Molnár Géza

A Land

REGÉNY

BUDAPEST

Tipográfia:
DOMJÁN ISTVÁN

© Molnár Géza

Az író könyvéről:

Az ébredés utáni pillanatok, a reggel fényben úszó percei. Min­den előzmény nélkül, váratlanul az jutott eszembe: mi lenne, ha létrejönne egy társadalom, amelyben az emberek nem is­merik a pénzt, hanem Idővel fi­zetnek mindenért, amit használ­nak, amit fogyasztanak. Hogy is lehetne az? Milyen is lehetne?

Egy magasan civilizált társa­dalom, mely sokkal jobb, tökéle­tesebb, mint amiben ma élünk.

Hogy is van ez?

Az író úgy gondolkodik, hogy elkezd írni, jegyezni.

… Az Utolsó Nagy Jégkorszak letarolta az eddig létezett tár­sadalmakat, országokat, birodalmakat. A Föld kontinensei szét­szakadtak, eltávolodtak egymástól. Mindent élőről kellett kezdeni, létrejött a szupercivilizált Land s vetélvtársa, a maga mögött hagyott civilizációt újra építő, lemaradt Vad Föld.

Ahhoz, hogy valamennyire belelássak a problémába, ennek a magasrendű, minket sokszorosan túlfejlett civilizációnak, a Landnak az életébe, a témához hozzá kellett olvasnom, sok mindent meg kellett ismernem. Hetek, hónapok teltek, míg a génkutatások, a DNS-felfedezések világában tájékozódni tudtam. Így voltam a fúziós-energia birtokba vételére irányuló tudománnyal, de nemkülönben a Világűr, a boly­gók, a nap­rendszerek, a galaxisok felderítésével, az űrhajózás gondjai­val. Tá­jé­ko­zód­nom kellett a modern hadviselés, a fegyverek továbbfejlesztésére hivatott intézetek eredményeiben, tervei­ben. (Nagy segítségemre volt ebben legidősebb unokám, ki a modern nyelvek birtokában és korunk sci-fi irodalmának is- merőjeként is a nékem szükséges forrásanyagok kiválogatója és összegyűjtője volt.)

Igen, igen, mindez nagyon fontos. És az emberek, kik ezt a szupercivilizációt lakják, mindennapjaikat élik?… Dolgoznak, szeretnek, gyűlölnek, veszélyes ki­hí­vá­sok­kal, kalandokkal néz­nek szembe, néha az űrutazások során is.

Az írás előtt és írás közben meg kellett formálnom, létre kel­lett hoznom őket. Itt élnek, itt vannak a lapok között.

Így jött létre ez a könyv, A Land.

Bizakodom, hogy az olvasók megismerik és megszeretik ezt j a munkámat is.

Itt ültek a tanácskozóteremben a műbőrrel bevont kényelmes ka­rosszékekben, az asztalon mindegyikük előtt a kis számítógépek, melyeken a felszólalásokat, a direk­tí­vá­kat jegyezték, most még le­zárva, nehogy illetéktelenek kezébe jussanak az ott tárolt in­for­má­ciók.

A Land Védelmi Hivatalának kutató és fejlesztő intézetéből a lé­zer és gamma­sugarak alkalmazásával foglalkozó tudóscsoport tag­jai voltak most jelen, Konrád, a szek­ció vezetője tegnap azzal bú­csúzott tőlük, hogy mára fontos bejelentések vár­ha­tók. Valóban, alig foglalták el helyeiket, Konrád társaságában megjelent két is­me­ret­len polgár, az asztalfőn Konrád mellett foglaltak helyet.

A gondosan elfüggönyözött, a külvilág elől lezárt termet rejtett fényforrások világították meg, mindent jól láthatóvá, megfigyelhetővé téve. Alex most is rajta fe­lej­tet­te szemét Konrád vastag, tömött bajuszán, mely két oldalán hegyesre volt pö­dör­ve, ez a bajuszvise­let itt a Landon teljesen szokatlan volt, Alex is csak Vad Föl­dön ta­lál­ko­zott vele, amikor tárgyalódelegációval járt odaát. A kollegák ugratták is a főnököt a bajusz miatt, Konrád azonban mindig arra hivatkozott, hogy az asszony ragasz­kodik hozzá és neki a családi bé­ke többet ér, mint a bajusz levágása, netán meg­kurtítása. A szekció tagjai hitték is, nem is ezt az érvelést, sőt akadtak, akik egyenesen Lucát, a főnök titkárnőjét gyanúsították a bajusz pártfogásával, akit a rossz nyelvek szerint gyengéd szálak fűztek Konrádhoz.

A főnök jobbján ülő középtermetű, pirospozsgás pufók arcú fér­fi, éles-kemény te­kin­tetével fürkészve vizslatta végig az asztal kö­rül ülő tudósokat, mintha csak azt ku­tat­ta volna, vajon mindnyájan megbízhatók-e az általa közlendők befogadására? Alex arra gon­dolt, merő képtelenség az itt jelenlevőkre gyanakodni, hisz ők dol­gozták ki eddig is a Land hadseregének abszolút fölényt biztosító fegyvereket. De talán nem is gyanakvás ez, csupán valami régóta fel­vett rossz szokás…

A másik ismeretlen magas, csontsovány, sárgára-sápadt arcú fér­fi volt, arany­keretes szemüvege nem rejtette el ideges pislogását, hunyorgását. Agyondohányzott, magát agyondolgozó hivatali vagy gyári vezető lehetett.

Konrád bemutatta őket néhány udvarias, előzékeny szó kísére­tében. A jobbján ülőről közölte, ő Tamás tábornok a Land védereje tüzérségének parancsnoka, a baloldali férfi pedig Benjámin fő­igazgató, a Land fegyvergyárainak főnöke.

Először Tamás tábornok emelkedett szólásra. Szeméből eltűnt a kemény gyanakvás, bizalmatlanság, arcát kedves-barátságos mo­soly ragyogta be.

– Barátaim, tisztelt tudóskollegák! Jó hírrel jövök. Az önök által elméletileg kidolgozott lézerágyú a lőtéri kipróbálások során teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ez a lézerágyú két másodperc alatt négyszáz olyan fénylöketet bocsátott ki, amely könnyedén átlyukasztott egy öt centiméter vastagságú acéllemezt. Teljes­séggel bizonyosak lehetünk abban, hogy elpusztítja az ellen­séges tankokat, tüzér­ségi fegyvereket. Mi több, egy lézerágyút át­engedtünk, hogy pontos legyek, kölcsön­adtunk a légvédelem pa­rancsnokságának is. Ok egy kísérleti célokból fel­bo­csá­tott ballisz­tikus rakétát is megsemmisítettek vele. Jelen voltam a lőtéri kísér­leteknél s magam is konstatálhattam, hogy a gyilkos sugár teljes­séggel láthatatlan volt. Ez gya­kor­latilag azt jelenti, hogy a lézerágyú az ellenség számára felderíthetetlen, az ellen­sé­ges célpont meg­semmisül, felrobban, mielőtt a támadót felfedezhetnék. Másik, szin­te fel­becsülhetetlen előnye a súlya, a légierő szerint a lézerágyút egy most rend­szer­be állított vadászgép is el tudja juttatni a harci cselekmények színhelyére.

Tamás tábornok most Benjámin főigazgató felé fordult, úgy foly­tatta szavait:

– A sikerben természetesen eléggé meg nem becsülhető része van a lézerágyút az önök számításai, tervei, paraméterei alapján le­gyártó, bevethető állapotban nékünk átadó fegyvergyáraknak. Az egész bonyolult folyamatot Benjámin főigazgató úr vezette, irányí­totta.

Míg a tábornok beszélt, Konrád szemmel látható elégedettség­gel simogatta vastag, hegyesre pödrött bajuszát, ez az akaratlanul hiú mozdulata mindig mosolyt ébresztett Alexben.

Tamás tábornok mielőtt leült, barátságos, invitáló mozdulattal kérte fel beszédje megtartására Benjámin főigazgatót, aki feltehe­tően nem volt gyakorlott szónok, mert mindjárt mentegetőzéssel, zavart torokköszörüléssel indította szavait.

– Kérem, kedves kollegák, mint mondani szokták, nem vagyok a szavak em­be­re, sokkal inkább a gyakorlati tevékenységben érzem otthon magam. Mind­azon­által osz­tom a tábornok elismerését, hi­szen ez a lézerágyú valóban kifogástalan szer­ke­zet… – szavait köhögési roham szakította félbe, nadrágjából zsebkendőt kotort elő, azt szája elé téve fejezte be a köhögést, majd az asztalra kikészített do­bozkából kivett egy tablettát, azt mohón szopogatta, s végül elnyelte – elnézést, elnézést, kollegák, nem tüdőbaj, a doktorok az átkozott bagót szidják, szerintük tele van a tüdőm kát­ránnyal, magam is gondolom, hogy ettől köhögök, de mit tehetek, ha gyermek­korom óta rabságban tart ez a szenvedély. No de végül is nem erről aka­rok beszélni, hanem a tudós­kollegáknak elismerésemet, gratuláci­ómat kell kifejeznem. Engedjék meg, hogy valamire felhívjam a fi­gyelmet. Ez a lézerágyú nem valamiféle zseniális ötletként jutott a kollegák eszébe. Nem akarom csökkenteni a jelenlevők érdemeit, de fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a lézerfegyver, pontosab­ban a lézerágyú konstrukcióját több évtizedes tudományos kutatás előzte meg. Közel negyven év… Míg végül is sikerre vezetett az önök munkája, tisztelt kollegák és kifejlesztették a szilárd halmaz­állapotú lézerfegyvert. Az eddig használt kémiai lézerektől külön­bözően önök össze­kapcsolták a lézert az elektromossággal és így találták meg azt a hihetetlenül erős suga­rat, melyről az imént Kon­rád tábornok beszélt… – újabb köhögési roham indult, de ezt Ben­jámin főigazgató a tablettáival már a kezdeteknél el tudta fojtani. – Félre­értés ne essék, nem ennek a tudóscsapatnak érdemeit akarom kétségbe vonni, ponto­sab­ban nem az ötlet jelentőségét. Tehát nem azt, hogy valakinek a fejében megvillan egy szikra, egy ötlet s az elvezet egy korszakos jelentőségű felfedezéshez, egy talál­mányhoz, mint ez a lézerágyúnál is tapasztalható volt. Nyilvánvaló, hogy az elődök által létrehozott szilárd halmazállapotú lézer nélkül önök se jutottak volna el a lézer és elektro­mosság összekapcsolásának gondolatához. Nagyon alapos, nagyon gondos csapat­munka ered­ménye a lézerágyú. És amit nekünk kezünkbe adtak, a tervek, szá­mítások, a felhasználható ötvözetek – mindez ennek a tudóscsa­patnak zseniális hozzá­értését, képességeit bizonyítja. Miért mon­dom most mindezt? Mert meg­győző­désem, hogy önök ezzel a lé­zerágyúval nem tettek pontot tudományos tevékenységük végére. Talán más irányba fognak elindulni, hiszen a fúziós energia bir­toklása ki­me­rít­he­tet­len lehetőségeit nyitja újabb és újabb találmá­nyok megalkotásának. De az is lehet, hogy a megkezdett úton men­nek tovább, s a Land fegyvergyárai… – ismételt köhögési rohamba fúltak szavai. Mikor végre újra levegőhöz jutott, gyorsan befejezte fel­szólalását: – Csak annyit még, a magam és valamennyi kollegám nevében gratu­lációnk, s elismerésünk mindnyájuknak…

Benjámin főigazgató leült, szemüvegét levette, s a köhögéstől könnybe lábadt szemeit törölgette zsebkendőjével.

Konrád udvarias szavakkal köszönte meg a jeles vendégek elis­merését, s biztosította őket, hogy a szekció, mint eddig, úgy ezután is mindent megtesz, hogy a tudomány eredményeit a Land véderejének szolgálatában gyümölcsöztesse.

Az ajtóig kísérte vendégeit, majd ismét a kollegákhoz fordulva bejelentette, hogy az Intézet vezetősége a szekció minden tagját a leg­magasabb fokú kitüntetésre terjesztette fel a Land Központi El­nökségénél.

Alex arra gondolt, az Elnökséget már nyilvánvalóan korábban tájékoztatták a lézer­ágyú kipróbálásának eredményeiről, így szü­lethetett a döntés a szekció tudó­sai­nak kitüntetéséről. Bizonyára már a kezdetektől figyelemmel kísérték a lézerágyú ki­fej­lesz­tésére irányuló munkát, ami egyébként teljesen természetes, hisz az El­nökség kezében van a Land élete, sorsa.

Konrád áttért a szekció feladataira, most, hogy a lézerágyúval kapcsolatos munkájuk véget ért, más irányú tevékenységet kell fel­vállalniuk. „Új, elméleti kihívások állnak előttünk…”

Alex most már nem figyelt rá, jól tudta, hogy a szekció munká­ja még sok to­váb­bi tárgyalás, megbeszélés után körvonalazódik véglegessé. Gondolatai vissza­tér­tek Benjámin főigazgató beszédé­hez. Mit is jelentettek az ötletre vonatkozó szavai? Az ötlet és a csa­patmunka összekapcsolása… Nem fejtette ki teljes világos­sággal a gon­do­latait, a mondanivalóját, a köhögési rohamok megakadá­lyozták ebben. Talán ép­pen az ötlet, a megvillanó szikra fontossá­gát akarta kifejteni…

… És ekkor váratlanul megfogalmazódott az agyában egy szó, s megjelent előtte a szóhoz kapcsolódóan egy tárgy képe: a lézer­puska.

Ó, ó, a lézerpuska… Hogy-hogy ezzel eddig nem foglalkoztak?… Csak a lézer­ágyú, a nagyteljesítményű, nagyhatósugarú fegyver. Ami abszolút és tökéletes védel­met nyújt a tankok, ágyúk, ballisz­tikus rakéták ellen. És a hadsereg? A katona? Az ember­anyag? Az egyes katonára, egy katonára nem lehet lézerágyúval lőni. Lehet, de nem éri meg. Vad Föld katonája egy személyben is ellenség. Le­het jól képzett felderí­tő, aki magányosan lopakodik előre, akit ki kell lőni, meg kell semmisíteni… De jöhet egy raj, egy szakasz… Sorozatlövő kézifegyver kell. Olyan, ami éjjel is lát… Lézer­puskák már vannak, de lézer-elektromos kézifegyver még nincs. Ezt kell megtervezni, megalkotni.

Elhatározta, holnap benyújtja Konrádnak az ötletet.

A kollegákkal ebédelni ment, a délután gyorsan haladt. Gondo­lataiban újra és újra felmerült a lézerpuska, formáját is elképzelte. Lézerfegyverek ma is vannak a had­seregben és a rendvédelmi szer­veknél, de lézer-elektromos kézifegyver még nincs. A harcászatban ez óriási jelentőségű lesz, Konrád egész biztosan felkarolja az ötle­tet. Az övét. Ez kizárólagosan tőle származik, valószínűleg őt fog­ja megbízni a csapat­munka irányításával.

Végül is nem tudott másnapig várni, irodájában felkereste Konrádot, s előadta a lézer-elektromos puska ötletét.

Konrád elgondolkozva simogatta, pödörgette bajuszát. Középtermetű férfi volt, pufók piros arccal, erősen gömbölyödő pocak­kal, lógó csapott vállakkal. Alex fejében már máskor is megfordult a gyanú, hogy a kisportolt, atlétatermet hiányát szeretné a főnök a harcias, dús bajusszal ellensúlyozni. Talán tekintélyét is erősíteni akarta a kollegák előtt, bár erre semmi szüksége nem volt, a szek­cióban mindenki elismerte verhetetlen elméleti felkészültségét, tu­dását a szakterületén.

– Az ötlet a lézer-elektromos kézifegyver megalkotása valóban nagy gondolat, természetszerűleg követi a lézerágyút, melyre most már a magunk részéről végleg pontot tehetünk. Valójában ennek a két fegyvernek létrehozásán párhuzamosan kellett volna dolgoz­nunk, de mint a bölcs szólásmondás is figyelmünkbe ajánlja, jobb később, mint soha – hirtelen kutató, éles pillantást vetett Alexre. – Te természetesen magadnak akarod ezzel az ötlettel learatni a ba­bért, s felteszem, a kísérleteket s a szükséges elméleti csapatmun­kát is te akarod irányítani.

– Igen, mivel az ötlet, az indító gondolat az enyém – mondta Alex. – Természetesen akkor, ha ez lehetséges.

– Részemről rendben van, de tudod, hogy a munka elindításához a legfelső fórum, az Elnökség jóváhagyása szükséges, e nélkül moc­canni se tudunk. A fel­ter­jesztést, a szükséges adminisztratív teen­dőket én elvégzem. Az első lépcső az Intézet igazgatósága, egye­tértésükben bízhatunk, utána jön az Elnökség, remélem, zöld utat adnak a kísérleteknek, hacsak nincs valami sürgősebb, fontosabb meg­bízásuk.

Kis szünetet tartott, gondolkodott, s még ezt mondta:

– Az ötlet… Per pillanat stimmel. De az előttünk járó tudóscsapat, azok, akikre Benjámin főigazgató is hivatkozott, s akik az ő elő­deiket is ideszámítva, negyven évig ered­ménytelenül próbálkoz­tak a lézerágyú létrehozásával, nos, ők már a lézer-elektro­mos pus­ka kifejlesztésén is munkálkodtak, de hiába. Ha úgy vesszük, az öt­let tehát náluk volt, ha nem is mentek vele semmire. A te ötleted éppen jó időben született.

Konrád tehát megnyugtatta Alexet. Búcsúzóul még hozzátette:

– A döntés hamar meglesz, az Elnökség nem heverteti az ügye­ket. Remélem néhány nap múltán összeállíthatod a csapatot, s hoz­záfoghattok a tervezéshez, a tervek kidolgozásához, amit aztán át­adhatunk Benjáminéknak. – Kis kurta nevetéssel még hozzátette: – Remélhetőleg nem ültök rajta negyven évig…

A kollegák szervezkedtek, hogy a munka sikerére, a várható ki­tüntetésre be­ül­nek konyakozni a bárba. Konrád velük tartott, Alex az invitálás elől kitért, még men­nie kellett a Megasztárba, Edina reggel, mielőtt elment, összeírta a szükséges be­vá­sár­lá­sokat.

Az északi sugárúton ment a bevásárló központba. Intézetükhöz aránylag közel feküdt, erre a távolságra felesleges lett volna a vá­kuumos alagutakat igénybe venni.

Esteledett, kint a parkolóban kigyúltak a nagy fényerejű világí­tótestek, itt bent, az áruházban a falakról, a mennyezetről, a pado­zatból is erősödött a mindent betöltő, minden­hová behatoló vilá­gosság, mely több volt, teljesebb, mint a déli órák nap­ragyogása.

Sokan voltak a Megasztárban, férfiak, nők, kik munkájukat be­fejezvén most intézték a bevásárlást. Fiatalok, kik a főiskolákról, egyetemekről jöttek, hogy szemre­véte­lez­zék az új divatholmikat, öregemberek rövidre nyírt fehér szakállal, öreg­asszo­nyok smin­kelve, kifestve, legtöbbjük a kozmetikai cikkeket fürkészve, ránc­tala­ní­tó krémek, rúzsok között válogatva. A polcokon, üvegezett vitrinekben minden meg­ta­lál­ható volt, amire az életviteléhez szük­ség lehetett, a legkiválóbb minőségben, a szár­ma­zási hely s garan­cia feltüntetésével. A gyártási hely néha a Land nagyon távoli vi­dékeire esett, ahol a Metropolisz lakói közül csak kevesen fordul­tak meg. Minden cikken feltüntették az Időt is, amiért megszerez­hetők voltak s természetesen az áru kódszámát is.

A hatalmas csarnokot finom, halk zene töltötte meg, mely elve­gyült a vásárlók csendes, diszkrét csevegésével s melyen jól hall­hatóan tört át az udvarias géphang, mely a nagy jelzőtáblán is vil­logó személyi kód szerint az illetékes fizetőhelyre szólí­totta a vá­sárlót.

Élvezet volt itt a Megasztárban sétálgatni – a kristálytiszta leve­gőben minden éles körvonalakkal látható volt. A pihenőhelyeken csobogó szökőkutakat, a kényel­mes ülőhelyeket dísznövények vet­ték körül, minden emeleten változott a stílus és az atmoszféra, volt, ahol magaslati üdülőhelyen érezhette magát, aki szusszanásra le­tele­pedett, hófödte szirtek között, a fenyveserdők illatával átjárt hi­deg levegőt szinte harapni lehetett, másutt folyóparti séták szelíd alkonyi illatát találta a pihenni vágyó vásárló vízbe mártózó fűzfák árnyában, de ugyanígy forró homoksivatag oázisába is eljutott, aki­nek erre támadt hangulata.

Sehol egy szemernyi piszok, sehol egy porszem, a tisztaság olyan magától érte­tődő és egyértelmű volt, mintha egy kristálygömb bel­sejében sétált volna a vásárló.

Alex az alsó szinten állt s átfutott a fején, itt valóban minden meg­található, a bölcsőtől szinte az Elmúlás pillanatáig. A vásárlást be­fejezte, a nagy kijelzőtáblát figyelte, közben karórájára pillantott, reggel munkába indulása előtt elküldte a Mega­sztárba a bevásárlási listát az időponttal együtt, amikor eljön a csomagért. Igen, a meg­szokott pontossággal feltűnt neve és személyi kódszáma a kijelző­táblán: Alex 25m 219e 332, s mellette az Időmérő sorszáma is, ahol fizetnie kellett, az adatokat a géphang is megismételte udvarias, kellemes hanghordozással.

A bevásárlási listát Edina állította össze még az este, reggel ko­rábban ment el, mint ő, de estére is későbbre ígérkezett, munkahe­lye a Metropoliszon kívülre esett, más övezetbe s ma még valami fontos kísérletet kellett befejezni a Tudóscsapatnak, melyhez ő is tartozott. Még a reggeli félálomban hallotta, amint tőle búcsúzott, ne izgulj, ha kések, nem ér semmi baj, vacsorázz meg s pihenjél, Edinád.

Volt valami a Megasztár géphangjának puhaságában és lágysá­gában, ami Edinára emlékeztette. Amíg az Időmérő felé lépegetett, arra gondolt, a listához ő még hozzáírt néhány különleges cseme­gét, már előre örült az asszony jókedvének s meglepetésének, ami­kor a kedvenc finomságait az asztalon maga előtt látja.

Az 52-es Időmérőnél hárman voltak előtte, egy ezüstszakállú öregúr most vette át számláját, futó pillantást vetett rá. Alex halla­ni vélte, amint maga elé mormolja: huszonhárom óra tizenkét perc, nem is sok – mondta. Alex arra gondolt, az öregúr lehet vagy ki­lencven éves, ebben a korban már igazán nem számít egy nap, né­hány perc, bizonyára kiélte, kiélvezte amit ez a hosszú élet nyújtott neki eddig is, ő már könnyen beszél, s még mindig milyen erőtel­jes, délceg, arca is pirospozsgás, tejeskávé színű teveszőr felöltőjé­ben, disznósörtés vadászkalapjában, ezüstfogantyús sétabotjával a Metropolisz valamely elitcsoportjához tartozhatott, tán valamelyik Aka­dé­mia tagja volt. Számláját zsebre gyűrte, fél kézzel felvette a megrendelt, össze­ké­szí­tett csomagot s ezüstfogantyús sétabotjára tá­maszkodva elindult a kijárat felé. Alex ész­re­vette, jobb lábára, me­lyet botjával is segített, enyhén bicegett, de még va­la­mi egyéb rend­ellenesség is feltűnt járásában a figyelmes szemlélőnek, lábfeje el­el­csa­va­ro­dott, mielőtt a járdára ért. Kétségtelenül műlábat operál­tak a jobb lába helyére. Talán repülő­tábornok volt, s valamely be­vetése során sebesült meg, de ez év­ti­zedekkel ko­ráb­ban történhe­tett, amikor még a Land támadó-gépei is más techni­kával repültek és a sebesülés nagyon súlyos lehetett, ha az orvosok nem tudták tö­kéletesen észre­vehetetlenné tenni a műtét következményeit.

Az öregúr kilépett a kijáraton, Alex az előtte álló, soron következő nőt nézte. Középtermetű, kissé molett asszony volt, egyszerű kon­fekció-szabású szürke felöltőt viselt, horgolt sapkája alól szőke für­tök libegtek a vállára. Ahogy a fülkében ülő kisasszony felé fordí­totta fejét, profiljából is látható volt barátságos finombőrű arca, melynek szépségét még nem kezdte ki alattomos ráncaival az élet sok terhe-nyűge. Mosolyogva mondta be nevét s kódszámát, a kis­asszony betáplálta az adatokat az előtte sorakozó miniatűr szerke­zetekbe, aztán újra és újra elolvasta a gépek által előrajzolt adato­kat, az arca megvonaglott, a sajnálat és szomorúság telepedett rá vonásaira, fakó hangon szólt a fiatalasszonynak: „Üres az idő­számlája. Kimerítette. Nincs tovább felhasználható ideje egy perc sem.”

A fiatalasszony megdöbbenve, csodálkozva felkiáltott: „Máris?! Ilyen hamar?! Nem gondoltam volna…”

Már dűlt is hanyatt, két kezével mintha meg akart volna ka­paszkodni a levegőben, de már nem volt benne élet.

Alex, aki mögötte állt, elkapta, s óvatosan a sor szélére fektette.

A kisasszony a fülkéjében nagyon rövid ideig, talán csak néhány másodpercig mozdulatlanul meredt maga elé. Bár a Megasztár tan­folyamain erre az eshetőségre is felkészítették, hogy valamelyik vá­sárlónak épp az Időmérőnél fogy el a felhasználható életideje, ez oly ritkán fordulhatott elő, gyakorlatilag nem is számított erre. Mi­ért pont most és miért éppen itt?… A kérdésre senki sem tudott volna választ adni, a halál, az Elmúlás bármikor, bárkire lecsaphatott, úgy, ahogy az már születésekor a génjeibe be volt kódolva.

Tűnődésre, töprengésre most nem volt idő, gyorsan megnyomott néhány gombot, s perceken belül jött gyors léptekkel két egyenru­hás férfi. A fiatalasszony tetemét belefektették a magukkal hozott alumínium tetem-tartóba, felkapták, s vitték az ajtó előtt álló jár­műhöz. Nyitott ajtajánál várakozott két másik egyenruhás, betol­ták a kocsiba az alumíniumládát, becsapták az ajtókat s már indult is a szállítókocsi, villogó lámpáit kigyújtva az egyik vákuum-alagút bejárata felé.

Minden gyorsan, pontosan, szakszerűen zajlott. A zene, a kelle­mes, szelíd, barátságos zene tovább is telítette a Megasztár óriási csarnokát.

Alex a fülke elé lépett, bemondta nevét és kódszámát, közben átfutott fején a gondolat, hátha úgy jár ő is, mint ez a fiatalasszony, akit éppen most vittek el alumíniumládában, jóllehet, ebben nincs semmi különleges, hisz iskolai tanulmányaik óta tudják, hogy a ha­lál, az elmúlás természetes velejárója az életnek, jötte, bekövetke­zése senki által be nem prognosztizálható, de mégis… Van benne va­lami borzongató, valami, amivel az ember nem tud megbékélni, ta­lán azért, mert szereti mindazt, amit az élet nyújt néki, maradna még a családdal, gyerekeivel, élettársával, talán folytatná munká­ját is… A kisasszony beütötte a parányi szerkezetekbe adatait, rámosolygott Alexre, s átnyújtotta a számlát. A pulton becsomagolva várta a megrendelt áru.

A parkolóhoz ment, elhelyezte a csomagot, beült a vezetőülés­be, ellenőrizte a mű­szer­falat, az elektromos feltöltést, az oxigén­készletet, 75-ös vákuum-alagút bejá­ratá­hoz hajtott, a sorompónál betáplálta saját kódját és a kívánt állomásét. Néhány perc múltán a piros lámpa zöldre váltott, a sorompó felemelkedett, behajtott a zsi­lipkamrába, majd miután az is légtelenné vált, felnyílt az alagút, s elektromos autója a szokásos nagy induló sebességgel megkezdte a száguldását, mely pontosan 13 percig tartott a Béta-állomásig. Hidraulikus szerkezet emelte át a zsilipkamrába, amely meg­telt le­vegővel, majd felnyílt ajtaja, s Alex a sorompónál átvette idő-szám­láját az alagút­ban töltött 13 percről, aztán elindult a kertvárosban a házuk felé.

Már sötét volt fenn a magasban, az égbolton, de a Béta-negyed utcáit, tereit a nagy világítótestek erős, egyenletes fénnyel árasz­tották el, minden ház, minden kert, fák, növények körvonalait elő­rajzolva. Kocsiját a villa előtt hagyta, a laboratórium, majd a Meg­asztár zárt tere után kívánkozott a szabad levegőre. Edina hazaté­réséig volt bőven ideje, sétára indult, hogy mozogjon, s belélegez­ze a pagodafenyők, tamarisz­kuszok, kanadai nyárfák és vérbükkök esti illatát, melyekkel a negyed lakóinak kívánsága szerint a kerteket, parkokat s az utak mellékeit betelepítették.

Néha egy-egy elektromos autó, ahogy köznyelven hívták, „pa­pucs” siklott el mellette, ember nem járt ilyenkor már gyalogosan az utakon. Mindenki betelepedett a lakásába, ült a kényelmes fote­lekben, nézte a képfal szórakoztató műsorát, figyelte a Land egy­séges, központi hírszolgálatát, a BANK tájékoztatóját a legújabb tu­dományos vívmányokról s a Vad Föld ellen folyó hadműveletek si­kereiről, vagy éppen házi uszodájában lubickolt.

Ebben a tökéletes, steril, zaj és pormentes csendben az égbolt magasából most összetéveszthetetlen, éles sivítás hatolt a földre. Alex felfelé nézett, hátha megpillantja a Vad Föld ellen induló lé­giflotta valamely gépének villanását, bár ez aligha volt lehet­séges, mert ezek a fúziós energiával repülő vadászbombázók oly gyorsak voltak, hogy észlelésükre az emberi szem alkalmatlan volt. Alex mindazonáltal mindig fel­kap­ta fejét, ha meghallotta a harci gépek hangját, gyerekkorától beleivódott kíván­csiság volt ez, sokáig ma­kacsul szeretett volna pilóta lenni, elolvasott mindent, amit erről a tech­nikáról publikáltak, de amikor kiképzésre jelentkezett, a gén­vizsgálat kimutatta szer­ve­ze­té­nek alkalmatlanságát.

Vajon hová, s merre repülnek? – tűnődött. Nem tudja senki, a pi­lóták is csak az indulásra kész gépekben ülve kapják meg a felada­tot, a célpont koordinátáit, a távolságot, a repülési időt, sebességet, a támadás jellegét, hogy bombázzanak, lőjenek, égessenek, a dön­tés mindig a BANK-ban születik, az illetékes szektorban, szigorú­an titkos, mint minden, ami a BANK-ban történik.

Eszébe jutott az ezüstszakállú öregúr, akit a Megasztárban lá­tott, akiről azt gondolta, repülőtábornok lehetett valamikori sebe­sülése, műlába folytán. Mint minden, ami a Vad Föld elleni harci cselekményekkel összefüggött, a sebesülések, sérülések is szigorú­an titkosak voltak, ez teljesen természetes volt mindenki számára, aki a Land szülötte volt, itt nevelkedett s a Land iskoláit végezte s élvezte mindazt, amit a Land nyújtott polgárainak, az abszolút jó­létet, biztonságot szükségletei s a génbankokban őrzött életidő sze­rint.

Alex tovább sétált a kellemes estében, az egyik villa nyitott ab­lakán katonazene hallatszott az utcára, valahányszor a gépek Vad Föld ellen repültek, a műsorszórók katonazenére váltottak, min­tegy ezzel is jelezve a Land együvé tartozását a hősökkel, a bajno­kokkal, kik Vad Föld gonoszaival harcba szálltak.

Hogy mióta folyt ez a háború Vad Föld ellen, senki sem tudta, a kezdetek időpontja a BANK birtokában volt, az irányítást is a BANK végezte, s mivel ezt is magától értetődően a Banktitok zárványa védte, ilyenformán nem is tartozott ez senkire.

Váratlanul halk zümmögést hallott a füle mellett, majd mintha egy finom ujj sétálgatott volna a fülkagylóján. Odanyúlt s kezefejére ment át egy kicsike bogár. A világítótestek fényénél, ahogy szeme közelébe emelte, jól látta, hogy a hátára csukott piros szárnyakon hét fehér pötty rajzolódott ki. A kézmozdulattól a bogár veszélyt sejt­ve mozdulatlanná dermedt.

Alex megállt s nézegette a bogárkát, parányi ízelt lábait, valaha tanult arról, hogy odaát a Vad Földön élnek ilyen rovarfajták. Alap­jában hasznosak, mert a növé­nye­ken élősködő tetvekkel táplál­koznak, de itt, a Land növényein nincsenek élősdiek, ezek a bo­gárkák itt nem is tudnának megélni, mindazonáltal ha valamiképp mégis idekeveredik belőlük egy-egy példány, azonnal el kell azokat pusztítani, mert nem lehetetlen, hogy valamely ismeretlen vírus hordozói, még az sem kizárható, hogy ártalmas szándékkal Vad Földről juttatják ide őket.

… De az is meglehet, szőtte tovább gondolatait Alex, hogy szü­lője épp lerakta petéit, mielőtt a Land éber polgára lecsapott rá, ám a pete kikelt és a csöppnyi élet szárnyat bontva, zümmögve röp­ködött az este enyhületében.

Nézte a kezefején ülő bogárkát, s valami részvét, gyengédség éb­redt benne. Gondolatban megkérdezte tőle: hát te, parányi vándor, honnan keveredtél ide? Nem tudhatod természetesen, hogy ez itt számodra s minden társad, rokonod számára is tilos övezet, itt min­denképpen halálra vagytok ítélve. Senki nem szegheti meg a Land törvényeit, mert ezek az élet biztosítékai mindenki számára. Tehát el kellene, hogy tapossalak, s utána azonnal fertőtlenítsem a cipő­talpamat.

Aztán az jutott eszébe, hogy ez is egy élet. Valamilyen erő ezt is hajtja belülről, hogy betöltse, kiélje a maga törvényei szerint a fel­adatát. Hogy repüljön, zümmögjön a fajtája rendeltetése szerint.

Csaknem akaratlanul magasba lendítette kezét, s útjára bocsátótta a kis éji vándort, figyelte zümmögését, míg el nem halt a fák, bokrok mögött.

S mindjárt arra is gondolt, most, talán életében először, megsér­tette a Land tör­vé­nyeit, melyeket eszmélő kora kezdeteitől a Land minden polgárába beleneveltek. Jó és hasznos törvények voltak ezek, a Land társadalmi szerkezetének, polgárai élet­vi­te­lé­nek biz­tonságára ügyelő szabályok, előírások. Mindenkinek közös érdeke volt a tör­vé­nyek betartása, mivel a Land területén senkinek sem­miféle érdeke nem fűződött a tör­vények, az előírások, rendeletek megsértéséhez, megszegéséhez. Gyilkosságok, lo­pá­sok, betörések csak a Vad Föld országainak, társadalmainak életéről, szokásairól el­hang­zó tudományos előadásokban esett szó, a műsorszórók, vagy a képfal rend­szerint a késő éjszakai órákra tett programjaiban.

Törvénysértés vagy törvényszegés csak a Land általános biz­tonságát veszélyez­te­tő tettekkel jöhetett létre, a munkahelyek, ku­tatóintézetek, laboratóriumok titkainak meg­sértésével, a kutatások céljainak, irányainak kibeszélésével (elárulásával) bárki szá­má­ra. A titoksértés súlyos bűn volt, a vétkes azonnali áthelyezésével járt, bizonyos ked­vez­mé­nyek, jogok megvonásával, például elvették a la­kásválasztás természetes, ál­lam­polgári jogát, áthelyezték valamely másik tartományba, kellemetlenebb éghajlati vi­szonyok közé, s munkahelyét is ezúttal nem a számára megfelelőbb helyen jelölték ki.

Főbenjáró, megbocsáthatatlan törvénysértés volt, ha valaki fel­törte a gén-trezor kódját s behatolt az élet-titkokat őrző tárolók ren­getegébe, s bár minden ilyen kísérlet eleve kudarcra volt ítélve, hi­szen a megfejtett gén-titkok idő-egységekbe történő át­vi­te­le egy óri­ási méretű laboratóriumban történt, melynek hollétét senki sem tudta, s me­lyet különleges biztonsági berendezések védtek, s ha mindezek ellenére valaki még­is megtalálta volna a maga életkód­ját, azzal se ment volna semmire, hiszen az egyes ember valóságos élet-idejét számtalan előre nem látható tényező is be­fo­lyá­sol­hat­ta. Közlekedési baleset a vákuum-alagutakban, de akár a háztartásban egy elek­tro­mos zárlat, vigyázatlan mozdulat folytán bekövetkezett magasfeszültségű áramütés, vagy viharban lesújtó villámcsapás és megannyi más tényezője az ember életvitelének – mégis akadtak fantaszták, mániákusok, kik megkísérelték a lehetetlent. Megkísé­relték mindazok ellenére, hogy az iskolákban a tananyag minden­ki számára világossá tette: a Land egész társadalmi-gazdasági be­rendezkedése fölöslegessé tette a korábbi évezredekben általáno­san elterjedt fizetőeszközök, az arany és különböző pénzek hasz­nálatát. Egy olyan birodalomban, mint a Land, ahol a fúziós ener­gia haszná­latának köszönhetően mindenki korlátozás nélkül igény­be veheti a számára szükséges javakat, lakást, kocsit, ruházati cik­keket, élelmet, egészségügyi, kórházi ellátást, s mindent, ami életv­itelét lehetővé teszi, teljesen fölösleges lenne a pénzforgalommal, pénzgazdálkodással járó viszonyok fenntartása. Mérhetetlen sok adminisztráció ter­heit rakná a termelő-egységekre, munkásokra, tisztviselőkre, a pénzintézetekre, a javak elosztásának megszerve­zésére, a magasabb vezető-testületek tervező munkájára, az ellen­őrzésre, arról nem is beszélve, hogy a pénz útján megszerezhető ja­vak, pon­tosabban szólva maga a pénz önmagában hordja a lopás, tolvajlás, sikkasztás, emberölés, egyszóval a bűn csábítását, kísér­tését.

A Landnak a polgárai számára rendelkezésre álló idő ismereté­re volt szüksége. Ez volt az a biztos bázis, amire támaszkodva a Landot vezető, irányító BANK kiadta a megfelelő utasításokat a ja­vak előállítására, a laboratóriumoknak a kutatásokra, fejlesztések­re. A Land egészének működése a széleskörűen alkalmazott robot­technika ellenére rengeteg emberi energiát fogyasztott. Minden ru­hadarab, minden élelmiszer, minden elektromos-„papucs”, ház­tartási gép, minden lakás, képfal magába zárta az előállításához szükséges emberi energiát. Bonyolult, nagyon precíz számítások alapján, melyeket a számítógép-csodák végeztek, ezek a felhasz­nált energiák jelentek meg az idő-mennyiségben, melyeket az Idő­mérőknél levontak a vásárló személyi időkészletéből. Az egyes pol­gár élet-idejét az élet-titkok trezorjaiban őrizték, ehhez időt hozzá­tenni nem lehetett, de időt elvenni sem, hiszen azt már az újszülött világra jövetelekor meghatározták génjei.

A vásárlásoknál, utazásoknál, a lakások energiafelhasználásakor s az élet más egyéb szükségleteinek idő-átszámításánál takarékos­kodni teljesen felesleges volt, hiszen senki sem tudhatta, mennyi idő áll rendelkezésére. Az elmúlás időpontja minden egyén szá­mára az élet nagy titka maradt. Csak sejteni lehetett, hogy valahol valakik tudják, azok, akiknek a Land egész működéséhez szüksé­ges életenergiák, a felhasználások mennyiségének ismerete nélkü­lözhetetlen volt, e nélkül nem lehetett volna tervezni, de a tudo­mányos és technikai kutatások irányát sem kijelölni. Ám az embe­ri életfolyamatok időtartamát kurtítani vagy megnövelni a Land al­kotmányában meghatározva a legszigorúbban tilos volt, mind az állami szervek, mint az egyének számára. Az élethez való jog az el­ső számú alaptörvény volt, s ebből következően tételesen kiszab­ható halálbüntetés sem létezett, akit mégis ki kellett iktatni a Land közösségéből, azt a légierő speciális gépével éjszaka elszállították, s Vad Föld valamely lakatlan vidékén kitették. Személyi adatait minden nyilvántartásból törölték, mintha csak természetes módon zárta volna karjaiba az élet elmúlása.

Mire Alex kissé hosszúra nyúlt sétájából visszaérkezett a villájuk elé, a lakásból fény áradt, s a nyitott ablakokon még mindig szólt a katonazene, Edina is megjött tehát.

Kivette a „papucsból” a Megasztárban összeállított csomagot, letette a konyhában, utána indult Edinát üdvözölni.

Az asszony épp a fürdőszobából jött ki, nagyon meleg, bolyhos, földig érő fehér köpeny volt rajta, már túl volt a szokásos fürdésen, melyet hazatérése után soha nem mulasztott el. Bár munkája vé­geztével a laboratóriumot sem hagyhatta el ruha-csere és fürdés nélkül, de az mindenkire nézve kötelező rendszabály volt, ily mó­don a bázisról még véletlenül se vihettek ki egyetlen vizsgálat alatt levő gént, spórát – de az itthoni fürdő a maga passziójára szolgáló élvezet volt. Alex ugyan túlzásnak találta, sőt kissé rögeszmésnek, mániákusnak ezt a tisztálkodási hajlamot, de soha nem tett rá meg­jegyzést, úgy fogta fel, hogy ez hozzá tartozik Edina egyéniségé­hez. Az igazat megvallva, neki is örömöt, mondhatni élvezetet szer­zett, amikor magához szorította a szétnyílt fürdőköpenyből hozzá simuló meztelen asszonyi testet, amikor beszívta illatát, s ráta­pasztotta száját Edina ajkaira. Mindketten magasak, karcsúk vol­tak, fehér­bőrűek és szőkék, feltehetően valaha a Land északi tájain élő népek leszármazottai. A tudományos könyvtárak lexikonjai sze­rint az Utolsó Jégkorszak előtti évezredben, az akkor még létező Európában svéd, norvég, finn névvel jelölték ezeket a népeket, me­lyek szőkék, fehérbőrűek, magas, karcsú fajtajelleggel bírtak.

A kényelmes, tágas konyhában kibontották a csomagot, s az asz­talra készítették a vacsorát. Mindketten füstölt lazaccal kezdték, majd a mikrobán felforrósított bá­rány­bor­dával folytatták, s ana­nász-desszerttel fejezték be az étkezést.

A nyitott ablakon behallatszott a hazatérő bombázók sivítása, a katonazene diadalmas, győzelmi indulóra váltott, majd a konyha képfalán is megjelent az esti program kínálata, javarészt sorozatok a Galaktikában zajló űrutazások kalandjairól, vagy tudományos is­meretek a Föld történetének különböző periódusairól. Időnként a műsorkészítők bemutattak filmeket a jégkorszakot csodálatos mó­don átvészelőkről, egy-egy nép, nemzet életéről, szokásairól, egy­más ellen vívott háborúkról, melyeket hihe­tetlenül primitív, benzi­nes és olaj hajtóanyagú lánctalpas, behemót acél­szörnye­tegek­kel, sugárhajtású repülőszerkezetekkel s atombombákkal folytattak.

Akik most itt, a Land tartományaiban, városaiban éltek, bármely távoli vidéken, szigeten töltötték életüket, azok képtelenek voltak felfogni, megérteni az eszeveszett dühöt, haragot, bosszúvágyat, amellyel ezek a hajdanvolt országok, népek egymásra támadtak. S valójában épp ily érthetetlen volt a Vad Földön élő emberi társa­dalmak jelenkori magatartása, kik nem voltak hajlandóak elfogad­ni a Land sokszor elismételt felhívását, hogy tegyék magukévá az itt uralkodó viszonyokat, gazdasági és politikai berendezkedést, a BANK által megszabott törvényeket, az anyagtól való függetlene­dés abszolút jólétét, a pénztől való szabadulást, az Időt, mint sza­bályozó erőt, a gén-trezorokat, s akkor részesülhetnek a fúziós ener­gia birtoklásából is – természetesen a Land központi Bank-jának felügyelete és ellenőrzése mellett.

Ám ezeken a hosszúra nyúlt és sokszor megismételt tárgyaláso­kon a Vad Föl­dön élő népek, országok képviselői hajthatatlanul ra­gaszkodtak ahhoz, hogy egyen­lő mértékben, arányban helyet kap­janak a BANK legmagasabb szintű elnök­sé­gé­ben, követ­kezés­képp a kutatások, fejlesztések irányításában, Vad Föld országaiban az ott honos, általuk „vallásokénak nevezett, abszolút tudománytalan téveszmék fenn­tartá­sá­ban, az ezekkel együttjáró rítusok gyakorlá­sában, hallani sem akartak arról, hogy az ember a Világegyetem terméke, s nem valamiféle magasabb rendű szellemi lény alko­tása, s az élet emberi formát öltött fajtája mindenütt jelen van, a legtá­volibb galak­tikák­ban is, ahol az életviszonyok erre alkalmasak.

Mi több, Vad Föld országai ezeknek a nevetséges eszméknek val­lásoknak védelmében egymás ellen is gyilkos, pusztító háborúkat vívnak jelenleg is, bár azt is megállapították a Land tudósai, hogy a vallási villongások mögött gyakran gazdasági-politikai-hatalmi törekvések húzódnak meg.

Ebben a helyzetben a Land vezetői a BANK irányító testületéi nem tehettek mást, mint Vad Föld esetleges támadásait csírájában elfojtani. Mindenképp meg kellett akadályozni, hogy Vad Föld va­lamely részén atombombát fejlesszenek ki, ezért az éjszakai órák­ban támadásra induló harci gépek elsődleges célpontjai azok az üzemek, erőművek, kísérleti laboratóriumok voltak, melyek sikeres működése atom­bombák, atomrakéták előállításához vezethe­tett.

A Land határainak egész hosszát megbízható biztonsági beren­dezések védték az óceánok, a távoli szárazföldek felől megkísérelt behatolások ellen, a levegőn át sem jöhetett támadó gép. Ami ellen még nem sikerült megfelelő védelmet kialakítani, az egy olyan ra­kétatámadás lehetett, amely a sztratoszféra magasából ejti atom­bombáját a Land valamely tartományára. Ennek fő veszélye nem is a rombolásokban, hanem inkább az atomsugárzásban volt, ami el­len semmiféle beton, vagy kőépítmény nem nyújtott megbízható védelmet, s a rákbetegségek elszabadításán túl az emberi génállo­mányt is súlyosan roncsolta, ez pedig felbecsülhetetlen károkat je­lentett volna.

– Mindjárt magamra kapok valami rendesebb otthoni ruhát, nem fogadhatom a barátainkat fürdőköpenyben – mondta Edina, ami­kor befejezték a vacsorát.

Alex a homlokára ütött:

– De jó, hogy neked eszedbe jutott… Én teljesen elfeledtem, hogy mára beszéltük meg az esedékes baráti találkozót. Menj csak, öl­tözz át, én addig beviszem a nappaliba az italokat, frissítőket, meg valami rágnivalót.

– A kávét is készítsd a gépbe. Tudod, hogy Robinzon szenvedé­lyes kávézó, de a pipájával is öli magát. Tegyél ki hamutartót is az asztalra.

Alex fején átfutott, kettőjük között ma este elmarad a meghitt es­ti beszélgetés, pedig szeretett volna beszámolni Edinának a mö­götte levő nap eseményeiről, a fiatal­asszony­ról a Megasztárban, az esti sétájáról, találkozásáról a kicsike zümmögő bogár­ról, s bizo­nyos, hogy Edinában is gyűltek élmények a munkája során kolle­gákról és kollega­nőkről. A laboratórium, a kísérleti telep tevé­kenységéről nem beszélhetett, csak úgy, mint ő a sajátjáról, de az emberek magánszférája bőséges mozaikját szolgál­tatta bontakozó szerelmeknek, kihűlő vonzalmaknak, apróbb-nagyobb emberi konf­liktusoknak. Ők ketten együtt sohasem unatkoztak, mindig volt kö­zös témájuk, meg­be­szél­ni­va­ló­juk. Kapcsolatukat a felhőtlen sze­relmi összetartozás mellett az abszolút bizalom is jellemezte.

Ez az összejáró, nagyobbrészt középkorú férfiakból és nőkből ál­ló együttes még az egyetemi éveik alatt verődött össze, s bár ké­sőbb különböző tudományos pályákra kerültek, a kölcsönös szim­pátia összetartotta őket. Gyakran került szóba közöttük Vad Föld, az ottani megérthetetlen módon visszamaradt civilizáció.

Ezúttal Robinzon, ki a Galaktikákról írt figyelemreméltó tanul­mányokat, s a bolygóközi repülések szakértője volt, maga is gya­korlott űrutazó, azt vetette fel, hogy a Land légierőinek éjszakai tá­madásai teljes mértékben indokoltak, ezt mindnyájan tud­juk és he­lyeseljük, de őbenne mégis visszajár egy gondolat, amit szeretne a töb­biek­kel is megosztani. Éspedig az, hogyha szisztematikus ala­possággal szétverjük az atom­ipar kezdetleges, kezdeti formáit Vad Föld országaiban, ezzel lehetetlenné tesszük, hogy valaha is birto­kába jussanak a fúziós energiának, hiszen ennek fel­fe­de­zé­séhez és kifejlesztéséhez atomipar, atomerőművek, atomkutató intézetek szük­sé­ge­sek. Vagyis odaragasztjuk őket jelenlegi primitív techni­kai viszonyaik közé. Nyersen és brutálisan fogalmazva: az emberi haladás kerékkötőiként lépünk fel. Azt most nem is említve, hogy ezek a támadások, bármilyen pontosan célbataláló lézervezérlésű bombákkal hajtjuk is végre valamennyit, elkerülhetetlenül emberi életek kioltásával járnak együtt…

– Ez pedig azt jelenti – szólt közbe Edina –, hogy a Land alkot­mányának alaptörvényét sértjük meg, az élethez való jogot. Vagy ve­gyük úgy, hogy a Vad Földön élő ember nem ugyanúgy ember, ahogy a Landon élő emberek azok? Ember és ember közt nem ugyanazok a törvények a mérvadók?…

Most Miriam szólalt meg, aki orvos volt, s a Metropolisz köz­ponti kórházának sebészetén dolgozott. Magas, csontos, szemüve­ges nő volt, két leánygyermeket nevelt, élettársa valahol a Galakti­kában, egy űrrepülés balesetében vesztette életét.

– Meg ne haragudjatok, de én ezt az egész vitát értelmetlennek tartom – mond­ta szenvedélyes hangon. – A Land éjszakai bombá­zásai éppen a helyesen értelmezett alap­törvényt biztosítják és erő­sítik. Az atomtámadás megakadályozás a Land pol­gá­rai­nak életét védelmezi. Az én két gyerekemét éppúgy, mint a tiéteket. Nem szok­tam róla beszélni, de ti nem ismerhetitek a fájdalmat, a gyötrelmet, amikor valaki elveszti a társát, akivel évtizedek során az élete egy­beforr, aki két gyermekkel ajándékozza meg, s végül ez a társ egy értelmetlen baleset folytán elvész az űrben, elviszi magával a sze­relmet… Gondoljátok meg, ha megvalósulna egy atomtámadás a Land ellen, hány ezer, százezer polgárra, férfiakra, nőkre, gyer­mekekre szakadna rá ez a katasztrófa! Az egyedül­maradás, a ma­gány, a létezés is legfontosabb értelmének, a szerelemben összekö­tött társak kapcsolatainak szétzúzása…

Robinzon kiveregette pipájából a hamut, kivette zsebéből a do­hányzacskót, s felmutatta a társaságnak:

– Őskori lelet, egy régész barátomtól kaptam, aki valamely ása­tásnál bukkant rá, hajdanvolt falusi tanya romjai között, a száraz homok csodálatosan konzerválta, az akkori földművelő lakosok férfiai, a parasztok használták a pipadohány tartására. Nem gondol­nátok, hogy egy bika heréit tartotta ez a dohányzacskó, melyet az állat levágása után preparáltak s gondos és asszonyi kezek kihí­meztek az élettársuknak. Mondhatom nektek, ma is kitűnően funk­cionál, jobban megőrzi a dohány illatát, zamatát, mint egy acélsze­lence. Talán az utolsó jégkorszak előtti évezredben használták, sőt egy természettudóstól azt hallottam, feltehető, hogy Vad Föld egyes országaiban, állattenyésztő népeknél ma is szokásban van ez a faj­ta herezacskó-preparálás…

Nagy gonddal megtömködte pipáját, rágyújtott, élvezettel szívta-fújta a füstöt, aztán folytatta fejtegetéseit:

– No, nem hinném, hogy az emberi létezés legfontosabb értelme a szerelem, a magam részéről előbbre valónak tartom az emberi kö­zösség életfeltételeinek biztosítását, az emberi haladás segítését a civilizáció anyagi és szellemi értékeinek fejlesztését, míg a szere­lem csupán az érzelmi tartományokban hozza két egyedi ember számára az örömöt, ha úgy tetszik a boldogságot, s messze esik az emberi létezés legfontosabb értelmétől – de erről természetesen le­het vitatkozni, sőt azt is mondhatjátok, hogy belőlem a megrögzött agglegény beszél. De itt, közöttünk végül is most nem ez a vitaté­ma, hanem a Vad Föld népei ellen intézett éjszakai bombatámadá­saink általános, egyetemes haszna, vagy ezeknek jogossága csupán a Land polgárainak érdekeivel igazolhatók…

Alex kitöltötte az italokat, körbekínálta a rágcsálnivalót, aztán ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

– A téma ugyan nem tartozik kutatásaim szakterületéhez, jó sor­som szeren­csé­re más vizekre vezérelt, de valaha, diákkoromban szenvedélyesen érdekelt a törté­ne­lem, ma is vezetek őstörténeti kur­zusokat esti továbbképzéseken, ilyenformán talán meg­alapozott­nak tűnhet a nézetem, hogy a mi éjszakai bombatámadásaink szer­ves folytatását képezik a Föld minden korszakában létezett hábo­rúknak, hadjáratoknak, mi több, a Vad Földön élő népek ma is ölik egymást, néha a mi számunkra egyenesen felháborítónak tűnő pri­mitív, tudománytalan eszmék zászlói alatt. Ezeket felesleges talán részleteznem, az őstörténet során sokszor rohantak egymásnak szá­zezrek, sőt milliók különbözőképp elképzelt istenek és vallások vé­delmében, egymás területeinek meg­szerzéséért, iszonyatos öldök­lésekkel, vérengzésekkel. Ezekhez képest a mi éjszakai bombázá­saink szúnyogcsípéseknek tűnhetnek. Persze ellene lehetne vetni, amit Robinzon barátom említett, hogy ezekkel megakadályozzuk az atomtechnika fejlő­dését, végeredményben azt, hogy ezek a népek is birtokába jussanak a fúziós energiának. Tehát nem csak önma­gunkat védjük a feltételezetten létre jöhető atom­támadás ellen. És mindehhez hadd tegyem még hozzá, hogy az éjszakai bombázása­ink megkezdése előtt a BANK többször is kezdeményezett tárgya­lásokat Vad Földdel a társulás érdekében, részesedhettek volna a Land minden technikai-tudományos vívmányában, a fúziós ener­gia felhasználásában, természetesen a BANK felügyelete, irányítá­sa mellett. Mint köztudott, a Vad Föld ezeket a feltételeket nem fo­gadta el, nevetséges ellenvetéseik, feltételeik ismeretesek.

Edina kiment a konyhába, bekapcsolta a kávéfőzőt majd csé­székbe tálalta a pompás illatú gőzölgő italt, s bevitte a társaságnak.

– Mondanék én is valamit – szólt, miután visszatelepedett a hely­ére. – Régóta motoszkál a fejemben egy gondolat, amivel önma­gámban nem tudok dűlőre jutni. Mi lehet az oka Vad Föld népei számunkra érthetetlen, makacs ellenállásának? Miért hárítják el a gondolatot, hogy a BANK ellenőrzése alá kerüljenek? Hisz cserébe kapják mindazt a jót, amit mi, a Land polgárai élvezünk. A BANK felügyelete, irányítása alatt ki-ki a maga tetszőleges igényei szerint dolgozhat, lakhat, válogathat az élelmiszerekben, öltözékekben, ta­nulhat, ha képességei, ha a génállománya lehetővé teszi, eljuthat a tudományok legmagasabb fokára, de bejárhatja a Land hegyvidé­keit, megismerheti természeti szépségeit, tavait, tengereit, folyóvi­zeit, mindezt termé­szete­sen a BANK által alkotott szabályzatokkal összhangban. Miért nem kell nekik ez a magas­fokú jólét, bizton­ság, amit a Land nyújt a polgárainak?

– Szabad itt közbeszólnom, természetesen csak a tűnődés jelle­gével, hiszen a BANK Elnöksége, ez a legmagasabb fokú tudomá­nyos és technikai-gazdasági felkészültséggel rendelkező testület valóban az emberi élet minden területét átfogó rendelkezésekkel, szabályozásokkal, törvényekkel gondoskodik a Land polgárairól a születéstől az élet kihunyásának pillanatáig, s teljességgel érthetet­lennek és értelmetlennek tűnik Vad Föld népeinek magatartása – mondta Gordon, ki az erdővel borított területek felügyelője volt, ennél többet nem tudtak róla, hisz mint mindenki másnak tevé­kenységét, az övét is a BANK-titok závárzata őrizte. Nem beszélt ró­la, de kézen-közön kiszivárgott, hogy a Land erdőségeiben szigo­rúan zárt bázisok is vannak, helyenként nagy kiterjedésű kutatóin­tézetek, laboratóriumok munkálkodnak.

– Tűnődjél csak, kedves barátom, fennhangon és érthetően, ér­deklődéssel várjuk szavaidat – biztatta őt Robinzon. – Hisz te vagy közöttünk az egyetlen erdész, valódi vadász, hogy régimódi ter­minológiával illessem tevékenységedet. Velünk ellentétben, kik mindnyájan a Metropolisz lakói vagyunk, te ott élsz a fák rengete­gében, szarvasok, őzek, madarak között, s talán ennek folytán is jobban megérted Vad Föld népeinek lelkiségét.

– Igen, ilyesmi foglalkoztatja gondolataimat. Egyszerűen szól­va: közelebb vannak a természethez, mint mi, a szupertechnika min­den kényelmét élvező lakói a Landnak. Náluk még léteznek föld­művelők, kik egyúttal állattenyésztők is, tehén­csor­dá­kat legeltet­nek, az anyaállatok közt ott vannak a bikák is, ott élnek az állataikkal egy közösségben, a kisborjú világra jöttében segédkeznek Vad Föld paraszti lakói, még tenyésztik, tartják a lovakat is, egyes népeknél lovashadseregek is vannak, de még a váro­saikban, ipartelepeiken élő, dolgozó lakosaik is őskori bányászattal jutnak ben­zin­hez, olaj­hoz, mellyel primitív közlekedési eszközeiket működtetik, de vá­ros­lakók és föld­művelők között szoros kapcsolat van: tehenektől nyert tejet isznak, saj­tot, vajat fogyasz­tanak, mindezeket mi már na­gyon régóta szintetikus úton állítjuk elő, nem beszélek most arról, hogy disznókat hizlalnak, ezeket barbár módon leölik s fogyaszt­ják emberei táplálékként, ugyanúgy a juhokat, bárányokat, mi több, Vad Föld déli orszá­gaiban tevék is léteznek, olyasféle torzszülött állatok, melyeket mi már csak tudományos folyóiratokból, múltat idéző dokumentum-műsorokban láthatunk a képfalon. És gondol­hatjátok, ebben a környezetben micsoda tenyészete él és virul a kár­tékony baktériumoknak, vírusoknak! Egész életük meggondolat­lan ragaszkodás tradícióikhoz, hogy végezetül még az általuk val­lásoknak nevezett legenda­gyűj­te­mé­nye­ket említsem, csodatévő is­tenekben, prófétákban hisznek, hatalmas templomokat emelnek a tiszteletükre kőből, márványból…

Gordon kis szünetet tartott, hogy gondolatait rendezze, senki sem akarta meg­za­varni, csendben figyelték erős csontozatú, nap­barnított arcát, keményvillanású, hideg kék szemét, rövidre nyírt körszakállát, a tarkóján csigákba göndörödő, hosszúra növesztett ha­ját, a rendvédőékhez hasonló, vastag műbőröltönyét, melynek ka­bátgallérján két keresztbetett hársfalevél jelezte foglalkozását. Tér­déig érő magas szárú csizmát viselt, mely megóvta a tüskés bozó­toktól, éppúgy, mint rejtőző kígyók nem várt támadásától. Nagyon erős izomzatú, középkorú férfi volt, talán ötven év körül járhatott, mint általában a baráti társaság többi tagja.

– Tehát, hogy folytassam, a Vad Földön élő népek, országok el­lenállása szerintem valóban abból a tényből adódik, hogy egész életformájukban közel vannak a természethez. Tegyük hozzá, hogy az a természet, a Vad Földé, egészen más, mint a Landé, náluk még hatalmas földterületek sárga homoksivatagok, vagy el­si­va­ta­go­so­dott pusztaságok, a Land már évszázadokkal ezelőtt termővé tette az ilyen jellegű tar­to­mányokat, nálunk nincsenek tehenek, se más, há­ziállatnak minősülő jószágok, barom­fiak, melyekkel az ott élő la­kosok közvetlen érintkezéssel foglalkoznak, lovak, melyeken ők lo­vagolnak, egyes országokban ma is járműveik vontatására hasz­nálják ezeket. Van ott is technika, természetesen, de évezredekkel elmaradva, az elek­tromosság felhasználásával működő közlekedé­si eszközeik a városokban, vassíneken haladnak, meg a benzin és olajégésen alapuló primitív járműveik nevetségesen lassúak és szennyezik a levegőt. Az elektromosságot hőerőművekből, vagy atom-cent­ru­mok­ból nyerik, bár ez utóbbiakat mi, mint atombom­ba-veszélyt hordozókat rendszeresen meg­semmisítjük – tehát nem ismerik, nem használják a fúziós energiát.

– Ha jól értelek, Vad Föld lakosságának bizonyos mértékű ter­mé­szet­kö­zel­sé­gé­ben, az élővilággal való közvetlenebb kapcsolatá­ban, a növényzettel és az állatvilággal összenőtt együttélésében lá­tod idegenkedésük, elzárkózásuk forrását. Valami furcsa módon nem tudnak megbarátkozni a mi fúziós energiára alapozott maga­san fejlett civilizációnkkal. Talán többre értékelik, hogy kényükre-kedvükre választják meg élet­formájukat, hogy parasztok legyenek, vagy az iparban keressenek munkát, hogy éle­tüket ne befolyásol­ják a génkötöttségek által megszabott törvények, hogy szabadon ván­do­rol­has­sa­nak munkahelyeik, de akár országaik között is… – mondta Robinzon, az űrutazó, miközben meggyújtotta kialudt pi­páját.

Edina szólalt meg élénken, lelkesen:

– Ho-hó, itt elhangzott egy szó, amelyet kulcsfontosságúnak ér­zek az egész „Vad Föld-dilemma” megértése szempontjából. Robinzon mondta ki, hogy „sza­ba­don”. Talán ez a leglényegesebb, amihez ragaszkodnak. A szabadsághoz. Ezért nem akarják elfo­gadni a BANK irányítását, ellenőrzését csatlakozásuk esetén. Nem esett itt most szó például arról sem, hogy Vad Föld országainak tár­sadalmi berendezkedése mindenütt demokrácia. Ők így nevezik, tanultuk a múltat idéző történelemórákon az egyetemen, ezen ők azt értik, hogy szabadon megválasztják a vezető embereket, a vezető tes­tületeket, személyüket a választások előtt az újságokban, televízi­óban, gyű­lé­seken közszemlére teszik, hogy elbírálhassák, kell-e ne­kik, vagy sem, és aztán ki-ki saját egyéni véleményét titokban tart­va adja voksát arra, aki neki legjobban meg­fe­lel. Mindennek, a vá­lasztásoknak, szavazásoknak, a vezetők kiválasztásának természe­tesen óriási hibaszázaléka van. A véleményformálásban rengeteg az egyéni szimpátia, az esetlegesség, a tévedés kockázata, külön­böző hatalmi, gazdasági csoportosulások önző érdeke a jelöltek ki­választásában. De a néptömegeknek megvan az az illúziójuk, hogy az ő szabad véleményük döntött arról, kikre bízzák az ország ve­zetését.

Robinzon elgondolkozva figyelte Edinát, kissé bólogatott is, mint aki érti, s talán helyesli is, amit az imént hallott. Rendkívül magas technikai és tudományos képzettségű férfi volt, atlétatermetű, izomkötegekkel borított teste sokszoros, gondos vizsgálatok, elemzések után bizonyította alkalmasságát az űrrepülésekre. Simára bo­rot­vált arcán minden vonás, de leginkább barna szeme, tekintetének lágy­sága mutatta ter­mészetének, hajlamainak szelídségét, jóindulatát. Még nem mondott véleményt, várt a többiek reakciójára. De Edina folytatta fejtegetéseit; csak most már nem az iménti hévvel, inkább álmodozó, vágyott messzeségekbe tekintő hanghordozással:

– Talán ki fogtok nevetni, de néha felgyűl bennem egy érzés, kívánkozás… Szeretnék lóra ülni, lovalni. Elképzelek egy nagy, fü­ves pusztaságot, ahol csak a szél jár, kettesben vagyok a lovammal, fölöttem a mozdulatlan kék ég, aztán vágtázok szabadon, az isme­retlen messzeségek felé. Néha megállunk, magamhoz ölelem a ló fe­jét, érzem a bőrén át a teste melegét, a szemében látom ragaszkodó szeretetét, hűségét, érezni vélem az állat illatát, mely csöppet sem idegen, inkább a magaméhoz hasonló, talán mert az élő, lélegző test illata.

– De hisz nem is láttál még lovat! – kiáltotta Miriam felháborod­va.

– Dehogynem – válaszolt Edina. – Ha te is néznéd a képfalon va­lamelyik tu­do­má­nyos ismeretterjesztő csatornát, amelyen Vad Föld népeinek életéről van szó, te is találkozhattál volna nálunk már is­meretlen állatokkal, lovakkal, tehenekkel, ser­té­sek­kel. Azonkívül valami technikai, vagy légköri zavar folytán elkaptam egy Vad Föl­dön játszott filmet, amint az állomások közt keresgéltem, és abban láttam egy fiatal nőt, aki ló hátán ülve vágtázott, majd leszállva a nyeregből, megölelte, magához húzta a ló fejét, látszott, hogy sze­retik egymást…

– Nekem az ilyen bolondságokra nincs időm, engem leköt a mun­kám, a két gyermekem, a tudományos továbbképzésem – mondta Miriam ideges, elutasító hangon. – Én értékelem és megbecsülöm ezt az életformát, amit a Land nyújt nekem. Tudok örülni a nagy­teljesítményű elektromos „papucsomnak”, amivel gyerekeim tár­saságában bejárhatom ezt a gyönyörű országot, élvezhetem a Met­ropolisz minden kényelmét, biztonságát. És azt mondom, örülhe­tünk a jó sorsunknak, hogy ide születtünk, a BANK védőszárnyai alá.

Kis ideig hallgatott, hogy idegességét, felháborodását csillapítsa. Orvosnő volt, nagyon jól tudta, mennyit árt idegrendszerének, de egész szervezetének a háborgás, dühöngés. Férje halála súlyos ká­rosodást okozott, nehezen tudták kigyógyítani depressziójából, a kezelő kollegák óva intették az átbillenésektől, veszekedéssé faju­ló vitáktól, dührohamoktól.

Vékony, finom ujjaival végigszántott őszülő haján, helyére iga­zított egy elszabadult tincset, levette szemüvegét, nagy gonddal megtisztogatta, visszanyerte nyugalmát, most már indulatok nél­kül beszélt:

– Szabadság! Mi az, hogy az embereknek megvan a szabadság il­lúziója? Mire jó az, hogy a szabadság és a demokrácia nevében ma is ölik egymást? Teljesen meg­bíz­ha­tatlan választási rendszerekkel emelik maguk fölé a vezetőiket, akik aztán az ott uralkodó gazda­sági viszonyokat kihasználva veszik el tőlük a jövedelmeiket, tart­ják őket a fejletlen, primitív életviszonyok között. Eleget tanultunk erről az egye­te­mein­ken. A szabadság az demagógia, ópium a nép­nek. Meg szabadság a vezetőiknek, minisz­tereiknek, az ottani nagy ipari és kereskedelmi monopóliumok tulajdonosainak.

Gréte szólalt meg, ki közben elkérte Robinzon dohányzacskóját, azt vizsgálgatta, nem érdekelte a Vad Földről kibontakozott vita. A többiek felé mutatta, meglengette a dohánytartót, és álszent kép­pel megkérdezte:

– Mit gondoltok, a férfiak herezacskójából is lehetne ilyesféle használati tárgyat csinálni? Egy ridikülben pompásan elférne, ben­ne rúzsok, körömvágók, szemöldök-csipeszek…

– Belőled az üzletasszony beszél, valamelyik génedben megüle­pedett évezredes ősöd kereskedő vére, ha nem ismerném mindig jóra kész, szelíd természetedet, s ha nem tudnám, hogy jópofamód incselkedsz velünk, férfiakkal, azt hinném, valami szadista bűnöző hajlamaid szólnak a kérdésekből – mondta Alex nevetve, aztán hoz­zátette: – Komolyra fordítva a szót, szerintem nem is az ötlet ab­szurditása rejti magába a lehetetlenséget, inkább az, hogy a valaha létezett bika herezacskóján látható művészi szépségű hímzést ma már a Land egyetlen asszonya sem tudná reprodukálni. Talán vol­na hozzá fonal is, tű is, de az évezredekkel ezelőtt népművészet­nek nevezett alkotóerő már régen kihalt a Land társadalmában.

A beszélgetés sokáig elhúzódott, szokás szerint a legkülönfélébb témák kerültek szóba, kollegák viselt dolgai, a szomszédok gyere­kei, tervezett kirándulások és elmaradhatatlanul a múlt, a mögöt­tük levő évezredek és évmilliók fejlődési perió­dusai, a nagy jég­korszakok által letarolt, megsemmisitett civilizációk története, a Land tudósai által kidolgozott elméletek, melyeket a BANK leg­felső fórumai jóvá­hagyá­sával tanítottak az egyetemeken, de me­lyeknek nem egy részletét újra és újra meg­rágták, megvitatták az ilyen zárt baráti eszmecseréken, ahol a gondolkozás fegyelmét fel­lazította az elfogyasztott alkohol s a meghitt összetartozás légkö­rében elő­buggyan­tak a kétkedés forrásvizei is. Eretnek gondolatok szivárogtak át a Land polgárai számára kötelező ismereti-etikai-világnézeti gátakon, a kétkedés hangjai, vélemények, melyeket más­napra sietősen, sürgősen elfelejtettek. A BANK megerősített infor­máció szerint a Landra nehezedő fenyegetés, a Vad Föld létezése megkövetelte a szilárd hitet és bizalmat minden polgárától.

Az oktatás legelső lépcsőfokaitól kezdve, jóformán az óvodás­kortól számítva a magas­fokú egyetemi tanulmányokig mindenki­nek kötelezően meg kellett ismernie a Land kialakulásának, kifor­málódásának nehéz folyamatát, a kontinensek szét­sza­ka­dá­sa után is Vad Föld itt maradt, már korábban uralma alá vont tartománya­inak szét­ve­rését, hadseregeik sok véres csata után végbement kiű­zését, s még utána évszázadok belső küzdelmei, viharai után a BANK egyeduralmának megszilárdítását, a ma is létező állami, tár­sadalmi, gazdasági formáció végleges működését.

A Land biztonsági szervei, melyeket senki sem ismert, senki sem látott, végezték a belső hírszerzés feladatait is, immáron a legmo­dernebb technikai-tu­do­má­nyos segédeszközökkel felvértezve meg­számlálhatatlan mennyiségű infor­má­ciót gyűj­töt­tek a lakosságról, a munkahelyekről, nemegyszer az őstörténeti hagyo­má­nyo­kat kö­vetve titkos ügynökök beépítése, beszervezése révén. A tudomá­nyosan képzett elit so­raiban nem múlt el nyomtalanul egy-egy is­merős, kolléga váratlan eltűnése, ami ter­mé­szetesen lehetett egy munkahelyi áthelyezés következménye is, új, az eddigiekhez ha­sonlóan szigorúan titkos kutatási tervbe kapcsolódás, de ez a fur­csa eltűnés, mely mindig búcsú és magyarázat nélkül ment végbe, azt a gyanút erősítette, hogy az illetőt „kivonták a forgalomból”, azaz a BANK illetékes testületének ítélete alapján vég­le­ge­sen eltá­volították a Land közösségéből.

Aki betartotta a Land törvényeit, etikai-erkölcsi szabályait, an­nak félelemre, kétkedésre nem volt oka. De az emberi természet a dönthetetlen igazságokkal, a kötelező tanokkal szemben mindig megszüli a gyanút s a kételkedést, bármily rejtett, titkolt formában is, a félelem csíráit is elülteti.

Alex a hosszú beszélgetés alatt a lángoló vöröshajú, tejfehér bő­rű Grétét figyel­te lopva, aki a herezacskón kívül semmi egyében nem volt kíváncsi a barátok vé­le­mé­nyé­ből. Ez a tökéletes érdekte­lenség, kívülállás Alex szemében az össz­pon­to­sí­tott figyelem álcá­zásának tűnt. Lehet, hogy ő az, aki mindent jelent a biztonsági szer­vezeteknek?…

Elhessentette magától a gondolatot, a gyanakvás rossz vért szül, megmérgezi a baráti kapcsolatokat, a feltétlen bizalom az állam­polgárok között éppoly természetes és kötelező, mint a BANK ve­zetői iránt.

Az este folyamán Miriam még visszatért Edina lovagolási vá­gyára, gúnyosan jegyezte meg, bizonyára az a véletlenül, vaktában elkapott Vad földi film romantikus jelenetei ébresztették fel benne a ló iránti szeretetek s nem gondol arra, hogy a ló nevelése, gon­dozása sok teherrel jár, a lovat bizonyára táplálni kell, trágya ma­rad utána, be kell idomítani, a lóról le is lehet esni, kórház a foly­tatása a lovaglásnak, sokkal biztonságosabb, kényelmesebb az elekt­romos „papucs”, ugyanúgy lehet vele száguldozni, bejárni a füves pusztaságokat, micsoda értelmetlen ábrándozás a Vad Föld némely szokásának megkívánása!…

Senki sem szállt vitába vele, a téma érdektelenné vált a baráti társaság számára, érezték, hogy Miriamból a férjét vesztett, magá­ra maradt, a munka s gyermeknevelés sok gondjával küszködő asszony vitába menekülő keserűsége beszél.

Többen is az órájukra néztek, az este kezdett átfordulni az éj­szakába, a társaság felszedelőzködött, elköszöntek, s ment min­denki a parkolóba, a maga „papucsához”.

Alex eltakarította a romokat, az italokat, kávéscsészéket, poha­rakat, süteményeket, Edina a hálószobában tevékenykedett, alvás­hoz készítette a fekhelyeket, takarókat, majd visszavonult az éjjeli tisztálkodáshoz.

Egymás mellett feküdtek, Edina pizsamában, Alex – mint min­dig – most is meztelenül, kettőjük szervezetének hőháztartása erő­sen különbözött, Edina fázékony volt, szerinte Alex „mindig meg akart gyulladni..

– Annyi mindent szerettem volna veled megbeszélni ma este, de ez a baráti összejövetel elvitte az időt – mondta Alex.

– Nálam is gyűlnek a mondanivalók, de ez a hely igazából nem is alkalmas meghittebb eszmecserékre. Jó lenne hétvégén kirán­dulni valahová – felelte Edina álmosan dünnyögve.

Mindketten arra gondoltak, a lakás nem megfelelő hely bizal­masabb megbeszélésekre.

– Álmodjál szép lovakkal és széljárta, füves pusztaságokkal – ezt Edina már nem hallotta, álomba szenderült.

Alex sokáig forgolódott, nem jött álom a szemére. Talán az erős feketekávé, meg a konyak tette, de gondolataiban minduntalan elő­jöttek az esti beszélgetés mozaikjai a fejtegetések, tűnődések Vad Földről, a természetközelség, amit Gordon említett, a szabadsá­geszme, amely Robinzon szavaiból tűnt elő, s melyre, mint legké­zenfekvőbb magyarázatra, Edina azonnal ráhangolódott. Bár az is meglehet, hogy már a lovagolással kapcsolatos képzelgés, vágya­kozás volt csírája, fészke a szabadság gondolatkörnek.

Nyugtalanító volt a szenvedély, ahogy most Edinából mindez előbuggyant, hiszen ők ketten, egymás között soha nem beszéltek erről. Alex meggyőződéssel hitte, hogy lelkivilágukban, eszméikben is tökéletesen azonosak ők, megvitatni való nézetek nincsenek kö­zöttük.

Ám, most mégis úgy tűnt, alkalom adtán sort kell keríteniük va­lami barátságos vitára, eszmecserére a demokrácia, a szabadság té­makörében. Az is eszébe ötlött, vol­ta­képp ő soha nem beszélt Edi­nának Vad Földről, pedig tárgyaló delegációkkal több­ször is meg­fordult Vad Föld legfejlettebb országának fővárosában, így szemé­lyes ta­pasztalatokkal rendelkezett a szabadság és demokrácia ott megvalósult gya­kor­la­tá­ból.

… Egy ország, egy világ, amely évszázadokkal, tán évezredek­kel van elmaradva Land civilizációjától. Amíg ott voltak, nem egy­szer támadt az a furcsa érzése, mintha valami időgép visszarepí­tette volna a múltba. Ilyen lehetett valamikor az ő életük is, még a fúziós energia birtoklása előtti időkben.

A tárgyalások szünetében volt alkalmuk körülnézni a főváros­ban. Miksa kí­sér­te-kalauzolta őt az utcákon, tereken, elvitte őt a földalatti vasút első járatának mun­ká­latai­hoz, érezhető büszkeség­gel mutatta az idomtalan fúrópajzsot, mely a ter­ve­zett út­vo­nal alagútját fúrta csigalassúsággal. „Egy-két évtized múlva már több já­ra­tunk lesz a vá­ros alatt elektromos szerelvényekkel, s nem kell mon­danom, mit je­lent ez majd a köz­le­kedés korszerűsítése és a levegő tisztasága szempontjából – mond­ta, s kicsit za­vart mosollyal foly­tatta: – Joggal gondolhatod, kedves Alex, hová jön mindez a Land nagyvárosainak vákuum-alagútjaihoz képest a Tornádó típusú fel­színi járműveitekhez hasonlítva. De nálatok a fúziós energia bir­toklása meglódította a civilizációt.” „Ha a tárgyalásaink sikeresek lennének, mindezeket átadnánk nektek” – mondta Alex. „Igen, de a feltételeitek elfogadhatatlanok, ezt te is jól tudod” – felelte Mik­sa.

Tovább sétáltak. Az úttesten férfiak-nők láthatóan összetartozó sokasága vonult, mindnyájan feketébe öltözve kísértek egy lovak által vont üvegezett hintót, amelyben egy cifrán díszített, aranyozott láda feküdt. Közvetlenül a hintó után fekete palástjába burkolózva idős férfi haladt, mellette kétoldalt fiúk lóbáltak füstölőt, őket egy éneklő ember követte, s nyomukban haladtak a fájdalomtól sújtott hozzátartozók. Ahogy a menet vonult, a járdán várakozó férfiak közül többen levették kalapjukat, voltak nők, kik mellüket érintet­ték.

– Temetési menet, a halottat kísérik végső nyughelyére vallási szertartással – mondta Miksa.

– Igen-igen, országotokról szóló előadásokon már hallottam er­ről – jegyezte meg Alex. – És mondd csak, az a díszes láda a hintón…

– Az a koporsó, abban fekszik az elhunyt. Abban viszik a teme­tőbe és helyezik a sírgödörbe. Ott még búcsúbeszédeket monda­nak, imádkoznak a halott lelki üdvéért. A különböző vallások ce­remóniái eltérnek egymástól, de a „másvilágot”, a „túlvilágot” il­letően lényegileg megegyeznek.

– Bocsáss meg, de ezt nem nagyon értem. A túlvilágot, másvilá­got.

Miksa sóhajtott:

– Ehhez talán valami vallástörténeti előadást kellene itt rögtö­nöznöm, de megpróbálom mégis röviden összefoglalni, hogy miről van szó. Vallási tanítások szerint az ember két tényezőből áll, test­ből és lélekből. A test halála után a lélek, ki­sza­badulván a test bör­tönéből vagy a mennyországba, vagy a pokolba jut, esetleg köz­be­eső állomásként a purgatóriumba, azaz tisztítótűzbe. A mennyor­szág álta­lá­no­san el­terjedt nézet szerint valahol fölöttünk van, ott ül trónusán az Isten, ki a jókat, tisz­tes­ségeseket megjutalmazza, ezek odakerülnek őmellé, ott mindenféle boldog­ság­ban, öröm­ben részük lesz az idők végezetéig, a gonoszok, zsiványok, rablók, bű­nö­zők, csa­lók, gyilkosok a pokolra kerülnek, az örök tűzre. A dolog ter­mészetesen en­nél bo­nyo­lultabb, a vallási tanítások szerint Isten már születésünktől kezdve figyel és szá­mon­tart bennünket, s még élet­ünk folyamán büntet és jutalmaz érdemeink és bű­ne­ink szerint, ezért is kell hozzá szüntelenül imádkoznunk könyörületességért és ir­ga­lo­mért.

– Nagyon érdekes. De ennek az egész legendáriumnak a meg­értéséhez tudnom kellene azt is, hogy mi a lélek?

Miksa ironikus fintort vágott:

– Ennél könnyebbet is kérdezhettél volna… Mindenek előtt azt kell mon­da­nom, hogy a lélek: képzelt valami. Anyagtalan, de hor­dozója az életnek és a sze­mé­lyi­ség­nek. A testtől független létező, de bennünk van, s ha meghalunk, eltávozik be­lő­lünk. Azok, akiket itt láttál elvonulni, a lélekért imádkoznak, a halott lelki üdvéért, te­hát teljesen természetesnek veszik, hogy a lélek – van…

… Az emlékképek visszalapoztak a nap eseményeire. Az esti be­szélgetés fosz­lá­nyain, mozaik-képsorain újra és újra előjött, átütött a Megasztár időmérője, a ha­nyatt eső fiatalasszony, kit ő fogott fel a karjaival s fektetett le a sor mellé, hallotta a kis­asszony hangjait „Üres az időszámlája. Kimerítette. Nincs tovább felhasználható ide­je egy perc sem..Erezte a borzongást, talán félelem is volt ez a bi­zonytalanságtól, hogy esetleg ő is hallja ugyanezt a kisasszonytól… S a megkönnyebbülés a mo­so­lyog­va átnyújtott számla kézhezvé­telekor… Mintha új, végtelen távlatait nyitotta volna az élet­nek…

Mint a kaleidoszkóp változó színkockái, úgy jelent meg gondo­lataiban a lézer-elektromos kézifegyver képe. Csaknem ujjongott örömében, ez az, ez az, ezzel kell törődni, foglalkozni, ez a munka, az új feladat, ami távlatot ad az életnek!…

… De jó lett volna erről beszélni, ezt megbeszélni a baráti társa­sággal az este folyamán, de hát sajnos, ezt nem lehet, a véderő fegy­verzete szigorúan titkos…

Így lepte meg az álom, hogy ezt mormolta magában: titkos, tit­kos…

Alex másnap korábban befejezte kutatómunkáját a laboratóri­umban, „papu­csával” a Metropolisz északi negyedeibe telepített oktatási centrumba ment, ahol alacsonyabb képzettségű érdeklő­dőknek vezetett őstörténeti kurzust. Hallgatósága vegyes volt, más szaktudományok területéről is átlátogattak egy-egy előadására hu­szonéves fiatalok, fiúk-lányok, magában úgy nevezte őket: „lázon­gó ifjúság”, mert merész kérdéseikkel néha-néha már a Land köte­lezően elfogadott tudományos téziseinek szélső határait feszegették. Alex szerette őket, szívesen vitázott velük, gondosan ügyelve arra, nehogy a Land általános fegyelmét sértő, tiltott, veszélyes terüle­tekre tévedjenek.

Nem a nagy auditóriumban, hanem kisebb előadóteremben gyü­lekezett a hallgatósága, az őstörténet periférikus téma volt a BANK által ajánlott szak­képzé­sekhez képest; a vegyészeti, fizikai, magfi­zikai, orvostudományi, űrkutatási s hasonló karok előadásait a nagy auditóriumokban tartották.

Amikor Alex belépett a terembe, elült a zaj, érezte, hogy hallga­tói kedvelik az előadásait, figyelemmel kísérik a szavait.

– Induljunk ki premisszaként abból a sokszor bizonyított és meg­cáfolhatatlan tény­ből, hogy az ember a világegyetem teremtménye – kezdte a mai előadás első té­má­ját. – Az élet és annak legmaga­sabban szervezett formája, az ember, a világ­egye­tem bármely ré­szén, bármelyik naprendszer, bármelyik bolygóján kialakulhatott, ahol er­re a földtani és éghajlati viszonyok lehetőséget adtak. Vagyis ahol a kedvező hő­mér­sék­let, a víz jelenléte és a kozmikus sugár­zástól védő ózonpajzs együttesen jelen van, s ahol a bolygó gravi­tációs tere is megfelelő. Mindehhez már csak azoknak a baktériu­mok­nak jelenléte, vagy kifejlődése szüksége, amelyek táplálkozás­ra, anyag­csere vég­zé­sé­re képesek lévén, elindíthatták az evolúciós fejlődést. Ezek a parányi élő­lények létre­jöhettek az élettelen anyag önfejlődése révén is, például ha két baktérium egyesülésével olyan változat jött létre, mely táplálékot vett magához, anyagcserét vég­zett. Az Utolsó Nagy Jégkorszak előtt létezett földi civilizáció tu­dósai ezt a lehetőséget már felfedezték, főleg a Mars tanulmányo­zása közben, mivel kétségtelen bizonyítékot találtak arra, hogy a Mars egy korábbi időszakban rendelkezett a már említett kedvező adottságokkal, volt légköre, ózonpajzsa, vízkészlete, olyan ásványi anyagok, kőzetek is bőségesen voltak felszínén, amelyek révén hé­vizek környékén a kioldott ásványi anyagokból létre jöhettek azok a hipertermofil baktériumok, melyek a mi Földünkön is megtalál­hatók, vagyis ott is, de itt, nálunk is elindíthatták az élet fejlődését.

Kis szünetet tartott, körülnézett a hallgatóságon. Néhányan, fő­leg a fiatalok jegyzeteltek, mindig így volt, ha előadása nyomán vi­ta érlelődött. Alex nem bánta, ha kíméletlenül és makacsul kérdez­tek és vitatkoztak, néha olyan problémák is fel­ve­tőd­tek, melyek őt is továbbgondolásra ösztönözték, ismeretei elmélyítésére és tágítá­sára.

– Mielőtt tovább mennénk, szeretném felhívni a figyelmüket ar­ra, hogy az őstörténet tanulmányozása során éveknek és mérté­keknek olyan gazdagságával kell megismerkednünk, melyek a hét­köznapi élet megszokott formációiban ismeretlenek. Már abban a miénket megelőző civilizációban, amely, mint említettem, az Utol­só Nagy Jégkorszak előtt létezett, kiszámították a tudósok, hogy az élet a Marson mintegy három és fél-négymilliárd évvel ezelőtt ala­kulhatott ki. A mai ember életében a valódi tényezők az órák, a na­pok, a hetek, hónapok, az évek és évtizedek. Ha néhány száz évre visszatekintünk a Land történelmébe, azt hisszük, beláthatatlan messzeségekbe néztünk vissza. Néhány régi civilizációt három-négy évezred távol­ságába helyeznek. A szervetlen anyagokból élet­té szerveződő baktériumok, tehát az élet keletkezését a Marson – mint már említettem – három és fél-négymilliárd évvel ez­előttre te­szik. Voltak olyan feltételezések is, hogy ugyanazok a körülmények a mi Földünkön is adottak voltak, tehát nálunk is indukálhatták az élet megjelenését és egy evolúciós fejlődés kezdetét, melynek egyik eredménye az elpergett évmilliárdok során a mai ember lett. Kér­dezhetnék természetesen: no és a Mars? A válasz: a Mars a maga életútja során elvesztette belső, vulkanikus hőjét, elvesztette lég­körét, már nem volt védelme a káros sugárzások ellen, a bolygó le­hűlt, a felszíni víz eltűnt – mindez a Marson kialakult élet halálát je­lentette.

– Ki kell térnem egy másik problémára is, amit eddig nem emlí­tettem, a „pánspermia-elméletre”.

A hallgatóság soraiból kuncogás jött a fülébe. Két-három fiatal nő, talán leányok összedugva fejüket sutyorogtak, kacarásztak.

– Természetesen nem arról van szó, hogy az emberi spermát valamiféle űrjáró rakétával átlőtték egy alkalmas bolygóra, vagy talán szeretkező űrhajósok hagyták ott az élet csíráit. Nem, nem! A prob­léma sokkal súlyosabb, semhogy derűvel, vicce­lődéssel napirend­re térhetnénk fölötte – folytatta Alex az előadását. – Itt beszélnem kell a világűr vándorairól, az aszteroidákról. Ezek olyan égitestek, melyek főleg a Mars és a Jupiter nevű óriásbolygók közötti övezet­ben keringenek egy valaha volt bolygó szétrobbanásának marad­ványaiként, melyek közül sokat a Jupiter hatalmas gravitációja ki­vág a kisbolygó-övezetből, ahol egyébként több százmilliárd szik­ladarab kering. Ennek a kisbolygó- vagy aszteroida-övezetnek tá­volsága a Naptól 300-600 millió kilométerre van.

– Már a bennünket megelőző, mint említettem, az Utolsó Nagy Jégkorszak előtti fejlett civilizáció kutatói, tudományos intézetei fel­fedezték, hogy a Földünkre becsapódó meteoritokban léteznek olyan baktériumok, melyek az élet leg­kez­det­le­ge­sebb szerveződési for­máinak tekinthetők. Az általuk nano-baktériumoknak nevezett anyag-formációk mérete 20 és 150 nanométer között mozog. Csak emlékeztetőül jegyzem meg, hogy egy nanométer a méter egymil­liárdnyi része, ami tíz darab egymás mellé helyezett hidrogénatom szélességével egyenlő. Az említett földi civilizáció szaktudósai bi­zonyosak voltak abban, hogy a nálunk becsapódó meteoritok csak a Marsról érkezhetnek, a Marsra becsapódó óriás-meteor téphette le ezeket a meteo­ritokat, melyek végül nálunk kötöttek ki, s me­lyekben a vizsgálatok során a nano-baktériumok különböző fajtáit felfedezték. De ez nem minden, mert kimutatták azt is, hogy a na­no-baktériumok itt a Földön is léteznek, sokféle anyagban. Ám vi­tatott kérdés volt, hogy ezek a Marsról érkező meteoritokban talált nano-baktériumok való­ban élőlények voltak-e? Ma már teljes bi­zonyossággal állítjuk, hogy igen, az evolúció korai szakaszában lé­teztek, az is lehetséges, hogy nem a mai biokémiai és genetikai kö­rülmények között.

Alex, miközben beszélt, jó érzéssel állapította meg, hogy a fi­gyelem teljes csendje helyreállt. Az előadóterem levegője száraz volt, ivott egy korty vizet, majd folytatta az előadást:

– Visszatérve az imént említett pánspermia-elméletre, az eddi­gieket végig­gon­dolva, talán már önök is rájöttek, mi a valóságos tartalma ennek a hipotézisnek. Egy­szerűen szólva az, hogy az élet vándorolhat az égitestek között, vagyis a világegyetem nagy uta­zóiként említett meteoritok elvihették a nano-baktériumokat más bolygókra, ahol a megfelelő állapotok elindíthatták az evolúciós fej­lődést, ugyanúgy, ahogy az ná­lunk is végbement. Azok a tudósok, akik ezeket az elméleteket kidolgozták az Utol­só Nagy Jégkorszak előtti civilizációban, az akkor létezett tudományos és techni­kai szín­vonal korlátái miatt nem tekinthettek más bolygóra, mint a Mars­ra, tehát ott kutat­ták a korábbi élet nyomait. A világűrbe csak em­ber nélküli, műszerekkel fel­sze­relt napelemek energiájával műkö­dő űrszondákat küldhették, melyek nem végez­het­tek az égitestek felszínére leszállva bonyolultabb, mélyrehatóbb helyszíni vizsgá­la­to­kat. Ők csak a feltételezéséig jutottak el annak, hogy az élet ki­alakulásának fel­té­te­lei a Marson is adottak voltak három és fél-négy-milliárd évvel ezelőtt, ugyan­úgy, ahogy az a Földünkön végbement.

Alex kis szünetet tartott, mély lélegzetet vett, hogy a benne is fel­törő izgatottságot legyűrje, mert előadásának most következő ré­sze minden alkalommal őt is felbolygatta, mintha először hallaná a földtörténet legnagyobb szenzációját.

– És most valami másról is beszélnem kell. Arról, hogy a Föl­dünkön végbement evolúciós folyamat során, melynek eredmé­nyeként létrejött az emberfaj ma is élő változata, egy másik égi­testről érkező ember is megjelent a Földön. A Land tudósai Ősaty­áknak nevezik őket, a bolygót, ahonnan jöttek „ősbolygó”-nak.

Körülnézett hallgatóin, de nem látta rajtuk azt a meglepődést, az a feszült várakozást, amelyre számított. Végigfutott rajta a felis­merés, hogy az itt ülők beleszülettek, belenőttek a Land társadalmi­technikai viszonyai közé, amelyekben gyakori híradásként jelent meg, hogy újabb űrhajó indult a Naprendszer valamelyik közeli bolygója felé, hogy az ott dolgozó gép-robotokat irányító, működ­tető szakembereknek utánpótlást vigyenek.

– Vessünk egy pillantást a messzi múlt távolába – folytatta elő­adását. – Hol is létezett ez az ősbolygó? Pontosan tudjuk, hogy a Mars és a Jupiter közötti kisbolygó övezetben volt egy bolygó, mé­rete és éghajlata hasonló volt a Földéhez, s ott ugyan­úgy kialakult az emberfaj, mint itt, csak jóval korábban. Itt a Földön az emberfé­lék megjelenése mintegy 2 és félmillió évvel ezelőtt történt, a jelen­legi embertípus, amelyhez magunkat is sorolhatjuk, az akkori kon­tinentális viszonyok között létezett Kelet-Afrikában jelent meg, min­tegy 160 000 évvel ezelőtt, s fejlődött egészen az Utolsó Nagy Jég­korszak kezdetéig, amikor is a kontinensek átrendeződtek s létrejöll a világrészek mai formája. Az emberi civilizáció arra a szintre fejlődött, melyet most Vad Föld országaiban megfigyelhetünk.

De még korábban, a földi ember, pontosabban a már említett kelet-afrikai ember­típus vándorlása, nyelvi különbségeinek kiala­kulása időszakában be­kuk­kan­tot­tak ide a mi ősatyáink, akik a Mars es .1 Jupiter közötti kisbolygó övezetben keringő bolygóról érkeztek. Néhány millió évvel előbbre tartottak a tudomány és a technika fej­lődésében, járműveik a világűrben a fény sebességével közleked­tek. Nos, nem a puszta kíváncsiság hozta erre a Földgömbre őket. Akkor már aggasztó jelek mutatkoztak az ősbolygót fenyegető ka­tasztrófa közeledéséről, s ezek az ide is érkező felderítők új lakó­helyet kerestek a Naprendszeren belül, új bolygót, ahová fokoza­tosan áttelepülhetnek az ősbolygó népei.

– Hogy itt jártak és tüzetesen szemügyre vették a Földet, azt az akkor létezett kontinenseken élő népek közül többen barlangfest­ményeken is megörökítették, ilyen képeket találtak a Szahara déli hegységeiben, de Közép-Amerika ősi templomainak vallási jelképei között. Ezeken a képeken űrhajós öltözetű emberek láthatók, a ma is használatos sisakokkal, amilyeneket az űrhajósok a világűrben viselnek. A Nagy Jégkorszak előtti civilizáció tudósai, miközben a barlangfestményeken ábrázolt állatokat, a bikákat, antilopokat, ma­mutokat tüzetesen tanulmányozták, hogy az akkor élő emberek életformáját felderítsék, a képeken látható, űrhajósokhoz hasonlító figurákra csak legyintettek, fantázia-szüleményeknek tekintették, mert a maguk meg­kö­ve­se­dett tudományos téziseitől nem voltak hajlandók eltérni. Azt, hogy valamely más bolygóról ide emberek érkeztek volna, tökéletes képtelenségnek, abszolút le­he­tet­lenség­nek tartották. Ugyanígy a fantázia világába utasították azt a felte­vést is, hogy az azték és a maja vallásokban, mondákban szereplő, földreszállt istenek űrhajósok lettek volna.

– De mi is történt a későbbiekben? A felderítők küldetésüket be­fejezvén, vissza­tértek az ősbolygóra, s jelentették, hogy a Földön megismert körülmények töké­le­te­sen alkalmasak arra, hogy az Ősa­tyák ide áttelepüljenek. Ez a nagyszabású, mond­hatni gigantikus művelet természetesen csak részleteiben, több évtizedre elosztva lett volna végrehajtható. Megkezdték az óriás-űrhajók tervezését és építését, közben azonban, mondhatni szálláscsinálóként, előre küldték tudósok és technikusok egy jelentős csoportját, akik ma­gukkal vitték az ősbolygó civilizációjának nagyszerű vív­mányait, a fúziós energia előállításának módszereit. Közbevetőleg jegyzem meg, a Land ma is a fúziós energia előállításának és felhasználásá­nak köszönheti nagyszerűen mű­ködő társadalmi berendezkedése­it, természetesen nem csak ennek, hiszen a BANK vezetői képezik a fundamentumot – de, hogy visszatérjek a történtekre, ez a tudós­technikus csoport egy nagy tengeri szigeten telepedett meg, az ott élő, barátságos népekkel szövetségre lépve, megkezdte az újabb égi vándorok fogadását. Egyes, kisebb létszámú tudós-technikus cso­port más földrészeket is felkeresett. Egyiptomban az ottani papokat, mérnököket megtanították a piramis-építések techni­kájára, a szük­séges szerkezetek elkészítésére. Egyiptomban már akkor roppant fejlett volt a csillagászat, a matematika s az öt piramist az Orion-csillagkép akkori el­he­lyez­ke­dé­sével megegyezően tájolva építették, amibe meglehet, az a hiedelmük is bele­játszhatott, hogy az égi ván­dorokat az Orionról érkező küldötteknek hitték. De ugyanígy elju­tottak a mai Kína területén akkor élő népekhez, melyeket megtaní­tottak a tűszúrásos orvoslás tudományára. Folytathatnám még az­zal, hogy szoros kapcso­latokat létesítettek más, távolabbi szigeteken élő görög törzsekkel.

– Mindeközben várták az ősbolygóról Földünkre települőket, sajnos, hiába. A fenyegető katasztrófa folyamata váratlanul fel­gyorsult, vulkánikus katasztrófák, földrengések döntötték romba a városokat, elszabadult tengeráradások söpörték végig a konti­nenseket, mérgesgázok felhői pusztították az élőlényeket, áthatol­hatatlan függönyt vontak az éltető napsugárzás elé. Az ősbolygó hamarosan élettelen égitestté változott. Ma már a legerősebb táv­csövekkel is lila ködgomolyt látunk a helyén, a Mars és Jupiter kö­zött keringő aszteroida-övezet furcsa jelenségét.

– Sajátságos módon az a nagy sziget, melyen az első tudós-tech­nikus csoport is megtelepedett, s amelyen az ókor legcsodálatosabb városait, tudományos intézeteinek palotáit hozták létre, elsüllyedt, a tenger mélyére merült. Helyét máig sem tudták meg­határozni, hogy melyik tengerben volt ez a bámulatos kultúrát, civilizációt te­rem­tő sziget, melyet Atlantisznak neveztek el. Az ókor görög tu­dósai, filozófusai szá­mos munkájukban beszélnek erről az elsüllyedt szigetről, a későbbi évszázadok tudósai közül sokan kétségbe von­ják valahai létezését.

– Földünk, melyet szilárdnak, mozdulatlannak hiszünk a tal­punk alatt, való­já­ban nyugtalan, belsejében forrongó-fortyogó, fel­színét, a kontinensek, tengerek helyét gyakran változtató égitest. A változások néha évmilliók, évezredek, néha a villám­csapás gyor­sasá­gához hasonló idő alatt következnek be. Elég a tengerfenéken húzódó kéreg repedése, a feltörő vulkánikus erők működése ah­hoz, hogy megváltozzon a kontinensek partvonala, hogy nagy ki­terjedésű szigetek tűnjenek el nyomtalanul. Azt nem is említve, hogy Földünk éghajlatát még az élőlények kialakulása időszaká­ban, amikor itt még dinoszauroszok s más hasonló óriási állatok kóboroltak a szavan­nákon és az erdőkben, egy óriás meteor becsa­pódása alapvetően megváltoztatta, de oly mértékben, hogy ezek a hatalmas méretű élőlények mondhatni azonnal, utódok nélkül el­tűntek s hogy mégis itt jártak, itt éltek, arról a tudósok által feltárt, kiásott csont­vázaik tanúskodtak. Egy-egy ilyen óriáslény csontvá­zát múzeumokban is kiállították – ezek azonban az Utolsó Nagy légkorszak pusztításai során a múzeu­mokat létrehozó városokkal együtt eltűntek. Különös szerencsének köszönhetően megmene­kült, megmaradt lexikonokban, tudományos könyvekben még sze­repelnek ezek az ősállatok, a Land központi könyvtáraiban a féltve őrzött, zárolt anyagokként, tudományos kutatók tanulmányozhat­ok-

– Az őstörténeti kurzus első témája itt véget ér, ezzel fejezem be mai elő­adá­so­mat – mondta Alex. – A következőkben az Utolsó Nagy légkorszakot követő időkről, az új civilizációk kialakulásakor le­zajló harcokról, a Land élretöréséről, Vad Föld né­pei­nek, nemzete­inek lemaradásáról fogok beszélni.

A szokásos konzultáció következett. A hallgatók nem mozdul­tak, hiszen nem egy előadás után az elhangzó kérdések, válaszok, néha kialakuló viták voltak a leg­ér­de­kesebbek, legizgalmasabbak.

Elsőként a sűrű, fekete hajú, barna szemű, barna bőrű testes fia­talember jelent­kezett. Alex legtöbb hallgatóját névről ismerte, Kálvinó gyakori kérdező, nem egyszer vitatkozó látogatója volt a kur­zusainak, többször megfordult a fejében, talán valamely latin faj génjeit örökölte, meglehet, Vad Földön talán ma is van olyan nép, nemzet, mely az Utolsó Nagy Jégkorszakot átvészelve, ott él az át­rendeződött kontinensek valamely részén.

Intett a hallgatónak:

– Tessék, Kálvinó, kérdezzen!

A fiatalember felállt, szavait izgalom fűtötte, melyeket alátá­masztottak heves kézmozdulatai, gesztikulációja is.

– Megértem és elfogadom, amit most hallottunk az emberi tör­ténelem kettős fejlődéséről, az Ősatyák megjelenéséről, kik egy má­sik bolygó magasan fejlett civili­zá­cióját hozták magukkal. Kérdé­sem az, hogyan lehet, hogy ezeknek az óriási jelen­tőségű vívmá­nyoknak, mint például a fúziós energia, csak a mi hazánk, a Land van birto­kában, Vad Föld pedig leragadt egy jóval korábbi, talán évezredekkel ezelőtt lé­te­zett civilizációs szinten?… De hadd csa­toljam ide második kérdésemet is: ha az Utol­só Nagy Jégkorszak teljesen elpusztította mindazt, amit az ember létrejötte, kialakulá­sa alatt teremtett, de elsöpörte azt is, amit az ősbolygóról ideküldött Ősatyák maguk­kal hoztak, és némely részein az akkor létezett kontinenseknek át is adtak az ott élő népek­nek – mi hogy jutottunk hozzá ezekhez az elpusztult, megsemmisült tudo­má­nyos felfede­zésekhez?

Kálvinó végigfürkészte miniatűr számítógépén rögzített jegyze­teit, utána meg­jegyezte:

– Egyelőre ennyit, a többit talán később…

A következő kérdező egy alacsony termetű, kissé molett, man­dulavágású szemű asszonyka volt, haja és szeme színe szénfekete, arccsontjai a halántéka közelében megfeszítették a bőrt. Alexnek úgy tűnt, a lexikonokban mongoloid-fajtaként jelölték ezt az em­bertípust, itt a Land tartományaiban fölöttébb ritkán fordult elő, de Vad Földön bizonyára tömegesen található, talán még külön or­szágot is alkotnak. Valéria – Alex a nevére is emlékezett, mivel a gyakran kérdezők, konzultálok közé tartozott – arról kért felvilá­gosítást, hogy vajon az Ősatyák az Ősbolygóról ide látogatásuk al­kalmával, amikor oly sok tudományos felfedezést adtak át az itt la­kó népeknek, vajon génkutatási eredményeket is hoztak-e maguk­kal, hiszen a Land nagyszerű civilizá­ciójának nem kis része ezeken alapszik…

Más hallgatók is tettek fel kérdéseket, Alex feljegyezte mind­egyiket s össze­foglalva válaszolt rájuk. Elmondta, az Ősatyák ma­gukkal hozott tudományos ismere­teit a Nagy Jégkorszak előtt itt élő tudósok, kiknek megbízható ismeretei voltak a Nagy Jégkor­szak közeledéséről, földbe süllyesztett vasbeton tárolókba helyez­ték, hogy a később újra kifejlődő civilizációk is hasznosíthassák eze­ket. Előre kiszámítván a Földünket fenyegető katasztrófa hatásait, a mi kontinensünkön építették ezeket a tudo­mányt védő raktárakat, melyeket a Land tudósai, kutatói megtaláltak s így azokat ha­zánk fejlődésében kamatoztatták. Bizonyára nem volt véletlen, hogy a mi konti­nen­sünk elődjére esett a választás, hisz a Nagy Jégkorszak előtt már itt voltak a leg­fejlettebb országok, társadalmak.

Az Ősbolygóról származó tudományos vívmányok birtoklásá­val kapcsolatban utalt azokra a több évszázadon át folyó harcokra, melyek során erről a kontinensről kiűzték a Vad Föld hatalomra, elnyomásra törő nemzeteit és szabaddá válva, meg­te­rem­tették a Landot, ezt a világegyetemben valószínűsíthetően egyedülálló ci­vilizációs szerveződést, melyben a BANK irányítja a gazdaságot, a tudományos tevékenységet, meghatározza a lakosság életminősé­gét. Utalt azokra a megismétlődő tárgyalásokra, melyeket a BANK kezdeményezett éppen azért, hogy Vad Föld népei is részesülhes­senek a Land technikai-tudományos eredményeiből, hogy létre jö­hessen az egész Földre kiterjedő szövetség, az egyetemes jólét és béke, melyet már nem fenyeget­hetnek háborúk. Mindezek az ön­zetlen, nemes törekvések kizárólag Vad Föld ellenállásán buktak meg, itt ezt fölösleges lenne részletezni, hisz ismeretesek a hírköz­lő szervek közleményeiből.

Ami a génkutatásokat illeti, bizonyára ebben a tudományágban is jelentős ered­ményei voltak az Ősbolygó tudósainak. Az általuk itt hagyott, eddig feltárt anyagban azonban nem találtak semmi em­lítésre méltót. Ez könnyen érthető, ha arra gondo­lunk, Földünk fej­lődése szempontjából előbbre valónak tartották a fúziós energiát s a hozzá kapcsolódó technikai-tudományos ismereteket. Hangsú­lyozni kell azonban, hogy a Land lenyűgöző életviszonyainak ki­alakulásában az Ősbolygó ránk testált vív­má­nyai a fundamentu­mot jelentették, amire a BANK direktívái, határozatai alapján a ma­gunk eredményeit elérhettük.

Szavait átfűtötte a lelkesedés, amint a Land vezetőiről s tudo­mányos kutatóiról, az általuk elért eredményekről beszélt. Óhatat­lan volt, hogy épp a génkutatásokkal kapcsolatban ne gondoljon Edinára, kit születése után a gondosan elvégzett gén­állomány át­vizsgálása alapján éppen erre az életpályára irányítottak, s a mun­kájában elért eredmények igazolták a kijelölt munkacél helyessé­gét. A kutatások részleteiről ő természetesen nem tudhatott többet, mint amennyit a tudományos folyóiratoknak publikálni engedtek, de ez minden más intézménnyel így volt, a BANK titokzárványa védte az eredményeket éppen a Land állampolgárainak érdekében.

Míg Valériának beszélt, átfutott rajta Edina, a szerelmük, mely még ilyenkor is, tőle távol, ebben a dísztelen fehér előadóteremben, a minden zugot betöltő, élettelen hideg fényben, a csak névről is­mert, valójában idegen hallgatósága előtt is át­me­le­gí­tet­te, átszínezte közérzetét. Szinte akaratlanul is róla beszélt, rá hivatkozott, hogy mi­lyen nagy jelentősége van a Land egészének életében a génkutatá­sok eredményeinek, annak, hogy minden embert a születését kö­vetően órák alatt rá tudnak állítani a néki leg­alkalmasabb hivatás­ra, amelyben képességeit kiteljesítheti, amely az évek hosszú során, megelégedettséggel, a munkavégzés örömével tölti el, s pompásan illeszkedik a BANK által megtervezett fejlődésbe, előrehaladásba. Gigászi emberfolyam, amelynek minden egyede a legpontosabban tudja helyét és feladatát. A Land társadalma az emberiség fejlődé­sének csúcsát jelenti, nem is hasonlítható hozzá Vad Föld civilizá­ciója, mely csupa zűrzavar, sokféle nemzet kicsinyes érdekek által vezérelt széthúzása, szemben­állása, hadakozása, féltékenykedés azokra az ósdi, nálunk már rég túlhaladott technikai-tudományos eszközökre, eredményekre, melyeket valamelyikük elért. Mind­ezt személyesen is tapasztalta, amikor a Land megbízott delegációjával az egye­sülés, a lehetséges szövetség létrehozását célzó tárgyaláso­kon részt vett, mint tolmács, mivel a maga szakterülete mellett meg­tanulta azt a furcsa keveréknyelvet, melyet odaát beszélnek.

– Érdekes lehetett az a Vad Föld-i utazás – fordult a szomszéd­jához Valéria.

Alex meghallotta a félhangos szavakat, s kis kitérővel reagált is a megjegyzésre:

– Valóban érdekes volt, olyan benyomást keltett, mintha a Land múltjában, letűnt évszázadaiban tettünk volna kirándulást. A köz­lekedési eszközeik javarészt nyersolajszármazékokkal vagy primi­tív módszerekkel előállított elektromos árammal működnek, a met­ropoliszaik tele vannak az égéstermékek bűzével, a szennyezett le­vegőben az emberek belélegzik az utcák porát, piszkát, éttermeik­ből hiányzik a higiénia, a bakteriális-vírusos fertőzés veszélye ál­landó – de hisz minderről a mi tömegtájékoztatásunk részletes in­formációt adott.

– Elnézést, professzor úr, hogy megkérdem, de mi vette rá, hogy Vad Föld népeinek nyelvét megtanulja? Ha jól értettem, valamifé­le keveréknyelvről van szó – kérdezte Valéria.

Alex sóhajtott, karórájára nézett:

– Jóllehet, a konzultációs idő lejárt és a felvetődő témák is átter­jednek más szakterületre, Földünk őstörténetéről beszélve a csilla­gászat témakörét éppúgy érintettük, mint a Land mai létezésének problémakörét, sőt az egyén személyes életgondjaiba is beletekin­tünk ezzel az utolsó kérdéssel. Nos még erre válaszolok, de ezzel be is fejezzük a mai előadást. Tehát ami vonzódásomat illeti Vad Föld népeinek keveréknyelvéhez, ez szorosan összefügg a születésem utáni génvizsgálattal, amikor is az általam követendő életutat kije­lölték. Tudományos pályára léptem és a fény kutatásával foglalko­zó m. A fény, amely körülveszi és betölti egész életünket, még nagyon sok titkot rejt magában. Sokan dolgozunk ezen a szakterületen, re­mekül felszerelt laboratóriumokban, intézetekben, a Land vezetői minden szükséges felszereléssel, eszközzel ellátnak bennünket. De most meg kell említenem egy más problémát, mely azonban el­kerül­hetet­lenül ide csatlakozik. Valójában az egyenlőtlen fejlődés tör­vényéről van szó, ez az egész Világegyetem működését átjárja, ezt most nem akarom demonstrálni, ez már nem az én témaköröm, egy bizonyos vonat­ko­zás­ban mégiscsak. A Land és Vad Föld kapcsola­táról van szó. Vagyis a Vad Föld hoz­zánk képest elmaradott civili­zációjában is létre jöhetnek és létre is jönnek olyan rész­ered­mények, melyek a mi kutatásainkban is jól felhasználhatók. Az emberiség kiala­ku­lásának folyamatában mindig is születtek különleges ké­pességű egyedek, kik koruk álta­lános viszonyait messze megelőz­ve a szükséges műszerek, technikai felszerelések nélkül is, speku­latív úton zseniális felismerésekre, felfedezésekre jutottak. Emlí­tettem, hogy Egyiptomban a Nagy Jégkorszak előtti Ókorban milyen fejlett volt a csilla­gászat, pedig nem is voltak a világűrben elhelye­zett teleszkópjaik, de sorolhatnék más tudo­mányágakat más nép­ekkel, például a görögökkel kapcsolatban is. Aminket megelőző ci­vilizációkban is akadtak tudósok, kik megállapították megközelítő pontossággal a fény terjedési sebességét, vagy az Univerzum sajá­tosságait, a Világ­egyetem folyamatos, állandó tágulását, és sorol­hatnék más példákat az Ősbolygóról jött Ősatyák ismeretei nélkül is, hisz ezek nagy része a Földünket sújtó kata­klizmákban elveszett s az emberiségnek úgyszólván elölről kellett kezdeni mindent.

– Visszatérnék a nyelvtanuláshoz. Ha ismerni és érteni akarjuk a Vad Földön a magányos zsenik nagyszerű felfedezéseit, ahhoz is­merni kell az ott beszélt nyelveket, de legalábbis azt az egyet, me­lyet a nemzetek közötti kapcsolatokban, a tudományos publikáci­ókban is általában használnak. Én ezt megtanultam s így jelöltek ki a BANK illetékesei a tárgyaló delegációk mellé szaktolmácsnak.

Kálvinó jelentkezett ismét. Alex bosszúsan nézett rá, aztán in­tett, beszéljen.

– Tudom, hogy lejárt a konzultációs idő, elnézést kérek, hogy fel­tartom professzor urat, de félek, hogy legközelebbi előadása más témát ölel fel, s akkor már nem lesz alkalmam idevágó kérdésemet feltenni. Röviden tehát: hogy lehet meg­ismerni, megszervezni a Vad Földön élő magányos zsenik nálunk is hasznosít­ható fel­fede­zéseit, hisz bizonyára ott is szigorú államtitok védi ezeket?…

– A válasz egyszerű: Vad Föld törvényei, szokásai a mienkétől teljesen eltérnek. Az ott élő népek, nemzetek szinte egyöntetűen büszkék a szabadságjogokra. Abban a civilizációs zűrzavarban, melyben élnek, rendkívüli fontosságot tulajdonítanak az egyé­nek törvények által védett szabadságának, s ezek közé tartozik a tudó­sok, kutatók ered­ményeinek publikálási joga. Ezeket akadálytala­nul közzé tehetik, a nyilvá­nos­ság­gal is megismertethetik tudomá­nyos lapokban, szakfolyóiratokban. Állami tilalom kizá­rólag a ka­tonai jellegű felfedezésekre vonatkozik, ezeket az egymás között, tehát a Vad Föld nemzetei között időről-időre kirobbanó háborús konfliktusok miatt védik. Monda­nom sem kell, hogy ezek minket egyáltalán nem érdekelnek, a Land fegyveres erői messze túlha­ladták az ottani haditechnikát. Ám a tudomány más, hogy úgy mondjam semleges területein létrejött kutatási eredmények, me­lyek náluk gyakor­latilag hasznosíthatatlanok, szabadon vándorol­hatnak Vad Föld más nemzeteinek tudó­saihoz. Nos, ezek között néha vannak olyanok, melyek a Land tudósai számára fontosak le­hetnek. Példát mondok az én szakterületemről. A Nagy Jégkorszak előtti, minket megelőző utolsó civilizációban élt egy jeles tudós, ki még hivatalnokként dolgozva, tehát bonyolult laboratóriumi fel­szerelések nélkül megalkotta a relativitáselméletet, további tudo­mányaiban kidolgozta a fény részecskéire vonatkozó felismerését, ezeket fotonoknak nevezte, ez vezetett el arra a megállapításra, hogy a fény természete kettős, elektromágneses hullámokból és részecs­kékből, fotonokból áll. Nagyon fontos felismerése volt a tudósok­nak a fény terjedési sebességének megállapítása, továbbá az, hogy a fény sebessége a világűrben gyakorlatilag állandó, másodper­cenként háromszázezer kilométer. Ezek ma már közismertek, gon­dolom az itt jelenlevő hallgatók számára is, még iskolai tanulmá­nyaikból. Később, először csak spekulatív alapon, később már la­boratóriumi kísérletekkel is igazolva bebizonyították, hogy a nagy sebességgel mozgó ember számára az idő lelassul. Ha valaki csil­lagközi utazásra indulna, visszatérésekor a Földön maradt ember­eket megöregedve találná. A relativitáselmélet ezt a felismerést iker­paradoxonnak nevezi, Nincs most arra időm, hogy ezt bővebben kifejtsem, arra szeretnék rámutatni, hogy mindezeket a jelentős tu­dományos felfedezéseket az említett civilizációk nem tudták a gya­korlatban hasznosítani. A technika lemaradt a tudomány mögött. A mi hazánkban, a Land tudósai újabb felfedezésekkel gazdagítva e/i kel a – mondhatni – alapismereteket, már a gyakorlati alkalma­zásba vitték. Ugye világos, hogy miért kell figyelemmel kísér­nünk Vad hold tudósainak, esetleg magányos zsenijeinek ott publikált ered­ményeit? Ami mármost az én fénytani kutatásaimat illeti…

Tovább nem jutott, mert megszólalt a Hang: „Állj! Eddig és ne to­vább! Megsérted a titoktörvényt!”

Alex zavartan elhallgatott. Aztán néhány sablonos mondattal el­köszönt a hallgatóitól; „a többit majd legközelebb, nagyon kifutottunk az időből”, s hason­lókkal, azután irattáskáját felmarkolva, gyors léptekkel ment a „papucsához”.

Meg volt döbbenve. Első alkalom volt, hogy találkozott a Hang­gal. Korábban már hallott róla munkatársaitól, baráti beszélgetés közben is szót ejtettek erről a furcsa jelenségről. Mondták, hogy létezik egy figyelmeztetés, ha valaki akaratán kívül meg­sérti a titok­zárványt. Egy Hang, melyet senki más nem hall, csak az, akinek szól. Meg volt róla győződve, hallucinációról van szó, képzelgés, az éber lelkiismeret szava, mely valahol a tudat mélyén őrködik, s ha veszély fenyeget, jelt ad. De most maga is tapasztalhatta, hogy ez a Hang, mely őt figyelmeztette, nem hallucináció, nem képzel­gés, de valódi, tömör férfihang volt, mely belül, a koponyájában, az ő legbelső szellemi szférájában jelentkezett.

Míg a szokásos utat megtette hazafelé, minduntalan visszahal­lotta fejében a szavakat, az erős, mélyfekvésű férfihangot, mely fi­gyelmeztette: „Állj! Eddig és ne tovább! Megsérted a titoktörvényt!” El kellett ismernie, kétségkívül idejében jött a figyelmeztetés, elő­adásának, fejtegetéseinek lendülete már átsodorhatta volna fény­tani kutatásainak olyan területére, amelyről legközelebbi munka­társait, főnökeit kivéve valóban senkivel sem beszélhetett. A mun­kának, az életnek szinte minden területét átfogó szabadságjogoknak volt néhány olyan szegmense, amely tiltott zónának minő­sült, a zárt laboratóriumokban, intézetekben végzett tevékenységek, fel­fedezések biz­ton­sága megkövetelte, hogy az illetékes keveseket ki­véve senki se férhessen hozzá ezekhez. Hiszen a Land minden ál­lampolgárába már az oktatás, az iskolák első lépcsőfokaitól kezd­ve belénevelték a Vad Föld veszélyességét, a Nagy Jégkorszakban leszakadt s a Landtól egyre távolabb sodródott rejtélyes, elmaradt civilizációjú kontinens ártalmasságát, mely ellen minden lehetsé­ges módon védekezni kell. Sohasem lehet tudni, nem tettek-e part­ra az északi jegesvidékek néptelen tájain kémeket, kik a Land tu­dósainak munkásságát akarják kiszimatolni, az eredményeket el­orozni, s ellenünk felhasználni. Az általános civilizációs lemaradás ellenére, éppen az egyenlőtlen fejlődés törvénye alapján létrejöhet­tek odaát is olyan kémeszközök, melyeket mi még nem fedeztünk fel, de ők már ellenünk alkalmazhatják. De, ha vannak megfelelő technikai eszközeik, lehallgathatják a titokzárvány alá eső beszél­getéseket. Elképzelhető, hogy olyan műholdakat, netán tengera­lattjárókat használnak, melyeket nem észlelnek, nem jeleznek a Land védelmi műszerei.

Hazaérve bekapcsolta a képfalat s kényelmesen elnyújtózott egy fotelben. Ez az igazi szabadság – mondta magában –, az egyén ál­tal birtokolható abszolút jólét, a kinek-kinek ízlése, vágya szerint választható és birtokolható lakás, a „papucs”, a hajlama és tehet­sége szerint kijelölt munkája, melyet már születésénél megállapít­hatóan determinálnak a génvizsgálatok, a munka, a Land nagy­szerűen szervezett, precíz társadalmi szövetébe illeszkedő tevé­kenység, a Land szabadon bejárható, remekül kiépített kiránduló-helyei, vízesések, vad erdők, sziklaormok, tavak, mindenhol igény­be vehető szállodák, éttermek és az a tömegkommunikáció, melyek segítségével mindenkit elérhet bárhonnan-bármikor.

Ennél tökéletesebb, igazabb szabadságot elképzelni sem lehet.

A szabadidő hasznosíthatóságához hozzátartozik a képfal vá­lasztéka, a szóra­koz­tató zenei műsorok mellett az űrkalandozások, űrexpedíciók filmjei, a Land bátor űrhajósainak, űrpilótáinak él­ményei, akik távoli galaxisok felderítésére indulnak, de talán leg­fontosabbak a Land életéről, eseményeiről beszámoló hírműsorok, melyek test­közelségbe hozzák ennek az óriási földrésznek legtá­volabbi részein zajló eseményeket is.

Arra gondolt, hála és elismerés illeti a BANK vezetőit azért a messzemenő elővigyázatosságért, gondoskodásért, amivel a Landot óvják. Milyen nagyszerű a Hang jelenléte, rendszere, amely ide­jében figyelmeztet, védi a titokzárványok határait.

Edina már reggel jelezte, hogy este később fog hazajönni, a mun­kája olyan stádiumba érkezett, amikor egy-egy részfeladat megol­dásához egy percet se vesz­teget­hetett. Hogy mi volt ez a munka, arról természetesen nem érdeklődhetett, ugyanúgy, ahogy Edina sem kérdezhette őt a fénnyel végzett kutatásairól.

A ma esti késés némi bosszúságot ébresztett Alexben, szerette volna meg­be­szél­ni vele ezt a váratlan élményét, találkozását a Hang­gal. Közös életükhöz hozzá tar­toztak a meghitt esti beszélgetések kollegákról, a Land távoli városaiban lezajlott ese­ményekről, me­lyeket munkahelyeiken is hallhattak a hírközlő készülékekből, a Vad Föld ellen intézett éjszakai bombázásokról, de mindenek előtt személyes életük, a ket­tőjük mikrovilága aznapi történéseiről, vá­ratlan fejfájásról, átmeneti ét­vágy­talan­ság­ról, valamelyik kollega­nő elmaradt „vendégéről”, arról, hogy a családja örömmel fogad­ja-e a kis új jövevényt, vagy gondjaik szaporodásának tekinti-e, ki mivel töltötte a hétvégét, milyen újabb, eddig ismeretlen kirándu­lóhelyeket fedeztek fel, amelyeket nekik is érdemes lesz megvizilálni… Téma minden estére akadt.

Hallotta, amint Edina „papucsa” fékezett a ház előtt, majd a par­kolóhelyre gurult, kialudtak a fényszórói, kisvártatva megjelent az asszony is a lakásban. Alex ve­le ment az étkezőbe, ne egyedül költ­se el a vacsoráját, gyümölcslevet töltött a po­ha­rá­ba s közben figyelte a felesége arcát. Látta-érezte a rosszkedvét, azt már sej­tet­te, hogy a ma esti beszélgetésből nem lesz semmi, de talán a maga borús han­gulatáról mond va­lamit Edina.

Átmentek a nagyszobába, leültek egymással szemben két nagy kényelmes fotel­be. Edina arcáról nem tűnt a rosszkedv, Alex még­is próbálkozott:

– Elmondanék néked valamit, mert kíváncsi vagyok a vélemé­nyedre.

– Mondjad csak Alex, figyelemmel hallgatlak.

Edina hangja száraz, kedvetlen, csaknem hivatalos volt. Alex fe­jén átfutott a gondolat, hát ez így nem éppen a kettőjük esti be­szélgetéseinek hangulatcsinálója, de talán most nincs is rá szükség.

– Tudod, esti tanfolyamot, őstörténeti kurzust vezetek főiskolá­sok, egye­te­mis­ták részére. A mai előadásom vége felé egyik hall­gatóm kérdésére válaszolva át­sod­ród­tam a magam szakterületére, de mielőtt elkezdhettem volna fénytani kutatásaim jellegének fel­vázolását – természetesen a konkrétumokat nem érintettem volna, bár a könnyebb érthetőség kedvéért valamit talán ezekből is bele­cseppentettem volna, a titokzárványon belül maradva, nos egyszer csak váratlanul megszólalt egy Hang, bent a fejemben, s figyel­meztetett: „Állj! Eddig és ne tovább! Megsérted a titoktörvényt!” Meg­lepődtem, megdöbbentem, befejeztem az előadást. Eddig még soha nem talál­koz­tam ezzel a Hanggal. Honnan jött, hogyan? Be­lülről jött, az agysejtjeimből. Gondolat­parancs volt, de férfihangon szólt. Mélyfekvésű, ellentmondást nem tűrő férfi­hang utasított, fénytani kutatásaimról ne mondjak semmit, elérkeztem a határhoz, azt nem léphetem át. De honnan tudta ez a Hang, hogy most kell közbelépnie? Logi­kus a feltevés, hogy az egész előadásomat figye­lemmel kísérte. De hogyan? Hogy jött be az agyamba, s hogyan tu­dott onnan megszólalni?

Kis szünetet tartott, tűnődött, aztán folytatta:

– Nem kell neked mondanom, a meglepetés végül is örömre vál­tott bennem. Újabb bizonyítékát látom a Hang létezésével annak a mindenre kiterjedő gondos­ko­dás­nak, amivel a BANK a Landot vé­delmezi. A Landot, vagyis engem, téged, mind­nyájunkat. Az ter­mészetesen megválaszolandó kérdés számomra is, hogyan műkö­dik a hang, milyen eszközökkel, milyen technikai hálózattal kere­sik, találják meg azt, akit figyelmeztetni kell. És ha ez az apparátus csak itt, a Metropoliszban működne, akkor olyan volna, mint egy lu­kas háló. Nyilvánvaló, hogy jelen kell lennie a kutató­intézetekben, laboratóriumokban is, de ennél többről kell legyen szó: a Landot teljes egészében le kell teríteni a Hang hálózatával, mert csak így működhet eredményesen. Elkápráztató, gigantikus tudományos­technikai teljesítményről van szó…

Edina szótlanul hallgatta Alexet. Arcát még mindig fátyolozta a rosszkedv, a közöny, valamiféle érdektelenség a férjétől hallottak­kal szemben. Alex, míg beszélt, ön­kéntelen csodálkozással nézte az asszonyt, új jelenség volt ez, eddig nem ta­pasz­talta, hogy Edina ha­zahozta volna laboratóriumi munkájának gondjait, konflik­tusait. Igaz, még régebben, jó néhány éve, amikor együttélésre szövet­keztek, meg is álla­pod­tak, az otthon, a lakás csak kettőjük ma­gánszférája lehet, ide nem hatolhat be sem­milyen gond, bosszúság a külvilágból.

Az is átfutott a fején, valójában nem éltek, nem is élhettek úgy, mintha üveg­búra borult volna rájuk, a képfal behozta a Land vál­tozatos, színes életének sok eseményét, Vad Földről is közölt, mu­tatott híreket, eseményeket, az ottani hír­mű­so­rok vétele nem oko­zott gondot, a nemzetek egymás ellen folytatott háborúiról is be­szá­moltak a Land hírcsatornái. Vegyük hozzá rendszeresen ismét­lődő baráti össze­jö­ve­teleiket, a beszélgetések, viták felszínre hoz­ták életük, tevékenységük hordalékát, sok konfliktusát. De mégis, a kettőjük személyes gondjaitól eddig meg tudták óvni az ott­hont.

Sürgetően kérdezte:

– Mégis, mi a véleményed minderről?

– Mi lehetne? Nem olyan nagy szenzáció ez… Emlékezz csak, barátaink közül már többen említették, hogy hallottak erről a Hang­ról. Akkor nem fordítottunk rá fi­gyelmet. Téged azért lepett meg, mert most személyesen téged érintett a jelent­ke­zé­se.

– És te? Talán már te is találkoztál vele? – kérdezte Alex.

Maga sem tudta, hogy jutott erre a feltételezésre. A válasz meg­lepte:

– Igen, többször is jelentkezett nálam, bár ezek nem figyelmez­tetések voltak, nem parancsok, inkább… – Edina fontolgatta a sza­vakat, míg kimondta őket – tanácsoknak, eligazításoknak, új utak­ra vezetőknek minősíteném azokat. De a részleteket ne kérdezd, védi őket a titokzárvány.

Nehéz csönd ült rájuk.

Alex szólalt meg habozva.

– Talán… valamit mégis mondhatnál… anélkül, hogy a munká­dat érintenéd.

– Csak annyit, hogy nálam, hozzám mindig női hang szólt.

– Eszerint a munkahelyeden… nyilván a munkáddal kapcsolat­ban…

Edina fölcsattant:

– Hová akarsz engem elvinni? Mibe akarsz belerángatni?!

– De, hát… hogy tételezhetsz fel ilyeneket rólam?… – kérdezte Alex meg­rö­kö­nyöd­ve.

Edina rámosolygott, kezét a szájára tette, aztán körbemutatott, még a mennyezet felé is felemelte az ujját. Alex megértette, itt nem biztonságos, hogy a témáról beszéljenek. De hát hol? Ez később de­rült ki, néhány hét múltán, amikor Edina hétvégi kirándulást java­solt a Land déli tartományába, egy folyók és vízesések szaggatta, ne­hezen megközelíthető hegységbe. Ezt a tájat magazinokban, de a képfal reklám-műsoraiban is ajánlották családi kirándulásokra, tár­sas vizitekre. Eddig inkább északra jártak, Edina szerelmese volt a téli sportoknak, Alex azért kísérte őt, hogy kedvére tegyen, ő ma­ga inkább a déli tartományok partvidékeinek, a meleg tenge-reknek barátja volt. De most a kiszemelt déli tartomány belső vidékeit akar­ták bejárni, útikalauznak Edina felkérte Gordont, kiről tudták, hogy a Land erdőgazdálkodásának főnöke, úgyszólván állandóan úton volt, hogy alárendeltjeit ellenőrizze, jól ismerte a déli tartományok hegységeit is.

A légijárat a Hármas számú Metropoliszban tette le őket, itt vet­tek ki két terepjárót. Gordon az egyikkel útközben eltávolodott tő­lük, amikor már jól látható volt a sziklás ormok közé felvezető au­tóút.

Egy ideig lomblevelű erdők között haladtak, aztán amint feljebb kapaszkodtak, tűlevelű fák közé értek, majd alacsonyra nőtt bokrok maradtak mögöttük, a terep­járóra szerelt magasságmérő kétezret mutatott. Edina fázott, meleg pulóverbe bújt, Alex élvezte a met­szőén éles hegyi levegőt. A „papucs” vezetésére nem kellett gon­dot fordítani, pontos útvonaltérkép volt betáplálva a műszerfalba. Gordon állította be ezt a műszert, amely jelezte a kanyarokat, útel­ágazásokat, gyorsítást, lassítást, mindent az automatika intézett. Szabadon gyönyörködhettek a tájban, a vörösre színeződött szik­lafalakban, az út alá omló szakadékokban, a távolban kéklő, ma­gányos csúcsokban, a felettük sodródó, gyöngyházszínű felhő­foszlányokban, váratlanul eléjük robbanó vízesésekben, melyek kristálytiszta zuhatagjaikkal a sziklákból eredtek, s mentek a sza­kadékok alján kanyargó folyócskákba és távolabb már sötétzöld ta­vakat tápláltak.

Táblák figyelmeztették őket, a jól karbantartott útnak hamaro­san vége szakad, a sebességet csökkenteni kell, ez nyilván a Hár­mas számú Metropolisz lakóit tájé­koz­tat­ta, ha „papucsaikkal” fel­jöttek kirándulni. Az ő terepjárójuk vezérlő prog­ram­ja most is ki­tűnően működött, félreállt az út végén kialakított parkolóban, mely ezen a munka­napon üres volt. Alex nem is bánta, hogy rajtuk kí­vül nem látni itt senkit, nem kell kéretlen barátkozóktól, kísérőktől tartani, ez így ideális volt, Edinával kettesben végre zavaró mo­mentumok nélkül kibeszélhették magukat.

Az asszony a csomagtartóból kivette az erős fényű kézilámpá­kat és az elemózsiát, ne éhezzenek, ha esetleg elnyúlik a beszélge­tés.

A parkolóban elhelyezett táblák mutatták az utat a barlangok­hoz, vízesésekhez, a távolabb fekvő tavakhoz, fantasztikus mély­ségekbe leereszkedő kanyonokhoz, melyek bejárásához a szédítő partoldalakon is biztonsággal közlekedő öszvéreket lehetett bérel­ni.

Könnyen rátaláltak a Rózsakő nevű barlanghoz vezető ösvény­re. Meredeken vitt fölfelé, megizzadtak mire elérték a bejáratot. Itt is tábla fogadta a látogatókat, melyről megtudhatták, hogy a Ró­zsakő sokszázezer éve kialakult cseppkőbarlang, nevét a belsejé­ben termekké táguló üregekben található rózsaszínű cseppkőkép­ződményekről kapta, melyek néha emberi szobrokra emlékeztet­nek, másutt gazdagon cizellált tartóoszlopoknak tűnnek. A barlang tudományos feltárása még folyamatban van, nem fejeződött be, ezért is minden látogatónak számolnia kell a kockázattal, hogy is­meretlen mélységekbe nyíló járatokat találhat, ajánlatos ezért a leg­közelebb eső teremben gyönyörködni a változatos cseppkőformá­ciókban. Fel volt tüntetve a hegyi mentők hívószáma is, kiket ve­szély esetén értesíteni kellett.

Már a bejárat alagúthoz hasonlóan táguló oldalfalain feltűntek a mozaikszerűen egymásba ágyazódott kvarckristályok, az ide még behatoló napfényben szikráztak, villództak, mintegy megelőlegez­ték a beljebb található szépségeket.

A fény az első kanyarban eltűnt.

A terembe érve a kézilámpák reflektorozó fénycsóvája valóban gyönyörűséges csepp­kőalakzatokat világított meg, a rózsaszín min­den árnyalatában bomlottak elő az emberekre, állatokra hasonlító alakzatok, váltakozva az építészetben alkalmazott oszlopokkal, ka­riatidákkal.

– Magában véve ezért a látványért is megérte ide eljönnünk – mondta Alex. – Lehetetlen itt arra nem gondolni, milyen csodála­tosan gazdag, változatos a mi hazánk, a Land, és milyen keveset is­merünk belőle. Valljuk meg, nagy mulasztásunk az országjárások elmaradása. Hogy évről-évre csak a téli sportok, vagy tengeri für­dőzések, nyaralások a jól ismert üdülőhelyeken…

Edina körbevizitelte a termet, elment egészen a továbbvezető ki­járatig, s miután meggyőződött róla, hogy rajtuk kívül nincs senki a teremben, leült a látogatók számára elhelyezett padra.

– Igaz, amit mondasz, de végtére is még minden bepótolható. Fiatalok vagyunk – kapcsolódott Alex szavaihoz. Gondterhelt só­hajjal folytatta: – Azonban nem ezért a nagyszerű élményért jöttünk ide, hanem, hogy itt ellenőrzés, szem és fültanúk nélkül megbe­széljük a gondjainkat. Hogy zavartalanul belenézzünk egymás mun­kájába azokon a területeken is, amelyeket a titokzárvány megközelíthetetlenné tesz, de ahol gondok, problémák vannak… talán kezdeném én.

Térdeire könyökölve belehajtotta fejét a tenyerébe, úgy beszélt lassan, nehezen:

– Tulajdonképpen régebbről eredő, de máig kígyózó probléma­göngyölegről van szó. Megpróbálom az elején kezdeni. Tudod, gén­kutatásokkal foglalkozom, ez a szakterületem.

– Úgy van, ennyit tudok és nem többet, amint te is jól ismered az én munkám jellegét, fénytani kísérleteimet. Majd mondok én is né­hány dolgot, remélve, hogy nem számít főbenjáró bűnnek, ha két ab­szolút megbízható ember egymás közt szót ejt ezekről a dolgokról. Hiszen mi másért is tennénk ezt, minthogy ezzel is segítsük a mun­kát, előbbre vigyük a Land általános érdekeit.

– Azt hallom ki a szavaidból, hogy még most is igazolni akarod valami titok­zatos fül számára a mondanivalódat – jegyezte meg az asszony. – Pedig ezek a dolgok mélyen bennünk vannak, mond­hatni óvodáskorunktól kezdve hisszük és valljuk, hogy a Landhoz, a Land törvényeihez való feltétlen hűség az élet feltétele, ezt nem kell bizonygatni senki számára. A problémák, a gondok ezen belül jelentkeznek, nem a titokzárványok ellen irányulnak. Habár… van néha olyan érzésem, hogy ezek a zárványok nem mindig az össztársadalom védelme érdekében működnek, hanem…

– Hanem? – kérdezte Alex.

– Hanem vannak egyes személyek, akik a maguk önző érdeké­ben használják fel a titokzárványok által védett kutatási eredmé­nyeket.

Rövid, súlyos csönd nehezedett árjuk. Alex szólalt meg elsőnek, hevesen, izgatottan:

– De hiszen ez teljes képtelenség! Még a feltételezése is! A BANK-ot sérted meg vele társadalmunk fundamentumát! A BANK-ot, mely irányítja, szervezi a Land teljes életét! Mindnyájan tudjuk, ennek a tevékenységnek feltétele az abszolút tisztes­ség, önzetlenség, fedd­hetetlenség! Másképp a társadalom egésze nem működhetne ilyen tökéletesen, ilyen sikeresen, ilyen nagyszerűen. Ott van a Vad Föld, ahol dúl a személyi önzés, a törvények által nem szabályozott kap­zsiság, a mohó hatalomvágy, nem akarom folytatni, hisz mindezt te is jól tudod…

– Úgy van, mindezt jól tudom – mondta Edina –, mégis beszél­nem kell arról, amit tapasztalok, és ami hovatovább már lehetet­lenné teszi a munkámat, a génkísérletek folytatását. Meg kell, hogy hallgass, segíts eldönteni, hogy józan eszem birtokában vagyok s nem hagymázos őrület formálja a gondolataimat…

Alex sóhajtott.

– Jól van, mondjad.

– Kezdeném azzal, ami a Land mai társadalmi berendezkedésé­nek egyik alapja, a génkutatásokban elért valóban csodálatos ered­ménnyel. A génekhez kapcsolódó, nagyon sokágú tudományos fel­fedezésekből kiemelték azt a géncsoportot, amely már az újszü­löttnél meghatározza a várható élettartamot. Ennek vizsgálatára sokszáz spe­ciális intézetet hoztak létre a Land egész területén, hogy a gazdasági fejlődés szük­ség­letei szerint jelöljék ki az új állampol­gárok életpályáját. Ezek a születés utáni gén­vizs­gá­latok kimutat­ják az örökléssel várható betegségeket csakúgy, mint a ki­ala­ku­ló sze­mélyiség irányultságát, tehetségét különböző tudományos, kul­turális pá­lyák­ra, avagy éppen a fizikai munka meghatározott terü­leteire. Mindennek is­me­re­té­ben lehet a Land egészének életére, fej­lődésére vonatkozó, illetve azt meg­ha­tá­rozó terveket el­ké­szíteni.

– Így igaz – szólt közbe Alex. – Ezek a tények mindenki számá­ra meg­ismerhetően publikáltak és bizonyítják a Land egyedülálló tudományos fejlettségét.

Edina felemelte a két tenyerébe hajtott fejét s elnézett valahová az ismeretlen messzeségekbe.

– Igen, ez így tudott – folytatta szavait –, csakhogy ez így féliga­zság. A Land, a Land, mondjuk szinte állandóan, ha egyszerű tu­dományos vívmányok szóba kerül­nek, jóllehet a génkutatások te­rületén már az Utolsó Nagy Jégkorszak előtt létezett civilizációk je­lentős eredményeket értek el. Már ők elkészítették a teljes génállo­mány térképét, s kimutatták, milyen vegyi anyagok alkotják az egyes ember százmilliárdokra becsülhető sejtállományát, már a küszöbén jártak annak a felfedezésnek, hogy bizonyos betegségeket hogyan lehet gyógyítani a megfelelő gének transzplantálásával. Nem aka­rok itt a részletekbe belemenni, nagyon bonyolult tényezőkről van szó. Egyet­len tényt akarok kiemelni, amit már az említett utolsó nagy civilizáció tudósai is tud­tak: a gének nem állandó, változat­lan képződmények, hanem sok esetben mu­tál­nak, azaz a sejtekben az örökletes tulajdonságokat ugrásszerűen megváltoztatják.

Kis szünetet tartott, gondolkodott, kereste a mondanivalójához szükséges szavakat.

– Ez a mutáció voltaképpen a legsúlyosabb gondom. Több szem­pontból is. Tegyük fel, hogy egy újszülöttnek a kötelező génvizs­gálat alapján tudományos pályán jelölik ki a jövőjét, s ezért a ve­gyészmérnöki munka felé irányítják, így végzi el iskoláit, szerez diplomát s kerül egy vegyészeti gyárba. Igen ám, de hogy úgy mond­jam: menet közben megváltoznak a génjei, lezajlik a szerve­zetében egy génmutáció s a fiatalember számára is teljesen várat­lanul a zene, a zeneszerzés tűnik a legvonzóbb életcélnak. Csak­hogy már rajta van a sínen, onnan nem lehet leszállni. Tudod jól, a Land egészének szervezete, az élet tervezése jelentős mértékben er­re épül, az újszülöttek génvizsgálatára. Ezt az egészet, a tartományok orvosi intézeteit, a laboratóriumok rendszerét védi a BANK-titok.

Hangja váratlanul fölerősödött megtelt szenvedéllyel, indulat­tal:

– A titokzárványok! Mindenütt a titokzárványok! Megbénítják, lefogják az életet!

Alex megdöbbenve nézett rá:

– Ezt hogy érted? Magyarázd meg! De kérlek, kevesebb indu­lattal…

– Jó, megpróbálom. A statisztikák… Nálunk nincsenek statiszti­kák. Pedig kellene tudni, hogy az újszülöttek hány százalékánál je­lentkeznek örökölt betegségek, hogyan kapcsolódnak ezek gén­mutációkhoz. Kellene tudni, az élet folyamán az embereknél mi­lyen génmutációk mennek végbe? Statisztikákat kellene látni, is­merni, hidd el, ezek nélkül a sötétben tapogatózunk.

– Lehet, hogy vannak ilyenek – vetette közbe Alex. – Sőt, biztos vagyok benne, hogy az illetékeseknél… Hiszen másképp nem tud­nának tervezni, előírni, hol, mikor, miből, mennyit…

– Ez az! Az illetékeseknél… Én nem vagyok illetékes? Akinek az a szak­tu­do­má­nya? Csak utasításokra vagyok jogosult? „Dolgozzon kérem a lehetséges öregkori mutációkon”, s hasonlókra. Figyelj csak, nálunk az Intézetben arról pletykálnak, hogy a BANK legfőbb ve­zetői számára kell kideríteni a lehetséges öregkori mutációt. Hogy az öregedést veszélyeztető mutációt ki lehessen védeni… Ha ez igaz, a legdurvábban megsértik az emberek egyenlőségének alap­törvényét, éppen azok, akikre ennek védelmezése rá van bízva…

– „Ha ez igaz…” – ismételte Alex, s nyomban hozzátette: – Csak­hogy ez nem lehet igaz.

Eltökélten folytatta:

– Senki és semmi nem tudja kiverni a fejemből, hogy a Land a maga egészében a legtökéletesebben megalkotott államszervezet. Én voltam a Vad Földön, személyes tapasztalataim, ismereteim bi­zonyítják, hogy évszázadokkal előttük járunk. De ha a Metropoli­szunk nagy központi irattárába szerzel kutatási engedélyt és ta­nulmányozod az Utolsó Nagy Jégkorszak előtti civilizációk államszerkezetét, azt kell mondanom, a Land messze túlhaladta az akkor létezett országok, birodalmak társadalmi konstruk­cióit. Miért kel­lene ebben kételkednem? Pletykák, híresztelések mindig is voltak.

Hangot váltott, kedvesen, gyengéden folytatta:

– Drága Edinám, szerelmem, boldogságom, hallgass rám. Ezek az eszmék, gondolatok, melyek már a BANK legfőbb vezetőit is be­sározzák, életveszélyesek. Gyanúba keveredhetsz… Nem akarlak elveszíteni.

Az asszony legyintett, elhárította a férje aggodalmait:

– Minden problémát a kutatásaimmal kapcsolatban jelentek a fő­nökeimnek. Csak és kizárólag nekik. Ez most az első eset, hogy kí­vülállóval, veled tárgyalok, vitatkozók a munkámról, gondjaimról. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Land és vezetése, a BANK érdekében teszem ezt. De még a legfontosabbról nem is beszéltem. Arról a ta­pasztalatomról, hogy a gének nem hagyják magukat manipulálni, külső eszközökkel, beavatkozással nem lehet a géneket mutációra kényszeríteni. Hadd említsem itt meg, hogy a bennünket megelő­ző, az Utolsó Nagy Jégkorszak előtt voltak olyan civili­zációk, ame­lyek tudták, hogy az ember DNS készletének mindössze tíz száza­lékában van genetikai információ, ami az emberi tulajdonságokat szabályozza, a maradék ki­lenc­ven százalékot a tudomány sokáig „szemét” DNS-nek nevezte, míg csak ki nem de­rült, hogy a „szemét” DNS-ek vezérlik annak a bizonyos tízszázaléknyi DNS-nek a ge­netikai tevékenységét. De hogyan? Hogyan szabályozza a genetikai információval nem rendelkező „szemét” DNS-lánc a tulajdonsága­inkért felelős tíz százalék tevé­keny­ségét? Erről feltételezések, hi­potézisek voltak, bizonyosság nem. Hadd tegyem hozzá: ma sin­csenek.

– Ha jól értem, éppen ez a munkád, hogy megtaláld a géntevé­kenység szabályozásának eszközeit, módszereit…

– Úgy van, ezen dolgozom. Értem is el eredményeket. Csak­hogy… Az a hely­zet, hogy az általam mutációra kényszerített gé­nek bizonyos idő alatt visszaváltoztak eredeti állapotukba. Vagyis: a gének nem tűrik a külső erővel rájuk kényszerített mutációt. Úgyis mondhatnám, nem tűrik a természet rendjébe való beavatkozást. Talán jobban megérted a dolgot, ha elmondom neked, hogy az em­beri szervezetben levő gének egyidősek az ember történetével. A gének öröklés útján kerülnek belém, sok-sok generáción át folya­matosan öröklődnek. Mindez egy nagyon bonyolult folyamat, le­hetetlen, hogy itt most minden részletre kitérjek. Az Utolsó Nagy Jég­korszak előtti civilizációk között több is volt, mely már ismerte a gének tevé­keny­ségét, s tudta, hogy a szervezet bizonyos tulaj­donságainak, de akár betegségeknek kialakulását géncsoportok végzik, tehát sohasem egy génről van szó. Mint említettem, az irá­nyítást a „szemét”', a „hulladék” DNS-ek végzik, a tény ismert, a módszer nem. Azt bizonyára tudod, hisz a tény biológiai tanköny­vekben is szerepel, hogy szer­ve­ze­tünk minden egyes sejtjében két méter hosszúságú DNS-fonal van, s ennek a végén, két-három cen­timéternyi területen található a sejt génkészlete. Még csak annyit, hogy a gének az öröklődés során is mutálódhatnak, de hozzájárul­hatnak ehhez bizonyos környezeti-kémiai kutatások is. Nincs tehát egy állandó, örökegyforma, változatlan gén­csoport. Most képzeld el, hogy. tudományos kutatóként azt a feladatot kapod: stabilizáld az öregedést előidéző géncsoportok tevékenységét, vagyis állítsd le az öregedés folyamatát. A Land területén tucatnyi remekül fel­szerelt intézet labo­rató­riumá­ban folynak erre irányuló kutatások, a tényt biztatásként közük veled, de a társ­intézmények eredménye­it, kudarcait nem. Azokat már védik a titokzárványok.

Alex elismerően bólogatott:

– Gyönyörű feladat. Abból, amit itt elmondtál, Edinám, kirajzo­lódik kutatásaid hatalmas területe. Egyrészt megtalálhatod az „örök­ifjúsághoz” vezető utat, másrészt az eddig leküzdhetetlennek tar­tott, örökletes betegségek felszámolását.

Az asszony úgy nézett rá, mintha egy eddig ismeretlen ember került volna a férje helyére. Kételkedve, megdöbbenve csóválta a fejét.

– Te semmit nem értesz… Egész egyszerűen hihetetlen ez a vak­ság, ez a sü­ket­ség… Arról beszélek, hogy a BANK legfelső vezetői közül néhányan a maguk sze­mé­lyes érdekében akarják felhasznál­ni a génkutatások eredményeit… Alex, vedd már ész­re a valóságot! Hiszen senki sem találkozott velük, csak a döntéseiket, a határoza­tai­kat közlik: „az Elnökség úgy határozott”, „az Elnökség így ha­tározott” – az ered­mé­nyek, a kedvező változások, melyek bekö­vetkeznek, természetesen minden hír­köz­lő eszközben megjelen­nek, ám az esetleges kudarcokról nem esik szó. Arról sem tud­hatunk meg semmit, ki a felelős a rossz döntésekért? Mindent véd a BANK-titok zár­vá­nya.

Alex akaratlanul felemelte hangját:

– És ez így van jól! A BANK vezetőinek védelme a Land bizton­ságának vé­del­mét jelenti. Amíg létezik Vad Föld, állandó fenyege­tésben élünk, te is tudod jól, hogy a visszamaradt, civilizálatlan Vad Föld folytonosan hadakozik a szomszédaival, de ellenünk is acsarkodik, már rendelkezik a világűrből célbaérő rakétákkal, amik el­len nem védenek a rakétaelhárító rendszerek sem. Ha nyitottak, nyilvánosak lennének a Land vezetőtestületeinek székhelyei, ha mindenki ismerhetné a személyiségeket, a legnagyobb veszélyek­nek tennénk ki őket. Mindezt te épp olyan jól tudod, mint én. Kis­sé patetikusan szólva: ez a titkosság, mely átszövi az életünket, a Land csodálatos civilizációjának a garanciája.

Csend nehezedett rájuk. A barlang hűvös sötétségében a kézi­lámpák különös­ségükben is szép cseppkőszobrokat, torzókat, emel­vényeket világítottak meg, fantasz­tikus alakokat, melyek mintha tanácskoztak volna, egymáshoz közel hajoltak, vagy talán csak azért, hogy útra keljenek s átjussanak a távolabbi diadalkapun, melynek tartó­oszlopai a barlang mennyezetéig magasodtak.

Alex fejében váratlanul az a gondolat jelent meg: lehet, hogy Edi­na is egy ilyen­fajta, eddig nem ismert, fantasztikus alak? A mögöt­tük levő évek során soha nem hallott tőle egyetlen megjegyzést sem, amely a Land felépítését, szerkezetét, szervező­dé­sét bírálta. Amely a BANK vezetői, vagy a titokzárványok ellen irányult volna. Saját mun­kájáról, a génkutatásokról sem beszélt soha, egyáltalán sem­mit. Bár igaz, az ő kutatásait is titokzárványok őrzik, de ha ilyen gondok gyötrik, valamiképp érzé­kel­tet­het­te volna vele.

… Mi történt itt? Mi történt Edinával?

Amit most hallott tőle, az nem a pillanat indulatainak kirobba­nása. Már régeb­bről gyűlhettek fel benne a gondok, problémák a munkájával kapcsolatban. De talán nem is csak a munkájáról van szó…

Eszébe jutott az az esti beszélgetés, ahol bizalmas baráti körben Vad Föld népeinek életéről, életformájáról beszélgettek, s ahol Edi­na szóba hozta a szabadság problematikáját, meg a lovaglás iránt támadt vágyakozását. Lehet, hogy ide kap­cso­ló­dik ez a háborgása a Land vezetésének, a BANK irányító testületéinek tevékenysége ellen? Meg kell találni ezeknek a rossz gondolatoknak a fészkét.

Becéző, szerelmes szavakkal kérlelte asszonyát, mondja meg, mi az alapvető probléma az életükkel, a munkájukkal, a titokzárvá­nyokkal? Talán őbenne is elindult egy génmutáció, amely már le­térítené a számára kijelölt kutatási tevékenységről?…

Edina elhárítóan legyintett:

– Amiket itt elsoroltál, ezek részproblémák. Már akartam veled beszélni a való­di gondjaimról, emlékezzél rá, hányszor elhatároz­tuk, hogy munka után kettesben le­ülünk és megbeszéljük a nap ese­ményeit. Mígnem rájöttem, hogy a lakásunkban ez le­he­tetlen. Ele­inte csak gyanakodtam, hogy különböző elrejtett készülékekkel le­hall­gat­ják a bizalmas magánbeszélgetéseinket. De ez csak feltéte­lezés volt, inkább szó­be­széd­re alapult, az Intézetben kollegák elej­tett megjegyzéseire, vagy asszonyt női plety­kákra. Tudod, hogy van ez, ha valahonnan rejtélyes körülmények között eltűnt valaki, bizo­nyosnak látszott, hogy „kivonták a forgalomból”. Többé nem tudtunk róla sem­mit. Az igazat mondva, nem is nagyon érdekelte ez a kollegákat, de engem se. Bizo­nyára megvan ennek a jó oka. Megsértette a BANK-titkot, feltörte a titokzárványt, talán kapcso­latba került a Vad Föld ügynökeivel… Mindnyájan arra gondol­tunk, ha a törvények szerint élünk, tökéletes biztonságban vagyunk. Tehát így voltam ezzel én is, egészen mostanáig. De aztán jött a Hang. Megszólalt a Hang. Mintha valaki bennem ülne, a kopo­nyámban. Mindent hall, mindent tud, és idejében figyelmeztet, ha rossz irányba akarok lépni, ha tévutakra kerülnék. Nálad is jelent­kezett…

– Úgy van, idejében figyelmeztetett – erősítette meg Alex.

– Nos, úgy érzem, a Land egész csodálatos, nagyszerű civilizá­ciója a Hang meg­jelenésével, belépésével az életünkbe alapvetően megváltoztatta az élet­viszo­nyainkat. Ami eddig volt, amibe úgy­szólván belenőttünk, amit elfogadtunk magától értetődően, az most számomra megkérdőjeleződött.

Elhallgatott, befelé figyelt, ellenőrizte, vajon pontosan fejezte-e ki magát? Érteni fogja-e Alex, mi az, ami számára immár elviselhe­tetlen?

– Rosszul fejeztem ki magam – folytatta a szavait. – Nem meg­kérdőjeleződött, hanem betetőződött. Mert ugyan mi sohasem be­széltünk az engem nyomasztó problémákról, de ezek bennem egy­re világosabban kirajzolódtak, megfogalmazódtak. Nem ment ez egyik napról a másikra. Döntések, határozatok, amelyek az élet­emet már a születésem utáni percekben sínekre tették. De még előbb, még az anyaméhben voltam, amikor megállapították, az ivarszer­veim terhességre, szülésre alkalmatlanok, ezeket ki is dobták belő­lem, miután világra jöttem, azzal egyidejűleg, hogy sejt­bioló­giai kutatásokra irányították az életpályám.

– De hisz ezt megbeszéltük, amikor a kettőnk életét összekötöt­tük. Tudtuk, hogy nem lehet gyerekünk – vetette közbe Alex. – Az igazat mondva, talán jobb is ez így, mindkettőnket annyira lefoglal a munkánk, hogy gyermeknevelésre aligha jutna időnk…

– Most már nem is kapnánk meg az engedélyeket, ha gyermek­et örökbe akar­nánk fogadni. Kutatásaink a Land számára fonto­sabbak. Azóta is sokat jár az eszem­ben a gondolat, talán felnővén műtéttel lehetett volna rajtam segíteni, akár szerv­át­ül­te­tés­sel is. Talán. Azon bán már ott, a születésem utáni percekben bebizonyoso­dott, hogy nem rendelkezem önmagámmal. Teljes mértékben a Land kezében vagyok. Isko­láim, tanulmányaim a gondolkodásomat is meghatározták, én is uni­for­mi­zá­lód­tam abban a magától értetődő meggyőződésben, hogy nincs nagyobb öröm és bol­dog­ság, mint szolgálni és élvezni ezt a ragyogóan felépített birodalmat, a Lan­dot. Csak­hogy… Váratlan esemény történt velem. Ráeszméltem, hogy a munkámat cél­talan­nak és értelmetlennek tartom, hogy ez az egész, a sejtbiológia, a génkutatás engem egyáltalán nem érde­kel.

Kis szünetet tartott, Alex lélegzetvisszafojtva figyelte. Amit most hallott, ami itt kibontakozott, mindeddig elképzelhetetlen, meg­döbbentő volt.

– Még az időpontra is emlékszem, a napra és az órára szinte – beszélt tovább Edi­na. – Itt álltam a laboratóriumban, a nagy elekt­ronmikroszkóp mellett s kinéztem az ablakon. Kint lángolt a ta­vasz, gyönyörű vérbükkk állt ott, virágba borulva, mintha hí­vott volna engem. Természetesen nem állt ott semmi, az ablak előtt, hi­deg szürke­színű épületek, laboratóriumok sorakoztak egymás mel­lett, köztük betonburkolatú úttest húzódott, amelyen még egy fű­szál sem maradhatott meg. Képzelődtem, a fantáziám, az elvágyó­dás vetítette elém a virágzó vérbükköt. Tekintetem visszaszállt az elektronmikroszkópra, amelyben egy frissen eltávozott fiatal férfi agyából kapott metszetet illesztettem még reggel, s ahogy ezt a ki­tűnő műszert, a technikai konstrukció remekművét néztem, rá­döbbentem, hogy engem ez az egész halálosan nem érdekel.

– Mi történt velem? Amire eddig az életemet tettem, ami célt és értelmet adott a hétköznapjaimnak, mindaz, ami csodálatos távla­tokat nyitott előttem – szinte egyik pillanatról a másikra közöm­bössé, érdektelenné vált. Eleinte arra gondoltam, múló rossz köz­érzet ez. Talán elérkeztem egy olyan periódusba – nőknél ezt a vál­tozás korának hívják –, amikor a testben, az idegrendszerben elin­dulnak bizonyos folya­ma­tok, amelyeken hormonkezelésekkel se­gítenek, de ahogy ezen töprengtem, eszembe jutott az is, hogy ezek a női változások kapcsolódnak a test női sajátosságaihoz, az ivar­szervek működéséhez, ezekhez kötődő idegrendszeri mechaniz­musokhoz, tehát olyan tényezőkhöz, amelyek nálam nem állnak fenn. Vagy lehet, hogy bizonyos fantomjelenségekről van szó, ami­kor a test eljátssza, produkálja azokat a tüneteket, fájdalmakat, vál­tozásokat, amire jószerivel nincs is semmi oka, semmi konkrét alap­ja?

– Ahogy teltek a napok, ahogy múlt az idő, egyre érdekteleneb­bé, egyre közö­nyö­sebbé, merem mondani: egyre taszítóbbá vált a munkám. Meg kellett értenem, itt nem fantomjelenségekről van szó. Végül is fel kellett ismernem a tényt, hogy azok a gén­csoportok, melyek agytevékenységemet kezdetektől fogva jól érzékelhetően erre a kutatási pályára irányították, beszüntették tevékenységüket. Vagy: más irányba for­dultak. Nem tudom. Még nem tartunk ott, hogy tudományosan bizonyíthatóak lennének a géntevékenység ilyenfajta változásai. Főleg a kiváltó okok…

Nagy csönd nehezedett rájuk. Alex is töprengett, próbálta meg­érteni, magában elrendezni mindazt, amit most Edinától hallott. Ijedtség és félelem is fakadt föl benne, hisz az asszony szavai félre­érthetetlenül kirajzoltak egy mindeddig elkép­zel­he­tet­len magatar­tást: szembe került a Land meghatározó, mindenkire kötelező tör­vényeivel!…

De az is világos volt számára, ezek a tünetek még nem világítják meg az alap­prob­lémát. Valami elindította, megszülte ezt a szem­befordulást egész eddigi élet­pályájával. A gének? Géncsoportok? Aligha csak ezekről van szó. Túlságosan kézen­fekvő magyaráza­tok ezek, s a felnőtt, kialakult ember szervezetében végbemenő mu­tációkról, főleg ezek hatásáról még semmi sincs bizonyítva. Akik irányítják, vezetik a munkáját, éppen ebbe az irányba szervezik a ku­tatásait.

Mintha csak Alex gondolataira válaszolt volna Edina, amikor megszólalt:

– Bizonyos, hogy nem érted ezt az állapotot, amibe kerültem. Igazad van, ha azt, amit elmondtam, a felszínnek érzed, ha feltéte­lezed, hogy az okok mélyebben vannak.

A hangja fölívelt, csaknem kiáltva folytatta:

– Megfulladok! Nincs levegőm! Gúzsba vagyok kötve, nem tu­dok mozogni! Nem mehetek arra, amerre akarok! Az egész élette­vékenységem elő van írva! Születésem óta be vagyok programoz­va! Talán már az anyaméhben kezdődött, magzatkoromban… Alex! Alex, értsél meg, nem vagyok szabad! A szabadság hiányzik az élet­emből!…

– De hát… Nem értelek… Ez eddig is így volt, mióta együtt él­ünk… Két évtized, felhőtlenül… – dadogta Alex. – Mi történt?… Ez nem a munkád, nem a kutatásaid… Csillapodj… Ne ordíts…

Edina megfogta a férje kezét, mintha erőt akarna meríteni belő­le.

– A Hang… Ez történt. Megjelent a Hang. Érted? Most már a gon­dolataimat is ellen­őrzik… A szándékaimat. Bezárult a kör. – Kis szünetet tartott, mintha fontol­gatná a mondanivalóját, aztán foly­tatta: – Mi vagyok voltaképpen? Egy távirányítású robot? Olyan, mint azok, akik valamelyik közeli bolygón dolgoznak a Land elő­írásai, szükségletei szerint?

Edina szeméből kibuggyantak a kétségbeesés könnyei. Gyámol­talan, magára hagyott volt ezekben a percekben.

– Mi lesz velem, Alex? Segíts nekem, mert elsodródom. Valami­ben meg kell kapaszkodnom, mert kimegy a lábam alól az egész. Az életem, a munkám…

Tördelte a szavakat, melyek sírásba fúltak.

Alex magához húzta a fejét, gyengéden simogatta, nyugtatgatta:

– Kitalálunk valamit. Nem vagyunk egyedül, barátaink vannak, akikre szá­mít­ha­tunk… Úgy érzem, először is orvos kell. Biztos, hogy elfáradtál, túl­dolgoztad magad. Kimerültél. Talán egy szana­tóriumi beutalás… Pihenés, kikapcsolódás. Meglátjuk.

A bejáratra pillantott:

– Alkonyodik. Indulnunk kell.

Gordon betáplálta a hazavezető utat is a „papucs” műszereibe, a kocsi óva­tosan gördült lefelé a meredek lejtőkön. A táj, a vad szik­lák, a csúcsok alkonyfényben ragyogtak, alattuk a kanyonok, sza­kadékok mélyén már az éjszaka sötétlett. A levegő itt a magasban hirtelen lehűlt, magukra terítették a puha, meleg plédeket.

Alex körülnézett a tájon, a föléjük feszülő kék égen, a készülődő telihold gyengéd körvonalaira, akaratlan elragadtatással szólt:

– Edinám, drágaságom, kell ennél nagyobb szabadság?… Itt ülünk kettesben, a nesztelenül sikló járműben, teljes biztonságban és élvezzük ennek a bámulatos tájnak minden szépségét…

Edina nem válaszolt. Távol volt, messze járt Alex szavaitól, gon­dolataitól, életérzésétől.

Néhány napig nem történt semmi, mindketten folytatták meg­szokott munká­jukat. Ugyan valamelyik este Alex megkísérelte, hogy a maga fénytani kísérleteiről, a lézer-elektromos ágyúról, a maga nagy ötletéről, a kézifegyverről, a felmerült nehéz­ségekről, akadá­lyokról beszéljen Edinának, olyasmikről, amik e témában nem tar­toztak a titokzárványok védelme alá, hisz az elméletek nyilvános­ságot kaptak a tudo­mányos folyóiratokban is, de szavai ugyanolyan közönnyel, érdektelenséggel talál­koztak, mintha az orvosi vizsgá­lat, szanatóriumi kezelés szükségességét fejtegette volna, mivel ezt a témát a felesége már többször kategorikusan elutasította. „Nem én vagyok bolond, hanem a társadalom, amely körülvesz – mond­ta. – Azt kellene kicserélni…”

Alex az Intézetben volt, amikor Robinzon kereste őt s üzenetet hagyott, hogy az esti órákban felkeresi őket.

Alexet hívta sétálni-beszélgetni:

– Férfiügyek ezek, veled egy más alkalommal szeretnék diskurálgatni – mondta Edinának.

Kellemes, szép nyárutó őrizte még a nappal melegét a házakat övező park sétaútjain.

– Rátérek rögtön, miért kerestelek – kezdte Robinzon. – Andre­ával beszéltem, tudod, ő egy intézetben dolgozik Edinával.

– Nem tudom, Edina nem tájékoztatott a kollegáiról, de hát ez most nem is lényeges – jegyezte meg Alex. – Bizonyára valami fon­tos ügyet akarsz velem megbeszélni.

– Így van. Andrea is génkutatásokkal foglalkozik, csaknem egy­más mellett van a munkahelyük. Feltűnt néki az a változás, ami Edinánál tapasztalható. A kedély­állapotában, de a munkájában is. Rosszkedvű, bezárkózott, úgy tűnik, nem érdekli a munkája. A jó­akaratéi érdeklődést, a segítő szándékot elhárítja magától. A Hang már többször figyelmeztette, Edina figyelmen kívül hagyja az intő szót.

– A Hang egyidejűleg csak egy emberhez szól. Te honnan tudsz arról, hogy Edinánál is jelentkezett? – kérdezte Alex.

– Az Intézet vezetőit informálta a Hang. Egyikük régi barátom, vele beszéltem, ő is félti Edinát. Szeretne rajta segíteni, ahogy te is, én is. De ahhoz, hogy segítsünk, ismernünk kell az okokat. Felté­telezem, hogy te tudod, mi az, ami előidézi a bajt, talán betegség­nek is lehetne nevezni, ha rendelkezésünkre állna egy pontos or­vosi diagnózis.

– Nekem is ez volt a határozott véleményem, hogy orvosra van szükség, de Edina mindannyiszor elutasította az orvos, a gyógyin­tézet gondolatát. Azt mondta, dolgozik az Intézetükben olyan kol­lega, aki már átesett ilyen kezelésen, azóta végzi a munkáját, a ku­tatásait kifogástalanul, csak éppen az arca olyan, mintha álarcot vi­selne, valamiféle maszkot, gépies mosolyok, gépies válaszok, ha beszélsz hozzá, tehát a szellem szabad mozgása hiányzik belőle. O ezt nem hajlandó magára venni.

– Vagyis meg akarja őrizni a maga szellemi szabad mozgását – jegyezte meg tűnődve Robinzon. – De miért? A Land mindenben tökéletes szabadságot biztosít a polgárainak. A hajlamaiknak, ké­pességüknek legjobban megfelelő pályára irányítja őket, lehetővé te­szi számukra az egyetemi, főiskolai tanulást, ellátja őket lakással és mindennel, amire szükségük van…

Alex egyetértőén bólogatott, közben azt latolgatta magában, el­mondhatja-e Robinzonnak mindazt, amit ő is csak a Rózsakő-cseppkőbarlangban tudott meg Edina súlyos nagy problémájáról. Hisz az nem kevesebb, mint egyenes, kategorikus elutasítása a Land tár­sadalmi berendezkedésének.

– Valószínű, hogy odafönn a Rózsakő-cseppkőbarlangban Edina meg­nyi­lat­ko­zott előtted. Olyasmiket mondhatott, amiket a Hang számára is felfogható helyen nem akart, vagy nem mert elmonda­ni – jegyezte meg Robinzon.

Alex megállt, kutatva nézett barátja arcába.

– Te honnan tudsz a cseppkőbarlangról?! – szegezte neki a kér­dést.

Robinzon nevetett.

– A kérdésedben gyanú és vád bujkál. Alaptalanul. Gordonnak kötelessége je­len­teni, ha idegenek vagyis nem a Déli Régió lakosai akarják megtekinteni a Rózsa­kő-bar­langot. Ebben az értelemben ti is idegenek vagytok, Gordon senkivel sem tehet kivételt. Ez a ren­delkezés Vad Föld embereinek esetleges behatolása ellen irányul. Jelen­tése eljut hozzánk is, a légibázisra, ahonnan megalapozott gya­nú esetén azonnal indulnak a rövid-távú harci gépek és megsem­misítik a Vad Földről küldött kár­te­vő­ket. De másról is szó van. Nem egyszer Gordon jelentései alapján találták meg az ille­té­kes védel­mi szervek azokat az összeesküvőket, akik a Land társadalmi be­rendez­kedésének megdöntésére szövetkeztek.

Kis szünetet tartott.

– Hadd tegyem még mindehhez hozzá, hogy van egy dolog, ami számomra fontosabb, értékesebb mindenféle törvénynél, titokzár­ványnál, előírásnál. És ez a barátság, ami minket összeköt. Ez az összetartozás mozgat engem is, amikor Edi­náról van szó. Segíteni akarok. Amit eddig hallottam a munkatársától – aggaszt. Jóformán még nem tudok semmit, de olyan érzés dolgozik bennem, hogy Edina veszélyben van. Szeretnék segíteni, nehogy valami végzetes baj érje.

Alex figyelte Robinzont, simára borotvált arcát, lágy tekintetét, szelídségét, melyből sugárzott az együttérzés, a jóindulat. Igen, ta­lán Robinzon tud segíteni. Bíznia kell ebben a lehetőségben, hisz ő egymagában nem tudott megoldást találni Edina bajára. Még eh­hez az a félelme is hozzájárult, hogy őt is felelősségre vonhatják, mivel nem jelentette feleségének a Land társadalmi berendezkedé­se ellen irányuló nézeteit.

Úgy érzi, mintha Edinával együtt bevarrták volna egy zsákba, melyből nincs ki­já­rat. Talán Robinzon tud segíteni. Bíznia kell Robinzonban – ismételte magában több­ször is.

Gondterhelten sóhajtott, aztán nekikezdett, s elmondta aprólékos részle­tes­ség­gel mindazt, amit Edinától hallott a Rózsakő-cseppkőbarlangban. A zátonyra futott génkutatásait, rögeszmévé alakult véleményét a gének mutációjáról, ami felfogható a gének lázadá­sának is, nem hajlandók a kívánt irányba menni. Kifejlődött ér­dek­telen­ségét, közönyét a saját munkája iránt a szervezetében le­zajlott génmutációra vezeti vissza. Megemlítette a kósza pletykát, hogy a Land megöregedett vezetői saját önös céljaikra akarják fel­használni a kutatások eredményét, az örök ifjúság biztosítékát lát­ják, remélik ebben.

– A legsúlyosabb problémának Edina szabadságmániáját látom. Nehezen aka­rom magam is elhinni, de mégiscsak valóságnak kell elfogadnom, hogy szembe­fordult a Land egész társadalmi beren­dezkedésével. Most legújabban a Hang megszólalása kavarta föl, az, hogy már a gondolatait is ellenőrzés alatt tartják. Hajmeresztő követ­kez­tetésekre jutott, nem is akarom itt elismételni azokat.

Robinzon megértőén bólogatott, idő múltán megszólalt:

– Voltaképpen ezek nem ismeretlen problémák. A Land nagyon hasznosan, cél­szerűen, de szigorúan szabályozott társadalmi konst­rukcióját gyakran támadják a kü­lönböző Régiókban, főleg a fiata­lok köreiben. Új, tapasztalatlan nemzedékek nő­nek fel, nem isme­rik a Vad Föld ellen folytatott harcainkat, a nehéz utat, mely vé­gül is a BANK mindenre kiterjedő, mindent átfogó hatalmához vezetett. Ez ellen ál­talában bevált módszer a történelem valódi menetének megismertetése, társadal­munk vív­má­nyai­nak szembe állítása Vad Földdel. A makacs lázongókat speciális táborok tan­folyamaira irá­nyítják, idővel úgy megszabadulnak téves nézeteiktől, mint a gyer­mekek a bárányhimlőtől.

– És azokkal, kik nem hallgatnak az okos szóra, kik vezérkednek félrevezetett társaik között, szóval, akik makacsul ragaszkod­nak rossz nézeteikhez, azokkal mi lesz? – kérdezte Alex.

Robinzon sajnálkozó fintorral megvonta a vállát:

– Az ilyenektől meg kell szabadítani a társadalmat…

Később még hozzáfűzte:

– Tudom, Edinára gondolsz, de őt nem kell féltened. Ő egyedül van, nincs benne semmiféle lázongó társaságban, nem terjeszti a nézeteit.

– És a Hang? Amitől retteg? – kérdezte Alex.

Robinzon nevetett:

– A Hang egyszerű technikai szerkezet, nincs benne valamiféle természetfölötti erő. Ettől nem kell félni. Mondhatni, olyan, mint a radar. Úgy is felfoghatjuk, annak egy továbbfejlesztett változata.

Gondolataikba merülve sétáltak tovább. Már visszafelé mentek s közeledtek a házhoz, amikor Alex megszólalt:

– Már csak egy kérdésem van… Mit tanácsolsz? Mit kellene ten­nem Edina érdekében?

– Légy egy kis türelemmel. Meg kell találnom a helyzethez leg­alkalmasabb megoldást.

Robinzon elhárította Alex invitálását, beült a „papucsába” és el­robogott.

Három nap múlva jelentkezett újra: Edinát meghallgatja a BANK egyik aligazgatója „Z-26” a neve, az Országos Centrum épületének D-szárnyában várja őt a jövő hét szerdáján pontosan déli 12 órakor.

– Hogy fogok hozzá eltalálni? Még sohasem jártam az Országos Centrumban – kérdezte Edina.

– Elkísérlek, 11 órakor érted megyek az Intézetbe, várjál a ka­puban – nyugtatta Robinzon. Még hozzátette: – Nagytudású, nagy­hatalmú ember, segíteni fog, hogy megoldódjon a problémád.

– Mégis, beszélj róla alaposabban, kicsoda ő tulajdonképpen? Hogy ne vad­idegen­ként nézzek rá, ha találkozni fogok vele…

Hárman ültek együtt a nappaliban, itták a forró kávét, Alex, aki mindeddig nem szólt, konyakot töltött a poharakba.

Robinzon sokáig gondolkodott, míg végül megszólalt:

– Nagyon zsúfolt, változatos élet áll mögötte, nem vagyok fel­hatalmazva, hogy mindent elmondjak, amit róla tudok. De mivel úgyis találkozol vele, talán valóban jó, ha nem idegenként fogsz ve­le kezet.

Elővette a hímzett herezacskót, nagy gonddal megtömködte rö­vidszárú, görbe fapipáját, rágyújtott, élvezettel pöfékelt.

– Vissza kell mennünk egy kissé a történelemben – kezdte. – Földi időszámítás szerint talán százötven-százhatvan évvel ezelőtt kez­dődött a barátságunk. Valamivel korábban ért véget a Vad Földről érkezett csapatok végleges veresége. Bizonyára tanultatok erről az időszakról, s tudjátok, hogy a Land akkor még más társadalmi szer­veződésben élt, technikai-tudományos színvonala is lényegesen el­maradottabb volt a mainál, hogy példát mondjak, a fúziós energi­át már ismertük a Második Nagy Jégkorszak előtt itt járt Ősatyák jóvoltából, de még olyan átfogóan, az élet minden fontosabb terü­letére kiterjedően nem tudtuk alkalmazni, használni, mint ma. Mind­ezzel együtt is a Land technikai és tudományos színvonala messze magasabb volt a Vad Földről ellenünk támadó országokénál. Rész­ben ennek volt köszönhető, hogy legyőztük, kivertük őket. Hanem volt egy másik nagy erőforrásunk is, éspedig az, hogy az itt élő nemzetek összefogtak, egységesen léptek fel a betörő ellenséggel szemben. Csakhogy a győzelem után, mint az már ismerős a vi­lágtörténelemből, itt is elkezdődött a vita, acsarkodás, hogy melyik nemzeté az érdem, ki vezesse az egységesülő Landot? Ekkor lépett színre a BANK, pontosabban a BANK akkori vezetői. Mint tudjá­tok, abban az időben a BANK nem volt több pénzügyi és gazdasá­gi organizációnál, de szervezete az egész kontinenset átfogta. A ki­bontakozó anarchia a BANK-ot súlyosan érintette. De nem is ez ta­lán a döntő ok, meglehet, hogy a BANK elnöki székében ülő zse­niális férfiú, igazi lángész volt az, ki átvitte tevékenységüket a po­litika területére, átszervezték a közigazgatást, kiseperték a párto­kat a politika színpadáról, s bevezették azokat a reformokat, me­lyek megalapozták a Land mai struktúráját, fejlettségét, jólétét.

Robinzon szünetet tartott, kiveregette pipájából a hamut, újra rá­gyújtott, ivott egy korty konyakot, majd ismét beszélni kezdett:

– Talán elkalandoztam egy kissé… De úgy vagyok, ha vissza kell tekintenem a mögöttem levő évtizedekre, évszázadokra, hogy azon kapom magam, botorkálok, néha eltévedek a történelem útvesztő­jében. Az azonban bizonyos, amit már emlí­tettem, hogy a mi tech­nikai-tudományos színvonalunk magasabb volt a Vad Földön élő népekénél. így volt lehetséges, hogy a háború befejezése után mi már űrhajókat indítottunk a Kozmoszba. Talán a negyedikkel men­tünk mi hárman: én, Z-26, akinek akkor még Karéi volt a neve és Ferdinánd, kinek mai azonosító számát nem ismerem, bár gyakran ta­lálkozom vele. Hogy mi volt az úticélunk, arról nem beszélhetek, vé­di az űrutazások titokzárványa. Ha jól emlékszem, három vagy négy hónapig voltunk távol s ebbe bele kell számítani azt az időt is, melyet fény­ké­pe­zé­sek­kel, mérésekkel, egyszóval tudományos meg­figyelésekkel töltöttünk a fénysebességet messze túllépő gyorsa­sággal haladó űrhajónkon. Hogy vissza tudtunk jönni a Földre, an­nak kö­szön­hetjük, hogy már a Második Nagy Jégkorszak előtti ci­vilizációk birto­kában voltak azok­nak az elméleti ismereteknek, me­lyek a Kozmosz mechanizmusát, a bolygók, csilla­gok, csillagrend­szerek mozgását, az ott uralkodó törvényeket jellemzik. Ismerték, de praktikusan, űrutazásokra nem tudták felhasználni azokat. Mi viszont ezek isme­rete nélkül el se indulhattunk volna. Hármunk közül a legképzettebb Karéi volt, őt nevezték ki az előkészítő tan­folyamok elvégzése után az űrexpedíciónk parancs­no­ká­vá. Ő vé­gezte menet közben is a szükséges számításokat, hogy biztonság­gal halad­hassunk a féregjáratokon, a téridőben, a negyedik di­menzióban. Azonban valami zavar keletkezett a fedélzeti számító­gépben s a földet érésünk nem úgy sikerült, ahogy elő volt írva. Igaz, ebbe az is belejátszott, hogy távollétünk alatt átépítették a dok­koló berendezéseket, pontosabban újakat építettek a mienkénél kitűnőbb új kozmoszjáró űrhajók számára, a régi koordináták már nem voltak jók, ennek következtében a leszállásnál az orrberende­zés összetört s a gépeinket akkor vezénylő Ferdinánd oly súlyosan megsérült, hogy egyik lábát amputálni kellett, máig hordja ennek nyomait. De nem is ez volt a legsúlyosabb probléma. Amíg az űr­hajónkon távol voltunk, a Land tökéletesen megváltozott, átalakult. Közben ugyanis eltelt a mi három vagy négyhónapos űrutazásunk alatt itt a Földön százötven év. Szüleimnek, feleségemnek csak a sírját kereshettem meg, barátaim, munkatársaim közül már senki sem élt. – Hogyan lehetséges ez? Akkor te itt most százhetven-száz­nyolcvan éves vagy… – kiáltotta Edina. – Ez teljes képtelenség… Mit szólsz ehhez, Alex?!

– Teljesen rendjén való. Az ikerparadoxon törvénye miatt – vá­laszolta nyu­god­tan a férje. – Ezt már megemlítettem egy előadá­somban, melyet a fiatalabb nemzedék tovább­képzésére szánnak. Azzal kapcsolatban beszéltem róla, hogy a Második Nagy Jég­kor­szak előtti civilizációkban bonyolult technikai berendezések nélkül spekulatív ala­pon is létrejöttek jelentős tudományos felfedezések. Hivatalnokként dolgozott Ein­stein, ki megalkotta a relativitásel­méletet, kiszámította a fény terjedési sebességét, s rámutatott, hogy a nagy sebességgel mozgó ember számára az idő lelassul. Ha vala­ki csillagközi utazásra indulna, visszatérésekor a Földön maradt embereket meg­öre­ged­ve találná. A relativitáselmélet ezt a jelensé­get ikerparadoxonnak nevezi. Ez történt Robinzonnal és két társá­val is.

– Az az igazság, hogy néha magam sem tudom, valójában hány éves vagyok? – mondta elgondolkozva Robinzon. – Annyi, amennyi, két-három hónapos űrutazásom előtt voltam, vagy annyi, amennyi idővel öregebb lennék, ha a Földön maradok? Pontosabban szólva, akkor már nem élnék. Mégis, bár hazatérésünk után a leggondo­sabb orvosi vizsgálatokon estünk át s ezek tanúsága szerint szer­vezetünk teljesen ép maradt, nem károsodott az űrutazás követ­keztében, valami gyanús, sejtelem mégis motoszkál bennem. Hát­ha a gének változtak közben? S földi mértékkel számítva kito­lódik az életkorom még száz-százötven évvel… Vagy már holnap is meg­halhatok, pont az ilyen, kiszámíthatatlan változások miatt. S mind­az, amit a Kozmoszban láttam, amiről nem beszélhetek, de ami mégis kitörölhetetlenül belém ivódott… Higgyétek el, nem könnyű az űrhajós élete, még akkor sem, ha már nyugdíjba tették s csak a közeli bolygókra kirándulhat néha-néha.

Kiveregette pipájából a hamut, elrakta a herezacskó mellé, mely­ben a dohányt tartotta.

– Holnap tehát jövök érted – mondta az asszonynak.

Rossz éjszakája volt Edinának, visszatérően nyugtalanította az aggodalom, va­jon mit mond majd az Aligazgató, hogyan alakul a további sorsa? Munkájával szem­be­szegülő, a Landra veszélyes, kár­tékony elemnek minősíti majd, vagy ajánl vala­milyen megoldást a jelenlegi kutatási területe helyett? De mi lehetne az? Talán a Déli Régióban van még olyan állattenyésztő telep, ahol az állatkertek számára tenyésztenek lovakat… Mintha Gordontól hallott volna ilyesmit, bár meglehet, ez is csupán egy ábránd, egy gondolati ví­zió, mint az a virágba borult vérbükk volt a laboratóriumi ablaka előtt…

Reggel elment az Intézetbe, csak mímelni tudta a munkát, 11 órá­ra lement a kapu elé, Robinzon már várta őt, az Egyes számú Met­ropolisz sugárútjain haladt a „papucsuk” az Országos Centrum fe­lé.

A nagykiterjedésű épületcsoportban Robinzon otthonos jártas­sággal köz­le­ke­dett, a „D”-szárny bejárata előtt állt meg, az őr ka­tonásan üdvözölte a továbbhajtó űr­hajóst, majd Edinát szembesítette a készüléken előhívott arcképpel.

– A kilencvenharmadik emeleten várja önt az Aligazgató úr – mondta. – Az előcsarnokban mindjárt jobbra találja a gyorsliftet, fönt majd eligazítják.

A lift előtt egyenruhás katona várakozott, könnyedén a karjára akasztva viselte lézerfegyverét, vele együtt lépett be a liftbe, mely másodpercek alatt vitte fel őket a kilencvenharmadik emeletre. Együtt szálltak ki, a néptelen előtérben kísérője átadta őt a lift előtt várakozó katonának, ki újra elvégezte a személyazonosítást, majd elindult vele a hosszú folyosón.

A számozott ajtók egyike előtt megállt, rövid várakozás után az ajtó felnyílt, a katona tisztelgett s visszament, amerről jöttek.

Edina várt, míg barátságos férfihang nem invitálta: jöjjön, lépjen be.

Az uniformizált, jellegtelen szürke bejárati ajtó után a terem­nagyságú iroda meg­lepte, a vastag szőnyegen pompás faragott bú­torok tartották a könyvek, lexi­ko­nok gazdag választékát. A falakat a Vad föld ellen vívott háború csataképei díszítették s közöttük, ki­emelkedő helyen a Landot megálmodó, létrehozó BANK vezér­igaz­gató­jának portréja függött.

A terem másik oldalán, szemben az ajtóval tekintélyes méretű íróasztal helyez­kedett el, rajta néhány különleges szerkezet, me­lyekkel az Aligazgató bármikor kap­cso­latba léphetett a Régiók ve­zetőivel, de a Metropolisz intézményeivel is. Volt ezek közül olyan, amelyik a Kozmoszban tartózkodó űrhajóval kötötte össze s ter­mé­sze­te­sen a BANK vezetőit is bármikor megtalálhatta. Az immár hagyományos technikának számító képfal itt az egyik könyvszek­rénybe volt beépítve, azonban valójában többet tudott a Land min­den lakásában használatosaknál, ezen a Vad Földről sugárzott mű­sorokat is tökéletes képminőségben lehetett venni.

Mindezt Edina körbefutó tekintete azonnal felmérte s magában helyeselte is, az Aligazgató munkájának természetes tartozékai ezek.

Aki barátságosan invitálta őt, nem az íróasztala mögött ült, ha­nem meg­kü­lön­böz­tető udvariassággal eléje sietett és a kerek tár­gyalóasztal foteljaihoz vezette.

– Foglaljon helyet kérem, érezze magát otthon. Nem szokott köz­helyként mondom ezt, de úgy is érzem, hogy a BANK vezetőinek munkahelyei egyidejűleg a rájuk bízott állampolgárok otthonát is jelentik.

– Köszönöm Aligazgató úr, azt is, hogy időt szán rám s fogad a hivatalában – Edina, míg beszélt, felmérte a nagyhatalmú embert, ki vele szemben ült.

Nagyon hasonlított Robinzonra, ugyanolyan magas, izmos, könnyedén mozgó férfi volt, járásuk különbözött, az Aligazgató gyors, nesztelen macskaléptekkel járt, Robinzon kissé nehézkes, medve-cammogással közlekedett. Mindkettőjük arca barátságos, nyitott volt, a szemük, a tekintetük kétféle világot tükrözött. Robinzon bar­na szeméből befogadó-biztató meleg fény sugárzott, az Aligazgató kék szeméből jeges-hideg áradt, tökéletes ellentétben arca derűs, biztatóan jóságos kifejezésével.

– Azt gondolom, Aligazgató úr ismeri a gondomat-bajomat, ami­ben segítségét, jó tanácsát kérem és remélem…

– Hogyne-hogyne… De a barátság kedvéért szólítson engem Karelnek, mel­lőz­ze az Aligazgatót… Tudom, Robinzon barátom el­mondta űrutazásunk történetét, ami­kor mi hárman nekivágtunk a Kozmosznak. Ferdinánd, Robinzon és én – várat­lanul felnevetett, így folytatta, időnként felbuggyanó nevetésével küszködve. – Az volt aztán a nagy műsor, amikor visszaérkeztünk a százötven-százhatvan évvel meg­öregedett társadalomba… Szegény Ferdinánd a lábát is otthagyta a dokkolásnál. Fél lábát na, azóta is sántikál az öregúr, ő már indulásunkkor is öregebb volt nálam és Robinzonnál.

Kis szünetet tartott, majd folytatta:

– Azóta se küldünk olyan hosszú űrutazásra senkit. Ha néhány napra megy fel valaki, visszatérésekor ugyanazt a társadalmat ta­lálja, amit itt hagyott, feleség, család, minden változatlan. Nincs is értelme a miénkhez hasonló bolygóközi kalandoknak, amire kí­váncsiak voltunk, amire a megbízatásunk szólt, elvégeztük. Méré­seink, meg­figye­lé­seink igazolták a Land tudósainak számításait. A Holdon, a Marson dolgozó robotok felügyelőinek, technikai sze­mélyzetének meg úgyszólván posta-járatokkal küldjük az után­pótlást javításra szoruló alkatrészekből, friss élelmiszerekből, hí­rekkel, információkkal adó-vevő berendezéseik látják el őket.

A nevetés közben elmaradt a beszédjéből.

– Látja, milyen udvariatlan vagyok, mondom a magamét, pedig lehet, hogy mindez egyáltalán nem érdekli magát. Kutatásai a gé­nek mutációira, működésük irányaira vonatkoznak. Egy igazi szak­barbár ül itt velem szemben, aki talán csak férje tudományos tevé­kenységét ismeri… Meg kell mondjam, az is nagyon érdekes. Fény­tani kutatásiban a lézer és az elektromosság összekapcsolását akar­ja megoldani. Nem egyedül természetesen, vele párhuzamosan tu­catnyi tudós dolgozik azon, hogy a kémiai lézerektől alapvetően különböző szilárd halmazállapotú lézer az elektro­mos­ság felhasz­nálásával bocsássa ki sugarait. Terveink, azaz előzetes számítások szerint fegyverként használva a Vad Föld világűrből érkező rakétáit is képes lesz meg­sem­misíteni, ha esetleg azokkal támadnának ránk. De éppen Alex jutott a leg­messzebb annak elérése érdekében, hogy ezt a különleges sugarat kisebb cél­pontok, például egy magányos ember elpusztítására is fel lehessen használni…

– Nagyon érdekes mindaz, amit most Öntől hallottam Aligaz­gató úr…

– Karéi – javította a nevét az Aligazgató.

– Igen, elnézést kérek, Karéi… Csak azt akartam mondani, hogy a férjem munkájáról nem tudok semmit. Soha nem beszélt nékem róla, nem is beszélhetett, hiszen azt is védi a titokzárvány…

– Meg sem kérdeztem eddig, mivel kínálhatom meg? Kávé, tea, gyümölcslé, esetleg szeszesital?

– Otthon kávézni szoktam.

– Percnyi türelmét kérem…

Karéi az íróasztalhoz ment, onnan továbbította kávérendelését.

Edina az íróasztal mögött húzódó üvegfalon át eléje bontakozó panorámát nézte. Alattuk terült el a Land fővárosának, az Egyes számú Metropolisznak látképe. Innen a magasból lenyűgöző volt a látvány, a sugárutak hálózata az egymástól távol helyezkedő okta­tási centrumok, egyetemi magasépületei, a lakónegyedeket örvező élénkzöld parkok, a Metropoliszt kettészelő hatalmas folyam a raj­ta haladó teher­hajókkal, a partokat összekötő hidakkal, a város mel­lé telepített gigantikus mé­retű repülőtér, ahonnan percenként in­dultak légijáratok a távoli Régiók felé – az egészet átvilágította a pazarul ömlő napfény s úgy tűnt, mintha kissé megemelte s eny­hén lebegtette volna a horizont felé nyúló városképet.

Edina szívében megsajdult valami: lehetetlen most arra nem gon­dolni, hány termékeny agyvelő, hány dolgos kéz lankadatlan erő­forrása teremtette mindezt, s bárhonnan vizsgáljuk, ez így, ebben a kristálytiszta szerkezetben, kompozícióban csak a Landot működ­tető, szabályozó, összefogó társadalmi rendben jöhetett létre. Ha Vad Földdel hasonlítjuk, azt kell mondanunk, boldog lehet minden ember, aki ide születik s a Land polgáraként éli életét.

Felszolgálták a feketét, Karéi visszaült a fotelba, a tárgyalóasztal mellé. Edina élvezte a kávét, tudta méltányolni a minőségét, meg is kérdezte:

– Ez ugye nem szintetikus?

– Nem-nem… A másik kontinensen vannak kávéültetvények, ke­reskedőink onnan szerzik be a legjobb fajtákat. Sajnos, az egész la­kosságot nem tudjuk ellátni vele. Ha Vad Föld csatlakozott volna hozzánk, kölcsönösen élvezhetnénk mindazt, amit egymásnak nyújt­hatnánk, a Land minden kávészerető lakosának jutna valódi bab­kávé. Sok mindent adhatnánk-kaphatnánk, a fúziós energiát is bir­tokba vehetnék Vad Földön s ezzel egész életminőségük alapvető­en átalakulna…

– Bocsásson meg Karéi, de ahogy én ismerem az eddig lezajlott tárgyalásokat, mi társadalmi rendjük átalakításához is ragaszko­dunk. Évszázadok óta őrzött szo­ká­sai­kat, vallásaikat, az általuk de­mokráciának nevezett szabad választásokat meg akarják tartani, meg még sok egyebet, tanulmányaik szabad megválasztását, szabad költözködést, vándorlást a kontinensükön…

Karéi közbeszólt, míg beszélt, megértő mosoly jelent meg az ar­cán:

– Mindenütt előbukkan a „szabad”, „szabadon” kifejezés abban, ahogy Vad Föld népeinek életformáját, társadalmi struktúráját jel­lemzi. Bizonyára tudja, hogy amikor még Vad Föld csapatai ránk tá­madtak, évszázadokkal ezelőtt Vad Föld orszá­gaiban a legsötétebb diktatúra uralkodott vad, kegyetlen diktátorok nyomták el a nép­et, nemcsak ellenünk háborúztak, de egymás között is, forradal­mak, felkelések törtek ki, hogy eljussanak a mai állapotig, a de­mokratikus szabadságjogokig. És hogy mi ez a szabadság, úgyne­vezett szabadság, nyilván maga is jól tudja, kedves Edina. Nem kell itt elsorolnom a választásaikat kísérő demagógiát, a hazug ígérge­téseket, melyeket aztán a győztes pártok korlátlan vagyonszerzé­se, általános megvesztegetési, korrup­ciós hulláma követ, miközben a néptömegek nyomora, éhezési szintje jottányit sem változik. Ó, mindezt nagyon jól ismerjük, hiszen állandóan figyelemmel kísér­jük, ami odaát történik.

– Igen, mindez igaz, Karéi, s valóban én is jól ismerem. De…

Karéi egy kézmozdulattal megállította:

– Ne folytassa kérem, ismerjük ellenvetéseit, hisz mindezeket teljes őszin­te­ség­gel kifejtette ott fenn, a Rózsakő-cseppkőbarlangban. Ezek ismeretében konzultáltam az Orvostudományi Akadémia il­letékes professzoraival, egyhangú véleményük az, hogy a génku­tatások során olyan leküzdhetetlennek tűnő nehézségekkel talál­kozott, amelyek megingatták a saját tudományos munkásságába vetett hitét, s ez az el­bi­zony­ta­la­no­dás szükségképpen vezetett a Land belső rendjébe vetett bizalom meg­in­gá­sá­hoz. Alapjában vé­ve egyszerű pszichológiai folyamatról van szó, mely kitűnően gyó­gyít­ható, kezelhető.

– Kórházba akarnak küldeni? – kérdezte riadtan Edina.

– Nem, erről szó sincs. A professzorok azt javasolták, de ez meg­egyezik az én véleményemmel is, hogy magát egyelőre fel kell men­teni a génkutatásokra irányuló tudományos tevékenység alól, hisz mint a Rózsakő-cseppkőbarlangban is mondta Alexnek, ez a mun­ka magát „halálosan nem érdekli”. Térjünk tehát vissza a szabad­sággal kapcsolatos illúzióinak kiinduló-pontjához, a lovaglás utá­ni vágyakozáshoz, a lovag­láshoz végtelen zöld mezőkön. A dokto­rok azt mondják, ha a valóságban is szem­benéz elképzeléseivel, az szembefordíthatja téveszméivel. Az én álláspontom tehát az, hogy Edinát lóra kell ültetni. Pontosabban fogalmazva olyan munkakör­be kell helyezni, ahol hivatásszerűen gyakorolhatja a lovak nevelé­sét, idomítását, ahogy szak­nyelven mondják belovaglásukat. A Dé­li Régiókban működik néhány állat­te­nyész­tő telep, ahol a Metro­poliszok állatkertjeinek, valamint tudományos vizsgálatok számá­ra lovakat is nevelnek. Ez olyan munka, amely nem igényel állan­dó központi ellen­őrzést, melyet nem látnak el naponta direktívák­kal, amit ott csinál, abba nem szól bele a Hang, ott tehát megsza­badul a „gúzsbakötöttség” rögeszméjétől.

Karéi elhallgatott, mintegy teret engedve szavai, javaslata befo­gadásának, mérlegre tevésének. Edina sokáig nem szólalt meg, vé­gül is azt mondta:

– Nézze Karéi, amit most nekem mondott, úgy hat rám, mintha egy vízesés alá dugták volna a fejemet… Ez a lehetőség, a munka a Déli Régiók állattenyésztő telepein, meg sem fordult a fejemben. Ehhez át kellene képeznem magam egy gyökeresen különböző má­sik szakterületre…

– A maga szellemi képességeivel az nem lenne nehéz – jegyezte meg Karéi.

– Továbbá… Talán magával beszélhetek őszintén… Úgy érzem néha, hogy nékem a Land egész társadalmi, politikai struktúrájával van bajom. Sietve hozzá­teszem, nem tartom ideálisan jónak, von­zónak azt sem, ami Vad Földön van.

– Tehát se ez nem jó, ami itt van, se az, ami ott van… – Karéi mo­solygott, derűsen megértőén, de a szeméből változatlan jeges fény sugárzott.

– Ez az. Mintha zsákutcában lennék, amiből nincs kijárat…

– De igen, de van – erősítette Karéi előbbi szavait. – Hinnie kell a gyógyu­lás­ban, ez a kijárat. Ki kell szellőztetni a fejét. A környezetváltás önmagában is jótékony hatású. Ott visszatér a hite, bizal­ma eddigi munkájába. Megszabadul az ellenálló gé­nek fikciójától, felidéződnek korábbi sikerei. Azonban van még valami, amit mér­le­gel­nie kell. Oda, a Déli Régiókba nem mehet magával Alex tartó­san, hogy ott éljenek együtt. Alex munkája, fénytani kísérletei az it­teni laboratóriumhoz kötődnek. A Déli Régiók természetszerűleg nincsenek ellátva ilyesfajta tudományos be­ren­dez­ke­dé­sek­kel, me­lyek lehetővé teszik a kémiai lézerkibocsátás helyett a szilárd ala­pon lézer­indítást összekapcsolva az elektromossággal. Néki nem lehet pályát változtatni, a Land alapvető érdekei kapcsolódnak a munkája folytatásához, sikeréhez. Ha elfogadja az általam felkínált megoldást, akkor a különélésre kell berendezkedniük.

– Ugye nem kell azonnal választ adnom?…

– Egy egész hét a rendelkezésére áll, hogy eldöntse, merre akar­ja irányítani az élet­útját.

Felállt, búcsúkézfogása biztató, bátorító volt.

– Ha döntésre jutott, üzenhet Robinzonnal is, de ha kívánja, kö­zös barátunk újra elhozza…

Alex megértéssel fogadta az Edinának felkínált alternatívákat.

– Nézd, néked nem lesz könnyű ebbe a változásba beleillesz­kedni. Minden megváltozik, a munkád, a környezeted, az ember­ek, eltűnik mellőled az imponáló, lenyűgöző technika, amivel min­dennap dolgoztál, s megjelenik helyette hogy tréfásan mondjam, a zabostarisznya, amit a ló nyakába kell akasztani… Valószínű, hogy az istállók takarítását már teljesen gépesítették, tehát az állatok hul­ladékával már nem neked kel foglalkozni… De reális veszélyek is leselkednek rád, melyeket ifjúkorom olvas­mányaiból ismerek, év­századok messzeségeinek kalandjait idéző romantikus történetek­ből, mást ne mondjak, lovaglás közben leeshetsz a lóról, nyakadat törheted, vagy súlyosan megsérülhetsz és nyomorék maradhatsz egész további életedben, de meg­rúghat valamelyik ló, az is csonto­dat törheti, iszonyú erő van a ló két hátsó lábában… Olvastam meg­vadult lovakról is, melyeket senki nem tud megfékezni, halálba vi­szik a lovasukat. Nem elrémiszteni, megijeszteni akarlak, pláne nem vissza­tartani. Féltelek. Ám ha ez az ára a gyógyulásodnak, vállal­nod kell.

Edina megszakította:

– Alex, legalább te érts meg, én nem vagyok beteg, akit meg kell gyógyítani… Már mondtam, csak ismételni tudom, a Landot kell meggyógyítani. Amióta szembe­találtam magam a gének ellenállá­sával és megszólalt a Hang, mely jelezte, hogy most már a teljes szellemi életemet is ellenőrzés alá veszik, tehát nemcsak a születé­sem óta megszabott koordináták vezénylik életemet, nemcsak a ti­tokzárványok védik előlem jószerivel mindazt, amit megismerni szeretnék, nos, azóta érzem, hogy megfulladok, hogy gúzsba va­gyok kötve. Neked is mondtam már, de Karéi, az Aligazgató is azon­nal ráérzett; a szabadság hiányzik az életemből. A szabad gondol­kodás, a szabad cselekvés.

Alex szóra nyitotta a száját, de Edina leintette:

– Várj, hadd fejezzem be… Rettenetes helyzet ez. Tudom, mi a baj, mi az, ami nem jó, de hogy miként lehet ezt megváltoztatni, arról fogalmam sincs. A Land lakos­ságának, millióknak jó ez, ami van, ami száz évekkel jár előbbre, mint Vad Föld civilizációja, technikai fejlettsége. És mégis, odaát ragaszkodnak a maguk élet­formá­jához. Úgy érzem; a szabadságukhoz.

– Talán, hogy jobban megérts, újra hangsúlyozom, teljes mér­tékben értem és élvezem, nagyra becsülöm a Land életformáját, tár­sadalmi berendezkedését, amit döntően a fúziós energia birtoklá­sának köszönhetünk. Meg milliók munkájának, tehetségének, erő­feszítéseinek eredménye. Ehhez nem szabad hozzányúlni. Ezt meg kellene menteni, ha valami átalakulásra kerülhessen, amit kezde­ményezhetne az országot irányító legfőbb hatalom, a BANK el­nöksége is. Nem tudom, én ehhez nem értek, nem végeztem társa­dalomtudományi stúdiumokat. Talán ha beszélhetnék az általad „lázongó”-nak minősített fiatalokkal… Lehet, hogy nékik van va­lamiféle elképzelésük, koncepciójuk, hogy mit kellene, mit lehetne tenni…

Alex most már türelmetlenül, ingerülten közbeszólt:

– Edina, hagyd ezt abba! Olyan területekre akarsz lépni, ame­lyeken az életedet is veszélybe sodorhatod. Te is jól tudod, hogy a Land egységes és megbonthatatlan konstrukció. Ha kilazítasz ben­ne egy építőkövet, az egész épület romba dőlhet. De ha úgy kép­zeled, hogy ez az egész egy nagyon finom, precíziós gépezet, amely­ben a fogaskerekek úgy illeszkednek egymásba, hogy közéjük egy porszem sem kerülhet, akkor is megértheted, hogy a Land egésze érdekében a porszemeket is el kell távolítani. A lázongok közül töb­ben már hosszabb ideje nem járnak őstörténeti előadásaimra, a tár­saik sem tudják, mi van velük. Meglehet, hogy különleges tábo­rokba vitték őket, vagy olyan veszélyesnek ítélték némelyikük tény­kedését, hogy az ismert módon kiiktatták ezeket a Land nagy kö­zösségéből…

– De mégis… Miről beszélnek, mit akarnak ezek a „lázongok”?

– Én messze kerülöm az ilyesfajta témákat. Csak áttételesen hal­lottam, kolle­gáimtól, hogy reformokról beszélnek, reformokat kö­vetelnek. A szó jelentését sem ismerem, hiszen ezzel a szóval csak a Vad Földről érkező, elcsípett adásokban lehet találkozni. Fejez­zük is be ezt a témát. Ajánlom, menjünk inkább vacsorázni. A Bel­városban nyílt egy új étterem, ahol különlegesen finom tengeri ha­lat készítenek. Kollegáim nagyon dicsérik a konyhájukat. Beszél­getni ott is tudunk, szeretnék veled a magam munkájáról is szót ej­teni.

– Igen, Karéi is említett valamit a kísérleteidről. Talán csak annyit, amennyit nem védenek a titokzárványok.

– Úgy van, kísérleteim fontos mérföldkőhöz érkeztek. Ponto­sabban „kísér­le­tein­ket” kell mondanom, hisz nem egyedül engem dicsérnek az eredmények, melyeket egyébként szakfolyóiratokban nyilvánosságra is fogunk hozni, ezekről tehát beszélgethetünk az ét­teremben. Nem sértjük ezzel a titoktörvényt.

Alex „papucsával” mentek, nem kellett igénybe venniük vákuumalagutat, a sugárutakon hamar elérték az új éttermet, melyet a vendéglátó főiskola végzett nö­ven­dékei terveztek és vezettek. A for­gótorony tetején elhelyezkedő kényelmes búto­rokkal berendezett nagyterem, s a benne sorakozó boxok megvilágítását szolgálták az épít­mény üvegfalai, melyek remek kilátást nyújtottak a Metropolisz parkjaira, s a várost övező hegyvonulatra is.

Alex az étlap tanulmányozása után füstölt lazacot kért előétel­nek, utána ropo­gósra sütött lepényhalat a Déli Régiókban termelt zsenge kukorica és zöldbab köret­tel, hozzá ugyancsak a Déli Régi­ókból származó fehérbort s befejezésül szintetikus feketekávét. A kedves fiatalember, ki a rendelést felvette, a feketéhez konyakot is ajánlott, majd felírta mindkettőjük nevét és kódszámát.

Edina a vacsora összeállítása közben az eléjük táruló panorámát nézte, amely az al­konyfény sugaraiban fürödve a torony lassú, mél­tóságteljes forgása közben új és új rész­leteit mutatta a Metropo­lisznak. A látvány Karéi irodájára emlékeztette, annak nagy üveg­falán át tárult elé a déli órák városképe. Most is megsajdult benne valami­fé­le fájdalom, arra gondolt, hamarosan búcsúznia kell a Met­ropolisz megszokott, meg­sze­re­tett képétől, a tájtól, a környezettől, hol eddigi életét leélte. Alkotó, termékeny mun­kában töltött évek, melyek végül is zsákutcába jutottak. Az egészet újra kell kez­deni, de most egyedül, Alex nélkül. S kétségek is előbukkantak benne; vajon jó lesz-e ez a munka ott lenn, a Déli Régiókban? A lovaglás a széljárta füves pusztaságban… Az csak egy epizód, egy mozaik­kocka lesz az új életében, hisz az ottani állattenyésztő telepen sok­kal változatosabb, gazdagabb tevékenységről van szó, az egészet meg kell tanulni, nagy kérdés, vajon pótolni tudja-e mindazt, ami­re eddig specializálódott, a génkutatásokat? És az igazság, a való­di gond nem is az, hanem amit Karéinak is, Alexnak is elmondott már, a Land egész társadalmi rendszere, társadalmi struktúrája. Ka­réi azt mondta, ott nem lesz Hang, nem lesznek szigorú kötöttségek, a kör­nye­zet­vál­tás meg fogja gyógyítani…

Igyekezett eltéríteni gondolatait erről a gyötrelmes témáról. Hagy­juk, hagyjuk, legalább ezt a szép, kellemes estét ne szennyezze be a tépelődés, az önmarcangolás.

A fekete után, konyakozás közben Alex beszélt a maga munká­járól:

– A kezdeteket, a bevezető kísérleteink ismertetését most mel­lőzném, nagyon sok mindent meg kellene tanulnod a fény, az elekt­romosság és a lézer összetevőiről, sajátosságairól. Ezeket én és tu­dóstársaim a munkánk során megismertük, fel­dol­goz­tuk, évtize­deket töltöttünk a kísérletekkel. Csak közbevetőleg jegyzem meg, én is vol­tam egy olyan fázisban, amikor pontosan azt éreztem, ami­ről te beszéltél nekem a génekkel kapcsolatban. Az említett három tényező ellenállt, sehogy sem sikerült közös, egységes ténykedés­re, hatásra bírni őket. Már-már vissza akartam adni a meg­bízást, amikor egyik kollegám átütő eredményeket ért el, sikerült az ed­dig szokásos kémiai lézerektől eltérően szilárd halmazállapotú lé­zerkibocsátást elérni. A további együttes munka során eljutottunk oda, hogy a szilárd halmazállapotú lézerbázis az elektromosságot használja fel a sugarak kibocsátásához. Megalkottuk az új típusú lézerágyút, amely két másodperc alatt négyszáz támadósugarat ké­pes útjára indítani s ez azonnal átlyukasztja a több centiméter vas­tag acéllemezt is.

Kis szünetet tartott, ivott egy korty konyakot.

– Tudsz követni, Edina? Érthető számodra, amit eddig elmond­tam?

– Teljesen világos, hogy eddig nem ismert, rendkívüli erejű fegy­vert alkottatok. Csak azt nem értem, mire kell ez? A Land békés ha­talom, senkit nem akar meg­tá­mad­ni, tudomásom szerint ellenünk sem irányul háborús fenyegetés. Vad Föld technikai szintje évszá­zadokkal van lemaradva a mienké mögött, nem beszélve arról, hogy Vad Föld országainak vezetői is gyakran hangoztatják, a Landot ré­szükről nem fenyegeti veszély.

– Sok mindent mondhatnák a nyilatkozatokkal kapcsolatban – folytatta Alex, miközben szavait sokat sejtető gúnyos mosoly kí­sérte. – Amikor az ősidőkben Vad Föld népei ellenünk összefogva megtámadták kontinensünket, és hosszú véres har­cok­ban kellett kivernünk őket, előtte évtizedekig békés szándékaikat hangoztat­ták, míg­nem egy szép napon megjelentek hajóhadaik a partjainknál támadó, hódító seregeikkel… A nyilatkozatok addig érvényesek, míg a körülmények meg nem vál­toz­nak. Vad Földön iszonyatos tö­megű fegyver halmozódott fel, tankok, ágyúk, csata­repülőgépek, s gondolj arra is, hogy a nagy tudományos felfedezésekhez nem mindig szükségesek a jól felszerelt laboratóriumok. Az őskor egyik nagy tudósa, Einstein egy kis irodai szobában alkotta meg a relati­vitáselméletet, s fedezte fel az ikerparadoxon törvényét, még a Má­sodik Nagy Jégkorszak előtt. Az az igazság, hogy mi sem tudunk mindent Vad Föld országairól, lehetnek nékik is titkaik, melyeknek nem jutottunk még nyomára. És mi van akkor, ha esetleg a BANK vezetői arra az elhatározásra jutnak, hogy meg kell szüntetnünk a szétcsúszott kontinensek kettéosztottságát, egyneművé kell tenni a Földet a Land törvényei szerint?…

– Emberéletek százezrei pusztulnának el, megsértenénk a Land alaptörvényét, az emberi élet védelmét – szólt közbe Edina. – Két­ségbe ej tel Alex, az ilyesféle beszéddel…

– Jó, jó, csak hipotézisként vetettem fel a gondolatot – nyugtatta a feleségét Alex. – De még a legfontosabbat nem is említettem, s eb­ben már az én kuta­tá­saim­nak van döntő érdeme. Ennek az a lé­nyege, hogy a lézerágyú tulajdonságait sikerült egy kézi­fegyverre redukálnom. A fegyver lézeres távolságmérővel és abszolút biztos célzó-műszerrel rendelkezik, éjjel is „lát”. Hamarosan ezekkel az új fegyverekkel látják el katonáinkat. A kísérletek során kutyákat használtunk fel célpontokként, mind­egyiket fejbe­lőttük éjjel, ma­gasból. A sugár láthatatlan, a koponyába hatoló sugár azonnal meg­öli az agyat, a behatolás nyomát mindössze néhány megpörkölődött szőrszál jelzi a parányi lyuk környékén.

Edina rámeredt a férjére, mintha idegen embert látna.

– Miket beszélsz? Kutyákat öltetek meg azért, hogy aztán a fegy­vereitek sikeresen gyilkolhassák az embereket?…

A Metropoliszban szigorú rendelkezések szabályozták a kutyák tartását, rész­ben egészségügyi, részben biztonsági okokból, Kutyát sétáltatni csak az éjszaka meg­ha­tá­rozott óráiban, a kijelölt körletek ösvényein, csak pórázon, gazdájuk felügyelete alatt lehetett. Ellen­őrizték a kötelező védőoltások beadását, de a higiéniai szabályokat is, a kutya ürülékét, vizeletét sétáltatás közben is be kellett gyűjte­ni s az erre kijelölt ládákba elhelyezni. Kirándulásra, tengerpartra kutyát vinni tilos volt, Vad Földről akár tengeralattjáróval, akár lé­gi úton ejtőernyővel is letehettek veszedelmes szerkezetekkel ellá­tott, idomított kutyákat, az őrök, ha tilos helyen láttak kutyát, azon­nal agyonlőtték s a tetemeket részletes vizsgálatra laboratóriumokba szállíttatták.

Mindezek miatt a Metropoliszban nagyon ritkán lehetett kutyát látni. Edináék la­kásához közel tanárember tartott egy nagytestű, sötétszürke Labradort, amikor éj­sza­kai sétájára vitte a gazdája, Edi­na odament hozzájuk, megsimogatta, arcát oda­nyomta a kutya po­fájához, kedves, barátságos állat volt, szívesen tartott volna egyet ő is, de Alex hallani sem akart róla.

Itt az étteremben eszébe villant Edinának, hogy mostanában nem látta a Labradort, pedig gyakran jött haza szomszédja a késő esti órákban a munkahelyéről. Elhatározta, alkalomadtán megkérdezi a tanárt, mi van a kutyájával?

– Nem gyilkolásról, nem emberölésről van szó – tiltakozott Alex. – Felesleges erről beszélni, te is tudod, mi a háború. Éppen az élet­ek védelmében a megelőzésért van szükség a mindig tökéletesebb fegyverekre. Ami meg a kutyákat illeti, mégsem lehet egyenlőségjelet tenni a kutya és az ember élete közé…

Néhány nap múltán Edina, amikor egyedül volt még otthon a késő esti órákban, kiment a házból levegőzni. A parkban sétálga­tott, a Labrador jutott eszébe, remélte, hogy gazdája most is viszi sé­tálni. Valami aggodalom is motoszkált benne, csak nem érte vala­mi baj az állatot, vagy gazdáját? Hiszen mindketten megbeteged­hettek, bár az is lehet, hogy elkerülték egymást.

Várt jó ideig, a szomszéd házban semmi nem mozdult. Bár nem voltak össze­járó barátok, becsöngetett. Kisvártatva megjelent az aj­tóban pizsamában és házi­ka­bát­ban a tanár.

– Bizonyára felkeltettem, kérem, bocsásson meg – mentegetőzött Edina. – Régen láttam a kutyáját, a kedves, barátságos Labradort. Valami­képp nagyon meg­szerettem…

– Fáradjon beljebb, ne ácsorogjon itt a hidegben, estére mindig le­hűl a levegő.

– De a világért se zavarnám…

– Ugyan, mindig késő éjszakába nyúlóan olvasok. Őszintén szól­ván a képfal nem érdekel, a nagyszüleimtől rám maradt régi köny­vekkel múlatom az időt…

– Csak néhány percre…

– Menjünk talán a munkaszobámba, itt javítgatom a diákjaim dolgozatait… A há­lóban és a társalgóban pokoli rendetlenség van, egyedül élek itt, mióta a fe­le­sé­ge­met elvitte egy galoppozó tüdő­rák, amely egyébként gyógyítható, ha idejében fel­is­me­rik, de ő, sze­génykém elhanyagolta, hiába könyörögtem, nem ment orvoshoz, csak a vég­ső stádiumban… Talán öt éve történt, nem is tudom, az idő gyorsan megy ki aló­lam.

Elhelyezkedtek az íróasztallal szemben, a kerek asztalka mellet­ti bőrfotelekben. A falakat könyvespolcok borították, a könyvek ja­va-része elrongyolódott, megkopott borítóval mutatta, valamikor nemzedékek forgatták lapjait.

– Az én koromban az ember már nem keres másik asszonyt ma­ga mellé.

Edina a tanárra nézett. Eddig csak a sötétben találkozott vele, amikor a kutyával sétára indult, akkor magas, sovány férfit látott, ki a pórázt helyezte Labrador nyakára, most a lámpa fénye előad­ta összeszorított, keskeny száját, a halántékától lefelé futó mély rán­cokat, a koponyáját borító rövidre nyírt, fehérre őszült hajat s a mindezzel ellentétben levő lágyan sugárzó, barna szemét. Arra gon­dolt, erre a típusra mondják: meghatározhatatlan korú.

S mint az ilyenkor szokás, ha valaki a korát emlegeti, ő is meg­jegyezte:

– De hát maga még igazán nem panaszkodhat…

– Arra gondol, korai még a magányra berendezkedni. Hanem, az igazság az, hogy már elmúltam hatvan éves. Közel fél évszáza­dot éltünk együtt Szonjával, igen jó feleség volt, az a bizonyos gon­doskodó, megóvó asszonytípus, de a fiúnk kataszt­rófája beárnyé­kolta az életünket. Gyanítom, hogy a nála kifejlődő rákba ez is be­lejátszott.

– Mi történt a fiúval?

– Tizennyolc éves volt, szenvedélyesen sportolt. Még akkor nem zárták le a Land légterét a Vad föld elleni biztonságból, motornél­küli, vitorlázó repülőkkel sza­ba­don lehetett repdesni a hegyek kö­zött. A barátai mondták el, váratlan tornádó tört be a gyakorló te­repükre, a fiam épp fönt volt, talán hat-hétszáz méteren lehetett, a tor­nádó felkapta, felvitte húsz kilométeres magasságba, s onnan a földhöz csapta – el­hall­ga­tott. Edina nem merte megzavarni, a tanár maga elé bámult, nehezen tudott kibújni a múlt terhe alól, időbe telt míg újra megszólalt: – Tudja, ez a kettő sok volt, a fiam is, az asszonyom is. A kollegáim rábeszéltek a kutyára, akkor vettem ma­gam mellé a Labradort. Igazuk volt, sokat enyhített a magányon. A lakás rendben tartását, por­szívózást, ablaktisztítást meg hasonló­kat elvégzi a szolgálat, este házhoz hozzák a vacsorámat az étte­rem futárai, de amit a Labradortól kaptam, a hűséget, az odaadó ragaszkodást, azt semmi más nem pótolhatta.

– Tulajdonképpen a kutya után akarok érdeklődni. Nem látom itt sem, a lakásban. Mi van a Labradorral? Kutyaklinikára került, megbetegedett?

A tanár sóhajtott:

– Nem, nem. Ennél sokkal rosszabb. Nem volt beteg, talán két hete a szokásos késő esti sétára mentünk a megszokott helyünkre, amikor teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül a hátára fordult, égnek vetette a lábait, nem mozdult. Lehajoltam hozzá, fülemet a mellkasára tapasztottam, nem volt szívverése. Egy pillanat alatt ki­múlt.

– Mi történt vele?

– Nem tudom. A legkülönösebb az volt, hogy minden értesítés nélkül, szinte azon­nal ott voltak az egyenruhás emberek, oldalára fordították Labradort, egyikük a ko­po­nyá­ját vizsgálgatta, a feje te­tejét, aztán hozzám fordult, s azt mondta, villám­csapás érte, vala­mi kóbor villám, talán laboratóriumi kísérletekből szabadult el, mos­ta­nában sok van ilyen. Rám nézett, még azt is mondta, szeren­cse, hogy nem magát érte. A ku­tyá­mat betették egy alumíniumlá­dába, azzal, hogy még további vizsgálatok szük­sé­ge­sek, és elvit­ték. Hát így maradtam újra egyedül, most már kutya nélkül.

Nagy csönd nehezedett rájuk, Edinát megbénította a szörnyű gyanú, hogy a kutya Alex kísérleteinek áldozata lett. Erről azonban nem mert mondani semmit, nem is lehetett, hisz ez csak egy felté­telezés volt a sok lehetőség közül. Annyi féle-fajta kísérletezés folyt, Alex is régebben fénytani kísérletekről beszélt, s legutóbb a lézer­rel kapcsolatban is említett valami elektromos sugarat.

Edina szólalt meg először:

– Borzasztó, rettenetes. Én csak ritkán láttam, mégis a szívem­hez nőtt a Labrador… Átérzem a maga veszteségét.

– Köszönöm. De csak beszélek és magáról nem tudok semmit. Mivel foglalkozik? Ha csak nem fedi valami titokzárvány a tevé­kenységét…

– Génkutatásokkal. Az emberi szervezet génállományát, a gének tevékenységét vizs­gá­lom. Ez maga nem titok, hiszen sok­száz in­tézmény foglalkozik ezzel, az új­szü­löt­tek génállományának, a szer­vezet várható irányultságának kiderítésével, mint tudja, a Land egész gazdálkodásának tervezésében ez nélkülözhetetlen. Az al­kalmazott techni­kákat, módszereket s az eredményeket védi a ti­tokzárvány, de feltételezem, ezek a részletek magát úgysem érdek­lik.

– Így igaz. Csak annyit hadd jegyezzek meg, hogy a kutatások bi­zonyára nem kor­lá­tozódnak csak az újszülöttekre. A génekről annyi mindent összeírtak, publi­káltak a tudományos folyóiratokban, hogy talán jogos a feltételezésem, hogy ön is vala­mely speciális ágazat­ban munkálkodik…

– Így van, de ez már védett, titkos, őrzött kutatási terület. Be­széljünk inkább magáról. Tudom, hogy tanár, a névtáblájára is ki van írva az azonosító kódja mellé. Mit tanít?

Edina gyorsan el akarta vinni a beszélgetést már irányba, fe­szülten figyelt, nem szólal-e meg a figyelmeztető Hang a kopo­nyájában, hogy óvakodjék, nehogy tilos területre tévedjen.

A tanár kicsit megvonta a vállát unott fintor kíséretében:

– Ókori őstörténet, az Első Nagy Jégkorszak előtti országok. Nép­ek, nemzetek zűrzavara a társadalmi berendezkedésben, egymás közötti kapcsolatokban. Vallások, fantasztikus téveszmék, háborúk az akkori technika, a tudományok fejletlensége következtében. Mindaz, amit összefoglalóan őskori anarchiának nevezünk.

– Valami olyasmi volt ez, mint ami ma is létezik Vad Földön?

– Téveszméikben hasonlatos, de Vad Föld technikai fejlettsége össze­hason­lít­ha­tatlanul nagyobb. Akkor még szó sem lehetett vo­natokról, villamosokról, tan­kok­ról, repülőgépekről, a hadseregek lovon közlekedtek, a kard és a nyíl korszaka volt ez. Rejtelmes is­teneké, kik valahol a világűrben trónoltak, ezek intézték az ember­ek, nemzetek, országok sorsát, ha megfelelő imákkal fordultak hoz­zájuk. Vad Föld mai állapotához csak a Második Nagy Jégkorszak után létrejött civilizációk hasonlíthatók. De ez már a mi múltunk is. Amikor a nagy harcot megvívtuk Vad Földdel, amikor csapata­ikat legyőztük és visszaszorítottuk őket a maguk kontinensére, kö­rülbelül akkor voltunk mi is a mai Vad Földdel azonos technikai színvonalon. Aztán a fúziós energia birtokba vételével, a BANK uralomra lépésével, a Land megszervezésével elképesztő gyorsa­sággal magunk mögött hagytuk Vad Földet. A lemaradásuk be­hozhatatlan, hacsak nem egyesülnek velünk, erről azonban ők hal­lani sem akarnak. Ez már közismert tény, hiszen a tárgyalások után sokat foglalkoztak ezzel a témával a hírközlő szerveink.

– Való igaz. A férjem, Alex történelem-szakon is végzett, jelenle­gi munkája, fénytani kísérletei mellett történelmi kurzusokat vezet főiskolákon, de amennyire én ismerem ez­irányú tevékenységét ő a Nap­rendszer s benne Földünk múltjával, kialaku­lásával foglalkozik. Mindemellett barátaink társaságában, de kettesben is gyakran be­szélgettünk Vad Földről, a fejletlen civilizációkról.

– Pillanatra türelmét kérem, hozok valami innivalót… Talán ko­nyakot, jó lesz?

Edina beleegyezően bólintott, a tanár felállt, kisvártatva tálcára tett konyakos üveggel, poharakkal tért vissza. Koccintottak.

– Hajdanában ilyenkor azt mondták „egészségére”… – a köny­vespolcok felé intett a fejével. – Azokban a régi irományokban ol­vasgattam a letűnt társadalmakról, emberekről, életformájukról, szokásaikról…

– Kedves jókívánság – mondta Edina. – Valóban aligha van ér­tékesebb tulajdona az embernek, mint a jó egészsége, bár ma már nálunk aligha jöhet szóba valamifajta nehezen kezelhető, szokványos betegség. Kivéve természetesen a rákot… Egészségére tehát, ked­ves tanár úr!

– A tanár úrnak Róbert a neve, kedves szomszéd-asszonyom…

– Akinek a neve Edina…

Kiitták a konyakjukat, Róbert újat töltött, bár Edina tiltakozott:

– Már eddig is sokáig maradtam, nem akarok visszaélni a türel­mével.

– Maradjon még, megszínesíti az unalmas estémet.

Kiitták a második konyakot is. Edina a poharát lefelé fordította:

– Eddig és ne tovább. Inkább valamit kérdeznék azokról a régi emberekről, régi társaságokról. Hogy érezték magukat a bőrükben?

– Ha jól értem a kérdést, arra keres választ, mikor volt jobb az élet, azokban a letűnt századokban vagy most?

A tanár újra töltött magának, ivott egy kortyot.

– Nézze kérem – s most tanárosra színeződött a hangja. – Bár­melyik oldalról vizs­gáljuk is a történelmet, mindig találunk benne olyan embereket, esetleg cso­por­to­kat, akik vagy előbbre akarnak menni az általuk elképzelt, áhított jövőbe, vagy hát­rább, a múltba. Ezek a kitörési kísérletek rendszerint kudarcra vannak ítélve, mert azok, akik uralják a társadalmat, nem hajlandók mozdulni se elő­re, se hátra. Miért? Mert hozzájuk folynak be az adók, ők építtetik maguknak a csodálatos palotákat, az ő ke­zük­ben van a hadsereg, minden rendvédő szervezet, őket támogatja az éppen napi­ren­den levő vallás, értük imádkoznak a papok – folytassam még? Nekik nagyon jó az, ami van.

– És a néptömegek? A sokaság? – kérdezte Edina. – A Vad Föld­ről érkező híradásokban koldusokat is látni, éhező gyermekeket, családokat.

– Hát igen, ez így van és így is volt mindig a letűnt évszázadok folyamán. A hatalmasok megtalálták a megfelelő magyarázatokat, a papok, a vallások a nyomort, a szegénységet, a társadalom szét­tagoltságát annak a bizonyos, rejtélyes istennek az akarataként hir­detik. És ha a tömegből, a sokaságból valaki a rendszer megvál­toztatását követeli, valamiféle igazság felé törekszik, működésbe lépnek a törvények. A lázongó, békétlenkedő polgárra, ki már a ha­tárokat feszegeti, lesújt a törvény szigora. A hóhér lecsapja fejét, vagy felköti egy szál kötélre.

– Igen, ez ismeretes, benne van a tankönyveinkben, tanultunk még az inkvizí­ciókról is, lángoló máglyákról, ólombörtönökről, kín­zókamrákról. Ilyenek még a mi kontinensünkön is voltak, a Máso­dik Nagy Jégkorszak utáni civilizációkban, ha ugyan azokat már lehetett civilizációknak nevezni. Már megbocsásson, kedves Ró­bert, de a kérdésem nem erre irányult.

– Én pedig azt próbáltam felvázolni, hogy régi civilizációkban mi történhetett azok­kal, akik nem jól érezték magukat a bőrükben – mondta a tanár mosolyogva. – De mégis érteni vélem a kérdése lé­nyegét. Az ember természeténél, alkatánál fogva hogy érezhette magát a letűnt korok társaságaiban? Könnyű volna azt mondanom, ahány ember, annyiféleképpen. De inkább közelíteném a problé­mát máshonnan, az em­ber és a természet viszonyából. Azokban a régebbi, évszázadokkal ezelőtti tár­sa­dal­mak­ban az ember tevé­kenysége, élete szorosan kötődött a természethez. Bizo­nyára olva­sott erről is, ha enni akartak, fel kellett szántani a földet, elvetni a búzát, rozsot, mikor a termés beérett, learatni, hazavinni, otthon ki­csépelni, a magvakat ma­lom­ba vinni, megőrletni, aztán kenyeret sütni belőle, tésztát gyúrni az ebédhez, nem aka­rom részletezni. Az ember rá volt utalva a saját testi erejére, ahogy akkor mond­ták, fi­zikai munkát kellett végeznie, mindehhez tudás és tapasztalat is kellett. Mun­ká­já­ban hűséges társa volt a ló, de azt is etetni, gon­dozni kellett. Az ember életéhez szükség volt a tűzre. Nem tudom, Edina, látott-e maga tüzet? Fahasábokat, melyek­ből lángnyelvek csapnak ki, melyeket lángok ölelnek körül? Az ember életéhez alap­vető szükséglet volt a tűz, mely végigkísérte az ősember porondra lépésétől kezdve év­ez­re­de­ken át a fejlett civilizációkban is. A tűz­höz fákat kellett kidönteni, erdőket irtani, ehhez fejsze kellett, fűrész kellett, a favágó ember az erő, a testi erő szim­bóluma volt. Talán ér­ti, mire akarok kilukadni? Az ember szimbiózisban élt a termé­szettel, fákkal, bokrokkal, lovakkal, a saját testi erejét, találékony­ságát állandóan használni kellett, próbára kellett tenni. A tél hide­ge ellen kemencéket épített a házába, a tehetősek kandallókat a la­kásokba, Vad Földön sok helyütt ma is így hasznosítják a tűz me­legét. Tudja, kérem, mikor ezeket a régi könyveket bújom estén­ként, néha én is kedvet érzek, hogy a lábamat egy kandalló füzé­nél melengessem, hogy be­le­bá­mul­jak a fahasábokon táncoló lán­gokba. Természetesen ezek botor gon­do­la­tok, hiszen itt nincs kan­dalló, minden lakásban központilag szabályozott padlófűtés van, melyhez a hőt a fúziós energia szolgáltatja.

A tanár újabb kortyot ivott a konyakjából, elgondolkozott. Kis­vártatva folytatta a szavait:

– Hogy visszatérjek az alapvető problémához: mikor érezte az ember jobban ma­gát a régebbi társadalomban, társaságokban, vagy most – szavamra nem tudok meg­bízható választ adni. Hiszen a Land olyan tökéletesen szervezett, felépített tár­sa­da­lom, hogy eb­ben csak jól érezheti magát az ember. Egy gondom van és ez pedig az, hogy ez a szupertechnika, ez az abszolút jólét és biztonság nem fog-e rá­nőni az em­ber­re?… De, azt hiszem, ez még a mi életünk­ben elhanyagolható probléma.

– Mire gondol?

A tanár elhárította a választ.

– Ez már hosszabb fejtegetést igényelne. Talán majd legközelebb, amikor újra meglátogat…

– Azt hiszem, ez nem lesz mostanában, de ha előkerülök, szíve­sen jövök egy kis eszmecserére.

Edina arra gondolt, nem öntheti a tanárra minden gondját-baját az első vélet­lenül összejött találkozásukkor. A fejtegetéseiből az tűnt ki, hogy a Land társa­dal­má­val, a BANK által diktált konstrukció­val meg van elégedve, mindabban, amit el­mon­dott, nem érintette a szabadság problematikáját. Talán, mert tanárként kötetlenebb a mun­kája, őt nem szorítják a titokzárványok, feltehetően nem hall­ja a Hangot, a szigorú kontrollt a gondolatai felett.

A későbbi napokban is, amikor visszaidézte a tanárnál töltött órákat, úgy érezte, jó emberszaga, ember-íze volt az otthonának, múltat idéző szavainak is.

Alex figyelmeztette, lassan lejár a heti gondolkodási idő, amit Karéitól kért a vég­ső válasz megadásáig, hogy gyógyintézeti keze­lés helyett elfogadja a Déli Régióban aján­lott munkát egy állatte­nyésztő telepen. Röviden döntésre jutott, Robinzonnal meg­üzente Karelnek, hogy megy szívesen, utazik, amikor az indulás időpont­ját ki­tű­zik.

Elhatározásába döntően belejátszott Alex, aki szemmel látható büszkeséggel újságolta, hogy kísérleteik teljes sikerrel zárulnak.

– A légtérben hangtalanul veszteglő repülőgéppel meg tudják közelíteni azt a helyet, ahol a kiszemelt ellenfél elérhető. A gép órá­kat képes időzni földközelben, akár tízméteres magasságban is, éj­szaka tökéletesen láthatatlanul. Amikor hazatér a Vad Föld kisze­melt katonai vezetője, a lézerfegyverrel fejbelövik. Mint már emlí­tettem, nyoma sem marad, csak néhány megpörkölődött hajszál a koponyája tetejét.

Alex lélegzetet vett, habozott, hogy folytassa-e a megkezdett in­formációt, de arra gondolt, Edina úgyis elutazik, a Déli Régióban, az állattenyésztő telepen semmi hasznát nem vehetné annak, ami még hátra van, beszélt tehát tovább:

– A legfontosabb talán a lézerfegyver felhasználását illetően az, hogy nemcsak Vad Földön, de itthon, a Land területén is fel tud­juk, fel fogjuk használni ezt a fegy­vert. Arról van szó, hogy a tár­sadalomra káros, javíthatatlan elemeket most már nem kell élve át­szállítani Vad Föld valamely sivatagába, hogy ott pusztuljanak el. Bizony­talan, ál­hu­ma­nista intézkedés ez.

Edina nehezen kapott levegőt, mikor végre megszólalt:

– És az Alaptörvény? Az emberi élet sérthetetlenségéről, védel­méről?

Alex gyorsan válaszolt, mintha már régebben felkészült volna erre a kérdésre:

– És nem érzed, milyen álságosán történt ennek az Alaptör­vénynek a meg­va­ló­su­lása? Hozzá kell tennem, eddig. Akit kivon­tak a Land társadalmából, azt letették Vad Föld valamely néptelen sivatagában. Nem ítélték tételesen halálra, gyakorlatilag igen. Ván­szoroghatott éhenhalásra, szomjhalálra ítélve a homokdűnék kö­zött. Hosszú kínzás a halálig. Nem sokkal humánusabb a lézerha­lál? Az elítélt nem érez semmit. Tegyük hozzá, Vad Földön esetleg a szállítógépet is lelőhetik, sokba kerül így, pilótával együtt.

Alex szemmel látható elégedettséggel beszélt, nem is titkolta, büszke arra, hogy az ő kutatásai nagymértékben hozzájárultak a lézerfegyver tökéletesítéséhez. Kis szünet után témát váltott:

– Robinzonnal beszéltem, ő keresett. Mondta, Karéitól tudja, ki van tűzve az utazásod időpontja. Még azt is hozzáfűzte: Edinát én viszem ki a repülőtérre, a szükséges iratok, az áthelyezési okmány, a jegyek nálam lesznek, én adom át neki ezeket. Még valamit mon­dott, ami nagyon figyelemreméltó: Karéi is lemegy abba a Déli Ré­gióba, ahol az új munkahelyed lesz, hogy személyesen ellenőrizze, be­illesz­kedé­sedet zökkenőmentesen biztosítsák, tökéletesen bizo­nyos abban, hogy rendbe fogsz jönni, s később folytathatod itt a génkísérleteidet. Karéi téged nem vár meg, továbbutazik, de szá­momra már ez is világosan mutatja, a munkád, az eddig elért ered­mények is mennyire fontosak a Land vezetői számára.

Az indulást a jövő hét elejére jelölték ki, Edinának legyen ideje kollegáitól, főnökeitől elköszönni, poggyászát megfelelően előké­szíteni, függőben levő admi­nisztratív ügyeit elrendezni.

Edina szeretett volna szomszédjuktól, a tanártól is búcsút venni, arra gondolt, talán egy meghitt, barátságos beszélgetésre is sor ke­rülhet, amikor megkérdezheti, mit ért azon, hogy ez a szupertech­nika, ez az abszolút jólét ránőhet az emberre, így valahogy mond­ta, s hozzátette, ez már hosszabb fejtegetést igényelne…

Nem volt szerencséje, egyszer-kétszer becsöngetett hozzá, de a sötét lakásban semmi nem mozdult. Bizonyára elutazott valahová, talán rokonokat keresett fel, vagy téli szabadságot vett ki.

Az idő gyorsan telt. Kollegái, főnökei, kiktől elbúcsúzott, mint­ha már min­den­ről informálva lettek volna, nem mutattak megle­petést. Úgy tűnt, Edina áthelyezése a Déli Régió valamely állatte­nyésztő gazdaságába az élet legtermészetesebb fejleménye volna. Lelkére kötötték, adjon hírt magáról, ha már beilleszkedett, akár a képfalon ke­re­sztül is üzenhet. Miriam, a doktornő olyan képet kért, amelyen Edina lovagol, hang­jából némi gúny is kicsengett, amikor a szavaihoz hozzátette: „lehetőleg széljárta mezőkön…”

Alex intézetét, kutatócsoportját új feladattal bízták meg, de er­ről nem mond­ha­tott semmit, védte ezt is a titokzárvány. Úgy járt be a munkahelyére, mint korábban, Edina csak este találkozott ve­le munkanapokon, mint eddig, mióta együtt éltek.

Az idő téliesre fordult, az indulás előtti napon gyönge porhó esett. Korán sö­té­te­dett, Edina még egyedül volt, kiment, mély lé­legzeteket vett a hóillatú levegőből. Úgy tűnt, szomszédja háza elé megérkezett a tanár „papucsa”, melyet megvilágítottak a belső fé­nyek. Jól látható volt a tanár, amint kiszállt a járműből, s utána nyomban ki­ug­rott egy kutya is. A férfi észrevette Edinát, átkiabált: „Jöjjön, nézze meg Dzsonit! ír szetter, gyönyörű barna selyembun­dája van! Alomszelíd, ezt is szeretni fogja!”

Alex is most jött haza, elhaladt a kerítést jelző sövény mellett, befelé tekintett a lakására, látta, hogy Edina kilépett az ajtón, s el­indult a szomszédságukban lakó tanár felé, aki új kutyájával érke­zett a parkolóba.

Ő is beállt a tanár „papucsa” közelébe. Hallotta, amint a szom­széd hívta Edi­nát, nézze meg az új kutyáját. Néhány pillanatra a kocsi műszerfalát vette szemügyre, elzárta-e a kapcsolókat, amikor újra Edina felé tekintett, látta, hogy az asszony néhány bizonyta­lan lépés után elvágódott, mintha még meg akart volna kapasz­kodni a levegőbe, ez a mozdulat villanásnyi időre felidézte benne azt a fiatalasszonyt, ki a Megasztár fizető pultjánál előtte halt meg, s kit ő fektetett a sor szélére.

Öles léptekkel rohant be az udvarra, hogy talpra segítse Edinát, vele jött a tanár is, aki mellől nem maradt el a kutyája.

Az asszony mozdulatlanul feküdt előttük, úgy tűnt, elvesztette az eszméletét.

– Emeljük fel, vigyük be a házba – mondta Alex.

Óvatosan megfogták az asszonyt, a nappaliban a kerevetre fek­tették.

– Hozok egy pohár vizet, meg egy törülközőt…

A tanár Edina csuklóján a pulzust kereste, de nem találta.

– Jobb lenne talán a mentőket hívni – mondta bizonytalanul és rosszat sejtve.

Alex az asszony mellére tette a fejét, hogy szívhangot keressen, de nem hallott semmit. A tanár közben a mentőknek telefonált.

– Néhány percen belül itt lesznek – mondta.

Leültek a fotelokba, a kerevet mellett. Alex a feleségét nézte, az arca még őrizte a szépséget, de felvont szemöldöke, a szája sarká­ba települt, odafagyott két éles vo­nás, félig nyitott ajkai, melyekből mintha valami kiáltás szakadt volna ki, meg­döb­be­nést, meglepe­tést fejeztek ki.

– Bizonyára lesz náluk szükséges műszer, készülék, ami újraé­lesztéshez szük­séges. Lehet, hogy csak múló, átmeneti szívműkö­dési zavar, vagy kisebb agyvérzés, amit még ki tudnak védeni – mondta a tanár, talán csak azért, hogy Alexet nyugtassa.

Kis szünet után töprengve hozzátette: – Talán most fogyott el az életideje. Tud­ja, hogy van ez. A halál bármikor rácsaphat az em­berre. Megy az utcán, a föld­alatti állomása felé, hirtelen összeesik, meghal. így járt egy barátom is, mindnyájan irigyeltük őt, akik is­mertük, makkegészséges, pirospozsgás ember, sportolt, mondhat­ni, soha nem volt beteg. Elvitték a mentők, boncolás, szívinfarktus. Mások kór­házban, megint mások munka közben.

– Húsz éve élünk együtt, soha semmi baja nem volt Edinának. Munkájához tartozóan rendszeres orvosi ellenőrzésen esett át, a vizsgálatok semmit nem jeleztek, abszolút egészséges volt minden porcikája. Talán csak a szellemi tevékenységében mutatkoztak za­varok, rossz vélemények, idegeskedések, nyugtalanságok, de ki­zártnak tartom, hogy ezek ilyen mértékben befolyásolhatták volna a szervezet működését – töprengett Alex. Kisvártatva folytatta: – Érthetetlen és felfoghatatlan. Jövök haza, a sövényen belátok a ház­ra, a szobákból világosság jön, mondom magamban, Edina itthon van, de jó, mindjárt leülhetünk vacsorázni, látom, amint kilép az ajtón, pár pillanatra szem elől tévesztem, mert ellenőriznem kell a „papucs” műszerfalát, s ezután már csak azt látom, hogy Edina tán­torog, elzuhan.

Két kezébe temette az arcát, a szeme tele volt könnyel. Lappan­gó parázs égette, szörnyű gyanú, de nem merte szabadjára enged­ni, félt, hogy tűzvész lángjai lobbannak belőle.

A tanár részvéttel nézte Alexet, felállt:

– Keresek valami erőset…

– A tálalóban talál konyakot, meg poharakat… Ne haragudjon, de képtelen vagyok most Edina mellől elmozdulni.

A tanár visszajött az üveggel, poharakkal. Mohón felhajtották az italt mind­ketten.

– Még – szólt Alex.

A tanár újra töltött, megitták, hallgattak. Végre megérkeztek a mentők, az orvos bemutatkozott.

– Konrád doktor vagyok, személyi kódszámom 33m 872e 19.

Kucsmáját, bundáját letette, hajlott hátú magas sovány férfi volt, jó ötvenes, őszülő, göndör szakálla a mellére ereszkedett, mögötte várakozott műszereivel a két asszisztens.

A doktor a kerevethez ment, kigombolta Edina blúzát, fülét rá­tapasztotta mellkasára.

– Kilépett az ajtón és elvágódott. Arcra esett, ennyit láttunk mind­ketten – mondta Alex, hogy tájékoztassa az orvost, aki már fel is egyenesedett.

– Nincs szívhang – mondta.

– Újraélesztik? – kérdezte a tanár.

A doktor megsimította Edina arcát, aztán óvatosan felhúzta szem­héjait, meg­nézte pupilláját, lezárta szemét. Keze tovább vándorolt a homlokán, fel a feje búb­jára, betapogatott a hajába, odahajolt, kö­zelről, és megnézte a koponyáját, a hajzatot.

– Villámcsapás – mondta, amint felegyenesedett. – Valami el­szabadult gömb­vil­lám lehetett, mostanában több hasonló esetem is volt. Nem messze, a másik ne­gyed­ben van valamiféle elektro­mossággal foglalkozó nagy kutatóintézet, felteszem, on­nan szaba­dulnak el ezek a kóbor villámok. Már jelentettem az orvostani köz­pont­ban, azt ígérték intézkednek – mintegy mentegetőzve folytat­ta: – Nem tehetek sem­mit, nincs segítség. Meghalt. A villám beha­tolt a koponyájába, azonnal elpusztította a legfontosabb idegköz­pontokat. Parányi lyuk, körülötte megpörkölődött hajszálak. Telje­sen tipikus, ugyanez mutatkozott a többi halálesetnél. Jöjjön, ké­rem, nézze meg, tapintsa ki a sérülést a koponyatetőn…

Alex nem tudott mozdulni, eszelős félelemmel nézte a feleségét. Tudta, hogyne tudta volna, már akkor, amikor a gyanú parázslani kezdett benne, hogy Edinát lövés érte a lézer-elektromos puskából. Karéi cserbenhagyta a feleségét, elrendezte a lik­vi­dá­lását. De nem mondhatta meg, erről itt nem beszélhetett, a fegyvert, a ki­vég­zé­se­ket még védte a titok­zárvány. A tanár lépett oda, megérintette Edi­na ko­po­nyá­ját, a meg­égett hajszálakat.

– Így van, ahogy a doktor mondja – erősítette meg az orvos sza­vait, s még hoz­zá­tette. – Furcsa­módon az előző kutyám, a Labra­dor ugyanígy végezte egy esti sétán­kon. Akkor is azt mondták, gömb­villám…

Kintről, a bejárat felől zaj hallatszott, négy egyenruhás férfi lé­pett a szobába, hosszú szürke alumíniumládát hoztak magukkal. A doktor a kerevet felé intett, Edinát befektették a dísztelen, egyszerű koporsóba, rácsukták a fedelét, s már vitték is ki, az utcán várako­zó szállító járműhöz.

Alex mindezt dermedten nézte, most letépte magáról bénultsá­gát.

– Miért viszik el? Hagyják még itt velem… – kérte gyenge, erőt­len hangon.

Az orvos belebújt bundájába, feltette kucsmáját is.

– Tudnia kell kérem, hogy ez lehetetlen. A Land törvényei szerint halottat nem lehet élő emberek között hagyni egyetlen napig sem.

– Hová viszik?

– A központi orvosszakértő intézetbe. Meg kell állapítani a halál pontos okát, meg­vizs­gálják a körülményeket, s ha minden rendben van, kiadják a temetési enge­délyt. Még nekem is meg kell írni je­lentésemet. Mindez gyorsan megy, holnap meg fogja kapni a szük­séges papírokat.

Orvosi táskájából gyógyszeres dobozt vett elő, átadta a tanár­nak.

– Legyen rá gondja, hogy a barátja este bevegyen belőle egy pi­rulát.

Intett az asszisztenseinek s együtt elmentek.

A tanár még maradt, nem akarta magára hagyni szomszédját.

Alex körülfuttatta szemét a lakáson, még ilyen üresnek soha nem látta. Minden a helyén volt, mégis, a szoba, a bútorok, az ajtók, ab­lakok minden pórusából süvített az élettelenség, a lélektelenség, a magány hidege.

Most szakadt rá Edina hiánya.

– Tudja kérem – mondta a tanárnak, de úgy, mintha magának beszélt volna –, rákészültünk, hogy holnap reggel elmegy. Elutazik a déli tartományokba, munkát változtat, munkahelyet cserél. Tud­tuk, hosszú ideig lesz távol, hónapokig nem látjuk egymást, én nem mehetek vele, engem ide kötnek a kísérleteim, a magam kutatásai, de ebből a legcsekélyebb gond sem keletkezett közöttünk. Akkor is eggyé tartoztunk, ha nem voltunk együtt. Nem tudom, megérti-e ezt?… Talán ehhez ismernie kellett volna Edinát.

– Ismertem, egy este átjött hozzám – vetette közbe a tanár.

– Igaza van, most már emlékszem. Edina beszélt magáról, meg a kutyájáról, a Labradorról is. – Alex kis szünetet tartott. – Mit is akartam mondani? Ja, igen! Azt, hogy egymásnak soha nem hiá­nyoztunk. Természetes és magától értetődő volt, hogy vagyunk, egymáséi vagyunk, egymásért vagyunk, ha nem is töltjük együtt a napjainkat. Betegségre, halálra soha nem gondoltunk, ilyesmiről nem is beszéltünk. Éltünk, olyan természetesen, ahogy levegőt vesz az ember. És most, hogy elvitték, hogy már nincs itt, hogy ez már végleges, hogy ami volt, befejeződött – ezzel minden kiürült. Elve­szett belőle a szín, az értelem. Soha nem hittem volna… Edina nagy tudású, édes asszony volt…

Kibuggyant belőle a sírás, két kezébe temette arcát, rázta a zo­kogás.

A tanár vizet hozott. Barátian, részvéttel megérintette a karját, leült vele szem­ben.

– A szavak ilyenkor nem jelentenek semmit… Csak közhelyeket mondhatnék. Annyit mégis, jól ismerem ezt az állapotot. Elvesz­tettem a felnőtt fiamat, légi­ka­taszt­rófa, utána a feleségemet, gyors tüdőrák, magamra maradtam. Nagyon nehéz volt, most is az. So­kat emésztődtem, gyötrődtem, végül is arra jutottam, az élet egy­szeri aján­dék. El kell fogadni. A kín, a szenvedés idő múltán eny­hül. Vigaszt talál a mun­ká­já­ban, a barátokban.

Hangot váltott.

– Még nem vacsorázott, egyen valamit.

– Nem tudnék egy falatot sem lenyelni… Talán később.

– Legjobb volna, ha most lefeküdne. Vegyen be egy tablettát, de többet ne.

A tanár elment, vele Dzsoni, az ír szetter is.

Most, hogy magára maradt, s nem kellett alakoskodni, úgy ten­ni, mintha el­hin­né az elszabadult gömbvillámokat, a lappangó pa­rázsból a harag, a düh, a bosszúvágy láng­nyelvei törtek elő. Karéi elárulta őket. De hogy lehetett ilyen aljas?! Tudnia kel­lett, hogy Edi­na kivégzésével őt is halálra sebzi. Azt hitte talán, hogy ő végzi to­vább a munkáját, mintha mi sem történt volna? Marad rendíthe­tetlen híve a Landnak, a Land társadalmának, ennek a minden ízé­ben tökéletes, csodálatos konstrukciónak?!… bár az igaz, a Land társadalmi rendszerét Edina is helyeselte, mondta is nem egy­szer, hogy ezzel nincs semmi baja, csak a szabadság… Karéi is kijelentette, ezzel a sza­bad­ság­má­niá­val nincs gond. Most úgy ítélte meg, hogy Edina szembe ment a Land rend­szerével. Megváltoztatta a véle­ményét; Edina valójában reformokat akar. Ez főben­járó bűn, ki kell vonni a társadalomból.

… De téged is, Karéi. Van egy kísérleti lézer-elektromos kézi­fegyver a laboratóriumban, a munkahelyemen. Meg fogsz halni Ka­réi… De szétlövöm az irodádat is.

Fogta az orvosságos dobozt és a vizespoharat, bekapott egy tab­lettát, üldögélt még, aztán bizonytalan léptekkel betántorgott a há­lóba. Ledobálta a ruhát, magára húzta a paplant. Az élet sok szik­lameredélye elsimult, egynemű szürke fátyol borult mindenre. „Ez jó, ez jó” – motyogta. Még vetett egy pillantást az ablakra, látta, megeredt a havazás, laza, himbálózó függönyökben hullt a hó, gyor­san eltakarta az esti porhószőnyegen Edina testének nyomát.

Későn ébredt, a feje még kábult volt, átnyúlt a mellette levő fek­helyre, ta­po­gat­ta a vánkost, a paplant, Edinát ott találja még, vagy már fölkelt, a fürdő­szo­bá­ban van, talán már a reggelit készíti?…

Az ágy üres volt, keze a gyógyszeres dobozt érintette, akkor sza­kadozott fosz­lá­nyok­ban visszajött az este emléke.

Felvillant előtte, amint Edina arcra zuhan a havas udvaron. Az­tán Edina a szo­bá­ban, a kereveten. Mozdulatlan arcán a megdöb­benés árnyéka. Arca, füle érzé­keli, a test, a mellkas még meleg, de szívhang nincs.

Igen, a tanár is ott volt, meg a Dzsoni kutya. Igen, orvos jött, asszisztensek. Egyenruhásak a nagy alumíniumládával.

Edinát elvitték.

A szoba forogni kezdett vele, ritmikusan mormolta maga elé: Edinát elvitték… Edinát elvitték…

Csend, mozdulatlanság.

Később a forgás megszűnt. Kibotorkált a fürdőszobába, magára eresztette a hideg zuhanyt.

Felöltözött, nézte az üres lakást. Hány óra lehet? Nem érdekel­te. Edina nélkül ez egyáltalán nem érdekes.

Gépies mozdulatokkal ment a konyhába, elkészítette teáját, fel­vágottat reggelizett.

Valaki a havat verte a lábtörlőn, Robinzon berobbant a lakásba. Magához ölelte Alexet, szorongatta:

– Szegény, drága barátom! Edina, az a csodálatos asszony! Bor­zasztó, elviselhetetlen! Micsoda rettenetes tragédia!

Alex kibontakozott Robinzon medvekarjaiból.

– Ülj le te is, egyél velem. Mindjárt csinálok kávét.

Robinzon is evett néhány falatot, ivott egy korty teát, aztán be­szélni kezdett:

– A képújság a hajnali hírekben közölte, hogy Edinát (mondta a kódszámát is) a jeles génkutató tudóst tragikus baleset érte, egy el­szabadult gömbvillám megölte. Ép­pen indultam volna ide, hozzá­tok Edináért, hogy kivigyem őt a reptérre, ahogy meg­beszéltük. Nálam vannak a papírjai, a jegye a gépre, minden, csak az áthelye­zési ha­tározat hiányzott. Azonnal felhívtam Karéi titkárságát, bár nem reméltem, hogy őt meg­találom, néhány napja lement Délre, hogy munkáját végezze, de azért is, hogy a hely­színen legyen, ami­kor Edina megérkezik új munkahelyére, hogy segítségére le­gyen a beilleszkedésben. Megtudtam, Karéi az éjjel megjött, az ő speciális hír­szol­gá­la­ta azonnal értesítette a tragédiáról, egy katonai gép fel­hozta.

– Megölöm – mondta Alex.

Robinzon hitetlenkedve, megdöbbenve nézett rá.

– Kit akarsz megölni? – kérdezte.

– Karéit. O rendelte el Edina kivégzését. Csak ő tehette.

– Honnan tudod?…

– Nála volt minden információ. Személyesen is beszélt Edinával, megnyugtatta, áthelyezik Délre, egy állattenyésztő farmra. Csak ő változtathatta meg a saját hatá­ro­za­tát. Kivégeztette Edinát. Ha­zugság volt Edina betegségének nagylelkű elbírálása. Pisz­kos csa­lás, rohadt átverés. De megfizet érte.

Robinzon megtömködte pipáját dohánnyal, rágyújtott, nagy füst­felhőt fújt maga köré.

– Van valami italod? – kérdezte.

– Menjünk át a nappaliba. Talán még lötyög valami az üveg al­ján.

Ittak. Alex a kerevetre mutatott:

– Ott feküdt Edina, holtan. Onnan vitték el a hulláját – feljajdult. –Jaj, Robinzon! Megölöm Karéit, aztán magamat is.

– Beszélhetek? – Robinzon higgadtan nézett Alexre. – Benyar­galtam Karelhez, az irodájában találtam rá. Őrjöngött és tombolt. Elutazása előtt elkészítette az ira­to­kat, minden tökéletesen rend­ben volt, úgy ahogy veletek, Edinával megállapodott és azután el­ment, a Déli Régióba. Azonban ő, aki mindenben hihetetlenül kö­rültekintő, nagyon okos volt, valamire nem gondolt, valamire nem számított. Hogy világosan megértsd ezt a rettenetes tragédiát, tud­nod kell a részletekről is.

– Miféle részletekről? Egy gyalázatosán kitervelt gyilkosságnak miféle részletei lehetnek, amik engem érdekelhetnek?! – vetette köz­be a dühtől fuldokolva Alex.

– Engedd meg, hogy folytassam… – kérte Robinzon. – Egy ki­csit légy türe­lem­mel, míg mindent elmondok. Tehát, amint az imént említettem, Karéi elkészítette az Edina áthelyezéséről rendelkező iratokat, rábízta a titkárságra, ott kellett volna nekem is átvennem ezeket, miután ő elutazott. Csakhogy a titkárság vezetője, amikor át­nézte a papírokat, észrevette, hogy egy pecsét hiányzik az áthelye­zési okmányról. Enélkül pedig a titkárság nem adhatja ki azokat.

– Miféle pecsétről van szó?… Miféle átkozott pecsétről?!…

– A Nagy Gazda pecsétjéről, jóváhagyásáról.

– Az ki?! Az Elnökség valamelyik tagja?… Sohse hallottam ró­la…

– Nem is hallhattál! A Nagy Gazda nem ember. Egy gép, egy szerkezet, a Land legkiválóbb tudósai alkották. Abban a szupertit­kos számítógép-birodalomban van elhelyezve, melynek hollétét csak az Elnökség ismeri, meg az a néhány tudós, aki a számítógé­pek működését felügyeli, de ezek ott is laknak, azon a telepen a Land polgáraival nem érintkezhetnek. Ebben az épületkomple­xumban van betelepítve a Nagy Gazda. Ne gondolj valami szoba­vagy háznagyságú monstrumra, mindössze ak­kora, mint mondjuk egy éjjeliszekrény az ágy mellett. Tele van mikroszkopikusra kicsi­nyített alkatrészekkel. A Nagy Gazda mindent tud, mindent meg­őriz, ha kér­dezik, mindenről véleményt mond. Nincsenek érzelmei, ezért a tudása és az ítéletei megbízhatóbbak az emberi agynál. Al­kotói nevezték el Nagy Gazdának, teljesít­ményére, tudására utalva ezzel a névvel. Ennek a szerkezetnek csak az Elnökség tagjai tehet­nek fel kérdéseket.

– Na de Karéi már messze járt – vetette közbe Alex.

– Várjál még, valami idetartozik. Az Elnökség régebbi határoza­ta szerint min­den áttelepítési, áthelyezési döntést a Nagy Gazdá­nak kell jóváhagynia, vagy meg­vál­toz­tatni, ugyanez vonatkozik a likvidálásokra is. Karelnek Edinával kapcsolatban meg sem fordult a fejében a Nagy Gazda, Edina orvosi eset volt, áthelyezése a Déli Régióba gyógyulását segítette volna. A titkárság Edina ügyének részleteit nem ismerte, nem is ismerhette, hisz ez Karéi szuverén döntése volt. Csak egy áthelyezési hatá­rozatot kaptak a kezükbe, melyről még hiányzott a Nagy Gazda pecsétje. Át­küld­ték tehát az Elnökség titkárságára, onnan automatikusan a Nagy Gazdához to­váb­bították. Karéi már messze járt, az adminisztráció ment a maga megszokott útján. A Nagy Gazda mindent átvizsgált, valamennyi jelentést, észrevételt, ami Edinára vo­nat­ko­zott. A számítógépek tá­rolóiból magához hívta a vitáitokat, azt is, ami a Rózsa­kő-csepp­kő­bar­lang­ban elhangzott, de a halászok éttermében lezajlottat is. Megváltoztatta az áthelyezési határozatot, Edinát a Land ellensé­gének minősítette, részletes indo­ko­lás­sal elrendelte azonnali likvi­dálását. A tudós, aki a Nagy Gazdát szolgálta, to­váb­bí­tot­ta a hatá­rozatot a végrehajtó egységnek…

Alex felugrott, két kezével szorította a halántékát, üvöltött.

– Nem bírom!… Ebbe bele kell őrülni!… Egy gép… A Nagy Gaz­da… Mi ez?! Mi ez?!… Te meg tudod érteni? Halálba küldhet em­bereket?… Akiben nincs szív, érzelem… Szuverén módon meg­gyilkolhatja a feleségemet, az én asszonyomat?!…

Rádobta magát a kerevetre, zokogott.

– Edina nem volt ellenség. Hűségesen szolgálta a Landot.

Tördelte a szavakat:

– Egy gép… Föléje nő azt embereknek… Rátelepszik az emberi világra… Szörnyű…

Eltökélten ingatta a fejét:

– Gyilkos szerkezet… Szétlövöm, összetöröm egy baltával!…

Robinzon csillapította:

– Próbálj megnyugodni… A Nagy Gazdához nem tudsz hozzá­férni. Páncél­teremben őrzik, mire elérnéd, az őrei tízszer is agyon­lőnek… Tudom, nagyon nehéz meg­érteni. A Nagy Gazda a rábízott feladatot teljesítette. Keserves dolog tudomásul venni, de majd ha józanul tudsz gondolkodni, megérted, valójában senki sem hibá­zott, mindenki végezte a dolgát előírásszerűén. Legfeljebb a rend­szert, a konstrukciót hibáz­tathatod, de akkor szembekerülsz a Land társadalmával…

Felállt.

– Mennem kell. Vegyél be a doktor tablettáiból. Később eljövök, hozok enni-innivalót. Talán az volna a legjobb, ha sétálnál a park­ban, a friss levegő, a hó, a fagy jót tesz…

Alex a következő napokban nem járt be a munkahelyére, kollegái-főnökei felhívták, részvétüket nyilvánították a tragikus baleset miatt, néki javulást kívántak, remélik, hamarosan újra munkába áll.

A napok gyorsan sorjáztak, hetekké álltak össze. Gyakran kér­dezte magában: de hát ki a gyilkos?… Idővel megértette, a Nagy Gazdát nem hibáztathatja. Robinzon egy alkalommal elmondta: a Nagy Gazda elképzelhetetlenül okos, ő dolgozta ki az űrutazásuk­hoz szükséges anyagok paramétereit, korrigálta a megörökölt tu­dományos téziseket, bebizonyította, hogy át lehet törni a fény se­bességét, így jöhet létre az iker­para­doxon. Ennek működését az ő hármasuk be is bizonyította. A Nagy Gazda nél­kü­löz­he­tet­len része a Land fejlődésének, ellenőrzi, korrigálja a felhőkarcolók építési ter­veit, a hidak konstrukcióit.

… Az élet lassan kiürült körülötte. Nem érdekelte a képfalon su­gárzott műsor, se a hazai események, a Land élete, se a tudomá­nyos-fantasztikus sorozatok, de nem keltette fel érdeklődését a Vad Föld sem, az ottani világról átvett híranyag.

Az esték voltak a legnehezebbek, az elalvás előtti órák. Mind­untalan elébukkant a kép, nem tudott szabadulni tőle, Edina arcra bukva fekszik a porhóban. Érzi a pa­rá­nyi lukat a feje tetején, a megpörkölődött hajszálak között. Akkor, amikor le­ha­jolt hoz­zá s ujjhe­gyei megérintették és leleplezték a szörnyű valóságot, ott, azok­ban a pil­la­na­tok­ban szakadt szét benne, zuhant alá hegyomlásszerűen, többé fel nem hozható mély­ségekbe az ő egész hite, bizalma, hűsé­ge a Land rendszere, konstrukciója iránt. De mindez csak később tu­datosult benne.

Az Edinával töltött évek, a múlt minduntalan elé állott. Szabad­ság a Déli tengerpart üdülőjében, Edina fürdőruhában jön ki a víz­ből. Gyönyörű, hibátlan alak, karcsú derék, pompásan formált mel­lek, hosszú combok, finom művű bokája belesüpped a forró ho­mokba, haját leszorítja az úszósapka, arcáról, karjairól csöpög a ten­gervíz, rá is fröccsent néhány cseppet, vidáman kiabál: „Csodálatos a tenger, Alex! Gyere, ússzunk egyet, ne lustálkodj!”

… Változik a kép, most a szokott baráti társaságukban látja Edi­nát. Hozza a kávét, kínálja a konyakot. Hallja a hangját, barátságos kedves szavait… A szeméből szívélyes készség világít…

De mindezekre ő egyáltalán nem figyelt. Edina megszokottan ott élt mellette, valamiképp olyan természetesen, ahogy lélegzünk, jószerivel csak akkor hallgatott rá, amikor már megbetegedett, ami­kor a Land törvényeit kritizálta, bírálta a maga sajátos nézőpontjá­ból, meggondolatlanul, veszélyesen. Amikor ő mindenáron vissza akarta tartani… Meg akarta állítani.

Edina volt az élet melege.

Azután egy este, váratlanul megjelent lezárt szemhéjai mögött a puska. A lézer-elek­tro­mos kézifegyver. Az ő találmánya, az ő alko­tása. Ott lebegett előtte, függő­le­ge­sen, mintha mondani akart vol­na valamit, közölni valami érdemlegeset, de néma volt, bár elűzhetetlenül makacs. Ha egyszer megjelent, távozni nem volt hajlan­dó. Mennél inkább szerette volna kikerülni ezt a látomást, annál következetesebben visszatért, csak az altatók által előidézett álom­ba zuhanás szabadította meg tőle.

Ahogy időben távolodott a tragédiától, úgy koptak benne a bosszúvágy körvonalai, csak a fájdalom maradt meg nem gyógyuló, sajgó sebként s Edina jelent meg halványuló álomképként lezárt szemhéjai mögött, ha alváshoz készülődött. És nagyon gyakran tár­sult ehhez a látomáshoz a puska is.

Azt vette észre magányos gondolkodásai, töprengései közben, hogy Edina halála óta a felháborodás, a harag, a gyűlölet részelemei a Land társadalmi szer­ke­ze­té­nek masszív elutasításává álltak össze. Néha felsóhajtott; „ugyan nem akarok lova­golni, de úgy látszik, mégis Edina nyomdokaiba léptem…”

Tulajdonképp nem is bánta ezt a változást, fordulatot eddigi hajt­hatatlan, szilárd Land-párti meggyőződésében. Várta az elkerül­hetetlennek látszó követ­kez­ményt, hogy a Nagy Gazda rá is ki­mondja az ítéletet és saját felfedezésével, alko­tá­sával, a lézer-elekt­romos puskával fejbe lőjék, hogy osztozzon Edina sorsában. Söté­tedés után sokat járkált a szabadban, a parkok ösvényein, álldogált a lakása bejárata előtt, nézett át a szomszédba, hátha látja a tanárt Dzsonival, az ír szetterrel, de odaát nem mozdult semmi, mintha a ház lakója vidékre költözött volna. Edina említette amikor a szom­széddal folytatott beszélgetése szóba került, hogy a tanár mondott valami olyasmit, hogy ez a szupertechnika ránőhet az emberre… Mire gondolhatott? Talán a Nagy Gazdához hasonló konstrukci­ókra? Robinzon említette, hogy előbb-utóbb minden kiszivárog, s azután az emberek fecsegnek. Meglehet, a tanár fülébe is eljutott valami.

Nehezen szánta rá magát, de egy alkalommal „papucsában” ült s kiment a temetőbe. Az irodán útba igazították, hamar megtalálta Edina síremlékét. Márvány obeliszk volt, rajta aranybetűs felirat: „Edina 198ezer 275, a Land kiváló tudósa, kit kutatási közben tra­gikus baleset ért. Munkássága a Land társadalmának fontos építő­köve, nem felejtjük.”

Az obeliszk talapzatára piros rózsacsokrot helyezett valaki. Ta­lán valamelyik kollegája, talán Karéi vagy Robinzon?

Ott állt Alex az obeliszk előtt, a fagyos szélben, mely átsüvített a temető fái és síremlékei fölött.

Ez marad egy életből? Se egy fénykép a síremléken, semmi. A Land törvényei szerint ha valaki átlép az elmúlásba, többé nem tar­tozik az emberi világba. Az állam hamvasztatja, hozzátartozója a temetők gondnokságán tudhatja meg, melyik parcellában helyez­ték el a hamvakat, ha egyáltalán érdeklődni akar utána.

Alexben most felidéződött az az emlék, amely Vad Föld főváro­sában rögzült beléje, amikor temetési menettel találkozott. Hallani vélte a szomorú-fájdalmas dalt, melyet a koporsót kísérő sokaság énekelt, maga előtt látta a gyászolókat megelőző férfit, ki magá­nyosan lépdelt a halottas kocsi után, zokogott, a fájdalom időnként meghajlította, csaknem a földig lerántotta.

… Emberi világ, emberi gyász. Barátok-rokonok fájdalma, együtt osztoznak a veszteségen. Talán úgy könnyebb elviselni?…

Észre sem vette, hogy már hangosan beszélt, hogy már Ediná­hoz intézte szavait. Valakihez, akinek emléke itt lebegett a szürke márvány obeliszk felett.

… Igazad volt, százszor, ezerszer igazad volt mindenben.

A fagyos szél viharosra erősödött, havat hozott, kezdetben finom porhó szitálta be a temetőt. Alex akaratlanul is ott látta az obeliszk mellett Edina testének lenyomatát, felidéződött benne, ahogy ujjai érezték a megpörkölődött hajszálakat.

Szemét elöntötték a könnyek.

… Jaj, jaj, Edinám… Itt áll a gyilkosod… Én alkottam a fegyvert, hogy embereket öljön itt a Landon is… Az életeddel fizettél, hogy megérthesselek.

Nehéz, tántorgó léptekkel ment vissza a „papucsához”.

Robinzon gyakran meglátogatta Alexet. Kezdetben vigasztalta, nyugtatta, pró­bál­ta elérni, hogy lehiggadjon, hogy visszataláljon a munkájába, tudóstársaihoz, meg­szokott életformájába, segíteni akar­ta, hogy áthidalja az űrt, amit Edina elvesztése jelentett, de az utób­bi időben egyre kedvetlenebb, morcosabb lett, hallgatagon bámult maga elé, olyannyira, hogy erre már Alex is felfigyelt s megkér­dezte, nincs-e valami baja, nem érte-e váratlan kellemetlenség?

– Az a bajom, ami a tiedé. Edina halála. Edina kivégzése.

– De hisz te magyaráztad nekem, hogy az események láncolata, hogy az admi­nisz­tráció, a Nagy Gazda, hogy senki sem vonható felelősségre… Nem mintha ez engem egy pillanatra is megnyug­tatott volna. De végül is más a te helyzeted s más az enyém.

– Hozzál valami erőset, konyakot vagy viszkit… Talán el tudom magyarázni…

Ittak. Mintha hosszú monológot folytatna, úgy szólalt meg Ro­binzon:

– Talán említettem is már nektek, amikor az űrutazásunk után visszatértem, már nem volt családom… Az ikerparadoxon. Nem volt rokonom se, akik barátként hoz­zám tartoztak, mind elmentek, megöregedtek és meghaltak. Csak hárman marad­tunk Karéi, Ferdinánd és én. És akkor a jó sorsom összehozott veletek. Veled és Edi­nával. Ti lettetek a családom, akikhez tartoztam. Ugyan erről soha nem beszél­tem nektek, de talán megéreztétek, hogy ti vagytok nékem a legfontosabbak…

– Igen, igen – bólogatott Alex. – Magamban gyakran mondogat­tam, talán Edinának is említettem, Robinzonban bízni kell… Ebben nyilván benne volt, hogy hoz­zánk tartozol.

– Eleinte próbáltam racionális oldaláról megközelíteni Edina ha­lálát. Téged is ezzel nyugtattalak, hogy végül is a dolgok kiszaba­dultak az emberek kezéből. Az adminisztráció, a Nagy Gazda. Nincs bűnös, nem tehet róla senki.

Az asztalhoz csapta konyakos poharát, felordított:

– De Edina meghalt!… A család melege elveszett! A jóság, ami a tekintetéből, minden mozdulatából áradt! A kedvesség, ahogy hoz­zám szólt…

Elhallgatott, könnyek gördültek végig az arcán.

Idő múltán mondta Robinzon:

– Kiürült az életem. Ahogy teltek a hetek, úgy értettem meg, hogy ő volt számomra a kapaszkodó. Egyre gyakrabban kérdem ma­gamtól, mire jó még ez az egész?… Az életem. Hogy egy-egy pos­tajáratot felvigyek a Marsra?

– A Marsra?… – kérdezte Alex. – Mi van a Marson? Egyszer, va­lamikor említettél valamit a Marsról, de azóta se került szóba kö­zöttünk…

– Nem beszéltem róla, a Marsról szóló minden információt ti­tokzárvány véd. De most már nem érdekel a titokzárvány. Egyszer úgyis elmegyek ebből a „titok-országból”… Talán valamelyik űr­hajóból kilövöm magam a világűrbe s keringeni fogok én is jég­szoborként, mint egy aszteroida… Lehet ennél gyönyörűbb halála egy űrhajósnak?…

– Miket beszélsz… Képtelenség. Nagyobb realitása van annak, hogy téged is agyonlőnek velem együtt. De a Marsról még mindig nem mondtál semmit…

Robinzon keserűen nevetett:

– Agyonlőni?… Hát persze, te nem tudhatod… Amilyen szigo­rú titkossággal hatá­rozott az Elnökség a lézerpuskás fejbelövésekről a Land területén, most ugyan­ilyen titkossággal megtiltotta. Ma­radt a régi bevált módszer, a Vad Föld, a sivatag…

Úgy tűnt, valamelyest megnyugodott. Elővette pipáját, meg­tömködte a here­zacs­kó­ban levő dohányból és rágyújtott.

– Ja, igen, a Mars… Amióta arról a nagy űrutazásról hazajöttünk, bennem az idő összevissza jár. Nem tudnám pontosan megmon­dani, hány éve volt, hogy a felküldött űrszondák vizet találtak, a felszín alatti jégtengereket. Aztán ment az ember is, a Land tudósai. A mindaddig csak a Földbe csapódó meteoritokból ismert, külön­leges értékes fémeket, érceket a Marson könnyen hozzáférhetően, felszíni bányászattal lehet megszerezni. Ilyen fémekből épült a mi űrhajónk is, amivel hármasban kimentünk a világűrbe…. Tucatnyi tudós tartózkodik most is a Marson, ők irányítják, felügyelik annak a többszáz robotnak a munkáját, amelyek az ércek kitermelését vég­zik. Nékik viszek meghatározott időközökben élelmet, postát, uta­sításokat, merre irányítsák a robotok tevékenységét. A kitermelt ér­ceket automata űrhajók hozzák…

– De miért is mondod ezeket most nekem? – kérdezte Alex.

– Megfordult a fejemben, oda menekülhetnénk… Mind a ket­ten… Edina halála óta magam is úgy érzem, egyre jobban szembe­kerülök a Land törvényeivel. Egy napon a Nagy Gazda rám is ki­mondhatja a likvidálást. A Marson nem érvé­nye­sek a Land törvé­nyei. Talán tizenkét tudós, egymástól országnyi távolságban. Hamar beilleszkednénk közéjük… Azt mondanánk, speciális kutatásokat végzünk. Engem már ismernek a postajáratok révén.

Fölállt, búcsúzott:

– Gondold át, fontold meg, amit mondtam…

– De… És ha közbelépnek?… Hiszen téged is megfigyelnek…

Robinzon legyintett:

– Karéi parancsnoksága alá tartozom… Kívül esek a hatáskörü­kön…

Alex kikísérte. Robinzon még kiszólt a „papucsából”:

– Két-három nap és jövök. Ha maradsz, néked a Vad Föld, a si­vatag. Nékem a világűr, mindenképpen megyek…

Már másnap este megjelent.

– Jössz ugye?… Sietnünk kell, téged megfigyelhetnek, és ebből megtudhatják, mire készülünk.

Alex az éjjel eldöntötte, megy Robinzonnal. Úgy tűnt, a Mars ér­dekes kaland lesz, a sivatag a biztos halál. Sokat vívódott, töpren­gett, Edina likvidálása után van-e valami értelme egy elképzelt, bi­zonytalan életnek? Hisz nincs társa, Edina halála után magára ma­radt. Azután arra gondolt, Robinzon itt áll mellette, Robinzon a se­gítőkész igaz barát. Robinzonban bízni kell.

– Ne csomagoljál élelmet, ott fenn mindennel elleszünk látva. Meleg felső­kabá­tot hozzál, meg könnyű sapkát. Legfeljebb két üveg vizet tegyél egy váll­táskába, ezek­re szükség lehet, amíg megtalál­juk valamelyik tudóst. Gyakran előfordul, hogy nincse­nek a le­szállópálya közelében. A doktor tablettáit is hozzad!

A katonai repülőtér egyik félreeső hangárjához irányította Ro­binzon a „papu­csát”. Odabent várakozott egy ezüstösen csillogó, henger alakú magas, hosszú szerkezet. Könnyű fémlétra vezetett a pilótafülke ajtajához, amely most nyitva volt, mintha csak órájuk várt volna. Meghajolva léptek az alacsony, szűk helyiségbe, a mell­magasságig érő műszerfal fölötti üvegablakon jó kilátás nyílt az előttük nyújtózó kifutópályára s az oldalt magasodó épületre, mely­ből egy férfi lépett ki. A hangárig vezető út fölötti erősfényű ív­lámpák megvilágították a vastag bundába burkolózott, kucsmás férfit, kinek arcát gondosan nyírt szakáll keretezte, jobb lábára erő­sen bicegett, járását ezüstfényű sétabotja segítette, bal vállára akaszt­va viselte lézer-elektromos karabélyát.

– Ferdinándtól nem kell tartanod, mindenbe be van avatva, ő a mi szövetségesünk, most a biztonságunkra felügyel – mondta Ro­binzon.

Ferdinánd megállt a hangár bejáratánál. Robinzon bekapcsolta a gép reflektorait, melyek megvilágították a kifutópályát, egyidejűleg a műszerfalon is fény derengett. Alex mellkasát két acélkar ölelte át, combjain is átnyúlt egy kar: bele volt szorítva az ülésbe.

– Csak a biztonságod miatt van, ha esetleg manőverezni kell – mondta Robinzon és nevetett: – Az ember könnyen kerülhet a súly­talanság állapotába…

A műszerfal kapcsolóin dolgozott, a motorok beindultak, a gép megemelkedett majd a betonpadozat fölött lassan kisiklott a hang­árból. A bejáratnál álló Ferdinánd kucsmájához emelve kezét tisz­telgett, Robinzon intett neki. A gép, miután már a szabadban volt, megállt, majd oroszlánordítást hallatva nekilendült, orrát felemel­ve fúrta magát a hófelhők fölé. Motorjainak hangját nem lehetett hallani.

– Ez az egyetlen konstrukciós hibája van a madárkának – mond­ta Robinzon. – Induláskor ez a rettenetes hang. Helyből startol, fent már tökéletesen hangtalan. Olyan magasságban repül, hogy Vad Föld radarjai nem észlelhetik.

– Vad Föld? – kérdezte Alex. – De hiszen a Land fölött megyünk a Mars felé…

– Ez igaz. De utánunk küldhetnek egy elfogórakétát a világűrbe is.

– Most milyen magason vagyunk?

– Tizenháromezer méter. De maradj csöndben, koncentrálnom kell, pillanatra sem lazulhat a figyelmem. Majd később minden meg­beszélünk…

Alex a föléjük boruló égboltot nézte. Csillagok milliárdjai, olyan erős fénnyel ragyogtak, amilyennek a földről soha nem látta őket. Csodálatos élmény volt ez a hangtalan száguldás az éjszakában.

Nem figyelte az idő múlását, nem tudta, hány óra vagy hány perc telt el, de úgy tűnt neki, mintha a gép orra lefelé irányult vol­na. Ez még nem lehet a Mars. Kizárt do­log, akármilyen gyorsan megy ez az űrhajó, ha át is lépi a fénysebességet, az utazás to­vább tart. Eszébe jutott az is, hogy a „lázongó ifjúságnak” tartott elő­adásaiban emlí­tette; a Földnek a Naptól mért átlagos távolsága 150 millió kilométer, ezt hasz­nál­ják a csillagászok mértékegységnek, ezt nevezik CsE-nek, a Mars 1,524 CsE távol­ság­ra van a Naptól. A fény terjedési sebessége 300 ezer kilométer másodpercenként, az annyi mint… Gondolatai megszakadtak.

Ahogy az orr-ablakon kinézett, az űrhajó leszálló reflektorainak fénykévéjében hullámos dombokat látott alattuk elrohanni, majd sebességük észrevehetően csökkent, sík terepre értek, a gép megállt. Az őt ölelő acélkarok leváltak róla, a mellette levő kabinajtó is fel­nyílt. Robinzon intett neki:

– Lépj le. A gép a homokon fekszik, ide nem kell létra.

Alex habozva szólalt meg:

– Hol vagyunk? Mi ez az egész?

– Vad Földön vagyunk, a sivatagban. Kiszállsz és megtörtént a lik­vidálásod.

– És te? Jössz te is?…

Robinzon lenyújtotta a táskát a két üveg vízzel és a doktor tab­lettáival, aztán még két tábla csokoládét is ledobott.

– Fogd csak, a víz az én személyes ajándékom, meg a csokoládé is. A többieket, akik ide kerülnek, víz nélkül teszik ki.

Leült a gép ajtónyílásában, lábai kinyúltak a homok fölé. Alex kezében a táskájával állt a homokon, megdöbbenve nézett fel és gyámoltalanul sürgette:

– Robinzon… Mondj már valamit…

A barátja elővette zubbonyából a pipáját és a herezacskót, ké­nyelmesen megtömte a pipát, rágyújtott, kifújta a füstöt.

– Nem hosszú ez a történet, Alex. A Land belső elhárításának tisztje vagyok, személyi kódom 130 per 98 és 29.

– Robinzon, a legjobb barát… Robinzonban bízni kell, mondtam ezt Edinának is – kutatva nézett a pipázó férfire. – Annyira szeret­tünk, tiszteltünk és becsültünk mind­ket­ten… Az első szóra elhit­tem, hogy megyünk a Marsra. Nem latolgattam, nem mér­le­gel­tem, hogy van-e ennek esélye, megszökni a Landról… Vakon bíztam ben­ned.

Sóhajtott, leült a homokba.

– Elárultál minket, Robinzon. Ennél jobb lett volna, ha fejbe lő­nek engem is.

A leszálló reflektorokból hátra is szitált a fény, a kabinban vilá­gította mennye­zet­lám­pa, a műszerfal is derengett, mindketten lát­ták egymást.

– Nem árultam el senkit, se Edinát, se téged – Robinzon kis szü­netet tartott, fúj­ta a füstöt. – Mondom neked, nem hosszú ez a tör­ténet, Alex. Amikor mi hárman vissza­érkez­tünk az űrutazásból, Ka­réit kinevezték Aligazgatónak és beemelték az Elnök­ségbe. Őrá bíz­ták a Land belső védelmét, a hírszerzést és elhárítást, odavett ma­ga mellé engem is, tiszti rangban. Kezdetben végeztem megfigye­léseket, jelen­tet­tem a Landra veszélyes elemeket. Ti ketten Ediná­val nem voltatok azok. Akiket likvi­dálni kellett, azok valóban szer­vezkedtek, összeesküdtek a Land társadalmi rendjének megdönté­sére. Edina magatartását, nézeteit Karéi személyesen vizsgálta, ő döntött arról, hogy számára kedvező munkahelyre kell küldeni. Is­mered a fejleményeket, Karéit nem terheli felelősség. Az Elnökség Karéi javaslatára állította le a Landon belüli fejbelövéseket. Veled másként alakult a helyzet. Edina halála téged meg­for­dí­tott, szem­beállított a Land társadalmával. Megtagadtad és bosszút akartál áll­ni. Hiába figyel­meztet­telek, hiába óvtalak, hogy veszélybe sodrod magad. Megtörtént, a Nagy Gazda eldöntötte a sorsodat.

Kiveregette pipájából a hamut.

– Már hosszú ideje nem figyelek senkit, nem jelentek. Amióta a technikai háló­zat kiépült, erre nincs szükség, mindenkiről tudnak mindent. Más beosztást kap­tam, űr­utazási tapasztalataimat hasz­nosítom. Meg akartalak téged menteni, ezért gon­dol­tam a Marsra. Karéi meggyőzött, ellenség lettél, de hozzájárult, hogy én vigyelek a si­va­tag­ba. Másokat a Társadalmi Védelem emberei visznek, ejtő­ernyővel dobják ki őket. Nem kapnak vizet. Mindegy, itt a sivatag­ban így is halálra vagy ítélve.

– És te ezt ilyen könnyű szívvel vállalod?

– Nem. Egyáltalán nem. De ha választanom kell, kinek a pártjá­ra álljak, a Land mellett a helyem. A Land ellenségeinek pusztulni kell. Nemcsak azért, mert elhárító-tisztként is esküt tettem. A Land a szülőhazám, mindent a Landnak köszönhetek. Az iskoláimat, az űrutazást Karellel és Ferdinánddal, hogy láttam az űr csodavilágát. Hogy élvezem én is azt, amire a Ladn minden polgára jogosult, la­kást, amilyent én akarok, a „papucsot”, a vákuumos alagutak há­lózatát és mindazt, amit a Land nyújt a polgárainak. Részese va­gyok a fúziós energia áldásainak, amivel ezen a bolygón rajtunk kí­vül egyetlen állam sem rendelkezik. De hát miért is beszélek? Mind­ezeket a magad tántoríthatatlan meggyőződéseként mondtad az Edinával folytatott vitáidban. Csakhogy… Karéi megmutatta ne­kem a Nagy Gazda analízisét, melyet rólad készí­tett. A Nagy Gaz­da a vitáidból elemezte idegrendszeredet, agyműködésedet. Bizo­nyította, hogy a bosszúállást gerjesztő sejtek jelentős részben el­nyomták, megölték a társadalmilag hasznos kreativitást indukáló géneket. A társadalomra veszélyes emberré váltál, Alex. Érted, ugye? A Land ellensége az én ellenségem is. Ennyi.

Felállt a gép ajtajában. Maga mögé nyúlt, egy üveg konyakot do­bott Alex lábai­hoz.

– Megkönnyíti majd az agonizálást. Ha a doktor tablettáira iszod, gyorsan véged lesz. Húzódj félre, messzebb a géptől, indulásnál óriási homokvihart gerjeszt. Mennem kell…

Becsapta a kabin ajtaját, visszaült a pilóta helyére, bekapcsolta a motorokat. A gép felfelé emelte orrát, oroszlánordítást hallatva meg­lódult, s nekirohant a csillagos égnek. A légörvény Alexre is ráka­varta a port. A reflektorok fénye kialudt, a motorok hangja elcsen­desedett.

Alex egyedül maradt a sivatagban.

Felnézett, a csillagok milliárdjai között egyre távolodó, halvá­nyuló fénycsík jelezte Robinzon űrhajóját. Mintha egy üstökös szá­guldott volna át az égbolton.

… Hát igen, ha bevenné a doktor tablettáit, s meginná rá az üveg konyakot… Szo­kásos módja ez az öngyilkosságnak, Miriam beszélt erről valamelyik baráti össze­jövetelükön, amikor a kórházukban kezelt depressziós betegekre terelődött a szó.

Robinzon könyörületességével, hogy itt hagyta az üveg konya­kot, most könnyedén, készségesen végrehajthatná a Nagy Gazda ítéletét.

Valami dac lobbant benne. Nem és nem! Itt már nincs hatalma a Nagy Gazdának. Ez itt már Vad Föld, valamelyik ország sivataga.

Fázott. A sivatagokban éjjel néha fagypontig is lehűl a levegő. Nappal az elviselhetetlen forróság, a gyilkos ultraibolya sugárzás, éjjel a dideregtető hideg, még a középiskolai tananyagban olvasott erről. Most személyesen is ellenőrizheti a tanultak hitelességét. A Landon erre nem nyílt mód, ott régen megszüntették, termővé tet­ték a sivatagokat.

Felvette a magával hozott meleg kabátot, fejére húzta a kapucniját. Átvillant fején, Robinzon biztatta indulásuk előtt, hozzon meleg holmit is, lehet, hogy a Marson hideg lesz. Pedig akkor már tudta, hogy nem a Marsra mennek. Talán baráti jótétemény ez is, mint a víz és a konyak. Igaz, itt a sivatagban már azt mondta, megkönnyíti majd az agonizálást. Talán azért, mert a kabinban még őt is lehall­gathatták… Ki tudja? Lehet, hogy valóban segíteni akart neki?…

Leült, nézte az éjszakát, a színeit. A feketét átszínezte a sötétkék, s az egészen át­de­ren­gett a mély­lila lehet­finom árnyalata. És ezen a felhőtlen égboltozaton, a sivatag tiszta légkörében óriási csillagok ragyogtak, villództak.

Lefeküdt, feje alá tette táskáját a két palack vízzel s konyakkal. Most rátört a fáradtság, a mögötte levő nap, a repülés, a sok izga­lom az egész testét béklyózta.

Alomtalan mély alvásából a reggeli fény ébresztette. A Nap át­menet nélkül jelent meg a horizonton, azonnal ontotta a hőséget. Alex egyforma színű, halványsárga homokdűnéket látott maga kö­rül. Berakta kabátját a palackok mellé, fejére tette a könnyű sapkát, vállára akasztotta a táskát és elindult.

Felment az előtte emelkedő homokdombra s körülnézett. Ahogy a tengervizet hullámokba gyűri a vihar, úgy sorakoztak a szemha­tárig a homokdűnék. Sehol út, ösvény, sehol egy lábnyom.

Most aztán merre? A Nap irányába nem mehetek, kiégeti a sze­memet, kellett volna sötét szemüveget is hozni, tehát nyugatra, hát­tal a Napnak. De ha delelőre kapaszkodik, s nem lesz árnyékod, akkor merre?… – kérdezte magától, s intette is: – Kövesd a láb­nyomaid vonalát, hogy egyenesen haladj, nehogy körbe-körbe jár­jál. Bár az is tökéletesen mindegy…

Ment, gyalogolt eltökélten, előre, háttal a Napnak. Gyötörte az éh­ség, már régen kellett volna reggelizni. De ez egy röhej, ilyesmire gondolni. Megivott egy kortyintásnyi konyakot, tört egy falat cso­koládét, az is erőt ad, elveri a mardosó éhséget.

… Hiszen ha léteznének még tevekaravánok… Ifjúsági re­gények, hajdanvolt felfedezőkről… A teve a sivatag hajója…

Ha felért egy homokdomb tetejére, újra és újra körülnézett, de életnek nyomát se látta. A sivatag néma volt. Mintha oroszlánokat is említettek volna a régi leírások, meg más ragadozókat. De hogy élhetnének meg a homoktengerben?…

… Itt csak egy ellenség van, a hőség.

Az idő múlását sem tudta mérni, karórája még a Land-időt mu­tatta. A Vad Föld másik kontinens, az órák itt másképp járnak.

Észrevette, hogy eltűnt az árnyéka, eszerint a Nap delelőre há­gott. Tántorogva, buk­dácsolva ment tovább, míg úgy érezte, a lábai cserbenhagyták. Lerogyott, a táská­já­ból kivette az egyik palack vi­zet, meleg volt, de még így is ellenállhatatlan, nem tud­ta letépni a szájáról, míg egy csepp is volt benne. Csokoládét majszolt, ráfeküdt a ka­bát­jára, szemébe húzta a kapucnit, hogy ne vakítsa a Nap a sze­mét, de a homok átiz­zott a kabátján, feküdni lehetetlen volt, a tás­káján üldögélt, míg visszatért az ereje, a lábai engedelmesen vitték tovább.

Újra megjelent az árnyéka, egy ideig oldalt kísérte őt, lassan-lassan eléje került. Világosan érezte, ha tartani akarja a kijelölt irányt, akkor most már szembe kell mennie a Nappal, nyugat felé. Vajon miért? Erre nem tudott magának feleletet adni. De ha már ezt vá­lasztotta, ki kell tartania…

Ment, remegő inakkal, meg-megtántorodva. A második palack­hoz csak holnap lehet hozzányúlni – mondogatta magában. – In­kább egy korty konyakot…

Káprázó szemekkel lépdelt tovább, a Nap már-már a horizon­ton volt, amikor úgy rémlett, valamilyen hegycsúcs mered föl előt­te. Sivatagi délibáb gondolta – vagy a képzelőereje játszik vele. A Nap és a szomjúság együttesen… De azért csak ment és a Nap bú­csúsugarainál elérte a sziklafalat. Tapogatta, hogy az ujjai érezzék a kő barázdáit, aztán nyílást talált, mintha barlangbejáratra buk­kant volna. Elesett, négykézláb mászott tovább. Árnyékban volt, hűvösben. Itt fog éjszakázni, határozta, de elvesztette öntudatát.

Még sötét volt, tartott az éjszaka. Meleg kabátján feküdt, vala­mely félig esz­mé­let­len állapotban, gépies mozdulatokkal vehette ki táskájából s tette maga alá. Ujjai meg­érintették a palackokat, a víz őrületbe hajszoló szomjúságot ébresztett benne, en­nek a ro­hamnak nem tudott ellenállni, megitta a vizet. Most már nem ma­radt egy csepp sem. Befalta az egyik tábla csokoládét, ivott rá ko­nyakot – most már könnyeb­ben volt. Ült a sziklahasadék bejáratá­nál s a Landra gondolt, a lakására, a háló­szo­bá­já­ra, a „papucsáraf-*- és a vákuumalagutak hálózatára, a kényelmére, a mun­ká­já­ra, a kol­legákra, barátokra, mindez gyors forgásban, viliódzva jelent meg a tu­da­tá­ban. S nyom­ban látta Edinát is, arcra borulva a porhóban, az­tán az Intézetet, ahol ő dol­goz­ta ki a lézer-elektromos kézifegyvert, érezte a diadalt, amikor az első ku­tyát lelőtte a park­ban a hangta­lan repülőről, hallotta Edina szenvedélyes til­ta­ko­zá­sát, az­tán az uj­jai fel­idézték a kicsiny seb nyílását, a körülötte meg­pör­kö­lő­dött haj­szá­la­kat Edi­na ko­po­nyá­ján.

… De lehetett ez másképpen is? Történhetett volna más menet­renddel, más végállomással?…

Nem, nem, mindenkinek már születésekor, vagy talán még mag­zatkorában megállapítják – ahogy Edina mondta: beprogramozzák – életútját. Edina valósággal kétségbeesetten tiltakozott és bizo­nyosságot is talált, hogy a gének mutálódnak. Az ember hajlamai, tehetsége változhat, akár többször is változhat élete során.

Ám, ha nem úgy van, ahogy a Land törvényei előírják, akkor nem létezhet precíz és pontos tervezése a társadalom egészének. Ami van, sokmillió ember helyes­lésével találkozik. Ez a legjobb rendszer, ami a földkerekségen létezik. Robinzon az életét is adná érte, hogy megvédelmezze. Még nemrég ő maga is hevesen tilta­kozott a Land bírálata ellen.

Csakhogy Edina teteme keresztbe fekszik előtte. Edina halála a bizonyosság, hogy ez a konstrukció nem jó. És most már a Nagy Gazda, a gép az úr… Talán valamikor majd születik valami új val­lás, olyasmi, amilyenek léteztek a Második Nagy Jégkorszak előtti civilizációkban, s a Nagy Gazdát fogják imádni mindent eldöntő, uralkodó istenként.

Felemelte öklét s vad dühvei, szitkozódva fenyegetőzött vala­hová, a távolba, amerre a Landot sejtette.

– Piszkos gazemberek! Banditák! Rohadjatok meg a lézer-elekt­romos fegyvereitekkel együtt!

Aztán lehorgasztott fejjel, magába roskadva ült.

– Megérdemeltem sorsomat, a halálos ítéletet… Edina ártatlan életéért a magaméval kell fizetnem…

A Nap nagy, vörös korongja felemelkedett a horizonton. Lassan láthatóvá váltak, kirajzolódtak a homokdombok körvonalai.

Elmajszolta a maradék csokoládét, kikortyolta a konyakot, ka­bátját összehajtogatva táskájába tette, fejébe nyomta sapkáját, feltápászkodott és elindult, háttal a Napnak.

Homokdombra föl, homokdombról le. A Nap már teljes fényé­vel és hőjével sugárzott.

Megmagyarázhatatlan, vak ösztön vezette, sarkallta. Menetköz­ben mindegyre vizslatta, fürkészte maga körül a tájat, talán-talán va­lami életnek nyomára bukkan. Úgy rémlett, alacsonyabbak lettek a dombok, mintha gyorsabban, könnyebben felért volna egynek-egynek a tetejére.

Váratlanul úgy tűnt, mintha sátrakat látna a távolban. Kerek, barna sátrak, fű zöldell körülöttük.

Lehet káprázat is, képzelgés. De a magas sziklacsúcsról is azt gondolta először.

Körülhordozta tekintetét a homokdombokon. Oldalt is, háta mö­gött is a sivatag. Előre nézett, a kép a sátrakkal nem mozdult, de még mindig messze volt.

Oda kell érnie, se vize, se konyakja, se csokoládéja. Ereje is na­gyon fogyott, már csak aprókat, rövideket tudott lépni.

… Valóságos sátrak, valóságos fű. Itt vannak előtte, nem káprá­zat, nem képzelgés.

Háta mögött lódobogást, kiáltozást hallott. Megfordult, lovasok vágtattak, kivont görbe kardjaikat a fejük felett forgatták. Egyene­sen feléje közeledtek. Azonnal megértette, őt akarják lekaszabolni.

Átfutott a fején a gondolat; még mindig jobb, mint víz, táplálék nélkül haldokolni az égő Nap poklában, a homokon. Maradék ere­jét összeszedve tántorgott a sátor felé. Térdre zuhant, aztán arcra borult, elérte a sátor kötelét, megragadta, belekapaszkodott, várta a halálát.

A sátorból kilépett egy férfi, megállt mellette, a kezében ósdi, ré­gimódi géppisztolyt tartott. Pokoli dörgéssel ólomlövedék-soroza­tot lőtt a közelgő lovasok felé, a homok apró szökőkutakként szökellt föl a lovak lábainál.

A harcosok leeresztették szablyáikat, megfordultak és elvágtat­tak, amerről jöttek. A férfi lehajolt, talpra segítette Alexet.

– Lépj be a sátramba, Idegen.

Bent hűvös volt, a szikrázó napsütés után Alex nem látott sem­mit, idő kellett, míg szeme megszokta a homályt és megmentőjét is látta. Magas, göndör­szakállú férfi volt, humuszát hátra lökte a tar­kójára, fegyverét a tartóállványra helyezte, s oda­fordult Alex felé, aki a kerevetre rogyva nézett fel rá, s egy szót tudott csak ki­nyög­ni:

– Miért?…

– Az írás azt tanítja, ha egy üldözött, menekülő ember megka­paszkodik a sátrad kötelébe, köteles vagy őt az életed árán is meg­védeni.

Vége