Rozsnyai Ervin

Miért kell nevén nevezni?

(Gondolatok a bukás elméleti tanulságairól)

Budapest, 2007

© Rozsnyai Ervin, 2007.

A rendszerváltás óta állandó vitatémája a baloldalnak, hogy milyen té­nye­zők okoz­ták a szo­cia­lis­ta irá­nyú tár­sa­dal­mak össze­om­lá­sát.

A szerző, régebbi írásaiból kiindulva és kutatásait lényeges pontokban ki­egé­szít­ve, össze­gezi köny­vé­ben a szo­ká­sos­tól sok te­kin­tet­ben kü­lön­bö­ző sa­ját fel­fo­gá­sát.

I.
MEGSZAKADT NAPKELTE

1. Az élővilág egyetemes természeti törvényének társadalmi alakzatai

Minden élő szervezet szempontjából döntő, hogy mennyire képes energiakészletét gyarapítani, növelni a nyereséget a leadott és a felvett energia mérlegében. Az energiamérleg optimalizálása – a gazdaságosság – az élővilág egyetemes törvénye. (Előzményei egyébként az élettelen természetben is megvannak.) ^[1]

A törvény a társadalmi anyagcserére is érvényes, noha egészen másképp és más kö­rül­mények között, mint a termé­szetben. Az állat megragadja és bekebelezi zsák­má­nyát; az ember termel, szükségletei szerint átalakítja a természet anyagait és erőit. A ter­melés mesterséges, cserélhető és tö­kéletesíthető munkaeszközökkel folyik, amelyek nem a testi szervezet tartozékai, mint például az állati fogak és karmok, hanem külön­ál­ló tárgyak, az emberi test szervetlen kiegészí­tőd. Minthogy elvben bármely termé­sze­ti tárgy és erő az em­ber „szervetlen testévé”, termelési szerszámává lehet, az esz­kö­zök tökéletesítésének elvben korlátlanok a lehetőségei. E lehetőségek valóra vál­tá­sát szakadatlanul ösztönzi az energiamérleg optimalizálásának sajátos társadalmi meg­nyil­vánulása, az embernek az a szükséglete, hogy termelő munkáját hatékonyabbá te­gye.

A munkaeszközök jellege végső fokon megszabja a terme­lés módját, társadalmi szervezetének felépítését. A primitív ember vadászó életmódja közösségi társadalmat követelt; az állattenyésztés, földművelés, kézműipar átformálja a mun­kaszervezetet. Másrészt a társadalom szervezete szabja meg a termelő viszonyát a termelés eszközeihez. Mivel az utób­biak nem a testi szervezet tartozékai, a termelőnek egye­sül­nie kell velük ahhoz, hogy használatba vehesse őket; az egyesülés módjáról pedig – arról tehát, hogy az eszközök ki­nek a tulajdonában vannak csakúgy, mint a meg­termelt javak elosztásának rendjéről, a társadalom szervezeti felépí­tése határoz. A természettel folytatott, történelmileg változó társadalmi anyagcsere emberi specifikum: az ember az egyetlen élőlény, amelynek energia­mérlege döntően nem természeti adottságaitól, hanem munkaeszközeinek haté­konyságától és társadalmi szervezetének formájától függ.

Az ősi közösségek tagjai nem ismerték a magántulajdont: testvéri együtt­mű­kö­dés­ben éltek és dolgoztak, de nyomorú­ságosán, szinte teljesen kiszolgáltatva a vak ter­mé­szeti erők­nek. Döntő változás akkor következett be, amikor a halmo­zódó munka­tapasz­talatok és fejlettebb termelőeszközök bir­tokában az emberek megtanultak földet művelni, állatot te­nyészteni, több terméket előállítani, mint amennyi saját fenn­tar­tásukhoz szükséges. Kitágult a termelés köre, széle­sült a munkamegosztás, egyre több embert igényelt a mun­kák elvégzése; a hadifoglyot nem ölték le többé, hanem mun­kára fogták, sőt tenyésztésbe vették, akár az állatokat. ^[2] A tár­sa­da­lom szabadokra és rab­szol­gák­ra, a szabadok osztá­lya gazdagokra és szegényekre sza­kadt – „így fest a civilizá­ció gyö­nyörű hajnalpírja.” ^[3] A régi, nemzetségi társadalom soha­sem lett volna képes olyan tel­je­sít­mé­nyek­re, mint az új; a civilizáció azonban a leg­szennye­sebb ösz­tö­nöket és szen­vedélyeket fejlesztette ki, „aljas kapzsiság, hitvány élvhajhászás, pisz­kos zsugo­riság és a közös birtok önző szét­rablása” jellemezte kezdettől fogva, ma pe­dig még inkább az, ami mindig is volt: egy törpe kisebbség uralma a kizsákmányolt, el­nyomott többség felett. ^[4]

A magántulajdon és a hozzá kapcsolódó társadalmi egyenlőtlenségek létrejöttével a kizsákmányolás válik az energiamérleg optimalizálásának fő eszközévé – ter­mé­sze­te­sen csak a tulajdonos osztály számára. A termelőerők töké­letesítése maga is alá­ren­de­lő­dik a kizsákmányoláshoz fűző­dő érdekeknek, így „a civili­záció egész fejlődése állandó el­lentmondásban mo­zog: a termelés minden előrelépése visszalépés az elnyomott osztály, azaz a nagy több­ség szem­pontjából”, s ami jótétemény és új felszabadulás az egyik osztálynak, az szükség­képpen csapás és új elnyomás a má­siknak. ^[5] A munka, amely az embert sajátos faji („nembeli”) ismertetőjegyként kiemeli az állatvilágból, a nagy több­ség számára gyötrelmes robottá lesz („büntetés a bűnbeesé­sért”); az élvezetet a tulaj­donos osztály sajátítja ki. A min­den kooperációban nélkülözhetetlen irányító tevé­kenység technikai funkcióból társadalmi kiváltsággá torzul, a fizikai munkát ural­ma alá veti a szellemi tevékenység; a munkák technikailag szükséges megosztása súlyos társadalmi egyen­lőtlenségeket rögzítő hierarchiává, zárt rangsorrá mereve­dik, amely­ben felülről lefelé haladva, csökken a szellemi tartalom, bővül a lélektelen, gépies, egyhangú, nehéz, egész­ségtelen, veszélyes foglalatosságok köre. Ritka kivétel, ha a hajlam, a tehetség egybeesik a végzett munkával; senki sem lenne hajlandó ön­pusz­tító hajszára mások luxusfogyasztása kedvéért, ha nem kényszerítené rá korbács, deres, vagy egy­szerűen a termelőeszközöktől való megfosztottság.

A magántulajdon korszakaiban a közösségi viszonyok emléke a mondák arany­korába merül; a társadalmi anyag­csere optimalizálása vetélkedést és véres össze­csapá­sokat szít a vagyonért és még több vagyonért, a társadalmi pozí­ciókért, a politikai hatalomért. Általános magatartássá válik az erőszak, törtetés, képmutatás, hízelgés, az aljasság min­den fajtája. A kapitalizmusban, ahol a világméretekben társa­dal­ma­suló termelés kezelhetetlen ellentmondásba kerül a magántulajdon viszonyaival, válságok és háborúk zúdulnak át a földön, mindent felégetve, ami útjukba kerül. Végső romlás vagy szocialista forradalom – így áll ma a kérdés.

Az emberek maguk formálják történelmüket, de készen talált körülmények között. A szubjektív és objektív tényezők történelmi dialektikájának ez a tömör marxi meg­fo­gal­mazá­sa a szocialista forradalomra is érvényes. A forradalomnak meg kell birkóznia a „készen talált körülményekkel”, a ka­pi­taliz­mus és a több­ezer éves magán­tulajdon gyötrelmes örökségével. A leg­nehe­zeb­ben felszámolható örökség; a tő­kés árutermelés által tökélyig kidolgozott egyenlőtlen társa­dalmi munkamegosztás.

2. Az átmeneti korszak szükségessége

Hogy a munkamegosztás öröksége mit jelent a gyakorlatban, azt szemléletesen mutatja a szovjet példa.

A cári Oroszország éppen elmaradottsága miatt vál­ha­tott az imperializmus lán­cá­ban a leggyengébb szemmé, a szocia­lista forradalom szülő­helyévé. A fejlődésbeli fogya­tékossá­gok azonban, amelyek megkönnyítik a ha­ta­lom megragadá­sát, előnyből hát­ránnyá lesznek az új társadalom felépítése­kor – kü­lö­nö­sen akkor, ha a forradalom egy félbarbár pa­raszti országban győz, amelynek el­szi­ge­tel­ten, ellen­séges gyűrűben kell gondoskodnia önvédelméről. ^[6] Az önvédelmi szükségletek feszített ütemű iparo­sítást diktáltak, olyan munkások tömeges bevonásával, akik faluról jöttek fel a vá­rosokba – sőt, gyakran magát a várost is nekik kellett felépí­teniük –, a gyári munkát és fegyelmet hírből sem ismerték, sokszor az írás-olvasást is csak új munkahelyükön, felnőtt fejjel kezdték elsajátítani. A háborúkban kivérzett ország gyér erőforrásai csak a leg­szigorúbb központosítás révén tet­ték lehetővé a kormányzat számára, hogy be­szerezze a szük­séges hatalmas mennyiségű korszerű technikát, kiemelt bé­rezéssel alkal­mazza külföldi szakemberek tízezreit, gondos­kodjon a hazai szakemberek egész sere­gének felkészítéséről, végrehajtsa a kultúra mélyre ható, példátlanul széles körű forra­dalmát, megszervezze és élelemmel, ruházattal, jól kép­zett tisztekkel, rend­sze­resen megújítandó, hatékony fegyver­zettel lássa el a munkáshatalom meg­védel­mezé­sére hivatott fegy­veres erőket. Mindez nyilván meg­való­sít­ha­tat­lan lett volna hierar­chikus felépítésű társadalmi munka­szer­vezet nélkül, amely egyedül képes az erők koncentrálására, terv­szerű elosztására, de még a legelemibb gyári fegyelem bizto­sítására is. ^[7]

Ma már tapasztalati tényként könyvelhetjük el, hogy a ki­zsákmányoló tulajdon for­ra­dalmi kisajátítása azonnal gyö­keresen átalakítja a régi típusú munkaszervezetet. Ami ko­rábban a tőke magánhaszna volt, az szinte egyik pillanatról a másikra fel­hasz­nál­ha­tó­vá válik mind a szocialista felhal­mozás céljaira, mind a legsürgetőbb anyagi, szoci­ális és kul­turális tömegszükségletek kielégítésére. Új távlatok nyílnak az egykori el­nyo­mot­tak előtt, a forradalom emancipációs programja lerakja az önkéntes társadalmi kooperáció anyagi és kulturális alapjait. Megjelennek az együttműködés új for­mái, amelyekben az egyes munkás kényszer nélkül kapcso­lódik a társadalmi összmunkába, mintha természetes élet­funkciót végezne, és közösségi lény módjára, legalább olyan gondosan kezeli a rábízott köztulajdont, mint saját személyi tulajdonát.

Az öröklött munkamegosztás lebontásáig azonban hosszú még az út. Nem lehet egyik napról a másikra megteremteni a feltételeit annak, hogy a megerőltető és egész­ségtelen munkákat emberek helyett mindenütt gépek végezzék, hogy mindenkinek olyan munkája legyen, amely tehetségének és képességeinek leginkább megfelel, hogy elsimuljon a munka és az élvezet antagonizmusa, és a munka a fizikai létfenntar­tás kényszerű eszközéből mindenki számára létszükségletté, az önkifejezés és ön­meg­valósítás természetes módjává, vagy legalábbis a társadalom iránti elsőrendű köteles­séggé váljon. A termelőeszközök köztulajdonba vétele önmagában még nem tünteti el a magántulajdontól hátrahagyott hierarchiát, amely egzisztenciális függésben tartja az alsóbb szinteket a felsőbbektől, és újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket.

Tegyük fel, hogy a forradalom a legfejlettebb övezetek­ben, a csúcstechnika vezető országaiban győz: ott is nehéz­ségeket okozna a hierarchikus munkaszervezet le­bon­tása. Közvetlen tapasztalataink ugyan nincsenek erről, de ismer­jük a profitráta süllyedő tendenciájának törvényszerű kö­vet­kez­mé­nyeit, amelyek a tudományos és technikai forrada­lom korában különösen tragi­kusak. ^[8] Hogy a profitráta (a profit aránya a be­fek­tetett össztőkéhez) minél magasabb le­gyen, a tőke igyekszik mini­má­lisra csök­ken­teni a szükséges munkaidőt (a bérköltséget), és maximálisra növelni a több­letmunkát, amellyel a munkás értéktöbbletet (profitot) ter­mel. E kettős cél érdekében egyfelől új, ter­melékenyebb technikákkal szorítja ki az élőmunkát, másfelől minél több élőmunka alkal­mazására törekszik, mert az élőmunka vi­szonylagos csökkenése lefelé nyomja a profitrátát. Egyidejű­leg akar minél kevesebb munkást foglalkoztatni a bérköltség csök­kentése céljából, és minél több munkást foglalkoztatni a profit (az értéktöbblet) nö­velése céljából; azt szeretné, hogy az alkalmazott technika aránya a foglalkoztatott élő­munká­hoz képest egyszerre legyen magas és alacsony. ^[9] Ezt a bű­vészmutatványt a tőke a centrumok és a perifériák kombiná­lásával oldja meg. Minél „csúcsabb” techni­kákat vezet be a cent­rum­orszá­gok­ban, módszeres létszám-leépítéssel duz­zasztva a krónikus munka­nélkü­liséget (a modern auto­mati­zált rend­szerek hatal­mas munkás­töme­geket tesznek „fölös­legessé”), annál gátlás­talanab­bul ránt be új munkás­töme­ge­ket a ter­me­lésbe és a szolgál­tatá­sokba az olcsó­bérű külső és belső perifériákról, hogy a profitráta „lejtmenetét” feltartóz­tassa, és lehetőleg „hegymenetbe” fordítsa; annál mohóbban kap fogai közé olyan földrajzi területeket és gazdasági ága­kat, ahol a tömegek védtelenebbek, és magasabb az élőmun­ka aránya a felhasznált tech­nikához képest. ^[10] Csak úgy for­ra­dal­masíthatja a termelőerőket, ha fenntartja közben az el­maradott termelést is, csak úgy gyarapíthatja a bőséget, ha megörökíti a szűkösséget; lenyűgöző tudományos és techni­kai vívmányait szégyenletesen párosítja a barbár erőszak, a bűnözés, drog­fo­gyasztás, erkölcsi züllés bűzlő bugyraival; saját zsírjában fuldokló gazdagságát sem­mi másra nem ala­pozhatja, mint a fakérget rágcsáló nyomorúságra. Mai csúcs­tech­ni­kája már alkalmas lehetne a munka egye­te­mes huma­nizálására, ehelyett rögzíti és globa­lizál­ja a kíméletlen hie­rarchikus munka­meg­osz­tást, a munkák túlnyomó többségé­nek kény­szer­jellegét. ^[11]

Következtetés: győzzön bár a legfejlettebb országokban a proletárforradalom, ott sem dobhatja le magáról, mint egy zsákot, a kapitalizmustól örökölt munkamegosztást, a kényszerű egyenlőtlenségeket; nem vethet véget egyik nap­ról a másikra a lezüllesztett tömegek anyagi és szellemi nyomorúságának (amelyet a tőke uralma alatt maga a tudo­mányos és technikai haladás táplál); a tőkés tulajdon meg­szüntetésével sem vezetheti be egycsapásra a szocializmus közösségi viszonyait. Ahogy a marxizmus klasszikusai egy­öntetűen leszögezték: a szocializmust hosszabb átmeneti korszak választja el a kapitalizmustól. ^[12]

3. Elkülönültség és áruviszony. Áru-e az átmeneti korszakban a munkaerő?

Marxista körökben hagyományos az a felfogás, hogy mun­káshatalom esetén a termelő­eszközök köztulajdonba vétele megszünteti a munkaerő árujellegét: a munkás nem adhatja el munkaerejét a termelőeszközök tulajdonosának, mert az ő maga. Való­jában a dolog bonyolultabb. A tulajdonos nem az egyes egyén, hanem – jogilag – a kollektív társadalmi össz­munkás; a kettőt pedig elválasztja egymástól a hierarchikus munka­szervezet. Amíg létre nem jönnek az örökölt hierar­chia le­bon­tá­sá­nak bonyolult anyagi és kulturális feltételei, addig az egyének nagy része többé-kevésbé kívülálló ma­gán­ember módjára viszonyul saját társadalmához, előbbre helyezve személyes érdekeit az általános közösségi érdekek­nél; ami logikusan hozza magával, hogy az általános közös­ségi érdekek, az osztály kollektív érdekei, szintén elkülö­nülten szerveződnek, és állammá formálódva, önálló intéz­ményként válnak el az egyé­nek­től. Az egyén közvetlenül csupán saját munkaerejével rendelkezik, de a termelő­eszkö­zökkel nem; azokkal az állam rendelkezik mint tulajdonos, illetve az állami tulajdonban lévő vállalat, amely az állam megbízásából és kép­vi­se­le­té­ben a tulajdonosi jogokat érvé­nyesíti. ^[13] A termelőeszközöket tehát a munkás csak a válla­lat közvetítésével működtetheti, vagyis csak úgy, ha bér vagy más hasonló ellenszolgáltatás fejében átengedi munka­erejét a vállalatnak. (Mint magánszemély, „ingyen” erre nem hajlandó.)

Nézzük most az állam oldaláról a dolgot. A kulcsfontos­ságú társadalmi termelő­eszközökkel az állam rendelkezik, de az egyéni munka­erő­vel több­nyire nem rendelkezhet, amíg annak használatát a munkás bér fejében át nem engedi meghatározott időre a termelőeszközök működtetésével megbízott állami vállalatnak. A munkaerő használati érté­kével, a munkával, a megállapodás szerinti időn át most már az állami vállalat rendelkezik; a munka terméke pedig, a személyi fogyasztási javakat is beleértve, az államé lesz mint a vállalat tulajdonosáé, és ha a munkásnak szüksége van rá, meg kell vásárolnia a piacon.

Mindezt figyelembe véve, vizsgáljuk felül a kérdést: áru-e a munkaerő a tör­té­ne­lem­nek ebben a szakaszában? Nem – hiszen a termelőeszközök tulajdonosa maga a munkás, ha nem is közvetlenül, hanem az állam közvetítésével: annyi­ban tulaj­donos, amennyiben övé az összmunkás képvisele­téré hivatott állam. Másfelől: igen, áru a munkaerő – adják-veszik a munkapiacon, árára többé vagy kevésbé hatnak a munkapiac törvényei. Használatáért az állami tulaj­do­nost képviselő vállalat többnyire pénzt fizet – általános árut, amely fogyasztási javakban és szolgáltatásokban megteste­sült konkrét árukra cserélhető. A fogyasztási javak és szol­gáltatások áruformája mintegy tükörképe a munkaerő áruje­gyeinek, szükségszerű következménye annak, hogy az egyes munkás, az össz­mun­kástól való el­válasz­tott­sága miatt, nem része­sedhet közvetlenül a társa­dalom fogyasz­tási alapjaiból (mint fog majd a szocializmusban). A magán­érdekű viszo­nyulásból tehát – a régi típusú munkamegosztás továbbélé­séből – az következik, hogy a munkásság tömegei továbbra is többé-kevésbé mint tulajdon nélküliek visel­ked­nek mind a vállalattal, mind pedig annak kollektív tulajdonosával, az állammal szemben, és a két fél jogi formulákkal fel nem számolható gazdasági szétválasztottsága miatt az állami vállalatnál előállított fogyasztási cikkek döntően piaci köz­vetítéssel jutnak a munkás tulajdonába.

Itt rejlik a magyarázata annak is, hogy miért őrzik meg a gazdasági egységek a szer­ve­zeti elkülönültségüket rögzítő vállalati formát köztulajdonként is, amikor egy­mással ver­sengő tőkések kezéből már egyetlen tulajdonos, az állam ke­zébe kerültek.

Az állam igyekszik tervszerűen összehangolni és a népgazdasági szükségletekhez igazítani a tulajdonában lévő ter­melőegységek tevékenységét: ezt követeli a szocia­liz­mus mint stratégiai cél, technikailag pedig a termelésnek a kapi­talizmus által kifej­lesz­tett társadalmi jellege, a munkafolya­matok népgazdasági és nemzetközi szintű egy­másra utaltsá­ga. Ám a tervszerűség csak annyiban lehetséges, amennyi­ben a tulaj­donos megbízható, kellőképpen részletes infor­mációkkal rendelkezik mind a termelő­egy­ségek­ről, mind a népgazdasági szükségletekről, és a két oldalnak a tömegek­kel megtanácskozott, józan számításokon alapuló egyezteté­se után, képes a gyakorlatban érvényesíteni döntéseit. Mindez egyáltalán nem sima ügy: megvannak a maga össze­függő, egymást kölcsönösen feltételező technikai és társa­dalmi korlátai.

1. A tervszerűség nem valósulhat meg mindenütt egyfor­mán. Ott a leg­ked­ve­zőb­bek a feltételei, ahol koncentráltak a termelőerők, előrehaladott a technikai és szer­ve­ze­ti integrá­ció, viszonylag könnyű áttekinteni a termelési folyamat egy­máshoz illesz­kedő fogaskerekeit. Csakhogy a kapitalizmus – a profitráta csökkenő tendenciájának nyomá­sára – igencsak egyenlőtlen gazdaságot hagy örökül, amelyben megtalálható a munka­meg­osztá­sos hierarchia technikai és történelmi lép­csősora, a csúcstechnikáktól a primitív kézműves techniká­kig. A szocialista irányú tervgazdaságnak ott van a legnehe­zebb dolga, ahol a technika a legelmaradottabb – tehát rend­szerint a politikai és kulturális színvonal is alacsony, és az információk annál gyérebbek, minél nagyobb szükség lenne rájuk.

2. A tervezés mozgásterét egymással kölcsönhatásban határozza meg az anyagi termelőerők fejlettségi foka és a társa­dalom tagjainak, különös­képpen a forra­dalom vezető osztályának viszonya a köztulajdonhoz. Ez a viszony szük­ségképpen magán viseli az öröklött munka­meg­osztás nega­tív hatásait, a társadalmi egyenlőtlenségektől táplált magán­emberi törek­vé­seket, amelyek konkurenciaharcot szítanak a fogyasztási javakért, és az érdekütközések talaján széttagol­ják a technikailag egységes irányítást követelő népgazdasá­got. A termelőegységek, pusztán azáltal, hogy állami tulaj­donba kerülnek, nem forrnak szervesen össze egyetlen népgazdasági egésszé; az egységes állami tulajdon csupán az el­ső lépés a teljes gazdasági és érdekegység felé, de az elkülö­nültségeket, a népgazdasági szempontokkal ellentétes helyi és részleges érdekeket nem oldja fel. Ezért marad fenn a ka­pitalizmusban kifejlesztett, tőle örökölt vállalati forma, amelyet éppúgy nem lehet akarati döntéssel eltörölni, mint a benne testet öltő külön­érdekeket és forrásukat, a munka­megosztás egyenlőt­lenségeit. A vizsgált időszakban tehát a vállalat kettős ter­mé­szetű: állami tulajdonként a szocialista irányú tervgazdaság támaszpontja, el­kü­lö­nült ter­melési egy­ségként a magánemberi törekvések terepe. Egyszerre és for­dított arány­ban hatnak rá a terv egyesítő és az elkülönültség széthúzó erői: amennyivel feljebb emel­kedik a társadalmi mérleghintán az egyik, annyival süllyed lejjebb a másik.

Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a termelőeszkö­zök köztulajdonba vétele után a gazdasági elkülönültség vi­szonyai (a munkabér, a piac, a vállalati forma és származé­kaik) a munkaerő halványuló, de még mindig eleven és re­generálódni képes árujegyeiből erednek, amelyekért közvet­lenül most már nem a tőke felelős, hanem az egyes mun­kásnak az összmunkástól való magánérdekű elválasztottsá­ga, illetve – mélyebb okként – a társadalmi egyenlőtlensége­ket újra­termelő munkamegosztás.

Az elosztás felől nézve, az átmeneti gazdaság felveti a kö­vetkező kérdést: szük­séges-e, hogy a munkások jobbára pia­ci közvetítéssel jussanak a munkájukat ellen­tételező javak­hoz és szolgáltatásokhoz? Nem lehetne a piacot kiiktatva, természetben kiutalni javadalmazásukat, ahogy az állam már a szocializmus felé tartó átmenet korai szakaszán meg­teszi egyik-másik közszükségleti cikkel és szolgáltatással? Nem, nem lehetne: az átmeneti korszakban gyakorlatilag nincs erre mód, és az előzőkben talán már meg is okoltuk, hogy miért nincs; most csupán megismételjük a választ, ki­csit más formában, néhány kiegészítéssel.

Ahhoz, hogy az állam az élőmunkát közvetlenül cserélje fogyasztási javakban meg­tes­tesült holtmunkára, pontosan tudnia kellene, hogy mennyi társadal­milag szük­séges mun­kaidőt képviselnek a ledolgozott munkaórák az egyik oldalon, az ellen­téte­lezé­sükre szánt használati értékek a mási­kon. Ennek kiszámítása megkövetelné az ál­lam­tól – a csere központi szervétől hogy részletesen és napra készen is­merje az egész nép­gazdaság termelő kapacitásait, az elvég­zett munkák mennyiségét és minő­ségét, s hogy az előállított termékek mennyire fedik a lakossági szükségleteket. Ilyen széles körű tájékozottságnak – egyebek közt – az lenne a fel­tétele, hogy a társadalom közömbös magánegyének halma­zából önként együttműködő közösségi emberek szervezeté­vé alakuljon, akik megbízható információkkal látják el a központi szervet. A közösségi emberek társadalmát azonban éppen a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti korszaknak kell megszerveznie, ha pedig megszervezte, már túl is lépett önmagán, átmenetből szocializmussá fejlődött.

Külön kérdés a lakossági szükségletek számbavétele, va­lamint a közvetlen el­osz­tás­ra szánt használati értékek minő­ségi és mennyiségi hozzáigazítása a szükség­letek­hez. A mo­dern termelőerők idővel valószínűleg képesek lesznek ru­galmasan rá­han­go­lód­ni a személyes igényekre (a világpiaci részesedésért versengő óriásvállalatok már ma is meg tudják oldani számítógépes vezérlésű csúcstechnikájukkal kis so­rozatok gaz­daságos előállítását), és a szükségletek felmérése is egyszerűsödni fog, ha meg­ha­tá­ro­zóik közül kiesnek az ir­racionális elemek (a presztízs, a szeszély, a feltűnési vágy, a meg­tévesztettség), a reklámot pedig felváltja a fogyasztók tárgyilagos tájékoztatása. De a technikai és társadalmi fej­lettség ma még messze van ettől a szinttől. El­kép­zel­hető-e egyáltalán, hogy a magánegyének tízmillióinak változatos és változó személyes és családi szükségleteit az állam min­den egyes fogyasztási cikkre vonat­kozóan újra meg újra elő­re nyilvántartásba vegye, egyeztesse a termelési kapacitá­sokkal – amelyekről többnyire nincsenek is pontos adatai –, majd arányosan ossza el minőség és mennyiség szerint a végzett munkák ellentételezésére szánt javakat? Rend­kívüli helyzetekben (háborús hiány, természeti csapások, ellensé­ges blokád, katonai fenyegetettség) elkerülhetetlen lehet a központi elosztás, normális időkben azonban a lakosság nem viselné el a vele járó bürokratizmust és uniformizálást. Mindent összevéve, az átmeneti korszakban törvény­szerűen fenn­marad a személyi fogyasz­tási cikkek piaca, fenn­marad­nak az áru- és pénz­viszonyok. ^[14]

E viszonyok terjedelme és jellege az átmeneti társadalom történelmi sajátosságaitól függ. Ha a forradalom olyan orszá­gokban győz, ahol a parasztság nagy súlya miatt a mező­gaz­daság közösségi átszervezésének fő útja a szövetkezetesítés – ahogyan eddig történt –, akkor a szocialista tulajdon kettéosztottsága, az állami és a csoporttulajdon egy­mástól való elkülönültsége nem egyszerűen fenntartja az áru- és pénz­gaz­dál­ko­dást, hanem annak egyik legerősebb pillérévé, az értéktörvény továbbélésének egyik döntő okává lesz. Ponto­sabban szólva, nemcsak újratermeli, hanem ki is tágítja a pi­aci viszonyokat, az értéktörvény működési körét. Az átme­neti formációnak éppen az a jelleg­zetes­sége, hogy fennállása idején egyszerre szűkül és bővül az értéktörvény ható­köre. Szűkül, mert a szocialista állam nemcsak a termelőeszközök forgalmát vonja ki a piaci szabályozás alól, hanem növekvő számban a fogyasztási javakat és szol­gáltatásokat is (ingye­nes orvosi ellátást vezet be, olcsón vagy ingyen adja a baba­hol­mit, hozzájárul a gyermekgondozás, az oktatás, a könyv­kiadás, a művészeti tevé­keny­ség költségeihez stb.); de bővül is, abban a mér­ték­ben, ahogy a szocialista építés eredmé­nyeként nő a könnyűipar termelése, a lakossági szol­gáltatá­sok piaca, külö­nö­sen pedig a mezőgazdasági árutermelés, amely a szövet­ke­zeti nagyüzemek meg­szer­ve­zése nyomán egy idő múlva megugrik. ^[15] Tehát a szocialista építés előre­haladása részint korlátozza, részint maga bővíti az áru- és pénzviszonyokat, az értéktörvény ható­körét.

4. A burzsoá tendenciák újratermelődése. Az átmenet alapvető ellentmondása

A kapitalizmus társadalmasult termelését különálló magántulajdonosok szervezik, és a magán­munkák csak a piac köz­vetítésével egyesülhetnek társadalmi összmunkává. A szo­cialista állam ezzel szemben egyetlen tulajdonosként tartja kézben csaknem a teljes ipart, a bankrendszert, a kül- és nagykereskedelmet stb., és a tulajdonában lévő válla­latok cserekapcsolataiból lényegileg kiiktatja a piacot. A hivatalos áruforgalom csak a lakosságnak szánt fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat öleli fel, azokat sem tel­jesen; ez a mennyiségi különbség pedig egyszersmind minőségi is, amennyi­ben az áruviszonyok zömmel nem a magánprofitot szol­gálják, mint a kapi­ta­liz­musban, hanem a tervszerűen szabá­lyozott népgazdaságba csatolódnak, többé-kevésbé közpon­tilag kijelölt vagy befolyásolt módon és tartalommal.

A terv az értéktörvényt is szekerébe fogja: a bérek alakítá­sával szabályozza a tár­sa­dal­mi munkaerő elosztását, a bér- és árarányokkal a kereslet és kínálat viszonyát; bérek­kel és prémiumokkal ösztönzi a munka mennyiségét, minőségét és terv­sze­rű­sé­gét; pénzértékben méri a teljesítményeket, ellen­őrzi a vállalatok vagy a beruházások gaz­da­sá­gos­ságát stb. Az értéktörvénynek azonban lényegéhez tartozik a magánegyé­nek el­külö­nült­ségé­ből fakadó, kiszámíthatatlan ösztönösség, amely keresztezi a nép­gazdaság tervszerűségét.

Miről is van szó?

Minden osztály a rá jellemző, történelmileg meghatáro­zott módon igyekszik opti­ma­lizálni energiamérlegét; a tőkés a lehető legnagyobb értéktöbbletre törekszik a le­he­tő legki­sebb költséggel, a termelőeszközöktől megfosztott munkás – amennyire raj­ta áll – az elérhető maximális bérre a lehető legkisebb erőkifejtéssel. Természetes ma­ga­tartás mind a ket­tő, megfelel az élővilág egyetemes törvényének. De az átme­neti kor­ban nem annyira egyértelműek a viselkedés társa­dalmi meghatározói. A termelő­esz­kö­zök köztulajdona reális lehetőséggé emeli a mondabeli aranykor áhított társa­dal­mát, ahol „egy mindenkiért, mindenki egyért”; ahol a közösség gyarapodása és az egyén biztonsága, jóléte, értelmes élete ugyanannak az éremnek a két oldala. Az egyén te­hát, hacsak nem kizsákmányoló, elsőrendűen érdekelt abban, hogy min­den képes­sé­gé­vel ennek a társadalomnak a megvalósítását segítse. Az árutermelés azon­ban a fizetőképességtől teszi függővé a szükségletek kielégítésének mér­tékét, és ver­sen­gést szít a pénzért, a munkamegosztásos hierarchia előnyö­sebb poszt­jaiért; ide­gen munka kisajátítására bujtogat a ter­melőeszközök magántulajdonának meg­szűnte után is (akár olyan módszerek igénybe vételét sugallva, mint a lopás, kor­rup­ció stb.); egymás ellen uszít azonos érdekűeket, szemük­re bocsátva az önzés ragacsos ho­mályát, amely nem oszlik el a forradalom másnapján, egész törté­nelmi korszak szük­séges, hogy viharával kisöpörje. A munkabér vagy más bér­jellegű jövedelem az át­meneti korszakban is a munkameg­osztás egyen­lőt­len­sé­geit tükrözi, az újra­ter­me­lő­dő egyenlőt­lenségek pedig folyamatosan élesztik az egyén elidegenültségét saját közös­ségétől, közömbös, ügyeskedő vagy ellensé­ges magán­emberi viszonyulását a termelőeszközök (immár kollektív) tulajdonosához. ^[16]

A magánemberként viselkedő munkás egyéni szinten, sa­ját rövidtávú, el­kü­lö­nült érdeke szerint igyekszik energia-mérlegét optimalizálni, rend­szerint még csak nem is latol­gatva, hogy nem károsítja-e meg ezzel a közös­séget. Nagy le­leménnyel dol­goz­za ki a telje­sít­mény-vissza­fogás és a nyo­más­gya­korlás számtalan fortélyát, hasz­nálja ki kulcs­pozíció­ját a munka­folya­mat­ban. ^[17] Az sem szokatlan, ha apró figyel­mes­sé­gek­kel lekötelezi elöljáróit, hogy őrá osszák a jobban fizető munkákat (néha egy-két kocsmai meghívás is megte­szi); vagy megakadályozza a korszerűbb technikák, tech­no‑lógiák, munkaszervezési formák bevezetését, nehogy mun­kaerejének értéke csök­kenjen, vagy a számára kedvező mun­kafeltételek megszűnjenek. Célja egy­értel­mű: minél keve­sebbet dobni a közös fazékba, minél többet kimerni onnan. Ez a maga­tartás olykor még erkölcsileg sem látszik indoko­latlannak. Ha munkája gyümöl­csét mások, a hierarchiában fölötte állók szüretelik le – például a terv­teljesítésért fel­vett prémium formájában –, akkor minek törje magát? Hajcsár többnyire nincs már fö­lötte, a felsőbbségnek pedig hasonlít­hatatlanul kevesebb kockázattal lehet ke­reszt­be tenni, mint a tőkés időkben.

A forradalmi hatalom legnagyobb vívmányai közé tarto­zik, hogy kizárja a munka­szer­vezésből a tőke kíméletlen „iz­zasztó” módszereit, és felszámolja a kapitaliz­mus­nak a há­borúk mellett legszörnyűbb csapását, a munkanélküliséget. Az új hatalom osztály­arcula­tának, eman­cipá­ciós-huma­nisz­tikus törekvéseinek elemi meg­nyil­vá­nu­lása ez, a régi típusú munkamegosztás lebontásának történelmi kezdete. De a fo­lyamat nem mentes az ellentmondásoktól. Fellazítja a mun­kamegosztás fegyelmező erejét – ami persze nem feltétlenül rossz, hiszen összefügg a munkanélküliség felszívódásával –, csakhogy nem tudja még új, önkéntes fegyelemmel he­lyettesíteni a brutális régit, mert a gazdasági szerkezet to­vábbra is újratermeli a magánemberi el­ide­genült­séget, féke­zi a közösséghez és a munkához való új viszony kialakulá­sát. Egyfajta köztes állapot keletkezik a „már nem” és a „még nem”, a kényszerű régi és az önkéntes új fegyelem kö­zött.

A munkáshatalom kezdettől fogva arra törekszik, hogy tompítsa és megszüntesse az irányítók és a végrehajtók örö­költ ellentétét, baráti együttműködéssé változtassa az ellen­ségeskedést. Munkásokat állít a tulajdonában lévő gazdasági egységek élére, társadalmi szerveket bíz meg a vezetők el­lenőrzésével, gondoskodik a munkás- és paraszt­fiatalok – a majdani vezetők – közép- és felsőfokú képzéséről, útjára in­dítja az öröklött munkamegosztás leépítéséhez szükséges kulturális és ideológiai forradalmat. De ha a munk­ásállam és megbízottai hibátlanul látnák is el funkcióikat (amire a leg­naivabb optimiz­mussal sem lehet számítani), ha az ered­mények nyomán gyarapszik is a forradalom híveinek tábora (amire viszont jó esély van), akkor sem várható el, hogy a nyomorúságban, gazdasági és szellemi elnyomatásban, lét­bizonytalanságban fel­nö­ve­kedett, egyik-napról-a-másikra-éléshez szokott emberek többsége hirtelen szem­lé­le­tet vált­son, és a távoli jövőre függesztett szemmel ne azt nézze el­sősorban, hogy mi van a borítékban, miként alakul a szemé­lyes energiamérlege. Az állam meg­bí­zot­tai azt kö­ve­telik tő­le, hogy minél nagyobb értéket produkáljon minél kisebb költ­ség­gel; ő ellenben azt érzékeli közvetlen személyes ér­dekének, hogy taka­rékos­kod­jék az erejével, és húzzon ki mi­nél többet „azokból”, a munkamegosztásban fölötte állók­ból. Az elkülönült magánegyén közvetlen érdekei összeüt­köznek a társadalom álta­lános távlati érdekeivel, vagy a felsőbb szintű magánegyének érdekeivel; és ezt a többrétű konfliktust, amelyet törvényszerűen gerjeszt az adott gazda­sági szerkezet, csak a munkamegosztás eltakarítása szá­molhatja fel, nyilatkozatok és felhívások nem sokat nyom­nak a latban.

Az elkülönültséghez fűződő érdekek – az energiamérleg magán-optimalizálásáért folytatott konkurencia termékei – különböző formákat ölthetnek, aszerint hogy a munka­meg­osztásos hierarchia egy-egy szintjének egymás mellé rendelt elemeihez tapad­nak-e (horizontális elkülönültség), vagy egymásnak alá- és fölérendelt szintek viszo­nyát jellemzik (vertikális elkülönültség). Különböznek terjedelmük szerint is, mint egyéniek vagy csoportosak (mivel az egyének má­sokkal együtt­mű­ködve, csoportokban tevékenykednek, és személyes energiamérlegük kisebb vagy nagyobb mértékben együttműködésük eredményeitől függ). Ha megszűnik a ma­gánérdekű elkülönültség, a csoportérdek az egységes népgazdasági érdek szerves alárendeltségében fog működni, ad­dig azonban hajlamos rá, hogy az elkülönült magánérdek sajátos megnyilvánulási formája legyen. Ezek a teljességük­ben soha át nem tekinthető, kusza érdekviszonyok, az elkü­lönültség horizontális és vertikális, egyéni és csoport­érde­kei, széttagolják az átmeneti kor szerkezetét: hol szövetkez­nek, hol össze­csapnak, felerősítik vagy semlegesítik egy­mást, örökös mozgásban vannak, és folya­ma­tosan akadá­lyozzák a társadalmi tevékenység tervszerű összehangolását, amelyet a termelőeszközök köztulajdonba vétele elvben le­hetővé tett, és a gazdaság működő­képességének döntő felté­teleként megkövetel. A köztulajdon és a magánérdekű elkü­lönültség antagonizmusa különbözteti meg az átmenetet mind a kapitalizmustól, mind a szocializmustól, alkotja a kor alapvető' ellentmondását, határozza meg ellentétes ol­dalainak harcával a fejlődés szocialista vagy restaurációs irányát.

Az alapvető ellentmondást mintegy sűrítve tartalmazza és jeleníti meg az átmeneti gaz­daság alap­egysége, a vállalat, amely egyesíti a köztulajdont a hierarchikus munka­megosz­tásból eredő külön­érdekekkel, és pontosan szemlélteti a kor hibrid­jelle­gét, lezáratlanságát, fejlődésének szögesen ellen­tétes perspektíváit. Érzékeltetésül ha­son­lít­suk össze a szo­cialista állami vállalat vezetőinek alaphelyzetét a tőkés gaz­dasági vezetőkével.^[18]

A tőkés vállalatnál a tulajdonos megbízásából tevékeny­kedő felső szintű vezetők sze­mélyes érdeke, még ha ők ma­guk nem tulajdonosok is, közvetlenül egybeesik az első­ren­dű tulaj­donosi érdek­kel: jöve­del­mük nagyságát a vállalati profit maxi­ma­li­zá­lá­sá­ban elért eredményeik befolyásolják, amelyeket számszerűen minősít a piac, kivált­képpen a tőzs­de értékítélete. Ezért bármilyen széles intézkedési önállósá­got kapnak is, mindig a tőkés érdekeket fogják érvényesíteni (nemtulajdonosi mivoltuk távolról sem változtatja őket „munkásokká”). Az átmeneti korszak állami vállalatainál nincs ilyen közvetlen érdekazonosság a megbízott ügyinté­zők és a tulajdonos között. A tulajdonos az állam, amely nem egyetlen vállalatnak, hanem elvben az egész társada­lomnak az érdekeit van hivatva képviselni, ezekkel pedig az egyes vállalatok vagy helyi vezetők érdekei többnyire nin­csenek közvetlen és feltétlen összhangban. Az érdekütközé­sek sajátos terepe a profitérdekeltséget felváltó új érdekelt­ségi rendszer, a tervteljesítéshez fűződő érdekeltség. A terv nem írhat elő minden részletet: álta­lá­no­sabb a konkrét fo­lyamatoknál, így szükségképpen több-kevesebb önállóságot enged (vagy tesz lehetővé) a végrehajtásban a vállalatnak és vezetőinek. Ha ők – az állam megbízottai – elkülönült ma­gánegyénekként viselkednek, akkor abban lesznek érde­kel­tek, hogy a terv minél nagyobb személyes haszonnal, minél kevesebb fáradsággal és kockázattal legyen teljesíthető; fel­használhatják e célra a vállalati szint és a tervet előíró fel­sőbb irányítási szint közötti „információs rést”, a kapacitá­sok eltitkolásával lealkudhatnak kötelezettségeikből, mani­pulálhatják a termelési adatokat, a nép­gaz­da­sági szükségle­tek rovására előnyöket ügyeskedhetnek ki vállalatuk vagy önmaguk részére stb. A tulajdonostól való viszonylagos vál­lalati és vezetői önállóság, amely a kapitaliz­musban jobbára csupán technikai jellegű, az átmenet idején, a tár­sa­da­lom­mal és az állammal szemben tanúsított magánemberi viszo­nyulás arányában, gazdasági jelleget ölt, külön­érde­kek for­májában jelentkezik, és megosztást, gazdasági elkülönültsé­get visz a formailag egységes állami tulajdonba.

A magánszemélyként viselkedő vállalati vezetőknek ér­dekükben áll kibújni a fel­sőbb szervek, de különösen saját beosztottjaik ellenőrzése alól. Ez az érdek a korrup­ció, az összefonódások, a lobbizás, az önkényeskedések talaja, te­hát annak a veszélyes hely­zet­nek kedvez, amelyben a dolgo­zók közömbösek vagy ellenségesek vállalatukkal szem­ben, és közéleti passzivitásukkal maguk könnyítik meg vezetőik­nek, hogy meg nem szolgált prémiumok, kiváltságok, kéz kezet mos alapon élvezett előnyök útján munka nélkül sze­rezzenek jövedelmet maguknak – magyarán,érték­többletet sajátít­sanak ki. Minél közömbösebb a munkás, annál in­kább segíti elő, hogy a hierar­chiá­ban fölötte állók kizsákmá­nyolják – amiért viszont a maga módján igyekszik kár­pó­tol­ni magát. Ha ez a szellem eluralkodik, akkor a kor­rup­ció és bürokratizmus köz­pré­dává változtatja a köztulajdont, pan­gásra ítéli a gaz­da­sá­got, felbomlásra a rend­szert. ^[19]

Az állam mint tulajdonos különböző közép- és felsőszin­tű szerveken keresztül irányítja és ellenőrzi vállalatait. Ezek a szervek az össztársadalmi érdekeket vannak hivatva köz­vetíteni a vállalatokhoz, alárendelve az utóbbiak tevékeny­ségét az egységes népgazdasági terv előírásainak. De – mondjuk ki újra – sem az irányítás és végre­haj­tás egymásra épülő szintjei, sem az egyes szintek elemei nem illeszked­nek össze auto­ma­ti­ku­san egyet­len szerves egésszé, amelyet minden részletében áthat és egységesen vezérel az egyete­mes nép­gaz­da­sági érdek. Amíg újratermelődnek a magán­emberi elkülö­nült­ségek, addig külön­böző és ellentétes cso­portérdekek választhatják el az egyik válla­latot vagy minisz­tériumot a másiktól, a vállalatokat a központi tervező szerv­től stb.; és szükségszerűen fennáll a veszély, hogy a népgazdasági érdek érvényesülését háttérbe szorítják az össze­fonó­dások, ügyes­kedések, pillanatnyi erő­viszo­nyok, a terv pedig a szocialista fejlő­déssel ellentétes külön­érdekek befolyása alá kerül.

A szocialista fejlődési irányt és a hozzá fűződő általános társadalmi érdekek elsőségét a forradalmi államhatalomnak kell érvényesítenie.

5. Az átmeneti társadalom állama és az elkülönült magánegyén

Az állam történelmileg a kizsákmányolás védelmére létre­jött közhatalom, amelynek fő funkciója a mindenkori ural­kodó osztály tulajdonának és biztonságának megóvása fegy­veres erőszakkal, jogi kényszerrel, a gazdasági és ideológiai diktatúra hol nyílt, hol burkoltabb eszközeivel. Hogyan is oldhatná fel a forradalmi hatalom máról holnapra az évezre­deken át kifosztott, megalázott, eszmei sötétségbe taszított tömegek gyűlö­letét, bizalmatlanságát vagy gyanakvó közö­nyét az állammal szemben? Hogyan paran­csol­hatná le egyetlen intéssel a színről a meghunyászkodást, a kétszínű­séget, az állami emberek és hivatalok kijátszásán mesterke­dő ravaszkodást, amely a magántulajdonos társadalmak örökségeként az átmeneti korszakban is tovább él, és nem­egyszer naiv álmo­dozás­nak tünteti fel azt az álmot, hogy a közösségi magatartás idővel ritka kivételből természetes tár­sadalmi viselkedésmóddá fejlődik? Két ellentétes erő for­málja az emberi viszonyokat: az egyik a munkás­hatalom, amely a születése pillanatában meg­kezdett emanci­pációs programmal fokról fokra tömegeket állíthat a forradalom mellé; a másik a múlt marad­ványainak és újratermelődő elemeinek együttese, amely a külső intervenciókkal össze­hangoltan, szakadatlanul támadja és veszélyezteti a forra­dalmat.

A tömegeknek a forradalomhoz és az államhatalomhoz való viszonya egy és ugyanaz. Az állam nem elvont fogalom számukra, hanem mindennapos élő tapasz­talat: nap nap után találkoznak vele a munkahelyükön, a piacon, lakóhelyi kör­nye­zetük­ben, ügyes-bajos hivatali dolgaik intézésekor; politikai világképüket jobbára ezek a konkrét hétköznapi ta­lálkozások formálják. Hogy munkahelyüknek milyen a po­li­tikai légköre, azt nagymértékben meghatározhatják a veze­tők személyes tulaj­don­ságai: szakmai hozzáértésük vagy kontárságuk, szerénységük vagy fennhéjázásuk, élet­módjuk egyszerűsége vagy harácsoló mohóságuk. Az állam megbí­zottai lévén, jórészt rajtuk keresztül ítélik meg beosztottjaik a hatalom jellegét: valóban munkás­hatalom, az ő hatal­muk-e, vagy nem különb az előzőnél? De ha a vezetők az el­képzelhető legjobbak, legszociálisabbak, legemberségeseb­bek is, akkor sem törölhetik el az objektív ellentétet az álta­luk érvényesítendő állami-össztársadalmi érdek és az elkü­lönült magánérdek, az állam és a magánegyén között. Időn­ként – elsősorban a jövedelmek körül – az ellentét kiélező­dik; de a viszonylag feszültségmentes időkben is jelen van, és jelen is lesz mindaddig, amíg meg nem szűnnek a mun­kamegosztásból eredő társadalmi egyenlőtlenségek.

A munkahelyen dől el, hogy mennyi pénz kerül a borí­tékba, a piacon pedig az, hogy mit lehet vásárolni érte. Köz­vetlen piaci tapasztalataik alapján a tömegek követ­kez­teté­seket vonnak le az államról, az állam gazdaságpolitikájáról, amely megszabja a fel­halmozás és fogyasztás arányát, a fo­gyasztáson belül a társadalmi és a személyes részt, és külön­böző módokon hat a reáljövedelmek alakulására. A szocia­lista irányú gazdaság­politika elsőrendű célja a lakosság anyagi és kulturális szükségleteinek a lehető­ségek­hez mér­ten maximális kielégítése; a lehetőségeket azonban körülha­tárolják a történelmi és nemzetközi adottságok, a kényszerű védelmi és biztonsági kiadások, amelyek hibátlan gazdaság­politika esetén is nehézségeket támaszthatnak az állam és a tömegek kapcsolatában.

E nehézségek másik forrása az államigazgatási szervek bürokratizmusa. Már Hamlet felpanaszolta „a hivatalnak packázásait”. Miért packázik a hivatal? Mert viszo­nyát az ügyfélhez évezredeken át az elidegenült közhatalom formál­ta, amely a bürokratikus kasztszellem kötőanyagával építet­te áttörhetetlen fallá saját végrehajtó appará­tusát. Marx jel­lemzése szerint ez az apparátus önmagát tekinti „az állam leg­végső céljának”, s mivel „saját »formális« céljait teszi tar­talommá”, szükségképpen a tartalmat tünteti fel formális­nak. Minden a feje tetején áll. A bürokrácia hierar­chiá­já­ban „a csúcs rábízza az alsó körökre, hogy betekintésük legyen az egyesbe, az alsó körök pedig megbíznak a csúcsban, hogy betekintése van az általánosba, és így köl­csö­nösen megté­vesztik egymást”. „A bürokrata számára a világ az ő ügyin­tézésének puszta objektuma”, az államcél az ő magáncélja, a személyes karriernek, magasabb posztok elnyerésének esz­köze. „A bürokrácia csak úgy szűnhet meg, ha az általános érdek valóságosan – nem csupán a gondolatban, az elvonat­koz­ta­tás­ban, mint Hegelnél – különös érdekké válik; ami csak azáltal lehetséges, hogy a különös érdek valóságosan általános érdekké válik.” ^[20]

Másképpen szólva, a bürokrácia akkor szűnhet meg, ha az állam egyértelműen a társadalom tagjainak érdekeit fogja szolgálni, a társadalom tagjai pedig magukénak vallják a kö­zös érdekeiket megtestesítő államot; ha az önző magánérdek nem keresz­tezi többé a közösségi érdeket, és a felismert ér­dekegységben feloldódik mind az egyes személyek magán­emberi elkülö­nültsége, mind a hatalmi és igazgatási szervek kaszt­jellege; egy­szóval, mihelyt eljön az az idő, amikor a társadalom tagjai maguk fogják igazgatni önmagukat, és nem lesz többé szükség az „általános ügy” elkülönült álla­mi képviseletére. Az átmeneti korszak államára az a para­dox feladat hárul, hogy maga működjön közre önmaga le­bontásában.

E folyamat történelmi kezdőlépéseként a munkásállam demokratikusan választott, beszámolásra kötelezett és visszahívható képviselőkből alkotja meg hatalmi szerveit, jogot adva a választóknak vezetőik rendszeres ellenőrzésére. A jogi forma azonban önmagában csak lehetőség: megvalósu­lása az embereken múlik, akik vagy tudnak élni a jogaikkal, vagy nem. Bonyolult kölcsönhatások szövődnek ebből. A forradalomnak nincs elég embere a parancsnoki posztok be­töltésére; a kereslet nyomán megindul a zsákmányra éhes törtetők rohama, és az új hatalom számára sorsdöntővé lesz, hogy miképpen óvhatná meg magát tőlük. A saját soraiból kiválasztottak sem bizonyulnak mindig alkalmasnak. Ku­darcot vallhatnak szakmailag, politikailag, emberileg, előbb­re helyezhetik külön­érdekeiket a gondjaikra bízott közössé­gi érdekeknél. Már Lenin észlelte ezt a torzulást: „…álla­munk munkásállam bürokratikus kinövésekkel”, amelyek ellen a szervezett proletariátusnak vé­de­kez­nie kell; „és ne­künk fel kell hasz­nál­nunk a munkás­szerve­zeteket, hogy meg­véd­jük a munkásokat államukkal szemben, a munkások pedig megvédjék államukat”. ^[21] A korai Marx hegeli eredetű kifejezéseivel szólva, az általános érdek (az államé) csak ak­kor lesz különössé (a munkások sze­mélyes ügyévé), ha a munkások különös érdeke is általánossá, állami érdekké lesz.

Milyen munkásszervezetek védhetik meg a munkásokat saját államuk büro­kra­tiz­mu­sától? Elsősorban nyilván a szakszervezetek. Önként adódik azonban a kérdés: mi történik, ha a szakszervezetek is elbürokratizálódnak? Ha nem ellen­őrizni fogják a hierarchiát, hanem összeolvadnak vele, és formális papiros-szervezetekké züllenek? Ezt van hivatva megakadályozni a pártellenőrzés, amely mind a szakszerve­zetekre, mind az állami intézményekre kiterjed. De hol a biztosíték, hogy a bürokratizmus nem keríti-e hatalmába a pártot is? Van-e egyáltalán ilyen biztosíték? Ha nincs, ha a bürokrácia – mint Gramsci írta – „összetartó, különálló test­té alakul”, és „függet­len­nek érzi magát a tömegtől”, akkor „a párt ana­kro­nisz­ti­kus­sá válik, súlyos társadalmi válságok idején elveszti társadalmi tartalmát, szinte lég­üres térben mozog”; az állam vezető csoportja pedig „szűk érdekszövet­séggé alakul át, amely kizárólag a maga kicsinyes előjogai­nak állandósítására törekszik, szabályozva vagy akár el is fojtva a szemben álló erők kialakulását, még ha ezek egyne­műek is az alapvető uralkodó érdekekkel”. ^[22]

6. A munkáshatalom labilitása ^[23]

Az átmeneti korszak társadalmi fejlődésének paradoxonjai világosan kirajzolódnak a szovjet történelemben.

Az Október Forradalom eredményeképpen újjászervezett gazdasági és állam­ha­tal­mi apparátussal sikerült végrehajta­ni azt a példátlan arányú és ütemű iparosítást, amely nem­csak az ország védelmét és a népjólét fokozatos megvalósítá­sát alapozta meg, hanem gyökeresen átrendezte a társadalmi szerkezetet is: megnövelte a munkás­osztály súlyát a lakos­ság tagozódásában, a koncentrált nagyüzemi munkásság ará­nyát az osztály belső rétegeződésében, a parasztok és a nők tömeges bevonásával pedig létrehozta a falusi barbárság és a lőzőkanál-perspektíva meghaladásának döntő fel­té­te­leit. A történelmi eredményeket azonban szükségképpen ellent­mondások kísér­ték. Az új munkásrétegek, amelyek a régi uralkodó osztályok deklasszált tagjaival bő­vül­tek, magukkal hozták a gyárakba anarchisztikus-individualista szemléletü­ket, kötődé­süket a tősgyökeres proletariátustól idegen esz­mékhez és szokásokhoz – olyan idők­ben, amikor a munkás­ság nagyüzemi osztagai egyébként is veszítettek politikai ér­té­keik­ből, mert legfelvilágosultabb elemeik a munkapad mellől a politikai hatalom pa­rancs­noki posztjaira kerültek. A munká­sosztálynak ez a kettős minőségi meg­gyen­gülése – a felhígulás és a lefölöződés –, amely a hatalom megragadá­sa nyomán éppen az osztály rendkívüli politikai megerősö­désével függött össze, rögzítette a régi hier­archi­kus munka­szervezést, az irányítás és végre­hajtás merev kettéosztásán nyugvó vállalati formát. (Vagyis a társadalmi egyen­lőségre törekvő győztes forradalom rögzítette saját céljai érdekében a munka­meg­osztá­sos egyenlőtlenségeket.) Közben a megin­dult ipari fejlődés rendszeresen növelte az életszínvonalat és a rendszer iránti bizalmat – ám egyszersmind az értéktör­vény hatókörét és az elosztásért folytatott versengést is.

A mezőgazdaságban a földreform – a munkás-paraszt szö­vetség elsőrendű feltétele – megszabadította a falut a földes­úri igától, de a nyomorúságtól nem; felgyorsította a paraszt­ság vagyoni differenciálódását, a mezőgazdasági áruterme­lést pedig, amely döntően a spekuláns felső rétegek ügyévé lett, oly mértékben csökkentette, hogy a kollek­tivizálást nem lehetett halogatni. A szövetkezeti szektor kiépülésével megjavult a városok ellátása, erősödtek a szocializmus ele­mei. Ezzel egyidejűleg új polgári-magán­tulajdonosi tendenciákat nevelgetett a táguló piac, a sajátos formákban repro­dukálódó vagyoni differenciálódás.

Az értelmiség mind szociális Összetételében, mind a la­kossághoz viszonyított arányában jelentősen átalakult. Lét­számát megsokszorozta a kulturális forradalom, tagjai zöm­mel nem a polgári vagy földesúri osztályból kerültek ki töb­bé, egyre nagyobb rétegei végezhettek alkotó jellegű mun­kát. Az értelmiség azonban szociális gyöke­reinek kicserélő­dése esetén sem válik automatikusan szocialistává: a társa­dalmi munkamegosztásban elfoglalt helye, magasabb mű­veltsége és életmódbeli igényei elidege­níthetik az átmenet két alapvető osztályától. A ’30-as évek Szovjet­uniójában több tényező kedvezett ennek a negatív fejlődési iránynak, a/ Az értelmiség bizo­nyos rétegei (vezető tudósok, mérnö­kök, művészek, diplomaták, újságírók, a fegy­veres erők tisztjei stb.) kiváltságos helyzetet élveztek, b/ A helyzeti előny birtokosainak gyermekei jobb feltételekkel pályázhat­tak közép- és felsőfokú vég­zett­ségre, mint a munkás- és pa­raszt­fiatalok. c/ A régi polgári értelmiség szel­lemi vonzása továbbra is érvényesült, d/ A politikai hatalom meg­szi­lár­du­lása után az egykori uralkodó osztályok leszármazottai sem voltak többé kire­keszt­ve az egyetemekről, és családi környe­zetükből adódó nagyobb műveltségükkel a szo­ci­aliz­mustól idegen gondolkodásmód befolyása alá vonhatták az új értel­miség tagjait is. Mindez magában hordta a veszélyt, hogy az értelmiség egy része kaszttá mere­vedik, és újratermeli kapi­talizmusbeli jellemzőjét, a szervezeti fegyelemmel ellenté­tes, individualista ideológiát.

Az átmeneti társadalom értelmiségének különleges cso­portját alkották a politikai és gazdasági apparátusok. Vezető magjuk – elsősorban a pártapparátusoké – hivatásos forra­dalmárokból állt (egy részük már a forradalom előtt csatla­kozott a moz­ga­lom­hoz), de soraik természetesen kiegészül­tek a rendszerhez hű, vagy annak mutatkozó, különböző rátermettségű emberekkel. Hierarchikus felépítésüknél fogva, az appa­rátusok eleve hajlottak a bürokratizálódásra, a töme­gektől való elidegenülésre – annál is inkább, mert a jövedel­mek elosztása és újraelosztása részben a politikai és gazda­ság­irányítási hierarchiában elfoglalt helytől függött. – Külön kell említenünk az erő­szak­szer­veket, az állam belső és külső biztonságának fegyveres őrzőit: ha kicsúsznak az ellenőrzés alól – ami munkájuk természete folytán könnyen megtörtén­het –, akkor ön­kényes­kedésükkel meghiúsíthatják a szocia­lista építéshez elengedhetetlen tömeg­demok­rácia létrejöttét.

Végül, a korrupció és belső bomlasztás gócai voltak az egykori uralkodó osztályok tagjai, akik gyökeret vertek a gyárakban, intézményekben, kereskedelmi szervekben, de az állami és pártapparátusban is, és mindenhová magukkal vitték a forradalommal szem­ben ellenséges érzületüket. Ma már, a Szovjet­unió és a kelet-európai szocialista irá­nyultsá­gé rendszerek bukása után, tapasztalatból tudjuk, hogy ezeknek az elemek­nek a befolyása mennyire számottevő, és milyen makacsul tartja magát nemze­dé­ke­ken keresztül.

Az átmeneti korszak egyik legfontosabb tanulsága, hogy a magánemberi elkülönült­séggel összefüggő áru- és pénzviszonyok, amelyek a szocialista építés előrehaladtával bizo­nyos területeken még bővülnek is, tendenciájuk szerint új­ratermelik az értéktöbblet-kisajátítás rejtett objektív lehető­ségeit és szubjektív hajlamát. Ez a különleges kisajátítás nem a termelőeszközök magántulajdonán, hanem az egyé­neknek a társadalmi munkamegosztásban és a hatalmi hie­rarchiában elfoglalt helyén, illetve végső fokon a termelé­kenység elégtelenségein (a termékek és szolgáltatások vi­szonylagos szűkösségén) alapul, és az újraelosztás csator­náin keresztül valósul meg, hol illegálisan (korrupció, lo­pás), hol legálisan (összefonódások, lobbik, juttatások, ki­váltságok); mértéke a termelők és a kisajátítók közötti erővi­szonyoktól függ, megoszlása pedig a kisajátítók erőviszonyaitól. Lehet az ilyesfajta kisajátítás összegszerűen jelen­téktelen – a lényeg az, hogy munka nélkül szerzett jövedel­met állít szembe másvalakinek a meg nem fizetett munkájá­val, s ha megszokott jelenségként épül be a mindennapokba, és szinte észrevétlenül „nagybani” méreteket ölt, akkor szép lassan, „bársonyosan” szétőrli az állam proletár jellegét.

Az átmenet idején tehát az uralomból kivetett régi bur­zsoázia maradványai mellett számolni kell a csírázó újbur­zsoáziával is, amelyet a formáció saját termelési módja, sa­ját áru- és pénzviszonyai tenyésztenek ki (részint a hatalom politikai bázisát alkotó munkásság és parasztság felső réte­geiből). A korszakot minőségileg különbözteti meg a szocia­lizmustól az a jellegzetessége, hogy kettős arculatú, a „ki kit győz le” folyamata; fejlődésének szocialista vagy kapitalista irányát az osztályharc határozza meg. A szocialista irány­nak kedvez az a tény, hogy a tulajdonviszonyok megváltoz­tatásával a forradalom hatalmas népi energiákat szabadít fel, és megteremti az erőforrások össz­pon­tosított, tervszerű felhasználásának előfeltételeit; ez a lehetőség nyilvánult meg az eddigi átmeneti formációk kezdeti időszakának példa nélküli lendületében és törté­nel­mi vívmányaiban. A kapita­lista iránynak – az értéktörvény logikájának – kedvez (az el­lenséges külső környezetet nem számítva) az a tény, hogy a munkamegosztásos társa­dalmi egyenlőtlenségek hatására új­ratermelődnek a munkaerő árujegyei, a ter­melő egységek gazdasági elkülönültségéből fakadó áru- és pénzviszonyok, a „fű alatti” kizsákmányolás lehetőségei. (Az itt jelzett prob­lémákat később részletesebben fogjuk tárgyalni.)

A „ki kit győz le” kérdése tehát nincs eleve eldöntve, a fejlődés éppúgy tarthat a szocializ­mus felé, mint ahogy vissza is fordulhat a kapitalizmus felé. Ezt a meghatározatlan, alternatív fejlődési lehetőséget politikai szemszögből a munkáshatalom labilitásaként írhatjuk le. Bármely más tí­pusú politikai hatalom szilárdnak mondható, mihelyt kiépítette állam­gépezetét, a belső rend meg­védel­mezé­sére alkal­mas hatalmi és igazgatási szerveket; a munkáshatalomhoz ez. kevés, szilárd­sága különleges viszonyt feltételez a töme­gek és az állami szervek között. Amíg léteznek ilyen szer­vek – és az osztályok, valamint az ellenséges külső környe­zel meg­szűnéséig elkerülhetetlenül létezniük kell –, addig lesznek külön­érdekeik is, amelyeket a körülményektől füg­gően a tömegek rovására érvényesíthetnek. Ezért mondta Lenin, hogy a munkásosztályt meg kell védeni saját államá­val szemben. Legjobb módja ennek a védelemnek a tömegek mozgósítása az önvédelemre, az állam­gépezet, a gazdasági vezetők, az egész társadalmi élet ellenőrzésére, az állam és a társa­dalom elkülönültségének csökkentésére. Nem arról a polgári-demokratikus köve­telésről van szó, amely a „civil társadalmat” kívánja erősíteni az állam ellenében, szentesít­ve a kettő elválasztottságát, ellenkezőleg: az állam társa­dal­masítása, az ön­igazga­tás­hoz való közelítése a feladat. A munkás­hata­lom szilárdsága azon múlik, hogy van-e olyan tömegmozgalom, amely hatékonyan harcol az ésszerű, gaz­daságos munka­szervezésért, a teljesítmény szerinti elosztá­sért, a lobbik és maffiák, a sógorkomaság, korrupció, lopás, pazarlás és mindenfajta érdemtelenül szerzett kiváltság el­len; mozgalom, amely képes visszaszorítani a bürokratiz­must, biztosítani a jövedelmek, juttatások, reprezentációs költségek nyilvánosságát, a szociális ügyek igazságos inté­zését, a tényleges lakóhelyi önkormányzatot, egyszóval azt, amit – az állam elhalásáig – a demokrácia szocialista for­májának nevezhetünk. ^[24] Nyilvánvalóan nem egyszeri aktus ez, hanem állandó, rendszeres tevékenység. A munkáshatalmat nem elég egyszer meg­sze­rezni: a tömegeknek kell nap nap után, újra meg újra meghódítaniuk, saját általános érdekeik képviseletévé, harci eszközévé tenniük. Más típu­sú államok, ha létre­jöttüket és meg­szilár­dulá­sukat a néptö­megek harcának köszönhetik is, megszilárdulásuk után ter­mészetüknél fogva elidegenednek a tömegektől, és fölöttük álló hatalomként mű­köd­nek; a szocialista államnak ellen­ben a léte függ attól, hogy sikerül-e a demo­kra­tikus tömegmozgalom szervévé válnia, különben céltalanságra és sorva­dásra ítéli a tömegek ébredező aktivitását, ő maga pedig előbb-utóbb visszafordul a szocializmus irányából a burzsoá restauráció felé. Ilyen értelemben mondhatjuk a szocialista forra­dalmat folyamatosnak, permanensnek. Csak ez az új­fajta osztályharc, a marxista érte­lem­ben vett állandó, per­manens forradalom szoríthatja vissza az átmeneti korszak­ban a polgári tenden­ciákat, képezheti ki a tömegeket saját objektív érdekeik felismerésére és érvényesítésére – a köztu­lajdonosi magatartásra.

7. A köztulajdon az átmeneti korszakban. A termelési viszonyok tudati meghatározottsága

A köztulajdonosi magatartás kialakulása nem egyszerűen a társadalmi tudatban lezajló felépítményi változás, hanem újfajta termelési kapcsolat, a termelők új viszonya egymás­hoz és termelőeszközeikhez. A korábbi formációkban a tár­sadalmi tudat csupán tük­rö­zött és védelmezett vagy táma­dott bizonyos termelési viszonyokat, de nem hatá­roz­ta meg a minőségüket: az angol puritánok fanatikus vallási meggyő­ződése, a fran­cia forradalmárok őszinte hite a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavában, a burzsoázia egész antifeudális eszmei fegyvertára nélkülözhetetlen volt a polgári rend uralomra jutásához, mégsem határozta meg önnek a rendnek a gazdasági alapját, a tőke és a bérmunka viszonyát. A szocializmus gazdasági alapja ezzel szemben csak akkor valósulhat meg, ha kialakul a tömegek kollektív tulajdonosi tudata, és a demokratikus ellenőrzés különböző formáiban anyagi erővé válva, a termelési viszonyok meg­határozó elemévé lesz.

Miért más a társadalmi tudat és a gazdasági alap kapcso­lata az átmeneti korban, mint az összes előző, magántulaj­donosi formációkban? Honnan ered ez a lényegi, minőségi különbség?

A magántulajdonosi formációk váltakozása során az új termelési viszonyok mindig a régiek méhében csíráztak ki: a jobbágymunka a rabszolgatartó társadalomban, a tő­kés gaz­dálkodás a feudalizmus keretei közt. Szocialista viszonyok azonban nem jö­het­nek létre a magántulajdon talaján. Lenin így beszélt erről: „A polgári és a szocia­lista forradalom kö­zött az egyik legfőbb különbség az, hogy a feudalizmusból kisar­jadó polgári forradalom számára a régi rend méhében fokozatosan létrejönnek azok az új gazdasági szervezetek, amelyek fokozatosan megváltoztatják a feudális társa­da­lom minden oldalát. A polgári forradalom előtt csak egy feladat áll: elsöpörni, félre­dob­ni, összetörni a régi társadalom összes béklyóit. Minden polgári forradalom, amely ezt a fel­adatot teljesíti, ezzel teljesíti mindazt, amit elvárnak tőle: elősegíti a kapi­ta­lizmus növekedését. Egé­szen más helyzet­ben van a szocialista forradalom. … Itt a rombolás feladatai­hoz új, hallatlanul nehéz feladatok, szervezési feladatok já­rulnak.” ^[25] Sztálin folytatja a gondolatot. „A polgári forra­da­lom fő feladata az, hogy megragadja a hatalmat, és össz­hangba hozza a már meg­lévő polgári gazdasági viszonyok­kal, a proletárforradalom fő feladata ellenben, hogy miután a hatalmat megragadta, új, szocialista gazdaságot építsen.” „A polgári forra­dalmat rendszerint betetőzi a hatalom meg­ragadása, a proletárforradalom ellenben csak megkezdődik vele, és a hatalmat emelőnek használja a régi gazdaság át­épí­tésére, az új gazdaság szervezésére.” ^[26]

Nézzük ezt egy kicsit közelebbről.

A jobbágymunka első formáit maga a rabszolga-tulajdo­nos vezette be, amikor a gaz­dál­kodásnak ez a módja kifize­tődőbbnek bizonyult, mint az egyre nehezebben be­sze­rezhe­tő rabszolgák egyre alacsonyabb termelékenységű munkája. A kapitalizmus is az előző formációban kezdett cseperedni, többek között azért, mert a feudális birto­kos­nak szükséglete támadt más tájak termékeit közvetítő kereskedőre, szerszá­mokat és luxuscikkeket előállító iparosra, uzsorakölcsönt kínáló bankárra. Az új termelési és cse­re­mód meghonoso­dott, és nagyobb hatékonyságával felbomlasztotta a régit, amely­nek méhében megfogant.

Létrejöttek olykor-olykor az osztálytársadalmakban a kö­zösségi termelés külön­böző változatai is – de soha­sem egy elkövet­kező fejlettebb termelési módot készí­tettek elő (mint a jobbágymunka a rab­szolga-társada­lomban, vagy a tőke első hajtásai a feudalizmusban), hanem rendszerint anakronisz­tikus zárványok voltak, a köz­tulaj­don és a törpeszerszámok­kal folytatott kistermelés összeférhetetlenségének bizarr il­luszt­rációi, amelyek az ősi közösségek maradványaiként alárendelődtek a ki­zsák­má­nyo­lásra épülő új, korszerűbb tár­sadalom uralkodó osztályának. Az egyiptomi falu­kö­zös­ség nélkülözhetetlen volt az öntözéses gazdálkodáshoz, a pira­mis-építéshez, az arisz­tokrácia és a papság eltartásához; az orosz faluközösség megkönnyítette a cári rend­szernek az adóbehajtást. Közösség volt Spárta is, mégpedig nem zár­ványszerű paraszti kövület, hanem a helótákat mint állami tulajdont közösen birtokló rabszolga-tulajdonosok szervezete. Uralkodó közösség. Mégis elkorhadt; az osztály­antago­niz­mu­sok és a kezdetleges termelésből törvényszerűen felburjánzó egyenlőtlenségek előbb-utóbb minden közösséget elpusztítanak, akár uralkodó, akár alávetett eleme a társa­dalmi szerkezetnek. Meg­semmi­sültek azok a kommunisztikus közösségek is – például az őskeresztény szekták, vagy az eretnek-mozgalmakból sarjadt utódaik –, amelyek meg­próbál­koztak kivonulni a társadalomból, függetlenek marad­ni az ural­kodó viszonyoktól: naturális gazdálkodásukkal megrekedtek a nyers fogyasztási kom­mu­nizmusnál, és az idő áthullámzott felettük.

A kapitalizmus gyökeres változást hoz a korábbi for­má­ciókhoz képest: társadal­masítja és a konzervatív mezőgazda­ság helyett a forra­dal­mi nagyiparra alapozza a termelést, lét­rehozza a közösségi gazdálkodás álta­lános meg­szervezésére alkalmas tudományos és technikai bázist. ^[27] Először válik konkrét lehetőséggé, hogy a gyakorlat meg­haladja a magán­tulajdont, az elmélet a nyers­kommu­nizmus utó­piáját. Sőt, nemcsak lehetőséggé válik, hanem parancsoló létszükség­letté: mert tőkés kézben a termelési forradalom annál pusztítóbb társadalmi katasztrófákat idéz elő, minél ragyogóbbak a természeti erőkön aratott győzelmei, és a magas fokra fej­lesztett technikai racionalitás maga váltja ki az össz­mozgás vakon csapongó, véres konflik­tusokba torkolló irracionalitá­sát. (A magántulajdon éppúgy szétmarja a csúcs­tech­nikával rendelkező társadalmat, mint a termelés szűkössége a köztu­lajdont.)

Ma már így áll a kérdés: vagy szocialista közösségi termelés, vagy kipusztul az élet a Földön. Így fest a legkorszerűbb alternatíva. A közösségi formáció azonban nem születhet meg az előző formációnak, a kapitalizmusnak a méhében: ha szerveződnek is szocialista törekvésű vagy kommunisztikus termelési közösségek, hosszú távon nem vonhatják ki magukat az egyetemes áru- és pénzkapcsolatok bomlasztó hatása alól. Magántulajdonos társadalmakban tehát a közös­ségi termelés jelen lehet ugyan, de a jövőt nem képviselheti; ha viszont a jövőt hordozó reális történelmi lehetőséggé vá­lik, még a kezdeti alakzatai sem lehetnek szilárdak a magántulajdon talaján. Meg­szer­vezé­séhez új típusú politikai hata­lom szükséges, amely a magántulajdon kö­vet­kezetes felszá­molásában érdekelt egyetlen osztály, a proletariátus harci eszkö­ze­ként, megelőzi és alapjaiktól kezdve maga teremti meg az új viszonyokat. A magán­tulajdon évezredei után a proletariátusnak valami teljesen újat kell kolumbuszi el­szántsággal úticélul kitűznie, elsőként vágva neki széllel szemben, törékeny kara­vel­lá­kon a társadalmi óceánnak.

A magántulajdonról áttérni a modern közösségi termelés­re nagyobb és bo­nyo­lul­tabb feladat, mint volt a történelem hajnalán áttérni a közösségi tulajdonról a magán­tulajdonra. Bár az ősközösség felbomlása utáni fő formációk a munkamegosztás más-más típusára épültek – a tőkés munkameg­osztást például élesen elkülöníti az előző társadalmak natu­rális gazdálkodásától a termelés társadalmi jellege –, közö­sen jellemzi mindegyiküket a kizsákmányoló magántulaj­don, valamint a vele összenőtt, osztály-antagonizmussá rögzült ellentét a szellemi és a fizikai munka, az irányító és a végrehajtó tevékenység között. A magántulajdon és az antagonisztikus munkamegosztás a gaz­dál­kodás alapviszonya, amelyet az új formáció a régitől vesz át, „csupán” a formáját kell megváltoztatnia rabszolgatartóból feudálissá, feudális­ból kapitalistává. Politikai síkon ez annyit jelent, hogy új birtokos osztály váltja fel a hatalomban a régit, miközben a közvetlen termelők alávetett, kiszolgáltatott helyzete to­vábbra sem változik. A munkásállam létrejöttével először kerül a politikai hatalom olyan osztály kezébe, amelynek tagjai magántulajdonnal nem rendelkező közvetlen terme­lők.

A munkáshatalom első nagy lépése, hogy államosítással és szövet­keze­tesí­tés­sel megszünteti a magántulajdont. Tör­ténelmi horderejű tett ez: kirántja a talajt a tőkés kizsákmá­nyolás alól, és döntően elhatárolja a forradalommal kezdett uj korszakot a kapitalizmustól, illetve az egész korábbi írott történelemtől. Az állami tulajdon azon­ban, bár jogi formája szerint össznépi, a régi munkamegosztás továbbélése miatt nem válhat egycsapásra szocialistává; a szövetkezeti tulaj­don még kevésbé. Ahhoz, hogy a két tulajdonforma egysé­ges és valóban közösségi tulajdonná fejlődjön, a társa­da­lom egészének el kell sajátítania mind a közösségi öntudatot, mind a társadalmi folya­matok hatékony ellenőrzéséhez szükséges műveltséget és szaktudást. Amíg ez a folyamat le nem zajlik, addig fennáll a veszély, hogy a munkamegosztás felsőbb szintjei elidegenülnek az alsóbbaktól, a vezetők ki­váltsá­gokra tesznek szert, és az újra­termelődő társadalmi egyenlőtlenségek megrögzítik a magánemberi elkülönültsé­gei. Másszóval, a szocialista közösségi társadalom felépíté­se és a hierarchikus egyenlőtlenségeket újratermelő társa­dalmi munkamegosztás lebontása egy és ugyanaz, ugyan­annak az éremnek a két oldala.

Mit is jelent ez az elkülönültség? Az adott esetben azt, hogy a forradalom győ­zel­mé­ben objektív helyzetüknél fogva érdekelt egyének és csoportok előbbre helyezik saját ener­giamérlegük optimali­zálását a társada­loménál, külön­érde­ke­iket a proletár­hatalom érdekeinél; nem veszik tudomásul, vagy nem is érzékelik személyes bol­do­gu­lá­suk függését a közösség sorsától. Ennek az elidegenült magatartásnak a meg­nyil­vánulása, ha az emberek közömbösek és fegyelme­zetlenek a munkában, marakodnak a fogyasztási javakért, közprédaként kezelik a köztulajdont – ami különösen kárté­kony és veszélyes olyan időkben, amikor a forradalomnak maximális erőfeszítésre van szüksége a túléléshez. Lenin ezért tulajdonított rendkívüli jelentőséget a Moszk­va-Kazany-i vasútvonal munkásai és tisztviselői által kezdemé­nyezett kommunista szom­batoknak, a társadalomért végzett önkéntes munka első hajtásainak. „A társa­dalmi munka feu­dális szervezete a deres fegyelmére támaszkodott, a dolgo­zók pedig, akiket egy maroknyi földesúr fosztogatott és gyö­tört, a legteljesebb sötét­ségben és megfélemlítettségben él­tek. A társadalmi munka tőkés szervezete az éhség fegyel­mére támaszkodott, és a dolgozók óriási tömege, a polgári kultúra és polgári demok­rácia minden haladása ellenére, még a legfejlettebb, legcivilizáltabb és leg­de­mo­krati­kusabb köztársaságokban is, a bérrabszolgák vagy leigázott parasz­tok tudatlan és megfélemlített tömege maradt, amelyet ma­roknyi tőkés fosztogatott és gyötört. A társadalmi munka kommunista szervezete, amely felé az első lépés a szocializ­mus, maguknak a dolgozóknak szabad és tudatos fegyelmé­re támaszkodik, akik lerázták a földbirtokosok és a tőkések igáját, és egyre inkább erre fog támaszkodni.” ^[28]

A kommunista szombatokon végzett munka nem élvezet­ből végzett tevékenység volt, mint valami szabadidős szóra­kozás vagy sport, hanem megerőltető fizikai pró­ba­tétel, amit felügyelők nélkül, önszántukból vállaltak a résztvevők, fel­áldozva szabad­napju­kat; teljesítményük pedig kétszer-háromszor múlta felül a szokásosat. Ráadásul ingyen dolgoz­tak. Mi mozgatta őket? A forradalom ügyével való azonosu­lás – vagyis egy tudati tényező. A tudat vált cselekvésük ál­tal anyagi mozgássá, termelőerővé. Azért vált azzá, mert a forradalmi osztályhoz és államához úgy viszonyultak, mint Önmaguk kollektív másához. Az új tulajdonos osztály szerves részének, a forradalmi hatalom birtokosainak tudták magukat, a köztulajdon tehát hozzájuk tartozott, mint saját személyes tulajdonuk. Tudatuk meghatározta viszonyukat a közösséghez, a közösséghez való viszonyuk pedig azt, hogy a köztulajdonú termelőeszközök ne csak forma szerint tartozzanak hozzájuk, hanem valóságosan is, mint az övé­ik, mint saját akaratuknak, saját céljaik és vágyaik megva­lósításának eszközei. Tudatuk révén kapott a tulajdon jogi formája eleven tartalmat, a deklarált szocialista viszony anyagi életet. A tudat ter­me­lési viszonnyá lett: olyan funk­cióra tett szert, amilyennel a társadalom osz­tályok­ra bom­lása óta sohasem rendelkezett. Ezáltal vált egyszersmind termelő­erővé is, az emberi munka hatékonyságának megha­tározójává.

Mutassuk be a tudat új termelési funkcióit a visszájáról is, egy negatív példán.

A magánemberi elkülönültség, amely nem szüntethető meg a termelőeszközök köz­tulaj­don­ba vételének puszta tör­vénybe iktatásával, minduntalan keresztezi a társa­dalmi fo­lyamatok tudatos, tervszerű irányítását és a közösségért vég­zett fegyelmezett munkát. Főként abban a köztes időszakban okoz ez súlyos nehézségeket, amikor a kapita­lizmus durva fegyelmező módszereit a forradalom már eltörölte, de az új, ön­kén­tes fegyelemnek még nem teremtette meg a feltételeit. Aki átélte a „létező szocia­lizmust”, jócskán szerezhetett ta­pasztalatokat erről a gazdasági senki­földjéről. Mi most egy régebbi tapasztalatot idézünk fel, a Magyar Tanácsköztársa­ság hónapjaiból. 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén, Varga Jenő népbiztos elmondta: „Az üzemi mun­kástanácsok igen sok helyen teljesen félreértették hivatásu­kat, amely abból állana, hogy ők az üzemben a munkafe­gyelmet fenntartsák. Ehelyett beültek az irodákba, ott pipáz­nak, beszélgetnek, és egész tétlen életet élnek.” Varga meg­állapítja: a munka­fegyelemmel kapcsolatban nagy súlyt kell helyezni „a munkástömegek köz­vé­le­ményére” és „a munká­sok morális színvonalára”, amelynek fejlettsége döntő fon­tos­sá­gú. „Az üzemi tanács csak ott tud szigort alkal­maz­ni”, ahol tagjai „a munkások körében erkölcsi tekintélynek ör­vendenek”. ^[29]

A tőke számos fegyelmező eszközzel rendelkezik, hogy feszített teljesítményekre kényszerítse munkásait; leghaté­konyabb fegyvere a munkanélküliség, amelyet nem tud, nem is akar megszüntetni, technikai forradalmaival pedig felduzzaszt és króni­kussá súlyosbít. A proletárhatalom nyil­ván nem alapozhatja a termelési fegyelmet erre a szörnyű­ségre: saját osztálytermészete ellen cselekednék, és idővel már lehetősége sem lenne rá, hiszen ő maga törekszik a munkanélküliség végleges fel­szá­molására. Más­részt a külső fegyelmezést a forradalom mindaddig nem nélkülözheti, amíg az emberek többsége nem hajlandó munkaerejét ön­ként, „benső­ből vezérelt” fegye­lem­mel a társadalom rendel­kezésére bocsátani; a munkabér és a bér­nek a teljesítmény­hez való hozzá­igazítása maga is fegyelmező eszköz, amelyet a proletár­hatalom kénytelen átvenni a kapitalizmustól, az­zal a lényeges különbséggel, hogy nem profit­maxi­má­lásra, hanem a tömegek érdekében használja fel. De a különbség nem változtat azon, hogy a társadalmi célok elsőbbsége el­lenállást vált ki mindazokból, akik elkülönült magán­egyén­ként viszonyulnak saját közösségükhöz. A magán­egyénként viselkedő munkás szemében nem a láthatatlan, elvont nem­zetközi tőke az ellenség, hanem a munka­padnál stopperral mérő normás, a lelkiismeretes munkát szigorúan megköve­telő műszaki vezető, a szocialista állam. Külső fegyelmezés nélkül nem lehet vissza­szorítani a régi munkamegosztás ál­tal újratermelt elkülönültséget, de a fegyelmező eszközök egyszersmind magát a munkamegosztást erősítik, és vele azt a kártékony magatartást, amelynek visszaszorítására kényszerűségből alkalmazzák őket.

A hibás körnek látszó probléma abból a történelmi para­doxonból adódik, hogy a proletariátus a hatalom megraga­dása után is zömmel az anyagi termelésben marad: tehát a hatalom és a termelőeszközök birtokosaként a mun­ka­meg­osztás gúlájának csúcsára kerül, miközben a közvetlen ter­melők osztályaként a gúla legalsó szintjét alkotja. ^[30] Hogyan fog viszo­nyulni ebben a kettős helyzetben saját államához? Az általános-távlati érdekeket ér­vényesítő államhatalom az osztály felemelkedésének záloga – ez a folyamat azon­ban (a felemelkedés) természeténél fogva lassú, egyenetlen, vissza­esésekkel jár, és az egyes termelőnek, az osztály közkatoná­jának mindennapjaiban nem is mindig érzé­kel­he­tő. A mun­kamegosztás rendszerében viszont az egyes munkás közvet­lenül jelen van, munkájával nap mint nap részt vesz benne, és ebben a közegben találkozik az ál­lam­mal is, amelyet az ő számára a fizetési boríték, az üzem vezetőinek ténykedései, az üz­letek árcédulái, a nyilvános élet megszokott színhelyei és eseményei jelenítenek meg. Bár a társadalmi közösség tagjaként birtokosa az ál­lam­hatalomnak, az öröklött mun­kamegosztás alsó szintjére szorulva, a hatalom gyakorlásában alig vagy egyáltalán nem vesz részt, és többnyire csak alárendeltként, kész tények elé állított, passzív végre­hajtó­ként találkozik saját államával. ^[31]

A kizsákmányoló formációkban a munkásnak a fennálló rendszerhez való objektív viszonyát (objektívtársadalmi ér­dekeit) meghatározza a fő termelő­esz­közök­höz való viszo­nya: minthogy ezek az ő munkájának, munkája eredményei­nek ellen­szolgáltatás nélküli kisajátítását szolgálják, a mun­kás – a közvetlen termelő – az objektív antagonizmus viszo­nyában van az uralkodó tulajdonformával és az azt védel­mező államhatalommal, akár tudatában van ennek a vi­szonynak, akár nem. Az átmeneti korban megfordul a do­log: a munkásnak a rendszerhez (az államhatalomhoz) való viszonya határozza meg a fő termelőeszközökhöz (a köztu­lajdonhoz) való viszonyát is, azt, hogy a közösség tagjaként kezeli-e a társadalmi tulajdont, vagy elkülönült magán­egyén módjára úgy bánik vele, mint ami senkié, és akár közpréda is lehet. Ez a fordulat összefügg a tudat megválto­zott szerepével. Kizsákmányoló társadalmakban a tulajdon­forma jelle­gét nem az határozza meg, hogy a közvetlen ter­melők hogyan vélekednek a fennálló társadalmi berendez­kedésről: gondolhatják például, hogy az úr-szolga viszony felsőbb hatalmak rendelése, nincs mit tenni ellene. Az ural­kodó osztálynak egyenesen érdeke, hogy az „alsóknak” ne is legyen adekvát osztály­tuda­tuk. ^[32] Az átmenet idején ezzel szemben az osztály­tudat döntő jelentő­ségre tesz szert a tu­lajdon­viszonyok­nak és a hatalom jelle­gének meg­hatá­rozá­sában. Ha a munkás azonosul saját államhatalmával – ha az államot va­ló­ban a magáénak tudja –, akkor munkahelyén is gazdaként fog viselkedni: ellen­ke­ző esetben megmarad el­különült magánegyénnek, ez a magatartás pedig rögzíti a fenn­álló munkamegosztást és a felsőbb szintek ellenőrizet­lenségét, vagyis elő­moz­dítja az osztálytársadalmaktól örö­költ társadalmi ellentétek és egyenlőtlenségek újra­ter­me­lő­dését.

A tudat megváltozott szerepe az átmeneti korszakban a munkásosztály kettős helyzetéből, objektív társadalmi lét­feltételeinek ellentmondásosságából adódik. Két ellentétes anyagi feltételről van szó: az egyik a magántulajdon felszá­molása, amely elválasztja az átmeneti korszakot a kapita­lizmustól, a másik az öröklött munka­meg­osztás fennmara­dása, amely elválasztja ugyanezt az időszakot a szocializ­mus­tól. Az első feltétel megalapozza az osztály távlati érde­keit (sőt, nemcsak az osz­tályét: az egész emberiségnek nincs más esélye a túlélésre); a második lehetővé teszi, hogy a szűk magánérdekek érvényesítése gyorsabb és nagyobb eredményeket hozzon a személyes energiamérleg optimali­zálásában – különösen, ha a közvetlen környezet is ilyen irányú nyomást fejt ki. (Megtörténhet például, hogy a lelkiismeretes munkást kiközösítik mint norma­rombolót, vagy a lopások lelepleződ mint besúgókat.) Az érdekek mindkét csoportja az anyagi termelés viszonyaihoz kapcsolódik, tar­talmában tehát független a tudattól; de az már a társadalmi tudat döntéseitől, illetve a bennük kifejeződő osztály­erő­viszo­nyoktól függ, hogy a két csoport közül melyik fog felül­kerekedni. Ha a magán­érdekű visel­kedés­formákat nem sike­rül visszaszorítani, ak­kor a burzsoá elemek halmozódása aláássa a munka szerinti elosztást, a gazdál­ko­dás terv­szerű­ségét, a közösségi viszonyok előnyeit a kapitalizmussal szemben, és a rend­szer menthetetlenül megindul a tőkés restauráció felé. (Ebben a folya­mat­ban egy­re érzékelhetőbbé válik az ellentétes érdekformák szoros összefüggése: minél ke­vés­bé lehetséges a közösségi érdekeket érvényesíteni, an­nál nehezebb lesz az alsó osz­tályok tömegei számára legköz­vetlenebb személyes érdekeik kielégítése is.) Az át­me­neti korban tehát a tömegeknek a közösségi és a magánérdekű viselkedés közötti választásán, az osztály tudati döntésein múlik a tulajdon jellege és a társadalmi rendszer fejlődési iránya. A tulajdon éppoly labilis, mozgó, változékony, a „ki kit győz le” harci terepe, mint maga a rendszer: már nem kapitalista („államkapitalistának” végképp nem nevezhe­tő), de nem is szocialista, mert két ellentétes tendenciától meghatározva, mindkét irányban fejlődhet, az osztály tö­megeinek választásai és döntései szerint. (Illetve végső fo­kon az osztályharc alaku­lása szerint – de erről később.)

Összegezésül megismétlünk néhány sarkpontot.

Az átmeneti kor társadalma közösségi tulajdonba veszi a fő termelőeszközöket; e tulajdon fejlettebb formája az álla­mi-össznépi, kevésbé fejlett formája a szövetkezeti-csopor­tos tulajdon. Maga az állami tulajdon sem válhat azonban egyik pillanatról a másikra egyértelműen társadalmivá. ^[33] Szemben a kizsákmányoló társa­dal­mak­kal, ahol az uralko­dó tulajdonviszony objektív minősége dönti el az osztályok objektív viszonyát a rend­szerhez és államhatalmához, az átmeneti korban a munkásosztálynak a rendszerhez és az állam­hatalomhoz való szubjektív tudati viszonya dönti el, hogy az állam, az uralkodó tulajdon­viszony és maga a rendszer milyen objektív minőséget vesz fel.

Kérdés, mi határozza meg magát a tudati viszonyt; vagy pontosabban: milyen tényezők hatására szoríthatja ki társa­dalmi méretekben a közösségi-szocialista tudat a magánér­dekű szemléletet.

8. Az osztályharc új frontjai. Hogyan lesz a gazdaságtan „politikaivá”?

Az osztálytudat meghatározóinak számbavételekor többé-kevésbé eltekintünk olyan lényeges, de országonként válto­zó körülményektől, mint a történelmi hagyományok, vagy a meg­döntött osztály és az ellen­séges külső környezet hol vé­res, hol „szalon­képesebb” nyomása a forradalmi rendszerre. Főként azokra a tényezőkre fogunk összpontosítani – közü­lük is csak néhány legfontosabbra –, amelyekkel maga a rendszer formálja, vagy köteles formálni a szocialista közös­ségi tudatot.

A közösségi tudat kifejlesztésének elemi feltétele, hogy a tömegek meggyőződjenek róla: a szocialista irányú rendszer előnyösebb számukra a korábbinál. Elvben ez egy­sze­rűnek látszik, és némelykor valóban az. Az Októberi Forradalom béke­dekré­tu­má­ból a frontokon értelmetlenül pusztuló kato­nák milliói azonnal megértették, hogy a forra­dalom az ő akaratukat hajtja végre. De az is tény – például hogy Ma­gyar­or­szá­gon a felszabadulás után, a kommunisták által ki­követelt és jórészt általuk végre­haj­tott demokratikus földreform ellenére, a klérus befolyása alatt álló paraszt­ság ab­szo­lút többségre juttatta a parlamentben a szociális fejlődéssel egyre nyíltabban szem­be­helyezkedő Kisgazdapártot. Nem várható, hogy a forradalmi intézkedések fel­tét­lenül és azon­nal a forradalom mellé állítsák a tömegeket – már csak azért sem, mert a forra­dalmat rendszerint a társadalmi élet egé­szére kiterjedő mély válság előzi meg, és az új rendszernek eleinte a legszerényebb tömegigények kielégítése is gondot okoz­hat. A nehéz­ségeket semmiképpen sem hagyják kihasz­nálatlanul a rendszer ellen­ségei, akik hatalmuk elvesztése után is hosszú időn át megőrzik korábbi parancsnoki pozí­cióikban élvezett tekintélyüket, jártasságukból, szakismere­teikből, vagy egyszerűen a tömegek elmaradottságából táp­lálkozó befolyásukat.

Ha különlegesen kedvezőtlen tényezők – háborúk, nem­zetközi fenyegetések, belső vész­helyzetek – meg nem akadá­lyozzák, a forra­dalmi ha­ta­lom folyamatosan gon­dos­ko­dik a dolgozó tömegek anyagi és kulturális szük­ség­le­teinek emel­kedő szintű kielégí­téséről, a szocializmus gazdasági alap­törvényének a lehető­ségekhez képest minél teljesebb érvé­nyesítéséről. ^[34] De a tapasztalat szerint az eredmény nem lesz feltétlenül arányban az erőfeszítéssel, a társadalmi tu­dat szocialista irányú formálódása a tömegek jobb anyagi ellátottságával. Az egykori szocialista országokban az élel­mi­szer­árak és a minden­napi élethez nélkülözhetetlen szol­gáltatások szubvencionált árai je­len­tő­sen meg­könnyí­tették a tömegek életét, nemegyszer azonban esztelen pazarlás lett a követ­kez­mé­nyük (a parasztok például olcsó kenyérrel etet­ték az állatokat); az ingyenes egész­ségügyi, szociális vagy kulturális juttatások pedig többnyire nem a telje­sí­tmény és a termelé­kenység növelését ösztönözték, hanem besorolódtak a termé­szetes társadalmi elvárások közé, amelyeknek az ál­lam úgyszólván hivatalból köteles eleget tenni.

A fogyasztási kommunizmus utópiáit cáfolva, Marx és Engels figyelmeztettek rá, hogy a kommunisztikus elosztás, ha nem támaszkodik a termelőerők magas fejlett­sé­gé­re, csak az ínséget tenné általánossá; bevezetésével tehát „ismét megkezdődnék a régi harc a szükségesért, és ismét előállna a régi szemét”. ^[35] Egészítsük ki ezt az igaz­sá­got azzal, hogy nem­csak az ínség szíthat konkurenciaharcot: önmagában a ter­me­lő­erők magas fejlett­sége sem zárja ki, hogy a „régi sze­mét” újból a nyakunkba zú­dul­jon. Ínség idején a puszta létfenntartásért folyik a harc, az ínség elmúltával a többért és még többért; ha a konkurencia őserdei ösztönét nem sikerül valamiképpen meg­fé­kezni, akkor a használati értékek nö­vekvő mennyisége nem az általános gazdagságot fogja gya­rapítani, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket és ellenté­teket mélyíti el.

Ez a veszély az átmenet alatt is fennáll, összefüggésben azzal a korábban is hang­súlyo­zott ellentmondással, hogy mindaddig, amíg a társadalom többsége a magánemberi el­különültség rabja, a szocialista építőmunka eredményei maguk bővítik az áru- és pénz­viszo­nyokat, az értéktörvény hatókörét. Hatalmi szóval nem lehet ezt a törvényt leparan­csolni a porondról, ellenkezőleg: gondosan tanulmányozni kell a hatásait, hogy fel­használható legyen a szocialista irá­nyú tervgazdálkodás eszkö­ze­ként. ^[36] Ami persze nem változ­tat azon, hogy az érték­törvény, mint az áru- és pénzviszo­nyok törvénye, természeténél fogva konzer­válja, és hatókö­rének szélesülése esetén fel is erősíti a magánemberi elkü­lö­nültséget, a burzsoá gazdasági és politikai magatartást, er­kölcsöt, gondol­kodás­módot. Az átmeneti korban tehát bizo­nyos értelemben maga a szocialista épí­tés teremt új „élette­ret” a piaci viszonyokhoz kötődő burzsoá elemeknek, ezek pedig a maguk részé­ről fo­koz­zák a piaci viszonyok bővíté­sének igényét és tendenciáját. ^[37] (A kérdésre még visszaté­rünk.)

A szocialista és a burzsoá elemek egyidejű erősödése szükségképpen élezi az osztály­harcot a két ellentétes ten­dencia között, és a harc új, különleges formáival egészíti ki a régieket. Noha a hagyományos formák sem tűnnek le a színről – a burzsoázia marad­ványai, rendszerint külső támo­gatással, újra meg újra támadnak –, a harc egyre inkább a munkamegosztás által kitenyésztett és újratermelődő bur­zsoá magatartás ellen folyik: a magánemberi elkülönültség ellen, amely nemcsak az elmaradott rétegekben eresz­tett mély gyökereket, hanem a tudatban lappangó „belső bur­zsoáziaként” meg­fer­tőz­heti a forradalom szimpatizánsait és (egykori) harcosait is. A fejlődés forradalmi vagy restaurá­ciós irányát egyetlen kérdés határozza meg: az, hogy a szo­cialista és a burzsoá elemek közül, amelyeket az átmenet ellentmondásos szerkezete folyamatosan és egyidejűleg új­ratermel, melyik üti ki a másikat.

Lehet ünnepélyesen deklarálni, hogy a hatalom a dolgozó népé, lehet szemre­hányóan figyelmeztetni a sajtóban a ha­nyagokat és lógósokat, hogy magatartásukkal a közösséget károsítják – mindez haszontalan lesz, amíg a tömegek saját minden­napos gyakorlati tapasztalatukból meg nem győződ­nek róla, hogy a hatalom való­ban az övék; amíg a munkamegosztás passzívan elviselt egyenlőtlenségei közönyt vagy ellenségességet sugallnak a munkatársakkal, a kollektívával, a társadalommal szem­ben, A polgári demokráciának lénye­géhez tartozik a pusztán formális jelleg; ha a szocialista de­mokrácia válik formálissá, ha intézményeicsak papíron lé­teznek, de gyakorlati működésük megfeneklik a munkamegosztás felsőbb szintjeinek ellenállásán, akkor a töme­geknek közösségi és köztulajdonosi tudatuk nem lesz, a munkáshatalom labilitása fokozódni fog, az összeomlás előbb-utóbb elkerülhetetlen. A sorsdöntő kérdés tehát, most már konkrétabban, így fogalmazható meg:milyen feltételek mellett lehetséges, hogy a tömegek ne csak megbízottaikon keresztül, hanem közvetlenül is gyakorolják a hatalmat?

A közvetlen hatalomgyakorlás alapja az ellenőrzés, a ter­melésé, a köz­igaz­ga­tásé, a társadalmi élet legkülönfélébb te­rületeié. Ehhez persze az kell, hogy aki ellen­őriz, érdekelt legyen abban, amit ellenőriz, és legalább nagy vonalakban értsen is hoz­zá. Lenin már igen korán rámutatott: a legöntudatosabb munkásoknak tanulniuk kell az üzemvezetést, mert csak a képzett munkások irányításával váltható valóra, „hogy a gépek, a gyárak, a legjobb modern technika, az em­beriség legtökéletesebb vív­má­nyai ne a kizsákmányolást, hanem az élet megjavítását, az óriási többség éle­té­nek meg­könnyítését szolgálják”. Azokét, „akiknek millióit be kell vonni e felada­tok önálló megoldásába”, noha „kényszermunkát kell végezniük a gyárban, és nem marad sem idejük, sem lehetőségük arra, hogy szocia­lis­ták­ká vál­ja­nak”. ^[38] – Az OK(b)P VIII. kong­resszusán, 1919 márciusában elfogadott új pártprogram meg­állapítja: ha a ter­me­lé­keny­ség emelkedésé­vel lehetővé válna a munkanap 6 órára való csökkentése ke­re­set­csök­kenés nélkül, akkor a felsza­badu­ló két órában a mun­ká­sok „tanulmányoz­hat­nák a szakma és a termelés el­méletét, az állam­igazgatás tech­ni­káját és gyakor­latát”. ^[39]

A Magyar Tanácsköztársaság vezetői szintén világosan látták a munkások termelési és igazgatási képzésének szük­ségességét. Hevesi Gyula, a szociális termelés nép­biz­to­sa, így beszélt erről 1919 júniusában, a Tanácsok Országos Gyűlésén: „Hogy … a mun­kás­igaz­gatás érvényesülhessen – mert hiszen nem­csak a munkásellenőrzést, ha­nem a szó tágabb értelmében a munkásigazgatás el­vét is meg kell valósí­tanunk –, ezt csak úgy tudom elképzelni, ha minden egyes gyár­ban a jövőben nemcsak munkás­ta­ná­csok, hanem mun­kásiskolák is fognak mű­köd­ni, amelyek lehetővé teszik, hogy a mun­kás­ság bizalmi férfiai technikai áttekintést is nyer­hes­senek az üzemek felett, és meg­szerezhessék azokat az elméleti ismereteket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy műszakilag is megítélhessék és ellenőrizhessék a műszaki üzemvezetőség tevé­keny­ségét.”^[40] Ennek a programnak a je­gyében indított a Köz­oktatás­ügyi Nép­biztos­ság, a Szociális Termelés Nép­biztos­ságával és a szak­szer­ve­zetekkel karölt­ve, ipari, üzemviteli és műszaki üzemfelügyelői szaktanfo­lyamokat, ahol a szocializált üzemek irányítására alkalmas munkásvezetőket képeztek. ^[41]

Az ilyesfajta programok megvalósítására, bármennyire életbevágóak is, nem adód­hat mindig erőforrás és energia. Amikor a forradalom számára közvetlenül a túlélés a tét, más feladatok kerülnek előtérbe. A szocialista irányú rend­szerek bukása azonban kény­szerí­tően rója ránk azt a kötele­zettséget, hogy hatalmunkon kívüli külső okok helyett in­kább saját mulasztásainkat firtassuk. Talán hasznos lesz, ha ezeknek a lényegét egy megtörtént esettel fogjuk érzékeltet­ni, Terdik Mihály nyomdász beszá­molója alapján. ^[42]

„Kerületi tanácstagként azt tapasztaltam, hogy a fogadó­órákon és más tanácstagok be­számolóin a panaszok 90 szá­zaléka az akkori Házkezelőségi Igazgatóság tevé­keny­sé­gére vonatkozott. (HKI – az államosított bérházak kezelésével megbízott kerületi ta­nácsi szerv – R. E.) Két műszaki bizott­ságot alakítottam, hogy vizsgálják ki, mennyire jogosak a pa­naszok. A bizottságban szakmérnökök, szakmunkások és tech­nikusok vettek részt, csupa olyan iparág szakemberei, amely lakóházak építésével, fel­újításával és épületgépészeti munkákkal foglalkozik. Ezek a bizottságok a Hazafias Nép­front keretében működtek, és ellenőrizték a hivatalból már jóváhagyott terv­do­ku­men­tá­ció­kat és költség-előirányzatokat – természetesen munkaidőn kívül, munkaszüneti napokon is.

Ezekben a bizottságokban a legkülönfélébb szemléletű emberek vettek részt. Ve­ze­tőjük, Mester István, mérnöknek is, embernek is kiváló. Ő istenhívő volt, én ateista vagyok, de soha semmilyen súrlódás nem zavarta az együttműködé­sünket. A bizott­sá­gok egyik tagja sem kért a munkájáért semmiféle ellenszolgáltatást: párttag, pár­ton­kí­vü­li, minden­ki szívvel-lélekkel vállalta a munkát a közösségért – akár­mennyire fur­csán hangzik is ez a mai füleknek.

Megdöbbentő dolgokra derült fény. Rájöttünk például, hogy a HKI-feladatokra elő­irányzott 55-60 millió költségve­tési forintból 20-25 milliót munkavégzés nélkül, vagy mű­szakilag indokolatlanul költenek el. Egyedül a mi kerüle­tünkben! Rend­sze­re­sen előfordult, hogy a szükséges javítá­soknak vagy felújításoknak a sokszorosát, néha a tíz-tizenkétszeresét tervezték be. Volt egy esetünk, ahol a felújítá­sokra betervezett 539 ezer forint helyett csak 50 000 forintos költség­elő­irányzat lett volna műszakilag meg­okolható. Több helyről beérkezett jelentésekből megállapítottuk, hogy a fő­városban évente mintegy 650-800 millió forintot költenek el műszakilag nem in­do­kol­ha­tó módon. És ebben az összegben még nincsenek benne a lopások, fusizások, saját zsebre vál­lalt munkák, amelyeket folyamatosan végeztek a házkezelőségek alkal­ma­zottai az állami munkaidő- és béralap terhére. Egy fiatal mérnök, aki részt vett a Nagy­körút sortatarozásá­ban, elmondta nekem, hogy nem is tatarozás folyik, hanem a főváros kirablása.

A fölfedett visszaéléseket természetesen azonnal jelentet­tük. Abban a pillanatban meg­indult ellenünk a gáncsoskodás a kerületi és a fővárosi államigazgatási szervek részéről. Mindenféle korrumpálási kísérlet történt, az egyik körzeti párttitkárral meg­üzen­ték nekem: ha nem hagyok fel az ilyes­fajta tevékenységgel, pert indítanak elle­nem és a bizottságok tagjai ellen. Egy nagy napilap munkatársa több cikkben is a vé­del­münkre kelt, követelte a felelősök megbüntetését. Ez­zel kapcsolatban nyi­lat­koz­tam a rádióban, kértem, hogy a Fővárosi Főügyészség segítsen felszámolni a visszás­ságokat. Jártam a Fővárosi Tanács elnökénél is. Azt mondta, min­dennek utánanéz, és ha igazat beszélek, feljelentést tesz a bűnösök ellen, de ha a vádjaim hamisak, engem állíttat bíró­ság elé. Aztán nem történt semmi. Látva, hogy a bizottsága­im közérdekű munkája köszönet helyett ellenállást és fenye­getéseket vált ki, az összes doku­men­tu­mo­kat bemutattam a Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézeté­ben. Két ismert jogász vizsgálta át az anyagot, mintaszerű­nek nevezték, és határozottan a munka folytatására ösztö­nöztek. Jártam valamivel később a Minisztertanács mellett mű­ködő Tanácsi Szervek Osztályán is, azt mondták, elég lenne öt-tízezer ilyen ta­nács­tag, és másképp állnánk. Kér­ték, semmiképp se mondjak le a tanácstagságról – ak­kor ugyanis már erősen foglalkoztam a gondolattal. Végül, mi­vel felülről késett a segít­ség, a kerületi fizetett apparátus el­lenállásán pedig minden kezdeményezésünk meg­feneklett, 1966 végén kénytelen voltam lemondani. A kudarc persze mély és tartós nyomokat hagyott a mérnökökben, techniku­sokban és szakmunkásokban, akik az ügy iránti szeretetből, önzetlenül és lelkesen végezték ezt a munkát.” ^[43]

Terdik Mihály esete és seregnyi hasonló tapasztalat egy­értelműen bizonyítja, hogy lehetetlen demokratikus szerve­ződésekkel megtörni a bürokratizálódott apparátusok vagy más ellen­érdekelt szervek és személyek ellenállását, ha nincs erőteljes támogatás a felsőbb hatalmi szintek részéről: magukra hagyott, ösztönös helyi kezdeményezések semmire sem jutnak, s ha egyáltalán megszületnek, nem lesznek hosszú életűek. Másrészt, ha nem épül ki a társadalmi élet új típusú, de­mok­ra­tikus tömegellenőrzése, akkor az appará­tusok bürokratizálódnak, olykor úgy bán­nak a köztulajdon­nal, mint saját hűbéri birto­kukkal, elidegenítik a forrada­lomtól való­sá­gos és potenciális tömegbázisát. ^[44] Sem az új tí­pusú demokrácia nem lehet meg céltudatos irányító köz­pont nélkül, amely szervezi és összehangolja a tömegek te­vékenységét az újratermelődő burzsoá ele­mek ellen, sem a központi hatalom nem úszhatja meg büntetlenül, ha a töme­gek hátat fordí­tanak a közösségi ügyeknek, azt tapasztalva, hogy hiába tesznek szóvá akár­mit, hiába java­solnak, panasz­kodnak vagy káromkodnak, minden marad a régiben, vagy éppen rajtuk verik el a port. Ebben az esetben hamar úrrá lesz a tár­sa­da­lmon a közöny, és a rendszer lejtőre kerül. – Mindent összevéve, a tulajdon szo­cia­lista jellegét és a tár­sadalmi fejlődés szocialista irányát csak a tömegdemokrá­cia és az állami centralizmus kombinációja szavatolhatja; mind a kettőre együtt van szükség, külön-külön mindegyi­kük vízcsepp, amit beszippant a homok. (A centralizmus annyit veszít súlyából, amennyi az általa kiszorított demok­rácia súlya; a demokráciának pedig ugyanúgy nyakát szegi a centralizmus hiánya, mint ennek szélső ellentéte, az önelé­gülten elterpeszkedő központi hatalom.) ^[45]

Az átmeneten kívül nincs még egy korszak a történelem­ben, amelynek jellege és fej­lődési iránya akár csak megköze­lítőleg ennyire függne a legszélesebb demokrácia és az erős központi hatalom kölcsönös feltételezettségétől, a tömegek és az irányító központ politikai gyakor­latától. A politika új funkciót kap, minőségileg különbözőt attól, amit a polgári társadalmakban tölt be. Az utóbbiakat illetően Marx „a po­litika felhő­régiói­ról” beszél: kormányok jönnek és mennek, pártok váltogatják egymást az állam élén, de a gazdasági alap, az uralkodó tulajdonviszony, a fennálló társadalmi-gazdasági ala­ku­lat lényegileg nem változik. Az átmeneti tár­sadalomban viszont a politikára hárul az a feladat, hogy a tömegek osztályharca formájában visszaszorítsa az újrater­melődő burzsoá elemeket, ezzel pedig megteremtse az egye­düli alkalmas közeget a köztulajdonosi tudat ki­for­má­ló­dá­sához, amely nélkül se a tulajdon szocialista jellege, se a rendszer szocialista fejlődési iránya nem reali­zálódhat. Az átmeneti társadalom gazdasági arculatát tehát egy politikai folyamat, a tömegek osztályharca határozza meg, és a politi­ka, amely a tőkés formációban „felhő­régió”, itt szervesen összenő a gazdasági alappal. Ez pontosabban annyit jelent, hogy a kor ellentmondásos gazdasági szer­ke­zete, mint a szocialista és a kapitalista fejlődés egyidejű, alternatív lehe­tősége, megszabja a politika objektív mozgás­terét; azt vi­szont, hogy a két lehetséges fejlődési irány közül melyik fog megvalósulni,a politika – a szubjektív osztály­cselekvés – dönti el, nem a gazdaság. Ilyen vonatkozásban határozza meg a politika a gazdaságot, és válik vele szemben elsődle­gessé, noha csak a gazdaság által kijelölt területen, a gazda­ság által kínált kettős lehetőségen belül mo­zog­hat, vagyis végső fokon másodlagos a gazdasággal szemben. Ebben a bonyolult köl­csön­hatás­ban súlyos következményekkel jár­hat a dialektikusán összefüggő oldalak és funkciók felcseré­lése. Ha a vezetők nem ismerik fel, hogy végső fokon a gaz­daságé (az objektív oldalé) az elsőség, akkor úrrá lehet a voluntarizmus; ha szemet hunynak afölött, hogy a gazdaság nyújtotta lehetőségeken belül a politikáé (a szubjektív olda­lé) az elsőség, hogy tehát csak a politika dönthet a fejlődés szocia­lista vagy restau­rációs irányáról, a rendszer létéről vagy nemlétéről – ha erről meg­fe­led­keznek, akkor a felülke­rekedő ökonomizmus, az elszabaduló értéktörvény belülről pusz­títja el a forradalmat.

A politika újszerű gyakorlati funkciói miatt az átmeneti gazdaság elméletileg sem tár­gyalható a politikai osztály­harctól elvonatkoztatva. Ezzel bizonyos fokig módosul a politikai gazdaságtan tartalma. A „politikai” jelző korábban csupán annyit jelen­tett, hogy a „ház”, az oikosz igazgatását, a háztartás kérdéseit nem az egyes család, ha­nem a polisz, a városi (állami) közösség vonatkozásában tárgyalják – vagyis „polit­öko­nó­mia” egyszerűen annyi, mint „közgazdaságtan”. Az átmeneti kort illetően viszont a „po­litikai” jelző az álta­lunk ismert értelmében szerepel, mint „harc a közhatalom meg­szerzéséért, megtartásáért és birtoklásának megszilárdí­tásáért”; vagyis a gaz­da­ság­tan a szó legszorosabb értelmében politikaivá lesz.

A politika új szerepét tehát az magyarázza, hogy az átme­neti kor gazdasági ter­mé­sze­te közvetlenül függ az újrater­melődő burzsoá tendenciák elleni politi­kai tömeg­moz­ga­lom­tól. De ki szervezi a tömegmozgalmat? Az „alsók” kez­de­mé­nye­zése nem számíthat sikerre, ha nem találkozik a „felsők” egyetértésével és aktív támo­gatá­sával. Csakhogy miért támogatnák, vagy éppen szerveznék a tömegeket de­mokra­tikus jogaik gyakorlására maguk a „felsők”: a vezetők és a fizetett apparátusok? Őket – legalábbis egy részüket – inkább arra ösztönzi az elkülönült magán- és csopor­térdek, hogy ne engedjék ellenőrizni magukat, verjék vissza és to­rolják meg az eset­leges kritikákat. Ismét belekeveredtünk abba a hibás körbe, amelyet már az 5. fejezet utolsó bekez­déseiben érintettünk: a vezetők tömeg­ellen­őrzését maguk­nak a veze­tőknek kell szervezniük, holott ez az ellenőrzés ellenkezik közvetlen érdekeikkel. Vajon a munkásszerveze­tek – a szakszervezetek és a forradalmi élcsapat – nem tör­hetik át a hibás kört? Nem nézhetnek a körmére a hivatásuk­ról megfeledkezett hivata­loknak és hivatalnokoknak? De­hogynem – feltéve, hogy a bürokratizmus, a magán­emberi önzés, nemtörődömség és arrogancia, a halálos mérget oká­dó kis­pol­gári szellem meg nem fertőzte a szakszervezeteket és a pártot is. És miért ne fertőzte volna meg? A szakszerve­zet is, a párt is ugyanabban a világban él, tagságuk és veze­tőik ugyanannak a munkamegosztásnak a romlott levegőjét szívják, mint bárki más. A kör bezárul. Van-e kitörési lehe­tőség?

A megoldás logikai és gyakorlati kiindulópontja nem le­het egyéb, mint az átmeneti kor kettős meghatározottsága: a forradalmi hatalom közösségi viszonyokat ala­poz meg, az öröklött munka­meg­osztás magánemberi viszonyokat. A két ellentét harcban áll egymással. Ki kit győz le? Melyik oldal hatja át, hajlítja magához, szorítja ki a másikat? A kimenetel kétesélyes, semmi sincs előre eldöntve. Az osztályharcon múlik minden, ez az egyetlen lehetőség a kitörésre.

9. Fordulópont: válság és megoldási kísérletek. Az átmenet válságának összehasonlítása a kapitalizmus ciklikus válságaival

A fő termelőeszközök köztulajdonba vételével gyökeresen megváltozik a termelés célja és irányításának módszere. A cél nem a tőkés profit többé, hanem a tömegek szük­ség­letei­nek kielégítése és a forradalom védelmének anyagi megala­pozása; az irá­nyí­tás pedig egymással vetélkedő cégek vezér­karaitól az egységes népgazdasági terv alá­rendeltségébe ke­rül.

A cél teljesítéséhez meg kell sokszorozni a termelőerőket – ami a kezdeti időkben egy­bevág a forradalom egyik legel­ső és legfontosabb feladatával, a tőkétől szük­ség­sze­rűen örö­kül kapott munkanélküliség felszámolásával. A rendszer osztály­ter­mé­sze­té­ből adódó, természetes kötelezettség ez. Az egykori „létező szocializmus” orszá­gai­nak emellett még különleges történelmi okaik is voltak, hogy tömegesen von­janak be új munkaerőt a termelésbe: súlyos háborús károkat kellett helyrehozniuk, gazdasági és ka­tonai hátrányaikat mi­nél gyorsabban mérsékelniük; új, frissen kiképzett munká­sok egész seregére volt szükségük. Tetézte a gondokat a szakemberek és az anyagi esz­kö­zök hiánya, a túlélésért ví­vott mindennapos küzdelem és számtalan egyéb nehézség; a kö­nyörtelen feltételek pedig kikényszerítették a régi munkamegosztás fegyelmező ere­jé­nek bizonyos fokú átvételét, a régi egyenlőtlenségek részleges legitimálását, a pa­rancs­noki jogok összpontosítását – már amennyire a zilált viszonyok között egyál­ta­lán lehetséges volt – egy maximálisan centra­lizált apparátus kezében. Más­képp nem lehetett lett volna sem talpon maradni, sem összegyűjteni és a stratégiai fon­tos­ságú pontokra irányítani a szűkös erőforrásokat, megva­lósítani a feszített tervcélokat.

A központosítás valóban rendkívüli eredményeket ho­zott. De a sikerekkel új, bo­nyo­lult problémák és veszélyes negatív tendenciák is felszínre kerültek. Ahogy nőtt a ter­melés és a foglalkoztatottság, a bővülő gazdaságot egyre ne­hezebb volt a központi tervezésnek átfognia: nem pusztán nagyságrendi okokból, hanem elsősorban azért, mert a bősé­ges munkaerő-tartalékok elapadtával összezsugorodtak az extenzív nö­ve­ke­dés lehetőségei, és mindinkább az emelke­dő termelékenység lépett elő a fel­hal­mo­zás fő for­rásává. A nagyobb termelékenység döntő eszköze a tudományos és mű­szaki fej­lesz­tés. Szocialista irányú országnak saját forrá­saiból kell ehhez a költ­ségeket ki­gaz­dál­kod­nia, nem folya­modhat gyarmatosításhoz, más népek kirablásához. Takaré­kos­kodnia kell, szorosabb munkaszervezésre és munkafe­gyelemre késztetnie a válla­la­tokat, ám egyszersmind na­gyobb önállóságra és kezdeményezőkészségre is. Innen ered­tek az egykori „létező szocializmus” nehézségei. A ter­melés növekedése nyomán tágult az értéktörvény hatóköre, és ezzel párhuzamosan, a teljes foglalkoztatottsághoz köze­ledve, csökkent a régi munkamegosztás fegyelmező ereje, mielőtt még az új, önkéntes fegyelem kialakulhatott volna. A munkapiacon a kereslet beérte és felül­múl­ta a kínálatot; romlott a munkateljesítmény, amikor éppen a legnagyobb szükség lett volna az ellenkezőjére; nőtt a nyomás – nem­csak a munkások, hanem a munka­erő­hiány­tól és a gyengülő termelési eredményektől szorongatott vállalati vezetők ré­szé­ről is –, hogy a béremelkedés felgyorsuljon, a teljesít­mény helyett a növekvő munka­keres­lethez igazodjon. A különérdekek előretörésével mindennapossá vált a ka­paci­tás-eltitkolás, a teljesítmény- és információ-visszatartás, sza­porodtak a „kaparj, kur­ta” magatartás megnyilvánulásai; a központi apparátusok pedig, amelyeknek „hiva­talból” az ál­talánosabb népgazdasági érdek érvényesítése a dolguk, két okból is eltávolodtak az irányításuk alá tartozó terület reali­tásaitól: nem jutottak hozzá a szükséges infor­má­ciók­hoz, és őket magukat is elkapta a magángesztenye-sütögetés láza. Az irányítók és a végrehajtók kölcsönösen elszakadtak egy­mástól; a zenekar mást játszott, mint amit a karmester vezé­nyelt, sőt, tagjai kezdtek külön-külön is azt játszani, ami ép­pen eszük­be jutott. Az inflációs jelenségektől kísért termelé­kenységi, hatékonysági és egyen­súly­zava­rok végül válságba sodorták a szocialistának és válságmentesnek hírlelt átme­neti gazdaságot.

Önként adódik a kérdés: hogyan viszonyul ez a válság a kapitaliz­mus „klasszikus” újratermelési válságaihoz? Bár részletes elemzésre nem vállal­koz­ha­tunk, meg­pró­bál­juk fel­villantani a főbb moz­za­na­tokat.

A hagyományos kapitalista ciklus kezdeti, emelkedő sza­kaszán a tőke, miután tö­me­ges műszaki rekonstrukciót haj­tott végre, ismét módszeresen bővíteni kezdi ter­me­lését. Noha az extraprofit utáni hajsza jóvoltából eb­ben a szakasz­ban sem szü­ne­tel­nek a termelés „mindennapos forradal­mai”, a fel­hal­mo­zás egyelőre főként ex­ten­zív módszerekkel, a válság idején fel­duz­zadt mun­ka­nél­küli tartalék­sereg olcsó munka­erejének felszívásával folyik, anélkül hogy a tár­sa­dal­mi össz­tőke átlagos össze­tétele lényegesen meg­változna. ^[46] Mivel azonban „minden évben több mun­kást fog­lal­koz­tat­nak, mint az előzőben, előbb-utóbb el kell jutni ahhoz a ponthoz, ahol a fel­hal­mozás szükségletei kezdenek túlnőni a munka szokásos kínálatán, tehát emelkedik a bér”. ^[47] A régebbi tőkék drágábban termelnek az újaknál, értékesítési ne­hézségeik kiélezik a harcot a piacokért. Az erősebbek gyor­sítják a technikai korszerűsítéseket, kiütve az elöregedett felszereléssel működő gyengéket; ezzel azonban csak a vál­ságot siettetik. A törvényszerűen bekövetkező katasztrófa vé­gül parancsolóan előírja a tőke számára a gyökeres meg­újulást, gazdaságosabb, mun­ka­erő-megtakarító technológiák bevezetését.

A válság döntő oka a kapitalizmusban is, az átmeneti kor­szakban is ugyanaz: rom­lik az energiamérleg, több társadal­mi munkát használnak fel a szükségesnél. Ennek a ténynek azonban mindkét formációban más a tartalma, és mások a követ­kez­ményei. Tőkés értelemben az a munkamennyiség haladja meg a szükséges mér­téket, amelyik több termelőesz­közt és fogyasztási cikket állított elő, mint amennyi „megfe­lelő” profittal változtatható állandó tőkévé és munkabérré. Ezt nevezik túltermelésnek – a tőke túltermelte önmagát. Többet zabáit, mint amennyit meg tud emészteni; saját zsír­jában fuldoklik, miközben egész népek rot­had­nak a belső és külső perifériákon, az ínség szeméthegyein.

Az átmeneti korszak is akkor kerül válságba, amikor a tár­sadalmi termék elő­állí­tá­sá­ra több munkaidőt fordítanak a társadalmilag szükségesnél. A történet mindkét for­má­ció­ban a termelékenységről szól. De az események menete nem azonos. A tőke ciklikus válságaiban összeomlanak a bérek és az árak, a kínálat tartósan felül­múlja a keresletet mind a munkaerő, mind az egyéb áruk piacán; az átmenet válságai­ban – az eddigi tapasztalatok szerint – a bérek a teljesít­ményhez képest magasak, és nagyobb keresletet támaszta­nak, mint amekkorát a süllyedő termelékenységgel előállí­tott árualap fedezni tudna. Ott „túltermelés” van: „túl sok” az áru, és „túl kevés” a pénz; itt „alultermelés” van; „túl sok” a pénz a fogyatékos áru­kész­le­tek­hez mérten. A két for­mációban tehát a válság azonos okból, a társadalmi munka elpazarlásából keletkezik, de ellentétes jelenségekben tör utat magának.

Ezt az ellentétességet a két rendszer osztálytermészete magyarázza. A ka­pi­ta­liz­mus a maga szokásos brutalitásával oldja meg a termelékenységi problémát, millió­kat fosztva meg létfeltételeiktől; az átmeneti rendszer nem adhatja fel a teljes foglal­koz­ta­tott­ságot, és nem söpörheti félre a – nem­egyszer súlyos, fájdalmas, bonyolult – szociális problémá­kat, amelyeket a korszerűsítés magával hoz. Ha úgy tetszik, humanizmusa akadályozza a válság megoldásában. (És ré­szint a vezetők félelme is legitimációjuk elvesztésétől.) De ha elmarad a megoldás, ha a kapitalizmus biztonsági szele­pei már nem, a szocializmus védőmechanizmusai még nem működnek, akkor a krónikussá rögződő bajok halálos biz­tonsággal ketyegtetik a társadalmi pokolgép óráját.

Az egykori „létező szocializmus” országaiban a probléma nehézségeit sokszorosan felfokozták a konkrét történelmi körülmények. A nehézségek legmélyebb alapját, a Szovjet­uniónak és az egykori szocialista országok csaknem mind­egyikének fejlődés­beli elmaradottságát, említettük már; érintettük az új világháború veszélyét is, a szakadatlan felforgatással és aknamunkával párosult hidegháborút, amely időnként helyi háborúkba csapott át, rákényszerítve a szov­jethatalmat az amerikai nukleáris mono­pólium miatt meg­billent katonai egyensúly azonnali helyreállítására és folya­matos fenntartására. Mindez akkor is csak szinte emberfelet­ti erőfeszítéssel lett volna tel­je­sít­hető, ha meg nem többszö­rözi a terheket az időközben létfontosságúvá vált gaz­da­sági korsza­kváltás, a gazdaság és az egész társadalomszerkezet átépítésének a tu­do­má­nyos és technikai forradalom (TTF) által diktált szükségessége.

A gazdaság szerkezeti problémái a Szovjet­unióban már a háború előtt jelentkeztek. Azután elodázódtak, előbb a há­ború, majd az újjáépítés miatt. Kiéleződésük az 1950-es és 60-as évtizedekre tehető; a pártpolitika éles fordulatát meg­pecsételő 20. kong­resszus ennek a tünete és tényezője volt.

Hruscsovnak a 20. pártkongresszuson ismertetett adatai­ból első pillantásra úgy tűn­hetett, hogy a szovjet termeléssel nagyjából minden rendben van. Az ötödik 5 éves terv alatt (1951-1955) a gépgyártás fejlődött a leggyorsabban, de jó volt a többi kiemelt mutató is: nyersvasból 74, acélból 66, hengerelt­áruból 69, villany­energiából 87, cementből 121, traktorból 50, műtrágyából 75 százalékkal gyártottak többet, mint öt évvel azelőtt. A hivatalos eredmények később is biz­tatónak látszottak: 1951 és 1971 között például az ipar átla­gos növekedési üteme a Szovjet­unióban jelentősen felül­múlta az Egyesült Államokét. Íme néhány adat (az első a szovjet, a második az amerikai növekedés százalékait jelzi): villanyenergia 10,9, illetve 7,4; kőolaj 11,6 – 2,7; nyersvas 7,6 – 1,1; vasérc 8,0 – –0,8; kénsav 8,9 – 3,9; műszálak 17,2 – 7,0; traktor 7,2 – 4,4. – A tüzetesebb elemzés azonban jó­val kedvezőtlenebb képet mutat. Abszolút számokban kife­jezve, a villanyenergia-termelés 7,4 százalékos amerikai nö­vekedése a szovjet növekedésnek körülbelül a kétszerese (67, illetve 33,8 md KWh); és a szovjet gazdaság teljesítőké­pessége, a bruttó termelés látványos növekedési rátái ellené­re, csaknem minden területen messze elmarad az amerikai­tól. Gond volt a termelékenységgel is, amely 1951-55-ben még 8,2 százalékkal emelkedett, 1956-60-ban 6,5, 1961-64-ben 4,6 százalékkal. De a legnagyobb nyugtalanságra a ter­melés szerkezete adhatott okot. Hruscsov a 20. kongresszu­son még a vas- és acéliparra, a nehéz- és szerszámgépgyár­tásra, a hagyományos nehézipar ágaira hivatkozott, mint a gazdasági fejlődés és a termelékenység leglényegesebb meg­határozóira – amit részben indokolt is a háborús károk ma­radványainak felszámolása és a védelmi ipar bizo­nyos terü­leteinek elsősége. Az viszont már semmi­kép­pen sem volt rendjén, hogy amikor a fejlett ipari országokban már a szá­mítógépek má­sodik nemzedékét hasz­nál­ták fel a teljesít­mény növelésére, a Szovjet­unióban még szó sem esett a ter­melés ér­le­lő­dő forradalmi változásairól, és a kutatás-fejlesz­tés tovább­ra is főként a bruttó termelés fokozására irá­nyult. ^[48]

A szovjet vezetők természetesen észlelték a súlyos prob­lémákat: a magas termelési költségeket, a mezőgazdaság el­maradását az érdekeltségi rendszer gyatraságai miatt, a tö­megfogyasztási cikkek mennyiségi és minőségi elégtelensé­gét, az irányítás bürok­ra­tikus buktatóit. A Sztálin halála utá­ni hatalmi harcokban a Hruscsov-csoport a szovjet nép lét­kérdéseire – valódi, égető, nem kiagyalt kérdésekre – ígért gyors, vonzó, nagy­vonalú meg­oldásokat, így szerzett magá­nak tömegbázist. Ki ne akart volna békét és biztonságot az iszonyatos háborús pusztítások után, a 28 milliós ember­veszteség után, amikor máris új háborúval fenyegették a ki­vérzett, romjaiból alighogy talpra állt országot? Ki ne szere­tett volna egy kicsit fellélegezni, könnyíteni a szűkösség, az áruhiány, a mindennapos megélhetés szorongató terhein? Szabadulni az életet lépten-nyomon megnyomorgató bürok­ráciától? Hruscsov tartós békét ígért, demokratikus átalaku­lást, a törvénytelenségek felszámolását, egészséges köz­életi légkört, gyors hatású orvosságot a szovjet társadalom legfáj­dalmasabb bajai­ra. Megkezdődött a reformok időszaka. Pon­tosabban – mint utóbb kiderült – a Szov­jet­unió ön­fel­számo­lásának időszaka. ^[49]

A folyamatot Hruscsov 1957-59-es reformsorozata indí­totta el, a gazdaságirányítás decentralizálásával és a mezőgazdaság szerkezeti átalakításaival. A decentralizálás döntő lépéseként 1958-ban megszervezték a Népgazdasági Taná­csokat, és részekre bontották a központi tervezést. A tervek gyakorlatilag megszűntek népgazdaságiak lenni, átváltoztak a különböző regionális és köztársasági népgazdasági taná­csok terveinek összeadódásaivá. A tervezés vállalati szinten indult, majd a gazdasági egye­sü­léseken, a népgazdasági ta­nácson, a köztársasági tervhivatalon és miniszter­tanácson keresztül jutott a moszkvai tervhivatalba. Magát a központi tervezést is ketté­osz­tot­ták: a folyó és éves tervezést a Goszplan SZSZSZR, a távlatit a Goszekonomszovjet SZSZSZR végezte. Ez a módszer decentralizálás címén széthasította a terv­gaz­dál­ko­dást, és az ágazati elkülönültségeket újabb, re­gionális határokkal tetézte, félresöpörve minden pozitív ta­pasztalatot (például azt, hogy a GOELRO-t – a szovjet ország villa­mo­sítási tervét – meg sem lehetett volna kezdeni a for­rások központi felhalmozása és elosztása nélkül). Miközben a fejlett országokban a termelőerők ugrásszerű társa­dal­ma­sulása felgyorsította a határokon átívelő integrációk szerve­zését, a hruscsovi reformok nyomán előre­törő helyi részér­dekek útját állták a szerkezeti és technológiai megújulás­nak.

A hruscsovi stílus jellegzetes példája a nagy garral meg­hirdetett szűzföld-akció. A cél a gabonahiány gyors, látvá­nyos megszüntetése volt. Két év alatt, hatalmas munka­erő- és pénzráfordítással (30,7 milliárd rubel költséggel), 30 mil­lió hektár meg­mű­ve­let­len földet fogtak eke alá. Az eredmé­nyekről Hruscsov maga számolt be az SZKP 1958. decembe­ri plénumán. Eszerint a gabonatermés 1937-ben 7,3 milliárd púd volt (1 púd = 16.38 kg.), 1952-ben 8,o, 1958-ban 8,5 milliárd púd – vagyis a művelésbe vett terület nagyarányú kiterjesztése ellenére, a termés nem volt sokkal nagyobb a hat évvel korábbinál. A továbbiakban azután a hozam roha­mosan csökkent, a föld nem engedte kizsarolni magát. ^[5] – Hasonló­képpen kudarcot vallott a kuko­rica-kampány is, Hruscsov másik csodaszere, amellyel vásári bűvész módjá­ra, cilin­der­ből akarta elővarázsolni a gabonaprobléma meg­oldását. Dús balti legelőket irtot­tak ki akkortájt, hogy a fel­szabadult területet kukoricával ültessék be, és a meggyötört növényt könyörtelenül egészen Moszkva határáig hurcolták, ahol – ha el nem fagyott – térdnél vagy bokánál magasabbra nem tudott megnőni.

1964 októberében, amikor a társadalmi folyamatok már csaknem irányíthatatlanná váltak, Hruscsovot menesztették. Koszigin, az új miniszterelnök, programul tűzte ki az arány­talanságok felszámolását, a progresszív termelési ágak fej­lesztését, a termelé­kenység és a minőség javítását, a hatéko­nyabb tőkebefektetéseket stb. A fogyaté­kos­sá­gok okát a szubjektivista-voluntarista vezetési módszerekben jelölte meg, és le­szö­gez­te, hogy a tervezésben, az alsóbb szintek utasítgatása vagy az alulról jött tervek puszta összeillesztése helyett, kombinálni kell a felülről és alulról kiinduló kezde­mé­nye­zéseket: a Goszplan tudományos prognózisokat és tervvázlatokat dolgoz ki, eze­ket a helyi szervek a helyzet tü­zetes elemzése alapján megvizsgálják, és módosító ja­vas­lata­ikkal küldik vissza a központnak. Koszigin gondolata régi hagyományra tá­masz­kodott: a GOELRO kimunkálásakor, a Goszplan működésének első évében, a ter­vezők folyamatosan elemeztek és prognosztizáltak; emellett rendszeresen tartottak össz-szövetségi tanácskozásokat és kongresszuso­kat, és mind a folyó, mind a távlati ter­vek kidolgozásában állandó volt a kapcsolat a felső és az alsóbb szintek között. Az új miniszterelnök célkitűzése „önmagában” kifogástalan­nak látszott, miként prog­ram­já­nak egyéb elemei is. De köze­lebbről nézve, feltűnik, hogy a program még csak nem is érinti a válsághelyzet kialakulásának objektív szerkezeti okait. „Szubjek­ti­viz­mus”, „vo­lun­ta­rizmus” – ezek legföljebb közvetlen, másodlagos okok lehetnek, és maguk is következ­mények lévén, mélyebben fekvő, lényegibb okokra utalnak. Ko­szi­gin megállapította: a tervezés „nem a népgazdaság ér­dekeit követte”. Akkor kinek az érdekeit? A kérdés önként adódik, de még csak föl sem teszik. Vagy: mi az oka annak, hogy az ipar termelékenysége nem éri el az amerikainak a felét? Koszigin le­szögezte: a kérdés „még komoly elemzést igényel”. Erre azonban nem került sor, az okok alapos vizs­gálata nélkül pedig a helyes célkitűzés sem lehet több írott ma­laszt­nál.

Miután a lényegi okok rejtve maradtak, a felszíni változá­sok sem lehettek tartósak. Hamarosan visszazökkentek a dolgok a régi kerékvágásba: az 1965. márciusi cél­kitű­zé­sek nem teljesültek, és szeptemberben már senki sem beszélt ró­luk, a társadalmi újra­termelés ismét teljességgel a vállalati önelszámolás függőségébe került. (Magyarán, a vállalati különérdek ismét maga mögé utasította a népgazdasági érde­ket.) Tovább fokozódtak a termelékenység, a minőség, az árualapot meghaladó lakossági vásárló­erő problémái és más aránytalanságok; kevés volt és gyakran silány az élel­miszer, a ruha­nemű, a cipő, gondot okozott a legegyszerűbb fo­gyasztási cikkek beszerzése is. Mint Bajbakov, az akkori tervbizottsági elnök írja emlékirataiban, „világossá lett, hogy a piacot nem lehet megfelelő mennyiségű és minőségű termékekkel ellátni, követ­kezés­képpen lehetetlen a megnőtt munkabért elsőrendű közszükségleti cikkekkel le­fedni”. A tervhivatali jelentések megállapították, hogy a romlás azok­nál a vállala­tok­nál a legnagyobb mérvű, amelyek jogot kap­tak az önálló tervezésre és elszámolásra: itt a nyereség­növe­kedés nem annyira a nagyobb hatékonyságnak, nem a for­rások megtakarításának eredménye volt, sokkal inkább a burkolt áremeléseké. A vállalatok pénzt halmoztak fel, anél­kül hogy inflációs önelszámolási gyakorlatukat a központ jelentősen korlátozta volna. A krónikussá vált áruhiány kö­vetkezményeként egyfelől rohamosan felduzzadt az import, amelyet jobbára a rabló­gazdál­kodás­sal kitermelt olaj és föld­gáz exportjából fedeztek, másfelől elburjánzott az árnyékgazdaság, ahová a minőségrontásból, a közvetítő láncsze­mek elszaporodásából, a féllegális vagy illegális ügyletekből szerzett jövedelmek áramlottak. Nem arról van szó, mintha ne születtek volna jelentős sikerek is: óriásüzemekkel gyara­podott az autóipar (Izsevszk, Togliatti), kiépült az egységes energiarendszer, az új csőhálózat, a BAM-vasútvonal, fejlő­dött a kohászat, a vegyipar, megvalósult a nukleáris és raké­ta-paritás. Mindez azonban nem változtatott a gaz­da­ság szervi gyengeségein, az állandósult zavarokon. A leg­vég­ze­tesebb az volt, hogy az ország elvesztette távlatait: a tények rácáfoltak az ígé­re­tekre, a mai szavak a teg­na­piak­ra; vég­képp szertefoszlott a vezetők iránti bizalom, a tö­megeket megbénította a közöny, a közéleti érdektelenség. Koszigin­nek is kedvét szegte a kudarc, a továb­biak­ban már meg sem próbálkozott átfogó kez­de­mé­nye­zé­sek­kel. ^[51]

Az 1970-es és 80-as évtizedben a vezető tőkés országok stratégiai váltást hajtottak végre, megvalósítva a maguk drasztikus módján a csúcstechnika vívmányaira épülő ter­melékenységi forradalmat. A Szovjet­unióban ezalatt tartós tendenciává lett a társadalom általános válsága, és előké­szítette a talajt a gorbacsovi „reformokhoz”. ^[52]

Gorbacsov – 1985 márciusától az SZKP főtitkára – „em­berközpontú” politikával kezd­te működését: a beruházások tetemes hányadát a szociálpolitika területére, la­ká­sok, isko­lák, kórházak építésére csoportosították át, elrendelték to­vábbá az emlé­ke­ze­tes alkohol­tilalmat. Ez a politika erősen megnövelte a fedezet nélküli beruházásokat, a lekötött, át­menetileg befagyasztott eszközök állományát, anélkül hogy a termelést fel­zárkóztatta volna a kifizetett bérek által ger­jesztett fogyasztói kereslethez. Az alkohol­tilalom a várt po­zitív társadalmi hatások helyett eltüntette a piacról a cukrot, a fog­krémet, mindazt, amiből szeszt tudott főzni az ötletgaz­dag lakosság, és 1988-as fel­oldásáig – amikor már egyértel­műen károsnak minősítették – 36-40 milliárd rubel for­galmi­adó-kiesést okozott (ami évi átlagban legalább a kétszere­se, de inkább három­szorosa az afganisztáni háború költsége­inek). A titkos szeszfőzdékkel és a hoz­zájuk kapcsolódó maffiás hálózatokkal fellendült a restaurációs fordulatot elő­készítő eredeti felhalmozás.

Az egyensúly javítására a kormány 1986-ban erőltetett olajexport-offenzívát indí­tott. A rablógazdálkodás miatt azonban, amelynek rombolásait szociális és etnikai za­var­gá­sok tetézték, az összesített olajtermelés 1989-ben visszaesett (40 év óta először), és az olajexport 13 százalékkal csökkent – éppen abban az évben, amikor a világpiaci energiaárak új­ból emelkedni kezdtek. Az import ellenben, amelynek vissza­fogását meg­hiúsították a súlyos ellátási zavarok, ismét felszökött, összetételében pedig nö­vek­vő súllyal szerepeltek az élelmiszerek. A növekmény szinte teljes egészében a tő­kés világból származott; 1990 első félévében a kemény­valutás fizetési mérleg hiánya más­fél­szeresre duzzadt az egy év­vel korábbihoz képest, és a nyugati bankoknál halmo­zódó külső adósság, amely 1984-ben gyakorlatilag jelentéktelen volt, az 1989-es romlás után 62 milliárdra rúgott.

A tervgazdaság leépítése, amit a bajok gyógyírjául szán­tak, egyre anarchisztikusabb állapotokat teremtett. Az új vállalati törvény lehetőséget adott a vállalatoknak termék­szerkezetük önkényes megváltoztatására, beruházásaik, bé­reik és áraik növelésére. Az olcsó cikkek kiszorultak a vá­lasztékból; az árak felszöktek, az ipari termelés csökkent, a bérek meredeken emelkedtek. Az áruhiány előidézésében és az árak felhajtásában sikeresen működtek közre a frissen alakuló, „szövetkezetnek” nevezett magánvállalkozások, amelyek többnyire a kezükre átjátszott állami árualapokat értékesítették lánckereskedelmi felárral. Virágzott a speku­láció, a korrupció, a maffia; a pénzkibocsátás 1988-ban az előző évi kétszeresére ugrott. A fonákságokat a kép­telen­sé­gig fokozta a külkereskedelmi monopólium felszámolása: a minisz­tériumok, egyesülések és vállalatok, miután önálló külkereskedelmi jogot kaptak, kontár­kodással, összehango­latlan akciókkal, egymás elleni konkurenciaharccal felver­ték az import- és leszorították az exportárakat, nemegyszer használhatatlan, vagy belföldön is előállított, esetleg éppen hazulról exportált terméket importáltak. A gazdaság szét­esett, a romlás megállíthatatlan volt. A „reformközgazdá­szok” gyors és széles körű privatizálást, nyugati mintájú bankrendszert, érték- és árutőzsdét, nagyarányú nyugati im­portot sürgettek. A Legfelsőbb Tanács felhatalmazta Gorba­csovot, hogy a parlament és a kormány megkerülésével, el­nöki rendeletek útján fogjon hozzá az állami tulajdon dena­cionali­zálá­sához, lényegileg a rendszerváltáshoz. Az 1990. júliusi párt­kongresszus határozatban mondta ki: „A piacra való áttérés eszköz, hogy fokoz­zuk a munka termelékenysé­gét, elérjük a nép életkörülményeinek minőségileg új szín­vonalát, megerősítsük a szabadságot és a demokráciát, meg­őrizzük a szovjet állam egységét.”

Végül néhány szó hazai tapasztalatainkról. Magyarországon 1968 januárjában lépett hatályba az ún. „új gazdasági mechanizmus”. (Bevezetésével harmonizált a „prágai tavasz”, Dubcek hatalomra jutása és az Ota Sik ne­vével fémjelzett cseh­szlovákiai liberalizálás.) A magyar re­form a nyereséget tette meg a vállalati ered­mé­nyesség fő kri­tériumává, mint „legszintetikusabb” mutatót, és a tervgaz­daság fel­la­zí­tásával, a piaci versenyben kereste a gazdasá­gossági problémák megoldását. Alig akadt szakember akko­riban, aki ezt a korszerűnek hírlelt eszmét megkérdőjelezte volna. De azért voltak néhányan, ár ellen úszók. Egy korabe­li tanulmány, Bíró Ferencé, rámutat: a magyar gépiparban a vállalatok közötti verseny mind a bel-, mind a külpiacon már évtizedekkel a felszabadulás előtt kiküszöbölődött, csakúgy, mint a gyár­ipar egyéb ágazataiban, amelyek túl­nyomó többségükben a nyolc nagy pénz­intézet érdekkörébe tartoztak. A szerző részleteket közöl a Magyar Gyáriparosok Orszá­gos Szövetségének Zsitvay Tibor igazságügy-minisz­terhez 1930-ban benyújtott előterjesztéséből: eszerint „a közvéleménynek nem szabad azt követelnie, hogy az ipar és a kereskedelem addig konkuráljon egymással, míg a szabad­versenyen tönkre­mennek”, és „sem maguk a vállalatok, sem pedig organizációik méretei (amelyek több esetben az állam részvételével jöttek létre) nem indokolnak egy kísérletet, mely alkal­mas arra, hogy az ipari produkciót a szabad­ver­seny anarchiájába szorítsa”. Az elő­ter­jesz­tés Francia­ország­ra hivatkozik, ahol „az ipari ter­melés egész területét kartel­lek útján szervezték meg”, és idézi az angol Lloyd George-bizottság jelentéséből a követ­kező megállapítást: „Hiábavaló volna a szabad­verseny régi feltételeinek vissza­állítá­sára tö­rekedni.” ^[53]

Bíró Ferenc tanulmánya emlékeztet Csehszlovákiára, ahol 1966 és ’68 között „de­mo­nopolizálás” címén szétdara­bolták a termelés anyagi-műszaki bázisát, és a piaci verseny bevezetésével szétzilálták a gazdaságot. A csehszlovákiai ta­pasztalatok még­sem állták útját a magyarországi reform el­indításának. Miután a nyereségérdekeltség automatizmusai léptek a felső- és középszintű vezetés helyébe, a vállalatok a minőség és a választék javítása nélkül emelték az árakat; ko­operációjuk, amely addig is aka­dozott, végképp felbomlott, és egyrészt nagy anyag- és félkésztermék-készleteket voltak kénytelenek felhalmozni, másrészt a hiányzó hazai terméke­ket nemegyszer magas konjunkturális áron, devizáért kellett beszerezniük külföldi cégektől (vagy esetleg a hazai gyártó vállalat raktárából). Nőtt a munkaerőhiány, az új megmun­káló kapacitások szükséglete, az inflációs nyomást fokozó beruházási étvágy; gyorsan sza­po­rodtak a hiteligények, s ezeket a pénzintézet rangsorolta a számára leg­nyil­ván­va­lóbb ismérv, a vállalati „hitelképesség” alapján, amely ritkán tükrözi a népgazdasági vagy ágazati érdekeket. A korsze­rűbb vállalatok hátrányba kerültek az elmaradókkal szem­ben, részint magasabb szerves összetételükből adódó alacso­nyabb profitrátájuk miatt, részint meg azért, mert a műsza­kilag elmaradott munkahelyeken jobbak voltak a keresetek. A munka­fegyelem általánosan fellazult, nemcsak az üze­mekben, hanem a kutató­intézetekben is, amelyek szétforgá­csolták erőforrásaikat, és kutatásaikat alá­ren­del­ték a piaci tevékenységnek. Tágult a technológiai rés hazánk és a fejlett ipari or­szágok között, az egymástól elszigetelt, illetve egy­mással marakodó vállalatok egyre al­kal­mat­lanab­bak voltak rá, hogy eleget tegyenek a modern műszaki fejlődés objektív követelményeinek. ^[54]

Az itt vázolt reformkísérletek – ismételjük – létfontossá­gú reális problémákra, a szocialista irányú rendszerek meg­torpanására és válságára ígértek megoldást, fel­is­mer­ve, hogy a fennálló intéz­mény­rendszer nem tud megbirkózni a ter­melékenység prob­lé­májával, amely az extenzív növekedés kimerülésekor a rendszer lét­kér­dé­sé­vé vált. Amikor a kapi­talizmus kerül szembe hasonló prob­lé­má­val, olyan brutális mód­szereket alkalmaz, amilyenekhez szocialista irányú tár­sa­da­lom nem folyamodhat. ^[55] A szo­cia­lista meg­oldás csak a vezetők és a tömegek kölcsönös bizalomra épülő együtt­mű­ködésén alapulhat. Ez azonban politikai előfeltételhez kötő­dik: a hatalmi szerveknek együtt kell fellépniük a tömegek­kel a kezdettől fogva megjelenő bürokratikus torzulások, jogtalanul élvezett kiváltságok és egyéb társadalmi visszás­ságok ellen. A probléma abban rejlik, hogy erre az együtt­működésre éppen akkor van a legnagyobb szükség, amikor a legnagyobbak az akadályai; amikor a gazdasági sikerek negatív melléktermékeként felélénkül az értéktörvény, a konkurencia, és kiváltja a bürokratikus torzulások és jogta­lan kiváltságok haszonélvezőinek makacs ellenállását az „alulról” gyakorolt kontrollal szemben.

Mi történik, ha a centrifugális tendenciák kerekednek fe­lül? Egyértelmű: az irá­nyí­tás és a végrehajtás szintjei helyre­hozhatatlanul elidegenülnek egymástól; a közvetlen termelők úgy kezelik a termelőeszközöket, mint valami idegen tu­lajdont, az irányítók pedig, még ha a legjobb szándékkal te­szik is a dolgukat, nem képesek a vállalatok munkáját terv­szerűen hozzáigazítani a társadalmi szükségletekhez. A köztulajdon úgy­szólván gazdátlanná lesz, senkié vagy bár­kié, lefékezi és visszanyomja a felhalmozást és a termelé­kenységet, útjában áll a termelőerők továbbfejlődésének. Az előbbiekben ismer­te­tett reformkísérletek között egyetlen egy sincs, amely a tömegek mozgósításában, a társadalmi folya­matok demokratikus tömegellenőrzésében kereste volna a válságból a kiutat; így (az azonnali tőkés restauráción kí­vül) nem is maradt más lehetőség, mint piaci automatizmu­sokkal foltozgatni a fölfeslő tervgazdaságot. Koszigin ugyan megpróbálkozott a ter­ve­zés korrekciójával a felső és az alsó szintek összekapcsolása révén, de a válság okait mélyeb­ben nem elemezte, bürokrácia-ellenes tömegmozgósításra ő sem szánta rá magát, és az általa elindított reformfolyamat végül lényegileg visszarendeződött a hagyo­mányos mederbe.

A reformkísérletek tehát reális társadalmi követelmé­nyekre hivatkozhattak, de a válság megoldását célzó intéz­kedéseik irreálisak voltak: gyakorlatilagfölébe helyezték a rész­érdeket a termelés rohamosan erősödő integrációs szükségleteinek, az ösztönösséget a fejlődés termé­szetes irá­nyával össze­hangzó, terv­szerű közösségi gazdál­kodásnak, robbanásig hevítve az át­me­neti kor alap-ellent­mondását, a köz­tulajdon és a magán­emberi elkülö­nültség konflik­tusát.

Miért így történtek a dolgok?

10. Az átmeneti korszak társadalmi tagozódásáról. A „szocialista kispolgárság” frakciói

A Szovjet­unió és a körülötte csoportosult népi demokrati­kus országok hivatalos ide­oló­giájában gyökeret vert az a for­mációelméleti dogma – amelyet a marxisták túl­nyo­mó több­sége ma is vall hogy a fő termelőeszközök köztulajdonba vételével lénye­gi­leg megvalósultak a szocializmus ismérvei, a társadalom baráti osztályok szövet­sé­gévé formálódott, nincs többé más érdekantagonizmus, mint a dolgozó osztá­lyok ellen­téte a tulajdonuktól megfosztott egykori kizsákmá­nyoló osztályok maradványaival és a külső környezettel. Sem az elmélet, sem a politikai gyakorlat nem vette tudo­másul azt a szemet szúró tényt, hogy a burzsoázia nem puszta maradványokban él tovább, hanem a szívósan meg­kapaszkodó áru- és pénzviszonyokban, a munkamegosztás és a kon­kurencia által szakadatlanul újratermelt magánem­beri szemléletben és viselkedésmódban is.

A téves formációelméleti felfogás következményeit élesen megvilágítja egy sokéves terep­munka gazdag tapasztalatait összegző elemzés, Héthy Lajos többször is idézett mun­kája. „A leegyszerűsítő »szocializmus-modell« szerint a szo­cialista társadalomban az egyének, csoportok, rétegek, osz­tályok cselekvését egységes össztársadalmi érdek ve­zérli, amelyet a tudományosan megalapozott társadalomirányítás hivatott meg­fo­gal­maz­ni – írja a szerző. – … Ebben a felfo­gásban a közös célokat szolgáló egységes tár­sa­dalmi cselek­vést csupán az egyének nem-szándékolt vagy tudatlanságból fakadó té­ve­dései bontják meg.” A vezető párt dokumentu­mai az 1960-as évek közepéig min­dig „csupán az össztársa­dalmi érdeket említik”, és csak az évtized közepétől (a vál­ság­jelek felszaporodásakor! – R. E.) kezdenek szót ejteni „az eltérő érde­kek­ről és a belő­lük eredő konfliktusokról”. De még ekkor is „egybemossák a konflik­tusok való­ban jelentős objektív okait a többnyire jelentéktelen szubjektív okokkal”. Noha „eljut­nak ahhoz a felismeréshez, hogy társadalmunk érdekviszonyai struktu­rál­tak, s ez magá­nak a társadalomnak a strukturáltságából ered”, a gazdaság- és társa­da­lom­irányí­tásban uralkodó felfogást még mindig nem hozzák össz­hangba ezzel a fel­ismeréssel; „szavak­ban ugyan már az irá­nyítás legtöbb szintjén elismerik, hangoz­tatják, hogy az össz­társadalmi érdekek mellett léteznek »alacsonyabb rendű« csoport- (pél­dá­ul válla­lati) érdekek is, de még mindig úgy cselekszenek, mint­ha tevé­keny­ségüket a »magasabb rendű« társadalmi érdekek kizárólagos léte ha­tá­roz­ná meg, illetve mintha az egyéb érdekek léte valami átmeneti, nem kívánatos, le­küz­den­dő je­len­ség volna.” „Az irányítás gya­korlatában (és a tudományban) jórészt még kívül ma­rad­tak az elemzés fókuszán az érdekütközések, illetve az érdek­egyez­te­tés valósá­gos mecha­nizmu­sainak – így magának az irányításnak – ilyen aspek­tusai. Nem vélet­len pél­dául, hogy a politikai, illetve az üzemi demokráciát a köztudat és az irá­nyítás so­ká­ig az érdekek mozgásától független folyamat­ként kezelte, s kezeli ki­mon­dat­lanul ma is (az 1980-as évek­ben – R. E.), jóllehet ez a tartalma már po­litikai hatá­ro­za­tok­ban is megfogalmazódott.” „Márpedig az érdekek struktu­rált­sá­gá­nak dek­la­rá­lása, az érdekeltérések, sőt netán –ütkö­zések létének elismerése az ér­dekek moz­gá­sában, mozgási mechanizmusaiban való gondolkodás nélkül csu­pán ideoló­giai köntös, amely egy elavult irányítási szemléletet hivatott korszerűvé masz­kírozni.” Ez a szemlélet abból indul ki, hogy „az irányítás mindenkor a maga­sabb rendű célo­kat, érdekeket szolgálja tevékenységével”, mint „olyan egyolda­lú füg­gő­ségek rend­szere, amelyben az irányítók képviselik a magas rendű kollektivitást, szem­ben az irá­nyítottak alacso­nyabb rendű partikularitásával”. „E felfogásban tehát az irá­nyítás mindentudónak és mindenhatónak tűnik. ^[56]

Nem törvényszerű, hogy ennek az állapotnak a veszélyei azonnal teljes súllyal jelenjenek meg. Vannak időszakok, amikor a soros feladatok – a fejlődés történelmi hiányainak pótlása, a védelmi felkészülés és maga a háború, az újjáépí­tés nehézségei, a nuk­leáris fegyverkezési hátrány kényszerű kiegyenlítése – megkövetelik a leg­szi­go­rúbb központosítást és a hierarchikus munkamegosztás fegyelmező erejét. Ahogy azon­ban befejezéséhez közeledik a pótlás vagy az új­jáépítés, egyre élesebben vetődik fel a termelékenység prob­lémája, valamint a megoldás feloldhatatlan ellentéte az ex­ten­zív növekedési formával és az annak megfelelő intéz­ményrendszerrel. Az irányítás de­mokratikus reformjára van szükség, hogy a tömegek maguk fedjék fel és szorítsák vissza a munkaszervezés és munkafegyelem fogyatékosságait, mozdítsák elő a jöve­delmek és társadalmi előnyök függését a végzett munkától. Ha az irányítók a „maga­sabb rendű kol­lektivitás” képviselőinek vélik vagy tüntetik fel magukat „az irányí­tot­tak alacsonyabb rendű partikularitásával” szemben, és nem mozgósítják a töme­geket gyakorlati harcra a terme­lés és elosztás szocialista elveiért, akkor sem az „üze­mi de­mokrácia” jelszava, sem a hibák bátor bírálatára való felszó­lítás nem lehet több moralizáló fecsegésnél; az érdemtelen kiváltságok elleni fellépés könnyen minő­sül­het az „osztály­ellenség” aknamunkájának, és a válság megoldására irányu­ló minden kísér­let meghiúsul az egyenlőtlenségekből hasz­not húzó „szocialista kispolgárság” ellenállásán. (Ebbe bu­kott bele a Koszigin-féle reform, vagy kicsiben Terdik Mi­hály minden hátteret nélkülöző, tiszta szándékú erőfeszíté­se.)

A „szocialista kispolgárság” kategóriája a legkülönfélébb társadalmi csoportokat át­fogja. Közéjük tartoznak egyrészt a párt, a szakszervezet és az államhatalmi-állam­igaz­gatási szervek elbürokratizálódott elemei, másrészt a gaz­da­sági és műszaki veze­tők­nek, illetve általában az értelmiségnek a bürokratikus túl­sza­bályo­zás­sal szemben álló, de a polgári-kispolgári léthez és szemlélethez vonzódó cso­port­jai is, amelyek kü­lön­böző, akár ellentétes érdekekhez igazodhat­nak, attól füg­gően, hogy a munka­megosztás melyik szintjén vagy szektorában helyezkednek el. ^[57] Ők alkotják a „szocia­lista kis­polgár­ság­nak” mintegy a „törzsgárdáját”. A rövidség kedvéért nevezzük egyik részlegüket „moz­galmi és állami bürokráciának”, a másikat a „bürokrácia-ellenes ösztö­nös­ség” kép­vi­se­le­té­nek. Mind a kettő magába foglalhatja a leg­különfélébb társadalmi típu­sokat, a szocia­lizmus nem­egy­szer forradalmi múltú híveitől a megrögzött tör­te­tők­ig, az adott gazda­sági-politikai szerkezet meggyőződéses, párthű apologétáitól a kivált­ságaik­hoz foggal-köröm­mel ragaszko­dókig. Az első csoport a szektás-dogmatikus politikák és el­méletek talaja, a második – jobbára értelmiségiekből álló – csoport a liberalizáló-fellazító revizionizmusé; a kettő kö­zött, hol ide, hol oda húzva, a centrizmus imbolyog. Ami­ben a felsorolt csoportok, a „szocialista kis­pol­gár­ság­nak” ezek az önmagukban sem homogén, olykor még osztály­hely­ze­tük­ben is külön­böző alakulatai nagyjából egy húron pendülnek, az a demokratikus ellen­őrzés­nek, a proletár de­mokráciának – többnyire tagadott, vagy éppen szocialista frázisokkal álcázott, de gyakor­latilag mindig felszínre nyo­muló – elutasítása, a vele szemben tanúsított ellen­kezés és idegen­kedés.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az átmeneti kor kezdeti szakaszán, amikor objektív szükséglet a nagyfo­kú hatalmi koncentráció, a „szocialista kispol­gár­ság” sorai­ban a szektás-dogmatikus „mozgalmi és állami bürokráciáé” a legnagyobb súly. Hruscsov emlékezetes „titkos” beszéde óta szokás ezt a csoportot egybemosni a marxis­tákkal, és az így nyert keveréket a „sztálinista” címkével ellátni (amelyet később ki­egé­szít a „maoista” jelző). Valójában a marxisták mindvégig igyekeztek vissza­nyom­ni a kasztosodó bürokrá­ciát, de ha ezt – többnyire a pártfegyelem hamis értelmezése miatt, vagy biztonsági indítékokból – a nyilvánosság kizárá­sával, a tömegek moz­gó­sí­tása nélkül kísérelték meg, rend­szerint ők húzták a rövidebbet: ellenfeleik annál erő­sza­ko­sabban védelmezték pozíciójukat, minél alkalmatlanabbak voltak rá. (A töme­gek mozgósítása egyébként, mint a „Vil­lámlátogatás Kínába” c. fejezetben majd be­mu­tatjuk, önma­gában még korántsem óv meg a torzulásoktól.) Amikor az­után a ter­melő­erők végképp kinőtték az első idők intéz­ményrendszerét, és az újratermelésnek a szektás-dogmati­kus vezetési módszerekkel összefüggő, fokozódó zavarai gazdasági-politikai modellváltást követeltek, felvetődött a kérdés: ki és milyen irányban fogja a váltást végrehajtani? Ilyen kérdésekben az osztályharcé a döntés, mint minden po­li­ti­kai válasz­útnál. Ha a proletariátus hiteles képviselete gyenge, akkor a tapasz­ta­la­tok szerint előbb-utóbb a centrista vagy a revizionista alcsoport kerekedik felül, akár egy­mást váltva, akár egyidejűleg; a szektás-dogmatikus csoport tagjai pedig ki­szo­rul­nak, vagy színt váltva, csatlakoznak a kor­mányzati hatalom új birtokosaihoz.

A centristákat az jellemzi, hogy a fenyegető válság hatásá­ra a reformok híveivé sze­gőd­nek, de sem tömegdemokráciát nem akarnak (mert veszélyeztetné kivált­sá­gai­kat), sem tőkés restaurációt (mert a kiváltságokat a társadalmi tulajdon biz­to­sít­ja szá­muk­ra). Mint középutas „igazságosztók”, egyaránt fellépnek a válság marxista, „bal­oldali”-dogmatikus és jobb­oldali-restaurációs keze­lése ellen, háromfrontos harcot foly­tatva, amelyet kétfron­tosnak ér­zé­kelnek és hír­lel­nek, mivel a marxistákat és a „bal­oldali”-dogmatikusokat ugyan­abba a „sztálinisták” cím­kével ellátott közös ska­tu­lyába gyömöszö­lik. ^[58] Ebben a harcban a kom­munisták zömére is számíthat­nak, részint a pártfegyelem és a vezetőkben való reflex­szerű bizalom okán, de főleg azért, mert a centrista hatalom fel­göngyölíti a leg­ki­rívóbb „balos” jelenségeket, és – egyelőre – megvédi a köztulajdont a restaurá­ciótól. Bizonyos egyen­súly – „konszenzus” – jön létre ily módon a társadalom kü­lön­böző, ellentétes érdekű csoportjai között, nem annyira a valóságos egyetértés, mint a megtévesztés, vagy még inkább az „élni és élni hagyni” jegyében, hála a magánéletbe húzó­dó, saját kertjük művelésével foglalkozó tömegek megvásá­rolt passzivitásának. A vezető nélkül maradt tömegek szét­hullanak, a tömegektől elszakadt centrista vezető réteg bü­rokráciává kasztosodik; a gazdaság pedig irányt vesztve bo­torkál a már nem és a még nem állapotában, a horizont mö­gé csúszó szocialista cél és az alattomosan készülődő tőkés ellenforradalom között.

A „konszenzushoz” szükséges „jóléti” megvesztegetés költségei, amelyeket nem lehet másképp előteremteni, mint a felhalmozás rovására, végzetesen késleltetik a ter­me­lő­erők esedékes megújulását. (Késleltetnék akkor is, ha a za­varokat fel nem szo­roz­nák a világgazdaság és a világpolitika kedvezőtlen fordulatai.) Romlik a gazdaság tel­je­sí­tő­képessé­ge, növekszik a lemaradás a vezető tőkés országoktól. Ebben a helyzetben szükség­képpen hátránnyá lesz a centrizmusnak a jobboldali ellenzékkel szemben élvezett kezdeti elő­nye, a kulcspozíciók birtoklása, mert a közvélemény termé­szetes mó­don a kulcspozíciók birtokosait teszi felelőssé a hanyatlásért. A mérleg nyelve át­bil­len a „liberálisok” olda­lára. Ők eleinte csupán „megújult”, „demokratikus”, „em­ber­arcú” szocializmust követelnek, nagyobb önállóságot a vállalatoknak, nagyobb teret a piacnak, biztosítékokat a bü­rokrácia, a korrupció, a törvénytelenségek ellen, és köve­te­léseiket a fennálló viszonyok gyakran jogos, tapasztalatilag ellenőrizhető bírá­la­tával támasztják alá. A válságjelek sza­porodásával fel­han­go­sod­nak a hivatkozások a tőkés gazda­ság fölényére, miközben a kritikusok több­nyire elsiklanak afölött, hogy a tőke a gyengébb néprétegeknek és országok­nak, a „har­madik világ” kiszolgáltatott tö­me­geinek kifosztá­sa révén érte el megcsodált ered­ményeit; sűrűsödnek egyút­tal a „szo­ci­alizmus” életképtelenségét hangoztató, övön alu­li érvelések is, tapintatosan hallgatnak viszont a durva tőkés diszkriminációkról és kár­tevé­sekről, a folyamatos gaz­dasági, politikai, diplomáciai, katonai, ideológiai nyomás­ról, kivált­képpen pedig arról, hogy a szocialista irányultságú országo­kat éppen ők, a bírálók terelték taná­csaik­kal és a közvéle­mény megfelelő hangolásával a nemzet­közi tőke csapdájá­ba. ^[59] Így tudják egyre szé­lesebb körben meg­valósí­tani res­taurá­ciós „reform­jaikat”: a piac folya­matos ki­szé­le­sítését a gazda­ságban, a pluraliz­must a politikában. A jog­sza­bá­lyok­kal legalizált nye­rész­kedés mellett gyakorlatilag legalizálódnak a maffiák is, és a folyamat foko­za­to­san eléri azt a pon­tot, ahol a mennyiség minőségbe csap: a felgyűlő magánva­gyon a fo­gyasz­tásból átlendül a forgalomba, majd a terme­lésbe, és hagyo­má­nyos értelemben vett tőkévé válva, immár nyíltan az értéktöbblet-kisajátítás eszközeként te­vé­keny­ke­dik. ^[60]

A kispolgári fertőzöttségtől természetesen a közvetlen ter­melők sem mentesek: a pa­raszt a szövetkezetben sem lesz egyik napról a másikra szocialistává, a munkásság pedig a forradalom győzelme után is jó ideig magán viseli még a testet-lelket meg­nyo­mor­gató kapitalizmus bélyegét, és elmara­dott rétegeit éppen a szocialista fejlődés duz­zasztja fel újon­nan toborzott, paraszti-kispolgári eredetű vagy deklasszált oszta­gok­kal. Egyébként is: bár az osztály a fő termelőeszkö­zök kollektív tulajdonosa, zömé­ben továbbra is a munkamegosztás alsó szintjeihez tapad, és tagjai többnyire nem azért dolgoznak, mert kedvüket lelik a munkájukban, nem is azért, mert szívü­kön viselik a vállalat vagy éppen a szo­cializmus ügyét, hanem hogy pénzt keressenek a meg­él­he­téshez. ^[61] Ami korántsem valamiféle deviáns, termé­szet­elle­nes maga­tartás, ellenkezőleg: teljesen logikus, racionális okozata az átmenet társadalmi-gazda­sági szerkezetének. A mun­ka­megosztás gazdasági kényszer­törvényei a prole­tariá­tus java­részét is a „magán­emberi” be­állí­tódás, a polgári-kispolgári ideológia láncain tartják.

11. Az átmenet két szakasza. Hangsúlyváltás a munkáshatalom funkcióiban: a proletariátus demokratikus diktatúrája

Héthy Lajos tanulmánya, amelyből az előző fejezetben hosszabb részletet idéztünk, meg­állapítja az átmeneti társada­lom (a „szocializmus”) érdekviszonyainak sokrétű tago­lódá­sát, és ismerteti a módot, ahogyan a társadalom irányítói ezt az objektív tényt a maguk szubjektív nézőpontjából észlelték és értelmezték. Az irá­nyí­tók többségükben jó ideig ragasz­kodtak ahhoz a „leegyszerűsítő »szocializmus-modell­hez«”, hogy az egységes össztársadalmi érdektől való minden elté­rés csupán tudat­lanság vagy rosszindulat, ők maguk pedig „mindenkor a magasabb rendű célokat és érdekeket szolgálják”, a „magasabb rendű kollektivitást” képviselik „az irá­nyítottak alacsonyabb rendű partikularitásával szemben”. Ez az álláspont a munka­meg­osz­tásos hierarchiát tükrözte és szentesítette, akár jóhiszeműen, akár az irányítói poszttal való visszaélés sanda szándékával; de még ha jóhiszeműen is, mindenképpen súlyos­bította az irányítók és irányítottak közötti kölcsönös el­idege­nült­séget, és veszélyez­tette a rend­szer szocialista irányát, magát a rendszer létét.

A „leegyszerűsítő »szocializmus-modell«” csődjére a gaz­dasági pangás és válság vetett fényt, kíméletlenül bizonyít­va, hogy a fő termelőeszközök köztulajdonba véte­lé­vel nem szűnik meg a társadalom érdektagolódása, az általános-tár­sadalmi érdek nem lesz automatikusan a helyi és részleges érdekeket háttérbe szorító, uralkodó ér­dek­ké. Amíg van munkamegosztás, addig szükségképpen újratermelődik az érde­kek­nek a gazdasági elkülönültségen alapuló megosztott­sága, tehát a piac, az érték­törvény, a konkurencia; ezt az ob­jektív tényt pedig lehet ugyan nem tudomásul venni, de nem lehet megkerülni, átugrani, az alkalmas feltételek létre­jötte előtt megszüntetni. A piac a társadalmasult termelés és a munka­meg­osztá­sos elkülönültség ellent­mon­dá­sá­nak szük­ségszerű következménye: ha kidobod az ajtón, visszajön az ablakon. Más kér­dés, hogy van-e mód a piacot a szocialista fejlődés szolgálatába állítani.

A szovjet kormány gyakorlati választ adott a kérdésre: 1921-ben bevezette az „új gaz­da­ságpolitikát”, amely a kényszerűségből alkalmazott, de hibás elméleti érvekkel is meg­támoga­tott hadi­kommu­nizmus meg­szorításai után bizonyos mértékig ismét teret adott az áru- és pénz­kapcso­latok­nak, hogy helyreállítsa a forgalmat város és falu, szocia­lista és magán­szektor között. Az „új gazdaságpolitika” (orosz rövi­dítése szerint: NEP) nemcsak azért nevezhető „új”-nak, mert gyökeres fordulatot hozott a korábbi háborús gazdaságpoliti­kához képest, hanem abban az általánosabb értelemben is, hogy a régebbi marxista elmélet nem ismerte ezt a politikát, mert nem ismerhette az át­meneti kor konkrét történelmi fel­tételeit. Lenin volt az, aki az intervenciók és polgár­háborúk Szovjet-Orosz­országának kegyetlen tapasztalataiból, különö­sen pedig a kronstadti matrózlázadás által villámcsapásként megvilágított objektív osztály­moz­gá­sokból levonta a szüksé­ges elméleti és gyakorlati következtetéseket, pontosan tud­va, hogy az értéktörvény bizonyos fokú felszabadítása, amennyire elkerülhetetlen, annyira kockázatos is.

A NEP kétélű fegyver: legalizálja és felélénkíti a burzsoá önzés és konkurencia szel­lemét, az energiamérleg ma­gán-optimalizálásának hajlamát, és csak úgy szolgál­hat­ja a szocialista fejlődést, ha a proletárállam az értéktörvényt szi­gorúan felügyelete alatt tart­ja, korlátok közé szorítja, és gazdasági hajtóerőként való felhasználását egyesíti a piaci viszo­nyok élősdi haszonélvezői ellen folytatott következetes tömegharccal. Ez az egység – az érték­törvény és a proletárdiktatúra összekapcsolása és harca – a NEP lenini felfogá­sában egyértelműen jelen volt, de az 1953 utáni szovjet re­formokból, vagy a magyarországi „új gazdasági mechaniz­mus” nyereségorientált gyakorlatából hiányzott. Lenin a NEP-et, a piac nagyobb sza­bad­ságát, szükséges visszavonu­lásnak tekintette, hát­rá­lás­nak a kapitalizmus felé, de egy­szersmind felkészülésnek is az előnyomuláshoz a piac­men­tes szocialista viszonyok felé; nálunk ezzel szemben, csak­úgy, mint a szovjet, cseh­szlovák és egyéb „reform”-ideológiákban, a piacot a szocializmus gyógyító cso­da­szereként reklámozták, az állí­tó­la­gos „szocialista árutermelésnek” pe­dig mintegy „vele született” válság­mentességet tulaj­doní­tot­tak. ^[62] Hogy jóhiszeműen hin­tet­ték-e az illúziókat, vagy tuda­tos, bár eleinte még álcázott restaurációs szándékkal, a vég­ered­mény szempontjából egyre megy; az illúziók ellenzőit mindenesetre megátalkodott „dogmatikusoknak” bélyegez­ték, vagy akár keményebb megtorlásokkal is sújtották, A lé­nyeg az, hogy az értéktörvény kötetlenebb működését célzó reformok, amelyeket az átmeneti korszak gazdasági szerke­zete elvileg valóban szükségessé tett, nem párosultak a jö­vedelmeknek, a gazdaságnak, a társadalmi életnek a töme­gek fokozottabb aktivitására támaszkodó kontrolljával: el­lenkezőleg, szabadjára engedték az ösztönösséget, és kikö­vezték az utat a restaurációhoz.

A NEP valójában – eredeti, lenini értelmezésében – a „ki kit győz le” terepe, ahol a burzsoá és a proletár tendenciák élet-halál harca dönt az átmeneti korszak szocialista vagy restaurációs irányáról; különleges osztályharc, amellyel a szocializmus erői a proletárdiktatúra talaján szállnak szembe a társadalmi fejlődés irányának meghatározásáért a piaci viszonyok által újratermelt burzsoá elemekkel és ten­denciákkal, felhasználva magukat a piaci viszonyokat is. A szocialista irány csak porhintés és szószátyárkodás, ha az újratermelődő burzsoá elemekre féket nem vet a tömegek aktív demokratikus hatalomgyakorlását szervező, annak szerveként működő proletár államhatalom; másképp a NEP nem a szocializmus felülkerekedésének eszköze többé, sőt, „féloldalasságában” nem is NEP többé, nem visszavonulás a későbbi előnyomulás érdekében, hanem fegyverletétel az ösztönösből tudatossá izmosodó burzsoá törekvések előtt.

Ez a kapitulációs vonal 1956-tól viharos gyorsasággal a nemzetközi munkás­moz­ga­lom uralkodó áramlatává lett. Felülkerekedését kormányzati váltások jelez­ték a szocialista irányú országokban: elsőként a Szovjet­unióban, majd sorra a többi­ben; a „szocialista kispolgárság” jobboldali-revizio­nista és centrista csoportjai kiszorí­tot­ták a vezetésből a leni­nistákat, eltávolították vagy „arculatcserére” késztették a le­ni­nis­tákkal rosszhiszeműen vagy tudatlanságból összemo­sott szektás-bürokratikus cso­portokat, és a piaci ösztönösség jegyében csírájában fojtották el a tömegek aktivi­tását, nem­különben mint „sztálinistának” címkézett elődeik. Ebben a tekintetben egy­sé­ges volt a szektás-bürokratikus és a „pia­cos” tábor. Éles konfliktusaik ellenére, egy­ként útját állták a demokratikus kezdeményezéseknek, utasításos vezetési mód­sze­rek­kel az egyik, a piac centrifugális erőivel és alatto­mos fogyasztói ábrándokkal a másik, vagy nyers hatalmi eszközökkel mind a kettő, ha éppen úgy találták célszerű­nek. A kor­mányzati váltás, noha a „szocialista demokrácia” ígéretével ment végbe, igazi termé­szetéből fakadó anti­demok­ratiz­musá­val csak megszilárdította a bajok gyökerét: a munka­megosztás felsőbb szintjeinek ellenőrizetlenségét és az alsóbbak növekvő közéleti passzivitását. Ezért buktak el a katasztrófa felé sodródó egykori szocialista társa­dal­mak reformkísérletei: még ha „elvileg” helyesnek látszottak is, mint Koszigin re­form­jai, a gyakorlatban kudarcot vallottak, mert nem vették figyelembe, hogy az át­me­neti kor gazdasá­gi ellentmondásai politikai meghatározottságúak, nem old­hatók meg pusztán gaz­da­sági eszközökkel, nem lehet úrrá lenni rajtuk, ha a proletariátus nem folytat kitartó osztály­harcot az újratermelődő burzsoá elemek („a régi szemét”) ellen.

A hagyományos marxista felfogás a NEP-et – helyesen – nemzetközi érvényűnek tar­tot­ta, kötelezőnek minden szo­cializmust építő társadalom számára: nélküle való­ban nem biztosítható az átmeneti gazdaságban a tevékenységek és termékek cseréje. Túl szűkre szabta azonban ez a felfogás a NÉP történelmi határait. Miután a Szovjet­unió­ban a mező­gazdaság kollek­tivizá­lásával be­feje­ződött a burzsoá tulajdon ki­sajátí­tása, és a köztulajdon (állami vagy szövetkezeti for­mában) átfogta a termelés és a forgalom csaknem teljes terü­letét, logikusnak tűnt az a helyzetmegítélés, hogy az átmenet (a NEP) időszaka lezárult, megvalósult a szocializmus. Így értelmezte ezt a való­ban világtörténelmi jelentőségű vál­tozást – a termelőeszközök általános köz­tulaj­don­ba vételét – az 1936-os szovjet alkotmány, és az értelmezést megerősíte­ni látszott az a tény, hogy sem kizsákmányoló magántulaj­don, sem burzsoázia mint osztály nem létezett többé. Az el­mélet akkor még nem ismerte fel, hogya bur­zsoá tulajdon felszámolása nem azonos a burzsoázia gyökereinek felszá­molásával, s amíg a terme­lő­eszközök köz­tulaj­donát nem tá­masztja alá a termelőerők olyan mérvű megsokszorozása, amely elegen­dő a kapitalizmusénál magasabb termelékeny­ségnek és az önkéntes együttműködés társadalmi viszo­nyai­nak megalapozásához, addig a fennmaradó hierarchikus munkamegosztás újratermeli a burzsoá viselkedési mintá­kat; ezek pedig, ha nincs megfelelő ellenállás velük szem­ben, restaurációs folya­matokat indítanak el, és előkészítik a burzsoá tulajdon és osztály újjá­szüle­tését.

Az egész népgazdaságot átfogó köztulajdon természetesen minőségi változást hoz a szocialista építés folyamatában. A változás azonban nem lezárja, hanem két sza­kasz­ra osztja az átmeneti korszak, vagy – ami ugyanaz – a NEP történetét. Az első szakasz stratégiai célja a burzsoázia teljes kisajátí­tása (másként szólva, a szocializmus alapjainak lerakása), a másodiké a munka­meg­osztás és az általa gerjesztett gaz­dasági elkülönültségek megszüntetése (ami már valóban a szocia­lizmus felépítésével egyenlő); az első szakasz a pol­gári tulajdonformákat is felhasználja (vagy éppen újjáélesz­ti, ahogy a szovjet országban történt) a polgári tulajdon fel­számolása érdekében; a második szakasz, ahol már nincs polgári tulajdon, a piaci viszonyokat igyekszik felhasználni abból a célból, hogy az elosztást végül ne a piac vagy a munkamegosztásban betöltött hely, hanem a teljesít­mény szabályozza ^[63]; az első szakasz fő feladata a burzsoázia mint osztály aktív ellenállásának megfékezése; a másodiké az, hogy a forradalmi központok folyamatosan szervezzék és hatalmi eszközökkel is segítsék a tömegek mozgalmát az irányító apparátusok bürokratizálódása és általában a „szocialista kispolgárság” közösségellenes megnyilvánulásai ellen, mindenfajta élősdiség ellen, még ha magának a proletariátusnak a soraiban mutatkozik is. Ez a hangsúlyváltás történelmi határpont, amely az extenzív növekedés kimerülésekor lezárja az átmenet erősen központosító első szakaszát, a hatalom megszerzésétől a termelőeszközök köztulajdonba vételéig tartó időszakot.

A fő csapás célpontja tehát – ismételjük – az első szakaszban a hagyományos városi és falusi burzsoázia, a másodikban az átmenet saját szerkezete által folyamatosan kitermelt „szocialista kispolgárság”, a frissen kihajtó „sarjú-burzsoázia”. A két szakasz együtt alkotja az átmenetet, amely teljes egészben a NEP időszaka, a „ki kit győz le” porondja. Kö­zös tartalmuk a kettős szerkezet: a gazdaság új, szocialista elemeinek a burzsoá elemekkel való összekapcsolódása és harca az átmenet szocialista irányának biztosításáért; az ér­téktörvény – a piaci viszonyok – felhasználása maguknak a piaci viszonyoknak a kiszorítására a proletár­állam felügye­lete és céltudatos irányítása alatt.

Mindkét szakasz világosan mutatja, hogy a szocializmus nem spontán képződ­mény, nem is egy szűk csoport műve, Hanem a tömegek tudatos politikai tevékeny­ségéé, amely nem szerveződhet meg ösztönösen, pusztán „alulról”, köz­ponti irányítás nélkül. Az „államszocializmus” trockista fo­galma, amellyel az egykori szocialista irányú rendszereket minősítik anarchista hajlandóságú kritikusai, enyhén szólva nincs következetesen végiggondolva. Nem mintha ne volna valóságalapja: a maga módján annak a jogos követelménynek ad hangot, hogy a bürokratizmust vissza kell nyomni, különben a szocialista fejlődés befullad és elenyészik. Az „államszocializmus” fogalma azonban eleve a diktatúra és a bürokratizmus, a diktatúra és a minden személyes vagy helyi kezdeményezést félresöprő erőszakos központosítás hazug azonosítására épül, és valójában a proletárdiktatúra ellen irányul: azt a veszélyes előítéletet sugalmazza, hogy vagy állami beavatkozás nélkül, „alulról építkező” ösztönösséggel fog a szocia­lizmus megformálódni, vagy sehogy. Mintha nem volna napnál világosabb, hogy a proletariátust, ha nem szerveződik önmaga védelmében kemény, következetes állam­hatalommá, pillanatok alatt eltapossák belső és külső ellenségei, vagy megfojtják a rátelepedő elidegenült elemek.

A proletárdiktatúra és a tömegdemokrácia kölcsönös fel tételezettsége és azono­sulásig fejlesztendő egysége az átme­net második szakaszában lép elő a forradalom létfeltételévé. Nem valami magától értődő hatalomgyakorlási mód ez, ha nem mód­sze­resen, nap mint nap, újra meg újra megvalósí­tandó követelmény, amelyet – politikai tartalmának nyoma­tékosabb kiemelése végett – talán „a proletariátus de­mok­ra­tikus diktatúrája” névvel jelölhetnénk. Kitüntetett szerepe abból adódik, hogy az átmenet második szakaszában, noha kizsákmányoló magántulajdon nincs többé, a társadalom tagjai továbbra sem bocsátják munkaerejüket önként a kö­zösség rendelkezésére. (A munkamegosztás elválasztja az egyes munkást az összmunkástól.) A munkateljesítményt te­hát még nem a képességek szabályozzák belülről, ahogyan majd a szocializmusban fogják, hanem a munkabér, vagy másmilyen külső ellen­szolgáltatás; fennmaradnak ennélfog­va az áruviszonyok, és a munka szerinti elosztás korántsem érvényesülhet azzal a természetességgel, mint fog a szocia­lizmus viszonyai közt. Ami a szocializmusban mindennapos, megszokott gyakorlattá, a teljesített élőmunka és a fo­gyasztási javakban tár­gyi­asult múltbeli munka közvetlen mennyiségi össze­hason­lításává egyszerűsödik (a kér­désre még visszatérünk), azt az átmeneti kor­szak­ban részint – vagy jobbára – a piacnak, az érték­törvénynek kell közvetíte­nie. Az értéktörvény azonban két ellen­tétes hatás forrása: egyfelől (mint a termelés társa­dalma­sulá­sának meg­nyilvá­nulása) fokozott tel­jesít­ményre ösztönöz, másfelől (mint a munkamegosztásos gazdasági e­lkülö­nültségek megnyilvá­nu­lása) konku­rencia­harcot szít a fogyasztási javakért – ami viszont munka nélküli jö­vede­lem­szer­zésre, idegen munka eltulaj­doní­tására ösztönöz. Pozitív, teljesítmény-ösz­tön­ző hatását az átmenet második szakasza sem nélkülözheti; ne­gatív hatása, ha el­ha­tal­masodik, szétmarja a forradalmat. A második szakasz éppen abban különbözik minőségileg a szocializmustól, hogy a köz­tulajdon és a munka­meg­osztás kon­flik­tusokkal terhelt szövetségeként, a „ki kit győz le” harci terepeként olyan mezőre ha­sonlít, amelyről úgy-ahogy lekaszálták a gyomnövényeket, de a felszín alatt hang­ta­la­nul szétburjánzó gyökereik újra meg újra fel­fröccsentik a napvilágra zöld mér­gü­ket.

Az első szakaszban, ahol a hagyományos burzsoázia el­len, a kizsákmányoló tu­laj­don kisajátításáért folyik a harc, a frontok nagyjából világosak. A második szakaszban már sok tekintetben összekeverednek. Elvben persze továbbra is a proletariátus har­col a burzsoáziával, a szocialista irány a restaurációs iránnyal; de a harc immár – vagy egye­lőre – nem ellentétes érdekű, antagonisztikus osztályok között zaj­lik elsősorban, hanem „a népen belül”, ugyanannak a tulaj­donviszonynak, a köztulajdonnak a ke­re­tei­ben, az ellenfe­lek pedig hol közös táborban vannak, hol külön-külön is meg­osz­tód­nak, és önmagukkal kerülnek összeütközésbe. A keveredés az érdek­viszonyok sa­já­tos­sá­gai­ban gyökerezik. Az egész társadalomnak egységes ér­de­ke – volta­képpen még a kisajátított burzsoázia maradványait sem kivéve hogy létre­jöj­jön a kivált­ságoktól mentes közösség, ahol mindenki egyenlőképpen kielégít­heti ésszerű szük­ségleteit, és szaba­don kibontakoztathatja személyiségét. Amíg azon­ban érdek­cso­por­tokra tagolja a társadalmat a munkamegosztás, és a rövidtávú külön­érdeket nem­egyszer élesen ellentétbe állítja a hosszabb távú általános érdekkel, addig mind a felsőbb, mind az alsóbb szinteken előnyösebbnek mutatkozhat az energia­mérleg magánérdekű optimalizálása – a közösség megrövidítése, idegen munka eltulaj­donítása –, mint a kö­zösségi normák szerinti cselekvés.

Vonatkozik ez – ahogy már többször beszéltünk róla – a forradalom tömeg­bázi­sá­nak szívére, a munkásosztályra is. Az osztály, amely egyrészt az államhatalom birto­kosa, más­részt a hierarchikus munkamegosztás alsó szintjeinek ele­me, kettős érdek-meghatározottság alatt áll: a piac logikája a rövid távú külön-érdekek von­zá­sába tereli, a szocialista vi­szonyokhoz fűződő érdekei viszont azt követelik tőle, hogy száll­jon szembe saját magáncélú külön-érdekeivel, és rázza le magáról mindazt az ideo­lógiai szennyet, amely ezekhez az érdekekhez hozzátapad. Nemcsak a burzsoázia hazai és külhoni osztagai ellen kell vé­de­keznie, hanem úgyszólván önmaga ellen is, hogy saját tudatvilágából űzze ki a benne megfészkelt ellenséget, az önzés, fegyel­me­zet­lenség, közéle­ti érdektelenség, rasszista gyűlölködések és egyéb alantassá­gok ördögét. ^[64] Mindkét érdektípus és ideológia (a kis­polgári szennyezettségű csakúgy, mint a közösségi) objektív erede­tű, az anyagi élet­viszonyok kifejeződése. Valódi érdekei az osztályt a szocia­liz­mus­hoz kapcsolják; a magán­célú külön-érdekek pusztán látszó­lagosak, mert a tö­me­gek újbóli leigá­zásához, egész népek szenvedéséhez és pusztulásához ve­zetnek. Át­me­neti­leg mégis a külön­érdekek csoportja az erő­sebb: ezt táplálják az értéktörvény minden­napos negatív ha­tásai és az osztálytársadalmaktól örökölt szokások, „amelye­ket az átkozott kapita­lizmus hagyott örökségül a munkásnak és a parasztnak”.

Különösen veszélyessé válik ez az örökség, ha a nagy munkaerő-tartalékok el­apad­tával a termelékenység növeke­dése lesz a felhalmozás gazdasági alapfeltételévé, mi­köz­ben a kínálatot meghaladó munkapiaci kereslet lazítja a munka­fegyelmet, és le­ront­ja a termelékenységet. A szükséges szer­kezetváltás elmaradása esetén egyre na­gyobb szerephez jut­nak a bérek meghatározásában az érdekérvényesítő csopor­tok és taktikák, a teljesítménytől független tényezők. Ilyen tényezőket nemcsak a keresleti oldal munkapiaci túlsúlya hoz működésbe, hanem egyéb mechanizmusok is, elsősor­ban – állandó hatóerőként – a munkamegosztás, amely a fel­sőbb szintek birtokosait arra késztetheti, hogy visszaéljenek helyzeti előnyeikkel a fogyasztási javakért foly­ta­tott mara­kodásban, az alsókat pedig arra, hogy elégtételképpen a ma­guk módján, kisebb-nagyobb furfangokkal kerekítsék fel sa­ját részüket – amit persze jobbára csak a szemfüles kisebb­ség művel, néha úgyszólván sportból, a kárvallott többség rová­sára. Ha ezek az állapotok gyökeret vernek, a társadal­mat keresztül-kasul átjárja a szer­zés mohósága. A következ­ményeket ismerjük: a tervgazdaságot lépten-nyomon el­gán­csolja a szétindázó magánérdek; a lopakodva újjászerveződő burzsoázia ujjal mu­togat a köztulajdonra, mint a gazdasági kudarcok forrására, kárörvendve osto­roz­za a szaporodó bajokat, megoldásul a bölcsek kövét, a piacot kínálja; módsze­resen elő­nyomulva, megszállja a sajtót, a forradalom szerve­zeti központjait, az érzelmeket és gondolatokat; apránként, szinte észrevétlenül, végrehajtja az ellenforradalmat. Tud­juk, láttuk, elbuktuk. További részletezés helyett összegez­zük inkább a témánk szem­pont­jából legfontosabb tanulsá­got: az átmeneti formáció nem nélkülözheti az érték­törvény teljesítményösztönző hatását, de ha a tömegek mozgósítá­sával, közvetlen diktatúrájuk meg­szer­vezésével vissza nem szorítja a teljesítmény nélkül élvezett jövedelmeket és ki­váltságokat – a tör­vény közösségromboló hatásait –, akkor szükségképpen diadalmaskodik az ellen­forra­da­lom.

A teljesítmény szerinti elosztás nyilvános demokratikus ellenőrzése a forra­dalom sorskérdése: nem puszta bérharc az elosztási arányok megváltoztatásáért, hanem a munkás­hatalmat megvalósító politikai harc az elosztás szocialista elvének érvényesítéséért. A kérdés „csupán” az, hogy van-e esély ilyen típusú politikai tömegharc megszervezésére, mindenekelőtt a forradalmi rendszer proletár osztály­bázisá­nak mozgó­sítá­sára. A proletár bázis szilárdsága – ha úgy tet­szik, a politikai hatalom „legitimációja” – végső fokon azon múlik, hogy mennyire sikerül valóra váltani a legfőbb köve­telményt, kielégíteni a tömegek állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteit a termelés rendszeres bővítése és tökéletesítése útján. A követelmény azonban, amely a szo­cializmus alaptörvénye, nemcsak történelmi és nemzetközi akadályokkal találja szemben magát, hanem bizonyos érte­lemben ellentmondásban van kielégí­té­sé­nek eszközeivel is, és az ellentmondás időnként heves konfliktussá fokozódhat. Isme­re­tes például, milyen rendkívüli politikai és gazdasági feszültségekkel járt a Szovjet­unió­ban a nehézipar páratlanul gyors felfuttatása (a felhalmozás és fogyasztás közötti arány általános problémájának különlegesen kiélezett esete), vagy a mezőgazdaság kol­lek­tivizálása; mégsem lehetett mellőzni egyiket sem, mert elmulasztásuk meg­hiúsí­totta volna magá­nak az alaptörvénynek a távlati teljesülését (elbuktatta vol­na a forra­dal­mat). E nagy társadalmi próbatételeken túl, el­kerülhetetlenek voltak azok az ismét­lődő, kisebb-nagyobb politikai feszültségek is, amelyeket a termelés bővítésének és éssze­rű­síté­sének problémái okoztak: a munkanormák fe­lülvizsgálata, ter­me­lé­ke­nyebb technológiák bevezetése stb.

Azt mondtuk, a proletariátus viszonya saját államhatal­mához végső fokon a szo­cia­lizmus alaptörvényének teljesü­lésétől függ: ezen mérhetik le a tömegek, hogy elő­nyö­sebb-e számukra a forradalmi rendszer, mint a kapitalizmus. Más­részt az alap­törvény teljesülése maga is politikai és ideoló­giai feltételektől, a tömegeknek a rend­szerhez való viszo­nyától függ. Ismét belekeveredtünk a régi hibás körbe, amely alakot váltva, újra meg újra csapdába ejt. Sehogyan sem tudunk szabadulni tőle?

Van kitörési pont. Igaz, hogy az általános-közösségi érde­kek ellentétesek lehetnek a tömegek legközelebbi, legköz­vetlenebb érdekeivel, de éppúgy egybe is eshetnek velük. Az Októberi Forradalom első lépése volt, hogy rendeletben intéz­kedjen a békéről és a földről; a szocialista forradalmak­ra általánosan jellemző, hogy lehetőségeikhez mérten, szü­letésük első pillanatától kielégítik a tömegek legégetőbb szükségleteit, és hozzáfognak a szociális igazságosság kez­deti formáinak meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. A munka­megosztás társa­dalmi ellentéteket szító kényszerű egyen­lőtlen­ségei mel­lett, az átmeneti kor gazdasági szerkezete mindenképpen létre­hozza és – tendenciája szerint bővítve – újratermeli az álta­lános-közösségi érdekeket, mégpedig nem pusztán el­vont-táv­lati, hanem közvetlen-személyes formájukban is – leg­alább mint állandó objektív le­he­tő­ségét annak, hogy kiala­kuljanak az osztály sorsáért való felelősség, tettre­kész­ség és áldozatvállalás reflexei, amelyek szervezett anyagi erővé válhatnak, és alkalmas időkben történelemformáló forradalmi erővé érlelődhetnek. Ha sikerül permanens forradalom­má, mindennapos politikai tevékenységgé fejleszteni az ál­lam­ha­ta­lom­má szerveződő proletariátus osztályharcát (köz­vetlen diktatúráját) a folya­ma­tosan újra­termelődő burzsoá csírák („a régi szemét”) ellen, a szocialista irány biz­to­sítva van. Hangsúlyozni kell azonban: csak a lehetőség az, ami­nek a fennállása szükség­szerű. Mivel a szubjektív érdek­tu­dat korántsem tükrözi auto­ma­tikus pontossággal az objektív érdekek tartalmát és rangsorát, a játszma két­esélyes: vagy létrejönnek az osztályban, eleinte az osztály kisebb-nagyobb csoport­jaiban, a forradalmi átalakulás tudati-ideológiai csí­rái, vagy nem. Ha nem, annál rosszabb; de a lehetőség min­dig megvan, és mindig objektív.

A teljesítmény szerinti elosztás nyilvános demokratikus tömegellenőrzése tehát a proletariátus és a burzsoázia osz­tályharcának foly­ta­tó­dá­sa, ha gyökeresen új for­mák­ban is. ^[65] E harc tétje maga a forra­dalom; közvetlen célja, hogy felerő­sítse az értéktörvény pozitív hatásait, háttérbe szorítsa a fo­lya­ma­tosan újra­ter­me­lődő negatív hatásokat; távlati célja, hogy a konkurenciát, az elő­ítéle­teket, a mesterségesen szí­tott konflik­tusokat fokozatosan felváltsák a szocialista együttműködés viszo­nyai, és a tudatos korlá­tozásnak aláve­tett érték­törvény maga mozdítsa elő önmaga fokozatos el­sorvasztását.

A konkrét módszereket persze csak „élőben” lehet kikí­sérletezni. Annyi azonban egyértelműnek látszik, hogy a széles körű mozgósításhoz nem elég az – egyébként nélkü­löz­hetetlen – ideológiai és propagandamunka: elsősorban a tömegek gyakor­lati tevékenységét kell megszervezni, a vi­szonylag legegyszerűbb – például a lakó­közösségben vállalt – önkéntes feladatoktól, a hivatali packázások elleni társa­dalmi fellépéseken át, a bonyolult ellenőrzési műveletekig. (Lásd Terdik Mihály bizott­ságait.) Ebben a harcban az osz­tály maga vívja ki és gyakorolja mindennapos tevékenysé­gével, közvetítők nélkül, mintegy „személyesen” a munkás­hatalmat, tartja kordában az újra­termelődő burzsoá ten­denciákat, győződik meg róla, hogy a hatalom valóban az övé, és megtanul élni vele. A proletárdiktatúra ilyen érte­lemben (is) a demokrácia történelmi formáinak betetőzője, legszélesebb körű, legfejlettebb, legmagasabb formája, amelyben a két ellentét – a diktatúra és a demokrácia – közvetlenül azonosul egymással. A burzsoá gondol­kodás számára ez képtelenség, pedig egész egyszerűen arról van szó, hogy a régi és az újonnan keletkező burzsoá tendenciá­kat, az „ember embernek farkasa” őserdei ösztöneit csak a proletariátus tömegmozgalma fékezheti meg, és válthatja fel a szocialista együttműködés viszonyaival. A mozgalom el­sőrendű célja: a tömegeket saját államhatalmuktól elidege­nítő bürokráciával szemben érvényre juttatni a demokrá­ciát, amely – Kautsky találó formulája szerint – nem más, mint „a tömegek uralma megbízottaikon”. ^[66]

12. Villámlátogatás Kínába

A proletariátus demokratikus diktatúrája lényegileg azt je­lenti, hogy a tömegek maguk oldják meg saját problémáikat, társadalmi és állami szerveik támogatásával maguk érvé­nyesítik objektív érdekeiket. Ezt a módszert – az ún. „tö­megvonalat” – hosszú időn át nagy következetességgel al­kalmazta a Kínai Kommunista Párt. Igyekszünk néhány tör­ténelmi példán bemutatni a módszer lényegét, és levonni egy-két követ­kez­tetést.

1943 októberében a párt mozgalmat indított a felszabadí­tott körzetekben a föld­ha­szon­bér csökkentéséért, a Mao által megfogalmazott irányelvek szerint. A leg­fon­tosabb irányelv így szólt: „A földhaszonbér csökkentését a parasztság töme­gei harc közepette vívják ki; a pártszervek útmutatásaikkal, a hatalmi szervek pedig rendeleteikkel irányítják és támo­gatják a tömegeknek ezt a harcát, korántsem könyörado­mányként ajándékozzák a népnek a földhaszonbér csök­kentését. A földhaszonbér minden olyan csökkentése, ame­lyet felülről, a tömegek aktivitásának kifejlesztése nélkül, adományként hajtanak végre, helytelen, s eredményei nem lesznek tartósak.” ^[67] – A tömegvonal tehát azt a marxi-lenini út­mutatást követi, hogy a tömegek felszabadítása csak ma­guknak a tömegeknek a műve lehet. Nevezetes állomása en­nek a politikának a „takingi példa”. 1960-ban, mi­után Hru­scsov megszüntette a szovjet olajszállításokat Kínába, és a Nép­köz­tár­sa­ság­ban sorra kényszerültek felfüggeszteni a munkát fűtőanyaghiány miatt az üzemek, hirtelen meg kel­lett többszörözni a kitermelést a takingi olajmezőkön, noha hiány volt mélyfúró berendezésekben és szakemberekben. Ekkor próbálkoztak először a munkaszervezés új formájával: közös munkacsoportokban egyesítették a munkásokat és a műszakiakat, a munkamegosztás két különböző szintjének szereplőit. Az új munka­csoportok együtt vizsgálták meg na­ponta a problémákat, új kitermelési eljá­rá­sokat dolgoztak ki. Erőfeszítéseik nyomán a nyers­olaj­termelés egy év alatt 30%-kal emelkedett, és a nemzetközi fúrási normákhoz mérten világ­csúcsot állítottak fel. ^[68]

Az 1960-as években, amikor az SZKP 20. kongresszusá­nak következményei már szem­be­tűnőek voltak, és végzete­sen megromlott a szovjet-kínai viszony, a kínai párt­doku­men­tumok­ban világosan kifejeződött az az összefüggés, hogy a néptömegek forradalmi mozgósítása és aktív közéle­ti részvétele nélkül a szocialista fejlődési irány nem tartha­tó. „A szocialista társadalom meglehetősen hosszú idősza­kot fog át – fejtegette Mao 1962 őszén, a KB 10. plénumán. – A szocializmus történelmi időszakában még vannak osztá­lyok és osztályellentétek, van harc a szocialista és a kapita­lista út között, és fennáll a tőkés restauráció veszélye. Lát­nunk kell, hogy ez a harc hosszú és bonyolult lesz. … Szo­cialista nevelést kell folytatnunk. … Máskülönben egy olyan szo­cialista ország, mint a miénk, visszafelé fordul, el­fajul, és restaurálódik a kapita­lizmus.” 1963 májusában Mao kiegészítette a gondolatot: az osztályharc ellankadása esetén „nem kell nagyon sok idő, ha kevesebbet számolunk, né­hány év vagy tíz-egy­néhány, ha többet, néhány évtized, és el­kerül­he­tet­le­nül bekövetkezik az országos mé­retű ellenfor­radalmi restauráció.” ^[69] Ilyen előzmények után indította meg a KKP Mao körül csoportosult magja 1966 nyarán, mintegy a takingi példa általá­no­sí­tá­saként, az ún. Proletár Kulturális Forradalmat.

Ennek a maga nemében egyedülálló mozgalomnak a tár­gyilagos értékelése csak akkor lesz lehetséges, ha kellő mennyiségű torzítatlan tényanyag alapján, elfogulatlan lég­körben folyhat majd a tudományos elemzés. Nekünk nincs módunk többre, mint néhány utalással felvillantani a moz­galom fő törekvéseit.

A Proletár Kulturális Forradalom alaptörekvése: biztosí­tani a szocialista irányú fejlődést, a „proletár vonal” győ­zelmét a „burzsoá vonallal” szemben. Döntő feltétele a si­kernek, hogy a tömegek puszta végrehajtókból sorsuk urai­vá legyenek, képessé váljanak vezetőik ellenőrzésére és a velük való aktív kritikai együttműködésre, a gyakorlatban sajátítsák el a forradalmi ideológiát és a társadalmi folya­matok tudatos irányítását.

A „proletár vonal” fő támaszpontjai az üzemek, innen kell szétsugároznia az egész tár­sa­dalmat átformálni szándé­kozó mozgalomnak. A párt „élőben” szervezi meg a takingi példa általánosítását: a munkások változatos módokon be­kapcsolódnak a vezetésbe és ellenőrzésbe, közös csoportok­ban integrálódnak a műszakiakkal és az üzemi pártszervezet megbízottaival, együtt vitatják meg rendszeresen a termelés és munka­szervezés kérdéseit. A vezető testületeket az érde­keltek – az üzem vagy mű­hely dolgozói – maguk választják; a választott szervek tagjai nem kapnak fel­men­tést a munka alól, és legalább napi egy órával többet dolgoznak, hogy funkciójukat ellát­hassák. A közvetlen termelésben minden­ki részt vesz, meghatározott heti óra­számot teljesítenek a műszakiak, az igazgatási és adminisztratív dolgozók is. A fe­le­lős vezetőket nyilvánosan számoltatják be, véleményezve tevékenységüket; a munká­sokat is bírálják, de többnyire nem nyilvánosan, hanem szűkebb körben, négy­szemközt vagy otthoni beszélgetéseken.

Decentralizálják és demokratizálják a korábban részletes központi utasításokkal operáló tervezést. A megújított terve­zés lépcsőzetesen épül fel: az ún. „fő termékek” – a szén, acél és más fontos nyers- és alapanyagok – termelését orszá­gos szinten ter­ve­zik; más termékekét, mint a cement vagy a bútor, tartományi szinten; a mező­gazdasági szerszámokét körzeti szinten. A helyi tervezés kere­tében a termelő egysé­gek felmérő csoportokat szerveznek, hogy közvetlenül vizs­gálják meg a lakosság igényeit: az üzletekben, a munkahe­lyeken, a családoknál érdek­lőd­nek a már legyártott termé­kekről, a kívánt módosításokról. ^[70] A központi ter­ve­zés dön­tései nélkülöz­he­tet­lenek a globális egyensúly kialakítása szempontjából, de viszonylag korlátozottak, nem mennek bele a részletekbe, nem bontják le a tervet a termelő egysé­gekig. Az ad­mi­niszt­ratív apparátus jelentősen csökken. En­nek az átfogó decentralizálásnak elő­feltétele a kulturális és ideológiai forradalom: ha a munkások nem teszik magukévá a közérdek elsőségét, és nem vesznek részt – valóságosan, nem pusztán formálisan – a vezetésben, akkor semmiféle decentralizálás nem fér össze a központi tervezéssel, és az utóbbinak nincs más lehetősége, mint a részletes tervutasí­tások bürokratikus módszere. ^[71]

A tervcélok a szükségletek és lehetőségek mérlegelésé­hez, nem pedig a profit maxi­malizálásához igazodnak. Ez nem azt jelenti, hogy ne végeznének költség­szá­mí­tá­sokat, és ne törekednének a költségek csökkentésére. Alapvető törek­vés az árak stabi­litása és az általános pénzügyi egyensúly. Az eladási árakat az átlagos ön­költ­ség­ből kiindulva számol­ják, és rendszerint 15 százalékot tesznek hozzá a társadalmi fel­hal­mozási alap számára; a fogyasztók részére differenciált árakat állapítanak meg. Az első­rendű fogyasztási cikkek árát az állam támogatja, a legfontosabb élelmiszerek ára csökke­nő tendenciájú. De ha csökken az önköltség, ez nem tükrö­ződik auto­mati­kusan az eladási árban, hanem a gyár hasz­nát növeli.

Nagy súlyt kap a munkásokról való szociális gondosko­dás. A Pekingi Kötött­áru­gyár például az 1970-es évek elején egészhetes bölcsődét és óvodát tartott fenn, az üzemi kony­ha naponta háromszor biztosított olcsó étkezést a családok­nak. A gyár egész­ség­ügyi központjának munkáját minden termelő részlegben „mezítlábas orvosok” segítették, akik gyorsított tanfolyamokon kaptak ápolói kiképzést, és a ter­me­lésben való részvételük mellett, idejük egy részét gyógyí­tásra és betegségmegelőző propa­gandára fordították. Sem az orvosi ellátásért, sem a gyógyszerekért nem kellett fizetni, betegsége idejére a dolgozót teljes fizetés illette meg. A leg­nagyobb gyárakban iskolák és egyetemek működtek.

A felsorolt módszerek, intézkedések és intézmények kö­zül jó néhány a többi szocialista irányú országban sem volt ismeretlen. A mi nagyüzemeinkben is működött saját egész­ségügyi hálózat, szociális intézményrendszer, középiskola, egyetem. Döntő különb­ség azonban, hogy a „szovjet tömb” országaiban az állami vállalatokat nem egy választott testü­let, hanem a kinevezett egyszemélyi vezető irányította, aki ugyan köteles volt beszámolni tevékenységéről a kollektíva és a társadalmi szervek előtt, de ezek nem válthatták le, és gyakorlatilag többnyire maguk is függtek tőle. A „szovjet mód­szer” újratermelte a vezetők elidegenülésének lehetősé­gét és a munkamegosztás egyenlőtlenségeit; a „kínai mód­szer” ezt akarta kiküszöbölni, de eleve magában hordta a ve­szélyt, hogy a bürokratikus központosítás és a revizionista piaci liberali­zálás elleni, szükséges és indokolt harc anar­chizmusba csap át.

Paraszti országokban, ahol a munkásosztály csekély lét­számú, és jó része szoros kapcsolatban áll a faluval, a kis­polgári szemléletnek szerteágazó gyökerei vannak; a prole­tariátus sem mentes tőlük. A „proletár vonalnak” nemcsak a hagyományos burzsoázia és a bürokratizálódott apparátusok ellenállásával kell megküzdenie, hanem a tömegek falusias kispolgári elmaradottságával is. A helyzet bonyolultságát fo­kozta az a kínai sajátosság, hogy a „burzsoá vonal” elleni harcba széles körben bevonták az ifjúságot, mint olyan tár­sadalmi csoportot, amely életkoránál fogva leginkább érin­tetlen a szellemi elmeszesedés bürokratikus vagy egyéb for­máitól, legfogékonyabb az új gondolatokra, leghajlamosabb a lendületes cselekvésre. A fiatalok politikai tapasz­talat­lan­sága azonban felerősítette a frontok összekeveredésének egyébként is jelentős veszélyét. Minthogy a kispolgári ideo­lógia a tömegekbe is behatolt, az ellene folytatott harc könnyen a tömegek ellen fordulhatott; vagy ellenkezőleg, a kis­polgári eszmék össze­téveszt­hetők voltak a „proletár vonal­lal”, ha maguk a tévedhetetlennek hitt tömegek adtak nekik hangot. A frontok keveredését előmozdították a mozgalom­hoz kez­dettől fogva hozzácsapódó karrierista elemek és a pozícióikat védelmező büro­kraták. Éles ellenállás bontako­zott ki a „proletár vonallal” szemben, több oldalról és kü­lönféle szándékokkal. Volt, aki őszintén féltette a szétziláló­dástól a társadalmat, első­sorban a gazdaságot – nem is ok nélkül, mert a mozgalom óhatatlanul fel­for­du­lást hozott, olyan időkben, amikor a magára maradt országnak minden erejét meg kellett feszítenie, hogy össze ne roppanjon a Szovjet­unió és az USA harapófogójában. Mások az ügy lel­kes harcosainak álcázták magukat, miközben a „proletár vo­nal” jelszavait ultrabalról túllicitálva, céltudatosan szították a mozgalom lejáratására az álforradalmi anarchizmust az erre amúgyis hajlamos tömegekben. (A sodró erejű tömeg­mozgalommal, amelyet a hadsereg is egyértelműen támoga­tott, kockázatos lett volna nyíltan szembefordulniuk. ^[73])

Hogyan működtek az ultrabalosok? Országos vita folyt például az anyagi ösz­tön­zés mértékéről: a vezetők egy része az egész bérezési rendszert erre akarta építeni, má­sok azt szorgalmazták, hogy ahol lehetséges, részesítsék előnyben a kollektív elosz­tási formákat, üzemi étkezők, bölcsődék, egészségügyi intézmények létesítését. A „radikálisok” messzebb mentek: egyenlősdit javasoltak a munka szerinti el­osztás helyett; a kommunákban az egyéni állattartás és álta­lában a háztáji gazdálkodás meg­szün­tetését követelték, és ha módjukban állt, keresztül is vitték; sőt helyenként (a po­litika elsőségére hivatkozva) be akarták vezetni a politikai magatartás szerinti javadal­mazást. Vagy: a központi útmuta­tások arra figyelmeztettek, hogy ne hajbókoljunk a külföld előtt, „sajátítsuk el kritikailag és állítsuk az újnak, a hazai­nak a szolgálatába a régit és a külföldit”. Az ultrabal ehelyett fölöslegesnek és károsnak nyilvánított min­dent, ami külföldi, meg akarta tiltani külföldi szerzők könyveinek ki­adását stb. (A Bécsi Filharmonikusok pekingi vendégszerep­lésekor Beethovent is fölöslegesnek minő­sítették, mint a polgári kultúra képviselőjét.) Mao önálló gondolkodásra ösztö­nözte a kommunistákat: „mindig tegyék fel maguknak a »miért« kérdését, sohasem szabad vakon követniük mások véleményét.” Az ultrabal ezzel szemben vak tekin­tély­imá­dattá torzította a Mao iránti tiszteletet, Mao-idézetek bemagolásával helyet­tesí­tette a marxi-lenini elmélet tanulmányo­zását. Gyakran megtörtént, hogy munka­kezdés előtt, a gyár­udvaron felsorakoztatott munkásokkal Mao-idézeteket recitál­tattak. Nemegyszer tudományos kutatókat és más magas képzettségű értelmiségieket is köteleztek a kanonizált szö­vegek fejből való felmondására.

Az értelmiséggel kapcsolatban mutatkozott meg a legéle­sebben az ellentét a „kulturális forradalom” elindítóinak szándéka és a mozgalom gyakorlata között. 1968 szep­tembe­rében Mao kijelentette: „Különleges figyelmet kell szentel­nünk a régi értel­mi­ségnek, hogy megértsék és magukévá te­gyék a munkások és parasztok ügyét. Bizonyára sokan be­kapcsolódnak közülük ebbe az integrációs folyamatba – bá­to­rí­ta­nunk kell őket, példának kell őket állítanunk a sajtó­ban. A javíthatatlanok nagyon ke­ve­sen vannak, de az ő szá­mukra is nyitva kell hagynunk az utat. Másfajta cselekvés nincs összhangban a proletár politikával.” Ám a valóságban súlyos atrocitások érték a kínai értelmiség számos tagját: megalázó gyűléseken és felvonulásokon kényszerültek nyil­vános önostorozásra, az ultrabalosok szégyenletes módon a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza. Ezek a sűrűn előfordu­ló, nemritkán tudatos ellenforradalmi céllal el­kö­vetett anar­chisztikus bűncselekmények meg­bé­ní­tot­ták a munkát az egyetemeken és egy sor kutatóintézetben, züllesztették a gazdaságot, a saját eredeti céljaival szembe­fordított mozgal­mát pedig megfosztották mind a pro­le­tár, mind a kulturális, mind a forradalmi jellegtől. ^[73]

Próbáljunk levonni néhány zárókövetkeztetést, már amennyire a rendelkezésünkre álló adatokból egyáltalán módunk van rá.

E tanulmány korábbi fejezeteiben, a Szovjet­unió és az eu­rópai népi demokráciák története alapján, arra az eredmény­re jutottunk, hogy az extenzív növekedés tarta­lékainak ki­merülésekor a szocialista irányú társadalmak fordulópont­hoz érkeznek, és az előtérbe lépő termelékenységi probléma létfontosságú feladatként állítja elébük a tömegek tényleges demokratikus hatalomgyakorlásának megszervezését. Ha­sonló politikai feladattal került szembe a Kínai Népköztár­saság is, csak másféle okokból: Kínában egyáltalán nem az extenzív növekedés kimerüléséről volt szó, hanem arról, hogy a Szovjet­unió és az USA kétfelől fenyegették a félgyar­mati sorból éppenhogy kikapaszkodott, rendkívül szegény és elmaradott országot, amelynek önerejéből kellett vala­hogy megvetnie a lábát, noha más erőforrása alig volt, mint az élőmunka, az emberek hatalmas tömege. A szovjet tábor­ban jobbára a munkaerő-források elapa­dása, itt viszont a munkaerő bősége tűzte napirendre a tömegek alkotó ener­giáinak demokratikus felszabadítását: más út a szocialista fejlődési irány megőrzésére nem kínálkozott. Erre ösztönöz­ték a „proletárvonalas” kínai kommunistákat a nemzetközi erőviszonyok is. Kína nem állhatta ki egymagában a harapó­fogó szorítását; ám azokban az években, amikor a „harmadik világ” népeinek szabadságmozgalmai egyszerre három kon­tinensen lendültek támadásba az imperializmus ellen, reális lehetőség mutatkozott arra, hogy ezek a népek egymással szövetségben bekerítsék az imperializmust – a „világfalu” a „világvárost”. Az önerőre támaszkodással, vagyis lényegileg az élő­munka-tartalékok tömeges mozgósításával Kína esé­lyes volt rá, hogy példát mutas­son, és a „harmadik világ” leg­hatal­masabb szervező erejeként kapcsolódjék be a tri­konti­nentális bekerítő stratégiába. ^[74]

Valószínűleg nem túlzás azt mondani: a KKP „proletárvo­nalas” vezető magja volt azokban az időkben az egyetlen forradalmi vezérkar, amely elméletileg felismerte és politi­kai gyakorlatának alapelvévé tette, hogy a fő termelőeszkö­zök köztulajdonba vételének jogi rögzítése után a szocialis­ta fejlődést a termelési viszonyok forradalmasításával kell betetőzni. Nagyszabású kísérlet volt ez, hogy moz­gó­sít­sák a tömegeket az öröklött munka­megosztásból fakadó társadal­mi egyen­lőt­len­sé­gek ellen, és – ami a legfontosabb – kiszo­rítsák a konkurencia-viszonyokat az önkéntes elvtársi együttműködés és kölcsönös segítség viszonyaival. ^[75] Úgy tű­nik, nem véletlenül lett éppen Kína ennek a kísérletnek a színtere: innen nyílt a legjobb rálátás a proletárdiktatúra demok­ratikus feladataira. Vessük össze ebből a szempont­ból az orosz és a kínai forradalom néhány sajátosságát. Mindkét országban paraszti tenger vette körül a kis létszá­mú proletariátust; Oroszország azonban a forradalom előtt imperialista hatalom volt, elmaradottsága ellenére a világ hatodik legnagyobb, erősen koncentrált iparával, Kína ezzel szemben félgyarmat, periféria, gyakorlatilag semmiféle kor­szerű iparral. A bekerített szovjethatalomnak a lehető leg­gyorsabban fel kellett építenie saját nehéz­iparát; meg is ol­dotta a feladatot, kemény, nemegyszer kíméletlen eszközök­kel, egyéb lehető­ség híján a mezőgazdaságból préselve ki az „eredeti felhalmozáshoz” – az élet­ben maradáshoz – nélkü­lözhetetlen erőforrásokat. Kína nem léphetett erre az útra. El­mara­dottsága sokkal nagyobb volt annál, semhogy egyide­jű szovjet és amerikai nyomás alatt a maga erejéből, törté­nelmileg rövid idő alatt kiépíthette volna önvédel­mének ipari bázisát. Kína fő erejét lakosságának óriási, zömmel pa­raszti tömegei al­kot­ták, amelyek legyőzhetetlen erővé vál­hatnak, ha sikerül egyesíteni őket a „har­ma­dik világ” eman­cipációs harcokat vívó, szintén paraszti tömegeivel. A „pro­letár­vo­na­U+006cas” kínai marxisták úgy látták, hogy az adott hely­zetben a szovjet forra­da­lo­mé­tól sok tekintetben eltérő utat kell követniük: a korszerű technikai bázisról nem mond­tak le, de a feszített modernizációs ütem helyett megkísérelték elsősorban az emberi energiákat mozgósítani a meglévő technikai szint maximális kihasználására. A Szovjet­unió számára a nehézipar feszített ütemű fejlesztésének kénysze­re pa­rancsolóan elő­írta a hierarchikus munkamegosztás fenntartását és az erősen központosított gaz­da­sági-politikai intéz­ményrendszert, amely elkerül­hetetlenül a bürokratiz­musnak kedvezett; Kína számára az emberi munkaenergiák fokozott mozgósításának szükséglete éppoly parancsolóan írta elő, hogy a munka­megosztásos hierarchia és egyenlőt­lenségek csökkentésével, a tömegeket saját ál­lam­hatal­muk­tól elválasztó bürokrácia vissza­szorításával kíséreljék meg forradalmasítani az ideo­lógiát, és általa a termelési viszo­nyokat. Ezzel elkerülhették mind a mezőgazdasági erő­forrá­sok nagy­arányú átszivattyúzását az iparba, mind pedig a vá­rosi lakosság fel­duz­zasz­tá­sával járó élelmezési, infrastruktu­rális és politikai problémákat.

Az öröklött munkamegosztásnak kettős gyökere van: a szellemi munka ellentéte a fizikai munkával, és a város el­lentéte a faluval. Az ellentétek tompítására vezették be a mun­kások részvételét az irányításban, az értelmiségét a ter­melésben; ezért küldtek nagy számban városiakat, főleg fia­tal értelmiségieket falura a kommunákban vég­zen­dő munká­ra. A „proletár vonal” arra törekedett, hogy a munkásokban és parasz­tok­ban felerősítse a köztulajdonosi szemléletet, a bürokrácia visszaszorításának és az adott technikai szint maximális kihasználásának képességét, az értelmiségben pedig ter­mé­sze­tessé formálja a fizikai munkavégzők iránti megbecsülést és tiszteletet, a velük való érdekközösség tu­datát. Úgy véljük, ezek a törekvések példaértékűek lehet­nek minden szocialista irányú vagy forradalmi-demokratikus társadalom számára – noha nem helyettesíthetik a hierar­chikus munkamegosztás gyökeres felszámolásának döntő anyagi feltételét, a termelékenység forradalmát a legkorsze­rűbb technika alapján.

Persze, az öröklött, elmaradott technikának is lehetnek rejtett lehetőségei, amelyek felszínre hozhatóak, ha sikerül mozgósítani az emberi erőforrásokat, a szer­ve­zett­séget, fe­gyelmet, lelkesedést, találékonyságot. Nagy számban létesí­tettek ezen a módon csekély beruházással vidéki kisüzeme­ket, ahol műtrágyát, építőanyagot, mező­gaz­dasági felszere­lést, textilneműt, vegyi és gyógyszeripari termékeket állítot­tak elő ön­erőből a helyi szükségletek kielégítésére – gyakran egészen meglepő ered­mé­nyek­kel, bár többnyire meglehető­sen kezdetleges eljárások alkalmazásával. Ismert példa rá, hogy az 1958 tavaszán kezdeményezett „Nagy Ugrás” – a Proletár Kulturális Forra­dalom előzményének tekinthető mozgalom – ún. „népi kohók” építését szorgalmazta a fal­vakban; sokat mulattak ezen akkoriban a felsőbbrendűsé­gükkel hivalkodó fehér­em­berek. Mit gürcölnek a sárgák egy halom selejtes vas kiolvasztásáért! Arra azért mégis jó volt ez a gyatra minőségű termék, hogy vödröt készítsenek belőle millió­szá­mra, amire bizony igencsak szükség volt, mert a fehérember jóvoltából még a vödör is nehezen volt beszerez­hető a kínai falvakban. Ez az érem egyik oldala. – A másik az, hogy kézműves technikával nyilván nem lehet kirángat­ni a világ leg­népe­sebb országát a sárból, ahová évszázado­kon át belenyomták. Az országot kor­szerű­síteni kell, ellátni a tudományos és technikai forradalom vívmányaival, külön­ben vissza­süllyed oda, ahonnan kiemelkedett. De a belső források teljességgel elégtelenek, lét­szük­séglet a technikai és tőkeimport. Kína, amelynek viszálya a Szovjet­unióval fegy­veres határ­menti összecsapásokká fajult, beszorítottságában nyitott az USA felé – sok habozás után Mao maga tette meg ezt a lépést, megpecsételve az általa elindított Proletár Kul­turális Forradalom sorsát.

Gondoljuk át még egyszer a történteket.

Az SZKP 20. kongresszusa táján Kína és a Szovjet­unió bi­zonyos értelemben ha­sonló társadalompolitikai feladat előtt állt: a munkaszervezet átfogó minőségi reform­jával ugrás­szerűen fokozni kellett a gazdasági szereplők önállóságát és felelősségét, felszínre hozni az emberi munkaenergiák lap­pangó tartalékait. A megoldást szögesen ellentétes módsze­rekkel kísérelték meg a két ország vezető csoportjai: Hru­scsov és követői piaci nyitással, Mao tábora a társadalom kollektivista átszervezésével; az egyik csoport megnövelte, a másik leszűkítette az értéktörvény hatókörét; az egyik szét­húzta a társadalmi egyenlőtlenségeket, és restaurációs irányba fordult, a másik igye­kezett elboronálni az egyenlőt­lenségeket, és rohamot indítva a hierarchikus munka­meg­osztás ellen, utat nyitni a kölcsönös önkéntes együttműkö­dés kommunista viszo­nyai felé. Hruscsov sorra feladta a szocialista vívmányokat, Mao előre akarta hajtani a társadal­mat a közösségi horizontig, megtörve a bürokrácia ellenállá­sát. Hruscsov műve beteljesedett, Mao kísérlete elbukott.

Miért bukott el? Mert meghalt a kezdeményező? Az igazi ok mélyebben fekszik. Ahogy egy bizonyos ponton túl nem lehet a termelési viszonyok gyökeres demok­ra­ti­zá­lása nél­kül, pusztán a termelőerők fejlesztésében bízva, előrehalad­ni a szocia­lizmus felé (mert maguknak a termelőerőknek a fejlesztését is megakasztja a büro­kratikus cent­ra­lizmus, vagy ellenpárja, a revizionista liberalizálás], éppúgy nem lehet a terme­lési viszonyok forradalmasítását, a munkamegosztás szintjeinek közelítését túl­hajtani a termelő­erők által körül­határolt objektív lehetőségeken. Kína súlyos helyzete, a fél­gyar­mati elmaradottsággal párosuló kettős – szovjet és ame­rikai – fenyegetettség, kü­lö­nösen pedig a szovjet szakembe­rek hazarendelése, a szovjet szállítások és beru­há­zások zsa­roló szándékú leállítása megkövetelte a kínai forradalom ve­zérkarától, hogy próbál­kozzék önerőből, a tömegek mozgósí­tásával folytatni és gyorsítani a szo­cia­lista irányú építést. Kétségbeesett versenyfutás kezdődött az idővel, és a kény­sze­rű haj­szá­ban messze túlszaladtak az objektív lehetősége­ken – amit a „burzsoá vo­nal” kihasz­nált, és ultrabal retori­kával veszélyes álforradalmi indulatokat szított. Kíná­ban te­hát ugyan­azok a körülmények, amelyek megkönnyítették a tömeg­moz­gó­sítás szük­sé­ges­ségé­nek világos felismerését, előmozdították egyúttal azt is, hogy a moz­ga­lom volun­taris­ta módon áthágja a termelőerők fejlettsége által megszabott objek­tív hatá­rokat. Valószínűleg ezért bukott el.

13. Francia marxista az átmeneti korszak sajátosságairól

Bár ma még a marxisták túlnyomó többsége elutasítja, még­sem egészen új keletű a modern marxista irodalomban az a felfogás, hogy az átmeneti korszak sajátos for­má­ció­ként ha­tárolódik el mind a kapitalizmustól, mind a szocializmus­tól. Charles Bettel­heim francia marxista köz­gaz­dász, akire az elő­ző fejezetben is hivatkoztunk, több munkájában foglal­kozott a kérdéssel, tüzetesen ele­mezve és általánosítva a szocialista or­szágok, különösen a Szovjet­unió és a Kínai Nép­köztársaság tapasztalatait. A követ­kezőkben ismertetni fogjuk nagy vonalakban egyik legfontosabb ilyen tárgyú köny­vének néhány főbb gondolatát. ^[76]

Miért marad fenn az értékforma (az áru- és pénzviszony) a termelőeszközök ma­gán­tulajdonának megszüntetése után? – teszi fel a kérdést Bettelheim. – A szoká­sos vá­lasz szerint azért, mert a termelőeszközök egy része állami, más része szövet­kezeti tu­laj­donban van, és a kolhozok nem fogadnak el másféle gazdasági kapcsolatot a vá­ros­sal, mint az árucse­rét. Ez a válasz nem hamis, de elégtelen: megindokolja ugyan az áru­kap­cso­latot különböző tulajdonosok (az állam és a kolhozok, az állam és a fo­gyasz­tók, kolhozok és fo­gyasztók, vagy kolhozok és kolhozok) között, de nem ma­gya­ráz­za meg az állami szektoron belüli érték­kapcso­lato­kat. Miért van a termelő­eszköz­nek az állami szektorban is ára, és miért fizetnek érte pénzben, amely az álta­lános egyenérték szerepét tölti be? Miért adják-veszik, ahelyett hogy az állam, mint tulaj­donos, ingyen adná oda vállalatai­nak? Nem nehéz megérteni, hogy a kül­keres­kede­lemben a termelőeszközök valóban áruk; de miért vannak áru-tulaj­donságaik hazai viszonylatban is? Sztálin szerint ez puszta forma, eszköz az elszámolások le­bonyo­lítására és a vállala­tok jövedelmezőségének számbavételére. A kérdés azonban éppen az, hogy miért végzik a számbavételt értékformában, nem pedig közvetlenül a termék előállítására felhasznált munkaidő és – ahogy Engels írta – a különböző használati értékek haszonhatása szerint. Ha azt mondjuk, hogy a pénz és az árujelleg puszta forma, a kapitalizmus régi kategóriái­nak külső oldala, miközben maguk a kate­góriák gyökeresen megváltoztak, akkor a kérdés megoldódás helyett csak más oldalról ismétlődik: miért marad fenn a forma, miután a tar­talom gyökeresen megváltozott?

Nem egyszerűen elméleti kérdés ez: döntő fontosságú gyakorlati vonat­ko­zá­sai vannak. Tegyük fel, hogy a magán­tulajdon megszüntetése után a piaci kate­gó­riák valóban gyö­keresen új, szocialista tartalmakat vesznek fel: így még az is el­kép­zel­hető volna, hogy a szocialista fejlődés legcélraveze­tőbb eszköze a „reform­köz­gaz­dá­szok” szellemében való szé­les körű liberalizálás, a „szocialista piacgazdaság” (amely­nek járványos propagandája az 1960-as évek szovjet közgaz­dasági irodalmának fer­tőző gócaiból burjánzott szét). Holott a régi forma és az új tartalom viszonya nem két külsőleges elem békés összesimulása, nem egy üres edény megtöltése a korábbitól kü­lön­böző tartalommal, hanem bonyolult konf­liktusos kölcsönhatás az öröklött tő­kés és a sarjadó szocia­lista viszonyok között. A tőkés árutermelés technikailag össze­függő, gazdaságilag mégis egymástól függetlenül végzett munkákat kapcsol össze piaci közvetítés útján, tehát utólag, jobbára ösztönös és ellenőrizhetetlen mó­don. A proletárál­lam lényegesen változtat ezen. Meghagyja ugyan a termelőegységek bizo­nyos fokú függetlenségét – a termelőerők fej­lettségi fokának megfelelő vállalati formát –, de politikai, gazdasági és igazgatási intézményein keresztül koordinálja a válla­latok tevékenységét. Minél kiterjedtebb és mélyebb a koordináció, annál inkább módo­sul a vállalatok közötti kap­csolat, annál szűkebbre szorul az értékforma és az áruvi­szony működési területe. Kérdés, mitől függ a koordináció hatékonysága, a tudatos tervezés megvalósulásának mérté­ke. Nos, nem a tervezési technikáktól, nem a részletes admi­nisztratív előírásoktól vagy a kinyilvánított „akarattól” függ első­sor­ban, hanem részint a gazdasági és társadalmi valóság tudományos elemzésétől, min­de­nek­fö­lött pedig olyan poli­tikai feltételektől, mint a tömegek részvétele a tervek kidol­gozá­sában és végre­hajtá­sában. Az első feltétel – a tudomá­nyos elemzés – maga is csak a másodiknak a függvényeként lehet eredményes: a gazdasági valóság föl sem mérhető más­képp, mint a tömegek közre­műkö­désé­vel. A két össze­függő feltétel ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek mérve pontosan mutatja, hogy mennyire sikerült megvalósítani a szocialista termelé­si viszonyokat, vagyis a termelők uralmát termelőeszközei­ken és a termelés eredményein.

A kérdés közelebbi megvilágításához nélkülözhetetlen a tulajdon és a birtok meg­kü­lön­böz­te­tése.

A tulajdon mint termelési viszony: korlátlan ren­del­kezés a termelő­esz­kö­zök­kel és az általuk nyert termékekkel. ^[77] A birtok: részleges élvezete olyan do­log­nak, amely másnak a tulajdonában van. Szovjet-Oroszország forradalmi kormá­nya 1917-ben állami tulajdonba vette a földeket, de az álla­mi gazdaságoktól el­te­kint­ve, a földek birtokosai a parasztok voltak, a kollektivizálás után pedig a kol­hozok. A tulajdon és a birtok tehát kettévált. Megvolt ez a kettéválás az ipar­ban is – vagy a mezőgazdaságban az állami gazdaságok ese­tében –, csak másképp. A ter­me­lő­esz­kö­zök a vállalat birto­kában voltak, amely ugyan állami tulajdon volt, ön­álló jogi személyként azonban maga rendelkezett az álló- és forgóala­pokkal, termé­keket vásárolt és adott el stb. Mit jelent már­most „a vállalat birtokában lenni”? Ki­csoda a „vállalat”, ki az, aki gyakorlatilag rendelkezik a termelés és forgalom esz­közei felett? A szovjet állami szektorban nem a dolgozói kollektívákat illette a ren­del­kezés joga, hanem a vállalatok vezetőit, akiket az állami szervek neveztek ki. Az állam tu­lajdonjoga persze korlátozta a vállalati autonómiát, és útját állta annak, hogy a vállalat magántulajdonba kerüljön; de az állam nevében tevékenykedő, általa meg­bízott vezetők gya­korlatilag olyan személyes előnyökre tehettek szert, ame­lyek csor­bí­tot­ták a vállalat szocialista jellegét, a közvetlen termelők valóságos hatalmát, lehető­sé­geiket a jogilag tulaj­donukban lévő közvagyon felhasználásának ellenőrzésében.

A vállalat, bár fennmaradása eredendően a technikai munkamegosztáshoz – a mun­ka­folyamatok bizonyos önálló­ságához – kapcsolódott, az állami szektorban sem puszta technikai egységként létezett, hanem hierarchikus szervezet volt, ahol újra­ter­me­lődik a szellemi és a fizikai munka, az irányítás és a végrehajtás kettőssége, vezető és beosztott technikai viszonyának besorolása a társadalmi fölé- és alá­ren­delt­ség ka­te­gó­riá­iba. A munkás­állam politikája tompítja ezeket az öröklött egyen­lőtlen­sé­ge­ket, a válla­lat­nál működő párt- és szakszervezeteknek pedig egyik leg­fon­to­sabb meg­bí­zatásuk, hogy a dolgozók képviseletében a vezetőket ellen­őrizzék. De ha a kép­viselők, személyes előnyök kedvéért vagy egyéb okokból, nem teljesítik meg­bíza­tásu­kat, akkor megrögződik a közvetlen termelők elválasztottsága vállala­tuk­tól, termelőeszközeiktől, és az állami tulajdon nem válik társadalmi tulajdonná. Az át­me­neti korszakban tehát az ál­lami tulajdon alternatív jellegű: éppúgy közeledhet a szo­cialista formához, mint ahogy távolodhat is tőle; s hogy me­lyik irányban fog mozogni, az a társadalmi erőviszonyoktól, elsősorban a tömegek ideológiai forra­dal­ma­so­dá­sá­tól függ. A szocialista tulajdon nemcsak anyagi és jogi, hanem ideo­lógiai és poli­tikai viszony is.

Annak, hogy a vállalat szocialista tulajdonná, közösségi viszonyok hordozójává legyen, szigorú feltételei vannak. Az átlagos termelékenységnek a kapitalizmusénál ma­gasabb szintje elsőrendű feltétel, de önmagában nem elegendő, és nem is való­sul­hat meg a tömegek ideológiai-politikai forradalmasodása nélkül. Amíg ez a hosszú át­ala­kulási folyamat végbe nem megy, addig a tömegek nem válhatnak alkotmá­nyosan szen­tesített tulajdonuk igazi birtokosaivá, és kisebb vagy nagyobb mértékben fenn­marad elidegenültségük a ve­zetőktől, elválasztottságuk a termelőeszközöktől. En­nek az elidegenültségnek a mértékében csökken a felsőbb szintek betekintése az al­sóbbak munkájába, és a központi tervezés csak korlátozottan tudja összehangolni a válla­la­tok tevé­kenységét. Az átmeneti korszakban tehát a tervezés lehető­ségei a leg­szo­ro­sab­ban összefüggnek az ideológiai-politikai tömegforradalom szélességével és mélységével, a tömegek­nek saját termelőeszközeik feletti tényleges uralmával. Dön­tően az utóbbinak a fogya­tékos­ságai indokolják mind a vál­lalati forma fenn­mara­dását, mind pedig azt, hogy a terme­lőegységek bizonyos fokig az állami szektorban is mint el­kü­lö­nült alakulatok állnak szemben egymással. Elsősorban ezért élnek tovább kö­zöt­tük – nem pusztán formális köny­velés-technikai okokból – az áru- és pénz­kapcso­latok.

A tervezés, ha nem támaszkodhat hiteles információkra és a vállalati dolgozók együtt­műkö­désére, óhatatlanul elsza­kad a valóságtól, és bürokratizálódik. Az újra­ter­me­lés egy idő múltán akadozni kezd, az irányítási módszerek fokozó­dó alkal­mat­lan­sá­ga a bürokrácia elleni fellépést sürgeti. A Szovjet­unió és több szövetségese piaci li­be­ra­lizá­lással pró­bálkozott. Mi következett ebből? Minél tágabb teret kapott a piac, an­nál inkább korlátozódott a vállalatok állami ellenőr­zése a pénzügyi eredményekre, a jö­ve­delme­zőség­re. A fella­zulás odáig mehet, hogy a vállalatok – mint a Szovjet­unió­ban történt – lényegében maguk dolgozzák ki „terveiket”; az állam csak annyit kö­ve­tel, hogy bizonyos költségvetési befi­zetések teljesüljenek, és legyen valami „kohe­ren­cia” a válla­lati tervek között. A liberális reformok tehát, amelyeket a „demok­ra­ti­zá­lás” jel­sza­vával vezettek be, de­stabi­lizálták és kapitalista irányba fordították a gaz­da­sá­got.

A tőkés restauráció eszközének bizonyult a bürokratiz­mus elhárítását ígérő „de­mo­kratizálásnak” egy másik formá­ja, a vállalati önigazgatás is. Ha az önigazgatás kedvé­ért megszüntetik a „bürokratizmusnak” bélyegzett központi ter­vezést, akkor a válla­latok természetszerűen csak piaci kap­csolatokat létesíthetnek egymással, és a piaci tör­vé­nyek uralma alá kerülnek; dolgozóik pedig, akik jogilag a vállalat cso­port­tu­laj­do­nosai, nem lehetnek valódi urai termelőesz­közeiknek, mert ezek felhasználását a va­kon működő piaci törvények, a vállalaton belül pedig főként a kereskedelmi és pénz­ügyi vezetők szabják meg. A vállalatok saját tőkéjük ér­tékesítéséért marakodnak a konkurencia harci porondján, s dolgozóik ellenséges táborokra oszlanak.

A bürokratikus tervezésnek nem a – leplezetlen vagy ön­igazgatással álcázott – piac az igazi alternatívája, hanem a szocialista tervezés. Ennek semmiképpen sem az az ismér­ve, hogy mennyire aprólékos, és az eredményessége sem mérhető pusztán az elő­irányzatok teljesítésének százalékos arányában. Az arányok önmagukban nem tájé­koz­tat­nak az általuk kifejezett átalakulások tartalmáról, nem mutatják meg, hogy a terv rendeli-e maga alá az árukapcsolatokat, vagy megfordítva. Ahhoz, hogy a tervé legyen az elsőség, a dolgozóknak uralkodó politikai és gazdasági helyzetet kell el­fog­lal­niuk, legalább egy élcsapat közvetítésével, amely irányítja az apparátust, és ellen­őrzi a termelési egységeket. Az élcsapat: a vezető munkáspárt – de csak annyiban, amennyi­ben társadalmi bázisát, ideológiáját, a közvetlen termelőkkel való kapcsolatait ille­tően valóban munkáspárt. Ilyen párt nélkül a terv nem a termelőegységek és az ott zaj­ló folyamatok mély belső ismeretén alapul, és csak leplezi a valódi tervgazdaság hiá­nyát. Ha viszont sikerül a munkás­párt irányításával az objektív folyamatokhoz mért, szo­cialis­ta irányú tervet összeállítani és érvényesíteni, akkor a fejlő­dés egészen más­képp alakul, mint az árukapcsolatok uralma alatt: más lesz a felhalmozás terje­del­me és a különböző tár­sadalmi szférák közötti megoszlása, mások a termelési cé­lok, az árak, a bérek, az erőforrások; vállalati szinten pedig a termelési folyamatok nem a vál­la­lat által birtokolt társadal­mi tőke maximális értékesítését szolgálják, hanem alá­ren­de­lőd­nek a társadalom általános céljainak és szükségleteinek.

Az árukapcsolatok és a terv között az egyik legfontosabb közvetítő a tervezett ár­rendszer. Az árakat nem szabad áten­gedni a piaci anarchiának (különben a kö­zös­ségi tulajdon­ból gyakorlatilag nem marad semmi), de nem lehet „eltöröl­ni” sem (mert annak a szükségszerűségnek a megnyilvánu­lásai, hogy a köztulajdonú ter­melő­esz­kö­zöket különálló gaz­dasági egységek, vállalatok birtokolják). Ez a ket­tős­ség – a társadalmi tulajdon és az elkülönült birtok kettőssége – ma­gyarázza az árak terve­zésé­nek szükségességét és korlátait. Minthogy a termelési folyamatok vi­szony­lag önálló gazdasá­gi egységek között oszlanak meg, teljes áttekintésükre nincs mód, csupán statisztikai előrelátásukra; és az értéktörvény, noha nem szabályozza a termelést, hat a termelésnek azokra az oldalaira, amelyek nem lehetnek a köz­vet­len tervszerű irányítás tárgyai. Az árrendszernek tehát az a funkciója, hogy a gazdasági egy­ségek tevékenységét a tervnek megfele­lően orientálja, mint a – valódi, nem pusz­tán fiktív – pénz­forma közvetítésével végzett gazdasági számbavétel eszköze. Ki­dol­go­zása rendkívül nehéz, mert a tervezett áraknak egy­szerre kell tükrözniük a társa­dal­mi költséget és a politikai­lag mérlegelt hasznosságot. A hangsúly az utóbbin van: a ter­melők jelenlegi és jövőbeli szükségletein, amelyek ter­mé­szetesen nem szorítkoznak az egyéni vagy a termelő fo­gyasztás szükségleteire, ha­nem felölelik mindazt, ami a mun­kás­állam belső és külső megszilárdulásához szük­sé­ges. A felhalmozás irányának és formájának meghatározója tehát döntően a tár­sa­dalmi és politikai haté­kony­ság, nem pedig a jövedelmezőség; az érték­tör­vény funk­ciója másodlagos. ^[78]

A mondottakból látható, hogy a politika és a gazdaság vi­szonya lényegesen meg­vál­tozott a korábbi időkhöz, különö­sen a szabadversenyes kapitalizmus korszakához képest. Az átmeneti korban a politika uralkodik a gazdasági szférán – ami nem azt jelenti, mintha a gazdaság ne volna továbbra is meghatározó, hanem csak azt, hogy meghatározó funkcióját a politikai szint közvetíti. A politika elsőbbsége folytán (amely a sajátos gazdasági szerkezet következménye) öko­nomista és jogászi illú­zió az állami tulajdon társadalmi jel­legét egyszer s mindenkorra adottnak tekinteni. Ez a fel­fo­gás csorbítja a politika szerepét, azzal az ürüggyel, hogy a gazdaság ön­tör­vé­nyű­sé­gé­be nem szabad önkényesen beavat­kozni. Másfelől léteznek az előbbivel ellenkező, szub­jekti­vista-volun­tarista illúziók is, amelyek a politikának uralko­dó szerep helyett a végső meghatározó szerepét tulajdonít­ják. Ilyen felfogás jel­lem­zi azokat a gazdasági terveket, ame­lyek nem szigorú társadalmi és gazdasági elem­zé­sen alapul­nak. Az elégtelen elemzés rendszerint osztály-erőviszonyok­ra utal, mind gazdasági síkon (például a vállalatok átlátha­tatlansága), mind politikai és ideo­lógiai vonatkozásban. Az ökono­mizmus az értéktörvényt, a voluntarizmus a po­li­ti­kai hatal­mat fetisizálja; talajuk az átmeneti formáció labilitása.

A szocializmustól elkanyarodó két ellentétes irányzat összefügg egymással. A vo­lun­ta­rizmus nyomán felduzzad az államapparátus, elnyomó funkciói meg­so­ka­sod­nak, és az alsóbb szintek már nemcsak elrejtik a valóságot a felsőbbek elől, hanem meg is hamisítják, saját érdekeikhez szabott in­formációkat továbbítanak róla. A gazdaság objektív megis­merése egyre nehezebb, politikai irányítása egyre hatástalanabb, vagy éppenséggel káros. A növekvő zavarok reakciója­képpen felnyomul az ökonomista irányzat – a „baloldali” dogmatizmussal szemben a revizionizmus és erősödő nyomást fejt ki az állami beavatkozás ellen. Ha a nyomás eredményes, az állami tulaj­don puszta jogi felépítménnyé sorvad, amelynek egyre kevésbé felelnek meg a reális ter­me­lési viszonyok; újjáéled a piacgazdaság, és a folyamat a ka­pitalizmus res­tau­rá­ció­jával végződhet. A restauráció lehető­sége gazdasági síkon abban gyökerezik, hogy a termelőesz­közök köztulajdona és elkülönült vállalati birtoklása ellent­mondásban van egy­más­sal, ez az ellentmondás pedig a terv és a piac (az értéktörvény) egyidejű szük­sé­ges­sé­gé­ben nyil­vánul meg. Melyik fog felülkerekedni? A fejlődés irányát végső fokon a ter­me­lő­erők határozzák meg, az átmenet – a „ki kit győz le” – idején azonban a ter­me­lő­erők alakulása maga is a politikai és ideológiai harcok kimenetelén, a tö­megek saját ügyükért való mozgósításán múlik.

14. A szovjet pártbürokrácia ellenállása a demokratizálással szemben az 1930-as években

A fejlődés szocialista irányáért folytatott politikai és ideoló­giai harcok, a tömeg­moz­gó­sítást célzó bürokrácia-ellenes demokratizálási kísérletek történelmileg olykor szin­te hihe­tetlen nehézségekbe ütköztek. Alábbi összeállításunk a Szovjet­unió 1930-as éveiről közöl néhány kevéssé ismert adatot. ^[79]

J. A. Getty amerikai történész, aki az SZK(b)P szmolenszki területi bizottságának levél­tári anyagait dolgozta fel a kér­déses időszakról szóló, elméleti szempontból is rend­kívül fontos könyvében, feltárjaa gazdasági, politikai, kulturális és erkölcsi álla­potok össze­függését a bürokra­tizálódás fo­lyamataival. A szmolenszki területen – írja Getty – ritka volt az a párttag, aki három-négy eleminél több iskolát járt. „Az ilyen véz­na szervezet képtelen volt teljes ellenőrzést gyakorolni, vagy akár a törvényességet és a rendet szavatol­ni ebben az időszakban. A harmincas évek elején fegyveres lovas ban­diták kóborolták be a vidéket, lesből támadtak az emberekre, gyújtogatták a kol­hoz­tulaj­dont. Némelyik járás­ban büntetlenül tevékenykedhettek, be-betértek a helyi szovjet elnökéhez, eliszogattak vele és a cimboráival. Mód­szeresen és különös kegyet­len­séggel gyilkolták a kommunis­tákat és komszomolistákat.” Az ellenőrzés nehéz­sé­geit fo­kozta az infrastruktúra színvonala. Az ázsiai köztársaságok­ban ez még az or­szá­gos átlagtól is messze elmaradt. Ka­zahsztánban például százhúsz járásnak nem volt tele­fon-összeköttetése a központtal: a postát futár hozta-vitte, a vidéki kikül­de­té­se­ket kerékpáron vagy lóháton bonyolítot­ták le, ha az időjárás egyáltalán megengedte.

A pártokmányokat illetően képtelen zűrzavar uralkodott. Tömegével lopták és adták-vették a kitöltetlen tagsági köny­veket, az elhaltakét a rokonok értékesítették. Kelendő áru­cikk volt a tagkönyv, bűnözők, kulákok, a cári hadsereg és rendőrség egy­kori tisztjei vásárolták, szinte bárki beszerez­hette. Elég könnyen lehetett előrejutni általa, olyan hiány mutatkozott jártas vezetőkben és szervezőkben, vagy egysze­rűen írni-olvasni tudókban. Így kerültek funkciókba a har­mincas években részegesek, sik­kasz­tók, tolvajok, az állami és pártvagyon fosztogatói; ha valakit kizártak, átment egy másik párt­szerve­zetbe, ahol nem ismerték. Odesszában ha­mis pártkönyv segítségével rabolták ki az Állami Bankot.

Az általános kulturálatlanság lehetővé tette, hogy a kö­zépszintű apparátus lé­nye­gi­leg tömeg­ellen­őrzés nélkül mű­ködjön, többé-kevésbé a központi ellenőrzés alól is ki­von­ja magát, és különérdekű bürokratikus szervezetté mereved­jen. A moszkvai köz­pont szakadatlan harcot folytatott a kiskirálykodó helyi apparátusok ellen, igyekezett tömeg­mozgó­sítással megtörni kiváltságaikat és önkényeskedéseiket. 1933-ban a KB párttisztítást („csisztka”) rendelt el; Kaganovics, a Politikai Iroda tagja, felhívásban figyel­mez­tetett rá, hogy az akció végrehajtásához a szovjet polgárok tömegei­nek együtt­műkö­dése szükséges. A párttisztítást a KB utasí­tása szerint nyilvános gyű­lé­seken kell lebonyolítani, pártonkívüliek jelenlétében, akiknek előzőleg elmagyarázták a gyűlés célját és feladatát; az akciót irányító helyi bizottságo­kat legalább tízéves párt­tagsággal rendelkező párttagokból kell összeállítani, miután a nevüket időben közzé­tették, hogy bárki bejelenthesse kifogásait.

A helyi vezetők ellenállása miatt a „csisztka” elhúzódott, helyenként forma­liz­mus­ba fulladt, gyökeres változást nem hozott. Újabb intézkedésekre volt szükség, ezt sür­get­te a pártdokumentumok rendezetlensége is. 1935-ben megkezd­ték a „proverká”-t, a tagsági könyvek nyilvános gyűléseken való ellenőrzését. A módszer ugyanaz volt, mint 1933-ban: szabad kritika, a pártonkívüliek bevonásával. A résztvevők általában erő­sen bírálták a vezetők bürokratikus munkastí­lusát, és véleményt mondtak az egyes párt­tagokról: szóvá tették például, hogy az illető fehértiszt volt, a cári rendőrsé­gen szolgált, kicsapongó életet él, korrupt, antiszemita, vagy éppen köztörvényes bűnöző. A kritikák négyötöde rendsze­rint igazolódott.

A felső vezetők demokratizálási törekvései más vo­na­lon is megfigyelhetők. Sztálin rá­mutatott, hogy a szovjet rend­szer meg­szi­lár­du­lá­sa nyo­mán „az értelmiség áttérőben van a szovjet­hatalom oldalára”, figyel­mesnek kell len­ni hozzá, megnyerni és bevonni az építő­munkába ^[8=]; ugyancsak Sztá­lin kezdeményezte, hogy a szovjet kormány hatály­tala­nítsa a régi megszorításokat a polgári származású fiatalok egye­te­mi fel­vé­te­lé­nél. A KB 1937. februári plénumán, amelyről lesz még szó, Molotov a gazdasági ve­ze­tők önállóságát ille­tően leszögezte: „határozottan ér­vé­nye­sí­te­nünk kell az egy­személyi irányítás elvét, de nem szabad belenyugodnunk ennek az elv­nek olyan ér­tel­me­zésébe, hogy a vezetők men­tesülhetnek a tömegellenőrzés alól.” A párt és a szovjet ál­lam vezérkara azonban tisztában volt vele, hogy kimondani ezt könnyebb, mint megoldani, és a tömegellenőrzést nem lehet a középszintű bürokráciára ki­fejtett felső nyomás nél­kül, a bírálat bátorítása és a bírálók megvédelmezése nélkül meg­szer­vezni.

Getty nagy szerepet tulajdonít a bürokratizmus elleni harcban Kirovnak és Zsdá­novnak. Zsdánov (1934-től leningrádi titkár és a KB titkára) egyre élesebben lépett fel a kriti­ka elfojtása, a párttagokkal szemben alkalmazott megtorlá­sok ellen. Követelte és keresztülvitte, hogy a párttitkárokat titkos szavazással válasszák, bár – teszi hozzá Getty – tudta, hogy a helyi titkárok autoritárius módszereit bizonyos fokig érthetővé teszik a rendkívül magas gazdasági követelmé­nyek, az alacsony iskolázottság, a ta­pasz­talt és képzett veze­tők hiánya. Zsdánovnak kétségkívül része volt a KB 1934. de­cem­beri határozatában, amely utasította a helyi pártbi­zottságokat, hogy a fontos kér­déseket ne egy szűk vezetői csoport tárgyalja meg, az aktíva és a tagság vegyen részt a döntés­hozatalban.

Az 1933-as „csisztka” és az 1935-ös „proverka” után, 1936-ban a KB tag­könyv­cse­rét rendelt el, ismét a bürokrácia elleni harc és a nyilvános bírálat jegyében. A kö­zép­szintű apparátus ellenállására utal a KB május 24-i körlevele: sok párttagot for­mális, mechanikus eljárással zártak ki; „tűrhe­tetlen önkényeskedés”, hogy a szovjet­ha­ta­lom iránt lojális személyeket származásuk vagy passzivitásuk miatt zárnak ki a párt­ból, azután automatikusan elbocsátják őket állásuk­ból, megfosztják lakásuktól. 1936 no­vember-decemberében, az Összo­roszországi Szovjetkongresszuson, Sztálin és leg­kö­zelebbi munkatársai hangsúlyozták, hogy titkos választások­ra van szükség ellen­jelöl­tekkel, a választójog kibővítése alapján. Molotov kijelentette: hasznos lenne a párt­nak, ha párton kívüliek is szerepelnének a jelöltek között. „Ez a rendszer senki mást nem sérthet, mint a tömegektől elidege­nült, elbürokratizálódott elemeket; meg­könnyíti új erők elő­léptetését, az elidegenült bürokraták leváltását. Lehetséges persze, hogy ellenséges elemeket is megválasztanak. De vé­gül még ez a veszély is hasznos lehet, jelezheti a pártszerve­zeteknek és pártmunkásoknak, hogy ideje felébredni.” Sztá­lin még nyomatékosabb volt: „Egyesek azt mondják, veszé­lyes, hogy a szovjet­hata­lommal szemben ellenséges elemek, például egykori fehérgárdisták, kulákok, papok stb. befura­kodnak a legmagasabb intézményekbe. De miért kell fél­nünk ettől? Ha félsz a farkasoktól, ne menj az erdőbe. Egy­részt nem minden kulák, fehérgárdista és pap ellenséges a szovjethatalommal szemben, másrészt, ha polgáraink ellen­séges elemeket választanak, ez csak azt jelentheti, hogy rosszul szervezzük a munkánkat, és megérdemeljük ezt a szégyent.”

A területi elsőtitkárok hallgattak, láthatóan nem volt ínyükre a javaslat. A KB 1936. december 4-i plénumán, amelynek ülése egybeesett a Szovjetkongresszussal, alig be­széltek az alkotmánytervezetről. Sokkal nagyobb érdeklő­dést keltett Jezsovnak, az NKVD vezetőjének beszámolója „A trockista és jobboldali szovjetellenes szer­veze­tekről”. – December 5-én a Szovjetkongresszus elfogadta az új alkot­mány ter­ve­zetét. De élénk viták itt sem voltak. Jóllehet Sztá­lin, Molotov, Zsdánov, Litvinov és Visinszkij beszédeiben az alkotmány volt a fő téma, a küldöttek – többnyire pártve­zetők – szinte tudomást sem vettek róla, inkább a belső és külső ellenséges tevé­keny­séggel foglalkoztak. A választáso­kon bevezetendő többes jelölésről nem esett szó.

Az 1936. augusztusi első moszkvai pert 1937 januárjában követte a második. Újabb és újabb csoportokat tartóztattak le azzal a váddal, hogy a szovjet vezetőség meg­döntésére szervezkedtek. Közben, 1937 február-márciusában, lezajlott a KB leg­hosszabb, két héten át tartó plénuma. Sztálin és tá­mogatói ismét a demokratikus válasz­tások előkészítéséről és az év végéig megtartandó titkos választásokról beszél­tek, ahol az új alkotmány jegyében érvénybe lépne a többes jelö­lés. Követelték, hogy a pártvezetőket titkosan válasszák az alapszervektől felfelé, szűnjön meg az a gya­kor­lat, hogy a vezetőségi tagokat az elsőtitkárok kooptálják. Zsdánov ki­emelte: több de­mok­ráciára van szükség a pártban és az egész országban, szorosabb kapcsolatra a tömegekkel, akár párttagok, akár párton kívüliek; az új választási rendszer erőteljes lökést adhat a szovjet szerveknek, hogy felszámol­ják a bürokratikus torzulásokat; csak így készülhetnek fel a választási harcra, ahol ellenséges jelöltekkel és ellenséges tevé­kenységgel is számolni kell. Zsdánov részletesen szólt a demokratikus normák pártbeli érvényesítéséről. „Ha ki akarjuk vívni a tömegeknek, a szovjet- és párt­mun­ká­soknak a tiszteletét új alkotmányunk iránt, akkor szavatolnunk kell, hogy párt­mun­kánkat a párton belüli, teljes és kétségbevon­hatatlan demokrácia alapján fogjuk át­ala­kí­tani, ahogy azt pártunk rendelkezései előírják.” Felsorolta ezután a legfon­tosabb intéz­kedéseket, amelyeket a beszámolójához mellé­kelt határozattervezet előirányzott: fel kell számolni a kooptálásokat, szavatolni a párttagok korlátlan jogát, hogy a meg­ne­vezett jelölteket bírálják vagy ne fogadják el. De ezekre a kérdésekre az elsőtitkárok több­nyire nem reagáltak, főként azt állították előtérbe felszólalásaikban, hogy a szov­jet­hata­lom ellenségei, papok, eszerek és mások, tudatosan készül­nek a választásokra. Molotov ismételten hangsúlyozta az önkritika szükségességét, és figyelmeztetett rá: ne keressünk mindenütt ellenséget. A küldöttek nem vettek tudomást Molotov fel­szó­lalásáról, továbbra is az összeesküvésekre koncentráltak. Március 3-án hangzott el Sztálin beszéde: az alkalmatlan vezetőket el kell távolítani. Az ő beszámolója is csak­nem teljesen visszhangtalan maradt, mintha a falnak beszélt volna. A vita 24 felszó­lalója közül 15 főleg a „népel­lenségekről” beszélt; a pártmunka fogyatékosságairól és a választásokról gyakorlatilag egyikük sem, noha Sztálinnak ez volt a fő témája. Sztálin közvetlen munkatársai támadták ezt a magatartást. Jakovlev többek közt Hruscsovot, a moszkvai pártszervezet vezetőjét bírálta, párttagok jogtalan kizárása miatt; Malenkov szemükre vetette a párttitkárok­nak, hogy közömbösek a tagság véleményével szemben. A KB tagjai ezután már nem annyira a „népellenségekről” be­széltek, inkább önmagukat igyekeztek igazolni. De Sztálin beszédére továbbra sem reagáltak.

Március 5-i zárszavában Sztálin felszólította a résztvevő­ket: csökkentsék mini­má­lisra a „népellenség” üldözését, a trockistákét is, akik közül sokan ismét a párt felé for­dultak; differenciált elbírálásra van szükség, nem szabad mindenkit ugyanazzal a mér­cével mérni. Hangsúlyozta: a pártszervek ne csak a gazdasággal foglalkozzanak, kötelességük a harc a bürokratizmus ellen és az általános politikai felkészültség meg­erősítése. Kiállt a kritika nyilvánossága mellett, elítélte a hibák elkendőzését. A helyi vezetőségek – mondta – gyak­ran cimborákból tevődnek össze, akik egymást dicsérik, és émelyítő jelentéseket küldözgetnek a központba a sikerek­ről; erősíteni kell az ellen­őrzést, és nincs eredményesebb ellenőrzés annál, amit a tömegek gyakorolnak veze­tőiken. Os­tobaság azt állítani, hogy jobb, ha takargatjuk a hibáinkat, mert nyílt elisme­résüket ellenségeink gyengeségnek tartják, és kihasználják. Ellenkezőleg: a hibák becsü­letes elismerése és kijavítása csak növeli a párt tekintélyét a tömegek előtt, „és ez a legfontosabb”. „Némelyik elvtárs azt hiszi, mindent tud, csak azért, mert ő nép­biztos. Azt hiszik, a rang kimerít­hetetlen tudást kölcsönöz. Vagy úgy gondolják: ha KB-tag vagyok, nem tévedhetek, mindent tudok. Csakhogy ez nem így van.”

A pártvezetőkre, az elsőtitkárokat is beleértve, Sztálinnak az a követelése volt a leg­veszélyesebb, hogy mindegyikük­nek ki kell választania két kádert, akik egy ideig át­ve­szik majd a helyüket, amíg ők hathónapos továbbképzésen fog­nak részt venni. A funk­cionáriusok joggal tartottak tőle, hogy távollétük alatt elvesztik „uszályukat”, a bü­rok­ratikus hatalom alapját. – Sztálin záróbeszéde egyébként kiemelte, hogy tanulni kell a tömegektől, és figyelni az alulról jövő bí­rálatokra. A határozat is Sztálin be­szá­mo­lójára épült, 25 pontjából egy sem foglalkozott bővebben a „népellenség” té­májával.

A plénum után az elsőtitkárok hazatértek, és a határozat ellenére folytatták a régi gya­korlatot: ez volt számukra a leg­ésszerűbb módja annak – írja Getty –, „hogy a kel­le­met­len kritikusokat és beosztottakat eltávolítsák, egyúttal pedig bi­zonyítsák saját ügy­buzgalmukat”. A következő hónapokban Sztálin és közeli munkatársai meg­pró­bál­ták átterelni a párt­munkát a népellenség-vadászatról – amely az elsőtitkárok fő te­vé­kenysé­gévé lett – a pártbürokrácia elleni harcra és a kö­zelgő választásokra. Közben „a helyi pártvezetők igyekeztek minden lehetséges módon, a pártfegyelem határain belül, de néha azt áthágva is, meggátolni vagy átformálni a választá­sokat”.

1936-37-ben sorozatosan közölt a sajtó a pártmunka de­mokratizálását ösztönző írásokat. Néhány dátum: „Pravda”, január 4., 7., február 6., 13., 23., 25., 27.; a „Partyijnoje sztroityelsztvo” januári száma közli Krupszkaja cikkét a de­mokratikus munka­stílusról és a politikai nevelésről; a „Pravda” március 10-én támadja azokat a helyi vezetőket, akik hitbizománynak nézik pozíciójukat; március 17-én fel­szólítja a párt­tagokat, hogy gyakoroljanak szigorú bírálatot, „tekintet nélkül a személyre”. Jaroszlavszkij, a neves törté­nész, a Központi Ellenőrző Bizottság tagja, a „Bolsevik”-ban írja 1937 áprilisában: „A pártapparátus, amelynek segítenie kellene a pártvezetést, nem­ritkán benyomul a párt tömegei és vezetői közé, növelve a vezetők elszakadását a tömegek­től.” Nagy számban teszi közzé a sajtó a kritikai hangvételű vagy panaszos leveleket. „Még a Hruscsov-korszak párttör­ténetei és beszámolói is elismerik – mondja Getty –, hogy a februári plénum utáni időszak sok antidemokratikus vissza­élést korrigált, jóllehet ezt az időszakot Nyugaton csak úgy ismerik (Keleten is! – R. E.), mint »a csavar végső megszorí­tását« az ellenséggel szembeni éberségi hadjáratban.”

Getty szkeptikus a bürokrácia elleni hadjáratok eredmé­nyét illetően. „Az alulról jövő népi ellenőrzés nem naiv gondolat volt; inkább hiábavaló, hogy feltörje a zárt helyi apparátusokat.” Ezek hajtották végre a kollektivizálást és az iparosítást, vitték ke­resz­tül a pártpolitikát a feszült, megosz­tott vidéki területeken – a túlkapásaik elleni harc nem volt egyszerű feladat. Ennek ellenére az amerikai történész úgy ítéli, hogy az anti­bürok­rati­kus hadjárat végül is tért nyert, amit az 1937. májusi adatok mutatnak: 54 000 alapszerveze­ti gyűlésen a régi vezetők 55 százalékát kiszavazták, és nagyrészt fia­tal munkásokat vagy műszakiakat (mérnököket, technikusokat) választottak tit­kár­nak. A sikeres gyűlések hangulatáról képet ad a „Za indusztrializaciju” c. lap 1937. áp­rilis 20-i tudósítása, amely arról számol be, hogy a moszkvai „Sarló és Kala­pács” gyár­ban, többórás nyilvános vitában, harminchárom felszólaló bírálta az igaz­gatót: dur­va, pökhendi, távol tartja magát a munkásoktól. A gyűlés után az igazgatót le­vál­tot­ták.

A feszült belpolitikai és nemzetközi légkör azonban ke­resztülhúzta a központ bü­rok­rácia-ellenes erőfeszítéseit. A hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálat vezér­ka­rá­ban össze­eskü­véseket fedeztek fel, 1937 márciusában letartóztat­ták Jagoda belügyi nép­biztost, az állambiztonsági erők főnö­két. Májusban és júniusban magas beosztású katonai pa­rancsnokok beismerő vallomást tettek: megegyeztek a német vezérkarral, hogy a Szovjet­unió elleni német támadás esetén előmozdítják a Vörös Hadsereg vere­ségét. Ilyen helyzetben került sor a KB júniusi plénumára.

A plénumon Jakovlev és Molotov bírálták a pártvezető­ket, amiért elmulasztották a szovjet­választások megszerve­zését. Molotov hangsúlyozta: érdemes forradalmárokat is félre kell állítani, ha nincsenek felkészülve a napi feladatok megoldására. Jakovlev meg­vádolta az elsőtitkárokat: akadá­lyozzák a pártban a titkos választást, tovább foly­tat­ják a kooptációs (kinevezéses) gyakorlatot. „Meríteni kell az új ká­derek hatalmas tar­ta­lé­kából, és leváltani a korrumpálódott és bürokratizálódott elemeket.” Ezek a felszólalások nem változtattak a valóságos erőviszonyokon, nem késztették meg­hát­rá­lás­ra a pártbürokráciát. Ellenkezőleg: fokozódott az ellenállás, Sztálin sem tudott úrrá lenni a helyzeten. A plénum után Robert Ejhe, a Nyugat-Szibériai Terület elsőtitká­ra, kü­lön találkozót kért Sztálintól, utána több más elsőtit­kár követte példáját; való­szí­nűleg ekkor követelték ki a fel­hatalmazást, hogy az összeesküvők elleni harcra „trojkát” szervezhessenek, amelynek joga van bírói végzés vagy ítélet nélkül le­tar­tóz­ta­tásokat végrehajtani, sőt kivégzéseket elren­delni. A történetíró Zsukov szerint a troj­kák tevékenysége elsősorban azok ellen irányult, akik visszakapták a választó­jogukat, és veszélyeztethették az elsőtitkárok pozícióját.

Tömeges megtorlások kezdődtek, amelyeket – Jezsov bel­ügyi népbiztos neve után – „jezsovscsinának” szoktak ne­vezni. Hruscsov 1956-os és ’61-es kijelentései szerint a „jezsovscsina” főleg a párt és az állam kiemelkedő vezetőit vet­te célba. Ezt az idő­sza­kot előszeretettel taglalja a szovjetelle­nes propaganda, rendszerint a tárgyilagosság leg­csekélyebb igénye nélkül, tízszeresre vagy még nagyobbra felszorozva az áldozatok való­ságos számát. Kevésbé ismeretes, hogy a „jezsovscsinát” heves belső harcok kísér­ték; Getty felsorolja néhány külső jelüket. 1937 közepén cikk jelent meg a „Prav­dádban a túlkapások, az indokolatlan letartóztatások ellen; a Szovjet­unió fő­ügyész­sége utasítást kapott ezek kivizsgálá­sára. Júniusban újabb hasonló tárgyú cikkeket közölt a sajtó. Októberben, a Donyec-medence alsó- és középszintű ipari vezetőinek fogadásán, Sztálin kijelenti, hogy a szovjet mű­szaki és gazdasági vezetők rászolgáltak a nép bizalmára és tiszteletére. Getty megjegyzi: „Szükségtelen lett volna ilyen ész­re­véte­leket tennie, ha a radikális szakemberüldözés nem esik kívül az ellenőrzésen.” 1937 decemberében, az NKVD megalakulásának 20. évfordulójára rendezett ünnepi gyűlé­sen, Sztálin nem jelent meg. (Az előző hónapokban megje­lent a hős repülők és sark­kutatók, a kolhoz-parasztasszonyok, az ipari vezetők részére adott fogadásokon, találkozott a választókkal stb.)

A KB 1938. januári plénuma végül, úgy tűnik, felülkere­kedett a kaotikus terror­hullámon. A január 19-én elfogadott határozat megállapítja, hogy a párttisztítások folyamán a pártszervezetek, „a KB ismételt utasításai és figyelmezteté­sei ellenére, sok esetben helytelenül és bűnös könnyelmű­séggel jártak el a pártból kizártakkal szem­ben”, automatiku­san megfosztották őket állásuktól és lakásuktól. Mindez „azért fordul­hatott elő oly gyakran, mert a kommunisták kö­zött ma is vannak karrieristák, akik a pártból való kizárások­kal, megtorló intézkedésekkel igyekeznek kitűnni és előre­jutni, úgy biztosítani magukat az éberség hiányának esetle­ges vádja ellen, hogy válo­gatás nélkül megtorlásokat alkal­maznak párttagokkal szemben”. A KB kötelez „min­den pártszervezetet, hogy vessen véget a pártból való tömeges, válo­gatás nélküli kizá­rásoknak”, vonja felelősségre azokat a pártvezetőket, akik megrágalmaztak és alap­talanul büntettek párttagokat és tagjelölteket, február 15-ig gondoskodjon a ta­nácsi és gazdasági szervek révén a kizártak elhelyezéséről. – E határozat nyomán az illetékes pártszervek 1938 augusztu­sáig 154 933 fellebbezést vizsgáltak meg, és 85 273-nak (54 százalék) helyt adtak. Jezsovot menesztették funkciójából, embereit ki­cse­rélték, sokukat megbüntették visszaéléseik miatt.

15. Élesedik-e az osztályharc?

Az 1930-as évek Szovjet­uniójában összekuszálódtak az osz­tályharc frontvonalai. Nagy társadalmi próbatételek idézték elő ezt a jelenséget: a feszített ütemű iparosítás és kollekti­vizálás, illetve a kényszerű háborús felkészülés, amely kö­nyörtelenül diktálta mind­kettőnek a tempóját.

Ami a kollektivizálást illeti: elméletileg ugyan egyértel­mű volt, hogy a városi bur­zso­ázia kisajátításában döntő sze­repet játszó erőszak falun csak alárendelt szerephez jut­hat, és lényegileg csak a gazdag felső rétegek ellen irányulhat, az általuk szervezett ellen­állás erejétől és módjától függően; de az elmélet gyakorlati érvényesítése rend­kívül nehéz volt, a közös gazdálkodástól idegenkedő paraszti individualizmus és a mó­dosak befolyása miatt. A polgárháborúban sokszor az utóbbiak is fegyverrel har­col­tak a fehérek ellen – az úri birtokosok uralmát a parasztság minden rétege el­uta­sí­totta –, majd leszerelésük után vezető tisztségekre tettek szert a helyi szovjetekben, a ha­talmi és igazgatási apparátusban. A gazdag parasztoknak egyébként is tekintélyük volt a faluban vagyonuk és fejlettebb gazdálkodásuk folytán, a szegényeb­bek pedig rend­szerint anyagilag is függtek tőlük. A tulajdo­na kisajátítása ellen elszántan vé­de­ke­ző falusi burzsoázia, amíg ellenállását le nem gyűrték, a parasztság magántulaj­donosi haj­lamaira és általános kulturális elmaradottságára támaszkodva, maga mellé tudta állítani a szövetkezetesítés­sel szemben folytatott harcában a közép- és kisparasztok számot­tevő részét is. Egész falvak tagadták meg az adófize­tést és a termények el­adá­sát az államnak, vágták le az állato­kat, rongálták meg a gépi és egyéb felszerelést, vagy folya­modtak a harc szélsőségesen durva formáihoz (gyújtogatás, gyilkosság); az idő pedig sürgetett, mert amíg falun rejteget­ték a gabonát, a városok éheztek. Az osztály­harc frontvona­lainak összekuszálódása (amely a for­ra­dalmak történetében való­színű­leg törvényszerű), a nem-antagonisztikus ellent­mon­dások összekeveredése az antago­niszti­kusakkal, a né­pen belülieké a nép és az el­len­forra­dalmi elemek közötti el­lent­mon­dásokkal – mindez egy hajlékony, képzett, po­liti­kailag tapasztalt apparátust is próbára tett volna. ^[81]

Az iparosítás és a kollektivizálás előrehaladtával a Szovjet­unióban objektív tár­sa­dal­mi szükségletté érlelődött a Sztálin és munkatársai által szorgalmazott de­mok­ra­ti­zálás, amelyet az extenzív fejlesztési források kimerülésekor maga a szocialista irányú fejlődés tűzött napirendre a gazdaságirá­nyításban és a társadalmi élet minden terü­letén. A fasizmus nemzetközi előretörése azonban a védelmi felkészülés gyor­sítását követelte, az ezzel kapcsolatos anyagi erőfeszítések pedig fokozták a belső üt­kö­zéseket. Mivel a Szovjet­uniót kétfrontos háború fenyegette, objektív szükséglet volt, hogy a védelem és a belső biztonság feltétlen elsőséget kapjon minden egyéb feladat­hoz képest – ami erőteljes központosí­tást feltételezett. Két ellentétes ob­jek­tív szükséglet állt tehát szemben egymással, és a központosítás követelménye keresztezte a demokratizálás követelményét, az állami és párt­apparátusok rendszeres tömeg­ellen­őrzését. Szélesebb út nyílt az akarnokok, önkényeskedők, túllicitálók előtt. A pe­rek szinte kapóra jöttek a demokratizálási törekvésekkel szembeszegülő appará­tusok és pártvezetők számára: önké­nyeskedéseiket a szovjethatalom védelmével indo­kol­hatták, és meglehet, csakugyan ebben a hitben cselekedtek. De épp­úgy lehetséges az is, hogy csupán a kiváltságaikat védték, karrierjüket építették, személyes le­szá­mo­lá­sokra használták hatalmukat, vagy egyszerűen ostobák voltak, és megtakarí­tották maguknak a bonyolult ügyek kibogozásának vesződségét – ahogy, egyebek közt, a francia forradalom is bővelke­dik hasonló történetekben.

A fegyverkezési kényszer nagy terheket rótt a lakosságra, éppen azokra az osz­tályokra, amelyeknek államhatalmaként a rendszer létrejött. Az erőltetett ütemű iparo­sítás, kollekti­vizálás és fegyverkezés feszültségei nyomán a párton belül is kiala­kultak olyan csoportok – meglepő lett volna, ha nem így történik –, amelyek vagy a terheknek a távlati érdekeket veszélyeztető csökkentését, vagy az elviselhetőnél na­gyobb növelését (Trockijjal szólva, „a csavarok megszorítását”) sürgették. Szubjektív szán­déka szerint mindkét csoport a dolgozó tömegek szószólójaként léphetett fel – képviselői közül számosán forradalmi múlttal rendelkeztek –, de ob­jektív hatását tekintve, mind a kettő a munkáshatalmat ve­szélyeztette. A harmincas évek közepén egye­sültek a külön­féle irányzatú ellenzéki csoportok: együtt bírálták a bürokrá­cia és a nél­kü­lözés valóságos tényeit, ám olyan intézkedése­ket követeltek, amelyek a szo­cialista építés feladását jelen­tették volna (a veszteséges termelésre hivatkozva, az ál­lami nagy­üzemek feloszlatását a mezőgazdaságban, koncessziós politikát az iparban; a tömegek szűkös életviszonyaira hi­vatkozva, az erőforrások átcsoportosítását a nehéz­iparból a könnyűiparba, a mezőgazdaságba és a szociális szférába stb.). Amikor tehát a frakciós áramlatok szembefordultak a párt vezető magjának a történelem által azóta sok­szorosan igazolt, helyes stratégiai döntéseivel, kritikájukban a szocia­lista demok­rá­cia objektív követelményeit kérhették számon, és rendszerint olyan jelenségeket is el­ítéltek, amelyek való­ban tűrhetetlenek voltak. De ahogyan a helyes döntések el­leni jo­go­sulatlan támadások jogos kritikai mozzanatokkal ke­ve­red­tek, ugyanúgy ke­ve­re­dett en­nek reakciója­képpen a helyes döntések védelme a jogos kritika el­foj­tá­sá­val; és a ket­tős keveredés annál kuszábbá vált, minél inkább éle­ződ­tek a há­bo­rús veszély fo­ko­zó­dásával mind a belső osztály­harcok, mind a hozzájuk kap­cso­ló­dó pártbeli frakció­har­cok. ^[82]

Tekintsünk most el a külső környezettől, és pusztán a rendszer belső szerkezetére, belső gazdasági folyamataira összpontosítva, gondoljuk át a marxisták között gya­kor­ta vi­tatott kérdést: élesedik-e az osztályharc az átmenet idején?

Már az is kérdéses, lehet-e egyáltalán ilyen kérdést felten­ni. Nem mindegy ugyanis, hogy az átmenet melyik szaka­száról van szó, s hogy a régi burzsoázia marad­vá­nyairól be­szélünk-e, vagy a frissen keletkező burzsoá tendenciákról. Az sem mel­lékes, hogy a régi burzsoázia nem alkot többé egységes tömböt: bár egy része, külső szö­vet­sége­seinek tá­mogatásával, továbbra is elkeseredetten harcol elvesztett po­zí­ciói­nak vissza­szerzé­séért, mások többé-kevésbé beillesz­kednek, végül egy növekvő rész, kü­lön­ösen a műszaki és tu­dományos értelmiség, közeledik a megszilárdult pro­letár­ha­ta­lom­hoz (vagy azért, mert belátja, hogy értelmetlenség har­colni ellene, vagy pedig – és való­színűleg elsősorban – azért, mert a proletárállam munkalehetőséget, anyagi és er­kölcsi megbecsülést, kibontakozási távlatokat kínál neki ^[83]). Többek közt erre az átalakulásra hivat­koz­va javasolta Sztá­lin a jogi egyenlőség kiterjesztését azokra a rétegekre, ame­lyeket ko­ráb­ban átmenetileg kizártak az állampolgári jogok­ból. ^[84] Amikor társadalmi feszült­ség támad, az osz­tály ma­radványainak legmakacsabb elemei újjászervezik ellenállá­su­kat, magukkal rán­tva más társadalmi csoportokat is; az osztály­harc ilyen­kor, és a front meg­határozott szakaszain természet­szerűen ki­éle­ző­dik. Ez azonban átmeneti jelenség lehet, amely a feszültség enyhülésekor le­csil­la­pul­hat.

Törvényszerűnek látszik, hogy a hagyományos burzsoá­zia frontján az osztályharc nem éleződik állandóan, hanem hullámzik, hol felcsap, hol alábbhagy. Erről szól Sztálin elemzése 1929 áprilisából a NÉP első szakaszára vonatkozó­an. „… a szo­cia­lizmus gyorsabban nő, mint a kapitalista ele­mek”, az utóbbiak „fajsúlya en­nek folytán csökken”, és érezve a halálos veszélyt, „fokozzák ellen­állá­sukat. S egy­előre nemcsak azért van módjuk fokozni ellenállásukat, mert a világ­ka­pi­ta­liz­mus tá­mogatja őket, hanem azért is, mert bár fajsúlyúk csökken, bár viszonylagos nö­ve­ke­dé­sük csökken a szocializmus növekedéséhez képest, a kapitalista elemek abszolút mér­tékben mégis nőnek, és ez bizonyos le­hetőséget ad nekik arra, hogy erőt gyűjt­senek az ellenállásra a szocializmus növekedésével szemben. Ezen az alapon jön létre a fejlődés adott szakaszában, az erő­vi­szo­nyok adott körülményei között, az osztály­harc kiélesedése és a városi és falusi ka­pitalista elemek ellenállásának fokozódása.” ^[85]

Más folyamatokkal találkozunk az osztályharcnak azokon a frontjain, ahol a fris­sen keletkező „szocialista kispolgár­ság” az ellenfél. Amíg az értéktörvény ter­jesz­ke­dik, addig ezen a fronton élesedni fog az osztályharc is. Nem mindegy azonban, hogy mi lesz a harc tartalma. Ha a forradalmi ha­talom elmulasztja a tömegek meg­szer­ve­zését a törvénytelen jövedelemszerzés meghiúsítására, akkor a gyarapodó bur­zsoá elemek egyre szervezettebben fogják „féloldalas” osz­tályharcban támadni a szocia­liz­mus gyengülő hadállásait; továbbá, óhatatlanul felerősödik a konfliktus a fogyasz­tási javak elosztásában előnyöket élvező „felsők” és a hátrányo­sabb helyzetű „alsók”, irányítók és végrehajtók között. Va­jon a társadalmi konfliktusoknak ez a típusa is osztályharc­nak tekinthető? Bizonyos értelemben igen: proletárok harca a munka­megosztás felsőbb szintjein bontakozó burzsoá ten­denciák ellen, a társadalmi ter­mékben való nagyobb része­sedésért. Ám ebben a harcban egyik fél sem a szocia­liz­mu­sért száll síkra, hanem ki-ki a maga szűkös magánérdekei­ért, s ha nincs politikai erő, amely eltérítené ezt a harcot sa­ját ösztönös logikájától a teljesítmény szerinti elosztás tuda­tos ellenőrzése felé, akkor – a „felsőknek” a konkurenciában él­ve­zett előnye miatt – a társadalom egyre inkább nyertesek­re és vesztesekre szakad, és a két oldal között mind tágabbra nyílik az olló. Így történt a „szocialista táborban”, ná­lunk is, és ami a legdöbbenetesebb, a hivatalos propaganda lelkes buzdításával. Em­lé­kez­zünk a 20. sz. 60-70-es éveire: a ma­gát kommunistának hírlelő sajtó maga suly­kolta fáradhatat­lanul a fogyasztói szemlélet szofisztikus dicshimnuszát, szek­tásnak bélyegezve az akkortájt felvirágzó „frizsider-szo­cializmus” kriti­ku­sait. Hát nem éppen az a célunk, hogy ja­vuljon az anyagi ellátottság? Hát nem ép­pen Marx és Engels ostorozták a legszenvedélyesebben a „nyers”, aszkétikus kom­mu­nizmust?

A fogyasztói szemlélet harca a közösségi törekvésekkel szemben nem egyéb, mint a tőke élesedő osztályharca a szocializmussal, a burzsoáziáé a proletariátussal szemben – an­nak ellenére, hogy a tőkét kisajátították, burzsoázia mint osztály nem létezik, sőt a proletariátus is meg­szűnt, tulaj­don nélküli osztályból tulajdonos osztállyá, a társadalom vezető osztályává lett. Bármely „normális” osztályharchoz hasonlóan, ez a sajátos osztályharc is gaz­dasági, politikai és ideológiai területen folyik, mégis jócskán elüt a ha­gyo­má­nyos­tól. Támad a burzsoázia, noha nem létezik – de mégis­csak létezik, a fű alatt lappang, be­veszi magát a gondolko­dásba, anyagi alakot ölt a cselekvésben, itt is, ott is megte­lep­szik, gócokká áll össze, szétágazik, a vérárammal sodród­va áttéteket képez, hatal­má­ba keríti és szétrágja az egész szervezetet. Egyszóval, az osztályharc éle­se­dik; minden­kép­pen élesedik, még ha csak „féloldalasán” folytatja is a táma­dásba len­dülő burzso­ázia, amely egyelőre nem is létezik, csupán keletkezőben van, de ellen­állás híján napról napra és óráról órára erősödik, míg fel nem falja végül a szocializ­mus sejtjeit.

Valamilyen ellenállás persze mindig van, csak az a kér­dés, mi a célja, mi ellen irá­nyul, és milyen erőkkel folyik. Az „alsók” és a „felsők” közötti magán­érdekű osztály­harc, amelyről az imént szóltunk, annál biztosabban rombolja a gazdaságot, minél élesebb az ellentét a marakodó felek kö­zött. Másrészt valóságos ellenállást is ki­vál­ta­nak a bomlás jelenségei: ilyennek indult például Terdik Mihály munka­cso­port­ja, de mint elszigetelt helyi kezdeményezés, szétpor­ladt a bürokrácia tömör falán anélkül, hogy bármi nyomot hagyott volna rajta. Folytatódott a konkurencia-viszonyok bur­ján­zása, követve saját logikáját: a felhalmozódó magán­javak kezdenek presztízs­igényeket kielégíteni, majd eljön az idő, amikor szaporításuk szükséglete már tőké­sí­tés­re sar­kall, előbb a forgalomban, azután a termelésben is. A gazda­ság atomi­zá­ló­dik, és a központi tervezés gyorsuló hanyatlá­sa közepette fokozatosan működés­kép­te­lenné válik. Egy­mással kölcsönhatásban lép fel tehát a köztulajdonú gazda­ság szerkezeti válsága és a magánérdekű felhalmozásnak az a szükséglete, hogy a termelőeszközök ismét tőketulaj­donná legyenek. A reménybeli tőkések diadalmasan muto­gatnak a rogya­dozó állami tulajdonra és a bekómált tervgaz­daságra, amelynek tönkretételében nem csekély részük volt: íme a szocializmus csődje! Majd ha mi leszünk a tulajdono­sok, akkor lesz itt bőségkosár és Kánaán!

Tegyük fel, hogy a szocializmus híveinek sikerül meg­szervezniük a tömegek valódi osztályharcát a munka nélkü­li jövedelemszerzés, a konkurencia, a bürokratizmus ellen. Hogyan fog alakulni ez az osztályharc, illetve az általa meg­való­sítan­dó de­mok­ratikus diktatúra: erősödik vagy gyengül, élesedik vagy tompul? Mivel a fo­gyasz­tási javak növekvő bősége nemcsak a szocializmus vonzerejét növeli, hanem a szer­zési vágy csábításait és kísértéseit is, a szocialista építés előrehaladtával erősöd­niük kell az ellenőrzés és hatalom­gyakorlás (a diktatúra) demokratikus for­máinak. Az osztály­harc ilyen értelemben szükség­szerűen élesedik; majd idő­vel ab­ban az arányban kezd tompulni, ahogyan a nagy többség elsajátítja és min­den­napos szo­kás­sá asszimilálja a társadal­mi folyamatok közösségi ellenőrzésének és irányí­tásának gyakorlatát, az önigazgatás művészetét. Ha viszont nem si­kerül meg­szervezni a tömegek aktív harcát az elszaporodó burzsoá kezdemények ellen, az osztály­harc akkor is tör­vényszerűen élesedni fog, csakhogy ezúttal egy­olda­lúan, a kelet­kezőben lévő burzsoá elemek részéről, amelyek most már elsősorban azzal a céllal támadnak, hogy kezükbe ka­parintsák az átmeneti rendszer szervező központját, a pár­tot.

Így jön el a Hruscsovok ideje.

16. Az SZKP a burzsoázia kezén

A háború után, a hihetetlen nehézségek ellenére, a Szovjet­unió rövid idő alatt helyre­ál­lí­totta iparát, létrehozta saját nukleáris technikáját, úrrá lett a súlyos aszálykárokon. 1947-ben megszűnt a háború alatt bevezetett jegyrendszer, a lakosság életszínvonala 1952-ben ismét elérte a háború előt­tit. Ez persze még mindig jóval alacsonyabb volt a ve­zető nyugati országokénál, és az elmaradás különösen szembetű­nővé vált, amikor az utóbbiak, a Marshall-terv és a fegyver­kezés segítségével, lendületbe hozták gazda­sá­gukat, majd rátértek a „jóléti állam” politikájára, hogy a „kommuniz­mus” fel­tar­tóz­ta­tása céljából bizonyítsák: a kapitalizmus szociális téren is felülmúlja a szocialista rend­szereket.

A háború utáni tőkés stabilizációt elsősorban az amerikai gazdasági előretörés ala­poz­ta meg: mialatt a hadszíntér-or­szágokon végigsöpört a pusztulás, az USA, amely­nek szá­mára a háború bőségesen tejelő fejőstehén volt, 40-40 száza­lékkal növelte ipa­ri és mezőgazdasági kapacitását; emelked­tek a bérek, a lakosság többségének ma­ga­sabb volt az életszínvonala, mint bármikor azelőtt. A tőkésvilág élére ugró új szuper­ha­talom talpra állította és saját vezetése alatt egy­séges táborba tömörítette egykori piaci versenytársait – há­borús ellenfeleit sem kivéve –, katonai gyűrűbe fogta és blo­kád alá vette a szocialista országokat.

A felsorakozó tőkés világgal szemben a szocialista orszá­gok történelmi okokból je­len­tős gazdasági hátrányban vol­tak, és a különbséget csak fokozta a háborús pusz­títás az egyik oldalon, az USA óriási háborús nyeresége a másikon. A katonai versen­gés­ben a szovjet tömb állta a sarat, ennek azon­ban ára volt: erősen megbillent a fel­hal­mozás és fo­gyasztás aránya, a nehézipari fej­lesz­tések és közvetlen kato­nai kiadások el­szívták a forrásokat a szocialista épí­tés­hez feltétlenül szükséges gazdasági, szociális és kulturális fej­lesztésektől. ^[86] Növekvő feszültségek támadtak ebből az arány­talan­ságból, különösen a Szovjet­unió kelet-európai szövetségeseinél. Nagyon valószínű, hogy éppen a feszített fegyverkezési ütem akadályozta meg a harmadik világ­hábo­rú kirobbanását; de az is tény, hogy a szocia­lista tábor orszá­gai a fegy­ver­ke­zési versenyt hosszabb távon nem folytathat­ták. ^[87]

A Szovjet­unió belső feszültségei sürgetően napirendre tűzték a hatékony­ság és termelékenység kérdését. Fel kellett számolni a munka szer­ve­zet­len­sé­geit, a fegyelem lazaságait, felszabadítani az emberek helyismeretében, alkotó ké­pes­sé­geiben, találékonyságában rejlő tartalékokat. A feladatok lé­nyegileg a bürok­ra­tizálódott irányítási rendszer és az egész közélet mélyreható reformját, átfogó demokratizálását kö­vetelték. A demokratizálás azonban, tehát a kezdeményezés és felelősség de­cent­ra­lizálása, beleütközött a centralizálás tendenciáiba, amelyek részint valóban nélkülözhetetlenek voltak a rendkívüli feladatok és a rendelkezésre álló szűkös eszközök ellentmondása miatt, de részint a kényelmükhöz és kivált­sá­gaik­hoz foggal-körömmel ragaszkodó bürokrati­kus csoportok számlájára írandók.

A szovjet vezetőség tisztában volt vele, hogy az ország gazdasága sok tekintetben nem­csak messze mögötte jár a fej­lett tőkés országokénak, hanem gyakran még saját meg­lévő lehetőségeit sem képes kihasználni. ^[88] Döntő fontosságú volt, hogy a köz­ponti ter­vezést maximálisan összekapcsolják a helyi kezdeményezéssel, ezzel egy­idejűleg pedig, az általá­nos korszerűsítéshez szükséges erőforrások előteremtése ér­dekében, lehe­tőleg mérsékeljék a fegyverkezés ütemét. A forradalom története nemegyszer bizonyí­totta már, az inter­venciós és polgárháborúktól a fasizmus feletti győzelemig, hogy a politikai és erkölcsi erő semmivel sem nyom keve­sebbet a latban, mint a fegy­ver­zet: a három tényező kölcsön­hatásban van egymással. Egyébként sem volt már a Szovjet­unió egyedüli és beszorított szocialista ország, s ha újonnan létesült szövetségi rend­szerének gerincét a szovjet-kínai szövetség alkotja, és a szocialista irányú or­szá­gok összehan­goltan cselekszenek mind egymással és a kommunista világ­mozga­lom­mal, mind a „harmadik világ” eszmélő népeivel, az atombomba előállítása után a Szov­jet­unió valószínűleg a fegyverkezési ütem csökkentésével sem került volna hát­rányba.

Nem vitatható tehát, hogy a politikai vonal lényeges pontokban változtatásokra szo­rult, és az SZKP két irányvál­tó kongresszusa, a 20. és a 22., reális, létfontosságú fel­ada­tokkal került szembe. Ám a megoldás módja semmibe vette a reális viszonyokat és a marxista elmélet alapelveit. A 22. pártkongresszuson Hruscsov bejelentette, hogy a proletár­diktatúrát immár felváltotta az „egyetemes népi állam”, mi­vel a szocializmus „teljesen és végérvényesen” győzött ha­zánkban, és „a kommunizmus általánosan ki­bon­takozó épí­tésének időszakába léptünk”. ^[89] Ez a merész gondolat mint­egy meg­ko­ro­náz­ta azt, amit Hruscsov öt évvel korábban, a 20. kongresszus zárt ülésén adott elő „tit­kos” beszédében: hogy tudniillik Sztálin 1937-ben, az osztály­harc szükség­sze­rű ki­éle­ző­dé­sére hivatkozva, „kísérletet tett a tömegterror politikájának elméleti meg­ala­po­zá­sára”, holott abban az időben „országunkban semmi jele nem volt a kizsákmányo­ló osztályok létezésének”. ^[90] A fáradhatatlanul sulykolt, álla­mi politi­ká­vá avatott hamisí­tások eleve megbénították az osztályharcot a halmozódó burzsoá ele­mek ellen, és gyakor­latilag jóváhagyták az újjászerveződő burzsoázia egyoldalú osztály­har­cát a munkás­hatalom ellen. A gazdaságpolitiká­ban Hruscsov szétverte a köz­pon­ti tervezést; külpolitikáját csúcstalálkozókra, a nyugati vezetőkkel kialakítandó kölcsö­nös bizalomra és megbecsülésre kívánta alapozni; az ideoló­gia területén maga bátorí­totta a Nyugatról importált – bár ott legalább bőséges árutömeggel gerjesztett – fo­gyasz­tói szem­léletet; ami pedig a legvégzetesebb volt, a szovjet múlt kri­minali­zá­lá­sá­val megfosztotta hitelétől a nemzetközi forrada­lom bázisát, a Szovjet­uniót. A kom­mu­nista világmozgalom több tekintélyes pártja és vezetője nem lelkesedett ezekért a vas­kosan elvtelen módszerekért, de Hruscsov meg­bé­lye­gez­te elgondolásainak ellen­zőit mint sztálinistákat, és nagy energiával züllesztette szét a nemrég még egységes elve­ket valló, egységesen cselekvő mozgalmat. ^[91] Megbénult az ag­resszió korlátozására al­kal­mas egyetlen politikai erő, és a hatalmi egyensúlyt most már nem biztosíthatta más, mint a fegyverkezés – noha csak ideig-óráig, a tőkés országok túl­nyomó gaz­da­sági fölénye miatt.

Milyen társadalmi rétegeket és törekvéseket képviselt ez a kedélyesen gömbölyded messiásjelölt? Tett-e kísérletet valaha is, hogy megoldja a forradalom aktuális lét­kér­dé­sét, a bürokratikus apparátusok demokratizálását? Nem: a gyöke­rekhez egy ujjal sem nyúlt, ehelyett bürokratikus központi utasításokkal átszervezte a bürok­ráciát, föl­cse­rélte a túl­közpon­tosítást a gazdaság szét­dara­bolá­sával – ép­pen akkor, amikor a technikai fejlődés (a termelőerők ugrásszerű társa­dal­ma­su­lása) pon­tosan az ellenkezőjét, a gazdasági egységek átfogó integrációját követelte, és a ve­ze­tő tőkés országok eleget is tettek ennek az objektív követelménynek. A helyi és részleges ér­de­kek felülkerekedése nemhogy a bürokráciát nem törte meg, inkább szaporodásra biz­tatta a fekete- és szürkegazdaságot, az apparátusok pedig maradtak a régi mód­sze­rek­nél, legfeljebb a formákon változtattak némileg. Még a szereplőknek sem kel­lett teljesen kicserélődniük: a megrögzött „sztálinistákat” persze eltávolították, de a teg­na­pi „sztálinisták” jórésze egyik napról a másikra „hruscsovistává” vedlett, és villám­gyor­san hozzáidomult az új politikai éghajlathoz.

Minthogy a bürokrácia kérdése megoldatlan maradt, Hru­scsov, még ha akarta volna is, akkor sem támaszkodhatott volna döntéseiben mélyreható helyzet­elem­zé­sek­re: ezek megbízható információkat feltételeztek, tehát olyan termelé­si kollek­tívákat és irányító apparátusokat, amelyek az objek­tív viszonyok feltárásában, nem pedig a meghamisításában vagy eltitkolásában érdekeltek. De cselekvéseiből ítélve, Hruscsov való­színűleg nem is annyira a döntések megalapo­zottságát, sokkal inkább a gyors sikert tartotta szem előtt. Erre volt legfőképpen szüksége ahhoz, hogy a Sztálin halála után felcsapó hatalmi harcokban ellenfeleinek nyakát szeg­hesse. A ha­la­dék­talan sikerek vágya, amely igencsak fogya­tékos elméleti és kulturális fel­ké­szült­ség­gel párosult, közne­vetségbe torkolló tragikus illúziókban öltött testet („húsz év alatt utolérjük Amerikát” stb.); a lelkesedés első fellángolá­sai idővel apátiába fagytak, a Szovjet­unió nemzetközi tekin­télyét a kezdeti sikerek után megtépázták az állan­dó­suló ku­dar­cok. Mindez megvilágítja Hruscsov kalandor alkatát, elv­te­le­nségét, blöffölő haj­la­mait a forradalmi ügy helyébe lépő politikai pókerjátszmában – egyszóval a „szocialista kispol­gár” osztályarculatát, aki biztos kézzel munkálkodik a Szov­jet­unió bukásán, s hogy szándékosan teszi-e vagy sem, a végeredmény szempontjából egyre megy.

Miért volt képes Hruscsov hatalmon maradni, első levál­tása után pillanatok alatt új­ból nyeregbe pattanni, éveken át tömegeket állítani maga mellé? Megtévesztette őket? Ho­gyan?

Hruscsov programja – mint a 9. fejezetben már vázoltuk – a maga módján a szov­jet nép mélységes vágyát tükrözte a békés fejlődés és egy nyugalmasabb, gond­ta­la­nabb élet után. Ennek a vágynak a közeli teljesülését ígérte a párt legfőbb vezetője – és miért is kételkedett volna a nagy többség az ígéretben, amikor évtizedeken át hoz­zá­szo­kott, hogy amit a párt meghirdet, amit a vezetők megígérnek, az sorra teljesül! Kevesen vették észre, hogy Hruscsov programja hajszálpon­tosan szembemegy a szocia­lista fejlődési iránnyal, módsze­rei pedig félelmetes biztonsággal gondoskodnak róla, hogy a forradalomban fogant rendszer a pusztulás útjára lépjen. Ilyen történelmi hord­erejű restaurációs fordulat persze nem mehetett volna végbe egyetlen ember vagy csoport elhatáro­zásából, jellemek és pszichikai alkatok függvényeként. Okai al­kal­mas­int mélyebbek, a szovjet társadalomnak a háború által előidézett negatív szer­ke­ze­ti változásaival függnek össze.

A rendelkezésemre álló források nyomán, egy korábbi írá­somban a követ­kező­képpen igyekeztem felvázolni ezeknek a változásoknak a természetét:

1. A szovjet ország nyugati területein, a harci cselekmé­nyek és a német megszállás követ­keztében, a munkásosztály csaknem teljes egészében elpusztult (az Urálon túli munkás­ság egy részét pedig kitelepített egykori nepmanok, kulákok vagy le­szár­ma­zottaik alkották).

2. A háború után Ukrajna és Belorusszia sok körzetében a falvak – csaknem vagy egészen – férfilakosság nélkül ma­radtak. A kolhozisták és szovhozmunkások lét­száma orszá­gosan a háború előttinek 70 százalékára, a mezőgazdasági termelés 50-60 százalékra csökkent. 1946-ban aszály volt és éhínség, a Szovjet­unió európai területein hektáronként 2-4 q gabona termett. Szibériában jó volt a termés, de nem tud­ták időben betakarítani és raktározni.

3. Az SZKP 5 millió tagjából 3 millió hősi halált halt. A háború nagy próbatétele során 6 millióra emelkedett a párt­tagok száma, de kétharmad részben fiatalok voltak, ideoló­giai képzettség és tapasztalatok nélkül.

4. A kolhozpiacok részesedése a kiskereskedelmi forga­lomban az 1939-es 15,9 szá­za­lékról 45 százalékra nőtt, és a pénzhalmozódással kialakult a milliomos kol­hoz­ta­gok réte­ge, akik törvénytelenül kolhozföldeket sajátítottak ki; becs­lések szerint a há­bo­rú után már közel 5 millió hektárral ren­delkeztek. Mindez, az élősdiség számos for­má­jával egyetem­ben, amely a hihetetlen anyagi nehézségek talaján tenyé­szett, rend­kívüli módon kedvezett a burzsoá elemek újjáéle­désének, a revizionizmus győzel­mé­nek a marxista elmélet és politikai gyakorlat felett. E győzelem végső objek­tív alap­ja tehát az, hogy a munkásosztályra – a szocializmusra – nézve hátrányosan vál­tozott meg a Szovjet­unió osztályszer­kezete és belső politikai erőinek viszonya. ^[92]

Nem Hruscsov személyisége magyarázza az SZKP politi­kai fordulatát, hanem az osz­tály­erők át­rende­ződése terem­tett objektív lehetőséget Hruscsov kiugrására és az általa ve­zényelt revizionista fordulatra. Adva volt a lehetőség, és Hruscsov ügyesen meg­lo­va­gol­ta; jelleme, kalandor alkata mintegy rendeltetésszerűen emelte őt a keletkezőben lévő burzsoázia vezetőjévé. Burzsoá osztály ugyan nem létezett már a Szov­jet­unióban (erre a tényre alapozták a „megvaló­sult szocializmus” dogmáját), de kez­det­től fogva voltak ki­váltságos rétegek (a gazdasági elmaradottság, a szakember­hiány, az alacsony kulturális átlagszint miatt), a háborús anyagi veszteségek nyomán pedig ter­mészet­szerűen felsza­porodtak az áruhiány vámszedői, világukat élték az élősdiek és ügyeskedők, felerősödtek a konkurenciaviszonyok. Ez al­kotta a revizionista for­du­lat társadalmi talaját. A különérdekeik érvényesítésére törekvő, számban és súlyban megnö­vekedett – bár osztállyá még nem szerveződött – rétegek li­beralizáló refor­mokat sugalltak, és szükségletet támasztottak olyan politikai szatócsok iránt, akik reform­bóvlijukat a min­dennapos égető gondok megoldásának csodaszereként tud­ják a tömegek nyakába varrni.

Feltétlenül hangsúlyozni kell azonban, hogy a fordulatot nem az objektív helyzet hozta magával sorsszerűén, hanem a szubjektív tényező, a párt revizionista szárnya valósította meg a kommunista bázis elleni harcban, nagyobb szerve­zettsége és cselekvési elszántsága révén. Egy forradalmi kö­vetkezetességgel irányított lenini párt úrrá lehetett volna a nehéz­ségeken – ahogyan súlyosabb helyzeteken is úrrá lett az intervenciós és polgár­hábo­rúkban, majd a Nagy Honvédő Háborúban. Ezzel szem­ben a Hruscsov-csoport, amely meg­hirdette az össznépi pártot és államot, a pro­le­tár­dik­ta­túra és az osztályharc le­zárulását, az imperializmussal való összebékülést, a könnyű­ipar elsőségét a fel­hal­mo­zás­ban, mind­azt, amit a lakosság elmaradottabb ré­te­gei, vagy egyszerűen nyugal­ma­sabb és gondtalanabb életre vágyó tömegei hallani sze­ret­tek volna – a Hruscsov-cso­port kiszolgáltatta az orszá­got belső és külső ellen­sé­gei­nek, fokozta az ellátási ne­héz­sé­geket, felpörgette az árnyékgazdaságot, elősegítette a bur­zsoázia mint osztály újjáalakulását és szervezett osztályhar­cát a fejlődés szocialista iránya ellen. ^[93]

17. A demokratikus centralizmusról

Az átmenet fejlődési irányát, tehát magának a forradalom­nak a sorsát vég­ered­mény­ben egyetlen kérdés dönti el: alkalmas-e a párt hivatása betöltésére? Képes-e meg­óvni ma­gát az erkölcsi és ideológiai fertőzések seregnyi fajtájától? Melyik fél javára dől el az osztályharc legfontosabb ütköze­te: az, amelyik magában a pártban folyik a proletár és a pártba beszivárgó burzsoá elemek között?

A párton belüli osztályharc koncentrált formája az ellen­tétes politikai irány­vo­na­lak harca. Ez a harc, amelyben for­radalmárok állnak szemben „bal”-vagy jobb­oldali reformis­tákkal (vagy akármilyen néven futó, nemegyszer az árulásig züllő „bele­simulókkal”), áthúzódik a kommunista pártok egész történetén, és folytatódni fog mind­addig, amíg csak létezik forradalmi párt és burzsoá, vagy egyszerűen a ma­gán­em­beri elkülönültséget újratermelő környezet. Innen adódik a következő ellent­mon­dás: minél élesebbek az ellen­tétek a proletariátus és a burzsoázia, illetve (az át­me­neti tár­sadalomban) a közösségi és a magánérdekek között, annál mélyebbek lehet­nek a stratégiai és taktikai törésvonalak a pártban; másrészt annál égetőbb szük­ség van cse­lekvési egy­ségre, a párttagság egyöntetű, összeforrott fellépésére. Élhet­nek a párt­ta­gok között ugyanarról a kérdésről a legkülönfélébb vélemények, de aki a szer­ve­zet­hez csatlakozik, annak önként vállalnia kell a szervezeti fegyelmet, egyebek közt azt a kötelezettséget, hogy a vita után hozott többségi hatá­rozatot akkor is végre­hajtja, ha nem ért vele egyet. Felvető­dik azonban a kérdés: mi történik, ha hibás a határozat? Végtére is az igazság nem azon múlik, hányan szavaznak mellette vagy ellene, s ha Kopernikusznak igaza van, hiába dönt Ptolemaiosz mellett a Szent Inkvi­zíció.

Mi hát a teendő, ha a cselekvési egység követelménye hi­bás határozat végrehajtását írja elő? Mi okoz nagyobb kárt: a határozat végrehajtása, vagy a cselekvési egység meg­bontá­sa? Ahol a demokrácia következetes alkalmazásával, tárgy­szerű kol­lek­tív vita után döntenek, majd kollektíván ellen­őrzik a döntés végrehajtását, ott mini­má­lisra csökkenthető az ilyesfajta dilemmák előfordulása. Csökkenthető – de a hi­bák teljes kiküszöbölését a legjobban működő szervezeti de­mokrácia sem szavatolhatja. (Nem szólva arról, hogy eszmé­nyi demokrácia aligha létezhet, amíg a környezeti fer­tő­zések elkerülhetetlenek – amíg tehát pártra és demokráciára egyál­talán szükség van.) A valóságos fejlődés inkább az ellenkező irányba csúszott: formálissá merevült a de­mokrácia, a szer­vezeti tevékenység eltávolodott a közösségi érdekektől, s vé­gül a vezető kommunista pártok legtöbbjét hatalmába kerí­tette az önálló irányvonallá erősödő bur­zsoá befolyás. Az egység és fegyelem követelménye, az az elv, amely bizonyít­ha­tó­an létfeltétele, sine qua nonja a pártnak, az adott eset­ben a párt el­pusz­tí­tá­sát gyor­sította fel. Nem kellett volna-e inkább az elvet félrelökni? Meddig érvényes a demok­ratikus centralizmus, meddig tekinthető kötelező alapértéknek a pártegység?

Lenin lépten-nyomon szembetalálkozott a mindennapos politikai gyakorlatban a cselekvési egység és a helyes cse­lekvéshez nélkülözhetetlen kritikai magatartás ellent­mon­dásával. „A párt fogyatékosságainak feltétlenül szükséges kritikáját úgy kell irá­nyí­tani, hogy minden egyes gyakorlati indítványt a lehető legvilágosabb formában, azonnal, min­den huzavona nélkül terjesszenek be megvitatás és döntés céljából a párt helyi és központi vezető szerveihez. Ezenkí­vül mindenkinek, aki bírálattal lép fel, a kritika formájában tekintettel kell lennie arra, hogy a pártot ellenség veszi kö­rül, bírálata tartalmát tekintve pedig a szovjet- és a párt­munkában való közvetlen rész­vé­te­lével a gyakorlatban kell megkísérelnie a párt vagy az egyes párttagok hibáinak kija­vítását. A párt általános irányvonalának elemzését … semmi esetre sem szabad vala­mely »platform« stb. alapján kiala­kult csoportokban előzetes vitára bocsátani, hanem közvet­lenül az összes párttagoknak kell megvitatásra előterjeszte­ni.” Ahol a frakció­zást felújítják vagy meg­tűrik, ott a párt­bün­tetés minden fajtáját alkalmazni kell, „bele­értve a párt­ból való ki­zá­rást is” ^[94]; „… minden néven neve­zen­dő frak­ciózás ártalmas és megengedhetetlen.” ^[95]

Az egységet azonban Lenin nem formálisan értelmezte. Az 1912-es prágai pártértekezleten éppen az egység érdeké­ben szakított a mensevikekkel: ha szer­ve­ze­tileg együtt ma­radt volna a forradalmi és a reformista szárny, a párt megbé­nult volna. Lenin jogosnak tartotta akár „a legélesebb és legfrakciósabb fellépést”, „olykor még a sza­kadást is”, „ha va­lóban rendkívül mélyreható nézeteltérésekről”, „egy új és meg nem értett igazság kimondásáról van szó”, és „a párt vagy a munkásosztály által kö­ve­tett helytelen politikai irányt nem lehet másképp kijavítani”. Ilyen esetekben „a for­má­lis demokratizmust alá kell rendelni a forradalmi cél­szerűségnek!” ^[96] Lenin fel­kiáltó­jellel nyomatékosította, hogy a döntést nem lehet, és nem is szabad mindig a szám­szerű többségre bízni. – Ma már tudjuk: a Hruscsov-Gorbacsov vo­nalat lehetetlen volt a szokásos keretekben „kijavítani”, a kommunistáknak kötelességük lett volna frak­ciót, vagy vég­szükségben akár felkelést szervezniük az áruló pártvezető­ség és az azt ki­szolgáló kor­mány ellen. Elmulasztották, többnyire valószínűleg a pártfegyelem for­mális ér­tel­mezése miatt. Voltak ugyan elszórt kísérletek, ezeket az uralkodó cso­port elnyomta, helyenként vérbe fojtotta; volt nemzetkö­zi szintű ellenállás a kom­mu­nista világmozgalomban, első­sorban Kína és Albánia részéről, de a belső ellen­állást nem lehet kívülről helyettesíteni. És nem lehet operettpuccsal sem.

Nincs tehát szükség szervezeti egységre, fegyelemre, de­mokratikus centralizmusra? De igen, nélkülük a párt tapod­tat sem léphet előre. Szükség van rájuk hibás hatá­ro­zatok esetén is, mindaddig, amíg remény van a „törvényes” kor­rekcióra, amíg a hibák nem veszélyeztetik a pártot azzal, hogy kispolgári-burzsoá elemek kezére kerül, és forradalmi vezérkarból a tőkés ellenforradalom eszközévé fajul. Ha vi­szont meg­bil­len­nek a belső erőviszonyok, ha felülkerekedik a hibás irányvonal, és nincs más mód a felgöngyölítésére, mint a szervezett ellenállás, akkor a szervezeti fegyelem kö­telező érvényét korlátozni kell arra a csoportra, amely a párt proletár jellegének helyre­állí­tá­sá­ért küzd. Kockázatos művelet ez? Kétségkívül. Láttuk azonban, Hruscsov és Gor­bacsov fehéren-feketén bebizonyították, hogy nem vállalni a harcot annyi, mint birka­ként terelődni a biztos pusztulásba, kiszolgáltatni a szocialista irányú rendszert a meg­semmisü­lésnek.

Semmiféle műveleti rajz nem tünteti fel azt a pontot, ahol a pártegység és eszköze, a demokratikus centralizmus, a szocialista fejlődési irány szükségszerű feltételéből annak béklyójává lesz; ahol a centralizmust, a kötelező egységet és fegyelmet nem a szám­szerű többség döntése határozza meg, hanem közvetlenül az, amit Lenin „for­ra­dalmi célszerűség­nek” nevez. Kérdés, milyen ismérvek szerint dönthető el, hogy az egy­séges cselekvést meghatározó többségi döntés megegyezik-e a forradalmi cél­sze­rű­séggel, vagy eltér tőle. És ha eltér: mennyire? Mit követel a forradalmi célszerűség: a hibás döntés fegyelmezett végrehajtását az egység megőrzé­se kedvéért, vagy szem­be­for­dulást a döntéssel, akár az egy­ség megbontása árán? Recept természetesen nin­csen, de vannak történelmileg hitelesen igazolt sarkpontok, amelyek­ből ismérvek ál­ta­láno­sítha­tók az eligazodáshoz. Trockij hí­vei frakciós tevékenységgel bontották meg a világ első mun­kásállamában a vezető párt egységét, olyan időkben, amikor a for­ra­dal­mi Szovjet­unió élet-halál harcra készült a fasiz­mus ellen. Ez – gondolom – ugyan­olyan bűn volt, mint el­mulasztani a szakítást az ellenforradalmivá züllött Szovjet­unió­ban, amikor a párt már a burzsoázia hatalmában volt, és vezetői általános fegy­ver­leté­telre készültek az imperializ­mus előtt. A demokratikus centralizmus: eszköz, ahogy a pártegység is az; és az eszköz alkalmassága vagy alkalmat­lansága attól függ, hogy milyen célra használják, megfelel-e a kitűzött célnak, és melyek a következményei.

Lenin szerint a frakciós fellépés akkor jogos, „ha valóban rendkívül mélyreható nézet­eltérésről van szó”, és „a helyte­len politikai irányt nem lehet másképp kijaví­tani”. De mi a biztosíték rá, hogy az irányvonal kritikusainak valóban iga­zuk van? És ha igen, levonják-e a gyakorlati következtetése­ket, vállalva a szembeszegülés társa­dal­mi és személyes koc­kázatait? (A történelem azt mutatja, hogy némelyek hamis ügyek­ért kockáztattak, mások olyanért sem, amiért elemi kötelességük lett volna.) Ha pedig vállalják a kockázatot: be tudják-e bizonyítani igazukat a tömegek előtt? Van-e saját alternatív programjuk, amelynek megvalósítására reális erő­két tudnak felsorakoztatni? Képesek lesznek-e elragadni a hatalmat a hibás irányzat embereitől?

Csupa nyitott kérdés, semmi sincs előre eldöntve.^[97]

II.
VÉGZETSZERŰ VOLT?

1. Néhány szó a termelékenységről. A szovjet gazdasági rendszer, mint a világháborús győzelem tényezője

Az ún. „létező szocializmus” bukását a szocialista társadal­mi berendezkedés élet­kép­te­len­ségének tulajdonítják a szo­cializmus ellenfelei és ellenségei. Mások szubjektív ténye­zőkben jelölik meg az okokat: „Sztálin bűnei”, „Gorbacsov árulása” stb.; ha más lett volna a vezető személy vagy cso­port jelleme, pszichológiája, erkölcse, gon­dol­kodás­módja, ha a szocializmust nem rontják el és nem szennyezik be méltatlan kezek, a történelem másképp alakul. – Sokan ob­jektív tényezőket neveznek meg a ku­darc okaiként: gazdasá­gi és kulturális elmaradottság, nemzetközi el­szi­ge­telt­ség, a felté­telek éretlensége és kedvezőtlen együttállása. Tehát a bukás elkerülhetetlen volt? Akkor mi lett volna a teendő: el­halasztani a forradalmat érettebb időkre? Pusz­tul­janak csak a lövészárkokban a katonák értelmetlenül, rohadjanak to­vábbra is mil­lió­számra, amíg kimutatható nem lesz pontos, hitelesített műszerekkel, hogy hiány­ta­la­nul együtt vannak a forradalom feltételei? Addig pedig hadd legyen a hata­lom Kerenszkijé, Kolcsaké, a fehéreké?

Felfoghatjuk persze úgy is a dolgot, hogy az oroszországi forradalom kirob­ba­ná­sa­kor számítani lehetett a nyugati or­szágok munkásainak hasonló mozgalmaira, az euró­pai pro­letariátus többségének vagy meghatározó osztagainak együt­tes, döntő ro­ha­mára a kapitalizmus ellen; ilyen összefüggés­ben az orosz forradalom, mint a több or­szágban egyidejűleg fellobbanó világforradalom része, egyáltalán nem volt sem korai, sem eleve bukásra ítélt vállalkozás. Miután azonban Nyugaton a várt for­ra­da­lom hamvába holt, Szovjet-Oroszországnak egyetlen alternatívája maradt: vagy ön­ként kiszol­gáltatja magát a bosszúra éhes burzsoá-földesúri rablóknak, vagy minden belső erőt összegyűjtve, egymagában kezd hoz­zá a szocialista építéshez. Reménytelen feladat, állították sokan az utóbbiról. De akkor vagy a forradalom exportjának kalan­dor­poli­tiká­jához kellett volna folyamodni (megtámad­va az intervenciós és polgár­há­bo­rúk­ban legyengült szovjet ország kivérzett fegyveres erőivel a stabilizálódó világ­ka­pi­talizmust), vagy pedig a fegyverletételhez, elismerve, hogy a forradalom korai volt, nem lett volna szabad elkezdeni. Visszajutottunk a gondolatmenet kiindulópontjához.

Korai volt? Az igaz, hogy egy elmaradott, félfeudális or­szágban látta meg a nap­világot, ahol – a fejlett nyugati or­szágokkal ellentétben – a szocializmus anyagi-ter­me­lési fel­tételei alig-alig voltak jelen. De bizonyos értelemben maga az elmaradottság kí­nált jobb esélyeket a forradalom számá­ra, mint a legfejlettebb Nyugat. Orosz­or­szág­ban nem létezett számottevő munkás-arisztokrácia, volt forradalmi párt (egyedülálló a világon!), a parasztság pedig, amelyet sokszo­rosan kizsákmányoltak, és harmadik éve értel­met­lenül a lö­vészárkokba hajtottak, csatlakozott a forradalomhoz. Rend­kívül ked­vező volt tehát a feltételek együttállása a forrada­lom megkezdéséhez. Más téma, hogy később, az építőmun­kában, aránytalanul nagy nehézségeket támasztott a civi­lizá­ciós elmaradottság és az ország bekerítettsége. Ezért mondta Lenin, hogy Orosz­országban könnyebb volt a kezdet, de ne­hezebb lesz a folytatás; másutt, a fejlett or­szá­gokban, a kez­det lesz nehezebb, a folytatás könnyebb. ^[98] A kezdet szem­pontjából az orosz for­ra­da­lom egyáltalán nem volt korai: pontosan a kellő pillanatban indult; folytatni pedig csak azt lehet, amit elkezdtek. (Bizonyos értelemben persze minden proletár­for­ra­da­lom korai, akárhol és akármikor robbanjon is ki. Korai, mert a kapitalista vagy a feudális viszonyoktól eltérően, a szocialista viszonyok nem csírázhatnak ki az előző formációban; megszervezésük teljes egészében a forradalom által létesített új típusú államra vár. A forradalomnak tehátmeg kell előznie, neki magának kell meg­te­rem­tenie saját létfeltételeit.)

A szocializmus életképtelenségét bizonyítandó, gyakori a hivatkozás arra, hogy az egy­kori szocialista országok messze elmaradtak termelékenység és hatékonyság dol­gá­ban a veze­tő tőkés országoktól. Csakhogy szélesebb összefüggésben és tágabb idő­pers­pek­tívából szemlélve, nem egészen így áll a dolog. A tőke véres ellent­mon­dá­so­kon keresztül fejlődik: minél látványosabb technikai győzelmeket arat a természet meg­hódításában, annál kevésbé tud úrrá lenni az általa elő­idézett társadalmi és ter­mé­sze­ti katasztrófákon. Termelé­kenységi eredményei valóban lenyűgözőek, ha a ter­me­lé­kenységet csupán a természethez való technikai viszony­ként értelmezzük, és az egy­ségnyi munkaidő alatt előállított használati értékek mennyiségi és minőségi mu­ta­tói­val mér­jük. A gazdálkodás azonban meghatározott társadalmi vi­szonyok kö­zött zaj­lik, és nem ítélhető meg ezektől elvonat­koztatva, pusztán technikai oldalról. A tő­kés vi­szonyok kö­zött végzett munka termelékenységéről vagy hatékonyságá­ról, meg­lehet, reá­lisabb képünk lenne, ha az összteljesít­ményből levonnánk (vagy költsé­gei­hez hoz­zá­adnánk) a pro­fithajsza, a konkurencia és egyéb rendszerjellegű tényezők ki nem iktatható, de a tömegek szükségletei szempontjából improduktív költségeit, az össz­munka eredményét pedig nem egyszerűen a foglalkoztatottaknak, az újratermelés tény­leges résztvevőinek felhasznált munkaidejére vonatkoz­tatnánk, hanem számí­tás­ba vennénk az egész termelőképes lakosságot, a munkanélküliekkel együtt, akiknek poten­ciális munkaideje és munkaereje nulla teljesítménnyel (vagy a részleges munka­nél­küliek esetében korlátozott teljesítménnyel) elpocsékolódik, noha kétségkívül része a társadalmi munkaidő- vagy munkaerő-alapnak. Még reálisabb képet kaphatnánk, ha az így értelmezett átlagteljesítményt hosszabb időszakaszokra számítva, a visszaesések és válságok veszteségeit sem tévesztenénk szem elől; igazán reálisat pe­dig talán akkor, ha beszámítanánk a háborús rombolások és újjáépítések költségeit, a nyomorúság és a tékozló luxus, a diszkriminációk, a környezetszennyezés, egészség-károsítás és még ki tudja, hányféle bűn és aljasság anyagi pusztításait is. (Ha egy szabó megvarr egy remekbe szabott nadrágot a szokásos munkaidő töredéke alatt, azután szétszabdalja és tűzbe dobja, a termelékenysége nulla.) Mire megyünk a tő­kés centrumok magas ter­me­lé­keny­sé­gé­vel, ha olyan viszo­nyokba ágyazódik, amelyek törvényszerűen, lénye­güknél fogva világháborúkká fajuló véres összecsapásokat érlelnek, elevenen rot­hasz­tanak el egész kontinenseket, és végső fo­kon magát a földi életet veszélyeztetik? Az előnyök és hátrá­nyok tárgyilagosan csak történelmi és rendszer-szemléletű meg­közelí­tésben értékelhetők; összefüggéseikből kiragadott adatok, legyenek bár „ön­ma­guk­ban” hitelesek, nem adnak objektív információt. Ilyen szemszögből nézve, tel­jes­ség­gel ésszerűtlennek tűnik azt kérdezni, hogy nem volt-e korai az Októberi For­ra­da­lom. 1917-ben a történelem nem így tette fel a kérdést. Nem is kérdezett, hanem paran­csolt: most! Most, azonnal, mert holnapra már késő lesz! ^[99]

Nézzük a másik oldalt, a szocialista irányú gazdálkodást. Csakugyan eleve bukásra ítélt torzképződmény? Dicstelen bizonysága a köztulajdon és a tervgazdaság csőd­jé­nek? A szovjet történelem felívelő szakasza éppen az ellenkezőjéről beszél. Az első 5 éves terv idején, 1928-tól 1932-ig, a szovjet ipar termelése több mint kétszeresre nőtt (évi növekedési át­laga 22 százalék volt), mialatt a kapitalizmus a vezető orszá­gokban tör­ténetének legsúlyosabb gazdasági megrázkódtatá­sát élte át, és a termelés Német­ország­ban az 1928-as szint 55 százalékára, az Egyesült Államokban 56 százalékra süllyedt. Ebben az időszakban a szovjet ország új, korszerű ipart ho­zott létre, traktor-, autó- és repülőgépgyárakat, vegyi kombi­nátokat, mezőgazdasági gépgyárakat épí­tett, felfuttatta vas- és fémiparát, villanyenergia-termelését. A nagyarányú fejlő­dés a kö­vet­kező években is folytatódott: ha 1928-at 100-nak vesszük, az össztermelés 1945-ben 1685-re nőtt; a villanyenergia-termelés az 1928-as 5000 millió kwh-ról 48 300 mil­lióra emelkedett; a traktorgyártás 1940-ben 2430 százaléka volt az 1928-asnak. „A párt az iparfejlesztés maximális felgyorsításának politikáját követte – mondja Sztá­lin. – … fel­tétlenül előre kellett hajtani egy olyan országot, amely száz évvel elma­radt, és amelyet, elmaradottsága folytán, halálos ve­sze­de­lem fenyeget.” ^[100] A Szovjet­unió mint­egy tíz év alatt futotta be azt az utat, amelyet a vezető tőkés ipari államok, Ang­lia, Francia­ország, Német­ország, Belgium, az USA évti­zedek, vagy éppen év­szá­za­dok alatt tett meg; nem szólva ar­ról, hogy a Szovjet­unió kezdettől fogva törekedett le­hetősé­geihez mérten a munkások szociális ellátására, szemben a tőkés országokkal, ahol a tulajdonosok embertelenül meg­nyújtották a munkaidőt, a végletekig fokozták a mun­ka in­tenzitását, tömegesen alkalmaztak olcsó női és gyermek­munkát, mit sem tö­rőd­ve a sűrűn lakott ipari központok magas halálo­zá­si arányával – egészen addig, amíg a köz­egészségügyi állapotok az ő egész­sé­gü­ket és gyáraik munka­erő-ellátását nem veszélyeztették.^[101]

A szocialista gazdálkodás, minden hiba és balfogás elle­nére, már kezdeti alakjában is bebizonyította életképességét, sok tekintetben a fölényét is a tőkés gazdaság felett. Semmi sem példázhatja ezt meggyőzőbben, mint a szov­jet gazdaság teljesítménye a legsúlyosabb próbatétel, a Nagy Honvédő Háború idején. Szóljunk erről kicsit részletesebben. ^[102]

A háború kezdetén a német ipar jelentős fölényben volt a szovjet iparral szemben. A gépi nagyipar Német­országban már a 19. sz. utolsó évtizedeiben kiépült, villa­mo­sí­tá­sa is végbement. A század végén és a 20. sz. első évtizedeiben megszilárdultak a kon­szernek, monopóliumok. A cári Oroszország messze elmaradt ettől a fejlődési szint­től.

Szovjet-Oroszország életét szétzilálta az intervenció, a polgárháború, az 1921-22-es éhínség. A gazdaság összeom­lott. Csak az újjáépítés után, 1928-tól nyílt lehetőség a ha­zai nehézipar és gépgyártás kifejlesztésére. De a hatalmas előre­törés ellenére, a szov­jet ipar még a háború előestéjén is je­lentős hátrányban volt a némettel szemben. 1940-ben a szovjet villanyenergia-termelés egy főre számolva a német termelés 30,5 szá­zalékát tette ki. Ha az 1939-es német terme­lést 1-nek vesszük, akkor a Szovjet­unió 1940-es termelése nyersvasból 0,801, acélból 0,817, alumíniumból 0,256; csu­pán az olaj­bányászatban múlta felül jócskán Német­országot (51,667), és több teherautót állí­tott elő (2,092). A német fö­lényt később tovább növelték a megszállt országok üze­mei, főleg Francia­ország és Cseh­szlová­kia fejlett gépgyártása és hadiipara. Mint­hogy a román olajtermelés napi több mint 6 millió tonnára rúgott, Románia német meg­szál­lása után a szovjet olajipar előnye a tizedére csökkent.

A szovjet elmaradás a gyártmányok minőségére is kiter­jedt. A nyersvas, az acél, a hen­gerelt áruk minősége nem volt megfelelő. Az alumíniumhiány akadályozta a repü­lő­gép­gyártást; a donyeci szénmedence megszállása súlyos aránytalanságokat okozott a vé­delmi iparban. Salétromsav­ból is – a robbanóanyag-gyártás legfontosabb alap­anya­gá­ból – kevesebbet állított elő a Szovjet­unió, mint a Reich.

Hogyan sikerült megfordítani a helyzetet?

Abban, hogy a szovjet gazdaság nemcsak kiegyenlítette kezdeti hátrányát, hanem felül is múlta a nácikat a termé­kek mennyisége és minősége terén, a tervgazdaságot folyta­tó szocialista társadalmi-gazdasági rendszer játszotta a dön­tő szerepet. Ennek kö­szön­hető, hogy igen rövid idő alatt, szakadatlan ellenséges bombázások közepette, át­te­lepít­het­ték a keleti országrészbe a termelőerők jórészét, a géppark és az országos jelen­tőségű vállalatok egyharmadát, 10 millió munkással és alkalmazottal. Hasonló műve­letet nem ismert korábban a történelem. A nácik nem számoltak ilyen rugal­massággal és szervezettséggel. Villámháborús terveiket azokra a számukra rendkívül előnyös erő­viszonyokra építet­ték, amelyek a háború kitörésekor álltak fenn; nem hitték, hogy a Szovjet­unió képes lesz hatalmas veszteségei ellené­re, a háborús csapások alatt, gazdaságát rohamtempóban felfejleszteni, és utolérni a nagy hagyományokra visszate­kintő, hatalmas német gazdaságot. Nem számoltak a rend­szerelőnnyel, amely mindvégig a Szovjet­unióé volt.

Vessünk egy pillantást a hadban álló szovjet ország gaz­daságára.

A háború kezdeti szakaszán a munkások és alkalmazottak száma a népgazdaságban a háború előtti 31,2 millióról 12,8 millióra (41 százalékra), az iparban 11 millióról 3,8 mil­lióra (34,5 százalékra) süllyedt; a mozgósítottak munkájának pót­lására szinte egyik nap­ról a másikra 1,7-szeresre kellett emelni az ipari munka termelékenységét (az egy főre jutó, egységnyi idő alatt előállított termékmennyiséget), csök­kentve a termelés faj­lagos munkaigényességét. A legfonto­sabb feladat az volt, hogy megfelelő mennyi­ség­ben és minő­ségben lássák el a frontot a haditechnika legkorszerűbb esz­közeivel. Dön­tően befolyásolta ez a követelmény a háború kimenetelét. Kedvezőtlenül hatott a villa­mosítás és iparosí­tás befejezetlensége, a fogyatékos anyagi-műszaki felszerelt­ség, a mező­gazdaság, közlekedés és hírközlés fejletlensége.

A háború előestéjén és kezdetén a szovjet vezetés, az el­követett hibák ellenére, úr­rá lett a nehézségeken. Az élő­munka-, anyag- és energia-ráfordítások fajlagos csök­ken­tése és tervszerű felhasználása érdekében racionalizálták a válla­latok közötti koope­rációt, bevezették a koncentráció és cent­ralizáció új formáit. A harc­kocsi­gyártást például a három legnagyobb gyárban összpontosították; mindegyikben futó­szalagos termelés folyt, a munkaigényesség és önköltség szi­gorú ellenőrzésével és számba­vételével. A hadiiparban a termelékenység-növekedés kb. 90 százaléka a futó­szalagos gyártás széles körű alkalmazásából származott.

Folyamatos volt a műszaki fejlesztés. A T-34-es közepes harckocsiból 1940-ben csak 115 darab készült, de 1941-ben 6 hónap alatt 1100-at állítottak elő. Ez a típus, amely a má­sodik világháború legjobb harckocsijának bizonyult, 26-47 százalékkal könnyebb volt a megfelelő német típusoknál, amellett nagyobb teljesítményű és könnyeb­ben irányítható. A háború végéig tovább javultak harcászati és műszaki para­méterei; a különböző típusú harckocsik dízelmotorjai is fe­lülmúlták a németekét. A tervszerű szervezés és a munká­sok odaadó munkája révén a szovjet harckocsi-termelés ha­tékonysága a háború éveiben háromszorosra nőtt, és kétszeresen felülmúlta a náci hadiiparnak a háború végső szaka­szában elért teljesítményét; az önköltség több mint 50 szá­zalékkal csökkent.

A tervszerű irányítás, szakosítás és koncentráció hasonló előnyei érvényesültek a re­pü­lő­gép- és lőszergyártásban, a tüzérségi rendszerek és rádiótechnikai berendezések elő­állí­tásában. Ami a vadászgépeket illeti, a háború kezdeti szaka­szán a legjobb típu­sok is elmaradtak konstrukcióban, gyor­saságban és tűzerőben a korszerűsített német típu­soktól. Tízezrek dolgoztak éjjel-nappal a hátrány lefaragásán; mun­kájuk ered­mé­nye­képpen kisebb lett a gépek súlya, tökélete­sedett a fegyverzetük, motorjuk 1944-ben már kétszerte erő­sebb volt, mint a háború előtti típusoké. 1942-43 fordulóján, a sztálin­grádi védelmi harcok és ellentámadás idején, már kibontakozott a szovjet légi­fölény. Ez érvényesült 1943. áp­rilis 17 és június 7 között, amikor a nácik legjobb erői­ket összpontosították Kubanynál, és egyes napokon mintegy 40 légicsata zajlott le, mind­két oldalon 50-80 géppel; majd 1943. július 5 és augusztus 23 között a kurszki csatá­ban, ahol a szovjet légierő olyan vereséget mért a Luftwafféra, amelyet ez nem tudott többé kiheverni. 1944 április-májusá­tól az új vadászgépek már jobb repülési és harcá­szati tulaj­donságokkal rendelkeztek, mint a legjobb német típusok (például a Me-109).

A Nagy Honvédő Háború alatt a népgazdaság védelmi szektora általában együtt csök­kentette a munkaigényességet és az önköltséget, a minőség pedig javult; a termékek árnö­vekedését gyakorlatilag kizárták, sőt, a javuló minőség a költség­meg­ta­karí­tások egyik fő tényezője volt. ^[103]

Hogy ez a körülmény mennyire rendszerjellegű, a szocia­lista tulajdon előnyeinek meg­nyil­vá­nu­lása, azt két ellenpél­dával szeretnénk megvilágítani. 1942-ben Du Pont amerikai fegyver­gyáros a következőképpen válaszolt Roosevelt adó­emelési javas­latára: „Ez a háború nem szünteti meg a profit ösztönző hatását. A profitot meg kell kapni … A piacon most az eladók az urak! Szükség van arra, amit termelünk. Hát jó. Akkor arra kényszerítjük őket, hogy ezt jól meg is fi­zessék nekünk.” – A másik egy német példa. A Flick-kon­szern egyik üzeme 1940 májusától páncélököl-lövedék gyár­tásáról tárgyalt magas rangú állami tisztviselőkkel. Ezek ki­számították, hogy a löve­déket az üzem ésszerű haszonnal darabonként 24 márkáért tudná szállítani. A kon­szern 39,25-öt követelt; végül megegyeztek 37 márkában. A dara­bonként 13 márka különbözet 1943 végéig több mint 1 mil­liót hozott a hazafias érzelmű konszernnek. (Amelyről érde­mes még megemlíteni, hogy 1942-ben 3,6 millió márkáért vásárolta meg az államtól a Maschinenfabrik Donauwörthöt, noha a legkorszerűbb beren­dezé­sekkel felszerelt gépgyár piaci értéke 9,8 millió márka volt.)

A szovjet hadigazdaságban kísérelték meg először verti­kális integrációkra alapozni a bővített újratermelést. Ez a módszer mindenütt áttörést hozott a terme­lé­keny­ség és ha­tékonyság terén. Az ipari termelés 1943-ban, a példátlan pusztítások ellenére, felülmúlta a háború előtti szintet. A hadigazdaságban feltárult a törvény:a vállalatok tervszerű irányíthatóságának mértéke technikai szempontból egyenes arányban van vertikális integrációjukkal, vagyis azzal, hogy mennyire alkotnak zárt technológiai ciklusokat a végtermé­kek újratermelésében. A védelmi ipar magasabb fokon volt irányítható, mint a polgári ipar. (Az elkülönült vállalatok tervmutatókkal való irányítása nagy nehézségekbe ütközött. Például az azonos műszaki színvonalú ruhagyárak, ahol az egyen­ruhákat és köpenyeket varrták, erősen különböztek az élőmunka- és anyagráfordítás, általában az önköltség szem­pontjából. Ugyanez jellemzi a szénbányákat, az élel­mi­szer- és textilipari üzemeket is.)

A Központi Állami Tervhivatal (CGANH) jelentése meg­állapította: a hadiipar szer­vezési és irányítási tapasztalatai­nak alkalmazása a polgári termelésben az egész ipari terme­lés erőteljes önköltségcsökkentését eredményezné. Ám eze­ket a tapasz­ta­la­to­kat a háború után nem vették kellően fi­gyelembe. Új technológiai láncokat alig hoztak létre, a hábo­rú idején létrejötteket pedig nem formálták intézményesen ágazat­közi láncokká. (Vélhetőleg az elkülönültséghez fűző­dő helyi ellenérdekek és az át­szer­ve­zéssel járó kényelmet­lenségek miatt.) A fejlett tőkés külföldön viszont gondosan ele­mezték a szovjet hadigazdaság tanulságait, felismerték a technológiailag össze­kap­cso­lódó vállalatok és cégek ágazat­közi centralizációjának előnyeit. Kidolgozták az ilyen típu­sú együttműködés programozásának matematikai apparátu­sát, és az 1960-as évek­től kibontakoztatták – természetesen a magántulajdon korlátái közt, transz­nacionális monopóliu­mok formájában – a vertikálisan integrált gazdálkodás fejlett formáit.

A szovjet haditermelés eredményeit nem a bruttó vagy a realizált termelés érték­ki­fe­jezése szerint mérték, és általá­ban nem olyan mutatók szerint, amelyek a termelők számá­ra fontosak és jellemzők. A termelés a tényleges felhaszná­lás szük­ségle­tei­hez igazodott, a termelők és a végső felhasz­náló között nem volt piaci köz­ve­títés. A meg­rendelések köz­vetlenül a frontról érkeztek, meghatározott mennyi­ségi és minő­ségi követelményekkel, pontos határidővel („just in time”!). – A háború után ezt a tapasztalatot sem hasznosítot­ták: a vállalatok munkáját újra a termelőre vonat­koz­tatott mutatókkal mérték, nem a végső felhasználónál mutatkozó eredményekkel. Az 50-es évek közepétől áttértek, a népgaz­dasági érdek elsőbb­ségének következetes érvényesítése helyett, a rövidtávú profitok növelésének politi­ká­já­ra, és sem­mi sem maradt abból a háború alatti elvből, hogy a termelé­kenység növe­kedé­sének az önköltség és a kibocsátási árak csökkenésében kell kifejeződnie. A „reformátorok” először az önköltségcsökkentés politikájával hagytak fel, majd a népgazdasági számbavétel, a tervszerű centralizáció és kon­centráció rendszerével; egymásután vetették el azokat a rendszerjellegű tényezőket, amelyek révén a Szovjet­unió (a tőkés fejlődés során megszokott tizenöt-húsz „normális” év helyett) három háborús év alatt megkétszerezte az ipari munka termelékenységét, megnyerte a terme­lékeny­ségi csa­tát a náci Német­ország legjobb konszernjei ellen, a háború után pedig késedelem nélkül be tudott kapcsolódni a rákényszerített nukleáris versenybe – ami lehetetlen lett vol­na, ha már a háború alatt ki nem fejleszti a szükséges kuta­tói kapacitást.

A szovjet példa történelmileg bizonyította, hogy a terme­lőeszközök köztulajdonán ala­puló tervgazdálkodás képes a tőkés növekedést meghaladni, a társadalmi erő­feszítéseket a legnehezebb körülmények között is magának a társadalom­nak a ja­vá­ra összpontosítani. A Szovjet­unió végül mégis válságba került és megsemmisült, fel­ívelő szakaszának pá­ratlan sikerei után elvesztette a termelékenységi versenyt a tőke ve­ze­tő országaival szemben. A következőkben igyek­szünk megvizsgálni, hogy végzet­szerű volt-e a bukás, vagy lett volna alternatívája.

2. Volt-e alternatíva?

a/ Elpocsékolt anyagi és erkölcsi erőforrások

Kérdésünk láthatólag a „mi lett volna, ha…” kategóriába tar­tozik. Van-e egyáltalán tu­dományos értékük az ilyen típusú kérdéseknek, lehet-e hitelt érdemlő, vagy legalább való­színű választ találni rájuk? Bizonyos esetekben talán igen: ha té­nyeket so­ra­koz­tatunk fel, és megvizsgáljuk, tartalmazták-e a fejlődés másféle objektív lehe­tő­ségeit is, ahhoz képest, ami a valóságban bekövetkezett.

Az összeomlásra vonatkozó kérdés lényege így fogalmaz­ható meg: végzetszerű volt-e a Szovjet­unió növekvő termelé­kenységben lemaradása a vezető tőkés országoktól? Vagy konkrétabban: az 1970-80-as években, amikor a termelésnek a két világháború között kiépült technikai bázisát leértékelte a tudományos-technikai forradalom, végzetszerű volt-e, hogy a Szovjet­unió nem tudott eleget tenni a gazdasági szerkezetváltás köve­tel­mé­nyeinek? – miközben a tőke cent­rumai a váltást, minden veszélyes buktatója és a keletkező társadalmi feszültségek ellenére, sikeresen végrehajtották, messze maguk mögött hagyva a kifulladt „létező szocializ­must”.

Közelítsük meg a kérdést az erőforrások felől. Ellentétben a tőkés országokkal, ame­lyek aggályoskodás nélkül készek rá, hogy technikai megújulásuk költségeit gyar­ma­ti fosztoga­tásból, rablóháborúkból, népirtásból teremtsék elő, a szocia­lista irányú tár­sa­dalom­nak saját erőforrásaiból kell a költsé­geket fedeznie, még akkor is, ha tőke­sze­gény, s ha ráadásul kénytelen ugyanabban az időben újjáépíteni egy véres hábo­rú­ban szétdúlt országot, és kiegyenlíteni nukleáris hátrányát a legyőzött szörnyeteg he­lyé­be lépő, még hatalmasabb ször­nyeteggel szemben. Ilyen körülmények között a szer­kezet­váltás reménytelennek, a bukás elháríthatatlannak látszik. De nem volt-e még nehezebb talpon maradni az intervenció, a polgárháború, vagy a náci agresszió pok­lában? Nem moz­gósíthatott volna-e a szovjet ország a 20. sz. második felében is olyan anyagi és erkölcsi tartalékokat, mint amilyenek – mondjuk – lehetővé tették szá­mára, hogy túlszárnyalja a megszállt Európa hatalmas ipari potenciáljára támasz­ko­dó német haditermelést?

Ismét egy „mi lett volna, ha…” típusú kérdés. Megvála­szolásakor mégsem va­gyunk pusztán a fantáziánkra utalva: bár adataink rendkívül hiányosak, nagyjából azért fel tudjuk mérni azokat az anyagi és erkölcsi veszteségeket, amelyek egy meg­ha­tá­ro­zott politika következményei voltak (tehát nem elkerülhetetlenek, mint a biológiai életet lezáró halál), és más politika esetén a szocializmus céljait szolgálhatták volna, nem az emberiség végpusztulásával fenyegető ellenforradalmi restaurációt. Vegyük számba például, hogy Hru­scsov szűzföld-akciója egy­maga 100 milliárd rubelt vitt el, amíg gyakor­la­ti­lag le nem állították ^[104], s hogy többé-kevésbé vele egyidejűleg folyt az esztelen kuko­rica-kampány, integ­rációk helyett a gazdaság szétdarabolása, nagy­hangú propa­ganda a két évtized alatt meg­valósuló kom­muniz­musról és Amerika utol­éréséről – mialatt a szov­jet munkások életszín­vonala a valóságban 1961-től 1964-ig (Hruscsov leváltásáig) legalább 15 százalékkal, de való­szí­nűleg még nagyobb mér­ték­ben csökkent. ^[105] Ez a csök­kenés, és vele a szovjet ország belső és nemzetközi politi­kai-erkölcsi meg­gyen­gü­lé­se szük­ségszerűen követ­kezett a kora­beli gazdaság­politi­kából – de szükségszerű volt-e maga a gazdaság­politika, amelyet csak a legnagyobb jó­hisze­műség­gel lehet dilet­tánsnak nevezni?

Hruscsov menesztése után az új vezetőség nemhogy nem állította meg, ellen­ke­ző­leg: hihetetlenül felgyorsította az ún. „szocialista tábor” szétzüllését. Amikor Brezs­nyev elfoglalta az SZKP főtitkári székét, javában folyt Vietnam terrorbom­bázása; soha nagyobb szükség nem lett volna a szocialista országok és a nemzetközi for­ra­dal­mi mozgalmak összefogá­sára, legfőképpen aszovjet-kínai szövetségre, amely az im­pe­ria­liz­mus feltartóztatásához szükséges erőkoncentráció alapfeltétele és egyetlen reális lehetősége volt. Ehelyett az 1970-es évek elején a szovjet kormány 1 millió katonát vont össze Mongó­liában és más, Kínával határos övezetekben, tá­maszpontok hálózatává épí­tette ki a Szovjet­unió és Mongó­lia több mint 7000 km. hosszú határvonalát, ra­ké­ta­kilö­vő ál­lásokat és a korszerű támadó hadviselés egyéb eszközeit te­lepítve a szocia­lis­ta ellenség megfélemlítésére; a Burját Au­tonóm Szovjetköztársaság fő­vá­ro­sá­ban had­színtér-parancs­nokságot épített, repülőterekkel, földalatti parancsnoki és táv­köz­lési köz­pon­tok­kal, raktárakkal stb.; nagy anyagi erő­ket összpontosított a Kína elleni fel­vonulás infra­struktú­rájá­nak gyors kiépítésére. A felvonulás közvetlen költségei leg­alább 200-250 milliárd dollárra becsülhetők. (A korabeli árakon.)

Az ellenséges szovjet lépésekre válaszolva, Kína meg­gyorsította fegyveres erőinek kor­szerű­sítését. Miután a nuk­leáris fegyvert a Szovjet­unió már Hruscsov idején meg­ta­gad­ta tőle, maga kezdett hozzá az atombomba ki­kísér­lete­zé­sé­hez és előállításához; köz­ben pedig, az ősi hadviselési mód­szerek jegyében, neki­fogott tíz- és százmilliós lapá­tos hadse­regével alagutakat ásni, hogy útját állja az eset­leges szovjet páncélos elő­re­törés­nek Peking felé. ^[106] De minden más­nál nagyobb rom­bo­lá­sokat okozott az, hogy megtörtént, ami az­előtt elképzel­he­tet­len volt: háborús cselek­mé­nyekre került sor szocialista országok között. Az Usszuri-folyónál szovjet és kínai alakulatok ütköztek meg egymással, a vietnami hatá­ron Kína tüzérségi és gyalogsági csapást mért déli szom­szédjának határkörzeteire. A szovjet-kínai konfliktus függ­vénye volt Vietnam kambodzsai háborúja is, amely – pusz­tán a katonai kiadásokat számítva – kb. 60 milliárd dollárba került, és Vietnamot gazdasági csődbe sodorta. Az arc­pirító katonai akciókat betetőzte a tízéves afganisztáni hadjárat – a Szovjet­unió Vietnamja –, amely Sevardnadze közlése sze­rint kb. 60 milliárd rubelba (kb. 100-120 milliárd dollárba) került, és katonai kudarcaival annyira lezüllesztette a szov­jet had­sereget, hogy ez, nem sokkal később, tétlenül nézte a Szovjet­unió pusztulását. ^[107]

A véres viszályok költségei megközelítették a Szovjet­unió világháborús anyagi vesz­teségeit, s ami ennél is mérhetetle­nül súlyosabb, le­já­rat­ták a tömegek előtt mind a Szov­jet­unió szavahihetőségét (milyen jogon hirdeti a be nem avatkozást más or­szá­gok belügyeibe?), mind pedig a szocializmus és a béke azo­nos­sá­gá­nak jelszavát (noha a jelszó tökéletesen igaz, a fegyveres konfliktusoknak semmi közük nem volt a szo­cia­lizmushoz). ^[108] A „szocialista tábor” országai verseng­tek az imperialista propa­gan­dával egy­más gya­lá­zá­sá­ban, és ott ártottak egymásnak, ahol csak tudtak: a Szovjet­unió pél­dául harcirepülőgép-gyárat épített és hegyi tüzér­sé­get szállí­tott a Kínával fegyveres össze­csapá­sokba ke­ve­re­dő Indiá­nak, Kína pedig az Egyesült Államokat és a CIA által szerve­zett ellen­for­ra­dal­mi akciókat támogatta a Szovjet­unió el­len. ^[109]

A Szovjet­unióval szövetséges Kína lekötötte volna az USA távol-keleti katonai erejének jelentős részét; miután a szovjet-kínai szövetség felbomlott, a Szovjet­unió katonailag magára maradt ebben a térségben. Egyszerre három fronton vonult fel: Nyugaton, a kínai határon és Távol-Keleten. Ha­dikiadásai most már nemcsak azért kúsztak magasra, mert a tudományos és technikai forradalom korában a fegyverzet állandó korszerűsítése nagyságrendekkel nagyobb összege­ket emészt fel, mint azelőtt, hanem – a katonai kalandok költségein túl – a felvonulási terület hatalmas kiterjedése miatt is. (A Római Birodalom többek közt abba rokkant bele, hogy mérhetetlenül megnyúlt határainak katonai biztosítása gazdaságilag kimerítette.) A háromfrontos fegyverkezés ha­tására erősen lelassult a szovjet növekedési ütem, és nőtt a gazdasági elmaradás az Egyesült Államoktól: az 1970-es évek vége felé a társadalmi össztermék az amerikainak csu­pán 35-40 százalékát tette ki, noha tíz-tizenöt évvel azelőtt meghaladta a 60 százalékot. ^[110]

3. Volt-e alternatíva?

b/ Az SZKP irányváltásának kezdetei és néhány következménye

A szégyenletes fegyveres konfliktusok csupán logikus fejle­ményei voltak annak a belső hatalmi harcokkal összekap­csolódó irány­váltási folyamatnak, amely már évekkel koráb­ban, közvetlenül Sztálin halála után meg­kezdődött, ésbelülről fosztotta meg a Szovjet­uniót nemzetközi hitelétől. Is­mertetjük e folyamat két korai epizódját.

Miután a nyugati hatalmak megindították a hideg­há­bo­rút a Szovjet­unió ellen és meleg­hábo­rújukat Koreában, a szocia­lista irá­nyult­ságú or­szá­gok kénytelenek voltak egyébként is szűkös erőforrásaik tekintélyes részét védelmi cé­lokra átcso­portosítani. Az NDK kormányzata is erre kényszerült. ^[111] A vezetőség takarékossági programot ké­szí­tett, csökkentette az igazgatási, kulturális, egészségügyi kiadásokat, emelte az ára­kat. A Szovjet Ellenőrző Bizottság, amely forma szerint csak ajánlásokat adott – nem uta­sítá­sokat, mint az NDK megalakulása előtt –, az iparosítás és a kollektivizálás 1930-as évekbeli szovjet tapasztalatainak érvényesítését kívánta, anélkül hogy figye­lem­be vette volna az NDK sajátos körül­ményeit. 1952 decemberében, majd 1953 ápri­lisá­ban az NDK kormánya emelte a vasúti díjszabásokat, és kedvezmé­nyeket szün­tetett meg, többek közt a mozgáskorlátozottakét és bizonyos munkás­kategó­riákét. 1953. április 9-én a lakos­ság nagy körét kizárta az élelmiszer-, textil- és cipő­ellátást felölelő jegyrendszerből, ami nemcsak a tőkés vállalkozókat sújtotta, hanem a kisiparosokat, kiskereskedőket is. Április 20-án, főleg a nyugdíjasok sérelmére, emel­ték a hús, a cu­kortartalmú termékek és több sütőipari cikk árát; végül a Német Szo­cialista Egységpárt Központi Bizottsága 1953 má­jusában határozatot hozott az üzemi normák legalább 10 százalékos emeléséről június elsejétől.

A lakosságot még az intézkedéseknél is jobban bőszítette a mód, ahogyan mindezt tálalták. Az életszínvonal romlását javulásnak tüntette fel a hivatalos propaganda: a „Neues Deutschland” 1952. április 11-i vezércikke például azt állí­totta, hogy az élel­miszer­jegyek megvonása az önálló iparosoktól és kereskedőktől „újabb lépés a jegy­rend­szer lebontá­sa felé”; április 19-én pedig a húsárak emelését üdvözölte azzal, hogy ez „közeledés az egységes árszínvonalhoz”. A párt és az ifjúsági szervezet aktivistái minden­napos kemény vitákban védelmezték az intézkedéseket, sokszor jobb meg­győződésük ellenére. Ilyen előzmények után jelent meg a „Neues Deutschland” június 11-i számában a Politikai Iroda június 9-i dátummal ellátott Közleménye arról, hogy az in­tézkedések hibásak voltak, korrekciójuk a vonatkozó rende­letek vissza­vonásával megtörténik.

Figyelemre méltó a Közlemény előtörténete. Június elején Moszkvába idézték Ulbrich­tot és Grotewohl miniszter­elnö­köt. A német küldöttség írásos uta­sí­tást kapott kézhez, amely a szovjet minisztertanács május 27-i hatá­ro­zatát tar­tal­maz­ta „Az NDK-beli politikai helyzet orvoslására irányu­ló intéz­ke­dé­sek­ről”. Ilyen eljárást a Szovjet­unió addig egyetlen szövetségesével szemben sem alkalmazott. Az éles irányváltoztatást előíró dokumentum így kezdődött: „A hi­bás politikai vonal követ­keztében rendkívül kedvezőtlen politikai és gazdasági helyzet alakult ki az NDK-ban.” A do­kumentum hibásnak minősítette az NDK kormányának taka­ré­kos­sági intézkedéseit, az adóhátralékok és az elmaradt mezőgazdasági beszolgáltatás szi­go­rú behajtását – mindazo­kat a lépéseket, amelyekkel a kormány a Szovjet Ellen­őrző Bizottság „ajánlásait” végrehajtotta; követelte, hogy oszlas­sák fel a nem jö­ve­del­me­ző termelő­szövet­kezeteket, és csak alacsonyabb fokozatú szövetkezeteket en­gedé­lyez­zenek, ahol a termelő­eszközök nincsenek társadalmasítva. A doku­mentum szerint „jelenleg a fő feladat a harc Német­ország demokratikus és békés egyesí­téséért”. Grotewohl javasolta: indokolják az irányváltást ezzel, a német egység alap­fel­adat­ként való meg­határozásával. A szovjet fél azonban elvetette a javaslatot – aminek más magyarázata nem lehet, mint hogy le akarták járatni az NDK veze­tőit, fő­leg Ulbrichtot mint bűnbakot, illetve Sztálint, mint egy hibás irány­vonal sugal­mazóját.

Rudolf Herrnstadt, aki Ulbricht megbízásából a június 9-i Közleményt 10-én megfogalmazta, 1990-ben nyilvánosságra hozott feljegyzései szerint munka közben egyre inkább meg­értette, milyen sokkot fog kiváltani ez a publikáció, ha az előírt formában jelenik meg. Kora délután átadta a terveze­tet Ulbrichtnak, és el­mond­ta észrevételeit. Ulbricht: „Ugyanezeket a kifogásokat már én is megtettem. Grotewohlnak szintén nagy aggályai vannak. De ragaszkodnak hozzá.”

Ulbricht és Herrnstadt este 6-kor találkoztak Grotewohl lakásán Szemjonovval, a Szovjet Ellenőrző Bizottság politi­kai tanácsadójával. „A Közleménynek holnap meg kell je­lennie” – mondta Szemjonov. Herrnstadt: „Adjon 14 napot, hogy elő­ké­szít­sük.” „14 nap múlva talán már államuk se lesz!” Másnap, 11-én, megjelent a Köz­le­mény, 17-én pedig sor került az ismert eseményekre, amelyek – szereplőik egy ré­szé­nek szándékától függetlenül, vagy éppen annak ellené­re – tartalmuk szerint ellen­for­ra­dal­miak voltak. „Valaki” ra­gaszkodott hozzá, hogy az égő gyufát a benzin­tartályba dob­ják.

A másik epizód, amelyet Rákosi Mátyás közöl emlékira­taiban, jellegét tekintve iker­párja az elsőnek.

Néhány nappal az 1953. júniusi berlini események után – írja Rákosi – az SZKP El­nök­sége rövid táviratban felszólítot­ta, hogy haladéktalanul utazzék egy kül­dött­ség­gel Moszkvá­ba. A távirat megnevezte a küldöttség tagjait is, többek közt Nagy Imrét. Malenkov miniszterelnöki helyiségében zajlott le a találkozó. „Engem Be­rijá­val szemben ültettek le, aki lé­nyegében az ülést vezette. Malenkov rövid és semmit­mondó bevezetője után én kaptam szót, röviden ismertettem, mit végeztünk a kapott tanácsok alapján. Utánam Berija szólalt fel, s ezzel megkezdődött az általános támadás a párt mun­kájával szemben.” „Mikojan a gazdaság­politi­kában elköve­tett hi­báin­kat sorolta fel. Bulganyin a hadseregben előfor­dult rendkívüli események, szö­kések, öngyilkosságok, fe­gyelmi esetek pontos statisztikájával bizonyította, hogy mi­lyen beteg ez az intézmény. Hruscsov számon kérte tőlem, hogy hová lett világhírű búza­exportunk. … S ez így ment vagy két órán keresztül.” „Én egy sor kérdésben igaz­talan­nak éreztem a vádakat. Élesen válaszoltam Bulganyinnak, akit jó félévvel előbb alaposan kikérdeztem, mi a véleménye a magyar hadseregről, s akkor közöltem vele egy sor negatív benyomásomat, de ő megnyugtatott, hogy minden rendben van, most pedig, mintha mi sem történt volna, éppen ellen­kező nézetet képvisel. Amellett a velem szemben ülő Berija, a fordítások közötti szünetet felhasználva, monológ­sze­rű­en szórta felém a fenyegetéseket: »Majd megnézzük, kik is ve­zetik a népi demok­ráciá­kat! Vége a vezetők ünneplésének! A Sztálin-dicsőítésnek! Az olyan jelensé­gek­nek, mint Gottwaldovo, Kolarovgrád!«” „Nagyon élesen kifogásolták, hogy a nehéz­ipart annyira forszíroztuk, a hadsereg túl sokba ke­rült stb.” „Mikor kitámolyogtunk a teremből, legtöbbünk úgy érezte, mintha főbe verték volna.”

„A második megbeszélésen a szovjet elvtársak közölték konkrét elgondolásaikat. A mi­niszter­tanács elnökéül Malenkov Nagy Imrét terjesztette elő. Ezt a javaslatot az amúgy­is nyomott hangulatú magyar delegáció halálos csendben fo­gadta. Senki sem he­lyeselte.” „Minden különösebb indoko­lás nélkül közölték: szükségesnek tartják, hogy a központi vezetőségi ülés, mely e megbeszélések tartalmát határozatba iktatja, mond­ja ki, hogy eddig a pártban a zsidók elnyomták a nem zsidókat. A mi dele­gá­ciónk ekkor már annyira demo­ralizálva volt, hogy ez ellen a javaslat ellen egyetlen szó sem emelkedett, annak dacára, hogy azt is kö­zöl­ték velünk, hogy e határozatokat a na­gyobb nyomaték kedvéért, az eddi­gi gya­kor­lat­tól eltérően, kiáltvány formájában közöl­jük a magyar néppel.” „… az anti­szemi­tiz­musnak micsoda nagy­szerű falatot jelen­tett volna egy ilyen pártnyilatkozat!” ^[112]

A szovjet pártvezetőségnek mind a német, mind a magyar küldöttséggel szemben támasztott követelései valószínűleg tartalmaztak helytálló kritikai elemeket. Az 1950-es évek fegyverkezési kényszere, az erőforrások nagyarányú átcso­portosítása katonai cé­lokra és a nehézipar erőltetett ütemű felfuttatására – mindez megrendítette az át­me­neti társadal­mak vezető pártjainak tömegkapcsolatait, mégpedig nem­csak azért, mert visszavetette a lakossági szükségletek kielé­gítését, hanem a szigorú köz­pon­to­sí­tás­sal elkerülhetetlenül együtt járó megmerevedés és bürokratizálódás, a közéleti légkör hirtelen lehűlése miatt is. Meglehet, ez volt az ára an­nak, hogy a katonai egyen­súly megteremtésével sikerült el­hárítani az új világháborút.

A megszorítások azonban nem folytathatók a végtelensé­gig: egy bizonyos ponton túl szét­szag­gat­hatják a párt és a tö­megek kapcsolatait, veszélybe sodorhatják a for­ra­dal­mi ha­talmat. Vajon a szovjet pártvezetőség nem ennek a veszély­nek akarta elejét venni szokatlanul éles kritikájával? Nézzük csak: amikor az NDK vezetői, hiábavaló tiltakozásaik után, végrehajtották a rájuk kényszerített utasításokat, szinte ab­ban a pillanatban kirobbant az ellenforradalmi lázadás, Ber­lin nyugati részéről tö­me­ge­sen átdobott ügynökök aktív köz­reműködésével. Ha feltesszük, hogy az SZKP Elnöksége a legjobb szándékkal, a hibák kijavítása céljából követelt Ulbricht­éktól erélyes intézkedéseket – ha valóban a korrekció volt a céljuk, akkor bizony cso­dál­koz­nunk kell: hogyhogy nem látták előre az általuk követelt azonnali éles irány­vál­tás következményeit, az elefánt alkalmatlanságát a porcelán­bolt rendbetételére? Milyen jogon merészeltek durva, pök­hendi hangot megütni szocialista szövet­sé­ge­seik­kel szemben, felrúgva az inter­naciona­lizmus elemi normáit? Vagy ta­lán csupa alsó tagozatos ült az SZKP legfelsőbb vezetőségé­ben? És ha annyira járatlanok voltak, annyira tapasztalatla­nok, miért nem tanultak legalább a június 17-i berlini ese­ményekből? Miért bántak el hajszálra ugyanúgy a magyar küldöttséggel, mint a némettel, noha már pontosan tudták, hogy ez az eljárás mire vezet? Hacsak nem gon­dol­juk, hogy az SZKP Elnöksége politikai analfabéták vagy idült elmebe­tegek gyü­le­ke­zete volt, akkor (különösen a fejlemények is­meretében) egyetlen logikus követ­kez­tetés marad: a moszk­vai grémium döntő többsége nem a hibák korrekciójára tö­re­kedett, hanem arra, hogy lejárassa a „sztálinista” vezető­ket, illetve rajtuk keresztül Sztálint a nemzet­közi kommu­nista közvélemény szemében, és – kerül, amibe kerül – sza­baddá tegye az utat a készülő általános irányváltáshoz.

Szükség volt irányváltásra? Igen, szükség volt rá. De sem­miféle objektív szük­ség­szerű­ség nem szolgálhatott mentsé­gül arra, hogy a váltást alárendeljék a szemé­lyek és csopor­tok hatalmi vetélkedéseinek; hogy a vezető szervek mérv­adónak szánt állás­foglalásai ne elvekhez igazodjanak, ha­nem a vetélkedő csoportok mindenkori erő­vi­szo­nyai­hoz. A szovjet múltnak és Sztálin személyének értékelése, a Titóhoz való viszony, az imperializmus megítélése, a nemzetkö­zi mozgalom stratégiája – az elmélet és a mindennapos poli­tikai gyakorlat döntő kérdései olyan alakváltozásokon men­tek keresztül, félelmes gyakorisággal és egyik napról a má­sikra, mintha az igazság gyur­má­ból volna. Nemcsak a Szovjet­unió tekintélyét: magának a szocialista eszmének a hitelét tépázta meg az 1956-os magyarországi robbanás, a ’68-as csehszlovákiai fel­fordulás, a véres afganisztáni zsákutca, a szocialista országok egy­kori szövet­sé­gé­nek széthullása és lezüllése, a nagyralátó gazdasági programok ku­dar­ca, a siker­telenségek sorozata, amelyet úgyszólván megkoronázott a lankadatlan siker­pro­pa­gan­da, a „fejlett szocializmusról” szóló bárgyú frázispufogtatás és a sze­mélyi­ség nélkül űzött személyi kultusz. ^[113]

„Fejlett szocializmusnak”, ha van ilyen, legfeljebb a kom­munizmusba közvetlenül áthajló történelmi szakaszt nevez­hetnénk – legközelebbi előzményét annak a társa­da­lom­nak, amely a megsokszorozott anyagi és kulturális javak bázisán, a szabad egyének testvéri társulásaként, mindenki számára megteremti a feltételeket személyes képes­ségei­nek maximá­lis kibontakoztatásához. Amikor a hruscsovi program 20 éves határ­időre ígérte „Amerika utolérését” és „a kommu­nizmus felépülését”, úgy látszott, a vég­cél karnyújtásnyira van. Igazából sohasem volt messzebb, mint akkor, és a ké­sőb­biek­ben egyre messzebb került, majd el is tűnt, ki tudja, mennyi időre, az összeomlás kozmikus porfelhőjében. Nem­csak kalandorsága miatt volt képtelen ez a program, hanem azért is, mert meghirdetői maguk zúzták szét a legelemibb feltételeit annak, hogy a megjelölt célok belátható időn be­lül megvalósuljanak. A 20. és 22. párt­kong­resszuson szente­sített politikával a Szovjet­unió önként feladta a szocialista irányú tár­sa­dalom előnyeit, a köztulajdon, a tervgazdaság, a társadalmi egyenlőség történelmi vív­mányait.

A romlás légkörében fokozódott a tömegek kiábrándultsá­ga, politikai passzivitása és a munkában tanúsított érdekte­lensége – az osztályharcnak a gép­rombolással rokon, anar­chisztikus formája megkönnyítve, hogy a kiváltságos réte­gek zárt kasz­tokká merevedjenek; a gazdaságot, a politikát, az egész közéletet behálózták a maf­fiák, és a negatív folya­matok egymást erősítették. A tőkés világ kommunista pártjai nem hivatkozhattak többé a Szovjet­unióra mint példára: válságba kerülve, egy részük az „euro­kom­muniz­musban”, a szociáldemokrácia új változatában kereste a kiutat, el­ha­táro­lódva az ún. „létező szocializmustól”, a Szovjet­unió pedig, amely világ­háborús győ­zelmével nem is olyan régen kitört az elszigeteltségből, ismét a teljes el­szi­ge­te­lő­dés felé haladt (miközben Kína nyugati nyitással ütött rést a Szovjet­unió által köréje szer­vezett ostromgyűrűn, de saját szocializmu­sán is). Hogy az erőegyensúlyt meg­őrizze, a szovjet rendszer fegy­ver­kezéssel akarta növekvő gazdasági és politikai hát­rányait kiegyenlíteni – tehát egyidejűleg bocsát­kozott fo­gyasztási és fegyverkezési versenybe a gazdasági potenciál­juk tekintetében ötször-hat­szor erősebb nyugati hatalmak­kal. ^[114]

Az erőltetett fegyverkezés eredményeképpen a Szovjet­unió katonailag többnyire tartotta az egyensúlyt, sőt sok te­rületen fölénybe került az Egyesült Államokkal szem­ben, a hagyományos fegyverzet tekintetében pedig a keleti tömb a nyugati tömb erőivel szemben. Ezért azonban nagy árat kel­lett fizetni: a szovjet katonai kiadások kb. az 1970-es évek közepétől abszolút számokban is meghaladták az USA ha­sonló kiadásait, és a társadalmi össztermék 14-16 százalé­kát tették ki, mialatt az amerikaiak a maguk két és fél­szer nagyobb társadalmi össztermékéből csak 7 százalékot köl­töttek erre a célra (és még ez a kisebb hányad is krónikus zavarokat okozott gazdaságukban). A szovjet társadalom­ban veszé­lyes spirálmozgás kezdődött: minél nagyobb erő­forrásokat vont el a fegyverkezés a polgári termeléstől, an­nál inkább apadt a rendszer tömegbázisa és nemzetközi te­kintélye, ennek elapadása pedig, tehát a növekvő politikai gyengeség, nem hagyott más lehetőséget az egyensúly fenn­tar­tására, mint a katonai eszközöket, a fokozottabb fegyver­kezést. Növekedtek az ellá­tási zavarok, enyhítésükre a szov­jet kormány az 1970-es években jelentős forrásokat csator­názott át a termelőeszközöket gyártó iparból a könnyűipar­ba, a mező­gaz­da­ság­ba és – főleg az 1979-es rossz termés után – a lakossági fogyasztást szolgáló import bő­vítésére. Ám a pillanatnyi fájdalomcsillapításon túl a hatás éppen az ellen­kezője volt a szándékoltnak. A felhalmozás rovására történt át­cso­por­to­sí­tá­sok tovább tágí­tot­ták a technológiai rést a szovjet és a nyugati ipar között, tovább fékezték az amúgy­is lassuló növekedést, ezzel pedig nemcsak az élet­színvonal tartós javításának alapjait ásták alá, hanem vég­eredményben az ország vé­del­mi képességét is. ^[115] Idézzük Eisen­hower tábornokot, aki ebben a kérdésben „marxistább” (realistább) volt a szovjet gyász­marxis­táknál: „Akármennyit költsünk is fegyverekre, azok nem fogják meg­teremteni a biztonságot.” A biztonság igazi záloga „az erkölcsi, az intel­lektuális és a katonai erő egysége … Nincs olyan módszer, amellyel egy ország abszolút bizton­ságot érhetne el. Viszont bármelyik ország könnyen erkölcsi és gazdasági csődbe jut­hat, ha ezt az illuzórikus célt fegyverkezéssel próbálja elérni.” ^[116]

4. Volt-e alternatíva?

c/ A perifériák forradalmai. Egyidejű általános válság a két táborban

Miközben a Szovjet­unió, a „különböző rendszerű államok békés együttélésének” zászló­vivője, véres ellenségeskedést folytatott a szocialista rendszerű Kínával, a népek egész sora indított fegyveres harcot az imperializmus ellen sza­bad­sá­gá­ért és függetlenségéért. Vietnam a japánok kitakarodása után két nagyhatalmat győ­zött le: a franciát és az ame­rikait; a szövetséges indokínai népek szintén elűzték a gyar­ma­tosítókat és bábjaikat. Indonézia már korábban, 1949 de­cemberében véget vetett a holland gyarmati uralomnak; Al­gériát, amely óriási véráldozatok árán rázta le fran­cia urait, De Gaulle 1962-ben ismerte el független államnak. 1959. ja­nuár elsején meg­született a győztes kubai forradalomból az amerikai kontinens első szabad or­szá­ga, amely azután a vi­lág különböző pontjain fellángoló szabadságharcok legkö­vet­ke­ze­tesebb támaszává lett. Az 1960-70-es években sok gyarmati és fél­gyarmati ország­ban folytak ilyen harcok, és tekintélyes részük győzelemmel, az önálló államiság elnye­ré­sé­vel végződött. Ez történt az egykori portugál gyarmato­kon: Angolában, Mo­zam­bikban, Bissau-Guineában, Sáo To­mé és Príncipe szigetén; sőt, a gerilla­mozga­lomból ki­fejlődő népi felkelő hadseregek csapásai az „anyaországban” is megrendítették a rend­szert, hozzájárultak a portugál fasiszta katonai diktatúra 1974. áprilisi meg­dön­té­séhez. Ugyanab­ban az évben bukott meg a görög diktatúra, egy évvel koráb­ban pedig az afgán monarchia. Forradalmi vihar zúgott vé­gig Latin-Amerikán: gerillaharcok színtere volt Peru, Para­guay, Ecuador, Kolumbia, Venezuela és Bolívia (Che halála után is!); Brazíliában városi gerilla szerveződött, Uruguay tupamarói nehéz helyzetbe hozták akcióikkal az USA-barát kormányt. Közép-Amerika földjén a guatemalai nép az 1954-es amerikai beavatkozás után több évtizedes gerillahá­borút viselt rabtartói ellen, akik egész indián falvakat és körzeteket semmisítettek meg; Salvadorban a Farabundo Marti nevét viselő nemzeti front jelentős területeket szaba­dított fel; Nicaraguában véres kudarcok után előretört a san­dinista mozgalom, és 1979 júliusá­ban létrehozta, ha csak át­meneti időre is, Amerika második szabad országát. Annak elle­nére, hogy a helyi oligarchák és jenki „tanácsadóik” tűzzel-vassal üldözték a fel­sza­badítókat, egyszerre három kon­tinensen folytak a harcok az USA vezette nemzetközi impe­rializmus és helyi ügynökségei ellen – ha nem is belső el­lentmondások nélkül, de gyakran a leghevesebb formákat öltve. ^[117]A Latin-Amerikai Szolidaritási Szervezet (OLAS) 1967 nyarán tartott havannai alakuló értekezlete határozat­ban szögezte le: „A fegyveres forradalmi harc a forradalom fő vonala Latin-Amerikában. Minden más harci formának szolgálnia kell, nem pedig hátráltatnia a fő vonal, a fegyve­res harc fejlődését.” ^[118] Nincs más lehetőség, mint a népi erők egységét felvonultatni az elnyomó erők egysége ellen – összegezte Che Guevara a harc tanulságát. ^[119]

A perifériák forradalmaival egyidőben a centrumországok is a felcsapó tömeg­moz­gal­mak színterei voltak. Az 1968-as diáklázadások láncreakciója objektív forradalmi hely­zet­re utalt. Hol itt, hol ott lobbantak fel a lángok; bár a szakszer­vezetek az 1960-as évek­től folyamatosan gyengültek, a nö­vekvő gazdasági nehézségek, a bukott ka­tonai kalandok, a messzire visszhangzó kormányzati botrányok továbbra is szí­tot­ták a tö­me­gek ellenállását. Az Egyesült Államokban a korrupt szakszervezeti vezetők („szmo­kingos szindikalisták”) megkerülésével elharapóztak a vadsztrájkok, forradal­mi szak­szer­ve­ze­te­ket alakítottak a feketék, az autógyári munkások, a bányászok, a kamionosok. 1974-ben kirobbant a „hivatalos” szakszervezeten kívüli bányászok 13 hó­napos sztrájkja, az 1970-es évek elején a baloldali sajtó a szakszer­vezeti mozgalom meg­újulásáról beszélt. A tömegek kivéte­les, rendkívüli politikai aktivitásának időszaka volt ez; a szétgyűrűző társadalmi rengéshullámokban felszínre tört az imperializmus – elsősorban az USA – szerkezeti válsága.

Részletesebben kell ezzel a témával foglalkoznunk, mert itt nyílik meg a maga tel­jes­ség­ében a megfelelő történelmi távlat a szocialista irányzatú rendszerek buká­sá­nak megíté­léséhez.

A második világháború után az USA monopolhelyzetet élvezett a tőkés világban. Gazdaságát ugyan nem kerülték el a kisebb-nagyobb visszaesések, de ügyes pénzügyi manőve­rekkel – mint a Marshall-terv keretében folyósított kölcsö­nök és segélyek nagy­arányú fegyverkezéssel és háborús agressziókkal szokatlanul hosszú időszakot sikerült hagyo­mányos periodikus válságok nélkül átvészelnie. Különösen sikeresnek bizonyult az utolsó évtized „aranykora”, hála a vietnami háború bőséges aranyesőt hullató konjunktúrájá­nak. Ezekre az időkre esik a „jóléti államok” kiépülése. Amikor kiderült, hogy a Szovjet­unió szövetségi rendszere erőszakkal nem dönthető meg, a burzsoázia célszerűbbnek látta, ha szociálpolitikájával nyeri meg magának a tömege­ket. A vietnami háború által kiváltott fellendülés átmeneti­leg meg is teremtette ehhez a feltételeket. Bővültek az USA termelő kapacitásai, a munkanélküliség 4 százalék alá süllyedt, emelkedtek a reálbérek. A sikerek azonban maguk ér­lelték a romlás csíráit. Miközben a haditermelés szédítő ütemben tört előre, a békeiparok lemaradtak: sem világpiaci monopolhelyzetük, sem a megnövekedett hazai vásárlóerő nem ösztönözte őket műszaki megújulásra – amely egyéb­ként már csak azért is rendkívül költséges lett volna, mert a katonai célú ágazatok elszívták az erőforrásokat, keresletük­kel meg­drá­gí­tották a termelőeszközöket és a hiteleket. Nőtt az önköltség, a profitráta süllyed­ni kezdett; jelzés volt ez, hogy az adott technikai bázis nem alkalmas többé a pénz bővített újratermelésére (mindenekelőtt azért, mert „túl sok” munkást foglalkoztat), és az állótőke megújításra szo­rul.

Megújulást sürgettek a változó világpiaci erőviszonyok is. Az USA monopol­helyzete nem lehetett örökéletű: ő maga ásta alá kezdettől fogva azzal, hogy áruinak elhelyezése céljából tőkét szivattyúzott egykori versenytársainak kivérzett gazda­sá­gá­ba. A fölsegélyezettek szépen talpra álltak, a leg­korszerűbb felszereléssel látták el magukat, és olcsóbb áru­ikkal kiszorították „jótevőjüket” a nemzetközi piacokról, részben még saját hazai piacairól is. Így formálódott, az eredményeiben visszájára forduló szándék újabb példája­ként, a dollár mint világpénz válsága.

A dollárválság előzményei 1944-ig nyúlnak vissza, ami­kor a Bretton Woods-i pénz­ügyi megállapodás a valóságos értéknél alacsonyabban rögzítette az arany árát, s en­nek fe­jében az USA szavatolta a külföldi jegybankok részére dol­lárjaik szabad át­vál­tá­sát aranyra. Az USA érdekelt volt az alacsony árban, mert a háború alatt és után a dol­lár­hiány­ban szenvedő országok arannyal fizették amerikai tartozása­ikat. Csak­hogy az irreálisan alacsony ár idővel megbosszulta magát. Az USA hatalmas össze­geket köl­tött a Földet beháló­zó katonai támaszpontjaira, háborúkra, külföldi beru­házá­sok­ra, az exportot jóval felülmúló importjára, és dollárözönnel árasztotta el a világot. A nyugat-európai bankokban dol­lárok tízmilliárdjai halmozódtak fel; ezeket pedig elő­nyö­sebb volt aranyra váltani a reális értéknél alacsonyabb árfo­lyamon (vagyis kisebb vá­sárló­erőt nagyobbra cserélni), mint drága amerikai áruk megvásárlására for­dí­tani. Az USA ele­get is tett egy darabig átváltási kötelezettségének. Amikor azon­ban tarta­lékainak rohamos apadása már katasztrófával fenyegetett, fel­füg­gesz­tet­te a sza­bad átváltást, szemrebbenés nélkül felrúgva a saját aláírásával szentesített meg­álla­po­dást.

A dollárválság tehát tünetként jelenítette meg 1970 körül az amerikai gazdaság igazi gyengeségét, a termelés technikai bázisának elöregedését. Felsötétlett 1929 félel­metes árnyé­ka, a ciklikus összeomlás réme. A kormányzat megpróbálta katonai kiadá­sokkal és „jóléti programokkal” lendületbe hozni a lankadó gazdaságot, de vára­ko­zá­saira alaposan rácá­folt az intézkedések váratlan következménye, a stag­fláció. Ez a korábban ismeretlen jelenség romba döntötte a polgári gazdaságelméletnek azt a dogmáját, amely ellentétes moz­gást tételezett a munkanélküliség és az infláció között. Ma­gas munkanélküliség, alacsony árak, és megfordítva – vélte az elmélet. És most éppen az ellenkezőbe történt: visszaesett a gazdaság, nőtt a munkanélküliség, az árak mégis emelked­tek – a stagnálás összekapcsolódott az inflációval.

A stagflációt, amely az 1973-75-ös visszaeséskor mutatko­zott meg teljes éles­sé­gé­ben, Samuelson Nobel-díjas amerikai közgazdász a „jóléti programok” számlájára írja. E progra­mok költségei 1960 és '75 között csaknem tízszeresre nőt­tek, bizo­nyít­va, hogy „napjaink jóléti állama” véget vetett „a tiszta kapitalizmus könyörtelen rend­sze­ré­nek”; ám „az 1970-es évek végén az adófizetőket már nyugtalanította, hogy a sze­gények növekvő csoportját kell támogatniuk”, mi­közben a szegényekre – sóhajt fel együttérzően a tudós – „súlyos pszichológiai terheket ró” a segélyezés? ^[120]

Nézzük egy kicsit más szemszögből a dolgokat.

A „jóléti programok” költségei az 1957-58-as visszaesés után ugrottak meg, hogy levezessék a társadalmi feszültsé­geket, és a szociálpolitikában is bizonyságai legyenek a ka­pitalizmus fölényének a szocialista irányú államokkal szem­ben. Akkor váltott a mo­nopol­tőke erre a politikára, amikor egyrészt kitűnt, hogy a szovjet szövetségi rend­szer erőszak­kal nem dönthető meg, másrészt a Szovjet­unió szinte sok­kolta lát­vá­nyos tudományos és műszaki eredményeivel a tő­kés világot. (Ezekben az időkben ér­tek be az előző évtizedek kutatási ered­ményei és fejlesztései a nukleáris iparban, a lé­zer­tech­ni­ká­ban, a gépgyártásban és sok más területen; egy amerikai szakértő azt írta, el­uralkodott a félelem, hogy a nem­zet­közi piacon a szovjet vállalatok nyugati cégeket fognak kiütni. ^[121]) A „jóléti állam” a kapitalizmus véd­mű­ve volt a „kommu­nizmus” el­len, költségei a tőke minden korábbi szociális kiadását felül­múlták. Közben, külö­nö­sen a vietna­mi háború idején, rekordokat döntöttek a katonai kiadások is. A neki­lódult állami költekezés nyomán az USA fogyasz­tói ár­indexe rendszeresen emel­ke­dett, a pénzkészlet bővülé­se messze meghaladta a ter­me­lés reálértékének emelkedé­sét. Az infláció letörésére a Nixon-kormányzat 1969-ben je­lentősen mérsékelte a ka­to­nai kiadásokat, megszigorította a pénz- és hitelpolitikát. A gazdaság azonnal vissza­esett, pénzügyi pánik tört ki. A kudarc visszatérítette a politikai vezérkart a korábbi gyakorlathoz: 1971-ben ismét rekord­nagyságúra növelték a katonai megrendeléseket, 1973-ban ezt is megtoldották újabb összegekkel, és a biz­ton­ság kedvé­ért felújították Vietnam bombázását. A várt fellendülés he­lyett azonban világ­méretű recesszió kezdődött, nőtt a mun­kanélküliség, tovább emel­ked­tek az árak. – Valami hasonló esett meg Carter elnökkel is, csak fordított sorrendben: 1977-es programja, amely 31 milliárd dollárt irányzott elő a gazdaság élénkítésére, a dollár zuhanását idézte elő, és az elnök két év múlva kénytelen volt áttérni a pénzszűkítő po­litikára.

Az állam keynesi ihletésű keresletpótló tevékenysége va­lóban segítheti az élén­kü­lést, de csak addig, amíg a profitrá­ta elég magas; ellenkező esetben a mono­pó­li­umo­kat nem a termelésnek, csupán az áraknak a növelésére fogja ösztö­nözni. A stagfláció éppen abból következik, hogy a mester­séges állami keresletpótlás nem küszöböli ki, csak elodázza az esedékes válságot, amely hivatva lenne az elavult terme­lési technikák, az értéküket vesztett tőkék erőszakos kiselej­tezésével ismét a „kellő” szintre emelni a lesüllyedt profit­rátát. Vagy stagflációba torkolló válság-elodázás, vagy vál­ságba torkolló pénzszűkítés – ez az alternatíva állt az 1970-es években a tőkés centrumok gazdasága előtt. Illetve igazá­ból nem is volt ilyen alternatíva, mert minél tovább halogat­ták a válságot, annál kevésbé tudott helytállni az amerikai termelés az erősödő nemzetközi versenyben, és úrrá lenni a növekvő belső zavarokon. A kapukon dörömbölő válság fel­tartóztatása egyre többe került, a hatás pedig egyre rövidebb ideig tartott; sűrűsödtek a megrázkódtatások, mintha az ese­dékes, de elfojtott nagy robbanás növekvő gyakoriságú ki­sebbekre oszlott volna szét, s feszítő erői részletekben törtek volna át a megfékezésükre emelt akadályokon. Önként adó­dik a kérdés: miért ragaszkodtak annyi ideig a kormányok a keynesi típusú kereslet­élénkí­téshez, miért tértek vissza hoz­zá újra meg újra, ahelyett hogy azon­nal elvetették volna, amikor már egyáltalán nem felelt meg a ciklus adott szaka­szának? Nyilván nem ostobaságból cselekedtek így, sokkal inkább azért, mert fél­tek szabadjára engedni a válságot. Az állami keresletélénkítést és „jóléti” politikát folytatni nem lehetett, abbahagyni nem volt tanácsos. A tőkés rendszer harapófogóba került.

A válság felé mutató tendenciákat hirtelen felerősítette a két olajár-rob­ba­nás: 1973-ban az első, majd ’79-ben a máso­dik, amikor a kőolaj ára az első rob­ba­nás előttinek közel tíz­szeresére ugrott. Ebben az évtizedben gyorsan törtek előre a saját olajbázissal nem rendelkező országok, és termelésük­kel együtt felszökött a la­kos­sági fogyasztás is; több elmara­dott ország az iparosodás útjára lépett, némelyikük elérte az „elszakadási pontot”, ahonnan rohamosan gyorsul a fejlő­dés. Az olajár meg­ugrá­sában sokféle tényező szerepet ját­szott, a spekulációs manőverektől az arab-izraeli háborún át a gazdasági függetlenségre törekvő kőolajtermelő országok (Algéria, Líbia, Szíria, Irak, Irán, Kuvait) által 1971-től foly­tatott nagyarányú álla­mo­sí­tá­sokig. De aligha lehetett volna az árakat ilyen mértékben emelni, ha a kereslet meg nem sokszorozódik. A kőolajjal együtt megdrágultak más fontos nyersanyagok is, és a termelési költségek általános emelke­dése nyomán világossá vált, hogy a növekedést – a tőke fel­halmozását – lehetetlen tovább folytatni a régi, energia- és nyers­anyag­igényes technológiákkal: gyökeres szerkezet­vál­tás szükséges, amely a tudo­má­nyos és technikai forradalom­nak a hatékonyságot meg­több­szöröző vívmányaira alapozza a gazdálkodást. Ezt a rövid lejáratú ultimátumot kézbesítette a világ­gazda­ság­nak a két olajár-robbanás.

A gazdaság fulladási rohamai súlyos politikai nehézsé­gekkel párosultak. Az USA meg­tépve hátrált ki Vietnamból, tekintélye mélypontra zuhant, uralmi helyzetét há­rom kon­tinens szabadságmozgalmai ásták alá; amikor pedig a recessziók veszteségeit a tőke a proletariátussal akarta megfi­zettetni, erőteljes visszacsapás volt a válasz. Ne feledjük: az 1970-es évek forradalmi és tiltakozó mozgalmainak kirobba­nása és szét­áram­lása idején a „szocialista tábor” már ketté­szakadt, és a Szovjet­unióban előre­ha­lad­tak a bomlási folya­matok; ha tehát a népek éppen ezekben az években zúdítot­ták elnyomóikra évszázados keserűségüket, méghozzá a vi­lág legkülönbözőbb régiói­ban, és helyenként jelentős győ­zelmeket aratva, akkor mindez az imperializmus rend­sze­ré­nek megingásáról tanúskodik. A tőke jövője azon a sorsdön­tő, de semmi­képpen sem eleve eldöntött alternatíván állt vagy bukott, hogy sikerül-e szerkezetet vál­tani, megteremtve hozzá a szükséges anyagi és politikai fel­té­te­le­ket.

A szerkezetváltás anyagi eszközeinek előteremtéséhez ép­pen az olajválság nyújtotta a legnagyobb segítséget a világtő­ke vezető osztagai részére. A „harmadik világ” olaj­exportő­rei, minthogy hazai befektetésekre kevés lehetőségük volt, bevételeik jelentős részét a fejlett országok bankjaiban he­lyezték el. A gazdasági visszaesés miatt a ban­kok nem tud­ták a náluk felgyülemlő pénzt nyereséggel befektetni, de ka­matot kellett fi­zet­niük utána a betéteseknek. Felajánlották lóhát „olajdollárjaikat” kölcsönként ala­csony kamattal a fej­letlen vagy közepesen fejlett országoknak (többek közt a szoci­alista irányzatúaknak). Régebben ezt a tőkefölösleget a reálszféra válsága tüntette volna el, tőzsdei összeomlással, bankcsődökkel, az értékpapírok, az árutőke, a ter­me­lő be­rendezések elértéktelenítésével. Most a hitelnyújtás lehető­vé tette a fejletteknek, hogy az általuk kölcsönzött pénzen megvásároltassák elavult technikájukat és nehe­zen eladható fogyasztási árukészleteiket adósaikkal – vagyis újra értéke­sítsék azt a tőkét, amelyet másképp a válság megsemmisí­tett volna. A pénzszűkében lévő fejlődők kap­va kaptak a kedvezőnek látszó ajánlaton, abban a reményben, hogy az olcsó hi­te­lek segítségével felzárkózhatnak a fejlettekhez, vagy legalább kiegyenlíthetik fize­tési mérlegüknek a megnö­vekedett olajszámla miatt támadt hiányát.

Reményeik azonban igen hamar szertefoszlottak. Miután ugyanis a centrum­or­szá­gok a „jóléti” költekezésről áttértek a pénzszűkítésre, és a kétjegyű infláció vissza­szo­rí­tása vé­gett emelték a kamatlábakat, a külföldi tőke tömegesen kez­dett magas ka­ma­to­zású amerikai állampapírokat vásárolni. A dollár ezáltal, amelytől nem is olyan régen még szabadul­ni igyekeztek a nemzetközi pénzpiacok, ismét a legkereset­tebb valutává lépett elő, árfolyama felugrott. Ez a kettős emelkedés – a kamatlábaké és a dollár-árfolyamé – végzetes csapást mért az adós országokra: dollártartozásuk automati­kusan felszökött, még ha egyetlen cent újabb kölcsönt sem vettek is fel. Mintegy 150 „fejlődő” jutott erre a sorsra, lé­nyegileg azért, mert a szerkezeti korszerűsítést, amely a fel­vett hitelek törlesztéséhez és a növekvő reál­ka­ma­tok fizeté­séhez szükséges lett volna, nem tudták megvalósítani? ^[122] Hogyan is tudták volna? Hiszen a kölcsönpénzt eleve arra kapták, hogy megvásárolják rajta hitelezőik elfekvő árukész­leteit és kiöregedett technikáját, ez pedig még az adósság­szolgálat kigazdálkodására sem bizonyult alkalmasnak, nemhogy a felzárkózásra. Az adósságválság vég­ered­mény­ben az érlelődő termelékenységi forradalom által kirostált, elavult centrumtőkék válsága volt, amelyet a hitelezők sike­resen adósaik nyakába akasztottak, hoz­zájuk exportáltak. Vagy a másik oldaltól nézve: a „fejlődők” megvásárolták a fej­lettek válságát a tőlük kapott kölcsönpénzen. ^[123]

Az ügyes manőverrel a hitelezők aranybányát nyitottak maguknak. Világbanki szá­mí­tások szerint 1982-83-tól már 25 milliárd dollárral több áramlott adósaiktól őhoz­zájuk, mint megfordítva. Latin-Amerikából 1983 és 1990 között még a hivatalos statisztikák szerint is nettó 205 milliárd dollár folyt át a fejlett országokba (mialatt az egy főre jutó jövedelem az adósoknál közel 10 százalékkal csökkent), a teljes vesz­te­ség pedig, amely a „fejlődőket” a magas kamat­lábak, az egyenlőtlen versenyfeltételek stb. miatt sújtotta, kb. 500 milliárd volt. ^[124] Afrika 1986-ban 18 milliárd dollárt kapott adomány és kölcsönök címén, viszont export-nyers­anyagainak áresése és az adós­ság­szol­gálat elvitte 34 milliárdját. ^[125] Bár a fejlettek az 1980-as évek végén mint­egy évi 50 milliárd dollárt sajtoltak ki a „fejlődőkből”, az adósság nem apadt, el­len­ke­ző­leg: a legeladósodottabb országok tar­tozásainak évi növekedése 1973-tól ’82-ig két­sze­rese volt nemzeti össztermékük növekedésének. Latin-Amerika 1970-től 1986-ig 386,5 milliárd összegű ka­ma­tot és törlesztőrész­letet fizetett ki, teljes külső adóssága ezalatt 26,7 milliárdról 402,6 mil­liárdra emelkedett. ^[126] Minél töb­bet fizetnek az adósok, annál inkább eladásodnak – írta a londoni „The Economist” 1984. március 31-én –, iparuk leépül, gazdasá­guk hanyatlik.

Az adósságcsapda révén a hitelező centrumországok je­lentős új anyagi erő­for­rá­so­kat nyertek a szerkezetváltáshoz, s ezt ráadásul úgy hajt­hat­ták végre, hogy egy füst alatt meg­szabadultak saját válságuktól, rögzítették az adósok műsza­ki elmaradását, és örö­kös járadékfizetési kötelezettséggé, az ti¡gyarmatosítás eszközeivé vál­toz­tatták a felvett hite­le­ket. ^[127] A „fejlődő” országok külső adósságállománya azóta is egyre nő, „napjainkban meg­ha­lad­ja a 2,7 billió dollárt. Ez az összeg nagyjából feleannyival múlja felül az 1990-es adatot (1,45 billió dollár), mint amennyi adósságszolgálatot (össze­sen kb. 3 billió dol­lár­nyit) a fejlődő országok a kilencvenes években teljesítettek. A nyolcvanas években az adósok 1,3 billió dollárt törlesztettek hitelezőiknek, miközben adóssá­guk abban az évtizedben több mint 860 milliárd dollárral nőtt. A dolog tehát úgy fest, hogy az adósok kamatok és tő­ketörlesztés címén minden évtizedben megfizetik hitelező­iknek annak az összegnek másfél-kétszeresét, amellyel az adott évtizedben tartozásuk gyarapodik.” ^[128]

A szerkezetváltás során a hitelezők áttértek a tudományos és technikai for­ra­da­lom­ban kidolgozott anyag- és munka­erő-takarékos technológiákra, kutatásuk és fej­lesz­té­sük erre állt rá. A világgazdaság tőkés centrumaiban átalakult a gaz­dasági szerkezet, át­helyeződtek a termelés súlypontjai. A változások nyomán esett a nyersanyagok világ­piaci keresle­te és ára, válságba került a kohászat, a kőolajvegyészet, a hagyo­má­nyos gépgyártás stb. Az eladósodott szocialista irány­zatú országok, minthogy fő ex­port­cikkeik jórészt a válság­iparok termékei voltak, egyre nehezebben tudtak eleget ten­ni fizetési kötelezettségeiknek, egyre többet kellett exportál­niuk ahhoz, hogy az adós­ság­szolgálathoz szükséges valuta­mennyiséget előteremtsék. Gazdaságuk szét­zi­lá­ló­dott, lakos­ságuk életszínvonala süllyedt, kormányaik függő helyzetbe kerültek az imperializmustól.

A két tábor közötti erőviszonyok felbillenésében lényeges szerepet játszott az imperialista centrumok politikai fordu­lata: jobboldali-konzervatív kormányok vet­ték kézbe a gyep­lőt, amelyek készek voltak költséges és egyre kevésbé haté­kony fel­tar­tóz­tatási kísérletek helyett szabadjára engedni a válságot, a tömegekre és a gyengébb országok népeire háríta­ni a megrázkódtatások terheit, kíméletlenül letaposni a vár­ható ellenállást. Kockázatos lépés volt ez, hosszú ideig óva­kodtak tőle. De a Szovjet­unió mindent megtett, hogy a ke­zükre játsszon. Egész nemzetközi politikájában Kína elszige­telésére törekedve, segítség helyett inkább hátráltatta és gán­csolta a kínai támogatást élvező trikontinentális mozgalma­kat, amelyek gyakorlati cáfolatai voltak a „békés együttélés” revizionista értelmezésének, és kezdeti si­ke­reik­kel alátá­masztották ennek az értelmezésnek kínai részről hangozta­tott kritikáját. A szovjet politika talán döntő csapást mérhe­tett volna azokban az években az imperia­liz­mus­ra, de a vi­lágbéke iránti felelősségre hivatkozva (és vélhetőleg tartva a kínai po­zí­ciók erősödésétől), nem élt az alkalommal; ellen­kezőleg, a szocialista irányú Kína elleni durva lépéseivel szinte belehajszolta a világ legnépesebb országát az imperia­lizmussal való veszélyes kompromisszumba. Végzetes útju­kon a szovjet vezetők bele­ga­balyodtak a szerencsétlen afga­nisztáni kalandba, és képtelenek voltak meg­aka­dá­lyozni, hogy európai szövetségeseik kiszolgáltassák magukat a Nemzetközi Valuta­alapnak és a Világbanknak. Csupán most szánták rá magukat az imperialista cent­ru­mok kormányai a válság elszabadítására; most, amikor az olajár-robbanások ás világ­piaci cserearány-változások csapást csapás után mértek a szocialista irányú országok egész sorára és a szov­jet szövetségi rendszerre, maga a Szovjet­unió pedig – mint­egy negyedszázados bomlási folya­mat után, tehetetlenül kapálózva az afganisztáni csapdában – nemhogy a világ haladó erőinek paj­zsa és vonzási központja nem volt többé, hanem inkább riasztó példa, hivatkozási alap a kom­mu­nis­taellenes propaganda számára (amelyből egyébként a szoci­alista múlt gyalázásával maga a „szovjet tömb” is alaposan kivette a részét).

A Szovjet­unió elszalasztottá, az imperializmus megragad­ta a döntő pillanatot: szín­re lépett Reagan és Thatcher, hogy lerombolják a válság elé emelt törékeny gátakat. A Reagan-adminisztráció csökkentette a jövedelemadókat egyfe­lől, a szociális és oktatásügyi kiadásokat másfelől (a kato­naiakat nem], olyan visszaesést generálva inflációellenes politikájával, amely az 1929-es Nagy Válság óta példa nél­kül állt. That­cher – egyebek közt – gazdasági és rendőri erő­szakkal törte le a szénbányászok egy évig tartó sztrájkját, ki­szorítva az angol szenet olcsóbb dél-afrikai importszénnel. A ver­seny­képesség érdekében a monopóliumok olcsó mun­kásokat importáltak a perifériákról, vagy maguk telepítették át termelőegységeiket az olcsóbérű országokba. A hirtelen megemelkedő munkanélküliség kirántotta a talajt az 1970-es évek fel­len­dülő munkásmozgalmi harcai alól; a katonai és rendőri terror, bár nélkülözhetetlen volt a burzsoázia szá­mára, kevés lett volna az elszánt megmozdulások eltiprásához. A „harmadik világ” országaira és nemzeti-felszabadító terveire szoros adóssághurkot csomóztak a centrumországok bankjai. A tőke, amelyet alapjaiban rendítettek meg az egy­idejűleg rázúduló erőteljes csapások, végül sikeresen elhárí­totta feje felől a halálos veszélyt.

Az 1970-es években kettős válság jellemezte a világhely­zetet: az imperializmusé az egyik oldalon, és az ún. „létező szocializmusé” a másikon. Az imperializmus válsága tör­vény­szerű volt, magának a tőkés rendszernek az objektív természetéből kö­vet­ke­zett. A „létező szocializmus” válsága nem volt törvényszerű, olyan szubjektív politikai döntések­ből következett, amelyek idegenek voltak a szo­cia­lista vi­szonyoktól, azaz más irányt is vehettek volna. Ilyen esetek­ben, amikor maga a helyzet tartalmaz többféle objektív le­hetőséget, nem feltétlenül üres spe­kuláció a „mi lett volna, ha…” kérdése. Lehet racionális feltevés is, hipotézis, amely egy meg nem valósult, de az adott feltételekben világosan kimutatható ob­jek­tív lehetőségből indul ki, majd logikailag levezeti, hogy ennek a lehetőségnek a meg­valósulása milyen következményekkel folytatódott volna.

A hipotézis kibontásához gondoljunk át még egyszer né­hány korábban is érintett össze­függést.

A kapitalizmus ciklikus válságai többnyire új, hatéko­nyabb technikák és tech­no­ló­giák tömeges bevezetésével zá­rulnak: csökken a termelésben foglalkoztatott mun­ká­sok aránya az alkalmazott termelőeszközökhöz képest, alacso­nyabb lesz az önköltség, gyarapszik az egy munkásból kiszi­vattyúzható értéktöbblet. Így történt az 1970-80-as években is. Ezúttal azonban a tőke gyökeresen új alapokra, a tudomá­nyos és technikai forradalom (TTF) vívmányaira állította át termelő apparátusát, és ez lé­nye­ge­sen más következmények­kel járt, mint a korábbi korszerűsítések. Régebben az ipari munkások számának viszonylagos csökkenése nem zárta ki, hogy abszolút számuk a termelés bővülése folytán növeked­jék; a TTF termelékenységi for­ra­dal­ma viszont oly mérték­ben csökkenti az élőmunka-szükségletet, hogy a hagyomá­nyos centrumokban az ipari munkások abszolút száma is folyamatosan csök­ken.

Mivel profitot csak az élőmunka állít elő, a munkáslét­számnak már a viszonylagos csökkenése is azzal a veszéllyel fenyegeti a tőkét, hogy süllyedni fog a profitrátája, egy­ségnyi befektetés után alacsonyabb lesz a nyeresége. A süllyedő tendencia vissza­for­dítá­sára a töke igyekszik fokozni a kizsákmányolást, új, olcsóbérű tömegeket dol­goz­tatni a kül­ső és belső perifériákon, új erőforrásokat szerezni, piacokat hódítani, egyre szélesebb területekre kiterjeszteni tevékeny­ségét. Ma, a TTF közegében, amikor a centrumországok csúcstechnikája viharosan csökkenti az élőmunka-szükség­letet, a tőke piac-szükségletét pedig éppoly viharosan növe­li, a termelést már globális léptékben kell megszervezni ah­hoz, hogy kifizetődő legyen. Transznacionális vállalat-óriá­sok küzdenek egymással életre-halálra a világpiaci részese­désért, ön­költ­ség­csök­ken­tési hajszájukban létkérdés szá­mukra, hogy a termelékenységet egyre magasabbra csigázva, drasztikusan apasszák a bérköltséget, a munkáslétszámot. Ezzel azonban ma­guk erősítik újra meg újra a profitrátájukra nehezedő nyomást, a ráta süllyedő ten­den­ciáját, és menthe­tetlenül elbuknának, ha az önmaguknak okozott veszteséget nem tud­nák „saját” munkásaik és a perifériák kizsákmányo­lásának további fo­ko­zá­sával el­len­súlyozni. Ebben az ör­vénylő spirálmozgásban, amely­ben a verseny fel­kor­bá­csolja a termelékenységi hajszát, a nagyobb ter­me­lé­keny­ség le­nyom­ja a profitrátát, a ráta süllye­dése pedig még magasabb­ra hajtja a ter­me­lé­keny­sé­get – ebben az esze­ve­szett ámokfu­tásban a termelő apparátus gyorsuló elavulása (er­köl­csi ko­pása) miatt félel­metes ütemben követné egyik válság a mási­kat, ha a cent­rum­tő­kék meg nem ta­lál­ták vol­na a módját, hogy elértéktelenedő technikájukat és a ben­ne lappangó gaz­da­sági ka­taszt­ófát megvásároltassák a „fejlődőkkel”. ^[129]

Mi is történt tehát?

1. Az 1970-es évtized második felében életkérdéssé vált a harapófogóba szorult tőke számára, hogy átállítsa termelő apparátusát a tudományos és technikai for­ra­da­lom sínjeire. 2. Az átállítás költségeinek tekintélyes hányadát a monopó­liumok (fő­ként az olajválság és az adósságcsapda révén) a „harmadik világ” népeire, a „szo­cia­lis­ta tábor” gyengébb or­szágaira, illetve (az állami újraelosztásnak a tőke javára való át­szer­vezésével) „saját” munkásaikra terhelték. 3. Végül, ki­építették és meg­szi­lár­dí­tot­ták azokat az áthárító mechaniz­musokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a tudományos és technikai forradalom vívmányaira támaszkodó új termelési bázis busás jö­ve­del­me­ző­ség­gel működjék, noha összetétele jóval magasabb, a profitrátára kifejtett nyomása jóval erő­sebb, mint a korábbiaké, és a válság állandó fenyegetésként hatja át a tőkés társadalom egész életét, minden sejtjét és pórusát.

És most tegyük fel újra a kérdést: mi lett volna, ha…? Ha az alapjaiban meg­ren­dült kapitalizmus az 1970-es években nemcsak a perifériák forradalmaival és „saját” mun­ká­sai­nak elkeseredett osztályharcával találja magát szemben; ha ez a sokféle szabadságmozgalom együtt, össze­hangol­tan cselekszik a szovjet-kínai szövetség által ve­ze­tett egységes szocialista tömbbel és a körülötte tömörülő nemzetközi kommunista mozgalommal; ha a tőke válságáthárító manő­verei ebbe a széles körű, globálisan szervezett ellenállásba ütköznek? Ha az ellenállás meghiúsítja, vagy leg­alább­is megnehezíti a terhek áthárítását, és a nehézségek ki­éle­zik az ellentéteket az egyes tőkés cso­portok között, mindegyik­nek elemi érdeke lévén, hogy a töb­bie­kre zúdítsa saját vesz­teségeit? ^[130] Mindez benne rejlett objektív lehetőségként az adott feltételekben; ami pedig le­het­sé­ges, annak az ellenke­znie nem szükségszerű. A megtörtént eseménysor, a bukás, az össz­eomlás, nem volt szükségszerű. És nagy valószínű­séggel meg­koc­káz­tat­ha­tunk még egy állítást: a 20. sz. hetve­nes éveiben az imperializmus sem állt va­la­mi jól, sőt, haj­szálnyira volt a pusztulástól; s hogy mégis sze­rencsésen megúszta, ezt csu­pán az ölébe pottyant váratlan ajándék­nak, a „létező szo­cia­liz­mus” önfelszámolásának kö­szön­het­lek”. ^[131]

Az olajár-robbanások, amelyek a kelet-európai népi de­mokráciákat az adós­ság­csap­da felé terelték, a Szovjet­unió számára nagy bevételeket hoztak: az első ár­rob­ba­nás utáni évtizedben becslések szerint mintegy 350 milliárd dollárt. Az összeg való­szí­nű­leg nemcsak ahhoz lett volna elég, hogy ii szovjet ország megóvja európai szö­vet­sé­ge­seit az adósság­csapdától, vagy kiváltsa őket onnan, ha már bizakodó cinco­gással bele­sétáltak, hanem a szerkezetváltás költségeinek jó­részét is fedezhette volna – külö­nö­sen, ha hozzáadjuk a Kí­nával szembeni ellenségeskedés közvetlen katonai kiadása­it, vagy azt a nehezen felbecsülhető anyagi veszteséget, amit az er­köl­csi rombolás, a szo­cia­liz­mus nemzetközi támoga­tottságának és mozgósító ere­jé­nek elherdálása oko­zott. Csakhogy a Szovjet­unió tekintélye, szövetségeket összetartó in­ter­nacio­naliz­mu­sa, népeinek elszántsága és erkölcsi ereje akkor már szilánkokra zú­zó­dott, az ország világ­hatalmi sú­lyának fenntartására pedig nem maradt egyéb mód, mint az erőn felüli fegy­ver­kezés. A hatalmas olajbevételeket jórészt ez vitte el, meg­te­téz­ve az afgán háború költségeivel, vala­mint – az ellátási nehézségek miatt – az élel­mi­sze­rek és tö­megfogyasztási cikkek növekvő importjával.

A Szovjet­unió „agyonfegyverkeztetésének” programját Brzezinski fejtette ki egy 1975-ben kiadott könyvében. Be­vált. A szovjet felső vezetőség maga is felismerte, hogy az erőn felüli fegyverkezésbe az ország beleroppan, és megpró­bálkozott az el­len­kező­jével is: Hruscsov a „békés együtt­élés” politikájával, Brezsnyev az „eny­hü­lés­sel”. Mind a ket­tő értelmes eljárás lehet, ha nem a gyengébb fél pozíciójából pró­bál­koz­nak vele; ha kompromisszumra késztető erő van mögötte. Ezt az erőt Hruscsov csúcs­talál­kozók­kal, diplomá­ciai társasjátékkal, az imperialista állami vezetők szatócs­stílusú rábeszélésével szerette volna helyettesíteni, Brezs­nyev pedig frázisokkal és fegy­ver­ke­zés­sel. „Enyhülést” hir­detett, de közben fegyverkezett, érzékelve, hogy az „eny­hü­lés” csak szó, ha nincs anyagi erővel megtámogatva. Ám a Szovjet­unió hely­ze­té­ben a túlfeszített fegyverkezés hosszabb távon nem az erő megnyilvánulása volt, ha­nem a gyengeségé: a politikai és erkölcsi erőt, a népek ellenállásra kész harci össze­fogását nem pótolhatta, és nyílegyenesen vezetett az összeomláshoz. Az „enyhülés” és az „agyonfegy­verkezés” egypetéjű ikrek voltak, egy hitelét vesztett politika torz­szü­löt­tei. Nem meglepő, hogy mind a kettőt ugyanaz az elme nemzette: Brzezinskié, aki el­ső­ként állt elő az „enyhülés” ötletével, azt indítványozva egy 1965-ös köny­vé­nek zárófejezetében, hogy az összes európai országok üljenek össze rendszeres idő­közönként amerikai részvétellel, szer­vezzék meg a gazdasági és kulturális egy­ütt­mű­kö­dést, és a nyugati demokráciák szerezzenek ezen az úton előbb ideo­lógiai, majd politikai befolyást a szocialista országokban. Nixon elnök valóban ilyen irányban kí­sér­le­te­zett, és politikai doktrínájának lényegét az „enyhülés” fogalmával hatá­rozta meg. Néhány évre rá, 1969 márciusában, a Varsói Szerződés Politikai Ta­nács­kozó Testületének budapesti ülé­se javasolta: hívjanak egybe összeurópai ér­te­kez­le­tet az eu­rópai biztonsági és együttműködési kérdések megvitatására. Ezzel a po­li­ti­ká­val, amely hivatalosan is az „enyhülés” ne­vet kapta, a bomladozó „szocialista” oldal ered­mé­nye­sen gyorsította fel önmaga szétzüllesztését.

Olvassuk végül a minden zavarosban otthonosan halászó, minden mérgezett lé­ben kanál Brzezinski nyilatkozatát az afganisztáni csapdáról. „A hivatalos történelmi ver­zió szerint a CIA 1980 folyamán kezdte a modzsaheddinek segélyezését, vagyis az után, hogy a szovjet hadsereg 1979 decemberében bevonult Afganisztánba. De a – mindeddig eltitkolt – valóság egészen más. Való­já­ban 1979. július 3-án írta alá első direktíváját Carter elnök a kabuli szovjet­barát rendszer ellen­feleinek titkos támogatásáról. Azon a napon feljegyzést készítettem az elnöknek, amely­ben kifejtettem, hogy véleményem szerint ennek a támogatásnak szovjet ka­tonai beavatkozás lesz a következménye. Mi nem kényszerítettük az oroszokat a be­avat­ko­zás­ra, de lényegesen növeltük az esélyét annak, hogy így fognak cselekedni.” ^[132]

Mintha a moszkvai politika forgatókönyvét Washington­ban írták volna.

5. Mi szükségszerű, és mi nem. Objektív és szubjektív tényezők

Az előző fejtegetésekből levonhatunk néhány általános kö­vetkeztetést arra vonat­ko­zó­an, hogy a szocialista formáció fejlődéstörténetében mi szükségszerű, és mi nem.

Amíg a szocialista irányú társadalmak kapitalista környe­zetben léteznek, szük­ség­sze­rű az élethalál-harc a két antago­nisztikus rendszer között. Nem szükségszerű, hogy a harc a szocialista irányú rendszerek összeomlásával végződjön.

Szükségszerű maga az átmeneti korszak, mert a szocializ­mus nem ke­let­kez­het köz­vet­lenül a kapitalizmusból, terme­lési viszonyai – minden más for­má­ció alap­viszo­nyai­val el­lentétben – nem alakulhatnak ki az előző formáció keretei­ben. Szükségszerű tehát, hogy a kapitalizmus helyébe lépő átmeneti rendszerek örö­kül kapják az előző rendszer gazda­sági szerkezetének elemeit, és a munka­meg­osz­tás, a piac, az értéktörvény, a velük kapcsolatos sokféle egyenlőtlenség szakadatlanul újra­ter­melje a magánemberi elkülönültséget, a burzsoá magatartásmódokat, a bürok­ra­tiz­must, a nyílt vagy rejtett, céltudatos vagy szándéktalan ellenforradalmi tendenciákat, amelyek a régi burzsoázia maradványainak el­lenállásával és az állandó külső nyo­más­sal párosulva, szü­net nélkül napirenden tartják a tőkés restauráció lehetősé­gét. De csak a lehetőségét, a szocialista előrehaladás mellett a történelmi visszafordulás alter­natí­váját. Hogy a két lehe­tőség harcának mi lesz a kimenetele, hogy a szo­cia­lizmus fog-e gyökeret verni, vagy a régi és az új burzsoá elemek egyesülnek majd rendszerbuktató ellenforradalommá: ez nyílt kérdés, amelyet egyedül az át­me­ne­ti korszakra jellem­ző sajátos osztályharc dönthet el. Szükségszerű tehát maga az alternatíva (a szocialista és a restaurációs irány kettős le­hetősége), va­la­mint az osztályharc, amely a két lehetőség közül szükségszerűen győzelemre viszi az egyiket. De egyiknek sem szükségszerű sem a győzelme, sem a veresége. A Szov­jet­uniónak és szövetségeseinek vereségét több évtize­des belső bomlás előzte meg – a bomlás pedig nem a rendszer génjeibe kódolt objektív szük­ség­sze­rű­ség volt, hanem szubjektív politikai döntések következménye, ame­lye­ket meg­hatá­rozott osz­tály­ér­de­kek szerint hoztak meg, és az el­lentétes osztály­ér­de­kek­kel szemben, harcban érvényesítettek.

Az eddigi átmenetek kezdeti szakaszán szükségszerű volt a hatalom erős kon­cent­rá­ciója és a gazdasági növekedés extenzív jellege. Ez a felhalmozási típus pa­zar­lás­sal és veszte­ségekkel járt, egészében véve mégis ugrásszerű növekedést hozott, ré­szint a termelőeszközök köztulajdonán alapuló terv­gazdaság bevezetése és a példátlan technikai-technológiai korszerűsítés révén, de azért is, mert a foglalkoztatottak köre gyor­san bővült, a munkanélküliség gyakorlatilag megszűnt, és a munkaképes lakos­ságnak korábban nem termelő csoportjai is bekapcsolódtak a termelésbe. A gyors fej­lő­dés kézzel­foghatóan bizonyította a szocialista irányú rendszer civilizációs és kul­tu­rális lehetőségeit, különösen olyan időkben, amikor a tőkés társadalmakat alapjaikban rázkódtatták meg az általuk felidézett válságok és háborúk.

Szükségszerű azonban az is, hogy a növekedés extenzív forrásai és módszerei viszonylag rövid idő alatt kimerülnek, a központosítás addigi formája hajtóerőből fék­ké válik. A továbbfejlődés – főként a TTF felgyorsulása nyomán – a felhalmozás új mód­szereit követeli, amelyek a proletár érdekék bázisán egyesítik a következetes cent­ra­liz­must a legszélesebb demokráciával, a központi tervezést a helyi önállóság, kez­de­mé­ny­ezés és ellenőrzés merész kibontakoztatásá­val. Ha nem sikerül ezt a kapcsolatot kikísérletezni és a mindennapos társadalmi gyakorlatban megvalósítani, akkor a ko­ráb­bi gyors növekedés stagnálásra és süllyedésre vált át, megsokasodnak a válság előjelei. Ahogyan említettük, ez a sajátos válság éppúgy a társadalmi munka el­pa­zar­lá­sá­ból keletkezik, mint a tőke ciklikus megrázkódtatásai, de „túl­termelés” helyett inf­lá­ciós „alultermelés”, a „szürke” és „fe­kete” gazdaság terjeszkedése jellemzi. A zavarok fel­erő­sítik a tervezéssel szemben az ösztönös folyamatokat, a nyílt és rejtett egyen­lőt­len­sé­geket, az ideológia, a gazdasági és poli­tikai gyakorlat liberalizáló tendenciáit. Gya­ra­pod­nak a ma­gánvagyonok; eleinte csupán az átlagosnál magasabb fo­gyasztást szolgálják, majd behatolnak a forgalomba, felhíz­nak a kiskereskedelemben, s né­me­lyi­kük oly mértékben fel­halmozódik, hogy – mint drogfüggőnek a kábítószer – pusz­tító szen­ve­délyé­vé válik a nagybani továbbszaporodás. Mu­száj tőkésednie – csak egyelőre útjában áll a köztulajdon. Ha nem sorakozik fel alkalmas ellenerő, a tőkés restauráció ennél a pontnál lép elő alternatív lehetőségből mindent le­gázoló szükségszerűséggé.

Miután a forradalom elbukott (ami nem volt szükségsze­rű], az ellentmondás kiújul (ami már szük­ség­szerű), és egyre kíméletlenebb formákat ölt (ami szintén szük­ség­szerű). Meddig fogják elviselni a népek, hogy félrevezessék, csap­dába csalják, fosztogassák és mészárolják őket? Lesz-e ben­nük annyi értelmes két­ség­be­esés, hogy elszánják magukat a felszabadulásra? Nincs előre megírva. Szükségszerű csak az, hogy a megoldatlan társadalmi ellentmondások kiújulnak, elmérgesednek, és egy­re sürgetőbben követelik a megoldást. A korábbi megoldási kísérlet bukása és az ellent­mondás kiújulása egységes folyamat, amely magában hordja azt az ob­jektív lehetőséget, hogy a történelem szereplői levonják a ta­nulságokat, és az új me­net­ben felkészültebben fognak nekigyürkőzni a megoldatlanul maradt problémáknak. Szükség­szerű, hogy a történelem feladja az osztályismétlőknek a leckét: bo­nyo­lul­tab­bat, mint a sikertelen előző vizsgán, de – uj tapasztalatok és tanulságok formájában – megfelelő esz­közöket is ad a megoldáshoz. Nincs azonban előre meg­írva, Hogy lesz-e, aki majd levonja és eredményesen fel is hasz­nálja a tanulságokat. A szubjektív tényező tehát bizonyta­lan, véletlen, alternatív. A halmozott ta­pasz­ta­la­tok ugyan több objektív lehetőséget kínálnak a megoldásra, és ennyi­ben, a valószínűség növelésével, a véletlent a szükségszerű­höz közelítik; de csak közelítik, mert a tanulságok felismeré­se és alkalmazása a szubjektív-tudati oldalra tartozik, vagyis az objektív folyamatokhoz képest véletlen. A történelemben mint min­den­ütt – a szükségszerű együtt létezik az alterna­tívák formájában megjelenő vé­let­len­nel. Ha mármost az újabb kísérlet is elbukik, az ellentmondás újra meg újra ma­ka­csul felelevenedik, amíg nem sikerül megoldani. Végső fokon tehát, a való­szí­nű­ség növekvő fokozatain keresztül, a megoldás szükségszerűvé válik (illetve azzá válhat, ha ma­rad rá idő; mert az is megeshet, hogy a nukleáris fegyverrel felszerelt emberiség addig halogatja az élet melletti döntést, amíg a kockázattól való félelmében halálba nem kergeti ön­magát).

Arról, hogy miként vehetnek a dolgok más irányt, nincs konkrét tapasztalatunk: a válság megelőzésének vagy megol­dásának szocialista módját csak maguk a tömegek mun­kál­hatják ki, egy általuk fölnevelt és ellenőrzött vezérkarral az élen, amely fel­tét­le­nül hűséges hozzájuk, és élvezi a bizal­mukat. Azt viszont igenis tudjuk, mert tényként tapasztal­tuk, hogy voltak ilyen kezdeményezések – né­me­lyik­ről be is számoltunk –, s hogy a forradalom által felszabadított alkotó energiák nehéz feladatokra, bonyolult, némelykor szinte emberfeletti teljesítményekre képesek. Bár nem dicsekedhe­tünk az utólag mindent jobban tudók bámulatos tá­jé­ko­zott­sá­gá­val, annyit biztonsággal megállapíthatunk, hogy a res­tauráció feltartóztatása és a szo­cia­lista irányú továbbfejlődés nem a harcra kész erőknek, hanem a hiteles vezérkaroknak a hiányán bukott el. Ez persze maga is olyan mozzanat, amely a kölcsönhatások szö­ve­vé­nyes hálózatába illeszkedik. Ám a mi számunkra pillanatnyilag csupán az a lé­nye­ges, hogy két lehetséges út van, nem pedig egyetlen kötelező zsákutca. A szo­cia­lis­ta irányú gazdaság tényszerűen, törté­nelmileg tanúsítja, hogy képes túlszárnyalni a tőkés növe­kedést, s ha válságba kerül, akkor nem saját törvényszerűsé­gei miatt, ha­nem azért, mert az újra­terme­lődő burzsoá ele­mek meg­fojtják a szo­cia­lista csírákat, megakasztják a szo­cialista törvényszerűségek kibontakozását. A bukás tehát nem a szocializmus életképtelenségét bizo­nyítja, hanem a fokozott ellenállás szükségességét a szívós, lappangva is fertőzőképes burzsoá kór­okozók ellen.

Az átmenet szocialista irányát – ismételjük – a proletár erők osztályharcának kell biz­to­sítania, a társadalmi élet de­mokratikus tömegellenőrzése révén. Az ellenőrzés meg­szer­ve­zé­sé­nek azonban megvannak a maga történelmi és társa­dalmi feltételei. Ha az átmeneti társadalom – külső fenyege­tettség vagy egyéb okok miatt – a túlélésért küzd, akkor el­kerülhetetlen a demokratikus módszerek korlátozása. Ha a gaz­da­ság­irá­nyí­tás nem rendelkezik megfelelő anyagi esz­kö­zökkel az elosztásnak a teljesítményhez iga­zodó, jól érzékel­hető dif­fe­ren­ciá­lá­sá­hoz, akkor óhatatlanul felerősödnek az egyen­lőt­le­ní­tés nyílt vagy rejtett for­mák­ban megjelenő, ösz­tönös formái. ^[133] Ugya­nígy hat a fogyatékos munka­kul­tú­ra, il­letve általában az alacsony kulturális színvonal. Mindez korlátokat állít a tömegek de­mok­ra­tikus közéleti tevékeny­sége elé. De vannak egyéb akadályok is: elsősorban azoknak a rétegeknek az ellenállása, ame­lyek érdekeltek benne, hogy ne legyen tömegellenőrzés; másrészt a marxisták túl­nyomó többsége által ma is vallott hagyományos formációelméleti dogma, amely a fő termelőeszközök államosítását és szövet­kezetesítését azonosítja a szocializmussal, és elrejti az átme­neti korszak valódi természetét, a gazdasági elkülönültség­ből eredő érdekellentéteket.

Az átmenet szocialista irányának biztosításához minde­nekelőtt a korszak jellegét kell tisz­tázni. Enélkül szervezett osztályharc a hierarchia haszonélvezői ellen nem lehetsé­ges; elő­for­dul­hat­nak ugyan szórványos, véletlenszerű, több­nyire helyi és egyéni próbálkozások, megfelelő tá­mo­ga­tás híján azonban elvéreznek a szervezett ellenállás szöges­drótjain. Ha a „felsők” időn­ként felelősségre vonnak is saját köreikből valakit, a hierarchikus szerkezet érintetlen ma­rad, a büntetés pedig gyakran nem egyéb, mint bűnbakok felál­dozása, amely a kö­zös­ségi érdek helyett csupán az uralmi elit legitimációját szolgálja. Hogy is írta Marx? „… a hierar­chia megbünteti a hi­va­tal­no­kot, ha a hierarchia ellen vétke­zik, vagy a hierarchia szempontjából fölösleges vétket kö­vet el, de védelmébe veszi, mihelyt szemé­lyében a hierarchia vétkezik; azonfelül a hierarchia nehezen győződik meg tag­jainak vétkeiről.” ^[134] Tapasztalhattuk az ún. „létező szocia­liz­mus­ban”, hogy mennyire küzdelmes vállalkozás mindezt múltidőbe tenni; sőt, nem is le­het­séges, ha az átmeneti kor valódi természete rejtve marad. Az elméleti tuda­tos­ság a szocialista irányú cselekvés előfeltétele; nem elégséges, de mindenképpen szükséges fel­té­tele.

III.
ÁTMENET, SZOCIALIZMUS, KOMMUNIZMUS

1. A marxizmus alapítói az átmenetről és a történelmi valóság

Az átmenet fogalma igen korán megjelent a marxizmus klasszikusainak gon­dol­ko­dá­sá­ban. Kövessük nyomon törté­netének néhány főbb állomását.

A magántulajdont nem lehet egycsapásra eltörölni – véle­kedett Engels A kom­munizmus alapelvei c., 1847-es írásá­ban –, „ahogy egycsapásra a már fennálló termelő­erőket sem lehet megsokszorozni annyira, amennyire ez a közösség lét­rehozásához szükséges”. A hatalomra jutott proletariátus „csak fokozatosan fogja a mai társadalmat átalakítani, és csakis akkor törölheti el a magántulajdont, amikor már lét­rejött a termelőerők ehhez szükséges tömege”. Eleinte csu­pán progresszív és örö­kö­sö­dési adókat vet ki a magántulaj­donra, majd lépésről lépésre fogja kisajátítani, részint az ál­lami ipar versenyével, részint kártalanítással stb. Mindezek a rend­sza­bá­lyok egymást követik, egyik hozza a másikat, és így egyre inkább az állam kezében össz­pontosul a tőke, a mezőgazdaság, a közlekedés, a csere – pontosan abban az arány­ban, „amelyben a proletariátus meg­sok­szo­roz­za az or­szág termelőerőit”. Végül, ha az egész termelés és csere az állam kezében össz­pon­to­sult, „magától megszűnik a ma­gán­tulajdon, fölöslegessé válik a pénz, a termelés pedig annyira megnő, és az em­be­rek annyira megváltoznak, hogy a régi társadalom utolsó érintkezési formái is meg­szűn­hetnek”. ^[135]

Ezek az elgondolások térnek vissza Marx és Engels nem sokkal későbbi közös művében, a Kommunista Kiáltvány­ban is. „A proletariátus arra használja majd fel politikai ha­lalmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, vagyis az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében köz­pon­to­sít­son minden termelési szerszámot, és a lehető leggyorsabban növelje a termelő­erők tömegét.” Kezdetben olyan rendszabályokra fog szorítkozni, mint a föld­tu­laj­don kisajátítása, az erősen progresszív adó és egyéb korlátozó intézkedések; a ki­sa­já­tí­tás nem azonnal történik, és nem egyszeri aktussal. ^[136] A fokozatosság szüksé­gességét talán a két szerző néhány évvel korábbi közös könyve, A német ideológia indokolja a leg­vi­lá­go­sab­ban. Eszerint ahhoz, hogy az emberek maguk uralkodjanak viszo­nyai­kon, s ne saját viszonyaik legyenek úrrá idegen hatal­mak­ként őrajtuk, nem elég meg­szün­tetni a magántulajdont: meg kell sokszorozni a ter­me­lő­erő­ket, kü­lön­ben a kö­zös­ségi gaz­dál­ko­dás csu­pán az ín­sé­get ten­né ál­ta­lá­nos­sá, tehát „is­mét meg­kez­dőd­nék a harc a szükségesért, és ismét előállna a régi szemét”. ^[137]

Ha a valóság sok tekintetben messzire kanyarodott is az ilt vázolt elő­re­jel­zé­sek­től, ezek az olykor bizony igencsak naivnak tűnő korai elgondolások rendkívül fontos tör­té­nel­mi igazságokat csillantanak fel, részint közvetlenül, de még tévedéseiken ke­resz­tül is. A leglényegesebb az, hogy a szo­cializmus megvalósításának csupán a kezdete a hatalom megszerzése: átmeneti korszakra van szükség mind a ter­melőerők megsokszorozásához, mind pedig – ezzel kölcsön­hatásban – maguknak az embereknek a meg­vál­toz­ta­tá­sá­hoz, különben előbb-utóbb felbomlasztja a közösséget az új­ra elburjánzó konkurencia („a régi szemét”). Ahogy a kapi­talizmus akkor állt a maga lábára, amikor az előző társada­lomtól örökölt kézműves-szintet meghaladva, kiépítette a gépi nagyipart, a szocializmusnak is létre kell hoznia saját termelési-műszaki bázisát, amely felülmúlja termelékeny­ségben a kapitalizmust, és nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a konkurenciaviszonyok helyét elfoglalják az önmagu­kat is megváltoztató emberek közösségi viszonyai. Marx és Engels korai szocializmus-mo­dell­jeiben ezért halad a bur­zsoázia kisajátítása szoros párhuzamban a termelőerők meg­sok­szo­ro­zá­sával, és a két összefonódó folyamat együtt bontakoztatja ki fokozatosan a szocialista formációt.

Milyen lesz az átmenet alatt a burzsoázia magatartása? Fog-e támadni, kísér­le­te­ket szervezni az elvesztett hatalom visszahódításáért? A Párizsi Kommün ta­pasz­ta­la­tai­ból Marxék leszűrik majd azt a kulcsfontosságú tanulságot, hogy az átmenet állam­típusa nem lehet más, mint a proletariátus diktatúrája. Korai műveikben ez a gondolat még nem szere­pel, a forradalmi proletár­hatalom politikai formáját alkot­má­nyos demokráciaként jellemzik. Nem mintha ne firtatnák a fejlődés erőszakos vagy békés jellegét, lezajlásának várha­tó alternatíváit. „A kommunisták lennének az utol­sók, akik tiltakoznának a magántulajdon békés megszüntetése ellen – írja Engels. – Ám a kom­mu­nisták azt is látják, hogy a prole­tariátus fejlődését csaknem minden civilizált országban erő­szakkal elnyomják, s ezáltal … az elnyomott proletariátust végül is belekergetik a forradalomba.” – További kérdés, hogy hol lesz ez a forra­da­lom, „végbemehet-e egyetlen egye­dülálló országban?” Nem: miután a nagyipar egy­más­hoz kapcsolta a Föld népeit, és „az összes civilizált államokban annyira egyenlővé tette a társadalmi fejlődést”, a proletár forradalom egyidejűleg fog végbemenni „vala­mennyi civili­zált országban, az­az legalábbis Angliában, Amerikában, Francia­or­szág­ban és Német­országban”. ^[138]

Az imperializmus jelentős változásokat hozott a világka­pitalizmus gazdasági és társadalmi szerkezetében Marx és Engels korához képest. A brit munkásság nem vál­tot­ta be a hozzá fűzött forradalmi reményeket: vezető' rétegeit a monopolista-finánc­tőkés burzsoázia megvesztegette, extraprofitja egy részének átengedésével érdekeltté tette a gyarmatok ki­rablásában. A munkás­mozgalom terebélyesedő intéz­mény­rend­sze­re, szakszervezeteinek, pártjainak, sajtójának, fize­tett apparátusainak ki­épü­lése szin­tén kis­pol­gá­ro­su­ló felső rétegek létrejöttéhez vezetett, amelyek az egykor ál­do­za­tos élethivatásként végzett mozgalmi tevékenységet megélhetési forrássá silányí­tották, és a burzsoáziához törleszkedve, ahol csak tudták, fékezték a harcos len­dü­le­tet. Így történt Német­országban is, és „valamennyi civilizált országban”. A forra­dalmi tűz Nyugaton lelohadt. Újult erővel csapott fel vi­szont Oroszországban, ahol az el­ma­ra­dott­ság azzal az előnnyel járt, hogy nem alakult ki számottevő munkásarisztokrá­cia. Ebben az időben, amikor véget ért a tőkés államok vi­szonylag egyenlő fejlődése, és világ­háborút érlelt a kapita­lizmus új szakaszát jellemző, kiélezett egyenlőtlen fej­lő­dés, a formációváltás érettsége szempontjából nem az volt többé a döntő, hogy hol mekkora hányadát alkotja a proletariátus a lakosságnak, hanem hogy melyik or­szág az imperializmus láncának leggyengébb szeme. Lenin új, merész elméletét iga­zol­va, a forradalom nem „valamennyi civilizált ország­ban” győzött egyidejűleg, ha­nem „egyetlen egyedülálló or­szágban”, a félbarbár orosz földön, ahol a proletariátust kö­rülfogta a paraszti-kispolgári tenger, az országot az ellensé­ges külső környezet.

Az átmenet is másképp alakult emiatt, mint ahogy Marx és Engels gondolták. Az első szovjet kormány eredetileg nem tervezte a burzsoázia tulajdonának teljes és azon­nali kisajátítását. Csak a gazdaság kulcsszektorait államosította, és elrendelte a termelés munkás­ellen­őrzését, nem utolsósor­ban azzal a céllal, hogy a dolgozók a gya­kor­lat­ban tanulják meg az igazgatást, mielőtt a vállalatokat fokozatosan tulaj­do­nukba vennék. Ezt az elképzelést hamarosan keresztül­húzta a tőkésosztály sza­bo­tázsa, a polgár­háború, az inter­venció, az ínség. A háborúk lezárultával, miután si­ke­rült nagyjából helyreállítani a lerombolt ipart és mezőgazdasá­got, a szovjethatalom hala­dék­ta­la­nul hozzálátott a termelő­erők megsokszorozásához. De a külső nyomás és a belső gyengeség szorításában kénytelen volt végletesen felgyorsí­tani az ütemet, ami nagy anyagi veszteségekkel járt, és he­ves osztályharcokat lobbantott lángra. A körül­mények nem voltak kíméletesek, úrrá lenni rajtuk nem lehetett másképp, mint az általuk diktált kemény módszerekkel (amelyekhez képest már-már megmosolyogtató, hogy az erősen progresszív adózást és az örö­kö­sö­dési jog eltörlését Marx és Engels 1847-ben a polgári viszonyokba való „zsarnoki be­avat­ko­zás­nak” nevezték). ^[139] Az objektív okok és szükségletek kénysze­rítő hatására a Szovjet­unióban a magántulajdon felszámo­lása megelőzte a szocializmusnak megfelelő termelési-mű­szaki bázis kiépítését, de még a nélkülözés fel­számolását is; szétcsúszott a Marx és Engels modelljeiben egységesnek áb­rázolt kettős folya­mat. A valóság tehát alaposan eltért a ré­gebbi elméleti elgondolásoktól. A válasz­tott útnak azonban csak egyetlen alternatívája volt: a tőkés restauráció; vagyis a forradalom szempontjából nem volt alternatívája. ^[140]

2. „Hosszú vajúdás” és „anyajegy”

A magántulajdon felszámolása természetesen világtörténel­mi tettként könyvelhető el, akár­csak az első 5 éves terv le­nyűgöző eredményei, amelyeknek jelentőségét tízszer és száz­szor aláhúzta, hogy megvalósulásukkal egyidejűleg a tő­kés világgazdaságon a vál­ság minden korábbinál pusztítóbb vihara söpört végig. Sztálin, amikor elő­ter­jesz­tet­te az 1936-os alkotmány tervezetét, jogos büszkeséggel hivatkozott be­szédében az építő­munka példátlan sikereire: a kapitalizmus kiszorult a népgazdaság egész terü­le­té­ről, az ipar új, korsze­rű technikával dolgozik, gerince a fejlett nehéz- és gépipar, termelése több mint hétszerese a háború előttinek; a mező­gazdaság átállt a gépekkel dol­gozó, szövetkezeti és állami nagyüzemi gazdálkodásra; az áruforgalmat teljes egé­szé­ben az állam, a szövetkezetek és a kolhozok tartják kézben; ki­zsákmányoló osz­tá­lyok nincsenek többé. „Ily módon – mondja Sztálin – a szocialista rendszer teljes győ­zelme ma már tény”; „szovjet társadalmunk … alapjában megvalósí­tói ta a szo­cia­liz­must, megalkotta a szocialista rendet, vagyis megvalósította azt, amit a marxisták más szóval a kommu­nizmus első vagy alsó fokának neveznek. Vagyis nálunk a kom­mu­niz­mus alsó foka, a szocializmus, alapjában már megvalósult.” ^[141]

Az igazság az, hogy a nagyszerű eredmények ellenére a kommunizmus alsó foka nem valósult meg a Szovjet­unió­ban, sem 1936-ban, sem azután. Az 1936-os Szovjet­unió­ban mind az egységnyi munkaidő alatt előállított használati ér­tékek mennyisége és minősége, mind az egy főre jutó terme­lés messze elmaradt még a vezető tőkés or­szá­gok­étól, nem szűntek meg sem az osztálykülönbségek, sem az áru- és pénz­vi­szo­nyok, alacsony volt a kulturális átlagszint, élt a magán­tulaj­do­nosi gondolkodásmód – olyan tényezők hatot­tak tehát továbbra is, amelyek a külön­érdekek ösz­tönös­ségé­vel akadályozzák a társadalmi érdekű tervezést és a teljesít­mény szerinti elosztást, a szocialista viszonyok kiteljesedé­sét. Ami a Szovjet­unió­ban megvalósult, az a ter­me­lő­esz­kö­zök formai-jogi társadalmasítása: hatalmas tör­té­nel­mi ered­mény, de csu­pán alapja és előfeltétele a szo­cia­liz­mus­nak, nem maga a szocializmus. Való­színű­leg innen erednek az ingadozások Sztálin fo­gal­ma­zá­sá­ban: hol a szocialista rend­szer teljes győzelméről beszél, hol pedig arról, hogy alapjá­ban valósult meg a szocializmus. ^[142]

Mennyire egyeztek az 1936-os és későbbi Szovjet­unió ter­melési viszonyai a marxiz­mus klasszikusainak a szocializ­musra – a kommunizmus alsó fokára – vonat­kozó nézetei­vel?

„Az olyan társadalom, amelyben megmaradt a mun­kás és a paraszt közötti kü­lönb­ség, nem nevezhető sem kommunis­ta, sem szocialista tár­sa­da­lom­nak” – mondta Lenin. Vagy másutt: „A szocializmus az osztályok meg­szün­tetése”; eh­hez „meg kell szün­tetni mind a város és a falu közötti kü­lönbséget, mind pedig a fizikai munkát vég­zők és a szellemi munkát végzők közötti különb­sé­get.” ^[143] Ezek a megállapítá­sok egybe­esnek a szo­cia­liz­mus marxi leírásával, amennyi­ben a munkás és a paraszt közötti kü­lönb­ség, illetve általá­ban a munkamegosztás, fenntartja az árucserét, a szo­cia­liz­mus ellenben Marx szerint ilyen cserét nem ismer. (A „munka­megosztás” szó itt a társadalmi közösségtől és egymástól elkülönült egyének vagy csoportok gaz­dasági viszo­nyát jelöli, nem pedig különböző, de összekapcsolódó fog­lal­ko­zá­sok technikai viszonyát.) Ahol a termelés az egyes egyének önállóságán (gaz­da­sági elkülönültségén) alapul, ott az általános termelésben való részesedést „az áruk cse­réje, a csereérték, a pénz közvetíti” – írja Marx. – Ahol azonban a termelés alap­zata a közösség, ott „az egyesnek a munkája eleve … társadalmi munka”. Amit tehát az egyes ember a munkájával megvásárol, „az nem egy meghatározott külö­nös ter­mék, hanem meghatározott részesedés a közösségi termelésből”. (Maga a „vásárlás” is képletesen értendő. R. E.) „Az egyesnek ezért nem is kell sem­mi­féle különös ter­méket kicserélnie. Terméke nem csereérték”, nem kell „elő­ször egy különös formára” (pénzre) „átváltani, hogy az egyes számára általános jelleget kapjon. A munka megosztá­sa helyett, amely a csereérték cseréjében szükségszerűen lét­rejön, a munka olyan megszervezése megy végbe, melynek következménye az egyesnek a részesedése a közösségi fo­gyasztásban.” Így a része­sedést „nem egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje köz­ve­títi”, hanem a társadalmi – közösségi – feltételek összessége. ^[144]

Az egyértelműség érdekében célszerűnek látszik feleleve­níteni Marx végső formáció­elméleti álláspontját az átmenet, a szocializmus és a kommunizmus különb­ségéről, összevet­ve ezt a megközelítést a történelmi tapasztalatokkal. Idé­zünk egy hosszabb részletet A gothai program kritikájából.

„A termelőeszközök köztulajdonán alapuló, kollektív tár­sadalomban a termelők nem cserélik ki termékeiket; éppígy a termékekre fordított munka itt nem e termékek értékeként, dologi tulajdonságaik egyikeként jelenik meg”, mert „a tő­kés tár­sa­dalommal ellentétben, az egyéni munkák már nem kerülő úton, hanem köz­vetlenül az összmunka alkotórészeként léteznek”. A kommunizmus alsó fokán azonban még „nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyan­nal, amely a tőkés társadalomból éppen keletkezik; amely tehát minden vonatkozásban, gazdaságilag, erkölcsileg, szel­lemileg még magán viseli annak a régi társadalomnak az anyajegyei, melynek méhéből származik. Ennek meg­fe­lelő­en az egyes termelő – a levonások után – pontosan vissza­kapja a társadalomtól, amit ad neki. Amit adott neki, az az ő egyéni munkamennyisége. Például a társadalmi munkanap az egyéni munkaórák összegéből áll; az egyes termelő egyé­ni munkaideje a társadalmi munkanap általa szolgáltatott része, az ő részesedése benne. A termelő a társadalomtól el­ismervényt kap arról, hogy ennyi meg ennyi munkát szol­gáltatott (a közösségi alapok számára végzett munkáját le­vonva), és ezzel az elismervénnyel annyit von ki a fogyasz­tási eszközök társadalmi készletéből, amennyi ugyanannyi munkába kerül. Ugyanazt a munkamennyiséget, amelyet a társadalomnak az egyik formában adott, visszakapja a másik formában.

Itt … a megváltozott körülmények között senki a munká­ján kívül egyebet nem ad­hat, és … egyéni fogyasztási eszkö­zökön kívül semmi sem mehet át az egyesek tu­laj­doná­ba. Ami azonban a fogyasztási eszközöknek az egyes termelők közötti el­osz­tását illeti, ugyanaz az elv uralkodik, mint az áruegyenértékek cseréjénél, ugyan­annyi egyik formában lé­vő munka cserélődik ugyanannyi másik formában lévő munkával.

Az egyenlő jog tehát itt – elvileg – még mindig a polgári jog, noha elv és gyakorlat nem kapnak már hajba, míg az árucserénél egyenértékek cseréje csak általában létezik, nem az egyes esetben.

E haladás ellenére ez az egyenlő jog még mindig a polgári korláton belül marad. A termelők joga munkaszolgáltatásaikkal arányos: az egyenlőség abban van, hogy egyenlő mér­cével, a munkával mérnek. Ám az egyik ember fizikailag vagy szellemileg különb a másiknál, tehát ugyanannyi idő alatt több munkát szol­gál­tat, vagy hosszabb ideig tud dol­gozni; s a munkát, hogy mértékül szolgálhasson, ki­ter­je­dése vagy intenzitása szerint meg kell határozni, különben nem lenne többé mérce. Ez az egyenlő jog – egyenlőtlen jog, egyenlőtlen mérték. Nem ismer el osztály­különb­ségeket, mert mindenki csakis mun­kás, mint a másik; de hallgatólag elismeri természetes kiváltságként a másik egyen­lőt­len egyéni tehetségét, és ennek folytán egyenlőtlen egyéni telje­sítőképességét. Tar­tal­ma szerint tehát ez, mint minden jog, az egyenlőtlenség joga. A jog, természete szerint, csak az egyenlő mérce al­kal­ma­zá­sá­ban állhat; de az egyenlőtlen egyének (és ezek nem volnának különböző egyének, ha nem volnának egyenlőtlenek) csak akkor mérhetők egyenlő mér­cével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatá­rozott oldal­ról ragadjuk meg őket, pél­dául az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket; és semmi többet nem látunk bennük, minden mástól eltekintünk. To­váb­bá: az egyik munkás házas, a másik nem; az egyiknek több gyer­meke van, mint a má­siknak stb. Egyenlő munka­teljesí­tmény esetén, és ezért a társadalmi fogyasztási alap­ban való egyen­lő részesedés esetén az egyik ténylegesen többet kap tehát, mint a má­sik, az egyik gazdagabb, mint a másik stb. Hogy mindezeket a visszásságokat el­ke­rül­hessük, a jognak nem egyen­lőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kell len­nie.

De ezek a visszásságok a kommunista társadalom első szakaszán, ahogy az a tőkés társadalomból hosszú vajúdás elán éppen megszületett, elkerülhetetlenek. …

A kommunista társadalomnak egy felsőbb szakaszán, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alávetve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és a testi munka különbsége is eltűnt, amikor a munka már nemcsak a létfenntartás eszköze, ha­nem maga lett a legfőbb létszükséglet; amikor az egyének minden­irányú fej­lő­dé­sé­vel a termelőerők is növekedtek, és a kollektív gazdagság minden forrása bő­vebben buzog – csak akkor lehet majd a polgári jog szűk lát­határát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képességei szerint, mindenkinek szük­ség­letei szerint.” ^[145]

Az idézett részlet két kulcsfontosságú gondolatot fejt ki: az árutermelés és a közösségi termelés különbségét, vala­mint a közösségi termelés alsó és felső foka közötti különb­séget.

Az alsó fok sajátosságaként jelöli meg Marx, hogy a ter­melő egyén az általa tel­je­sí­tett munkáért – a közös társadal­mi költségekre való levonások után – ugyan­annyi mun­ka­mennyi­séget tartalmazó fogyasztási cikket kap vissza, a vég­zett munkát igazoló tár­sa­dalmi elismervény alapján. Ebben az ügyletben piaci közvetítés nincsen, pénz nem szerepel. De vajon a „társadalmi elismervény” nem pénzfunkciót vagy valami ha­son­lót tölt be? Miben különbözik a Marx ál­tal nem is egyszer részletesen bírált és éle­sen elutasított „munkapénztől” vagy „óracédulától”, amit kispolgári szo­cialisták és utó­pista kommunisták javasoltak?

Az „óracédulások” úgy vélték: ha a pénzt ennyi meg ennyi óra munkaidőnek hívnák, és a termék értékét a benne megtestesült munkaidővel mérnék, akkor az egyen­értékű csere révén összhangba kerülne a kereslet és a kínálat, a termelés meg­felelne a fogyasztásnak, és a csere mindig úgy tör­ténne, mintha az árukat a kereslet ará­nyá­ban termelték vol­na; ezzel az árutermelés összes zavarai varázsütésre kikü­szö­bö­lőd­nének. – Marx nem látta ilyen egyszerűnek a dol­got. „Minden új találmány, amely lehetővé teszi, hogy 1 óra alatt termeljék meg azt, amit addig 2 óra alatt ter­mel­tek, el­értékteleníti a piacon található vele egynemű terméket”, és a termelő kénytelen lesz 2 óra termékét olyan olcsón eladni, mint 1 óra termékét. ^[146] Például 1 font arany 20 óra munka­idő terméke; de ha később már csak 10 óráé, értéke felére csökken, és az érték­csök­ke­nés annak az általános gazdasági törvénynek a megnyilvánulása, hogy az eleven mun­ka ál­landóan termelékenyebbé válik. A piacon tehát „nem a ter­mékbe bekebelezett munka­idő, hanem a jelenleg szükséges munkaidő a meghatározó”, és a kettő előbb-utóbb törvény­szerűen eltér egymástól. – További ellentmondás, hogy az áruknak a munk­aidő által meghatározott átlagértéke csupán véletlenül és kivételesen esik egybe az áruk árával vagy pia­ci értékével, mert az utóbbit hol az érték alá, hol az érték fö­lé nyomja a kereslet és kínálat mozgása. „Egy áru, amely = x munkaidő, állan­dóan > vagy < x munkaidőt parancsnokol a piacon.” „Az óracédula, amely az átlagmunkaidőt képvise­li, soha nem felelne meg a valóságos munka­idő­nek, és soha nem volna átváltható arra; vagyis az egy áruban tárgyiasult munka­idő soha nem parancsnokolhatna magával egyenlő mennyiségű munkapénzt és meg­for­dítva, hanem többet vagy kevesebbet, ahogyan most a piaci értékek ingadozása arany- és ezüstárak emelkedésében vagy esésében fejeződik ki.” ^[147]

Másképp állnak a dolgok a közösségi társadalomban. Minden termelőeszköz össznépi tulajdon, az egész közösség tulajdona, csakúgy, mint a fogyasztási alapok. A termelők piaci kerülő nélkül, közvetlenül bocsátják munkájukat a tár­sada­lom rendel­kezé­sére, a társadalom pedig maga irányítja egységes terv alapján a nép­gazda­ságot, és maga látja el a ter­melőket fogyasztási cikkekkel, szükségleteik sze­rint a kom­munizmus felső fokán, teljesítményük szerint az alsó fokon. A gazdasági elkülönültség már az alsó fokon megszűnik, te­hát nincs többé árutermelés; a ter­mék­nek csupán használati értéke van, de nincsen csereértéke, értéke és ára; az érték­tör­vény lelép a színről. Ilyen feltételek mellett nem fordulhat elő az a képtelenség, hogy egy új, munkaidő-csökkentő ta­lálmány leszállítsa a javak értékét, és megkárosítsa a terme­lőket; ellenkezőleg, megnő általa a társadalom gazdagsága, és vele az egyéné is. Az sem történhet meg, hogy a kereslet és kínálat ingadozásai miatt 10 óra munka ma 11 órával, holnap 7-tel, holnapután 8-cal legyen egyenlő; 10 óra mun­ka, az 10 óra munka, önmagával egyenlő mennyiség. Ezek a sajátosságok – a tulajdonviszonyok gyökeres közösségi át­alakulásának következményei – megmagyarázzák, hogy Marx, jóllehet az „óracédulát” a fejlett árutermelés vonatko­zásában kigúnyolta mint objektív gazdasági ellentmondások verbális ál­megol­dását, az „óra­cédulától” formailag nem­igen különböző társadalmi munkaelismervényt lényegi elemként iktatta be a kom­mu­niz­mus alsó fokának gazdasági mecha­nizmusába. Az élő és a holt munka közvetlen, munkaidő szerinti összemérése, amelyet a piaci viszonyok kizárnak, a kö­zös­ségi termelés alsó fokán nélkülözhetetlen. Az alsó fo­kon tehát – a szocializmusban – nincsenek piaci viszonyok. Vagy fordítva: ahol piac van, ott nincs szo­cia­liz­mus. ^[148]

Felvetődik azonban a kérdés: mivel az emberek nem egy­formák, és ugyanannyi idő alatt az egyik többet, a másik kevesebbet teljesít, vajon a kisebb képességű, vagy éppen­ség­gel lustább ember ugyanannyi fogyasztási eszközhöz juthat, mint rá­ter­met­tebb vagy szorgalmasabb társa? Nyilván nem az egyéni, hanem a társa­dal­mi­lag szükséges munkaidő fog számítani, ez lesz a mérvadó. Ezt méri a kapi­taliz­mus­ban folyamatosan – bár ingadozva és hozzávetőleg – a piac. De ha nincs piac, mi fogja mérni és hogyan? Mi fogja helyette­síteni a piac nem teljesen megbízható, de mégiscsak objektív értékítéletét? Hallgassuk meg Engels meghökkentően egyszerű válaszát.

„Mihelyt a társadalom a termelőeszközök birtokába he­lyezi magát, és közvetlen társadalmasításban használja fel őket a termelésre, mindenkinek a munkája, bármily külön­böző is a maga sajátosan hasznos jellege szerint, eleve és közvetlenül társadalmi munkává lesz. A társadalmi munká­nak egy termékben rejlő mennyiségét akkor nem kell előbb kerülő úton megállapítani; a mindennapos tapasztalat köz­vetlenül meg­mu­tatja, hogy átlagban mennyi szükséges belő­le. A társadalom egyszerűen kiszámíthatja, hány munkaóra rejlik egy gőzgépben, a legutóbbi termés egy hektoliter búzá­jában, meghatározott minőségű posztó száz négyzetméteré­ben. Eszébe sem juthat tehát, hogy a termékben lefektetett munkamennyiségeket, amelyeket akkor közvetlenül és ab­szolút módon ismer, továbbra is csak egy relatív, ingadozó, elégtelen, korábban jobb híján elkerülhetetlen mértékben, egy harmadik termékben fejezze ki, nem pedig természetes, adekvát, abszolút mértékben, az időben. Éppoly kevéssé, mint ahogy a kémiának sem jutna eszébe, hogy az atomsú­lyokat akkor is a hidrogénatom kerülő­útján, relatív módon fejezze ki, mihelyt megtehetné, hogy abszolút módon, adek­vát mértékükben fejezze ki, tudniillik valóságos súlyban, billiomod vagy kvadril­lio­mod grammban. A társadalom te­hát a fenti előfeltételek között a termékeknek nem is tulaj­donít értékeket. Azt az egyszerű tényt, hogy a száz négyzet­méter posztó elő­állítása, mondjuk, ezer munkaórát követelt meg, nem fogja azon a sanda és értel­met­len módon kifejez­ni, hogy ezer munkaórát ér. Mindenesetre a társadalomnak ak­kor is tudnia kell majd, hogy egy-egy használati tárgy elő­állításához mennyi mun­ká­ra van szüksége. A termelési ter­vet … végül is a különböző hasz­nálati tárgyak haszon­ha­tá­sai fogják meghatározni”, miután a társadalom mér­le­gel­te e hatásokat fontos­ságuk és az előállításukhoz szükséges mun­ka­mennyi­ségek sze­rint. ^[149]

Visszatérve a kapitalizmus utáni idők marxi korszakolá­sára, a tagolódás világos: átmenet, szocializmus, kommu­nizmus. Az átmenet már nem kapitalizmus, de még nem is szocializmus: nem a tőke hatalma többé, hanem a proleta­riátusé, amely arra használja fel uralmi helyzetét, hogy megvalósítsa a szocializmus anyagi és kulturális feltételeit, elsősorban a közösségi társadalomhoz nélkülözhetetlen, minden koráb­binál hatalmasabb termelési bázist. Ezt az idő­szakot nevezi Marx „hosszú vajúdás­nak” – sohasem szocia­lizmusnak. A szocializmust az különbözteti meg a „vajú­dás­tól”, a létrejöttét megelőző átmeneti folyamattól, hogy a munka most már köz­vet­le­nül válik társadalmivá; piaci köz­vetítés – áru és pénz – nem létezik többé. Amíg ki nem épül a közösségi társadalom adekvát termelési bázisa, addig nincs szo­cializ­mus. De még azután is megmarad az „anya­jegy”, mintegy az érték­tör­vény emlékeként, a teljesít­mény szerinti elosztás és a hozzá tapadó egyenlőtlenségek formá­jában; még rávetül a közösségre a polgári jog árnyéka.

Rávetül – meddig? Mikor enyészik el? Majd a termékbő­ség idején, amikor – ismét Marxot idézzük – „a valóságos gazdagság megteremtése kevésbé fog függni a munka­időtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint a munkaidő alatt moz­gás­ba hozott hatóerők hatalmától”; ez a hatalom ugyanis nem a termelésre fordított köz­vet­len munkaidővel lesz arányos (a megsokszorozott termelékenység óriási arány­ta­lan­ságot teremt majd a felhasznált munkaidő és ter­méke között), hanem azzal, hogy milyen fejlettségi fokot ért el a tudomány és a technológia. A munkát végző ember nem zárul be többé szereplőként („fő ágensként”) a termelési fo­lyamatba, nem annak alkat­része és hozzá idomult kiegészítője lesz, hanem „melléje lép”, mint a folyamat sza­bályozója és felvigyázója, aki természeti erők segítségével formálja a hatalmába kerített természetet a társadalom céljainak megfe­lelővé. A gazdagság forrása most már, a közvetlen munka és a ledolgozott idő helyett, maga az ember, aki társadalmi egyén­né fejlődve, „megérti a természetet”, és „társadalom-testként való létezése” révén (egységes, összehangolt társa­dalmi tevékenységével) uralkodik felette; a munka­idő tehát megszűnik a gazdagság mértéke lenni, és a használati érték sem mérhető csereértékben. Az idegen munkaidő eltulajdo­nítása „nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött alapzattal szemben”, és a tömegek több­letmunkája „éppoly kevéssé feltétele az általános gazdagság fejlődésének, mint a kevesek munkátlansága annak, hogy az emberi fej általános erői kifejlődjenek. Ezzel a csere­értéken nyugvó termelés összeomlik, és a közvetlen anyagi termelé­si folyamat leveti a szűkösség és ellentétesség formáját.” Amikor a ter­me­lé­keny­ség forradalma el­ér­kezik idáig, nem az egyéni munkás szükséges mun­ká­ját fogják megnyesni a többlet­munka meghosszabbítása végett, hanem a társadalom szük­sé­ges munkáját csökkentik mini­málisra a természeti műk és folyamatok maxi­mális felhasználásával, hogy min­den­kinek elegendő szabadideje legyen képességei sok­oldalú kiműveléséhez, a benne rejlő társadalmi-közösségi termé­szet ki­bon­ta­koz­ta­tá­sához? ^[150]

Lássuk most már, mennyiben érvényesek a kommuniz­mus alsó fokának Marx, Engels és Lenin által felvázolt is­mérvei arra a formációra, amelyet a Szovjet­unióban az 1936-os alkotmány óta szocializmusnak neveztek.

A hatalom meghódítása, a termelőeszközök köztulajdon­ba vétele, a gazdaság és a kultúra forradalmasításában elért történelmi vívmányok – mindez megfelel a szocia­liz­mus kö­vetelményeinek és feltételeinek. A történelmi eredmények ellenére azonban mind a termelőerők állapota, mind a tö­megek tudati szintje messze volt még attól, hogy a társada­lom tagjai önként bocsássák munkaerejüket a közösség ren­delkezésére, és végzett munkájuk arányában, piaci közvetí­tés nélkül részesülhessenek a fogyasztási javak­ból. Az áru- és pénzviszonyok folyamatosan újratermelték a javakért folytatott kon­kurenciát, fékezve, hogy a társadalom egyetlen összehangolt közösséggé forrjon össze; illetve maguk is ter­mékei és visszfényei voltak a termelőerők állapotának, amely a fogyasztási javak szűkösségéért és a gazdasági elkü­lönültség megannyi for­má­já­ért végső fokon felelős volt.

De hát nem éppen az értéktörvénynek, pontosabban, az érték­törvény le­gyen­gí­tett, elhalványult formájának tovább­élésére utal a marxi szövegben az „anyajegy” szókép? Nem ez az az öröklött bélyeg, amelyet a szocializmus viselni kénytelen, a világra jöttét megelőző „hosszú vajúdás” nyo­maként?

Való igaz: a szocializmusnak mondott szovjet formáció­ban és a hozzá többé-ke­vés­bé hasonló egykori népi-demok­ratikus alakulatokban az értéktörvény korántsem mű­köd­he­tett azzal a szabadsággal, mint a tőkeviszony talaján: hatása­it erősen kor­lá­toz­ta, fontos területeken ki is iktatta a magán­tulajdon felszámolása és a tervgazdaság. A munka­megosztás azonban – város és falu, szellemi és fizikai munka kettőssé­ge – fenn­tartotta a gazdasági elkülönültséget a belőle fakadó áru- és pénzviszonyokkal, ezek pedig a szocialista irányú fejlődés előrehaladtával még terjeszkedtek is, mert a mező­gazdaság nagyüzemi átszervezése és a könnyűipari növeke­dés bővítette a piac­ra kerülő árukészleteket. Az értéktör­vény tehát, ha korlátozva is, az volt, ami: „hús-vér” törvény, ahogy valóságos volt működési terepe, az áru- és pénz­viszony, és a szük­sé­ges javakat zömmel a végzett munka fejé­ben kapott pénzért kellett meg­vá­sá­rol­ni a fogyasz­tási cikkek és a szolgáltatások piacán. Ez volna az, amit Marx „anya­jegy­ként” említ? Ez ugyan nem: az „anyajegy” szóképet Marx félreérthetetlenül az el­osz­tásnak arra a típusára vonat­koztatja, amely egyenlő munka­mennyi­ségek köz­vet­len, piac nélküli összemérésén alapul, és ezt nevezi meg a szocializ­mus ismérveként; az át­meneti korszakban viszont, bár „szo­cializmussá” pecsételték, javában létezett az áru­termelés, a hierarchikus-egyenlőt­lenítő munkamegosztás, a magánérde­kek háború­sága, meg még sok­minden, ami a szocializmustól mélységesen idegen, és aligha sze­lídít­hető „anyajeggyé”. A marxi szövegben az „anyajegy” csupán kiürült formája, üres héja az értéktörvénynek, és körülbelül úgy aránylik a „hosszú vajúdás” alatt mű­kö­dő „hús-vér” értéktörvényhez, miül öszvérhez az árnyéka. Ha mármost az át­me­ne­tet szo­cializmussá nyilvánítjuk, akkor a marxi szöveget vagy nyíltan el kell utasítani, vagy át kell értelmezni (nyersebben szólva: meg kell hamisítani), kiterjesztve a piaci viszonyok­ra azt a jellemzést, amelyet Marx a leghatározottabban a piac és csere nélküli viszonyokra vonatkoztatott.

De mi is az a „hosszú vajúdás”? Már nem kapitalizmus, még nem szocializmus: átmenet az elsőből a másodikba. Az átmenet a szocializmussal zárul, azzal a kor­szakkal, amely­ben Marx és Engels modelljei szerint – akár koraiak, akár késeiek – nincs többé árucsere, és az értéktörvénynek éppen csak az emlékképszerű, sápadt analogonja kísért: régi önma­gának alig felismerhető mása, amelybe már csak hálni jár a lélek. Ebben a szocializmusban – a valóságos szocializmus marxi-engelsi modelljeiben – azért nincs árucsere, mert megszűnt a gazdasági el­kü­lö­nült­ség; megszűnt, mert a ter­melőeszközök köztulajdonba vételével pár­huza­mo­san ki­épült a szocializmusnak megfelelő termelési-műszaki bázis, és a kettő együtt lehetővé tette a konkurenciaviszonyok fel­számolását. A szocialista for­má­ció­nak ebből a kettős feltéte­léből a Szovjet­unióban csak az egyik telje­sült: a termelőesz­közök köztulajdonba vétele megelőzte a szo­cia­liz­mus­hoz nélkülöz­hetetlen termelékenységi forradalom befejezését, a felemásság miatt pedig bizonyos fokig szétcsúszott egymás­tól a tulajdon jogi formája és gazdasági tartal­ma, a köztulaj­don nem válhatott igazán közösségi tulajdonná. Így az át­me­net – a „hosszú vajúdás” időszaka – két szakaszra oszlott: az első a ha­ta­lom forradalmi megragadásától a fő termelő­eszközök köztulajdonba vételéig tartott, a má­sodik a szocia­lizmus adekvát termelési bázisának megteremtéséig húzó­dott volna. A köz­tulajdonba vétellel a Szovjet­unió és szö­vetségesei lerakták a szo­cia­liz­mus alapjait, de a szocializ­must magát még nem valósították meg, csupán az átmenet – a „hosszú vajúdás” – második szakaszába léptek.

Miért hirdette meg mégis az 1936-os szovjet alkotmány, nyilván. Sztálin kez­de­mé­nye­zé­sé­re, a szocializmus felépülé­sét?

Az elmaradt világforradalom helyett azokban az években rontott be a nem­zet­kö­zi porondra egy új, félelmetes erő, a fasizmus, és a felkészületlen Szovjet­uniót két­fron­tos háború fenyegette nála sokkalta erősebb ellenségekkel Nyugaton és a Távol-Keleten. A párton belül fellángoló osztályharcok – a feszített ütemű iparosítás és kollek­tivizálás kísérőjelenségei – szüntelenül marták a belső egységet, a forradalom talpon maradásának létfeltételét. Úgy véljük, Sztálin hibás elméleti lépését az a prag­ma­tikus célkitűzés válthatta ki, hogy ideo­lógiailag meg­bé­nítsa a pártellenzéket, amely a szocializmus Szovjet­unióbeli felépítését a nyu­gati for­ra­dal­mak­tól tette függővé. Célja volt továbbá – és ez már nem puszta fel­te­vés –, hogy az új alkotmány támasz legyen „mindazok számára, akik harcot foly­tat­nak a fasiszta bar­bár­ság ellen”. ^[151] Reális ered­mé­nyek­re hivatkozhatott, hiszen az ugrásszerű szovjet előretörés, a Nyu­gat példátlan mű­ködési zavaraival össze­vetve, kézzelfoghatóan bizonyította a szo­cialista rendszer élet­erejét. A hibás tétel azonban, bár átmenetileg betölt­hetett bi­zo­nyos pozitív propa­gan­da­funkciót, a hozzátapadt egyéb tévedésekkel együtt dog­má­vá csontosodott, és akadá­lyozta az átmeneti korszak ellentmondásainak tudo­má­nyos elemzését; vég­ered­mény­ben pedig kedvezett a munka­megosztásos tár­sa­da­lom­szer­kezet egyenlőt­len­ségeinek és súlyos következményekkel járó bürokratikus tenden­ciáinak. ^[152]

3. Átmenet, szocializmus, kommunizmus – a három fokozat össze­hasonlítása

A társadalmi együttélés, vagy bármely csoportosan végzett munka célszerű koor­di­ná­ciót, tudatos irányítást igényel. Az ősi közösségben, amelynek tagjai egyenlőek voltak egy­más­sal, az irányítás még első­sorban technikai funkció volt: nem csor­bí­tot­ta az egyenlőséget, nem öltötte a társadalmi fölé- és alárendeltség formáját. Később azon­ban, amikor a termelő­erők nagyobb fejlettsége lehetővé tette, hogy az emberek többet termeljenek, mint amennyi közvetlen létfenntartá­sukhoz szükséges, a közös­ség vezetői már társadalmi előnyszerzésre használták fel tisztségüket: termék­több­letet sajátí­tottak ki, az eredendően csupán technikai munka­megosztást a kizsák­mányoló magán­tulajdon eszközévé változtatták. A társadalom irányí­tá­sa, és általában a szellemi tevékenység, a kizsákmányoló osztály kiváltsága lett, a mun­ka pedig gyűlö­letes kényszerré a túlnyomó többség számára; ilyennek is rög­zí­tet­ték évezredeken át a mondák és mítoszok, amelyek a magántulajdon szörnyű­sé­gei­nek tükrében Édenné vagy aranykorrá eszményítették a visszasóvárgott ősi közösség tengődését.

Csupán a polgári felvilágosodással kezdett gyökeret verni az a felismerés, hogy a munka nem puszta teher, hanem az emberi felszabadulás és önteremtés eszköze. Marx, aki a polgári humanizmust proletár humanizmussá fejlesztette, ehhez a gon­do­lat­hoz csatla­kozva dolgozta ki a munka gya­korlati felszabadításának reális társa­dalmi feltételeit, „a sza­badság birodalmának” a történelem fejlődéstörvényein ala­puló elméleti vázlatát.

„A társadalom valódi gazdagsága és újratermelési folya­matának állandó bővítési lehetősége nem attól függ, hogy a többletmunka milyen hosszú, hanem hogy mennyi­re termé­keny – írta Marx –; függ továbbá azoknak a termelési feltételöknek többé vagy kevésbé gazdag tartalmától, amelyek kö­zött ez a munka végbemegy. – A szabad­ság birodalma való­jában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a munka, me­lyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg; ez a biro­dalom tehát a dolog termé­sze­té­nél fogva túl van a tulajdon­képpeni anyagi termelés szféráján. Miként a vadembernek küz­denie kell a természettel, hogy szükségleteit kielégítse, hogy életét fenntartsa és újra­termelje, ugyanúgy kell küzde­nie a civilizált embernek is, s ezt kell tennie minden társa­dalmi formában és minden lehetséges termelési módban. Az ember fejlődésével együtt bővül a természeti szükségszerű­ségnek ez a birodalma, mert bővülnek a szük­ség­letek; de ugyanakkor gyarapodnak a termelőerők is, melyek e szük­ségleteket kielé­gítik. A szabadság ezen a területen csak ab­ban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a termé­szettel való anyagcseréjüket, ahelyett hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erő­fel­hasz­nálás­sal, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre. De ez még mindig a szükség­szerűség birodalma. Ezen túl kezdő­dik az öncélú em­beri erőkifejtés – a sza­bad­ság igazi birodal­ma, amely azonban csak a szükség­szerű­ség­nek ezen a biro­dalmán virágozhat ki, mint bázisán. Az alapfeltétel a mun­kanap meg­rövidítése.” ^[153]

Marx tehát megkülönbözteti a szabadság két arcát, „alap­ját” és „felépítményét”. Az alap: a természeti szükségszerű­ség egyre pontosabb tudományos megismerésére tá­maszko­dó újratermelés, amely folyamatosan bővíti a szükségleteket és kielégítésük esz­közeit. A szabadság ezen a területen azt jelenti, hogy a tár­sadalom, humanizált fel­té­te­lek között vég­zett munkával, megfékezi és szolgálatába fog­ja a természet vakon mű­ködő erőit, urává lesz annak, aminek előzőleg ki olt szol­gál­tatva. A természetet azonban csak az győzheti le, aki engedelmeskedik neki ^[154], vagyis idegen meg­ha­tá­ro­zók­hoz, a fel­ismert külső szükségszerűséghez alkalmazkodik. Az így végzett tevékenység nem esik egybe feltétlenül a sze­mélyes képességekkel és hajlamokkal. Egybeeshet velük – minél nagyobb a gondolati tartalma és önállósága, annál in­kább –, de az el­vég­zen­dő munkákat objektív szükségletek és feltételek határozzák meg, és elő­adód­hat, hogy „nemszere­tem” feladatok elvégzésére kötelez a társadalmi elkötelezett­ség. A szabadság „igazi birodalma” ott kezdődik, ahol a cse­lekvést a külső szükség­sze­rű­ségek helyett, noha velük össz­hangban, saját szubjek­ti­vi­tá­sunk, társadalmasult belső ter­mészetünk diktálja, azzal az egyetlen céllal, hogy kibonta­koztassa önmagát, mint a közösséggel egybeforrt, megismé­telhetetlen egyéni­séget. Ezen a szinten a munka megszünte­ti magát régi formájában, és a sza­bad­ság szinonimájává, el­sőrendű létszükségletté, az energiamérleg optimalizálásá­nak a természeti lé­nyek­étől élesen különböző, sajátosan emberi módjává emelkedik.

A marxi leírásban a szabadság „alapja” és „felépítménye” közötti viszony össze­kapcsolódik a kommunizmus két foko­zatának viszonyával. Az alsó fokon – a szocia­liz­musban – a társadalmi össztermék és termelékenység még többé-kevés­bé az egyéni tel­jesít­mények összességén múlik, és az elosz­tás a különböző képességű egyének személyes teljesítmé­nyétől függ („mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint”). A felső fokon gyökeres átalakulás megy végbe. A termelés teljes egészében az alkalmazott tudomány szintjére emelkedik, ahol az anyag közvetlen megmunkálá­sát az ember már nem maga végzi, hanem természeti erők­kel és folyamatokkal végezteti; ő maga kilép a közvetlen gyártásból, a termelőeszközök eleven tartozé­ká­nak szerepé­ből, és a felhasznált természeti tényezők felügyeletére össz­pontosítja tevé­keny­ségét. A termelés eredménye tehát egyre kevésbé függ az egyéni teljesítményektől, egy­re inkább a be­vetett természeti erők hatékonyságától. Ennek megfelelőena „képes­sé­gek szerinti teljesítmény” jelentése is megválto­zik. A kommunizmus alsó fokán ez a ki­fe­jezés még elsősor­ban a közvetlen termelésre, az anyag közvetlen meg­mun­ká­lá­sá­ra vonat­kozik, a teljesítmény pedig a felhasznált mun­kaidő és az előállított termék (a ráfordítás és az eredmény) arányával, mennyiségileg mérhető. De ha a közvetlen meg­munkálásban az ember nem vesz részt többé, ha ezen a terü­leten már nem neki magának kell dolgoznia, akkor nyilván nem is itt fog „képességei szerint” teljesí­teni. Más lesz a munka közvetlen tárgya: nem a természeti anyag, hanem maga az emberi ké­pes­ség, amely visszahajlik önmagára, és közvetlenül önmagát munkálja meg. A „képes­sé­gek szerinti munka” ebben a viszonylatban azt jelenti, hogy a társadal­masult egyének maxi­mális szorgalommal és igyekezettel fej­lesztik a társadalmi tevé­keny­sé­gek­hez szükséges felkészült­ségüket; vagyis képességük (legjobb tu­dá­suk) szerint dolgoz­nak képességeik (például a tudományok és tudományos tech­nológiák) kiművelésén. A magasrendű értelmi képessé­gek tudatos és módszeres művelése, amely a munka­meg­osz­lás világában csak egy kisebbség számára volt alternatív le­hetőség (akinek pénze volt, választhatta a naplopást is), most az egész társadalom, az egységes „társadalomtest” mindennapos gyakorlatává lesz – elsőrendű tár­sa­dal­mi te­vékenységgé, amely egyszersmind tárgya is önmagának.

A fejlődésnek ezen a fokán a termelékenység oly mérték­ben megnő az előző tör­té­nel­mi korszakokéhoz képest, hogy az előállított terméktömeg nincs már arány­ban a fel­használt munkaidővel, nem is lehet vele összehasonlítani. Követke­zésképpen, a munkaidő nem lehet többé sem az egyéni teljesítménynek, sem a társadalmi össztermékből való részese­désnek a mércéje. ^[155] De nem is szükséges, hogy az legyen, hogy továbbra is „anyajegyként” emlékeztessen az értéktör­vényre és a polgári jogra. Az alsó foktól a felsőhöz átvezető termelékenységi forradalom, amely gyö­ke­re­sen meg­vál­toz­tatja az élőmunka viszonyát a ter­me­lés­hez, megteremti a termék­bőséget – tehát azt a lehetőséget is, hogy az elosztás a ké­pes­ség­beli különb­sé­gek­kel arányos teljesítmény helyett a szük­ség­le­tek­hez igazodjon; egy­idejű­leg változtatja anakro­nisztikussá az egyéni teljesítmények mun­ka­idő­vel való mé­rését, és idő­szerűvé a szükségletek szerinti elosztást. ^[156]

A termékbőség létrejöttével megszűnnek a mindenkit egyenlően, teljesítménye sze­rint mérő szocialista elosztás egyenlőtlenségei, megvalósul az egyetemes társadalmi egyen­lőség. Egységbe forr egyén és közösség, egymás által valósítják meg saját poten­ciális tartalmukat és minőségüket: az egyén a közösségtől kap eszközöket, hogy képes­ségeit szabadon kiművelve és gyakorolva, megismételhetetlen sze­mélyiséggé fej­lőd­jön, a közösség pedig sokoldalúan kimű­velt önkéntes együttműködők szerveze­tévé formálódik, és ennek révén szabadíthatja fel teljesen a maga kollektív tár­sadalmi energiáit. – Szemlélhetjük ezt a dialektikát más vo­natkozásban, a szabadság és a szükségszerűség, illetve az ember és a természet viszonya felől is. Sza­ka­dat­la­nul bővül „a szükségszerűség birodalma” (az anyagi termelés), hogy szabadidőt ter­mel­ve, annál nagyobb területet engedjen át a magáéból „a szabadság birodalmának”; az ember pedig tu­datos össz­munkás­ként, a felismert objektív törvényeknek en­ge­del­mes­ked­ve uralkodik a természeti és társadalmi fo­lyamatokon. Ilyen viszonyok között, ahol az egyén jóléte a leg­köz­vet­le­neb­bül függ a közösség teljesítő­képes­ségé­től, idegen mun­kát ki­sajátí­tani egy­szerűen ér­tel­met­len volna; a személyes és a társa­dal­mi energia­mérleg optimalizálása egy­be­esik. ^[157]

Az egybeesés, amely kiküszöböli az „optimalizálás” fo­galmának korábbi belső el­lent­mondá­sosságát (a személyes és a közösségi érdekű optimalizálás konfliktusát), már a kommunizmus alsó fokán alapviszonnyá lesz. Bár a két fo­kozat között lénye­ge­sek a külön­bségek, mégis közös ben­nük, hogy nem ismernek gazdasági elkülönültséget, egy­mástól független magán­munkákat. Így a társadalmi összter­mékben való személyes ré­szesedést már az alsó fokon sem független termelők cseréje közvetíti, hanem a tár­sa­dalmi munka olyan megszervezése, amelyben az egyén eleve a kö­zösség szerves részeként, természetes tartozékaként létezik, munkaerejét közvetlenül (pénz­bér vagy egyéb javadalmazás nélkül) bocsátja a közösség rendelkezésére, és a társa­da­lom minden más tagjához hasonlóan, eleve résztulajdonosa a társadalmi össz­ter­mék­nek. (Hasonlítsuk össze ezt a viszonyt az árutermelőkével, akik egymástól függetlenül tevé­keny­kednek, és magánmunkájuk csak piaci közvetítéssel válhat a társadalmi össz­munka részévé – ha a piac utólag igazolja, hogy egyáltalán szükség volt rá.) Mivel az egyé­nek szemé­lyes jóléte a kommunizmus mindkét fokán közvetlenül az egész közös­ség társult munkájának eredményességétől függ, mindenkinek objektív érdeke, hogy képes­ségei szerint telje­sítsen. Egyén és közösség szerves egysége, és ennek alapján a képességek szerinti munka – ez az a különleges termelési viszony, amely primitív szinten már az ősi közösségeket is jellemezte, a marxi leírásban pedig döntő minőségi azonos­ságként kapcsolja össze az előtörténetéből kiemelkedő és valódi történelmét megkezdő ember társadalmának, a kom­munista formációnak, két fej­lődési fokozatát.

A képességek szerinti munka megjeleníti az egyén köz­vetlen érdekeltségét abban, hogy legjobb tudása szerint lássa el társadalmi feladatait, és mozdítsa elő az egész tár­sa­dalom termelési potenciáljának, lappangó tartalékainak kihaszná­lását. A két fo­ko­zat közötti különbség azonban felvet egy kérdést: ha az alsó fokon a termelés szintje még nem elegen­dő a szükségletek szerinti elosztáshoz, akkor a fennmaradó egyenlőt­lenségek nem fogják-e arra csábítani a hátrányban lévőket, hogy a társadalom energia­mérlege helyett igyekez­zenek inkább a magukét optimalizálni, az elosztásbeli kü­lönb­ségeket idegen munka elsajátításával elegyengetni, vagy éppen a maguk javára bil­len­te­ni? Nem kétséges: ha minden más körülménytől elvonatkoztatunk, az egyen­lőt­len­ség „el­vileg” (értsd: az elvtelenség szempontjából) valóban hordoz magában ilyen kész­tetést, s ezt csak a termékbőség kommunisztikus egyenlősége küszöbölheti ki vég­képp. De akkor mi az, ami az egyéneket mégis inkább a képességek szerinti mun­kára készteti, nem pedig idegen munka elsajátítására? Mi győzheti meg a társa­da­lom tag­jait arról, hogy nincs fon­tosabb személyes érdekük, mint az össz­tevé­keny­ség optima­lizálása?

Az átmeneti korszak vonatkozásában már föltettük ezt a kérdést, csak másképp: hogyan győződhetnek meg a töme­gek arról, hogy a rendszer – a hatalom – az övék? Nyilván hosszú folyamatról van szó, a lényeg azonban csak az lehet, hogy az állammá szerveződött forradalom következetesen érvényesíti eredeti emancipációs cél­kitű­zéseit. Történetük lel ívelő szakaszán az átmeneti rendszerek eleget is tettek ennek a kö­te­lezett­ségük­nek; később, az értéktörvény hatókö­rének bővülése nyomán, egyre in­kább erkölcsi szólamokkal, majd piaci locsogással és szatócs-gyakorlattal cserélték fel a forradalmi cselekvést, és a növekvő társadalmi egyenlőtlen­ségek elidegenítették őket a tömegektől. Hanyatlásukból és bukásukból levonható egy kulcsfontosságú kö­vet­keztetés: a fejlődés szocialista irányának döntő kérdése a teljesítmény szerinti elosztás – a tár­sa­dal­mi egyenlőség anyagi megala­pozásának az átmenet szintjén célul kitűzhető maximuma, esz­ményi formája ez pedig, a munka­meg­osztásból fakadó erős ellen­tenden­ciák miatt, szoros társadalmi ellen­őrzést igényel. Ha nincs ilyen ellenőrzés, az átmeneti formációt felőrli az el­ural­kodó konku­rencia­harc és a tömegek növekvő közéleti apátiája; de ha van, akkor fo­ko­za­tosan elérhető, hogy a társadalom tagjai közvetlenül érdekeltek legyenek az össz­te­vé­kenység eredményességében, önként törekedjenek a képességeik szerinti munka­teljesítményre.

Noha megfelelő tapasztalataink nincsenek, próbáljuk el­gondolni, hogyan mehet végbe ez a gyökeres fordulat, mi- I v«ii társadalmi erők lehetnek a mozgatói.

A proletárhatalom forradalmi-emancipációs tevékenysége a rendszer tömeg­bázi­sának kiszélesítését segíti, az öröklött munkamegosztás a konkurencia-viszonyoknak kedvez. Te­gyék lel, hogy van alkalmas politikai központ, amely moz­gósítja a for­ra­da­lom tömegbázisát a közösségi érdekekért, akár idegen munka el­tu­laj­do­ní­tá­sá­nak és a közösséget sértő egyéb jelenségeknek a megfékezésére, akár arra, hogy ter­me­lési és ellátási zavarokat orvosoljon, vagy közvetlenül ve­gyen részt a lakosság min­den­napos gondjainak megoldásá­ban – tegyük fel tehát, hogy létezik egy forradalmi párt, amely megszervezi és felkészült vezérkarként mozgásban tartja azt, amit a proletariátus demokratikus diktatúrájának neveztünk. Ebben az osztály­harc­ban eleinte egyes csopor­tok vennének részt, aszerint hogy mennyire vannak tu­da­tá­ban társadalmi felelősségüknek. Ha a harc nem eredményte­len, ha rendszeresen hoz kisebb-nagyobb sikereket, akkor a bázis minden valószínűség szerint kibővül, a tö­megek nö­vekvő csoportjai győződnek meg saját tapasztalatukból, hogy a hatalom va­ló­ban az övék, és azt is megtanulják, ho­gyan éljenek vele a társadalom javára. Amilyen mértékben ez a folyamat előrehalad, úgy terjeszkedhet ki a tömegellen­őrzés a társadalmi élet legkülönfélébb területeire, átfogva az elosztással együtt a ter­melést is. A termelés tömegellenőrzé­se stratégiai fontosságú: fel­sza­ba­dít­hat­ja a termelőegységek lap­pangó tartalékait, a tervgazdaságban rejlő energiákat, gyor­sít­va ezáltal a fel­hal­mo­zást, „a termelőerők megsokszo­rozását”. És fordítva: a ter­me­lő­erők gyarapodása lehe­tővé te­szi a tömegek szükségleteinek teljesebb kielégítését, ami to­vábbi lehetőség a forradalom tömegbázisának kiszélesítésé­re. Táguló és gyor­suló spirálmozgás indul­hat így pozitív irányban.

Itt érintkezik ez az elgondolt, hipotetikus mozgás Engels korai szocializmus-mo­dell­jével. A modell fokozatosnak áb­rázolta és a termelőerők növekedési ütemétől tet­te függővé a tőkés tulajdon kisajátítását. A történelmi valóságban a kisa­játításnak meg kellett előznie a termelőerők megfelelő növe­kedését, és ebből különféle nehéz­ségek származtak: a köztu­lajdon nem vált jogi formából általános gyakorlati tartalom­má, a tár­sa­da­lom egy része, vagy éppen a többsége, nem úgy bánt vele, ahogyan – mond­juk – a magán­gazda a földjével és az állataival. A jogi forma és a valóságos tulajdon­viszony nem fedte egymást, a szétcsúszás pedig előbb-utóbb korrek­cióra szorul, más­képp a köztulajdon idegensége szétbom­lasztja a tervgazdaságot és a forradalmi hatal­mat. Az álta­lunk vázolt modellben kölcsönhatás van a tömegek fokoza­tosan kibonta­ko­zó forradalmi aktivitása és „a termelőerők megsokszorozása” között: ennek a kölcsön­hatásnak az eredményeképpen veszi uralma alá a társadalom (nem pusztán formálisan, hanem a valóságban, a gyakorlatban) az általa megsokszorozott termelőerőket, építi fel a szocia­lista közösséget. A szocialista formáció tehát a termelőerők és a termelési viszonyok ugyanolyan fokozatos fejlődése és egymáshoz igazodó párhuzama révén alakul ki, mint az engelsi modellben.

E kettős fejlődés során gyorsulva növekszik a tudomá­nyokkal összefonódó ter­me­lés technikai összetétele (a ter­melőeszközök aránya a működtetésükhöz szük­sé­ges élő­munkához képest); egységesülnek a termelési folyamatok, a termelőegységek el­kü­lönült­ségét túlnövi a technikai koncentráció, elmossák a gazdaságosság kö­ve­tel­mé­nyei­hez al­kalmazkodó integrációk. Szélesebb és szo­rosabb össze­függé­sekbe illeszkedve, a gazdaság korábban nehezen áttekinthe­tő te­rü­le­tei mintegy megnyílnak a ter­vezés számára, amely­nek gépi felszereltsége, össze­han­goló és előrejelző képessé­ge bi­zonyára maga is lépést fog tartani a termelési for­ra­da­lom­mal. Ami ebben az ese­mény­sorban a leglényegesebb, ami az egész folyamat lelke és tulajdonképpeni értel­me: az emberek szintén átalakulnak, kölcsönhatásban az általuk létrehozott gyökeres környezeti változásokkal. ^[158] E változások szétsugárzó központja a termelés, amely a maga megnö­vekedett szellemi tartalmával egyszerűen meg­követeli a szellemi és a fizikai munka, az irányítás és a végrehajtás éles elhatárolásának, tehát a hagyományos munkamegosztá­sos hierarchiának a végleges felszámolását; megugró terme­lékenységével pedig megteremti ennek lehető­ségét is, a ma­gas fokú műszaki felkészültség és az általános kultúra meg­szerzésé­hez szükséges szabadidőt.

A tőke uralma alatt a növekvő szerves összetétel – a ter­melékenység emelkedése – krónikus munkanélküliséget, kí­méletlen kizsákmányolást, nyomort, züllést, véres há­ború­kat hoz; a szocializmus emberei mindezt nem fogják kihul­latni történelmi em­lé­ke­ze­tük­ből. Ugyan mi okuk lenne – ha­csak meg nem hibbannak hirtelen –, hogy végre-valahára emberivé gyúrt életkörülményeiket visszacseréljék a barbár múltra, és társaik rovására egyenlítsék ki esetleges elosztás­beli hátrányaikat, újjáélesztve a kon­ku­rencia szörnyetegét? Éppen ellenkezőleg: az egyénnek, akit most már közvetle­nül érzékelhető és történelmi tapasztalatokkal is megerősí­tett érdekazonosság fűz a közösséghez, legszemélyesebb ér­deke a társadalmi összmunkás szerves részeként tevékeny­kedni; így válik ő maga teljes értékű, megismételhetetlen személyiséggé. A közösségi magatartás min­den­ki számára alapvető erkölcsi normává lesz, természetessé, mint a léleg­zetvétel: ami az átmeneti korban még csupán cél és esz­mény, itt mindennapos normális állapot. A fejlődésnek ezen a szintjén tehát az elosztás egyenlőtlenségei nem ide­gen munka eltulajdonítására, hanem magasabb teljesít­ményre és a képességek további kiművelésére sar­kall­nak, ez pedig fokozatosan létrehozza a feltételeket a szükségletek szerinti elosztáshoz, amely nem függ többé a személyes tel­jesítmény egyenlőtlenségeitől.

Foglaljuk össze még egyszer a lényeget.

Bár a termelőeszközök köztulajdonba vétele jogilag egyenlőképpen tulajdonosokká nyil­ván­ít­ja a társadalom tagjait, a közös termelési és fogyasztási alapok fölötti ren­delkezés gya­kor­la­ti­lag mégis egyen­lőtlenül oszlik meg az új­donsült tulajdonosok között mindaddig, amíg az örökölt ha­gyo­má­nyos munkamegosztás fennáll; ennek következté­ben újratermelődik az a lehetőség és ten­den­cia, hogy egye­sek – mint az egyenlőtlenségek haszonélvezői – munkatelje­sítmény nélkül jussanak jö­ve­de­lem­hez, azaz idegen munkát tulajdonítsanak el. Ebben a sajátos termelési viszonyban rejlik a mi­nő­sé­gi különbség a „második átmenet” és a szo­cializmus között. A szocializmusban, ahol a ki­zsák­má­nyo­lás szívós gyomnövényeit már gyökerestül kiirtották, az el­osztást a teljesítmények hatá­roz­zák meg, nem a munka­megosztás egyenlőtlenségei; a „második át­me­net” idején vi­szont még az osz­tály­har­con áll, hogy e két lehetséges meg­határozó – a tel­je­sít­mé­nyek és a munkamegosztás – kö­zül me­lyik milyen mértékben érvényesül. Politikai fo­gal­mak­ban ki­fe­jez­ve, a „második át­me­net” fej­lő­dési irá­nyát a követke­ző kérdés dönti el: mennyire képes megvalósítani a mun­kásosztály és párt­ja a pro­le­ta­riá­tus demokratikus diktatúrá­im? A meg­va­lósulás foka egy­szer­smind azt is méri, hogy mennyi­re közelítette meg az átmeneti for­má­ció a szo­cia­liz­must. Ahogy a demokratikus dik­ta­túra erő­sö­dik, úgy megy m mintegy áttűnik – az egyik for­má­ció a másikba; ami­kor pedig a szo­cia­liz­mus már meg­szilárdult, amikor úgy­szól­ván vé­ré­vé vált a tár­sa­da­lom tag­jai­nak a telje­sít­mény sze­rin­ti el­osz­lás, ak­kora demokratikus dik­ta­tú­ra is feloldódik a tár­sadalmi ön­igaz­gatásban, az állam elhal (fel­téve per­sze, hogy a nem­zet­kö­zi vi­szo­nyok nem te­szik szükségessé a fenn­ma­ra­dását).

A fejlődésnek egy adott pontján tehát – amely valójábanaz egész emberi tör­té­ne­lem fordulópontja – a szocializmus sorsa végső fokon azon az egyetlen kérdésen mú­lik, hogy si­kerül-e megszervezni a teljesítmény szerinti elosztásnak, il­letve ál­ta­lá­ban a társadalmi folyamatoknak a munkásellen­őrzését. A siker három feltétele a hoz­zá­értés, a szabadidő és a forradalmi elkötelezettség. A hoz­zá­ér­tés szak­kép­zett­sé­get, általános műveltséget és megfelelő gyakorlatot igényel; mindez pe­dig elegendő szabad­időt, amely­hez magas terme­lékenység és kedvező nemzetközi fel­té­te­lek szükségesek. De a leglényegesebb a harmadik, amely nélkül a másik kettő fél­re­csúszik, vagy ki sem formálódik: a többség feltétlen hű­sége a forradalomhoz, ak­tív, tudatos, odaadó harca a közös ügyért. „Magától”, ösztönösen nem kerekedhet fe­lül a szo­cialista irány, nem bontható le a munkamegosztásos hierar­chia. (Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszó az ösz­tönösség, a kapituláció jel­sza­va.) Minthogy a termelékeny­ség, a kultúra és az ideológia hár­mas forradalma nem mehet végbe egy-két évtized alatt – minél elmaradottabb egy tár­sa­dalom, és minél kedvezőtlenebbek a nemzetközi feltételek, annál kevésbé –, nél­kü­le viszont a munkásosztály nem áll készen a szocializmus megvalósítására, a szo­cia­lista formá­ciót viszonylag hosszú átmeneti korszak, alkalmasint több emberöltő vá­laszt­ja el a kapitalizmustól.

VÉGÖSSZEG

A történelemben általános törvénynek látszott, hogy egyet­len uralkodó osztály sem adja ki önként a hatalmat a kezé­ből; a proletariátus kiadta, méghozzá nagyjából anélkül, hogy tudott volna róla. Ezért volt „bársonyos” a szocialista irányú or­szá­gok ellen­forra­dalma. (Bársonyos, mint a sister­gő parázs; mint a megalázó vereség szégyen­bélyege.)

Az átélt történelmi tragédiából le kell vonnunk, nem sza­bod nem le­von­nunk azt a tanulságot, hogy az átmeneti kor valódi természetének ismerete nélkül a válság elkerülhetet­len, a leküzdésére irányuló intézkedések pedig, még ha jóhiszeműek is, ösz­tö­nös­ségük miatt ellentétesek a kitűzött céllal, és a restauráció kezére játszanak. Nem pusztán ver­bális kérdés tehát, hogy az átmenetet minek nevezzük, át­menetnek vagy szocializmusnak, át­me­net­nek vagy a szocia­lizmus kezdeti, fejletlen szakaszának. A fogalmak arra va­lók, hogy kiemeljék, nem pedig elmázolják az általuk jelölt dolgok lényegét, és ha hibásak, akkor azért azok, mert nem va­gyunk tisztában a tárggyal, amit jelölni akarunk velük. Az átmenet „szocializmussá” való át­ke­resz­te­lése elárulja: megszakadt ezen a ponton a szocialista tudatosság, elbi­zonytalanodott a tár­sa­dal­mi cselekvés célszerű megtervezé­se Vajon a hibás elnevezés mögött rejlő elméleti homály nem ka­pó­ra jött a Hruscsov-Gorbacsov féle csalóknak? Be­hálózhattak volna-e minket, ha nem állunk szem­ben értet­lenül saját világunkkal, ha nem akadunk fenn, mint a hor­gon, társadalmunk kér­dő­jelein?

Az átmenet valódi természetét ma is elrejti a dogmává rögzült hibás hagyomány (a termelő­eszközök köztulajdonba vételének azonosítása a szocializmussal), korábban pedig, az egykori szocialista irányú társadalmakban, mesterségesen is ködbe burkolta a kivál­tságos rétegeknek, a dogma haszonélvezőinek ellenérdekeltsége az elfogulatlan tisztá­zással szemben A haszon­élvezők többnyire parancsnoki posztokat töltöttek be, a párt nevében, a marxi elvek hiteles értelme­zőiként léptek fel – nem is mindig rossz­hi­sze­műen –, és nemegyszer azzal vádolták bírálóikat, hogy egységbontók­ként ke­zére ját­szanak a rendszer ellenségeinek. Maximális társadalmi tudatosságra, az át­me­neti kor specifi­kumának lehető legvilágosabb ismeretére van szükség ahhoz, hogy a kusza, mester­ségesen is összezilált politikai szálak meg ne hiúsítsák a tájékozódást, és a bürok­ratikus kiváltságok elleni harc ne halasztódjon soha­napjára, de ne is nyisson rést a forradalom frontján.

A tudatosság tartalma és terjedelme a mindenkori törté­nelmi körülményektől füg­gően változik. A francia forradal­mi burzsoázia, különösen annak jakobinus szár­nya, az előző korsza­kokhoz képest példátlan eszmei tisztánlátással dön­tötte meg a feu­dális berendezkedést, meg­teremtve a polgári viszonyok szabad kibontakozásának politikai feltételeit; de maguk az új viszonyok ösztönösen jöttek létre, és lel­ke­sí­tő illúziók közepette fejlődtek a kapitalizmus rendszerévé, amelyben a magán­tulaj­dono­sok piaci versenye szűkre szab­ja a tudatos cselekvés objektív lehetőségeit. A szo­cia­lista formáció ezzel szemben egyetlen percig sem működhet tár­sadalmi szintű tuda­tos­ság nélkül; a hozzá vezető átmenet nem is érhet célba, ha a forradalom vezérkara nem ismeri, vagy nem tudja a mindenkori feladatokra alkalmazni a tár­sadalom álta­lá­nos szerkezeti és mozgástörvényeinek tudo­mányos elméletét. Amit szocialista tuda­tos­ságnak neve­zünk, az nem egyéb, mint a társadalom változásait folya­matosan feldolgozó elmélet alkalmazása a forradalom stra­tégiai céljainak, eszközeinek és módszereinek megválasztá­sára, valamint a célok gyakorlati megvalósításának tervsze­rű irányítására.

A szovjet forradalom, minden botlás, hiba és torzulás el­lenére, felívelő szakaszá­ban lényegileg érvényesíteni tudta a szocialista tudatosság objektív köve­tel­mé­nye­it, a hatalom megszerzésétől kezdve, az intervenciós és polgárháborúk, az ipa­ro­sí­tás és kollektivizálás, a második világháború, az újjá­építés és az újabb védelmi fel­ké­szü­lés olykor szinte ember­feletti nehézségein át, egészen addig, amíg nem a ter­me­lé­ke­nység problémája lett a továbbhaladás stratégiai fő kér­désévé. (Maga a probléma már a há­ború előtt is egyre sürge­tőbben jelentkezett, de más, pillanatnyilag életbe­vá­góbb kér­dések hátrább szorították.) Bár gazdasági problémáról van szó, a megoldás poli­tikai feltételhez kötődött: ha nem sikerül lebontani a vezetők és vezetettek kö­zötti tár­sadalmi munkamegosztást, a növekedés lefékeződik és elakad. Az az elméleti fel­ké­szült­ség, amely az előző történelmi szakaszokban nagyjából elégséges volt a leg­fon­tosabb stratégiai lelne latok megoldásához, most kevésnek bizonyult: ki kellett (volna) egészülnie a NEP második szakaszának, a „második átmenetnek” az ismeretével.

A NEP-korszak gazdasága mindvégig kettős szerkezetű, összekapcsolja a terme­lő­esz­közök köz­tulajdonát és a gazdasági elkülönültséget – ezért termel egyidejűleg szocialista és burzsoá viszonyokat. Második szakasza abban különbözik az elsőtől, hogy kizsákmányoló magántulajdon már nincsen, a polgári elemeket nem is ez reprodukálja többé, hanem az öröklött munka­meg­osz­tással kapcsolatos elkülö­nültség. Az osztály­harc fő célpontja áthelyeződik a hagyományos burzsoáziáról a frissen keletkező „szocialista kispolgárságra”, alapvető formájává pedig a proletariátus demokratikus diktaúrája lesz: az a gazdasági, politikai és kulturális harc, amelyet elsősorban a forradalmi vezérkarral összeforrt tö­megek folytatnak a teljesítmény szerinti elosztásért.

Helyesbítünk: az előző mondat állításai feltételes módban értendők, csupán ak­kor teljesülnek, ha a forradalmi vezérkar nem téveszti össze a NEP má­so­dik sza­kaszát a szocializmussal. De a valóságban összetévesztette; sem a Szovjet­unió, sem népi-demokratikus szövetségesei nem vették fi­gyelembe, hogy a termelő­esz­kö­zök teljes köztulajdonba vé­tele nem vet még véget a kettős gazdasági szerkezetnek, te­hát egyszerre van szükség az értéktörvény felhasználására, valamint a proletariátus de­mokratikus diktatúrájára, amely képes átgondoltan korlátozni e törvény negatív hatásait.

Az egykori szocialista irányú országok eleinte abban a hiszemben cselekedtek, mint­ha a termelőeszközök köztulajdo­na megszüntetné az általános társadalmi érde­kek­kel ellenté­tes külön­érdekeket, s ha mégis mutatkoznak ilyenek, akkor csupán a gaz­dasági fejlődéstől elmaradt tudat szubjektív egyéni kisiklásai. Holott ezek az ér­de­kek objektív szükség­szerűséggel következnek az értéktörvény működéséből, és szám­ba­véte­lük elmulasztása felmorzsolja a forradalom tö­megbázisát, válságba so­dor­ja a rend­szert.

Az extenzív növekedési tartalékok kimerülésekor, a foko­zódó zavarok hatására, kez­dett tért nyerni – ha megkésve is – az a felismerés, hogy szükség van az érték­tör­vény bizo­nyos fokú szabadságára, a NÉP piaci engedményeire. A ve­zető pártok azon­ban a NEP-nek csupán az értéktörvénnyel kapcsolatos gazdasági olda­lá­ra fordí­tottak figyelmet, a poli­tikai oldalt, a proletárdiktatúra szükségességét ho­mály­ban hagyták. Sőt: többnyire szembeállították egymással a két ol­dalt, és az érték­törvény nagyobb szabadságát a diktatúra „felpuhításával” kötötték össze. A gaz­daság elsőséget ka­pott a politikával szemben, és a fordulat új politikai jelsza­vakban fo­galmazódott meg, amelyek követelték a párt és az állam, az ideológia és a politika tá­vozását a gazdaságból. Ez az ökonomizmus – a klasszikus liberalizmus „moz­galmi” mása – a „szocialista kispolgárság” bizonyos (főként értel­miségi) cso­port­jaiból indult ki, amelyek nemhogy nem szer­vezték a demokratikus tömeg­ellen­őrzést, inkább elnyomták az ösztönös kezdeményezéseket is. De ha a tömegek nem gyakorolhatják saját diktatúrájukat, akkor közéleti passzivi­tásba és apátiába merülnek, ellenőrizetlen vezetőik pedig növekvő arányban öltenek kispolgári arculatot, és a hata­lom osztálytartalma szinte észrevétlenül proletárból burzsoává alakul.

Ezt a folyamatot nem lehet puszta kritikával visszafordítani. Maga a kritika is össze­omlik a rázúduló ellen­csapások alatt, ha nem szerveződik harcképes anyagi erő­vé, amely szembe tud szállni a helyzeti előnyöket birtokló elidegenült „felsők” szer­ve­zett ellenállásával. A bürokratikus szerve­zettség ellen egyetlen esély a tömegek szer­ve­zett­sége, szoros integrációjuk az objektív viszonyokat felmérni képes, tuda­tos vezérkarral. Az átmenetnek ez a szakasza – a „második ni menet” – a következő három tényező kombinációjára támaszkodik: 1. tervgazdaság a termelési és forgalmi eszközök köztulajdona alapján; 2. áru- és pénzviszonyok a kettős hatású, teljesítmény-ösztönző és közösségromboló érték­törvénnyel; 3. a proletariátus demokratikus diktatúrája, amely egyedül alkalmas rá, hogy az érték­törvényt a szocialista épí­tés szolgálatába fogja, negatív hatásainak vissza­szorí­tásával felerősítse a pozitívakat. Ezen a három pilléren nyugszik az áltmenet (vagy a NEP, vagy a proletárdiktatúra) második szakasza.

Az, hogy sikerül-e a hármas kombinációt megvalósítani, és „ki kit győz le” (az osz­tály­harc) kérdését a szocializmus javára eldönteni, végső fokon a pártbeli osz­tály­harcon mú­lik amelyet a proletár és a kispolgári irányzatok folytatnak egymással. A pro­le­tár irányzat győzelmének szükségszerű elméleti előfeltétele, hogy a harc szervezői – húz­zuk alá újra meg újra – tisztában legyenek az átmeneti kor valódi termé­sze­tével. Ellen­kező esetben a kispolgári irányzatok kereked­nek felül, és a kiújuló régi ellentmondások, amelyeket most százszoros és ezerszeres dühvel öklend fel az újjáéledt alvi­lág, ismét napirendre tűzik a tár­sa­dal­mi valóság adekvát megismerésének követelményét. Az újrakezdésért azonban – a tör­té­nel­mi pót­vizsgáért – véres árat kell fizetni.

JEGYZETEK

^[1] Lásd Rozsnyai Ervin: Történelem és fonák tudat. Bp., 1983. 23. o. – A nagyobb hatásfokú anyagcsere szelekciós előny a létharcban. „Ha a sejt például több aminosavat szintetizál, mint amennyire feltétlenül szüksége van, akkor energiát pazarol, ezért lassabban növekszik, mint a jobb hatásfokkal dolgozó versenytárs, és alulmarad a létért folytatott küzdelemben.” Vagy: a baktériumoknak az antibiotikumot hatástalaní­tó védőenzimje fontos harci eszköz, de az antibiotikum távollétében hátrány, mert előállítása energiát igényel. „Az a szervezet viszont, amely csak akkor állítja elő a védőenzimet, amikor szüksége van rá, tehát szabályozni tudja ennek termelését, csak az előnyöket élvezi, hátrányok nélkül.” (Vö. Csányi Vilmos: Sejtbiológia. Bp., 1970. 21-23., 201. o.) [vissza]

^[2] Vö. Friedrich Engels: A család, a magántulajdon és az állam erede­te. II. fej. Lásd Kari Marx és Friedrich Engels Művei (a továbbiakban: MÉM). 21. k. Bp„ 1970. 53. o. [vissza]

^[3] Uo. V. fej. 100. o. [vissza]

^[4] Vö. uo. III. fej. 88-89. o. [vissza]

^[5] Vö, uo. IX. fej. 156. o. [vissza]

^[6] Lásd a 98. jegyzetet. A kérdést röviden kifejtettemForradalmi és el­lenforradalmi Szovjet­unió c. könyvemben. 1/1. fej. („Hol születik a forradalom?”). Bp., 1994. [vissza]

^[7] „Nem vagyunk utópisták. Nem »álmodozunk« arról, hogy miképp le­hetne egyszerre minden igazgatás, minden alárendeltség nélkül meg­lenni; ezeknek az anarchista álmodozásoknak, amelyek a proletárdik­tatúra feladatainak meg nem értésén alapulnak, semmi közük a mar­xizmushoz, és valójában csupán azt a célt szolgálják, hogy elodázzák a szocialista forradalmat addig, amíg az emberek mások nem lesznek. Nem, mi a forradalmat olyan emberekkel akarjuk, amilyenek ma van­nak, akik alárendeltség és ellenőrzés, «felügyelők és könyvelők« nél­kül nem tudnak meglenni.” V. I. Lenin: Állam és forradalom. Lásd Le­nin Összes Művei (a továbbiakban: LÖM), 33. k. Bp., 1965. 44. o. [vissza]

^[8] A profitráta süllyedő tendenciája „minden vonatkozásban a legfonto­sabb törvénye a modern politikai gazdaságtannak, és a leglényegesebb ahhoz, hogy a leg­bo­nyo­lul­tabb viszonyokat megértsük. Történelmi ál­láspontról ez a legfontosabb törvény.” (Karl Marx: A politikai gazda­ságtan bírálatának alapvonalai. Második rész. MÉM 46/11. k. Bp., 1972. 207. o.) [vissza]

^[9] „A tőke … igyekszik a munkaidőt minimumra redukálni, miközben a munkaidőt a gaz­dag­ság egyetlen mérté­keként és forrása­ként tételezi. Csökkenti ezért a munka­időt a szükséges munkaidő formájában, hogy növelje a fölösnek a formájában …” (Uo. 169. o.) [vissza]

^[10] A profitráta süllyedő tendenciája késztette a tőkét, hogy „vendégmunkásokat” zú­dít­son be a perifériákból a centrumokba, amikor ép­pen ez volt kifizetődő. Ma, a tö­me­ges „racionalizálások” korában, itt húzódnak a gyökerei az elvakult idegen­gyű­lö­letnek egyfelől, az anar­chisztikus gettólázadásoknak másfelől. [vissza]

^[11] „A gazdagság felhalmozása az egyik póluson egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rab­szolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellen­póluson, annak az osztálynak az ol­dalán, amely saját termékét mint tőkét termeli.” (Karl Marx: A tőke. I. könyv. MÉM 23. k. Bp., 1986. 603-604. o.) – A polgári gazdaságtan apologetikus (kapitalizmust igazoló) fogásai közé tar­to­zik, hogy a javak „szűkösségét” örök természeti tényezőként kezeli, és erre a szo­fisz­tikus alaptételre épít szubjektivista értékelméleteket, a szocialista következ­te­té­sek­hez vezető tudományos munkaérték-elmélet cáfolatául. [vissza]

^[12] „Mit jelent az »átmenet« szó?” – teszi fel a kérdést Lenin egy 1918. májusi cik­ké­ben. – A gazdaságra vonatkoztatva azt jelenti, „hogy a szóban forgó rendben meg­van­nak mind a kapitalizmusnak, mind a szocializmusnak az ele­mei, részei, darabkái”. Akkor milyen értelem­ben mondhatjuk az átmenetet szo­cia­listának? „Azt hiszem, nem akadt még olyan ember, aki Oroszország gazdaságának kér­désével foglalkoz­va, tagadta volna e gazdaság átmeneti jellegét. Azt hiszem, egyet­len kommunista sem tagadta, hogy ez a kifejezés: szocialista szovjet köz­társaság – azt jelenti, hogy a szovjethatalomnak eltökélt szándéka a szocializmusba való átmenet megvalósítása”: de semmi esetre sem je­lenti azt, hogy az új gazdasági rendet szocialista rendnek tekintenénk. (Lenin: A „baloldali” gyerekességről és a kis­polgáriasságról. LÖM 36. k. Bp., 1972. 277. o.) [vissza]

^[13] A kifejtés egyszerűsítése kedvéért egyelőre az állami tulajdonra szo­rítkozunk. [vissza]

^[14] Ha nincsenek meg a csereérték – végső fokon a magánérdekű elkülö­nültség – meg­szűnésének feltételei, a közvetlen termékelosztás köz­ponti szerve maga lenne kénytelen megállapítani „valamennyi áru csereértékét” (azt a munkaidőt, amely alatt ezek az áruk „az ipar átla­gos eszközeivel előállíthatok”), s végeredményben a termelés és az el­osztás „zsarnoki kormányaként” működne. – Másként áll a dolog ak­kor, ha valóban közösségi termelés folyik, és nincs többé csereérték: ilyen körülmények között a termelés és elosztás központi szerve „nem lenne egyéb, mint a közösen dolgozó társadalom könyvelését és szám­vitelét végző testület”. (Vö. Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírála­tának alapvonalai. Első rész. MÉM 46/I. Bp., 1972. 72-73. o.) – A kér­désre még visszatérünk. [vissza]

^[15] Így történt a Szovjet­unióban is a mezőgazdaság szövetkezetesítése után, amely éppen azért vált létkérdéssé a forradalom számára, mert a paraszti kisüzem nem tudta árugabonával ellátni a gyors iparosítás kö­vetkeztében megnövekedett városi lakosságot. [vissza]

^[16] A magánembert privát embernek is mondják, a latin privatus („meg­fosz­tott”) szóból. Mitől fosztották meg? A közösségtől – az értelmes léttől. Közösségi lényből magánember lett, görögül idiótész. [vissza]

^[17] Egy magyar példa az elidegenült munkás-magatartásra az 1960-as évek második feléből. Az egyik építkezésen az elektromos felvonulási hálózat „viszonylag kis kapacitású volt, s újabb és újabb munkagépe­ket kapcsoltak rá. A villanyszerelők erre (írásbeli feljegyzés formájá­ban, hogy fedezve legyenek) felhívták az illetékesek figyelmét, és egy­úttal közölték: »a normál munkaidőben nincs idejük és módjuk a há­lózat átépítésére.« Az ügyet a vezetőség nem vette komolyan, és a há­lózat leégett. Ezután a vállalat pánikszerűen fizette a túlmunkát. Ugyanezekkel a villany­szerelők­kel fordult elő, hogy amikor nem kap­ták meg jogosnak vélt pénzüket, meg­szün­tet­ték az áramellátást, és minden leállt. Ehhez megvolt a legális alapjuk, mivel a vállalat – szer­vezetlensége folytán – nem az előírt szabályok szerint működtette az elek­tromos berendezéseket, és az ilyen szabályok betartatása éppen a felelős villany­szerelő »kötelessége« volt. Amikor például az egyik vil­lanyszerelőtől meg­vonták a túlórát, «azonnal kiment és körülnézett». Megállapította, amit egyéb­ként is tudott, hogy a daru a megengedett­nél hosszabb szabad kábellel működik. Azon­nal figyel­mez­tette az épí­tésvezetőt, hogy két napon belül helyezzék földbe a vezetéket, külön­ben »kötelessége« lekapcsolni. Az építésvezető legyintett, és azt mondta, ne hülyés­kedjen, a daru már két éve így megy. A villanysze­relő két nap múlva le­kap­csolt. Kitört a botrány, majd – mivel a mun­kásnak formálisan igaza volt – meg­kez­dő­dött az alkudozás. Amikor az ember megkapta, ilyen vagy olyan formában, a számára elfogadható pénzt, minden ment a régiben tovább.” (Héthy Lajos – Makó Csaba: Munkásmagatartások és a gazdasági szervezet. Bp., 1972. 12-13. o.) [vissza]

^[18] A következő két bekezdés szövege azonos Forradalmi és ellenforra­dalmi Szovjet­unió c. könyvem II/1. fejezetének 5. és 7. pontjával. [vissza]

^[19] Ilyen légkörben az cselekszik ésszerűen, aki foggal-körömmel óvja önmaga, cso­port­ja, vállalata, minisztériuma különérdekeit, értékes ta­lálmányokat süllyeszt el, mert kevesli a feltalálóból kipréselhető ré­szesedést stb. – 1983-ban jelentek meg a kö­vet­kező sorok: „Ma a válla­latokat annyira leköti belső bajaik takargatása, hogy or­vos­lásukra alig marad idejük.” (Héthy Lajos: Gazdaságpolitika és érde­kelt­ség. Bp. 26. o.) [vissza]

^[20] Karl Marx: A hegeli államjog kritikája. I/b. A kormányzati hatalom. MÉM 1. k. Bp., 1957. 250., 251., 252. o. [vissza]

^[21] V. I. Lenin: A szakszervezetekről, a jelenlegi helyzetről és Trockij elvtárs hibáiról. LÖM 42. k. Bp., 1974. 200., 201. o. – Maga a gondolat már Engelsnél megtalálható: „A Kommünnek mindjárt kezdettől be kellett látnia, hogy … a munkás­osztálynak, ha nem akarja éppen csak az imént meghódított uralmát megint elveszíteni, … biztosítania kell magát saját képviselőivel és hivatalnokaival szemben oly módon, hogy kivétel nélkül, bármikor elmozdíthatónak nyilvánítja őket.” (Friedrich Engels: Bevezetés a „Polgárháború Francia­országban” 1891-es kiadásához. MÉM 17. k. Bp., 1968. 576. o.) [vissza]

^[22] Antonio Gramsci: Az új fejedelem. Bp., 1977. 97., 145. o. [vissza]

^[23] Az itt következő fejtegetéseket is Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió c. könyvemből vettem át (90-93., 269-275. o.). [vissza]

^[24] Legkönnyebben átlátható, a tömegek mozgósítására legközvetleneb­bül alkalmas területnek látszik a szociális ügyintézés (lakáselosztás, segélyek, üdülői beutalások stb.) és a lakóhelyi önkormányzat. Utóbbi olyan elemi, bár korántsem egyszerűen meg­oldható dolgokat foglal magába, mint a kiskereskedelemnek vagy a környezet­véde­lemnek az ellenőrzése, a betegekről és öregekről való gondoskodás, étkezdék, varrodák, mosodák létesítése a helyi lakosság mindennapi életének meg­könnyí­tésére stb. (Lásd a „Villámlátogatás Kínába” c. fejezetet.) [vissza]

^[25] Az OK(b)P hetedik, rendkívüli kongresszusa. A Központi Bizottság politikai beszámolója. 1918. március 7. LÖM 36. k. 5. o. [vissza]

^[26] I. V. Sztálin: A leninizmus kérdéseihez. IV. Proletárforradalom és proletár­diktatúra. Lásd „A leninizmus kérdései”. Bp., 1950.142. o. [vissza]

^[27] „A kapitalizmust megelőző valamennyi társadalmi formát a kisüze­mi termelés jellemzi”; „a rabszolga is, a jobbágy is kistermelő, bármi­lyen nagy is az uralkodó osztály tagjának gazdasága, legyen az a római rabszolgatartó óriási latifundiuma, vagy egy középkori feudális úr óriási allódiuma.” „A feudális urasági gazdaságban a ter­melés ugyan­úgy individuálisan folyt, mint a paraszti gazdaságban.” (Sz. D. Szkazkin: A parasztság a középkori Nyugat-Európában. Bp., 1979. 77., 76., 192. o.) [vissza]

^[28] V. I. Lenin: A nagy kezdeményezés. LÖM 39. k. Bp., 1973. 14. o. [vissza]

^[29] Varga Jenő: A proletárdiktatúra gazdaságpolitikája. Bp., 1976. 196., 248-249. o. [vissza]

^[30] „A történelemben még sohasem fordult elő, hogy valamely uralkodó osztály a maga egészében alacsonyabb életszinten álljon, mint a legyő­zött és alávetett osztály bizonyos elemei és rétegei. Ezt a páratlan el­lentmondást a történelem a prole­tariá­tus­nak tartotta fenn; ebben az el­lentmondásban rejlenek a proletárdiktatúra leg­főbb veszélyei, különö­sen azokban az országokban, ahol a kapitalizmus nem fej­lő­dött ki nagy arányokban, és nem sikerült koncentrálni a termelőerőket. Egyébként ebből az ellentmondásból születik meg – bizonyos tekintet­ben azokban a tőkés orszá­gokban is, amelyekben a proletariátus tárgyilag nézve magas társadalmi funkciót tölt be – a reformizmus, a szindikalizmus, a korporációs szellem, valamint a munkás­arisztok­rá­ciának minden rétege. A proletariátus pedig nem válhat ural­kodó osz­tállyá, ha nem oldja meg – a korporációs érdekek feláldozása árán is – ezt az ellentmondást; nem töltheti be vezető szerepét, és nem tarthatja fenn dikta­tú­ráját, ha ezeket a közvetlen érdekeket nem áldozza fel az általános és állandó osztály­érdekeknek.” (Gramsci.) [vissza]

^[31] Mit jelent a gúla alsó szintjén lenni? Vegyünk egy példát, még csak nem is a legalsó szintről, az 1970-es évekből. Egy nyugat-magyarorszá­gi vagongyár egyengető' laka­to­sainak az volt a feladatuk, „hogy a vas­úti kocsik »meztelen« vas testén mele­gí­tés­sel és kalapálással eltüntes­sék a domborulatokat és gödröket. A fülsiketítő zaj miatt »koncertte­remnek« vagy »zenekonzervatóriumnak« nevezett műhelyben dolgoz­tak, mintegy hatvan ember, kemény és igyekvő munkások, egy részük harmincon innen, más részük harmincon túl, de csak igen kevesen negyven fölött. Szocialista brigád. Összetartó nép. A hatvan kalapács állandó kopogását a vagonok üres »hangdoboza« úgy felerősítette, hogy a zaj megközelítette a fájdalomhatárt. Az emberek vattával a fü­lükben dolgoztak, beszélgetni szinte lehetetlen volt. Kar­moz­du­lattal jelezték, hogy éppen nagykalapácsra vagy vizesedényre volt szüksé­gük. »Rom­lanak az ember ízületei, idegzete, szeme és füle.« »Az em­ber szemidegei néha annyira kivannak, hogy nem bírja. Megtörli a homlokát, kerül egyet, visszajön, és egészen mást mutat a lénia.« »Este, ha lefekszem, sokszor nem tudok aludni, olyan ideges vagyok. Állandó cirpelést hallok a fülemben.« «Tíz éve vagyok itt, és kezdek nagyot hallani.« Így jellemezték munkájuk körülményeit a mindig ide­ges és fáradt egyengetők.” (Héthy L. – Makó Cs.: id. mű, 8-9. o.) [vissza]

^[32] Az adekvát osztálytudatról és döntésről lásd Történelem és fonák tudat. 106-127. o. [vissza]

^[33] Az állami és a társadalmi tulajdon nem szinonimák: erre már Lenin, majd később Sztálin is rámutatott. „… az állam tulajdonába való át­adás nem egyedüli, sőt még csak nem is a legjobb formája a nacionalizálásnak, hanem a kezdeti formája”; bár „legérthetőbb kezdeti formá­ja”, amíg az állam létezik. (Sztálin: A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjet­unióban. Bp., 1952. 86. o.) [vissza]

^[34] „A szocializmus gazdasági alaptörvényének lényeges vonásait és kö­vetelményeit körülbelül így lehetne megfogalmazni: az egész társada­lom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek maximá­lis kielégítése a szocialista termelés szakadatlan növekedése és tökéle­tesedése útján, amely a legfejlettebb technika alapján megy végbe.” (Uo. 41. o.) [vissza]

^[35] Karl Marx – Friedrich Engels: A német ideológia. MÉM 3. k. Bp., 1960. 35. o. [vissza]

^[36] Az értéktörvény figyelembe vételének szükségességét nem az ún. „reform-köz­gaz­dá­szok” hangsúlyozták elsőként: Sztálin idézett műve jócskán megelőzte őket ebben, Leninről nem is beszélve. [vissza]

^[37] Lásd A „létező szocializmus” összeomlásának okairól c. írásomat. („Szocia­lizmus volt, vagy valami más? Politikai írások”. Bp., 2002. 19. o.) [vissza]

^[38] V. I. Lenin: Előadói beszéd a jelenlegi helyzetről. 1918. június 27. LÖM 36. k. Id. kiad., 421., 422., 425. o. [vissza]

^[39] Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és KB-plénumainak határo­zatai. I. rész. Bp., 1954. 499. o. Lásd Szántó Lóránt: A munka és a tulaj­don viszo­nyá­nak néhány tör­té­neti kérdése. Bp., 1986. 27. o. [vissza]

^[40] Hevesi Gyula: A szociális termelés. A Tanácsköztársaság iparpoliti­kája. Bp., 1959. 76-77. o. [vissza]

^[41] [41] Vö. Szántó Lóránt: id. mű, 43. o. [vissza]

^[42] M. Terdik Mihály 1911-ben született Budapesten. Minisztériumi fő­előadóként ment nyugdíjba. Eredetileg gépmesterként dolgozott a Ré­vainál és más nyom­dák­ban. 1932-ben tagja lett az illegális kommunis­ta pártnak. („Moszkovita ügynök lett”, ahogyan szép hazánkban ma­napság mondanák.) A háború alatt feleségével üldözötteket rejtegetett, szám szerint nyolcat, köztük egy munkásember gyermeket váró felesé­gét. A Szocialista Hazáért Érdem­rend kitüntetettje. Olvasta a marxiz­mus klasszikusait, A tőke három kötetét is, folytatva azokat az elméle­ti tanul­má­nyokat, amelyeket annak idején a szabók szakszervezetében kezdett, a Jaurés-mun­ka­közös­ségben, ahol többek közt József Attila előadásait hallgatta; az ő su­gal­ma­zására iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. A hatvanas években egy ideig kerületi tanácstag volt. Rendszeresen olvas, tanulmányokat ír, rádiózik; szívesen hallgat Bachot, Händelt, Beethovent. [vissza]

^[43] A Terdik Mihállyal folytatott beszélgetés először az „Ezredvég” 1994. májusi számában jelent meg, majd Miért jutottunk idáig? cím­mel, egyéb politikai írásokkal együtt, „Szocializmus volt, vagy valami más?” c. füzetemben. (26-35. o.) [vissza]

^[44] A kérdésre visszatérünk a 14. fejezetben. („A szovjet pártbürokrácia ellenállása a demokratizálással szemben az 1930-as években”.) [vissza]

^[45] Lásd Miért jutottunk idáig? Id. kiad., 34. o. [vissza]

^[46] Vö. Kari Marx: A tőke. III. könyv. MÉM 25. k. Bp., 1974. 249-250. o. [vissza]

^[47] K. Marx: A tőke. I. könyv. 574. o. [vissza]

^[48] Vö: Klaus Hesse: A – wie Arbeit. II. Lipcse, 2005. 403-404. o. Források: A Köz­ponti Bizott­ság be­szá­mo­lója a Szovjet­unió Kommunista Pártj­ának XX. Kong­resszu­sán; Narodnoe hozjasztvo SZSZSZR 1922-1972. Jubilejnij szatyisztyicseszkij jezsegodnyik. [vissza]

^[49] A Hruscsov és Koszigin reformjairól alább következő összefoglalás Sz. Gubanov „Kosziginszkaja reforma”: itogi i uroki c. írása alapján készült, amely az „Eko­no­miszt” c. moszkvai folyóirat 2004/4. számá­ban jelent meg. – A szovjet mező­gaz­daságra vonatkozó adatokat Kurt Gossweiler könyvéből vettük át. (Die Taubenfuß-Chronik oder die Chruschtschowiade. 1953 bis 1964. II. München, 2005.) [vissza]

^[50] A szűzföld-akciónak egy kevéssé ismert epizódja, hogy a fiatal ön­kéntesek tö­me­ge­sen hagyták el táboraikat, mert nők nem voltak arrafe­lé. Az ukrán lapokban hir­te­len házassági hirdetések tűntek fel oldala­kon át, a kazahsztáni újságok pedig azzal csá­bí­tot­ták az ifjú közép-ázsiai muzulmánokat, hogy a szűzföldi kolhozokban meny­asszonyt ta­lálhatnak maguknak; képeket is közöltek nagy mennyiségben csinos, fiatal ukrán lányokról, akik immár vagonszámra érkeztek leendő kazah vő­legé­nyeikhez. Vö. K. Gossweiler: id. mű, 100. o. Forrás: W. Alexandrow: Das Leben des Nikita Chruschtschows. München, 1958. 141. o. [vissza]

^[51] Ha ezt az erkölcsi-politikai bomlást ráadásul „szocializmusnak”, vagy éppen „fej­lett szocializ­musnak” minősíti a hivatalos képmutatás, írmagja sem marad a szo­cialista eszme nemzetközi tekintélyének. (Ez volna a szocializmus? Ahol sorba kell állni egy kiló krumpliért, vagy egy pár gyenge minőségű, idétlen szabású cipőért?) [vissza]

^[52] A gorbacsovi katasztrófáról szóló alábbi bekezdések nagyjából egyeznek Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió c. könyvem III/5. fejezetének („Az imperializmus üdvöskéje”) szövegével. A beszámoló alapja Kiss Károly Egy birodalom végnapjai c. tanulmánya. (Bp., 1990. Kézirat.) [vissza]

^[53] Vö. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének előterjesztése az igaz­ság­ügy-minisz­terhez a kartell­javaslat ügyében. Bp., 1930. okt. 2-3. 6. o. [vissza]

^[54] Vö. Bíró Ferenc: A gépipari vállalatok vezetésének egyes időszerű kérdései a szocialista országokban. Országos Műszaki Könyvtár és Do­kumentációs Központ. Bp., 1975. 41-48., 51., 63., 67., 162., 61., 88., 137., 142. o. – A „reformközgazdászok”, akik liberalizáló javaslataikat a párt felső vezetői elé terjesztették, nagyon is tudták, mit tesznek. Kopátsy Sándor, a reform egyik öntudatosan kapitalista irányultságú elő­készítője, két évtized távlatából így emlékszik vissza az akkori időkre: „Az 1968-as reform elfogadói nem sejtették, hogy politikai stabilizá­ciójuk erősítésének szán­dé­kával tett gazdasági engedményeik törvény­szerűen aláásták azt a politikai struk­túrát, amelyet érintetlenül szeret­tek volna megőrizni. A vállalatoknak, de még bizo­nyos mértékig a költségvetési intézményeknek is megengedtek bizonyos gazdasági sza­badságot, megelégedtek a politikai hegemóniával. Ennél is veszélye­sebb talajra léptek, amikor teret engedtek a másodgazdaságnak, ami le­hetővé tette, hogy az ország lakosságának a fele jövedelmének jelentős hányadát a politikai hatalom által nem ellenőrizhető szférából szerez­ze. Húsz éven keresztül, fékezve és meg­en­gedve, fokozatosan bővült a gazdasági autonómiák köre, mígnem bekövetkezett a pillanat, amikor megszűnt a politikai diktatúra gazdasági feltétele is. Ettől kezdve kéz a kézben rohanhat a gazdaság és a politika reformja. … – Átélhetjük e csodát.” (Kopátsy Sándor: Húsz év után. Bp., 1989.) [vissza]

^[55] Az elértéktelenedő állótőke termelékenyebbre való cseréjét népeken és konti­nen­se­ken átgázoló gazda­sági vál­sá­gok és egyéb társa­dalmi ka­taszt­rófák közvetítik. [vissza]

^[56] Héthy L.: id. mű, 12-16., 18. o. [vissza]

^[57] Nyomatékosan hangsúlyozzuk: a „bürokratikus” jelzőt nem általá­ban vonat­koz­tat­juk az apparátusokra – nem minősíthetők „egyetlen bürokratikus tömegnek”! –, ha­nem csak annyiban, amennyiben zárt, hierarchikus kaszttá különülnek. [vissza]

^[58] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 181. o. [vissza]

^[59] Vö. uo. 182. o. [vissza]

^[60] Vö. uo. 182-183. o. [vissza]

^[61] „Az általunk vizsgált vállalat munkásai nagy többségükben a mezőgazdaságból jött, keményen dolgozó emberek. A bérnek mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. »A pénz az első.« »Nem vagont gyártani jöttünk ide, hanem pénzt keresni.« »Igen éhes emberek van­nak itt, ha sokat keresnek, még többet akarnak.« Ez jelenti a presztízst is.” (Héthy L. – Makó Cs.: id. mű, 41. o.) [vissza]

^[62] Az 1987-es kiadású Közgazdasági Kislexikon „Árutermelés” címsza­va alatt ez olvasható: „Az árutermelés ellentmondásai nem válhatnak antago­nisz­ti­kus­sá, nem veszélyeztethetik a szocialista gazdaság terv­szerű, arányos fejlődését.” Mint­ha kloroformmal kábították volna az elméletet és a politikai gyakorlatot. [vissza]

^[63] Ehhez a módszerhez nem sok köze van az egykori ún. „anyagi ösztönzésnek”, amely alkalmas volt rá, hogy a munka szerinti elosztás ürügyén esetenként elleplezze – különösen a munkamegosztás felsőbb szintjein – az olykor aránytalanul magas jövedelmeket, az értéktöbb­let-kisajátítás rejtett formáit, a konkurencia alat­to­mosságait. [vissza]

^[64] Lenin írta a kommunista szombatokról: „Ez nyilván még csak a kez­det, de rend­kívül nagyfontosságú kezdet. Olyan fordulatnak a kezdete, amely nehezebb, mélyre­hatóbb, alaposabb, döntőbb jelen­tőségű, mint a burzsoázia megdöntése, mert ez a magunk renyhesége, fegyelmezet­lensége, kispolgári önzése feletti győ­zel­met jelenti, győzelmet azokon a szokásokon, amelyeket az átkozott kapitalizmus ha­gyott örökségül a munkásnak és a parasztnak. Az új társadalmi fegyelmet, a szocialista fegyelmet akkor és csakis akkor teremtettük meg, akkor és csakis ak­kor válik lehetetlenné a kapitalizmushoz való visszatérés, és válik legyőzhetetlenné a kommu­nizmus, amikor ezt a győzelmet megszilárdítottuk.” (A nagy kezdeményezés. Id. kiad., 5-6. o.) [vissza]

^[65] Ahogy Lenin írta: „A proletariátus, miután kivívta a politikai hatal­mat, nem szünteti meg az osztályharcot, hanem folytatja – persze más viszonyok között, más formában, más eszközökkel – egészen az osztá­lyok megszüntetéséig”, egészen addig, amíg meg nem szűnik a kü­lönbség város és falu között, fizikai és szellemi munkát végzők között. Ehhez – vagyis a szocializmus megvalósításához – olyan társadalmi képességekre van szükség, amelyek csak történelmileg, az osztály­harc gyakor­latában fejlődhetnek ki. (Vö. A nagy kez­de­mé­nyezés. Id. kiad., 15-16. o.) [vissza]

^[66] Egészítsük ki Leninel: „A proletár diktatúra … nemcsak erőszak a kizsákmányolókkal szemben, sőt nem is legfőképpen erőszak. Ennek a forradalmi erőszaknak gazdasági alapja, életképességének és sikerének záloga az, hogy a proletariátus a társadalmi munkaszervezeteknek magasabb típusát képviseli és valósítja meg, mint kapitalizmus.” … Ez az új munkaszervezet tudatos dolgozókat egyesíti, „akik nem ismernek maguk fölött … semmiféle hatalmat, kivéve saját egyesülésük hatalmát”. (Uo. 13-14., 17. o.) [vissza]

^[67] Mao Ce-tung: Indítsunk mozgalmat a támaszpontok területén a földhaszonbér csökken­téséért. Válogatott Művei, 4. köt. Bp., 1954. 257-258. o. [vissza]

^[68] Vö. Charles Bettelheim: Révolution culturelle et organisation industrielle en Chine. Párizs, 1973. 17. o. – Megemlítünk egy vietnami példát is, a „tömeg­vonalnak” egy másfajta területen való alkalmazásá­ról. A franciák feletti győzelem idején Vietnamban népbetegség volt a trachoma egyik gyakori vál­faja, a szem­héj­be­for­dulás; több mint 1 mil­lióra becsülték a betegek számát. Akkoriban kb. 100 orvos volt az egész országban, szemész-szakorvos talán egy-kettő; orvosok és ápo­lók képzése, kórházak, klinikák építése évtizedekbe telt volna, pénz se volt rá. Mit tett a forradalmi kormány? Megszervezte többezer falusi­nak a felkészítését erre az egyetlen műtétre, és a „mezítlábas orvosok” rövid időn belül többszázezer műtétet végeztek el sikerrel. (Vö. Had­üzenet a járványoknak. Az „Etudes Viet­na­mien­nes” interjúja dr. Pham Ngoc Thach-kal, a Vietnami Demokratikus Köz­tár­sa­ság egész­ségügyi miniszterével. Lásd „Vietnam”, A Magvető Könyvkiadó alma­nachja, 1966/2. 136. o.) [vissza]

^[69] Vö. Polonyi Péter: Mao Ce-tung. Bp., 2000.117-118. o. [vissza]

^[70] Egy apró példa. A népi kommunáknak szállított vízhatlan köpe­nyekről elmondták a parasztok, hogy amikor meghajolva ültetik a pa­lántákat a rizsföldeken, a köpeny belelóg az iszapba. A gyár átalakítot­ta a gombsort, hogy a köpeny alsó széle fel­gom­bol­ható legyen. – Vagy: a mezőgazdasági gépgyártó vállalatok kikérik ter­mé­keik­ről a vásárló népi kommunák véleményét, és ha több gyár érdekelt ugyanannak a cikknek a gyártásában, megtanácskozzák egymással a javaslatokat és a vál­toz­ta­tá­sok kivitelezését. [vissza]

^[71] A decentralizálásnak, illetve általában a „tömegvonalnak” sajátos megnyilvánulásai a csoport­tulajdonban lévő „utca­szintű” üzemek, amelyek egy háztömb vagy utca lakóinak kezdeményezéséből létesül­nek, olyan tevékenységekre, mint a ruhajavítás és –tisztítás, szabászat, tranzisztorgyártás stb. Ónfinanszírozók, régi gépeket és hulladék­anya­gokat hasznosítanak; nemegyszer bedolgozókként teljesítik ipari válla­latok rendeléseit, nemritkán exportminőségben is. [vissza]

^[72] Nálunk, Magyarországon, elszigetelt egyének vagy Terdik-féle, ösz­tönösen szer­ve­ző­dő kis csoportok vívtak szélmalomharcot a kasztsze­rű egységben fel­so­ra­ko­zó állami és pártbürokráciával. Kínában viszont szervezett tömegek tá­mad­ták a sarok­ba szorított apparátusokat. [vissza]

^[73] A Proletár Kulturális Forradalomról szóló rövid ismertetésünk Ch. Bettelheim idézett művén alapul. [vissza]

^[74] A bekerítő stratégiáról lásd Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 149-169. o. [vissza]

^[75] Sokan valószínűleg nevetségesnek mondanák, én a magam részéről meghatónak találom azt az esetet, amit a „Peking Review” egyik szá­mában olvastam, valamikor 1970 körül. Ünnep közeledett Kínában, szokás ilyenkor megajándékozni a roko­nokat és ismerősöket, vagy cso­magot küldeni a távollévőknek. Sok csomag érkezett vidékről az egyik nagyvárosba, de a címzés elég gyakran téves volt, a küldeményt nem lehetett kézbesíteni. A postahivatalban egy kézbesítő elgondolkozott: ezek az emberek biztosan csalódottak lesznek, ha az ünnepre semmit sem kapnak hazulról. Tudta, hogy akik arról a vidékről valók, ahon­nan a „halott küldemények” érkeztek, általában melyik városrészben szoktak szállást bérelni. Munkaidő után végigjárta a környéket, és si­került is a címzettek többségét megtalálnia. [vissza]

^[76] Charles Bettelheim: Calcul économique et formes de propriété. Pá­rizs, 1970. [vissza]

^[77] A tulajdont mint anyagi, gazdasági viszonyt meg kell különböztetni a jogi for­mától, amelyben megjelenik. Két magyar szerző marxista összegezése sze­rint a tulajdon, mint gazdasági viszony, a termelés köré­be tartozik, azt a mó­dot fejezi ki, „ahogyan az emberek az adott társa­dalmi forma keretében el­sa­já­tít­ják a természet tárgyait, elsősorban a termelőeszközöket, és ettől függően a hasz­nálati javakat”; mint jogvi­szony ellenben, a tulajdon a fel­épít­mény része, és azt a módot fejezi ki, „ahogyan az adott társadalom tulajdoni be­ren­dez­ke­dé­se a jogszabá­lyokban tükröződik, ahogyan ezek a jogszabályok védik és biz­to­sít­ják a tulajdonnak az adott társadalomban érvényesülő formáját”. (Világhy Miklós – Eörsi Gyula: Magyar polgári jog. Bp., 1962. 220. o. – A tulaj­don és a birtok fogalmáról lásd Történelem és fonák tudat. 27-35. o.) [vissza]

^[78] Sztálin – joggal – teljesen hibásnak minősítette azt az állítást, hogy a Szovjet­unió fennálló gazdasági rendjében az értéktörvény szabályozná a társadalmi munkának a különböző termelési ágak közötti elosztását. „Ha ez igaz volna, akkor érthetetlen, hogy nálunk miért nem fejlesztik minden erővel a könnyűipart, mint a leg­jö­ve­del­me­zőbb ipart, különö­sen a nehéziparral szemben, amely gyakran kevésbé jö­ve­del­me­ző, né­ha pedig egyáltalán nem jövedelmező.
Ha ez igaz volna, akkor érthetetlen, hogy miért nem zárnak be nálunk több, ma még nem jövedelmező nehézipari vállalatot, amelyekben a munkások munkája nem jár «kellő eredménnyel», és miért nem létesí­tenek új, feltétlenül jövedelmező könnyűipari vállalatokat, amelyek­ben a munkások munkája «nagy eredménnyel» járhatna.
Ha ez igaz volna, akkor érthetetlen, hogy miért nem viszik át nálunk a munkásokat a kevéssé jövedelmező, bár a népgazdaság számára igen szükséges vállalatokból jövedelmezőbb vállalatokba, az értéktörvény­nek megfelelően, amely állítólag szabályozza a termelési ágak közötti munkaelosztás »arányát«?
Nyil­ván­való, hogy ha ezekre az elvtársakra hallgatnánk, le kellene mondanunk a termelőeszközök termelésének elsőbbségéről a fogyasz­tási cikkek termelése javára. Márpedig mit jelent lemondani a termelőeszközök termelésének elsőbbségéről? Azt jelenti, hogy elvágjuk nép­gazdaságunk szakadatlan fejlődésének lehetőségét.
Ezek az elvtársak elfelejtik, hogy az értéktörvény csak a kapitalizmus­ban, a termelőeszközök magántulajdona mellett, a konkurencia, a ter­melés anarchiája, a túltermelési válságok mellett lehet a termelés sza­bályozója. Elfelejtik, hogy az értéktörvény hatókörét nálunk korlátozza a termelőeszközök társadalmi tulajdona, az a hatás, amelyet a népgaz­daság tervszerű fejlődésének törvénye fejt ki; következésképpen korlá­tozzák éves és ötéves terveink is, amelyek megközelítően tükrözik en­nek a törvénynek a követelményeit.
Egyes elvtársak ebből azt a következtetést vonják le, hogy a népgazda­ság tervszerű fejlődésének törvénye és a népgazdaság tervezése ér­vényteleníti a termelés jöve­del­me­ző­sé­gének elvét. Ez egyáltalán nem igaz. Éppen ellenkező a helyzet. Ha a jövedelmezőséget nem egyes vállalatok vagy termelési ágak szempontjából, és nem egy év távlatában, hanem az egész népgazdaság szempontjából és, mondjuk, 10-15 év távlatában nézzük – ami az egyetlen helyes eljárás ebben a kérdés­ben –, akkor az egyes vállalatok vagy termelési ágak ideiglenes és nem tartós jöve­del­me­ző­sé­gét össze sem lehet hasonlítani a tartós és állandó jövedelmezőség legmagasabb for­májával, amelyet a népgazdaság terv­szerű fejlődésének törvénye és a nép­gaz­da­ság tervezése nyújt azzal, hogy megszabadít bennünket a gazdaságot romboló és a társadalom­nak óriási anyagi kárt okozó periodikus gazdasági válságoktól, és biz­tosítja számunkra a népgazdaság szakadatlan és igen gyors ütemű fej­lődését.” (A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjet­unióban. 25-26. o.) [vissza]

^[79] Az összeállítás forrásai a következő írások: Grover Furr; Stalin and the Struggle for Democratic Reform. Part One. „Cultural Logic: An El­ectronic Journal of Marxist Theory and Practice”, 2005.; John Archibald Getty: Origins of the Great Purges. The Soviet Communist Party Reconsidered, 1933-1938. Cambridge – New York – New Rochelle – Melbourne – Sydney, 1985.; John Archibald Getty: „Excesses are not permitted”: Mass Terror and Stalinist Governance in the Late 1930s. „The Russian Review”, 2002. január.; Jurij Zsukov: Represszii i Konsztyitucija SZSZSZR 1936 goda. „Voproszi isztorii”, 2002. 1. sz.; Jurij Zsukov: Polityicseszkije reformi v SZSZSZR v 1933-1937 gg. Moszkva, 2003. [vissza]

^[80] Vö. Sztálin: Új helyzet – új feladatok a gazdasági építőmunkában. Lásd „A Leninizmus kérdései”, Id. kiad., 1950. 414. o. [vissza]

^[81] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 84. o. [vissza]

^[82] Vö. uo. 85-86. o. [vissza]

^[83] Nem éppen érdektelen a következő eset. A Szovjet­unió Legfelsőbb Bírósága 1930-ban golyó általi halálra ítélte Ramzin professzort, sza­botázs, kémkedés és a kor­mány meg­döntésére irányuló össze­esküvés vádjával. A vádlott kegyelmi kér­vé­nyét a bíróság elfogadta, a halál­büntetést tízévi börtönre változtatta. A professzor a bör­tön­ben folytat­hatta munkáját, és kidolgozott egy új típusú turbo­generátort, amely a maga idejében a legjobb volt a világon. 1943 júliusában a professzort talál­má­nyáért Lenin-renddel és Sztálin-díjjal tüntették ki. (A díjjal já­ró pénzjutalom a korabeli árfolyamon 30 000 dollárt tett ki.) [vissza]

^[84] Érdemes megemlíteni, hogy Trockij, aki szerint a „sztálinizmus” nem egyéb, mint bü­rokra­tikus bonapartista zsarnokság, „a fasizmussal párhuzamos jelenség”, és „több tekintetben nyugtalanítóan hasonlít rá”, másfelől – ugyanabban az írásában! – megalkuvással, „békülékenységgel” vádolja a szovjetkormányt, amiért eltörölte „a tár­sadalmi származásból fakadó törvényes megszorításokat”, és megnyitotta a bur­zso­ázia gyermekei előtt a felsőfokú tanintézeteket. (Lev Davidovics Trockij: Az elárult forradalom. Bp., 1990. 200., 202., 88. o.) [vissza]

^[85] Sztálin: A jobboldali elhajlás a Szovjet­unió Kommunista (bolsevik) Párt­já­ban. III/b. Lásd „A leninizmus kérdései”. Id. kiad., 280-281. o. – Az idézett szöveg dőlt be­tűs részét, amely a hamisításokkal ellentét­ben, nem az osztályharc állandó éle­se­déséről, hanem erejének és éles­ségének hullámzásairól, időszakos válta­ko­zá­sai­ról beszél, Sztálin emelte ki. [vissza]

^[86] A fegyverkezés ellentétes hatású a kapitalista és a szocialista orszá­gokban. Az utób­biakban lefékezi vagy megakasztja, az előbbiekben serkenti a növekedést (leg­aláb­bis átmenetileg): bővíti a foglalkoztatást és a piaci keresletet, ösztönzi a hadi­ter­me­léshez csatlakozó ágazato­kat; termékeit pedig általában nem egy ismeretlen piac szá­mára, ha­nem megrendelésre készíti (tehát nem idéz elő velük túltermelést), vagy ha piacra viszi, akkor rendszerint nagy nyereséggel értékesíti őket. (Más kérdés, hogy a fegyverkezéssel kiváltott élénkülés – a tőke kábítószeres mámora – előbb-utóbb törvényszerűen inflációt és külön­féle, nehezen kezelhető egyensúlyzavarokat okoz.) [vissza]

^[87] „Csakhamar kiderült, hogy a hadseregfejlesztés feneketlen zsák: a szó szoros értel­mé­ben nem múlt el hónap, hogy valami újabb, előre nem látott kiadás ne merült vol­na fel, s nem­sokára meggyőződtünk ró­la, hogy a megemelt kiadások is kevésnek bi­zo­nyultak. Így volt ez egyébként más országokban is. Kolarovval (a bolgár mi­nisz­ter­elnökkel – R. E.) beszéltem egy alkalommal a kérdésről, s ő mo­so­lyog­va mon­dotta: maguk szerencsések, mert nincs tengerük. Tudja maga, mibe ke­rül egy cirkáló?” (Rákosi Mátyás: Vissza­emlékezések 1940-1956. 2. köt. Bp., 1997. 915. o.) [vissza]

^[88] Például, az SZKP KB plénumának 1953. július 7-i határozata megál­lapítja: „ná­lunk még nem kevés elmaradott ipari vállalat, sőt ipari ága­zat létezik, számos kol­hoz és egész mezőgazdasági körzet van lepusz­tult állapotban. A haszon­növények ter­més­hozama és az állattenyész­tés termelékenysége nem felel meg sem a mező­gazdaság műszaki fel­szereltségének, sem a kolhozrendszerben rejlő lehető­ségek­nek. Ezért még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy népünk növekvő anyagi és kulturális szükségleteit kellőképpen kielégíthessük.” [vissza]

^[89] A kommunizmus építőinek kongresszusa. Bp., 1961. 229. o. (Az ere­deti, hi­va­ta­los szöveg kiemelései.) [vissza]

^[90] Nyikita Hruscsov: A személyi kultuszról és következményeiről. Be­számoló az SZKP XX. Kongresszusának zárt ülésén. 1956. február 25. Bp., 1988. 30., 31. o. [vissza]

^[91] Veretes retorikai remeklései az elvtelenségnek azok a nyilvános kije­lentések, ame­lye­ket Hruscsov tett Titóról és Sztálinról. Futó illusztrá­cióul álljon itt két szöveg­rész­let a „sztálinizmus” témaköréből. Miután 1956-os „titkos” beszédével nagy vi­hart kavart, emberünk kevéssel utóbb szemrebbenés nélkül visszavonulót fújt, és 1957. november 6-án, a Forradalom ünnepének előestéjén így beszélt: a párt „küz­dött és a jövőben is küzdeni fog mindenki ellen, aki Sztálint rágalmazza, és a sze­mé­lyi kultusz elleni harc zászlaja alatt pártunk tevékenységének egész történelmi idő­szakát meghamisítja és eltorzítja … Az efféle kriti­kusok vagy megrögzött rágal­ma­zók, vagy olyan emberek, akik a revizionizmus rothadt álláspontjára csúsztak, és a sztálinizmus elleni rikoltozásukkal próbálják leplezni, hogy letértek a marxizmus-leni­nizmus elveiről.” – Később ismét csavarintott egyet, például 1963 júniu­sában, a KB plénumán: „Szembeszállunk azokkal a vezetőkkel, akik a nép fölé, a párt fölé he­lyezik magukat, azt hiszik magukról, hogy őket egyenesen Isten küldte, a nép pe­dig csak tömeg, amelynek csak annyi a dolga, hogy őket hallgassa, és nekik tap­sol­jon. Ez jellemző volt Sztá­linra. Sztálin nem szerette a népet.” – Még egy apró­ság: Hruscsov, pél­dátlan arroganciával semmibe véve a szocialista országok kö­zötti in­ternacionalista viszony legelemibb normáit, 1961 decemberében meg­szakí­totta a Szovjet­unió diplomáciai kapcsolatait Albániával. Hruscsovról és a revizio­nizmusról alap­műveknek tekinthetők Kurt Gossweiler írásai: Wider den Revisio­nismus (1997); Die Taubenfuß-Chronik oder Die Chruschtschowiade. 1953 bis 1964 (2002); Genosse Domenico Losurdos „Flucht aus der Geschichte” („offen-siv”, 2001/10. sz.); Brief an Robert Steigerwald („offen-siv”, 2006/7. sz.) stb. További fontos forrásművek: Enver Hoxha: Die Chruschtschowianer. Erinne­rungen. Tirana, 1980.; Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. 2. köt. Bp., 1997. 909. o.-tól. [vissza]

^[92] Vö. „A »létező szocializmus« összeomlásának okairól (távirati stí­lusban)”. Lásd a „Dialektika” 2001 október-novemberi és decemberi számát, illetve „Szocializmus volt, vagy valami más?” c. füzetemet, Bp., 2002. [vissza]

^[93] Mint Enver Hodzsa írja, Hruscsov maga mondta el neki, hogyan vé­lekedett róla (Hruscsovról) és társairól Sztálin: „Ha én már nem le­szek, maguk elherdálják a Szov­jet­uniót.” – Az albán pártvezető arról is beszámol, hogy 1960 februárjában, ami­kor Mehmet Shehu minisz­terelnök társaságában látogatást tett Moszkvában, Mikojan megemlítet­te nekik: „Egyszer arra gondoltunk Hruscsovval, hogy merény­letet szervezünk ellene (Sztálin ellen – R. E.), de aztán letettünk róla, mert féltünk, hogy a nép és a párt nem fog minket megérteni.” (Enver Ho­xha: Die Chruschtscho­wianer. Erinnerungen. Id. kiad., 20., 429. o.) [vissza]

^[94] V. I. Lenin: Az OK(b)P X. kongresszusának eredeti határozatterve­zete a párt egy­ség­ről. LÖM 43. k. Bp., 1974. 80., 83-84., 85. o. [vissza]

^[95] V. I. Lenin: Az OK(b)P X. kongresszusának eredeti határozatterve­zete a pártunkban jelent­kező szindikalista és anarchista elhajlásról. Uo. 87. o. [vissza]

^[96] V. I. Lenin: Még egyszer a szakszervezetekről, a jelenlegi helyzetről és Trockij elvtárs hibáiról. LÖM 42. k. Id. kiad., 268., 275. o. [vissza]

^[97] Nem lett volna a kommunistáknak elemi kötelességük Gorbacsovot pokolra kül­de­ni? Miért tűrték, hogy gúnyt űzzön belőlük és az elárult osztályból? íme néhány élet­kép az ellenforradalmivá züllesztett Szovjet­unió végnapjaiból. Az SZKP KB 1989. április 25-i ülésén a vlagyimiri területi pártbizottság első titkára ismerteti a vá­lasz­tási gyűlések tapasztalatait. „A lakosság nagy­részét bőszíti, hogy minden­naposak a burkolt áremelések, s hogy fontos közszükségleti cikkeknek nyoma ve­szett. A választói fórumokon a munkások felháborodva kérdezték: mi­féle állam ez, ahol még mosdani sem tud az ember? Eltűnt a szappan, nem tudjuk se a gye­re­kein­ket mosdatni, se a ruhánkat kimosni.” A leningrádi területi pártbizottság első tit­kára szintén a rohamosan romló életszínvonalról és a lakosság növekvő haragjáról szá­molt be. „Az egyik gyűlésen a munkások azt kérdezték tőlem: meddig fogják még a bérünket villamosjegyekkel fizetni, ráadásul olyanokkal, amik már ki vannak lyukasztva? … A fiatalok egy része úgy vélekedik, hogy az SZKP a népellenes bű­nö­zők pártja. A legtöbb munkáskollektívában el­terjedt az a nézet, hogy a leg­utóbbi évek változtatásai csak a szélhámo­soknak és a feketézőknek kedveztek.” (Lásd „Presse der Sowjetunion”. 1989. május. 6., 10. o. Idézi Kurt Gossweiler: Ge­nos­se Losurdos „Flucht aus der Geschichte”. Id. kiad., 21. o.) – A gorbacsovi pere­szt­roj­ka csődbe vitte a gazdaságot, hogy a lakosság a rendszer ellen for­duljon, a rend­szer­ről pedig ország-világ előtt bebizonyosodjék: életképtelen, csődbe viszi a gaz­da­ságot, elemi szinten sem tudja biztosíta­ni az emberek létfeltételeit. Hegellel szólva, „előbb rühössé tette, hogy azután vakarhassa.” [vissza]

^[98] „… az orosz forradalmi munkásoknak sokkal könnyebb volt megkez­deni a for­ra­dal­mat, mint a többi nyugat-európai osztálynak, nekünk viszont nehezebb foly­tat­ni. Ott, a nyugat-európai országokban, nehe­zebb megkezdeni a forradalmat, mert a pro­le­tari­átus ellen felhasznál­ják a fejlett kultúrát, a munkásosztály kulturális rab­ság­ban van.” (A moszkvai szakszervezetek és üzemi bizottságok IV. kon­fe­ren­ciája. 1918. június 27 – július 2. LÖM 36. k. 420. o.) [vissza]

^[99] Az 1/2. fejezetben, a profitráta süllyedő tendenciájának vonatkozásá­ban, már érin­tettük ezt a kérdéskomplexumot. [vissza]

^[100] Sztálin: Az első ötéves terv eredményei. Beszámoló az SZK(b)P Központi Bizott­sá­gá­nak és Központi Elle­nőrző Bizott­ságá­nak 1933. január 7-i együttes ülésén. Lásd „A leninizmus kérdései”. Id. kiad., 450-451. o. [vissza]

^[101] Vö. K. Hesse: id. mű, 150. o. [vissza]

^[102] Az itt következő beszámoló alapja Sz. Gubanov: Szisztyemníje faktori pobje­di (A győzelem rendszerjellegű tényezői) c. tanulmánya; megjelent az „Ekono­miszt” c. moszkvai gazdaságelméleti szakfolyóirat 2005/5. számában, 3-25. o. Tar­tal­mát magyarul a „Dialektika” 2005. szeptember-októberi és 2006. januári száma ismer­tette. [vissza]

^[103] Ez főleg a tüzérségi eszközök, a harckocsik és a repülőgépek gyártá­sára vo­nat­ko­zik. A hatalmas tűzerejű, tökéletesített harcászati tulaj­donságokkal rendel­ke­ző ne­héz harckocsi önköltsége 1944-ben három­szor alacsonyabb volt, mint a háború kez­deti szakaszán használt típu­sé; a korszerűsített közepes harckocsi önköltsége közel kétszer, a kor­szerűsített csatarepülőgépé másfélszer alacsonyabb. [vissza]

^[104] Vö. K. Gossweiler: Die Taubenfußchronik… II. 220-221. o. [vissza]

^[105] Vö. Eugen Varga: Der Konflikt zwischen der Sowietunion und Chi­na. „Streit­barer Materialismus”, 19. sz. München, 1994. dec. 183. o. [vissza]

^[106] A forradalmi Vietnam harcosai is ezt az „alagutas” taktikát alkal­mazták, amikor Dien Bien Phunál a számukra előkészített csapdát a francia elitcsapatok kelep­céjévé változtatták, és döntő vereséget mér­tek a francia gyarmatosítók expedíciós had­seregére. [vissza]

^[107] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 139-140. o. [vissza]

^[108] Vö. uo. 139-140. o. [vissza]

^[109] Egyebek közt, az USA-hoz és az iszlám országokhoz csatlakozva, pénzzel, fegy­ver­rel és kiképzőkkel segítette az afgán modzsaheddineket, a lakosság elleni terror­ban élen járó „szent harcosokat”, akik egyetlen év alatt, 1983-84-ben, szét­rom­bol­ták az ország iskoláinak fe­lét (különös kegyetlenséggel vetették magukat a lány­isko­lák­ra), lemé­szárolták a gyerekeket és a tanszemélyzetet, felrobbantottak 130 kór­há­zat, megmérgezték az ivóvizet stb. Akkoriban mint „szabadsághar­cosokat” ünne­pelte őket az imperialista sajtó; a „terrorista” elnevezést csupán azután kapták, hogy Oszama bin Laden oldalán – aki szintén amerikai teremtmény – „szent hábo­rú­jukat” egykori támogatóik ellen fordították. (Vö. Matin Baraki: Theorie und Praxis der nationaldemokratischen Revolution am Beispiel Afghanistans. „Weifienseer Blätter”, 2006/2. sz.) [vissza]

^[110] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 140-141. o. [vissza]

^[111] A következő szöveg azonos Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió c. köny­vem 4. függelékével: „Az 1953. június 17-i berlini esemé­nyek hátteréről.” Ké­szült Kurt Gossweiler: Hintergründe des 17. Juni 1953 c. cikke alapján. („Marxistische Blätter”, 1993/3. sz., 77-83. o.) [vissza]

^[112] Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések. 1940-1956. 2. kötet. 911-914., 916-917., 922. o. [vissza]

^[113] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 141. o. [vissza]

^[114] Uo. 141-142. o. [vissza]

^[115] Uo. 143-145. o. [vissza]

^[116] „Congressional Record”, 1971. június 29. Hasonló szellemben nyi­latkozott jóval korábban, már 1942-ben, Sztálin is, aki a háború állan­dóan ható tényezőinek fel­so­ro­lásakor első helyre állította a hátország szilárdságát és a hadsereg szellemét. A to­váb­bi tényezők Sztálin sor­rendje szerint: „a hadosztályok száma és minősége, a had­sereg fegy­verzete, a hadsereg parancsnoki karának szervezőképessége.” (A Szov­jet­unió Nagy Honvédő Háborújáról. Bp., 1949. 40. o.) [vissza]

^[117] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 149-150. o. [vissza]

^[118] Uo. 152. o. Forrás: Declaración general de la primera conferencia latino­ameri­cana de solidaridad. Lásd „Casa de las Américas”, 45. sz. Havanna, 1967. nov.-dec. [vissza]

^[119] Vö. Ernesto Che Guevara: Guerra de guerrillas: un método. (1963.) Lásd „Obras 1957-1967”. I. köt. Havanna, 1970. 166. o. [vissza]

^[120] Paul A. Samuelson – William D. Nordhaus: Közgazdaságtan. Bp., 1992. 1069-1070. [vissza]

^[121] Vö. Marshall I. Goldman: Gorbatchev’s Challenge. Economic Re­form in the Age of High Technology. New York – London, 1987.19. o. [vissza]

^[122] Vö. Farkas Péter: A világgazdaság rendszerjellegéről és egyenlőtlenítő me­cha­niz­mu­sai­ról. MTA VKI, Bp., 1994. 34. o.; uő.: Az egyenlőt­len fejlődés hatótényezői a világgazdaságban. „Eszmélet”, 1987/6. sz. 35-36. o. [vissza]

^[123] Vö. Artner Annamária: A konjunktúra-ciklusok nemzetköziesedése. MTA VKI, Bp., 1998. 23., 32., 43-44. o. [vissza]

^[124] Vö. Claude Julién: Mansuétude pour les tyrans. Lásd „Le Monde diplo­ma­ti­que”, 1989. szeptember. [vissza]

^[125] Vö. Claire Brisset: Afrique: le spectre de la faim. Lásd uo. [vissza]

^[126] Vö. Juhász János: Közgazdasági ismeretek. Bp., 1992. 145. o. [vissza]

^[127] Vö. Farkas P.: A világgazdaság rendszerjellegéről… 34. o. [vissza]

^[128] Artner Annamária: Globalizáció alulnézetben. Elnyomott csopor­tok – lá­za­dó moz­gal­mak. Bp., 2006. 26. o. – Ami Magyarországot ille­ti: a hitel, amelyet valóban – nem pusztán törlesztési és kamatfizetési kötelezettségek teljesítésére – felvett, össze­sen kb. 4-4,5 milliárd dol­lár volt (más számítások szerint (3,5 milliárd); ebből 1978-tól ’90-ig visszafizetett 10-12 milliárdot, közben az adósság 20 milliárdra nőtt. (Vö. Czabán László: Az adósságcsapda. Kézirat.) [vissza]

^[129] A kérdést megkíséreltem összefoglalni Az imperializmus korszak­váltá­sai c. könyvem (Bp., 2002.) I. részének 2. és 3. fejezetében. („A »klasszikus« újratermelési ciklus menetének és fejlődési irányának vázlata”; „Szerves összetétel és profitráta”. 8-28. o.) [vissza]

^[130] Brzezinski mondta még 1977-ben: „Biztos, hogy egy egységes – ho­mogén, ide­oló­giai­lag harcos – kínai-szovjet tömb más világhelyzetet teremtene.” (Zbigniew Brzezinski: Válogatott beszédek és cikkek. Bp., é. n. 52. o.) – Témánkhoz képest részkérdés, de azért figyelemre méltó André Gunder Frank megjegyzése az Öböl-háborúról: ilyen mérvű in­tervenciót eben a térségben korábban a leg­sú­lyo­sabb recessziók sem váltottak ki; „persze, tudvalevő, hogy akkor a Szovjet­unió nagy aka­dályt jelentett egy nagyszabású amerikai beavatkozás előtt a Közel-Ke­leten.” (A. Gunder Frank: Az Észak-Dél konfliktus politikai gazdaság­tana. „Eszmélet”, 15-16. sz. 86. o.) [vissza]

^[131] Az imperializmusnak való ellen-nem-állás jóvoltából a „szocialista tábor” össze­omlott, következésképpen nem fenyeget többé nukleáris háború a két tábor között. Végre kényelmesen, megkönnyebbülten el­nyújtózhatunk a rajtunk át­gör­dü­lő úthenger alatt.
Ide kívánkozik Raúl Roának, a kiváló kubai forradalmárnak egy gon­dolata. A népek csak úgy szabadulhatnak fel – írta egy cikkében –, ha az ellenségeik közötti ellent­mon­dások kihasználásával új harci góco­kat hoznak létre, „s miközben az im­pe­ria­liz­must erőinek szét­forgá­csolá­sára kényszerítik, a lehető legegységesebb front­ba tömörülnek elle­ne”. Némelyek elítélik ezt a felfogást, és a nukleáris veszélyre hivat­kozva, a „háborús gyújtogató” címkét ragasztják azokra, „akik azt hir­detik, hogy az imperialista erőszakkal forradalmi erőszakot kell szem­beállítani”. A nuk­leá­ris veszélynek mi is tudatában vagyunk – folytat­ja Roa –, és egyáltalán nem be­csül­jük le a tömegpusztító fegyverek ha­tását, de tisztában vagyunk azzal is, hogy e fegyverek használata az imperializmus természetétől, nem pedig a for­ra­dal­má­rok óhajaitól függ. (Vö. Raúl Roa Kouri: ¿Desmovilización de la conciencia revolu­cio­na­ria? „Casa de las Américas”, 45. sz. 134-138. o.) [vissza]

^[132] Les Révélations d’un Ancien Conseiller de Cárter. „Oui, la CIA est entrée en Afghanistan avant les Russes…” Lásd „Le Nouvel Observateur”, Párizs, 1998. január 15-21. – Carter 2002-ben Nobel Békedíjat kapott. [vissza]

^[133] Ilyen például az egyenlősdi: egyenlő bér a jobb és a gyengébb telje­sít­mény­ért, az­az ide­gen mu­nka el­tu­laj­do­ní­tá­sa a jobban teljesítők ká­rára. [vissza]

^[134] K. Marx: A hegeli államjog kritikája. Id. kiad., 256. o. [vissza]

^[135] Vö. Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei. MÉM 4. k. Bp., 1959. 356., 357., 358. o. – Az itt olvasható fejtegetések részben azono­sak Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió c. könyvem V/2. fejeze­tének szövegével. 264-268. o. [vissza]

^[136] Vö. Karl Marx – Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. MÉM 4. k. Id. kiad., 459-460. o. [vissza]

^[137] Lásd a 35. jegyzetet. [vissza]

^[138] Vö. F. Engels: A kommunizmus alapelvei. Id. kiad., 356., 358. o. [vissza]

^[139] Vö. A Kommunista Párt kiáltványa. II. Id. kiad., 459. o. [vissza]

^[140] A forradalom egész történetében megfigyelhető, hogyan formálják a külső kény­sze­rek a cselekvéseket és módszereket, nemegyszer az ere­deti szándékokkal és el­gon­do­lá­sok­kal ellentétesen. Szembetűnő pél­dája ennek a terror al­kal­ma­zá­sa. „Az 1917. november 7-i forradalom után még a burzsoá lapokat sem tiltottuk be, terrorról pedig szó sem volt. Szabadon engedtük nemcsak Kerenszkij több mi­nisz­te­rét, hanem Krasznovot is, aki harcolt ellenünk. Csak miután a ki­zsák­má­nyo­lók az ellenállás útjára léptek, kezdtük rendszeresen elnyomni ezt az ellenál­lási, a terror eszközét is igénybe véve.” (V. I. Lenin: Válasz egy ameri­kai újságíró kérdéseire. LOM 39. k. Id. kiad., 109-110. o.) [vissza]

^[141] I. V. Sztálin: A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének al­kot­mány­ter­ve­ze­té­ről. Lásd „A leninizmus kérdései”. Id. kiad., 601-603., 608. o. [vissza]

^[142] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 86-87. o. [vissza]

^[143] V. I. Lenin: Beszéd a szabadság és egyenlőség jelszavával való nép­butí­tásról. LÖM 38. k. Bp., 1973. 344. o.; Gazdaság és politika a pro­letár­diktatúra kor­sza­ká­ban. LÖM 39. k., 268. o.; A nagy kezdeménye­zés. Id. kiad., 15. o. [vissza]

^[144] K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. Id. kiad., 87. o. [vissza]

^[145] Karl Marx: A gothai program kritikája. MÉM 19. k. Bp., 1969. 17-19. o. – Az utolsó bekezdés nem teljesen egyértelmű: olyan látszatot kelthet, mintha a „le­igá­zó munkamegosztás” és legfőbb eleme, „a szel­lemi és a testi munka különb­sége” csak „a kommunista társadalom felsőbb szakaszán” tűn­ne el – holott az egész gondolatmenet arra utal, hogy ezek a jelenségek lénye­gileg már az „alsóbb sza­kaszban” is el­enyésznek, illetve csupán „anya­jegy­ként”, a „hosszú vajúdás” el­mo­só­dó nyomaiként élnek tovább a teljesít­mény szerinti elosztás egyenlőt­len­sé­gei­ben. [vissza]

^[146] Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. MÉM 4. k. Id. kiad., 87., 90. o. [vissza]

^[147] K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rósz. Id. kiad., 55-56., 58., 59. o. [vissza]

^[148] Sok marxista szerint súlyos hiba tagadni, hogy a szocializmusban fenn­ma­rad­nak az áruviszonyok. Hát persze: aki az átmeneti korszakot összetéveszti a szo­cia­liz­mus­sal, annak valóban arra kell következtet­nie, hogy nincs szo­cia­liz­mus áru­ter­me­lés nélkül. [vissza]

^[149] Friedrich Engels: Hogyan forradalmasította Dühring úr a tudomá­nyokat? Har­ma­dik szakasz. IV. MÉM 20. k. Bp., 1963. 302-303. o. – Vö. a 155-ös jegyzettel. [vissza]

^[150] Vő. K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Második rész. Id. kiad., 168-169. o. – „A munka­meg­osztás szellemi és fi­zikai részre bom­lásának meg­szüntetése abban az értelemben, hogy az emberek tár­sa­dal­mi­lag mereven az egyiket vagy a másikat végzők cso­portjához tar­toz­nak, egy új szintézissel valósít­ható meg. Ezt a munka­struktúra oldaláról az teszi lehetővé, hogy a munka tech­ni­kai értelem­ben is társadalmi jellegűvé válik, térben és időben szétválik a munka és a gyár­tás (az eleven munka kikerül a gyártási szférából), a termelő társadalmi egyén­ként tevékenykedik. Teljesítményét az általános tu­dáskincs tanulással elsajátítható része határozza meg, bár az egyéni ta­pasz­talat (amely persze maga is precíz mű­sze­rek­kel nyert informáci­ókra támasz­kodik) szintén megmarad mint tényező, de már, pél­dául egy számító­gépes szakértői rendszer tudásbázisában koncentrálva, nem pusz­tán az egyén termelő­képességét növeli.” (Szász Gábor: A ke­let-európai or­szá­gok műszaki fejlő­désé­nek sajátosságai. Bp., 2001. 104-105. o.) [vissza]

^[151] I. V. Sztálin: A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének al­kot­mány­ter­ve­ze­té­ről. Lásd „A leninizmus kérdései”. Id. kiad., 631. o. [vissza]

^[152] Vö. Forradalmi és ellenforradalmi Szovjet­unió. 86-90. o. [vissza]

^[153] K. Marx: A tőke. III. könyv. Id. kiad., 772-773. o. [vissza]

^[154] „A természet csak engedelmességgel győzhető le.” Bacon: Novum Orga­num. I. könyv, 3. aforizma. [vissza]

^[155] Ez – mint Marx nyomatékosan hangsúlyozza – semmit sem változ­tat azon, hogy „minden gazdálkodás az idővel való gazdálkodásra ol­dódik fel”, és az idő­meg­ta­ka­rí­tás közösségi termelés esetén is a legfon­tosabb gazdasági törvény marad, „sőt, sokkal magasabb fokon válik törvénnyé”. „Minél kevesebb időre van szüksége a tár­sadalomnak ah­hoz, hogy búzát, jószágot stb. termeljen”, annál több időt nyer anyagi vagy szellemi javaknak a termelésére. (A politikai gazdaságtan bírála­tá­nak alapvonalai. Első rész. Id. kiad., 87-88. o.) [vissza]

^[156] Ami természetesen nem a szükségletek abszolút, korlátlan kielégí­té­sét je­len­ti. A szükségletek egyrészt mindig előbbre járnak kielégíté­sük le­he­tő­sé­gei­nél (amelyek maguk teremtenek mindig újabb szükség­leteket), más­részt kor­látozza őket a társadalmi racionalitás, az egyé­nek egyen­lő­sé­gének és ön­kéntes, test­véri együttműködésének megszo­kássá rög­ző­dött norma­rend­szere. [vissza]

^[157] Volt már ilyen, az őstársadalmak kutatói „élőben” is megfigyelhették, Az irokéz falu­ban például senki sem maradt élelem nélkül, amíg csak egyetlen házban is volt élel­mi­szer; vadászat után pedig, amikor elosztották a zsák­mányt, a sikertelen vadász is ugyan­úgy részesült az elejtett állat húsából, mint a többiek. „Szabadság, egyen­lőség, testvériség” – ezt valósították meg a gya­kor­lat­ban a barbárok, eszerint éltek, hiszen kez­det­leges termelő­erőikkel nem tudtak volna másképp fenn­maradni. A mai csúcs­technikák a tör­té­nel­mi fejlődés mérhetetlenül magasabb fokán re­pro­du­kál­ják a történelem előtti idők embereinek egymásra utaltságát, a „közösségi társa­dalom vagy végső pusztulás” alternatíváját. [vissza]

^[158] A jövőbe kalandozó sci-fik egyik legbosszantóbb ostobasága, hogy fan­tasz­tikus tech­nikai vívmányok bemutatásával kápráztatják el a mű­faj fogyasztóját, de a sze­rep­lők ugyanolyan kicsinyesek és korlátoltak, mintha kor­társaink vol­ná­nak, vagy pedig könnyfakasztóan rokonszenves szuper­hő­sök, mint a film­ipari ponyva szintén mai figurái. Merészen szárnyal a technika, köz­ben tapod­tat se mozdul a jellem és a gon­dolkodás; az emberi kap­csolatok és viszonyok, tudo­mánytalan és fan­táziátlan fikcióként, le­ra­gad­nak a kapi­ta­liz­mus világá­ban, ahol szem­látomást lezárul a törté­ne­lem. [vissza]