Rozsnyai Ervin

A bárka

ELBESZÉLÉSEK ÉS MÁS PRÓZAI ÍRÁSOK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

© Rozsnyai Ervin, 2011

… az ablakon túli világban országokat gyűrt maga alá a ha­lál, árnyékában levegőért kap­kodtak a csil­lagok és a gon­do­la­tok. Még­is: ezút­tal még a halál is égő­piros szeg­fűt vi­selt vol­na a gomb­lyukában, ha lett vol­na gomb­lyuka. A há­zuk­ra bár­mi­kor bom­ba es­he­tett, en­gem, ha el­kap­nak, jó eset­ben agyon­lőnek, még­is bol­do­gok vol­tunk, el­szán­tan és arcát­lanul, alig­ha­nem éle­tünk­ben a leg­bol­do­gab­bak – hát nem szörnyű? Zon­go­rá­zott ne­kem, Beethoven fölé­be szár­nyalt a pusz­tu­lás­nak.

„Ez az én bárkám az özönvízben: ez a meg­ál­lí­tott pil­lanat. Nem fé­tis, ne hidd, nem be­bal­zsa­mo­zott em­lék – csak annyi, hogy tudom, mi a szerelem.”

I.

EMLÉKEK VILLANÁSA

Emlékek, sodródó habok.
Folyó, mely néha felragyog
Fölébe nyújtja egy faág
elnapolt álmok illatát.

Gallyak a családfáról

Kanadába kiszármazott nagybátyám, Vilmos bácsi, halála évéig hazajárt nyaranta, hogy a Lukács-fürdőben kezeltesse az ízületeit; így még az útiköltséget beszámítva is ke­vesebbet költött, mintha odaát adta volna magát orvoskézre. Amíg pesti lakosok vol­tunk mind a kerten, néha évekig nem találkoztunk, de miután a világ túlsó végére köl­tözött, kisebb lett a távolság közöttünk. Utoljára 92 éves korában láttam: meg­hí­vott a Fórum teraszára konyakozni, és az igencsak mértékletes kortyolgatás köz­ben atyailag leckéztetett: „Te okos fiú vagy, minek foglalkozol tudománnyal? írjál inkább szex­ről, kuplerájról, abból jön a pénz!” Hát igen, van benne valami; de azért vél­he­tő­leg a pénz se minden, erre abból következtettem, hogy Vilmos bácsi el­pa­na­szol­ta egy­szer: „Kijönni a kádból, az az igazi probléma!” (Egyébként nagyon fiatalos volt, nem látszott többnek hetvenötnél, a Fórumból hazatérőben bizonyára ezért nem adta át neki senki a helyét a tömött 2-es villamoson.)

Remek memóriája volt. Például hat vagy hét évtized távlatából név szerint em­lé­ke­zett arra az osztrák vámparancsnok alezredes­re, aki őt meg a bátyját, leendő apá­mat, majdnem elkapta a hatá­ron, amint Bécsből jövet át akartak csúszni valami csem­pész­áruval. „Nem először jártuk meg azt az utat” – mondja önérzetesen Vil­mos bácsi, és nagy élvezettel számol be a trükkről, amellyel az ő találé­konysága men­tet­te meg mindkettőjüket a lebukástól. Ezt a törté­netet családi ereklyéim közt őr­zöm, a gyerekkor emlékfoszlányai­val, megsárgult levelezőlapokkal, meg a ke­mény­pa­pí­ron rögzített, barnás tónusú fényképpel, amely apámat ábrázolja császári és ki­rályi mun­dérban, őrvezetői csontcsillaggal a gallérján. (Apám egy­szer ka­to­na­ru­há­ban sé­tál­ga­tott a körúton egy lánnyal, és a csodá­latos barna szempár igézetében el­mu­lasz­tott tisztelegni egy szem­bejövő főhadnagynak. A tiszt, pelyhes ké­pű ifjonc, üvölt­ve ok­tat­ta ki a szolgálati szabályzatra a vigyázzba dermedt, meg­szé­gye­nített ka­to­nát szí­ve szépséges választottja, majdani anyám előtt.)

Vilmos bácsi távolabbi őseimről is tudott történeteket. Az egyik történet az ő két nagy­bátyjáról szólt, két ikerfivérről, akikkel gye­rekként találkozott utoljára. Derék szép szál legények voltak, Fe­renc József gárdistáiként szolgálták le a katonaidejüket Bécs­ben. Leszerelésük után hazamentek a falujukba. Hanem egyszer csak kifigyelték, hogy a szomszéd paraszt az ő kaszálójukon legelte­ti éjszaka a lovát. Meglesték, a jóég tudja, mit műveltek vele. Ha­marosan nyomuk veszett; egyszer még jött róluk vala­mi kósza hír Amerikából, azóta semmi.

A másik történetet Vilmos bácsi a nagyapjától hallotta, az meg az ő nagyapjától. En­nek az utóbbinak a nagyanyja, tehát – ha jól számolom – az én ük-dédanyám, az uk­rán síkságon élt valahol, és egy napon megözvegyült. Nagy bánatában nem bírt meg­ma­radni azon a földön: pénzzé tette, amit csak lehetett, vásárolt öt lo­vat, a gye­re­keket szekérre rakta, és ment, amerre az út vitt. Ha el­fogyott az élelmük, el­adott egy lovat, úgy hajtott tovább. Az utol­só ló Ma­gyar­or­szágon kelt el. Itt te­le­pe­dett meg ez az én kalandos ük-dédanyám, itt is temették el; Vilmos bácsi állí­tólag látta még a sírját, amit azonban én nem hiszek, mivel azóta azt a temetőt is rég el­te­met­ték.

Néha megszólítom gárdista nagy-nagybátyáimat, amint kikö­nyökölnek a mesék ab­lakán: miért öltétek meg azt az embert, ti barbárok? Nem szólnak semmit, csak a lo­vaik csattogtatják fogukat a jászolnál, olyan hangokat hallatva, mint a távoli menny­dör­gés; talán éppen annak a kaszálónak a szénája illatozik az em­lé­ke­ik­ben. Éjszaka van. Ük-dédanyám egy csillag fénylő karjaként átnyúl az időn, és vé­gig­húz­za ujját a homlokomon.

Kísértetek

1. A vetőkártya

Mostanában kísértetek látogatnak.

Berta, a cselédlány. A házunkba járt takarítani Tóthékhoz. Egy éj­szaka gázömlés volt Tóthéknál, a néni meghalt, a bácsi hetek múl­va jött meg a kórházból. Az állás nélkül maradt Berta közben be­állt az Üdvhadseregbe, amelynek nevét én akkortájt félre­értésből ütfaseregnek ejtettem. (Egyébként más nyelvi próbatételeken is el­buk­tam, például sehogyan sem fért a fejembe, hogy kik és mi cél­ból váltanak a vona­ton menetférfi jegyet.) Szóval, Bertáék egyen­ruhában járták csapatostul a bér­házak ud­varát, istenes dalokat énekeltek, aztán fölszedték az emeletek magasából gyéren hullaj­tott mannát, az egy- és kétfilléreseket. Tóth bácsi egyszer egy fé­nyes nikkel tíz­fillé­rest dobott le, ilyet a tehetősek se nagyon szok­tak, „szegény felesé­gemért” – motyogta, és könnyezett. Aznap ada­kozó kedvében volt, nekem adta örökségül a néni vetőkártyáját, „hogy emlékezz a megboldogultra, kisfiam, hiszen tudod, mennyire szeretett”. Kiraktam a lapokat a konyhaasztalra, azaz csak a felét raktam ki, mert az utoljára felütött lapról egy csontváz vigyor­gott rám, és annyira meg­ijesz­tett, hogy anyám rémülten rohant ki a konyhába, alig tudott lecsil­lapí­tani. A halál… Tóth néniét fel se fogtam, az csak szó volt, mint a menet­férfi jegy, minden jelentés nélkül, a kártyalap gondosan megrajzolt szörny­alakja azonban a maga érzékelhető (majd­nem azt mondtam, hús-vér) valóságában zörrent elém, kaszát markoló csont­ujjakkal, az én bátor anyám ki­vételével talán még a felnőttek is fél­tek volna tőle.

Halál és kártyalap… Miért is jutott eszembe? Mi köze Bertához? Egy délután Rózsi néném vitt el sétálni, tanított a cégtáblák betűire, ötéves létemre már az összes nagy­betűket felismertem, a rövidebb szavakat el is tudtam olvasni, az egy­sze­rűb­be­ket le tudtam írni. Ám attól, amit azon a délutánon megláttam, a cég­táblák hirtelen el­ho­má­lyo­sul­tak: Berta támasztotta a hátát egy ház falának, a szemén fekete szem­üveg, fehér bot a jobbkezében, bal tenyerét felfelé fordítva maga elé nyújtja; a nyaká­ban fatálca, tele fonnyadt ibolyákkal. Berta megvakult és virágot árul, közben koldul, sejt­ve, hogy vevő egy se lesz. Én ezt valahogy egy pillanat alatt meg­értet­tem, vagy nem is én, inkább a lábam értette meg, azért nem akart mozdulni on­nan. Rózsi né­ném erővel cipelt el, hazáig egy szót se szóltam, otthon öklendett fel belőlem a sírás – nem is amiatt, hogy Berta megvakult és koldul, pedig a minap még sző­nyeget vert a porolón, istenes dalokat énekelt az udvarban, nem, nem amiatt… Ha­nem az ibolyák a fatálcán, valószínűleg nem is tudja, hogy hervadtak, csak árulja a halott ibolyákat a semminek, kinyújtott tenyerébe várja a semmit, meddig várja?

Anyám eldugta a vetőkártyát, de én kilestem a rejtekhelyét. Némi kutatás után meg­találtam a csomagot, Tóth néni örökségét. Reszketve előkerestem a lapot, ame­lyik­től annyira féltem, és néz­tem megbabonázva, le nem vettem a szemem róla.

2. Két barátnőm

Mi az első emelet 2-ben laktunk, mellettünk balra Hédiék az 1-ben, a másodikon pe­dig, éppen a mi udvari szobánkkal szemben, Ágiék. Hédihez plátói barátság fű­zött, Ágihoz örökre szóló, bár egy­oldalú szerelem. Anyám, akit teljes bizalommal be­avattam érzelmi elkötelezettségem titkába, megjegyezte, hogy koromhoz képest elég gyakran váltogatom a szerelmeimet: három és féléves koromban ugyanis Nagy­ma­roson, ahová látogatóba mentünk, átöleltem egy Emmi nevezetű 16 éves leányzó tér­dét – odáig értem –, és áhítatosan fölrebegtem a magasba: „Szeretlek.” (A lányra emlék­szem, hosszú szőke copfja most is előttem van, de hogy szerelmet vallottam neki, az bizony valahogy kiment a fejemből.) Áginak nem fedtem föl, mit érzek iránta, ha hármasban játszottunk a gangon, igyekeztem vele is éppoly elfogulatlanul fogócs­kázni vagy bújócskázni, mint Hédivel, és büszke voltam erre a tartózkodó, férfias viselkedésre.

Sajnos, tartózkodásom ellenére az Ági iránti vonzalmamnak látható kö­vet­kez­mé­nyei maradtak. Elmondom, hogyan történt a dolog. Állt a szobánkban egy rozoga asz­tal, ütött-kopott, a lábai is kijártak, de arra nagyon jó volt, hogy az ember alája ku­po­rodjon – ez nem volt kevésbé érdekes, mint behúzódni a szoba­sarok­ba az össze­hajtható kis­szé­kem­mel, körül­keríteni magam a szét­nyít­ható mese­könyv­vel, és azt képzelni, hogy egy vizesárokkal körülvett vár kapitányaként kém­le­lem a vidéket, nem óvatlankodik-e elő az ellenség. Szóval, az asztal… Egy napon feljött hozzánk Mik­lós bácsi, Giza néninek, anyám szabó­nő nagy­nénjének a férje, aki asztalos volt, de elbocsátották, és panaszkodott, hogy szörnyű a semmit­tevés, elsorvad a keze szer­szám nélkül. „Mit szólnál, ha szépen meg­adjusz­tál­nám ezt az asztalt? – kérdezte anyám­tól. – Csinálok neki új lábakat, be­po­lí­ro­zom, csak az anyagot kéne fizetned.” „Hát, nem is tudom – töprengett anyám –, az anyagra is ne­héz a pénzt össze­szedni…” „Ne törődj vele, annyi anyagot még be tudok sze­rez­ni, majd megadod, ha lesz miből. Na, ne vacilálj. Kölcsönkérem a kolegám kézi­ko­csi­ját, elviszem az asztalt mi­hoz­zánk. Mert a lakknak száradni kell, és az a szag nem egész­séges, pláne, ahol gye­rek van.”

Este anyám elújságolta apámnak az eseményt. „Ingyen nem – mondta apám mo­gor­ván –, csinálja meg a Miklós bácsi, nem bá­nom, de kifizetjük a rendes árát. Tu­dod jól, hogy nincs munkája.” Elcsodálkoztam volna apám rosszkedvén – miért nem örül inkább, hogy lesz egy szép asztalunk csak hát hozzá kellett szoknom egy ide­je, hogy ritkán derül fel. „Talán akad még valami, amit be­adhatunk a zálogházba, majd abból kifizetjük.” Másnap beállított Miklós bácsi, hátán vitte le az asztalt a kézi­kocsihoz, megenged­te, hogy a sarokig segítsek húzni. Sok olyan kocsit láttam ­kori­ban, rendszerint ócska bútorokkal megrakva, körülötte torlódott a család, a fel­nőt­tek húzták a kocsit, a gyerekek tolták, vagy lábat­lankodtak és ordibáltak. Meg is kér­deztem: „Miklós bácsi, azt a rengeteg bútort hová viszik az ilyen kocsikon? Min­det az aszta­loshoz javítani?” „Miféle bútort? Ja, sejtem már, mire gondolsz. A ki­la­kol­ta­tottak… Egy darabig a kapualjakban húzzák meg magu­kat, ha pedig onnan is el­zavarják őket, nekivágnak a vakvilágnak a motyójukkal, maguk se tudják, hová.” Ezt én nem értettem, de Miklós bácsi olyan furcsán nézett maga elé, hogy nem mer­tem to­vább kérdezősködni.

Pár nap múlva meghozta Miklós bácsi az újjávarázsolt asztalt, gyönyörűen csil­lo­gott, rá se lehetett ismerni. És nem mozgott egyik lába sem. Anyám papír tízpengőst ko­tort elő a patkóerszényéből, meg néhány fénylő egypengőst. „Nem ke­rült az anyag annyiba” – szabadkozott Miklós bácsi, nem akarta elfogadni. „Tedd csak el – erős­ködött anyám –, éppen tegnap kaptam egy kis pénzt hálistennek, cím­írás­sal ke­res­tem.” Hozzám fordult: „Elkísérem a Miklós bácsit, apuval jövök haza es­te. Ugye nem csinálsz bajt, ha egyedül leszel?” Válaszul megpusziltam fölém hajló ar­cát, és már­is azt tervezgettem, hogy mit fogok estig játszani. Hát unatkozni, azt biz­tos nem fo­gok. Először is kipróbálom a majdnem új asztalt. Alig csukódott be anyám­ék mö­gött az ajtó, bemásztam az asztal alá a szokott helyemre, össze­ku­po­rod­tam, mond­ha­tom, egészen más érzés volt, mint azelőtt. Nem kellett félni, hogy a fe­jem­re sza­kad, tökéletes biztonságban ábrándozhattam. Ági… Vala­hogy jelét kelle­ne ad­nom a sze­rel­mem­nek, tudatni a világgal, hogy Ági… Tör­tem a fe­jem, és íme, a belső meg­vi­lá­go­so­dás egyszeriben ráébresztett, ha nem is arra, hogy mit kell tudat­nom és ki­vel, de a „hogyan”-ra mindenképpen. Az éjjeli­szek­rény fiók­já­ból elő­kerí­tet­tem anyám ráspolyát, feltérdeltem egy székre, és a rás­poly hegyes vé­gé­vel bele­vés­tem a fris­sen lakkozott asztal lapjába a cégtáblákról ta­nult nagybetűkkel sze­rel­mem nevét: ÁGI. Majd alkotásomat elégedetten szem­lél­ve, iz­gatottan vártam a szüléimét, szinte égetett a kíváncsi­ság, hogy mit szól­nak majd hoz­zá.

Megjöttek végre, anyám mindjárt az asztalhoz kormányozta apá­mat, dicsekedni szeretett volna szegény. De a döbbenettől elakadt a szava, „úristen, úristen” – ezt ismé­telgette suttogva. „Ráspollyal csináltad? – kérdezte apám. – Na hozd csak ide azt a ráspolyt. Nézd, milyen csúnya szögletes a G betű, javítsuk ki szép kerek­re.” Marok­ra fogta a ráspolyt, hegyét erősen az asztalra nyomta, és rezzenetlen arccal, de egyre görcsösebben körözve hasította bele a festékszagú fába a G félkörét. Csikorgó szag­gatással járt a ráspoly le-föl, le-föl, hegye alatt sárgán porlott a fa, anyám sikol­tozott: „Jaj istenem, hagyd abba, hagyd abba…” Apám elejtette a ráspolyt.

Hédivel nem ilyen drámaian alakult a kapcsolatom. Volt egy háromkerekű bicik­lije, azon szoktuk felváltva körülszáguldozni a gangot, Hédi magától értődő termé­sze­tes­ség­gel úgy tekintette a biciklijét, mintha közös tulajdonunk volna. Éppen az volt a legjobb a mi kis társaságunkban, hogy szabadon játszhattunk egymás já­té­kai­val, egyikünk sem irigyelt semmit a másiktól. Ági farollerját ugyan ritkán hasz­nál­hat­tuk, mert iszonyatosan zörömbölt, és a házmester néni, ha csak meglátta, már ker­ge­tett is minket befelé, hanem az én cepelinem szép finoman szaladt a gumikerekein, az­zal többé-kevésbé nyugodtan szórakozhattunk. A cepelinre egynek rá lehetett ülni, a másik kettő az orrára kötött madzaggal húzta (mármint a cepelinnek volt a madzag az orrára kötve), és ezen remekül mulattunk – ha a madzag elszakadt, és a húzók hasra estek, annál jobban. Kedvenc játékaim közé tartozott ez a meglovagolható cepelin, már csak azért is, mert alkalmul szolgált, hogy elkápráztassam a lányokat az igazi Zeppelinről szerzett él­ményeimmel. Apám ugyanis elvitt egyszer Csepel sziget­re, ahol egy nagy réten seregnyi ember az igazi Zeppelint várta, és az meg is érkezett, fényes, hosszú ezüstszivar az égen, és amikor a rét fölé ért, köteleket dobtak ki a hasából, mire odarohant egy csomó ember, megragadták a köteleket, és lehúzták a Zeppelint. így tör­tént a leszállás; hogy fölfelé hogyan húzták, azt nem tudom, azt már nem vártuk meg, mert későre járt, és apám hazahozott. Pedig biztos, hogy fel­szállt, sőt fel is robbant valamelyik külföldi ország fölött a levegőben, mondta a rádió, hát ha a levegőben robbant, akkor föl is kellett szállnia. A lányok ször­nyül­ködtek, „de kár, hogy fölrobbant – mondta Ági –, jó lett volna elszállni vele.” „Elszállni? Hová?” „Jó messzire, minél messzebbre.” „Itt akarnál minket hagyni?” „Dehogyis, együtt cepelineztünk volna az égbe mind a hárman, mint a kisangyalok.” „Ugyan melyik kisangyalnak vannak ilyen aranyos szeplői, mint neked?” – gondoltam magamban, de hangosan csak ennyit mondtam: „Komolyan azt hiszed, hogy az angyalok cepelinen röpdösnek?”

Nem, Ági nem hitte komolyan, nem is tűnt valószínűnek, de azért helyesnek lát­tuk, ha kikérjük e tárgyban a felnőttek vélemé­nyét. Szerencsére éppen jött a lép­csőn a végrehajtó bácsi, rögtön körülfogtuk. Jól ismertük, gyakran járt a házba – mostan­ság sű­rűbben, mint azelőtt –, időnként nálunk is megfordult, felírta egy papírra, hogy milyen bútoraink vannak. „Minek tetszik felírni – kérdeztem tőle egyszer –, tudjuk mi anélkül is.” „Ami fel van írva, arra könnyebb vigyázni.” Közelebbi magya­rá­zatba nem bo­csátkozott, pedig továbbra sem értettem semmit az egészből. Azt vi­szont tapasztalhattam, hogy a végrehajtó bácsi jó ember, szereti a gyerekeket, min­dig szánt ránk néhány kedves szót, olykor-olykor fruttival vagy karamellával ked­ves­ke­dett. Ezért fordultunk most bizalommal hozzá. Figyelmesen végighallgatta a prob­lé­mán­kat, és tüstént közölte is a megoldást, amely nagy örömünkre lényegileg egye­zett a mi feltevéseinkkel. „Cepelin az angyaloknak, minek az? Van nekik saját szár­nyuk, azzal közlekednek, mégpedig ilyenfor­mán.” Vaskos táskáját a térde közé vet­te, ol­dal­ra kinyújtott két karját szárnyként billegtette. „Mennyivel biztonságosabb a saját szárny, sose robban fel, hacsak oda nem keveredik, ahol bum-bum… ágyúval lö­völ­döz­nek.” Barátságosan elbúcsúzott, és indult tovább a lépcsőn felfelé. A má­so­di­kon be­zörgetett Ágiékhoz.

Az angyalkérdésnél, amelyet igazából gyerekesnek tartottam, volt nekem egy sokkal komolyabb elméleti problémám. Az egyik felét rengeteg fejtörés árán nagy­jából megoldottam, a másik felé­vel azonban sehogy se boldogultam. Eredményeimet és gondja­imat megosztottam a lányokkal. „Figyeljetek ide, szerintetek mi­től van a szél? Szerintem a fák fújják, erre egyik nap rájöttem. Ti mit gondoltok?” „Biztos úgy van” – mondta Hédi bizonytalanul; Ági nem nyilvánított véleményt. „Jó, jó – foly­tat­tam –, de az első fa, az hogy kezd el fújni? Valaki megfújja, vagy hogyan?” „Inkább biciklizzünk” – ajánlotta a gyakorlatias Hédi. A kérdés nyitva ma­radt, szüleimtől se kaptam rá megnyugtató választ.

Nemsokára nyaralni vittek a vidéki nagymamámhoz. Nagysze­rű élet virradt rám, reggeltől estig szaladgáltam, hajkurásztam a tyúkokat, vagy a Burkussal barátkoztam, aki borjúnagyságú volt, de marcona külseje ellenére meglepően jámbor, imádta, ha a hasát vakargatom – olyankor a hátára feküdt, elégedetten morgott, és mind a négy lá­bával kalimpált –, ha ugatott is, sose rosszindulatból, néha azt is eltűrte, hogy meg­lo­vagoljam, mint otthon a cepelint. Ám a töméntelen sok új teendő és látnivaló közepette sem feledkeztem meg a kérdésről, amely Pesten annyit foglalkoztatott. „Nagy­mama, ki fújja meg az első fát?” Elég nehezen sikerült megértetnem, mire vagyok kíváncsi, végül azonban elhárultak a logikai akadályok. „Az fúrja, ugye, az oldaladat, hogy miért vannak a szelek meg a fák, a virágok, a csillagok, meg az egész világ.” „Igen, igen” – bólogattam szaporán. „Hát ez egyszerű: mindent a jóisten te­rem­tett. Persze, a szüleid nem tanítanak ilyesmire…” Kihallottam nagymama hang­já­ból a rosszallást, és gyorsan másra tereltem a szót – nem akartam, hogy a szüléimét bánt­sa, meg különben is egy másik kérdés kezdett birizgálni. „Mondd, nagy­mama, hol van a jóisten? Lakik valahol?” „Hogyne lakna, fenn lakik a menny­ország­ban. Az égben.” Ez szeget ütött a fejembe. „Az égben? Ahonnan a nap süt? Bor­zasztó meleg lehet ott, nem sül meg a jóisten?” „Ahol a jóisten lakik, ott nincs se túl meleg, se túl hideg – felelte nagymama kicsit türelmetlenül. – Ott mindig pont olyan az idő, amilyen­nek lenni kell.” „Akkor tényleg irtó klassz lehet ott lakni. És nagy­mama, vannak a jóistennek bútorai?” „Mit beszélsz?” „Bútorai. Mert ha van­nak, akkor el kéne küldeni hozzá a végrehajtó bácsit, hogy írja fel őket a papír­jára. Úgy könnyebb vigyázni rájuk.” „Ennek a gye­reknek elment az esze” – dünnyög­te nagymama megbotránkozva. Nagypapa nem szólt semmit, csak kun­co­gott.

A hazatérésem utáni napon Hédi titokzatosan félrehívott, és egy össze­haj­to­ga­tott lapot halászott elő a blúza zsebéből. „Te tudod a betűket, olvasd el, mi van ráírva.” „Lássuk csak – mondtam az el­hivatottak fontoskodásával. – L-A-K-A-S K-I… Ja, hát ezt ismerem, tele van ilyenekkel a környék, amikor Rózsi néném sétálni visz, majdnem minden kapu alatt látok ilyet. Az van ráírva, hogy LA­KÁS KIADÓ. Ez azt jelenti (hadd ejtsem ámulatba Hédit példát­lan tájékozottságommal), szóval ez azt jelenti, hogy abban a ház­ban olyan lakás van, amiben senki sem lakik, és ha va­la­ki­nek nincs lakása, akkor beköltözhet. Kitől kaptad?” Hédi óvatosan körülné­zett. „Nem mondasz meg? Se anyunak, se a házmesternéninek?” „Én? Hogy kép­ze­led?” „Á mi kapunkra volt kitéve. Én meg elkér­tem a nagypapámtól a botját játszani, és le­pisz­kál­tam. Könnyen lejött.” Mit tagadjam, Hédi iránti elismerésem az irigy­ség­gel volt határos. „Ügyes vagy, komolyan. Ha igazából várkapitány leszek, kinevezlek had­naggyá.” „Mi az a hadnagy?” „Hát a várkapitány helyettese. Majdnem olyan, mint a várkapitány. Hanem mondd csak… Hogyhogy a mi kapunkra tették ki? A mi há­zunk­ban nincs üres lakás.” „Dehogynincs. Az Ágiéké.” „Micsoda?” „Hát persze, te nem voltál itthon. Az Ágiékat kilakoltatták. Előbb a végrehajtó bácsi jött hozzájuk kék­kötényes emberekkel, elvitték a szekrényü­ket, meg a konyhakredencet, meg min­den­félét. Az ágyakat meg­hagyták, de nem a lakásban, lehordták a kapualjba. Itt volt a ház­tulajdonos bácsi, kiabált, hogy ki kell üríteni a lakást, őt a siránko­zás nem hat­ja meg, fizettek volna rendesen, az ő türelmének is van határa. Ágiék akkor éjjel a ka­pu­alj­ban aludtak, de másnap megint jött a háztulajdonos bácsi, és megint kiabált, hogy azonnal taka­rodjanak a házából, vagy rendőrt hívat. Akkor aztán elmentek.” „Ho­va mentek?” „Nem tudom. Ági meg a mamája sírtak, a papá­ja csúnya szavakat mon­dott, amilyeneket nekünk még meghall­gatni sem szabad. Nem tudom, hova men­tek.”

Se szó, se beszéd, faképnél hagytam Hédit, behúzódtam a szo­bánkba, hanyatt vá­gód­tam a sezlonon. A plafont bámultam, anyám kétségbeesett kérdéseire nem vá­la­szol­tam, enni nem voltam haj­landó. Lakás kiadó… Majdnem mindegyik kapun ott a cédula… Hát Ági szülei nem olvasták? Ha pedig olvasták, miért nem köl­töztek be egy kiadó lakásba? Illetve, miért lett kiadó az ő lakásuk, ha egyszer benne laktak? Miért kellett nekik a kapu alatt éjszakáz­ni, hogy van ez? És hova lett Ági, hova? – Esté­re belázasodtam, tü­zelt a homlokom, apám elrohant a sarki telefonfülkébe or­vost hív­ni. „Idegláz” – mondta a doktor, és belém nyomta a szurkálóját. Ordí­tot­tam, pedig nem is fájt.

3. Példaképek

Hamarosan iskolába kerültem, ami annyiban talán nem volt ha­szontalan, hogy az új élmények lassan-lassan (vagy inkább gya­lázatos gyorsasággal?) elhalványították Ági emlékét. (Ebben ré­sze volt Évinek is az elsős lányosztályból, a Szondy-utcai hadi­rokkant trafikos kerek­arcú, mosolygós, világosbarna hajú leány­kájának, akibe haladék­talanul beleszerettem.) Az osztályunkban színes képek lógtak, különféle virágok meg állatok, mindegyik­nek odaírták a nevét, de azt egyelőre csak én tudtam elolvasni. P-U-L-I, K-O-M-O-N-D-O-R, meg egy óriási disznó, de nem azt írták alá, hogy disznó, hanem hogy sertés, meg az angol nevét, mert (mint a tanítónéni egyszer elmagyarázta) angol fajtájú ser­tés volt, jorksiri. A képeken kívül láthattuk még a falon a Hiszek­egyet, meg Nagy-Ma­gyar­or­szág térképét, alatta jókora betűkkel, hogy „Csonka Ma­gyar­or­szág nem ország, egész Ma­gyar­or­szág mennyország.” Én még nem tudtam, mi az a Csonka-Ma­gyar­or­szág, de a vidéki nagymamámtól meg­tanul­tam, hogy a jóisten a menny­or­szág­ban lakik – ezek szerint egész-Ma­gyar­or­szá­gon la­kik, vagyis tulajdonképpen magyar, tehát megérti az esti imádsá­gomat, amire szintén nagymama tanított. Az évnyitó napján be­engedték az osztályba a szülő­ket, szé­keken ültek a falnál, mi meg a padokban. Bejött az igazgató bácsi, úgy gon­dol­tam, illik üdvö­zölni: kiléptem hozzá a padból, nyújtottam a kezemet (a jobb ke­zemet ter­mészetesen, mert kezet fogni azzal kell). A felnőttek ne­vetése kicsit megzavart, mit nevetnek? Az igazgató bácsi azonban értelmesebb volt náluk, komoly arccal kezet rázott velem – rög­tön megszerettem.

Hát bizony, az igazgató bácsin – és persze, a kerekarcú Évin – kívül olyan sok sze­ret­ni­valót én az iskolában nem találtam. Az írás-olvasást untam, az egyszeregyet magolni kellett, abban nincs semmi érdekes. Még a hittan mozgatta meg leginkább a fantá­ziámat. A bibliai történetekben nagyon fura dolgok fordulnak elő, és sok ben­nük az elgondolkoztató. Vegyük, mondjuk, a vízözönt. Hogy fért el az a ren­ge­teg állat a bárkában? És miért parancsolta a Jóisten Noénak, hogy mind­egyik­ből kettőt vigyen? Az egyik tartalék volt, mint a focimeccseken? Leginkább maga a víz­özön ejtett gondolkodóba. Miért pusztította ki Isten az embereket? Igen, igen, rosszak voltak, gonoszak voltak. De mindenki egyformán? Muszáj volt mindenkit el­pusz­títani anélkül, hogy megnézte volna, nincs-e köztük valaki, aki legalább egy kicsikét jó? És miért kellett az emberek gonoszsága miatt az ártatlan állatoknak bűn­hődniük? Ami pedig teljesen érthetetlen volt számomra: hát ki teremtette az embereket? Ha Isten, miért nem teremtette őket jóknak? Én az ő helyében csupa jó embert terem­tettem volna. Ha viszont a rossza­kat is ő teremtette, mi jogon pusztítja el vala­mennyit amiatt, hogy pont olyanok, amilyeneknek teremtette őket? Persze, a tiszte­lendő bácsinak nem tehettem fel ilyen kérdéseket. Más se hiányzott volna. A tiszte­lendő bácsi radírral járkált a padok között, és a legkisebb rosszaságért is bele­radí­rozott a nyakunkba. Sőt, ha csak feltételezte valamelyikünkről, hogy rosszalkodik, még ha ez a vád nem állta is meg a helyét, a radír máris a nyakát nyúzta az illetőnek. Hogy engedhetett meg a jóisten ilyen méltánytalanságot?

A tisztelendő bácsi azt mondta, a bibliai történetek a mi erköl­csi épülésünket szolgálják, igyekezzünk mindig leszűrni belőlük a megfelelő erkölcsi tanulságot. Ez elég bonyolultan hangzik, pe­dig a tisztelendő bácsi, mint kiderült, csak arra gondolt, hogy a jókat Isten megjutalmazza, a rosszakat megbünteti, vagyis akkor járunk a legjobban, ha jók vagyunk. Én tényleg jó akartam lenni, szerettem a szüléimét, szót is fogadtam nekik, hacsak lehetett. De hogy mi a jó és mi a rossz, vagy mi mennyire rossz, azt néha olyan nehéz eldönteni! Mondok egy példát. Amikor folyékonyan ment már az olvasás, kezembe akadt egy könyv, „Bibliai históriák ki­csiknek és nagyok­nak”, ez volt a címe, elolvastam elejétől a végé­ig. De megmondom őszintén: amit olvastam, nemhogy eligazított volna, inkább még tanácstalanabbá tett. Itt van annak a szegény asszonynak az esete, akinek nem lett volna szabad az úton hátra­fordulni, mégis hátrafordult, és emiatt büntetésből sóbálvánnyá változtatta a Jóisten. Hát olyan borzasztó nagy bűn hátrafordul­ni? Bizony, ez a történet nem szolgálta az erkölcsi épülésemet, az volt az egyetlen hatása, hogy egy ideig nem mertem hátra­fordul­ni. Amit meg Jézusról olvastam és hallottam, egyenesen felháborí­tott. Azt mondják, azért vett magára annyi szenvedést, hogy meg­szabadítsa az embereket a bűneiktől. Hát másképp nem megy? Muszáj a bűnösök miatt az ártatlannak szen­vedni? És végül mire ment vele? Már nincs bűn? Beleradírozni az ártatlanok nya­ká­ba, az nem bűn? Persze, lehet, hogy az ilyesmit a magasból észre sem veszik. Csak­hogy vannak sokkal nagyobb bűnök is. Kilakoltatni, kisgyereket a vakvilágba kergetni, én nem hiszem, hogy ekkora bűnt ne vettek volna észre. Ha pedig észre­vették, és mégis meg­történhetett, akkor mire volt jó az a sok szenvedés?

Éreztem, hogy valami nincs rendjén, a felnőttek nem elég értel­mesek, nincs tehet­ségük végiggondolni a dolgokat. (Persze, nem a szüléimről beszélek.) Egyik szavukkal agyonütik a másikat, na­gyon is illik rájuk az a mondás, hogy vizet prédi­kálnak, bort isz­nak. Az ilyesmit képmutatásnak hívják, és a gyerekek hamar el­tanulják. Saját magamon figyeltem ezt meg, amikor egy elmaradt énekóra helyett az igaz­gató bácsi jött be az osztályunkba beszél­getni. „Na, gyerekek, melyikőtök szeret isko­lába járni?” Én na­gyon nem szerettem, de látva, hogy körülöttem mindenki fel­nyújt­ja a kezét, felnyújtottam én is. Micsoda képmutatás! „És ki az, aki nem szeret iskolába járni?” Csend, senki se mozdul. Azaz hátul mégis… Felemelkedett egy kéz, a Simek Jóskáé. Mi lesz ebből? Sa­rokba küldi igazgató bácsi a Jóskát, intőt ad neki, be­hívatja a szü­leit, vagy valami még rémesebbre készül? De semmi rémes nem tör­tént. „Aztán miért nem szereted az iskolát? – kérdezte igazga­tó bácsi barátságosan. – Mondd meg bátran, ne félj.” „Jobb szere­tek játszani – felelte Jóska. (Milyen igaza van, gondoltam magam­ban.) – Meg… Szeretek az utcán nézelődni. Kinek milyen a ruhá­ja, az arca… Ha valaki mérges, megpróbálom kitalálni, miért mér­ges, vagy ha vidám, miért az… Tetszik tudni, mennyire érdekes?” „Hogyne, kisfiam – mondta igazgató bácsi, különös melegséggel a hangjában. – Nagyon is tudom. És az egész osztály előtt megdi­csérlek, amiért őszinte voltál. Vegyetek példát, gyerekek, a Simek Jóskáról, ha tanulásban nem is, mert abban tudomásom szerint nem valami híres, de őszinteségben, igazmondásban… Persze, le­hetnél a jövőben kicsit szorgalmasabb, Jóska, nem próbálnád meg? Fejed, az lenne hozzá.”

Nem emlékszem, tett-e Jóska kötelező ígéretet. Azt hiszem, nem: nem fért volna össze a jellemével. De attól fogva ő lett a titkos pél­daképem. Meg az igazgató bácsi, természetesen.

4. A pöttyös király

Szép emléket ezen az egyen kívül alig őrzök az iskolás évek­ből, vidámakkal se igen szolgált se az elemi, se a gimnázium. Az utóbbi állandó feszültségben tartott: sem­mi lazítást nem enged­hettem meg magamnak, nehogy elveszítsem a tan­díj­men­tes­séget, mert fizetni a szüleim nem tudtak volna értem. Később még kü­lön meg­ke­se­rí­tette az életemet a levente. Békaügetés körbe a tor­natermen, kétszer, ötször, fe­küdj, föl, feküdj, föl… Nem az erőpró­ba, az hagyján, hanem a céltalan, de annál cél­tu­datosabb gyötrés, a kitervelt, rutinná fejlesztett megalázás, hogy érezzük, mennyire sem­mik vagyunk egy megfoghatatlan hatalom előtt, amely ked­vére el­ta­pos­hat. Pedig a szá­zad­pa­rancs­no­kunk nem volt gonosz, sőt, inkább jóindulatú – tar­ta­lékos tiszt, ci­vil­ben tanárember, csak éppen lelki­ismeretes hivatalnokként vé­gez­te azt, amit kö­te­les­sé­gé­vé tettek. És hol volt az ő katonapedagógiai rá­ter­mett­sége az Alb­recht-lak­tanya­beli főhadnagyétól!

Az Albrechtbe alaki kiképzésre jártunk, egyszer a századpa­rancsnokunk nem jött el, egy nyolcadikost bízott meg a foglalkozás levezetésével. Magas, daliás, kar­dos-csákós főhadnagy ácsingózott a közelünkben a laktanyaudvaron egy elegáns, fehér­ruhás, fehér­kesztyűs kis­asszonnyal, sűrűn összevágta a bokáját, és szögletesen meghajtotta magát, gondolom, udvarolt – de közben oda-odasandított a száza­dunk­ra, végül fölemelte a mutatóujját, mint aki azt mondja: most figyeljen, kisasszony, majd én megmutatom ezeknek… és fenyegetően odavágódott hozzánk. „Jelentést! Nem látja, hogy följebbvalója érkezett, megvakult, megkukult, maga baromállat!” A nyolca­dikos jelentett, a főhadnagy – balja a kard­markolaton, jobbja a köpeny résében két gomb között, mint egy Napóleon – végigmérte a nyílegyenes, mozdu­latlan sorokat. „Mi folyik itt? Ganajtúrók sziesztája a trágyadombon? Jobbraaa-át! Irány körbe a laktanyaudvar, futás indulj! Mozogni, szarcsimbókok, vagy a beleteket taposom ki! Ne mint a tetű, a tetveket én a körmömmel pattintom szét! Nótát!” „Száza­dos úr sej-haj… visszatekint sej-haj… ugye fiúk szépé leta.Lihegve, zihálva szakadt szét ritkuló hörgésekre a bárgyú katonanóta, a főhadnagy vérvörösen üvöl­tözött, fél­szem­mel a produkció hatását leste a nő arcán. A fehér­kesztyűs kis­asszony eleinte mosolygott, láthatólag tetszett neki, hogy az udvarlója talpig férfi, nem holmi nyim-nyám, kényeskedő bárócska, és a színjátékot az ő mulattatására rendezi. De a sokadik kör után, amikor már többen összeestek, ő pedig nyilván megunta a kissé egy­hangúvá laposodó mulatságot, odaselypegte a főhadnagynak: „Zoltánka, talán abba­hagy­hatnák… Nem foglalkozna velem is egy kicsit?” „Esztike drága, a maga szava parancs.” Megállhattunk, búcsúzóul ordított még néhány trágárságot, mielőtt elbocsátott volna minket. Botorkáltunk, támolyogtunk.

Találkoztam azért az uralkodó osztályoknak egy sokkal kevés­bé ellenszenves, sőt, határozottan rokonszenvesnek látszó tagjá­val is: Anna főhercegnővel. Valami jóté­kony­sági akció keretében látogatta meg az iskolánkat, egyenesen a mi osz­tályunk­ba vezet­ték. Nyúlánk, szép arcú fiatalasszony, szőke haján turbán, akko­riban olyat viseltek a nők (anyám persze a régi kalapját hordta, amelyik velem lehetett egy­idős). Rámosolygott a gyerekekre, mo­solygott a kísérőire, mindenkire csak mosoly­gott, de én mindjárt észrevettem, hogy nem igazi a mosolya, sokkal igazibb a szemé­ben a rejtett, mélységes szomorúság. Szép, kedves arcú, fiatal és főhercegnő – miért szomor­kodhat? Meg­sajnáltam, szerettem vol­na pár vigasztaló szót mondani neki. Effélét: „Tessék nyugodtan sírni, nem szégyen, sírja ki magát, anyukám szerint az a legjobb ilyenkor.” Fontolgattam, hogy odamegyek hozzá a pádból, intek, hogy hajoljon közelebb, és a fülébe súgom a tanácsomat – minek azt mindenkinek hallani –, de a kísérői továbbterelték, az ajtó be­csukódott mögötte.

Ennél derűsebb találkozásom esett őfelsége III. Viktor Emánuel olasz királlyal, Etiópia császárával. Hazánk­beli látogatása alkalmá­ból katonai díszszemle készült őfelsége tiszteletére a Köröndön. Nagy tribünöket ácsoltak, egyet – a Liget felé nézve a baloldalit – az előkelőségeknek, vele szemben a másikat az alantasabb, meg­hívott vagy kivezényelt közönségnek. A mi iskolánk a kivezényeltek közé tartozott, de csak az vehetett részt az eseményen, akinek volt ünneplő ruhája. Nekem volt, Giza néni varrta. Igaz, rég kinőttem, elkészülte óta többször ki- és leengedték, elég nehéz volt rám igazítani. „Ha a királynak nem tetszik, pukkadjon meg” – szö­gezte le anyám. A nagy napon már kora reggel el kellett foglalni a helyünket a jobboldali tribün kakasülőjén. Iszonyúan tűzött a nap, zakót levetni, inget kigombolni nem volt szabad; gyűlt a tömeg, egyre jobban összeszorultunk, por és izzadság sűrűsödött, olyan érzésem támadt, mintha serpenyőben ráznának pattogatott kukoricává. Itt-ott elájult valaki, de a tribün mögött készenlétben állt a mentőkocsi, az ájultakat fel­élesz­tették, aki napszúrást kapott, kórházba szállították, szóval ment minden, mint a karika­csapás. Ha jól emlékszem, tíz órakor érkezett meg a szemközti tribün föld­szinti első sorában lévő, baldachinnal fedett díszpáholyba a Főméltóságú Kor­mány­zó Úr, oldalán a magas vendéggel. Illetve a vendégnek csak a rangja volt magas, ő maga egy kis vakarcs, alig a melléig ért a tengemagyi díszegyenruhában feszítő, katonás tartású Főméltóságúnak. Amikor leültek, ez nem látszott annyira, de a him­nu­szokat vigyázzban, tisztelegve hallgatták végig, és akkor bizony a mi körünkben egy­mást követték az elsuttogott ironikus jellemzések. „Zoro és Huru” – szólalt meg mélyről felbugyogó hasbeszélő hangon az egyik osztálytársam, mire némelyikünkön erőt vett a krákogás vagy a csuklás, és a felboruló rendet csak a lopva kiosztott tanári nyaklevesek állították helyre.

Megkezdődött a díszszemle, egy darabig zökkenő nélkül peregtek a jelenetek. Jöttek a különböző fegyvernemek díszelgő alakulatai, gyalogság, híradósok, kerék­párosok, harckocsizok, valamennyien dübörgő tapsot kaptak, kivált a dunai flottilla, mert a Főméltóságú Úr szívéhez ez a fegyvernem állt a legközelebb. Utánuk követ­kezett a nap fénypontja, a huszárság felvonulása, és mit tesz isten, éppen ebből lett a baj. Lépésben haladtak el gyönyörű – bár katonailag talán nem egészen kor­szerű – színes­zsinóros mentéjükben a nyalka legények, fejüket felvető, büszke, ragyogó szőrű paripákon, amelyek azonban, oktalan állatok lévén, nem mérték fel, hogy milyen rangos személyiségek előtt visz el az útjuk, és ha rájuk jött a szükség, illetlen módon a díszpáholy előtt is elpotyogtatták gömbölyded névjegyeiket. Talán még ebből se lett volna olyan nagy kalamajka, ha a vezérkar számításba nem veszi a lovak természeti szükségleteit, valamint a protokoll iránti csekély fogékonyságukat, és nem rendel söprőgépeket a huszárság nyomába. Sajnos, ezek a gépek nehezen ki­kö­szö­rül­he­tő csorbát ejtettek a mérnöki tudomány jóhírén: henger alakú söprűik forgása, illetve az általa működésbe hozott centrifugális erő az első sorok­ban ülő vendégek – tehát a legelőkelőbbek – képébe szórta a lovak visszahagyott tárgyi emlékeit, nem kímélve a Főméltóságú Urat és magas vendégét sem, akik a mellettük ülőkhöz hason­lóan, minden előkeríthető kendővel hosszan törölgették sárgászöld pettyekkel gaz­dagon beszeplőzött arcukat. Minket pedig annyira felüdített ez a közjáték, hogy a hőségről is megfeledkeztünk.

5. Sári

Kicsit elkalandoztam – ideje visszafordulnom serdülő éveimből a gyerekkorba, a főrangúak világából a sajátomba. (Nehogy már véletlenül köztük ragadjak.)

Tanítás után gyakran látogattunk el anyámmal Giza nénihez. Ott én többnyire Giza néni varrógépének sebes pörgését figyeltem – néha hajthattam is ezt a bá­mu­la­tos masinát –, vagy a tűk össze­sze­désére szolgáló patkómágnessel játszottam, amely moz­gatni tudta a magasból az asztalra szórt gombostűket, sőt kölcsönadta erejét a tűk­nek, és a megmágnesezett tűkből hosszú, négy-öt kocsiból álló, mágnes von­ta­tá­sú vonatot lehetett összeállítani.

Giza néniéknél lakott a nevelt lányuk, Rosner Sári, Miklós bácsi tizenkilenc éves, bécsi születésű unokahúga. Sári két-három ha­vonta elutazott pár napra Bécsbe a szüleihez, egyébként táncosnő­nek készült, és ritkán volt otthon, mert a tánc sok elfoglaltsággal jár. De amikor találkoztunk, mindig olyan örömmel, olyan – hogy is mondjam – önfeledten játszott velem, mintha egykorú gyerekek volnánk. Vidám, jólelkű lány volt, télen ródlizni vitt, felült mögém, sikított a kanyarokban, kacagott, ha felborultunk. Nagyon szere­tett engem, én is őt, csak azt nem szerettem, hogy vastagon keni az arcára a púdert meg a rúzst. „Minek az neked – kérdeztem –, anél­kül sokkal szebb lennél.” „Kell a foglalkozásomhoz.” „A tánc­hoz? Rúzs nélkül nem tudsz táncolni?” Sári nevetett, és két rúzs­foltot nyomott jobbról-balról az arcomra.

Giza néniéknél történt egyszer, hogy ki kellett mennem. Az ő Dobozy-utcai szoba­konyhájukban nem volt vécé, de tudtam a já­rást, leakasztottam a konyhában a szög­ről a kulcsot, és kiszalad­tam a hátsó lépcsőhöz a folyosó végébe. Visszajövet kicsit elidőz­tem a konyhában, mert Sári összehajtott vaságyán megpillantot­tam Bru­mit, a mackót, vadonatúj kötényben, piros micisapkával a fején. Nagylány létére Sári el-eljátszogatott Brumival, lám, még új kötényt is varrt neki. Vajon a sapkát hol sze­rez­te? Ezen töpreng­tem, amikor sírást hallottam a szobából, a csukott ajtó mögül. Giza néni panaszkodott anyámnak, ennyit mindjárt megállapítottam a hang­tö­re­dé­kek­ből. Benyissak? Csak zavarnám őket. Inkább be­szélgetek Brumival. Giza néni sírás­tól szaggatott, egyre felindul­tabb hangját alig fogta már fel az ajtó. „Most is az­zal a vén pasas­sal van. De ha ő nem ad pénzt, végünk. Ebben a hó­nap­ban sem­mit se kerestünk, se Miklós, se én, egyetlen fillért se… Mit csinál­jak, mondd, mit csi­nál­jak?” Kinyitottam a vízcsapot a konyhában, hadd higgyék, hogy most jövök a vé­cé­ről, vártam egy kicsit, úgy mentem be hozzájuk. „Visszatetted a kulcsot, pintyő­kém?” – kér­dezte Giza néni, és mosolyogni próbált.

Ki láthatta előre, hogy Sári nemsokára a szakadékba zuhan Biatorbágynál a bécsi vonattal?

6. Kistestvérem

Egy napon Miska bácsi, anyám bátyja, boldogan újságolta, hogy felvették pin­cér­nek. Szerencséjét annak köszönhette, hogy a világ­háborúban mellbe lőtték a zász­ló­alj­pa­rancs­nokát, és Miska bácsi kúszva mentette ki a százados urat az ellenség go­lyó­zá­po­rá­ból. Ezüst vitézségi érmet kapott, a százados urat pedig előléptették őr­naggyá. Magas rangja ellenére, az őrnagy úr azóta se felejtette el bátor katonáját, mindig szívélyesen elbeszélget vele, ha össze­akadnak. Vagy két hete megint ta­lál­koz­tak – meséli a nagybátyám –, és az őrnagy úr, szokásához híven, meg­kér­dez­te: „Na, Mis­ka, hogy ityeg a fityeg?” Miska bácsi elpanaszolta, hogy nincs mun­kája. „Vár­jon csak – mondta az őrnagy úr van egy jóbarátom és kártya­part­ne­rem, tej­csar­nok-tu­laj­do­nos, éppen keres egy megbíz­ható, becsületes pincért, aki nem lop­ja meg se őt, se a vendégeket. Beajánlom én oda magát, elvégre az adósa va­gyok.” „Nem sza­kadt bele a megerőltetésbe?” – kérdezte anyám. „Kár gú­nyo­lód­nod – vette védelmébe egy­kori parancsnokát Miska bácsi. – Ha nem ta­lál­ko­zom vele vé­let­lenül az utcán… Tu­laj­don­kép­pen ugyanúgy megmentette az éle­te­met, mint annak ide­jén én az övét. És hogy nektek is részetek legyen a sze­ren­csém­ben, ezennel ünne­pé­lyesen ki­je­len­tem, hogy amíg én ott pincér leszek, he­ten­ként kétszer ven­dégül látlak titeket a tej csar­nokban, azt fogyaszthattok, amit akar­tok.” Nyakába ugrottam Miska bácsinak, meg­hívása új távlatokat nyitott meg előt­tem.

Aznap még egy nagy öröm ért: anyám megsúgta, hogy kistest­vérem lesz. „Fiú, lány? – faggattam izgatottan. Anyám nem tud­ta, nem is tartotta lényegesnek. „Akármi lesz, szeretni fogjuk, nem igaz?” így aztán hármasban jártunk a tej­csar­nokba: anyám, meg én, meg a készülő kistestvérem.

Nagy, hosszú helyiségben volt a tejcsarnok a Károly-körúton, a Dob-utca és a Wesselényi-utca között. Márványlapos asztalok vár­ták a vendégeket sötétbarna fa­szé­kekkel, mi rendszerint leghátul­ra ültünk a fal mellé, a homályos üveglapokkal el­vá­lasz­tott konyha közelébe. Kérhettünk tejet, túrót, tejfölt, tejfölös túrót, aludttejet, te­jes­kávét, de a legfinomabb a gyümölcsrizs volt, fél szem szilvá­val vagy sárga­ba­rack­kal a tetején, és természetesen a gesztenyepü­ré. Én mindig ezt a kettőt ettem vol­na, csak hát anyám nem enged­te, azt mondta, ne éljünk vissza Miska bácsi vendég­szeretetével.

A tejcsarnokban nemcsak enni lehetett. Volt ott mindenféle újság nyeles nád­ke­ret­ben, Az Est, Friss Újság, Függetlenség, meg képes­lapok, köztük a Színházi Élet, amely minden számának a végén színdarabokat közölt, és ezeket olvasva, majdnem úgy érezhettem magam, mintha színházban ülnék. Nem mindent értettem ugyan, az Amerikai Elektrával például nem boldogultam, de a bohózato­kon sokat nevettem. Emlékszem egy vicces jelenetre, arról szólt, hogy foghúzó vándorborbély érkezik a faluba, a beteget székbe ülteti, és már nyúl is a fogóval a szájába, miközben a segédje a szék ülőkéjébe fúrt lyukon át tűvel megböki a beteg fenekét – a fog hipphopp kint van, a beteg pedig egy nagy ordítás után azt mondja: „Nem hittem volna, hogy ilyen mélyen van a gyökere.” Elmeséltem anyámnak a jelenetet, „butaság – ráncolta a homlokát –, mi van ezen olyan mulatságos.” – Persze, olvastam én a Színházi Élet­ben mást is, elszórakoztam a viccrovaton, a mókás rajzokon, végigböngésztem hét­ről hétre a képeket, lépést tartottam a társasági élet fontosabb eseményeivel. Tudtam a pletykarovatból, hogy ki kinek udvarol, kit hagyott el a vőlegénye vagy a meny­asszonya, melyik grófot látták hölgytársaságban a Balatonnál édeskettesben. („Anyu, mi az, hogy édeskettes?”) Az egyik számban fényképes tudósítás számolt be egy híres moziszínésznőnek az esküvőjéről vitéz Kerecsendy-Kronberg Gyula doboz­gyáros­sal. A több mint kétszáz vendég részére felszolgált töméntelen étel leg­több­jének soha a nevét se hallottam – „tűzdelt őzfiié áfonyamártásban”, „fenyves­madár nyárson sütve”, „párolt fenyőrigó”, meg ilyesmik –, az italokét még ke­vésbé. És a fényképek! Hogy mehetett hozzá a szépséges színésznő ehhez a ronda, kopasz alakhoz, aki a válláig sem ér? Ennyire elvakíthatja az embert a sze­re­lem?

Sokféle árus próbált szerencsét a tejcsarnokban: az asztalok kö­zötti szűk folyosókon jobbra-balra forgolódva, a pincérek útjából elővigyázatosan kitérve kínálgatták portékájukat. Az öreg újságos a legemlékezetesebb számomra. Nagy fehér ferencjózsef-bajuszt viselt, a feje annyira hasonlított a császáréra, hogy ha őfelsége meg nem hal sok-sok évvel azelőtt, azt hihettem volna, ő árulja az újsá­gokat. (A császárt fényképen láttam az Az Est évkönyvében, pont abban a pilla­nat­ban, amikor íróasztala mögül megüzeni a világ­háborút: „Mindent meggondoltam, min­dent megfontoltam.”) De igazából mégse lehetett őket összetéveszteni. Nem­csak azért, mert őfelsége sohasem árult újságot, és nem hordott elnyűtt vászonsap­kát, hanem azért sem, mert nem hiányzott a féllába, nem két man­kóval a hóna alatt dobta magát előre, és valószínűleg beszélni is többet tudott, mint az öreg újságos, akinek kimondható szókincse összesen ennyi volt: úúúúú! úúúúú! Ami azt akarta jelenteni, hogy „újság, újságot vegyenek!” – de ezt ő nem tudta szegény kimonda­ni, mert azon az egyetlen hangon kívül mást nem tudott. „A lábát srapnel vitte el, a hangját a légnyomás” – magyarázta Miska bá­csi, és mindig tisztelettel üdvözölte az öreget, aki abban is külön­bözött a császártól, hogy a császár nem ment el a háborúba, amit ő maga üzent meg, az újságos viszont elment a háborúba, pedig nem ő üzente meg.

Az újságokat az öreg egy zöldre pingált állványról árulta az utcán, onnan járt be a tejcsarnokba is. Fehér zománctábla volt az áll­ványra szegezve, „Hadirokkant árusító­hely” felirattal (városszerte lehetett ilyen állványokat látni ugyanezzel a fel­irattal, pedig annak, aki a tábla szövegét kigondolta, illett volna tudni, hogy egy áll­vány nem lehet hadirokkant). Az elnyújtott úúú is a zöld állvány mellől hasított bele a fülekbe naphosszat (bent a tejcsarnokban nem volt szabad így kiabálni), és bizony, amikor először hallottam, annyira félelmetes volt számomra, hogy reszketve bújtam anyámhoz, azt hittem, valamelyik vérengző vadállat szabadult el az állatkertből. „Ne félj tőle, aranyos, jószívű bácsi” – nyugtatgatott a nagybátyám, s hogy minden riadal­mamat eloszlassa, bemutatott féllábú bajtár­sának. Nagy postástáskával a nya­ká­ban, két mankójával a padlót kopogtatva, otthonosan mozgott az öreg az asztalok út­vesztőjé­ben, olyan újságokat árult, amilyenekre a tejcsarnok nem fizetett elő. Ilyen volt például Pósa bácsi gyereklapja, „Az Én Újságom”, vagy az „Izé” című rejtvény­újság. Miska bácsi hetenként megvá­sárolta nekem az öregtől hol a gyereklapot, hol az „Izé”-t (tudta, hogy imádok rejtvényt fejteni), „hagyja csak, Pali bácsi, nem kell vissza­adni” – mire az öreg, hóna alatt a mankóval, szalutált, és továbblökődött a követ­kező asztalhoz.

Nagybátyám jóságos természete a planétás asszony esetében is megmutatkozott. Pe­dig a planétás asszony se látszott különb­nek, mint a tenyérjósok, jövendő­mon­dók, kártyavetők, a sok szél­hámos és kuruzsló, akiket Miska bácsi könyörtelenül ki­za­vart a tejcsarnokból. A planétás asszonnyal – egyes-egyedül vele – még­is kivételt tett. „Az ura elesett a görzi visszavonulásnál. – No jöj­jön csak, Boriska, tegye ezt el (pénzt dugott az asszony zsebébe), húzasson a papagájával planétát az unoka­öcsém­nek.” „Húzzál, Lórika. Jó sorsot, jó egészséget húzzál a fiatalúrnak.” A papagáj ki­emelt a csőrével a lezárt borítékok közül egyet, anyám kibontot­ta, Boriska odébbállt a madarával. „Minden száztizenkettedik nap szerencsét hoz önnek. Az ön számára ez a nap az elkövetkező csü­törtök. Próbálkozzék szerencsejátékkal, udvarlással. (Még csak az hiányzik, vetette közbe anyám.) Meglátja: a legszentebb mozdu­latok kö­vetkeznek a szerelemben. (Micsoda?!) Hivatásbeli, üzleti ügyei jól alakulnak. Van­nak irigyei, és lesznek is, ne törődjön ve­lük. Minden ajtó megnyílik ön előtt.” Na, elég ebből a hülyeség­ből – bosszankodott anyám, és apró darabokra tépte a pla­né­tá­mat.

Virágárusok is járták a tejcsarnokot, egymásnak adták a kilincset. Egy idős, haj­lott hátú férfi megállt az asztalunknál. „Szép hóvirágot tessék, vegyen egy csokrot a mamá­jának, fiatalember.” Nem volt vak, mint az ibolyát áruló Berta, a virágai is fris­sek, de a nyakából csüngő megbámult, repedezett fa tálca Bertáéra emlékeztetett, és az emlékkép magával hozta az otthonából kikergetett Ágit, Giza néni szívszaggató hüppögését, Miklós bácsi kezét, amely elsorvad, ha nem foghat szerszámot – a sok bajt és nyomorúságot, ami a világból zúdult rám, átszivárgóit a bőrömön, és belülről fojtogatott. Könyör­gőn néztem anyámra. Kis habozás után előkapart egy tízfillérest, az asztal alatt a kezembe nyomta. Kiválasztottam a legszebb csokor hóvirágot, anyám úgy fogadta, mint egy születésnapi meglepetést.

Beláttam azonban, hogy nem igazán jó, ha anyámnak a saját pén­zén veszek ajándékot. Pénzt kéne keresnem. Csakhogy az még a felnőtteknek se nagyon sikerül. A planétám szerencsejátékra bizta­tott, ne próbáljam meg? Dezső nagybátyám, anyám öccse, aki kár­tyával és lóversennyel próbálkozott igen kitartóan, mindenét el­vesztette, kivéve a kártya- és lóversenyszenvedélyét. Emlékszem: négyéves lehettem, amikor kivitt egyszer anyámmal a „lovira”. Futam előtt körbejártatták a lovakat egy korláttal elkerített térsé­gen. Anyám rámutatott az egyikre: „Te Dezső, tetszik nekem az a fekete.” „Ugyan, mit értsz te hozzá” – és másik lóra tett. A fekete jött be, nagy halom pénzt fizetett. Hát igen… De talán nekem na­gyobb szerencsém lenne. Vehet­nék anyámnak ruhát és kalapot, apámnak zsebórát, magamnak focilabdát, meg rendes kétkere­kű biciklit. Csak az a kérdés, hogyan kezdjek hozzá. Törtem a fe­jem, végül a véletlen segített, bár nem egészen olyan mértékben, ahogy eleinte ígérte…

Az történt, hogy a hétfői napokon megjelenő Reggeli Újság pá­lyázatot hirdetett: aki eltalálja, hogy jövő vasárnap a megadott mécs­esén ki és hányadik percben rúgja az első gólt, kap a szerkesztő­ségtől száz pengőt. Száz pengő – valóságos vagyon, so­kan egy hó­nap alatt nem keresnek annyit, még ha van is állásuk. A következő va­sár­nap­ra a Fradi-meccs első góllövőjét kellett eltalálni. Szerda reggel – tehát haj­szál hí­ján a planétán megjelölt csütörtöki szeren­csenapomon – ezzel a gondo­lattal éb­red­tem: „Toldi hat”. Ez volt aznap a legelső gondolatom – magyarán: Toldi Géza, ked­ven­ce­im egyike, a válogatott törzstagja fogja rúgni az első gólt, az első félidő hatodik per­cében. Beküldtem a tippemet. (A „tipp” szó je­lentésére Dezső nagybátyám már ré­gebben megtanított.) Vasárnap este hírek a rádióban, sport, tudósítás a Fradi-meccsről – anyukám, Toldi rúgta az első gólt a hatodik percben, nyertem száz pen­gőt, hurrá, nyertem, nyertem!

Bizony, keserves csalódás volt megtudni, hogy rajtam kívül mások is tippeltek „Toldi hat”-ot, szám szerint negyvenkilencen, így az én nyereményem két pengőt tett ki. Na mindegy, arra azért elég, hogy gavallérosan meghívjam anyámat moziba és egy tölcsér fagylaltra a saját pénzemen. Amerikai filmet láttunk, arról szólt, hogy a gyerekek – ha emlékezetem nem csal, Mickey Rooney, Shirley Temple és Judy Garland – egy zenés-énekes-táncos vígjáték előadására készülnek titokban, azzal akar­ják meglepni a szüleiket, számtalan mulatságos bonyodalom már-már ke­resz­tül­húz­za ter­vüket (nagy lelemény kell a jelmezbeszerzéshez, a próbák titokban tar­tá­sá­hoz, egyszer majdnem rajtakapják őket, alig tudnak kima­gyarázkodni valami el­ké­pesz­tő, bár teljesen ártatlan füllentéssel, a néző persze be van avatva minden titokba, és szívből drukkol a gyerekeknek), végül a rengeteg zűrzavar után nagyobb zök­ke­nők nélkül lezajlik az előadás, a siker óriási, mindenki boldog.

Gyalog indultunk haza a délutáni előadásról, a Lovag utcában laktunk, nem messze a körúti mozitól. Anyám félúton elfáradt – akkoriban hamar elfáradt –, a Jókai-téren leültünk egy kicsit pi­henni. „Nemsokára kórházba megyek, és a kis­test­vé­red­del fogok hazajönni. – Anyám összekulcsolta kezét a hasán. – Annyit rosszal­kodik, hogy biztos fiú lesz.” „Miért, a lányok nem rosszalkod­nak?” – akartam kér­dez­ni, de nem jutott rá időm. Az Andrássy-út és a Jókai-tér sarkán hirtelen különös mo­rajlás támadt, emberek verődtek össze, mintha a föld alól bújtak volna ki, pilla­natok alatt oszlopba tömörültek, piros kendők kerültek elő és röppentek lengve a magasba, kórus harsant ütemesen: „Vesz-szen Töre-ky, vesz-szen Töre-ky! Mun-kát, kenye-ret, mun-kát, kenye-ret!” Szólni se tudtunk a meglepetéstől, az utcai lámpa alatt ismerősnek tűnt egy arc, „anyu, nem az Ági papája…” „Vesz-szen Töre-ky! Mun-kát, kenye-ret!” És valahonnan a tömeg mélyéről: „Mun-kás hatal-mat! Mun-kás ha-tal-mat!'” ^[1]

Talán lét percig se tartott. A Jókai-tér túlsó sarkán a Mozsár-utcai rendőrőrsről nagy csapat csákós, fekete egyenruhás rendőr zúdult ki a kapun kivont karddal – szá­mít­hat­tak a tüntetőkre körülfog­ták a tömeget, suhogtak a csontra-koponyára zu­ho­gó kardlapok, a sorok felbomlottak, futott, aki bírt, a többieket megbilincselve hurcolták-taszigálták vagy a földön vonszolták az őrszoba felé, némelyikük még a földről is kiáltozott: „Vesszen Töreky! Munkát, kenyeret!” Hamarosan kiürült a tér, csak a Mozsár-utca sarkán feketéllt valami a kövezeten. Gyanút fogtam, otthagytam anyámat, odaszaladtam. Egy test hevert mozdulatlanul, mellette rendőr. „Takarodj, kölyök!” Rémülten szaladtam vissza anyámhoz: „Az Ági papája… Anyu, az Ági papája…” „Menjünk haza.” „Az Ági papája, anyukám…” „Menjünk már, nem hal­lod! Menjünk már!” Kiabált velem, amit sose szokott, elráncigált.

Aznap este mentő vitte el anyámat a kórházba. Apám látogatta, én nem me­het­tem be hozzá. Két hét múlva jött haza apámmal, sápadtan, lesoványodva. „Haza­hoz­tátok a kistestvéremet? Hol van, hova tettétek?” Apám elfordult. „Nincs kis­test­véred – mond­ta anyám. – Elment.” „Mi az, hogy elment? Hova ment? Mikor jön vissza?” „Nem jön vissza” – mondta anyám, és nehézkesen leereszkedett egy szék­be. „Mért nem jön vissza? Jöjjön vissza, akarom, akarom!”

Anyám átölelt, magához szorított.

Zárszó helyett

Rövidülnek a napok,
hosszabbak a tegnapok,
kurtábbak a holnapok.

Egy dal sír haldokolva,
csuklyás, garázda horda
mártja szurokba-tollba.

Mit vársz, s terád mi vár még?
Burjánzik barna árnyék,
vacogó erdőkön átlép.

Várhatsz golyóra, késre,
suttogva, hogy ne sértse
a hóhért pisszenés se,

lapíthatsz bűzlő sárban,
vermekben, holtra váltan,
házatlan és hazátlan.

Szöknél? Hol védenek meg?
Mordul mogorva felleg,
a rögök is kivetnek.

Remegjen bár a térded,
nemet sziszegj a szélnek,
gyürkőzz – nincs más esélyed.

A bejgli

„Barátaim, ti fák, te kedves erdő:
nem győzhet az, kiben nincs értelem.”

                                        Hárs László

1.

Az Úr ezerkilencszáznegyvennegyedik esztendejében jószerével gyerek voltam még, de hazám szemében felnőtt. Hála e kitüntető megítélésnek, születésnapomat egy marhavagonban ünnepelhet­tem. A vagonparancsnok gratulált, bajtársaim az alkalomhoz illően hosszú és boldog életet kívántak. Koccintottunk az egészségemre, lötyögött még a kulacsokban pár csepp poshadó víz.

Nem mondhatnám, hogy fényesen ment sorunk. A pofozást – a katonai pedagógia első számú eszközét – nehezen viseltem ak­kor is, ha nem engem ütöttek, az meg végképp elkedvetlenített, ha lovaglópálcával sóztak a nyakamba. Volt egy srác, Bernát ke­resztnevű, nyakigláb, örökké éhes (mint mindannyian). Egyszer el­lo­pott egy félig rohadt almát a konyháról. Elkapták, a század­parancsnok két óra ki­kö­tés­re ítélte. A századot négyszögbe sora­koztatták, Bernátot összekötözött csukló­jánál fogva avatott kezek felhúzták a palánkra. Nyár volt, vagy harminc fok meleg, ha nem több. Én az ájulással küszködtem, hogy Bernát hogy bírta, nem tudom. Két óra múlva leengedték, kicsomózták. Vigyázzba vágta magát, tisztelgett: „Alázatosan jelentem, a parancsot végrehajtot­tam.” Azzal összecsuklott.

Sejtettem, hogy ez a hely nem nekem való. Egyszer egy hét vé­gén eltávozást kaptam, és úgy döntöttem, hacsak lehet, nem me­gyek vissza. Barátom, Tamás – a minap még iskolatársam a gim­náziumban – felajánlotta saját hamis papírjait, amelyeket min­den eshetőséggel számolva, már beszerzett. „És te?” „Nekem má­sik is van.” Megmutatta: közös barátunk, Sergio, az Operaház ne­ves karmesterének fia ajándékozta meg születési anyakönyvi ki­vonattal, olasz állampolgárságot tanúsító okmánnyal, mindennel, mi szem-szájnak ingere.

Sergio az iskolában lett a legjobb barátunk. Fantasztikus feje volt, kívülről tudta elejétől végéig a Divina Commediát olaszul (mind a három részt), a Faustot németül (mind a két részt), el tudta fütyül­ni Beethoven kilenc szim­fó­niáját és valamennyi Wagner-operát. Imádta a zenét, Wagnert mindenekfölött. A családi hagyomány szerint négyéves korában egy zenekari próbán ő figyelmeztette az apját, hogy az oboa hamisat fogott. Büszkék voltunk a barátságára, meg­tisz­tel­te­tés­nek vettük már azt is, hogy idősebb létére egyáltalán szóba áll velünk. Aztán kis idő­re elszakadtunk tőle, mert nyilváno­san tiszteletlenül nyilatkozott Mussoliniról, és emiatt eltanácsolták. Pannonhalmára került a bencés gimnáziumba. A környezettől meg­ihletve, hamarosan munkához látott, igyekezett meggyőzni osztálytársait, hogy nincs isten. Többnyire sikerrel járt, néhol nyi­tott kaput döngetett. Valaki végül be­súgta, és a következmények természetesen nem maradtak el.

Kicsapatása után Sergio visszatért Pestre, olvasni, zenét hallgat­ni, könyvet írni. Később a történelem megbízásából sajátos tevé­kenységbe kezdett: iratokkal látta el rá­szoruló barátait, de kedve­ző információk esetén ismeretlenektől sem zárkózott el. Nem ha­mis iratokat szállított, szó sincs róla! Valódiakat, a sajátjait. Ezeket le­fény­ké­pez­tette, közjegyzővel hitelesíttette a másolatot, és már­is rendelkezésre állt az extra minő­ségű valódi-hamis papír. (Per­sze, ügyelni kellett, hogy ne menjen kétszer ugyan­ahhoz a fényké­pészhez vagy közjegyzőhöz.) A Sergio Failoniakat ily módon, hála a nyilvántartási technikák korabeli fejletlenségének, szinte korlát­lan mennyi­ségben lehetett szaporítani, Pesten akkortájt több tu­cat szaladgált belőlük.

A Tamástól kapott iratok birtokában nem mentem vissza a szá­zadhoz. Schef­ferék fogadtak be Pestszentlőrincen. Scheffer bácsi az Egyesült Izzóban dolgozott mű­sze­rész­ként, és mint nélkülöz­hetetlen hadiüzemi szakmunkás, nem kapott be­hí­vót. Kollégája volt a gyárban Fülöp nagybátyám feleségének, Icának, így kerül­tem össze vele. Fülöp éppen Ukrajnában tartózkodott, hivatalos kiküldetésben, bár nem jószántából, és egy idő óta nem tudtunk róla semmit. Ő is ismerte Scheffer bácsit, valamikor együtt jártak Népszava-agitációra.

Scheffer bácsi a feleségével lakott földszintes házukban, amely­hez zsebkendő nagyságú, fakerítéses kert csatlakozott. A zsebken­dőn egyenlő arányban osztoztak a rózsatövek és a zöldségfélék, oldalt szer­számos­kamra, hátul három vagy négy nyúl­ketrec né­hány lézengő nyúllal, meg egy lakatlan disznóól. A kertből ajtó nyílt az apró konyhába, ahol szétszedett, javításra váró rádiókészü­lékek zsúfolódtak, innen balra az egyetlen szoba, amelyben csak oldalazva lehetett közlekedni, mert a bútorok, bár nem mondhat­ni, hogy fölös számban lettek volna, szinte minden helyet elfog­laltak. A konyha mellett kamra, benne láda tele könyvekkel. Fő­leg szocialista irodalom: „Marx, a gondolkodó”, „Engels, a gon­dolkodó” (ha jól emlékszem, Friedrich Ad­ler­től), „A tőke” első kö­tetének füzetei Schönstein Sándor fordításában (Marxszal ak­kor találkoztam először), azonkívül Jókai, Mikszáth, Anatole Francé (a „Pártütő an­gya­lok”-at abban a műhelynek is használt lőrinci konyhában olvastam). Találtam még egy vékonyka versesköte­tet, szerzőjének éppen csak a nevét ismertem, azt is csak onnan, hogy gyerekkoromban egyszer az iskolából jövet feltűntek az új­ságosnál az „Az Est” címoldalának rikoltó betűi: „Öngyilkos lett József Attila költő”.

A szomszédok úgy tudták, kibombázott rokon vagyok. Később még sok ilyen hajlék­talan rokonnak adtak szállást Schefferék, szö­kött katonáknak és munka­szolgá­lato­sok­nak, a megmentett zsidó­kért a nyolcvanas évek vége felé elismerő oklevelet kapott egy te­kintélyes izraeli intézménytől a régóta megözvegyült Scheffer néni. A magyar államtól semmit sem kapott. De hát ez most nem tarto­zik ide, most azokban az időkben járunk, amikor a magyar állam­tól börtönt vagy még rosszabbat kaphattak volna mind a ketten a befogadott rokon miatt.

Vajon mivel múlatta napjait az idilli falusias hangulatban a ro­kon? Kapálgatott a kert­ben, vizet hordott a kútról, kosárral a kar­ján kijárt a rétre az utca végébe, zöldet sze­degetni a nyulaknak (ha éppen nem volt bombázás). Néha leheveredett a fűre és el­ábrán­dozott, rendszerint egy leányról, aki egy idő óta oly bensőségesen hozzá tar­to­zott, mint vérkeringéshez a szívdobbanás, vagy csen­des tűnődéshez a kimon­dat­lan gon­dolatok. Persze, pillanatnyilag nem találkozhattak, magyarázatra aligha szo­ruló okok miatt; ne is bolygassuk most történetünknek ezt a szálát, lesz még alka­lom to­vább szövögetni egy későbbi fejezetben. – Nos, ilyesmivel fogla­latos­ko­dott a ki­bom­bázott rokon. És hát sokat olvasott – telt rá az idejéből –, fokozódó meg­le­pe­tés­sel észlelve, hogy a szellem addig ismeretlen hegy- és vízrajza kezd szétterülni előt­te.

Egy napon váratlanul beállított Tamás. Elújságolta, hogy meg­ismerkedett a Pa­rancs­nokkal. így mondta, nagy pével, mert gyer­metegen romantikus lévén, szeretett min­dent érzelmesre vagy he­roikusra hangolni. Hogy a megismerkedés hogyan tör­tént, milyen közvetítéssel, nem tudom. Annyit sikerült megtudnom, hogy a Pa­rancs­nokot Endrének hívják, civilben intéző a Beszkártnál, negy­ven-negyvenöt éves, tehát apánk lehetne, és jártas a katonai dol­gokban. Endre közölte Tamással: ellen­állás készül, mindenkit, aki­re számítani lehet, mozgósítani kell, mi is legyünk kéznél valami könnyen elérhető helyen. „Az a parancs, hogy költözz be a város­ba – adta tudtomra az istenek hírnökének ünnepélyességével Ta­más –, együtt fogunk lakni.” Lakni? Hol? Lakást szerezni nem volt ígéretesebb vállalkozás, mint olajforrást fel­fedezni a Lujza-utcában, vagy egy rúd téliszalámit a fűszeres polcán. Kétségeimet nem rejtettem véka alá. „Mit képzelsz, hol az ördögbe találunk kiadó szobát?” „Már találtam” – mondta barátom, lebilincselő szerény­ség mögé rejtve diadalát. Másnap be is költöztünk Palánki néni­hez Budára, a Margit utcai albérletbe.

2.

Új rezidenciánk a földszinti bérlemény egyetlen szobája volt, ezt az udvarra néző helyiséget adta ki nekünk Palánki néni, ő maga áttette székhelyét a konyhába. Tamás, illetve Sergio (a fiatalabb év­járatú Failoniak végeérhetetlen sorában a második) bemutatott Pa­lánki néninek. Papírjaim szerint tizenhat éves voltam, pár évvel fi­atalabb valódi koromnál (mert a tizenhat éveseket a vezérkar egy­előre békén hagyta). Alig is látszottam többnek.

E papírok legbecsesebbike egy szépen adjusztált anyakönyvi ki­vonat volt, amely Sárrétudvarit jelölte ki születési helyemül. Mivel a hurcolkodást hamar le­bo­nyo­lí­tot­tuk – vagyis ki-ki becsúsztatta a maga egy szál bőröndjét az ágya alá –, egyéb el­fog­lalt­ság híján sé­tára indultunk a vidám kora őszi napsütésben. A Széna-téren egy papírüzlet kirakatában megpillantottam Ma­gyar­or­szág szétnyitott térképét. „Várj csak – szóltam oda Tamásnak –, megnézem, létezik-e a szülőfalum.” „Ugyan, ne hülyéskedj, kár a benzinért.” Pe­dig létezett. Keresgélni sem kellett, magától ugrott a szemem elé, mintha a legendák ködéből lépett volna ki. (Jártam is benne azóta. Egy­szer talán még emléktáblám is lesz ott.)

Rögtön föl- és megjegyeztem a legfontosabbakat: Hajdú megye, püspökladányi járás, állomások a Budapest-Debrecen fővonalon. Alig értünk haza, máris kiderült, milyen égetően szükségesek új ismereteim. „Maga hová valausi, ejdes fijam?” – tuda­kolta a barát­kozó kedvű Palánki néni. „Én? Sárrétudvariba.” „Nahát! – csap­ta össze kezét a néni. – Ejn meg ladányi vagyok. Hisz akkó mink fejligmeddig feődiek vaunánk!” Jóságos ég, más se hiányzott. Csőre töltöttem az agyamat, résen kell lenni. Önkéntelenül figyelni kezd­tem a néni akcentusát, magamban Tamást át­koz­tam, amiért ilyen szerencsés kézzel választott lakást. „Oszt milyen vallású maga, ejdes fijam?” – érdeklődött tovább a néni. „Én? Római katolikus.” Azaz nem is egészen így mondtam, „raumai kataulikus”-t mond­tam, vagy valami effélét. De gon­do­latban rögtön a fejemre csap­tam, hé, ne essünk túlzásba. „Katolikus? Hisz arrafelé refor­mátu­sok élnek.” „Tetszik tudni, édesapám dunántúli születésű, így let­tem én katolikus.” „Dunántúli? Nem is tudtam, hogy van Udvari­ba dunántúli ember. Osztán merre laktak maguk, édes fiam?” „Hát tetszik tudni, mink nagyon hamar elke­rültünk onnan, két- vagy hároméves lehettem, amikor édesapám Pesten kapott állást. Én bi­zony alig emlékszem a házunkra, valahol a templomon túl mint­ha egy dűlő­út lett volna…” (Templom és dűlőút biztos van, szé­pen állnánk, ha még az sincs.) „A Répás-dűlő? Vagy tán nem is úgy hítták, nagy baj, hogy gyöngül má a memó­riám… Hát a szü­lei merre vannak?” „Édesanyámat korán elvesztettem, édes­apám a fronton. Sajnos, jó ideje egy sort se küld…” „Ó, szegénykém. Sze­gény kis árva.” Palánki néni részvéttel megsimogatta a fejemet, és Tamáshoz fordult. „Hát maga, édes fiam? Mi is a neve magának?” „Sergio Failoni, nénike.” „De fura neve van. Nem magyar?” „Nem nénike, olasz vagyok” – felelte Tamás, hamisítatlan dél-józsefváro­si kiejtéssel. Palánki néni elgondolkodott. „Nem baj, fiam – mond­ta kis szünet után elnézően –, az olasz is csak magyar.”

Mint utóbb kiviláglott, akadtak a lakásnak egyéb előnyei is. La­kott például a ház­ban egy srác, aki ugyanabba az iskolába járt, aho­vá mi. Igaz, lejjebb járt három osz­tállyal, így nem kellett feltétle­nül ismernünk egymást, de azért semmiképpen sem szor­galmaz­tuk a vele való találkozást, és légiriadók idején nem vonultunk le a pincé­be – ami persze egy ügybuzgó légóparancsnoknak szemet szúrt volna, de a miénk a sors kegyelméből lusta volt és trehány. – A másik derűs színfoltnak Palánki bácsi ígér­kezett. Ő ugyan egy vidéki laktanya kantinjában fejtette ki hazafias tevé­keny­ségét, de a néni jelezte, hogy egyszer-egyszer, ha ideje engedi, hazalátogat. A néni el­be­szé­lé­sei­ből arra is fény vetődött, hogy a derék kantinos a nyilaskeresztes párt osz­lo­pos tagja, vezető testvérek is kitünte­tik bizalmukkal, régebben pedig pénztárosa volt annak a kocsmá­nak, ahová én, zsenge korom ellenére, néha-néha – vagyis elég sű­rűn – betéregettem. Végül megtörtént, amire nem vágyakoztunk igazán, Palánki bácsi megjelent, felesége bemutatta. A bácsi mint­ha a kelleténél kicsit hosszasabban legeltette volna rajtam a tekin­tetét, mintha matatott volna emlékezetének be­po­ro­so­dott fiókjai­ban, de szerencsére semmit sem talált, vélhetőleg azért, mert nem volt szín­józan. Leültünk, a bácsi a hadihelyzetet elemezte, és tá­vozása előtt biztosított ben­nünket: „Győzni fogunk, mert győzni muszáj!” Lelkesen helyeseltünk.

3.

Az idő nem igazolta Palánki bácsi elemzéseit. A vöröscsillagosok akkor már Cse­pel sziget déli harmadából nyomultak Pest felé, s jól­lehet a hadijelentések nap nap után csapataink eredményes helyt­állásáról számoltak be, a bomlás fokozódott, egy­re többen tagadták meg a katonai szolgálatot, a munkaszolgálatot, a sárgacsillag-vi­selést. A törvényen kívüliek egy­né­melyi­ke részére nekünk kellett szállást és iratokat sze­reznünk. Tamás egyszer Vecsésre ment ez ügyben, én régi vendéglátóimhoz Lő­rinc­re, úgy beszéltük meg, hogy Schefferéknél találkozunk. Schefferék minden to­váb­bi nél­kül vállalták az újabb szállóvendégeket. Beszélgettünk, vacsorá­val kínál­tak, elé­ge­det­ten indultunk haza.

A sarokig jutottunk, amikor elbődültek a szirénák. Légiveszély. Ez még nem riadó, óvóhelyre menni nem kell, de a tömegközle­kedés azonnal leáll, a közvilágítást kikapcsolják. „Gyerünk gya­log” – indítványoztam. „Megvesztél, Lőrincről Budára? Majd meg­állítok egy kocsit.” Közel s távolban semmi fény, barátom maga­biz­tos­sá­gá­val torkig voltam, nekivágtam egyedül. Kisvártatva Ta­más utánam kiáltott: „Gyere vissza, van kocsi.” Fekete autó volt, egyetlen szabad hellyel, azt mondták, üljünk egy­más ölébe. A sö­tétben nem lehetett látni, hányan vannak az utasok és mifélék. Ám csakhamar kérdezősködni kezdtek, és a hangnem félreérthetetlen­né tette szá­munk­ra, milyen társaságba keveredtünk. „Maguk nem katonák? Miért nem?” „Hol lak­nak? Ha Budán, mi keresnivalójuk ilyenkor Lőrincen?” „Maga hány éves, hadd hal­lom még egyszer. Hova jár leventébe? Ki a századparancsnoka?” „Maga olasz? Job­ban beszél, mint egy született magyar, hol tanulta?” Bonyolódik a helyzet, a kér­dé­sek egyre kellemetlenebbek. Tamás, amilyen ál­dott keze van, pont egy rend­őr­autót fogott ki, négy hekussal. Mi­csoda elképesztő mázli, hogy újból meg­szó­lal­tak a szi­ré­nák, ez­úttal már riadót jelezve, és valahol szinte abban a pil­la­nat­ban rob­bant az el­ső bomba. „Nyomás, kifelé!” Nyílt a kocsiajtó, egy kéz ki­lö­kött min­ket a sötétbe, az autó elrobogott. Akkor már nem is volt annyira sötét, vad fé­nyek csíkokra ha­so­gat­ták az éjszakát, ön­kívületben dobálta magát a föld, két sa­rok­kal odébb lángoltak a te­tők. Micsoda mázli! Micsoda nagylelkűsége a sorsnak! Ha val­lá­sos vagyok, ott hely­ben térdre borulok, és elmondok egy hálaimát.

A katonai és politikai fejleményeknek megfelelően, a hamispapír-szükséglet nőt­tön-nőtt, Sergio nem sokszorozhatta úgy meg önmagát, hogy kínálata, bármilyen je­len­tős volt is egyéni szinten, ne maradt volna a kereslethez képest csepp a ten­ger­ben. Az ő iratait egyébként sem használhatta mindenki, nők például egyál­talán nem. Az irat­beszer­zés egyik forrása a Németh-vendéglőben csordogált, a Vilmos császár út (ma Bajcsy-Zsilinszky út) és az O utca sarkán. Érdekes társaság székelt ott, repülő fő­had­nagy, tü­zérzászlós, hadapród őrmester, táboricsendőr hadnagy, meg más ha­son­ló népség, egy egész vezérkar. Hogy kik lehettek, máig sem tudom, és el sem hin­ném senkinek, ha nem a saját fülemmel hallom, hogy az őrmester átszól a szom­széd asztalnál ülő főhadnagynak: „Ödönkém, légy szíves holnapra kettő darab zsold­könyvet!” A Németh-vendéglőbeli papírokat azonban nem adták ingyen, pénz­re tehát egyre nagyobb szükségünk volt.

Nemcsak iratvásárlásra kellett a pénz. A Sztójay-kormány csend­őrei a zsidókat, elhurcolásuk előjátékaként, kijelölt házakba terelték, ezekbe a sárga csillaggal megjelölt pokolbugyrokba gyömöszölték a nők, férfiak, öregek, gyerekek ezreit, egy-egy szobában tucatjá­val torlódtak a bepréselt emberi testek, ellepték a lépcsőházat is. Ha sikerült pénzt szereznünk, teleraktunk egy vagy két bőröndöt valami silány éle­lem­mel, amit a boltokban még egyáltalán kapni lehetett, és este átvittük vala­melyik Pozso­nyi úti vagy Rakovszky parki csillagos házba, ahová a házmester baráti alapon, vagy ho­norárium fejében beengedett, hogy legalább… Mit legalább? Mit legalább? Annyi volt, mint a semmi, talán ahhoz se elég, hogy ne kelljen tehetetlenségünk szé­gye­nében szemközt köpni magunkat.

Ahogy megpróbálom felidézni azokat az időket, összemosódik előttem a terror két szakasza, Sztójay csendőreié és az 1944. októ­ber 15-én hatalomba ültetett nyi­la­so­ké. A vértől bűzlő közös szel­lemiség egybekeveri a kettőt. A rövid kis jelenet, amit a követke­zőkben elbeszélek, úgy emlékszem, a nyilas időkben esett meg. Vagy ko­ráb­ban, más szereplőkkel? De hát nem mindegy? Nem mindegy, hogy a tömeg­gyil­kos darutollal vagy kakastollal ékesí­ti-e a fejfedőjét, vagy árpádsávos szalaggal a kar­ját?

Szóval, pénzre volt szükségünk, megszerzésének pedig az egyik módja az volt, hogy iratokat vásároltunk, és felárral adtuk tovább pénzes vevőinknek. Sergio hajtotta fel az ügyfeleket, ő rengeteg embert ismert, megfordult a felsőbb körökben is. Egyszer azzal a szívmelengető hírrel érkezett, hogy az éppenséggel nem prole­tár­nyomorban sanyargó Belényessy-Braun bárónő igényt tartana szolgálatainkra. Sergio másnap délután félötre beszélt meg vele találkozót a Vígszínháznál; Tamás vállal­ko­zott rá, hogy az árut beszerzi, és a megbeszélt időpontban szállítja. Tamás és a báró­nő nem ismerték egymást, Sergio azt mondta, nem baj, majd ő is ott lesz, és be­mu­tat­ja őket egymásnak. Ez bizony félelmetes ökörség volt, nem is értem, hogyan követ­hettek el ekkora baklövést.

Ott is voltak másnap mind a ketten pontosan, de a bárónő nem jött. Három­ne­gyed öt, öt óra, bárónő sehol. A két csalódott üzlet­ember indulni akart, egyébként is csak a nem mindennapi nyereség reményében várakoztak annyi ideig. Jött azon­ban a bá­ró­nő helyett egy járőr. „Igazolják magukat!” Akkor kaptak észbe, de már hiá­ba. Ser­gio a zsebeit tapogatta, lassan, hátha történik valami. Csodára várt az ateis­ta – lám, mire nem volna jó a jóisten, ha volna? A csoda késett, Sergio egy téli álom­ba me­rült éti csiga fürgeségével nyújtotta át iratait a járőrparancsnoknak. Neve Ser­gio Fai­loni, született 1924 Velence, vallása római katolikus, apja neve Sergio Failoni, any­ja neve Maria Aroldi… A parancsnok visszaadta a papírt, Sergio el akart olda­log­ni. „Maradjon csak, hova siet?” – és az Árpád-sávos kar kinyúlt Tamás papírjaiért. Ta­más­nak erősen fegyelmeznie kellett magát, hogy az előkotorászott, közjegyzőileg hi­te­le­sí­tett fényképmásolat meg ne remegjen. A parancsnok összehúzta a szemét. Ne­ve Sergio Failoni, született 1924 Velence, vallása római katolikus, apja neve Ser­gio Failoni, anyja neve Maria Aroldi… Pillanatnyi töprengés, a parancsnokot való­szí­nű­leg elkeserítette az idegen nevek áttekinthetetlen zűrzavara, vagy a külföldiek irá­nyá­ban tanúsítandó magatartás homálya. De alárendeltjei előtt súlyos hiba lett vol­na bizonytalankodni. Lazán tisztelgett: „Mehetnek.” – Hát ezt megúszták, ezt a he­ted­hét országra szóló baromságot. (Huszonnégy évvel később a Soroksári úti autó­szeren­csét­len­séget Sergio már nem úszta meg. A Kerepesiben fekszik, közös sír­ban az apjával.)

Nyüzsögtek az utcákon az antantszíjas nyilasok, dongott az út­burkolat a de­por­tá­lá­sok lebonyolítására felvezényelt csendőrala­kulatok csizmája alatt. Egyszer a Margit-hídon, útban hazafelé, va­lami iszonyút láttam a villamosból. Sárgacsillagos menet oszlopot hajtottak fegyveres zöldinges kölykök, némelyikük tizenöt-tizen­hat éves lehetett. Jobbára idősekből állt az oszlop, öregasszonyok batyuval a hátukon, férfiak bőrönddel, nehezen vonszolódnak. Itt-ott gyerekek motyóval a kezükben, egy kisfiú kerekes falovat szorongat, esett szürke verébarca mint a vénembereké. All a vil­lamos a szigeti bejárónál. A járdán közönség, ki hallgatagon bá­mészkodik, má­sok nevetgélnek, mutogatnak, nyelvet öltenek, tré­fásan utánozzák a bicegők ellen­áll­ha­tat­lanul mulatságos imboly­gását. Egy nő a bámészkodók közül, gyűlöletbe torzult arccal, le­tépi egy öregasszony válláról a kötött rojtos nagykendőt. „Ne, adja vissza, kérem, kérem!” Az öregasszony sikoltozik, zöldinges ka­masz vágódik oda, puska­tussal derékon csapja. „Mozgás, rüfke!” Heherészés. A menet megkerül valamit, addig észre sem vettem: középkorú nő fekszik az oldalán a járda mellett, szeme nyitva, seszínű haja vértócsába lóg. „Hiába, ez a háború” – szólal meg mel­lettem bölcs félmosollyal egy filozofikus hajlamú kalauz-egyen­ruhás. Ütni szerettem volna, vagy hányni, vagy üvölteni. Úristen, miért ide születtem? Löktél volna inkább kó­dor­gó állatnak az ős­erdőbe, vagy akárhová, te kétbalkezes vaksi úristen, te elmebajos, te aljas, te rohadék! – Pedig akkor még nem is tudtam megsemmi­sítő táborokról, gáz­kam­rákról, Duna-parti sortüzekről.

4.

Egy délután ismeretlen, harmincöt-negyven közötti férfi kopog­tatott a konyha­ajtón. „Joli itthon van?” „Joli?” „A nagynéném. A Palánki Joli.” „Ja, ő nincsen.” „Legoza Gergely vagyok Csepelről. Kitelepítik a gyárat Németországba, megyek én is a hét végén, vagy még hamarabb. Itt hagynám ezt a csomagot az irataimmal, ha meg­jön a parancs az indulásra, érte jövök. Fölteszem a szek­rény tetejére, vigyáz­zanak rá. És adják át üdvözletemet az öreg­lánynak.” Legoza el, mi összenézünk. Ira­tok? Csomag le, lássuk, mit rejteget. Sértsük meg gyorsan a… mit is? Levéltitkot? Ma­gán­lakot? Csak óvatosan, meg ne sérüljön. Figyelni, hányszor van a spárga meg­cso­mózva. Lassan a fedelével, nincs leragasztva? Te jó ég, elájulok. A lehető legjobb, legszebb, leghitelesebb iratok, egy­szerűen szédületesek. „Mit gondolsz, len­ne időnk..„Melyikünk menjen?” – kérdezett vissza csendesen Tamás. Nekem hir­te­len be­villant a Margit-hídi jelenet, sehogy se tudtam szabadulni tőle. „Én me­gyek. A fényképészhez is, a közjegyzőhöz is. Én megyek, a bi­tang gyilkos is­te­nü­ket!”

Mit tartogat még a doboz? Hoppá: „A Vénusz szigete”, gépiratos kisregény, nem túl művészi, de a fantáziát megmozgató, instruktív tollrajzokkal. Ejha! Akkor­tájt Moliére-t és Arisztophanészt olvastunk (a Platónom, sajnos, a századnál ma­radt), a két szerző jól megkacagtatott bennünket, pornóval iskoláskorunk óta nem ta­lál­koztunk. Nekiestünk, egymás kezéből kapkodtuk ki a lapokat, csak a mű el­ol­va­sá­sa után kötöztük át újra gondosan a dobozt, és raktuk vissza meggyérült tar­ta­lom­mal a szekrény tetejére.

Másnap reggel siettem a Széna-téri fényképészhez. „Ezekről kéne nekem három-három másolat.” „Rendben, holnaputánra meglesz.” „Az nem jó, azonnal kell. Apám régi katonabajtársa kért meg rá, megy ki a gyárral Németországba, nem várhat.” „Sajná­lom, azonnalra nem lehet. Mindenki ezzel jön, tele vagyok sürgős mun­kákkal.” Végül megállapodunk a másnapban. „Jöjjön délre, megpróbálom addig el­készíteni, de nem ígérem.” Aznap az udvar­ról hallatszó minden lépésre föl­ne­szel­tünk. Legoza! Nem, nem ő, hála az égnek. Elvánszorgott a nap, éjszaka Legozáról álmodtam. Legoza Gergely pápa, fölfedezve a Canossát járó Henrik kezében „A Vénusz szigeté”-t, szigorúan megfenyegeti ujjával a rajtakapott császárt: „Nana!” Más­nap irány a fényképész, az iratok készen, nagyon megköszöntem a mesternek, akár kezet is csókoltam vol­na, aztán rohanás a Margit-körúti közjegyzőhöz, a váró­szobában előttem vagy tízen, magyarázom, miről van szó, soron kívül be­engednek. „Ismeret­lenül is jó utat kívánok az illetőnek” – mondja a hazafias közjegyző, pecsétel, hát ezzel megvolnánk. Ügetek haza, a hideg késő őszi levegőben csurog rólam a víz. A szobában vadidegen népek, Palánki néni szabadkozik: „Nem baj, édes fiam, hogy behoztam a vendégeimet? Ojan szűkén vautunk abbaja rumlis kony­há­ba. Szerzsóka megengedte az aranyos, ugye maga se ha­ragszik.” Ugyan, dehogyis, a világért se. Csak enné már el őket a fene, mi lesz, ha betámít Legoza? Végre elkot­ródtak, Palánki néni udvariasan a villamosig kísérte a fővárosi közlekedésben járat­lan vidéki vendégeit. Most aztán rajta! Rekordsebességgel bontás, papírok be, cso­magolás, szekrénytető. Rá tíz percre kopogtatott a konyhaajtón Legoza.

5.

Egy este váratlan látogatónk érkezett. Magas, szálegyenes, kőar­cú férfi: Endre, a Pa­rancsnok. Arca, keze, kabátja csupa sár. „Egye­dül vagytok? Ha jön valaki, mutass be mint nagybátyádat.” Ez ne­kem szólt. „Megmosakodhatnék? Ha bárki kérdez, a ko­csim az árokba fordult.” Tamás teleengedte a lavórt, föltette a konyhában a ho­ked­lira. Palánki néni megjött a szomszédolásból, az áthallat­szó vízcsobogás bi­zo­nyára fölébresztette a kíváncsiságát. Szörnyülködve fogadta a rövid beszámolót a ven­dég balesetéről, friss tö­rülközőt hozott, illatos szappant a szekrényből: „Ezt hasz­nálja az úr, sokkal finomabb”, és sopánkodó fejcsóválások közepette alig győzte kinyil­vánítani együttérzését. „Igazán nem esett bántódása az úrnak? Lába, bordája nem repedt el? Mer van az úgy, hogy az ember nem érzi rögtön. De hát csak nem lehet nagyobb baj, ha így vigyáz az úrra a jóisten. Hanem magát megbúbolom ám, hall­ja-e, mér nem mondta, hogy ilyen derék, szép szál nagybátyja van? Egy kukkot se szólt róla, pedig én a maga hejibe eldicsekedtem volna vele.” „A mi családunk nem beszé­des” – jegyezte meg End­re, és leült, vagy inkább belezuhant a szobában az egyet­len karos­székbe. „Itt aludhatnék, néni? Megfizetem.” „Hát persze, hogyne alud­hatna. Az egyik fiú majd ellesz a konyhában, én meg átmék a szomszéd­asszony­hoz, úgyis egyedül van szegény, az ura a fron­ton, bizony, mindenkinek megvan a keresztje. Máris ágyat vetek az úrnak, hadd aludja ki magát, ki tudja, mikor alszik vetett ágy­ban… Bizony, a katonák, a mi drága fiaink, azoknak csak a csu­pasz föld jut, nemhogy vetett ágy… Ugye az úr katona? Azér kér­dem, mer olyan katonás tartá­súnak tetszik lenni…” „Rendőrtiszt vagyok” – mondta kurtán Endre. Kőarcát a nénire emelte, mire az lesütött szemmel elhallgatott. „Megyek is – szólalt meg aztán za­vartan –, dehogy akarok én a terhükre lenni, aludjanak jól, a rend­őrtiszt urat áldja meg az isten, imádkozni fogok érte.”

„A téglagyártól jövök, Óbudáról – kezdte Endre, mihelyt ma­gunk maradtunk. – Az elvtársak értesítettek, hogy délután sárga­csillagosokat hajtanak át a nyilasok a Bécsi úton. Tudtuk, hogy a téglagyárnál meg szoktak állni, ott vártunk rájuk öten fegy­verrel.” „Nekünk miért nem szóltál?” „Sietni kellett, fegyver se volt elég, se lőszer. Fél négy előtt hat perccel megérkezett a gyárhoz a menet, kétszáz-két­száz­ötven ember, tizennyolc géppisztolyos kísérővel. Nekünk csak puskáink voltak, azokból is az egyik kispuska, ami­vel a leventefoglalkozásokon szoktak gyakorolni. Meg két pisz­toly, két kézigránát. Nem mondom, volt meglepetés, amikor tü­zet nyi­tot­tunk. Ha a foglyok kihasználják a kavarodást, le tudták volna fegyverezni az őröket. Erre számítottunk. Csak egy kis el­szántság kellett volna, egy kis vér a pucákba. Hát, nem volt. Csak a birkaösztön, menni szép engedelmesen a vágóhídra, a szentsé­git… Páran megléptek, messze aligha jutottak. A többség tégla­rakások mögé bújt, várták a fejleményeket, hogy a további sor­suk mi lesz, nem kétséges. Birkák. – Endre összeszorította a szá­ját, a kőarc még merevebbé vált. – Először a legjobb barátomnak lőtték szét a fejét. Aztán az öcsémet vágta szét egy kézigránát. Te­litalálat volt, a hasába. A lőszerünk hamar elfogyott.” „A fegyve­rek?” – kérdezte Tamás rekedten. – „Ami maradt, jó helyen van. És most aludni szeretnék.”

Reggel Endre korán elment, átlényegülve immár Legoza Ger­gely géplakatossá. Búcsúzáskor a lelkére kötöttük: „Feltétlenül szólj, ha lesz valami.” „Szólok. Legyetek készen.” – De nem szólt. A spiclik alapos munkát végeztek: a felkelést szervező tiszti cso­porton rajtaütött a Gestapo, a fegyverraktár a nyilasok kezére ju­tott. Kiss János altábornagyról és bajtársairól én abban az időben természetesen nem hal­lot­tam. Csak később, amikor történetük már történelem volt.

6.

Megjött a november. Az aláaknázott Margit-hidat, tévedésből, nappali csúcs­for­ga­lom­ban felrobbantották, és hamarosan becsapott a legújabb villám is: rádió kür­töl­te szét napjában többször, az utcán pedig frissen kiragasztott plakátok har­sog­ták a tizenhat évesek­nek szóló behívóparancsot. Személyi okmányaim szerint ez az én kor­osz­tályom – új névre szóló okmányokat kell tehát szereznem vadonatúj szü­lők­kel, új lakásba költöznöm, életrajzot cserélnem, mindezt két napon belül. Nem utol­só­sorban pedig életkort vál­toztatnom. Hány éves legyek? Tizenöt? Rövid haladék, ma­holnap azokat is besorozhatják. Tizennégy? Már a tizenöt is kockázatos az én kora­vén, tizenhét-tizennyolc éves ábrázatommal. Lefelé, a csecsemőkor irányában zár­va az út, felfelé hatvanig katonaköteles vagyok. Legyek rokkant? Hadirokkant, az len­ne az ideális. Sajnos, egyelőre teljes számban megvannak a végtagjaim. Esetleg emészt­hetne valami rejtett kór, rághatna titkos féreg foga. Csakhogy szinte le­he­tet­len alkalmatlansági papírt szerezni. Mese nincs, katonának kell lennem. És az egyen­ruha? Továbbá: mi jogon élem világom a biztonságos fővárosban, amikor bajtársaim a fronton védik a hazát? Millió probléma, megoldásuk határideje két nap. Ráadásul a Né­meth-vendéglőbeli virgonc asztaltársaságnak nyoma veszett, a vendéglőre rá­húz­ták a rolót. Szerencsére elvtársaim tudtak egy forrást, ahová legvégső esetben for­dul­ni lehetett, onnan láttak el a szükséges katonai okmányokkal. Igaz, nem valami jó mi­nő­sé­gű­ekkel. Zsoldkönyv, gyerekposta bélyegzőjével beütve alakulatom neve: Kár­pátaljai Első Honvéd Vadász Zászlóalj. Hol volt már akkor Kárpátalja? (A fő­vá­ros­ban tisztán hallatszott az ágyúzás, súlyos vasgolyók gurultak valahol, néha be­csa­pott egy-egy eltévedt löve­dék.) Kitöltetlen szabadságos levél, ezt nem mertem igény­be venni, a Mária Terézia laktanyában kellett volna érvényesíttetnem. Brrr. A har­ma­dik, az volt a megoldás kulcsa: nyílt parancs, amelynek értelmében Bakos tizedest elveszett vagonok felkutatásával bízza meg alakulata. Ez a zseniális okmány fővárosi tartózkodásra és civil ruha viselésére jogosította fel a tizedest, aki módfelett büszke volt új rendfokozatára, addigi katonai pályafutása során a legmagasabbra.

Lakásgondjaimat illetően Tamás ajánlotta fel a segítségét. „Te? Pont te?” „Miért, a mostani lakásunkat nem én szereztem?” Hát ez az. De mit tehettem volna? És az aranykezű megint sikerrel járt, másnapra talált egy albérletet a Pozsonyi úton. (A következmé­nyekről később.) Palánki néni meghatottan búcsúzott, isten áldá­sát kér­te rám. „Aztán írjon, ha tud, édes fiam.” Ezt Tamás is megígértette velem, a konyha­ajtóból elérzékenyülten, de férfiasán né­zett utánam, integetett. Fogtam a cók­mókom, kiléptem a kapun ti­zenhat éves gyerekfejjel. Mire átbattyogtam a Margit hidat helyet­tesítő pontonhídon, amelyet Mancinak keresztelt el a háborúban sem szüne­telő néphumor, már huszonegy éves érett felnőtt vol­tam, lövészárkot megjárt, fontos harci feladattal megbízott katona.

Leendő lakásom a Rakovszky park felé esett. A parkban és a Po­zsonyi úton eltűnt már az egykori kijelölt házak kapujáról a sár­ga csillag, a lakókat gettóba zárták, elhurcolták, kiirtották. Új szál­lásadónőm egykorú lehetett Palánki nénivel, de nem paraszti ere­det – stílustörés lett volna a Lipótvárosban –, hanem jobb napokat látott úrinő, aki sehogyan sem tud belenyugodni a kényszerű al­bérlőtartásba. Fanyalgón nyitotta ki a nekem szánt szobát, kicsit megenyhült, amikor kívánsága szerint előre kifizettem a lakbért egy hónapra. A szoba nem volt kevésbé sivár, mint Palánki nénié, csak másképp: faszékek helyett kárpitozottak, valaha bizonyára di­vatosnak minősülő háromajtós szekrény (ennek még jelentős szere­pe lesz a történetben), az ágy politúros háttámláján faragott fekete rózsadísz, az aranycirádás tükör mellett karos­szék virágos mintá­jú huzattal, mélán merengve eleganciája romjain, akár a gazdája. „Ebbe ne üljön – figyelmeztetett a néni –, kiáll a rúgója.” Megmu­tatta a mellék­helyisé­geket, azután előkelőén visszavonult (mind a kettőnek éppen ideje volt), előbb azonban lelkemre kötötte, hogy haladéktalanul intézzem el e bejelent­kezést, ő nem szeret semmi­féle szabálytalanságot.

Hát igen, a bejelentkezés. A költözködés legkényesebb pontja, elodázhatatlan kísérlet, hogy hamis kijelentőt valódi bejelentőre cseréljen az ember az illetékes rendőrőrszobán. (Palánki néninél még más megoldást alkalmazhattunk.) Hát, essünk túl rajta. Pró­báljunk túlesni. A sarkon kocsmát fedeztem föl, ez jó jel, lehajtot­tam egy stampedli kisüsti szilvát – illatáról „hosszú távúnak” be­cézik a megfelelő kö­rök­ben –, végtére is nem vagyok gyerek, fel­nőtt hadfi vagyok, maholnap had­astyán. Az üzem­anyagtól testben-lélekben megerősödve, katonás ha­tá­ro­zott­ság­gal nyitottam be a Kresz Géza utcai rendőrőrsre. Almatag őrmester kucorgott az üvegablak mögött, más­napos­nak látszott, gyűrött a szeme alja. Unottan nyúlt a papírok után, átfutott rajtuk, pecsételt. „Rendben.” Szentséges ég. Újból az utcán voltam, kicsit támo­lyogva buktam be az éppen arrafelé botorkáló kocsmába. Az újabb hosszú távú, ezúttal már féldeci, jólesően helyrehozott, sőt vérszemet kaptam: század, irány a jegy­hivatal, lépés indulj! Az elvtársak megkértek, szerezzek nekik élelmiszerjegyeket, ha tudok. Mint katona, soron kívül bejutottam, és támadhatatlan hitelességű rend­őr­ségi bejelen­tőm felmutatása után, az Endrétől ellesett kőarccal vettem át a je­gyeket, egész tömböket, csodálatos! (Mi Tamással alig használtunk jegyet, tízfilléres jegy­mentes bableveseket ettünk, vagy dorbézo­lás esetén szalontüdőt zsemlegombóc és kenyér nélkül az Ostrom utcában, Pista bácsi kifőzdéjében.) Most aztán emelkedett hangu­latban, minden akadályt elsöprő munkakedvvel kezdhetek hoz­zá az elveszett vago­nok felkutatásához.

7.

Közeledett a karácsony. December huszonharmadikán délután úgy gondoltam, ta­lán nem lesz baj belőle, ha ellátogatok a Diósárok útra menyasszonyomat kö­szön­te­ni, akivel hetek óta – emberem­lékezet óta! – nem találkozhattam. O az a leány, aki­ről egyszer már említést tettem, talán emlékszik rá a tisztelt Olvasó. De aztán ké­sőbb­re halasztottam a történetünket. Meglehet, volt ebben a halogatásban valami ösz­tönös húzódozás, tudattalan önvédelem az emlékek kíméletlensége ellen. Most már azonban ideje többet is szólnom róla, hiszen a legszorosabb kapcsolatban van írásom tárgyával, a bejglivel.

Félig olasz volt, félig erdélyi szász, némi szláv beütéssel – szó­val tulajdonképpen ma­gyar. Iskolatársak voltunk a Szavojai Jenő nevét viselő budapesti olasz gim­ná­zi­um­ban, azokban az évek­ben tudtommal a miénk volt az egyetlen koedukációs kö­zép­isko­la az erkölcsöket olyannyira becsben tartó Ma­gyar­or­szágon. Két osztállyal lej­jebb járt, mint én, az ilyen kicsikre mi nagyok elein­te ügyet sem vetettünk, csak ké­sőbb kezdett a helyzet az ellenke­ző neműek között módosulni. Egy aquincumi is­ko­lai kirándulá­son nyápic történelemtanárunk gladiátori pózba vágta magát, és len­dü­le­tes szónoklatot tartott a rómaiak nagyságáról, valamint a mi magyar büsz­ke­sé­günk­ről, mely szívünket a rómaiak örökébe lépő dicső olasz nemzetnek, valamint annak nagy vezetőjének – ki­csit belekeveredett a tanár úr –, szóval az említetteknek a ré­szé­ről irányunkban tanúsított nemes lelkű barátság és szövetségesi hű­ség folytán szí­vün­ket eltölti, különös tekintettel a Dúcéra, amely Dúcénak, szeretett Fő­mél­tó­sá­gú Urunk nagy barátjának, oroszlánrésze van abban, hogy jogtalanul elorzott, jogosan vissza­követelt területeink bizonyos részeit hazánk ismét birtokolhatja. „Mi lesz, ha az olaszok visszakövetelik az elorzott Aquincumot?” – jegyez­tem meg, nem túl han­go­san, de a körülöttem állók számára ért­hetően. Néztek rám, mint a hülyére, nem mél­tányolták frappáns, de bizonyára hazafiatlannak ítélt humoromat, egy kis fekete lány kivételével, aki halkan felnevetett. A beszéd után megszólítottam: „Nem volna ked­ved vasárnap csámborogni egyet a Hárshegyen?” „Nem bánom.” „Legyél nyolc­ra a hűvösvölgyi végállomáson, el tudsz jönni?” Megígérte. Vasárnap fél nyolctól les­tem a villamo­sokat, nem hittem, hogy eljön. Nyolc előtt tíz perccel megérkezett.

A vasárnapi séták rendszeressé váltak. Beszélgettünk minden­féléről, én például érdekes és szórakoztató történeteket meséltem arról, hogy Tamással hogyan szok­tunk iskolát kerülni: ha némi pénzhez jutunk, történelemóra helyett kimegyünk a Liget­be csó­nakázni („igaz is, gyere el velünk legközelebb”), vagy moziba me­gyünk, olyan­kor beadjuk a táskánkat megőrzésre Gajdi bácsi pa­pírüzletébe az iskola mellett, Gajdi bácsi kedvel minket, szívesen vigyáz a táskákra, amíg vissza nem jövünk a mozi­ból, utána meg szülői igazolást írunk egymásnak, hogy kisfiam ekkor és ekkor, ilyen és ilyen okból, sajnos nem tudott az órákon megjelenni. (Ta­más már akadé­mi­kus volt, nemzetközi hírű tudós, amikor rábuk­kant egy ilyen régesrégi, gyerekkorból meg­őrzött okirathamisítási bűnjelre.) De amit ő mesélt nekem, az még ennél is érde­ke­sebb volt. A mamája írónő, Móricz Zsiga bácsi fölfedezettje, novellákat ír a Nyu­gat­ba, ő pedig ezen a réven ismerte a kortárs magyar iro­dalmat, nemcsak nyom­ta­tás­ból, személyesen is: Frici bácsit (Ka­rinthy), Désiré bácsit (Kosztolányi), Babitsot (ő csak Babits volt), és főleg Jejikét (Tersánszky), akivel oly gyakran találkozott, hogy min­dig tudott róla valami új, mulatságos történetet. És gyakran be­szélt zenéről, zon­go­ráról, azért is nem jöhet sétálni hétköznap, bár szívesen jönne, mert mihelyt el­ké­szül a leckéjével, nekifog gyako­rolni. Érettségi után felvételizik majd a Zene­aka­dé­mi­án, milyen jó lenne művésznek lenni, igazinak, mint Fischer Annié! (Tanárnője, akit jegyeztek a szakmában, ragyogó tehetségnek tartotta, egyszer a fülem hallatára biz­tatta: „Ha szorgalmas vagy, nagy leszel, mire nagy leszel.” Szorgalmas volt, na­gyon is, ez volt a baj: ínhüvely­gyulladást kapott, úgy-ahogy kigyógyult belőle, de mű­vész már nem lehetett. Zongorához nem nyúlt többé, otthonában sem tűr­te meg. Ez azonban jóval később történt.) Akkor még mintha ket­tőnknek tartogatták volna friss, levegős csendjüket a budai erdők, kökörcsin és kankalin vidám, fecsegő színeit a domboldalak. „Tüzecske” – mondtam neki egyszer, attól fogva így szólítottam (ami persze utánérzés, mert ki ne tudná, hogy Boccaccio nevezte a sze­relmét Lán­gocs­kának – de hát istenem, egy kamasz, hacsak nem Rimbaud, nem lehet mindjárt egyé­niség). Tüzecském, kedvesem. Észrevétlenül nyílt ki bennünk a szerelem, halk, szelíd hegedű­hangokkal kezdődött, aztán felívelt, szinte egyik napról a másik­ra, zengőn és diadalmasan.

8.

Bemutatott a mamájának, a mama fanyarul felmért és elköny­velt, nem ilyen vő­ről álmodhatott legszebb álmaiban. Egy idő múl­tán beletörődött (belémtörődött), al­kal­masint lenyűgözte fénylő in­tellektusom, noha az is elképzelhető, hogy a lánya nem érdekelte különösebben, járjon, akivel akar. Olasz diplomata férjétől régen elvált, Lacival élt együtt, illetve élt volna, ha Laci nem katona. Laci szocialista volt, szak­májára nézve lakatos, hivatására nézve publi­cista, író és költő. Amikor pár napra haza­engedték, megismerked­tem vele. Hamar összebarátkoztunk, mutattam neki a verseimet. „Pocsékok – hangzott a tömör, de igazságos bírálat. – Szokj le a vers­írásról, amíg nem késő.” Szót fogadtam, leszoktam.

Laci alacsony termetű volt, közvetlen és természetes, nyíltsága már-már gye­rekes. Talán ezért nem szerette, ha ajnározzák. „Hagy­jatok békén, nem vagyok én Karinthyból a Bübüke.” Mondanom sem kell: attól kezdve mindannyian Bübü­kének szólítottuk – a mama is –, vagy hogy ne legyen túl sérelmes számára, Bübünek. Egy este átlátogatott a szomszéd lakó, ritka jóképű pap, legendák keringtek a nőügyeiről, re­ménybeli anyósom a háta mögött paráz­na­bille­gető­nek nevezte. Bübü és a re­ve­ren­dás bohém összeölelkez­tek. „Hogy van, tiszikém?” „Én még csak-csak, de maga? Re­mélem, nem akar visszamenni? Legyen pap, príma fekete szoknyát kerítek magá­nak, az a legbiztonságosabb.” Bübü hálásan megköszönte, mégsem pap lett, hanem olasz diplomata, a mama elvált férjétől kapott iratok segítségével. Amikor Margit utcai tartózkodásunk első napjaiban odalátogattunk egyszer Tamással (később, a bel­politikai helyzet gyors romlása miatt, a látogatást nem lett volna tanácsos meg­is­mé­tel­ni), az újdonsült olasz diplomatát is ott leltük, és átbeszélgettük az egész estét. Szó­ba került mindenféle: politi­ka, költészet, Marx, Lenin… József Attiláról kérdez­tem, akinek a verseit Schefferéknél olvastam. Laci személyesen ismerte a Japán-kávé­házból meg a gödi kirándulásokról, Petőfihez és Adyhoz ha­sonlította, mint velük egyenrangút. Úgy beszélt a három költőről, hogy világossá vált bennem: ők az én idősebb fivéreim, ők az én hazám. A másik Ma­gyar­or­szág.

Keverednek az időpontok, a helyszínek. Részlet egy szóbeli megállapodásból, köt­tetett bevonulásom előestéjén. „Ha vége a cirkusznak, összeházasodunk, mi a véle­ményed?” „Természetesen.” „Kiveszünk egy szobát a királyi palotában, vagy akar­od inkább a martonvásári kastélyt? Kicsit kiesik.” „Majd földobunk egy két­fil­lérest.” „És hogy el ne felejtsem, lesz hét gyerekünk.” „Hét? Én nyolcat szeretnék.” „Nem bánom, legyen nyolc.” Bevonultam, visszajöttem, és mintha zsinóron húz­nám, jött utánam a háború. És most újra itt vagyok, itt lebegek a valószínűtlenben, eloldódva a pokol súlyaitól. Milyen is volt az az estébe hajló délután? A mama a konyhában foglalatoskodott, sütötte a karácsonyi bejglit; az ab­lakon túli világban országokat gyűrt maga alá a halál, árnyékában levegőért kapkodtak a csillagok és a gondolatok. Mégis: ezúttal még a halál is égőpiros szegfűt viselt volna a gomb­lyukában, ha lett volna gomblyuka. A házukra bármikor bomba eshetett, engem, ha elkapnak, jó esetben agyonlőnek, mégis boldogok voltunk, elszán­tan és arcátlanul, alighanem életünkben a legboldogabbak – hát nem szörnyű? Zongorázott nekem, Beethoven fölébe szárnyalt a pusztulásnak. A Holdfény-szonátát nagyon sze­ret­tük, az első tételt különösen, a hangokba átúsztatták az érzékeny ujjak a gyerek­sze­relem megismételhetetlen tündérvilágát, a bennünk remegő opálos varázst. Azóta is, ha meghallom az első tételt, az első leütéseket, még ma is – elfulladok, és ha nem vagyok egyedül, félre kell for­dulnom. Nem, nem akarok, nem is tudnék erről beszélni. – Pár éve hamvasztották szegényt.

9.

Mit is akartam… Igen, persze. A bejgli. Azon az estén, ezer­kilenc­száz­negy­ven­négy december huszonharmadikán, reménybeli anyósom megajándékozott egy bon­tat­lan, még ki sem hűlt mákos bejglivel. Nem is számítottam ilyen megtiszteltetésre. Karácsonyi hangulatban indultam el Pozsonyi úti új lakásom felé, hónom alatt a vonzó, ígéretes ajándékkal. A Margit híd budai fele még állt, a Szigetnél kellett le­ka­nya­rod­ni a Manci hídhoz. Csikorgóit a hó, a fák hiába könyörögtek kegyelemért ég­nek nyújtott csupasz karjaikkal. Karácsony, szeretetünnep, dermedés, vaksötét. Laci sorai jártak a fejemben: „Az ágakon lobbot vetett / a zöld tűz, egyre égett, / és fel­gyúj­totta a meredt, / kizsákmányolt vidéket, / az égre fényes, könnyű kört / rajzolt a nap, s a barna, / termékeny földeken kitört / a tavasz forradalma.” A tavasz forra­dalma… Ez járt az eszemben, azért nem vettem észre idejében a veszélyt.

Előttem a ködben egy felöltős férfi tapossa a havat, nem is fi­gyeltem rá addig. A ponton­hídnál megáll. Miért állt meg? Igazol­tatás. Az alig néhány méter széles tákol­mányt két fegyveres zárja le, karabélyos csendőr az innenső korlátnál, géppisztolyos német a másiknál. Zsebemben az osztályon aluli zsoldkönyv, „Kárpátal­jai Első Honvéd Vadász Zászlóalj”, a csendőrnek elég egy pillan­tás, máris tisztában lesz a jog­állá­som­mal. Fordulnék vissza, rohanvást vinne a lábam, de a fejem ráparancsol. Nem szabad! Ez az, amit nem szabad. A csendőr a felöltősnek a papírjait böngé­szi, én addig hanyagul felmutatom szétnyitott zsoldkönyvemet a németnek. Félreáll, á­tenged. Hát, egész jól kezdődik a karácsony.

És folytatódik a pesti oldalon. Nyilas járőr a Pozsonyi úton, behúzódom a mel­lék­utcába, míg el nem vonulnak. Otthon a néni méltatlankodva fogad, mintha vérig sértettem volna. „Én nem tudom, kicsoda maga, kit vettem ide, magát délután két katona kereste, azt mondták, visszajönnek.” „Jól van, néni, köszönöm.” Benyitok a szobámba, fölteszem a bejglit a szekrény tetejére. Szóval, visszajönnek. Délután… Akkor mentem boldog karácsonyt kívánni, ez a szerencsém. Most viszont mi az ördögöt csináljak, mi a fészkes fenét? Ha kiteszem a lábam, belebotlok a járőrbe. Reggelig semmit sem csinálhatok. És ha reggel lesz, ha lesz még reggel, mi lesz azután? Üresen őröl az agyam, nem jut eszembe semmi értelmes. Az égvilágon semmi. Lefekszem, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy nem érem meg a másnapot. (Sokáig azt hittem, nincs ennél rosszabb. Pedig van. Rosszabb, ha a gyerekedről mondja az orvos, hogy nem tud segíteni.) Megpróbálom elképzelni, milyen érzés nem lenni. Milyen érzés a semmi. Hülyeség, inkább valami mást, akármit. Az isko­lá­ban Tamás a tízórai elfogyasztása után fölfújta a kiürült zacskót, és eldurrantotta Balambér fején. Balambért való­jában Bercinek hívták, de a kövérsége miatt muszáj volt csúfolni, így lett Balambér, és a zacskó a nagyszünet végén menetrendszerű pontos­sággal pukkant a fején. (Apjától tudtam meg a háború után, hogy Balambért a Dunába lőtték.) Az iskola. Feleltetés, hármunkat hívnak ki egyszerre, valami ménkű hosszú vers volt feladva, azt kell fölmondani. Az első két szakaszt megtanultam, a többi harmincat nem. „Kezdd el” – mutat rám a tanár. Elmondom a két szakaszt. „Folytasd” – mutat a szomszédomra. Nem tudja. Se ő, se a harma­dik. Szent ég, megint rajtam a sor? De a tanárt annyira felzaklatta társaim tudatlansága, hogy őket macerálta csöngetésig. Pokoli jó, így megúszni, tiszta röhej. Hiába, utálom a memo­rizálást. Utálom, és kész. Pedig a verseket nagyon szeretem. Versek. Laci… „Lobogj fel, május, májusunk, / fényeddel fonj be minket!” Elaludtam.

10.

Ébredéskor nem fogtam fel azonnal, hogy élek-e vagy meghal­tam, és egyáltalán ki az, aki itt fekszik. Szükség volt egy villanás­nyi időre, hogy megértsem, én én va­gyok. Magamra kapkodtam a ruhát, vágtattam le a lépcsőn az ötödikről. Az utcán nor­mális járást erőltettem magamra, a rakpartról nyugtalanul kémleltem, állnak-e a túl­oldali hídfőnél fegyveresek. Szabad volt az út. Odaát öt évet visszafiatalodtam, át­ke­resz­te­lőd­tem, ismét a régi falumban szület­tem. Palánki néni összecsapta a kezét: „Magajaz, édes fiam? Hát nem vették be katonának?” „Eltávozást kaptam.” „Most vonult be, és mán eltávozást? Lássa, nem imádkoztam hiába.”

Tamással az utcán tanakodtunk, minden eredmény nélkül. Hol húzódhatnék meg? A Pozsonyi út bedöglött. Menyasszonyomékat nem fogom veszélybe sodorni, szóba sem jöhetnek. Felötlött ben­nem – szalmaszál a fuldoklónak – az Apáthy-szikla: magas mészkő-kiszögellés a Gugger-hegy nyugati lejtőjén, nyáron megterem rajta a sötétzöld kövirózsa, a vidítóan fehér köviszegfű, csaknem függőleges kapasz­kodóin gyakran mászkáltam kamaszkoromban le-föl, mert szégyelltem magam előtt mélységiszonyomat és halál­félelmemet. Van a szikla oldalában egy üreg, szerelmes­párok ve­szik igénybe tavasztól kora őszig, felszórják szalmával, enyhe na­pokon egész alkalmas lehet. De húszfokos hidegben? Őrültség, hi­szen máris vacogunk.

Kínunkban beültünk a moziba, a Horst Wessel ment a Széna téri Budai Apol­lóban. Az undorító náci propagandafilmet légiri­adó szakította meg. Nem repü­lők jöttek, vöröscsillagos felderítő tankok törtek át Budakeszi felől majdnem a Széll Kálmán térig – erről azonban fogalmunk sem volt, és ha mondta volna valaki, legyin­tettünk volna a bolond beszédre. Dél elmúlt, jobb helyeken ebédelnek ilyen­kor, díszítik a karácsonyfát, készülnek a szentes­tére. Amely este vészesen közeledett, és nem kecsegtetett semmi jóval. „Van itt egy ismerős család, menjünk fel hozzájuk” – aján­lotta Tamás. „Minek?” „Mit tudom én, kicsit megmelegszünk.” Serdülőkorú lány nyitott ajtót, Tamás bemutatott. „A barátom, ne féljetek.” „Apu, kijöhetsz!” A házi­gazda előbújt a rekamié ágyne­műtartójából, csengetéskor ott szokott tartóz­kodni. Beszámoltunk a helyzetemről. „Pár napot kell csak kihúzni – mondta a házi­gaz­da az oroszok Budakeszin vannak.” „Képtelenség, az egész védelem déli és keleti irány­ban épült ki, hogy kerültek volna nyugatra?” „Pedig úgy van, hallgassátok meg a rádiót.” Beállította Londont – melynek hallgatásáért helyszíni felkoncolást ígért a kormány –, nemsokára zörejek és füttyögés közepette megdöndiiltek Beet­hoven Sors-szimfóniájának nyitó hangjai: papapa-pam, papapa-pam… A lon­doni szignál. Aztán hírek, mindjárt elsőként a hihetetlen harctéri jelentés: a 2. és 3. Ukrán Front csapatai, meglepetésszerű átkaroló hadmozdulatuk ered­ménye­kép­pen, rövi­de­sen befejezik Budapest körülzárását, a fővárostól nyugatra Budakeszi községet meg­tisz­títot­ták a németektől és magyar csatlósaiktól. Igaz lehet? Akár igen, akár nem, nekem más esélyem nincsen. Elbúcsúztunk, a Széli Kálmán téren felszálltunk a hűvös­völgyi villamosra – feltűnt, hogy pótkocsi nélkül közlekedik –, és tizen­hat­filléres szakasz­jeggyel kibumliztunk a frontra.

Budagyöngyénél leszállították az utasokat, a villamos visszafor­dult. Nyüzsgés, ro­hangászó német tisztek, katonai teherautók. Úgy látszik, igaz. Gyerünk a hegyre, a Vöröstorony utcai gyümölcsösben ismerőseim vannak, félig-meddig rokonok. „Itt nem maradhat­tok – közli a rokon hűvösen. – Tele a ház németekkel és tábori csend­őrök­kel, menjetek szépen haza.” Haza? Hová? A szemközti emelkedőn kisebb szikla­csoport, tetejéről nappal messzire belátni a völgyet és a körébe fonódó hegyeket. Most ugyan se nap, se hold, csillagok is alig, utcai lámpák még kevésbé, de azért próbáljuk meg, hátha látunk valamit, hátha támad valami gondolatunk. Va­ló­ban: láttunk is, hallottunk is. Alighogy felhúzódzkodtunk a sziklákra, a Hidegkúti út felől (később Vörös Hadsereg útja, ma Hűvösvölgyi út) robbanás hal­lat­szott, majd újabb robbanások és villanások gyorsulva és sűrűsödve, géppuskák, kézi­fegyverek, gránátok zenebonája – recsegve szakad szét a sűrű szövésű este, fe­ke­te vásznára golyószórók nyomjelző lövedékei, sorozatvetők rakétakötegei égetik rá na­rancsosán izzó röppályájukat. Káprázatos látvány, messziről. Hány emberéletbe ke­rülhetett? Hány kitépett végtagba, megpattant szemgolyóba, szétloccsant nemi szerv­be?

Magyar beszéd a szomszédos bokrok mögül, katonák köze­lednek, tűnjünk el. Is­merem a járást, van erre egy pajta, oda kor­mányozom Tamást. Az ajtó nincs be­zár­va, a tengerfenéken lehet ilyen tömény sötétség. Tapogatózunk. Itt a szecskavágó, for­gattam a kerekét eleget. (Évtizedek múltán akadtam rá a párjára a zirci járásbeli Ba­konybél falumúzeumában.) A hátsó falnál boglyányi szalma, lópokrócok, pom­pá­sabb fekhelyet nem is kívánhatnánk. Csak az idő volna engedékenyebb. „Bolha nincs?” – kérdezte Ta­más bizalmatlanul. Volt, ez elég hamar kiderült. Hogyan tud­tunk elaludni abban a veszett hidegben, rejtély. Igaz, már csak támo­lyogtunk a kime­rült­ségtől.

Pingpongozásra ébredtünk, pattogtak a labdák, hol közelebb, hol távolabb. Gép­pisztoly-párbaj. Beszivárgott már némi világos­ság, Tamás egy gondosan átkötött cso­magra bukkant a szalmá­ban. Kibontsuk? És ha pokolgép? „Akkor ketyegne” – álla­pította meg Tamás szakszerűen, és gyakorlott kézzel szedte le a spárgát, a papírt. Leesett az állunk: könyv volt, Henry Ford műve, címe: „A zsidókérdés”. Ki dug­hatta ide? Ki tartja annyira becsben, hogy dí­szes karácsonyi papírba csomagolta? Kinek a fája alá szánta? Nem töprenghettünk sokáig. Vakító narancsfény lobbant hirtelen, po­kolbeli láng, kidőlt az ajtó, Ford elrepült, mi a falnak vágódtunk, A rob­banást még hallottam, utána egy darabig semmit. Kótyagosan tápászkodtunk fel, az ajtó­nyílásban két géppisztolyos katona. A kisebbik intett, hogy emeljük fel a kezünket és forduljunk a fal­nak, a másik átkutatott, nincs-e nálunk fegyver. Vissza­fordulhat­tunk, a kicsi bólintott, leengedhettük a kezünket. Akkor villant a szemembe kucsmáján a vörös csillag. Úristen. Nyakába ugrottam, ösztönösen rám kapta a gép­pisztolyát, de mielőtt elsütötte volna, jobbról-balról arcon csókoltam. Aztán csuklani kezdtem, összerándultam, és hosszan, nagyon hosszan rázta-cibálta a vállam a fékezhetetlen zokogás.

11.

Jelentkeztünk a Nagybányai úti gárdaezred-parancsnokságon, egy fiatal fő­had­nagy hallgatott meg bennünket. Anti tolmácsolt, magunk korabeli kárpátaljai zsidó fiú, ő tegnap vetődött ide a pa­rancsnokságra. (Később elmondta, hogy az utóbbi időket befalazva töltötte a hegyen egy istállóban, odúját a külvilággal egyetlen lyuk kötötte össze, azon át vette be az élelmet, és adta ki a végterméket.) Kértük a tisztet, osszon be fegyveres szolgálatra, vagy ha nincs rá mód, lőszerszállításra, akármire. Fegy­vert nem kaptunk, néhány egyszerűbb megbízatást igen: ágyúállást építettünk a Törö­kvész úton (Óbuda felől a németek átlőttek a hegygerincen meredek röppályájú lövegeikkel), sebesültet vittünk hordágyon a segélyhelyre. A sebesültszállítás, amíg csak élek, emlékezetes lesz számomra. A réten, ahol a hordággyal keresztül kellett vágnunk, sűrűn zizzentek a röppenő ólomdarazsak; kivert a veríték a félelemtől, szívesen dicsekednék az ellenkezőjével, de nem lenne igaz. Annyira fél­tem, hogy szerettem volna ledobni a vértől lucskos hordágyat a szétroncsolt combú, ijesztően elfehérült arcú fiúval – nem lehetett több húszévesnél –, ledobni és belelapulni a földbe, elkeveredni a göröngyökkel. Összegörnyedtem, fejem a vállam közé húztam, fél szemmel Tamásra sandítva, láttam, ugyanazt érzi, amit én. Fiatal vöröscsillagos volt a kísérőnk, fél kezében a géppisztoly, a másikkal az egyre elviselhetetlenebb súlyú hordágy fogantyúját markolta. Végigmért bennünket, kihúzta magát. Mi is azt tettük – a lecke után, amelynek némasága megszégyenítőbb volt minden szóbeli minő­sítésnél, lehetetlen lett volna nem föl­egye­ne­sed­nünk.

A villában, ahol a parancsnokság elhelyezkedett, egy alagsori helyiségben le­ta­nyáz­hat­tunk. Pihenőjük idején be-betértek a kato­nák, felejthetetlen húsos tésztával kínáltak ötliteres lábosból, harmonikáztak, énekeltek. Egyszer a főhadnagy is be­né­zett. A kato­nák nem pattantak fel, nem vágódtak vigyázzba, a tiszt elfogadta a feléje nyújtott lábost, a rendfokozat nélküliekkel is úgy beszél­getett, mint vele egyenlőkkel – ez nekem teljesen szokatlan volt.

Néhány nap múlva szekerek álltak be a kapu elé, a parancs­nokság tovább vo­nult. „Mi máshová megyünk” – közölte Anti. Szekérre ültünk, Tamás meg én a hátul zö­työgő üres kondérokhoz, Anti a bakra a gyeplőt tartó, Jáska nevezetű bajuszos orosz mellé, aki ezután a főnökünk lesz. Leszekereztünk a völgyben épült tü­zér­aka­dé­miára, ott nyertünk beavatást új tevékenységi körünkbe, mely a lóápolás különféle moz­zanatait ölelte fel. Reggel-este vizet húztunk marokba szorított kötélen egy akna­féleségből, a víz kevés volt, éppen csak itatásra elég, emiatt az állatok tisztán tartása úgy történt, hogy a soros lovat felvezettük a bejárati lépcsőkön vala­melyik föld­szinti irodahelyiségbe (az Akadémia istállója romokban hevert), és olvasztott hóba mártott szalmacsutakkal gyönyörűen kifényesítettük. A ló, merem állítani, ra­gyo­gott, mint bál előtt a táncparkett. (A módszer széles körű alkalmazását mégsem aján­la­nám, vödörnyi hóból ujjnyi vizet fakasztani nem valami lelkesítő vállalkozás.) A szekerek napjában többször keltek útra kondérokkal megrakottan az első vonal felé, és nem mindig tért vissza mind­egyikük. Jáska – civilben is kocsis – megbecsült a munkánkért, maga szolgálta fel nekünk reggelire tányérban a főtt csirkét, mint egy pincér: „Aki dolgozik, annak jár.” Ha meggondolom, azóta sem kaptam semmilyen munkámért senkitől olyan megbecsülést, mint tőle. Volt a szakasznál még egy pa­raszt­ember a lovak mel­lett, idősebb ukrán, Karpunyinak hívták, ő is megkedvelt min­ket. Újév táján beszólított hármunkat a kuckójába. Sarokba támasztott puskája mö­gül üveget halászott elő, pléhbögréket állított a lócára, és kitöltve a „hosszú távú­nak” ígérkező vodkát, elkomolyodott. „Sztálinra. A békére.” Koccintottunk.

12.

A front egy időre megmerevedett, aztán nekilódult, Jáskáékat elvezényelték. Hár­munk közül csak Anti maradhatott velük, nyelvtudása jóvoltából, minket letett a szekér az Uj Szent János kórháznál. Összecsókolóztunk Jáskával, Karpunyival, Anti­val, megveregettük a jóra való, szívünkhöz nőtt lovakat, integettünk, amíg el nem tűntek örökre a Fogas utáni kanyarban.

Aztán magától gördült lábunk alá a Diósárok. Akkor kezdtem félni. Féltem, mert volt már rá időm, mert most kellett szembenéz­nem azzal, amit addig vala­melyest elfüggönyzött a mindennapos készenlét és kötelesség. Tüzecském, ked­ve­sem. Hányszor szólongattalak félhangosan, olyan kevéssé lírai helyzetekben is, mint a vödörhúzás, csak a furcsálkodó tekintetek térítettek észre. Ugye megvagy? Az nem lehet, hogy ne legyél, az képtelenség. Rohan­ni szerettem volna, de inkább las­sí­tot­tam, húztam az időt, meg­álltam. „Gyere már, mi van veled, bediliztél?” Tamás be­lém ka­rolt, elvonszolt.

A ház, ellentétben a rommá lőtt szemköztivel, aránylag ép volt, leszámítva a go­lyó­nyomokat és a betört ablakokat. Kopogok, dö­römbölök. Senki. A szomszéd nyit ajtót, a jóképű pap, frissen bo­rotvált arca sápadt és beesett, lötyögő házikabátja alatt vas­tag pu­lóver, a lábán bakancs. „Dicsértessék” – mormoljuk Tamással za­var­tan. „Mind­örökké, fiúk, mindörökké. Manapság ugyan kicsit szűkén méri a minden­na­pi kenyerünket, legalábbis a mi gyar­ló emberi mércénk szerint. Viszont félig-med­dig meg­szabadított már a gonosztól, ez a lényeg.” „A tárgyra, atyám” – noszogattam tü­rel­met­lenül, persze csak gondolatban, de így is megértette. „A maga részére, fiam, van én­nálam egy levélke. íme.” Kitéptem a kezéből, felszakítottam a borítékot. „Ked­vesem, apám értünk jött autóval, sürget, sietnem kell. Biztonságos helyre visz, ne aggódj, hamarosan minden úgy lesz, ahogy elterveztük. Vigyázz magad­ra, drága­sá­gom, és ne felejtsd el, mennyire szeretlek.” A tisztelen­dő jóindulatúan mosolygott. „Hát maguk, fiúk?” Csakugyan: hol fogunk lakni, mit fogunk enni? Erre még nem is gon­doltunk. „Fi­gyeljenek ide, van nekem egy nagyon jó barátom, gyerekotthont igaz­gat a Budakeszi úton. En csináltam papot belőle. Fölszentel­ve ugyan nincsen, mert zsidó ember, de mit számít az, Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. írok pár ajánló sort, adják át neki a legszívélyesebb üdvözletemmel, ő majd gondoskodik ma­gukról.

13.

Gutmann Péter igazgató szívélyesen fogadott minket. Érdeklődött az ő arany­szí­vű barátja felől, aki az életét mentette meg, tájékoztatott a gyerekotthonról. Kevés gye­rekük van jelenleg, a többséget sike­rült vidéken elhelyezni. Különböző korúak, ők laknak az egyetlen fűthető hálóteremben, a négy nevelő szintén ott alszik, szorí­ta­nak majd helyet nekünk is, szalmazsák van elég. Ennivaló is van, nem valami bősé­ges, de megteszi: krumpli, borsó, konzervek, mind a vöröscsillagosoktól. „Mi lesz a dol­gunk?” „Favágás, krumplipucolás, pedagógia, nem fogtok unatkozni.” Valóban nem unatkoztunk, bár úgyszólván átmenet nélkül szűnt meg az, ami addig minden erőn­ket fölemésztette, és szokatlan volt, szinte kényelmetlen, hogy nem kell feszülni pat­tanásig, hogy a lélegzetet elakasztó homokzsák lehullt a hirtelen könnyebbség mi­att hitetlenkedő vállról. Favágás, krumplipucolás, dolgozatjavítás, megnyugtató ese­mény­telen­ség. Igaz, időnként még üstdobok dübörögtek a messzeségből, sőt – mi ez? Kattogás a hegyekben, nem tudni pontosan, hol, vagy képze­lődtünk? Újra csend. Te­ke­redik a krumplihéj, „mi lehet Pesten?” – tűnődik Péter, a többieknek ugyan­ez jár a fejében. Délután Gábor, az igazgatóhelyettes, bejelentette, hogy meg­pró­bál át­jut­ni Pestre. Mindannyian felajánlottuk kétnapi konzervadagunkat, Péter ki­utalt a vi­lág­járónak hat szem krumplit és tíz szál gyufát, ezzel az értékes rako­mánnyal vágott ne­ki Gábor másnap kora reggel, sűrű szerencsekívánataink köze­pet­te, a kalandos út­nak.

Két hét múlva láttuk viszont. Gyorsan megebédeltettük és ágyba küldtük a gye­re­keket, Gábor pedig a tűrhető éghajlatú konyhában, moccanatlan csendben meg­kezd­te úti beszámolóját. Hidak nincsenek, Ercsi magasságában tudott átkelni, onnan for­dult vissza északnak. Pest romokban, nincs élelem, az emberek csontig lefosztják a húst a lótetemekről, nincs víz, nincs tüzelő, semmilyen közszolgáltatás. Hullák az utcá­kon, a tereken, a kapualjakban, hullák egymás hegyén-hátán a gettóban, ha a fagy fölenged, olyan járvány jöhet, amilyet a középkor óta nem látott a világ. A vörös­csillagosok vagy tíz napja kifüstölték a nácikat utolsó fészkükből, a gellérthegyi bar­langokból, a maradék megkísérelte az áttörést a budai hegyeken át Bécs felé – tehát mégsem képzelődtünk –, a német fő­parancs­nokot Hitler magyarországi hely­tar­tójával együtt egy csatornában fogták el. Gábor mindezt részint saját ta­pasz­ta­la­tából vagy szóbeli közlések­ből tudta, részint az újságból. Mert van már újság Pesten, a Szabadság, hozott is egy példányt, tessék. Péter nyúlt érte elsőnek, meg­rebbent kezében a papír, körbejártak a szétszedett, gyűrött oldalak. Szabad­ság. Mit olvastunk abban a számban? Fogal­mam sincs. Aznap talán semmit, hiszen korán esteledett. Korán esteledett, villany nem volt, de a fekete cím­betűk sokáig parázs­lottak még a sötétben.

14.

Gábornak visszafelé nem kellett kerülnie, a befagyott Dunán jött a pesti oldalról a Margitszigeten át Óbudáig. (Korábban ezt az utat nem lehetett használni a belövések miatt.) Tamás úgy határozott, ő is átkel a jégen, megkeresi Pesten a szüleit, aztán visszajön. Egyetér­tettem a tervvel. „Megyek én is veled.” Péter adott az útra fejenként egy-egy konzervet, a kapuig kísért minket. A Gugger-hegyen vág­tunk át, megvolt még – ágyú nélkül immár – a lövegállás, amit mi ástunk, a Zöldmáli úti villanyoszlopokon kézzel írott, rajzszöggel felerősített füzetlapok hirdették az új pártok alakuló gyűléseit. Óbu­dán üzemelt a dunai átjáró, valaki figyelmeztetett, hogy ne térjünk le az ösvényről. Kanyargóit a jégen a kitaposott ösvény, nem egyenes volt, mint vártuk, úgy látszik, tapasztaltabb lábak már kitapogatták, merre a leg­biz­ton­sá­go­sabb. Követtük az előttünk járókat, jó néhányan tartottak Pest felé liba­sorban, mások szemben jöttek szintén egyesével, oldalazva araszoltunk el egy­más mellett. Ajég hol sima volt és síkos, hol kásás, vizes, nem túl biztató. Meg­könnyeb­bülve kászálódtunk ki a pesti oldalon a szilárd talajra. Akkor tárult elénk a ször­nyű­ség, amire ugyan számítottunk Gábor elbeszélése alapján, de a közvetlen élmény más, mint a szó. Romokat, hullákat, autó- és villamosroncsokat kerülgetve jártuk a seb­zett utcát, talpunk alatt csikorgott az üvegtörmelék. Hogy rövidre fog­jam: meg­ta­lál­tuk Ta­más szüleit, beteges szürke arcuk láttán Tamás a könnyeit nyelte. Ők is sír­tak, örömükben. Nekik adtuk a konzerveinket, a szemükben lob­banó állati vágy el­fe­ledtette saját éhségünket.

Aznap késő lett volna visszaindulni, megvártuk a reggelt Tamás szüleinél. Fű­tet­len kétszobás lakásban laktak, kibombázott rokonok sokaságával. Este kivételes ün­nepi lakomát csaptak a konzervbabból, minket kínáltak elsőként. Udvariasan el­há­rí­tot­tuk, reggel a gyerekotthonban pukkadásig jóllaktunk ugyanebből, rá se bírunk nézni. Másnap búcsúzkodás, indulás. De csak a Duna-partig jutot­tunk. Gép­pisz­to­lyos katona strázsált az átkelőhelynél, senkit nem engedett a jégre. A Sziget felé mu­ta­tott, és feltartotta három ujját. A jelzett irányban jókora nyílás feketéllt, abba ful­ladtak bele hárman.

Tanácstalanul baktattunk vissza a szülőkhöz. Mi lesz most? Itt fogunk élősködni a nyakukon? Megörültek, a mama sürgölődött, üljetek le, mindjárt ebédelünk. Marha­répa volt ebédre, az ebéd pó­tolta egyébként a reggelit és a vacsorát is. (Az előző napi vacsora, mint említettem, ünnepélyes kivételnek számított.) A marha­répá­nak, amely azokban az időkben fő táplálékaink kevéssé változatos sorá­ba emel­kedett, igyekeztem azóta az ízét is elfelejteni – amennyire emlékszem, kellemetlenül csípi a nyelvet, a szájpadlást, a torkot. Persze, aki nagyon éhes, annak csemege. Ha van. De miként e sira­lomvölgyében minden, a marharépa is véges, tehát elfogy. En­nek okán támadt az én sugallatos eszmém: a bejgli!

Fölkerekedtünk. Velünk tartott Zoli bácsi is, Tamás papája, jónevű kutató­mér­nök, aki szerette az izgalmas, merész, nagyvonalú vállal­kozásokat. Vajon megvan-e még a barátságtalan néni, a lakás, a ház a Pozsonyi úton? A ház megvolt, ha fogya­té­ko­san is, kapu nélkül és folytonossági hiányokkal a lépcsőkön. Feltornásztuk ma­gun­kat az ötödikre. Kopogtatok, csoszogás. „Én vagyok, néni, a lakója.” Kinéz a kém­le­lő­nyí­lá­son, résnyire nyitja az ajtót, gyanakodva méreget mindhármunkat. „Mit akar?” „A holmimért jöttem, szeretném elvin­ni. És megköszönni, hogy vigyázni tet­szett rá.” „Nincs itt semmiféle holmi. Amikor maga elment, visszajött a két katona, megint magát keresték, fölforgatták a szobát, a holmiját bepakolták a bőröndjé­be, és elvitték. És milyen trágár kifejezéseket használtak, fúj, mint a kocsisok, az én laká­som­ban! Én ehhez nem vagyok szokva, én ezt kikérem magamnak! Én nem tudom, kicsoda maga, kit vettem ide, de a lábát hozzám be nem teszi többé.” „És a bejgli?” „Milyen bejgli?” Félretoltam a nénit, berontottam a szobába, a szekrényhez. Hihe­tet­len! A tetején ott volt a bejgli becsomagolva, érintetlenül, ugyanúgy, mint azon a reg­gelen, amikor búcsú nélkül elhagytam őt. „Köszönöm, néni, minden jót!” Ro­bo­gunk lefelé, a néni döbbenten bámul, alighanem most dereng föl előtte, hogy tudtán kívül valami kincs volt a birtokában, olajmezőt vagy gyémántbányát rejtegetett át­me­ne­tileg a szekrény hallgatag és titokzatos teteje.

Az utcán nem bírtunk magunkkal. Összehajoltunk, lázasan kiboncoltuk a papírt, és íme, az elaggottan is sima bejgliarc reánk mosolygott. Ó, bejgli, drága bejgli, te vésőre méltó, meg lehetne mintázni rólad a hűség és állhatatosság mellszobrát. „Kóstoljuk meg, jó-e még” – suttogta Zoli bácsi. Hát, ami azt illeti… tényleg volt az állagában valami szoborszerű, mintha a milói Vénusz vá­ratlanul előkerült, emberi fogyasz­tásra kevéssé alkalmas márvány jobbkarjába harapnánk. A legapróbb falat szét­rágása is időigényes, körültekintést kívánó feladatnak bizonyult. Kisded csapa­tunk azonban nem hátrált meg. Legalábbis addig nem, amíg a rendkí­vüli műtárgy magára nem vonta a lakosság figyelmét. Csakhamar gyülekezni kezdtek a bá­mész­ko­dók, mint boldog békeidőkben az utcai baleseteknél. Elhangzottak az első meg­jegy­zések, a fogvacogtató hidegben forrósodott a légkör, a magyarázkodás nem látszott célravezetőnek. így hát, a bejglit télikabátja belső zsebébe csúsztató Zoli bácsival az élen, méltósággal, de sietősen eliszkoltunk, mielőtt meglincseltek volna minket.

Szilánkok

(Gáspár Endrére emlékezve)

1.

A műfordításról megírták már, hogy önfeláldozást kívánó mes­terség. Az iro­da­lom­történet alig vesz róla tudomást, a világiroda­lom szinte egyáltalán nem. Pedig, aki valaha is próbálkozott vele, tudja, hogy sokszor nehezebb, mint eredetit alkotni. És a mi mű­fordítás-irodalmunk – amint szintén megírták már – az elsők kö­zött van a világ­ranglistán; jelesebb forrásául szolgálhatna a nem­zeti önérzetnek, mint a szittya származás, vagy egyéb zoológiái ökörségek. Kiváltképpen akkor, ha a fordító túl­szárnyalja ügyfe­lét, mint teszem azt, Arany János magát Shakespeare-t a Ham­letnek ebben a sorában: „Rohadt az államgépben valami.” Angolul: „Something is rotten in the State of Denmark” – azaz „Rohadt a dán államban valami.” Hát melyik jobb?

Vajon saját nemzete érdeme szerint becsüli a fordítót? Arany, Babits, Tóth Árpád, vagy a Coriolanust tolmácsoló Petőfi, hogy csak a legnagyobbakat említsem – őket még úgy-ahogy jegyzik. De ki tartja számon például Gábor Andor remeklését, a Miréionak, Mistral provanszi nyelvű eposzának orgona­zen­gé­sű magyar változatát? Vagy ki tud Soltész Gáspárról? A nagyszerű művészről, akinek a Rókafit, Goethe Reineke Fuchsát megszólaltató hexa­me­te­rei fé­nye­sebbek a német versezetnél (a német körülbelül annyira alkalmas a hexa­me­ter­re, mint a medve a keringőzésre, a magyar viszont hajlékonyán belesimul bár­mi­lyen vers­formába, ha avatott mester bánik vele), s akinek mégsem jutott hely a nem­zeti tu­datban, még a Világirodalmi Lexikon „Goethe” címszavában sem. Végül hadd em­lítsem meg a hosszan folytatható sorból Végh Györgyöt, aki bravúros ver­se­léssel ma­gyarította már-már élvezetessé Boccaccio Fiesolei nimfa­énekének hamvas bár­gyú­ságát. Hát ennyit a műfor­dítói dicsőségről.

Mindez asszociációként jutott eszembe, pusztán azért, mert Bandi bácsira gon­dol­tam, ő pedig ebben a szupergazdag magyar műfordítás-irodalomban is a legelsők között van. Lope de Vegái szerintem jobbak az eredetinél, érdemes lenne vissza­fordítani őket spanyolra, persze csak akkor, ha akad olyan spanyol anyanyelvű költő-műfordító, aki méltó Bandi bácsihoz. És hogyan jutott eszem­be Bandi bácsi? József Attilát lapozgattam, akkor villant be egy régi, méltatlanul elhomályosult emlék: Bandi bácsi idéz beszélgetés közben egy párizsi levélből, amit a költőtől kapott. „Ma már úgy írok verset, mintha sortüzet vezényelnék.” A költő emléke mellől lépett ki Bandi bácsi a szinte testközeli jelenbe, aztán egy időre mellém szegődött – való­szí­nű­leg azért, mert nagyon szomorú va­gyok mostanában, szeretnék egy kis vidám­ságot, szeretnék valami másra gondolni, legalább képzeletben kivergődni egy fél­órára a förtelemből, amely szájig ellep bennünket, és Bandi bácsi, szegény, olyan volt, hogy csupa, vagy majdnem csupa vidám dolog él róla az emlékezetemben.

Furcsa, hogy bácsinak mondom. 58 éves volt, amikor egy isme­rőse telefonon nyájasan megkérdezte: „Hogy van a gyomorrákod?” Mindenki tudott a rákjáról, csak ő nem. Addig legalábbis. Még abban az évben meghalt. Én már jóideje öregebb vagyok nála, és úgy látszik, ez most már mindig így lesz. Nekem ő mégis bácsi. Hány éves lehettem? Ha nem tévedek: húsz, amikor megismertem. Vagy huszonegy. Az időbeli mezsgyét, amely a távoli múltban húzódott közöttünk, nem akarom átlépni, nem is tudnám. Nekem ő Bandi bácsi lesz, amíg világ a világ; ha megérném a százhúszat, az 58 évével akkor is ő lenne az idősebb.

Helyretette egyszer egy nagy butaságomat, így lettünk jóba. Az történt, hogy Foscolót fordítottam kedvtelésből és unaloműzőnek a kulturális társaság szék­házában, ahol részint a cég stencilezett értesítőjének munkatársaként loptam a na­pot, részint a levélhordó és kifutófiú tisztét töltöttem be – szóval munkaidőben, va­la­ki­nek a szabad asztalához telepedve, belemerültem a „Hantok” fordítá­sába (ezt a ma­gyar címet adtam az olasz költő kétszázkilencvenöt soros poémájának, a Sepolcrinak), amikor megszólalt fölöttem egy hang: „Hantok – jó, de mért nem tartod tyabályotyan a ritmutyt? Fotykoló nem örülne ennek, fiatykám.” Észre sem vettem, mikor állt mögém Bandi bácsi; meg se kérdezte, mivel fog­la­la­tos­ko­dom, elég volt egy-két sort elolvasnia a szétnyitott eredetiből meg az én szö­ve­gem­ből ahhoz, hogy felmérje, miféle kontárkodás folyik itt, ki a kárvallott költő, és mi lenne a helyes eljárás – majd sajátos gügyögésével tudomásomra hozta felismeréseit. (Ez a szándéktalan beszédhiba illett az egyéniségéhez, szinte a jelképévé vált.) Újra­kezdtem a fordítást, be is fejeztem. Nem tudom, nagy kár-e, hogy később az egészet elvesztettem, de azért sajnálom; Bandi bácsi sem nyilatkozott róla annyira elítélően, mint az első próbálkozásomról.

Volt még egy hasonló esetem. Lefordítottam Alfréd de Vigny nagy versét, a Mózest, úgy éreztem, sikeresen. Elbizakodottsá­gomban megmutattam Bandi bácsi­nak, előre gyakorolva a sze­rény mosolyt, amellyel nyugtázni fogom elismerő szavait. Bandi bácsi egy pillantást vetett művemre. „Mért tyináltad rövidebbre egy tyótag­gal?” Átfutotta. Visszaadta. „Egyébiránt…” Bővebb magyarázatokba nem bocsát­ko­zott, én meg álmélkodásomban elfelejtettem megkérdezni, mit jelent az „egyéb­iránt”. Honnan tudja, hogy rövidebb, nincs is nála az eredeti! Az ám; csakhogy a fejében megvolt.

Hány nyelvből fordított Bandi bácsi? Alkalmasint maga se tudta, tán még azt se, hány nyelven tud egyáltalán. Amikor megkérdez­tem, bizonytalanul válaszolta: „Hát, Európában nemigen tudnának eladni.” Volt az vagy tizenkét nyelv is, nem számítva a holt nyel­veket. És mindegy, milyen szöveg: próza, vers, dübörgő klasszikus ütem vagy szivárványos szürrealista szóbuborék, akármi. Egyszer váratlanul állítottam be a lakására, éppen diktált, nyitott könyvvel a kezében járkált le-föl. „Ülj a helyedre, maradj csendben, és ne szólj senkinek arról, amit láttál. Babits azt mondta, Joyce Ulyssesének a lefordításához egy tucat fordító tíz évi munkájára lenne szükség. Én lefordítom egyedül hat hét alatt. Csak nem kötöm senkinek az orrára. Azt fogom híresztelni, hogy két évtizedig dolgoztam rajta. Akkor mindjárt jobban becsülik, nem?” Bandi bácsi kunco­gott, nagyon büszke volt a ravaszságára. Ma már ugyan nem az ő Ulyssesét forgatják, hanem Szentkuthy Miklósét, és abban sem vagyok biztos, hogy Babits pontosan úgy nyilatkozott-e, ahogyan Bandi bácsitól hallottam. De a tény, az tény: Bandi bácsi hat hét alatt lefordította az irgalmatlanul hosszú könyvet, amelynek én, bár évek óta olvasom, képtelen vagyok a végére jutni.

Bandi bácsi néha ide-oda cikázott a nyelvek között. Hogy Pe­tőfit fordított németre, abban még nincs semmi különös (mit be­szélek, már hogyne volna), hanem olyasmi is előadódott egyszer, hogy a Bandiéknál megszokott népes vendégseregből valaki lefordíthatatlannak vélte Szabó Lőrinc egyik versét – erre Bandi átment a szomszéd szobába, és egy negyedóra múlva visszajött a vers né­met fordításával. Esetleg az angolt is megcsinálta azalatt? Meg a vendet és a hottentottát? Minden elképzelhető.

Igazából a Faustot szerette volna lefordítani, erről ábrándozott. Soha­sem jutott rá ideje. Rengeteget dolgozott, két kézzel szórta a tehetségét, mint mula­tós arisztokrata a vagyonát. Tehetséget herdált pénzért, mélyen értéke alatt. Mire kellett neki a pénz? A vendégeire, a csütörtöki fogadónapjaira? „Tudod, észre­vet­tem, hogy a feleségem mindig megelőz a pénztárakban. Bemegy előttem a szer­kesz­tő­ségekbe, a kiadókba, és felveszi a honoráriumomat. Én erre, mit gondolsz, mit eszel­tem ki? Különféle álneveken dolgozom, van már egy csomó álnevem. Mosta­ná­ban sok új, tehetséges műfordító tűnik fel a lapokban, majdnem mindegyik én va­gyok. De senkinek egy szót se!” Diadalmasan villantotta rám a szemüvegét, olyan elé­ge­dett­ség­gel az arcán, amilyet akkor érezhetett, ha rábukkant hirtelen a bujkáló kincsre, az idegen vers pontos magyar mására. És vélhetőleg azért osztotta meg velem a titkát, mert kellett neki valaki, akinek eldicsekedhet a ravaszságával – amely, tárgyilagosan szólva, vetekedett az én műfordítói babéraimmal.

Ennek a páratlan ravaszságnak máskor is tanúja lehettem. A 15-ös buszon utaz­tunk egy őszi napon, felszállt a Kálvin téren egy magas, testes, szemüveges úr, sötét fel­öltőben, sötét kalap­ban. „Szervusz, Bandi!” „A, tyervuty, tyervuty! – motyogja Bandi szórakozottan, láthatólag nem tudja hová tenni az ismerőst. – Hát hogy vagy, hogy vagy?” „Köszönöm, megvagyok – nyugtatja meg Bandit az ismerős. – Most jö­vök a rádiótól, találkoztam a Margit­tal.” „A Margittal? Milyen Margittal?” „Hát a fele­ségeddel.” „Ja igen, a feleségemmel. A rádiónál… – Bandi mintha elkomorult volna egy pillanatra. – Na éty hogy vagy egyébiránt? Mi újtyág az üzemben?” „Az üzem­ben?” – csodálkozik az ismerős. „Úgy értem, a munkahelyeden.” „A minisz­tériumban?” „Persze, hát ott dolgozol, nem? Ugye könyvtároty vagy ott, ha jól emlékszem?” „Nem, államtitkár.”

Miután az ismerős leszállt, Bandi bácsi tájékoztatott. „Tudod, nem jöttem rá rögtön, hogy ez a Bóka Laci. Azért tettem föl neki keresztkérdéseket. Hogy mi újtyág az üzemben. Valahol csak dolgozik! Hanem ez a Margit… Megint meg­előzött, és amilyen kelekótya vagyok, a rádiónál elfelejtettem álnevet használni.”

Bandi bácsi a székházunkban tevékenykedett, ugyanott, ahol én, azzal a jelentős különbséggel, hogy ő igazán tevékeny volt. Rendszerint a manzárdszobában tartóz­ko­dott, Erzsiké és Iluska társaságában. Iluska verébarcú, törékeny, hervadó özvegy­asszony volt, nyomdafestéktől maszatosan a kézi hajtású stencilgépet te­kerte nap­hosszat; Erzsiké pedig, a himlőhelyes vénlány, aki egész életét grafikus bátyjának szentelte, az írógépet verte fogyhatatlan energiával. Ha lélegzetnyi szünethez jutott, a bátyjáról beszélt, néhány metszetét kiszögezte a falra, tényleg szépek voltak – vo­nu­ló tömegek, tömbszerű munkásarcok, kicsit érződött Masereel és Käthe Kollwitz ha­tása. Bandi bácsi gyakran diktált Erzsikének, s ez nemegyszer lélegzetelállító mutat­vány volt: magam láttam, amint egy keresztrímes szakaszokból álló, hosszú Tvardovszkij-verset mond gépbe kapásból magyarul, majdhogynem egy­hu­zam­ban, leszámítva a levegővételre vesztegetett kényszerű szüneteket. Dal­szö­ve­ge­ket is fordított, a Bugyonnij-indulóból lett egy kis galiba, kivonták a forgalomból. Bandi bácsi szövege ugyanis így hangzott: „Ha netán e hazába / betör újra a kába, / Vorosilov, a hős, jelet ád, / s hara-gossria-dóvalavö-rösslobo-góval / megy a régi Bugyonnij-brigád.” Remekül pattog, szó se róla, nem is a ritmussal volt baj, hanem azzal, hogy a „kábá”-t Bandi bácsi főnévnek szánta, ám a rosszindulatúak Vorosilov jelzőjeként értelmezhették.

A manzárdszobába kísértem fel Bandi bácsihoz a kiugró arccsontúy tatárképű, lógó bajszú költőt, aki néhány évtizeddel később a magyar emigráns-irodalom „nagy örege” lett, akkor azonban ez még nem látszott rajta. Nemes bácsi, a portás, tisztázatlan okokból hozzám küldte; így hát bemutatkozás után a költő nekem nyújtotta át megtekintésre friss, ropogós versesfüzetét. Keskeny ragasztott papírcsík adta tudtul a borítón a szerző nevét, ezt a nevet fogja viselni „nagy öreg” korában is, de a ragasztás nem volt tökéletes, átütött alóla a turáni küllemű múzsafi eredeti, német hangzású neve. Átlapoztam a füzetet, az egyik vers utolsó szakasza mélyen emlékezetembe vésődött. „Ibn ben Akiba legyen tevéled, / a jó nem ellensége a jobbnak, / és ne feledd: ha kipipikéled / és kirázod, utána el ne dobjad.” Nos, voltak ezzel a szakasszal problémáim. Először is, mi az, amit kipipikélek? Tud­tom­mal nem ugyanaz, mint amivel pipikélek, és ha a másodikról még el tudom is képzelni, hogy eldo­bom – bár nem örömest tenném –, azt már nem, hogy kipipikélem, sem pedig az elsőről azt, hogy eldobom. Továbbá: mi az, hogy „ibn ben Ákiba”? Valaki vagy „ibn”, vagy „ben”, egyszerre a kettő nem lehet – olyan ez, mint­ha Petrovicsfinak vagy Petőfievicsnek hívnék egy régebbi költőt, akiből soha­sem lett „nagy öreg”. „Menjünk fel Bandi bácsihoz” – ajánlottam ennélfogva rabbi Akibának, ahogy a kacagányba kívánkozó etelközi atyafit magamban elneveztem.

„Tyóval te költő vagy?” Bandi bácsi higgadtan méregette a ba­juszként fungáló varkocsutánzatot, sok mindenhez hozzászokott a művészvilágban. Belekukkantott itt-ott a versesfüzetbe, félretette. „Minden tyütörtökön baráti öttyejövetel van ná­lam, gyere el, majd megbetyéljük, mit tehetünk érted.” Ezzel a maga részéről be­fe­jez­te volna a kihallgatást, de a költő nem vett tudomást róla. „írtam én egy regényt is” – jelentette be szokatlanul mély hangján, amely szinte kilógott a kis padlás­szo­bá­ból. „Regényt? Nagyon érdekety. Milyen időben játtyódik, a jelenben?” „Nem a jelen­ben.” „A múlt­ban?” „Nem a múltban.” „Á, tehát a jövőben.” „Nem a jövő­ben.” Ez már a hidegvérű Bandi bácsit is kezdte megviselni. „Se a jelen­ben, se a múlt­ban, se a jövőben? Akkor milyen időben?” „Képzelt időben. Szörnyen lerán­tották a lapok!” Úgy mondta, mintha azt újságolná, hogy tegnap vette át a Nobel-díjat a svéd királytól. „Na­gyon érdekety – ismételte Bandi bácsi fegyelmezetten. – Hát tyak gyere el valamelyik tyütörtökön.” Ám Akiba még mindig nem látta elérkezettnek az időt a távozásra. „Kéne nekem egy asszony” – kö­zölte teljesen váratlanul. „Egy attyony? Minek az neked?” „Hogy adminisztráljon engem. Kéne egy asszony, aki adminisztrál.” „Egy attyony… Gyere el valamelyik tyütörtökön, a feletyégem, a Mar­git, majd kerít neked attyonyt.” „Az jó lesz. Csak nem tudom, mit fog szólni hozzá a feleségem.”

2.

E párbeszéd után, amely valóságos, nem képzeletszülte szemé­lyek között folyt le, szóról szóra úgy, ahogyan itt olvasható – nos, e történelmileg abszolút hiteles és híven reprodukált párbeszéd után hadd forgassam az emlékezés színes reflektorait egy másik való­ságos személyre, aki már eddig is sokat izgett-mozgott a bedíszle­tezett szín­padon; élő-e, holt-e, nem tudom, de valaha élt, arra bi­zonyítékom van, én magam lévén az a személy. A következőkben tehát arról szeretnék beszámolni, hogy mi mindennel traktáltam Bandi bácsit, amikor – talán mert nem volt gyereke – egy fél­szeg apa rejtőzködő gyengédségével rólam, a barátaimról, a minden­napjaimról tudakozódott. Elmondok néhány apróságot, főleg vi­dám történeteket, azokban lelte kedvét leginkább, azokat idézem fel én is a legszívesebben.

Melyik is volt életem legvidámabb időszaka? Várjunk csak: a pontosság kedvéért mondjunk talán viszonylag legvidámabbat, vagy viszonylag legkevésbé… hohó, áll­jon meg a menet, nem pa­nasznapon vagyunk. A legvidámabb idők kétségkívül azok voltak, amikor Juci és Jóska fogadtak magukhoz, nem sokkal a háború után. Fiatal házas­pár, az illegalitásból ismertem őket, házasságkö­tésükkor Jucinak, mivel hiány­zott még egy kis ideje a nagykorú­sághoz, én írtam a szülői beleegyezést. A Szigony utcá­ban laktunk, nem vetett fel minket a jómód, előfordult, hogy öt szem mogyorót osztot­tunk háromfelé, az volt a vacsoránk. Jóska a Fogaskerékgyár­ban dolgozott, a gépeket kaparták ki a romok alól, napi egy tányér adómentes leves volt a nettó jöve­del­me (egyszersmind a bruttó is); mi Jucival bejártunk az egyetemre talicskázni, bizo­nyos óraszámú romeltakarítást kellett teljesíteni a beiratkozáshoz. Szóval anyagi­lag nem álltunk valami fényesen, ezért mindenféle üdítő szellemi ténykedéssel igye­kez­tünk gondolatainkat néhai paprikáskrumplik fájó emlékéről célszerűbb irányokba te­relni. Egy este például ki­tömtem magam két gumilabdával, Juci megkötötte rajtam pettyes égszínkék fejkendőjét, úgy álltam ki a nyitott ablakba, miközben házigazdáim a szomszéd ablakból, a függöny mögül lesték a fejleményeket. Jön egy pasas, lepis­sze­gek neki (az első emeleten laktunk). Felnéz, magára mutat, aztán énrám a magas­ba. „Fölme­hetek, kislány?” Mutató- és hüvelykujjamat összedörzsölve jelzem, hogy ingyen nem. A pasas kérdő mozdulatot tesz: „Mennyi?” Többször egymásután szét­nyi­tom mind a két kezemet: „Száz.” A pasas sajnálkozva a zsebére üt, annyi pénze nincs, visszamutat: „Ötven.” Juci és Jóska csuklanak a röhögéstől. „Ha nincs pén­zed, mi a francnak molesztálsz egy védtelen nőt?” – méltatlankodom a tőlem telhető leg­mélyebb basszushangon, jó hangosan, hadd hallja az utca. A pasas szétnéz, nem érti mindjárt, honnan jön a hang, aztán iszonyatos káromkodások közepette, öklét rázva el.

„Mityoda infantility marhák voltatok – állapította meg Bandi bácsi alig titkolt elismeréssel. – Sok ilyen bárgyúság szárad a lelketeken?” Érdeklődésétől vérszemet kapva, elmeséltem neki egyéb kalandjainkat is, a dohánnyal, a mikrofonnal és Adolffal.

A dohányt félkilós átkötött kekszes dobozban hozta haza Jós­ka, valami külön­munkával kereste (zsákokat segített lerakni egy élelmiszerspekuláns kocsijáról). Cigaretta­hüvelyt is hozott vagy háromszázat, meg kettő darab töltőt. A töltő – nem hiszem, hogy ma még használnának ilyesmit – cigaretta alakú fémhenger, szét kell nyitni, egyenletesen beleszórni a dohányt, fémpálcikával lenyomkodni, aztán ráhúzni az összecsukott hengerre a hüvelyt, tudományos nevén hiilznit, és beletolni a pálcikával a rúddá préselt dohányt. Egyszerű, legalábbis első hallásra. Valójában kifinomult művészi érzéket igényel, mert ha sok a dohány, elrepeszti a hülznit, ha kevés, kipereg belőle. A kényes műveletet ketten végeztük a konyhaasztalnál Jucival; Jóska szintén ott ült, de nem vett részt az érdemi munkában, csak tette a maliciózus megjegyzéseket, valahányszor egy hülznit használhatatlanná silányítottunk. Juci kifakadt: „Mit kritizálsz, inkább csinálnád te is.” „Az én felada­tom a szellemi munka – felelte Jóska méltósággal. – Kiszámolom, hogyan fogunk meggazdagodni. Egyébként is csak két töltő van.” Amíg mi a hülzniket rongáltuk, ő valóban számolt. Keze alatt a számok szárnyra kaptak, délibábos magasságokba röppentek, be­re­pül­ték az aranyló horizontokat. „Ha ezt az adagot eladtuk, veszünk a pénzen kétszer ennyi dohányt meg hülznit. Ha csak minden másodnap, vagy nem bánom, harmad­nap duplázzuk is meg az árut, egy hónap múlva elutazhatok Debrecenbe egy zsák príma dohányért. Félév se telik bele, és vagonszám hozhatjuk a dohányt Pestre. Holnap megérdeklődöm a MÁV-nál, mennyiért lehet vagont bérelni.” Gondolatban már saját nyírottgyepes kertünk fürdőmedencéjében úszkáltunk, saját villánkban hab­zsoltuk saját bécsiszeletünket, olyan gazdagok voltunk, hogy mindegyikünknek két szelet jutott. Sajnos, a hülznik repedeztek. Nekem valahogy a dohány illata se tet­szett igazán, mintha csatornalében pácolták volna ezt a kétes származású növényt a kívánatosnál hosszabb ideig. Minek szaporítsam a szót: amikor azt a kevés, lötyögő vagy kőszikla-halmazállapotú szivarkaféleséget, amit sikerült egyáltalán létre­hoznunk, megkíséreltük áruba bocsátani a Teleki téri ócska­piacon, csaknem tettlegességre vetemedett a háborgó közönség.

A mikrofon, nyolc méter vezetékkel együtt, szintén Jóska keres­ménye volt. Ezt is trógerolással harácsolta össze, valami rádiókeres­kedőnél, aki pillanatnyilag antik bútorokkal és Napóleon-arannyal foglalkozott. Juci nem méltányolta eléggé a szerzeményt. „Ezért cipelted neki félnapig a bútorokat, normális vagy te?” „Egy kiló száraztésztát is hoztam, nem? – vágott vissza önérzetesen Jóska. – A mikrofon pedig nagyon hasznos találmány, modern ember nem nélkülözheti. Ki kell próbálni, működik-e.” Volt egy ócska rádiónk, abba kötötte be a nélkülözhetetlen holmit. Működött. Belebeszéltünk, és a rádióból jött ki a saját hangunk, lehetett erősí­teni, halkítani, mint az igazi rádióhangot. Jóska állatokat utánzóit, a rádió ugatott, miákolt, bőgött, mekegett. A csoda láttán Juci is megenyhült, népdalestet rögtönzött át­szellemültem Jómagam tu­dományos előadást tartottam a halogének mikro­koncent­rátumának metafizikájáról. Attól kezdve nap mint nap egymással versengve törtük a fejünket új műsorokon. „Indítsunk rádiópostát – súgta Juci a padban, miközben a prof a katedrán az akkád történelmet boncolgatta. – Válaszoljunk a hozzánk intézett levelekre.” „És ki fog hozzánk leveleket intézni?” „Majd mi. Én már írom is az elsőt.”

Ám a fejlődés itt sem állt meg. Berendeztük a fürdőszobát stú­diónak, ha vendég jött, saját külön műsorainkkal szórakoztattuk, kívánatra ő maga is igénybe vehette a bámulatos technikát. Csak úgy kergették egymást jobbnál jobb ötleteink. Az ava­tat­lan vendé­geknek híreket mondtunk, akkora képtelenségeket, hogy azokat csak a va­ló­ság tudta később felülmúlni; aki másnap kirándulni készült, időjárásjelentést ka­pott, napsütést vagy országos esőt, aszerint hogy az illetőhöz hogyan viszo­nyultunk. Nem­szeretem vendégeinknek vízállásjelentés járt, amit Jóska, csöndet paran­csolva, egy gondterhelt hajóskapitány ábrázatával, elmélyülten jegyzetelt; súlyosabb esetek­ben kirobbantottam a világháborút, és általános mozgósítást rendeltem el. Egyszer egy fiatal házas­pár járt nálunk, pszichológiát tanultak az egyetemen, Szondiért lelkesedtek. Valami hivatalos dologban jöttek, aztán ottfelejtették magukat, ami még nem lett volna baj, csak hát elég nagyképűek voltak mind a ketten, nem szíveltük az ilyesmit. Juci titkos jelére kivonultam a fürdőszobába, Jóska bekapcsolta a rádiót. „Híreket mondunk. Szondi Lipót, a Svájcban élő világhírű magyar pszicholó­gus hazalátogat Budapestre. Különvonata ma este 20 óra 38 perckor érkezik a Nyugati pályaudvarra.” Mivel háromnegyed nyolc volt, vendégeink sietősen szedelőzködtek, nem akartak elkésni. „Ti nem jöttök?” „Mi majd meglátogatjuk a szállodában.” Rohantak el, „különvonat” – rebegte az asszonyka áhítattal.

És Adolf? Ő rokkantan, végpusztulásra ítélve hányódott a törmelék között, amíg Jóska, egy szemléltető taneszközöket árusító bolt helyreállítási munkálatai so­rán, ki nem mentette az enyészet kar­maiból. Én a lakásunkon ismerkedtem meg vele. Hazamegyek egy este, sötét van, csak a szoba végében pislákol valami. Meg­né­zem közelebbről: koponya villantja rám vonzó mosolyát a virágállvány­ról, alsó állkapcsának hiánya nehéz sorsra utal, szemüregéből meg egyéb üregeiből sárgás fény csordogál – beleállítottak ugyanis egy tizenötös égőt a kísértetiesség végett. Gyanús neszek az ágy alól, kimászik alóla Juci és Jóska: odabújtak, hogy kifigyeljék, hogyan hat rám az új lakótárs, csakhogy nem bírták tovább a röhögéstől meg a portól. Hát így került hozzánk Adolf, a fizikailag kissé hiányos, ám szellemileg kifogástalan tanügyi koponya.

Amikor Adolf beköltözött, még nem tudhatta, milyen feladatok várnak rá. De jó fej volt, hamar beletanult. Főleg a vendégek körüli teendőket kellett ellátnia. Elő­ször lefektettük a sezlonra – az akkori idők rekamiéjára –, szép hímzett párna került a feje alá, célszerűen összetekert további párnákkal emberi méretűvé hosszab­bí­tot­tuk, ráterítettünk egy szolgálaton kívüli, lyukakban gazdag paplant, a sezlon végébe pedig egy pár élemedett korú félcipőt állítottunk, orral fölfelé. Ha vendég jött, csend­re intettük. „Pszt, alszik.” Ha a vendég új volt, és nem szokott még hozzánk, csak­ugyan megré­mült – nem Adolftól, mitőlünk. Az edzettebb vendég Adolfra pil­lantva megértőén bólogatott: „Aha”; esetleg a sezlon felé biccen­tett: „Csak nem beteg?”; vagy pedagógiailag elmarasztalt bennün­ket: „Cipőstül ágyba, miért enge­ditek neki?”

Ám a kezdeti sikerek ellenére, Adolf ezzel a szereplésével nem tudta stratégiai szinten áttörni az értetlenség és közöny megerő­dített védővonalát. Valami újat kel­lett kigondolnunk. Feltehetjük őt például a fejünkre, csupán gumit kell erősíteni rá, hogy rögzít­hessük, mint egy sisakot. Csengetéskor majd ő nyit ajtót. Persze, alkal­mas öltözékre van szüksége, akármiben nem járhat. Egy foszladozó fehér lepe­dőt feláldoztunk e célra, szemmagasságban két lyukat vágtunk rá, hogy ki lehessen látni alóla. Jóska egy este cilinderben állított be, isten tudja, hol szedte össze. Nagyon elő­kelő darab volt, a karimája ugyan lejárt, de a jelentéktelen hibát spárgával el lehetett hárítani. A cilinder jó lesz Adolfnak, habár ki kell tömni újságpapírral – mármint a cilindert különben Adolf elmerül benne. Készen állt minden a premierre; sorsot húztunk, Juci kezd. Csöngetnek, Juci magára teríti a lepedőt, eligazítja a fején Adol­fot. „Ezt még vedd magadhoz” – figyelmezteti Jóska, és kezébe nyomja a partvist. Újdonsült házi kísértetünk, aki pont olyan, mintha takarítás közben zavarták volna meg, indul ajtót nyitni. De nem jut el odáig. Elbotlik a partvisban, meginog, az egész építmény szétesik, Adolf végzetes balesetet szenvedne, ha Jóska el nem kapja.

Adolf utolsó útja az egyetemre vezetett. Úgy gondoltuk, nem ártana neki egy kis sé­ta a levegőn, túl sokat tartózkodik zárt he­lyen; egyébként is, hadd lásson világot, kös­sön ismeretségeket, mu­tatkozzék szélesebb körökben. Felajánlottam, hogy más­nap reg­gel, Adolffal a fejemen, felvonulok a Szigony utcából a tudomány Múzeum kör­úti szentélyéig. „Lepedőben?” „És az órákra is beülsz vele? Annyira szomjazik a tu­dásra.” Nem, egyikről sem lehet szó. Tartsunk mértéket, óvakodjunk a szél­ső­sé­gek­től.

A kitűzött időpontban nekivágtunk, Juci a jobbomon, balkéz felől Jóska, aki az­nap délutános volt. Elkapott a lámpaláz, mit ta­gadjam. Hamar kiderült azonban, hogy nem volt rá az égvilágon semmi ok. Várakozásainkkal ellentétben, a járókelők ránk se he­derítettek: ki félszemmel odasandítva továbbsietett, ki lesunyt fejjel el­osont, némelyek, mintha semmit se láttak volna, egyked­vű arccal, bár lépteiket kissé meg­gyorsítva elsétáltak mellettünk. Teljes részvétlenség, csúcsforgalom idején. Az ér­deklődés élénkí­tésére hangosan, ahogy a süketek beszélnek, megkérdeztem Jós­ká­tól: „Archibald kérem, hogy állnak a hamis váltóink?” „Köszö­nöm kérdését, milord – ordított vissza Jóska –, a múlt héten köhög­tek egy kicsit, de már felépültek, hála a gon­dos ápolásnak.” „Igen örvendetes. Hanem önről, asszonyom, kedvezőtlen ér­te­sü­léseim vannak. A rossz nyelvek szerint újszülött hármas ikreit Kispesten a re­te­rát­ba dobta.” Juci emelt hangon kikéri magának. „Aljas rá­galom! Nem is hárman vol­tak, csak ketten, többször átszámoltam őket.” Semmi. Olyan volt a nyüzsgő utca, mint­ha nem emberek közlekedtek volna rajta, hanem átnedvesedett gyufaszálak, ame­lyeket a jóisten se tudna lángra lobbantani. Egyedül egy kocsis rik­kantotta el ma­gát trappoló söröslovai mögött a bakon: „Hé, embe­rek, ott megy a halál! Ni, hogy grasszál, a fene a képit!”

(„Az az egy szál kocsis, azt mondod? – szólt Bandi bácsi komo­ran. – A történeted morbidabb, mint hinnéd.”)

3.

Most pedig engedjék meg, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, hogy Jucitól és Jóskától elbúcsúzván (valószínűleg örökre), be­mutassam önöknek végéhez közeledő bohókás játékunk újabb szereplőjét, a menyasszonyomat. Ez itt Zsuzsa; mint bizo­nyára észrevették, nálam tizenegy hónappal és három nappal fiatalabb. Mivel a világ szemében összetartoztunk, Bandi bácsi együtt hívott meg bennünket jövő csütörtöki fogadónapjára. De addig van idő bőven, és hogy ne vesztegessük hiába, beszélek egy kicsit önöknek Zsuzsáról.

A székházunkban barátkoztunk össze, Bandi bácsi is onnan is­merte; Zsuzsa elég sűrűn bejárogatott, fellépett a Társaság műsoros estjein. Színésznő volt, akkor­tájt a Nemzetiben játszott Az ember tragédiájában. No nem éppen Évát, ar­ról csak álmodozott, hanem egyelőre („egyelőre” – maga a főrendező fejezte ki ma­gát ilyen ígéretesen), szóval egyelőre a virágáruslányt a londoni színben. „Kis ibo­lyák, első hírnökei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág a szegénynek kenyért, / És a gazdagnak is szép éket ad.” (Vagy rosszul emlékeznék? A legújabb kiadás másképp közli: „Kis ibolyák, első követei / Ajó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kényért, / És a szegénynek is szép éket ad.” A „követei”-t leszámítva, nekem az első változat jobban tetszik, nemcsak színesebb, de logikusabb is a másodiknál.)

Ha adták a darabot, elmentem este Zsuzsáért a színházba. Tíz óra tájt került sorra a londoni szín, a jegyszedők beengedtek, is­mertek már a próbákról. Végig­néztem, hogyan árulja Zsuzsa az ibolyáit, utána megvártam a művészbejárónál. Be­számolt róla, ki mindenki tett neki aznap a színházban szerelmi ajánlatot (férfiak, nők vegyesen), hol rontotta el Éva a szövegét, milyen vicceket hal­lott a kollégáktól a színpadon. (A művész urak részint viccekkel szórakoztatták egymást unalmukban, részint lóversenytippeket vi­tattak meg, a hölgyek pedig a divat problémáit elemezték, vagy ol­csó ételek receptjeit csereberélték, mialatt Adám Évával meg a vi­lágtörténelemmel szöszmötölt.) Hazamentünk őhozzá, bekaptunk vacsorára valami maradékot; Zsuzsa sürgetett, alig győzte kivárni napirendünk következő pontját. „Gyere, kezdjük már!” Utasításá­ra lefeküdtem a szőnyegre, haldokolni az épülő piramis tövében, ahogy egy véresre korbácsolt egyiptomi rabszolgához illik. Zsuzsa letérdelt mellém. „Oh, jaj, ki fog már engemet szeretni?” „Rám ne számíts” – akartam mondani, de beugrott a szövegem. „Én többé nem. Felejts el, nő, örökre.” Egyet-kettőt hörögtem, kiszenvedtem. „Mi szép halott, óh, Istenem, mi szép!” – jaj­veszékelt szerencsét­len özvegyem, oly szívhez szólóan, hogy megsajnáltam ma­gam.

Szóval csütörtökön együtt mentünk fel Bandi bácsihoz. „Tyervuty, édety kityi lány!” Bandi bácsi minden nőt így üdvö­zölt, fiatalt, öregecskét egyaránt, és mindjárt meg­puszilta, meg is tapogatta a soron lévőt, mint most Zsuzsát, de olyan tündéri ár­tat­lansággal, hogy senki sem vette tőle rossznéven. Nagy társasá­got találtunk már együtt, ismerősöket és ismeretleneket, a kályha mellett például egy kopasz, köpcös, szem­üveges bácsi üldögélt, őt még sose láttam. Bandi bácsi bemutatott minket, nem külön-külön mindenkinek, csak úgy általánosságban: Zsuzsát mint figyelemre méltó tragikai tehetséget, akiben – meglehet – egy új Jászai lappang, engem mint a mű­fordítás reménységét, aki a szöveg iránti feltét­len tisztelet elsajátítása esetén akár az ő örökébe léphetek. „Nem tyavalnál nekünk valamit, édety kityi lány?” „Mit szavaljak, Ban­di bácsi?” – kérdezte Zsuzsa tágra kerekült tragikaszemmel, lírai melegséggel a hangjában, félig mosolyogva, félig elmélázva. Ját­szott; jólesett neki, hogy sze­re­pel­te­tik, de azért megjátszotta, hogy jólesik neki, mert szokásává lett azt is megjátszani, amit igazából érzett. (Én a valódi Zsuzsát szerettem, a játék nélkülit, csakhogy ő maga lassan eltűnt a játék mögött; alighanem ezért szakadtunk el egymástól – mikor is? Hány évtizede? Te jó ég…) „Hát tyavald el, mondjuk…” – és Bandi bácsi meg­ne­vezte egy ismert költőnk is­mert versét. Tiltakozni akartam, én akkoriban se azt a költőt, se a versét nem tartottam sokra. „Mért pont egy ilyen, már a nyel­vemen volt a sértően lekicsinylő minősítés, amikor egészen véletle­nül, éppen abban a tized­másod­percben, a kályhánál üldögélő ko­pasz bácsira esett a pillantásom, és sikerült még időben elharap­nom a majdnem kimondott ostobaságot. O volt a költő, az ő versét kérte Bandi bácsi, nyilván kedveskedni akart a vendégének. Atya­isten – re­me­gett a gyomrom, mintha egy távoli, biztonságos ma­gaslatról néznék vissza a sza­ka­dék­ra, amelyikbe majdnem bele­buktam. Zsuzsa elszavalta a verset, meg­tapsolták, a köl­tő a szem­üvegét törölgette. Ezzel a verssel vették fel annak idején a színiis­kolára a tizenöt éves Bajor Gizit.

*

Emlékek – gyökereim ebben a földben, idekötnek, mint a dal, amelyet az erdők tanultak valamikor a tavaszi széltől.

Másféle szél jár ma, sziszegő, alattomos. Ezért jutott eszembe mindenféle régi történet, és végül a költő, amint a kályhánál üldö­gélve, a szemüvegét törölgeti. Ne haragudjon, Ernő bácsi, kérem (szokott haragudni egyáltalán?): látja, meg kellett öregednem ah­hoz, hogy becsülni tudjam az Ön művészetében az angyali jósá­got és derűt, még az érzelmességet is – minél kegyetlenebbek az idők, annál inkább.

Keresem az emléktábláját a házon, ahol lakott. Világos négy­szög süt ki a falból, tüzel, mint a gonosz indulat. Ne tessék oda­nézni, Ernő bácsi, gyerünk innen!

Mit akarnak Öntől, mit kérnek számon? A mesevilágot, ahová anyátlan kis­fiú­ként behúzódott bánatában? A félénk mosolyt, ame­lyet jobb híján védelemnek szánt az ütések ellen? Azt, hogy ön­feledten tudott örülni az akácvirágnak? Ámbár… ha meg­gondo­lom, nem is volt Ön annyira ártatlan és ártalmatlan. Van a rovásán ez meg az. Vallja be töredelmesen, hogy a szegényekhez húzott, az elesetteket pártfogolta. Ne tagadjon, a nyomozati hatóság dön­tő bizonyítékokkal rendelkezik. Önnek szíve volt, a szívében meg emberség, a tanúk egybehangzóan állítják. És ráadásul zsidó volt.

Elég ok a táblaleverésre, nem? Több is a kelleténél.

II.

PILLANTÁSOK EGY KULCSLYUKON ÁT

Nevetnék rajta, ha megvasalt ökle
szét nem loccsantotta volna a nevetést.

Vendégszeretet

„Fáradjon be, helyezze magát kényelembe” – tessékelte nyájasan a diót a diótörő.

Dísztávirat

böllérré való újraválasztása alkalmából fogadja legőszintébb jókívánságaimat

röfi

Optimizmus

Futott az egér a macska elől, és úgy érezte, nincs tovább. Igen rossz kon­dí­ció­ban volt, egy falat nem sok, annyit se nyelt napok óta, mivel éhkopp járta Egér­föl­dön, részint a kedvezőtlen viszonyok, részint a helytelen gazdálkodás miatt. Nyo­má­ban a sportosan könnyed fenevaddal, az egér zihálva, fulladozva már-már arra gon­dolt, hogy feladja. Akkor pillantotta meg az egérfogót, egy darab sajttal a belsejében. Ma­radék erejét összeszedve, beugrott. Amikor az ajtó lecsapódott mögötte, bol­do­gan fújta ki magát: „Megmenekültem!”

Érzékeny lélek

Anyukámat álmában fojtottam meg, függönyzsinórral, amit Szomor bácsitól kaptam. Szomor bácsi a szomszédunk, ő kért rá, hogy fojtsam meg anyukát, mert kéne a lányának a lakás, a lánya ugyanis már régen nagylány, huszonhat éves, és még mindig al­bérletben lakik, pedig nagyon nem szereti, Szomor bácsi szerint egyenesen rühelli. Ezért kért meg Szomor bácsi, hogy zsinegeljem meg az anyukámat, el is ma­gya­rázta mindjárt, hogy mit jelent ez a szó, és hogyan kell csinálni az ilyesmit. Úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, ez nagyon jólesett nekem, azonkívül nyalókát ígért, ha teljesítem a kérését. Szóval, levett a lábamról. Azt is elmondta, milyen nagy­szerű dolgom lesz, ha a lánya behurcolkodik. Nem muszáj majd vele laknom, az nekem nem volna kényelmes, inkább kinyittatja nekem a szerszámoskamrát az udvar sar­ká­ban, költöz­zek csak nyugodtan oda. Ennek őszintén megörültem. Sokszor el­kép­zel­tem már, milyen kalandos lenne a kamrában lakni, mint Robinzonnak a szigeten, szoktam is beszélni róla Szomor bácsinak. Szomor bácsi még azt is megígérte, hogy a lánya, ha behurcolkodik, ellát engem a legjobb falatokkal, mindennap csokífagyi lesz ebédre, meg jégkrém, meg amit csak akarok. Mindennap csokifagyi! Nem rán­tott­leves valami vacak főzelékkel, amivel szegény anyu etetett, arra hivatkozva, hogy a keresetéből nem telik többre. így aztán örömmel megtettem, amire Szomor bácsi olyan szépen megkért. Igaz, féltem egy kicsit, hogy értem jönnek a rendőrök, de Szomor bácsinak rengeteg barátja van, és elintézte, hogy ne engem vigyenek el a rend­őrök, hanem anyukámat a hullaszállítók. Aztán még attól is féltem, hogy a másik szomszédunk, egy idős bácsi, akit Görbe bácsinak hívnak, mert borzasztó görbén jár – szóval, ez a Görbe bácsi éppen benézett az ablakon, amikor az anyu­ká­mat zsinegeltem, és nem szerettem volna, ha emiatt összeszid, mert érzékeny gyerek vagyok, lelkileg sérülékeny, ahogy a tanítónénitől hallottam egyszer, és nem bírom a szidást. Egyszerűen nem bírom, az első rossz szóra elbőgöm magam, pedig tudom, hogy férfiasabbnak kéne lenni. Szóval féltem, hogy a Görbe bácsi majd összeszid. De ő szerencsére tudja, milyen érzékeny vagyok, és amikor a zsine­gelés után talál­koz­tunk a lépcsőházban, megsimogatta a fejemet, és azt mondta, ő tapintatos em­ber, a világért se akar beleszólni a szomszédjainak az ügyes-bajos dolgaiba, intézzék el ők maguk, mi meg maradjunk ezután is jó barátok. Ettől megnyugodtam. Most lent lakok a kamrában, rém érdekes, csak éjjel egy kicsit hűvös. A Szomor bácsi lá­nya már beköltözött, ő is megdicsért, hogy milyen értelmes, talpraesett gyerek va­gyok. Csokifagyit egyelőre nem tudott nekem adni, mert nem volt ideje, rengeteg tenni­valója van a költözködés meg a rendezkedés miatt, de megígérte, hogy gondja lesz rám. Szomor bácsi is ígért holnapra vagy holnaputánra egy újabb nyalókát. Csak egy baj van: éjjel az anyuval álmodtam, és olyan szemrehányóan nézett rám, mintha teljesen megfeledkezett volna az érzékenységemről. Hát ne legyen annyira feledé­keny! Ha megint jön, én isten bizony ugyanúgy megfojtom álmomban, mint ahogy igazából fojtottam meg akkor, amikor én voltam ébren, és ő aludt.

Önmészár gép

Tisztelt Marha, engedje meg, hogy elmagyarázzam az önmészárgép hasznát és ha­sználatát. Mindenekelőtt a hasznáról. Hát kérem, gondolja el: nincs többé szükség im­produktív vágóhídi személyzetre, mészárosokra, miegyéb, mert e legkorszerűbb ta­lál­mány segítségével Ön, kedves Marha, maga fogja lenyisszantani a saját fejét. Mi­nek is bízná idegenekre az ilyen delikát feladatot? Nos: ráhelyezi a becses csülkét er­re a fénylő gombra, itt la, amely gomb a feltalálói leleménynek köszönhetően ép­pen a becses csül­ke ügyébe esik. Namármost, a ráhelyezés pillanatában kioldódik a fel­füg­gesz­tett bárd rögzítőherkentyűje, és a gondosan élezett vágószerszám a leg­na­gyobb precizitással az Ön elegáns ívelésű nyakára zuhan, elválasztva gondolatokban gaz­dag fejét a törzsé­től. Kérem, egy nyissz, és a dolog le van rendezve, Ön ga­ran­tál­tan nem fog érezni semmit, mert mire érezne, a feje máris könnyedén idehuppan eb­be a fűrészporos kosárba. Biztosíthatom, hogy a mi fűrészporunk világszínvonalú ter­mék, finom, puha, direkt élvezet a fejnek belehuppanni. Ön persze, mint tanult mar­ha, bizonyára analógiát észlel a saját feje és némely magas történelmi fő között. Ki­rályi sors, valóban! Ám azt se feledjük, hogy az új utakon járók dicsősége egyes egye­dül az Öné, mivel ama királyi főket lecsapták, Ön viszont maga csapja le a sa­ját­ját. Úttörő lesz tehát. Vagy mit beszélek, dehogy úttörő, cserkészt akartam mon­dani, szó­val valami ilyesmi… Beáll szépen a bárd alá, a csülkét meg ide… na, tegye már ide, kérem, mire vár. Hogy mi abból az Ön személyes haszna? Hát a hírnév, az sem­mi? Az erkölcsi elismerés, a világ osztatlan lelkesedése… Hallja ezt a tapsot? Ma­gá­nak szól, magát ünnepük. A hottentotta elnöktől állítólag még egy arany cigaret­ta­tár­cát is fog kapni meglepetésül. Csak fáradjon egy kicsit előbbre, na még egy kicsit, úgy, most pedig rálépünk szépen a gombra, a gombocskára… Nna végre. Jöhet a kö­vet­ke­ző.

Haláli

Előbb-utóbb szinte mindenki részt vesz a saját temetésén, még ha idegenkedik is ettől a szokatlan aktustól. Nem mindegy azonban, ki hogyan jut el odáig, és mi a szán­déka a továbbiakban. Karinthy például tudtommal azt tervezte, hogy maga mond­ja el ravatalánál a gyászbeszédet. Erre a korabeli technika már kényelmes le­he­tő­séget kínált, fel lévén találva a viaszlemez. Ma még egyszerűbben, kazettáról be­szél­het a megboldogult.

Engem is gondolkodóba ejtett Karinthy történelmi, bár megva­lósulatlan esz­mé­je, de nem elégített ki teljesen. Én végig akartam nézni a saját temetésemet. Vagy ha ez egészében véve technikailag kivihetetlen, legalább egy részét, az első felvonást – mondjuk, a gyásznép gyülekezését, összetételét, hangulatát, az egymás közt el­sut­to­gott megjegyzéseket. Vajon hogyan beszélnek rólam: meg­rendültén az alig fel­mér­he­tő veszteségtől? Átérezve pótolhatatlanságomat? Vagy vicceket rebegnek a szom­széd­juk fülébe – ahogy magam is szoktam némelykor a gyászoló gyülekezetben-, ájtatos arccal álcázva ezt a voltaképpen természetes védekezést, bűntuda­tos szi­pá­ko­lás­sal és köhécseléssel bújva egy zsebkendő mögé, ha jó a csattanó? Én mindezt látni és hallani szerettem volna a saját temetésemen.

Hogy miért? Hát kérem, két okom biztosan volt rá. A máso­dikra kis be­szá­mo­lóm zárómondatában fogok majd utalni; az elsőt illetően pedig arra a felismerésemre hivatkozhatom, hogy a halálfélelem nem egyéb, mint kíváncsiság. E következtetés ki­in­du­ló­pont­jául néhány rövid, látszólag meddő beszélgetés szolgált, olyan ismerő­seim­mel, akiket visszahoztak a klinikai halálból. Kérdeztem őket: milyen volt? „Sem­milyen.” „Mégis, milyen érzés?” „Nem éreztem semmit, nem emlékszem semmire.” Hogy tényleg így van, magam is tanúsíthatom, azóta már volt alkalmam személyesen is átélni – vagy áthalni? – ezt az állapotot. Persze, az „állapot” szó nem valami helyén­való, hiszen olyasmit jelöl, ami „van”, ami „fennáll”, azaz mégiscsak „valami”; már­pedig „odaát” – higgyék el, nem a levegőbe beszélek – az égvilágon semmi sin­csen, a szó legszorosabb értelmében semmi, vagy ha úgy tetszik, csak a semmi van, a rez­zenetlen, karcolás nélküli, hiánytalan hiány.

Mi következik ebből? Nos: persze, hogy fél az ember az odave­zető úttól, a be­teg­ségek inkvizíciós szertárától, a magatehetetlenség szégyenétől, ki ne félne – csak­hogy egyrészt ennek a félelemnek a kiváltó okát meg lehet szüntetni, ha van elég mer­sze az embernek, másrészt az ilyen félelmet korántsem a halál idézi elő, hanem az azt megelőző eleven pokol, amelytől éppen a halál vált meg. Ha viszont a halál­félelem nem azonosítható a végső megaláztatásoktól való rettegéssel, akkor mi a tárgya? Nyilván semmi, jobban mondva, a semmi – holott ez, tökéletesen üres lévén, valójában a félelemnek sem tartalmazhatja semmiféle indítékát, és mintegy hivatal­ból, von Haus aus ártalmatlan.

Így jutottam arra a gondolatra, hogy a halálfélelem végered­ményben csupán a kielé­gülés lehetőségétől megfosztott (jobb körökben használatos szóval: frusztrált) kí­ván­csiság. Igenis ér­dekel, mi lesz azután. Mi történik a le­szár­ma­zot­taim­mal? Fog-e rám emlékezni valaki? (Vagy a nukleáris háború üde távlataihoz képest nincs is akkora súlya ennek a kérdésnek?) És megjavítják-e a lépcsőházban a vil­lanyt? Hogy ne kelljen vaklásznom esténként, illetve nekem már nem, hanem… Jó, meg­kérdezhetik, mi közöm hozzá, mennyiben tartozik ez énrám. Ésszerű kérdés, szó se róla. De hadd kérdezzek vissza: miért ne tartozna rám? Mi jogon til­ta­nak el attól, hogy tudjam, ki lesz akkor a kormányfő, az amerikai elnök, a pol­gármester, a ház­mester? Talán igazából nem is érdekel annyira, mégis bosszant a méltánytalanság, a nyilvánvaló részrehajlás, a másoknak juttatott igazságtalan infor­ma­tikai előny. Ugyan milyen kiválóságukkal szolgáltak rá jobban, mint én? Ha ilyen ol­dalról nézem a dolgot – nos, igen, ha ilyen oldalról nézem, akkor meg kell őszin­tén vallanom, hogy a halálfélelem nemcsak kíváncsiság, hanem irigység is, amely az elkerülhetetlen befejezés közeledtével mértani haladvány szerint növekszik. Pőre, szemérmetlen irigység, bárdolatlan individualizmus, a civilizált ember szé­gye­ne.

Ennek a nemtelen érzésnek a rabjaként adtam fel a hirdetési irodában két nagy napilap halálozási rovatába a közleményt saját múlt heti elhunytamról, megjelölve temetésem helyét és időpontját.

A kitűzött napon elindultam a temetőbe. Gyalog mentem, kerül­ve a főutakat és a tömegközlekedést, nehogy ismerősökkel akadjak össze, akik ugyanoda tartanak, leróni kegyeletüket a Távozó előtt. Diszkrét bajuszt ragasztottam fel és hegyes kis szakállt; a nyirkos őszi szélben, amely komor kitartással fújta borzongató gyászze­néjét, felhajtott kabátgallér és szemöldökig süllyesztett kalap tette még meggyőzőbbé inkognitómat. Olyan voltam, mint egy kecske és egy magánnyomozó szerencsés keresz­teződése.

Már messziről meglepett a hömpölygő tömeg. Csak úgy özön­löttek a főkapu felé, ellepték a tágas térséget a ravatalozó előtt, több ezren lehettek. Hát, ezt nem hittem volna. Hiszen vagyok valaki, jól tudom, vannak érdemeim, nem is csekélyek, de hogy ennyi tisztelőnek örvendhetek… Ám mielőtt úrrá lett volna rajtam a megindultság a hálás utókor ilyen mérvű érzelemnyilvánítása láttán, kiderült, hogy a Nemzeti Színház nagynevű művésznőjét temetik, ő is azon a héten szenderült jobb­létre, amikor én, és most együvé kerültünk. Vagy mit is mondok… Na mindegy, odakeve­redtem a rajongói közé, besodortak a kapun. Beszédfoszlányok. „Micsoda Éva volt!” A, ott gyülekeznek az enyéim, a temetések rendjét nézegetik a táblán. Lássuk csak, ki jött el, ki nem, ki az, aki arra se méltat, hogy utolsó utamon… „Az Antonius és Kleopát­rában együtt játszottak. Előbb a színpadon, aztán az ágyikóban.” Keresik a nevemet, nem találják. „És hány másikkal le nem feküdt, ha én azt mind elsorolnám..Kérdezgetik a gyászhuszárt, valakit elküldenek az irodába. „Nahát, az aztán megérte a pénzét, ütötte-verte, a smink is alig takarta néha a kék foltjait…” Jön vissza a küldött az irodából, széttárja a karját. Tanakodnak. Ideje leleplezni magam, mert még itt hagynak temetetlenül.

Odasündörgök. Közömbös oldalpillantások; egyik-másik kéz­ben csokor, amott kisebbfajta koszorú szalaggal: „Nem felejtünk el! Barátaid.” „Talán áthelyezték egy kisebb temetőbe. Érdemei elismerése mellett.” „Ne hülyéskedj, inkább döntsük el, mi legyen. Én már tiszta nátha vagyok.” „Hát igen, lehetett volna annyi be­látással, hogy melegebb időt választ. A múlt hónapban micsoda napsütés volt! Mit számított volna szegénynek az az egy hónap?” „Hát, ahogy az utolsó időkben kinézett… Csoda, hogy kihúzta mostanáig.” Na, ennek véget vetek. Vendégszőrök le, gallér le, kalap a rendes helyére visszabökve. Feltámadtam.

Hitetlenkedő csend vágja el hirtelen a fecsegést, az arcokon döb­benet, elké­pe­dés, méltatlankodás. „Miféle hülye vicc ez, a maradék eszedet is elvesztetted?” „Na nem, ne éljek, ha normális.” Morgás, ingerültség, szitkok innen-onnan, már-már kez­dek attól tartani, hogy felkoncolnak a saját temetésemen. Magyarázkodom. „Nem átverés volt, értsétek meg, csak ellenőrizni akartam egy hipotézi­semet…” „Ördög vigye a hipotézisedet veled együtt.” „Gyerekek, azért mégse kéne keresztbe le­nyelnünk – szólal meg egy békülékenyebb hang. – Feltámadt, hát istenem, bocsássuk meg neki. Ál­lítólag volt már ilyen.” „Akkor se csináljon majmot belőlünk. Les­heti, mikor jövök el még egyszer a temetésére.” „Ha van benne egy kis tisztesség, meghívhatna minket halotti torra.” Kaptam az alkalmon, hogy megbékíthetem őket. „Torra nem, de borra igen. Van a sarkon egy kocsma, vendégeim vagytok.”

E nagyvonalú, mindkét felet kielégítő kompromisszum után megindult a gyász­menet a jelzett irányban; az élen én haladtam mint legközelebbi hozzátartozóm, a koszorút a nyakamba akasz­tották. Egy barátságos háziállat horkantásával, száját kitátva üd­vözölt bennünket a kocsma, kellemesen csapott meg meleg, párás, bor­szagú lehelete. Kékfrankost rendeltem megfelelő mennyiségben, két-három pohár után úgy találtam, eljött a gyászbeszéd pillanata. Szólásra emelkedtem, el­bú­csúz­tattam magam, fogadalmat tettem, hogy emlékemet megőrizzük az idők végezetéig. Nem dicsekvés­képpen mondom, de a beszéd a vártnál is jobban sikerült, kifeje­zetten megható volt, rég nem röhögtünk annyit.

És ez volt az a bizonyos második ok, ami arra késztetett, hogy áll­jak be saját temetésemen a gyászolók közé. Valami szórakozás csak kell az embernek ebben a rohadt világban – nemde, egyetértenek?

Bohókás

Átugrom Bécsbe – mondta a koldus –, megnézem, ott milyenek a kukák.

Második Hamlet dán király

Egy régi krónika tanúsága szerint a nagy Shakespeare, aki többre tartotta a művészet törvényeit, mint a történelem tényeit, Hamlet históriáját nem úgy vetette papírra, ahogy a valóságban megesett. A darabban Hamlet nem szúrja le az imád­kozó Claudiust, nehogy a pokolra való gazfickó megtisztult lélekkel a menny­ország­ba jus­son. A valóságban viszont az történt, hogy Hamlet végighallgatta rejtek­helyéről Claudius imáját, és meggyőződvén róla, hogy a bűnös király nem bánt meg semmit, tehát nem remélhet bűnbocsánatot, tőrével habozás nélkül a másvilágra küldte apja gyilkosát.

Miután Claudiust elérte végzete, az udvari nemesség Polonius tanácsára, de a maga jószántából is, Hamlet elé járult, hogy hűséget fogadjon Dánia új urának. Polonius nőül adta leányát, Oféliát, az ifjú uralkodóhoz, és a kettős koronázás, majd egy rövid angliai nászút után Hamlet megkezdte országlását. Királyi rendelettel véget vetett a tivornyáknak, a nemességet a norvég veszedelem miatt adófizetésre köte­lez­te, továbbá közhírré tette, hogy a parasztok földjét nem sza­bad elkeríteni többé, és aki a szegény népet sanyargatni merészeli, fővesztéssel lakok Ezért aztán nőttön nőtt az elégedetlenség nemesi körökben, olyannyira, hogy új hóhért kellett szegődtetni a régi mellé, mert az már nem győzte egymaga a munkát. Hamletet, akit királyfi korában az „igazságos” jelzővel illettek, kezdték széltében-hosszában „Vérengző Hamlet” vagy „Ördög Hamlet” néven emlegetni, amikor pedig egy aszályos évben odalett a gabonatermés, a parasztok ka­szára kaptak és Helsingör ellen vonultak, mert a nemesek elhitették velük, hogy az aszályt Isten küldte, megtorlásul Hamlet bűneiért. Nem csoda hát, hogy a király napról napra sápadtabb és soványabb lett, szeme körül gyűltek a ráncok, tekintete zavaros volt a kialvat­lanságtól. Egy szép tavaszi reggelen, midőn Ofélia arra kérte, hogy menjenek ki a patakpartra virágot szedni, mint régen, jegyességük idején, Hamlet olyan furcsán nézett rá, hogy a fiatalasszony felsikoltott, és rémülten elszaladt. Meg sem állt apja házáig.

Az öreg Poloniust lelke mélyéig megrendítette a látvány. Csitítgatta-nyugtatgatta a reszkető Oféliát, kifaggatta töviről-hegyire. És Ofélia mindenről beszámolt. Elmondta, hogy Hamlet mennyire megváltozott, mogorva lett és ingerült, soha egy kedves szava; hogy őrá, Oféliára, alig palástolt szánalommal tekintenek az udvarbeli asszonyok; hogy Hamlet éjszakánként fölkel és ír, egész lapokat teleír, egyiket a másik után, néha meg csak ül az asztalnál és maga elé mered, meg se hallja, ha szólnak hozzá.

– Harmadnapja is mi történt: bezárkózott a lovagterembe, én a hátsó ablakhoz lopóztam… Azt suttogják róla, hogy az ördöggel meg halottak szellemével szokott tanácskozni, gondoltam, odakiáltom az őrséget, ha bántani akarnák… De csak járkált egymagában le-föl, a terem egyik végéből a másikba. Szólítottam: „Hamlet, édes uram!” Az arcomba néz… Én vagyok, mondom, nem ismersz rám? Hátat fordított, ment tovább. – Ofélia tétovázott egy pillanatig. – Apuska drága, nagyon félek… Úgy viselkedik… Nem is tudom…

– Mint aki nem normális? – kérdezte tárgyilagosan Polonius.

Ofélia késett a válasszal.

– Nézd, kislányom – mondta némi tűnődés után Polonius egy sokat tapasztalt ember higgadtságával. az uralkodás temérdek bajjal jár, amiképpen az ész is, mint ismeretes, és mivel ismeretes, nem kell beszélni róla, amiről meg nem kell beszélni, arról hallgatni kell. De mit is akartam mondani… Ja igen, az ész. Hát az ész, az bizony megzavarodik, ha nagy terhek nehezednek a vállra, mert nem szabad ám azt hin­ni, hogy az ész meg a váll, szóval hogy egyiknek a másikhoz nincs köze, mert igen­is van, és a te urad még igencsak fiatal ahhoz, hogy az uralkodás minden gond­ját-baját a vállára vegye anélkül, hogy az esze meg ne sínylené. Bizony meg­sínyli, amiképpen a mellékelt ábra… De mit ábra, mi dolgunk az ábrával, nem arra akarok én kilyukadni… Hanem hát, szó ami szó, nagy szerencséd van neked, kis­lányom. Sze­rencséd, igen, ügy, ahogy hallod. Tudniillik épp a minap járt itt egy messze föl­dön híres orvostudor, és jó pénzért, már úgy értem, aranyért, mert az arany jó pénz, mondhatnám, a legjobb… Szóval, ez az orvostudor eladott egy fiola varázsszert, éppen az ilyen nyavalya ellen, mint amilyen a te uradat kínozza. Hát akkor éljünk is a szerencsével, nem igaz? Figyelj rám: ha az urad, a mi Hamlet királyunk elalszik… mert hát csak szokott aludni valamikor, aludni mindenkinek kell…

– Igen, apuska. De ő annyira nyugtalanul alszik, szegény…

– Jó, jó, ne sírdogálj már, kicsikém. No. Ha azt teszed, amit mon­dok, minden rendbe jön. Elszundít, elszenderedik, te meg szépen a fülébe töltőd ezt a varázsszert, és minden baját mintha elfújták volna. Meglátod.

– Istenem, apuska, ha igaz lenne… Ha megszabadulna ettől a gonosz betegségtől…

– Hát persze, hogy megszabadul, kis bolondom, nyugodj meg. De aztán vigyázz, nehogy észrevegye nálad azt az üvegcsét, és kérdezősködni kezdjen…

– Vigyázok, apuska. Nagyon fogok vigyázni – mondta hálásan Ofélia, és keblébe rejtve a varázsszert, kísuhant az ajtón.

Másnap délután, amikor az éjszakai virrasztástól elcsigázott Hamlet nehéz álomba merült a helsingöri palota kertjében, Ofélia nesztelenül odaosont hozzá, fölébe hajolt, és sugárzó szerelemmel az arcán, óvatosan és gyengéden fülébe cse­peg­tette a mérget.

III.

ÚTJELZŐK

… egyszer majd
fény leni fognak az éjszakák is,
nappalibb lesz a világ.

Az eszme legyőzhetetlensége

(Riport)

1998. február közepén néhány napot Londonban töltöttem. Jár­tam Marx sír­já­nál. A gránittömb elé, amelyről Marx bronzfeje für­készi a jövőt, éppen pár szál vörös szegfűt helyezett el egy fiatal­ember. Beszédbe elegyedtünk: Kenannak hívják, kurd nemzetisé­gű textilmunkás, Londonban él. Hamar kiderült, hogy eszmeileg ugyan­ahhoz a családhoz tartozunk. Meghívott magához ebédre.

A ház, ahol szép fekete török feleségével és tündéri négyéves kisfiával lakik, jel­leg­zetes vöröstéglás, egyemeletes angol épület, félkörösen előreugró ablakos fal­résszel, apró elkerített előkerttel. A gyufásdoboznyi előszobából falépcső vezet a felső szintre, jobboldalt tágas, kellemes nappali. Makulátlan tisztaság minde­nütt, köny­ves­polc, angol nyelvű Lenin-kötetek, Anti-Dühring, Marx-válogatott.

Az ebédről szakértelem híján nem számolok be – az ételeket meg se tudnám nevezni –, mindenesetre pompás volt és bősé­ges. Kenan a szerencsések közé tar­to­zik, van munkája, méghoz­zá nagyüzemben, nem feketén. De meddig? Ebéd után el­mond­ta, hogyan apasztja rendszeresen a létszámot a főnökség, hol mun­kaerő-meg­takarító technikákkal és szervezéssel, hol egyszerűen a tempó fokozásával, vagy oly módon, hogy egy sor munkafolya­matot kis cégekre oszt ki, amelyek saját kockázatra tevékenyked­nek, látszólag önállóan, de valójában szorosan a nagyvállalat pó­rázán. „Ha nem harcolunk, megfojtanak.”

Délután Kenan elkalauzolt egy házba, ahol Marx valamikor előadásokat tartott, Lenin pedig 1902-1903-ban az Iszkrát szerkesz­tette. A vezetőnő, akit Kenan ismerősként üdvözölt és elvtársnak szólított, úgyszólván anyai büszkeséggel mutatta be a gondjaira bízott történelmet. Bevezetett az egykori szerkesztőségbe: leve­gőtlen, kamraszerű helyiség, csaknem a felét betölti az íróasztal, rajta az Iszkra bekötött példányai. Bárhol lapoztam is bele a vas­kos kötetbe, nem volt olyan szám, amelyik ne tartalmazott volna Oroszországból jött munkás­leveleket, tudósításokat, cikkeket a tömegek mindennapos gondjairól – mintha élőben beszélgettek volna az illegális marxista párt emigráns vezetői és a tőlük sok ezer kilométerre élő hazai munkások.

Mielőtt elváltunk volna, Kenan azt mondta: „Lesz egy műso­ros estjük a Nyugat-Európában élő török és kurd baloldaliaknak, nincs kedved eljönni? Fel is szólalhatnál.”

A műsoros estet egy londoni külső kerület szabadidő-központjaban szervezték. A bejárattal szemközti falon, vörös drapériákon, hét kivégzett török kommunista ve­ze­tő arcképe, a legfiatalabb nincs még harmincéves, a legidősebb sem lehet több negy­ven­ötnél; munkásarcok, köztük két szemüveges értelmiségi. A színpad felett a Kom­munisták Szövetségének vörös zászlaja, ötágú csillagával és sarló-kalapácsos, sti­lizált harci jelképével. Fehér­inges fiatalok igazítják el az érkezőket, vörös nyak­ken­dő­jükön és sapkájukon a Szövetség jelvénye. Hamarosan megtelik a hatalmas terem, nagy a nyüzsgés, a lépcsőzetesen emelkedő oldaltribün legfelső soraiban fiatalok egy­másba karolva hajladoznak a hangszórókból hullámzó népzenére; fiatal szülők jön­nek, kézen fogva, karon hordozva, itt-ott kocsiban tologatva gyerekeiket, nem hi­szem, hogy a közönség átlagos életkora meghaladná a harmincat. A műsor kezdetére a széksorok oszlopait elválasztó közöket is ellepik, sokan az elő­csarnokban szo­ron­ga­nak, mert a zsúfoltság miatt a jegyeladást leállították a szervezők.

Kezdődik a műsor, címe valami ilyesféle: „Meghívó lelkesedés­re.” Kenan mel­let­tem ül, magyarázza, mi történik a színpadon. De nincs is mindig szükség tol­mács­ra, a hang és a mozgás magáért beszél. Dalok és táncok váltakoznak versekkel, je­le­ne­tek­kel, szó­noklatokkal, egy-egy szám után jelmondatokat skandál a fiatalok sza­va­ló­kó­ru­sa: „Harcolj a munkádért, a szabadságodért!”, „Világot akarunk, nem mor­zsá­kat!” Németországból jött gitáros a népek test­vériségéről énekel, Aline, lyoni francia lány, szabadság­dalokat szó­laltat meg franciául, angolul, spanyolul, végül törökül, a közönség vele énekli a fájdalmas dallamot. Vásznat feszítenek ki, árnyjáték ábrázolja a nép szenvedéseit, a börtönéletet, Ravel kecses, elegáns, dekoratív Bolerója szolgáltat hozzá hátborzongató kísérőzenét. Adnan Yücel költő a verseit szavalja, aztán táncosok sorakoznak fel körben, dobszólóra elindul és csakhamar felgyorsul a forgás, a dobbantásokban, a dob viharzó dübörgésében, a közönség ritmikus tap­sá­ban forradalmak szívverése szól. Délután 5-kor kezdődött a program, éjjel fél­tizen­kettő­kor még mindig együtt vagyunk, hiva­tásos művészek énekelnek törökül és kurdul, magukat kísérve egy pengetős népi hangszeren, a baglamán; a közönség ujjong, tapssal és lábdobogással veri ki az ütemet, a török dalokat együtt énekli az általános lelkesedéstől felajzott, fáradhatatlan előadókkal.

Kenan komolyan gondolta az én felszólalásomat, meg is beszélte a rendezőkkel. Egyszer csak jön értem egy fiatalember, közli, hogy én következem. Ennek fele se tréfa: sohasem álltam még ki két­ezer ember elé, ráadásul angolul kell beszélnem. Kísérőm a szín­padra terel, arra gondoltam, bárcsak idősebb lennék már tíz perc­cel. Színes fények zuhogtak rám a magasból; videokamera nézett a szemembe középről, állványának reflektorai fény háromszögbe fogták az első széksorokat. Ami a háromszög szárai mögött volt, abból szinte semmit se láttam. Pillanatokon belül megéreztem azonban, hogyan ragad el a sodrás, hogyan ölelnek és emelnek a közös­ség hatalmas hullámai. „Drága elvtársak! Köszönöm, hogy együtt tölthettem Önök­kel a mai estét, érzékelhettem a forradal­mi izzást, amely nélkül világ helyett csak mor­zsá­kat kaphatunk. Ennek az estnek az élményét úgy viszem magammal hazám­ba, Ma­gyar­or­szágra, mint az Önök felbecsülhetetlen értékű ajándé­kát.” Nem vagyok szónok, nem retorikai fogás volt, amit mond­tam. Ma is annak a néhány órának az emlékénél melegszem az én fogvacogtató országomban.

Az előadásnak én voltam a harmadik idegen – nem török vagy kurd – nyelvű fel­szólalója. Előttem a sztrájkoló liverpooli dokk­munkások küldötte beszélt, majd egy indiai származású asszony, aki szintén Liverpoolból jött, és a sztrájkoló kórházi mun­kások üzenetét hozta. Vele külön beszélgettem a szünetben. Elmondta, hogy ő és társai a Hillingdon kórház konyhai és takarítószemély­zetéhez tartoznak, csaknem mind­annyian ázsiai eredetűek. A főnökség nyomorszintre akarta leszorítani egyéb­ként is alacsony bérüket. Sztrájkba léptek, elbocsátották őket. A szakszervezet nem állt ki mellettük, ellenkezőleg, felfüggesztette teljes jogú tagságukat, hogy ne része­sül­hes­senek a sztájkalapból, még azt is megakadá­lyozta, hogy az ország más terü­le­tei­ről és más szakmáktól érkező adományok eljussanak hozzájuk. Közel három éve har­colnak jogi eszközökkel, különböző munkaügyi bíróságokon az igazukért, annál is inkább, mert elbocsátásukat a főnökség munkahelyük megszűnésével indokolta, most pedig a lapokban hirdeti meg ugyanezeket az állásokat. „A dokkmunkásoktól kapunk támoga­tást, meg hazulról, Indiából, Nepálból, így tudunk kitartani. Mi lobbiztunk a Munkáspártért, segítettük, hogy megnyerje a válasz­tást. Most meg azt kell látnunk, hogy a munkáspárti kormány még az előzőnél is rosszabb.”

Az előadás után személyesen is megismerhettem az est egyik szereplőjét, Adnan Yücel költőt, a török nyelv és irodalom egyetemi professzorát. Verseit Nyugat-Európában is olvassák, több nyelvre lefordították. Megkértem Adnant (ez a kereszt­neve): engedje meg, hogy magnóra vegyem néhány versét, hátha meg­jelen­hetnek ma­gyarul is. Másnapra beszéltünk meg találkozót a török családnál, amely Adnant vendégül látta londoni tartózkodása alatt.

Másnap a buszra várva, a lapokat nézegettem az újságosnál. A The Independent első oldala az iraki amerikai-angol beavatkozás előkészületeiről szá­molt be. A szalagcím alatt alcímek: „Ameri­kai katonai szakértők kétségeiket fejezik ki – Brit munkáspárti képviselők lázadást terveznek”; az oldal közepén nagy fény­kép: „Palesztinok égetik az amerikai zászlót.” Az emeletes busz bema­nőverezte magát a megállóba, hosszas zötykölődés után érkeztem meg a megyényi kiterjedésű Lon­don peremére, ahol a török család lakik. Az előszobában levetettem a cipőmet, ahogy illik, a ragyo­góan tiszta nappaliban – szintén harisnyásan – a költőn kívül a család három nemzedékének tucatnyi tagja fogadott. Leültünk, ki székre, ki a faltól-falig szőnyegre; az egyetlen karosszékben a nagymama trónolt, fekete fejkendős, méltóság­teljes paraszt­asszony. Beszélgetni kezdtünk, mintha régi, meghitt barátok volnánk va­lamennyien; később, amikor úgy látták, eljött a versmondás ideje, a háziak vissza­vonultak, hogy ne zavarják a hangfelvételt, csak a nagymama maradt velünk. Pörgött a szalag, rögzítette a költő szen­vedélyes baritonját. Megaláztatásokról, eszmélésről, szerelemről és forradalomról szóltak a versek, amelyeknek én egyelőre csak a hol fájdalmas, hol meleg és gyengéd, hol merészen dübörgő zengését értettem. A nagy­mama különös figyelemmel, magába merülten hallgatta a költőt, aztán csendesen elsírta magát: „Kahraman, Kahraman, édes fiacskám.” Fiát idézték emlékezetébe a versek – fiát, akinek a neve „hőst” jelent, s aki az 1971-es katonai puccs után valóban hősként adta húszéves életét népe szabadságáért.

Itt az a szokás, hogy az újszülöttek olyan rokonok, barátok vagy elvtársak nevét kapják, akik vérükkel pecsételték meg az eszméhez való hűségüket. Ebben a családban egy fekete hajú, feketeszemű kisfiút Kahramannak hívnak.

A bárka

A második üvegnél, népies nevén „hosszúnyakúnál” tartottunk – bár az sem lehetetlen, hogy a harmadiknál –, amikor gyerekkori közös élményeinkből kifogyva, az én időtlen idők óta nem látott kedves barátom megkérdezte, tudom-e, mi a sze­re­lem. Eltűnődtem: nem tudtam, hogy tudom-e, vagy ha tudtam is valaha, emlék­szem-e rá. Barátomat azonban láthatólag cseppet sem érdekelte a válaszom, még az sem, hogy a kérdést egyáltalán meghallottam-e. Nem engem kérdezett, inkább maga akart beszélni, megidézve azt a nevezetes tavaszt, amikor fényes szellők borzolták a mai­nál kissé sötétebb árnyalatú hajunkat, és minden új volt számunkra, mintha mi találtuk volna ki.

– Akkortájt gyakran szerepeltem a gyűléseinken, Adyt, József Attilát szavaltam a józsefvárosi bérházak udvarán, miután össze­tákoltuk a világot jelentő deszkákat a porolónál vagy a pincelejáró előtt. Tanulócsoportot is vezettem, olyan tárgyból, amit magam is akkor tanultam: értéktöbblet, profitráta… Bizony, föl kellett kötni a gatyát, annál is inkább, mert alig töltöttem be a húszat, a csopor­tom pedig jóval idő­seb­bek­ből állt. Csupa meglett ember, gyári fér­fiak és asszonyok, egyetlen kivétellel… Egy kis gyereklány, szőke, vékonyka tündér, Shakespeare akár róla is mintáz­hatta volna Jú­liát. Kis egérke-arcú… O volt a legfürgébb eszű a csoportban, bár a többiek is kitettek magukért, szerették volna együltőben felhab­zsolni a tudást, amit az előző évezredek megtagadtak tőlük. Ha­nem az a gyerek… Röptében kapta el a gondolatot, kérdezett, vi­tatkozott, mindent meg akart érteni. Te tanár vagy, tudod, mi az, ha felgyújtja a hallgatóidat a szikra, amit te magad csiholtál – ugyan­olyan öröm ez, mint amilyen idétlen vereség a süket falaknak szö­vegelni. Szóval, az a kis egérarcú… Ismertem a szüleit, mind a ket­ten szabók voltak, a lakásukon dolgoztak a Kőris utcá­ban, szem­ben a Golgotával, tudod, a Mozdonygyár mögött. Mozdonygyár. Azt is jól elintézték.

Billent a hosszúnyakú, aznap a második – vagy a harmadik? –, hűs, gyöngyös ragyogással bugyogott a rizling.

– Néha-néha ellátogattam a Kőris utcába. Jó volt náluk. Albér­letben laktam akkor, család nélkül nőttem fel, és valami nagyon hiányzott – nem az, hogy törőd­jenek velem, ellenkezőleg, én szerettem volna melengetni, körülfonni valakit, meg­érteni ki sem mondott szavak, rebbenésnyi mozdulatok jelbeszédét. Persze, ritkán adódott alkalom a vendégeskedésre, tanulnom kellett min­denfélét, matematikát, nyelveket, vizsgákra készülni az egyetemen, tanítványokkal bajlódni, hogy megéljek valahogy, este szavalni, a csoporttal foglalkozni… Nem is tudom, hogyan vettem észre, mikor volt egyáltalán időm észrevenni, hogy tulajdonképpen szomorú vagyok és magányos, szélhordta gyökér, ismeretlen áramlatokban kallódó palackposta, miegyéb – szóval, elkapott a heveny dekadencia, legjellemzőbb tünetével, az ön­saj­ná­lattal. Hi­ányzott valami, vagy inkább valaki… Egész pontosan, az a szőke, egérke­arcú kislány hiányzott, aki egy hirtelen elröppent esztendő alatt kinőtt a kis­lány­sorból, olyannyira, hogy beleszerettem. Igaz, némi időbe telt, amíg rájöttem erre, mert szokatlan volt és megle­pő, de amikor végre tisztáztam, hogy hányadán állok ma­gam­mal, egy szombati nap délutánján, nem minden elfogódottság nélkül, becsöngettem a Kőris utcába. Az illendőség kedvéért elcsevegtem egy darabig a szüleivel, azután megkérdeztem, nem volna-e kedve sétálni egy kicsit. Vakító nyári nap volt, apró csillámok szöktek a hajára, világoskék, derékban szűkülő, pettyes kartonruhájára, gyönyörködtek a kecses, arányos vonalakban, a szépnek nem mondható, de megindítóan kedves arcban. A Golgota téren leül­tünk egy padra, villamos zörömbölt, biztatott a maga faragatlan kedélyességével: szólalj meg, fiú, rajta! Mély lélegzetet vettem. „Szeretnék mindig veled lenni. Szeretlek, ez a helyzet. Látod, nehezemre esik kimondani, félek a válaszodtól. Ha terhedre va­gyok, mondd meg nyugodtan, nem jövök többé.” Rám nézett, és amire a legkevésbé számítottam, szürkéskék szemében felfénylett a gyengédség – mintha ő lett volna az idősebb, a felnőtt, aki most készül beavatni a fiatalabbat egy fontos és csakis kettejükre tartozó titokba. „Én téged már régóta szeretlek. Azóta, hogy először hallot­talak szavalni. Csak hát… gyerek voltam, gondolni se mertem rá.” Csörrent a sarkon egy biciklicsengő – ünnepre hívó vidám jeladás –, kölyök szél kergetőzött a porral, örömükben megborzongtak a kormos vadgesztenye-levelek, mint a papírzászlók május elsején. Átöleltem, megcsókoltam a haját. „Most már nem vagy gyerek?” „Nem. Mostantól fogva nem.”

Azzal állítottunk be a szülőkhöz, hogy mi bizony összeháza­sodunk. „Ezt mikor sütöttétek ki?” „Ó, már vagy tíz perce.” Igen, így döntöttünk, szinte szavak nélkül, annyira természetes volt. Akkoriban, biztos emlékszel rá, ragályos házasodási láz hara­pózott el a fiatalok között, ha ketten megszerették egymást, úgy gon­dolták, muszáj haladéktalanul egybekelniük – valószínűleg az ég­hajlat tette, a történelmi lég­moz­gás, amely a megélhetés nyomo­rúságos gondjai ellenére nyárba hajló örök tavaszt ígért. „Az is­kola? – kérdezte a mama aggodalmasan. – Mi lesz az iskolával?” „Be fogom fejezni, anyukám, ne izgulj.” „Ha mondja, akkor úgy is lesz” – jelentette ki a papa komolyan, és a dolgot ezzel a maga részéről lezárta. Illetve tett még egy lényeges kiegészítést: „Hozo­mányul olyan ruhát varrók neked, fiam, hogy az unokáid eskü­vőjén is viselheted.”

Mivel az én Júliám, akárcsak Shakespeare-é, nem volt még nagykorú, az ünne­pélyes eseményhez hatósági beleegyezést kellett kérnünk. Pár hónapnyi szaladgálás, sürgetés, bosszankodás után az is megjött. Kitűzték az időpontot, megbeszéltük, hogy negyedórával a ceremónia előtt találkozunk a kerületi elöljáróságon. Útközben össze­akadtam egy évfolyamtársammal, sebtében megvitattunk valamilyen matema­tikai problémát, utána lóhalálában rohantam a tetthelyre. Majdnem elkéstem, egy perc múlva szólítottak minket. A jóég tudja, mi bújt akkor belénk: attól a pillanattól kezdve, hogy az anyakönyvvezető elé álltunk, nem mertünk egymásra nézni, nehogy ki­robbanjon belőlünk a nehe­zen féken tartott nevetés. A falat bámultuk vagy a cipőnk orrát, hallgattuk az épületes intelmeket, család, talpkő, szeretet, nyakig jár­tunk az erkölcsben – hanem a negyedik vagy ötödik szeretetet az anyakönyvvezető elvétette, „szeletet”, mondta tévedésből, mire cinkosan megszorítottuk egymás kezét, nekem egy szelet sonka nyomult orvul a képzeletembe – istenem, de rég nem láttam olyat! –, az ő gondolataiban egy tortaszelet ábrándképe merülhetett fel a vágyak alvilágából, dobostortáé, ahogy ismerem… Akkor már fuldokoltunk a tor­kunk­ba vissza-visszagyömöszölt nevetéstől, szipákoltunk, az orrunkat fújtuk, akár­csak az öreg szülék, habár őket a meghatottság motiválta. És ez még semmi: az anya­könyv­vezető széles nemzeti színű szalagjára fesztelenül egy légy ereszkedett, utána a párja, mi az, ők is esküdni akarnak? A poklok kínját álltuk ki a befejezésig, melynek alig remélt elérkeztekor, a jókívánságokat kétségbeesett vakkantásokkal nyug­tázva, kivágtattunk a teremből, le a lépcsőn, a kapuban egymás nyakába estünk, és boldogan, immár szabad emberekként, utat engedtünk a kirobbanó, könny­csurgató kacagásnak, alig bírtuk abbahagyni.

Díszebéd várt bennünket a szülőknél, akkori fogalmaink szerint fejedelmi la­ko­ma: húsleves cérnametélttel, paprikás csirke nokedlivel, bor is volt hozzá, istenem, hogy tudták mindezt előteremte­ni? Ilyen jólétbe csöppenve, persze az asztalnál is foly­tattuk a viháncolást, főleg azt találtuk pukkasztóan mulatságosnak, hogy mi már férj-feleség vagyunk, ő tehát …né, vajon az iskolában is így hívják majd ki ezentúl felelni? …né, beszélj az Aranyember főhő­seiről …né, írd föl ezt a mondatot a táblára franciául …né, ha óra közben még egyszer elneveted magad, intőt kapsz. Csakugyan: kivel íratná alá az intőt, a papájával, vagy velem? Esetleg a szülői értekezletekre is eljárhatnék. „Uram, a felesége tegnap rendetlen­kedett, kénytelen voltam sarokba állítani.” „Majd ráncba szedem, bízza csak rám a tanárnő.” „Egyébként osztályelső, de sajnos, a magaviseleté kívánnivalót hagy maga után.” Hallottad? Kívánni­valót hagysz magad után, a tanárnő mondta. Én is mondom. Ne­kem te vagy a kívánnivaló. „Mit sutyorogtok? – szólt ránk az apó­som. – Hagyjátok abba, pohárköszöntő következik. Emelem poha­ram az ifjú párra, legyetek nagyon boldogok, gyerekek. De hol? Ez a nagy kérdés. Te, fiam, nem viheted őt magaddal az albérletedbe, mi meg kicsit szűkén vagyunk ebben az egyetlen szobában, ahol rá­adásul naphosszat zörgetjük anyátokkal a gépet, hogy össze­varrjuk a hidegvízre valót. Hát szóval, ha már nem tudunk nek­tek olyan nászajándékkal kedveskedni, amilyennel szerettünk vol­na szívünk szerint, gondoltuk, megpróbálunk legalább egy icipi­ci örömet szerezni valamivel. Vagyis két valamivel. Bár az egyik csak ígéret: egy régi megrendelőnk azt ígérte, hogy kerít nektek egy kis fészket. Nem a gróf Csekonics kastélyában, csak egy kis udvari szoba-konyhát valahol a mi környé­kün­kön, de a semmi­nél jobb, nem igaz? Ez a megrendelőnk idáig mindig állta a sza­vát. No és a másik, annak biztosan jobban fogtok örülni: anyátok­kal beutalót kap­tunk Szoboszlóra, két hétig tiétek a lakás. Drága gyerekeim, bocsássatok meg, hogy most csak ennyit tudtunk… Ne haragudjatok.” Megöleltük, megcsókoltuk az öre­ge­ket – iste­nem, mennyit töprenghettek szegények, mennyit talpalhattak és kérin­csél­het­tek, amíg ezt a különös nászajándékot összehozták! Aznap nem viháncoltunk többet.

Nászút a Kőris utcában… Szebb ajándékot aligha kaphattunk volna. Jövő ked­den utaznak az öregek, addig csak kibírjuk vala­hogy. Egy bizsuüzlet kirakatában gyű­rű­ket láttam, miért ne hor­danánk mi is? Érdekes, hogy addig eszünkbe sem jutott. Jól fog mutatni rajta az iskolában, nekem meg bizonyára emeli a tekinté­lyemet a ta­nít­ványaim előtt. Rézgyűrű persze, nem arany, de leg­alább ki tudom fizetni, ez a lé­nyeg.

Végre eljött a kedd, kis csokor mezei virággal és a selyempapír­ba bugyolált gyű­rűk­kel érkeztem meg a Kőris utcába. Kézen fogva vezetett be, ujjára húztam a gyű­rűt. „Nem igazi, de egyszer majd kicseréljük igazi aranyra.” „Nem – mondta –, nem cse­réljük ki. Éz az igazi.” Megcsókoltam az arcát, a szemét. Sírt… Megvallom, én is. Apám halála óta nem sírtam, a csendőrök félholtra verték, rö­viddel a börtön után meg­halt. De örömömben ott sírtam először, a Kőris utcában. Először és utoljára. Ott teljesült be számomra Pál apostol jóslata: „Mikor eljön a teljesség, a rész szerint va­ló eltöröl­tetik.” Nincsenek többé személyes névmások, én, te, nincs többé semmi, csak a minden – a fájdalmas, gyönyörű zengés, egymás­ba szőtt dallamok áhítata, mint egy Bach-orgonafúgában. Emlék­szel Rousseau-ra? Azt írta, alig akad olyan pil­la­nat, amelyikről el­mondhatnánk, hogy bárcsak örökké tartana. Faust megtalálta azt a pillanatot. Megtaláltam én is. Megtaláltam, megállítottam, nem is engedem el többé…

Csend támadt, elakadt a folytatás. Zavartan kérdeztem:

– Aztán?

– Aztán? Talán bonthatnánk még egy üveggel.

Bontottam, töltöttem.

– Aztán… Nekem három hétre vidékre kellett utaznom. Mikor visszajöttem… Amikor visszajöttem, már nem élt. Megölte fényes nappal valami vadállat, elszedte az erszényét két fej káposzta árával.

A tudat védekezik, tiltakozik, szeretné meghazudtolni önmagát. De végül lehetetlen volt nem megértenem azt, amit nem akartam megérteni.

– Nem! – bukott ki belőlem idegen hangon az iszonyat. – Nem igaz, mondd, hogy nem igaz. Nem igaz, nem igaz…

Figyelmesen forgatta poharát az ablakon beszüremlő, gyérülő fényben, tekintete mintha rátapadt volna az aranyló remegésre.

– Olvasgatod néha a Bibliát? „Én pedig íme özönvizet bocsátók a földre, hogy elveszejtsek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába…” Hát, ez az én bárkám. Ez a megál­lított pillanat. Nem fétis, ne hidd, nem bebalzsamozott álom – csak annyi, hogy tudom, mi a szerelem.

JEGYZETEK

^[1] Töreky Géza „a Horthy-rendszer igazságszolgáltatási apparátusának hírhedt képviselője volt. Számos nagy politikai büntetőperben ítélkezett, többek közt a tanácshatalom bukása után. A rögtönítélő bíróság elnökeként Ítélte halálra Sallai Imrét és Fürst Sándort 1932. július 29-én.” (Magyar Életrajzi Lexikon.) – A statáriumot 1931 szeptemberében rendelte el a kormány, a biatorbágyi merényletre hivatkozva. Novemberben a hatóságok leleplezték a Vannay-féle szélsőjobboldali összeesküvést, résztvevői ellen azonban a statáriumot nem alkalmazták. 1932 júliusában letartóztatták Sallait és Fürstöt, az illegális KMP két vezetőjét, majd statáriális eljárással halálra ítélték és kivégezték őket – bár jogilag a rendelet nem volt rájuk alkalmazható, és az ítélet ellen széles körű nemzetközi tiltakozás indult, amelyhez világszerte csatlakoztak a kulturális élet kimagasló személyiségei. [vissza]