Simor András

Félszegségem természetrajza

Válogatott kisprózák

1990-2007

BUDAPEST

BÁLVÁNYOS HUBA RAJZAIVAL

Tipográfia DOMJÁN ISTVÁN

© Simor András, 2007

Szépprózát 1989-ig nem írtam. Ekkor fejeztem be apámról és saját kamasz­koromról szóló doku­men­tum­re­gé­nye­met, A négylevelű lóherét, amely 1990-ben jelent meg a Magvető Kiadónál.

Az itt olvasható írások azután születtek.

Tárcákat többnyire napi használatra, azonnali publikálás céljából írnak.

Miért választja egy költő ezt a műfajt, amikor kisprózáit nem megrende­lésre ké­szíti, és megjelentetésükre sem lát sok lehetőséget?

A kilencvenes években átélt élményeimet akartam rögzíteni. Élményei­met és érzé­seimet. Mindkettőt egyszerre versbe kényszeríteni, ez műfajté­vesztés lett volna.

A vers sok mindent kiszűr.

Elvesztek volna azok a részletek, amelyek felidézik, hogyan éltem át én a ka­pi­ta­lis­ta restauráció kezdetét, aminek lehetősége és veszélye ellen már a Kádár-korszakban vers­ben tiltakoztam. Részletek, amelyek naplószerű hite­lességgel tükrözik azt, miért gon­dol­tam úgy, és gondolom ma is, hogy 1989-ben a rosszra jött a rosszabb.

Ezek az írások éppen olyan szenvedéllyel követeltek formát maguknak, mint a ver­sek. Prózai formát követeltek, tehát prózában írtam meg őket. Megírásuk idő­pont­ját nem tüntetem fel, elég annyi, hogy első darabjaik a ki­lencvenes évek elején szü­let­tek, az utolsó pedig 2007-ben.

Simor András

Öröklét

A ház egyik falát kívülről tégla helyett papundekli borította, a papundekli-darabok között lyukak tátogtak. A tető meghajlott.

– Ezt a telet már nem bírta volna ki – mondta a tanácstitkár, a költő jó barátja, aki a kiadóigazgatót a házig kísérte.

A kiadóigazgató elképedten nézett körül. A költő támogató­jának tudta magát, több­ször adott neki előleget megnemírt riport­könyvekre, amikor a kis kopasz meg­je­lent a kiadóban. Verseiben a viskóval is találkozott, mert a kéziratot átlapozta, nehogy vala­melyik túlságosan lázító sor benne maradjon, a kis kopasz ugyanis tiszteletlen hangú, vad verseket írt, szabad ritmusokat ültetett elhájasodott jambusokba, Lenint em­legette, meg a farizeusokat. De más volt kiutalni a pénzt, és hátradőlni az igazgatói fotel­ban, me­cénásnak tudva magát, mint itt állni, a délutáni lap által vidéki háznak titulált viskó kertiében.

– Micsoda nyomor! – mondta döbbenten.

Kísérője, a filosz természetű költő Reviczkyt emlegette, mert éppen Reviczky temetéséről olvasott egy megrázó leírást azon a hé­ten.

– Ráadásul ő nagyobb volt Reviczkynél – tette hozzá –, ő volt a legnagyobb közöttünk, negyven éve a legnagyobb.

A kiadóigazgató bosszúsan hallgatott. Jókora túlzásnak tartot­ta ezt a megállapítást, de zavarában nem mondott semmit. Mint­ha attól tartott volna, hogy kinyílik a viskó aj­ta­ja, és kilép a kis kopasz, a roncsolt szemüveges lázadó, és megint egy szerződést és elő­leget igénylő riportkönyv tervezetet dug az orra alá.

De ő nem lépett ki. A kerítésen még olvashatóan ott állt a fel­irat: „Alkotó ház”, és az Ady-idézet: „A gaz lehúz, altat, befed”, aho­gyan jó kedvében valamikor odapingálta, amikor még azzal kérke­dett, hogy megél a bortermelésből. Akkor még nem operálták meg, barátok és nők látogatták, és vidáman fecsegett a szomszédok­kal. Szeretett és tudott is élni.

– Menjünk – mondta a kiadóigazgató, és kinyitotta a kocsi aj­taját. A filosz természetű költő is beült, most már ő is hallgatott. Késő délután volt, egy unatkozó tök éppen bekapcsolta a telihol­dat.

Édes egykomám!

– Szervusz, édes egykomám! – mondja az idős, borvirágos or­rú férfi a metrón, és te tudod, hogy ti nem a te édes egykomád. A borvirágos orrú férfi minisztériumi fő­osz­tály­veze­tő volt, aztán büntetésből iskolaigazgató lett, éppen ott, ahol te tanítottál, és egy évtized múlva elüldözött onnan, az egykori elemi iskolából előbb általános isko­lává, majd általános iskolává és gimnáziummá alakított öreg épületből, ahol tanári pályá­dat megkezdted.

Eszedbe jutnak régi tanítványaid. A hatvanas évek voltak azok, a szovjet párt­fő­tit­kár az amerikai elnökkel egyezkedett, Kuba kö­rül repülőgép-anyahajók sora­koz­tak, az­tán felrobbantak a bom­bák Vietnamban, és Guevara a bolíviai őserdőből üzent a világ­nak.

Tanítványaid kirakták a képét az iskolai faliújságra, a párttitkár­nő pedig letépte, és trockistáknak, maoistáknak, guevaristáknak, fidelistáknak, sztálinistáknak titulálta őket.

Az iskolában sötétkék öltönyös férfiak tünedeztek fel az igaz­gatói iroda kör­nyé­kén, a tanáriban államellenes összeesküvések­ről suttogtak a jól értesültek, de általában senki sem tudott semmit, fontoskodó tanárok azt magyarázták égő szemű ka­ma­szok­nak, hogy van mártír, akinek a képe kitehető, és van mártír, akinek a ké­pe nem tehető ki a faliújságra.

Ülsz a borvirágos orrú, idős férfi mellett a metrón. Közben el­múlt az élet, ő már nem iskolaigazgató, aki kivágja az iskolából a magas beosztású funkcionárius szülőkkel nem rendelkező rebellis diákokat, ő már csak egy öreg iszákos.

Tizennégy évvel ezelőtt láttad utoljára. Az igazgatói irodában ültetek, ő előtte egy dosszié hevert, a dossziéra rá volt írva a neved, elég vastag volt az a dosszié. Azóta is izgat, hogy mi volt benne, de sohasem olvashattad el. Egy érthetetlen mondatot ol­va­sott fel a KISZ-ről és rólad, megkérdezte, hogy egyetértesz-e a megfogalma­zással, ami érthetetlen volt, s ezért nyugodtan rábólintottál, hogy egyetértesz. Azóta nem láttad.

Néha eszedbe jut az öreg épület, ahol az egyik alacsony, belső udvari fal kissé mozgott, és diáknemzedékek másztak föl rá, és próbálgatták, hogy ledől-e végre. Kezdő tanárként idegesen to­porogtál a fal mellett, és féltél, hogy éppen a terád bízott nap­közis gyerekekkel dől le, de a dülöngélő fal a magát szocialistának nevező rend­szer­nél stabilabbnak bizonyult, talán még ma is áll.

Koszos iskolafalak közt telt el az életed. Könyveket írtál közben, amelyeket tanít­ványaid eleinte fölfedeztek, később pedig már nem fedeztek fel, mert a kultúr­politika gondoskodott róla, hogy kis példányszámban, szinte észrevétlenül jelenjenek meg.

Beleszorítottak a csöndbe, fullasztó, szürke csönd vett körül. Még álmaidban is a csönd­ről álmodtál.

– Édes egykomám, te semmit sem változtál – mondja a borvi­rágos orrú, dülön­gélő volt iskolaigazgató –, de nekem le kell szállnom.

Tovább utazol a metrón.

A régi ismerős

A Széchényi Könyvtárban találkoztunk, jó tíz éve már, hogy nem láttam. Arca teltebb, pofa­szakálla ősz, de ugyanúgy fogja meg a za­kóm gombját, ahogyan azelőtt, amikor együtt tanítottunk.

– Tudod, a kandidatúrán dolgozom. Volna egy kérésem, kedveském. Egy közép­kori spanyol szöveggel kínlódom, már belek óta. Lefordítanád nekem?

Igent mondok, felírja a címemet, majd elküldi, azzal búcsúzik is, sok a dolga.

Diákkoromban ugyanígy fejezte be az általa kezdeményezel! beszélgetéseket. Én csapat­tanács­elnök voltam, ő úttörő­vezető.

A rabbi képzőből lépett ki, és jött át az általános iskolába. Csizmát húzott és ba­juszt növesztett. Az osztályát kitapétázta Sztálin és Rákosi-képekkel, az apró fotókat szo­rosan egymás mellé téve, úgy, hogy valóban tapéta benyomását keltették. Döb­be­ne­tes látvány volt, ilyet talán sehol másutt nem lehetett látni.

– Én tanár pajtás vagyok nektek – mondta hol nyájaskodva, hol hangját felemelve az iskola tanulóinak, akik némi félelemmel, bizonytalanul szólították meg.

Tíz év múlva tanárként találkoztunk. Eltűnt a csizma és a bajusz, nyakkendőt hordott, csakis öltönyben jelent meg, többnyire sötét, kicsit ünnepélyes öltönyökben.

– Tartanál az osztályomban egy García Lorca-órát? Tudod, kedveském, nem fog­lal­koztam vele.

Az órán jegyzetelt. Két nap múlva azt mondta:

– Középiskolai szinten már jól ismerem Lorcát.

Kérdeztem, mit olvasott tőle. Megrökönyödve nézett rám:

– Hogy mit olvastam? Fölkészültem belőle két lexikonból.

Még egy jelenet felrémlik. A középiskolai spanyol tanszalagok felvételét készítem az Ó utcában, az Országos Pedagógiai Intézet kihelyezett tanszerműhelyében. Az ott dol­gozó technikusoktól megtudom, hogy az épület a negyvenes években bordélyház volt, ezért van benne olyan sok kicsi, szűk szoba. A szomszéd házban nyomda mű­kö­dik, a gépek folyamatosan belerezegnek a magnófel­vételekbe.

Aznap került sor egy történelmi oktatófilm átvételére is. Vélet­lenül benn ma­rad­tam a vetítés alatt a gépházban, ahonnan a fil­met levetítették. A vita résztvevőinek hang­ja behallatszott, olyan volt, mintha magnóról beszélnének. Egykori csapat­veze­tőm, majd kollégám hangját azonnal felismertem:

– Ezt nem tehetjük Ilku elvtárssal – mondta –, hogy éppen Maléter áll mellette, ki kell vágni mellőle Malétert.

Valaki megkockáztatta, hogy ez esetben Ilku elvtárs jobb kar­ját is le kellene vágni. Ellentmondást nem tűrő hangon torkollta le:

– Az mindegy! Ez politikai kérdés.

Ezek a jelenetek jutottak eszembe a Széchényi Könyvtárban, mialatt utána néz­tem. Néhány nap múlva vaskos levél érkezett, a kandidatúrához használt anyag xerox má­so­la­tával. Kinyitom, be­leolvasok. A középkori spanyol dokumentumot ékes, hu­sza­dik szá­zadi olasz nyelven írták. Átrakom a paksamétát egy másik borí­tékba. Néhány ud­va­rias, minden iróniát nélkülöző sort fogalmazok, azt tanácsolom, keressen egy ola­szost, bizonyára akad ilyen régi ta­nítványai között.

Azóta nem találkoztunk többé.

A múltból

Ez a történet Kubában játszódott le, 1963-ban. Azóta él bennem, de sohasem gondol­tam arra, hogy le is írom.

Ülünk a diákszálló verandáján, Elenko, a prózaírónak készülő bolgár – akit azzal hó­dí­tottam meg, hogy első találkozásunkkor Vapcarov utolsó versének első két sorát idéztem neki anyanyel­vén, ennyi volt ugyanis bolgár tudományom – meg én, az első­kö­tetes költő, és természetesen saját megírt és megnemírt műveink­ről beszélgetünk. Fülledt, trópusi éjszaka van, szinte házunkig hal­latszik, ahogyan a Malecónon a parti kő mellvédet csapkodja a ten­ger.

Az utca végében hirtelen kiabálás támad. Az ismerős kubai fér­fi és női kurjantások kö­zött részeg, ám fel­ismer­hetően szláv ak­centussal rendelkező férfihang üvölti spa­nyolul:

„María, hol vagy?”, ráadásul azt a létigét használva, amelyet ilyen esetben nem lehet használni, de a részt vevők bizonyára így is pontosan tudják, hogy miről van szó. María, úgy látszik, nem jön le, az ordibálás egyre hangosabb lesz, mi több, hozzánk kö­ze­le­dik.

A kapuban népes csoport élén egy ősz hajú kubai taxisofőr je­lenik meg, mellette két­méteres, dülöngélő kopasz óriás. Segítségün­ket kéri, mert a kopasz óriás, akit idéző­jelben „mező­gazda­sági szak­értő”-nek titulál, nem akar haza­menni.

– Ha itt hagyom, bedobják a tengerbe, ott pedig felfalják a cá­pák, mielőtt bele­fullad, mert ezen a környéken sok ellenforradal­már akad – magyarázza izgatottan, még meg is ismétli: – felfalják a cápák, mielőtt belefullad.

Elenko, aki körülbelül másfél méter magas, az óriás elé lép.

Mit akar ez a törpe?

A kezében igazolvány.

– Nézd meg, és menj haza – mondja neki.

Az óriás rámered az igazolványra, Elenkóra, megint az igazol­ványra, tiszteleg, meg­fordul, és elindul a taxi felé. A csoport való­sággal kővé mered, a taxista csodálattal nézi alacsony termetű ba­rátomat, a győztes varázslót, és szinte futva követi fegyel­me­zet­ten tántorgó utasát.

– Mit mutattál meg neki? – kérdeztem.

– A régi, bolgár főhadnagyi igazolványomat. Nagyon hasonlít az övékére.

Elenko fáradt mozdulattal megtörli a homlokát, egyáltalán nem viselkedik győztes varázs­lóként. Kérdő arckifejezésemre arról kezd beszélni, hogy ő jól tudja, milyen nyo­mo­rú­sá­gos élete van a kül­földre vezényelt sorkatonának. Talán már hónapok óta vágya­kozott erre a Maríával való találkozásra, csakhogy előtte örömében bár­ról bárra járt, és most jó esetben majd fél év múlva próbálhatja meg újra, hogy előjön-e María, vagy nem jön elő.

Majdnem három évtized telt el azóta, s most nem is Elenkóra, egykori barátomra gondolok, hanem a kétméteres kopasz óriás­ra.

Milyen élete lehetett az elmúlt harminc évben? Honnan ren­delték vissza a közel­múltban? S van-e még olyan katonai igazolvány, amelynek láttára részegen megfordul, és fegyelmezetten tántorog­va hazamegy?

A fogorvosnő

Az egyetemista furcsállotta a fogorvosi rendelőből kiszűrődő mon­datfoszlányokat.

– Raul Castro, ne mocorogj! És rendesebben moss ezentúl fo­gat!

De egy pillanatig sem gondolt arra, hogy Kuba hadügyminisz­terét kezelik oda­benn, és nem lepődött meg a hatévesforma néger kisfiú láttán, akit Raul Castrónak szó­lon­gat­tak. Tudta, hogy Ku­bában nincs védett név, találkozott már José Martíval is, ő nyolc­éves volt, és egy Lidice nevű kislányt is ismert, akit szülei így ne­veztek el, mert meg­tetszett nekik ez a név, és fogalmuk sem volt ar­ról, hogy Lidice miről nevezetes.

Egyébként nem figyelt a körülötte zajló beszélgetésre, annyira fájt a foga, hogy iga­zá­ból semmire sem tudott odafigyelni. Már egy hete fájt, de hiába hívta fel többször is a velük foglalkozó compañerát, hogy szerezzen számára túrnót, ami­kor kezelik, az mindig elütötte valamivel a dolgot; hol fontos személyt fogadott, hol egy­sze­rű­en nem ért rá. Szeren­cséjére aztán a compañerónak is me­gfájdult a fo­ga, és most együtt vártak sorukra, kínlódó arccal, a fogorvosi rendelőben. Nem is tud­ta, hogy hívják, egymást közt a kollégiumban csak compañerónak titulálták, és közö­sen utálták. Amikor beléptek a rendelőbe, a nagydarab néger doktornő csak rá­né­zett az ő arcára, és máris intett, hogy ő üljön le elsőnek a fog­orvosi székbe. A compañero duzzogó arckifejezéssel várakozott.

– Ezzel a foggal miért nem jöttél hamarabb? – kérdezte a dok­tornő.

– Mert az – és hátrabökött – nem hozott el.

A doktornő hallgatott. Fúrt, érzéstelenített, tömött, ügyes, gyors mozdulatokkal. Huszon­öt perc múlva készen is voltak.

– Szerencséd van, nem kell újra jönnöd – mondta.

A compañero már a székben ült, és kitátotta a száját. Hatalmas szája volt! A fog­orvos­nő belemondta a kitátott szájba:

– Majd egy hét múlva. Akkor legalább megtanulod, hogy ilyet többé ne csinálj. És írhatsz erről az ügyről egy csinos kis jelentést.

– De én … – kezdte a compañero, azzal el is hallgatott. Szótla­nul kullogott ki a rendelőből. Az autóban sem mondott semmit a sofőrnek. Hazavitték őt a kollé­gium­ba, elváláskor a compañero még kezet is nyújtott neki.

„Ebből talán tanulni fog” – gondolta az egyetemista. Évek múl­va is jókedve támadt, ha eszébe jutott ez a dél­előtt, a fog­fájós compañero és a fog­orvos­nő, aki meg­lec­kéz­tette. És amikor harminc év múlva azt kérdezték tőle, hogy Kuba med­dig tartja fenn ma­gát, nem a compañerora gondolt, hanem a fog­orvos­nőre, és utálta a kérde­zős­ködőt, akár jobb­oldali volt az illető, akár bal­olda­linak hit­te magát. „A José Martí téren nem fogják az amerikai külügyminisz­tert ünnepelni” – gondolta, és kezével szórakozottan a szájához nyúlt, oda, ahol betömött foga volt, amelyből már három évtize­de nem hullott ki az egykori tömés.

A korrektúra

A korrektúra szerdán érkezett meg, és a következő hétfőn vissza kel­lett küldeni a békés­csabai tanműhelybe, ahol az elképesztően hosszú mű első íveit már nyomni kezdték. A tanár már egy éve Besse­nyei György verssoraival aludt, ébredt, álmodott, 10412 verssor múlt században megjelent változatát hasonlítgatta össze az erede­ti kézirattal.

Vele dolgozó kollégái egymás közt hajcsárnak nevezték, és be­lőle is, meg Besse­nyeiből is elegük volt. O viszont még nyári ten­gerparti nyaralására is magával vitte a xerox másolatok tekintélyes kötegét, elszántan és konokul dugta bele a kofferba, hogy hama­rabb érjen a véget nem érő mű végére.

Közben Európában egymásra acsarkodtak a népek, román a magyarra, magyar a ro­mánra, bolgár a törökre, török a bolgárra, szerb az albánra, albán a szerbre. A tanár tu­domásul vette a válto­zásokat, a rendszerváltást, és azt is, hogy az addigi államot egy­sze­riben pártállamnak kezdték nevezni, de úgy döntött, hogy min­dez kitűzött cél­jától, a Bessenyei-mű teljes és hiteles szövegének ki­adásától nem tántoríthatja el. Or­szágok szűn­hetnek meg, hábo­rúk törhetnek ki, netán világháború, de amit ő el­tö­kélt, annak meg kell lenni. Különben is úgy vélekedett, hogy az iskola nem a poli­tizálás színtere, ő ma­ga sohasem politizált diákjaival, tanár úr volt számukra, barát­ságos, ám szigorúan távolság­tartó.

A korrektúrát egyik kolléganőjével olvasta egybe, lyukas órákon és hét közbeni szabad­napján. Amikor pedig a kolléganőt eltávolí­totta a korrektúra mellől az óraadás köte­les­sége, egy negyedikes di­ákkal folytatta a munkát. Ketten voltak a tanáribban, előt­tük a korrektúra és a javított Bessenyei-szöveg. Egymással nem is be­széltek, hol a tanár olvasott, hol a diák, aszerint váltogatták egymást, hogy melyikük hangja csuklott el előbb.

A páros rímű tizenkettesekben könnyű volt felismerni a sajtó­hibát, a ritmus segí­tett az elszánt, egyre rekedtebb hangú korrigálóknak, de a versalji, a szerzőtől szár­ma­zó jegyzések javítása már fárasztó és unalmas munkának bizonyult. Éppen egy ilyen jegy­zés következett; a tanár felállt, egy pohár vizet hozott magának, az­tán tekintélyesen leült és belekezdett a szöveg olvasásába:

„Európa, ez előtt a közjónak igazságán, mely együgyű, világos és könnyű, mind­addig vetélkedett, okoskodott, írt, magyarázott, nevelt, oktatott, jutalmazott, átkozott, vag­dal­kozott, míg oda nem ment, hogy szerzett törvényeivel a józan okosságrul s an­nak igazságairul hatszáz esztendeig ne tudjon semmit egyhuzomba. A pogány Ró­má­nak leomlásával minden országló értelem eltörölte­tik mindaddig, míg ezen nagy Test­nek omlásai alól új fejedelem­ségek, szabad városok nem állanak fel, és józan okos­ság­gal élő tár­saságokká nem változnak. Nem tudod, hová lettek az emberek, ha viselt dol­gai­kat olvasod Európában. Fenevadakat, vérszomjú tig­riseket, ragadozó farkasokat látsz mindenfelé, melyek emberi for­ma alatt pusztítanak. Minden ország ég, minden vá­ros vérrel bu­zog. A világi törvény, szokás, vallás, vad erkölcs mennyet, földet össze­kever…”

A tanár hangja furcsán erőteljes lett az üres tanáriban, mintha nem is korrektúrát olvasna egybe. Mintha nem is egy szem diák ül­ne vele szemben. De nem nézett fel a kéziratról, folytatta az olva­sást.

Ezalatt embercsempészek várakoztak Európa különböző or­szághatárainál, me­ne­kül­tek vágtak neki az utaknak, pogromoktól félők rezzentek össze otthonaikban. 1991-et írtak, nem pedig 1797-et, amikor Bessenyei György úr hozzákezdett monumentá­lis költői műve megírásához, és magát megélemedett hattyúhoz hasonlította, amely utolsó óráit közelgetni érezvén, abból vett fáj­dalmát hajnalonként bánattal énekelgeti.

A funkcionárius és Jesús

A funkcionárius mosolygott Jesúson, akivel Isabel összeismertet­te. Először volt Mad­rid­ban, és először hallotta, hogy valakinek a keresztneve Jézus.

Szállásadónőjét még Budapesten ismerte meg. Isabel emig­ránsként élt ott, spanyol nyelvet tanított a külügyminisztérium­ban. Ő nem tanult spanyolul, most is véletlenül küldték ide, de szerencsére felírta a noteszába a madridi címet, így most jókora össze­get megspórolt a napidíjából. A szállodát csak kísérője, a tol­mács vette igénybe.

– Isabel sztálinista – mondta Jesús.

Ezt elképzelhetőnek tartotta, s egy pillanatra arra gondolt, hogy talán hiba volt nála keresnie szállást.

– Nemrég a háziura ki akarta tenni a lakásából – mesélte Jesús. – Felmentem két társammal a háziúrhoz, és azt mondtuk neki: „Ha Carabanchelban akar élni, ne tegye ezt.” Le is mondott a kilakol­tatásról.

Jesús munkanélküli volt, éppen egy liftkezelői állást próbált megszerezni, de nem vették fel, mert csúnyán írt.

– Minek egy liftkezelőnek szépen írni? – mondta felháborodva.

Egyik nap kék foltokkal, dudorokkal kidekorálva érkezett.

– Vitatkoztam húsz fasisztával – magyarázta derűsen.

A funkcionárius zavartan nézett rá, és remélte, hogy nem kerül bele Jesús miatt valami utcai csetepatéba.

– A nevedből ítélve béketűrőbb lehetnél – mondta.

– Nem békét hoztam, hanem kardot – felelte komoran Jesús, ő pedig nevetett rajta, lám, nemcsak a Kommunista Kiáltványt idé­zi. Jesús ugyanis azt vallotta, hogy két­féle ember van: burzsoá és proletár. Semmiféle egyéb árnyalatot nem ismert. Szo­cia­liz­mus van és kapitalizmus, mondta, az utóbbi válságban. Az előző válsá­gairól nem volt hajlandó tudomást venni. A funkcionárius vitáz­ni próbált vele, de Jesús leintette:

– Én negyven éve a szocializmusért ülök börtönben, verekszem az utcán, nekem ne beszélj arról, hogy válságban van – és az orra alatt hadonászott hatalmas öklével. – Válságban a kapitalizmus van.

Aztán a funkcionárius hazautazott. Furcsa évek jöttek, párt­szakadás, parlamenti demokrácia, privatizálás, kapitalizmus.

A funkcionárius a demokratákhoz csatlakozott, önmagát be­csapottnak és a múlt rendszer áldozatának nevezte.

– A szocializmus megvalósíthatatlan – ismételgette, és én nem vagyok Don Quijote. Ezt a szót már jól ejtette, ennyi ráragadt az egykori spanyol útból. Nem is gondolt Jesúsra. De egyszer le­velet kapott tőle. Csúnya írással, külügyes ismerőse, a spanyol tol­mács alig tudta kibetűzni.

– Azt írja neked, hogy remélhetőleg az ő elvtársa maradtál. Ő ma is a szo­cia­liz­mus­ért verekszik. Meg a gyerekeiről, hogy azok­ból is elvtársak lettek – mondta kajánul a spanyolos ismerős.

A funkcionárius kényelmetlenül érezte magát, feszengett, Jesús kompromittálta őt.

– A múlt – mondta krákogva, és zsebre dugta a levelet.

– Nem írt semmi érdekeset – ezt már a feleségének mondta odahaza, a fiára pedig rá­ripa­kodott, hogy ne faggassa őt, mi köze a leveleihez és Jesúshoz, a gyerek fejében ugya­nis megmaradt a furcsa nevű spanyol, aki húsz fasisztával verekedett egyszerre, erő­sebb lehet, mint Schwarzenegger.

Este kidobta a levelet, és bosszankodott azon, hogy mire gon­dol. Arra gondolt, és ettől a gondolattól nyugtalan lett, hogy há­romszor tagadta meg Jesúst, pedig kakas­kukorékolást se hallott, a városban nem kukorékolnak a kakasok.

Vasárnap

Ülsz a konyhában. A család már evett, feleséged odabent dolgozik, a gyerekek ját­sza­nak, vasárnap délután van, esik. Kinézel az abla­kon, de sehová se látsz ki. Följegyzed noteszedbe a tennivalókat, sűrű lesz ez a heted is. Szívesen elmondanád dolgaidat K.-nak, de ő megölte magát, az Öreghez is elmennél, de az öreg öt éve rákban meghalt. Jóval a rendszerváltás előtt, optimistán, hogy a Szovjet­unióban végre rendbe jönnek a dolgok, szóval őt sem keresheted fel. Levelet írnál kubai barátnédnak, de erről is leteszel, a levelek elvesznek, válasz úgyse jön, „olyan a levelezés, mint amikor két süket beszélget”, mondta hajdani barátod, őt felhívhatnád telefo­non, de mégse hívod fel.

Kinézel az esőbe, szürke, unalmas, a lehajtható konyhai abla­kot is be kell csukni, mert beesik rajta. Hamarosan nekiállsz cím­szavakat írni a Világirodalmi Lexikonnak, ez fon­tos munka, fizet is, ebből a pénzből fogod megjelentetni verseidet. A költő ne la­zsál­jon, erről eszedbe jut a Kosztolányi-elbeszélés, a konyhában lega­lább nem kell meg­őrülni, mint a fürdőszobában, egyébként is, ne túlozz, a te helyzeted jobb, nin­cse­nek anyagi gondjaid, munkahe­lyed is van, tanár úr vagy.

Még mindig esik. Felállsz, hogy bemenj a szobába, de amíg a kilincshez nyúlsz, pedig ez csak két lépés, elfelejted, hogy mit akar­tál a feleségednek mondani. Nem le­he­tett fontos, nem nyomod hát le a kilincset, a gyerekeket kár zavarni, holdogan ját­sza­nak, bi­zonyára te is így játszottál valamikor a bátyáddal, aki itt él Pes­ten, de őt végképp nem akarod látni. Apád temetésén megfogad­tad, hogy bátyáddal többé nem találkozol, olyan ocsmányul visel­kedett a megboldogulttal. „A temetésére se megyek el” – gon­do­lod, és mulatsz magadon, milyen biztos vagy abban, hogy ő hal meg előbb.

Szórakozottan kinyitod a frizsidert, de majdnem üres. Este zsírban sült kenyeret eszik a család fokhagymával és teával. Te sze­reted a zsírban sült kenyeret, az ötvenes években, kamaszkorodban hetenként egyszer ez volt a vacsora, azóta szereted.

Legalább csöngene a telefon, de most az sem csöng. Este majd meghallgatod a híreket, megtudod, hogy melyik európai országot fenyegeti polgárháború, hol fogadják eksztázisban az amerikai kü­lügyminisztert, és hogy kinek akarja eladni a szovjet hadi­ipart a még le nem mondott pártfőtitkár. A hírek úgy hullnak, mint az eső, noha egyál­talán nem szürkék és unalmasak, mégis úgy hullnak rád, mint az eső az ablaküvegre, a lel­ke­den piszokfolt marad utá­nuk, egyre több piszokfolt.

Szorongat az egyedüliség, feleséged mellett, gyerekeid közt, ügyintézéskor, nem, ezen nem lehet segíteni, egyszerűen vele kell élned, mintha gyógyíthatatlan betegséged volna.

Közhelyek jutnak eszedbe, például, hogy eltelt az élet, de eze­ket elhessegeted magadtól, mindig utáltad a legyeket és a közhe­lyeket.

Leveszed a szemüvegedet, aztán felteszed, és bosszús leszel, mert rögtön arra gondolsz, hogy ennek a mozdulatnak nem volt semmi értelme. Semmi értelme sem, semmi értelme sem – mondo­gatod öntudatlanul az eső ritmusára, mert már nem is kívül esik, hanem belül, tebenned.

Nekrológ

Nem mentem el a temetésére, Erzsi néni. Hallom a hangját, azt mondja: „Nem baj, András, annak már úgyis mindegy, akit temet­nek.” Péntek reggel, az első pénteken, ami­kor már nem jön hoz­zánk főzni és takarítani, búcsúztam el Magától. A konyha üres volt, Mila sem nyávogott, esett az eső, és én tudtam, hogy valami megint véget ért. Nem hallom soha többé a „mit főzünk, And­rás”-t, és nem látom, amint sebbel-lobbal nekikezd, hogy három­negyed óra múlva legyen már kész étel is, ha netán előbb megyek el, „hadd egyen frisset, úgy a jó.”

Azt mondta, hogy nekem jó főzni, mert élvezettel eszem, és külön szerette azt, hogy evés után csipegetek, mert a férje, aki elő­ször elhagyta, az is csipegetett. A fia is, aki a férje halála után ment el váratlanul. „Az ember mindent kibír” – mondta akkor, és én azt hittem, hogy több tragédia már nem lesz. De néhány hete fekete ruhában érkezett, kérdeznem sem kellett, úgy mondta: „Meghalt az unokám, autóbalesetben.” Aztán még azt is hozzátette, hogy maga is adott pénzt az autóhoz. „Tudom, András, hogy ennek semmi jelentősége, de mégis.”

Fekete ruhában főzött, keveset beszélt, megint a pénzt emleget­te, amit az autóhoz adott. Részvétet kívántam újra, amikor el­ment, „ezt az ember csak egymaga tudja meg­emész­teni”, mondta, és nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ezt már maga sem tudja meg­emész­teni. Azt hittem, hogy van egy biztos pont az éle­temben, a péntek dél­előtt, amikor frissen eszem a paprikás krump­lit uborkasalátával, és még palacsintát is be­falok utána hármat, né­gyet. Sok mindenről beszélgettünk, ha nem kellett koráb­ban el­mennem, és sok mindenről beszélgetnénk még. Elmondanám azt is, hogy kiket nevez a miniszterelnök hazaárulónak, mi történik a menhelyről kirakott öregekkel, és hogy mit eszünk, ha a mező­gazdaságot is tönkreteszik; ehhez maga sokkal jobban ért, mint én, sőt, ez a sokkal pontatlan is, hiszen én alig értek hozzá, maga pedig benne élt, a kertjében dolgozott, amikor nem járt takaríta­ni, dolgozott megállás nélkül.

„Szóval megírta, András, a nekrológomat”, mondja most, és én nem felelek, csak bólintok, igen, megírtam.

De született az enyémnél szebb nekrológ is.

Azóta Margit néni jár hozzánk, rendes asszony, nagyon jól főz, jobban, mint maga, és igazán nem tehet arról, hogy mi magát annyira szerettük. Szombat délelőtt jön általában, de egyszer pénte­ken jött.

– Milyen nap van ma? – kérdezte lányom, Ági, félig ébren, fé­lig még aludva.

– Péntek – feleltem.

– Mondd meg Margit néninek, hogy sohase jöjjön többé pén­tek délelőtt – mondta, azzal aludt is tovább.

Ez volt, Erzsi néni, a legszebb nekrológ.

Aput nem puszilod meg?

– Aput nem puszilod meg? – kérdezte a kisfiú anyját, amikor egy­hetes balatoni nyara­lásra indultak. A férfi az ágyban feküdt, ők a kora reggeli gyorshoz készültek.

– De igen – felelte a feleség, és kényszeredetten homlokon csó­kolta a férjét.

A kisfiú nem tudta, hogy mi történt az előző este. Az asszony nem akart szeret­kezni, a férfi pedig konokul várt rá. Aztán megdü­hödött, kivonult a konyhába, kinyi­totta a campingágyat, hogy ott aludjon. Macskája odament hozzá, nyalogatta.

– Hagyj békit – mondta neki mogorván –, tévedésben vagy, nem vagyok kandúr.

De a macska nem hagyta békén, egész este szagolgatta, és ami­kor végre elaludt, föl­mászott rá, és a hasára telepedett. Mérgesen lökte odább, erre a lábára ült, lehetetlen volt tőle megint elaludni. Aztán korán fölkelt, becsukta a campingágyat, mert nem akar­ta, hogy a kisfiú észrevegye a dolgot, és besomfordált a szobába, a felesége mellé. Szerette az asszonyt, nélküle elképzelni sem tudta az életét.

Most itt fekszik az ágyban, és megpróbál aludni még egy kicsit. Fia csodálkozó szemét látja, és hallja a kérdést: „Aput nem puszi­lod meg?”

Aludni kellene. Fekszik az ágyban, és kétségbeesetten szeretne elaludni. Volt egy mozdu­lata gyerekkorában, egy elalvás előtti mozdulat, amitől mindig boldog lett. Meg­pró­bálja a mozdulatot, de nem sikerül. „Elvesztettem – gondolja –, ezt a mozdulatot is elvesztettem.”

Az utolsó stáció

Agglegény volt, és elbocsátott kiadói dolgozó. Senkije se volt a macskáján, Rozikán kívül, akit minden reggel ½7-kor megete­tett, akkoriban, amikor még naponta a kiadó­ba járt, ahol a kéz­iratokat készítette elő nyomdába adásra. Pontosan tudta az elválasz­tás szabályait, az ékezés és az összeírás titkait, a legtöbb hiba az összeírással volt, a költők minden különírandó szót összeírtak, eze­ket ő gondosan szétválasztotta.

Mostanában tovább aludt, ilyenkor arra ébredt, hogy Rozika pa­naszosan nyávog, és az ajtót kapirgálja. Rozika sohasem aludt a szobában, „agglegény vagyok” – mondta neki eltűnődve, de a pa­naszos nyávogásra engedelmesen fölkelt, és megetette Rozikát, „nehéz idők jönnek”, ismételgette Rozika fejét vakargatva.

Az utcán a kártalanítási törvényről szóló brosúrát árulták, ez nem érdekelte. Öt sen­ki sem akarta kártalanítani azért, hogy harminc éven át kijavította a hanyag szerzők és a nem­törő­döm szerkesztők által elébe bocsátott, nyomdába igyekvő kéziratokat, ügyel­ve arra, hogy egyetlen hiba se maradjon bennük. Néha a helyesírási ta­nácsadóval ál­modott, és álmában is pontosan tudta, hogy melyik szó melyik oldalon található benne.

Amikor felmondtak neki, megpróbált állást keresni. Gyanús pincehelyiségekben tárgyalt sietős vállalkozókkal, akik elutasítóan legyintettek: „ugyan minek a kéziratokat elő­készíteni, az írók isme­rik a helyesírást”. Belenézett néhány új könyvbe, ezekben hem­zsegtek a sajtóhibák. „Számítógépes szedés” – mondta magában, amikor egy ol­da­lon három szót is rosszul választottak el, és eszé­be jutott a nyomdai vállalkozó, aki azt mondta neki, ugyan minek a kéziratokat előkészíteni.

A tévében a politológusok és a pszichológusok arról beszéltek, hogy az emberek kénye­lem­szeretők, nem tudnak váltani, úgy, mint Amerikában, és nem akarják át­ké­pez­ni magukat. Elképzelni sem tudta, hogy mivé képezhetné ő át magát öt évvel a nyugdíj előtt, hiszen egész életében csak kéziratokkal foglalkozott. „Neked jó, Ro­zika – mond­ta a macskájának –, neked senki sem mondja, hogy át kell képezni magadat.” Ezen megint eltűnődött, mert az egyik po­litológusról még azt is feltételezte, hogy a macs­kákat kutyákká akarja átképezni.

Aztán felvette a munkanélküli segélyt, eljárt az ingyen konyhá­ra, ahol forró teát kapott zsíros kenyérrel ebédre. Az újságokban arról olvasott, hogy a hozzá hasonlók meg­nehezítik az ország dol­gát, közönyösek, nem érdekli őket a politika, csakis a saját nem létező ebédjükkel akarnak foglalkozni, de később leszokott az új­ságolvasásról, és erről sem értesült. Egyre beljebb fordult önma­gába, hosszan beszélgetett saját énjével, és álmában szép, hibát­lan korrektúrákat látott el kézjegyével, ilyenkor boldog volt, és haragudott Rozikára, ha ilyen boldog álomból ébresztette fel.

Egyébként már Rozikának sem mondott semmit, hetekig ki sem nyitotta a száját, csak olyankor, amikor a forró teát hörpölte és a zsíros kenyeret harapta. Eredetileg is so­vány volt, de még so­ványabb lett, „Don Quijote” – gondolta, az gyönyörű, vastag kor­rek­túra volt, de most már a klasszikusokat sem ellenőrzik, ők úgy­sem tiltakoz­hatnak.

Így ment az utcán, régi fekete aktatáskájával, amiben semmisem volt, de ő meg­szo­kás­ból mindig magával vitte. Egyszer valaki rá­köszönt: „jó napot, doktor úr”, „nem vagyok orvos” – felelte bam­bán, az idegen elnézést kért, összetévesztette valakivel.

Ő tovább ment, leült egy téren egy padra. „Nem vagyok or­vos, semmi se vagyok – gondolta – engem megszüntettek.” Této­ván felállt, el akart indulni valahová, de nem tudta, hová menjen.

Visszaült a padra, és a cipőjével számjegyeket firkált a homok­ba: 1991, még kilenc év, és vége a huszadik századnak. A század­nak miért nem mondják a politológusok, hogy képezze át magát?

Rádőlt a padra. Két nap múlva valaki észrevette, hogy halott, akkor elszállították, a hullaházban még egy cédulát is kapott, mi­előtt földbe került, úgy bántak vele, mint egy hullával szokás, sen­ki sem akarta átképezni.

Félek

Kapkodva írok, mintha attól félnék, hogy elfelejtem a következő mondatot, azt a mon­da­tot, amelytől fölfénylik az írás, értelmet kapnak és egyszeriben élni kezdenek a sza­vak. Volt már ilyen író, nyugtatom magam, a bihari remete, a szerencsétlen testőr írt így, saját bevallása szerint, alig tudta utolérni magát, és egyre nyugta­lanabb lett írás köz­ben, néha még a keze is megfájdult, olyan gyor­san körmök a papírra a lúdtollal. Lúd­tollal nehezebb lehetett, gon­dolom, a golyóstoll legalább szalad a papíron, és nem zö­rög, mint az írógép, írógéppel képtelen vagyok írni. Talán azért is sietek, mert félek, hogy valaki megzavar, feleség, gyerek, hiába húzódom ki a konyhába, és egy másik költő jut eszembe, aki kántálva kínlódta ki magából a verseit, és olyankor a hatalmas lakás mindegyik szobájában mindenkinek hallgatnia kellett, mert ünnepi pillanat volt az, mágikus szertartás. Voltaképpen mindig félek valamitől. Nem pusztán attól, amitől valóban félni kell, hogy kit támogat­nak holnap a szegény szegények, a becsapottak, a gyárakból, hiva­talokból kidobottak, a hajléktalanok, a metróban kéregetők, az is­kolába el sem jutók, és nemcsak attól, hogy melyik politikus mit nyi­latkozik, cselekszik hol­nap, holnapután, noha ez is okkal való fé­lelem, és egyáltalán nem oktalan, hiszen a ha­tal­mon levő politi­kusok legtöbbje olyan, akire egy kutyát se lehetne rábízni, nemhogy egy országot, de most mégse ettől félék. Egyszerűen félek, aho­gyan az állat fél, ha zi­va­tar közeledik, és nyüszítve bújik a sarokba. Félek a szavaktól is, melyeket éppen kap­kod­va írok a papírra, fé­lek, hogy egyszer cserbenhagynak, és akkor semmim se marad, itt állok kifosztva demokraták, kisgazdák, szocialisták, keresztények, zsidók, munkás­pártiak, fideszesek, volt-kommunisták és sosem-volt-kommunisták közt. Mindig a szavakba kapaszkodtam, mihez kezdenék hát nélkülük?

Félek, ismétlem, hiába hazudok magamnak reményt, távlatot, hitet, mégis félek, és legszívesebben nyüszítve elbújnék, de nem te­szem, itt ülök és írok a konyhában, ahová bármikor benyithat va­laki. Talán a fiam lesz az, aki játszani akar, és kérdőre vonó, csil­logó gyerekszemmel azt kérdezi tőlem: – Apa, még meddig tart ez?

József Attila és a sör

Ezt a történetet érettségi elnökként „írtam”, noha akkor nem is gondoltam arra, hogy egyszer valóban le is írom.

Úgy kezdődött, hogy az egyik közepesre ítélt magyar írásbeli dolgozatban olyan igaz, okos, ám sajnos, nagyon gyerekesen fogal­mazott mondatokat olvastam József Attiláról, hogy a helyszínre ér­ve a nyitóértekezlet után tüstént a dolgozat írója után érdeklődtem.

– Gyenge tanuló – felelte a kolléga mentegetődzve –, de ezút­tal megadtam neki a hármast.

Mit tehettem volna? Hallgattam és vártam.

A harmadik napon került a bizottság elé a számomra érdekes ma­gyar dolgozat írója. Okos szemű, nyugtalan mozgású lány volt. S mintha a fátum is valamilyen tárca­elbeszélés érdekében dolgozott volna, József Attilát húzta ki a szóbelin, s az Ars poeticát kezdte elemezni.

S megint okos, igaz dolgokat mondott.

S megint nagyon gyerekesen fogalmazott.

Én érettségi elnökként néma vagyok, jegyzetelek, hogy a fele­letek után emlé­kez­zem is valamire, ha netán a jegy­záráskor vitára kerül sor. Ám ezúttal megszólaltam:

– Mi jut eszébe annál a szakasznál:

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot
habzó éggel a tetején.

– Sör – hangzott a lakonikus válasz.

– Miért sör, miért nem pezsgő?

– Mert József Attilának nem volt pénze pezsgőre.

A feleletet érettségi elnökként befejezettnek nyilvánítottam.

– Lehet hármas? – kérdezte az osztályzatok egyeztetésekor a kolléga.

– Szó sem lehet róla, legalább négyes – feleltem, megnyomva a legalább szót.

Hogy a kolléga ezek után mit gondolt rólam, nem tudom, de abban bizonyos va­gyok, hogy József Attila az osztályzattal egyet­értett volna. Ki tudja, talán meg sem állt vol­na az ötösig. „Óriási korsó sör a nyár, / habok rajta pufók fellegek.”

Karácsonyi vers

Karácsony tájt gyakran gondolok egykori gimnáziumi tanáromra. Legendás alak volt Bo­ros Ferenc, magyar-olasz szakos tanár, szé­les karimájú kalapjával és rendhagyó szo­ká­saival, például azzal, hogy a gimnázium diákjait minden megkülönböztetés nélkül „bubuskák”-nak szólította. Tudtuk róla, hogy jól ismerte Krúdyt, együtt dolgozott Móriczcal, József Attilával is találkozott. Nem tőle tudtuk, ő nem tartozott az iroda­lom­történeti fontosságuk tu­datában nyilatkozó „hajdani barátok” népes seregébe, ám az egy­mást váltó diáknemzedékek filológus kedve megőrizte, a valóságot legendává nö­veszt­ve Boros Ferenc író- és költőbarátainak névso­rát.

Harmincnégy év óta volt már tanár, amikor engem tanított. Sajátos magyarórái vol­tak, bejött az osztályba, és beszélni kezdett azoknak, akik odafigyeltek rá. Ilyeneket mon­dott: „Tóth Mari le­vetkőzik, de meglátja, hogy a macska nézi. Mit gondoltok, bubuskák, ki az a macska? Az a macska Mikszáth!” Vagy: „Vi­gyázz, vigyázz, mert meg­őrült a sátán. Miért őrült meg a sátán? Mert az aratóknak kenyér s uborka az ebédjük máma.” Az egyik tan­könyv az egyhangúság példájaként Petőfi ismert sorát idézte: „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Az öreg hümmögött, aztán csak ennyit mon­dott: „Elképedni e-vel kell, nem?” Emlékszem egyik osz­tálytársam nem túl értelmes ábrá­zatára is, amint maga elé meredt: „Az a macska Mikszáth? Úristen, hogy fogok én eb­ből érettségiz­ni?”

Elsőéves spanyol–magyar szakos egyetemi hallgatóként talál­koztam vele utoljára a középiskola elvégzése után. García Lorcáról beszéltem neki, nagyképűen és maga­biz­tosan, amikor váratlanul megszólalt spanyolul. A hatás megsemmisítő volt, én ugyan­is még csak a létigék helytelen használatánál tartottam nyelvi tanulmá­nyaimban.

Azt is tudtuk, hogy valamikor költő volt, író, műfordító. Első irodalmi dolgozatai az Élet című szépirodalmi lapban láttak nap­világot, amelynek később segéd­szer­kesz­tő­je lett, itt jelent meg A százesztendős kalendárium című regénye. 1924-ben hosszabb idő­re Olasz­országba utazott. Ekkor jelent meg önálló verseskönyve is Nap­kelte­kor címmel.

A Napkeltekor megtalálható a Széchényi Könyvtárban. Míves, apolitikus és gyengécske verseket vártam. Boros tanár úr ismét meglepetéssel szolgált. Kócos, darabos, megrendítő verseket olvas­hattam az 1924-es kötetben arról, hogy „már a fehér halálban va­gyunk ébren”, mert „hazát s népet megölnek a melldöngető, bitang kis pipogyák”, miközben a költő „kígyóbarlangban csupa viperá­ra hág”, és „komor kőműveseket lát a megcsúfolt városok falain”.

Ideírom Ének 1920-ból című versének egyik szakaszát:

Szegény hazám, jajoknak és sebeknek
dús országa, torzsalkodásba sorvadt
föld, tanyája rókáknak, ordasoknak,
híveid, ím, jajgatva emlegetnek.

Egy önképzőköri füzetet is találok, 1947-ben adták ki tanári mű­ködése negyed­szá­za­dos jubileumára. Újabb meglepetés, volt egy kéziratos, nagy tanulmánya is: Úttörők és utánzók pőre Reviczkytől Adyig.

És itt kell elmondanom, hogy miért gondolok rá karácsony tájt. Tőle hallottam elő­ször a magyar költészet legkeserűbb kará­csonyi versét, Reviczky Gyula Ma született a Messiás!-át. „Re­viczky sokat éhezett, bubuskák – mondta –, volt úgy, hogy két na­pon át csak néhány almát evett.” Azután felolvasta a verset. Máig az ő elő­adá­sá­ban hallom:

Én künn bolyongok, nincs családom,
Fásultan, unva életem,
A templomból ma is kivágyom;
Az álorcást nem nézhetem.

„Szegény Reviczky – tette hozzá –, y-nal írta a nevét, pedig nem is volt törvényes fia Reviczky Kálmán úrnak; egy szlovák pa­rasztlány fia volt, azért bizonytalankodott annyit haláláig.” Töb­bet nem is magyarázott.

Most karácsony van, és sok kivert szegény bolyong az utcákon: „Farizeusnak áll az élet; / Szegényé jászol, Betlehem.” Hallom Re­viczky versét, Boros tanár úr hangját: ők énvelem értenek egyet, nem a farizeusokkal.

Szerelem

Józsi bácsiban volt valami rendkívül mulatságos, már a megjelené­sében is, kunkori orrában, kurjantó köszöntésében.

Nem őt ismertem meg először, hanem Gráciát, a kubai éne­kesnőt, aki az ötvenes évek végén Budapesten járt, megismerked­tek, és egymásba szerettek. Grácia nem tu­dott magyarul, Józsi bá­csi nem tudott spanyolul. Operaáriákat énekeltek együtt sze­rel­mes szenvedéllyel. Aztán Gracia hazautazott, és leveleket küldött Pestre, Józsi bácsi pedig Havannába. Mindkét városban akadt for­dító, aki a szerelmes leveleket ma­gyar­ról spanyol­ra, spanyolról magyarra fordította. Idehaza a legutóbbi időben a fele­sé­gem, azó­ta ismerem Józsi bácsit.

Amikor először feljött hozzánk, éppen a fogaival bajlódott: „Képzeld, arany Ban­di­kám, énekelek, és egyszerre megindul a fel­ső fogsorom kifelé. Kapok oda a kezem­mel, gyömöszölöm vissza, de az csak jön kifelé. A kórusvezető (akkor még Munkás­őr­kórus volt a kórus neve, ott énekelt Józsi bácsi) dühösen néz rám, miért nem énekelek. Hát hogyan énekeljek ilyen fogakkal?”

Egy másik története is eszembe jut, ez az ötvenes évekből va­ló:

„Begyűjtési biztos voltam, és megbíztak a kuláklistára vett sze­mélyek ellen­őrzé­sével. Beállít hozzám egy feketeruhás öregasszony, hogy vegyem le a kuláklistáról, ő nem kulák. És tegezett!

– Ki maga? – kérdezem.

– Hát nem ismersz meg, Józsikám? Én vettelek ki az anyád ha­sából, Rozi vagyok, bábaasszony.

Rámeredek, ő hozott a világra, és most én vegyem le a kulák­listáról. Ráadásul való­ban nem volt kulák. Le is vettem, összevesz­tem miatta a párttitkárral meg a felsőbbséggel.”

Daliás ember lehetett az ötvenes évek végén Józsi bácsi, és igen szép asszony Gracia. De a Margitszigeten, ahol összeölelkezve sé­tálgattak, két kubai fiatalember követte őket húsz méternyire, éber szemekkel, és amikor Józsi bácsi kikerült Havan­nába, az ottani tolmács csak a szomszédasszonynak tudta átadni szerelmes üze­netét, az pedig nem Gráciának, hanem a férjének továbbította. „Hagyja békén ezt a szegény asszonyt – mondta a tolmács Józsi bácsinak, aki akkor még nem volt bácsi mert még agyon­verik ma­ga miatt.”

Így telt el a havannai két hét, a végén nem is találkozhattak.

És írták tovább a leveleket Pestről Havannába, Havannából Pestre, a szép, szenvedélyes, szerelmes leveleket.

Józsi bácsi levelei engem apáméira emlékeztettek. „Tudatom veled, édes Grá­ciám”, így kezdődtek a levelek, és azzal folytatód­tak, hogy mit mondott neki az orvos, milyen ételeket evett mosta­nában, hol jártak a kórussal, amelynek már új neve lett azóta, és for­radalmi dalok helyett zsoltárokat énekeltek a templomokban. Gracia hol pos­tán küldte a leveleket, hol egy-egy idelátogatóval, egyszer egy finom, meleg zoknit is küldött, de az utóbbi években kevesebben jöttek onnan ide, nemigen tudott többé ajándékokat küldeni Józsi bácsinak.

Sok minden átalakult a világban, csak a szerelem nem. Mert igaz szerelem volt ez, perzselő szenvedélyű. A legszebb pillanatá­nak tanúja lehettem. Erről akarok még írni.

Kubában voltunk, családostul, és végre megismertük Gráciát, Józsi bácsi sze­rel­mét. Józsi bácsit akkor még nem ismertem, csak a leveleit.

Gracia elvitt minket egy fincára, vidéki rokonaihoz. Hatalmas ebéddel vár­tak, húslevessel, csirkével, congríval, tejpudinggal. A gyerekek virágot szedtek a kert­ben, megcsodálták az óriási trópu­si harangvirágot, aztán felültek a lóra, amely a szom­széd kisfiú irá­nyításával engedelmesen és óvatosan elballagott velük.

Gyönyörű táj volt A finca körül, apró dombokkal, pálmafák­kal, óriás­kak­tu­szok­kal, mangófákkal, még a kivételesen szép kubai tájak közt is ritkán láttam hozzá hasonlót.

– Valószínűtlenül szép – mondtam.

A feleségem hallgatott. Neki volt igaza, van szépség, amelyet nem szabad kom­men­tálni.

Megálltunk az egyik dombon. A mamoncillo-bokron a világ legkisebb és leg­szebb madara üldögélt, a zumzún. Már megint majdnem azt mondtam, hogy mindez valószínűtlenül szép, de sze­rencsére idejében észbe kaptam, nem zavar­tam meg a csöndet. A gyerekek lefelé szaladtak a domboldalon, mint két boldog kisku­tya. Fölöttünk Kuba vakító napja.

És akkor az énekesnő belekiabálta a trópusi tájba:

– Egyvalaki hiányzik!

És egy nevet kiabált:

– Jozef!

Így jegyezte meg, németesen. A kiáltás ott szállt a pálmafák között, és a ragyogó kubai színek még ragyogóbbak lettek tőle. A kék még kékebb, a zöld még zöldebb. Nem hallottam szebb szerel­mi vallomást soha életemben. A tájnak kiabálta, a pálmafáknak, a mamoncillo-bokron üldögélő zumzúnnak, a való­színűt­lenül kék égnek:

– Egyvalaki hiányzik! Jozef!

Józsi bácsi Pesten ezúttal is a fogaival bajlódott, megint éppen új műfogsort csi­nál­tatott magának. Sörözött a barátokkal, és két­ségbeesve hallgatta a híreket, melyik po­li­ti­kus mikor fogja őt elárul­ni. Almában rémalakok jelentek meg, vicsorgó vám­pír­fo­gak­kal, olyanok voltak, mintha a két év előtti plakátokról léptek volna le.

De Kubában ragyogott a trópusi nap, és a pálmafák közt messzire szállt Gracia kiáltása:

– Egyvalaki hiányzik! Jozef!

Az ausztriai fánk

„Valami jót Ausztriától!” – hirdeti a fánkárus reklámszövege.

Veszek egy húszforintos csokis fánkot, beleharapok, és a tész­tája azonnal a száj­pad­lásomhoz tapad. „A fene ezekbe a fránya Habsburgokba, mégiscsak Petőfinek volt igaza” – gondolom, mi­alatt a szájpadlásomhoz tapadt fánkot birizgálom a nyelvemmel.

Délután találkozom egyik ismerősömmel. Ismerősöm történe­lemtanár. Fel­há­bo­rod­va meséli, a diákjai kijelentették, hogy Rákó­czi részéről beteg ötlet volt (a jelző így hang­zott el a történelem­órán) belekezdeni a szabadságharcba. Még valami tavalyi mi­nisz­teri nyilatkozatot is emlegettek, hogy igenis nekik van igazuk, így is lehet ezt a kérdést szemlélni.

– Vén koromra nem leszek labanc! – mondta ismerősöm dühö­sen és mutató­ujjával tanárosan hadonászva.

A kertben mesélem feleségemnek, hogyan vélekedtek Rákóczi­ról ismerősöm diákjai.

– Nem labancok, hanem loboncok – mondja a szomszéd nyolc­éves kisfia, aki a biciklijét szereli mellettünk.

– Azokat a fiúkat hívják így, akik loboncban hordják a haju­kat. A kurucokról pedig ne tessék semmit se magyarázni, engem nem érdekelnek a nők – azzal dúdolni kezdi kedvenc karácsonyi énekét:

Hull a-pelyhes dinamit,
felrobbantjuk a sulit,
minden gyerek várva várja,
hogy robbanjon iskolája.

Kezd a dolog aggasztó méreteket ölteni. El is határozom, többé nem veszek ausztriai fánkot. Ugocsa non coronat.

Fuit

Huszonöt éves voltam, amikor egyévi spanyol tanárkodás után ál­lami ösztöndíjjal Kubá­ba küldtek. Kuba maga volt a szerelem, és korántsem csak politikai értelemben.

Az utcán néger, fehér, mulatt lányok, szépek és nyugtalanító­ak. Még nem volt nővel dolgom, az ügyetlen kamaszszerelmek csókjait ismertem csak.

Akkor találkoztam Katyval. Máig sem tudom, hogy miért ne­vezte magár Katynak, hiszen valódi neve Elena volt, mint ahogyan azt sem tudom, hogy miért vallotta magát mexi­kóinak. Csak a fér­je volt mexikói, akitől elvált, és két gyerekével visszatért Kubá­ba, ahol született. Nem volt szép, arca a gyerekkori himlő kiütései­nek nyomait viselte. Gyors mozgású volt és fürge észjárású, na­gyokat tudott nevetni, és rettentő szomo­rú­ság­gal nézett. Ez a szo­morú szempillantás volt talán a legjellemzőbb vonása. Fia is örö­költe, felnőttkori fényképéről az ő szomorú szeme nézett rám, amikor jó tizenöt év múlva Katy elém tette fia fényképét. Átutazó­ban voltam Caracas felé, s ott szálltam meg egy-két napra, Katy vedadói lakásában, néhány háznyira a Kubai írószövetség épületé­től.

– Úgy éreztem magam ezzel az arccal tizenhat évesen, mint a csúnya kiskacsa. Azt hittem, hogy nem lesz olyan férfi, aki majd ve­lem akar lefeküdni.

Erre kettőnk között tizenöt év után sem került sor. Bizonyára akkor szakított velem véglegesen. Talán azt várta, hogy a nála töl­tött néhány nap alatt megteszem azt, amit nem tettem meg hu­szonöt évesen, amikor igazán szerettem. De hát jóval lassúbb és ügyetlenebb vagyok annál, hogy egy-két napra szerelmeskedni kezdjek valakivel, és ezt tulajdonképpen neki is tudnia kellett vol­na. így hát csak beszélgettünk abban a lerobbant vedadói lakás­ban, ahol az egykori jómód nyomait néhány híres kubai festmény őrizte, régi könyvek, lexikonok sejtették.

– Ez maga a Macondo – mondta –, itt nem lehet élni.

Nem szerettem, amikor így beszélt, és az ilyen mondatokra nem is reagáltam. 1963-ban sohasem beszélt így, rajongott Fidelért, Cheért, és utálta Hruscsovot. „Tudod, hogy ki Hruscsov? – mesél­tem neki a pesti viccet. – Képzőművészeti kritikus a Mao-korban.”

Hatalmasat nevetett, nevetését ma is hallom.

Chinónak, Kínainak becézte legjobb barátját, a milicista cipők­ben járó Osvaldót, és ennek a becenévnek a kitalálásában nemcsak a fiatalember kissé ferde szeme, hanem politikai nézetei is szerepet játszottak. Osvaldóval alig beszélgettem, de jól emlékszem egyik mondatára: „Ha valaki rosszat mond nekem a Szovjetunióról, vi­tatkozom vele, de ha valaki Kínát szidja, leszakítom a karját.” A kü­lönbségtevés sok mindent sejtetett.

1963 szilveszterét Katyval töltöttem. Együtt mentünk valaho­vá, ahol megtetszett neki valaki, fogalmam sincs, kicsoda, ott lát­tam az illetőt először, és attól a pillanattól kezd­ve azt is elfelejtet­te, hogy a világon vagyok. Ilyen volt, érzelmei egyik pillanatról a má­sikra teljesen megváltoztak, és kész volt minden kapcsolatot megszakítani valakivel, ha szeszélye úgy kívánta. Bánatomban megittam egy üveg kubai rumot, egy ideig ültem a járdaszélen, nem értve, hogy a taxi, miért nem indul, aztán hazatántorogtam. Bátran meg­tehettem. Havanna veszélytelen volt, éjszaka milicisták és macskák őrizték a várost.

A sarki bárba tértem be. Ekkor már csak átlagos részeg vol­tam, mert a hazafelé tartó másfél órás tántorgás alatt részben meg­szabadultam a rum hatásától. A bárban egy gusano szidta a forra­dalmárokat. Furcsa gusano lehetett, mert egyik monológja után Nicolás Guillén Sztálinról szóló versét kezdte szavalni, amelyben a kubai költő Changó és Ochún védelmét kéri Sztálinra, aki a XX. kongresszus után rá is szorult már a néger istenek védelmére.

Katy apját, Leandrót éppen csak láttam akkoriban, igazán jó­ba tizenöt év múlva lettünk. Spanyolországból tért haza, a roko­nainál volt látogatóban. A század elején betett egy kis pénzt egy spa­nyol bankba, aztán nem törődött vele többet. Amikor Katy elő­ször járt Spanyolországban, egy levelet küldött vele rokonaihoz. „Nem értem ezt a Leandrót – mondta a rokon –, miért kér tőlem egy villanyborotvát? Hiszen milli­omos!” Kiderült, hogy a kis bank óri­ásbank lett azóta, és Leandro pénze már fél év­százada kamatozik.

– Nem gondolsz arra, hogy visszatelepülsz Spanyolországba? – kérdeztem Leandrót.

– Nem. Én már nem vagyok spanyol, már a beszédem is más.

Ott ült a leomló vakolatú szobában, és örült, ha tudott joghur­tot szerezni, ami már akkoriban is a hiánycikkek közé tartozott Havannában. A milliomos egy rongyos nadrágban sétált a Vedadadóban, órákig beszélgetett a szomszédokkal, és egy nálánál harminc évvel fiatalabb nővel randevúzott, akit aztán el is vett fe­leségül. Kubai volt testestül-lelkestül.

– Én nem tudok így élni – mondta Katy. – Órákig tart, amíg be­érek a munka­helyemre, és mire hazaérek, már semmit sem tudok vásárolni.

Rossz volt tőle hallani ezt. Így élt Kubában mindenki, pedig ak­kor még volt Szov­jet­unió, és a kelet-európai országokat sem hív­ták exszocialista országoknak. A hiány­gazdaság meg­szüntette az éhezést, a gyerek­halandóságot, az analfabetizmust, de nem tudott mindenből kellő mennyiségű terméket előállítani, hol a gyufa lett hiánycikk, hol a fogkrém.

– Nehogy azt hidd, hogy én az amerikaiakat várom ide – mond­ta Katy, és már sírt –, de én itt nem tudok élni.

Leandro éppen randevúra indult, rongyos nadrágját, amely­ben a napot töltötte, szé­pen vasalt, fehér hosszúnadrágra cserélve. Délután meg is borotválkozott, a Mad­rid­ból hozott villanyborot­vával.

– Ő tud – mondta Katy, apjára nézve. – Én miért nem tudok?

Ezt az arcát látom azóta is. Tudom, hogy néhány éve Spanyo­lországba költözött. Megvan a címe, de nem írtam neki. Nincs mi­ről írnom.

Leandrót nyolcvankilencben láttam Havannában, egy botra tá­maszkodott. Alig látott, egyik szemére megvakult.

– Katy elment – mondta, és aztán az ellátási nehézségekről kez­dett beszélni. – Ne­kem semmi sem hiányzik, a szomszédok segíte­nek. A feleségem nem ér rá, ő korán megy munkába. De a szom­szédok megvesznek mindent.

Volt egy lány, aki 1963-ban Katynak nevezte magát. Akit sze­rettem, és ügyetlenül csókol­gattam huszonöt évesen. Most Spa­nyolországban él, de már nincsen. Nincsen, mert a Vedadóban, néhány háznyira a Kubai írószövetség épületétől, ahol apját min­dennel ellátják a szomszédok, ő már nem létezik.

Az utolsó látogatás

A költő szerette az apját, és mindent megtett, hogy legutolsó évei elviselhetők le­gye­nek. Most ott ült a kórházi ágy szélén. A kilenc­venéves öregember meztelen felső­testtel feküdt az ágyban, július volt, kánikula.

Az apa nem beszélt, csak a száját mozgatta, és a költő tudta, hogy szomjas. Fel­ül­tet­te, kezébe adta a narancslével félig töltött poha­rat, az apa megfogta – még meg tudta fogni a poharat –, és lassan ivott.

Tudta, hogy apja nem szereti, ha nincs rajta a pizsama felső ré­sze, odahívta hát az ápolónőt, hogy ketten ráadják.

– Így egyszerűbb – mondta az ápolónő, és elölről húzta bele a pizsamába az apa karjait.

A költő nem tudta, hogy mit jelent az, ha valakire így adják rá a pizsamát. Tudta, hogy apjának kevés ideje van hátra, de nem gondolta, hogy ezúttal már nem viszi haza a kórházból.

Az apa hátradőlt, lehunyta a szemét.

„Elalszik” – gondolta a költő, és arra gondolt, hogy ha még felér a Széchényi Könyv­tárba, kimásolhat egy verset, ami hiányzik a leadandó antológiából. Az órájára nézett, fél hat volt. Ötkor ér­kezett a kórházba, és először is megborotválta apját a vil­lany­borot­vával, mert az öregember gyűlölte, ha a képe borostás.

„Alszik” – gondolta a költő, fölé hajolt, homlokon csókolta, és kisietett a kór­teremből.

A kórház előtt éppen állt egy szabad taxi, beült, húsz perc múl­va már a Széchényi Könyv­tárban volt, ahol egy fél óra elteltével meg is kapta a kért folyóiratot, benne a hiányzó verssel.

– Nagyon gyenge – felelte otthon a felesége kérdésére –, de azért ivott egy kis narancs­lét, a poharat is ő tartotta.

Másnap reggel kilenckor csöngött a telefon.

– Hozzon be egy lepedőt! – kiabálta bele egy erélyes női hang.

– Mit? Miért? – értetlenkedett a költő.

– Hát az apjának, aki este fél kilenckor meghalt.

Ott állt, kezében a telefonkagylóval, amelyből már nem beszélt senki.

– Meghalt a nagypapa – mondta aztán hatéves kisfiának, aki éppen bejött a szo­bá­ba, és mire a mondatot befejezte, sírni kezdett, könnyei csöpögtek. A kisfiú döbbenten nézte, még sohasem látta sírni az apját. Aztán erélyesen rászólt:

– Ne csöpögtess! Most elkezded olvasni az újságot.

A költő abbahagyta a sírást, ügyetlenül állt, kezében az újság­gal, amelyet a fia a kezébe nyomott. „Milyen bölcs ez a kisfiú” – gon­dolta, és aztán arra gondolt, hogy az apja volt ilyen, erélyes és praktikus, aki mindig tudta, hogy milyen helyzetben mit kell cse­lekedni. Az apja, aki tegnap este fél kilenckor meghalt, körülbelül éppen akkor, amikor ő a verset kezdte másolni a Széchényi Könyv­tár folyóirattermében, megörülve, hogy végre teljes az anyag, sem­mi sem hiányzik a leadandó antológiából.

A Régiposta utcában

Az apósomnak ingüzlete volt a Régiposta utcában. Nem illett az a bolt a Váci utcai butikok közé, nem volt villanybetűs cégtáblája, se modern kirakata.

Apósom se illett az újgazdagok közé. Valamikor tanár akart lenni, aztán mégse lett tanár, csak a bolt bezárása után, nyolcvannégy évesen, amikor németet és olaszt kez­dett tanítani. Az utób­bit az olasz hadifogságban sajátította el, tökéletesen. Óráira gon­dosan készült, két iskolai füzetbe jegyzetelt, átnézte a tanítandó anyagot, és nem­egy­szer konzultált velem a didaktikai módszerek­ről. „Ma egészen másképp tanítanak, mint az én időmben – mond­ta helyeslőleg –, mi remekül tudtuk a nyelvtant, de egy pohár vi­zet – és fölnevetett azt nem tudtunk kérni.”

De ingesként sem illett a környező butikok gazdái közé. Déle­lőttönként egyedül üldögélt a boltban és olvasott, a vevők többnyi­re délután érkeztek. Ezek már nem az ő régi vevői voltak, akikhez évtizedekkel azelőtt vonaton leutazott. Állatorvosok, vidéki ügy­védek voltak a hajdani vevők, akik régimódi ingeket vásároltak, és megbecsülték apó­som szabadalmát, az ingnyakba dugható, mű­anyagból készült ingnyakgallér-tartót. Az újakat az ilyesmi már nem érdekelte, modern, kint hordható ingmellényeket ren­del­tek. Ezeket is megcsinálták a bedolgozók, de apósom láthatóan nem ked­velte az új divatot.

Egyszer délelőtt futottam be hozzá a boltba, ezúttal is csak egy pillanatra. Felnézett, és mintha egy megkezdett beszélgetést foly­tatott volna, azt mondta:

– Tudod, negyvennégy óta állandóan el akarom felejteni, hogy magyar vagyok. De nagyon nehezen megy.

Én megszoktam, hogy apám szenvedélyes magyar. A Görgey – Kossuth vita idején a történészeknél indulatosabban utasította el a Görgey-rehabilitációt, és szoká­sá­hoz híven többször is megis­mételte: „Görgey egy utolsó előtti gazember volt.” Hogy kit tar­tott utolsó gazembernek, arról nem nyilatkozott.

De apósom mondata is szíven ütött. Ő is a magyarságát védte, a zsidó boltos ma­gyar­ságát, aki nem tudott Magyar­országon élő iz­raelitává átalakulni még negy­ven­négy hatására sem.

Nemrég a régi bolt előtt mentem el. Ma butik áll a helyén, oda­illő. A Régiposta utca átalakult, a Váci utca pedig már olyan, mint­ha nem is Budapest egyik utcája volna, svájci aranyóra üzlet, mo­dern bank, mesés cikkeket mesés áron kínáló alagsori üzlet­kombi­nát van benne. De a Régiposta utca nekem már megmarad annak, ami volt, még ha nincs is már benne ingüzlet, ahol egy öregember azon meditál egy olasz nyelvtant bön­gész­getve, hogy nem tud – pe­dig akar, erősen akar – nemmagyarrá lenni.

Azabache

Azt írja lányom barátnője Guanabóból, hogy Azabache valóságos fekete párduc lett, fél­ni kell tőle. Amikor fölszedtük, kicsi volt és éhes. Hamarosan nemcsak ételt, de ne­vet is kapott, méghozzá spa­nyol módra igen hosszút. Menino Espagueti del Basurero de Guanabo. Feleségemnek évekkel ezelőtt volt Kubában egy fekete kiscicája. Ak­ko­ri­ban portugálul tanult, ezért nevezte el Meninának, ami gyereklányt jelent portugálul. De kiderült, hogy az új kiscica nem nőstény, így lett Menino, az Espagueti nevet az­után kapta, ami­kor rájöttünk, hogy imádja a spagettit. Majdnem Spagi lett a ne­ve, de a gyerekek ragaszkodtak a szép, hosszú névhez. Az egyik guanabói szemétdomb kör­nyékén szedtük fel, innen a Basurero de Guanabo utónév. Csakhogy a szomszédnak nem tetszett a hos­szú név, végül hát fekete kőszénnek, Azabachénak hívtuk.

Milának elmondtam, hogy milyen Azabache. „Kicsi és sovány – mondtam neki és félénk, őt nem kényeztetik, mint téged, és örül, ha jut neki a maradékból. Azabache Harmadik Világbeli macska, ő nem kap macskaeledelt, se almot.”

Mila rám nézett, aztán az ölembe kuporodott. Teljesen igaza van, ő nem tehet arról, hogy Európában született, és hogy én el­kényeztettem. Mintha azt mondta volna, hogy ne politizáljak, ami­kor macskákról van szó. A macskák nem emberek, ők igenis hús­sal élnek, és nem kiabálnak olyasmit, mint a hajdani keletnéme­tek, hogy nemcsak hússal él az ember, nem is kerülnek hát olyan helyzetbe, mint azok, hogy aztán a nagy kiabálás végeztével se hús, se élet. „Macskákkal kellett volna nekikezdeni a szo­cia­liz­mus­nak – mondom a feleségemnek –, akkor most nem állnánk ilyen ku­tyául.” A fele­sé­gem kritikus lélek, azt mondja, hogy döntsem el, macskáulról vagy kutyáulról van szó, úgyis kutyának nevelem Milát, a végén egy napon még ugatni kezd, és akkor régen rossz, mert a lakótársak kiteszik a szűrét, hiszen még a házi szabályzatba is belevették, hogy senki sem tarthat semmilyen állatot.

„Azabachénak már biztosan kirakták a szűrét” – jegyzem meg, és azon merengek, hogy egy macskának nincs is szűre, csak szőre, az viszont sok, főleg ha vedlik.

Egyszóval macskaközpontú lett a világunk, mióta Mila velünk él. Különös szer­tar­tá­saink vannak. Este például lekuporodik a hin­taszék alá, és várja az egerét. Az „egere” egy papírgalacsin, ezüst­papírból való, az óriás ezüstpapír labdáról tépem le, amelyet a gye­rekek csináltak. Mila rohan az egere után, én becsukom az ajtót, és elkezdődik az éjszaka.

„Azért örülök, hogy Azabache szép, nagy kandúr lett” – mon­dom, és arra gon­do­lok, hogy a Harmadik Világ még okozhat egy­két kellemes meglepetést. Akárcsak Azabache, aki sovány, félénk kiscicából maradékon tengődve is óriás lett, félelmet keltő, ahogyan lányom kubai barátnője írja, valóságos fekete párduc.

Emlék

Ma meglátogatott Fayad Jamís, a költő és festőművész, első kubai barátom. Az iskola­vécé­ben látogatott meg. Felfeslett ugyanis a nadrágom, tűt és cérnát kértem Rózsi­ká­tól, a takarítónőtől, és be­vonultam a tanári vécébe, hogy összevarrjam a renitenskedő nad­rágot.

Ekkor látogatott meg Fayad.

Szegeden vagyunk, megnéztük már az Irodalmi Múzeumot, halászlét is ettünk, és a hotelban várjuk az estét, amikor Fayadnak egy hirtelen mozdulattól fölfeslett a nadrágja. Szerencsére van ná­lam tű és cérna. Fayad varrni kezd, és a varrás valahogy egyre na­gyobb lesz.

– Ez a Sierra Maestra – mondom, és egyszerre kapunk nevető­görcsöt, pukka­do­zunk, mint két kölyök.

Aztán húsz év múlva emlegettük a nadrágvarrást Havannában, egy követségi foga­dáson. Fel akartam írni Fayad új telefonszámát.

– Nincs nálad egy papírcetli?

– Papírcetli? – vonta fel a szemöldökét Fayad. – Andrés, ezek más idők – és átnyújtotta névjegykártyáját.

– Emlékszel a szegedi nadrágvarrásra? – kérdeztem akkor.

Az egészen más időket Fayad nem érte meg, 1988-ban halt meg nyirok­mirigy­rákban. Utolsó találkozásunkkor Gorbacsov is szóba került, én szidtam, ő elnézően mosolygott:

– Talán megérti, hogy ezen a szigeten rebellis nép lakik, jó, de rebellis.

Mit mondana ma, az olaj hiánnyal küzdő, rendkívüli időszakot élő szigeten?

Varrom a nadrágot, és Fayad kíváncsi tekintetét látom. A ha­lál sem változtat azon, hogy tovább beszélgetünk, hiszen a távol­ság már azelőtt is képzelt beszélgetésekké ala­kí­totta mondatain­kat. Azt hiszem, ő ma is elnéző volna, lényegéhez tartozott ez a tá­vol­ság­tartó, mindenre messziről figyelő magatartás. Életében sok­szor bosszan­kod­tam emiatt, de most utólag jó érzés, hogy ő ilyen volt. Mindenki úgy áll ellen a gonosz erők­nek, ahogyan tud. Az egyik kiabál, a másik elnézően mosolyog, de mosolya ugyan­azt mondja, amit a másik haragos szava: „Mi rebellisek vagyunk, és nem változunk meg.”

Közben befejezem a nadrágvarrást, visszaviszem a tűt Rózsiké­nak.

– Mégiscsak jobb, ha az ember nem fölfeslett nadrággal sétafi­kái egész nap – mondom, és megiszom egy újabb kávét.

– Ez már a negyedik ma, tanár úr – figyelmeztet Rózsika, és egy kis tejet is tölt hozzá.

Folytatódik a nap, és tudom, hogy Fayad nem tágít ma mellő­lem, vele fogok be­szél­getni, amikor szórakozottan másra válaszo­lok, mint amit kérdeztek tőlem, vagy amikor egyszerűen leülök, és nem gondolok semmire sem. Régmondott szavai élesen élnek, ez már az ő napja.

„Una luz enfermiza entrando en la sala”

Órát tartok az iskolában, amikor váratlanul spanyol vendégek ér­keznek. A gyerekek megzavarodnak, és nem felelnek semmire sem. „Legalább gyújtsuk meg a villanyt” – mondom. A lelógó csillárból alig szüremlik ki valami fény.

„Una luz enfermiza entrando en la sala” – nem tudom, honnan került elő ez a verssor, de máris hangosan mondom. Az egyik spa­nyol megismétli, méghozzá azzal a tökéletes kasztíliai kiejtéssel, amely mindig felidegesít, mert még imitálni is képtelen vagyok, no­ha három évtizede már, hogy a spanyol nyelvet tanítom.

„Meg kell írni ezt az álmot – gondolom felriadva –, de kié ez a verssor: «Una luz enfermiza entrando en la sala», talán Machadóé?”

Nem, nem Machadóé, és már fordítom is magyarra: „Beteges fény szüremlik a terembe”. Rutinos fordítás ez, dicsérem magam, nincs benne határozatlan névelő, az ige is érzékletesebb, de a spa­nyol eredeti mégis jobban tetszik, azt ismételgetem.

Idős barátomnak is spanyolul idézem, és hozzáteszem:

– Úgy látszik, én írtam spanyolul, álmomban.

Azután apámat emlegetem neki, aki öregkori feljegyzéseiben azt írta, hogy ha 1948-ban kiment volna Argentínába, ott biztosan milliomos lett volna, és akkor én talán latin-amerikai költő len­nék.

„De az sem lenne jobb, galádságok történnek ott is, halálbrigá­dok gyilkolják az írókat” – folytatom apám följegyzésének idézé­sét.

– Hát, különítmények itt is alakulhatnak még – mondja idős barátom.

Az előszobában állunk, már felvettem a kabátomat.

– Hogy van az a verssor spanyolul?

– Una luz enfermiza entrando en la sala – felelem.

– Szép – mondja.

– Szép – bólintok, és megyek a tennivalóim után.

Alom

Az egykori tehetséges baloldali költő macskaalmot eszik, és azt mondja, hogy amíg az egész zsák almot meg nem ette, nem írhat verset.

A macskák nem eszik az almot, hanem beleszarnak, gondolom ébren, miért ro­pog­tatja ez ilyen önelégülten az almot? Igaz, nem macska. A macskák okosak, nem hatá­rozzák el, hogy nyávogás he­lyett, amihez értenek, egyik napról a másikra po­li­ti­ku­sok lesznek, amihez viszont nem értenek, és aztán nem dorombolni, hanem szűkölni pró­bálnak, de akkor már késő, mert szűkölni sem tud­nak.

Vagy három éve találkoztam utoljára a macskaalom-ropogtató költővel. Egy epigrammát mondott el, Illyés ellen szólót, jó volt, és igaz. Vajon emlékszik-e még rá?

Én emlékszem, és nyilván ő is ezért jelent meg álmomban, ezért kértem tőle verset a folyóirat számára, de nem adott.

Csak ropogtatta dölyfösen a macskaalmot.

Patricio

Ma eszembe jutott Patricio. Spanyol karácsonyi dalokat tanítottam az iskolában, ami­kor eszembe jutott. Éppen azt magyaráztam, hogy ezeket az aranyszázadban született dalokat az egyház eret­nekségeknek nyilvánította, kitiltotta a templomokból.

– Miért? – csodálkozott az egyik kislány.

– Például parir ige miatt – feleltem –, hiszen ugyanígy mond­ják spanyolul azt is, hogy elleni, kölykezni. „Szűz Mária megel­lette az örök Isten Fiát”, ilyen vers­so­rok születtek az inkvizíció Spanyolországában – mondtam, és eszembe jutott Patricio.

Az ő mondását nem tanítottam meg. „La puta que les parió” – mon­do­gat­ta, aminek magyar megfelelője: „a kurva anyjukat”.

Ezért jutott eszembe a spanyol karácsonyi dal igéjéről.

Patricio 1973-ban először Buenos Airesba menekült családjá­val, onnan jöttek tovább, a halálbrigádoktól tartva, Európába.

Egy chilei szolidaritási esten találkoztunk. Én voltam a felkért előadó. A KISZ-titkár némileg zavartan fogadott:

– Ma Katalin-nap van, és együtt ünnepeljük a Katalinokat a chilei elvtársakkal. Arra kérem, hogy a Pinochet-rendszer elítélé­séről szóló beszédébe illessze bele a Katalinok üdvözlését.

Mögötte egy, föltehetőleg nem Katalin nevezetű leányzó állt, egy hatalmas tor­tá­val, amelyen a következő csokoládéból készült felirat ékeskedett: „Éljen csile!”, így, magyar cs-vel, és kisbetű­vel.

Akkor hallottam Patriciótól először: „La puta, que les parió…”

Aztán Patricio elutazott Kanadába, szívinfarktust kapott, kór­házban kezelték, végül hazatért Chilébe.

Nem tudom, hogy fogom-e még látni valaha. Imádta a tangó­kat. Nem tudom, fogom-e még hallani, ahogyan tangót énekel.

Azokra gondolok, akik miatt Patricio élete zátonyra futott. Sokféle ember akad köztük, még volt szovjet pártfőtitkár és ame­rikai elnök is.

Kijövök az iskolából. Fülemben cseng Patricio hangja, és a mondat, amelyet tanítványaimnak nem tanítottam meg: „Laputa que les parió…“

Kamaszkor

Már a hatodik gombfocimeccset játszották, és nagyon unták egy­mást, noha igen jó barátok voltak. Egyikük sovány volt, a másik in­kább kövérkés. A kövérkésnek szép, vörös hajú nővére is odahaza volt, a díványon hasalt, könyvet olvasott.

– Játsszuk azt, hogy melyikünk tudja a másikat leszorítani a szőnyegről – mondta a kövérkés.

Nekiveselkedtek. Persze a kövérkés szorította le a soványt, egy­másután háromszor is. A szép, vörös hajú nővér becsukta a köny­vet, és érdeklődve nézte a két fiút. Aztán felült az ágyon.

– Kiállsz velem? – kérdezte a soványt.

Az zavartan bólintott.

Mindig zavarba jött, ha egy lány megszólította. Barátja nővé­rével sem beszélt még, csak lopva nézegette. És most ott álltak a sző­nyeg közepén! A kövérkés azonnal fel­vál­lal­ta a bíró szerepét. A sovány belevörösödött az erőlködésbe, de érezte, hogy a szőnyeg sarka felé botladozik.

– Egy lánytól kikapni, méghozzá pont az én nővéremtől! – ne­vetett a kövérkés.

A szép, vörös hajú lány ott állt a szőnyegen, lihegve és diadal­masan.

– Hülyeség, inkább gombfocizzunk tovább – mondta a kövér­kés.

A sovány remegve engedelmeskedett, de eleinte alig találta el a labdát.

– Mi van veled? – kérdezte a kövérkés.

A nővér már a díványon hasalt, kinyitotta a könyvet, és rá sem nézett többé a szerencsétlen soványra, akivel egy perccel azelőtt olyan elszántan dulakodott.

A költő és a bankkisasszonyok

A költő azelőtt sohasem járt bankba. Amióta azonban versesköny­veit a kollégáival együtt létrehozott alapítvány adta ki – honorári­um nélkül –, egyre gyakrabban járt bank­ba, mivel ő intézte az ala­pítvány pénzügyeit és levelezését. Az iratokat gondosan őrizte, a főkönyvet az adományokról és a nyomdaköltségekről pontosan vezette.

Utált bankba járni. A bankkisasszonyok (mert már így nevez­ték őket) vihorászva fogadták, ugyanis az alapítvány neve: Z-füzetek, mindig vihogásra késztette őket.

– És milyen könyvek ezek? – kérdezte az egyik fanyalogva.

– Verseskönyvek, tanulmányok, kisregények – felelte a költő.

– Amerikai is van köztük?

– Nem, csak magyarok, bár most kiadtunk egy újgörög írót is – magyarázta a költő.

– Milygörögöt? – kérdezte a bankkisasszony, és rögtön hátat is fordított.

A költőt ügyefogyott és ostoba alaknak tartották, aki kicsi pén­zeket tesz be és vesz ki, és sohasem emlékezik az alapítvány bank­számla számára, amit emiatt nekik kellett ki­keresni egy dosszié­ból, amelyben az ilyen érdektelen alapítványok papírjait tartották. Ilyen­kor fel kellett állniuk, és mutogatták formás lábukat, ame­lyet felső combig látni en­gedett a miniszoknya, de érezhetően még combjuk mutogatását is sajnálták a költő­től, akiről nem is tudták, hogy költő.

– Kik foglalkoztathatják ezt a fura embert? – kérdezte az egyik a költő távozása után, de kérdésére nem is várt választ.

A költő közben sorba jelentette meg könyveit, és hozzászokott ahhoz, hogy sem az ő nevét, sem kollégáiét nem ismerik a bankkis­asszonyok.

Sután kopogott az ajtón, és szerencsétlenül várt, mialatt a csek­ket a kicsi pénz betéteiéről vagy kivételéről kiállították a számára.

Aztán váratlanul meghalt. A neve gyászkeretben jelent meg né­hány lapban, mert tulaj­don­képpen ismert költő volt. De a bankkis­asszonyok nem figyeltek föl rá a gyász­keretben sem, pedig éveken át ugyanazt a nevet firkantották az utalványra, amikor a költő még előttük álldogált kifényesedett ujjú télikabátjában.

Félszegségem természetrajza

Nicolás Guillén miatt lettem spanyol szakos egyetemi hallgató. Nem tudtam egy szót sem spanyolul, amikor megvettem egy an­tikváriumban az első magyar Guillén-kötetet, a Keserű cukorná­dat, Gáspár Endre fordításában. A történelmet cseréltem fel a spa­nyol szakra. Az akkoriban megjelent magyar García Lorca-kötet, és összeállító fordí­tójának, András Lászlónak hatása is közreját­szott a dologban, de a fő indíték még­is a szón, a kubai népi tánc­dal volt. Nicolás Guillén verseinek ritmusa éppen úgy el­ragadott engem, mint Unamunótól kezdve sok mindenkit a század irodal­márai közül.

Többször beszéltem már erről, le is írtam nemegyszer, ám ezt az írást mégsem kezdhettem el másképp.

Három évtized óta tanítom Guillén verseit. Eddig egyszer sem fordult elő, hogy verseinek ne lett volna osztatlan sikere spanyo­lul és magyarul egyaránt tanítványaim között. De most előfordult.

Spanyol és latin-amerikai dalok előadására készültünk. A dalok közé egy Lorca- és egy Guillén-verset illesztettem. Mivel a diákelő­adásra a magát parlamentáris de­mok­rá­ciá­nak nevező időszakban ke­rült sor, gondosan ügyeltem arra, hogy politikum a ver­sek­ben ne forduljon elő. Guilléntől a Mentem én egy messzi úton című szont vá­lasztottam:

Mentem én egy messzi úton,
hogy a Halál jött felém.
– Barátom! a Halál így szólt,
ám mit se feleltem én,
ám mit se feleltem én,
ránéztem csak a Halálra,
ám mit se feleltem én.

Liliomszál volt kezemben,
hogy a Halál jött felém.
Kért a Halál, adjam néki,
ám mit se feleltem én,
ám mit se feleltem én,
ránéztem csak a Halálra,
ám mit se feleltem én.

Haj, Halál,
szemem ha még rád talál,
elbeszélgetni megállók,
régi barátod;
kebleden fehér virágom,
régi barátod –
kezeden utolsó csókom,
régi barátod;
én megállók, rád mosolygok,
régi barátod.

A verset előadó tizenhat éves kislány – kitűnő spanyolos – az elő­adás előtti napig elodázta a vers elmondását. Akkor kijelentette:

– Nekem mindegy. De ez egy hülye vers. Olyan kommunista vers.

Zavarba jöttem. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a latin-amerikai folklórban a halál szép, fiatal nőként jelenik meg, de őt lát­hatóan nem érdekelte a latin-amerikai folklór. Újra megismételte:

– Kommunista vers.

Tanári magyarázkodásomat abbahagytam. A bemutató más­nap sikert aratott. A Guillén-versről többé nem beszéltünk. De azóta is eszembe jut a rövid párbeszéd, amikor az iskolában talál­kozunk, és nyugtalanító félszegség vesz erőt rajtam. Ez az érzés a gyerekkorból ismerős.

1944-et a Gömbös Gyula Árvaházban éltem át, hamis iratok­kal. Mielőtt apám odavitt volna, odahaza kioktattak: „Legjobb, ha senkinek sem mondasz semmit, mert ha valami rosszat mondasz, abból nagy baj lehet.” Negyvenöt után másfél hónapig egy szót sem szóltam. Orvosok vizsgáltak, majd megállapították: „Semmi baja, egyszerűen nem akar beszélni.”

Aztán volt egy rövid időszak, amikor a gyerekkori szorongás mintha eltűnt volna. Pontosabban: nem tűnt el, csak visszahúzó­dott bennem.

És most újraélem a némaságot. A tanítványommal történt be­szélgetést az iskolá­ban senkinek sem mondom el. Jobb nem el­mondani. A diszkriminált szót jobb ki nem ejteni. A hatéves kis­fiú, aki nem akart beszélni, ott él az ötvenhárom éves tanárban, aki fegyelmezetten hallgat. Önmagával beszélget leginkább.

Ettől az érzéstől már sohasem fogok megszabadulni. Ha a Ha­lállal találkozom, és ha szép, fiatal nőként jön felém, zavartan fo­gom köszönteni, hiszen szép nők jelen­létében mindig félszeg va­gyok. Nem hinném, hogy a kezemben liliom lesz, és kezet sem csókolok majd neki. De velem lesz a Guillén-vers, és annak a pil­lanatnak emléke, amikor ezt a gyönyörű szép szont egy tizenhat éves lány gyűlölködve „kommunista vers”-nek nevezte.

„Voltaképpen igaza volt – gondolom –, Guillénnck ez a verse is kommunista vers.” Az öreg, mert Guillént később személyes ta­lálkozásaink hatására gyakran nevez­tem így, a Halálban is az éle­tet üdvözölte, és nem jött zavarba, amikor egy messzi úton talál­kozott vele. Én zavarba jövök majd, és bocsánatot kérek tőle, de ez a különbség mit se számít. Kamaszszemmel nézek reá, vágyakoz­va. A nézésem nem illik a keresz­tény kurzus világába, és bocsá­natkérésem ellenére szélsőségesnek bélyegez­hetnek miatta. Nem tu­dom, hogy a megvetőleg kiejtett szó a temetésemen elhangzik-e, vagy sem. Életemben ritkán ejtettem ki, de örültem, amikor meg­bélyegeztek vele. Nyug­ta­lanító öröm volt ez, mert mindig velem maradt a hatéves kisfiú, aki jól tudta, hogy egyetlen okos dolgot te­het: nem nyitja ki a száját.

Temetés

Még tartozom neked azzal, hogy beszámoljak (szóban nem tehe­tem, de hát verba úgy­is volent) a temetésedről. Mindketten bete­gesen pontosak voltunk (bocsánat, én még va­gyok), így történt, hogy háromnegyed órával hamarabb értem ki a Farkasrétibe. A ne­ved nem volt kiírva a táblára, ahol a temetések rendjét hirdetik. Gondoltam, meg­veszem a vörös szegfűket.

– Darabja negyven – mondta az asszony.

Átadtam egy ötszázast. Az asszony elvette, kezembe nyomta a tíz szál szegfűt, és nem akart visszaadni. Álltam egy kicsit, és már éppen azon tűnődtem, hogy otthagyom a százast, amikor meg­gondolta magát, és megvetően, mint előbb a virágot, kezembe nyomta a visszajáró pénzt.

A neved még mindig nem volt kiírva.

– Ravatalozás nélküli elhelyezés – mondta az egyik temetőszol­ga. – Menjen fel két megállót, ott a kisbejárat, balra a 49-es fülke­sor.

– Még nincs itt senki, de van idő – mondta a kapus néni –, vár­jon.

Vártam, kezemben a tíz szál szegfű. Egyszerre megjelent egy ba­juszos férfi egy koszorúval.

– Ideküldtek a virágüzletből, itt lesz az elhelyezés?

– Fél kilenckor – felelte a kapus néni.

– Én addig nem tudok várni – mondta a bajuszos dühösen, és rám förmedt. – Maga rokon?

– Régi ismerős – feleltem.

– Az mindegy – mondta egyre dühösebben, és letette mellém a koszorút, a szalagon Művészeti Alap, írod. Szak. Utolsó üdvözlet­tel.

Ott álltam a tíz szegfűvel és a koszorúval. Negyedkilenc múlt öt perccel.

– Ott már valami mozgolódás van – biztatott a kapus néni.

A temetőszolga volt, aki fél órával ezelőtt ideküldött. – Elné­zést, hogy ideküldtük magát, adminisztrációs hiba, azért nem volt a név kiírva.

A sírok közt loholtunk vissza a főbejárathoz.

– Adminisztrációs hiba – ismételte a temetőszolga –, de már minden rendben van.

Ekkor felnevettél, úgy, ahogyan harminc évvel ezelőtt nevetni szoktál, amikor meg­ismerkedtünk. Mi van rendben? Loholtam a te­metőszolga után.

– Ez a legrövidebb út – vigasztalt még van két perc.

Végül az utolsó pillanatban odaértünk a ravatalozóba, a teme­tőszolga kezébe nyomtam a tíz szál szegfűt, letette a koszorúval együtt Művészeti Alap, írod. Szak. Utolsó üdvözlettel, az urnád elé.

Ettől kezdve minden rendben volt, beszéd, menet, elhelyezés. A fiad behozott az iskoláig, az idegenvezetési órát lerövidítettem, hogy leírhassam neked urnád el­helye­zé­sé­nek hiteles körülménye­it, így történt, seripta manent.

A sliffentyű

Apámmal megyek a gyászmenetben. A rabbi hét-nyolc méternyi­re kíséri a koporsót.

– Ez a rabbi egy nagy sliffentyű volt, mindig lopta a sárgarépát – mondja apám, szokása szerint jó hangosan.

A sárgarépát lopó rabbi a hang irányába fordul, meglátja apá­mat, elmosolyodik.

1943-ban találkoztak Szentendrén. „Kik voltak tisztek az első világháborúban?” – kér­dezte a háromszáz beteg, illetve betegséget szimuláló munka­szolgá­latos­tól egy to­vább­szol­gáló cugsz­fürer. Ki­lépett egy hadnagy, egy fő­had­nagy, és apám, aki az első vi­lág­hábo­rúban a zászlósságig vitte. „Maga mi volt?” – kérdezte a cugsz­fürer. „Szá­za­dos!” – felelte apám habozás nélkül, és ő lett a munkaszol­gálatos század vezetője.

„Semmit sem csináltunk, csak rendet tartottunk, és puska nél­kül gyakorlatoztunk. Volt ott egy alhadnagy,, akit lepénzeltünk, és attól kezdve azt tehettünk, amit akartunk. így ment 1944. ok­tóber 15-éig, a Horthy-proklamációig. Nagy volt az öröm.

– Vége a háborúnak! – mondta a rabbi, aki mindig sárgarépát lopott.

Nekem nem tetszett a dolog, összehívtam a századot parancs­hirdetésre, és azt mondtam:

– Nézzék, emberek, én lelépek, és a legokosabb, ha maguk is ezt teszik.”

Ismertem a történetet a rabbival, a sárgarépával, de sohasem hit­tem, hogy fele­ségem nagymamáját éppen a sárgarépa-lopó rabbi fogja eltemetni.

– Parancsnokom! – üdvözli a rabbi apámat, kevés fogával mo­solyogva. – Mit csinálsz most?

– Üzletkötő vagyok.

– Az nem jó, sokat kell caplatni.

– Hát a tied se jobb – feleli apám –, te meg a halottakat kísérgetheted.

A rabbi rábólint, így igaz, az övé se jobb. Együtt ballagunk a te­metőkijárat felé. A rabbi ott megint egy harsány „parancsnokom!”-mai búcsúzik.

Apám utánanéz:

– Na, a végén még ez a sliffentyű fog engem is eltemetni.

Guanabo

Guanabo halászfalu, autóbusszal negyven percnyire Havannától. A busz többször is meg­áll, mialatt áthalad rajta. A központjában van egy toronyóra, de az órának nincs mu­ta­tója, nem működik.

Andrés jól érezte itt magát. Guanabóban ez lett a neve: Andrés. A vezetéknevét sen­ki sem jegyezte meg. Családjával jött ide, egy ke­let-európai országból. A kubai folk­lórt tanulmányozta. Hetente háromszor bejárt Havannába, a José Martí könyv­tárba, ahol Fer­nando Ortiz műveit jegyzetelte, egy tanulmánykötethez gyűjtött anya­got.

A halászfalu befogadta Andrést és családját. Ezt részben a gye­rekeknek köszön­hette, akik az első héttől kezdve együtt játszot­tak a helybeli gyerekekkel.

Most hétfő van, reggel tíz óra. Ma nem megy Havannába. Hét­kor kenyérért ment a pékségbe. Csak jegyes kenyér volt, de szeren­csére ott találta Sergiót, az öreg nyug­díjas buszsofőrt, a szomszéd­jukat, aki vett neki kenyeret a saját jegyére. Együtt mentek egy da­rabig. Sergio dolgozni jár egy közeli tanyára. Hatkor ér majd ha­za, Andrés kisfiát hívja, és a kezébe nyom három vagy négy mangót, ajándékba hozta. A felesége, Espe­ranza odahaza van. Behív­ja Andrést egy kávéra.

„Én hívő vagyok – magyarázza. – Ha idejönne Fidel Castro, és azt kérdezné: – Esperanza, be akarsz lépni a pártba? – azt felel­nem neki: – Én nem csaphatom be magát. Parancsnok. Jézus szá­momra fontosabb, mint a párt.”

A falon szentképek, kis olajfestmények Krisztus életéből vett je­lenetekkel. Oldalt egy José Martí-meliszobrocska, ilyen több ház­ban is van, 1953-ban készült a köz­tár­sa­ság fél évszázados ünnepe alkalmából.

Andrés megissza a kávét, és eszébe jut, hogy a saját hazájában sohasem issza ilyen komótosan a kávét, csak felhörpinti, és rohan valahová. Elbúcsúzik a pergő beszédű Esperanzától, aki naper­nyőjével délelőtti sétájára indul.

Együtt lépnek ki a kertből, amikor rájuk köszön a másik szom­széd. O is nyugdíjas. Térképész volt. Számára a térképészet a leg­szentebb dolog a világon. Amikor a mellet­tük levő házba hazatért az ott lakó öregasszony Angolát megjárt katonafia, és ünnep­lésé­re hirtelen mulatság, igazi fiesta támadt, azt mondta neki: „Fiú, most már min­den lehet belőled. Még térképész is!” Andrés ott áll­dogált, nézte a mula­to­zókat. Mint­ha az egyik leg­csapni­valóbb szovjet festmény, A levél a frontról kelt volna életre. Aztán elszégyellte magát ezért a gondolatért. „Még én is milyen messzire vagyok tőlük” – gondolta, és érezte, hogy ő itt csak átutazó.

A piacra indul. Nemrég kiabáltak, hogy van kókusz. A kókusz a néger istenek eledele a santería-vallásban. A kókuszjóslás eszkö­ze. Amikor Andrés odaér, már hosszú sor áll a piac bejáratánál. A piac európai szemmel nézve nyomorúságos. Négy-ötféle áru van, banán, citrom, narancs, néha paradicsom, zöldpaprika, boniato, toronja, esetleg malanga, jukka, kókusz. Nem egyszerre mindez, hol ez, hol az hiányzik. De ami van, az olyan olcsó, hogy egyszer­re több libra citromot, narancsot, főzőbanánt is vehet egy-két pezóért. Andrés nem turkál szakavatottan a gyökérfélék közt, nem tanulta meg, hogy melyik malanga jó, és melyik silány. Keveseb­bet vásárol, mint a helybeliek, akik nagy zsákokban viszik haza a fő­zőbanánt, boniátót, gyümölcsöt. Az eladónők ismerik látásból, de nem beszélgetnek vele.

Találkozik Nenával. Nena öregasszony. Sok öregasszony él a fa­luban, túlélik a fér­fi­akat. Nena szervezte meg Guanabóban majd­nem fél évszázaddal ezelőtt a kom­mu­nis­ta pártsejtet. Latin-Amerikában abban az évben került először kommunista a kor­mány­ba. Nena tudja, hogy Andrés kommunista. Arról beszélgetnek, hogy a jövő ki­szá­mít­ha­tat­lan. „Az ellenforradalom nemcsak Miamiból ér­kezik, hanem Moszkvából is” – mond­ja Andrés. Nena nem lepő­dik meg, hallott ilyet szovjet barátaitól is. „A fa majd újra termést hoz – feleli. – A te gyerekeid folytatni fogják azt, amiért te meg én él­tünk.”

Nenát nem lehet kétségbe ejteni. Andrés kisfiának születésnap­jára hatalmas ananász­tortát készít, Andrés óvatosan cipeli haza az ananásztortát, és reménykedik, hogy nem esik hasra vele. Életében még nem tartott a kezében ekkora tortát, majdnem akkora, mint a konyhaasztal lapja, amelyen odahaza, a hazájában a jegyzeteit szokta rendezgetni.

Este van, tizenegy óra. A gyerekek már lefeküdtek. Furcsa zaj hallatszik a szom­széd kertből. A nyugdíjas térképész és Sergio sírt ásnak a kert közepén. Egy zsák hever a gödör mellett. Benne Terry, a gyönyörű fekete kutya. Egy ismeretlen mérgezett húst adott ne­ki. Andrés kislánya reggelenként azzal kezdte a napot, hogy Terryt hívta. A kutya a csengő gyerekhangra átszaladt a kerten, és mell­ső lábaival felkapaszkodott a kő mell­védre, amely a kerítés helyén áll. A fű megritkult azon a helyen, mert a kutya minden­nap ugya­nott futott, már fél éve.

Andrés meglátja a kislányát, pizsamában, elkerekült, kétség­beesett szemmel. Ott áll az ablakban, és nézi, hogyan temetik el Terryt, aki reggelenként odafutott hozzá, a kerten át. „Mi vár még ránk?” – gondolja Andrés, és úgy érzi, hogy Guanabóra ellen­séges árnyak szállnak mind a négy égtáj felől.

A miniszter neve

A nyolcvanas évek legelején családostul Kubába utaztam. A repü­lőjegy már megvolt, de a feleségem útlevele, benne a gyerekek fo­tójával, nem jött meg. Péntek délelőttre ígér­ték, de nem jött meg. Hétfőre szólt a repülőjegy.

Felhívom az illetékes miniszter titkárságát. Hűvös titkárnői hang jelentkezik: „A mi­niszter elvtárs már nincs benn.” És ekkor történik a megváltó csoda. Nem jut eszem­be a miniszter neve, csak azt tudom, hogy valami József. „Azért mert a Józsi nincs benn, én nem várhatok.”

A telefonban döbbent csend. Aztán a titkárnői hang nyugtala­nul a nevemet és a címe­met kéri. Megadom és megismétlem az előző mondatot. A nyugtalan titkárnői hang elnézést és türelmet kér.

Fél óra múlva minisztériumi futár hozza ki lakásunkra az útle­velet, és jó utazást kíván. Azután jelentkezik a nyugtalan titkárnői hang, és érdeklődik, hogy minden rend­ben van-e.

Minden rendben van. De hogy az ördögbe hívták a minisztert?

A kisszéken

A nyugdíjas játékjavító már negyedik hónapja dolgozott a távirá­nyítós autón. A kisfiú apjának, aki időnként felhívta telefonon, akkurátusán elmagyarázta, hogy melyik tran­zisz­tor működésének nyitjára kell még rájönnie, és mit hová kell bekötnie, hogy az au­tó előre-hátra mozgatható, jobbra-balra irányítható legyen.

A kisfiú apja a magyarázatokból semmit sem értett, és abban re­ménykedett, hogy a fia majd kiismeri magát a távirányítós autó rejtelmeiben.

Az autót egy utcai árusnál vette, karácsonyra.’ Sok ilyen árus volt akkoriban Buda­pesten, felbukkantak egy utcasarkon, homályos eredetű árujukkal, majd eltűntek. Az autó otthon nem működött, pedig kipróbálta, és az utcán még működött. Odahaza akkor is hátra ment, amikor a kisfiú előre küldte, és végül teljesen függet­lenítette magát a távirányítótól.

– Kérem, elkészült a kocsi, prímán mozgatható minden irány­ban – mondta a mester a telefonba –, ma akár el is jöhetnek érte.

Most ott álltak a műhellyé alakított hallban. Az üvegszekrény­ben játékvasutak, többnyire ugyanabból az NDK-gyártmányból valók, mint a kisfiúé odahaza.

– Tessék kipróbálni – mondta a nyugdíjas játékjavító, érezhe­tő szakmai büszkeséggel a hangjában.

A kisfiú meghúzta a távirányító-pisztoly ravaszát. A kocsi meg­remegett, egyet döccent hátrafelé, aztán megállt.

– Ez lehetetlen – mondta a mester –, hiszen hússzor is kipróbál­tam. Még a fele­sé­gem is gratulált hozzá, de mindjárt megnézzük, kérem, itt hibának nem szabad marad­nia – azzal bentről kis csavar­húzókat és egy papírdobozfedelet hozott, abba rakosgatta a kisze­dett csavarokat.

– Rejtett hiba – mondta végül, és a keze remegett elnézést ké­rek, a jövő hét végére tökéletes lesz.

Kiment az előszobába, és becipelt egy falemezre szerelt vasúti sínt. A sínek közt bakterházak voltak, irányító lámpák.

– Vedd le azt a piros mozdonyt – mondta a kisfiúnak, és bocsánatkérően nézett a kisfiú apjára –, hadd játsszon egy kicsit a gye­rek.

Újra kiment az előszobába, és behozott egy kisszéket.

– Ez még az én gyerekkoromból való – magyarázta, azzal ráült, és lassan be­kö­töt­te a drótokat, a piros huzalban levőt a piros pont­hoz, a zöld huzalban levőt a zöldhöz. A kisfiú apja eközben az órá­ját nézte. A kisfiút sem érdekelte a mozdony. A kocsit szerette vol­na hazavinni.

A mester kikísérte őket, aztán visszament a hallba. Rátette a sínre a vonatot, és beindította a trafót. De a vonat nem mozdult. A nyugdíjas játékjavító tehetetlenül ült a kis­széken. Árnyak vet­ték körül, az egyik mintha régen halott apjáé lett volna. Ugyaneb­ben az óbudai házban játszottak, csak akkor még nem volt hall, a nagy ebédlőben ját­szot­tak ők ketten a villanyvasúttal, amelyet ki­lencedik születésnapjára kapott. Aztán apját elvitték a frontra, töb­bé nem jött vissza. Legélesebben a gyerekkori villany­vasútozás élt benne azóta emlékként, az volt a legjobb.

A hallban egyre sűrűbb lett a félhomály.

– Ezzel a vonattal nem lehet játszani – mondta a nyugdíjas já­tékjavító a föléje hajoló ismerős árnyéknak, de az nem válaszolt. Csönd volt, életen túl és halálon innen.

Levél egy háládatlan honfihoz

Tisztelt Polgártárs!

Oly ünnep volt Rómában, a híres neves Szent Péter téren, ami­lyet még nem pipá­zott magyar ember. Habsburg IV. Károly a Habsburg-család mintegy 300 tagja, köztük 4 fia, 33 unokája és 80 ükunokája jelenlétében II. János Pál pápa által boldoggá avat­ta­tott. Ebből az alkalomból a magyar parlament házelnök asszonya is megnyilatkozott, mi­szerint hazánknak túl kell tudni lépnie a saját árnyékán, és eljött az ideje annak, hogy a Habsburg-családot, úgy­mond, rehabilitáljuk. Hajdani háládatlan honfi, Ön véletlenül rá­hibázott eme jövendőre, habár gúnyolódott rajta, ám arra mégse gondolt, hogy a hű ma­gyarok házelnök asszonya a hála és öröm könyüit leszen elsírandó a híres-neves ró­mai Szent Péter téren. Kár, nagy kár, hogy a „vitám et sangvinem pro rege nostro” nem hangzott el a magasztos pillanatban óriás kiáltásként, melytől a csillagok is le­po­tyog­tak volna. Szerencsére már senkit sem kell nyársra húznunk. Nincs köztünk oly vak­merő, oly szemtelen, oly háládatlan, kinek eszébe más jutna a hazánkon hajdan, az Ön ko­rában három század óta uralkodó Habsburg-családról, olyasmi, mint Önnek, meg­gondolatlan honfi. Igaz ugyan, hogy az imént bol­doggá avatott Habsburg kétszer is megpróbálkozott azzal, hogy a három századból négy legyen, és a második alka­lom­mal fegyveres csapatokkal indult Budapest ellen, ám az Európába tartó magyar­ság most ily csekélységre nem gondol, és ha élne még eme Habs­burg IV. Károly, ha nem vég­zett volna vele fiatalon a spanyol grippe, ha 117 éves vidor aggastyánként vissza­térne hozzánk, boldo­gan látnánk fővárosunkban, a parlamentben a házelnök asszony meg­hatottan köszöntené, dicsőségnek tudva be királyi jelenlétét. Önön, mint törté­nel­münk árnyékán túl kell lépni. Hiszen vagy Ön, vagy a Habsburg-család, és a válasz eme bagatell kérdésre iga­zán vitán felül álló. Ne üzenjen hát nekünk olyasmit, hogy a bíbo­ros haramjákat, a koronázott tolvajokat a fölemelkedett alattva­lók tűzkardos angya­lok­ként űzik koldulni a népek közé, kik köp­nek, rúgnak reájok, és undorodva for­dulnak el tőlük. Még mit nem! Boldoggá avatjuk őket 4 fiú, 33 unoka, 80 ükunoka jelen­lét­ében, miközben az Ön csontjai, vakmerő, szemtelen, háládatlan honfi, a fene tudja hol rohadnak, netán Szibériában.

A boncmester

Sándor Kálmán modorában

A boncmester utálta a halottak hozzátartozóit, akik méltatlankod­va őt okolták amiatt, hogy gyászukat megzavarja a temetkezési ügyintézés formaságaival. Már negyed száza­da ismételte: “Kórlap és mellőzési nyilatkozat nélkül nem adhatok ki halottvizsgálati iga­zol­ványt.” Néha mást is mondott: “Hogy rogyassza rá az Úris­ten az eget az ilyen fő­or­vosra, minek ragaszkodik a boncoláshoz!” Vagy: “Nézze végig az iratokat, ha megtalálja a kedves mama kór­lapját, én hazudtam Önnek.”

Reggeltől kora délutánig a hozzátartozókkal vitatkozott. Az i irodának nevezett helyiség a patológia alagsorában volt, mindenfelé drótok álltak ki a falból, olykor ezekre akasztotta a halottak számára behozott ruhákat, vagy a hamvasztandó halottnak szánt le­pedőt és hálóinget, ezeket a hűtési átalány befizetését igazoló szám­lával együtt adták át neki.

Most délután négy óra van, végre eltávozott az utolsó, kisírt sze­mű hozzátartozó is. A boncmester bement a hullaházba, mert teg­nap ott felejtette a sapkáját. „Jó fagyos lesz az az átkozott sapka!” – gondolta. Az utolsó halott, aki a balszélső rekeszben feküdt, egy kilencvennyolc éves öregasszony volt.

„Maga is megéri a pénzét! – mondta neki a boncmester. – Nem is a rokona az a férfi, aki itt járt, csak az eltemettetője, mi a fené­nek dugta el a születési anyakönyvi kivonatát?”

Ekkor megmozdult a láda, a rekeszből előre rukkolt.

Aztán kinyílt a fedele. Az ámuló boncmester nem hitt a sze­mének. Az öregasszony felült a ládában.

– Fiatalember, ne beszéljen így! Én azt reméltem, hogy itt le­galább értelmesen fognak beszélni velem. Az a férfi, aki itt járt, már hetek óta be sem jött hozzám a szom­szédból. Zavarta, hogy összevissza beszélek. Én meg csak feküdtem, és unat­koz­tam. „Nincs semmi bajom, csak unatkozom” – ezt mondtam neki, mielőtt kó­mába es­tem volna, ő meg elment vásárolni, mert karácsony jött, és sóletet készült főzni a csa­lád­nak, nem kóser sóletet, mert az ilyes­mi a maiakat nem érdekli. Tudja maga, mit raknak a kóser sólet­ba?

A boncmester nem tudta. Zavartan gyűrögette a sapkáját, a keze vizes lett tőle. “Mit fecseg ez – gondolta –, örülne inkább, hogy nem boncolom föl. Én tanácsoltam annak a férfinak, írja azt a mellőzési nyilatkozatba, hogy ő a sógora, ha nem mondom, még most is itt ügyetlenkedne.”

De hallgatott.

– Hát tőlem nem tudja meg – mondta az öregasszony diadal­masan –, én sohasem szeret­tem főzni! A mamám szeretett, az es­küvőmre is ő főzött, amikor hozzáadott ahhoz az impotens fér­jemhez, akitől aztán el is váltam!

„Bezzeg a válási bizonyítványod sincs meg!” – gondolta a bonc­mester, de bambán tovább hallgatott. Eszébe jutott a hatvan kö­rüli férfi gyámoltalan arca, amikor figyelmeztette, hogy a Polgármesteri Hivatalban azt is kérni fogják.

Az öregasszony visszadöccent a ládába.

– Told be, fiam – mondta, itt is unatkozom, ugyanúgy, mint ott, és úgy látom, veled se lehet értelmesen beszélgetni.

A boncmester visszatolta a helyére a kicsúszott ládát. Kitámolygott a hullaháznak nevezett teremből. Odakint jeges szél fújt. Tévetegen föltette a sapkáját, attól a feje is vizes lett. „Könnyű az ilyen halottnak – morogta magában –, csak fekszik a rekeszben, semmi dolga, és még neki áll feljebb.”

Azzal, fején a vizes sapkával, elindult a kórház kijárata felé. Út­közben elhaladt a fogadó­irodának nevezett kis szoba mellett, amely előtt a decemberi hidegben ott álldogáltak az elhunytak személyi igazolványára és statisztikai lapjára várakozó hozzá­tartozók. „Örül­hetsz, hogy nem voltál a sógora ennek” – gondolta, meglátva az öreg­asszony eltemettetőjét, aki feltűnően toporgott, bizonyára fá­zott a lába.

Jelenet

– Ez mennyibe kerül? – kérdezte a tanár, kiemelve a külföldi fagyasz­tott halat a hűtőrekeszből.

– Szervusz – mondta az eladó.

A tanár meglepődve nézett fel, kezében a fagyasztott hallal. Kedvenc tanítványa állt előtte, aki annak idején vele együtt jár fel a Széchényi Könyvtárba, hogy az élclapok tengeréből kigyűjtsék a magyar szatirikus költészet elfeledett remekeit, mert ez volt a ta­nár mániája, a magyar órákon minduntalan visszatért az élcversekre.

– Gyönyörű könyv lesz – mondta az az égőszemű kamasz fiú­nak, aki hűségesen baktatott mellette a Széchényi Könyvtár felé; akkoriban természetesen még magázták egymást, az érettségi ban­ketten tegeződtek össze. Addigra elnyelte őket az élclapok tenge­re, a könyvből semmi se lett. Múltkor találta meg a kedvenc tanít­vány jegyzeteit, akkurátus betűkkel írt följegyzések voltak a Bors­szem Jankó 1880-as lapszámaiból, még egy-egy sikerültebb sza­kaszt is kimásolt a cédula hátoldalára, mutatóul. Például ilyet, a bal­káni török háború idejéből:

Jaj, a sergem, jaj, a sergem,
odavan,
Oszmán bácsi kiporolta
csúfosan.

A tanár – kezében még mindig a fagyasztott hallal – látta ebben a pillanatban a kamasz fiút, sovány volt, határozott, hűséges.

– Mikorra lesz meg a könyv? – kérdezte – érettségiig?

– Nem – felelte ő akkor – annál több időre van szükség, de majd elküldöm.

Csönd kúszott közéjük, századvégi csönd, a nyolcvanas és ki­lencvenes éveké.

– Hát idekerültem – mondta a kedvenc tanítvány, és szája sar­ka megremegett.

A tanár hallgatott, nem tudott megszólalni.

– 1200 – mondta akkor az eladó.

A tanár kissé bambán meredt rá, aztán visszatette a fagyasztott halat a hűtő­rekeszbe. Kezet fogtak.

– Örültem, hogy találkoztunk – mondta még zavartan.

– Én is – felelte a kedvenc tanítvány.

Az élcverseket nem hozták szóba.

Magyar rémálom

A parlament karzatán ültem. Nevenincs Péter, ellenzéki képviselő arról beszélt, hogy Jézus Krisztus szadista népirtó volt. Bizonyítás­képpen Máté könyvéből a gadarai ser­té­sek tengerbe kergetéséről szóló részt olvasta fel. „Jézus Krisztus, úgymond, egy egész né­pet éhhalálra ítélt.” Végezetül felszólította az éppen regnáló keresz­tényszocialista kormányt, hogy határolódjon el Jézus Krisztustól.

Este felhívott a barátom. „Nem tudnánk tényszerűen cáfolni Nevenincs Péter állí­tá­sát?” – kérdezte. Azt feleltem, hogy nincs kedvem a gadarai sertések ügyében kuta­ko­dni, és Radnótit plagi­zálva még azt is hozzáfűztem: „Férget irtani undorodom.” Bará­tom azt felelte, hogy ezért botlunk mindenütt férgekbe. Ezzel egyetértettem, és minden­esetre elhatároztam, ezentúl messzire ke­rülöm a magyar parlament épületét.

Mese

„Be kell osztanunk, hogy mikor ki eszik kevesebbet” – mondta macskájának a nyug­díjas biológiatanár. A macska nemigen értet­te a dolgot, hétfőn, szerdán és pénteken, amikor ő evett keveseb­bet, keservesen nyávogott. A nyugdíjas biológiatanár ilyenkor a fejét csóválta: „Hiába – mondogatta a macskájának a konyhában –, nem vagy ember.” Aztán fél év múlva különös dolog történt. Ked­den, csütörtökön, szombaton és vasár­nap, amikor ő evett keve­sebbet, a nyugdíjas biológiatanár keservesen nyávogott. A macs­ka ilyenkor a fejét csóválta, de nem mondott semmit.

A tanár

1.

A tanár öreg volt, bosszantóan öreg. Már tizenöt éve nem taní­tott a gimnáziumban, nem is járt be, a nyugdíjas találkozókra sem ment el. Most is csak egy könyv miatt jött be, Táncsics Mihály egyik könyve miatt, valamikor ő rendezte sajtó alá, de odahaza nem találta, hiába kutakodott fellázadt könyvei között. „Minden dolgom így fog el­vesz­ni” – morogta, amikor a legfelső polc ered­ménytelen böngészgetése után le­má­szott a létráról.

Bejött hát, és anélkül, hogy a tanáriba bement volna, fölment a könyvtárba. A diákok nem tudták, ki ő, régi kollégával sem talál­kozott.

Itt ül most a könyvtárban, kezében a keresett könyv, hamar meg is találta benne a Táncsics-mondást, napok óta ez idegesítet­te, mert sehogy sem jutott az eszébe. „Vén szamár vagyok” – gon­dolta.

A belső teremben történelemórát tartottak. Megismerte a már középkorú kolléga hangját, ugyanúgy harsogott, mint annak ide­jén, amikor ő is itt tanított, és a kolléga ifjú kolléga volt.

Igaz, most csak a harsogást hallotta, azt már nem vette ki, mi­ről harsog az odabent. „Otthon hagytam a füleimet – gondolta – de ez aztán nem baj.”

Húsz évvel ezelőtt történt, akkor is itt ült a könyvtárban. Az ifjú kolléga odabent a Tanács­köztársaság zsidó vezetőinek meg a Lenin-fiúknak a bűneiről magyarázott vala­mit, hozzátéve, hogy persze az ilyesmit nem szabad az egész népcsoportra kivetíteni, aho­gyan – így mondta – Szálasi elvtárs tette.

Ő ismert egy Lenin-fiút. A Lenin-fiú, akivel negyvenévesen együtt üldögélt a Liszt Ferenc téren micisapkájában hatvanévesnek sem látszott, pedig már hetven is elmúlt. Olyan volt, mintha egy regényből lépett volna ki. „Amikor a Szovjetunióban elkez­dőd­tek a letartóztatások, elmentem temetőőrnek egy nővel, néhány évig senki sem tudott ró­lam semmit. Még hogy a saját elvtársaim végez­zenek ki! Aztán a negyvenes években haza­szöktem, hogy harcoljak egy kicsit a nyilasok ellen. Akkor már nagyon mehet­nékem volt, és mégiscsak más, ha az embert egy ellenséges golyó teríti le.” Aztán, ami­kor megtudta, hogy az ő személyében egy olyan spanyol ta­nárral beszélget, aki Kubát is megjárta, arról beszélt neki, hogy ha fiatalabb volna, megpróbálna eljutni Bolíviába Guevarához. „Azok olyan emberek, mint mi voltunk. Biztos van közöttük vil­lany­sze­relő is.” Ő ugyanis villanyszerelő volt, bár szakmájában rit­kán dolgozott, túl sok forra­dalom és ellenforradalom akadt az éle­tében. „Legszívesebben ma is harcolnék, ahhoz értek legjobban.” De azért kifejezett szakmai gőggel beszélt a villanyszerelésről.

A tanár mielőtt Táncsiccsal kezdett volna foglalkozni, Szamu­ely Tibor írásait rendezte sajtó alá, ezért kereste meg a Lenin-fiút is, az egyetlen élőt Szamuely Tibor csapatából. Régen volt ez, haj­dani tanítványai, akik annak idején részt vettek kutató­munkájá­ban, talán már nem is emlékeznek rá, mint ahogy már majdnem négy évtized telt el azóta is, hogy Szamuely Tibor arcképe a töb­bi munkásmozgalmi vezető arc­képé­vel együtt lekerült a falról, he­lyükbe nemsokára tablóképeket tettek, némelyiken rajta volt az ő ma már fiatalkorúnak látszó ötvenéves fényképe is. A Szamuely-kötet nem volt a könyvtárban, azt még harminchat évvel ezelőtt ha­zavitte, amikor észre­vette, hogy a kiselejtezett könyvek közé sorol­ták. Persze a diákok akkor se tudták, hogy ő, a spanyol tanár, filoszkodik is, arról pedig végleg nem szereztek tudomást, hogy a hat­va­nas években Szamuely Tibor 1914 előtti írásait kutatta Fényes Samu lapjai­ban. Ki írhat­ta fel annak idején a Szamuely-képre, hogy gyilkos, ezen már harminc­hat évvel ezelőtt is elgondolko­dott, talán nem is gyerek volt az illető.

Mi értelme volt annak, hogy vaskos könyvben kiadta Szamuely írásait? Maradtak volna inkább az egykori szabadkőműves lapok­ban. Már régen nem tudta felidézni azt az örömet, amit akkor érzett, amikor ezekre az elveszettnek vélt írásokra rátalált. Harminc­éves volt, az iskolából a Széchényi Könyvtárba rohant, és ott ült zá­rásig. Mániákusan dolgozott, még iskolai munkáját is elhanyagol­ta. „Ebben a félévben nem írunk dolgozatot” – mondta tanítvá­nyainak.

Szerette a Széchényi Könyvtár régi épületét, az öreg faasztalo­kat. Nehezen szo­kott hozzá a Várban levő új épülethez. „Könyv­tárosnak kellett volna lennem, a könyv­tárban másként mérik az időt” – gondolta.

Elképzelte magát öreg könyvtárosként, aki régi folyóiratokat böngészget, zárás előtt betesz egy papírcsíkot, hogy másnap ott foly­tassa az olvasást, és nem törődik a kinti világgal.

A kinti világban harmincöt éve Szamuelyről ugyanazokat a ha­zugságokat mond­ják, amiket a két világháború között mondtak. 1919-ben nála jobban senki sem tudta, hogy vagy proletárdiktatú­ra van, vagy burzsoá diktatúra lesz. Ha a világ proletárjai nem egyesülnek, egyesülnek a világ kapitalistái. „Máig ugyanez a kér­dés – gondolta a tanár – de ki tudja ezt?”

Nem volt kedve kinyitni a becsukódott Táncsics-kötetet, hogy újra elolvassa a meg­talált sorokat. Eredetileg ki akarta másolni őket, de most valahogy ahhoz sem ér­zett kedvet. Az órájára né­zett, még húsz perc volt a csöngetésig. A könyvtárban két kis­lány jegyzeteit, néha őrá néztek. Az egyik kislány hajdani iskolai szerel­mére hason­lított, egy évig tanított csak náluk, és ő sohasem mond­ta meg, hogy tetszik neki. Nórának hívták. Abban az évben az egyik Dóra nevű tanítványát kétszer is Nóraként szólí­totta fel, a gye­rekek gúnyosan nevettek, és ő megrémült, hogy sejtenek valamit. „Zsuzsanna és a vének” – gondolta, és nem nézett többé a kislányok­ra. Az ismeretlen könyvtáros tanár, aki szívélyesen segített nemrég, a szélső kisteremben könyvtárórát tartott.

Letette a Táncsics-kötetet az asztalra. Kiment a könyvtárból. Le­ment a lépcsőn. Csend volt, tanóra alatti csend. Nem találkozott senkivel.

Köszönt a portásnak, aki egy órával azelőtt beengedte, amikor elmagyarázta neki, hogy valamikor ő is itt tanított. Óvatosan ment át a havas udvaron, nehogy megcsússzon. „Hibbant vénember va­gyok – gondolta –, a lányomtól, ha elmesélem neki ezt a kirándu­lást, kikapok majd. Na, mindegy, a fontos az, hogy pottyanás nél­kül hazaérjek.”

2.

Utálta a közhelyeket. Osztálytalálkozókra tíz évente ha egyszer el­ment, pedig gyakran hívták. Emlékezett régi diákjainak kamaszar­cára, és nem szívesen nézett a hozzá­öregedett arcokra. „Emlék­szik még Guevarára, tanár úr?” – kérdezte egy Izraelből jött vén­asszony, aki nagy szemű, érzékeny kamaszlány volt valamikor, és jó verseket írt. A vén­asszonynak kis szeme volt, a feje is mintha összement volna. „Le kellene nyisszan­tani a nyakáról” – gondolta, és megijedt, hogy kitalálják, mire gondolt.

Morgott valamit, és amilyen gyorsan csak tehette, otthagyta a diákemlékeket idézgető társaságot.

A Guevara-plakát odahaza már negyven éve a beépített szekrény mögötti falon volt, tartós illegalitásban. Az asztalos lebeszélte, hogy kiszedjék a falból a szögeket, és levegyék, „még az egész meg­indul, jobb nem bolygatni”.

A múlt század hatvanas éveiben kezdett tanítani. Kubából visszatérve sokat beszélt diákjainak Latin-Amerikáról. Még a század végén beszerezte a Történeti Hivataltól a róla szóló belügyi följegy­zéseket. Az egyik III/III-as jelentésben az állt, hogy az igazgató fel­szólította őt, hogy a spanyol tanítás során ne emlegesse Kubát – a jelentés a hatvanas évek végén született –, mert „Kuba és a guevarizmus veszélyes a mi politi­kánkra” – írta a xerox példányon anonimizált jelentő. Ezt a mondatot nem felejtette el. Az anonimizált jelentő valószínűleg az egykori párttitkárnő volt, aki min­dig olyan mondatokat mondott a tanáriban, amiket csak belü­gyi informátorként tud­ha­tott. Egyébként úgy viselkedett, mint­ha a múlt század ötvenes éveinek egyik sematikus regényéből lépett volna elő, minduntalan azok után szimatolva, akiket a legutóbbi párt­kon­ferencia ellenségnek nyilvánított. Legfőbb tevékenysége az volt, hogy letépte a fali­újságról a kiragasztott Guevara-fotókat, egyszer Angela Davis fényképét is letépte, mert gyanús volt neki az a fekete nő, ki tudja, miféle terrorista lehet. O egy szót sem szólt hozzá tíz éven át. Emlékezett arra a diákra is, aki egy éjsza­kai belügyi kihallgatás során kiugrott az ablakon, és összetörte magát, aztán még a huszadik században meghalt. Ok voltak a fő­veszély, a baloldali fiatalok. Egyszer a kerületi párttitkár el­lá­to­ga­tott az ifjúsági klubba. „Én maoista vagyok” – mondta az egyik gyerek, „én sztáli­nista” – mondta a másik, „én guevarista” – kezd­te felszólalását a harmadik, és olyan is akadt, aki azt mondta: „én szamuelysta vagyok”, ezt a kétségbeesett pártitkár vég­képp nem ér­tette, mert nem értesült a tanár ez irányú tevékenységéről, noha a bel­ügyi jelentésekben még ez is szerepelt. Mindig kuncogott, ami­kor eszébe jutott az ide­vágó feljegyzés egyik mondata: „Felsőbb megbízás nélkül kiadta Szamuely Tibor írásait.”

Eszébe jutott egy furcsa jelenet.

Jolán néninél volt, egész délután beszélgettek. „Jaj, elfeledkez­tem valamiről – mondta Jolán néni – vár a húgom. Taxit hívok.” Öreg, ősz hajú taxisofőr jött értük. Nagyon óvatosan vezetett. Vá­ratlanul azt kérdezte: „A Tibi elvtárs mamája tetszik lenni?” „Már hogy lennék a mamája? A felesége vagyok.” – mondta Jolán néni mérgelődve, majd azt kérdezte. „Az elvtárs 19-ből ismeri Tibort?” „Igen.” – felelte a taxisofőr. Csend volt. „Az elvtárs párttag?” – kérdezte Jolán néni. „Mit képzel rólam az elvtársnő? – felelte fel­háborodottan a taxisofőr – Ezekkel én nem megyek együtt. Ha Tibi elvtárs vezetné a pártot, rögtön belépnék.”

Az út végéig több szó nem is esett. „Minden jót, elvtárs” – mondta búcsúzóul Jolán néni.

Hosszú ideig őrizte magában ezt a jelenetet, meg kellett gon­dolnia, hogy kinek me­sél­heti el, és kinek nem. „Ha emlékiratokat írtam volna, abban szerepelne” – gon­dol­ta. Gyűlölte az emlékira­tokat. Olvasott néhányat, ezekben ifjúságuk tévedéseként em­le­gették a memoárszerzők, némelyik az ő tanítványa volt, hogy an­nak idején Maóért, Guevaráért rajongtak.

Fia, régen történt ez is, egyszer Guevara-pólóban jött haza Madridból, de aztán Budapesten ritkán vette föl, nem illett ez a viselet az itthoni világba. „Én sem illek ide” – ezt a gondolatot nem tudta kiverni a fejéből. „Vajon mit érezhették az utolsó dino­szauruszok közvetlenül a kihalásuk előtt?” – mondta nemrég a lá­nyának.

3.

Hiányzott neki a tanítás, habár az utolsó öt év keserves volt. Min­dig azok a szavak szök­tek el tőle, amelyekre éppen szüksége lett vol­na. Évtizedeken át ismételt szó­for­du­latok foszlottak semmivé, mintha sohasem mondta volna ki őket. Éjszaka felriadt, és azon töprengett, hogyan mondják spanyolul azt, hogy dugóhúzó. Más­kor rendhagyó igéket ragozott álmában.

Gúnyos mosolyokat látott, a diákcsínyek a kelleténél hamarabb felbosszantották. Legendás ragozási sebessége is cserbenhagyta, már nem tudta bemutatni, hogyan kell fél perc alatt elragozni ti­zenöt rendhagyó igét. Egyik régi tanítványa azt mondta egy­szer:„Mire kinyitjuk a tankönyvet, a tanár úr már az év végi anyagnál tart.” Múlttá lett ez is, nem szerette, ha látogatók érkez­tek az órájára. A rendetlen és lusta gyerekekben ellen­ségeket lá­tott, akik az életére törnek. „A végén olyan paranoiás leszek, mint egy miniszter­elnök” – mondta magában.

Egyszer ebéd közben kiesett a szájából az egyik fogkoronája, és belepottyant a spenótba. Riadtan nézett szét az iskolai ebédlőben, vajon észrevette-e valaki, aztán gondosan megtisztogatta, papírszal­vétába tette, és zsebre vágta. A visszaható igék ragoztatását aznap kínzó fogfájás tette emlékezetessé.

A csőd akkor következett be, amikor rosszul mondta és írta fel a táblára, hogy 2009. A keze sem engedelmeskedett. „Tanár úr, ott tetszett maradni a huszadik szá­zad­ban, annak is az elején” – mondta szemtelenül, ám tökéletes spanyolsággal az egyik kis­lány, aki diplomata szüleivel a nyarakat Mallorcán szokta tölteni, és el­húzta a száját, amikor ő Unamuno mallorcai jegyzetét vitte be a nyelvórára. „Micsoda hülye név, Unamuno!”

Azután még egy évig tanított, csak 2010-ben vált meg végleg az iskolától. A taná­rok között nem voltak barátai. „Öreg bútor­darab vagy” – mondta neki a már szintén öreg fizikatanár, aki a hu­szonegyedik században is egy kis Lenin-szobrot tett az asztalára, a fejét simogatta, és gúnyos megjegyzéseket tett rá, ezt csinálta már három évtized óta. „Mi lenne, ha távozásom előtt egyszer belerúgnék?” – gondolta vágya­kozva 2010-ben, amikor tőmon­datokban felelt a búcsúztatóra, majd feltűnő sietséggel vette a kucsmáját, és kiment az iskolából.

„Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte a felesége –. Miért nem hoztad haza azt a könyvet, aztán holnap megint hiányozni fog.”

Nem felelt neki, bement a szobába, és leült a fotelbe. Hátradőlt. Fáradt volt. Aztán a feje alig láthatóan megbillent, de ez sem oko­zott különösebb változást, mintha éppen csak elaludt volna.

Utolsó beszélgetés

Nagyon türelmetlenül írod ezt a könyvet, és úgy látom, velem se akarsz társalogni – mondja K. A Szamovárban ülök, hamarabb ér­keztem, mint akit várok. – Javít­ha­tat­lanul pontos vagy, örülök, hogy ebben legalább nem változtál azóta. De ha rám szán­nád ezt a pár percet, nem bánnám. Mi van veled?

Elmondom, hogy sikerült kiadatnom Korvin Ottó börtönnap­lóját. – Ez az első hiteles, csorbítatlan kiadás.

Kedvetlenül néz rám. – Miért örülsz annyira? Korvin széplélek volt. Egyáltalán nem biztos, hogy éppen őrá van szükség. Szamu­ely jóval aktuálisabb volna, de úgy látszik, te hiába töltöttél éveket azzal, hogy mindent tudj róla, mégsem tudsz semmit. Javíthatat­lan széplélek vagy te is.

Azt felelem, hogy a Korvin-napló nagyon is aktuális. Szoká­somhoz híven idézni kezdek: „Ki tudja, mennyi gyümölcse érik a mi elpusztulásunknak? Ki tudja, hátha többet jelent ez, mintha életben maradnánk?”

Kedvetlensége fokozódik, fölemeli a hangját. Megrezzenek, bizonyára az egész presszó hallja már ezt a rekedt hangot.

– Ne tarts nekem itt felolvasást! Azt hiszed, hogy a munkáso­kat, akiknek most eladják a gyárakat a fejük fölül, érdekli ez a te belenyugvó elpusztulásod? Hogy pusztán szép szavakra van szüksé­gük?

Négyen-öten is vannak, de senki se figyel ránk, pedig K. hang­ja egyre inkább betölti a presszót.

– Hát teljesen fölöslegesen magyaráztam neked a marxizmust ebben a nyomorult lyukban? Semmit sem jegyeztél meg belőle?

Idegességemben feldöntöm a konyakot. A pincérnő furcsán néz rám. Intek neki, és kérek egy másikat.

– Na jó, ma nem sokáig untatlak – mondja K. – Remélem, azért továbbra is szeretsz.

K.-t az Élet és Irodalom szerkesztőségében ismertem meg, a kritikai rovatot szer­kesz­tette. Fekete hajú, rendkívül szép nő volt, de engem nőként nem vonzott. Barát­ságunk kialakulását könnyí­tettem meg ezzel, hiszen ha egy nő tetszett nekem, azonnal zavar­ba jöttem a jelenlétében.

Egyetemista voltam, de az egyetem helyett inkább a Belvárosi Kávéházba vagy a Százévesbe jártam, írók, költők közé. Iroda­lomról itt ritkán esett szó, leginkább régi és új nőikről beszéltek. Nem volt mivel-kivel büszkélkednem. Máig tartó álmomat talán ak­kor szereztem be. Ez az álom két szóban összefoglalható: „Nincs nőm” – ezt álmodom, a szégyellnivaló érzést.

Amikor K.-nak bemutattak, már megjelentem az Élet és Iroda­lomban.

– Csak tovább az ilyen nagy betűs versekkel! – mondta egy öregember, amikor az érettségi előtt két héttel lejött az első versem, kézírásban vittem be, mert nem volt írógépem. Fogalmam se volt róla, ki ez az öregember, később tudtam meg, hogy ő a lap főszer­kesztője.

– Mennyivel jobb ez, mint az, ami lejött – mondta K., amikor először olvasott tő­lem egy kéziratos verset. A kéziratot úgy tar­totta kezében, mintha meg kellene mér­kőz­nie vele. Elkezdte ol­vasni, letette, mondott valami mást, amiről eszébe jutott vala­mi más, mialatt én gyámoltalanul bámultam a letett kéziratra; erre megnyug­tatott, hogy tüstént el fogja olvasni, de előbb még befejezte azt, amit mondani akart, rögtön jelez­ve, hogy koránt sincs még vége, mert így túlságosan lekerekített, és semmi kedve sincs ahhoz, hogy őt bölcs kakadunak nézzék.

Általában dühöngött, ezt a tulajdonságát halálig megőrizte.

– Három öregúr tegnap éppen arról beszélgetett a Szamovár­ban, hogy mikor rehabi­litálják végre a vaskeresztet. „Lesz vaske­reszt, uram!”, mondtam nekik, aztán a bevásárló­szatyrokkal el­tűntem a presszóból, gondolom, azt hitték, hogy maga a vas­orrú bába jelent meg nekik!

Zavar a hangos beszéd, de őt ez egy cseppet sem zavarja:

– A hentes, akinél a húst veszem, okos fiatalember. O megér­tette, amikor azt mondtam neki: „A legfeltűnőbb az, hogy minden­kin újra nemzetiszínű bajuszt és szakállt látok.”

Nem hittem neki, amikor arról beszélt, hogy önként fog eltá­vozni innen. Mégsem le­pett meg, amikor az 1989. október 23-áról 24-re virradó éjjelen megcselekedte. Apám halálakor sírtam, olyan volt ő a kórházban, mint egy öreg kutya, akit injekciózni viszn­ek. K.-t nem tudtam megsiratni. Ha a világ összedől, nem lehet sírni a romjai felett.

Látom régi kutyáját, Lédit. Haragos, nagy, fekete kutya volt, dühösen ugatott a belépőre, amíg az le nem ült, nem jelezte nyu­godt magatartásával, hogy a családhoz tartozik, nincsenek gonosz szándékai. – Rendes ember volt – mondta Lédiről K., a kutya hir­telen halála után. – Itt állok pénz nélkül, öregedő állatokkal, a tel­jes semmiben. Ha igazi barát volnál, abban segítenél, hogyan ves­sek ennek véget.

Azt feleltem, hogy ebben nem segítek.

– S miért? Azt hiszed netán, hogy ez valamiféle emberbaráti magatartás?

Volt egy nézése, ilyenkor alulról nézett fölfelé, macskamódra, rosszkedvűen. A fényképen is így nézett, a személyi igazolványán levőn, halála után én mentem el érte a bonctani intézetbe.

Most Milát nézem, a cirmost, aki az asztalra kuporodva druk­kol nekem, amikor írok. Milát, akiről már nem beszélhettem K.-nak. Az ő nézésében K. nézését fedezem fel. Ha a lélekvándorlás hí­ve volnék, mint például lelke egyik parányi csücskében az volt Kor­vin Ottó, aki kivégzése előtt nyelveket tanult, mintha további éle­tére készült volna, akkor arra gondolnék, hogy K. Milába költözött. Annál is inkább így hinném, mert egyetlen olyan embert sem isme­rek, akibe K. lelke beköltözhetett volna, ez a lélek minőségileg kü­lönbözött a miénktől.

Nem ismertem régebbi énjét, amikor még színésznő volt. A színésznőből valami kétségkívül végig megmaradt benne, de ez engem kifejezetten zavart, hamisnak éreztem ilyenkor a hanghor­dozását, bántónak a gesztikulálását. Persze én már nem a közvet­len 1945 utáni K.-t láttam, hanem egy dühös, vagdalkozó, idege­it konyakkal nyugtató nőt. Csakhogy ennek a nőnek majdnem mindig igaza volt, s ez elfeledtette azt, hogy tartottam tőle, fél­tem a véleményétől.

Alig beszélt magáról. Ha mégis megtette, olyan volt, mintha teg­nap történt dolgot mondott volna el. Számára nem létezett múlt, a múltat is jelen időben élte át.

Róza nagymamáról is úgy beszélt, mintha élne. Fontosnak tar­totta a róla szóló történetet: „Amikor iskolába mentem, bevitt a kamrába. Levett egy nagy papírdobozt, plakátok voltak benne 1919-ből. – Erről sok hazugságot fogsz hallani – mondta – de te ne feledd soha, amit most neked mondok. Ez a szegények világa volt, a proletároké. Egyszer majd újra eljön. Attól kezdve én min­dig tudtam, hogy miről mit gondoljak.”

K. történetét beleírtam egy mini elbeszélésbe, melyet már nem mutathattam meg ne­ki. Hatéves fiammal állok a spájz előtt, erről szól a mini elbeszélés, éppen meg­lá­to­gat­tuk a vörös zászlót, amit első ízben nem tettünk ki az ablakunk mellett levő zász­ló­tartóba, a nemzetiszínű zászló mellé. Nézem fiamat, és egy másik hatéves kisfiút látok.

A másik hatéves kisfiút boldoggá tette a kabátjára varrt hat­ágú csillag, egész nap azt rajzolgatta mániákus megszállottsággal. A kisfiú nem tudott Eichmann Ober­sturm­ban­führerről, aki a Zsi­dó Központi Tanácsnak hárommillió egységes, gyárilag szét­dara­bolt sárga csillag sürgős elkészítését javasolta a svábhegyi Majestic szállóban, sem Endre László államtitkár úrról, aki azonnal azt is ki­számította, hogy ehhez 70 000 méter anyagra lesz szükség. Ő csak rajzolgatott, szemét összehunyorítva vizsgálta a csillag ágait, hogy egyformára sikerülnek-e.

Joli, a kisfiú nagynénje, aki tizenhat éves korától kezdve dolgo­zott, és akit a rossz gaz­da­sági viszonyok miatt elbocsátani kénysze­rülő vállalatok olyan vég­bizonyít­vá­nyok­kal láttak el, amelyekkel bárhová elhelyezkedhetett volna, ha a már említett hatágú csil­lag nem készteti más jellegű megfontolásra a vállalatok főnökeit egy tisztviselőnő állás­pá­lyázatának mérlegelésekor, és aki ezen mérle­gelések miatt végül tartósan munka­nélküli lett, szóval nagynénje, Joli, a sovány munkanélküli tisztviselőnő egyre nyug­ta­la­nab­bul figyelte ezt a mániákus rajzolgatást.

Aztán cselekedett. Felállt, határozott léptekkel odament a könyv­szekrényhez, és ki­kereste leány- majd vénleánykora legféltettebb kin­csét, a vászonkötésű Ady-kötetet, amely az Atheneaum kiadásá­ban éppen abban az évben jelent meg, amikor Joli régi, majd új munkahelyétől is megválni kényszerülve szebbnél szebb végbizo­nyítványait szerezte be sajnálkozó főnökeitől. Odament a kisfiúhoz, és ellentmondást nem tűrő eréllyel azt mondta neki:

– Hagyd abba. Felolvasok neked egy verset egy másik csillag­ról.

A kisfiú tágra nyílt szemmel hallgatta:

Sohse hull le a vörös csillag:
Nap, Hold, Vénusz lehullott régen,
S ő dölyfól a keleti égen.

Joli nem tudott szavalni, mégis volt valami lenyűgöző abban, ahogyan a verset felolvasta. Amikor a végére ért, azt mondta:

– Jegyezd meg jól ezt a sort: „Egy csillagból is jöhet hajnal.”

A kisfiú tétova mozdulatot tett, leginkább folytatni szerette volna az ő csillagának rajzolását, mivel észrevette, hogy a hatodik ág határozottan kisebb lett, mint a többi. De Joli nem engedte:

– Holnap nem lesz se csillagos ház, se csillagot hordani kényszerített kisfiú. Hol­nap csak vörös csillag lesz. Ezt sohase fe­lejtsd el.

Negyvenöt év telt el azóta. A kisfiú, aki jelenleg ötvenegy éves tanár és lírai költő, nem­rég arról értesült Dimitrij Vasziljev, a Pamjaty nevű orosz nemzeti front egyik ve­ze­tőjének nyilatkozatá­ból, hogy a vörös csillag voltaképpen Salamon csillaga, amelyet Orosz­országban egy Bronstein-Trockij nevű zsidó honosított meg, és amely a nemzeti front vezetője szerint idegen szellemiségű he­raldika. Előzőleg arról is értesült, hogy a Miniszter­tanács, már­mint a magyarországi, rendelete értelmében 1989 decemberéig el fogják távolítani a vörös csillagot a hazai középületek tetejéről.

Ekkor eszébe jutott, hogy mit válaszolt nagynénjének 1944-ben. Igaz, nemigen ér­tet­te, hogy valójában miről is van szó, de a vers annyira tetszett neki, és nagynénje, Joli olyan szigorúan nézett rá a szemüvege alól, hogy egyszerűen nem mondhatott mást:

– Nem fogom elfelejteni.

S mivel már hatéves korában is kiváló versmemóriával rendel­kezett, még azt is hozzátette: „Egy csillagból is jöhet hajnal.”

K.-nak könnyes lett a szeme, amikor ezt az elbeszélést végigol­vasta, és egymás után felhajtott két konyakot. Azt mondta, hogy sokkal jobban szereti a kisfiút, mint én kép­zelem, és egyáltalában, nagyon keveset tudok az életről. Egyébként elege van a fél­szeg­sé­gem­ből, és ha őt nem zavarja, engem se zavarjon az, hogy sírni kezdett.

Most viszont nem sír. Egyre haragosabb.

– Kevesebbe kerülök neked. Amióta nem vagyok, konyakot se iszom, ez a dologban a legkellemetlenebb. Látom, ugyanúgy ülsz le, mint annak idején, szemben a kijárattal, ez megnyugtató. Per­sze én jobban örülnék, ha nem foglalnád el az én helyemet, de az ember visszajáró lélekként ne legyen túl követelődző.

Aztán így folytatja:

– Nehogy, a tanulmánykötetedről magyarázz nekem! Tudom, ezúttal nem olvas­tam végig a kéziratot. Megszöktem belőle az egyébként kiváló Fazekas Mihálynál, aki­nek a hexametereit te ugyancsak kiválóan elemzed, de ne haragudj, nem volt türelmem hozzá. Én belátom, sőt, azt gondolom, hogy nagyon is helyes, ha egy költő hexa­meterekkel foglalkozik, mialatt Minden, úgy ahogyan Ady írta, ha még nem felejtetted el, hogy ki volt ő, szóval mialatt Minden széttörik, és te tulajdonképpen túlteljesíted az abnormát, de nekem elegem van, már ne haragudj, de belőled is.

Szeretném itt tartani, de feláll, és ha ő egyszer felállt, nem ült vissza többé.

– Ne feledkezz meg arról, hogy öt kis konyakot ittál, ötöt, és nem hatot, ahogyan a pincér számlázni fogja.

Kifizetem a hat kis konyakot.

– Még reklamálni se vagy képes, jól nézek ki veled – mondta visszanézve, azzal kilépett a Budai Nagy Antal utcára néző ablakon.