Simor András

Pályám bére

VALLOMÁS

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Simor András

„… ekkor már elég pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni, és a támadások nem zavartak meg. Rögzíteni próbáltam egy olyan baloldali értel­mi­ségi életérzését, aki az őt körülvevő hazai világ antifejlődésével (így neveztem ma­gam­ban akkoriban a szo­cialista irányult­ságot fel­szá­mo­ló folya­matot) szem­ben áll, re­ménykedve figyel a Harmadik Világ, Kína, Kuba, Vietnam har­caira, és nem hajlandó lemondani arról a meg­győ­ző­dés­ről, hogy az emberi fejlő­dés­nek nem a kapitalizmus a csúcs­pontja, Ady sza­vá­val: »a kapitalista civilizáció nem a non-plus-ultra…« Amit ez­után írtam, azt egyre nehe­zebb lett »közéleti köl­té­szet-címszó alatt le­saj­nálni, vagy politikai cím­kék­kel (kispolgáriság, anar­chizmus, balosság) elutasítani.”

Könyvem címét Arany János Epilógusából kölcsönzőm. A megölt kentaur vére a mitológiában halálba űzte Héraklészt, erre utal Arany, akit haláláig égetett pályájának bére.

Pályám bére Nessus-ing számomra is.

Ez az írás arról az időszakról szól, amelyet ma Kádár-rendszer­nek, kulturális politikáját emlegetve pedig Aczél-korszaknak szokás nevezni. Nem emlék, inkább vitairat. Megpróbálom hitelesen felvil­lantani azt, amit átéltem. A hitelesség érde­kében emlékeimet a kora­beli sajtó irodalmi dokumentumaival össze­vetettem, vagyis saját magamat is ellenőrizve Írtam meg ezt a végső soron szubjektív val­lomást.

1.

Első versem Az utcán címmel 1957 júniusában, érettségi vizsgám előtt jelent meg az Élet és Irodalomban. Tizenkilenc éves voltam. Be­vittem verseimet, gépelve és kézírással, a versrovat vezetőjéhez, Nádass Józsefhez. „Csak tovább az ilyen nagybetűs versekkel” – mondta később egy öregember, akiről akkor még nem tudtam, hogy ő Bölöni György, Ady barátja, a lap főszerkesztője.

Negyedik gimnazistaként tagja lettem egy úgynevezett „író-kör”-nek, amelyet Tímár György vezetett. Voltak ott valódi írók, kezdő fiatalok és furcsa dilettánsok. Emlékszem egy borszagú, rongyos öregre, aki magát „éjszakai járványának nevezte egy szonettben, amelyben a járvány-szóra a járdán rímelt. De ez a furcsa „író-kör” is hozzátartozott az induláshoz, ott hallottam először Federico García Lorca nevét, és megpróbáltam nyersfordítás alapján mű­fordítani egyik szonettjét. Akkoriban vettem meg egy antikvárium­ban Nicolás Guillén verseskönyvét, a Keserű cukornádat Gáspár Endre zseniális fordításában. García Lorca és Nicolás Guillén hatá­sára – nem kis szerepe volt ebben a spanyolos András Lászlónak – cseréltem fel a törté­ne­lem szakot az egyetemen a spanyol szakra. Mindez egész életemet meg­ha­tá­roz­ta, noha akkor erről sejtelmem se volt.

Megjelent néhány versem az Élet és Irodalomban, a Kortársban, és második legfiatalabbként – a legfiatalabb Nyerges András volt – let­tem tagja az 1958 decemberében kiadott nevezetes vers­gyűjte­mény­nek, a Tűz-tánc nak.

A Tűz-tánc voltaképpen válaszként látott napvilágot egy 1957 ele­jén publikált antológiára, amely tizenöt fiatal költő százöt versét tartalmazta. A válasz lényegét Imre Katalin a Tűz-tánc előszavában így fogalmazta meg: „E kötet költői verseikkel a valóság átalakításá­ban akarnak részt vállalni. A valóság átala­kítá­sának kérdéseit pedig a munkásosztály szemszögéből nézik, annak érdekeivel vállal­nak közösséget. És ez korszerűségük legfőbb vonása. A szocializmus to­vábbi előre­törésének segítésében látják tehát a vajúdó világ problé­máinak egyetlen megoldását.”

A kulturális kormányzat korántsem lelkesedett a Tűz-tánc meg­jelené­sekor az antológiáért, noha utólag Kádár János az év legfon­tosabb könyvének nevezte. Inkább berzenkedett ellene, ezt jelzi Darvas József író­szövet­ségi beszéde is, amely a gyűjteményt „kissé túlértékelt”-nek minősítette.

A Tűz-tánc költői egyéni alkatuknak megfelelően más-más mó­don, de lírailag átélten egy korszerű szocializmuskép felvázolásával feleltek 1956 után a kor kihívására. Bóka László éppen ezt tartotta a gyűjtemény legfőbb újdonságának, és az antológiát az Aurorához és a Holnaphoz hasonlította. Tegyük még hozzá azt is, hogy a Tűz-tánc expresszionisztikus-avantgárd hangvétele is újdonság volt, éles szembefordulás a realisztikus stíluskonvenciókkal. József Attila, Maja­kovszkij, Brecht, García Lorca együtt hatottak a Tűz-tánc fiatal­jaira. Ez ma már irodalomtörténet. Az Új Magyar Irodalmi Lexi­kon írja: „A Tűz-tánc avantgárd stíluselemeivel és forra­dal­mi­sá­gával a le­járatott szocialista költészet megújítására tett kísérletet.”

A kötet meghatározó költői Garai Gábor, Györe Imre, Hárs György, Ladányi Mihály és Váci Mihály voltak. Közülük Garai, Györe és Ladányi verseiben már kimutathatóan ott munkált az ötvenes évek közepétől számít­ható új korszak alap­kérdéseinek lírai érzékelése. A „ki kit győz le” konflik­tusáról van szó, arról, hogy a kétarcú korszak alakulása szocialista vagy a kapitalista restaurációt, illetve annak feltételeit megteremtő irányultságú lesz-e.

Természetesen a kérdés nem ideológiai felismerésként jelentke­zett. Garai Gábor Tűz-táncának döbbenetében elősejtelemként élt az új költői látás­mód, mely egyúttal a szocialista törekvésű avantgárd végleges szakítását jelentette az előző időszak sematizmusával, a bo­tor lelkesedés leegyszerűsítő énekeivel, ám, Garai későbbi, emlékező versét idézve: „nem vállalta a dezertáns remény­telenséget sem.” So­kat mond az is, hogy Garai versét, miként 1965 novem­berében tett nyilat­koza­tá­ban rögzíti, a szerkesztőségek „sorozatosan vissz­autasí­tották”, és számára is teljesen várat­lanul jelent meg 1958 tavaszán az Élet és Irodalomban.

A Tűz-tánc legmesszibbre mutató verse Györe Imre Menete. Ez költemény – amelyben az élők helyett a megtöretettek serege indul útnak, hogy áttörjék a falakat, a leszakított lábujjak, a szét­vag­dosott bokák mennek, a porrá zúzott gerincek állnak össze, koponyák mennek, félelmes fegyverrel, az ésszel, és amely­ben az élők elle­neiknek emelnek falakat, és megint csak a megtöretettek sere­gében lehet bízni – olyan látomás, amely a későbbi restaurációs antifejlődés költői feldolgozásait előlegzi.

Györével, Ladányival baráti kapcsolatba kerültem, Garaival messziről kedvel­tük egymást, Váci Mihállyal viszont rossz viszonyban voltam, s ezt udvarias köszö­nésünk leplezte, egymással soha nem beszélgettünk.

Költői pályámon meghatározó jelentősége Imre Katalinnak volt. Önként vállalt halála után írtuk le róla az Ezredvégben, hogy ő volt a Tűz-tánc-nemzedék szellemi központja, kovásza.

Amikor megismerkedtünk, az Élet és Irodalom kritikai rovatát irá­nyította.

Senki mást nem ismertem, aki olyan pontosan felmérte volna egy fiatal író tehetségében rejlő lehetőségeket, ahogy ő. Tudott segítő módon kritizálni és hitelesen dicsérni. Kivételes mértékben volt lényeglátó. Sokáig azt hittem, hogy lényét saját, egyébként kitűnő tanulmányaiból nehéz felidézni, mert ha valaki, ő akkor igazán élő formájában létezett elsődlegesen, és legfőbb műfaja a beszélgetés volt. Ez igaz ugyan, ám 1958–59-es írásait olvasva mintha megint hallanám az ővele eltűnt, megismételhetetlen mondatokat.

József Attila halálának huszadik évfordulóján cikke jelenik meg az Élet és Irodalomban. így kezdődik: „A szónak, a formának, a mes­terség boszorkányos ismeretének is olyan tudója volt, hogy nem múlta felül senki, a Parnasszus csúcsain elefántcsonttornyokba temetkező poeta-doctusok közül sem.” Ám mégsem a virtuóz vers­technika jut eszébe róla, hanem az, hogy „a forradalom fillére, a kés­nél élesebb toll, a világra forduló méreg akart lenni, műszer, a mun­kásosztály ügyéért dolgozó szerszám”.

„Két szót asszociál bennem azonnal puszta nevének kiejtése: okosság és tisztesség”, és azzal folytatja, hogy József Attila költészete „a dialektikus materialista szemléleti módszernek állandó jelenléte, versben való meg­nyilvá­nulása, ha tájról, ha szerelemről, ha a tárgyi világ bármely mozzanatáról, az én bármilyen élet-érzéséről énekel a költő”.

„Ez hozza létre benne a munkás és a művész olyan ötvözetét, aminek tán a világirodalomban sincs párja: »S bár hűvös, örökké­való – dolgok közt muszáj őgyelegnem, – a palánkok közt szár­nyaló – munkát nem szabad elfelednem.« Erről a négy sorról pél­dául külön tanulmányt lehetne írni.”

A külön tanulmányt nem írta meg, keveset írt, igazi szenvedéllyel a megszületendő művek érdekelték, az új, szocialista irodalom. Irt egy tömörségében példás cikket Bajzáról Akinek szívében van nagy­sága címmel. Ebből idézem: „Harca tehát mégis csak az újért folyt, azért pörölt, azért vívott, azért állt pártot egész életében, teljes mel­lel, megalkuvást nem ismerve.”

Ez illik őrá is: nagysága eszében, szívében és nem mindennapi bá­torságában volt. A kellemetlen dolgok kendőzetlen kimondását vál­lalta. Gábor Andorról szóló írását például így kezdi: „Ha most hir­telen valaki beleülne Karinthy Frigyes ismert igazmondó Bűvös székébe, nagyon sokat mondhatna el arról, miért, mi okból nem tudott itt soha, de soha igazán »szalonképessé« válni Gábor Andor – a magyar és szocialista Heine – prózája és dala?!”

S így folytatja: „Rengeteg idézettel lehetne kapásból is igazolni mindazt, ami Gábor Andorban kényelmetlen. Kényelmetlen, mint a nagyon erős, méregerős orvosság.”

Ő is ilyen nagyon erős, méregerős orvosság volt. Kényelmetlen dolgokat mondott. Goda Gáborra, Gábor Andorra és Nagy Lajosra utalva például ezt: „Ezek az írók nem férnek bele a nép-nemzeti iro­dalom leszűkített és elvarázsolt értel­me­zésébe, amely az intellektuá­lis igényű, európai látókörű, városi bölcsőjű irodalmat mint idegent szívesen kirekeszti a magyar irodalomból.”

1957-ben Brecht-lázban élt Európa. Ekkor tört be Brecht a hazai köztudatba is. Emlékszem aKurázsi mama és gyermekei Madách Színház-beli bemuta­tójára, ahol Brecht műve Nemes Nagy Ágnes fordí­tásában, Kis Manyi fő­szerep­lésével került színre. Nem aratott iga­zán sikert. „Itt, ahol a Kurázsi mama meg­bukott, / művészetet fo­gunk csinálni” – írtam akkor, túlozva, mert bukásról azért nem volt szó, egy azóta elveszett versemben.

Imre Katalin A nagy megalkuvás krónikája címmel írt a bemuta­tóról. „Mit tud meg a közönség ebből a tizenkét jelenetből? Meg­tudja, hogy a háborúkat a had­vezérek, a gazdagok, a papok – hang­zatos jelszavak mögé bújtatva az igazi célt – haszon­ért, haszonlesés­ből vezetik, és hogy a kispolgár ebből a haszonból részesedni akar, és azt hiszi, tud is. Megtudják, hogy a kispolgári önzés köz- és önve­szélyes erő, amelyik saját vélt érdekében minden szörnyűséggel, el­nyomással, gyalázattal és a borzalmak borzalmával, a háborúval is megalkuszik, de ez a megalkuvás nem segít rajta. Ellen­kezőleg, teljes pusztulásba ragadja. Megtudják, hogy egyedül az önzetlen és tiszta elszántság és áldozatkészség, amely túllép a pénzéhségen, a hatal­mon, a tulaj­donosi szűklátókörűségen és az önféltés minden ördö­gén, és igazságos háború­ságot vállal és visel a háborúval és a kizsák­mányolással a világra szakadó torz iszo­nyat ellen, hogy egyedül ez az erő tud győzedelmeskedni, előretörni a jobb felé. Azt is meg­tudja a közönség, hogy ez az erő a legeslegelnyomottabbakból, a leg­kihasz­nál­tabbak­ból csírázik ki, ha felismerik teendőjüket.”

Ezt követi a tömörségében példás elemzés. Brecht azért tudja megértetni mindezt a közönséggel, mert „Kurázsi mamát, a markotányosnőt teszi a háborús képek központi hősévé”, aki úgy gon­dolja: „Csak egy csöpp előrelátás kell, kis józan ész, semmi bolond­ság, és jó boltot csinálhat.” Ezután meghal egyik fia, mert túl soká alkuszik a fiú életének váltságdíján, és mire mégis megadná a kívánt összeget, már késő. Aztán meghal katonafia, akit hősként ünnepel­nek, „de egyszer csak szerencsét­lenségére abban a pillanatban követ el egy hőstettet, amikor úgy látszik, vége a háborúnak. És ekkor kivégzik ugyanazért, amiért előbb kitüntették.” Ilyen bevezető után összegzi a brechti megoldás lényegét: „A néma Kata fellázad és fel­magasztosul. Ő, a legnyomorultabb, leleplezi a városra orvul törő ellenséget. Amit senki sem mer megtenni, ő megteszi. Elhallgathatatlan dobveréssel felriasztja az alvó lakosságot. Ő meghal, de harcba hívta őket. És itt a darab vége, megoldása, a krónika min­den nézőt szíve gyökeréig megrendítő tanulsága. A néma Kata felülemelkedett élete és köre nyomorúságán, léte értelmet nyert, és halá­lával diadalmaskodott.”

Olvasom a cikk befejezését. Mintha ismét egy presszóban ülnénk és a hangját hallanám, mondatai annyira jelenvalóak, aktuálisak: „Brecht ebben a zseniális művében mintha Marx egyik megállapí­tását valósítaná meg, maradéktalanul »meg kell tanítani a népet arra, hogy önmagától rettenjen vissza, hogy ezzel bátorságot adjunk neki«. Bátorságot, hogy szembenézzen a saját hibáival és gyöngéivel, bátor­ságot, hogy világos pillantással felismerje az osztályharcos va­lóságot és benne saját helyét és szerepét.”

Imre Katalin a kapitalista restauráció lehetőségét megteremtő vi­szonyok ellen végső soron politikai harcot folytatott. A szocialista lehetőséget legérzékelhetőbben néhány író védelmezte, a restaurációs veszéllyel való szembefordulás leginkább irodalmi művekben jelentkezett. Ennek a baloldali írónemzedéknek volt összetartó köz­pontja. Bámulatos politikai éleslátással rendelkezett. Miliők Évá­tól tudom, hogy 1956-ban, amikor Walter Ulbricht elsőként hozta nyilvánosságra Hruscsov XX. kongresszuson tartott beszédét, azt mondta: „Furfangos öreg »Zuboly«, eminenst játszik, hogy továbbra is azt csinálhassa, amit ő akar!” Honnan tudta ezt, amikor konkrét tényeket nem ismerhetett?

Sahra Wagenknecht írja 1994-ben Honecker és az NDK című cik­kében: „Erich Honecker a német kommunistáknak ahhoz a cso­portjához tartozott, amely Walter Ulbrichttal az élen, a Nyugat állandó ellenségeskedése közepette és a Kelet viszont­szeretete nél­kül, a szó legszorosabb értelmében a semmiből építette fel az új német államot. 1961 augusztusában ő irányította a határ megerő­sítését, amely véget vetett az ellenséges szomszédok terhes beavatko­zásának. Ez a védekező lépés régóta esedékes volt; nélküle Ulbricht reformprogramja keresztülvihetetlen lett volna, és soha­sem kerül sor arra az egyedülálló fellendülésre, amelyet az NDK-szocializmus a hatva­nas években megélt. A hatvanas évek NDK-modellje egyfajta egyen­súly­politikán, az erők kiegyenlítésén nyugodott, és ezért elő­feltétele volt a társadalmi stabilitásnak. Ulbricht megszilárdította a gazdasági elit befolyását, gazdasági téren korlá­tozta és a politikai­ideológiai vezető szerepre koncentrálta az apparátus illeté­kes­ségét, működni engedte a magán- és félmagán kis- és középüzemek széles szektorát; az államnak az volt a dolga, hogy közvetítsen, és ezeket a különféle, sokszorosan egymás ellen ható érdekeket a szocializ­must szolgáló egyensúlyba hozza. Ez a bonyolult struktúra bizto­sította, hogy a társadalmi javakat messzemenően a teljesít­mények szerint osszák el, és gondoskodott a lehető legnagyobb termelékeny­ségről.”

Ulbricht politikájának lényegét, mint a szocialista lehetőség meg­őrzésének egyik módját, 1956-ban még az NDK-ban is csak néhányan sejthették. Milyen kom­bi­nációs készség tette lehetővé Imre Katalin számára, hogy minimális tényanyagból teljesen helytálló következtetéseket vonjon le?

Akik beszélgettek vele, tanúi lehettek annak a dialektikus gondol­kodásmódnak, amelyhez hasonlíthatót én személyes ismerőseim között senkinél sem találtam.

Nagy kár, hogy írásai csak felvillantani képesek egyéniségét. Ám ez az egyé­niség beleépült néhány költő, Györe Imre, Ladányi Mihály és remélhetőleg e sorok író­jának életművébe, Tabák András prózájába, Miliők Éva előadásra és kiadásra nem került drámáiba és megjelent könyveibe. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy Miliők Éva drámái közül mindmáig csak kettő jelent meg nyomtatásban, a Janus és a Bessenyei Györgyről szólóJupiter tudja, és ezek is 1989 után. Két kiemelkedő munkája, Caesar című darabja és Forradalom, drámai képsorozat a francia forradalom idejéből című műve, amely alapjául szolgált Kegyelem az ártatlanoknak! című Robespierre-életrajzának, kéziratban várja a nálam lévő ládában a feltámadást. Ki­adásra vár Magyar áfium című szín­darabja is. Színházhoz a Kádár-korszak semmiképpen sem engedett jutni olyan bal­oldali dráma­írót, aki politikai alapkérdésekben fordult szembe a burzsoá restau­rációt elő­segítő politikával.)

Imre Katalin szellemi kisugárzása, világlátásának írásainkban való megjelenése nem legenda, írásos bizonyíték is van róla, tanús­kodó jelzés. 1959-ben írja Ladányi Mihály Polgár és Proletár című, költői pályáján fontos előrelépést jelentő versét. Ájtatos csorda jön mindenfelől a költőt fenyegetve, a társadalom mellék­utcáiból és út­vesztőiből, „mind ünneplő, jó testvéred itt”, „idézik arcodat, / mely a harcok alatt / keserű, szürke lett”, „dicsérik asszonyod, / ki szo­morú s kopott, / el­szívta öt gyerek”, „lányuk fiadra les, / ki erős, jól keres, / s holnap szégyellni kezd”, „mert nyers vagy és komor, / s a hajdani nyomor / vésett rád jeleket.” Ilyen fel­so­rolás után figyel­mezteti Ladányi a Proletárt, aki itt még nagybetűs Proletár: „Hát ne feledd a múlt / gyönyörű szavait: / gyanakvás, gyűlölet, / gyanak­vás, gyűlölet.” Simon Lajos Fekete szél című verse rokon Ladányiéval: „Olyan vagyok, mint a gyertya, / ha pince­mélyre ballagnak vele: / jelzi a veszélyt, kilobban, / jelzem a veszélyt: / létezik titokban! / jelentem néktek, / jelentem: / hogy itt ravaszul höm­pö­lyögve / munkás-fiúkat félrelökve, / paraszt-fiúkat elsöpörve / száll a polgári szél…” Imre Katalin és Ladányi, Imre Katalin és Simon Lajos be­szélgetéseit fel­idézni nem tudom. De idézhetem a tanúskodó jelzést. 1959-ben, a két vers meg­szüle­tése előtt írja Imre Katalin Brecht Puntilla úr és szolgája, Matti Madách Színházbeli bemutatója után: „Két osztály van, és a szakadékot a két osztály között nem lehet békésen áthidalni.”

Ladányiban a szocialista Csokonai, Garaiban a szocialista Babits lehetőségét ismerte fel. Györét azzal döbbentette meg, hogy Szabó Lőrinchez hasonlította, ami a mindannyiunk közül legelkötelezettebben szocializmusért perelő Györéről senki másnak nem juthatott eszébe, csak neki. Nem kínált receptet, gyűlölte a sémákat. Valóban kovásza, élesztője volt az új irodalomnak, ahogyan akkor nevezték, a „harmadik nemzedék”-nek, nélküle nem, vagy másképpen jött volna létre.

Mint „tűz-táncos” költő ismertem meg Sándor Kálmánt is, aki­hez többnyire Tabák Andrással együtt mentem fel a szabadsághegyi tüdőszanatóriumba. Sándor Kálmánnak tüdőasztmája volt, lélegez­tető készüléket használt. Tudtuk róla, hogy halálos beteg, de a halál húszéves lényünktől annyira távoli volt, hogy betegségét egy­szerűen nem vettük tudomásul. Ő sem viselkedett betegként, szippantott az oxigén­palackból, aztán Hruscsovot, a bohócot szidta, és a hazai iro­dalmi életet. Ekkoriban irtani 129 913-as volt fogoly meséli című el­beszélését. Dachau koncentrációs táborának 13-as számú kórház­barakkjában játszódik ez a történet, ahol Alekszej Burkov szovjet állampolgár felolvas egy verset, amelyből a jelenlevő író egyetlen szót ért, egy férfi nevét. „Erről az egyetlen szóról akartam én most vallani. Erről a szóról, amit ott a mocsokban, az embertelenségben, a fasiszta éjszakában és ködben vala­mennyien jól meg­értettünk. A belga, a román, a morva, a görög, az arab, a francia fiú, a magyar, a mongol; ezt értettük belőle: szabadság!” Sztálin nevét az elbe­szé­lés­ben nem mondta ki. Emlékszem, hogy amikor először olvas­tam ezt az írást, apám egyik mondata jutott eszembe. A XX. kong­resszus idején hangzott el ez a mondat, és azóta is szívesen idézem: „Mit akar ez a Hruscsov, nem ő vonult be Berlinbe!” – mondta apám.

Az írók, népiesek és polgárok egyaránt, gyűlölködve acsarogtak Sándor Kálmán nevére vitriolos publicisztikája miatt, ezek az írá­sok Füstölgő kénsav főcímmel jelentek meg az Élet és Irodalomban 1957–58-ban. Meg­ismer­kedé­sünk után először nem regényeit, A leg­soványabb tehén esztendejét, a Tolvajok kertjét és a Szégyenfát olvastam el, hanem elbeszéléseit. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy 1983-ban majd tanulmányt írok róla, és sajtó alá rendezem írásait. Soha nem kérdeztem tőle semmit önmagáról, és ő sem mondott soha semmi személyes jellegűt. Egyetlen saját magára vonatkozó monda­tára emlékszem, barátját, Nagy Lajost idézte, aki a Szégyenfát hibátlan regénynek nevezte. Ez a mondat is mintha közbeszúrás­ként hangzott volna el, valami egészen másról szóló fejtegetés köz­ben. Minket faggatott, írásainkat olvasta, mintha tanítványai let­tünk volna, ő pedig Babrián tanár úr a Tolvajok kertjéből.

Ki sejthette volna akkor, az ötvenes évek végén, hogy három év­tized múlva metrói hajléktalanok, utcai koldusok, kutyájukat el­kergetni kényszerülő nyugdíjasok, emlékeiket autóbusz-megállók­ban árulgató öregek képében köszön majd rám az a világ, vagy leg­alábbis valami hasonló, amelyet én az ő elbeszéléseiből ismertem meg?

Antikarrierem érdekében legeredményesebben 1960-ban tevé­kenykedtem, az Élet és Irodalomban zajló fiatal írók vitája során.

A vita voltaképpen a Tűz-tánc nemzedék tagjai és az őket kiszorí­tani készülő, majdnem mindenkivel alkut kötni próbáló Aczél-féle kulturális politika, illetve annak irodalmi támogatói között folyt. Ezt annak idején nem láttam ilyen tisztán. Azt sem sejtettem, hogy a Tűz-tánc elképesztő sikere (a második kiadást pillanatok alatt szét­kapkodták), a Tűz-tánc-estek rendkívüli nép­sze­rű­sége csak fokozta a kulturális politika eltökéltségét, miszerint ezt a nemzedéket nem szabad nemzedékként kezelni, be kell olvasztani a többi irányzat közé, magyarán fel kell hígítani, s ha ellenállnak, ki kell őket ebrudalni az irodalmi életből. Csepeli Szabó Béla találó szavával a tűz-tánc után jött a jég-tánc.

1960 februárjában az Élet és Irodalom részleteket közöl Diószegi András bevezető előadásából, amely az írószövetség költői szakosz­tályának vitáján hangzott el. Az előadás jelzi a Tűz-táncról kiala­kított új, ám úgy is fogalmazhatnánk: egyre nyíltabban jelentkező régi álláspontot. A hozzászóló Györe Imre, Goda Gábor elutasítja azokat a nézeteket, amelyek a Tűz-tánc költőinek „megtorpanását” taglalják.

Fél év múlva heves vita bontakozik ki az Élet Irodalom hasábjain a fiatal írókról. A vita Hárs György, Csák Gyula írásával veszi kezdetét. Érdekes Szabó György A példa: József Attila című írása a lap 1960. augusztus 19-i számában. Megállapítja: „A fiatal írók és költők, amikor József Attila (és Nagy Lajos) példájára hivatkoztak, nemcsak az elkötelezettség és a metsző ész, a világos gondolkodás örökségéhez nyúltak, hanem egy magatartást is maguk elé tűztek.” A készülő alku veszélyét sejteti Györe Imre Megjegyzések a vitához című hozzászólásának egyik részlete 1960 szeptemberében: „Nem vezethet jóra egy olyan látszólagos egység, mely a »mindenki lép egyet, és majd valahol találkozunk« elképzelés alapján születik meg.” Ezután Simon István intéz kirohanást a szerinte Petőfit meg­tagadó fiatal költők ellen: „József Attila zászlajával akarják fémjelezni a gyökértelen alkotásféléket” – írja.

A vita kezdetekor nem voltam idehaza. Életem első külföldi út­ján voltam, Bulgáriában. Hazatérve végigolvastam a vitát, és meg­írtam Két út című cikkemet. Az erő­viszonyokról, a várható követ­kezményekről inkább sejtéseim lehettek, nem pedig valós ismere­teim, és huszonkét évem naiv eltökéltségével nem is gondoltam az irodalmi csata elképzelhető kimenetelére. írásom az Élet és Irodalom 1960. szeptember 30-i számában jelent meg. Rövid, tézisszerűen fogalmazó írás volt ez, és úgy hangzott, mintha óriási erők álltak volna a cikkíró mögött. így kezdtem: „A munkásosztály hatalmas erejét már Vajda János észreveszi. A polgári demokratikus forradal­már Ady Endre már felbontja az általános polgári népfogalmat munkásságra és parasztságra, felismeri, hogy »igazán bízni csak a forradalmi munkásosztályban lehet« és ezzel »eljut a tudományos szocializmus közvetlen közelébe«. A munkás­osztály történelmi szerepének ábrázolása a tudományos szocializmus fogalom­rendszerével gondolkodó, a marxista dialektikát költői világképpé tevő József Attilánál jelenik meg teljesen kifejlett formában. A polgári népfoga­lom helyébe a marxista népfogalom, a nép osztályokra bontott ábrázolása kerül.”

Írásomat József Attila Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című rövid cikkére alapoztam. Idézem egyik fontos rész­letét: „A mai úgynevezett »új népiesség« tulajdonképpen a népiesség Petőfi-féle értelmezésére támaszkodik s elsősorban azért nevezi ma­gát népiesnek, mert programjául azt vallja, hogy a népért írjon az író. Ma ez az új népies nem nevezhető »népiesnek«, mégpedig azért nem, mert a Petőfi korabeli népies politikai szemléletet vallja alap­jául. Petőfiék népies irodalmi és politikai mozgalma kétségtelenül a kor követelményeinek egyetemes összefoglalása volt. Ők a nemesi társadalommal álltak szemben és ezért fordították ellene a nép fo­galmát, mert jobb kifejezésük nem volt a rendi meg­kötött­ségektől feloldott emberiség eszményének jelzésére. Ebben semmi romanticizmust nem láthatunk, jóllehet a nép fogalma nem nevezhető tu­dományosnak, de politi­kainak sem, ha ugyan nem politikai abban a negatív értelemben, amit a rendek nélküli közösség jelent.

A nemesi társadalom helyére azóta a polgári társadalmi rend lé­pett. Ebben a rendszerben a nép fogalma teljesen romantikussá vált, azt mondhatjuk róla, hogy érzelmi hagyomány. Társadalmi vi­szonylatban tiszta, vagy ha úgy tetszik, tisztább fogalmak birtokába jutottunk, szabatosan szólva: határozott képzetünk van a tőkés ter­melési módon alapuló polgári társadalmi rend szerkezetéről, az osz­tályokról. Mármost, ha pontos fogalmakkal fel van fedve a mai tár­sadalom logikája, semmi­képpen sem nevezhető forradalminak, vagyis korszerűnek, de úgyis mondhatnám: korszerűnek, vagyis for­radalminak egy olyan fogalomhoz (a néphez) való visszatérés a szel­lem terén, amelyben csupán a múltba menekülő regényes ízlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a múltba menekülő érezheti mai­nak azt, ami akkor volt korszerű.” József Attila gondolatmenetét folytatva, továbbra is meglehetősen katego­rikus stílusban fogalmaz­tam: „Hozzátehetjük: a kapitalizmusban a munkás­osztály törté­nelmi szerepének megkerülését, a szocializmusban a már megvaló­sult proletár­diktatúra alapelveinek kétségbevonását jelenti az általá­nos, polgári népfogalomhoz való visszatérés.” Majd: „Az új népi líra, amikor kritikátlanul felelevenítette a Petőfi-féle népfogalmat, szakított Ady költészetének forradalmi lényegével (tehát Petőfi iga­zi követésével, továbbfejlesztésével is!)… A népfogalom számukra csupán a paraszt­ságot, a polgári és modernista lírikusoknak pedig társadalomtól független érzelmi hagyományt jelentett. A polgári és a népies lírikusok tehát minden látszó­lagos különb­ségük ellenére egységesen polgári szemlélettel és fogalomrendszerrel harcoltak a munkás­osztály történelmi szerepének költői kimondása ellen. Ez a retrográd harci szövetség jelentkezett a József Attila ellen megindí­tott támadásokban is.”

Nyilván ezért sem kaptam volna dicséretet, ám a bevezető után rátértem a jelenre: „Illyés Gyula költészetében »nép«, »szabadság«, »zsarnokság« alapjában polgári fogalmakként jelennek meg, ellen­tétben József Attilával, akinél ezek a fogalmak marxista jelentésük­ben szerepelnek … Illyés számára a népfogalom ma is a paraszt­sá­got jelenti.” Ezután kimutattam, hogy a hírhedt „Lobogónk Petőfi”-jelszó volta­képpen jobboldali jelszó volt, majd Majakovszkijt idéz­tem: „Minden erőnkkel harcolni fogunk az ellen, hogy a holtak (klasszikusok) munkamódszerét átvigyük a mai művészetre.” Bírál­tam Juhász Ferencet és Csoóri Sándort, majd írásomat Petőfi-parafrázissal zártam: „A munkásosztály már győzedelmeskedett a politi­kában, maradéktalanul győzni fog az irodalomban is.”

Szívszorítóan naiv volt az a huszonkét éves fiatalember, aki eze­ket a sorokat leírta. A vita folytatása, majd végkimenetele arról győzte meg, hogy az ilyen vitákat nem az érvek döntik el.

A pártközpontban írótalálkozót szerveztek. Több mint száz részt­vevő előtt Simon István kijelentette, hogy én a szövetkezeti mozga­lom ellen agitálok. Garai Gábor békítő hangvételű cikket közölt az Élet és Irodalom október 14-i számában. Akkor bosszankodtam, holott voltaképpen engem védelmezett, s ő nálam nyilván jobban tudta, hogy mennyire rászorulok a védelemre. „Történnek olykor lelkes túlzások – írta –: például Simor András nemrég megjelent cikkében Tűz-tánc című versem egy kiragadott részletéből olyan kö­vetkeztetést vont le – számomra igen megtisztelőén –, amelyet az idézett részlet egymagában nem igazol, de ugyanez a Simor András igen egészséges önkritikával rendelkezik, cseppet sem önelégült, s igen nagy követelményeket állít maga elé, ha saját verseiről van szó.”

Ugyanebben a számban jelent meg Héra Zoltán Ellentétek és közös feladatok című írása, amely velem és Jovánovics Miklóssal vitatko­zott, az utóbbival azért, mert bírálta az ő egyik cikkét, amely Czine Mihály Móricz-mono­gráfiáját kritikátlanul dicsérte. Rólam a követ­kezőket írta: „Ami Simor András fejtege­téseit illeti, egészükben véve kevés közük van azoknak a marxizmushoz… Simor András nem kevesebbet kísérel meg, minthogy a parasztságot, volt sommá­sainak, uradalmi cselédeinek, párholdas koldusainak és mai, új utakra lépő száz­ezreinek hatalmas tömegével együtt, valami egészen jelenték­telen erőnek láttassa a tegnapi és a mai forradalmi átalakulásokban, a szocializmusért vívott küzdelemben.”

Látható, hogy Héra cikke az emlékeimben élő Simon István-féle felszólalásra rímel. Más kérdés, hogy az 1960-ban Tűz-tánc-ellnes Héra Zoltán, 1987-ben csatlakozott a Tűz-tánc költőihez. Levélben jelezte egyetértését a Tűz-tánc, harminc év múltán, 1958–1988 című kötet válogatóival, és küldte el kitűnő verseit a gyűjtemény részére. Tegyük hozzá, hogy ez 1987-ben is csak hátrányokat jelentett számára. Megrendítő, hogy Héra Zoltán halálos betegen, élete utolsó pillanatában így döntött. Posztumusz kötete, a Kémjelentés a szabadságról mindmáig kiadatlan. Örömmel közöltem belőle né­hányat az Ezredvég 1994. évi májusi számában, Alföldy Jenő beveze­tőjével.

De térjünk vissza az 1960-as év vitájához. A következő két lap­számban Kis Tamás kelt védelmemre: „Héra Zoltán Simor András­sal vitázva kezdetben annyira szabadjára ereszti ingerültségét, hogy ez kirívóan ellentmond a cikk egy későbbi mondatának, amely mégiscsak elismeri Simor írásának bizonyos érdemeit. Azzal vá­dolni Simor Andrást, hogy a parasztságot ki akarja tagadni a nép­ből, éppenséggel nem vall elfogulatlanságra.” írását azzal folytatja, hogy „Simor nem érti a paraszti élményvilág, egy nagy dolgozó osz­tályba eresztett gyökerek érzelmi és emocionális jelentőségét”, ami a művészetben nem elhanyagolható, „azonban, ha egy pelyhesállú fiatal költő – és nem tapasztalt ideológus vagy publicista ilyen hibát követ el, türelmes helyreigazítást és bírálatot érdemel, nem pedig ingerült rántást – az ellenkező oldalról.”

1960 novemberében Falus Róbert szól hozzá a vitához. Azzal kezdi, hogy „nem sok olyan irodalmi vita volt az utóbbi esztendők­ben, amely probléma­gazdag­ságban s elevenségben a fiatal írókról szóló cikksorozattal vetekedhetnék.” Egyetért Kis Tamással, s Hérá­ról azt írja: „Az Élet és Irodalomban közzétett cikkének hangja mél­tatlan volt szerzőjéhez.”

Tabák András írói vallomása, Csoóri Sándor, Tornai József és Gyurkó László hármas beszélgetése, majd Dobozy Imre cikke jele­nik meg. Úgy rémlik, mintha győzelmi hangulatban lettem volna, hiszen érveimet végül is senki se cáfolta meg.

Ám 1960 decemberében „az írószövetség elnöksége, majd választ­mánya bizottságot küldött ki, amely alaposan felmérte a fiatal írók helyzetét. A bizottság – Tolnai Gábor, Diószegi András, Illés Lajos, Király István – értékelését az írószövetség választmánya Tolnai Gábor előterjesztése alapján december 20-án beható vita után el­fogadta.”

Az Élet és Irodalom 1960. december 30-i számában jelent meg az állásfoglalás szövege Fiatal íróink helyzete (tézisek) címmel. A tézi­sek megállapítják, hogy a fiatal írók világnézetét „javarészt alap­vetően határozza meg a marxizmus”. A Tűz-tánc költőiről szólva modernkedést, álproblematikát, avantgardista pózokat, anarchista nyegleséget, baloldali jellegű hangulatokat emlegetnek a látszólagos elismerés mellett, és kelletlenül azt állapítják meg: „A kommunista költőkre nemcsak a hibák jellemzőek.” Engem egyszerre neveznek szektásnak és revizionistának, mondván: „Teljesen helytelen volt Simor András cikke, téves nézetek jelentkeztek Kis Tamás hozzá­szólásában is.” Azután elismerik, hogy narodnyik téveszmék is akadtak a vitában, ám ezúttal neveket nem említenek. Egy a fő: a párt politikája és irodalompolitikája mind határozottabban érvé­nyesüljön, s akkor minden rendben lesz.

Győztem az utókor előtt, és teljes vereséget szenvedtem az adott pillanatban. Senki sem cáfolt meg, ám az erőviszonyok a kulisszák mögött már régen eldöntötték a vitát. A Tűz-tánc, mint már említet­tem, zavarta az alkut, tagjait háttérbe kellett szorítani, meg kellett próbálni, hogy éket verjenek közéjük, ki kellett emelni közülük azo­kat, akiket átmenetileg szeretni fognak, és akiket egyáltalán nem fognak szeretni. írásommal eldöntöttem, hogy kik közé tartozom. Ha a hátteret akkor még nem is láttam ilyen világosan, a lényeget már értettem.

Részvételem a fiatal írók vitájában meghatározta irodalmi helyze­tem további alakulását. „Maga azt írja, amit mások diktálnak!” – mondta Tolnai Gábor a Kortárs fő­szerkesz­tője­ként, és azt sem hall­gatta el, hogy a sanda mondattal Gergely Sándorra céloz. Gergely Sándorral költészeti kérdésekről sohasem beszél­gettem. Régi elbe­széléseit sem olvastam még akkoriban, amelyek a húszas évek ellen­forradalmi világát egyedülálló hitellel idézik fel. Ez nem pusztán az én véleményem. így gondolkodott annak idején Nagy Lajos, és ezt írta a kortárs Rónai Mihály András 1988-ban: „Ezt az anyagot Gergely Sándor élte át s ragadta meg íróként a legjobban, s ahogy végigfújja az ember hátgerincén: szétbonthatatlan, egységes hatású művészi bravúr.” Elbeszéléseit és az Achrem fickó csudálatos életét három évvel később, kubai tanulmányutam alatt, Havannában olvastam el. De szerettem és tiszteltem Gergely Sándort, és felhábo­rodottan utasítottam vissza Tolnai gyanúsítását, ezzel pedig jó időre kitiltottam magamat a Kortárs hasábjairól.

Verseskönyvemet a Megvetőnek nyújtottam be. A kiadás húzó­dott, föltehe­tően a nagy port fölverő vita újabb következményeként. Béládi Miklós, aki néhány évig a Megvető irodalmi vezetője volt, végül egy olyan versre hivatkozva ítélte könyvemet kiadhatatlannak, amely az előtte lévő kéziratban nem is szerepelt. Ezt elmondtam a kiadó párttitkárának, Csillag Pálnak, aki Tóth Dezsőhöz, a Mag­vető új irodalmi vezetőjéhez fordult. Beadványának egyik monda­tára emlékszem: „Tűrhe­tetlen ez a bánásmód egy fiatal kommu­nista költővel szemben.” Tóth Dezső elol­vasta könyvem kéziratát, és a kiadás mellett döntött. Ő a Tűz-tánc meg­íté­lé­sében – legalábbis irodalomtörténészként – egyáltalán nem tartozott a fanyalgók közé: „Költészetünk felszabadulás utáni történetében nem volt még olyan gyűjte­ményes kötet, amely eszmeileg ennyire szilárd, egységes és ugyanakkor esztétikai felfogásában is ennyire kezdeményező lett volna” – írta A magfar irodalom történetében.

Első verseskönyvem végül 1962-ben jelent meg, Tereld a felhőket címmel, Székely Magda szerkesztésében. A címet egy 1960-ból való szonett utolsó előtti sorából emeltem ki. Ez a szonett arról szól, hogy a párt hazugok szavát lesi, akiknek kezében sunyi kés várja a pillanatot, hogy ellene fordulhasson. A párt, amelyhez az ifjú líri­kus fohászkodott, nem az MSZMP volt, amelynek sohasem lettem tagja. Elvont párt, József Attila versének pártja volt inkább: „Senkije sincs, nem éri gyász; / akire csak egy párt vigyáz / sejhaj / akire csak egy párt vigyáz.” „Öreg viharok korbácsát ijeszd el, / ha elhallgattál, mindig beborult. / Gyere, tereld a felhőket kezeddel! / Csak a jövő­ben csitul el a múlt.” – írtam.

József Attila volt a bibliám, a Cserépfalvi-féle kiadásban; ma is először azt nyitom ki, ha egy verset keresek, és csak utána ellenőr­zőm a szöveget a kritikaiban. József Attila költői képeiről készítet­tem egyetemi szakdolgozatomat Bóka Lászlónak. A szakdolgozat azt mutatta ki, hogy József Attila életműve lírai forradalom volt a huszadik század magyar irodalmában, és hogy költészetének új­donsága tartalmi és formai jegyekben egyaránt nyomon követhető. Költői képeit és képalkotásának módszerét, a Tímár György által lírai azonosításnak nevezett módszert vizsgáltam a teljes költői élet­műben, prózai írásainak tükrében, a róla szóló kritikák, tanulmányok részmegállapításainak felhasználásával. A tanulmány azt járta körül, hogyan válik József Attila személyiségének és zsenialitásának megfelelően költői képpé lírájában a marxista dialektika. Gongom­tól Rimbaud-ig, Apollinaire-től Majakovszkijig és García Lorcáig kerestem a rokon és eltérő vonásokat, és a költői képalkotás szem­pontjából elemeztem József Attila–Ady, József Attila–Babits, József Attila–Kassák kapcsolatát.

Bókának a szakdolgozat annyira tetszett, hogy ki akarta adatni a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Erre nem került sor, huszonnégy év múlva jelent meg először az Új Aurorában 1985-ben, majd 1987-es tanulmánykötetemben. Alig változ­tattam rajta, mindössze utaltam az 1984-es kritikai kiadás egyik tendenciózus tévedésére, amikor a Nyár eredeti befejezését („elvtársaim: a kaszaél”), amely nemcsak a vers mondandójából, hanem a József Attila-i kasza-villám asszo­ciációból is szervesen következik, elvetették, arra hivatkozva, hogy ez a változat a Döntsd a tőkét!-ből való. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a Medvetánc változata („kék, tünde fénnyel fönt a tél”) cenzurális okokból került József Attila versébe, akárcsak az Engem temetnek-be a színtelen „valaki” az eredetileg használt „spicli”-szó helyett.

Verseskönyvem megjelenésével egy időben, 1962-ben fejeztem be magyar–spanyol szakos tanárként a bölcsészkart. Közvetlenül ver­seskönyvem megjelenése és elhelyezkedésem előtt az egyetemen éles kirohanást intézett ellenem Sándor Pál. „Egy vers miatt kelt ki a költő ellen, egy kemény költemény miatt – írja mint emlékező tanú Baranyi Ferenc –, amely az Egyetemi Lapokban látott napvilá­got és amelyben »vasárnapi kommunistáknak« neveztettek mind­azok, akik inkább vámszedői, mintsem őszinte, verekedő hívei vol­tak a tápászkodó rendnek.”

A fejvétel elmaradt, verseskönyvvel rendelkező költő és kinevezett tanár lettem a budapesti Szinyei Merse utcai 12 évfolyamos iskolá­ban, ahol 1977-ig tanítottam spanyol nyelvi vezető tanárként. Köny­vem kritikai fogadtatása nem érdekelt igazán, bármilyen hihetetle­nül hangzik is ez, a megjelent kritikák közül akkor el sem olvastam mindegyiket. Pedig nem tanulság nélkül valók. Ezért az egyikből most hosszab­ban idézek: „Történelmileg kiélezett helyzetben lépett az irodalom porond­jára, s mert 1956 őszén ismét azokat az erőket látta felülkerekedni, amelyek oly tragikusan és durván szóltak bele korábbi életébe, az üldözés gyermekkori élmé­nyei­nek felidézése nagyon is aktuális alkalmat adott számára a neofasizmussal való szembeszegülésre. Innen, hogy szenvedélyes és markáns költészeté­nek úgy­szólván minden darabját a szakadatlan kortársi éberség jel­lemzi, s hogy leg­benső­sége­sebb mondandóit is éppoly eleven inten­zitással fűti át a szocializmus igenlése, mint kifejezetten politikai-közéleti verseit. De kétségtelen, hogy ebből származik magatartásá­nak bizonyos merevsége: védekező, feszes alapállása is, amelyet a po­litikai konszolidációval párhuzamosan feltétlenül oldottabbá, sok­oldalúbbá kellett volna tennie.”

Értékelő kritika volt ez, ám befejezése már a jövőt, a Tűz-tánc bizonyos költőivel szemben a hatvanas években végleg ellenségessé váló kulturális politikát és annak az irodalmi életbe való gyors be­gyűrűzését is jelzi. Ugyanis nem politikai értelemben kellett volna változnom. Belső félelmeimet, bizony­talan­kodá­saimat elrejtő, a kül­világ számára túlzottan is fegyelmezett ember vagyok, aki a legna­gyobb kétségbeesésében a zuhanó Micimackóhoz hasonló módon kér segítséget, aztán többnyire segélykérő szavát meg se hallják. De politikailag azt kellett folytat­nom, amit elkezdtem, noha a légkör egyre ellenségesebbé vált. Ezt az ellenségességet egy másik kritika jóval nyíltabban így fogalmazta meg: „Simor sokszor eléggé vitat­hatóan politizál.”

Nyolc év múlva ez a hang így jelenik meg az Irodalomtörténet évi líra-összefoglalójában: „Ő maga is a »harag völgyéiben él, pesszi­mizmus, türelmetlenség, elégedetlenség, néha hitetlenség színezi in­dulatos, nyelvileg is többnyire zaklatott pátoszú, hosszú, fárasztó, rímtelenül zuhanó verseit. Már-már öncélúnak tűnik ez az életünk­kel, botlásainkkal, fáradozásainkkal, ez a mindennel való perma­nens elégedet­lenség. Simor – legalábbis kötete ezt tanúsítja – nem hisz eléggé az emberben, nem immár negyedszázadot is meghala­dott, buktatói, próbatevő szakaszai ellenére is győző, mert a szocia­lizmus megvalósításában az élet értelmét látó, építő erők jelenlété­ben, hatásában.”

A jobboldali kritika elítél – igen „rendszerhűen” –, mert szerinte nem hiszek a szocializmusban, amely „buktatói ellenére” a „megva­lósulás felé” halad. Ettől kezdve jó ideig verseim „nyelvileg-művészileg is torz megoldásokat tartalmazó” írások lesznek, kimaradnak a gyűjteményekből, egyre ritkábban kapnak helyett az irodalmi folyó­iratokban, hetilapokban.

Megkezdődik a magányos farkas-élet.

2.

1963 közepétől 1964 közepéig Kubában tartózkodtam, közép­iskolai tanári ösztöndíjjal. Kuba az én nemzedékem számára maga volt a nagybetűs Forradalom. Ladányi írta 1962-ben egykori kamasz-énjét felidézve, „hogy elszökik hazulról és / Kubába indul önkéntesnek…”

Engem műfordítói terveim is Kubához és Kubán keresztül Latin-Amerikához vonzottak. Még egyetemistaként kezdtem fordítani Nicolás Guillén verseit, aki akkor Párizs­ban élt. Elő­ször Buda­pesten találkoztam vele. Kit láthatott maga előtt? Egy lelkes, spanyolul alig tudó bölcsészhallgatót, aki a nagy tisztelettől végképp elfelej­tette a spanyol létigék helyes használatát.

1963-ban Guillén a Kubai írók és Művészek Szövetségének elnöke, az ország ünnepelt költője volt. Sokszor találkoztunk. A nyolcvanas évek elején, amikor utoljára beszéltem vele, már nagyon rosszul látott, a hangomról ismert fel. „Magyar költő – mutatott be valakinek –, de ami mindennél fontosabb, igazi jó barát.” Ám való­jában annak idején a tisztelet és a korkülönbség megakadályozta, hogy igazi kapcsolat alakuljon ki köztünk. Első kubai barátom Fayad Jamís költő és festő lett. Már kiutazásom előtt tudtam róla, hogy József Attila verseit fordítja, még odahaza kezembe került 1963-ban megjelent József Attila-füzete. Első találkozásunkkor a Nemzett József Áron fordítását írta le nekem egy nála lévő borítékra. Olyan volt ez a vers spanyolul, mintha a fiatal Nicolás Guillén írta volna a harmincas években.

Szó sincs véletlenről. A szegényem bér-versek József Attilája és a kubai táncdal, a szón ritmusára rátaláló Nicolás Guillén rokon han­gokat próbálgattak, a városi népiesség énekeit írták.

Fayad Jamís József Attilát franciául fedezte fel, Párizsban. Kubai emigránsként élt ott, világhírű festők „négeredként tengődött, Hidak című kötetének verseit írta, amelyekben a kubai szürrea­lizmus hangja Apollinaire hatásával gazda­godott. A bohém nyo­morgó úgy élt Párizsban az ötvenes évek második felében, mint József Attila három évtizeddel azelőtt. Költői hangja József Attila szabad verseinek hangvételére emlékeztető, szenvedélyes, támadó hang volt. Senki sem kérte fel, hogy József Attilát fordítson, nem volt szerződése a kötet kiadására a Corvina Kiadóval. A Corvina eleinte nem is lelkesedett túlságosan Fayad Jamís kitűnő József Attila fordításaiért. Pablo Nerudát szerették volna megnyerni fordí­tónak, aki 1960-ban Budapesten azt nyilatkozta: „Jövőre lefordítom Ady és József Attila legszebb verseit.” De a Neruda-féle fordítások­ból semmi se lett, és végül 1967-ben megjelent a Corvinánál a Fayad Jamís-féle József Attila. Fordítói jegyzetében azt írja, hogy az én segítségem nélkül nem készült volna el ez a kötet. Valóban többször is ellenőriz­tük a fordításokat, hol Budapesten, hol Havannában. Hiteles József Attila-versek és meggyőző spanyol versek lettek Fayad Jamís fordításai, noha nem mindig követi az eredeti formát, „saját hangjának és az adott időszak spanyol nyelvű költészetének legtága­sabb ösvényén haladva a fordításokat gyakran szabad versben készí­tette el.” Ám az Óda, példának okáért (a rímesen fordított Mellékdalt kivéve), spanyol szabad versben olyan hitelesen József Attila Ódája, hogy erről a műfordítói bravúrról külön tanulmányt lehetne írni.

Csakhogy 1967-ben a latin-amerikai forradalmi mozgalmakat támogató Kuba és az Egyesült Államokkal kiegyezést kereső Szovjet­unió között kiéleződött a viszony. Ilyen esetekben a hazai kultu­rális ügyintézők rendkívül „megbízhatók” lettek, és szolgalelkűen túlteljesítették az elvárásokat. A spanyol nyelvű József Attilá­ból csak annyi jutott ki Kubába, amennyit Fayad Jamís magával vitt. A kötet tetemes része raktárba, illetve budapesti antikváriumokba került.

Nagy hatással volt rám a latin-amerikai avantgárd, a forradalmak és ellen­forradalmak lázadó lírája. Irigyeltem például Ernesto Cardenalt a 0 óráért. Közép-Amerika történelmét, Nicaragua újgyarma­tosítását, César Sandino Amerika-ellenes háborúját, a hazájára söté­tedő diktatúra éjét senki sem idézte fel nála tökéletesebben. Sandino halálának leírása a huszadik századi latin-amerikai líra egyik csúcsa. Irigységem a 0 óra fordítása közben nőttön-nőtt, azt hiszem, Guillén nagy kompozíciói után ez a költemény az egyik legfonto­sabb lírai összegzés Latin-Amerikában. Ám a Kubában tartózkodó fiatal lírikus és a személyesen is megismert latin-amerikai költők életsorsa nagyon is különbözött. A 0 órát olyan költő írta, aki maga is részt vett 1954-ben Nicaraguában a Somoza diktátor elleni össze­esküvésben. A költeményben van egy jelenet egy elrejtőzött ember­ről, aki nem tudja, melyik pillanatban fedezik fel. Ez az ember Ernesto Cardenal, a pap­forradalmár, a világhírű költő. A költészet hitelét pedig végső soron mindig a vers mögött álló ember hitele biztosítja. A Kubáért lelkesedő ifjú költő csak rokonszenvező lehetett, nem pedig résztvevő, ám ezt ő maga nem mérte fel követke­zetesen.

A latin-amerikai lírikusok, legalábbis az elkötelezettek, naponta a bőrüket vitték vásár­ra. Volt, aki meghalt, volt, aki emigrációba kényszerült. A hivatásos forradal­má­rok költészete nélkülözte a reto­rikát. Ok jól tudták, hogy „a hősök sohasem mondták / hogy meg­halnak a hazáért / hanem meghaltak érte.” Kéz­ira­taikat életükkel együtt pusztította a rendőrség és a titkosszolgálat. Ebből a háttérből született a Cardenal által extenorizmusnak nevezett költői irányzat, vagy más szóval: poesía rebelde, „a külső világ képeivel létrehozott költészet, objektív líra, amely megtörtént eseményeket beszél el, a valódi élet elemeiből, konkrét tények­ből építkezik”, nem valami­féle izmus tehát, hanem olyasvalami, ami Homérosz óta jellem­zője minden nagy költői alkotásnak.

Nem volt könnyű idehaza ezeket a verseket magyarul kiadatni. A Nagyvilág elzárkózott a latin-amerikai lázadó líra, a poesía rebelde publi­kálása elől, és az Európa Kiadó sem sietett megjelentetésük­kel. Jellemző eset­ként elegendő felidézni Nicolás Guillén verseinek magyarországi sorsát. A már emlegetett Keserű cukornád után 1961-ben jelent meg komoly válogatás műveiből Kubai elégia címen. Ez­után 1975-ig nem volt új Guillén-kötet, noha Guillén igen népszerű lett, előadóművészek szavalták, fiatal magyar zene­szerzők zenésítették meg verseit. Egyik magyarországi tartózkodása alkalmából Aczél György azt mondta neki: „Most elmegyünk az Európába, a kiadójához.” Guillén, aki a harmincas évek óta világhírű volt, verseit szinte minden nyelvre lefordították, és jogosan érezhette magát élő klasszikusnak, nemigen törődött azzal, hogy nálunk megjelenik-e vagy sem új kötete, ám Aczélnak így felelt: „Az nem az én kiadóm, mert engem nem ad ki.”

Ezután kért fel engem az Európa Könyvkiadó az új Guillén-kötet elkészí­tésére, amely 1975-ben jelent meg Gitárszóló címmel, címadó versét Weöres Sándor fordította. Ám kikötötték, hogy a kötet csak 3000 verssornyi lehet, egy olyan sorozatban, amelyben számos ennél terjedelmesebb verseskönyv látott napvilágot. Aczél személyes köz­benjárása tehát mindössze annyit ért, hogy megjelenhetett száza­dunk egyik legnagyobb költőjétől tizennégy évvel a nagy sikert ara­tott és teljesen elfogyott válogatás után egy vékonyka verseskönyv. A nyolcvanas évekig nem is tudtam kiadatni kedvenc latin-amerikai költőimet. 1982-ben jelent meg a Zrínyi Kiadónál Fegyverek szomorú éjszakája címmel latin-amerikai mű­fordítás­kötetem, majd Sandino fiai címmel egy nicaraguai, Krónika a jövőnek címmel egy kubai gyűjtemény. A kiadónál szerkesztőként dolgozó Tabák András érdeme volt ez, ám a teljes igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy a kiadó akkori igazgatója, Németh M. László sem akadályozta e könyvek megjelenését. Válogatott mű­fordítás­kötetemet, Az erdő elfoglalását viszont már nem vállalták, magánkiadásként jelent meg 1989-ben.

De ne szaladjunk előre az időben.

Kubában írt verseim az ottani és az itthoni világ összebékíthetetlen különb­ségéről szóltak. Mialatt a Tom Collins fanyar ízét őriz­tem nyelvemen egy kubai bárban, az jutott eszembe, hogy „szegénylegény vagyok hazámfiai között / ők tejízű békében élnek / nem rúgnak be a forradalomtól.” A József Attila-i képalkotás munkált ezekben a verssorokban is. „Nem lógok a mesék tetején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején” – írta József Attila, s fölte­hetően „a bűnös város”-t elítélő, a „tejivó vidék”-et dicsérő Horthy propaganda plakátjainak egyike ihlette erre a szakaszra. Fölidéz­tem a Nagy Zsonglőrt (Hruscsovra gondolva), és így folytattam: „galambszárny alatt a United States Steel bújik meg titokban, »please, please, a tárgyalások kamatlába, a Nagy Mutatvány, a Híres Mutatvány …« Ki látta a vért, Ngog, Mihail, Pedro? A nézőtéren az urak nevetnek: »Kitűnő, kérlek, jó üzlet a béke, ha ízesíti viet­nami fűszer, panamai vér ingerlőbb a rumnál.«” Kevés számú szerel­mes versem közül a legmeggyőzőbb is Kubában szakadt ki belőlem: „Hazád hazám, / párnád párnám. / Ha nem volna szerelem, / érted kitalálnám.”

A hazai irodalmi helyzet már kubai utam előtt alapvetően meg­változott. Bölöni halála után eltávolították az Élet és Irodalom szer­kesztőségéből Imre Katalint és Györe Imrét, majd hamarosan Kis Tamást is. Imre Katalint az Irodalomtörténeti Intézetbe helyez­ték. 1965-ben az Intézet igazgatója, Sőtér István közölte vele, hogy felső utasításra fel kell mondania neki. 1966-ban a KEB (Központi Ellenőrző Bizottság) – Rozsnyai Ervinnel és Galabárdi Zoltánnal együtt – maga elé idézte, és kizárták az MSZMP-ből. Főleg a fiatal költőkre, írókra tett hatásával elégedet­len­kedtek, bár óvakodtak attól, hogy hivatalosan bármit is direkt politikai vád formá­jában fogalmazzanak meg. Az indoklás mindössze annyit tartalmazott, hogy nem mutatott megbánást, és hogy nem volt a párttal szemben őszinte. A Tűz-tánc szerkesztője és a nemzedék szellemi központja elleni támadással egy időben több baloldali író részesült szilenciumban.

Imre Katalin később a Magvetőhöz került, ahol Kardos György egy ideig őrá bízta azoknak a baloldali szerzőknek a kéz­iratait, akik máskülönben nem remélhettek volna megjelenést. Egy jóval ké­sőbbi levelében, 1973-ban írja Imre Katalin: „Amikor Kardos elvtárs rám bízta Haraszti kötetének szerkesztését, akkor Kardos elvtárs még úgy látta jónak, hogy több más kézirattal együtt én kapjak meg olyan írásokat, amelyek Kardos elvtárs megítélése szerint is tehet­séges és jó szándékú emberektől szár­maz­nak, tehát érdemesek a ki­adásra, ha kihagyásokkal is, szükség esetén, de amelyektől a magyar lektorátus általában esetleg eleve visszariadna.”

Imre Katalin nélkül, aki egyértelműen támogatta az akkor magát marxistának valló Haraszti Miklóst is, számos mű nem, vagy ne­tán csak később jelent volna meg. Kardos Györgynek írt levelé­ben példaként Csala Károly, Györe Imre, Ladányi Mihály köteteit említi.

Én nem kaptam szilenciumot, de második kötetem csak öt év múlva jelent meg Jólesz László szerkesztésében. Harmadik, Partizán­erdő című kötetemet, amely 1970-ben látott napvilágot, ismét Szé­kely Magda szerkesztette.

A kötet dedikált példányát a megjelenés után személyesen adtam át Kardos­nak. Ekkor igen meglepett. Azt mondta: „A hideg verí­ték csörgött a hát­gerin­cemen, amikor Évforduló című versedet olvas­tam a korrektúrában.” De vállalta – ezt is illő leírnom róla – nem hagyatta ki. Pedig ez a vers egyértelmű szembefordulás volt az év­fordulókat ünneplő, ám a szocializmus lehetőségét veszélybe sodró kádáriz­mussal. Hekus, spicli, brosúra-fejek, villa, telek, sikkasztás, kéjlak, talpnyalók, karrieris­ták, selyemzászlók, oklevelek jelezték a versben a hazai világot, és Vlagyimir Iljics a vers végén a dzsungelekben, a cellák mélyén jelent meg, világos utalásként Viet­namra és a Harmadik Világra. Reményeimet Kína roppant embertömegébe vetet­tem, a Harmadik Világ népeinek harcában bíztam, és elhitet­tem magammal, hogy ők fogják megújítani az európai szocializ­must is. Ez a reménykedés az egyre keserűbb versekben olykor a kommunizmus sóvárgott, ám lassan megfoghatatlan, és emiatt költőileg is elvont, hiteltelen lehetőségét állította szembe a jelen­nel. Volta­képpen művészi válságot okozott az eldöntetlen kérdés, a „van-e még remény”-proble­matikája, amelyre mindenáron igen­nel akartam felelni. A remény messze volt, s olyanok jelképezték, akiket alig ismertem. Legtökéletesebben egy Mexikóban élő argentin költő, Carlos Patino fogalmaz erről, amikor a harcosok és a velük rokon­szenvezők különbségéről ír. Más dolog úgy élni, hogy „nin­csenek utcasarkok, se ebédek, se telefonszámok”, és megint más dolog az életben maradásért küzdve „lasszóval fogni a szavakat”, „néven nevezni testvéreidet”. Eggyé akartam válni a küzdőkkel, „Ázsia telébe lépni Európa nyarából”, de ritkán írtam arról, hogy ez lehetetlen. Az ilyen ritka versek közé tartozik a Nyári eső című:

Tocsog a nyári eső,
ázik udvar és tető,
szomszéd szomszéddal perel,
éles hangon kerepel,
hallgatom a rímeket,
csak hullanak, cseppre csepp,
és nincs bennem akarat,
szöknek tőlem a szavak,
lefolynak az ereszen,
kopognak az üvegen,
pedig kéne itt a szó,
hősi, konok riadó,
de nincsen hős, csak eső,
bennem is pocsolya nő,
és csurognak a napok,
a hetek, a hónapok,
sorsunkon, az ereszen,
békésen és csendesen.

Sajnos fehér holló az ilyen vers a Partizánerdőben. Ezért hiányoz­tak szavaim, „hogy kimondhassam magamat”. Én, aki Tóth Árpá­don és a Weöres fordította Po Csü-ji-n nevelkedtem kamaszkorom­ban, mindenáron szocialista költő akartam lenni, mialatt a szocia­lizmus távlatairól reményeim és homályos elkép­zelé­seim voltak. El­utasítottam a jelent, élesen szemben álltam vele, mialatt ugyanez a jelen hivatalosan – mert a játékszabályokhoz ez is hozzátartozott – internacionalista, a partizánharc heroizmusára figyelő, az elnyomás minden formáját elutasító költőnek nevezett könyvem fülszövegében és azokban az egyre ritkább kritikákban, amelyek­ben tényleg odafigyeltek rám. Idézem Kiss Lajos írását a Népszabadság 1970. május 30-i számából: „Simor András problémái nem tudati és lelki eredetűek első­sor­ban. Kifelé figyel az élet valóságos jelenségeire és ellent­mondá­saira. Ezért fő motí­vuma a Partizánerdőnek is a hatni, a cselekedni akarás. Tehetségének ter­mé­szete leginkább Györe Imré­től különbözik. Györénél az emberi konfliktus szá­mos belső tudati-lelki ellentétben realizálódhat. Simornál a konfliktus objektív viszo­nyokban adott. Belső problémává a tudomásulvétel által válik. Az a személyiségtípus, akire azt szokták mondani, hogy egyszerű. De általában ugyanerre mondják azt is, hogy hősi, tiszta és meggyőződéses. De sokszor elmarasztalhatóan fanatikusnak érzem. De azon­nal fel is kell mentenem, mert meggyőz, hogy az emberség fana­tikusa. Idézem egyik egysoros művét: »Tömegsírban ritkán rothad bértollnok.« A Partizánerdő a forradalmár költő hitvallása a most folyó szabadságharcokról, a fegyverekkel vívott forradalmakról. Történelmi üggyel való azonosulás. De van valami egzotikus-romantikus is ebben a forradalmiságban. Simor András mélyen bevette magát a partizánerdőbe. Most már – jelképesen is szólva – ez a környezet alakítja modorát és hangsúlyát is. Lenintől tudjuk, hogy a forradalmiság nemcsak hit és eszmei elkötelezettség, hanem helyzetelemző bölcsesség is. Nemcsak a forradalmi viszonyok szülik a forradalmárokat, a forradalmárok is forradalmasíthatják a viszo­nyokat. A Partizánerdőbe a magyar valóság mozaikdarabjai is bele­kerültek. Nem­egyszer oda nem illően, kifejezve azt a fáziskülönb­séget, ami térben és időben eltérő, forradalmi folyamatok között szükségszerűen fönnáll. Simor fanatikusabban gondol az igazságra, mint ahogy azt lírává tudja élni!”

A Népszabadság kritikája védelem is volt, nyilván Pándi Pál inten­cióit is tartalmazta, aki Petőfi-tanulmányát „Simor apostolnak”-dedikációval küldte el nekem. A kulissza­titkokat nem ismerő viszont arra következtethetett belőle, hogy én „támogatott” költő vagyok, noha valójában csak „tűrt” voltam. A felemás időszak fele­mássága volt ez is.

A kritikusnak ugyanakkor a végkövetkeztetésben teljesen igaza volt. Az 1963-tól 1969-ig tartó időszak verseiből válogatott köte­tembe mindössze huszonhat verset vettem fel, kíméletlenül meg­rostálva második és harmadik verseskönyvem anyagát. Az a hang óhatatlanul retorikába tévedt volna, és egy idő múlva egyszerűen alkal­mat­lan­nak bizonyult a kétarcú korszak hiteles lírai tükrözé­sére. A kérdés egyre inkább úgy jelentkezett, hogy meg kell találni a marxista ellenzékiség költői kifejezés­módját.

Mai eszemmel és ismereteimmel – ez utóbbiak nyilván hiányo­sak – két költőről tudok, akik a szocialista irányultságot fokról fokra megtagadó antifejlődést maradék­talanul kifejezték, költésze­tük központi témájává téve, a jugoszláv Radovan Zogović és a mi Ladányi Mihályunk az.

Zogović 1935-től Jugoszlávia felszabadításáig a hivatásos forra­dalmár életét élte: a baloldali kulturális szervezkedés egyik vezér­alakja, majd a partizán­háború ismert szervezője és résztvevője volt. 1945 után a jugoszláv kulturális-ideológiai élet nagy tekintélyű irá­nyítója lett, akit életművéért hazájában és külföldön egyaránt tisz­teltek. 1948-49 után hallgatásra ítélt költő volt Tito Jugoszláviá­jában, Tagolt szó című kötete csak 1965-ben jelenhetett meg, azt követően, hogy Krleža támogatásával – aki Zogović költészetét is, prózáját is „zseniális”-nak nevezte – ismét publikálhatott a zágrábi Fórumban. Évekig úgy élt, hogy az ellenőr spiclit lakása egyik szobá­jába költöztették. Amikor a hatvanas évek végén Belgrádban talál­koztam vele, azt mondta: „Sétáljunk, jobb a szabadban társalogni.” Az ablaka előtt álló jegenyével beszélgetett, mialatt faltól falig verő­dött, mint kötél hurokja, és már önmagának akart kötélhurkot kötni, mert a spicli az idegeire ment. Olajfa lett, gyökerekkel a kőbe kapaszkodó, a résekbe hatoló, aki egyszerűen egyenesen állva kitar­tott. A kommunizmus lehetőségéért perelt még akkor is, amikor az úgynevezett „szocialista tábor”-ban már hazugsággal tették tisztáta­lanná a tisztát, seprővé zavaro­sították az áttetszőt, és a tizenhat éven át némaságra kárhoztatott költő szülő­hazájában a kilencvenes évek tragédiáját, a mai háborút készítette elő a szocializmus esélyeit fel­számoló antifejlődés.

Egyik jelentős verséről, A város omladozásáról akarok ezúttal szólni. Az övéhez hasonló sorsra ítélt elvtársát idézi benne, aki hol napokig, hol évekig „nem jött”, mert „alkalmatlan” volt, „nem aján­latos”, „sőt rosszabb”. Akiről csak annyit tudott, hogy ugyanúgy jár­kál föl-alá a szobájában (nyilván szoros megfigyelés alatt), mint ő. Csak azt tudta róla, hogy „ablaka, a bérkaszárnya harmadik emele­tén, világít / akkor is, mikor a többi szürke és vak lesz egészen”. Ezután kérdezi személyes ügyeként és éppen ezért megrendítő hite­lességgel:

Mit ér, mire jó ez az egész: kitartani, hinni, magányoskodni,
ha nem találkozom, nem értek egyet, vitában nem kötözködöm vele ismét?

A barát és elvtárs nem tért meg hozzá, „ahogyan a sokkoló szobá­ban magához sem tért, műtét után, elvérezve”. Ekkor kezdett omla­dozni a város, lett helyre­hoz­ha­tat­lanul kihalt, „s az utcát, baloldalt, a holt inda egy másodperc alatt befonta”. Egye­dül­álló költemény Zogovićé, számomra a legmegrázóbb költői dokumentum a tito­izmus világából.

A verset műfordításom alapján spanyolra fordítottam Guillénnek, mert mindenáron azt akartam, hogy ez a két nagy költő, akiket annyira szerettem, ismerjék egymást. Végül Moszkvában találkoztak egy írókongresszuson, ahol Zogović leányának, Mirkának Che Guevara fényképével díszített szobájáról (az ötvenes években abban a szobában lakott a spicli) beszélt Guillénnek; ez a pillanat jelenik meg a Bárhová néz, Che című Zogović-vers utolsó szakaszában. Leve­leztem Zogovićcsal. Egyik utolsó levelében azt írta: „Nicaragua kő a szívemen”, mintha már sejtette volna a magukra maradt sandinis­ták később bekövetkező választási vereségét.

Mit írt volna a Szovjetunió megszűnése után? Milyen kő volna szívén az elárult Kuba?

Ladányi élete utolsó másfél évtizedében az önként vállalt prole­társors kiteljesedéseként végleg kivonult az irodalmi életből. Versei a halála előtti két évben a vezető irodalmi lapokban, a Kortársban, Új írásban és az Élet és Irodalomban nem jelentek meg. Csemőn tele­pedett le, szőlőt próbált termesz­teni, nem nagy sikerrel. Hetykén rápingálta ugyan háza kerítésére: „Alkotó ház”, és aláfestette az Ady-idézetet: „A gaz lehúz, altat, befed”, de egyre reménytelenebbül ten­gődött a már-már reászakadó házban.

Kietlen magányban vált lírája nagy, nemzeti költészetté. Groteszkjeiből az adósság csapdába besétáló, az elitbürokráciát nevelő, a gazdasági tespedést előidéző, a forradalmi öntudatot semmibe­vevő, az internacionalizmus helyett a Szovjetunió nagyhatalmi poli­tikáját kiszolgáló, a párttagságot és a munkásosztályt depolitizáló, az országos döntésekből kiszorító korszak képe néz ránk, csakhogy ezt a kíméletlen körképet nem egy kívülálló, hanem a szocializmus történelmi lehetőségét föl nem adó költő alkotta meg, haragos­keserű ecsetvonásokkal. Költészete egyre növekszik az időben. Arany Petőfiről szóló verse jut eszembe róla: „De így is, az évek haladó terhével, / Mely minket elaggít, te gyarapodsz névvel…”

Természetesen más élet jutott egy lázadó magyar költőnek, mint egy elszigetelten élő jugoszláv kommunistának vagy egy állandó életveszélyben lázadó latin-amerikainak, de azért ez sem volt egé­szen veszélytelen élet. Veszélyeiről tanúskodjon itt e sorok írójának egyik személyes élménye is. Tényszerű hitelességgel először részle­tezem.

1970-ben történt. A Szinyei Merse utcai iskola igazgatója egyik kollégámmal kihívatott a spanyol óráról. „Telefonáltak a Belügyről, hogy azonnal menj be a Gyorskocsi utcába. Nem iskolai ügy, Haraszti Miklós miatt rendelnek be.”

Ezzel a két mondattal el is árulta, hogy a Belügy dolgaiban meg­lehetősen tájé­kozott. Az igazgatói iroda környékén nemegyszer feltűntek rosszul szabott sötétkék öltönyös férfiak, hasonlóak azok­hoz, akik akkoriban az író-olvasó talál­ko­zókon ültek unott képpel, szuszogva és ásítozva. Emlékszem, egyszer a vénkisasszony rajz­tanár­nő azzal fogadott: „Képzelje, András, tegnap itt voltak a Belügytől, és egy Siqueiros nevű mexikói diák után érdeklődtek.” Ugyanis Lóránt Zsuzsa, akkor még főiskolai hallgató, Siqueirosról tartott előadást azon a héten az iskolai klubban. „Goyát nem ke­resték?” – kérdeztem tűnődve, ám a rajztanárnő arca azt jelezte, hogy a helyzet nem is annyira komikus.

A Belügyben már vártak. Megkérdeztem, telefonálhatok-e a Nép­szabadságba. Igennel feleltek. Felhívtam a kulturális rovatot, hogy délután nem tudok bemenni, mert a Belügyben vagyok kihallga­táson. Gondoltam, nem árt, ha tudják.

„Vágner hadnagy vagyok” – mutatkozott be egy tiszt, aki ki­hallgatómhoz kísért. Bennem érthetetlen módon furcsa derű tá­madt, és majdnem azt mondtam neki, hogy jó lesz vigyáznia, ugyanis eszembe jutott Askenázy verse Vágner köz­legény­ről és a halálról.

Kihallgatom nem mutatkozott be, hanem egyszerűen rámförmedt: „Na, kivele, tanár úr, milyen közös boltja volt Harasztival!”

Talán az volt a szerencsém, hogy meglehetősen korlátolt embert bíztak meg a kihallgatásommal. Ha Simor elvtársnak szólítanak, író­ként kezelnek, nyilván felelek, és ki tudja, hogy a beszélgetés melyik ártatlan mondatát hogyan használják fel Haraszti ellen. Ám én ettől a mondattól mérhetetlen dühbe gurultam, és azt feleltem, hogy nem értem a bolt kifejezést. A kihallgató erre közölte, hogy vegyem észre, hol vagyok, a Belügyben, és feleljek arra, amit kérdez. Meg­ismételtem, hogy nem értem a bolt kifejezést, és vagy tíz percen át mindenre ugyanezt feleltem. Tíz perc elteltével azt mondta: „Azt szeretném tudni, hogy milyen közös tevékenységet végzett Haraszti Miklóssal.”

Akkor már rájöttem, hogy egy közös szerzői estünk utáni be­szélgetés miatt jelentették fel Harasztit. Az estre egy laktanyában került sor, és ki tudja, mi minden­ről beszélgettünk ott, vacsora közben.

Hosszú előadásba kezdtem Nicolás Guillén verseinek fordítási problémáiról, a kubai szón ritmusának kérdéseiről. Nem mond­tam valótlant, Haraszti Költők, dalok, forradalmak című műfordítás­kötetében valóban szerepelt Guillén-vers, és valóban beszélgettünk a fordítási problémákról. Ezután a ca dao forma magyar megfele­lőjéről kezdtem beszélni. A hatvanas évek végén, a vietnami népköl­tészet fordítása során ismerkedtem meg ezzel a rendkívül bonyolult, belső rímes formával. Hosszasan részleteztem milyen formában teremthető meg az eredetinek leginkább megfelelő magyar vers. A furcsa az volt, hogy valósággal belelendültem az előadásba, már-már élveztem.

Kihallgatom kevésbé élvezte, ásított, aztán megint ásított. Közbevetőleg meg­jegyezte: „Ugye maguknál, ott a Szinyeiben sok maoista diák van”, de mintha már választ se várt volna, én pedig tovább folytattam a ca dao-verselés problema­ti­ká­jának taglalását.

Nem vett fel jegyzőkönyvet. Talán azt hitte, hogy idiótával van dolga, és nyilvánvalóan semmi kedve sem volt a verstani kérdé­sek jegyzőkönyvi rögzítéséhez. Legvégül rutinszerűen megkérdezte: „Most min dolgozik?” „Szamuely Tibor életrajzán” – feleltem, és lényegében ez is igaz volt, noha a könyvet csak hat év múlva írtam meg. Kihallgatom arca ekkor egy pillanatig teljes döbbenetről tanús­kodott. Mi történik itt, miért hallgat ki engem? – ez volt az arcára írva. Egészen a kapuig kísért, és amikor elváltunk, azt mondta: „Higgye el, tanár úr, a mi munkánk sem könnyű.”

3.

A hatvanas évek közepén kiderült rólam, amit Imre Katalin már meg­ismer­kedé­sünk után azonnal felismert, hogy voltaképpen filosz-természet vagyok. Még egyetemistaként elolvastam Szamuely Tibor 1957-ben megjelent válogatott cikkeit és beszédeit, a Riadót. Ez a kö­tet kevés eltéréssel az 1932-ben Moszkvában kiadott azonos című válogatás új kiadása volt. Előszava közölte ugyan, hogy „Szamuely Tibor írásbeli hagyatéka ennél gazdagabb”, de semmi sem történt e gazdagabb hagyaték feltérképezésére.

Az ötvenes évek tanácsköztársasági albumai, kiadványai az egy­kori legfiatalabb népbiztos, Rákosi Mátyás fény­képével jelentek meg. 1956 után Kun Béla teljes és kritikátlan rehabilitálása ismét háttérbe szorította azt a Szamuely Tibort, aki meg­íté­lésem szerint a Tanács­köztár­saság legjelentősebb alakja volt. Ezért határoztam el, hogy össze­gyűjtöm írásos élet­művét.

Megismertem feleségét, Szilágyi Jolán festőművésznőt, aki 1945 után minden hivatalos segítség nélkül próbálta férje nyomait ku­tatni. 1954-ben például úgy utazott ki Ausztriába a Párttörténeti Intézet egyik munkatársával – állítólag a sír megtalálása végett szervezték hivatalból az expedíciót –, hogy se történész, se régész, se térké­pész nem volt velük. A párttörténeti munkatárs-hölgyet csak az érdekelte, milyen selyem­harisnyát vásárolhat Bécsben. Hiába volt meg az egykori térképvázlat és leírás, végül egy tehéncsontvázat ástak ki.

Érthető, hogy a sok csaló és karrierista után Szilágyi Jolán bizal­matlanul foga­dott. Ám én elővettem a fényképet, amely 1911-ben készült a Nagyváradi Napló szerkesz­tőségében, és amelyen Sza­muely Tibor Ernőd Tamás és Juhász Gyula közt látható. Azután soroltam a megtalált cikkek címét és lelőhelyét. Ezt a fényképet akkor látta először. „Milyen szép fiú! – kiáltott fel. – Ő huszon­kilenc éves maradt, én pedig öreg­asszony lettem. A férjem volt, de mostanában úgy gondolok rá, mintha a fiam lett volna.”

A Szamuely-írásokat tanítványaimmal együtt gyűjtöttem össze. A hatvanas évek baloldali fiataljai szívesen vállalkoztak erre a fel­adatra. Az iskolai klubban azzal döbbentették meg a kerületi KISZ aggodalmas arcú kiküldöttét, hogy egymás után közölték: „Én mao­ista vagyok!”, „Én guevarista vagyok!”, „Én sztálinista vagyok!”, „Én castroista vagyok!”, „Én szamuelysta vagyok!” Ezek a tizenhat éves fiatalok jelentették a veszélyt, amelyet belügyi eszközökkel kellett ellenőrizni és felszámolni. A vietnami háború ellen önmaguktól és nem hivatalból tiltakozó, a Kubáért, Che Guevaráért rajongó fiatalok gyanúsak voltak. Az Angéla Davis-jelvényt némelyik KISZ-funkcionárius éppen olyan felháborítónak találta, mint a Fekete Párducok népszerűsítését, s letépte a gyerekekről. A főveszély­ről, Maóról elismerőleg szólni egyet jelentett az önfeljelentéssel. A párizsi 68 gyönge visszfénye is nyugtalanította a hazai funkcio­nárius-gárdát. A horogkeresztért rajongókkal már akkor is kevésbé foglalkoztak.

1969-ben megjelent a Tankönyvkiadónál Szamuely Tibor polgári radikális korszakának gyűjteménye. A kötet végén közöltük a kötet­ben nem szereplő cikkek bibliográfiáját.

1971-ben meghalt Szilágyi Jolán. Halála után néhány nappal a Párttörténeti Intézet levelet intézett hozzám, hogy adjam át nekik Szilágyi Jolán nálam lévő hagyatékát. Szilágyi Ilonát, Szilágyi Jolán húgát már előbb felkeresték. „Minden Simor Andrásnál van – fe­lelte –, mert az volt a nővérem végakarata, hogy ő dolgozza fel ezt az anyagot.” Akkor még semmi sem volt nálam, két nap múlva kap­tam meg az évtizedeken át gyűjtött írásokat, a híres fotók eredetijét Leninnel a családi albumban.

Közöltem a Párttörténeti Intézet illetékes munkatársával, hogy kérésüknek szívesen eleget teszek, de előbb Szilágyi Jolán végaka­ratát teljesítem. Ezután átnéztem a Párttörténetiben található Szamuely-anyagot. Hónapokon át füzetekbe másoltam mindent, amit csak találtam. Elhatároztam, hogy nem kérek engedélyt a publiká­láshoz, miként az más esetekben kötelező volt. Találják ki, mi szár­mazik tőlük, és mi Szilágyi Jolán hagyatékából.

Ki akartam adatni Szamuely Tibor írásos életművét, mert akkor már bizonyítva láttam, hogy ez az életmű valóban a magyar újság­írás legjelentősebb alakjai közt jelöli ki az újságíró-Szamuely helyét.

Elmentem a Kossuth Könyvkiadó egyik vezetőjéhez. Az MSZMP könyv­kiadó­jában a következő feleletet kaptam javaslatomra: „Sza­muely makulátlan forra­dalmár volt, ám mi most a szociáldemok­rata gondolkodókat kívánjuk nép­szerű­síteni.” Ez 1972-ben történt.

A kötet kiadására Kardos György vállalkozott, neki nem kellett engedélyt kérnie a Párttörténeti Intézettől. így jelenhetett meg 1975-ben Szamuely Tibor Összegyűjtött írások és beszédek című, több mint 900 oldalas könyve.

A kötet megjelenésekor a Párttörténeti Intézet igazgatója a Móra Könyv­kiadó­ban felháborodottan kijelentette, hogy ennek a könyv­nek a meg­jelen­tetése súlyos politikai hiba volt. Nem voltam ott, ki­jelentését a kiadó munka­társaitól hallottam.

1975. augusztus 7-én B. G. szignóval a Népszabadság cikket közölt a Szamuely-kötetről. Ez a cikk a teljes elismerés hangján szólt munkámról: „Ez az életmű másik fele. Nem azért, mintha ezt a Szamuely Tibort szembe lehetne vagy kellene állítanunk a törté­nelmi tudásunk által kialakított képpel. Inkább azért, mert ezek az írások mintegy kiegészítik, magyarázzák a már sokszor hallottat, a már megismertet. Hogy milyen ez a kép? Először a fiatal, igen­igen határozott hangú, már-már kérlelhetetlen szigorú újságíró tű­nik elénk. írásaiban feltűnő a hatalmas anyagismeret, a rendszerező képesség magas foka s az állandóan vibráló gunyoros hang. Éles szemmel vesz észre minden visszaélést, s pontosan tudja, hogy mi az, ami Szabolcs vármegye, Nagyvárad vagy éppen Fiume piszkos belügyeiből országos nyilvánosságot érdemel, mert országos tanul­ságokat hordoz. Rendőri tudósításokból nőnek leleplező kordoku­mentumokká ezek a hírlapi cikkek, folytatásos sorozatok. Az első világháborúval lezáródó újságírói szakasz Szamuely pályáján azon­ban nemcsak belső fejlődése szempontjából tanulságos, mai szemlé­letünkhöz is rak néhány kérdőjelet.

Mert már-már közhellyé koptatjuk, annyiszor emlegetjük, hogy a század­fordulót követően milyen magas színvonalra emelkedett nálunk az újságírás, hiszen nagyszerű íróink is művelték. De még mindig alig-alig látunk túl a polgári újságírás valóban nagyszerű tel­jesítményein, kevésszer vesszük észre a magyar hírlapírás legalább ennyire jelentős baloldali szárnyát. Mely nemcsak politikai szín­vonalat jelentett akkor sem – bármennyire is igyekeztek agyon­hallgatni és lehetetlenné tenni –, s tanulságai ma is túlmutatnak ezen. Annál is inkább, mert nehéz lenne szét­válasz­tani a progresszív újságírás haladó képviselőit: hiszen a fiatal Szamuely is – a kötet harmadának cikkei bizonyítják – például Ady bűvöletében él. Társa­dalmi, politikai és irodalmi feladatnak tekintette az újságírást ő is.”

Hasonló hangon írt a Magyar Hírlapban az N. S. L. szignóval el­látott cikk szerzője: „A publicista Szamuely még nem eléggé ismert és nem került helyére a sajtó- és irodalomtörténetben. Ha ugyanis felfedeztük: elismerjük, tudjuk és hivat­ko­zunk rá, hogy van egy radi­kális baloldali vonulata a mai magyar sajtó hagyomány­rend­szerének, melynek csúcsai a zsurnaliszta Ady, az emigrációba kényszerült Gábor Andor, a mártírhalált halt Bálint György, semmi esetre sem szabad kihagyni közülük a fiatal Szamuelyt sem… Neki is, mint szellemi utódjának, Bálint Györgynek, a felháborodás volt a lételeme. A legfőbb stíluseszköze pedig az irónia.

Szamuely másik jellegzetes erénye az a tudós-szociográfusra valló tényfeltáró szorgalom, amellyel a Népszava cikkírójaként a munkások­kal szembeni mulasz­tások, visszaélések listáit összeállítja, ahogyan számadásokat, adósleveleket, hivatali jelentéseket gyűjt, hogy így dokumentálja leleplezéseit.”

Ezután Korvin Ottó írásait és a róla szóló dokumentumokat gyűjtöttem össze, ismét tanítványaim közreműködésével, és adattam ki megint csak Kardos György segítségével „… a Gondolat él…” címmel. Csakhogy ezúttal nem ismé­tel­het­tem meg azt, amit a Szamuely-kötetnél tettem, a Börtönnapló közlésére engedélyt kellett kérnem. Nem jelenhetett meg a teljes szöveg, az első csorbítatlan, hiteles kiadásra csak 1989 után kerülhetett sor.

Az 1948 utáni publikációkban így kezdődött a Börtönnapló:

„… Én teljes nyugalommal nézek az ítélet elé, mert tudom, hogy nem a mi egyéni létünk vagy nemlétünk dönti el ezt a kérdést. Ben­nünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él. Én büszke vagyok arra, hogy a diktatúrában nem egyéni és nem go­nosz szándékból vettem részt, hanem a Gondolatot szolgáltam … cselekvéseim sohasem voltak egyéniek… [Nem közömbös] előt­tem, hogy meg­ma­radok-e vagy sem, mert e napokban kell meg­születnie gyermekemnek… Sokat mondhatnék még, nem teszem. Teljes nyugalommal és bizalommal teszem le sorsomat az asztalra.”

A hiteles szöveg a következő:

„Legyen szabad elmondanom, hogy én változatlanul rendíthetet­len vagyok abban a meggyőződésben, hogy mindaz, ami volt, nem volt más, mint valóságos harccá fajult osztályharc. Ezt ebből a teremből, ebből a távlatból, ebből a néző­pontból magam is gro­teszknek, szomorúnak, irtózatosnak látom, de mivel harc volt, mind­két oldalról áldozatokat követelt. Én teljes nyugalommal nézek az ítélet elé, mert tudom, hogy nem a mi egyéni létünk vagy nemlétünk dönti el ezt a kérdést. Bennünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él! Én büszke vagyok arra, hogy a diktatúrában nem egyéni és nem gonosz szándékból vettem részt, hanem a Gondolatot szolgáltam, és éppen ezért nem beszélek arról, hányszor tagadtam meg magamat, hányszor követtem el erőszakot magamon, amikor csele­ked­nem kellett. E cselekvéseim sohasem vol­tak egyéniek és sohasem meg­változ­tat­hatat­lanok. Ha nem is ismeri el a mai rendszer a mi fórumainkat hivatalosaknak, kétségtelen, hogy bizonyos retortákat azok mégis jelentettek, melyeken megtisz­tultak és döntés alá kerültek az általam folyamatba tett ügyek. A bűn csak az volt, hogy megtagadtam magamat, hogy sodortattam magam az árral, hogy csak a célt néztem, és sohasem: mi folyik kö­rülöttem, hogy megfeledkeztem mesteremnek, Szabó Ervinnek taní­tásáról, mely szerint tiszta Célokat csak tiszta eszközökkel érhetünk el. Ez volt a bűn, de ezzel szemben áll az, hogy azokban, kik velem dolgoztak, legalább annyi idealizmust tételeztem fel, mint amennyi énbennem volt. Sajnos ebben mérhe­tetlenül csalódtam. Sajnos annyira csalódtam ebben, hogy csaknem minden embert elvesz­tet­tem magam mellől. És elvesztettem a talajt a lábaim alól. Egészen meztelenül és elértéktelenedve áll itt az életem. És ha mégse közöm­bös előttem, hogy megmaradok-e vagy sem, ez csakis azért van, mert a napokban kell meg­születnie a gyermekemnek, ki valamelyes jelentőséget ád az életemnek. – Sokat mond­hatnék még –, de nem teszem. Teljes nyugalommal és teljes bizalommal teszem le a sorso­mat az asztalra.”

A retusálás az egykori valóságot akarta eltüntetni. Például Korvin második, 919. XII. 13. (szombat) keltezésű feljegyzéséből hiányzott az első bekezdés befejezése. Az eredetiben a Csernyékra utaló „bár az övéké egészen más jellegű ügyek voltak” kezdetű mondat így foly­tatódik: „magánakciók, melyeket már a diktatúra alatt kellett volna üldöznünk (és mennyivel erkölcsösebben állnánk itt, ha ezt meg­tettük volna!), mégis mit várhatok, minthogy – el nem ismerten, bukott forradalmárok – ugyanígy bírálják el a mi dolgainkat is. Osztályharc paragrafusokba foglaltan! Holott mennyire érzem, a mi ügyünk milyen más. Groteszk, szomorú, irtózatos – mon­dottam a bírák előtt; de mégis más, mert morális fundamentuma mégis van, mert nem semmiért történt, ami történt.”

Korvin egy betoldott mondatot is írt ide, amelyet aztán kihúzott: „Mint mindenbe, ezekbe is bele akartak keverni engem. Nem sike­rült.” Ezt a betoldást a Korvin-per bírósági jegyzőkönyvének elolva­sása után értettem meg. Korvinra a vérbírák a pere során egyetlen törvénytelenül elkövetett cselekedetet sem tudtak rábizonyítani, s végül a halálos ítéletet azzal az indoklással mondták ki, hogy jelen volt egy ellenforradalmár kivégzésén, akit a Budapesti Forradalmi Törvényszék ítélete alapján végeztek ki. Ezt a tényt gyilkosságra való felbújtásnak minősítették, noha még az akkor érvényben lévő Bün­tetőtörvénykönyv sem minősítette annak.

Megrázó volt a Korvin-per jegyzőkönyve, a szembesülés a való­sággal: a dísz­albumok egyértelmű hőseinek némelyike a Tanácsköz­társaságot élete téve­dé­sének minősítette, olyan is akadt, aki a kurzus szóhasználatát megismételve beszélt arról, hogy őt a kommunisták becsapták. Akkor értettem meg igazán a Börtönnapló egyik mon­datát: „A nagy francia forradalom van az eszemben mostanában gyakran, s ha elhagy néha percekre az erőm (látván a bíróság előtt álló emberek kicsinységét, gyávaságát, helytnemállását), ez ismét visszaadja azt.”

Vagy egy másik példa, egy kihagyott mondat az 1919. XII. 15. (hétfő) keltezésű részből: „Én nem haragszom azokra, akik engem ütöttek, sőt inkább köszönöm, hogy megismertettek a lealázás és testi fájdalom érzeteivel, mert bizonyos, hogy én soha senkit már megütni nem tudnék.” Korvin Ottó közelről látta a Tanácsköz­társaság alatt elkövetett önkényeskedéseket. 1919. július 26-án pél­dául letartóztatta Schön Gábort, mert megerőszakolta az egyik fogva tartott nőt. Schön Gábort a bukás után kegyetlenül meg­kínozták, majd kivégezték. Megrendítő búcsúlevele, amelyet a hu­szonkét éves fiatalember a Margit körúti fogházból küldött család­jának, 1948 után számos kiadványban megjelent. Schön Gábor valóban bátran, elveihez ragaszkodva halt meg. A csak makulátlan hősöket ismerő, fényképeket és dokumen­tumokat hamisító utókor azonban nem volt hajlandó felidézni életének azt a pillanatát, amely miatt Korvin Ottó letartóztatta.

Korvin tépelődött, gyötörte magát – és hősként helyt állt. Sok társa – köztük számos kivégzett – nem cselekedett így, „ökölbe­szorított kezekkel néztem, hogyan könyörögnek (és sírnak!) a töb­biek. Én nem tudok lealázkodni!”

De a Margit körút hiteles iszonyata, ismételjük meg, nem illett az ünnepi kiadványokba. 1948 után inkább a Párttörténeti Intézet archívumába száműzték Korvin Ottó börtönnaplójának teljes szö­vegét. Sokáig meghamisított fotója szerepelt az albumokban is. Elő­vették utolsó, kivégzés előtti fényképét, zakót, nyakkendőt festettek rá, arcáról eltüntették a gyötrelem nyomait. „Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül.”

Ezután megírtam a Móra Könyvkiadó Így élt… sorozata számára Korvin Ottó, majd Szamuely Tibor életét. Munkásmozgalmi kuta­tásaimat Rózsa Ferenc és Rózsa Richárd életének feldolgozásával fejeztem be. (A tervezett Sallai Imre-életrajz megírására most már valószínűleg nem tudok sort keríteni.)

Megismerkedtem a Budapestre látogató Duczynska Ilonával is. A televízió filmet készített róla, ám az interjúból kivágták, hogy 1917-ben Tisza István meg­gyil­ko­lására készülődött. Ulrike Meinhof öngyilkosságnak maszkírozott meggyilkolásával egy időben nem találták „képernyőre valónak” Duczynska Ilona hajdani, meglehe­tősen gyerekes kísérletét, hiszen annak idején még a pisztoly haszná­latához sem értett. Megírtam az Új Tükörben, hogy mit mondott Duczynska eredetileg, hogy miről szólhattak a kihagyott mondatok. Duczynska a következő lapot küldte nekem: „1977. okt. 15. Simor András! Fogadja örök hálámat! Szeretettel Duczynska Ilona. (Valaki elküldte a lapkivágást a »Tükör«-ből.)” A valaki, tudomásom sze­rint, Dalos György volt. Duczynska a rövid levéllel – ezt később élő­szóban megerősítette – Ulrike Meinhof és a börtönben sínylődő német forradalmárok iránti szolidaritását fejezte ki. Ekkor írtam Hétvégi monológ című versemet: „… nehéz dolog pihenni, / pedig ajánlatos, mert / másképpen még időnek / előtte elöregszünk, / üljünk törülközőnkre, / Ulrike Meinhof asszony / is jobban tette volna, / ha strandra jár, nyakába / a strandtörülközővel / nem vetett volna hurkot…” (A hiva­talos, abszurd verzió szerint Ulrike Meinhof saját törülközőjével akasztotta fel magát.) Ez a vers csak 1991-ben jelent meg.

1977-ben állást kellett változtatnom. Szerényebb kellemetlen­ség volt ez, mint a szilencium vagy a rendőri felügyelet alá helye­zés, noha nem volt független a hatvanas, hetvenes évek efféle ügyei­től. A tanulságos történetet sajnos dokumentálni nem tudom. A „Simor-ügy” elnevezésű dossziét csak egykori iskolaigazgatóm kezében láthattam, beletekintési jogom nem volt.

1971-ben a Szinyei Merse utcai általános iskola és gimnázium néhány diákja elhatározta, hogy tüntetést szerveznek a görög fasiz­mus ellen, a görög követség előtt. Nem kértek engedélyt az iskolavezetéstől, és a kerületi KISZ-től sem. A terv kitudódott, a tüntetésre nem került sor. Ám igen nagy botrány lett belőle. Az iskola­igazga­tóra a Belügy föltehetően igencsak ráijesztett, ő pedig – netán a „túl­teljesítés” akkoriban gyakori önbiztosításával élve – kitette az iskolából a funkcionárius szülők­kel nem rendelkező, szerinte „baloldali szélsőségre hajlamos” diákokat. Csúnyán össze­vesztünk, és egy érte­kezleten a teljes tantestület előtt „hazug”-nak neveztem. Meg­szűnt köztünk a diplomáciai viszony, nem beszéltünk egymással. Ezután még négy évig tanítottam ott. Emlékszem, ha meglátott, lelassította a lépteit, hogy ne kerüljön köszönési távolságba. Végül, hogy meg­szabaduljon tőlem, beszüntette az iskolában a spanyol nyelv oktatá­sát. Elmentem az Oktatási Osztály vezetőjéhez, akit még az ötvenes évekből ismertem, amikor csapattanácselnök és kerületi éltanuló voltam. „Ha valakire azt a feladatot bízzák, hogy legyen napközis tanár, akkor azt a feladatot kell ellátnia” – mondta. „Tudod mit, legyél te napközis tanár a Szinyeiben” – feleltem, és átmentem az írószövetségbe, ahol hivatalos papírt kértem arról, hogy írói mun­kám miatt egy évig mint tanár fizetés nélküli szabadságot kérek. A tanárságtól nem akartam megválni, és státusom fenntartását csak így biztosíthattam. Ritkán írtam verset a tanárságról, de az akkori sajátos helyzet versírásra késztetett. Szonett, melyet a szerző létfontos­ságú magánügyben írt című versem az Új Tükörben jelent meg:

A vén palóc megértene! Katánghy
Menyhért sem lett volna követ, ha nem
követelték volna erélyesen
kegyelmes uramék: „Meg kell csinálni.”
Az én dolgom is rendbe jönne végül,
ha valaki mint az Égből az Úr
leszólna, okíthatnék spanyolul,
mit spanyolul, ha akarnék, üzbégül!
Meglásd, fiú, nem lesz jó vége ennek,
minő hangon tárgyalsz, te ostoba,
attól tartok, könnyen ad acta tesznek,
a mai uraknak az oskola
nem imponál (nincs tekintélye kellő).
Stílusod legyen helyzetedhez illő.

Egyúttal elvállaltam, hogy megírom a középiskolai spanyol tan­könyvet. Tetszett a groteszk szituáció: én írom a tankönyvet, és ki tudja, talán nem lesz hely, ahol taníthatok belőle. Másképp történt, a spanyol szakfelügyelő nő tárgyalt ügyem­ben Kálmán Gyulával, a budapesti Táncsics Mihály Gimnázium igazgatójával. Öt különös „hobbym”, a diák-kutató munka megszervezése is rendkívül érde­kelte. így folytattam végül a tanárságot új munkahelyemen, ahol ma is dolgozom. Az állás­változást egy négysorosban is rögzítettem:

KIS VERS, OBLIGÁT RÍMMEL

Került nekem végül státus,
működött az apparátus.
Maradok, mi voltam, szamár,
igénytelen, mint egy tanár.

Nem hagytam abba az önkéntes filoszkodást sem. Kollégáimmal és tanítvá­nyaim­mal kiadtuk Táncsics Mihály Arany Trombita című lapjának válogatott gyűjteményét, majd Forradalom, magyarázza s fejtegeti Táncsics Mihály című művének újraközlésével elindítottuk a Táncsics-sorozatot. Ezt a munkáját Táncsics akkor írta, amikor Kossuth az országgyűlésen ellene fordult, közölte vele: „ha nem néz­ném, hogy kend Táncsics^ Mihály, az igazság kezébe szolgáltatnám át”, s lapját, a Munkások Újságát betiltatta. Feldolgoztuk és publikál­tuk Táncsics mindkét képviselői korszakának dokumentumait, majd nekikezdtünk a Józanész újraközlésének. Kiadtuk Vasvári Pál kéziratban maradt pompás szatíráját, a hexameterekben írt víg hős­költeményt, A szerelmes bajnokot, és gyűjteményt állítottunk össze a huszonhárom évesen hősi halált halt politikus-történész munkái­ból. Ez idő tájra tehető Fekete Sándorral kialakult barátságom kez­dete, amelynek írásos dokumentuma is van. „Végül is Táncsics, Petőfi, Vasvári tiszteletében talál­koztunk” – írja Fekete Sándor tanulmánykötetemről szóló kritikájában, és hozzá­teszi, hogy „ma­kacs hűséggel munkaközösségek elhanyagolt feladatát” vettem a vállaimra, majd így folytatja: „Olyan munkaközösségekét, amelyek az elmúlt évtizedekben jobbára meg sem alakultak, mert a forradalom­ellenes divatok terrorja még olyanokat is eltántorított e kérdésektől, akik eredetileg kedvvel fogtak volna ilyen témák kidolgozásának.”

Mindig bizonyos voltam abban, hogy Petőfi kortárs-barátai és azok az őt követő kiegyezéskori költők, akik nem külsőségekben utánozták, hanem eszme­világához kapcsolódtak, jóval jelentőseb­bek annál, mint ahogyan irodalom­történet-írásunkban, irodalmi tudatunkban élnek. Ezeket a költőket, írókat az irodalmi Deák-párt sorvasztó-elhallgató tevékenysége szorította ki a köz- és irodalmi tudatból, és akiket Ady és a nyugatosok sem ismertek, azokra a husza­dik században további igazságtalan feledés várt. Kiadtam Kerényi Frigyes, Medgyes Lajos, Darmay Viktor, Szabó Endre verseit, és pub­likáltam a marxizmus első hazai népszerűsítőjének, György Aladár­nak írásait. Ezután átrándultam a XVIII. századba. Az eredeti kéz­irat alapján kritikai igénnyel kiadtuk Bessenyei György költői fő­művét, A természet világa vagy józan okosság című monumentális, 10 412 soros filozófiai költeményt, majd megfogadva Arany János tanácsát, „egymásnak felelő” rendben megjelentettük Barcsay Ábrahám és Orczy Lőrinc költői levelezését.

Filoszkodásom jutalmát Színi Károly írásainak kötetbe rendezése közben pottyantotta elém a véletlen. Megtaláltam Petőfi egyik mindmáig kiadatlan versét. Nem tudom, mi lesz a Petőfi kritikai kiadás sorsa, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy megélem, amikor, az egyébként helyes szerkesztői elveknek meg­fele­lően, a ké­tes hitelű versek közt helyet kap ez a költemény. A tudomány szen­zációi más­félék, mint a blöffök világában szült „felfedezések”-éi, ezúttal nem volt semmi­féle női csontváz, amelyről a hazai és a világ­sajtó segítségével világgá lehetett volna kürtölni, hogy Petőfié.

Kutatásaim eredményeit Táncsicstól Ladányiig című tanulmány­kötetemben összegeztem. A kötet megjelenése előtt halt meg Ladá­nyi. Szerdahelyi István, aki akkor a Kritika főszerkesztője volt, hívott fel, hogy írjak Ladányi­ról nekrológot, majd a Kritikában megjelent nekrológ lett tanulmány­kötetem záró írása. A kötet kéz­iratát Illés Endréhez vittem el, még 1985-ben. Ő azonnal elolvasta, és a következő levelet küldte nekem az eredetileg Irodalmi égboltunk című kötetről:

„Kedves András!

Az »égbolton« fényes csillagok ragyognak.

Tanulmányköteted élvezetes olvasmány, portréid, elemzéseid ma­gukkal ragadnak.

Nekem a Darmay-tanulmány (példaként kiragadva a többi közül) éppen úgy tetszett, mint a keserű Pintér Ferenc rajzolat vagy Sándor Kálmán nehéz útja.

Elolvasva a kéziratot, ezt rögtön el kell mondanom neked.

Szeretettel köszönt
Illés Endre”

Budapest, 1985. július 28.

A tanulmánykötetet Szepes Erika szerkesztette meg. Tőle tudom, hogy Illés Endre magához kérette, és azt mondta neki: „Van itt egy kézirat, amelyet feltétlenül magának kell megszerkesztenie.” „Miért, mi baj van a kézirattal?” – kérdezte Szepes Erika, aki akkor a Szépirodalmi Könyvkiadó főszerkesztője volt, személyesen nem is ismer­tük egymást. „A kézirattal semmi baj nincs, az kitűnő – felelte Illés Endre –, de ezt a szerzőt csak maga hajlandó a kiadóban megszer­keszteni, a többiek ürügyeket keresnének az elutasításra.”

4.

A jelzett költői válság megoldása hangváltás útján következett be. 1971-ben jelent meg Próbálj kirabolni című kötetem. Fülszövegében a következőket írtam: „Gyakran előfordul, hogy miközben megyek az utcán, a régi gyerekvers első sorát mondogatom magamban: »Uff, uff – kiált a néma indián.« Gyerekkoromban a költészet eh­hez a sorhoz kapcsolódott. Új verseimet legtöbbször úgy mondogat­tam magamban, ahogyan ezt a régi verssort. Hiszem, hogy ezek a versek mások, mint azok, amelyeket eddig írtam. Nem mintha azok­tól idegen gondolatok vagy azokkal ellentétes szenvedélyek hozták volna létre őket. De úgy érzem, jobban bennük vagyok én, az az em­ber, aki hol elefántnak, hol óriás teknősnek képzeli magát, mialatt megalázó kompromisszumok nélkül, saját kedve szerint akarja ala­kítani életét.” Az Új magyar irodalmi lexikon is rögzíti: „Közéleti, po­litikus lírájában az 1970-es években hangváltás következett be: szati­rikus, groteszk és szimbolikus elemek jelentek meg.” Az első korabe­li kritikák korántsem voltak ilyen objektívek: „… »balos« pesszi­mizmusa a mostani kötetben (Próbálj kirabolni) mintegy ellentétébe csapott át. Természetszerűleg következik ez a magatartás lényegéből: az anarchisztikus politikum, a nyers közéletíség a felszínesség men­tén könnyen hajlik át »jópofa« cinizmusba, üres aforizmaszerű­ségbe, nemritkán obszcén, öncélú durva­ságokba…”

Ám ekkor már elég pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni, és a támadások nem zavartak meg. Rögzíteni próbáltam egy olyan baloldali értelmiségi életérzését, aki az őt körülvevő hazai világ antifejlődésével (így neveztem magamban akkoriban a szocialista irányultságot felszámoló folyamatot) szemben áll, reménykedve figyel a Harmadik Világ, Kína, Kuba, Vietnam harcaira, és nem hajlandó lemondani arról a meggyőződésről, hogy az emberi fejlődés­nek nem a kapitalizmus a csúcspontja, Ady szavával: „a kapitalista civilizáció nem a non-plus-ultra…” Amit ezután írtam, azt egyre nehezebb lett „közéleti költészet”-címszó alatt lesajnálni, illetve po­litikai címekkel (kispolgáriság, anarchizmus, balosság) elutasítani. Érdekes módon meg is változott lassan a kritikai visszhang, a nem­hivatalos kulturális politika körébe tartozó kritikusok kezdtek más­képp írni verseimről.

Önironikus, groteszk, szatirikus hangú írásaim bizonyára hitele­sebben őrzik a kort, mint előző korszakom „elszánt” versei.

Idézek néhány példát.

1969:

Olykor magam szabadnak képzelem,
de a szabadságról nincs képzetem.
(Olykor magam szabadnak képzelem …)

Védekezem, mióta élek.
Mióta élek, van mi ellen.
Rosszra készülök fel, nem jóra.
Mégis a rossz ér készületlen.
(Védekezem)

Megbecsülik, mint öreg veteránt,
ki jól ismerte Ikszet, Ipszilont.
(A mozgalomban harminc éven át
hűséges spicli volt.)
(Arckép)

1970:

Mikor a ház alapja megreped,
újjá festik a mennyezetet.
Hallom: mozdul a föld a ház alatt.
Állok a létrán, festem a falat.
(Az építő dala)

1971:

Jön egy ember, a hasát
géppisztollyal szétlövik,
levágják a bal kezét,
fényképezik, míg a nők
rettegve, kíváncsian
nézik, mily szép, ó, mi szép! –
elhamvasztják, hamvait
földbe rejti két bohóc,
jönnek, mondják, féleszű
volt, siratni hát minek,
nevessünk, hölgyek, urak,
nem is volt itt senki se.
(Világszám)

Nézzük hát az újságot,
mi nincs benne. Lássuk csak,
mit nem lehet ma elintézni. Várjuk ki,
mi nem történik. Elvégre, mi mást
tehetnénk,
                  ha egyszer
ez a teendő.
(Teendők)

1978:

Ebországban a kutyák
a farkast megették,
ordas uram nem veri fel
birkák békés csendjét.

Nem setteng karám körül
lompos, büdös féreg
most már ólmosbot se kell,
pásztorok se félnek.

Bárányokat, őrüket
többé nem riasztgat,
komondorok gyomra
lett sírja a csikasznak.

Karácsonyi jó meleg
ül almon és álmon,
farkastalan holdvilág
világít a tájon.
(Mese a farkasról)

1984:

Mi lógunk a szakadékok felett,
vén óraként a mi szívünk ketyeg
az égő ház a mi fejünkre hull,
mi vonaglunk már majdnem odatúl,
hasfalunk reccsen, mint egy ócska dob,
kedvelt lovunk váratlanul ledob,
mert érkezőben már végső időnk,
s korty levegőért esdekel tüdőnk,
meg kéne állnunk, egyszer legalább
pihenjen a kar, pihenjen a láb,
de hová lépünk, ingovány van ott,
lábunk lúdtalpai és kezünk balog
ellenfél jobbrul, hátul és elöl,
ha leroskadunk, egyikük megöl,
álljuk hát, verekszünk háromfelé –
a taps legyen a színész uraké.
(Kaszkadőrök)

1986:

Azt mondja
barátném:
„Úgy éreztem magam,
mintha
csatornában ülnék,
és
patkányok rágcsálnának.”
Pedig
csak a televízió
kabaré műsorát nézte.
Miről?
Arról,
hogy a munkások idióták,
a parasztok idióták,
és hogy az ország
ezen röhög.
A kölcsönök
és
meggondolt gazdasági intézkedések
idején
erre volt fedezet.
Mit tegyünk?
Vigyorogjunk,
mialatt a patkányok
csontig lerágnak minket.
(Kabaré)

Balga Prométheusz!
Előbb a keselyűt
kellett volna lelőni,
és csak azután
bajlódni a tűzzel.
(Prométheusz)

Könyvtári kutatásaim is segítettek abban, hogy közvetett formá­kat találjak, melyek révén elmondhatóvá – esetleg kiadhatóvá – vá­lik az, amit minden ideg­szá­lam­mal éreztem: éles kritikával kell illet­nem a hazai antifejlődést, mert az előbb-utóbb burzsoá restauráció­hoz vezet, de egyetlen pillanatra sem szabad lemondanom a marxi értelmezésű szocializmus lehetőségéről. Mindezt természetesen nem teoreti­kusként, hanem költőként éltem át, és próbáltam kifejezni. Komjáthy Jenőt idéztem kötetem mottójaként: „Oh, vajha minden összedőlne, / Minek kölcsönzött lelke van!”

Ladányi Mihály 1971-ben saját költészetéről szólva újságnyilatko­zatban használta az ellenzékiség szót: „A szocialista társadalmi »vég­kifejlet« érdekel, düheim forrása, »ellenzékiségem« tartalma az ellen irányul, ami a társadalomban élő ember szocialista irányban tör­ténő személyiségfejlődését gátolja.”

Húsz év múlva Az én ellenzékiségem címmel vallottam arról a Palócföldben, hogy miért és hogyan voltam ellenzéki költő a hat­vanas évek óta. írásom befejező részéből idézek: „Ellenzéki voltam tehát három évtizeden át, és ellenzéki vagyok ma is. S ma is ugyan­arról az alapról. Nem a szocializmus omlott össze, még kevésbé a kommunizmus, mert ami történelmileg még nem valósult meg, az össze sem omolhatott. Költő vagyok, azt hiszem legpontosab­ban versben fogal­mazok. Kénytelen vagyok ezúttal saját magamat idézni, így írtam erről az elmúlt idő­szakban:

Elveszítik a nincset,
hogy a nincs ne legyen.
Sohase legyen többé.

Hiszen, jaj, eddig se volt.
Elvenni hogy lehet?
Nem őrzi élő, se holt.
            (A nincsről, Fohász Prométheuszhoz
            című kötet, Z-füzetek/2, 1990)”

Térjünk vissza a hatvanas, hetvenes évekhez.

A Széchényi Könyvtárban ráakadtam Dercsényi János 1846-ban írt könyvére: Tanulmányok a kommunismusnak egy humánus ellenszeré­ről avvagy a nép-gazdászat, a nép-oktatás és a nép politikai életének huma­nitási rendszeréről. Az újszociális nézeteket konzervatív, földesúri oldalról tükröző írás parafrázisát készítettem el, a tanulmányok szó helyébe a költemények szót helyezve el a címben. Az egykori biro­dalmi kincstári tanácsos úr körülményeskedő stílusa stil­paródiává változott a versben, amely betartva a múlt századi írás fejezeteit, rövid, epigramma­szerű darabokban összegezte, melyek az ember főkívánatai, és hogy milyen rend­szabályok­kal előzhető meg a kommunismus népeket fenyegető veszélyének eljövetele. A nép-politikáról pél­dául az én Dercsényi báróm ilyen „verset írt”:

A vétekrei megkísértés
nagy a jog-nélküli tömegben,
ezért a népbe beviendő
a demokrácziai szellem,
a nép kisded jogoknak örvend,
illy nép alig szól bele abba,
mi státus-ügy; a hatalomnak
jó, ha a népnek van hatalma.

A kész verset Pándihoz vittem el, aki akkor a Népszabadság kul­turális rovatát szerkesztette. Pándi pontosan tudta, ki volt Dercsé­nyi János Lajos báró, nagy művében, a „Kísértetjárás” Magyarorszá­gon című kétkötetes eszmetörténeti elemzésben behatóan foglalko­zik is vele. Ám versemet is tökéletesen értette. „Mit képzelsz, hogy ezt fogom én itt leközölni?” – kérdezte ingerülten, és szinte kirú­gott. (Legyünk igazságosak: két hét múlva verset kért, és közölte Tanácsok kezdő és haladó sakkozóknak című ciklusomat. Ő ugyanis művekre, nem pedig szemé­lyekre alkalmazta a cenzúra szabályait.) A Dercsényi-vers lapban nem jelen­hetett meg, csak kötetben. Ez is az adott időszak játékszabályai közé tartozott, a kis példányszám­ban (no nem a mai viszonyokhoz mérten az!) kiadott és kellő mér­tékben elhallgatott verseskönyvre más cenzúra-szabályok voltak ér­vényesek, mint a napi-, hetilapokra, folyóiratokra. Pontosan fogal­mazva: Dercsényi-versem a „tűrt”-versek kategóriájába tartozott, és ezt Pándi, a gyakorlott irodalompolitikus pontosan tudta. Nagy­vonalúságához az is hozzátartozott, hogy nem állt neki magyaráz­kodni, eszébe sem jutott, hogy esztétikai ürügyeket gyártson a lap­közlés elutasítására. Az utóbbinál a kirúgás sokkal emberségesebb volt. Betartotta a játékszabályokat, és fegyelmezetten hallgatott arról, hogy a vers voltaképpen tetszik neki, majd a legelső alkalom­mal kifejezte rokonszenvét, új verset kért, és azt közölte is.

A kérdés bonyolult. A szerzőnek nem, a műalkotásnak viszont olykor használhat is, legalábbis a költészet esetében feltétlenül, a cenzúrával vívott küz­delem. A Dercsényi-vers például megszületé­sét köszönheti annak, hogy a közöl­hetet­lent ebben a játéknak álcá­zott formában közölhetőnek tartottam. Részben igazam is volt, ami azon is lemérhető, hogy nem került a kötetből kihagyandó versek sorsára. Más­részről a játék igazi játék volt, élveztem az egyébként nem használható fordulatok használatát, a „múlt századi vers” meg­teremtését a létező anyag, a kommunismus ellenszeréül ajánlott hu­manitási rendszeréről szóló írás alapján, amelynek alapelvei több mint száz év távlatából összecsengtek a szocialista irányultságot megtagadó korszak alapelveivel, illetve gyakorlatával.

Írtam egy verseskönyvet Vurstli címen, 1977 elején jelent meg a Magvetőnél, kiadón belüli lektor-támogatója Csanádi Imre volt. Néhány évig tartó barátságunk a hetvenes évek elején kezdődött, egy 1977-ből való dedikációval tudom doku­men­tál­ni, amelyben össze­gyűjtött verseit „időközben közeledve is egymáshoz, növekvő egyet­értéssel, sőt barátsággal” ajánlotta nekem.

A Vurstli verseit történelmi búvárkodásaimnak köszönhetem. El­határoztam, hogy írok egy verseskönyvet a hazai történelemről, kö­zéppontba helyezve az 1920-tól 1945-ig tartó időszakot. Akkor még nem sejthettem, hogy a paródia tizenöt év múlva az MDF-kormány urizáló, Horthy-világot visszahozni igyekvő tragikus bohózatában történelmi kísértetként próbál majd életre kelni. Költői idegeim viszont érzékelték a téma keserű aktualitását.

A versek nagy részét a Széchényi Könyvtárban kezdtem írni, ugyanis át­tanul­má­nyoztam a teljes vurstli-irodalmat, a XVIII. szá­zad végi Repülő Golyóbist fel­bo­csátani akaró Szabiik Istvántól, a XIX. század elején Pest-Budára érkező nagy hírű tiroli cirkuszos­tól, Aloys Schmidttől, aki Levegő-képeit a Somogyi-féle házban mu­tatta be, egészen a két háború közti időszak vurstli történetéig. Sok­szor előfordult, hogy egy versbe már a könyvtárban belekezdtem, és aztán otthon, vagy hetek múlva fejeztem be. Az egykori valóságnál döbbenetesebbet semmilyen költői képzelet sem tudna kitalálni. Az 1886-os Vasárnapi Újság szilveszteri melléklete például arról szá­molt be, hogy egy sziú indiánasszony Hamburgban a cirkuszi po­rondon szült, és a közönség a szülést produkciónak hitte. A pesti Zoo félig-homo-ként ketrecben állított ki egy szamojéd családot. Ilyen és ehhez hasonló anyagokra épült az első rész, a Vurstli Múzeum, amelybe beillesztettem a Dercsényi-verset is.

A kötet vurstli-képekben idézte fel a Tanácsköztársaságra követ­kező Horthy-ellen­forradalmat. Itt is szigorúan a tényekből építkez­tem. írtam például egy vurstli-éneket, amelynek címe ez lett:Egy hí­res-nevezetes műrepülő nagy tündökléséről és gyászos bukásáról szóló rémes és titokzatos énekes história két bábuval és hasbeszélő mutatvánnyal. Az énekes históriában meg­szólal Dobos István, az Angyalnak nevezett híres repülő, aki Szamuelyt 1919 májusában Kijevbe vitte, majd vissza­hozta. Kutatásaim során a híres repülőút szomorúbb utóéletét is megtaláltam, Dobos István 1919-ben a Pesti Hírlapban tett, majd 1934-ben Az Est számára megismételt abszurd nyilatkozatát, mi­szerint Szamuely pisztollyal kényszerítette a repülőút meg­tételére. „Doppingoltak, szentigaz. / Pisztolyával az Utas / hátam meg-megbökte. / Min­den­ben ő a ludas!” – mondja Angyal az én vurstli-éne­kemben, amely Arany-idézet felhasználásával ér véget:

Rossz időket érünk,
rossz csillagok járnak,
setét napjai ezek
aviatikánknak.

A vurstli-versek ellenforradalmat idéző világa Hűbele Balázs, Arany László hősének kitalált verseivel folytatódik. Egyik versem­ben Hűbele Balázs Arany Lászlóval vitatkozva, és egyúttal utalva Petőfi híres hexametereire a Levél Arany Jánoshoz-ból, a követke­zőket „írja”:

Bölcs tudományokra adod fejed? Engem ilyesmi nem izgat;
mint vén Táncsics apánkban, bennem is fortyog a méreg.
Gazda-tanokba merültél? Én maradok, ki valék, és
sajnállak, Lászlóm, aranyom, ki a drága poézist
állami jogra cserélted Még mameluk leszel? Én nem
lépek ez útra. Deák bölcs, mondják. Bölcs, de unalmas!
Más út nincs, írod nem karddal oldja ki sorsa
fránya csomóját nép, nemzet. Lehet, ám sose tudni,
így én, vén jakobinus. Hátha csak átmenet éltünk
majdani büszkébb korba? Leintesz? Este van, és nincs
kedvem nyúlós bölcseletekkel kelni vitára;
újsütetű eszméket sem keverek levelembe.
Égi szabadság minden népnek – csalfa remény? Nem,
nem s nemi Bárki okos mond ellene bármilyen érvet.

A kötet írásakor izgatott a nyelvi játék lehetősége, annak a ma­gyar–német–jiddis nyelvnek a versbeírásá, amelyet apámtól olyan jól ismertem, hiszen mindig azt mondogatta: „jól bekaufoltam ez­zel a Hitlerrel!” Születésem évét adva a vers címéül, beleírtam ma­gunkat is a Vurstliba:

            1938

Itt sétált az öreg Strausz
fiatal korában;
mesélgeti, mi esett
vele hajdanában,

olaszoknál hagyta haját
– fogára vigyázott –
megbámulta Kemény Henrik
hősét, Vitéz Lászlót.

Aztán jött a Mázoló,
akivel ugyancsak
bekaufolt, de mindenkor
megmaradt magyarnak;

hiába tagadta ki
ukk-mukkfukk a nemzet,
mérgében, fogta magát,
új kis magyart nemzett.

Itt vagyunk a vurstliban,
esszük, amit adnak;
s ha nincs benne, libahúst
kívánunk a babnak.

Könyvemről Lengyel Balázs írt kritikát az Élet és Iroda­lom­ban:

„A véletlen úgy hozta: érdekes verskötetekről számolhatok be. Nem kezdő, hanem harmadik-negyedik, sőt ötödik kötetes költők könyveiről. Azt látszanak bizonyítani: színesebben folytatódik a líra a fiatalok vagy fiatalabbak kezén, mint ahogy azt egy-egy folyóirat­számot olvasva feltételezni lehet.

Simor András kötete, a Vurstli például mulat­ságos. Ez napjaink­ban még mindig ritka jelenség, ha nem is annyira ritka, mint a fe­kete holló. (Hol van már a fehér?) Ha líránk alaptónusára figyelek, alig érzem, hogy az idő megcáfolta volna Dsida Jenő jó negyvenéves sorait: »… a játszi hangulat megvetve bujdosik a magyar ének ber­keiben és többé nem mulat. Kik vígat írtak, szemlesütve félnek, mint csempészek…« Dsida e komor súlyosságot Ady »tusázó, véres szelleme« hatásának tulajdonította. De igazi oka mélyebben rejlik; költői gyakorlatunkban és irodalomtörténeti köz­gondol­ko­dá­sunk­ban. Mintha nemzeti költőideálunk nem engedné játszani szép, okos fiait.

Lehet persze, hogy e téren éppen napjaink hoznak változást. Simor András kötetének alapja mindenesetre intellektuális játék, ötletesen kamuflált, tréfás törté­nelem­hami­sítás. A vurstli, a liget, a bá­bosok és kikiáltók világát, a nép­szóra­koztatás egész történeti múlt­ját mutatja be egy képzelt múzeumban. A tizen­nyolcadik századvég­ről keltezettek az első áldokumentumok s elér a soruk napjainkig. S mert aránylag kevés a feljegyzett szöveg, hiszen a »levegőképek« muto­gatóinak, a kikiáltóknak, bábosoknak rögtönzése ritkán került nyomta­tásba, nagy lépésekkel tud haladni az időben. Igen, de volta­képpen miben halad, mit mutat ez a múzeum? Két idézettel szeret­nék felelni – bármiért, amit a nyomdafesték nem tűr, eleve elhárítva a felelősséget. Elvégre a Vurstliban vagyunk. »Vándor-bábos úr, Schenigen, – itt tsúfolt urat és papot. – Karó van, tsúfra seggében!« S most nagyot ugorva az időben, íme egy bevésés a céllövölde falán: »Ki lőni nekem belyet nem adott, ki rendőrrel jegyeztetett fel rólam utókorban hízel­gő adatot – mind azt mondja majd: jó komájuk voltam. – Attilának ez a sors adatott.« Vagyis amiben Simor András halad, az a nemzeti törté­nelem Vurstli-szintre ért törmeléke. Nyersen, szókimondóan vagy akár durván egyszerűsítve, de az.

Benne van az urak és papok világa – ahogy a nép látta, s főként forradalmi agitátorai: Dózsa, Zrínyi, Rákóczi is. Történetüket egy bécsi Luft-bild muto­gató meséli el, félnémetül, dinasztikus lojalitás­sal. Benne van a ligeti panop­tikum­ban Hitler is, Mussolini is, egy képmutató balladában Bajcsy-Zsilinszky is, és persze még sokan mások, Derkovitstól Goldmann Györgyig. Simor András felfedezte, hogyan lehet egy tréfás szellemi játék keretein belül osztály­harcos szemlélettel ábrázolni, politikai költészetet csinálni. Ez jó.”

A véletlen úgy hozta, hogy éppen akkoriban találkoztam az utcán Lengyel Balázzsal. „Látod, milyen bátor , voltam, idéztem a József Attilától írt vurstli-versedet.” – mondta.

Kritikáját azzal folytatta, hogy Vurstlimban kimutatható Weöres Psychéjének hatása. Hadd leplezzem le magamat: ifjúkori szerelmem, Nicolás Guillén magyarul nem olvasható verseskönyve, a Napilap, napi hírekkel (El diario cpue a diario) volt a mintám. Guillén versek­ben, kitalált dokumentumokban idézi fel a gyarmati, újgyarmati Kubát, amelynek új történelmi lehetőséget teremtett 1959-ben a for­radalom. Én az 1920-as magyar ellenforradalom és a Horthy-korszak világát idéztem fel, keserű-mulatságos vurstli-versekben. A kö­tetet Emlék, 1945 című régi versem vurstli-hangra átírt változatával akartam befejezni, amelynek utolsó szakasza így szólt:

többé nem űz a rettegés,
nem dob bombát a felhő –
ennyi volt: ebédre kevés,
de élni elegendő.

„Ennél ravaszabb befejezés kellene – mondta Imre Katalin –, mi­től vagy egyszerre ennyire optimista?” Igaza volt, így lett a kötet be­fejezése a következő három sor:

Itt nyugszik a Vurstli. Fuit.
Mondj érte, vándor, egy imát!
Holnapután újra kinyit.

Nem hallgathatom el azt sem, hogy a cenzúrával vívott keserves küzde­lem és a vele járó óhatatlan önkontroll fokozta eredendően is meglévő rejtőz­ködő hajlamomat. Szívesen bújtam álruhába, írtam verset Hűbele Balázsként. Talán a szemérem páncélját feszegető líra is teremthet ugyanolyan értéket, mint a könnyen kitárulkozó, költé­szetünkben erre is, arra is akad példa. Az ered­ményt megítélni nem az én dolgom.

Következő köteteim, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek­ben írt versek már ezt a kialakított groteszk-szatirikus hangot foly­tatták. Egyik köte­tem, a Hol van Ariadné? megjelenése után Sík Csabától a követ­kező levelet kaptam:

„Kedves Bandi,

Szlovákiából hazajövet e köteted volt az első olvasmányom. Két­szer is elol­vastam, azóta is mazsolázgatom. Azt hiszem, ez a legjobb könyved, s ha a költészet – mint egyre inkább hiszem – a gondol­kodásnak egy kivételes, s kevesek számára alkalmatos módja, ez, a Tiéd, a legeredetibbek, legvonzóbbak, legavantgardebbak közé tar­tozik nálunk. Ötvöződik benne a parasztian földhöz ragadt, hét­köznapi, józan, perchez kötött a földgolyó méretűvel, természete­sen, az ,ún. szintézis szokásos és elviselhetetlen csinálmányai nélkül. Jól illik hozzá a hang, még a dörmögésedet is hallottam, amíg olvas­tam. S örülök a változatos formáknak, a művészkedés nélküli művé­szetnek, amik olyan természetesek, hogy utólag jön rá az ember, mennyi változata a magyar versnek van itt eljátszva.

S ráadásul: ez mond valamit, az hisz valamiben, az ragaszkodik valamihez, ez szeret, ez utál valamit – s mindegyikre együtt, de külön-külön is szükségem van. Kétségkívül az övé minden szó, de anélkül, hogy megagitálna, a fülembe duruzsolna, rábeszélne – az enyém is, hiszen én is így gondolom.

A nagyobb és kisebb hölgyet sok szeretettel üdvözlöm, Téged ölel

Csaba

szept. 10.

Köszönöm Évának a könyvet, sokat tanultam belőle. Lehet, hogy még hegymászó lesz belőlem?”

Az utolsó mondat James Aldridge MacGregor küldetése című regé­nyére vonatkozik, amely akkor jelent meg feleségem, Dobos Éva fordí­tásában.

1984-ben És voltak boldog békeidők címmel különös verses­könyvet jelentettem meg, amelynek első ciklusa, a Derűs századvég lett három év múlva kiadott válogatott kötetem címadója. A válogatott kötet­ben terjedelmi okokból alig szerepeltettem az 1982-ben írt és 1984-ben megjelent kötet anyagát, pedig talán leginkább jövőt látó ver­seim gyűjteménye volt ez a kötet. Ismét játszottam, a hazai munkásmozgalom történetét idéztem fel a múlt század végétől megint a húszas évek fehérterrorjáig, kitalált dokumentumokkal, egy-két valóban létező idézet és az általam írt, álszerzőkkel jelzett versek sorával. A játék módszerét egy példával jelzem:

RIGMUS EGY PESTI TANONCZ-KÉPEZDE FALÁN

Proclamáljuk tanonczok és deákok
Mink Petőfit szeretjük, nem Deákot!

               Feljegyezte Forinyák Géza joghallgató, akit 1860. március 15-én a rendőrség a
               térdén meg­sebesített, és aki két bét múlva sebébe belehalt. Ezt írta a fenti két sor
               mellé: „Mily dicső elő­hírnöke ez ama kornak, amelyben a kéz- és fej­munkások
               egyazon nézeten leendnek!”

Forinyák Géza joghallgató valóban létezett, és valóban belehalt az egykori tüntetésen szerzett sebesülésébe. Ám a rigmust már én írtam, és Forinyák „föl­jegyzését” is én találtam ki. Ezzel a mód­szerrel készült az egész kötet. A műfaj lehe­tővé tette, hogy kedvem szerinti munkásfolklórt „teremtsek”, élcverset írjak magyaros, idő­mértékes, szimultán formákban, keverjem a klasszikus verse­lést a modern megoldásokkal. Sokféle játékra adott lehetőséget a kitalált forma. Magyar költő kilencszáztizenkilencben címmel például, Babits hírhedt cikkére is utalva, azt az Ábrányi Emilt idéztem fel, aki a tizenkilencedik században Az Internacionálé karéneke címmel írt ver­set, aztán halála előtt Horthyt üdvözölte egy ódával.

Ez itt Ábrányi Emil,       aki éppen verset ír,
elindult a fővezér,       nemsokára ideér,
gyönyörű, fehér lován       végigrugtat Pest-Budán,
agg poéta bazsalyog       énekelni van nagy ok,
feledtetni szörnyű bűnt,       költeményt, mi tovatűnt,
szerezője ugyan ő,       szerencsétlen tévedő,
múlt században írta még       communisták énekét,
szerencsére por fedi,       ő maga is feledi,
nem úgy újabb himnuszát,       mely megőrzi nimbuszát,
míg lesz haza és vezér,       istenfélő és fehér,
s áll a magyar, mint a tölgy,       nem jő fejszés Dózsa György,
de lesznek új bajnoki,       kikről zengnek dalnoki,
hát sietve verset ír vén,       bús Ábrányi Emil.

Arra természetesen nem gondoltam, hogy némelyik paródiám, például a Köszöntő Probászka Ottokár püspök úrhoz, amelyről a jelzett játék értelmében azt állítom, hogy „elhangzott a székesfehérvári püspök látoga­tásakor a róla elnevezett pomázi Ottokár-árvaházban”, a kötet megjelenése után hat évvel olyan lesz, mintha az újra­támadt tömjénes-papos világ ellen írtam volna, és amely miatt nyil­ván megtámadnának a mai bértollnokok, ha olvasnák. Dolgukat megkönnyítendő, idézem ezt a versemet:

Mi jó patrónusunk,       Prohászka Ottokár,
kihez köszöntésünk       patakja csordogál,
Pannónia földjén       hitünk erős fala,
lészen kereszténység       mert ily szentje vala.

Honvédek árvái,       kiket nevel Pomáz,
hogy népünk, nemzetünk       dagasszuk, mint kovász
üdvözölni téged       mostan együtt vagyunk,
és válasz-szavadtól       tisztul szívünk, agyunk.

Tudja mi országunk       minden lánya, fia,
mit kíván a magyar       fajhigiénia
és a hungarizmus,       melynek dicső fáját
Probászka Ottokár       kezei plántálták.

Szívünkbe ki ezen       hitmagot ültetted,
meglátod, micsoda       virága lesz ennek!
Te büszke virágid:        NEMZET, ERKÖLCS, VAGYON!
Isten szentjei közt       foglalt helyed vagyon!

Kit Jézust keresztre       feszítőfaj gyaláz,
köszönt a pomázi       Ottokár árvaház.

Olyan vers közlését is lehetővé tette a játék, amelyet tíz évvel ko­rábban írtam, Havannában, és amelyet mindegyik előző kötetemből ki kellett hagynom:

EGY LENIN-FIÚ MONDJA 1919 AUGUSZTUSÁBAN

A népbiztosok vonatra ültek, usgyi!
Tibi elvtársnak halálhíre jött.
A púpos itt maradt az illegális pártot
szervezni. Púpjára tesz majd álszakállt?
Tegnap komámmal Lenin apánk érmét
jó mélyre ástuk az újpesti földbe.
Hamarosan melléfekszünk mi is.

Ez a kötet ugyanis a szocialista lehetőség bukásáról szólt, és volta­képpen csodálni való, hogy kiadót talált.

Ez a helyzet, tisztelt Olvasó.
Megbuktunk Budapesten.
Mégsem a proletár, a lusta
állítja vissza a kapitalizmust.
A világ hóhérai egyesültek.
A bölcsek úgyszintén,
akik
a halottaknak
fölemelt mutatóujjal elmagyarázzák
haláluk helytelen voltát.
Utóbbiakat a szerző
időnként mintha maguknál a hóhéroknál is
jobban utálná.
Képmutatóan
ők vegyültek egykor
a keresztről levett Krisztus siratói,
nemrégiben pedig
Higueriai Szent Ernesto hívei közé,
miután balját levágták vala.
De hagyjuk a szerzőt és érzelmeit.
Folytassuk inkább történetünket.
Megkezdődik a restauráció
                        semmi tőkével,
                        impozáns,
                        fehér lóval.

A kötet megjelenése elsősorban Tabák András érdeme. Vissz­hangja nem volt, pedig lehetett volna. Hat évvel a burzsoá restau­ráció valóban bekövetkező ténye előtt a burzsoá restauráció veszé­lyére figyelmeztettem, igaz, játékosan, igaz, történelmi-irodalmi persziflázst sejtetve, ám ez volt a megjelentetés, a kiadhatóság egyetlen lehetősége. Brecht írja: „Valahányszor az igazságot el­nyom­ták vagy elleplezték, furfang kellett a terjesztéséhez.” Sohasem érdekelt az, hogy kiadhatatlan verseket írjak. A cenzúra legyőzése volt a célom, és hiszek abban, hogy ez maradandóbb művészetet hoz létre, mint az úgynevezett íróasztal-irodalom. (Az utóbbi remekeivel egyébként azóta sem igen talál­kozom.) Megírtam viszont 1985-ben azt, hogy a Szovjetunió össze fog omlani, noha arra, hogy ez a jóslat néhány év múlva valóság lesz, nem gondoltam:

SZÁZADVÉG

Képzeljük
magunkat
egy századdal
régebbre.
Tehát
1885-öt írunk.
Felugróm apámhoz.
Vitatkozunk.
Ő azt mondja:
„A Monarchia
kikezdhetetlen erő.”
Én pedig:
„Néhány évtized múlva
mint kártyavár
dől össze.”
Ő Deákot dicséri,
én szidom.
„Ez költészet –
mondja
érveim lesöpörve
mint morzsákat
az asztalterítőről –
a politika más.”
Mérgemben
élcverset írok
valamelyik
szélhali élclapba.

De szélbali élclap 1985-ben nem létezett, és nem volt baloldali szamizdat sem. (Zárójelben megjegyzem, hogy az egészen másféle ellenzék költője, Petri György ugyanebben az évben írta le a követ­kező verssort: „az orosz–magyar monarchiának kezd vége lenni.”) Versem – a történelmi játéknak megfelelően – az összeomlást né­hány évtizednyi távolságban lévőnek jósolta.

Még valami feltétlenül ide kívánkozik. Közvetlenül a Szovjetunió meg­szűnése előtt Gorbacsov azt nyilatkozta, hogy történjék bármi, élete nagy álma már teljesült. Ekkor írtam a következő epigrammát:

                        GORBACSOV

Életem egyetlen nagy terve ma teljesülőben,
      mit rejt még a jövő, egyre megy énnekem az.
Szovjet nincs már, és unió sincs, ezt cselekedtem.
      Hruscsov híre-porát ködbe borítja nevem.

5.

Műfordítói munkám három nagyobb vállalkozásáról minden­képp szólnom kell. Az elsőt 1963-ban kezdtem el, de csak 1979-ben adtam ki a kezemből végleges formában. Majakovszkij októberi poémája ez, a Horoso!, fordításomban az Így jó!, ezúttal a cím némi polemikus éllel az előző fordításokra is utal. Egyetemistaként kezd­tem hozzá. Megismerkedtem Csala Károllyal, aki akkor orosz–olasz szakos bölcsész­hallgató volt. Barátságunk kezdetén ő kategorikusan kijelentette: „Neked Majakovszkijt kell fordítanod!”, én pedig az ifjúság pimasz magabiztosságával egyetértettem vele. Kevés volt akkoriban a hiteles Majakovszkij-fordítás. Bóka László írja: „A felszabadulás után Majakovszkij hangja beleveszett a mű­fordításözön áradásába, s nem hatott eléggé. Nem hatott, mert az első fordí­tások között sok volt a gyatra, futószalagon készült fordítás, nem hatott, mert a lefordítandó verseket csak a politikai igény válogatta, nem hatott, mert nem ismertük kora orosz költészetét, nem természe­tes környezetében ismertük meg nagy kortársai közül kimagasló alakját, hanem utódaival, tanítványaival, olykor gyatra utánzóival együtt. Valamit akkor kezdtem sejteni róla, amikor Paul Éluard ittjártakor, egy fáradt hivatalos fogadáson, a modern francia líráról beszélve, a mesterek közt említette nevét. Ez azért ütötte meg a füle­met, mert a franciák nagyon ritkán vallanak idegent mesterüknek. Elfeledtem volna ezt a jelzést, ha véletlenül össze nem botlom néhány nap múlva Képes Gézával, aki egy műfordító hivatalnokot gyalázva, textussal a kezében be nem bizonyítja, hogy ebben az azóta is pódiumon forgó fordításban hogyan vész el Majakovszkij erje, zenéje, szépsége, igaza.”

A formaművész Majakovszkijt akartam magyarul megszólaltatni, a rím és ritmus újító mesterét, akinek ritmusai engem leginkább az Ady-versek zenéjére, rímei pedig a Születésnapomra József Attilájának hetykeségére emlé­kez­tettek. Fordításom 1979-es megjelenése után az egyik kritika Majakovszkij – másképp címmel írt munkám­ról, és a kritikus az egyik részidézetet a következő mondattal vezette be: „a jellegzetes kétszavas Maja­kovszkij-sorokat olykor káprázato­sán fogja el:

Ablak –
                  hó száll,
motoz rajta,
halkan
                  kószál,
fehér macska.
Város –
                  csontos
szikla-
                  roncshoz
erdők
                  húsa
tapad
                  búsan.”

A Világirodalmi Lexikon Majakovszkij-címszavát író Szilágyi Ákos hasonlóképpen vélekedik: „A versek megszólaltatása magyar nyel­ven nehéz feladat elé állította a műfordítókat s egyben fokozta kí­sérletező kedvüket is. E kísérletezés jelentős mozzanata Simor A. Horoso poéma fordítása (Így jó!, 1979 …”)

Följegyzésre érdemes az Így jó! története is. Az első változatot a Helikon Kiadónak nyújtottam be. Konrád György, aki akkor orosz lektor­ként tevékenykedett ott, elutasította munkámat. Vitázni kezd­tem vele – még­hozzá egy húszoldalas tanulmánnyal –, és döntő­bírónak Jovánovics Mik­lóst nevez­tem meg a kiadó számára. Jovánovics ugyancsak ellenem foglalt állást. Kéz­iratos fordításomról elő­ször Bóka László írt nyomtatásban: „Mikor még azt sem tudtam, kit visszhangzók, jó negyven éve mondogattam pajtásommal, Pulyka­tojással, hogy balra, balra, balra!, rossz fordítóira undorkodva, jó­szerivel tizen­nyolc éve kínlódom eredeti szövegével, s csak olykor enyhít meg Szabó Lőrinc, Franyó Zoltán, Képes Géza, Illyés Gyula, Simor András egy-egy szép fordítása, egyre többször fedezem fel szellemujja nyomát modern francia és szovjet költők versein, de ma sem tudok ítélni róla, mert felém dübörög az utolsó nagy vers intése: Professzor, szedje le pápaszemét, s figyeljen nagyon jól. Nem fontos, hogy eddig hány éve, de az bizonyos, hogy holtomig figye­lem a költőt, pápaszem nélkül.”

Kritikusaimnak, akik az első változatot elutasították, nem volt igazuk, mégis hálás vagyok nekik. Az első változat ugyanis meg­engedhetetlenül szabad meg­oldásokat is tartalmazott. Majakovszkij formai újításainak, ritmusának és ríme­lésének érzékeltetésére töre­kedtem elsősorban, nemegyszer megfeledkezve arról, hogy ez a for­mai gazdagság őnála sohasem válik el a mondanivaló sok­rétűségétől és konkrétságától. Átdolgoztam munkámat, ennek a második válto­zatnak részletei láttak napvilágot különféle gyűjteményekben, folyó­iratokban. Aztán 1976-ban harmadszor is elővettem az Így jó!-t, és újra át­dol­goztam. Fordításomat Csala Károly ellenőrizte, sokszor együtt vitattuk meg – órákon át – a kétes megoldásokat. Végső so­ron tehát, ismétlem, hálás lehetek azok­nak, akik megakadályozták, hogy az első változat megjelenjék.

Az átdolgozás során több ízben sikerült megtalálnom a tömörí­tésnek azt a lehetőségét, amelyben tovább élt ugyan az 1963-as vál­tozat valamelyik eleme, ám ritmusa, nyelvi formája már magyar vers, és nem műfordított-vers volt. Mutatóba idézek egy példát:

Az 1963-as változat:

Íme
      iszkol
            a gőgös tiszt úr,
golyó fittyül,
                  a part
                        kitisztul.

Az 1979-es megjelent szöveg:

Hogyan
            iszkoltak
                        a tiszt urak ott,
ahol
      a mi puskánk
                        tisztogatott.

Az igen szép kiadás után elégedett is lehettem volna, ha a tan­könyvekben, gyűjteményekben, évfordulós megemlékező kötetek­ben, szavalókönyvekben, népszerűsítő kiadványokban nem láttam volna tovább Kuczka Péter csapnivaló fordítását, és nem hallot­tam volna tovább az ünnepi tv-, rádióműsorok „musz”-anyagai közt. Könyvem megjelent, ám mintha meg se jelent volna, arról, hogy Majakovszkij másképp is létezik, csak a szakemberek szűk cso­portja vett tudomást. A kulturális politikát, tankönyvírást, könyv­kiadást, műsor­készí­tőket sem Majakovszkij, sem a másképp fordí­tott Horoso! nem érde­kelte. Györe Imrétől viszont a következő leve­let kaptam:

„Simorom!

Teljes elragadtatással olvastam a Majakovszkijt. Még némi élet­kedvet is csöpögtettél belém ezzel a fordítással.

Ha kapitalista vagy pláne szocialista könyvkiadó lennék, én min­denesetre biztosítanám számodra a lehetőséget és az anyagi bizton­ságot, hogy akár az egész Majakovszkijt lefordítsd.

De mivel nem ez a helyzet, így csak felelőtlenül buzdítalak erre. Mert ettől a poémától mintha nagyobbakat tudtam volna lélegezni, átmenetileg.

Egyszóval, gondolj öreg barátaidra, vagy legalábbis a Gy. I. ne­vűre, mivel amúgy is kevés a levegő mostanában.

De bármiként osztod is életed hátralévő 50 évét, én minden­képpen csókolom a kezedet.

Bp. 979. okt. 17.

Györe Imre”

Másik vállalkozásom, amely furcsa módon két évvel hamarább jelent meg, mint az Így jó!, Latin-Amerika két ősi irodalmának, a navatl és a kecsua költészetnek magyar megszólaltatása volt.

A kecsua költészetet spanyol műfordításban ismertem és szeret­tem meg Havannában, 1972-ben. Akkor jelent meg a Casa de las Américas sorozatában Mario Razzeto perui nyelvész nagy kecsua gyűjteménye. 1968-ban írtam egy verset a huszonegy éves perui köl­tőről, Javier Heraud-ról, akit a diktatúra katonái hazájában meggyil­koltak:

Ebben a könyvben nincs szó a halálról
folyók és madarak
úsznak gyorsan és lassan
vagy Mario jön
a jóbarát
és sört isznak a Maleconon ketten
vagy anyja kérdi: „Mi van, Javier?”
vagy egyszerűen ősz van
vénülő levelekkel
mikor minden éj
minden hold
minden folyó
és minden hegy
az elmúlás pillanatát idézi
mégse lép be ide a halál
a fehér tunikájú
itt Javier Heraud beszél
az élő
folyók
fák
madarak közt

Megkerestem Mario Razzetót, és első találkozásunkkor lefor­dítottam neki ezt a verset. Döbbenten meredt rám: „Hiszen ez a Mario én vagyok! Javier a legjobb barátom volt, és sokszor ittunk sört a Maleconon, ketten.” Aztán a költészet csodájáról kezdett beszélni, pedig nem történt semmilyen csoda, egyszerűen arról volt szó, hogy versembe beleépítettem a meggyilkolt perui költő vers­motívumait, köztük Mariót és a sörivást.

Mario Razzetóval összevetettem a spanyol versfordításokat – sor­ról sorra – a kecsua eredetivel, jegyzetelve a különbségeket és a vers­formákat. A verseket végül kecsuául magnóra mondta. Rendelkez­tem tehát az eredetivel és azok spanyol nyelvű nyersfordításaival, kivéve azokat az eseteket, amikor Mario Razzeto sem ismerte az ere­deti kecsua szöveget, illetve az nem maradt fenn. Ezekben az esetek­ben a többi vers mintájára terveztem meg a készítendő versformát, Mario Razzeto tanácsai alapján. Több hónapos munkával sikerült a kecsua-anyagot úgy előkészíteni, hogy az igényes fordításnak már nem volt lebírhatatlan akadálya az, hogy a kecsua nyelvet nem ismertem. Nyelvészi érdeklődés sosem élt bennem, és bevallom, hogy a közben beszerzett kecsua nyelvtant sem nézegettem, a kecsua– spanyol szótárt inkább.

„A navatl költészetet miért nem tervezed lefordítani?” – kérdezte régi barátom, Fayad Jamís, és ezzel a kérdéssel el is döntötte to­vábbi kubai hó­napjaim sorsát. Filmet szereztem minden navatl költészeti anyagról, amely a havannai Jósé Marti Könyvtárban és a Casa de las Américas könyvtárában fellelhető volt. Hamarosan rendelkeztem az alapvető kétnyelvű, navatl–spanyol kiadásokkal. Végül sikerült hozzájutnom az ősi mexikói irodalom mindmáig leg­teljesebb tudományos feldolgozásához, Angel Maria Garibay Kintana két­kötetes nagy művéhez, A navatl irodalom történetéhez. Segítő­társam, aki navául tudott volna, nem volt, ám a versformák a kétnyelvű ki­adások és Garibay Kintana magyarázatai alapján megfejthetők lettek. A további munka már Budapesten folytatódott.

Összegyűjtöttem a hazai könyvtárakban fellelhető navatl- és kecsua-anyagot, illetve azokat az alapvető krónikákat, tudományos feldolgozásokat, Fray Toribio de Benavente o Motilinia, Fray Bernardino de Sahagún, Miguel León-Portilla és mások munkáit, amelyek ismerete nélkül a munkának nekivágni lehetetlennek látszott. Lakásunk egyik fele évekig könyvhalmazzá változott. A ho­zott filmanyagból a Széchényi Könyvtárban xerox-másolatot készít­tettem, előre elköltve a majdani honoráriumot. Mániákus ember lévén nem voltam hajlandó tudomást venni az akadályokról, pél­dául az egyetlen ránk maradt inka dráma, a spanyol gyarmatosítás kezdetén lejegyzett Oljantáj fordítási nehézségeiről. A Peruban, Bolí­viában ismert spanyol nyelvű változatok gyanúsaknak látszottak. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a némelyik részletében feltét­lenül prehispán eredetű színmű ennyire „európai” legyen. Nem hittem a spanyol nyelvű változatok szöveg­rész­le­teinek, amelyek nagyon is emlékeztettek arra, ahogyan Jósé Maria Arguedas átköltötte a kecsua költészet számos darabját. Ezeket az átköltéseket hite­lesítettük a nyersfordítások révén Havannában Mario Razzetóval, és meg­állapí­tottuk, hogy mindig az eredeti kecsua szöveg a szebb, természetesebb.

Bevetettem magam a Széchényi Könyvtárba, ahol eleinte nem találtam semmit, katalóguscédula erről a műről nem létezett. Eszelősen kutattam tovább, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennek a remekműnek ne volna valamilyen nyoma a Széchényi Könyvtárban. Végül a néprajzi szak­kata­lógus segítségével ráakadtam Johann Jakab von Tschudi svájci kutató 1875-ben megjelent német nyelvű tudományos fordítására, amely a teljes eredeti kecsua szöve­get is közölte. Ez látszott az Oljantáj leghitelesebb fordí­tá­sának, végül ennek alapján készítette el feleségem, Dobos Éva a magyar válto­zatot, hasznosítva Gabino Pacheco Zegarra cuzcói filológus 1878-ban készült fordításának és Arguedas szövegeinek értelme­zési lehetőségeit is. Tudomásom szerint ez a fordítás az Oljantáj egyetlen hiteles, formahű fordítása, hiszen a Latin-Amerikában és Spanyolországban ismert, játszott spanyol változatok nem formahűek, a költészet hiányzik belőlük. E könyv írása közben került a kezembe Miguel León-Portilla Anábuac és az Inka Birodalom irodal­mai című 1982-ben megjelent könyve. A könyvet Jesús Lara emlé­kének ajánlja, aki regényeit kecsuául írta, és aztán maga fordította le spanyolra, fárad­hatatlan kutatója volt a kecsua irodalomnak. Ebből a kötetből tudtam meg, hogy Jesús Lara is elkészítette az Oljantáj spanyol fordítását, könyve ugyanabban az időben jelent meg La Paz-ban, amikor a miénk Buda­pesten. Jesús Lara szövege megnyug­tatóan azonos a Tschudi-féle szöveggel, ám ő is szabad versben, illetve inkább prózában közli a kötött ritmusú, rímes eredetit, már­pedig ez esetben ez olyan, mintha a Csongor és Tündét olvasnánk – rím és ritmus nélkül.

A vállalkozás, amelyben Csala Károly, Dobos Éva, Györe Imre, Petri György és Weöres Sándor lett műfordítótársam, ezen a pon­ton válik egyedül­állóan érdekessé. Ugyanis például a kecsua-versek formája, ritmusa, rímelése teljesen rokon a magyar ütemhangsúlyos verselés sajátosságaival, gyakoriak a négy, öt, hat, nyolc szótagú sorok, és az utóbbiak ütembontása, beleértve a nyolcasok „csúsz­káló” metszetét is, a mi költészetünkre emlékeztet. Nézzünk egy példát:

Garay János:

Ölelve tartlak,
Ölelve végre!
Te hév szerelmem
Tündéri bére!
(Menyasszonyomhoz)

Juan Wallparrimachi Mayta:

Még gyerekarcú
voltál, galambom,
mikor én, mint kit
Nap vakított el,
te látásodba
belevakultam.
(Elválás)

Az idézett kecsua-vers szerzője a XVIII. században született és a XIX. század elején halt meg, mindmáig ő a legjelentősebb kecsua költő. Versei ma­gya­rul olyanok, mintha magyarul írta volna őket, az idézett példa utolsó sora: „bele­vakultam”, olyan természetesen tölti ki az öt szótagot, akárcsak az eredeti kecsua verssor. Ezeket a verseket, Latin-Amerika ősköltészetének és nép­költé­sze­tének reme­keit az a latin-amerikai olvasó, aki csak spanyolul ismeri, volta­kép­pen nem ismerheti igazán, mert a spanyol változatok versformái csak sejte­tik, sokszor pedig nem is sejtetik az eredeti formákat.

Mario Razzetónak többször is idéztem: „Csínom Palkó, Csínom Jankó / Csontos kalabérom …” „Ez kecsuául van!” – mondta nevetve.

A legősibb kecsua-verset még Havannában beleírtam a kötetbe, aztán úgy gondoltam, fordítsa le inkább Weöres Sándor, és nyerset készítettem neki, mellékelve a kötetből való xerox-másolatot. Ő ki­betűzte a halvány sorokat, legépelte, aláírta: „Simor András fordí­tása”, és így adta vissza saját fordításaival együtt. Ezzel kezdődik a gyűjtemény kecsua része:

A közelben
aluszol,
éjféltájban
(A közelben)

A kötet Sasok és kondorkeselyűk címmel jelent meg a Magvető­nél, rendkívül szép, gazdagon illusztrált kiállításban, és hetek alatt el­fogyott, hama­rosan a csak könyvtárakban található könyvek sorába lépett. Kritika – tudomásom szerint – egyetlenegy sem jelent meg róla.

Harmadik vállalkozásom története napjainkig ível. A XVIII–XIX. század fordulóján élt nagy vietnami költő, Nguyên Du remek­művének, a Kju regénye avagy a meggyötört lélek sóhaja című verses­regénynek átköltéséről van szó.

A hatvanas évek második felében ismerkedtem meg a vietnami költé­szettel Szegő László közvetítése révén. Egymás után jelentek meg az Európa Kia­dónál a gyűjtemények, a huszadik századi köl­tőké, egy népköltészeti válo­ga­tás, egy Tô Huu-kötet, majd a Móra Kiadónál a világszerte feltűnést keltő gye­rek­költő, Trân Ðăng Khoa versei, melyeknek eredetijét a Vietnamból Buda­pesten át Havan­nába tartó Félix Pita Rodrígueztől kaptam meg. A 14 800 pél­dány­ban, gyerekrajzokkal kiadott kötet szinte azonnal elfogyott, könyv­siker lett. A kötet címéhez illeszkedő címlapot, a sárga lepkét az akkor tizenhárom éves Kass Eszter rajzolta, az egyik kritika pedig Trân Ðăng Khoát Weöres Sándor-i formátumú tehetségnek nevezte.

Ilyen előzmények után kezdtem hozzá 1979-ben a Kju regényének fordításához Szegő László tudományos igényű prózai fordí­tása alapján. Szegő a teljes fordítás 3254 sorához 880 magyarázó jegy­zetet mellékelt.

A hatalmas jegyzetapparátus tetemes része kifejezetten a műfor­dító mun­káját segítette. A verses változat elkészítése közben nem­egyszer nyilvánvaló lett, hogy nemcsak a „szöveg”-et kell fordíta­nom, hanem sejtetnem-érzékeltetnem kell azt is, ami a magyarázó jegyzetben szerepel, és a vietnami olvasó számára az eredeti sor ter­mészetes holdudvarát alkotja. Ha nem így dolgozom, a magyar vál­tozat könnyen a Kju regényének karikatúrájává alakulhatott volna.

A legfőbb kérdés a ca dao forma és az úgynevezett lųc bát rímelés megszólaltatása volt. Ez a versforma az egyszótagos szavakat tartal­mazó vietnami nyelvben hat, illetve nyolc szótagos sorpárokra épül föl, ahol a hat szótagú sor utolsó szótagja az első rímhívó, erre felel a következő, nyolcas sor hatodik szótagja, a nyolcas utolsó, nyol­cadik szótagjára a következő hatos sor hatodik szótagja, amelyre viszont az újabb nyolcas sor hatodik tagja – és így tovább. Az át­tekinthetőség kedvéért idézem fordításom első sorait:

    Száz év a földön elszalad,
Jó Sors az Ésszel hajba kap vadul.
    Hol szederfa állt, víz az úr.
E látvány mondhatatlanul gyötör.

Elvetettem a sorok kettőzésére és az ütemhangsúlyos verselésre épülő hazai hagyományt. A sorkettőzés egyszerre csapta volna agyon az eredeti kecsességét, líraiságát, sőt a XVIII. századból máig ívelő modernségét is, nem is szólva arról, hogy a hatos sorok kettő­zése óhatatlanul a múlt század epikájához közelítette volna az egé­szen más jellegű eredetit.

„Kedves Domokos elvtárs,

moszkvai utam alkalmával be tudtam szerezni a Kju regényének új, 1979-es kritikai kiadását. Szegő László ily módon már három ki­adással is rendelkezik, nyersfordítását össze is tudom vetni Nguyĕn Khăc Viĕn vietnami irodalmár Hanoiban 1965-ben kiadott francia nyelvű fordí­tásával, s magától értetődően Szegő szívesen konzultál azzal a vietnami szak­emberrel, akit Ti találtatok.

Valójában tehát két kérdés létezik. Az egyik az, hogy tervezitek-e a Kju regényének kiadását, a másik pedig az, hogy támogatjátok-e azt a költői munkát, amelynek elvégzésére vállalkoztam. Úgy látom, a mű lefordí­tása hosszú időt, valószínűleg két évet is igénybe vesz.

Válaszod várva barátsággal üdvözöl

Simor András”

1980. nov. 12.

Egy év múlva igen udvarias, némileg bocsánatkérő, ám elutasító válasz érkezett, idézni nem tudom, az évek során elkallódott.

Ezután Sík Csaba szerette volna munkámat a Móra Kiadónál meg­jelen­tetni. Az igazgató, Szilvásy György, aki az irodalomhoz egyáltalán nem értett és rettegett a szerzőktől, elutasította a tervet. Valamit hallhatott a különleges ríme­lésről, mert beszélgetésünk so­rán egyfolytában a következő mondatot haj­to­gatta: „Az a probléma, Simor elvtárs, hogy itt rímek vannak”, ám két­ség­be­esve meredt rám, amikor a luc bát rímelés rejtelmeibe próbáltam beavatni.

A mű kiadatása reménytelennek látszott, ráadásul az Európa – nyilván az igazgató mindenre számító önbebiztosításának ered­ményeként – hamarosan meg­jelentette a művet Tandori Dezső fordításában. Tudtam, hogy az én ezer so­rom formahű, hiteles fordítás, illetve filoszként szólva, az eredetihez leg­in­kább közelítő forma. Azt, hogy a közelítő forma olykor az eredeti tökéletes meg­felelője lehet, Eliseo Diego Petőfi-fordításai közben értettem meg. Spanyolul – hiszen Rubén Darío kísérletei sem azok – voltakép­pen nincs hexameter. Eliseo Diego a Levél Arany Jánoshoz című verset spanyolul alexandri­nok­ban fordította le, s máig emlékszem arra a pillanatra, amikor Havannában felol­vasta, mert közben sorról sorra hallottam Petőfi hexametereit. Ezt a bravúrt még tetézte azzal, hogy a pontos fordításba belejátszatta Jósé Marti természetes vers­beszédét. A Szabad versek (Versos libres) Jósé Marti­jának feszes endecasílabói – amelyeknek az alexandrinok volta­képpen bővített formái – rend­kívül hasonlítanak Petőfi rímtelen verseinek természetes ritmusú jambu­saihoz. Eliseo Diego fordí­tásában Petőfi úgy emlékeztetett Martira, ahogyan valójában is rokonok ők. Az apostol olvasásakor szinte hallom Petőfi lélegzetvételét, verssorai Jósé Marti szavával „úgy törnek elő, mint a könny a szemből és a sebből bugyborékolva áradó vér”. A közelítő forma tehát kivételes esetekben lehet formahű, és biztos voltam abban, hogy a Kju regénye esetében is az, egyszóval, hogy fordításom a leg­hitelesebb magyar vállalkozás, de mégis abbahagytam, tizennégy évig nem nyúltam hozzá.

Ezalatt a tizennégy év alatt a XVIII. és XIX. század magyar költészetében élve, életművek sorát sajtó alá rendezve megmár­tóztam abban a magyar nyelv­ben és verselésben, amelynek esz­köztárát, nyelvi leleményeit óvatos archaizá­lással később felhasz­náltam a nagy vietnami klasszikus remekművének átköl­tésé­hez. 70 (Szepes Erika a magyar virágénekek erotikus szimbólumrendszeré­nek nyomait fedezte fel fordításomban.) Ám a később a tizennégy év alatt sokszor sosem bekövetkezőnek látszott. Emlékszem a lidércnyomásos álmokra, amelyekből fölébredve a Kju regénye járt a fejem­ben, és az, hogy ez a fordítás töredék marad. Végül 1993–94-ben fe­jeztem be az át­költést, és adtam ki a Z-könyvek sorozatban. Szerda­helyi István a követ­kezőket írta róla: „Simor András remeke olyan kivételes teljesítmény, amilyenre a közismerten magas színvonalú és különlegesen gazdag magyar mű­fordítás-irodalomban is kevés példa akad.”

Itt be is fejezhetném, de a vallomás nem volna teljes. Ugyanis noha maxi­málisan ragaszkodtam Szegő László szövegéhez, ez a munkám mégis átköltés, már-már saját költeményem. Középiskolás diákként, mint már említettem, Tóth Árpád és a Weöres Sándor fordította Po Csü-ji volt költői példám. Később ez a fajta líraiság ritkán szólalt meg saját verseimben. A világgal, önmagammal küsz­ködve tudatosan másféle verseket írtam. Imre Katalin szerette ezt a külön­leges elszántságot, és remélem, hogy neki volt igaza, talán az eredmény ezúttal is őt igazolja. Ám a Kju regényének fordításakor megszólalhatott másik énem. Ezért örülök – az 500 példányos, kevesekhez eljutó megjelenés ellenére – szinte felhőtlenül annak, hogy ezt az átköltést befejeztem és kiadtam. A legszebb elismerés Tandori Dezsőtől érkezett. Levelében azt írta: „Szép ekképp.”

6.

1985–86-ban Álmok és jelenések címmel hosszú versciklust ír­tam. A végleges változat elé a következő megjegyzést tettem: „Ez a költe­mény az Ótestamentum verseinek anyagából építkezik, szembesítve a mát a szoci­alista időszámítás kezdetét jelentő forradalommal. A közvetlen költői előzmény számomra a legnagyobb magyar Lenin-vers volt, Füst Miláné, amelynek egyik részletét idézetként is szövegembe ágyaztam. Poémám kérdések gyűjteménye. Van, ame­lyikre sejtem a választ, van, amelyikre nem, mégis felteszem őket, mert bízom abban, hogy egyszer lesznek olyanok, akik minden kér­désünkre válaszolni fognak.”

Az első ciklus címe A kezdet, és első versében Majakovszkij jelenik meg. ALenin-poéma kérdését teszi fel a költő-Napóleon: „Hogyan úszol / a forradalomban / tovább?” Versemben Majakovszkij „felnyúl / az égre, / és markába kapja / a csillagot, az övét. / Kiserkedt vére / csöppjei / hullanak / alá / a tenyeréből.”

A poéma központi része a Beszélgetések könyve. Az I., II. és III. Könyv közé személyes hangú versek sorát illesztettem Krónika címmel. A biblikus formában arra kérdeztem rá, tíz évvel ezelőtt, hogy megvalósítható-e a szocializmus.

Ekkora ereje van
az emberi lénynek,
vagy
olyasmibe kezdett,
ami
meghaladja erejét?

A versek az Ótestamentum istenét faggatják: „Kiknek istene vagy? / Az elnyomóké? / A főpapoké? / A farizeusoké?”, és a keserűség poharát ürítik ki: „ne vidd el tőlünk ezt a poharat”, ellenimát mondva: „ne a te akaratod / legyen meg, / hanem a miénk.” A bib­likus forma „furfang”-ja révén lehetőséget talál­tam arra, hogy az antifejlődés végpontjára, a burzsoá restauráció veszélyére figyel­mez­tessek:

Eli! Eli!
Lama sabaktani!
azaz:
Én Istenem! Én Istenem!
Miért hagyál el engemet?
Minket miért hagyál el?
Hát nem
a halászokért,
a közkatonákért
függött vala a kereszten
Fiad?
Szövetséget
nem
ővelük
kötött?
Őket
megint és megint
kiskorúakká,
újra
szolgákká
alázkodni hagyod?
Miként
a tizenharmadik
apostol,
Pál,
a haragos,
kérdezem:
… megint újból
szolgálni akartok?
A jóban
fáradozni
többé nem akartok?
Másról
szólni
úgysem tudok,
csak erről.
Hát kiben
fognak
megáldatni
minden
népek?
Kiskorúak valánk,
a világ
elemei alá
voltunk vettetve.
Odavetsz
minket
megint újból?
Nem jön el
teljessége
az időnek?

A II. Könyvben megjelenik a szocialista burzsoázia, kora lel­künk, Táncsics szavával: „az új arisztokrácia”: „Új angyalaid / úgy visel­kednek, / mintha / ők volnának / Mihael, / aki az ördögöt legyőzte, / Rafael, / aki az Úr mellett álla, / vagy / Gábriel, / hírvivője az Úrnak. / Mintha ők volnának / maga az Úr. / És / ami­kor hallgatsz, / ők beszélnek, / és szavukra azt mondják: / »az Úr szava!« / Odatolakszanak / közéd / és / a ki­sem­mizettek közé, / mintha / minden percben / velük / társalognál, / mintha / meg sem tudnál lenni / őnélkülük.” Ugyanennek a Könyvnek foly­tatásá­ban egyvalaki a népből azt kérdezi: „Hová menjünk, / ha nincs / ígéret földje? / Ne menjünk / sehová? / Együnk, / igyunk, / szeret­kezzünk, / és / bálványok körül / járjuk a táncot?”, a III. Könyv-ben pedig már az hangzik el Jeremiás szavával: „Bolond / az én népem, / balgatag fiák ők, / bölcsek a gonoszra, / jót cselekedni pedig / tudatlanok. / Az őrtállók, akiknek / figyelniük kellene / a kürt sza­vára, / azt mondják: / Nem figyelünk! / Ismeri / útját / az eszterág, / a gerlice, / a fecske, / a daru, / csak az én népem / nem ismeri / útját.”

A remény mondatai szűkszavúabbak. A népek voltaképpen nem is ellenségük, hanem saját sorsuk elől futamodnak meg, és majd e megfutamodás és az azt követő ínség után vágnak neki ismét az útnak. A biblikus rész Zakariás könyvéből való idézettel zárul: „Két rész / kivágattatik a földön / és meghal, / de/ a harmadik / meg­marad rajta.”

A végleges változat létrejöttét megint csak Imre Katalinnak kö­szönhetem. Először az Újtestamentumra akartam verseimet építeni. Elolvasta az első változatot, és azt mondta: „Ez rossz. Minek írsz biblikus verset, ha a Biblia nem érdekel?” Ebből a kurta mondatból értettem meg, hogy az Ótestamentum Istene kell nekem. Az egész könyvet átírtam, így jött létre a végleges változat. Az eredménytől Imre Katalin el volt ragadtatva. Már nem is emlékezett arra, hogy mit mondott az első változatról; sőt, az egész első változatot egy­szerűen elfelejtette.

Ilyen pillanatokat csakis ővele éltem át. A kéziratok olyan súlyt kaptak, mintha máris az értő utókor olvasta volna őket. Őt nem befolyásolta a kortársi értékítélet, nem létezett számára név és rang.

A kötet kiadására a Zrínyi Kiadóval volt szerződésem. Nem adták ki. Nyilvánvaló, hogy látomásomat veszélyesnek találták, és az igaz­gató úgy vélte, nem fogják megdicsérni azért, ha 1987-ben, az októ­beri forradalom 70. év­fordu­lóján olyan költői munkát jelentet meg, amely a forradalom ellehetet­le­nü­lé­sének biblikus átkokkal, jajokkal megírt könyve. A kiadói gyakorlat ilyenkor az volt, hogy beszerez­tek egy kellően „rangos” nevű irodalmártól egy elutasító lektori jelentést. Ez esetben, tudomásom szerint, Szegedy Maszák Mihály volt a megbízható külső lektor. A dolog pikantériája pedig az, hogy Szegedy Maszák Mihállyal már előzőleg vitába keveredtem. Ő ugyanis a hetvenes évek elején, fölmelegítve Gyulai Pál és Hor­váth János Apostol-ellenességét, így írt Szilveszterről: „A hős nem ismeri s egyre kevésbé érti azt az Istent, akitől megbízatását kapta. Amikor válaszútra ér, mindig két rossz lehetőség között kell dön­tenie. Prófétának mondja magát, ám szeme mind homályosabban lát. Áldozata egyre értelmetlenebbnek tűnik. Teljes magánya ön­meghasonlásba kergeti: megtagadja az Istent, és ha tehetné, kiirtaná az emberiséget. Ez a Szilveszter-kép szinte szó szerint jelenik meg az 1980-as középiskolai irodalom­könyvben. Válaszul írtam egy verset Szilveszter csontjairól címmel, amely 1985-ös Kik örülnek az orgonák­nak? című kötetemben jelent meg:

A csontok, amelyek
rég elhamvadtak a bitófa mellett,
a bitófa mellett hamvadtak el,
úgysem
lettek volna valók a dicsőség templomába.
Mert a csontok tulajdonosáról
azt derítették ki mai napság
hogy nem vala szent, hanem
esztelenségbe menekült magányos.
Akkor pedig az isten odafönn
tévesen könyveié nevét
a szent könyvbe, melybe
jegyezve vannak a mártírok.
A csontok viselője
életében különöseket gondola,
például azt, hogy a fold egy nagy gyümölcs,
melyet az emberek lelkei mint
sugárok érlelnek meg
és azt képzeté, hogy ő is
egy sugár vala,
amely segíti a földet megérni.
Tévedés!
Ne hirdesse hát nevét emléktábla
a dicsőség templomában!
Hogyan is kerülhetne például
Toldi, a hűséges mellé
egy ilyen,
egy ilyen királygyilkos?!
Ki hát csontjai maradékával,
a porral elkeveredett hamuval
oda,
a temetőn túlra,
hol sertések túrják fel
ormányukkal a földet!

Vitázni a kiadóval ilyen helyzetben reménytelen volt. Köny­vem Bál­vá­nyos Huba segítségével jelent meg, magánkiadásként, díszes album formájában, 100 számozott és 18 számozatlan pél­dányban, 10 lap műmelléklettel. Bálványos Huba grafikáiból az új elitként fontoskodó angyalok, a kisemmizetteknek magyarázgató funkcionárius-pofák néznek ránk, a kudarcairól és bűneiről tudni nem akaró bibliai Isten, aki egykedvűen tekint alá a világun­kat elözönlő sáskák­ra, amelyeknek egyforma feje az egyforma fejű hivatalnokokéra emlékeztet. „Ilyen arcokat mi ismerünk!” – írja Bálványos Huba saját bevezetőjében. Bibli­kus és modern rajzai, a gyönyörűen megkomponált album a megjelenés igazán elegáns formáját teremtették meg munkám számára. Ám a hatni, gondol­kod­tatni kívánó írás könyvkuriózum lett, beszerezhetetlen könyv­tári ritkaság. Meg­jelenhetett, a kézirat minden oldalán rajta volt a nyomtatást engedélyező miszté­riumi pecsét, de az ára a megjele­nésnek az volt, hogy nem juthattam el az olvasók­hoz. Ilyen volt az akkori cenzúra. Ki lehetett adni a veszélyes mondani­valójú könyvet, de el kellett fogadni azt, hogy hatás nélkül, a semmibe hullva jelen­jék meg.

Küldtem egy példányt az albumból Aczél Györgynek. A követ­kező levelet kaptam tőle:

„Simor András részére

Budapest

Kedves Barátom!

Korunkban kevés ember van, aki valamennyire is kontinuitásban él önmagával és műveivel. Úgy érzem, hogy Ön azok közé tartozik, aki a fejlődés és változás mellett hűséges maradt önmagához, alko­tásaihoz, ami a mi csöppet sem derűs világunkban – itthon és hatá­rainkon túl is – igazán ritka erény.

Engedje meg, hogy kötetéhez szívből gratuláljak és sok-sok jót: jókedvű alkotómunkát, nekünk – olvasóinak sok új művet kíván­jak – nagyon-nagyon sok szeretettel:

Budapest, 1988. február 1.

Aczél György”

Furcsa levél ez, azt hiszem, hogy ez esetben Aczél nemcsak bele­lapozott a küldeménybe. Nyilván értette, miről szól ez a poéma, látta a rajzokat, amelyek a verset még nyilvánvalóbbá tették. Azt is tudta, hogy egy ilyen mű nem véletlenül jelent meg 1987 végén ma­gánkiadásban. A kulturális politika irányítója ezúttal olyan szerző­nek gratulált, akit az ő kulturális politikája kényszerített arra, hogy munkáját saját pénzen, magánkiadásként jelentesse meg. Levelében „a mi csöppet sem derűs világunkéról beszél, és „nagyon-nagyon sok szeretettel” üdvözöl annak az évnek elején, amikor majd Kádár­ral együtt őt is menesztik az MSZMP éléről. Sohasem találkoztam vele, de úgy gondolom, itt közzétett levele nem pusztán kétarcúsá­gának dokumentuma. Élete végén látnia kellett, hogy politikájával az összeomlást készítette elő.

Ekkoriban írtam első szépprózai munkámat, A négylevelű lóherét, amelyet a Magvető adott ki 1990-ben, a RA-RE-sorozatban. Doku­mentumregény ez apámról és gyerekkoromról. Kétszer is átírtam, a harmadik változat jelent meg. Fennmaradtak apám 1950 decembe­rétől 1952 júniusáig írt börtönlevelei. Apámat a gazdasági rendőrség tartóztatta le, mert nem szolgáltatta be az államnak, megszegve az akkori törvényeket, az államosított bőrüzletből arany- és ezüsttár­gyak formájában ki­mentett vagyon maradékát. Börtönélete során bőrkereskedőből szakképzett Anléger, betonlemez-előregyártó építőmester lett. Mialatt ő börtönben ült, én csapat­tanács­elnök és a VI. kerület érdemrenddel kitüntetett éltanulója voltam. Afáziás beteg­sége előtt elkezdte leírni életét, „hátha egyszer regényt fabrikálsz belőle”. Levelein kívül ezt az anyagot is felhasználtam. A végső vál­tozatot betegsége alatt írtam, és halála után fejeztem be, így került a regénybe bátyám és családja, akik apámat minél hamarább a sírba igyekeztek tuszkolni, hogy lakását megszerezhessék. Apám halála után minden kapcsolatot megszakítottam velük.

Gyakran azonnal leírtam, amit átéltem, lett légyen az egy lidérces álom, vagy bátyámék valamelyik újabb gaztette. Aztán a leírt részlet megtalálta helyét a regény­ben, de amikor leírtam, továbbélni segí­tett, kibírni az olykor már nehezen bírhatót. Ez lett a regény másik vonulata, a nyolcvanas évek világa, amely megcsúfolta apámat és gyerekkoromat. Fél évszázad sűrűsödött regénnyé, és a kéziratban apám feljegyzései, levelei, betegsége olyanná váltak, mintha a fél év­század egy-idő lett volna.

Vitaregény is ez az írás, az ötvenes évekről szóló ellensematikus módra sematikus irodalommal vitázom benne, saját életemmel, apám sorsával bizonyítva, hogy a valóság egészen más volt, bonyo­lultabb, érdekesebb, mint amilyennek álta­lában beállítani igyekez­tek. Apám a börtönben is a szocializmus hívének vallotta magát, rabtársaitól kiérdemelve a „vörös Strausz” nevet. Legális és illegális levelei, amelyeken egyetlen betűt sem változtattam, másféle börtön­körülményekről szólnak, mint amilyenekről az elmúlt időszak la­pos divat-irodalma, beton-prózája „be­számolt”.

Könyvem egyik olvasója gratulált ahhoz, hogy milyen mesterien játszom a különféle idősíkokkal, hol a negyvenes évekbe, hol az öt­venesekbe, hol a jelenkorba ugorva egy-két oldalon belül. Valójában semmiféle irodalmi játékra nem törekedtem, egy dolog izgatott, hogy apámat, családomat, magamat minél hitelesebben idézzem fel. Ezúttal teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ez sikerült, felszaba­dultabban vallók benne saját magamról, mint verseimben.

A könyvet a következő jelenettel zárom:

„Megyek a kórházba, látogatási nap van, a szatyromban citrom­szörp, WC-papír, fogpiszkáló, mindeddig csak ilyesmiről beszélget­tünk. »Fiam, én fiam!« – mondja apám, amikor belépek a kórterembe. Azután váratlanul furcsa mondattal folytatja: »Hajó, lőttek róla.« Fogalmam sincs, mire gondolhat. Megismétli: »Hajó, lőttek róla. Hogy hívták?« Egyre izgatottabban, végül haragosan ismétli: »Hogy hívták? Azt, aki a legnagyobb volt.«

Végre megértem, hogy az Aurórára gondol, és hogy Lenin nevét keresi. Nyolc­van­nyolc éves apám, szenzomotoros afáziában, szavak nélkül, az Újpesti Kórház Rehabilitációs Osztályán. »Igen, Lenin – mondja megnyugodva –, látod, ezt is tudom.« És megismétli: »Lenin.« A kórteremben lévő látogatók furcsállva néznek ránk, egy fiatal nő vihogni kezd, és azt mondja a mellette álló férfinak: »Ez az öreg mindig összevissza beszél.«

Ülök az ágy szélén. Félszeggé tesz a látogatók jelenléte, az idétle­nül vihogó nő. Hallgatok, és apám is hallgat, maga elé néz, a tekin­tete tiszta. Ezentúl már mindig ilyennek fogom látni.”

Így jelent meg 1990-ben Jovánovics Miklós jóvoltából, aki ponto­san tudta, hogy ezúttal mit és mikor támogat, amikor kéziratomat elfogadta.

1988–89-ben Kis magyar verstörténet címmel esszékben, arcképek­ben, vallomásokban összegeztem, hogyan látom én a magyar köl­tészetet. Az előszóból idézek: „Ami ez alatt a másfél év alatt tör­tént, bizonyára behatolt a fejtegetések mondataiba, anélkül, hogy bármit is szándékosan aktualizálni akartam volna. Örülök, hogy időm egyrészét a magyar költészet újbóli végigolvasásával töltöt­tem. Mindenki onnan merít erőt, ahonnan tud, s talán természetes, ha egy költő a költészethez fordul.”

Ismét mániákusan dolgoztam, végigolvastam újra a magyar köl­tészetet, átnéztem a kiválasztott szerzőimről szóló alapirodalmat, majd kutatni kezdtem az engem leginkább érdeklő problémákat. Nemegyszer előfordult, hogy kérdéseimre nem a vaskos monográ­fiákban, hanem félig elfeledett, múlt százádi tanulmányokban kap­tam választ. Jegyzeteim több doktori értekezéshez elegendő anya­got tartalmaztak, ám engem a titulusok sohasem érdekeltek, és könyvemhez sem csatoltam jegyzet­apparátust. Olvasmányt akartam adni, új nézőpontból láttatni az ismert dolgokat is. Gondolkodni és gondolkodtatni a vers mögött álló emberről, akit az akadémikusi fenekek olykor felismerhetetlenné lapítanak.

A Szépirodalminak benyújtott kötet a Szépirodalmi Könyvkiadó támogatásával szerzői kiadásban jelent meg. Idecsatolok két do­kumentumot, melyek idővel kortörténeti érdekességgé válhatnak, hiszen előlegzik a 90-es évek írósorsát, publikációs „lehetőségei”-t. A 600 példányban megjelent könyv azonnal elfogyott, újabb 600 példányos második kiadása készült, hogy a könyvtári megrendelé­seknek eleget tehessek. Az újabb kiadás nekem jóval többe került, mint a honorárium előlegként fölvett 25 %-a.

„Kis magyar verstörténetc. tanulmánykötetemért eddig a szerző­dés meg­kötésekor járó 25%-ot vettem fel. A könyv könnyebb és gyorsabb megjelentetése érdekében a Kiadónak a következő javaslatot teszem:

Lemondok a nekem járó kb. 65 000 Ft-ról, mint honoráriumról, s azt kérem, hogy ezt az összeget kétszeresére, tehát 130 000 Ft-ra kiegészítve, a Kiadó a kötet sponzorálására fordítsa. Ebből az összegből a kötetet 600 példányban kiadatom, terjesztéséről gondoskodom. A Kiadónak a megjelent kötetből az igényelt példányszámot átadom. A könyvön szerepelni fog, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó támogatásával készült. Eszerint a Kiadó számára a könyv megjelentetése mindössze 65 000 Ft pluszköltségbe kerülne.

1990. április 26.

Simor András”

„Budapest, 1990. május 28.

MEGÁLLAPODÁS

Az 1988. IV. 26-án kötött szerződésünk alapján, és az 1989. XII. 20-án benyújtott mű kiadásának meggyorsítása érdekében a Szépirodalmi Könyvkiadó és Simor András megállapodnak a következőkben:

1. Simor András Kis magyar verstörténet c. megszerkesztett kézirat nyomdai előállítási költségeihez a kiadó 130 000 (Százharmincezer) Ft-tal járul hozzá.

2. Simor András lemond a neki járó további honoráriumról. A támogatás összegéből saját maga gondoskodik könyve nyomdai előállításáról. Amennyiben többletköltség merül fel, az nem a kiadót, hanem őt terheli. Vállalja a megjelentetett könyv terjesztését. Az eladott példányok utáni bevétel őt illeti.

3. A kötetet előállító vállalkozó elfogadja, hogy a kiadó a támogatás összegét 1991 januárjában utalja át részére, a könyv elkészülte és a megfelelő bizonylatok (számla, szállítólevél) átadása után. Erről a kiadót írásos nyilatkozatban is értesíti, mihelyt a kéziratot nyom­dai előkészítésre megkapta.

4. A könyv a vállalkozó és Simor András közti megállapodás szerint kerül kivitelezésre, 600 példányban, amelyből Simor András 60 példányt a kiadó rendel­kezésére bocsát. A könyvön feltüntetésre kerül, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó támogatásával készült, fele­lős szerkesztője Szepes Erika volt.

Simor András                       Felker Lajosné                     Szalai Sándor

                                              főkönyvelő                          mb. igazgató

Szépirodalmi Könyvkiadó Vállalat”

A Kis magyar verstörténet utolsó elemzése, A jelenés, Füst Milán Lenin-versét idézi fel. Választásom nagyon is tudatos volt. Ezalatt a két év alatt cikkekben is szembe­fordultam a készülődő burzsoá restaurációval, ezek hol az Élet és Irodalomban, hol aNépszabadság­ban, majd az Új Fórumban jelentek meg. A folyamat végkimenete­iéről nem volt semmiféle két­sé­gem, de úgy gondoltam, hogy egész addigi pályám folytatása ez a szembefordulás, meg kell tennem, bármi is lesz az ára. Ezt ma is így gondolom.

Magától értetődő volt számomra az is, hogy az én szembefordu­lásomnak semmiféle nosztalgikus felhangja nem lehet. Lelkiállapo­tomat leghitelesebben az alábbi, 1991-ből való prózai vallomásom tükrözi:

FÉLEK

Félek, ismétlem, hiába hazudok magamnak reményt, távlatot, hitet, mégis félek, és legszívesebben nyüszítve elbújnék, de nem teszem, itt ülök és írok a konyhában, ahová bármikor benyithat valaki. Talán a fiam lesz az, aki játszani akar, és kérdőre vonó, csillogó gyerekszemmel azt kérdezi tőlem: – Apa, még meddig tart ez?

Szatirikus verseim tetemes része 1989-ig a Ludas Matyiban jelent meg, a humor védelmet nyújtott és lehetőséget adott a cenzúra kiját­szására. Később A járókelő és a Szakállas című kötetemben, illetve a második Z-füzetként megjelenő Fohász Prométheuszhoz című köny­vemben tettem közzé ezeket a verseket.

Mutatóba idézek néhányat.

1988-89:

TÖRTÉNELMI RÉMÁLOM

Álmomban
Londonba érkezik
Két férfit kerestem,
de ők
nem voltak ott.
A Kommunisták Szövetsége
ismét fölvette
az Igazak Szövetsége nevet.
Az új jelszót:
Világ proletárjai, egyesüljetek!
a régire cserélték:
Minden ember testvér.
London sivár volt,
és reménytelen.

HOZZÁSZÓLÁS

A kommunizmus utáni korszakot
a kommunizmus előtti korszak
megszűnése utáni korszakban
tervezik létrehozni.

Vegyünk például egy inget,
ami nincs,
és szaggassuk le róla
az inggombokat.
Mennyi buzgólkodó!
Mennyi nyilatkozó!

Aztán jön egy ember,
mellét vakarja,
fázik.
Szeretné fölvenni az inget.


SZOCIOLÓGIA

Lesz banán, de emelt áron,
ne állj sorba, Szegény Áron.

Szobád három négyzetméter,
férj el benne, Sovány Péter.

Az élet nem gazdaságos,
kösd fel magad, Rongyos Ákos.


ADÓS-DAL

Hazám, Hungary, all right,
kunyeráld csak a dollárt.

Örülj a hitelednek,
amire hiteleznek.

Ha fölmegy a kamatláb,
adj el egy ég-darabkát.

Nézz csalfa tengerpartig
áruld ki Vörösmartyt,

kínáld fel, mint kelendőt,
a múltat és jövendőt.

Hazám, Hungary, all right,
kunyeráld csak a dollárt.

1989. október 23-áról 24-re virradó éjjelen Imre Katalin öngyil­kos lett. Írtam egy verset Post mortem címmel, és bevittem az Élet és Irodalomba, Faragó Vilmoshoz. Elfogadta, és meg is jelent, tudomá­som szerint ez volt az egyet­len sajtóbeli híradás Imre Katalin halá­láról:

POST MORTEM

Mai napomat neki mondom el,
a halottnak, ki megölte magát.
Ezentúl már csak így beszélgetünk
a semmiben, mert nincsen odaát,

de hamarosan ideát se lesz,
ha leverik az égbolt csillagát,
s elevenen agyagba döngölik,
ne világítson fényével tovább.

Ha megölik mibennünk a dühös,
baloldali, dobogó micsodát.

Vallomásom végére érve Brecht versére gondolok: „Az aljasságra vicsorgó gyűlölet / Is eltorzítja az arcvonásokat. / Az igazságtalan­ság miatt érzett haragtól / Is bereked a hang.” Nyilván ez történt velem is.

Ám mindennek ellenére ezt az írást ritka irodalmi örömeim egyi­kével akarom zárni. Az Élet és Irodalom 1988. október 7-i számában Baranyi Ferenc írt válogatott kötetemről, a Derűs századvégről, Szemé­lyes meg­támo­gat­tatás címmel.

Ebből idézem:

„Harminc éve azt hittem, hogy helyezkedésből veszi bolsevikre a figurát. Az elmúlt – igencsak próbára tevő – évtizedben vált végér­vényesen bizonyossá szá­mom­ra: ha két kommunista marad a föld­golyón, az egyik Simor András lesz. A másik – merem remélni én.”

* * *

1989 után új időszak kezdődik. 1990-ben létrejön a Z-füzetek soro­zat, 1991. május 1-jén megjelenik az Ezredvég első száma. Ez azon­ban már egy másik történet, amelynek krónikása – remélhetőleg – nem én leszek.

1995. április