oda,
s a szétrohadtaknak nincs „fórumuk”
megnyilatkozni s jó pénzért magasztos
memoárokban hősködni:
                                        legyen
késztetőm hát e rozsdás kis halas-kés
szólani a zempléni születésű,
magyar királyi, NEM VEZÉRKARI
peches bakáról – memoár helyett:

Ama kattogó nevű Takta
partján született. Jobb családok
ma úgy mondanák: származása
parlagi. Tény, hogy felmenői
nem rokonok a Hét Vezérrel.
Dédnagyapja keresztnevét is
úgy tudta meg: bizonyítandó,
hogy ereiben nincs zsidó vér –
mindenféle keresztlevélért
küldözgették harminckilencben.
Úgy tudta meg, hogy minden férfi
ősét-rokonát konok módon
egyként Samunak keresztelte
hajdan a református egyház.
– Ősz atyja, Sámuel, ki dinnyés,
majd halász volt (de rátermetten
toldta-foldta, megreparálta
a csámpás lábbeliket is)
szegénységben, ám katonásan,
mondhatnám úgy is: úri módon
nevelte: naponta a lábszíj
segítségével okította,
tanuljon: ki az úr a portán?!
Tudatában talán felötlött:
virgonc fiát ludovikásnak
kéne adni, aztán megingott:
tiszt úr lehet minden hülyéből,
így hát elküldte dinnyecsősznek,
majd inasnak, Miskolcra.
                                        Innen
legendás köd fedi az ifjú
tevékenységét.
                         Porbafingó
kölyökként már csodálták híres
kézügyességét.
Tíz-tizenkét
év a habzsolás kora nála.
Megkóstolt számos finom szakmát,
nem kért papírt, vándor-legényként
leshette el a mesterségek
titkait és a húszas évek
csodáit: ért a rádióhoz,
javít motort, biciklit, órát.
Felcsap modern urak dugattyús,
kürtös parádéskocsisává.
Sofőr lesz egy húsárugyárban.
Aztán egy diplomás-kuruzsló
pénzeszsák fakerekú Fordját
bűvölte, s hordta a hiszékeny
betegekhez a csodadoktort.
– Akkor történt, hogy (mint a régi
öregek mondták) seggen-vágta
az ördög tüzes vaslapáttal:
szerelmes lett egy tüneménybe.
Ó, nem a teniszklubban, partin,
Báden-Bádenben, Riviérán,
nem Őfőméltósága bálján;
ha jól tudom: fekete úton
volt ama fakerekű Forddal,
s úgy látta meg az Imádott Nőt,
ott, Prügy határában a Drágát,
amint a nyári verőfényben,
lenge kantusban és mezítláb
répát kapált a kuzinjával.
O, meglátni és megszeretni…
Istenem … nyár… fény… fiatalság,
sose látott gépjármű … minden
együtt volt ebben a Regényben!
Mivel a Hölgy rokon-kapás volt
s a morcos hajdúföld leánya:
halljad az idill folytatását,
hogy szól a családi rege:

Úgy esett:
                 tengeritöréskor.
– Dirrel-durral, dudával, hörgő
motorrobajjal, csattogással
teltek meg a szürkülő puszta
kátyus dűlői. Kit az alkony
kinn kapott a kukoricásban,
a puffogó szerkezet láttán
rejtőzködve guggolt a földre:
„A fene enné meg a gyárját!
Nízzed, Zsófi! Foglalni mennek!”
Pedig csak a jövő bakája
vonult a fakerekű Forddal:
fülébe tíz maszatos mandró
rikoltozta az irányt: merre
van az Édes Hölgy kúriája.
– Ó, a parányi, libafossal
kicifrázott tanyai udvar!
Áll az Imádott Lény, mögötte
ludak torlódó szerelvénye.
Néz az Imádott Lény, hatalmas
zavarában csatakos lábát
összefeni, legszívesebben
zsebre tenné (ha volna még zseb
agyon-viselt egyszál ruháján).
– „Vacsorázott mán az úr?” kérdi
könnyed bájjal (nyári lovagja
neve nem jut eszébe).
                                   Aztán…
lobog a subickosdobozból
készült olajmécs, vizet forral,
mászik a tyúkólba (halálos
rémületében rúg-vág, verdes
a baromfi nép s teleszórja
a szép kisasszonyt tyúktetűvel).
Paprikás fő a vasfazékban.
Csevej a nyári Nagy Kalandról.
Szerény teríték, szíves trakta.
S az Imádott Lény párás szemmel
s átszellemülten vakarózva
lesi a lovagot, ki kéjjel
falja a csirkepaprikást.
– Kegyelmes olvasóm, ha eztán
valami vad, tanyasi szexet
képzelsz, csalódsz! A Hölgy – kinek
apja, anyja és hét testvére
otthon szunyái – csak akkor eszmél,
akkorborul bíborba arca,
amikor az éjféli dűlőn
elporzik az „ótomobil”;
hogy a lovag evett, ivott, de
még a kezét se fogta meg!
– Egy év.
              Lagzi.
                         Egy fiú.
                                       Egy lány.
Mestervizsga negyvenben.
                                          Addig?
Jó darabig bérelt odúkban
hagyva asszonyt, gyereket, vissza-
robog a Takta menti tájra;
tömörgumis segédmotorral
döcög a pénz után, veszélyes
kontár-portyáit nem jelenti,
tűri az ismerős vidék.
– Harminchét nyarán tüzesgépnél
fűtő, azután ősztől Pesten
tekercselő az Orionban.
Két évre rá kunyhónyi házat
vásárol egy cigány családtól.
Táblát pingál: MŰSZERÉSZ MESTER!
S éjjel-nappal bütykölve várta
a fényes aranyidők jöttét.
Az aranyidők
                     helyett csak a
háború jött, és el is vitte,
felzabálta az újonc mestert.
Két bénult ujja miatt – vélik –
megúszta volna az egészet,
ha nem vakítja el a munka,
ha szétnéz a beteg hazában,
ha megtanulja, hogy mi illik
és nem illik negyvenkettőben.
Egyszer Bornagykereskedőék
megkérték a mestert, hogy flancos
kocsijukat, mit hadi célra
behívtak – vinné Debrecenbe.
Családi legendák szerint:
„Neve, kiléte megragadt a
magyar királyi sintérekben,
s mint zsidóbérencet hívták be
negyvenkettő júliusában!”
– Tíz-tizenegy
                     hónapig nyűtte
valamelyik tábori kórház
„dögszállító” kocsiját, mígnem
ujjai miatt leszerelték.
Gürcölt tovább a szelíd mester.
Csak modora vadult el kint az
ukrajnai hidegben; ő, ki
egy durva szót nem ejtett addig,
egyre cifrábban szidott mindent:
háborút, végrehajtót s főként
tisztjeire szórta az átkot:
„Fennhéjázó, szarházi, rothadt..
a jelzők dallamként vegyültek
el a kalapács ritmusával.
– De mert jól jön
                          a hadseregben
egy tudós ezermester-marha:
eljött érte a SAS-behívó.
– Háború-beli életéből
egy notesz maradt csak, s pár ócska
tucat-nyomtatvány: értesítés,
hogy megkapta a Tűzkeresztet.

Éppen a lovas tengerész
kiáltványa után szökött meg.
– A kis házban nagy munka várt rá.
Utálatos egyenruháját
elnyelte az árnyékszék mélye.
(Későbben, ötvenben, egy grófi
származású „budipucúló”
feljelentette a családot,
mondván: egy bujkáló magyar hőst
fojtottunk gáládul a szarba!)
Az apró műhely falát körbe-
tapasztotta, le kellett vágni
a hízót is.
              A böllér-munkát
komor közönség nézte végig:
szakasznyi kozák felderítő
bámulta a kucu halálát.
Barátságosnak indult minden:
a forró sertéspecsenyéből
jóízűt ettek a kozákok.
Barátságosnak indult minden:
a mester úr, pár szót gagyogva
elboldogult a katonákkal.
(Csak akkor dühödött fel, hogyha
a sereg nyomában tekergő
csapzott románok a csikkzsebben,
csupor alatt s asztalfiókban
kutattak fasiszták után.)
Barátságosnak indult minden:
házukba kvártélyozott Pável,
szakmabéli, szinte barátként
magyaráztak és mutogattak
egy ócska dinamó fölött.
Barátságosnak indult minden.
S egy éjjel dübögtek az ajtón:
jöttek, hogy „málinkij robotra”
hívják. Pável intett, hogy: menj csak,
estére itthon vagy, továris!

A „kicsi robot”
                        végtelenre
sikeredett.
                 Miközben fényes
származással s előnevekkel
vezérei, a vitéz bunkók
– már a legvégső pillanatban,
követségben érdemleges
megbízó okiratok nélkül –
MOSZKVÁBAN KAVIÁRT ZABÁLTAK!
– Eltűnt az exbaka, a mester.
A göthösök mind hazatértek.
(Köztük egy nyilas, fél tüdővel.
Művezetőként nyugdíjazták.
Igazgató csak azért nem lett
mert túl hülye volt szerencsétlen.)
A göthösök mind hazatértek.
(Mondják: vagy húszán a hatszázból.)
– A mesterről még jöttek kósza
hírek: ki ólombánya mélyén
„találkozott vele”, ki Lemberg
állomásán látta bizalmas
pózban egy dundi bárisnyával.
Voltak, akik egy hazatérő
s útközben Kazincbarcikára
térített fogolyvonat marha-
vagonjából látták lerúgni…
A Vöröskereszt
                         tökéletlen
papírja szerint Ukrajnában
– időpont: plusz-mínusz egy hónap
akkor foshatta ki a lelkét,
mikor az ország felszabadult.

(1981.)

A Megszállott penecilusa

(A Gyűjtő, saját példáján okulva feltalálja az alkoholizmus egyetlen gyógyszerét, s titkát közli is egy hajdani garázdával, aki sokáig császárnak hitte magát.)

Jó, hogy elvettem tőle ezt a bicskát.
Bár nyiszlett finom úri bicska: tollkés.
Nyugdíj-közeli hivatalnokok
tízóraihoz használnak ilyesmit,
hímezett- vagy krokodilbőr tokokból
csúsztatják elő szertartásosan,
s veréb-falatnyi sonkakatonákat
bököd a rozsdamentes bicskahegy.
– E penecilus hivatali gesztus:
születésnapra kapta a Megszállott,
ez a szent ember, ez az egyedüli
naiv lélek, ki hisz a tisztességben,
a testületi jószándékban, egyszem
cselekvésre is képes hívő ember,
egyszál harcos e pince-illatú
hazában, sőt, a kontinensen, sőt, a
világon, AKI KOMOLYAN VESZI,
hogy gyógyítható az alkoholizmus
és oroszlánként harcol is ezért!
Pedig tudhatná az árva: sok állam
LEGHŰBB FIAI AZOK, AKIK ISZNAK,
korhelykednek, hisz mi gond van velük?
Ha nem tetszik a rendszer: jól berúgnak,
s kinek van kedve másnapos gyomorral
politizálni?
                  Ők azok, kik végső
leépülésig elsők a melóban,
hisz HAJTANAK, HOGY JUSSON PÉNZ PIÁRA.
A megszerzett bért gyorsan visszaadják,
VISSZAFIZETIK SZINTE SEMMIÉRT;
nem szennyezik a levegőt, hiszen
nem drága büdös benzint vesznek érte,
hanem gyomorba való szesz-motalkót,
az sem az övék, azt is kipisilik.
– És mennyi, mennyi hasznot hajtanak:
belőlük élnek csaposok, pincérek,
pia-szállítók, üzletvezetők;
miattuk írók lebegtetik ríva
a nemzethalál setét lepedőjét
– jó pénzért, persze – értük hadakoznak
egymást lökdöső pszichológusok,
szociológus-had elemzi őket;
munkát adnak a végleg megbukott,
állást kereső medikus rokonnak:
az undort-keltő mérgeket beadni
nem szükséges „summa cum laude”.
S a fene tudná felsorolni: létük
mennyi mindenre adhat még okot.

A Megszállott mindezt nem tudja (vagy nem
akarja tudni), hát foggal-körömmel
küzd a gyógyulni akaró piásért!
Érettük tűri el a zugivó
van-de-minek-vezetők mániákus
gáncsoskodását…
                            Vagyis: tűrte EDDIG!
Újabban szinte elfeketedik
a dühtől egy-egy vad főnöki vétó
bárgyúságát rikoltva!
                                  Így a bicskát
elszedtem tőle: még kárt tesz magában,
vagy megcsapol egy dísznek ittmaradt,
már semmihez sem értő bamba górét,
vagy egyszerűen belém mártja, mert
ÉN SEM HISZEM, hogy ebben a hazában
e VESZ kórházban kigyógyítható!
Nincs égen-földön gyógyszer itt, csak egy:
– bár szembe kelljen szállnod mindenekkel –
az absztinens-gőg, ami még segít!

Lehet, Öcsém, hogy Te voltál a CSÁSZÁR,
ki kocsmákat tör össze, s ha akarja:
egy város jeli – s ha ellene ágál
akárki is, azt felkeni a falra.
– Lapát-markodban egy-egy nyomozóval
meg is tapsoltad hős produkcióid:
és jött a sitt – párban az elvonóval,
jött Állam elvtárs: most pedig kigyógyít!
Ha bősz szándékát te komolyra vetted
s jó partner voltál hókusz-pókuszában:
gyógyultan ne légy gyáva rongy, ki retteg
múltjától! A gyanakvók fókuszában
– vigyázz! – ahelyett, hogy fejed lehajtod
s a klub sarkában adnád az esendőt:
húzd ki magad! Most vagy igazi bajnok!
Erőd: az ABSZTINENS-GŐG!

Igen: erőd. Letisztult szívvel-aggyal
figyeld: ez itt a MÉRTÉKLETES élet!
Szádba szaglász a hivatalból Angyal,
Főlebeszélő s kitartásról béget.
Aztán berezdült kézzel hazavágtat:
hála-piákból szívni bambulásig.
Ne keress ott, fenn alkoholistákat:
A PLEPSZ BETEG. ÉS TE. S MINDIG A MÁSIK!
S hogy mentse lelki nyugalmát e rendszer:
bizottságosdizik, új elvonókat
kreál sebtiben, hol barbár szerekkel
VÉRIG ALÁZ, ahogy leszokni nógat.
– Itt: almabor, „Diana”, s Nagyfa végül,
ott: Courvoisier, külföldi pezsgők!
E szakadék szélén, hogy meg ne szédülj,
ölel: az ABSZTINENS-GŐG!

Figyeld az asszonyt: exmárttr, repesve
örvend neked, látványosan becézget,
ám más tésztához szokott lelke-teste:
azt lesi: mikor hagyod az egészet!
Szegény, maga sem érti tán, ha orvul
piát felejt előtted: hátha újra
vedelni kezdesz s MINDEN ROSSZRA FORDUL:
őkelme ismét MÁRTÍR lesz, a „durva,
részeges állal áldozata”, „fáradt
megkínzott nő”, ki sírdogálva ÉJI
RÉM TETTEIDRŐL REGÉL – „Ó, gyalázat!” –
holott EGY HETE NEM LÁTOTT a lédi!
– Míg visszahúzna: csökött szokás, lelki
erődtől ijedt, válni-kész hites nőd:
minden álságos mocskot elviselni
segít: az ABSZTINENS-GŐG!

Régi brancsodból ezután kizárnak.
Ám addig is figyeld a hőzöngőket!
Ha kigúnyolják absztinenciádat:
fizess nekik – pénzed van – ITASD ŐKET!
S figyeld a groteszk szökdelést a mámor
grádicsain: ELŐBB víg lesz a káder,
MAJD űber-okos, ÉS KAN a javából,
ki minden csöcsös szukának aláver;
AZTAN zokogva elátkozza tetves
családját, vérét veszik, látja bárki;
MAJD nagy magyarként nagy lélegzetet vesz:
a „Székely himnuszt” bőgi… s megy okádni!
– És kész, Öcsém! Pajzsod lesz, amit láttál!
Orvos várhat, nejed potyára kárpál,
leszólhatnak a kocsmába igyekvők:
erős maradsz! Hiszen te vagy a CSÁSZÁR!
Trónod: az ABSZTINENS-GŐG!

(1982. december)

Vén Kacor

(Berda József nagy magyar költő végre felolvashatja gyönyörű versét hajdani imádottjának, majd rövid villamosút után kivonul az URH, a Gyűjtőt és Párját minden létező hatóságnál gáládul feljelentik, s befejezésül: garázdaság bűnében találtatnak vétkesnek.)

                            „Magyar írók Szövetsége
                            Elnökének
                            Budapest

                                Kedves Darvas Elvtárs!

                            Tájékoztatásul mellékelten küldöm Namé-
                            nyi Géza elvtársnak, a Tájékoztatási Hivatal
                            vezetőjének Sós Zoltán táncdal-szövegíróval
                            kapcsolatos levelem másolatát.

                                                               Elvtársi üdvözlettel
                                                                      H. K.
                                                               elnökhelyettes”

                            Részlet a levélből:
                                „… A TV mindenesetre örökre kitiltja Sós
                            Zoltánt az esetleges szereplésből, és eltekint az
                            általa írt szövegek előadásától, és megtiltja
                            belépését a TV épületbe. Ugyanilyen intézke-
                            dést hoz a Rádió is, és döntésünkről értesítjük
                            Aczél György elvtársat is, hogy a művészeti
                            egyéb területeken lépjenek fel Sós ellen …

                                Bp., 1965. július 21.

                                                               Elvtársi üdvözlettel
                                                                          H. K. s. k.”


Imádom ezt a ronda Vén Kacort.
Pengéje puklis hátát, csőre görbe
csalafinta kampóját, mit ha bágé
civil kezel: igencsak összevissza
kaszabolódik, mire észbe kap.
De nézd, mit tud a szakavatott kézben:
ha kell, szőlőt metsz vagy gyümölcsöt olt,
díszes fütyköst farag, öreg tülökre
csipkefinom ábrákat vés a csőre.
Sűrű ételhez hirtelen kanálként
használhatod lapátnyi görbe hátát.
Lángban-fürdött éle mérges kelést nyit,
ha azt kiszívta már a hagymahártya.
Szerszám: szíjat hasítni, nyulat nyúzni,
sánta birkát körmölni – s becses műszer
hízásra szánt kandisznót kiherélni:
ne rontsa „búgás”, (ó, szent tőke-pörkölt!)
Rettentő fegyver felhergelt legények
dacos markában a kocsma előtt.
– Hatvannégyben vehettem. Jó sokáig
zsebemben hordtam, vaskos, mindenes
eszközömmé vált, ahogy kiismertem
élét-hegyét, fogását, praktikáit,
s oly művészettel forgolódott: már-már
evvel akartam levest kanalazni!
Most itt álmodik a rátarti svájci-
s góliát-kézhez mért szovjet rokon
között, és lábuknál: „Due buoi”,
a „Két ökörhöz” címzett kis kacor.
– Imádom ezt a ronda görbe bicskát.
Imádom: mennyi megaláztatástól,
börtöntől mentett meg Ő-kacorsága
egyszer, avval, hogy ZSEBEMBEN MARADT!

„Hozzánk jön Máli! Megérkezett Máli!”
– hatvanöt nyári délutánja pezsdül!
„Láthatjuk végre Málit!”
                                       Elfogódott
kultúr-muftik s fennkölten csácsogó
írástudók hódoló gyűrűjében
fénylik Máli, a lírai nagyasszony!ddd
Ady becses költőtársa, ki néki,
„nagyszerű nőnek” versciklust ajánlott,
(s meg is kettyinté – tartják a legendák),
itt ül, itt trónol, most jött az USA-ból,
s mert onnan jött, hát dupla áhítattal
lihegik körbe a hajbókolok.
– Csak Berda Jóska bátyánk nyugtalan!
Motyog magában. Erre-arra járkál,
(„mint fájdalom az izraelitában”).
Kívül kering a rajongók tömör
élő falán, mind reménytelenebbül.
„Nem férek hozzá! Nem vesz észre Mali!”
– dünnyög, kezében kockás irkalap:
negyed százados testes Berda-ének,
Hozzája írta rég, az ünnepekhez,
meglepetésnek szánta, a nagyasszony
nem ismerheti: a vers születése
közben az Újvilágba távozott…

Nem történt volna semmi, semmi baj:
ha elmondhatja versét Józsi bátyánk;
ha nem szigorlat után van a párom
(ki a nagyasszonyt kávéztatta buzgón);
ha nem iszom a vizsga sikerére;
ha ott hagyom az egészet a francban;
ha nem hagyja ott a jenki stóláját
az ünnepléstől elbódult nagyasszony;
ha párom, Cérna, nem Cérna –
                                                 ki menten
STÓLAVIVŐ CSOPORTOT alakít.
A vezér ő lett (lábán bőrsaru,
díszöltözéke: egy szál mini-kantus),
követi Berda borvirágos orral
(gálaruhája: egy bokára roggyant
vászonpantalló, csapzott ingkabát) –
mögöttük én, egy kissé ingadozva
(alkalmi culám: egy kopott trikó,
mucsai farmer, s szűk zsebét kinyomva
a kérdőjellé görbült Vén Kacor).
– Hogy feltűnésre méltó kis csoportunk
miként jutott át a Gellért Hotel
portáján, ma sem értem.
                                        Átjutott!
– Elegáns szófán hever a nagyasszony.
Fejénél Berda, szék szélén csücsülve,
megilletődött diákként dadogva
mondja a verset, végre, itt a címzett;
nyolcvan esztendő ráncai mögött
a hajdani szép nő, „verselő asszony”!
Ó, PILLANAT! Ó, CSEND! CSODÁRA VÁRTUNK!
S ha nem jön, jöjjön egy üveg Ballentine’s,
s nagy adag viszki legyen a pecsét:
e lírai nagy pillanat pecsétje!
– De se csoda, se pia, csak szemérmes
ásítás a kísérők egyikétől,
pillantgatás a bejárat felé.
A tébláboló költőt közrefogva,
kinek göcsörtös térdéig se ért fel
– szemünkben – eme távolba szakadtak
dollár-szagú, fanyalgó csapata:
mérgesen odahagytuk a Hotelt.
– Berdát a Paksi Halászcsárda várta,
minket féléves hazánk: Óbuda.
– A Sátán műve volt a Duna-parti
villamoson, hogy eszembe jutott:
szemben, a P.-ben épp akkor veszi
megzenésített versemet a tévé:
hát uccu, legyünk részese mi is!
Hátam megett két polgár-hergelő
kötet, jobbomon: Cérna, míg zsebemben
a csendesen meglapuló Kacor –
így várt bennünket a GARÁZDASÁG!

Hogy versem miként virnyíkolta el
a harsány művészné – a fene bánta:
testvéri finn lányok, fiúk körében
védtük a rendszer bömbölő hibáit,
dicsértük nemes nagyvonalúságát;
s hogy KÉT ÓRÁVAL a zárás előtt
kezdték a népet kifelé terelni:
bizonyítandó gavallériánkat
(ne mondjon rosszat rólunk a rokon)
felkerekedtünk párommal kegyes
félórát kérni a P. főnökétől.
Ám hosszabbítás helyett halk szitok jött,
meghökkenés, majd ment a cifra válasz,
szó szót követ, rendező rendezőt,
a hangmagasság felszökken. Haragvó
PÁROMAT durván LETEGEZIK többen,
tőlem tízen kérik az igazolványt,
mire beintek a civil csapatnak.
Ki vagy te? és te? – zeng az irodában!
Kakaskodás! Óvatos lökdösődés!
S mert így sem látnak dokumentet: frissen
riasztanak egyszerre két URH-t!

(S jaj! A zsebemben ott volt a Kacor!
Ha egy picit is törte volna bőröm
figyelmeztetőn és én érte nyúlok
s előkapom, hogy nekem ilyen is van …
Mi történt volna édesistenem!)

Az URH-s alhadnagy – egyedüli
normális ember ott – hogy átlapozta
igazolványom: hazaengedett!

                                „Miután Sós Zoltán megzenésített szövegét,
                            amelyet egyébként feleségem adott volna elő,
                            a tévé vezetői a műsorból kihagyták, olyan
                            megokolással, hogy azt, huligánokról lévén
                            szó, a P. közönsége célzásnak tekinthetné, mi-
                            nősíthetetlen hangon ordítozva szidalmazni
                            kezdte feleségemet. A következő kitételeket
                            használta: Rohadt kurva! Ócska tetű! Tehet-
                            ségtelen felkapott tyúk! Ezek voltak legeny-
                            hébb kifejezései. Tanúk erre: R. L. P.-igazgató,
                            P. B. munkatárs, G. L. gyártásvezető.

                                                                                    V. K.
                                                                                 művész”


Micsoda sértés aszalhatta azt a
veszett csoportot, látva, hogy simán
elballaghattunk párommal. Dühük
csak fokozódott másnap. Összehívtak
gyorsan egy dörzsölt munkaközösséget,
s gyakorolva a legnagyobb magyar
tömeg-szokást: kéjesen kiagyalták
a megingathatatlan FELJELENTÉST.
A főnök úr, a főfőfeljelentő
vitte a prímet – mondják – mintha titkot
kendőzött volna felháborodása,
s a piszkos irat hangja is olyan,
mintha a szerzők REJTETT VÉLEMÉNYÉT
sugározná át személyemre, gyáva
SZÖVEGÜKET NEKEM TULAJDONÍTVA,
hogy: „A kormány tagjai tehetetlen
hájpacnik, hogy a tévé csupa szart ad!”
És annyi ritka jelzőt, ízes átkot,
cifrábbnál cifrább szitkokat talált ki
e kis közösség, hogy azóta abból
élek, az az én SZINONIMA-TÁRAM.
– Kész volt a nagy mű, mit megszülni százszor
nagyobb gyönyört okozhatott a szexnél,
és biztos ami biztos: vagy tizenkét
címre postázzák, küldöncök loholnak
rendőrségtől a minisztertanácsig!
– A Hivatal, ha iratot kapott
munkálni kezd, a gépezet beindul:
idéz, kihallgat, büntet és kizár!
KIZÁR! Igen? Azt hittem, túlhevül
s berág a szorgos Hivatal motorja,
mert rádöbbent, hogy nincsen főnököm,
nincs, ki nyakamba FEGYELMIT AKASSZON,
s mert épp nem voltam tagja semminek:
micsoda méreg! NINCS MIBŐL KIZÁRNI!
Lettünk hát példás RENDŐRSÉGI ÜGY!
– Juszticia engem ezer forintra
taksált, Cérnát nyolcszázra!
                                              Ha maradt
kesernyés íz e felfújt zűr után, az
csakis páromnál. Vérig sértve zsörtölt:
hogy ő kétszázzal kevesebbet ér?!

                            A Határozat Indoklása:

                                „A fenti cselekménnyel a garázdaság sza-
                            bálysértését követte el és ezért a rendelkező
                            részben meghatározott pénzbírsággal sújtot-
                            tam. A cselekmény súlyossága ellenére az el-
                            zárás kiszabását azért mellőztem, mert figye-
                            lembe vettem, hogy nevezettel szemben ez
                            idáig még rendőri eljárás nem volt..
                                Bp., 1965. szept. 17.
                                                                      dr. L. A. r. őrgy.
                                                                   szabálysértési ea.”



                            Záradék:

Szeretteim! Hiszem, hogy fog az átkom!
A főnököt, a főfőfeljelentőt,
a feddhetetlen kádert sittre vágták!
Hatalmasakat sikkasztott! Ma is
börtönben ül talán s a zárkatársát
jelenti fel, hogy teljék az idő.

A vitrin polcán, társai körében
meggörbülve röhög a VÉN KACOR.

(1983. október)

Nápolyi Kasza

Lehel Eszternek

(A Gyűjtő nevezetes késével Nápolyból indul, megjárja az alvilágot, majd kígyómarással elvonókúrára röpíti a Mentő, minden orvosi igyekezet ellenére meggyógyul, végül harsányan becsméreli az Ady által feltalált – ám napjainkra elfajzott – Magyar Pimodánt.)

                            X KÓRHÁZ Psychiatriai és
                            neurológiai osztálya,
                            Budapest.

                                          Igazolvány

                            Sós Zoltán, lakik: (pontos cím)
                            Anthaethyl-kezelésben részesül. Alkohol- vagy
                            ecettartalmú ételeket és italokat ne fogyasszon.
                            Rosszullét esetén a beteget kényelmesen
                            le kell fektetni és orvost kell hívni.
                            Célszerű Coffein, Pulsotyl, Sympatol, Tetracor,
                            esetleg Lobelin, Sporactin, B L és C-vitamin injectiókat
                            adni és szénsavoxigén-keverék belégzését alkalmazni.
                            A rosszullét tünetei: kipirult arc, kidagadt szemek
                            nehézlégzés, szapora pulsus stb. –
                                Bp„ 1974. okt. 17.

                                                                             Dr. Olvashatatlan
                                                                          osztályvezető főorv. h.


              A Kasza szülőföldjén

Szarunyelű rugós bökő. Kinyitva:
háromszáznegyvenkilenc milliméter.
Minden – magára csöppet is adó –
olasz vagány ilyennel hadonászik.
A maffiózók által „csendre intett”
áldozat átvert mellkasa felett is
– mert éppen nem lupara tépte péppé –
hasonló tarka markolat mered.
– Hatvanhét őszén, Cérnával szereztük.
Nápoly ordító csempésznegyedét
jártuk órákon át, két telhetetlen,
latin csodákat habzsoló.
                                       Emitt
ólomfürtös nehézbúvár-ruhára
alkudtunk hosszan, aztán távolabb
halászbárkát akartunk mindenáron,
mikor szemünkbe villant a Kasza.
A törpe bicskák között olyan gőggel
trónolt a rozzant bódé asztalán,
hogy elfeledtünk minden póri alkut:
adtuk a lírát s mienk volt a kés.
Zsebben Kasza, hónunk alatt fonott
gyékény-kehelyben kotyogó butella,
– vidám kedvű, megkésett nászutaspár –
így bóklásztunk a tálján éjszakákban.
A nápolyi éjféli kikötőtől
(hol mázsás kurvák bűvölték a nyálas
pónemű jenki tengerészeket)
Pompei, Capri, Amalfi és Sorrento,
és végül Róma kiskocsmáiban
ingereltük harsány ovációkra
a testvérünkké fogadott tulajt:
hazai, moslék-konyakon edződött
pléh-bendővel úgy nyakaltuk a pihe-
könnyű, száraz Chianti-borokat.
– Ma már borzongva írom: eldugott
sikátorokban, külvárosi füstös
borozók mélyén olyan otthonos
bátorsággal mozogtunk, mintha titkon
páncélköpenyt varázsolt volna ránk a
böhöm-bökő, a Nápolyi Kasza.
– Hit az emberben?
                                Ma hitetlenkedve
látom magunkat a reptéren is.
Hol volt még akkor röntgen, motozás,
zsebben lapuló budikulcsra rémült
vész-vijjogással csapó készülékek?
A farzsebem fölött arasznyira
virított a kés, míg másztunk a gépre,
s a felhők felett kipattintva kolbász-
katonát szabtam páromnak, s a bájos
sztyuárdesz csak mosolygott szelíden.

Boldog idők! A mind cifrább pofákat
vágó erőszak fintoraitól
fásult ember kuncog s fantáziái:
mily gyerekjáték lett volna előre
sétálni eme Nápolyi Kaszával,
és gége-táján megcsiklandva, halkan
a tikácsoló kapitány fülébe
búgni (mert éppen Kína volt a heppem):
„Kanyar, fiúk! Az útirány: Pekingi”

              Alvilági portyán a Kaszával

Szarunyelű rugós bökő. A vitrin
kivételezett dísze. Kímélendő:
végleg kinyitva fekszik. Meztelen
pengéjét már nem babrálhatja barbár
köröm, nem pattan, pihen a rugó.
– Bezzeg, nagy úr volt! Nélkülözhetetlen.
Bátorságom mankója. Alvilági
portyáim örök hónaljtokos társa,
mikor a kért, ám nem várt Engedély
bűvöletében morcos nyomozókkal
csavarogtam a bűnözők nyomán.
Hogy miért mentem velük?
                                              Krónikási
mániám miért épp a kíberek
felé tuszkolt? Ki tudja. Tán azért, hogy
a gumibot legömbölyített végét
volt már szerencsém „megkóstolni”: hadd lám,
mi van a másik végén, a fogantyú
felől milyennek tűnik a világ?
– Jártuk a pesti éjszakát a hozzám
békült zsarukkal. Hallgatólagos
engedelmükkel – mondanom se kell – a
kezem ügyében ott volt a Kasza.
Örömömre még ők is megcsodálták.
„Marad a gyerek – mondták – s legalább
van valakinél fegyver is!” A dörzsölt
vén rókák rendre a fiókban hagyták
a hétlövetű „jézuskát”: „Naná:
még megbugázzák a rossz emberek!”
– Jártuk a pesti éjszakát, a mocskos,
ám csillogóvá sminkelt mulatókat.
Mert az-időben hódított a sztriptíz:
láttuk a hájas vetkőző babák
előtt a guta-veres arcú polgárt,
hagytuk őket, élvezzenek, csak egy-két
kiskorúnak tűnő frivol leányzó
(kit lelkes digók masszíroztak éppen
kívül és bévül) kiléte iránt
érdeklődtünk. És egy-egy ismerősnek
tűnő névnél a szigor megbicsaklott:
„És a papa foglalkozása?” – görbült
a taknyos csaj felé a tiszteletben,
munkában őszült nyomozó tiszt, s hozzám:
„Muszáj, komám, mert jön a telefon!”
Éjszakák, kocsmák, pályaudvarok,
rejtekhelyek, bravúros elfogások.
S végül a bűntény: rablás és nemi-
erőszak, melyben végre óriási
szerepet kapott a mammut-bicsak.

Két nyomozó tiszt nyűtte napok óta
tesztekkel, fondor fogásokkal, csendben
s plafont-szakasztó hangon a vezért:
a bűnjelet: karórát követeltek,
ám nem vallott a megátalkodott.
– Félrehúzódva figyeltem a párbajt,
a patt-helyzetbe csúszó óra-játszmát,
s én béna civil, már-már nyámnyilának
tartottam a két híres nyomozót.
Nem sejtve persze, hogy mi fogja vissza
őket: hogy a túltengő törvényesség
kozmetikázott szelleme közöttünk
lábatlankodik láthatatlanul,
s tenyérbe zárja azt az egy hiányzó
fergeteges frászt, nagybüdös pofont,
ami azonnal megoldana mindent,
mit elmulasztott a bősz lelkizés.
– Ma sem tudom, mi történt: tán a tálján,
szúrásra szánt gyiloknak tett be végképp
az önvédelmi töketlenkedés:
egyszerre ott volt kezemben a bicska,
kipattant! s hallom tulajdon hangomat:
„Heréljük ki!”
                     Két rémült, kába kíber
méltán hitte, hogy elment az eszem,
agyamra ment e hernyótalpas élmény,
orvosért lódult – s hápogva megállt:
a szörnyű penge láttán nyílt a rabló
– ki késsel támad, késtől fél –: visítva
köpte: az órát hol rejtette el.

              Delírium

Tarka nyelű böhöm-bicsak. Ha teljes
odaadással szolgált is sokáig,
a kilenc éve pirkadt kerge hajnal
miatt – kis híján – sittre juttatott.
– Már benn ültem az URH-s határban,
már kóstolásra felkínáltatott
két gumikolbász gömbölyített vége,
s akkor a bölcsebb URH-s zsaru
(áldassék érte) rádió után nyúlt:
„Ütleg nélkül is veri ezt az Isten
eléggé! Mentőt! Kórházba vele!”
– Hogy mi volt addig?
                                   Könyökünkön-jön-ki-
piás mesék, emberi szétesések
évkönyvéből egy bizarr fejezet:
Előbb a család hagyott ott, s „radar
agyamra” borult hályog. Végtelennek
képzelt erőm is csendben elszivárgóit,
mint tövis-szúrta tömlő levegője.
Egyszerre mondtak fel nékem: a hitves,
s véle szinkronban idegrendszerem.
Elég, elég a megpróbáltatásból!
Az aggódásból: merre is vagyok?
Hogy egyik héten harckocsi zötyögtet,
kétéltű hátán Dunának megyek,
majd árvíz híre sodor el napokra,
vagy légturbinás harci gép ölében
ugratnak át a „halálküszöbön”…
És mindig úton: gyárban, alvilágban,
bányák mélyén, deszantos átkelésen,
munkásőrök közt, hadgyakorlaton,
s találkozónak, ankétnak becézett
napokig tartó vidéki tivornyán …
S a szesz, mi addig biztos szárnynövesztő
szered volt, minden nyűg feloldozója:
egyszerre mérged lesz, parancsolod!
Még nagy a szád – s egy éjjel arra ébredsz,
hogy delírium fog veled kezet,
s e kézrázás, ez undok reszketés
védhetetlenül markodba telepszik;
neved se tudod leírni, s azon túl:
rezgőcsárdást jár ujjaid között
a drága pénzen váltott féldeci,
s ha MEGLÁTOD, hogy LÁTJÁK reszketésed:
kezed magát függetlenítve, annál
elkeserítőbb vitustáncba kezd.
Úgy múlna el, ha innál, ám de nem tudsz
inni, oly vadul ugrál a pohár!

Jaj, így eszméltem én is hajnalonta.
Irány a meghitt piaci lebuj,
hol hasonszőrű társak közt a szégyen
elszáll, s ha nagyon táncolna a kéz:
„Kilötyögtetni bűn!” – a szent csapos
söröskorsóban méri ki az első,
alapozó-megrázó féldecit.
(Egyszer az öblös krigli sem segített,
hát – buzgó gyermek béna öregapját –
megitatott egy „tagjelölt” piás.)
ÉS ELJÖTT ÉRTEM AKKOR AZ AZ ASSZONY!
– búcsúztathatnám életem szivornyás
szakaszát lila lírai dumával:
a fene se jött értem! Én lopóztam
Hozzá a kihalt gyári rendelőbe,
alkoholmentes írt keresni rángó
végtagjaimra.
                        Drága pillanat!
Ö kecses, kedves, rezzenéstelen
tündér-kezével írta a receptet,
útlevelem a józan lét felé.
– Szentséges Isten!
                                Életem során,
ha egyszer visszatérnék az imához,
dicséretedről tégy le! Én csak ŐT
hallelujázom reggel, délben, este,
Őérte száll majd hozzád a fohász!
Hisz Ő szívemben az az egyszem orvos,
akit emberként tisztelek, akit
– gyanakvást, undort mellőzve – imádok;
NEKI köszönve absztinenciám,
feltámadásom, humorom, magányom,
NEKI köszönve minden jót, NEKI,
NEKI… s annak az apró MŰHIBÁNAK!
Jövő imáim, esdekléseim
malaszttal-teljes Doktornője pajkos
bohóságból elfeledte közölni,
HOGY E GYÓGYSZERRE INNI NEM SZABAD!

Pirkadatkor a piaci lebujbán,
baráti körben konyak-kísérettel
nyeltem le csoda-medikáliámat,
s hogy bizton hasson az orvosság: gyorsan
utána dobtam még egy adagot!
Nem történt semmi említésre méltó.
A kezem tovább reszketett,
                                          viszont
a pulton a poharak sorbaálltak
és egy stampedli parancsára körbe
bukfencezték a lucskos pléh-arénát.
A kezem tovább reszketett egész nap.
Ám a szép gyári könyvtáros leánynak
három buksi-feje volt, úgy kacsintott.
A kezem tovább reszketett, miközben
az óbudai koszos piacon át
pisztrángos hegyi patak csobogott.
Egy egész hétig szedtem a bogyókat.
Egy teljes hétig rángtam és szlopáltam.
Egy bódult hétig varázs-mozi voltam.
S egy hét után megbolondult a gép:
A vetítő-masina mind merészebb
snittekkel élt és önkedvére pörgött.
A torz torzabb lett, a rém rémesebb.
A szörny-etűd mind ellenemre fordult:
ámuldozó nézőből főszereplő
lettem, hol hős, hol szenvedő alany.
Kezem csak járta változatlanul,
majd csatlakozott táncához a térdem,
hogy
       AJTÓT TÁRTAM A NÉGY MARSLAKÓNAK.
Ember-formában jöttek. „Csüccs!” – makogtam
s szemelt rizlinggel kínáltam meg őket.
Kimérten ittak, s telepatikus
úton-módon hosszasan eldumáltunk.
Mutattak pár kozmikus marsi trükköt.
Álmom: az antigravitáció
titkát „fejembe súgták”. (Formulája
– sajna – azóta kiment az eszemből.)
Mindez azért – mint közölték – sokáig
vizsgálgatták e sárteke lakóit,
mígnem engem találtak érdemesnek
az első földi kapcsolatra, mert:
rajtam kívül mindenki hazudik!
Snitt.

       Mexikó. Vezérünk: Pancho Villa
jobb kezeként elfognak és kikötnek.
A felégetett hacienda pernyés
sarkában körém coloradók állnak:
csócsált bagóval köpnek szembe, négyen
coltokkal lőnek célba rám, az ólmok
tompán csapódnak mellkasomba, mégis
élek, élek! Másik hat Colorado
késekkel próbál kivégezni: érzem,
amint reccsen a pengehegy a bordán,
s ahogy hidegen becsusszan a húsba!
Snitt.
           Palermóban vagyok.
                                          Maffiózók
ellen harcolok immár évek óta.
A „tiszteletre méltó társaság”
szintén vadászik rám. Csapdába csalnak.
Szörnyű végre ítélnek: viperákkal
bélelt verembe dobnak, én üvöltve
hadakozom – jaj – a fertelmes férgek
testét tiporva, mégsem győzhetek:
a „főkígyó” lábamra csavarodva
jobb térdem alatt belémmar!
                                              E PERCBEN
RIASZTOTTA A SZOMSZÉD AZ URH-t.
Hisz markomban a Nápolyi Kaszával
harcom az éji lépcsőházban vívtam;
hisz úri házunk kora-hajnali
előtere volt Mexikó s a pince
avanzsált harsány vipera-veremmé,
s a gyalázatos „főkígyó” mi más volt:
pacuha fürdőkabátom öve!

A két kaján mentős szirénaszóval,
„súlyos kígyómarással” röpített a
legközelebbi zártosztály felé.

              Elvonókúra a zártosztályon

Szarunyelű rugós „szike”. Be jó, hogy
nem jött velem a Pszichiátriára:
megmerült volna egy-két ápolóban,
kik úgy kínálták a csupornyi gyógyszert:
„Nyeljed, szaki, mint kacsa a nokedlit,
vagy én tömöm a szádba az egészet!”
Kivétel az a szép fekete asszony,
ki két napon át etetett kanállal,
rángó kezű, szégyen-gyötörte „bébit”,
kinek különben felkopna az álla
magukba fordult közönyös piások
s a szelíd, bamba bolondok között.

Mi mindent „látott” volna az a bicska!
A főfejszét, a tudós, ősz Professzort
soha: hisz én is úgy láttam: futólag;
a mísz pipit, a Doktornőt igen,
vele sikerült háromszor beszélnem.
(Ez volt a lelki triccs-traccs.) Több szeánszot
nem kívánhattunk tőle, hisz szegényke
úgy mozgott ott, akár egy másnapos,
akárha férje részeges vadállat
lenne és rendre elagyabugyálná.
S „látná” a kés a kleptomániást is,
ki dög-büdös nedvező-sebű lábát
vonszolva indul éjelente lopni,
ágytól ágyig, csomagtól csomagig.
Láthatta volna: miképpen telik
a zártosztályi csiga-csoszogású
idő s a lakó mint szórakozik:

Nyolc-tíz beteg (jónevű narkománok,
alkoholisták, néhány eszelős)
laza csordát alkotva vánszorognak
a társalgó-hodály kopott kövén
reggeltől délig, déltől vacsoráig,
faltól falig – és közben értekeznek.
A téma gazdag: tévé, kaja, kártya,
történelem, művészet. Bölcs viták
váltják egymást a bárgyú ugratással.
A törzstagok századszor elmesélik
a lebukás előtti éveket:
az ápolók, szolid jatt ellenében
mint hozták össze a piásokat
az alsószinten őrzött, telhetetlen,
örökké sárló nimfomán csajokkal.

– A lomtár-nászszoba ma újra lomtár,
unalom-űző hecc azért adódik.
Ajtórésen át meglessük: milyen
magasra dobja dilis haverunkat
a hugyoztató vad elektrosokk;
a fürdőbe az elfekvőn keresztül
vezet csak út, s van mit szemügyre venni:
drótháló mögött vicsorgó, leépült
emberi roncs, lábatlan ágyakon
szelíd őrültek mázolják a falra,
arcukra saját ürüléküket.
– A nagymenők, a mindig visszatérők
„kigyógyító” kúrája sem akármi:
kezükben kedvenc vödrükkel szelíden
tűrik a szúrást, s megkapván a mérget
muszáj-kocsisbort isznak egy pohárral,
egyszerre futnak „gyógyulni”, a mosdó
rejtekében készséggel körbeülnek,
s a gyógyítás dicsőségére: egymás
gyomortépő kínját bámulva, nyögve,
fulladozva hánynak, csak egyre hánynak!

Az Elmeosztály eltetvesedése
(csak fejtetű – nyugtattak – semmi cirkusz!)
után egy héttel következtem én is.
Felcsiholni a szesz iránti undort
háromszor kezdtek gyúrni „gyógyítóim”:
orvosságokkal elhódított böndőm
föleszmélt kéjjel fogadta magába
a belém diktált pohár kövidinkát,
eszébe sem volt megtörni.
                                          Hiába
hajtogattam, hogy én a bort a múltban
csak kísérőnek használtam – töményhez,
a méla ápolók mély megvetéssel
próbáltak újra „berobbantani”.
Végül,
           mikor a költségemre rendelt
kommersz konyak után szíven nyalintott
a gyilkos gyógyszer által megidézett
tüdőfeszítő, taglózó halál,
mint aki büszkén s jól végezte dolgát
– harmincöt napos fogsággal mögöttem –
eleresztett a PSZICHIÁTRIA.

              Gyógyulni vagy újra piálni?

És kiléptem a kórház kapuján.
És csak azért nem vágtattam az első
talponállóba jól lerészegedni,
mert ama hála-kópertákba zárt
kevéske pénzem imént vágta zsebre
az ápolóbagázs s a Mísz Pipi.
– Elindultam a „nagy nihil” felé:
se hit, se jövő, se család, se semmi!
Titkon talán az nyugtatott: sebaj,
beteljesedik rajtam is a jóslat,
mit mísz pipik és ősz professzorok,
hivatalnokok, statisztika-gyártók
sugalmaznak még akaratlanul is,
hogy nincs remény, hogy úgysincs gyógyulás
Tudat alatt – lehet – hatott e maszlag,
az országos tömegszuggesztió:
hogy e betegség JAJ BE NAGY BETEGSÉG!
nemzeti átok! őrült sorscsapás!
s kit érdekel a jövő, hogyha úgyis
visszaesek a reszkető pokolba,
s mert ilyen mocskos tortúrára többé
engem nem cipel se Isten, se rendőr:
én, „nagybeteg” okosan, elvegyülve
ahogy kell, majd csak elpiálgatok
az üdvözítő, ödémás halálig!
– Miért ne tenném?
                                Kölcsönös a játék,
s farkát rágó kígyó a „küzdelem”.
A példa itt áll (tántorog) előttünk:
vadászlakokban a nagyságos elvtárs
HÜLYÉRE ISSZA MAGÁT, miután
tegnap egy újabb „anti-bizottságban”
verte az asztalt, hogy a dolgozók
HÜLYÉRE ISSZÁK MAGUKAT!
                                                 Pimaszság!
Szankciókat! Nagyfa! Nemzethalál!

Egy nap – véletlenül – nem szedsz be gyógyszert!
Várod a bajt: de semmi. Tíz napig
hosszabbítasz. Majd eltelik egy fél év.
Még félsz, gyanakszol, hátha, ezután …
De nincs szeszéhség, kóborlási vágy,
de elmarad a beígért dühöngés,
nem rágod le a falról a tapétát,
és véresre sem karmolod magad;
nem szúrod le a szomszédot (pedig
megérett rá) – hogy legyen pénz italra.
Rájössz, balek, mint annyi más dologban:
rettenetesen átvertek megint!

Ezért (vagy éppen: ennek ellenére)
mint engedelmes marha, hű magyar
nyugodtan visszaeshetnél, de, lám csak,
észreveszed: MINDENKI ERRE VÁR!
Akkor, valami addig ismeretlen
belső tartás, kihívó CSAKAZÉRTSE,
és gőg, igen GŐG bimbózik ki benned:
„Na, úri banda! Lássuk hát, ki győz?!”
– És körülötted hűlni kezd a légkör.
Még leközölnek, hívnak erre-arra,
még várakoznak.
                            „Túl nagy a pofája,
csak-csak feladja majd!” Fogadkozó,
gyengébbeket segítő absztinens
írásaidnak itt-ott helyet adnak:
ha megtörsz, annál nagyobb lesz a szégyen!
Türelmük fogytán: késik a bukás.
A kölcsönért kuncsorgó, megalázott,
visszatérített iszákos helyett
– kalácsképén leleplező vigyorral –
egy józan lélek bámul szembe vélük,
s nyilvánosan merészel fintorogni
az irodalmi cefreszag miatt.
Utálnak, mert egymással összenézve
nem tudnak rajtad KEGYET GYAKOROLNI:
„Szegény! Izgalmas dolgokat csinál, de
rojtosra itta az eszét. Segítsük!”
Mellőzni kezd a pohos műparaszt.
A kiadói pubik pipiskedve
hiányolják a másnapos katarzist.
Hitegetnek: fontos kéziratod már
igazgatói asztalláb-alátét,
ám a diri tüntetőn megölel.

Ők azt hiszik, hogy kikészítenek:
te egyre többet dolgozol – azért is!
Ők azt hiszik, hogy elnémítanak:
holott erőd növekszik s ellenükben
a megtartó s játékos ABSZTINENS GŐG:
de jó is lenne fogni azt a bicskát,
s e vak módjára tántorgó hazában
tollászkodó egynémely pályatársat
(lektor-pubit, packázó szerkesztőket)
istentelenül megkergetni egyszer:
viduljon a szarunyelű rugós kés,
hadd szellőzzék a Nápolyi Kasza!

              A „Magyar Pimodán”

Utálsz, haver, te gyenge muzsikás,
mert nem rókázom körbe a világot?
Nem hányom szemközt azt a pár kitartó,
gyógyíthatatlan „költészet-rajongót”,
ki kapható még a vershallgatásra,
ki találkozókon szent borzadállyal
lesi a taknyát eresztő poétát,
s kit addig-addig idomítanak
szőlőbirtokos szövegmagyarázók,
míg velük együtt kénytelen hadarni:
AZ A NAGY MŰVÉSZ, AKI FOLYVÁST RÉSZEG
S VÁJTFÜLŰ CUNCIK BIZARR GYÖNYÖRÉRE
KARVASTAGSÁGNY1 SUGÁRBAN OKÁDIK,
AZ A NAGY ÍRÓ-KÖLTŐ – S HA NETÁNTÁN
ÖSSZE IS SZARJA MAGÁT: KÉSZ ZSENI!
„Óh, Ady! Baudelaire! Magyar Pimodán!”
gebeszkedik piszkából és az ájult
sznobok köréje gyűlnek, úgy imádják.
– Mocskolsz, haver?
                                Ó, tulajdon penészes
erőtlenséged bőgöd: képtelen vagy
akár egy napra eldobni a flaskát,
hát igazolni hitványságodat:
MAGYARORSZÁGON GYANÚS, AKI JÓZAN!
röfögöd, orral turkálva a flasztert,
majd glóriásan félkönyékre dőlve:
– mint romantikus táblaképeken
saját vére tentájával Petőfi –
hányadékoddal írod le: „Hazám!”
– Hőzöngsz, haver,
                            hogy elkaphat a gépszíj
engem is, újra? Lehet. Bár erősnek,
hozzátok mérve: igencsak erősnek
hiszem, sőt: tudom magam – ám, ha mégis,
akarat-gyilkos vad tragédiák
iszonya újra közétek taszítna,
zuhanásomat tompítná az emlék:
két törkölyszagú részegség között
kiváltságos Iélekként emlegetném
a gyönyörű, a józan éveket!
– Igyál, haver!
Mérgezd magad! Jogod van,
POLGÁRI JOGOD az önpusztításhoz!
Kábulj, haver! Menekülj! Vár a barlang,
az államilag ápolt Pimodán,
a hülyítő hotel, melyben bohémnek,
hősnek, mártírnak képzelve magad,
büszkén szitává ihatod a májad!
Kábulj, haver!
                     Kábuljatok! Hisz körben
a „Haza” is kancsítva tántorog!

Mikor egy nemzet buggyant zseniként
veszejti magát: százszor többet számít
egyetlenegy eretnek absztinens év,
mint a ti rozzant, szánalomra méltó,
mucsai tucat-Pimodánotok!

(1983-1988)

Börtön-bugyli

(Emelkedett sorok az egykori „emberarcú zsaru”, az „igaz ember”, a „nagy sómén” – vagyis „Vergilius elvtárs” emlékére, aki a Gyűjtőt hajdan végigkalauzolta az alvilágon, majd író-olvasó találkozóin, s aki még holtában is proletár maradt.)

                                „ … Úgy érzem, ezzel a találkozóval ismét
                            közelebb hoztuk számukra a szabad életet…
                            Külön köszönet illeti a Költőt és Kísérőjét
                            azért, hogy nem húztak válaszfalat maguk
                            köré, és nem éreztették a kivetetteknek kijáró
                            megvetést, hanem a találkozó alatt ők is az
                            EMBER-t, az elesett embert nézték, akiről még
                            ilyen körülmények között sem mondhatunk
                            le, s mindent megteszünk azért, hogy felemel-
                            jük őket.

                                                                                 Sz. L.-né
                                                                                 bv. fhdgy.
                                                                             Név. Szóig. Vez.
                                                                                    Kalocsa”

Civilnek: ujjnyi, zsíros fadarab csak.
Durván esztergált nyél, kajlára vágott
pléhgallér az agyon-fent tömpe penge
könnyen bicsakló nyakrésze körül.
– Egy Góliáttá nőtt, ám gerlelelkű
smasszer haver ajándékozta nékem.
(A Váci Fegyház hírhedt bűnözőjét
dumálta meg, hogy hosszúra szabott
ücsörgése kopott, öreg tanúját
– újért cserébe – testálja reám.)

Most, hogy bujkáló bicska-szenvedélyem
(még ma is olcsóbb, mint volt: a konyak)
újra csillogó hátára kapott;
a gyöngyház-, szaru-, csontpólyákban alvó
pengék között matatva ujjúimhoz
dörgölődött e kis bugyii, magától
kinyílt, s pengéjén fölfénylett az emlék:
a Kalocsai Börtön – s az Öreg!

              Vastaps a Kalocsai Börtönben

„Költő-kíber-olvasó-(most: elítélt) –
találkozóra” várt a női börtön.
A Góliát barát, a lirai
lelkületű büntetés-végrehajtó
ütötte nyélbe, hirdetvén az addig
eretnek jelszót, hogy „a rab is ember”.
(Szivárványos reformok tömegét
dédelgette e nagyranőtt legény,
s azóta eltűnt. Hol van? Meglehet:
utolérte a nagyrahivatottak
sorsa, hogy sok-sok pofon, gáncs után
begorombulva köpnek a világra,
s elmerülnek a hétköznapiak
ahogy-esik-úgy-puffan tengerében.)

– Találkozóra várt a női börtön.
Rácsos ajtók csörömpölő során át
velem együtt bandukolt az Öreg.
Apám, testvérem, vadindulatú
földim – s mégis bölcs – bihari rokon,
a híres emberszabású zsaru,
ki krónikási mániám segítni
parancsoltatott mellém. Évek óta
jártuk már akkor Pestünk éjszakáit,
az országot, sőt, külföldet is egyszer.
Zseni-volta mégis-mégis e börtön
fojtott csendjében döbbent csak belém.

Műsorral várt a női sitt.
                                       Tizenkét
csíkos ruhába rejtett lány meg asszony
(jótestű, ápolt belvárosi kurvák,
egy-két sikkasztó, sőt: férjgyilkos is)
szavalókórust alkotott! A drágák
átszellemülten harsogták, susogták,
búgták drámai szólamokra bontva
kamaszkori bugyuta versemet:

       „Ó, a gyerekkor régi varázsa:
       csendül az üllő, s vad dalolása
       messzire terjedt szét a határba!
       Fülünkbe dobolt…”
Kovácsműhelyről skandáltak a bájos,
valután nevelt nők, hibátlanul
s oly pontosan, hogy elbújhatna minden
ugrabugráló irodalmi színpad,
s az ezresekért versfelolvasó,
sor-kihagyó, makogó hivatásos…

A kórus után kezdte az Öreg.
Előttünk csíkos ruhák, kréta-arcok,
közönyös szemű lányok, asszonyok,
ám sápadt-szürke tömegükből itt-ott
kirítt egy-egy ismerős, napsütötte
szép női fej: a nemrég elkapottak!
A belvárosi éjek valutázó,
büszke, „dögös” hercegnői!
                                          Mikor
a szekercével kifaragott arcú
Öreg dumálni föléjük magaslott
– elfogásuknak részese volt ő is –:
a felismerés gyűlölete égett
a szex papnői szemében, s a forró
simogatásra idomított, lankadt
vágyat frissé-babusgató, minap még
lakkal-ékes ujjak gyilkos karommá
göcsörtösödtek! S ha mód volna szemmel
széttépve-ölni, úgy az Öreg véres
cubák-halommá esik össze menten!
– Ő csak beszélt – és folyt a viadal!
Beszélt, beszélt, s az undor maszkjai
percek teltével itt-ott fellazultak,
s ha villanásnyit is, de hatni kezdett
a meghökkentő, őszinte szöveg.
A gyűlölködés fintorán keresztül
át-átvibrált a békülő mosoly.
Húsz perc:
                  a karmok kiengesztelődtek,
s szinte kéjjel nyújtózkodtak az ujjak
felszabadultan tapsoló tenyérré.

Hatalmas húsz perc volt!
                                          Amíg a vastaps
– rabok vastapsa! – emelte magasra
a szabódó rendőr-alezredest,
ki tudta még, hogy ez lészen közös
hattyúdalunk az „alvilági portyán”?
Már jó hét éve bűvöltük a népet,
bizonyítván, hogy százszor többet ér
gumibot helyett az őszinte szó.
Köszönet nem volt – de gáncs, az rogyásig!
Néki a fennkölt cég tartott be gyakran,
nekem a szakmám: „Öröm-rendőr! Állat!
Minden tökösebb országban a költő
a zsaruk ellen uszít, ez meg itt
önként beállt bűnüldöző bohócnak!”

– Volt még egy-két közös dolgunk,
                                                      de aztán
engem sebtiben Közép-Ázsiába,
Kubába, SZU.-ba sodort krónikási
megrögzött mániám, míg őt, szegényt,
hetvenkilencben a rák vitte el.

              Ki volt az Öreg?

Magam is kérdem: ki volt az Öreg?

Soroljam most a szépítő legendák
adatait? Citáljam volt barátok
besározó: „Nagy-ember-volt-DE-tudtad?”
kezdetű sanda böfögését? Nem! Nem!
Úgy idézem meg, ahogy én ismertem.
A vén zsarura úgy emlékezem.
– Veres bor mellett, itt dörmög ma is.
S látom: hajdan a pártban sorba állnak
az új világra felesküdt legények,
s a Pestről küldött régi jóbarát
kijelöli a „tisztségviselőket”:
„Te ez leszel, te az, te, Öcsi: rendőr!”
Bár sosem akart hekus lenni, máris
ott lóg-feszül vállán a madzagos
nyűtt karabély, s az ócska lajbi-ujjon
– nyomatékül – kétnyelvű karszalag
viritja szét, hogy: „Osztán, rend legyen!
Setít banditák dideregjetek!”
– Azok bizony, csak röhögtek először.
Ki-kihagyott a rend gépezete.
Tapasztalatlan volt – akár az ország –
a hekus-had, így az is megesett:
a tettes helyett a panasztevő
kapott egy-két demokratikus taslit.
(„Úgy kell neki! Mondja, hogy mit akar!”)
S az írógép! E szörnyű masina!
Napokba telt egy jegyzőkönyv! Ne kelljen
pötyögtetni: hát összebékítették
a bősz tolvajt – a félénk meglopottal!

És rend lett!
                     Együtt nőtt fel a hazával.
Azt, hogy a rangok grádicsaival
miként birkózott: nem tudom.
                                                 De később:
közrendvédelmi tiszt, neves szakember.
– Pufajkás lesz a Nagy Buli alatt.
(Ötvenhat, persze, nem hülyültem el,
csak nem tudom, MA hogy szabad nevezni..
Aztán a roggyant országos karámd
letaposott nyugati kapujában
kormánybiztosként téregette vissza
a megiramló megkergülteket.
(Miközben Pesten, újra szemfüles
gazdákra leltek a cserbenhagyott
és megtagadott íróasztalok.)

Jutott hely azért az Öregnek is.

Megyei főnök helyettese lett, és
akaratát, eszét ismerve: mára
magas csúcsokon ragyoghatna, ha …
(ha, ha, ha, ha – megint a „ha”, e hitvány
szócska, e semmi két betű, mi mégis
sorsokat törhet ketté)
                                   újra mondom:
csúcson ülne, HA nem okoskodik!

– Akkor temették másodjára Sztálint.
Nosza e jámbor megye örök-éber
káderei laposkúszásba menve
harmatos nyelvvel keresték a Talpat,
az Új Talpat, a Bölcs Talpat, a Példát,
és meglelvén a Nagy Leleplezőt:
„így Hruscsov elvtárs, amúgy Hruscsov elvtárs”
– hablatyolták buzgón a gyakori
gyűléseken, hol egyre mérgesebben
ott ült-tipródott az Öreg is – végül:
„Ki az a Hruscsov?” – kérdezte a döbbent
csendben sunyító plénumtól – „Ki az?
Hol járt, mikor az ég zengett?!”
                                                 A válasz:
megbélyegzett konok fején hatalmas
pártbüntetés terhét cipelve, kezdő
nyomozóként folytatta Budapesten!
– Hogy is van ez? A bibircsókos isten
tegye tisztába múltunkat! Valóban:
Ki az a Hruscsov? És ki az a … mindegy.

              Találkozók a „Csoda-zsaruval”

Két irányból induló, két csapáson
jutottam el hajdan az Öregig.
Mint gyakran: éppen pénz után loholtam,
amikor is egy morcos pályatársnő
romantikus melóra biztatott:
BM-pályázat (benevezett ő is).
A csóróság okozta harci svunggal
lehengerelt, ám szíves illetékes
tanácsadóként az Öreg nevét
idézte menten.
                         Másnap – fura mázli –
a jóbarát, a Csendes Forradalmár
összehozott egy „csoda-zsaruval” –
az Öreg volt!
                     És elindult a Portya!

Ezerkilencszázhatvannyolcas év!
Zendült Nyugat! És új spanyolviaszkkal
erőlködött a haza is. Megugrott
a jószimatú bűnözés: méltóztassék
tátott szájjal, civil szemmel figyelni!
Gyilkosságok! Nemi erőszak! Rablás!
S velem-körültem zord-szemű, gyanakvó,
kínok-kínjával oldódó zsaruk;
s a „Kísérő” (tolmács vagy közvetítő?)
Öreg bizalmas baráti körében
– nagyszerűségük más bicskák meséje –
kiveszőnek hitt talpig emberek!

– Egy hó alól kibújt, oszlásnak indult
rettentő női hulla volt az első
megdöbbenésem tárgya. Balladává
sikeredett az élmény. Jó, kemény vers:
gondoltam, s egyből neves irodalmi
orgánumunkhoz kocogtam vele.
A főszerkesztő finom lelke, szinte
hallhatóan visított, míg az írást
végigböngészte egyszer, kétszer, ötször.
S hogy bánatos szemét rámvetve hosszan
bámulni kezdett, tudtam: Dadogós
Etámat itt nem festi nyomdafesték.
Visszabámulva, láttam: a manus
azt hiszi, hogy a „kobrabűvölő”
turbános, dudás hindu mutatványos,
holott ordas, Rákóczi téri kurva.
– Bámult. Bámultam. így szólt: „Szép szöveg!
De ne hazudj már, kérlek, ekkorákat!”

Hallván e szörnyű sértést: patronáló
kíber-csoportom, szinte megvadult!
Főként az ifjak morogtak: „Gyerünk,
tartóztassuk le azt az eszement
értelmiségit! Méghogy nem igaz!”
Csak az Öreg vigyorgott: „Semmi hézag!
Ha ezután a zsaru-verseket
kínálod lapnál vagy találkozókon:
megyek veled, s majd elhiszik, ne félj!”
Tréfának szánta – s ez lett a jövőnk.
Jókat nevettünk először a képzelt
szitun: amint becsörtetek az ÉS-hez,
kezemben véres kézirat, mögöttem
a morc Öreg vezényletével, csőre-
töltve a teljes rablási-csoport!

Aztán …
              Az ötlet furcsa bár … de, hátha …
Próbálni kéne egy találkozót!
Gyáram kibírt már többet is! Gyerünk!

Ahogy a pompás KISZ-klub oldalát
– mint mondják – majd szétlökte a siker,
sejtelme sem volt senkinek: miféle
„kíber-költő-találkozó” folyam
indult egy viccnek szánt ötlet nyomán.
Híre szaladt a balhénak. Az álmos,
nyökögős író-olvasó szeánszok
dög-unalmától elfásultakat
felpezsdítette létünk. Jött a hívás:
könyvtárak, klubok, gyárak, iskolák!
Egyetemek kötözködő, de végül
rajongóvá varázsolt ifjai
ültek körénk szeretetükkel, akkor,
mikor minden jobb úri társaságban
sikk volt a rendőrt mocskolni, szapulni!
Persze, csak addig, míg retkes-tökű
csavargók – féltve pátyolgatott, hamvas –
lánykáikat (netán a nacsasasszonyt)
meg nem kurták, pusztán a hecc miatt.
– Minden műsor a napi munka mellett,
az éjszakai portyák, elfogások,
kihallgatások mellett, gyári munkám
mellett s után történt, szép ráadásként.
Mi minden volt egy-egy találkozó!
Az elfelejtett őszinte beszéd
megidézése, törvénymagyarázat,
ha kellett: lelki fröccs vagy szexuális
„eligazító”, jogtanácsadás!
És vers, és vers, s a vers értelme, haszna
a ránk csudálkozó, hálás szemekben.

Nemes játék volt. Bírtuk, egyre jobban.
Ha elfáradtunk: röpített a szesz,
s az erőpróba láza. Hogyha mérges
és tüntetőén ellenkezni-kész
közönséggel kerültünk szembe, mindig
fogadtunk: majd, a „bűvölés” után
hány morcos jön ki megkérdezni: hol s hogy
vennék fel őt bűnügyi nyomozónak?!

– Majd NDK-ba röpített a hírünk.
Ludwigsfeldétől Karl-Marx-Stadt-ig autón,
emeletes vonatokon, dübörgő
MZ-motor hátsó nyergén utazva
leptük meg sorra dolgozni tanuló
ifjaink magyar szigeteit. Véget-
nem-érő, lelkes, hajnalokba nyúló
találkozókon okítottuk őket.
A „Dühöngőket” főként, a közösség
„kezelhetetlen” tagjait, akik
zsarut szagolva (beköszöntő helyett)
a német yard elleni tetteikkel
riogatták volna az Öreget:
„Fogtuk a rendőrt, tettük a kukába,
rá a kutyáját, aztán a fedőt!”
– És másnap, a „kezelhetetlenek”,
a helység híres templomába, Bach
orgona-hangversenyre cipelték el
az apjukká fogadott nyomozót.

Nemes játék volt, bírtuk még erővel –
ám a családok nem bírták tovább!
Dolgavégezte hordozórakéták:
leválasztódtunk csendesen mi is.

              Az Öreg és az asszonyok

Kezdetét vette az igazi hajtás.
(S az irigységem lett egyre nagyobb.)
Ha szerették a környezete női,
ha imádták a viszketőölű,
törleszkedő kis gépíróleányok:
természetes, morogtam, brancsbeli.
Ám egyszerre csak kitágult a kör!
Pórusainkból hogy elszállt a meghitt
családi fészek illata s vadászó,
szabad toportyán-voltunkra neszeitek
felfalatásra vágyó asszonyok:
volt préda bőven.
                            Sok buli után
be nem vallott párbaj következett:
Mindig csak egy nőt ragadtunk magunkkal.
(Ragadtunk? – jött az tülekedve!) Aztán
én kezdtem el a fűzést. Marha-mód
rápazaroltam költői szütyőm
minden lírai aranyfonalát,
sziporkáztam, szárnyaltam – s a befűzött
prédát mégis az Öreg vitte el!
Mit zabáinak ezek e ronda, girhes
öreg zsarun? – mérgeskedtem.
                                                 Ma már
megértem őket, és köszönet nékik!
Széppé tették a halállal komázó
Öreg utolsó éveit, és széppé
tették a régi párbajt!
                                   Most a kedves
prédákat itt, egyszerre bekerítem,
s enyém lesz mind, immár a Bicskakönyvben,
enyém, míg szét nem mállik e papír!

– Első legyen a Szépcicis Pipiske.
Hónapokon át ablakom alatt
kellette bimbó-testét (iskolába
menet) – akkor még akaratlanul.
Később a gyárban ragyogott fel. Jól van,
helyembe jöttél csillagocska! Kéznél
leszel édes kis büszkeség! S mire
felébredtem: már vad, reménytelen
tülekedés vette körül Pipiskét:
hisz az üzemi négyszöggel az élen
utána döglött a fél vállalat!

Jött az Öreg. Mordult és vitte is!

Combos kövesse őt, a Váci útról.
Titkárnő volt egy pökhendi nacsalnyik
szerelemféltő szárnyai alatt.
E szárny alól s a nyájból, hogy kitéptük
e gyönyörű státusz-szimbólumot:
hetek múltán is irigy tisztelettel
köszöntöttük az Öreg büszke lábát,
a mindent bíró nyomozói járműt!
Megérdemelte: a bomba baba
aktus közben csak elnyúlt, mint a hulla,
(többünk szerint talán horkolt is.)
Ámde
a nász után virgoncá vált: kifordult
szemmel nyüszítve a rémült Öreg
combját élő satuba fogva: bodros
„bukszájával” vadul gyalulni kezdte,
hogy kis híján tüzet fogott a szőr!

Azután volt aTitokzatos Asszony.
A poros város könyvtárában addig
nyűgösködtünk, piáltunk, míg utolsó
vonatunk is eltűnt az éjszakában.
A két tűz közé kapott háziasszony
„kénytelen volt” magához hívni minket.
– Potyára kezdtem gombolyítani
fűzéséhez a líra madzagát:
a szép magányos asszony csak leintett.
Bölcs mosollyal ölünkbe ülve: szájon-
kóstolta lágyan ezt a „két sumákot”.
Az Öreg ízlett. Én lettem a mártír.
Tehát a garzon egyszem fekhelyén
elvágódva rettentő hortyogásbad
kezdtem, mint akit kiütött a szesz.
Ők a padlón vívódtak: nehezen
találtak egymás ritmusára. így hát
bocsánatos bűn, ha a horkolásom
néha fuldokló röhögésbe csúszott:
ők azt hitték, vicceset álmodom.
– Szép szerelem volt, tartós kapcsolat.
Ha bánat érte: mindig visszajárt
– mert rajtunk kívül nem ismerte senki:
a Titokzatos Nőhöz – az Öreg.

(Kit tereljek még ide? El ne vétsem,
hisz ekkor-tájt már gyakran egyedül
mentem: jusson nekem is valami!)
Legyen még itt – hisz az Öreg imádta –,
a Tündérarcú Óriásfarú!
A konyhaszagú múzsa, ki hatalmas
keblén dajkált már hírhedt mai költőt,
neves színművészt – s nem tudom kiket.
A párbaj igen gyors volt: rám se rántott.
(Sok volt a líra?) Az Öreg busa
fejét bűvölte, bálványozta.
                                          Híres
rátartiságát eltemetve: roppant
dorombolássá változva, kitartó
légyottra az Öreghez költözött.

Egyetlen egyszer azért győztem én is.

Nyár vége volt már. Talán Győr felé
indultunk el ketten egy dög-meleg
fülkében ülve, amikor belibbent
(libbent? – robbant!) bokáig rokolyában,
fátyol-trikóban az a gyógyszerészlány!
Pár perc – és Kedves Méregkeverőnek
kereszteltük el, kommersz konyakot
kínálva néki a lapos Atyából.
(Akkoriban négy laposüveget
rejtett efféle utakra iszákom:
a három decist becéztem Atyá-nak,
Báty volt a vaskos két decis neve,
a páros decis fiolák, mint Ikrek
locsolták váltig-száraz torkomat.)
– Ivott az édes Méregkeverő!
És finoman elkezdődött a párbaj:
Bedobtunk minden figurát. Toportyán
elménk villódzott, látva ezt a drága
éjfekete koronás ifjú testet.
Különösképp az Öreg tündökölt.
De jaj, ezegyszer hiányzott a háttér:
a nagy terem-taps, a tömeg-hatás!
Éreztem, itt, ma én leszek a győztes!
(Segít a szesz is.) Mert a nagy melegben
lassan „kiszáradt” az Atya s a Báty:
utánpótlásért indultunk a lánnyal.

És rögtön, ott, a kihalt peronon
– köszönet néked sánta vagonokkal
áldott vasút – egy döccenés a lányhoz
lökött, ő átkarolt, csókolni kezdett,
én hálából az ívelő gerincet
masszíroztam odaadóan, egyre
lejjebb haladva … s édesistenem!:
a lenge, szellős parasztrokolya
alatt nem vala bugyi!
                                   Zavaromban
támaszt keresve a klotyó-kilincsre
dőltem, az ajtó hirtelen kinyílt,
és Éjfeketém súlyával nyakamban
az ülőkére hanyatlottam, ő meg:
„Huc-huc katona!” pattant nyeregbe tüstént,
s két bakterháznyi távot – csuda-diszkrét
visongással, vidáman szaporázva –
ügetett át a kis Méregkeverő!

(Merre lehetsz, szép Éjfekete? Lám-lám
neved sem tudom. Emlékezetem
csak annyit őriz:
                            a mérges Öreg
dzsudó-cselei fogtak vissza, hogy
ne ugorjak le utánad, Tatán.)

– Utolsó lett a Dávid csillagos.
KISZ-titkár volt, ám szép nyakába mégis
diónyi aranycsillagot akasztott.
(Lehet, hogy flancból – vagy ki tudja, mért?)
Még együtt voltunk „becserkészni”, engem
hívott előbb találkozóra: s ketten
mentünk! Rögtön az Öreggel maradt.
Azután hol volt, hol nem volt, ahogy
elzavarta vagy visszaédesgette
– tüdejében már rákkal – az Öreg.
Ukrajna földjén ért utói a hír,
hogy ráragadt, akár a légy a mézre:
nevét viselte, ápolta, mosott rá,
mellette volt, míg harcolt a halállal.

Rettenetes volt az a küzdelem!
Csontvázzá fogyva csatázott az ocsmány
csontváz-halállal még hónapokig:
hiába tépte a kaszás, hiába
karmolta, gyűrte csontmarokra fogva:
roncs volt a test – de dolgozott a szív!

              Az Öreg sírjánál

Szervusz, Öreg! A Titokzatos Asszony
hozott ide a sírodhoz. Hat éve
havonta egyszer felutazik hozzád,
s hivalkodó márvány-csodák között
(mert holtodban is proletár maradtál):
esendő, csupasz sírodat is ő
öltöztette fel borostyán ruhába.
Egyszem hűséges nőd maradt. Havonta
friss virágot hoz, megtisztítja hantod,
könnyet is ejt, tudom. Pedig szegénynek
ez idáig fényképe se volt rólad!
(Tőlem kapott pár hőskori fotót.)

Én megvágyok. Az „Alvilági portya”
tizenkét év után csak megjelent!
Néma undorral léptek át felette
kartársaim, de új minisztered
– Öreg! Az istenit! Ezt vártuk akkor! –:
kitüntetéssel díjazta a könyvet!
Az Érdemérem fele a tiéd!
Nemrég újra dutyiba invitáltak.
Kalocsáról legendák keltek útra,
sittől sittig fülledt rabomobilok
zötyögtették szét hírünket!
                                          Az Egri
Kóterban egy volt hallgatónk, közismert
régi lepedő-akrobata, hírül
véve jöttöm – úgy előkészítette
a száz pipit, hogy három fegyveres
smasszer őrzött: a bezsongott rajongók
a végén nehogy leteperjenek.
S a Győri Sitt:
                        ott komor férfiak
vártak. (Nagy részük csupa fiatal!)
Középen ült egy igen kréta-arcú
öreg strici – tán még te fogtad el –.
Az „alvilági szöveg” ment, ha fontos
nevet idéztem: az ifjak feje
dróton-rándult a Krétaarc felé,
ha nemet intett: fagyos csendben ültek,
ha rábólintott: felzúgott a taps!

Öreg! A dolgok, halálod után
bizony, még jobban összekuszálódtak!
Kapaszkodója nincs, kapkod a nemzet.
Aki akkor csak lopott, napjainkra
– szabad a pálya! – rabolva harácsol!
Néznek a mulya tisztességesek,
egyre kevésbé értik az egészet;
fontoskodnak a fontos emberek,
mintha tudnák, hogy merre tart az ország.

Magam is csak bámulok (flaszter-ízű
mondás szerint) mint vak a moziban.
Portyánk során még arca volt a bűnnek,
ma arctalan: közérdekűre pingált
maszkot visel, netán talárban flangál,
vagy Bocsánathogyélek-arcot ölt.
Nyugodj, békében! Talán jobb neked.
Engemet élve temetnek el, érzem.
Az általunk megbűvölt régiekből
ha nem élne még egy-két olvasó,
ki levelet ír, biztat, drukkol értem,
vagy csak kacsint, hogy vagyunk még, ne félj!
– ha nem lennének: absztinenciámat
felrúgva nyúlnék a rumospalackért:
tíz esztendei tikkadás után
fél év alatt megölne, jól tudom!

Nyugodj békében!
                            Nincs szükség tanúra! –
mondtad egyszer, épp annyi évesen,
amennyi én vagyok ma. Már megértem
s érzem, hogy nincs!
                                   Pihenj nyugodtan!
Indulatodat ismerve, ha élnél,
félek, Öreg: a guta ütne meg.

              Burzsujfaló szuper-szegénylegények

Ó, fapofájú törvények közömbös
árnyékában vérszemet kapott rablás!
Hol a határ, hé,
                         s van-e még határ?!
Elfásultan már nem az állami
pénztárgépek pökhendi tündérkéjét
átkozzuk, ha az édes bambaságból
vagy számításból három-négy forinttal
megvág: ámen, mindennapos dolog
akkor üvöltünk, mikor százasokkal,
ezresekkel hintáztat ál göcögve
korunk hőse: az arcátlan maszek!
Vicsorog a becsapott gyalog-ember
és szíve mélyén szurkolva lesi:
már itt is, ott is szervezi a bandát
a fékevesztett habzsolás korának
burzsujfaló szuper-szegénylegénye:
Bogár Imréje, Rózsa Sándorul

(1985. február)

Toledói Vörös

(A Gyűjtő átrepüli az Atlanti-óceánt, Kuba iránti imádatában – s Hemingwayre emlékezve – véletlenül újra piálni kezd, igaz barátokat szerez, ám nem tudja lefektetni a kis Fekete Hercegnőt, dühében újra meggyógyul, és rádöbben, hogy ő a legerősebb ember a világon.)

Kubát idézi, mindig csak Kubát.
Bár tíz pengéje Hispánia földjén
terelődött e pompás nyél-akolba:
e kés nekem csak Kuba szigetét,
a karibi vad napfényt hozza vissza.
Vágóéle csordultig duzzadó,
pirosló bélű narancsot felez,
papayamagot piszkál, ruganyos
fehér húsú ananászt szeletelget;
fűrészpengéje madárpókot nyársal;
a szurka-piszka ráspoly csuda-mérges,
vagdalkozó pici remeterákot
tessékel ki a színes csigaházból.
Igen, e bicska csak Kubát idézi,
a karibi vad napfényt – s özönében
nemes rumoktól rettentő bukásom!
Öngyilkos mámort, főnix-gyógyulást!

              Puccosokkal az óceán felett

Véletlen volt, hogy kiválasztatott.
Vihettem volna nagyobbat, különbet,
Óperenciát-átszelőhöz méltót,
ám kapkodóvá bűvölt az öröm,
(s a be nem vallott félelem: vigyázni!
nehogy helyemről kibillentsen holmi
vagyonos káder s aztán fuccs az útnak,
fuccs a jutalmul kapott lehetőség:
saját pénzemért láthatom Kubát!)
Nem is jutalom, kegy volt ez talán,
hisz egy-egy utat még ki sem találnak,
már szétárad a kiváltságosok
között a méltán dotált hír: LEHET!
És lecsapnak a puccosok, a vad
harácsolok, fröccsöntők, nőgyógyászok,
zöldségesek és butik-hercegek;
s ki kint rekedt a dúsgazdag nomádok
titkos szektáján: bámulhatja kínnal
kuporgatott, lenézett útipénzét.

Győzött a kegy: végül is útra keltem
a kiváltságos tekergők között!

Jócskán kiríttam eme társaságból.
Sovány táskám csak vinnyogott a ház-nagy
bőröndök közé szuszakolva, úti
„toalettem” sem volt valami fényes.
Öltözékem: egy kék vasas-trikó,
bőrzeke és egy khaki tisztinadrág,
(trópusi célra gyártódott: Vietnam
dzsungeljében viselte valaki.
Fondor módon szerezte N. S. őrnagy,
s ha totyakos volt kissé? – üsse kánya:
nagyobb seggű – magyarul: fontosabb
és rangosabb elvtársra méretezték!)
így léptem át a „diadalkapun”:
a biztonsági ajtófélfa éber
keretén, ami rettentő ricsajjal
rendelkezett, hogy mindent ki a zsebből!
– Pakoltam hát: pléh cigarettatárcát,
acélpányván egy testes kulcscsomót,
három fémtestű tollat is, csupán csak
a kézhez álló spanyol bicska dekkolt
trópusokat járt gatyám zsebe mélyén.
Istenkém, hátha géprablókat állít
elém a sors e hosszú légi úton:
ha kell, kéznél lesz hókon-szúrni őket!
S különben is: fikarcnyi bicska nélkül
repüljem át az Óceánt, miközben
tízlövetű kis Toledóim elzárt
nejlontasakban kornyadozza végig
unott pilóták közt e szép utat?!

(Hogyan legyen tovább?
                                       Kapaszkodókat
keres az ember. Kint, a függönyön túl
ritka, párás, bősz kánikula tombol.
Az éghajlat hát kis híján adott.
Most nagy csend kéne naplóm fellapozni.
Adott a csend is, hisz kihalt a ház,
kihalt az utca, kihalt Óbuda:
az enyhülésre vágyók dúlva-fúlva
egymás nyakában pancsolnak a strandon,
egymás sarkára hágnak összezsúfolt,
zsebkendőnyire szabott telkeken.)

Kérgük országom legnyugodtabb része
e pillanatban e panelszoba!
Izzadtan újra-élhetem Kubát.
Forgathatom a naplót, ezt a szédült
bizonylatot, kórképet, dokumentet,
melyben a gonddal megrajzolt betűk
pár nap után egyszerre megvadulnak,
hol óriást, hol törpét játszanak,
dülöngélnek, egymással összefolynak,
szétszabdalt kígyók lesznek a sorok,
tekergőznek, majd hegyre, völgybe kúsznak
és oldalakon át megfejthetetlen
táncoló, néma ákom-bákomok!
– Hét nap tántorgó hieroglifáit
(vagy mind az összes tizenhét napot?)
megfejteni csak a fotók segítnek:
az automata-gép nem tud berúgni,
rajza kegyetlen, ábrája: igaz!

Budapest–Prága szöcske-szökkenés
után, ím, itt az első kép: a JÁRGÁNY,
vagyis csak JÁR, a GÁNY, az óriásgép
hátsó fele már másik kocka tárgya.
Beszálláskor – ámulatomban – késve
kaptam elő a masinát, s akárha
lézerágyúval tüsténkednék: ketté-
szeltem derékban a gépmadarat!

Repülünk hát!
                     Két virgonc vén pipi
zuhant elém az ablak-menti helyre,
amíg egymást fejelve, sápítozva,
ablakra mászva bámulták a semmit –
volt min merengnem.
                                   Tudtam: e típus
még távolsági bombázónak épült,
csak akkor pottyan le, ha lelövik …
(„Tavaly, Bombaybe ötször ekkorával
repültünk, szivi, emlékszel?”
                                              „Nané!
Rióba vajha milyennel megyünk?”
– kommunikált egy puccos a nejével,
oldalt.) – Szóval, jó gép. S bár életem
során szálltam vagy harmincötezer
kilométert – a pilóta-barátok
otthoni szava ide vagy oda –:
lopva Andaxin után kaparásztam
absztinens lelkem lenyugtatni.
                                                 Bezzeg,
nem így a múltban! Hogy volt?: Buhara,
Fergána, Taskent, Irkutszk, Habarovszk!
Indulás előtt bekaptam a „sztogramm”
vodkámat, fenn meg egy kis konyakot:
felőlem aztán csárdásozhatott,
hintázhatott a bőgő égi bárka;
derűs vigyorral csak arra ügyeltem,
markomban üveg s pohár ne maradjon:
lezuhanáskor szörnyű sebeket
ejthetne rajtam az üvegszilánk!

Aludni vágytam – s folyvást enni kellett!
(Addig sem fél az utas, míg zabái!)
Aludni vágytam – ám a két öreglány
felváltva rajtam mászott át pisilni!
Mint akit folyvást ingerel alattunk
az Óceán, e határtalan serbli:
amíg az egyik, felhőkre-kucorgó-
gyönyörűséggel csorgatott, a párja
átszellemülten és magába szálltán
ült és figyelt: telik-e már az „acskó?!”

– Tíz óra múltán: Montreal, mínusz húsz!
Gépünkhöz púpos busz ólálkodik.
Vadul túrázva gebeszkedni kezd és
pióca-szája ajtónkra tapad,
s a bágyadtan szédelgő társaságot
ötven percre szilárd talajra rakja:
lásson igazi légikikötőt!

– Havannáig már boldogan szunyáltam.
Álomként hatott a megérkezés is.
Február volt, már-már éjfél közelgett,
s ahogy kiléptem a gép ajtaján:
mint kit gőzölgő vizeslepedővel
holmi játékos kéz képen teremt,
a havas-lucskos télből ide röppent
riadt tüdőm csak kapkodott először!
„Amerika szabad földjére” lépve
szó szerint forrón köszöntött Kuba!

              „Daiquiri!” – avagy újra piálok

Hotel Capri. Tizenhét emelet.
Tetőteraszán bár, úszómedence.
Udvara: pompázó trópusi dzsungel.
Ötszáznyolcas szobája: hűtőszekrény,
és benne ketten „alkalmazkodunk”
a hőhöz.
              „Apám! Mi lehet itt nyáron!”
– nyögi szobatársam, s hőguta-űző
közös témánkká lesz a puccosok
nekivadult urizálása, témánk
az út, az Óceán, a gép hasából
elénk szédelgő izzadt csomagok;
a csokoládé-mosolyú mulatt lány
(kínai-néger-fehér keverék)
ki téregetőnk lesz e szigeten;
téma: buszunk, vécével, bársarokkal,
s a bársarokban
                            – itt megállt a szó:
a szobatárs (nevezzük Légiósnak,
bár otthon buszpilóta) egy üveg
pálinkát nyújtva kísérti a lelkem,
s én „megingathatatlan hős” vagyok!

Képek,
              képek,
                            tanúskodó fotók!
Nicsak: a sátán kerítő-tanyája!
Hemingway Papa koktélbárja, kedves
piálda-helye! Lengőajtaján
– vitt a csoport – hát én is besoroltam.
A sznobosabb puccosok spéci koktélt
szopogattak tüntető áhitattal,
(tudták-e, ki volt igazán Hemingway?)
Bár meglegyintett lágyan a rumillat:
én erős voltam törhetetlenül!

Képek, képek:
                        a hirtelen, haragvó
végtelenné korbácsolt Óceán,
amint harsogó hullám-ökleléssel
riogatja a tengerparti sétányt!
Képek, képek. Magasba törő, karcsú
hotel-csodák, a havannai égbolt
vakító tartóoszlopai! Képek,
képek: Óváros! Vén nagypapa-házak!
Hónuk alatt mankós árkádok áldott9
hűs homálya, zegzugos menedéke!
És itt egy titkon lakapott posáda!
Szerelmek okos szállodája, melybe
fillérekért betérhetsz kedveseddel,
s beriglizett szobában, tiszta ágyon
loboghattok! Nyáladzó házinénik
és kukkoló mocskos pofák: kizárva!
Nem kell utcán, húgyszagú kapualjban,
huligános parkokban rágni egymást:
őriz e szent hely, míg szeretkezel!
(Tegnap, Pesten, a ligeti tó partján,
a napsütötte pázsit közepén,
egy betintázott pár kefélni kezdett!
Vadul, pörögve gyaktak! Meztelen
seggük tükre a korzózó családok
szemét célozta, nyűtte váltakozva,
s szolid félkörben óvodáskorú
srácok szurkoltak nékik: melyikük győz?!)

– Újabb fotó: nagy, oszlopos terem,
hatalmas, széles T-asztal uralja,
kék bársonyán hetvenhétféle étek:
gyümölcsök, sajtok, sültek, szárnyasok,
levesek, halak, rákok – roskadásig!
Falánk pofák szuper-vályúja, lám-lám,
ez az a híres svédasztal! Mikor
a puccosok becsörtettek az ajtón
Professzor úr vezényletével – uccu!
hol a legnagyobb tányér?! – megrohanták
s emeletesre púpozott kajákkal
rogytak a röstellkedő asztalokhoz,
s az összezagyvált ételféleségek
kazlának, mint potyának, nekiestek!
Habzsoltak! Már rég nem ízlett, de faltak,
fordultak és faltak kigúvadt szemmel!
– Három-négy kubai nászutas-pár
– kik ajándékként kapták ezt a luxus
„mézeshetet”, s kik oly természetes
méltósággal viselkedtek a pénzes
külföldi szállóvendégek között –
szinte ijedten bámultak felénk:
„Melyik akolból szalajtották ezt a
jól öltözött, zabáló coca-kondát?!”

– Fontos fotó jön: Magyar Hivatal!
Megérkezésünk másnapján csináltam,
mikor is lelkes ajánlósorokkal
megtámogatva segítséget kértem:
ne csak svédasztal-turista szemével
láthassam ezt a népet…
                                       „Persze, persze,
kérjek akármit: ifjúság, sereg,
üzemek, falvak, milícia, bányák …
Menjek üdülni… s majd, aztán … mañána,
tán még Fidel is szóba áll velem!”

Hurrá, Havanna! Örömöm megosztom
veled! – Sétára biztatott a város.
Elkapva egy-egy gyönyörű mulatt-lány
miniszoknyában vagy bőrként feszülő
nadrágban ringó tündér-tomporát:
szememet hozzácsáklyázva az édes,
rumba-ütemre rezdülő fenékhez
utcák során át vontattam magam.
Egy-egy nagyobb vagy szebb idom – bevallom –
gyakran térített más irányba, s ha
elém simult egy még szebben riszáló:
akár vissza is fordultam nyomán.
– így vontatódtam estig összevissza,
rég nem tudtam már merre.
                                              Hirtelen
nagyon ismerős lett az utca s benne
bukásom csendes barlangja: Hemingway
Papa kocsmája … Elvégeztetett!

„Daiquiri!” – mondtam hanyagul, apánk,
hajdan-volt író-istenünk legendás
koktélja nevét, bemázolva negyven
absztinens hónap kemény tisztaságát;
megcsúfolva a leírt szót, a büszke
fogadkozást, az eskü hitelét!
Megszédültem!
                         De mi szédíthetett?
A nők, a nap, az ittlét öröme?
Piás haverok lüké gagyogása:
„Szarjankó vagy, ha meg se kóstolod
– Kubában járva –, mit ivott a Mester!”
Vagy ama bomlott agyú orvosok
lélekrohasztó receptjét követtem:
… tudós kuruzslók által ellenőrzött,
sőt: „kórházilag meghatározott
absztinens évek leteltével vígan
kortyinthat egyet a gyógyult piás!”
Ez hát a gyilkos maszlag!
                                       Én megettem!
És erre ittam azt a daiquirit!
ízlett! S hogy ott, bent, ne féljen egyedül:
(jégszilánkokat köpködve) utána
zavartam még egy koktélt!
                                          Akkor éjjel,
az ötszáznyolcas szoba hűvösében
kivégeztük a vidám Légiós
gyógyszerként dajkált két üveg barackját!

              Testvéreim, a mulattok

Panoráma a szálló ablakából.
Karib-tengeri hajnal. (Negyedik nap?)
A szobakártyán: HOTEL JAGUA.
Cienfuegos város ékessége
a vízbe futó földnyelv derekán.
A kép csücskében kikötő, előtte
fehéren izzó, kihalt strandhomok.
Hét emeletnyi mélységben, a ferdén
kúszó napsugár most érinti meg
a szállodai kék úszómedencét.
A pálmafák árnyékban állanak.
– Gyorsan készült e fotó, másnapos
gyomrom gáládul háborogni kezdett,
felkavarva a tegnapot s az éji
haverkodást a szállodai bárban:

– Lehűlt időben, zuhogó esőben
indított el e körútra Havanna.
Nem is maradt az útról képi emlék,
csupán a nyirkos pára kint, s a buszban
a Légiós, meg én, meg egy üveg rum.
Ötéves nedű pendlizett közöttünk.
Hol ő húzott, hol én, hol körbeadtuk:
többje fanyalgott, más meg jót ivott
s haverkodó mosollyal megköszönte,
bizonyítván, hogy nem mindenki puccos!
(Köztük a virgonc rádiós, aki
– hej! – belülről is látott egy posadát!)
A volán mellől mind gyakrabban intett
a kerek arcú fekete pilóta.
Társát, aki büszkén félindiánnak
vallotta magát – rumos butykosunkat
lóbálva – egy-két kortyra hátra csaltuk.
S ajagua bárjában akkor éjjel
testvérünkké lett: Oresztész, a sofőr,
Rafael, a milicista, és vélük
a csokoládé-mosolyú Yvonne.

– „Cinco hermanos”: öt testvér van együtt
a meghitt fotón, vagyis: négy, a gépet
én kattintottam el, az ötödik.
Trinidad előtt vagyunk valahol.
Túl a torkot-szorongató ebéden,
hol minden sima „turistásnak” indult:
Útmenti, tiszta, szellős étteremben
hosszú asztalnál ízes nemtudommit
fogyasztva, azt a hét unott gitárost
néztük, kik a terem végében állva
lassú spanyol tangókkal ingerelték
a gyanakvó emésztőnedveket.
Akkor Rafael intésére abba-
hagyták a számot két taktus között,
s a „Comandante Che Guevarát” kezdték
– hátam mögé kerülve – énekelni,
hogy torkomon akadt a papaya!
Tíz éve múlt, hogy megölték a Doktort,
ifjú korunk csodáját, példaképét.
A puccosok csak faltak – én zavartan
néztem vigyorgó testvéremre s tudtam:
ajándékuk e dal, e forradalmi
ballada, hisz jól ismerem a hősét,
s a tizenkét történelem-csinálót,
közöttük a géppisztolyos Camilót,
– Fidel s Ché mellett a harmadik nagy –:
Camilo Cienfuegos nevét!
(Ó, az a lelkes pantomim, a kéz, láb,
és a szem játéka, míg elmesélték,
hogy gépével a tengerbe zuhant.
Virágot dob a tengerbe azóta
– halála napján – minden kubai.
Ameddig ellátsz: pompázik a víz,
sziromszőnyegen úsznak a hajók.
Hullámzó virágkoszorú keríti
évente egyszer Kuba szigetét!)

– Szóval: egy padkán kucorog a négy
testvér: vigyázzban ül a Légiós,
Csokoládé-mosolyú ül a balján,
aztán Oresztész, végül Rafael.
Sorozat indul:
a következő
felvételről a Légiós elillant,
három színes-mosoly maradt, majd Rafael
keríti meg a kamerát s a többi
fotográfián én is ott vagyok.
Középen mindig ott a kis mulatt-lány,
én a fotókon egyre közelebb
törleszkedem az Édes Barnasághoz.
Ki tudja, aztán hány hüvelyknyi rum
csoroghatott le a többi fotóig?!

– Naplóm szerint e város: Trinidad.
Vakító fényben izzó téren állunk.
Retten vagyunk már csak, hónom alatt
a Csokoládé-mosolyú: merészen,
kaján vigyorral markolom a vállát.
Szemüvegem feltolva, borjakom
mögül kikandikál a Toledói!
Ahá! A zsebek mélyéről a fényre
keveredett a kés, ott lóg a szíjon!
Követi majd a korhely „Ki-ha-én-nem!”
a gátlásoktól szabadult kalandor!
S nem igaz már, hogy gatyám totyakos, hogy
pocakomat beszívni – jaj – alig van
szuflám, hogy 42 éves vagyok, hogy
szelek kínoznak s lumbágó is olykor,
s hogy fejem búbján kopasz folt virít!
E képen már az Ellenállhatatlan,
Győzelmes Férfi szorítja magához
a kis mulatt-lányt, aki még nevetve
néz a lencsébe s hozzám is hajol!
Karom alatt biztatóan világít
sötét bőrén a hófehér trikó!

              Tisztán nyelem az égető italt

Alkonyati kép: pálmalevél-kucsmás
kunyhók ölelte napozóterasz.
Középen ott a kék medence, álmos
vizében még halványan tükröződik
a pálmatetős bár.
                            Ez Santa Clara
határában egy indiánfalut
utánzó motel. (Ha nem csal a naplóm,
mit józan fejjel mind tamáskodóbban
böngészek: egyre nagyképűbb a hangja,
s hogy legénykedik! Idézem: „Mulatt
testvéreimmel oltárit piálunk
éjjel a luxus-kunyhóban. Velünk
trécsel a szép Fekete Hercegnő is,
s hohó! ahogy elnézem, egyre jobban
komái engem a kis csaj! Istenemre,
Varaderóban elkapom!”
                                       Imigyen
hőzöng a rumtól felajzott golyóstoll.)
– Annyi igaz, hogy motelben aludtunk
Az is való, hogy tényleg összejöttünk
a huszonhármas kunyhóban piálni.
Emlékszem: hosszú, nagy beszélgetésbe
mélyedtünk akkor, ott, az öt barát.
A Légiós tíz angol, a mulatt-lány
huszonvalahány magyar szava, szótár,
sebtiben skicceit magyarázó ábrák
segítették a testvéri megértést.
Kik vagyunk mi? Ok kik? S hogy Rafael
forradalmárként volt a Sierrában,
ismerte Chet… s hogy aztán nékem adta
Sierra óta őrzött kis bicsakját –
barátságunkat megpecsételendő:
rájuk tukmáltam fél bőröndömet!

Másnapi kép: „A bamba délelőtt.”
A kunyhó előtt ülök nádfotelben.
Naplóm fogom, fehérlő, meztelen
felsőtestemet szinte fanyalogva
pörköli körbe a karibi nap.
Fejem felett az ágon egy piros pötty,
igen, emlékszem: egy diónyi, apró
madárka volt az! Nevét is közölte
velünk a mindentudó Rafael.
Én bölcs pofával nézek rá, miközben
alig várom, hogy otthagyjon s mehessek
(mint addig is húsz percenként) a bárba,
ahol a mixer szinte szánakozva
tolja elém a rumoskupicát,
s mondja magában: „Ez a talpig-sápadt
bolond vagy beteg, hisz a csodatevő,
férfiasító koktélok helyett, ez
tisztán nyeli az égető italt!”

„Pajaro” volt az utolsó bejegyzés
és megszakadt a napló hét napig!
Hogy merre jártunk, mi mindent csináltunk:
emlékét sűrű rum-pára borítja.
– Másnap mehettünk tovább, Guamába:
egy filmtekercsnyi randa krokodilus
(vagy szebben: kajmán) képe bizonyít.
Hízott dögök hevernek tömegével
fotóimon, az őrület csak az:
harminc felvétel ugyanazt mutatja,
semmit vagy alig változik a kép!
Vagy mégis?
                     Itt van egy királyi kajmán!
Feje a vízből kiemelkedik.
Pofájából egy nagy hal kandikál ki.
Szeme lustán lehunyva, tán zabálás
közben álomba szenderült, a képről
szinte hallom a horkolást (ha tudnak
„lóbőrt húzni” a kajmánok), fölötte
Oresztész ágál: hosszú deszkaszállal
böki a dögöt, ám az rá se ránt!
– Új tekercs indul: egy hajón vagyunk.
Úszunk tova valami lagúnában.
Ki tudja már, hogy hová és miért?
Előttem ül az Édes Barnaság,
visszafordulva rámnéz és nevet!
És ettől kezdve unhatatlanul
csak O van minden képen egyedül;
a Csokoládé-mosolyú: nevetve,
morcosán, frissen, ülve, állva, buszban,
gugás pálmák alatt feszítve vagy virágzó,
lángoló bokor előtt, s étteremben;
menet közben vagy karótnyelt modellként;
fövenyes parton (háttérben a tenger) –
orrvérzésig csak Ő … s egy alkalommal
(a látszat miatt?) melléje kerül
a mélynövésű, ám csudára formás,
csöcsös-faros kis túravezetőnk.

              Donjani a „Kalózbarlangban”

Nemes rumoktól elhomályosult
emlékezetem kép-mankókra dőlve,
tétován járva, bicegve igyekszik
visszatérni a volt milliomosok
csoda-plázsára: szép Varaderóba,
(hisz akkor is megérkeztünk!)
                                                 A baj,
hogy a „mankók”, a képek is berúgtak
nemegyszer s barbár módon összevissza
dőlnek, vagy kettévágnak, lefejeznek;
hol kéz marad le, hol meg láb hiányzik,
a pálmafák vízszintesen susognak,
és az imádott Óceán is csálé:
a partot „srégen” mossák a habok!

– Az eltűnt hét nap „főfoglalkozása”,
jellegzetes pillanat: (míg az úri
társaság a tengerben feredőzik
s gyanútlanul kifekszik aszalódni,
hogy aztán zsebkendőnyi darabokban
potyogjon lázas testükről a bőr) –
a tengerparti pálmaleveles
piálda előtt hárman álldogálnak.
Sört nyakai épp a Légiós, a vállán
Rafael keze, Rafaelt Oresztész
karolja át s jobbjában két üveg
jelzi, hogy csak egy fotós-pillanatra
tépődtem ki e testvéri karéjból,
mely délutánként még nagyobb karéj
központja volt.
                         Szabadnapos pilóták
s szellőzködő helybéliek között
befogadottként átvettük a tempót:
– mondják – hadarva, kacagva, vitázva
gesztikuláltunk, mint barátaink.
Miről beszéltünk? Nem tudom, s hogyan
értettem őket s ők miképpen engem?
Nem tudom, nem, nem! Ám azt ma is érzem:
olyan meghitt, testvéri társaságban
nem voltam addig – és azóta sem.

– Halászhajó.
                     Hátsó fedélzetét
körülfogja az Óceán. Középen
kormánykerék, mögötte fülig érő
szájjal egy ében arc kacsint a gépbe.
Halász-szafári részese csoportunk.
Több, küzdelemre félként magyar úr
damiltekercsről lógó horgot áztat;
nagyképűsködve kémlelik a távolt:
nem jön-e cápa? jön-e Santiago
óriási mariinja – viadalra,
izomtépő csatára készülődnek.
(Látták Az öreg halász és a lenger-t)
„Az lesz ebédre, amit kihalásznak!”
– ingerkedik velük egy kubai.
De sajna, nem jön semmi, nincs fogásuk.
Nekem viszont van! Cipzáras iszákom
mélyéről előhalászom a bütyköst:
a kormányosnak nyújtom, s hogy szabódik:
„Hermano – mondom – gurgulázz, haver!”
S hogy ő ivott: ivott a bárka többi
legénye is, meglepetten, szabódva.
Én lettem ott a legkülönb halász:
kedvem keresték (most meg én szabódtam).
Végre egy nemzet, ahol nem potyáznak!
Nem várják el, hogy szíves légy velük!
Ha adsz: tukmálnod kell, s hogy elfogadták:
a viszonzásig nincs nyugtuk.
                                              Zsebem
hamarosan csigákkal, csipke-finom
korallszirmokkal telt meg. Hadonászva
erőltették rám hálájuk jelét.

– Baljóslatú kép: egy korallsziget
partján hatalmas, göcsörtös hurokká
fonódott kopasz fa, növényi csontváz!
Háttérben két pad, előttük fogantyús,
kormos fekete vashordó: a tűzhely!
Ezen főztük a halat. Végül is
fogtak egyet a kubai halászok:
feldarabolva alig fért az üstben.
Míg főtt a finom ebéd: erre-arra
bóklásztunk a névtelen szigeten,
rajta nem volt más, csak egy pálmaerdő.
Mozgott a föld a pálmafák alatt:
partraszállásunk kis remeterákok
boldog édenét zavarhatta meg.
Számlálhatatlan sokaságuk mászott,
menekült el előlünk – míg a bátrabb
rákok a cifra csiga-bunkerekbe
húzódva várták, mi következik?

Hej, névtelen szigetke! Szégyenem
alapozója!
              Fölséges ebéd
után – véletlenül – a kormos üstöt
az egyik padra ültették, kihűlni,
aztán a padot én foglaltam el,
az ülepemet pedig két koromfolt!
És nem szóltak! Talán nem vette észre
a vissza-úton senki, hisz csücsültem.
Elnehezült a láb, kókadt a fej.
A szállásról sem mozdultam ki estig.
Erőt gyűjtve a régvárt hajcihőhöz,
a napsütötte teraszon dögöltem.
Akkor láttam a pókot! Képzelet
vagy valóság volt a tenyérnyi féreg?
(Gyerekkorom szörnyű emléke: egyszer
tökön-csípett egy pók, hogy fejnyire
dagadt a kedves testrész: két napig
prizniceztük, míg lassan visszanyerte
koromhoz illő méretét!)
                                       Valós
emlék lehet a pók, hisz túl erősen
látom ma is: a toledói bicskát
kaptam elő, s a felnyársalt, vonagló
szőrös fertelmet a luxus-budi
magarája tökítette el!

– Kép-mankóim elfogytak. Elbicegtek!
Bukásom végső pillanatait
csak napok múltán, sejtelmes vigyorba
bugyolálva idézték egyesek.

A „Kalózbarlang” nevű mulatóba
mentünk az este. Én a másnapos
(valójában: hetednapos) derűmmel
hittem: ma éjjel enyém lesz a lány!
Ó, ti, szeszektől felhergelt-szívű,
felhőkben járó-lebegő piások!
Képzelj el engem, fáradt Olvasó!
Képzelj el engem: dundi Donjanit,
a kopaszodó szívtipró világfit!
Dzsungel-nadrágom löttyedt ülepén
angyalszárny-forma koromfolt sötétlik,
vasas-trikóm a nadrágból kilóg!
Mikor agyunkba dübörgött a rumba:
én ingadozva, sokat sejtető
vigyorral hajlok meg a Csokoládé-
mosolyú előtt, így motyogva:
                                              „Drágám!
Ez a kettőnk karibi éjszakája!
Nosza, járjunk egy násztáncot, húsom!”

Arra emlékszem csak: az ijedt undor
fintorára! Azt nem felejtem el!
Két órát várt a társaság a buszban,
dühömben úgy elvesztem: Rafael
talált reám:
                     dübörgő conga-dob
bőrét pofoztam vadul rángatózva,
amíg körültem vidám társaság
díjazta azt a kerge-bamba ritmust!

              Meghalni vagy meggyógyulni?

Sohase jöjjön vissza az a hajnal!
Az a rettentő ébredés, a mázsás
légkalapács a levegő után
kapkodó, rémült mellkason! A végső
erejét rágó test fékezhetetlen
vad remegése! Halálfélelem!
(Akár azon a régi hajnalon:
a kényszerzubbony-denevér, mikor
karmába kapva rács mögé röpített,
hogy embertelen tortúrák sorával
megutáltassa velem is a szeszt!)
– Hát visszaestem, én, a nagypofájú?!
Kibírhatatlan lelkifurdalás
marcingolta a gyomrom, míg kimentem,
kitántorogtam, másztam, hogy szemen-
köphessem ocsmány-magam a tükörben.
Gyönge reménnyel fogtam a borotvát:
(Ó, régi próba: hátha szót fogad!)
ám reszkető kezemnek hasztalan
akartam megálljt parancsolni: véres
nyomán egyszerre minden rám szakadt!

Hogy rongy vagyok! Hogy gyönge szar vagyok!
Hogy állhatatlan nulla, lelki toprongy!
– Hogy mehetek így Havannába vissza?
Hogy mehetek, én, szószegő, haza?
Mit szólnak majd a gyanakvók sunyi
vizslatásától riadt volt piások,
a gyógyultak, kik bíztak az erőmben,
hisz titkomat szét mertem kiabálni?!
Jaj! Vége! Semmi értelme tovább!

De hol az eszköz magam hazavágni?
Borotvapenge tán? (Sűrűi a pára …
tagióz a hőség… és a kád vizében …)
De nem, de nem: sokáig tartana!
Vagy itt e frottír öv! Elbírna. Biztos!
S ha zajjal jár? Levágnak!
                                          Túl az ajtón
harákolva ébred a Légiós.
Közönyt színlelve kisétálni!: „Rögtön
jövök, csak egyet pancsolok!” – s vadul
nekimenni a tengernek, amíg
bírja lerobbant izmom: hirtelen
pofáncsap majd egy sós hullám s nyelek,
s aztán hörögve megadom magam!…
Ki tudja meg, hogy szándékos halállal
végeztem? Elnyel majd az Óceán.
(Költők halála – Vietnamban: Váci,
Kubában: én!)
                     Már szinte könnyesen
indultam volna végezni magammal,
de rám nyitott a Légiós! Kaján,
cinkos vigyora észretérített!
Meghalni? Én? Ezeknek? Nagy büdös frászt!
S a felém nyújtott rumosüveget
elhessentve példátlan, lehetetlen
feltámadáshoz kezdtem!
                                       Gyógyszerem,
(a légiútra szánt, de mennyiségre:
elefántcsordát ledöntő-adag)
Andaxinomat kézhez készítettem.
Melléje (potya!) két kancsó narancslét,
kannányi forralt vizet – s ami paplan,
takaró volt ott: mind dikómra szállt.
(Kint már vibrált a hőség.)
                                          Meztelen
valómmal e kemence-dunsztba bújtam:
gyógyulttá főni, nedveim cserélni,
magamat újjávarázsolni bármi-
áron! Mindegy, ha szétvet a guta!
Elolvadok, vagy csontig aszalódom!
„Háromóránként két szem nyugtató!
Háromóránként… s akkor nagyot inni!”
– szuggeráltam magam, hogy el ne vétsem
az általam kiötlött kába gyógymód
varázsszavait.
                     S megindult a testem!
Verejték erek nőttek patakokká!
És szétfolytam, szeszszagú tócsa voltam!
Éreztem: málik csontomról a hús!
Hullámzó ködbe merültem, lebegtem,
minden-mindegy-feketeségbe hulltam.
E drága-drága bambaságot olykor
rémült dübörgő szívem tépte szét:
„Háromóránként két szem … s inni, inni!”
– Fogyott a gyógyszer, fogyott a narancslé.
Pórusokon át párolgott a méreg.
Lecsendesült a lelkiismeret.
– Gyógyulni! Jaj, meggyógyulni! Csak egyszer
pusztuljon ki a véremből a szesz!
Hogy győzhessek a mocskos banditákon,
kik tollasodva a hozzám hasonlók
esettségéből gyűjtenek vagyont!
Győzni a rohadt pofákon, akik
elsorvadnának, ha nem lehetnének
valamelyik gittegylet-bizottságban
szószaporító elnökök-tagok,
ahol is – jó pénzért – érdekedben
„harcolnak”, „sírnak”, „zokognak”, hiszen
tudják, hogy posztjuk s a magas bizottság
örökkévaló, mint az alkohol,
örökkévaló, mert hitük szerint:
úgysem tudod legyőzni önmagad!

Egy nap s egy éjjel birkóztam magammal.
Reggelre kelve tudtam: van remény!
Gyenge (de győztes) inakkal a partra
siettem és megmártóztam a tenger
magzatvizében és újjászületve
megmutattam magam a felkelő
kubai napnak:
                     „Nézzed csak, Öreg!
Itt van egy fáradt, rozoga legény:
másodjára is kimászott a szarból!
Kinek dumálhat már ügyeske orvos,
hülye haver, hogy egy pohár nem árt!
Ha újra szesszel kívánsz csókolózni:
kupica helyett bölcsebb, hogyha mindjárt
egy dézsa rumba fullasztod magad!
így hirtelen, amúgy hosszabb a vég!
– Bámuld meg, Öreg! Bámuld meg e gőgös
rozogát, aki rájött a titokra,
hogy orvos nélkül is van gyógyulás!
Ha egy szemernyi akaraterő
szunnyad még benned, nincs elveszve semmi!
Akkor minden kuruzsló és bizottság,
minden érted nyávogó szervezet
ELLENÉRE IS MEGGYÓGYULSZ! Meg ám!”

Reggeli címén óriás-adag
nyers ananásszal zártam le a kúrát,
s nagy esküvel (olvasóm, megbocsáss!):
nekifutásból kinyalom a seggét
annak, ki engem még piálni lát!

              Hazafelé, újra józanon

Baljós jelekkel fogadott Havanna.
Forró szelek, bőgő orkán-bikák
száguldoztak, öklelőztek a parti
utcák során át. Lökték, taszigálták
a kapaszkodó gyalogost. Merészen
megtiporták a tengert s trombitálva
szöktek a város belseje felé.
– Vacsorázunk. Tekintélyes, kerek
asztalok körül ülve, az Habana
Libre, a szuper-luxus szálloda
valahányadik szintjén. Velem esznek
– unszolásomra – a mulattok is.
A két legény, aggódva, némi csendes
elismeréssel, testvéri tanúim,
hogy roncsaimból hogy éledtem újjá,
s hívebb barátok ezután. Csak a
Csokoládé-mosolyú les csalódott
s most is ijedt szemmel…
                                          Egyszerre a
kör-asztalunknál ülő puccosok
közül valaki megnyilatkozik.
Egy belvárosi hajadon, egy smukkos,
elkényeztetett ragyás bányarém
szemét forgatva, fintorogva nézi
asztalunknál a két fekete fickót:
„Mi bárhol jártunk eddig a világban,
a sofőrök mindig a szuterénben
fogyasztották el estebédjüket!”
– finomkodik, míg kasztja tagjai
(megint svédasztal: annyit szedsz, amit bírsz!)
bólogatnak, miközben fuldokolva,
lila fejjel kétpofára zabáinak.
A szike-éles vörös Toledóit
nehezen tudtam visszatartani…

Baljós jelek! Fuss tőlem, babona!

– Íme, szobánk e forró éjszakában.
Nyíló üvegfal, távolban a tenger.
Szép szobabelső, finom kényelem.
De … nézd csak! ott… úristen! elvonási
tünetek törtek rám? Delíriumba
zuhantam újra? Egy szörnyű bogár,
vagy tíz centis, fürge, fekete féreg,
mint lázálom, mint mini-rinocérosz
ügetett át a luxus-kégli drága,
patikatiszta szőnyegén!
                                       Alig
tudtuk komámmal agyonverni! (Másnap
tisztázódott, hogy ez volt az a híres
„cucaracha”, a házias, szelíd
– ám szívbajt hozó – órjás svábbogár!)

Baljós jelek! Fuss már el, babona!

És lön:
           hogy ügyem nem intézte senki!
Hogy eltűntek az illetékesek!
Hogy otthon ültem telefonra várva,
amíg a várost járta a csoport!
Korhelykedésem híre megelőzött?
Miért ne lenne spicli a magyar
külföldön is? De nem, nem, üss a szádra!
Nem lehet más, trópusi lustaság:
manana, holnap, ráérünk, manana,
süt a nap, szépen érik a banán,
hűsítve ring a hintaszék!
                                       A költő
hasfájását meg egye a fene!
Ha már a haza sajnálta rá a pénzt
s nem delegátusként küldte ki felkent
és dédelgetett fanyalgóival:
töltse futkosva-várakozva azt a
három napot… aztán meg elrepül!

                            *

New York felett tálalták az ebédet.
A montreali reptéren – csoda! –
de nem lépett le senki.
                                   Tébolyult
viharzóna karolta át a gépet
épp az óceán közepe felett.
Táncolt a vidám bombázó: sivítva
nagyot zuhant, majd erre-arra lengett,
ugrálva-nyögve kereste a zóna
szelíd határát.
                     Volt, ki zokogott,
többen jajongva imádkoztak.
                                              Én meg
– ronda, kaján, duplán-feltámadott –
gyógyult öreglegény, csak néztem őket.
Talán nevettem is. Piszkált az ördög?
A gondolat, hogy mindez: ráadás?
Aki már kétszer tört ki önkezével
ácsolt s lezárt koporsójából: annak
bölcsebb halál való és hosszú élet,
vagyis: szerencsés leszállás.
                                              Hiszen
kincset viszek: a mulattok bizalmát,
s Kuba szépségét, s ha a Hivatal
közönyéből nem tudok róla többet,
mint ami utam során rám ragadt;
de önmagamat benne megtaláltam,
viszem haza szédítő titkomat:
magamban az erős embert, aki
egyszál magában megküzdött a Rémmel!

Ebben a puhány, nyafogó világban
le tudta győzni végül önmagát!

(1984. november)