Mikes Tamás

Philoktétész fegyvere

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

A kötet megjelenését
a Hevesi Gyula Alapítvány és
a Nagy Lajos Alapítvány
támogatta

© Mikes Tamás

Rögeszmém, de inkább kéretlen és kaján oktatóm a történelem. A később szü­le­tet­tek több­sége mára el sem hiszi, és csak kénysze­redetten veszi tudomásul az elő­tör­té­netet. Könnyű nekik: semmit sem láttak belőle. Ha a jelek nem csalnak, sokkal rosszab­bat lát­hatnak majd, ráadásul fel­készü­let­lenül. A túlélők majd azt mesé­lik – s megint elölről, ahogy a hal­ha­tat­lan Karinthy Frigyes írta.

Ezek az írások a falra hányt borsó következő adagját jelen­tik. Ha nagyképű aka­rok lenni, konok be­szá­molót, amire senki sem kért vagy utasított. Mind­ezt ép­pen elavuló irodalmi módon. Túl­üvölt­hető vagyok, és a kétféle képernyővel sem ver­se­nyezhe­tek. Még azt sem hihetem, hogy két eset van. Számomra csak egy adatott.

Mikes Tamás

1. Folyamatos múlt

A királylány éjszakája

Az égésszagok különfélék. Az odakozmált ételek enyhébb vagy ne­hezebb szaga nem tudja kellőképp érzékeltetni, milyen különbség adódhat abból, hogy egy liter tej helyett, mondjuk, a tejcsarnok kozmál oda. Fehérjék égésekor csupa ter­mé­szet­el­le­nes szag jön létre. Olyan büdös, mint egy lakóház, amelyben a benn­szo­rul­tak ott ég­tek, csak egy kiégett jármű lehet. Az égett hús szaga még a tudat alá is bűzt pácol. A faanyag füstje, például a bútoroké, mindig illatok­kal kevert, néha kellemes. A hamvadó textília szaga dohos fára em­lékeztet, míg a robbanóanyag után szinte mindig kénes bűz marad. Végül hadd említsük a megégett követ, mert annak, fura módon, egyáltalán nincs szaga.

Mindez azonban csak akkor igaz, ha a közelünkben történik. Ha egy romos tető alól lessük az égő várost, a füst csak kószán vonul át orrunkon. A lángok el­bű­völ­nek, akár Nojit meg engem, amikor fel­szökve a pincéből a Vár égését néztük egy januári éjszakán.

Pest már elesett, csak néha érkezett duhogva egy-egy gránát Budá­ról: a rom­vá­ros sötét és nyugodt volt. A halott épületek képes­könyvre emlékeztettek, bár tud­tuk, valójában romok, kőből, vasból, de az éji sötétben sokkal inkább papírból lát­szot­tak lenni. A téli csönd az előző napok pokoli zenebonája után fokozta a me­sés ha­tást. És a szemhatáron úgy bíborlott az ég, mintha napfelkelte lenne Nyu­ga­ton. A vár körvonalai feketén rajzolódtak elénk, az ablakok gyémántot viha­roz­tak, az egész in­kább valami ünnepségre emlékez­tetett, különleges kivilágítással. így ül­tünk ott egy ge­rendán, lábunk előtt egy belövés kráterével és ötemeletnyi mély­ség­gel, mint a pá­holy­ban. A tűz nem lobogott, nem ugrált, folyamatos volt, akár a tűzi­játék patakban ömlő görögtüze.

Mikor apu megtalált minket, percekig nem jutott szóhoz, csak egy gránát becsapódása ébresztette rá, hol vagyunk.

– Mit csináltok itt?

– Tűűz – suttogta Noji ábrándosán, és hátradőlt a karomban.

– Egyáltalán nem szép. Ott minden elpusztul.

– De szép! Szeretném még nézni! – kérlelte dorombolva szerel­mem.

– Miért?

– Mert én vagyok a királylány, és nekem csinálják!

– Csacsiság. Megfázhattok, ide eshet valami. Gyertek le szépen!

Tudtam, igaza van, de Nojinak is. A látvány magáért beszélt.

– Ha még egy kicsit nézhetjük, lemegyünk – próbáltam meg­nyugtatni aput. – Menj le, jövünk utánad!

– Láttam a lyukakat. Egy pillanat alatt kieshettek az utcára.

– Idefelé se estünk. Van nálam csipogó.

– Ha észreveszik, ide lőnek. Nem sejthetik, hogy két buta gyerek van csak itt!

Konok volt, de mi is. Majd fél óráig nem mozdultunk, bármit beszélt. Akkor Noji valahogy elszakította magától a látványt, és hagyta, hogy levezessem. Később, amikor erről beszéltünk, egyetér­tettünk, hogy a koszos és undorító pincénél ezer­szer különb volt odafenn. Hiába is láttam utóbb a megfeketedett, sivár falakat éve­ken át, hiába mondták, hogy iszonyú. Sohasem voltam képes elhinni, legfeljebb rá­hagy­tam a sopánkodó öregebbekre. Nekünk a királylány éje volt az az éj, és a mesebeli ajándék az az óra. Ha nem akarták, hogy tessen, ne gyújtották volna föl!

… hol az a ház?

Sárga keramit, körülötte ötemeletnyi csönd. A liftakna kilőtt üve­gét 45 telén fol­tozták be azzal, ami akadt. így került a vaskeretbe egy romház réz tetőborítása, egy fák köré rendszeresített reklámhenger plakátostól, és egy lezuhant repülőgép le­fej­tett hasi lemezei a kék fes­téken lévő vaskereszttel és egy nagy fekete 8-as szám­mal.

A tető kéményseprő-járdája váratlanul félbeszakad az alatta lévő ötödik eme­lettel együtt, ahol a légiakna leborotválta. Ezen a kis hiá­nyon kívül a ház majd­nem sértetlen. A vörös klinker­téglával borí­tott falaktól sápadt­fehéren válnak el a kör­folyo­sóra nyíló konyha­ajtók és ablakok.

A kora nyári hajnal nyugalmát alig zavarja a földszint kútjában munkálkodó alak. A falábú házmester az, aki szolgálati lakása előtt bütyköli Mérey-Puchját. A motor körül félkörben alkatrészek, szer­számok hevernek. Még a kazánház udvari szenelőablakának pere­mére is jutott egy olajos rongy.

A kapualj felől most egy leálló autó motorzaja hallatszik, majd lé­pések vissz­hangoz­nak. A porondra új szereplő lép: kekiszín egyenru­hás, tányérsapkás katona rövid szárú csizmában. Felülről groteszkül kurta, ahogy a motor mellett térdeplő fa­lá­bú­hoz lépked. Az felnéz, ő köszönésképpen megböki sapkája sildjét, majd zub­bonya felső zse­béből kötegnyi papírt húz elő. A házmester nadrágja ülepébe törli ola­jos kezét és elveszi a küldeményt. A hozzátűzött ívet letépi, a szenelőablak üvegére fekteti és aláírja a katona ceruzájával. Miután visszaadta neki, a tányér­sapkást elnyeli a kapualj, és a felbőgő autó jelzi, a jelenetnek vége.

A házmester fölveszi a földről ócska micisapkáját, de mielőtt fel­tenné, egy cigarettát vesz ki belőle. Rágyújt, és a rózsaszín papírok tanulmányozásába mélyed. Hamarosan elkészül velük. Cigarettacsikkjét az udvari szeméthengerbe dobja, és a hátsó csigalépcső felé indul.

A csöndben jól hallani az erősödő kopogást. Az első emeleti bolt­ív alatt most meg­jelenik a férfi és balra fordul a volt főtanácsosék felé. Odaérve bezörget a kony­ha­ajtón. A mindenes nyitja ki és veszi át a papírt. Amint ezen túlesett, a falábú szin­te szárnyakat kap és sietve kocog végig a gangon, Eördöghék konyhaajtajáig. A meg­nyíló ajtóból Eördögh fiatalasszony-lányának nagymintás pongyolája göm­bö­lyö­dik elő, a nyolcadik hónap domborulatára fekvő hatal­masra duzzadt mellekkel. Kezében a papírral állva marad, csak a fa­lábú szavára csukja magára az ajtót.

A második emelet kimarad. Máris a harmadikon hallatszik a ko­pogás. A ház­mester egyenesen a sarokba tart, özvegy Végnéhez. A nő leskelődhetett, mert azon­nal ajtót nyit. A papír láttán darál valamit, majd sikítva becsapja az ajtót. A falábú vállat von és a levélnyíláson át becsúsztatja a küldeményt. Az ajtó ismét kivágódik és távozóban a hátába kapja a nő visongó átkait.

A negyediken mindenkihez be kell szólni. A feltámadó zajból ítélve sikerült életre kelteni a házat. Pedig az ötödikre fel se ment.

A folyosó megéled. Sebtében öltözött nők csöngetnek be egymás­hoz, sietős férfiak robognak le a lépcsőn, ki a reggelbe. Kicsit később hurcolkodás kezdődik. Vá­rat­lanul felbukkanó emberek bútorokat cipelnek, időnként némelyik el­ká­rom­kod­ja magát. Van, ahol egy-egy nő vagy gyerek felsír, de ez is abbamarad, ahogy a délelőtt múlik. Az ajtók mögül további zajok szűrődnek ki. Van, aki őrült szerve­zésbe fog és hallani, ahogy a pakolást irányítja.

A gyerekek a legtöbb helyről kiszöktek, és lenn az udvaron játsza­nak, ahogy máskor. Csak akkor mennek haza, amikor enni hívják őket.

Dél. Megint minden kihalt. Akik reggel elmentek, már mind megjöttek a város­ból, ahol senkitől sem kaptak segítséget. Arcukra kiül a kirekesztettség kifejezése, ahogy lakásuk felé baktatnak. Az aj­tók becsukódnak, és a hétágra sütő napfény aranyló hőségbe borítja a szabálytalan ötszög alaprajzú udvart.

Délután kettő. Az első teherautó az előtte haladó katona irányítá­sával lassan befarol az udvarra. Négy másik egyenruhás reggel itt járt társukkal az élen fiatalosan szalad fel a csupa üveg-márvány főlép­csőházban. A házmester és egy gyűrött civil ruhás férfi, akik a lifttel jöttek fel, most csenget be a volt főtanácsosékhoz. A csengő ismételt próbálkozásra is néma marad. Kimennek a gangra, és a konyhához kerülnek. Az ajtón beleső házmester álkulcsot vesz elő és nyit. A ki­táruló ajtóban tömény gázszag csapja őket mellbe.

A nyitott ajtajú gázsütő előtt két test hever kézenfogva egy pléden.

A házmester arcára szorított zsebkendővel belép és elzárja a tűz­hely főcsapját, majd krákogva kiszédül és megkapaszkodik a folyo­sói korlátban.

– Körül kéne nézni – lihegi, amikor levegőhöz jut. A gyűrött zakós, aki eddig a listáját tanulmányozta, bólint és a katonákhoz for­dul.

– Maga, meg maga – mutat kettőre – lemegy gázmaszkért és be­hatol.

– Értettem százados elvtárs! – tisztelegnek egyszerre, és máris le­robognak a hátsólépcsőn.

– Másutt is csináltak – a házmesterben bennragad a kérdés vége. A zakós tekintete megenyhül.

– Háborús veszély van!

A visszatérők felöltik a maszkot és behatolnak. Kisvártatva jelen­tik: a lakás üres.

– Annyi tisztesség azért volt bennük, hogy másnak nem okoztak bajt – állapítja meg a gyűrött zakós.

– Különben marhák. Az életüket senki sem akarta elvenni.

Az udvaron épp most segítik föl a kismamát a megrakott platóra, egy trümó és a szobapálma melletti karosszékbe. A túlsó oldali pa­don ülnek a többiek, másik gyereke anyja ölében szundikál. Az egyik katona felcsukja a plató végét, és az autó ahogy jött, lassan kigördül. Helyére azonnal másik áll be.

A kis különítmény most ér özvegy Végné ajtajához. Az ajtó, akár reggel, most sem akar kinyílni. Mielőtt a házmester mesterkedhetne, kivágódik, és ugyanabban a koszlott slafrokban néz velük farkassze­met a kócos asszony.

– Mit akarnak?!

– Még nem készült el? Szedje magát – szól rá szigorúan a gyűrött zakós.

– Rohadékok!

– Takács harcos! – int az egyik katonának a civil. Mielőtt kiderül­hetne, mit akar, a nő váratlanul kirobban az ajtóból, és egy lépéssel a korlátnál terem, hogy meg­hökkentő lendülettel átvesse magát rajta. Hulltában a slafrok ráborul a felső­testére és láthatóvá teszi visszeres, hurkás, szőrös lábszárát, majd 1922 bálkirálynője hangosat puffan a keramiton. A gyorsan terjedő vértócsát és amiből kifolyt, a platóról lekapott ponyvával teríti le a kocsivezető.

A továbbiakban már semmi rendkívüli esemény nem zavarja a műveletet. Mikor az utolsó kocsi is elhajt, a temetkezésiek jönnek szürke zsávoly ruhájukban, és elviszik a hullákat. A gyűrött zakós egy csomag Kossuthot vesz elő és rágyújt, majd odakínálja a házmes­ternek.

– Ezek még a halálukkal is másokat dolgoztatnak meg – int a Végné után maradt foltra –, no, további jó napot.

Náni

Péter és Liliké, amióta az eszüket tudták, imádták Nánit, apai nagyanyjukat. Madárcsontú öregasszony volt. Illetve nem. Épp az volt benne meglepő, hogy csak ősz haja jelezte a múló időt. Ezt le­számítva az egyetlen biztos pont volt a változó világ­ban. Biztos és nyugodt, vagyis maga a képtelenség, ha meggondoljuk, mit kellett el­viselnie és miféle világban őrizte a két gyerek számára azt, amit ott­honnak tudhattak. Megőrizte szüleik negyvennégyes bujkálása ide­jén, amikor konok követ­keze­tes­ség­gel lakta a veszélyessé válható la­kást a hatodik kerületben, sárga csillag nélkül, a rettegést kívül tartva az ajtón. Szájából nyilvánvaló volt, őket Kissnek hívják, árvák és ki­bom­bá­zot­tak. Épp így, hogy agyuknak idegen nyelvet kell befo­gadni, „szükség esetére”. Hogy miféle szükség kényszeríthet valakit a rettegés idején éppen angolul tanulni és beszélni, nyilvánvalóan megmaradt rejtélynek, de ezt a két testvér nem gondolta végig, csak tanultak napról napra, kitartóan, kis dalokat és hosszú verseket, meg mindazt, ami Jackkel és Jillel történt a kékfedelű nyelv­könyvben. Odakinn lassan egészen kihűlt és ordassá vált a világ, már nem Kissek voltak, hanem svájci állampolgárok, de még mindig ott éltek ugyanazon a pon­ton, mialatt a város megtelt baljóslattal, majd a fegyverek is megszólaltak, hogy össze­döntsék a házakat. Az ő mellék­utcai otthonuk megúszta, s talán a konok öreg­asszony sugallatára az igazoltatásokat is. Mire a város elesett és felszabadult, már egész szé­pen tudtak volna jegyet kérni egy londoni buszon, vagy eltársalogni a gravesendi átkelőhajón az időjárásról. Sőt, ismerték a Királyt és a Birodalmat, nagy dalosát, Kiplinget és annak varázsos történeteit is, eredetiben. Csak arról tudtak keveset, ami odakinn folyt. Talán csak annyit, igen szerényen kell táplálkozniuk. De mert a szerény szó nem baljós, az esetleges koplalásra nem gondoltak. Teának nevezett meleg vizet ittak és hajszálvékony kenyérszeleteket ettek, meg persze különféle főzelékeket, de azokról tudták, rendkívül egészségesek és táplálóak. Mint ahogy a nem túl meleg szoba is egészséges, megedzi az embert és felkészíti – mire is? Ebben az esetben az eljövendő jó időre, amikor végre nem kell fázni. A tény azonban tény marad: hár­man képesek voltak áttelelni, amikor a város fázott és éhezett, s a kétségbeesés halvány árnya se járt náluk egyetlen pillanatra sem.

Az a tavasz visszahozta szüleiket a seholból, sőt, nemcsak mele­gebb napokat, de valamivel jobb ételeket is hozott. Náni szerint mindent, ami egy rendes család­nak kell. Mivel ő mondta, még Péter is elhitte, hogy valóban a szülei azok, akik beállítottak egy reggelen. Lili homályosan, de emlékezett rájuk. A következő négy évben velük laktak egy másik lakásban, de Náninál voltak otthon, ha meglátogat­ták. Szeren­csére gyakran kellett, mert az angol után a francia követ­kezett a sorban. Mielőtt belefogtak, a kis asszony áttetsző bőre ki­pirult az izgalomtól. „Ez a leg­szebb és legkönnyebb nyelv, ha oda­figyeltek.” Könnyű nem volt, de valóban nagyon szép, hiszen ő mondta. És nagyon hamar sokkal mélyebben vesztek bele, mint az angolba. Igaz, Péter valamennyire ismerte már, a háború után hat hónapig Svájc­ban élt, ahol tetszett, nem tetszett, ezen kellett megta­nulnia, ha szólni akart környezetéhez. Azt, ahogy belelökték ebbe a kalandba, nem nagyon bocsátotta meg a szülőknek, de Nánitól ta­nult jólneveltsége megakadályozta abban, hogy látvá­nyosan tiltakoz­zon vagy panaszkodjon. És íme, utólag, amikor ugyanazok a szavak Náni ajkán születtek újjá, szeretni lehetett őket. Náni ugyan észre­vette, amit a szülők nem, de csak jó év múlva tette szóvá. Ekkor már nyolcéves volt a fiú, s nagy­anyja véleménye szerint alkalmas a „ko­moly beszédre”. Mindenesetre az általa rajzolt kép végre világosságot jelentett a hallgatás és titkolózás után. Érthető lett, miért nem voltak velük a szüleik, s még az is, miért kellett Svájcba mennie. Igaz, a ve­szély szó még mindig nagyon elvont volt, s Náni igyekezett is, hogy utólag se féljen, ha már annak idején sikerült ettől megkímélni, de ha félni nem is félt, képes volt átélni a féltést, hogy ők, a felnőttek belehalhattak volna abba, ami azon a zajos télen az ajtón kívül tör­tént, és a tavaszi élelemhiányba is.

Talán Lili virágként kinyíló szeretete, talán apja lénye okozta, de egy nagyon boldog év következett életükben. Sokat kirándultak, és bármit kérdezett, arra valódi választ kapott. Úgy látszott, Náni ren­díthetetlen bizalma igazolódik, amit a felnőt­tek­nek és a világnak előlegezett. Igaz, még mindig csak kis felületen kellett a való­ság­gal érintkezniük, s mert tanulni már rég megtanultak, iskolai feladataik miatt nem voltak kitéve mindannak, ami sokakat sújtott társaik közül: tanáraik szük­ség­te­len figyelmének. Megszokták, nincs velük gond, hát nem is törődtek velük.

Péter ráadásul még barátokat is talált, a szintén Svájcban járt Jávor Andris és Lőrinci Bálint személyében, aki a sakkpartnere volt. Utóbbi nagyon erős lévén, a jó tanulóknak kijáró veréseket is elke­rülte a többiek részéről. Mivel amióta szüleivel lakott és megtanult olvasni, nagyon sok mindent összeolvasott, és ennek nagy ré­szét fel is dolgozta az agya, két barátja „öreg”-nek hívta, és hallgattak rá, ha „észbeli dolgokról” volt szó. Igazából Andris lett a barátja, aki eléggé hasonlóan vészelte át az ostromot, illetve annyi különbséggel, hogy ő nemcsak bújtatott volt, de tudta is ezt, s hogy mindvégig a szüleivel lehetett. Bálinttal persze nem éreztették, hogy ebben nincs benne, hiszen neki meg eltűnt az apja a fronton, és anyja valami be­tegségben halt meg a negyvenötös évben, tehát az ő élete éppúgy nem volt fenékig tejfel, sőt, e hiány miatt rosszabbnak ítélték helyze­tét a magukénál. Igaz, nem a nagyanyja, hanem nővére viselte gond­ját egy anyatigris buzgalmával és erejével.

Liliké nem volt ennyire barátkozós, futó ismeretségeket kötött és vesztett el szinte állandóan osztálytársnőivel. Azokat az esze zavarta, őt meg a gyerekességük. Még Andris nővérével, Ágival volt a legjob­ban, de ez se hasonlított a fiúk szövetségi hűségéhez. Péter pontosan tudta, mindaz, amitől ő lehet a barátai „öreg”-je, Náninak köszön­hető. Azt is, hogy valami megfogalmazhatatlan ragasz­ko­dás fonja őket össze, s hogy Náni az agyába lát. Erezte, nincs vele a terhére, sőt, nagy­anyját szabályosan izgatja, mint egy megoldandó feladat. Ebben a nagyon boldog évben a francián kívül számos apróságra ok­tatta, például különleges evő­eszközök használatára, amikor egyszer a pohárszék fiókjában rájuk leltek. És arra, hogyan lehet kitalálni az emberek lehetséges indulatát, és elkerülni a szóváltást vagy egyéb cse­tepatét. „Ha elkerüljük, jobb, mint ha ki kell az embernek vágnia magát. Annak is, aki kénytelen lecsillapulni, neked is, hogy nem kell elviselned. Az ember fegyel­mezi magát. Csak a bolond meg az állat nem.” Lilinek másfajta, csak a lányokra tartozó leckékkel szolgált, de érződött, Péterben valami olyat tart számon, amit nagyon fontosnak érez.

A következő év megint mindent összekavart, és ha Náni nem az, akinek meg­szokták, nem tudni, miképpen bírják ki a megtörténte­ket. Mintha valaki egy sakk­táblát leseperne, úgy hullott szét mindaz, amit biztosnak hittek. Kezdődött Andris szüleinek válásával, amitől barátja hónapokra elveszett önmagában, sem tapintat, sem okos szó nem hatott rá. Igaz, a válás nem pusztán annyit jelentett, hogy ez­után a szülei két lakásban élnek. Ági is kilépett az életéből, mert a két gyereken elosz­toztak. És anyja nem sokkal később újra férjhez ment. Andris ettől a pillanattól nem volt képes anyjával szót váltani, viszont olyan kétségbeesésbe hullott, ami meg­bénította Pétert, ha se­gíteni szeretett volna. De nem volt sok ideje ezen töprengeni, mert másik barátja egyszerűen eltűnt előlük: csak elejtett szavakból tud­ták meg, nővérével és annak vőlegényével valahogy kiszöktek az ország­ból. Mindez májusban történt, és Péter azon töprengett, hogyan fogja a tanévet befejezni Bálint.

És június következett. Izzó nyárias június, de nem mentek nya­ralni, bár megtervezték még a télen. Helyette egy nap Nánihoz kel­lett menniük Lilivel, és anyjuk gondos utasításából nővére azonnal rájött, megint nagy baj van. Mint más­napra kiderült, annál is na­gyobb volt. Náni nem is tudta elmondani. Nyugalma és józan­sága ezúttal, életükben először felmondta a szolgálatot. Bezárkózott, még kérésre sem válaszolt. Tibor bácsi, apjuk és Andrisék barátja volt az, aki aznap este feljött és nagyon kevés szóval elmondta: szüleik nin­csenek többé. Hogy miért és hogyan, arról nem beszélt, s még so­káig egyetlen felnőtt sem a környezetükben. Andris törte át a titok kapuit, de nagyon rossz volt hallani, amit mondott, még akkor is, ha utólag már el tudták hinni, hogy megölték magukat.

Náni azonban nem hagyta cserben őket végképp. A bezárkózása másnapján kicsit roskadtabban, de éppoly határozottan, mint a negyvennégyes évben, kezébe vette a dolgok irányítását. Péter na­gyon szégyenkezve, de bevallotta magának, volta­képp a rend állt így helyre, a két felnőtt közjátéka után a valóság, ahogy sze­ret­te és meg­tanulta a kezdet kezdetén. Lili nem így volt ezzel, de Lili lány, tehát soha­sem iga­zán ember, csak nő – mondta akkori énje Péternek. És igyekezett min­den le­het­sé­ges módon kedveskedni Náninak, hogy el­űzze a megnevezhetetlen sötét­séget, ami befelhőzte. Ez a temetésig volt nagyon nehéz. Amikor a két barna ko­por­sót Far­kas­réten el­nyelte a közös sír, akkor pukkant szét valami, s Náni ettől kezd­ve már egé­szen olyan volt, minden fenntartás és ellenőrizhetetlen indu­lat nél­kül, mint egy­kor. Életük pedig megint nagyon rendezett és fe­gyelmezett lett, a szü­lői közjáték kis vé­let­le­nei és persze kedvezmé­nyei, de a felnőttek kavargó érzelmi hul­lám­zá­sai nél­kül is, akik időn­ként az együttlétük éveiben váratlan indu­la­tok­kal lep­ték meg őket. Mos­tantól egy határozott értelem és a biztosan ható sze­retet mű­kö­dött, Náni me­gint oszlop volt, ami körül az élet azt tehetett, amit akart, ő nyu­gal­mat tudott adni ne­kik. Továbbra is sokat tanultak, de most már nem a játék és mese felől kö­ze­lí­tet­tek a nyelvhez, hanem a két nyelv birtokában bizonyos rend­sze­res­ség­gel, ami a kö­vet­kező, a német nyelv tanulását és persze az iskolai oroszét is meg­könnyí­tette.

De Péternek rövidesen más, komolyabb nyelvvel is dolga akadt. Csak őt vette munkába evvel Náni, és hozzátette, ha majd kellőképp tud írni és olvasni ezen a nyelven, akkor idővel nagyfiú is lehet. Liliké csöppet sem irigyelte, kivételezésnek sem érezte ezt, mert ami­kor megpillantotta a könyvet, megállapította, hogy akár a cirill, ez is valami idegen betűkkel írt dolog, s neki már az orosz se tetszett emiatt. Andris, amikor először látta náluk, megjegyezte, ez a Tóra, Henrik bácsi Makón már mutatta neki, akkor egész jól tudta olvasni is. De most csak foltokban emlé­ke­zett a héberre, s láthatóan nem na­gyon érdekelte. Náni nem szólt neki érte, csak amikor elment, akkor mondta, nagyon meg fogja bánni még ezt Andris, de más helyett nem lehet éhen halni.

A rettenetes nyár és a rákövetkező év alatt lassan megnyugodtak. Feladataik épp eléggé lekötötték őket, Lilinek főzni kellett tanulnia és elkísérte bevásárolni is Nánit. Mivel az iskolát is folyton viharok rázták, osztálytársakat tüntetve el és új meg új feladatokat állítva a gyerekek elé, mondhatni, kiegyensúlyozottan léteztek. Tibor bácsi, aki időnként megnézte őket, mert állítólag ezt ígérte apjuknak annak idején, mindig megnyugodva távozott. Náni csak egyszer mondta, azt is halkan, szinte maga elé:

– Majd pont ő fog oktatni gyereknevelésre! Ojjé!

Náni most, hogy nála éltek, sorra megtartotta és megtartatta ve­lük az ünnepeket. Mindig el is magyarázta, melyik miért van. Lili kérdezte meg: annak idején miért nem voltak ünnepek?

– Mert pikuah nefes volt, veszély! Az élet fontosabb! Ha akkor meglátják, megölnek. De most, ha nem hencegünk, meg szabad őket ülni.

Az ünnepek szépek voltak, és hamarosan Lili is megtanulta a gyertyagyújtási imát, hiszen ha egyszer Náni valamiért nem teheti, akkor neki kell meggyújtania, az női feladat.

Már majdnem tizenkét éves volt, amikor egyszer egy pénteken el­vitte a temp­lom­ba. Még korán sötétedett, tehát feltűnés nélkül tud­tak bemenni. Idős, fekete­kala­pos bácsi volt, akinek bemutatta – mint kiderült, a rabbi. Az nagyon megörült Péter olvasási ismeretei­nek, jóllehet még nem elég idős, mondta, hogy barmicvó lehes­sen, és addig nem lehet a minjenben. „Pedig néha alig van meg. És persze fiatal egy sincsen.”

Tibor Lilikétől tudta meg a dolgot, és zárt ajtó mögött nagyon összeszidta Nánit. Mikor elment, Náni szigorúan rászólt Lilikére:

– Ennek a bolond ségecnek nem kell ilyesmiről tudnia! Látod, hogy be­gyul­ladt!

– De… hátha tényleg bajt okoz?

– Azt a rabbi nem engedné, kislányom. Itt most nem életről van szó.

– És apáék? – kérdezte meg Péter azt, ami már nagyon rég ki­kívánkozott belőle.

– Ők nem tették helyesen, amit tettek. Az életet nem szabad el­dobni! Nem megölni akarták őket: a többit pedig ki kell bírni.

– Haragszol rájuk?

– Nem haragszom. Hogy mondhatsz ilyet! Csak nagyon-nagyon sajnálom.

– De azt mondtad, nem szabad!

– Nem is. Sajnos van, aki mégis feladja.

Abba akarta hagyni, de meggondolta magát:

– Egyszer úgyis kell erről beszélni. Nagyapád is ezt tette. Igaz, őt sokkal rosszabb fenyegette, de talán nem kellett volna mégse. És apád… ígérd meg, te sohasem teszel ilyet!

– És anyu miért? – kérdezte Lili.

– Mert szerette. Mindig is nagyon szerette. És nem akart nélküle itt maradni.

– És miránk miért nem gondolt?

– Nem tudom. Talán abban bízott, én megoldom.

– Azt mondtad, nagyapa is.

– Igen. Tudod, mi Pozsonyban… Bratislavában éltünk. Nagy­apádnak ott volt egy gyógyszertára. Andris nagyapjának meg ékszer­boltja. És mi, én meg Dusó ott tanítottunk egy nagy intézetben, nyelveket. Dusó franciát, én angolt. Meg­is­mer­ked­tünk velük, és hoz­zájuk mentünk feleségül. Akkor még senki sem gondolta, hogy ki fog törni a háború.

– Ez?

– Nem. Előtte egy másik is volt már, ugyanekkora. Azt hívják első világ­háborúnak. Dusó francia, én meg belga állampolgár voltam, és csak a gyerekek mentettek meg attól, hogy mindenféle baj legyen ebből. És ráadásul nagyapád meg Ármin bácsi a frontra került már tizennégyben. Ármin el is esett, nagyapátok olasz fogságba került.

– Oroszba?

– Nem, olaszba. Akkor azt is lehetett. És csak huszonkettőben jött haza. Ad­dig­ra már a köztársasághoz tartoztunk. És egész har­minchétig ennek nagyon örül­het­tünk, hiszen itt Magyar­országon már akkor is zsidóellenesség volt. Például anyád, aki itt nem járha­tott felső iskolába, Prágában tanult. Ott ismerkedett meg apád­dal. Annyira szerette, hogy inkább vele maradt, pedig egy svéd évfolyamtársa el akarta vinni Stockholmba. De addigra már Liliké… szó­val úton volt. Mire meg­szü­le­tett, már földönfutók voltunk: ami­kor kiderült, hogy Hitler tönkreteszi a köz­tár­sa­sá­got, nagyapád azt mondta, Pozsonyban nem lehet maradni, mert a szlovákok fa­sisz­ták. Neki lett igaza: a testvéreit, meg azok családját a szlovákok már negyvenben de­portálták. Csak abban tévedett, hogy ide jött át.

Azt mondta, már nem kell iskolába járniuk Aliznak és Gézának, a diploma csak jó lesz valamire, és különben is, itt legalább élet­veszély nem lesz. Csak a har­ma­dik zsidótörvénynél jött rá, hogy cseberből vödörbe kerültünk. Amiben leg­jobban bízott, a két front­kitüntetésében, azt se vették semmibe. Pedig ezért, ha nem zsidó, vi­tézzé kellett volna avatniuk szerinte. Mikor a munkaszolgálat bejött, és Gézát elvitték, akkor ölte meg magát. Talán Géza megmenthette volna, ahogy másokon is segíteni tudott, de épp nem volt abban a helyzetben.

– És akkor… miért van most baj? Hitler nincs többé!

– Most más okból, de éppúgy lehet embereket üldözni. A zsidó­kat is, ha na­gyon azok, vagy ha vallásosak és rájönnek. És ez most sokkal nehezebb: most nem tudhatod, épp miért vagy gyanús. Ezért jó, ha udvarias és tapintatos vagy és nem szúrsz szemet senkinek. És azért tanítottalak nyelvekre benneteket és még fog­lak is, hogy ha úgy adódik… másutt se haljatok éhen. És ha innét elmégy, ha vala­hogy kijutsz az országból… akkor már nem szégyen, ha templomba jársz. Sze­ret­ném, ha valamit jóvátennél abból, amit nagyapád mondott az öngyilkossága előtti este. Hogy ő eddig tisztelte az Örökkévalót, de egy antiszemita istent nem lehet tisztelni, tehát kimutatkozik. Ne törd a fejed rajta, nagyon csúnya és igaztalan mondat. Csak azért ér­tem meg, mert szerettem, és mert tényleg nagyon rossz volt neki. De ha értem is, nem hiszem, hogy igaza volt. Apád sajnos, meg anyád, akár Tibor, meg jó sokan a barátaik közül, eleve nem hittek a vallás­ban, az Istenben. De ez éppúgy nem védte meg őket a kétségbeesés­től. Még egyszer elmondom neked, és jegyezd meg: hogyha megöl­nek, az egy dolog. Te ne tedd meg. Tilos is, de biz­to­san nagyon rossz is. Azt jelenti, minden megoldásból kifogytál, és csak a két­ség­be­esés maradt.

Ezen a nyáron, szüleik halálának második évfordulója után lett rosszul és esett ágy­nak. Tibor kórházba szállíttatta, ahol megállapí­tották, menthetetlen. Egy föl­fe­de­zet­len cukorbajból kifejlődött has­nyálmirigyrák okozta már a rosszullétet is, s rá há­rom hétre a halált. Náni majdnem végig nem tudott magáról, s ha igen, akkor is csak a félébrenlétig tudott visszakapaszkodni. A két gyerek nagyon sokat volt mel­let­te, s amikor meghalt, és hazamentek az üres lakásba, Pé­ter életében talán má­sod­szor végre tudott sírni. Lili is könnyezett egy kicsit, majd melléült és meg­si­mo­gat­ta a fejét:

– Akkor… mától én vagyok Náni.

Tél

Az író már nagyon öreg volt és teljesen vak. Magyarul is egyre ke­vésbé tudott, német anyanyelve lassan betöltötte tudatát, akár az em­lékei. Felváltva jártunk hozzá felolvasni. Ha váratlanul nyelvet vál­tott, nem lepődtünk meg. Ő csak Misi-egy és Misi-kettő néven szólí­tott bennünket, mint a Móricz-regény alakját.

Majdnem egész életét fényben és sikerben élte le, csak tizenkilenc­ben volt egy kis kalandja a Lenin-fiúkkal. Erről rendkívül maliciózu­san beszélt. Egyáltalán, meg­ve­tette a „nagyszájú” fiatalokat, „akik autókon rohangálnak föl-alá, és azt hiszik, ez a forradalom”. Nem volt jobb véleménnyel róluk, akármelyik oldalon fordították fel a rendet. „Ez amolyan vásári dolog, mint a céllövölde.” Az oroszokról más véleménye volt, őket sötét és kegyetlen erőnek látta, Európa vég­zetének. „Nem a török­nek kellett volna bevennie Bizáncot, hanem Rómának… Ez hiba volt!”

Újságot nem olvastunk föl neki, hatalmas világvevő rádióján szép tisztán fog­hatta a nyugati adókat, de a Szabad Európa nem érde­kelte, csak a BBC, meg valami svájci német adó. Ottlétünk idején volt kivel beszélgetnie. Véleményünkre nem volt kí­ván­csi, „fertőzött­nek” tartott minket, nem annyira politikailag, hanem mert a há­bo­rúval voltunk egyidősek. „Nem tehettek róla, de nyilván vakok vagy­tok a való­ságra. Én csak a tárgyakat nem látom, ti csak az igazságot nem fogjátok soha meg­ér­teni. Kis trogloditaként nőttök fel igazi kőkoriakká. Nem is lehet másképp, a világ leg­később tizennégyben megőrült és eltemette a józan eszét, meg Európát.” Olykor egy-egy könyvét adta oda olvasni, fura színdarabot Baba Huról, meg egy Csere­bőrűek című regényt, amiről megállapítottam, hogy Karinthy-utánzat, de nem mond­tuk meg neki.

Emlékei színesek voltak, ebben valóban egy örökre elsüllyedt kor­ról tudtam meg másutt meg nem ismerhető részleteket, a századfor­duló hazai és külföldi jó társaságáról, rég elfeledett, apróbetűvé vált politikusokról, mára klasszikussá merevült írókról. Néhányukat szenvedélyesen gyűlölte, ez szinte elém varázsolta alakjukat, hiszen volt ábrázolóereje.

Meglepett, hogy ezzel az indulattal védettséget élvez, hogy ki sem telepítették. Egy délután tudtam meg, nem így van. A történet bele­illett abba a groteszk képbe, amit erről a világról alkotott. Akkor má­jusban idős nőrokonával együtt a szokásos kis motyóval vitték el. Egy hétig lakott valami birkaólban, még megfázni se volt ideje, ami­kor ugyanolyan hirtelenséggel került vissza házába, ahogy elvitték. Egy roppant ideges ávós a nőrokont faggatta, mit nem lát a lakás be­rendezéséből, de minden megvolt. Másnap szovjet íróküldöttség jött hozzá, akit odakinn jó nevű színpadi szerzőként, írófejedelemként ismertek.

„Dedikáltam valamit Sztálinnak. Ez a gyengéjük: annak idején a Duce is nagyon örült a soraimnak.”

– És Hitler? – kérdeztem.

Kihallhatta hangomból a dühöt, mert váratlanul megsimogatta a fejemet. „Nem, kis­fiam. Annak a hochstaplernak semmit se adtam. Egy német sohase legyen ko­mé­diás. Ő az volt, a rosszabb fajtából. Beszélni se tudott tisztességesen.” Köze­lebb ha­jolt: „Valójában egy elfajzott morva káplár volt.”

Ötvennégy telén halt meg, rövid tüdőgyulladás után. Tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezhet, mégis úgy éreztük, üresebb a világ nélküle, az emlékei nélkül. Pedig a könyveit nem is szerettük igazán.

Forgácsok tánca

…szellők, fényes szellők,
fújjátok, fújjátok,
holnapra megforgatjuk
az egész világot!

Az osztály elnémult az utolsó nagy erőfeszítés után. Piri néni úgy állt a kora őszi napfényben, mintha ezek a szelek elevenedtek volna meg. Húszéves volt és a mi úttörővezetőnk. Szigorú fehér blúzában, kék szoknyájában a testet öltött lázadás jött el Ehrenstock Elek igaz­gató úr elemi iskolájába, akit hiába temettek el tavalyelőtt, még min­dig ott lebegett a folyosók és a tantermek fölött. Jelen volt akkor is, amikor felbukkant a tétova új igazgató, aki nem tudott úrrá lenni sem a tanári karon, sem diákjain.

Igaz, nem is nagyon akart. Szavaiból mindig csak a lojalitás és a nyugalom keresése tűnt ki. De tantestülete kitűnően dresszírozott tanerőkből állt, akiknek a tanügyi kormányzathoz való kérlelhetet­len hűsége és feltétlen pontossága nem is tette szükségessé, hogy bár­mit tegyen. Itt többé senki sem akadt, akit az újonnan kitett Rákosi-címer alatt ne a kollektivitás nagy eszméje irányított volna. Arányiné például a munkára nevelés szellemében hetente vikszeltette föl diák­jaival a tantermet, persze reggel hét és nyolc között. A cél a takarító elvtársnők meg­kí­mé­lése és az osztályszellem erősítése volt. A decem­ber huszon­egyediki monstre ünne­pélyt, Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapját két hónapos emberfeletti erőfeszítés előzte meg, szü­lők és gyerekek alaposan kivették belőle a részüket. így azután a ta­náriban nagy nyugalommal fogadhatták Minisztériumi Vera elvtárs­nőt, mikor eljött átvenni kicsi szívek igaz ajándékát, sok-sok albu­mot, tele gyöngybetűvel, fény­képpel, papír­virággal. Az iskola mö­götti lezárt templomépület erre a napra meg­nyílott: az oltáron és a falakon vörös drapériák, vonagló művirágerdő, zöld fenyő­gallyakkal átszőve, mindenütt hatalmas fehér papírbetűkkel a Nagy Vezér és Tanító bölcs mondásai, az oltárra épített vörös szuffita pedig az el­távolított tabernákulum helyén álló, aranyozott gipsz Sztálin-mellszoborra esett, amely távolabbról szinte való­dinak tűnt, s egy ősi hermára emlékeztetett, amely uralkodók hamvait szokta őrizni. A díszítés a templomot körülfogó iskolaudvart is birtokába vette, az ablakok előtt háromemeletnyi vörös zászlók csüngtek, a hólétől fol­tosán. A középen előugró lépcsőházi részen pedig a függőleges fel­irat: SZTÁLIN NEVÉVEL LESZ JOBB A VILÁG!

A vendégek meghallgatták a három iskola énekkarából össze­vont gyermek­kórust és Balthazár iskolaigazgató ünnepi szónoklatát a szószékről. Ezt főként az kü­lön­böztette meg a Svejkben található Katz-féle szentbeszédtől, hogy az igazgató nem volt láthatóan részeg, és semmiféle trágárságot nem mondott. Más vonat­ko­zás­ban ez is eléggé összefüggéstelen, sőt, zagyva szöveg volt: ehhez az iskola­igaz­gató­nak nem volt szüksége pálinkára. Elég volt iszonyú félelme is, hogy az agya elsö­tétüljön. A félelem oka az volt, hogy őt egy éve Tímár ezredes segítette az igaz­gatói állásba, aki már nincs sehol, sőt Tímár Pisti feje sem feketéllik az első sorban, az éltanulók között. Viszont Arányiné fekete kosztümje, irdatlan keblei és gyilkosán szí­vélyes mosolya ott terebélyesedik a sor bal oldalán, közvetlenül a díszvendég mellett, akit Balthazár a gyűlésre jövet pillantott meg elő­ször. És ez a kék parolis, márványarcú elvtárs semmiféle jellel nem utalt sem megelégedettségre, sem rosszal­lásra. Minisztériumi Vera elvtársnő és Tanácsi Kozó elvtárs szája ízét ismerni vélte, de a szóvirágos körmondatok, úgy érezte, a nyakára tekeredve fojtogatják e kö­zö­nyös tekintet miatt. A veríték kiverte a hátát, és amikor végül az obligát taps­vihar­ban a jelenlévők Sztálint és Rákosit éltették, csak azon törte a fejét, mi lesz a vége min­den­nek. Az egyenruhás elvtárs ugyan szívélyesen gratulált, és melegen meg­rázta a kezét, de Arányiné arckifejezése nem hagyott benne kétséget: a harc meg­kez­dődött. így hát a tanév végéig a tanulók ennek a titáni párviadalnak vétlen áldoza­taiként sodródtak ide-oda, ahogy parancsoló isteneik szeszélye rendelte. Ezek az ismert jelszó szellemében a felső határt a csillagos égben látták. Mivel arra semmi­féle szabály nincs, ki mit tel­jesíthet túl a nevelés terén, sorra mindent meg­való­sí­tot­tak, amit Minisztériumi Vera elvtársnő leggőzösebb álmaiban kiagyalt, vagy amit Arányiné a szovjet tansegédletből el tudott lesni.

Januárban elrendelték a tegezést és a tanár pajtás megszólítást, ugyanakkor heti kétszer két óra szemináriummal kívánták az úttö­rők ideológiai fejlődését biztosítani, persze a tanórák után.

Februárban be kellett vonni azokat is, akik még nem voltak úttö­rők. Szá­muk­ra a tanulópárokhoz hasonlóan egy-egy fejlettebb paj­tást jelöltek ki, akik felelősek vol­tak felkészülésükért. Egyúttal az úttörőszervezet megtartotta első önbírálati dél­utánját.

Márciusban, s attól kezdve a tanév végéig, egyre fokoztuk a MÉH-akciók számát. A befolyt pénzt felajánlottuk a tervkölcsönre. A fali­újságon cikk jelent meg Forgó János tollából, aki nagyobb éberséget követelt a kollektívától, és azt, hogy sújtsanak le a klerikális reak­cióra, különös tekintettel a kispolgári nagyszülők vallási elmaradott­ságának terén. A szerzőt Arányiné korengedélyes vendéghallgatónak javasolta a Vörös Akadémiára.

Áprilisban a nagyobb pajtásokból önkéntes brigádot szerveztek, hogy segítsenek a népnevelőknek a kerület lakosságát átpolitizálni.

Májustól már csak minden fokozódott, akár az osztályharc. Fo­koztuk az éberséget, a hulladékgyűjtést meg a hősi munkát.

Júniusban mindennek dacára befejeztük a tanévet, és az átpolitizálás nem hagyott nagyobb nyomokat a bizonyítványokban: aki ta­nult, tudott, aki nem, nem. Ehrenstock Elek szelleme pedig gúnyo­san bólogatott.

Aztán eljött a szeptember. Az osztályból négyen-öten hiányoztak a kitelepítés miatt, de erről tudni sem illett. Kimaradtak, és kész. Csak egyetlen, de nagyon meglepő dolgot volt nehéz nem észre­venni: hogy Arányiné nincs itt. Úgy hírlett, valahol egy mátrai falu­ban van. A szomszéd osztály tanévnyitó négyszögéből Forgó János feje is hiányzott. Valaki emlékezett rá, hogy apját, a téli díszvendé­get letartóztatták kémkedés és hazaárulás miatt, ahogy ez egy júliusi Szabad Nép-ben olvasható volt…

Balthazár az évnyitón lesülve, megfiatalodva, erőtől duzzadón je­lent meg. A tantestület már az övé volt, szőröstől-bőröstől. Ez nem­csak Arányiné és még három tanárunk hiányában, hanem fiatal ar­cokban is megnyilvánult. így jutottunk új osztályfőnökhöz Piri néni személyében.

Piri néni nem csak az énekelt szeleket hozta, amelyek szappanszagúra mosdatva és kikeményítve hozzánk küldték, de elég különös módon valami hitet is, hogy az általános rossz megáll a tanterem fa­lainál, hogy a mi közösségünk képes egymás megóvására, ha hisz egy lehetséges jövőben. Az általa szeretett kommu­niz­mus Angyalföldet és a nagyapját jelentette, akit meglátogattunk, hogy meséljen. És az énekórákon végre megtanított énekelni, mert eddig nem tudtunk. De a dalok is má­sok voltak, a Csitári-hegyekről meg Dózsa népéről szóltak, s csak akkor váltot­tunk át az indulókra, ha idegen lépett be. Cinkosává lett az osztály, kockázatot vál­lalt, a szülők előtt is elhall­gatta, amit Piri nénitől tanult. Igaz, addig senki nem tar­totta uszo­dában az őrsi foglalkozást, s nem vitte vasárnaponként a hegyekbe az osz­tályt, ahová más, hozzá hasonló felnőttek is elkísértek ben­nünket, akik nem a fe­jünk fölé, hanem hozzánk intézték a szavakat. Az is igaz, hogy az általa tisztelt kom­mu­nizmust egyetlen pillanatra sem hittük azonosnak a hivatalosan szajkózott jel­szavakkal.

Az indulók a mi előadásunkban megteltek azzal a szükséges indu­lattal, amellyel megírattak. Mivel pedig énekbe és hitbe takart ben­nünket, a lelkesedésnek ebben a menedékében már nagyon könnyű volt magunktól gondolkodni a kötelező feladaton, a december huszonegyediki ajándékokon. Valóban hűséget és hálát akar­tunk kife­jezni a Nagy Vezér iránt, mert ha kellőképp féltünk is tőle, de azért, hogy Piri nénit hozzánk küldte, feltétlenül örömet akartunk sze­rezni neki. Éppen ezért, túl a kötelező penzumon, október elejétől minden szabad időnket a saját tervünk kivitelezésére fordítottuk.

Piri néni nem tervezett semmit. Mégis ő sugallta volna?… Leg­feljebb át­té­te­le­sen. Ha el nem visz a nagyapjához, soha nem jut eszünkbe más szakikat is kikér­dezni. Pelváltva jegyeztük le emlékei­ket. Az ennek alapján írt forgatókönyv adventi ihletésű volt, nyil­vánvaló reminiszcenciája első három tanévünk kötelező hit­ok­ta­tá­sá­nak. A kórusformához semmiféle ötlet nem kellett: kórus voltunk. Ha vala­melyi­künk tud zenét szerezni, valószínűleg forradalmi min­taoperát írunk, jóval a maois­ták előtt. A versbetétek A hűség és hála éneke anyagából valók voltak.

Jelmez és díszlet nem készült, időhiány miatt. Díszlet helyett az amúgy is meglévő vörös drapériát vettük számításba, ehhez néhány táblát írtunk. Hasonló megoldás a Brecht-előadásokon fog előfordulni úgy tíz év múlva. Jelmez helyett az úttörőegyenruha megfelelő volt.

Hárman dolgoztak a központilag leküldött őrsi napló megírásán, a hozzá mel­lé­kelt forgatókönyvet híven követve. A többiek nekilát­tak a mi külön ajándé­kun­knak. Másfél méter hosszú lombfűrész-modellt csináltunk: a Jövő Hajóját. Három­kéményes cirkáló volt, a kéményeken Marx, Engels, Lenin képmása. A kormány­állásban Sztálin állt. Egy kisméretű gipszszobrát, amelynek bal keze amúgy is derék­szöget zárt be a törzzsel, sikerült a kormányhoz erősítenünk. A többi már egyszerű volt. A hajó ágyúcsöveinek végén vörös csilla­gok, a horgonyon is. A főárbocon vörös bársonyzászló, amelyet az egyik fellépéskor loptunk egy társalgóból. A reflek­torokat lapos­elemek működtették, előtétnek a lámpaüvegen vörös celofán volt, szintén ötágúcsillag-mintával. A hátsó árbocon a népi demokráciák lobogói lengtek, persze a magyar legfölül. Az orrnál, a bal oldali hor­gony alatt arany betűkkel a hajó neve: Kommunizmus, és ugyanaz a tatján is, alatta a honi kikötő, szerényen, a Föld. A hajót szakszerűen kifestve, belakkozva egy kis, gyermekszekérből átalakított, húzható talpra tettük. Alatta három bearanyozott tartóbak volt. A bakok ol­dalán három vörösen égő évszám: 1905, 1917, 1945.

A hajócsavarok lapátjainak kiszélesülő részére a népi demokra­tikus államok veze­tőinek arcképe került. Mivel csak nyolc ág volt, a mongol és koreai elvtársak ezút­tal kimaradtak. Az egész alkot­mányt nagy vörös terítővei borítottuk le, amely egy kiszolgált álló­lámpa nyelére szerelve volt szállítható és egyetlen mozdulattal a ma­gasba emelhető, hogy a hajó láthatóvá váljék. A Jövő Hajója az úttörőszoba sar­ká­ban, vörös kupacként várta a nagy pillanatot.

Az utolsó tanítási napon már nem kerülhettük el, hogy szóljunk Piri néninek: a másnap tartandó ünnepségben szorítson helyet a műsorunknak. Azt mondta, sze­ret­né hallani. Kértük, hadd legyen meglepetés, és úttörő becsületszavunkra es­küd­tünk, hogy a műsor jó. Csak annyit árultunk el, hogy főleg versekből és dalok­ból áll: ez kicsit megnyugtatta. Megmondtuk, hány perc. Abban állapodtunk meg, hogy meg­kérdezi Balthazárt. Ettől nagyon elkeseredtünk, mert volt fogalmunk Balthazár lelke­sedéséről. De a körülmények nekünk segítettek. Balthazár egyáltalán nem ért rá, s már a színpad mögött várakoztunk, amikor szerét ejthette, hogy szóljon. Az igazgató ma nem szorongott, ezért csak két kérdést tett föl:

– Hosszú?

– Huszonöt perc.

– Kovács elvtársnő, vállalod a felelősséget?

– Igen.

– Akkor a második rész elején csináljátok meg!

Idén minden templomi hangulattól távol, a tornateremben volt az ünnepség. Rövid beszéd és hosszú kultúrműsor jelezte: ez most a hetvenegyedik, szemben a tavalyi hetvenedikkel. A nézőtéren is béke volt. Itt most egyetlen úr és az ő vendé­gei ültek. Közöttük a díszven­dég: egy miniszter. A nyolcadikosok az alkotmánytan könyvben lévő fényképéről ismerték fel. Szünet után Piri néni maga konferálta be az osztályt. Mikor visszajött a függöny mögé, sápadt volt. A füg­göny felment, és rázendítettünk a Bunkócská-ra. Utána elkezdődött a szólók és a kórus prózai párbeszéde. A közönség kellő türelemmel hallgatott, nyilván semmi különb­séget nem éreztek a hivatalos mű­sor és a miénk között. Ami meglepőbb, a minisz­ter sem vette észre a különbséget, legalábbis nem mutatta. Nyilván úgy vélte, jóvá­hagyott anyagot hall, s Piri néni bejelentése csak rendezői ötlet. Csak egy­valaki lett egyre sápadtabb és rémültebb: Piri néni, aki oldalt, a füg­gönynél állva hallgatott ben­nünket. A kórusban nyilván ráismert az angyalföldi szakik szavaira. Láttuk, hogy legszívesebben világgá sza­ladna. Csak akkor nyugodott meg, amikor a háborús dalok követ­keztek, majd Devecseritől A béke katonája. A szavaló teljesen átszelle­mült, és a közönség felé kiáltotta a patetikus szavakat, aminek a mi­niszter is a hatása alá került. így, amikor az utolsó sor végén elhang­zott az „Előre, katonák!”, szépen, előírásosan felállt és tapsolni kez­dett. Piri néni ekkorra egészen lecsillapult.

Kis akciónk következménye az igazi műsor idő előtti berekesz­tése lett. Balthazár avatkozott közbe, mondván, hogy a miniszter ideje nagyon értékes, viszont meg akar velünk ismerkedni. Egyúttal lelkesen rázogatta Piri néni kezét.

A miniszter bejött az „öltözőbe”, és megdicsérte a lelkes munkát. Majd meg­kér­dezte, honnan kaptuk az összeállítást, mert prémiumot kíván adatni a kiadó­nak és a szerzőnek, valamint utasítást a terjesz­tésre. „Végre valami igazi, őszin­te és kom­munista mű! Ez kell, elv­társak, nem holmi szájtáti szépelgés!” Balt­ha­zár Piri nénire nézett, aki viszont ránk mutatott:

– Őket kérdezze, miniszter elvtárs! Ők csinálták.

– Kovács elvtársnő, nem te írtad? – kérdezte Balthazár.

– Nem. Ők egyedül. Nekem sem mondták meg, csak tegnap.

– De leírt példány azért van talán belőle?

Volt. Igaz, eléggé nyúzott és összefirkált, de Czappán mint súgó, őrizte.

A miniszter titkára elsüllyesztette a sajtpapírt. Balthazár szeretett volna ennek a fene nagy önállóságnak baj nélkül véget vetni, de nem tudott. Mielőtt ugyanis átvihette volna az irodájába a minisztert, hogy az őrsi naplókat átadhassa, Konyi Sanyi, aki a barkácsügyi felelős volt, arra kérte az illusztris vendéget, venné át az őrs külön ajándékát. A miniszter már belejött a dologba, így hamarosan elő­került a világító csodahajó. Most már egészen ki volt ütve. Annyira, hogy a köpni-nyelni nem tudó Piri néninek és Balthazárnak a követ­kező beszédet rögtönözte:

– Elvtársak! Maguk nem akarnak erről a hajóról meg a műsorról semmit tudni. Ez jó. Növelni kell a gyerekek önbizalmát, hiszen a mi gyerekeink. De azért én maguknak is köszönöm ezt a délutánt.

A december 26-i őrsgyűlésen alapos fejmosást kaptunk Piri néni­től. Most elő­ször volt olyan halálosan komoly, mint az eszme. Azzal kezdte, hogy ezt soha töb­bé meg ne próbáljuk. Egy dolog, hogy az egész jól ütött ki, de még nem vagyunk elég­gé fejlettek, hogy eldönthessük, mi a helyes ideológiai szempontból. Az ő véle­mé­nye szerint a szövegben voltak bizony borotvaélen táncoló részek, és ha mindig ön­fejűs­kö­dünk, akkor nagy bajba keveredhetünk, mert a jó szándék egyes ese­tek­ben legföljebb enyhítő körülmény lehet. A titkolózás amúgy is nagyon gyerekes do­log. Ilyen fontos napon és ilyen fontos elvtárs előtt, gondolni is rossz arra, miféle baj kerekedhetett volna mindebből. Másrészt viszont – itt a szeme könnyes lett, kis híján el­sírta magát – nem talál szavakat arra az érzésre, amit tanárként és úttörő­ve­ze­tő­ként tegnap átélt. Nem az a legfontosabb, hogy az ő sza­vai jó talajra hullottak, ha­nem hogy ennyire mélyen érezzük és ért­jük a lényeget. Erre a hitre várat lehet épí­teni, és ő azon lesz, hogy ez a vár meg is épüljön. Más szóval, a tehetségünknek ki kell bontakoz­nia, és erre együtt meg fogjuk találni a legjobb módot és utat. Végül azon­ban megint elkomolyodott, és hozzátette:

– Nagyon nagy felelősséget vállaltatok, pajtások. A hírnév köte­lez. Ma ötkor két újságíró elvtárs jön ide, hozzánk. A holnapi lap­ban benne lesz a hajó képe és egy riport rólatok. Ne örüljetek annyi­ra! Amit mondtok, az megmarad nyom­ta­tás­ban. Amit most ígértek, az is… A sajtó komoly dolog. Gondoljátok meg, hogy a híres szta­hanovisták és más fontos emberek mellett fogtok megjelenni… Ha nem tud­játok teljesíteni holnapután meg azután, amit ma megígér­tek, nem állok veletek szóba többé. És ti sem fogtok magatokkal!

Kopogtattak. A belépő újságíró és fényképésznő elnémította és le­rohanta az őrsöt. A miniszter leszólt, s ők jöttek, írtak, fényképeztek. Mindent tudtak, sőt, job­ban tudtak a kelleténél. Úgy tartották tenye­rükön az ügyet és minket, ahogy az ilyen le­szólás után kell. Már a harmadik percben megtudtuk, mit ajánljunk fel április negye­dikére. (Felesleges volt felajánlani, viszont teljesíthető volt.) Egyetlen, nehe­zen megoldható problémájuk akadt, a származásunk. Bizony eléggé gyenge káde­rek­ből állt az osztály, többsége alkalmazott meg értelmi­ségi gyereke volt, sőt, két „egyéb” is akadt. De ezen is túltették magu­kat, találomra néhányunkat lefotóztak mindenféle pózokban, majd „Megszervezzük, elvtársnő!” felkiáltással, ahogy jöttek, elvonultak. Mint megállapítottuk, az egész húsz percig tartott.

Piri néni dermedten bámult utánuk. Pedig a java csak most kez­dődött.

Január folyamán megindult a búcsújárás. Kezdetét vette, hála a sajtónak, a „Z. Utcai Mozgalom”. A hónap során hat ízben voltak nálunk úttörővezető tanárok hos­pitálni, két ízben egy-egy úttörőcsapat válogatott strébereit küldték a nyakunkra, akik­nek a legosto­bább kérdéseire is válaszolnunk kellett, mert leírták minden sza­vun­kat. És egy hónappal az ünnepség után becitálták Minisztériumi Verához Piri nénit és az őrs képviseletében Dávid Imrét. Ott, Balthazár és két szakember jelen­lé­té­ben kellett átnézniük a műsor kefelevonatát, amelyet ezután a pedagógiai segédlet sze­mel­vény­gyűj­temé­nye és a Színjátszók Kiskönyvtárá-nak. egyik kötete fog meg­őrizni az utókornak. Mikor elkészültek, szerződést írattak alá velük ünne­pé­lye­sen, majd az időközben valahonnét előbukkant miniszter egy borítékban átadta a jog­díjat, valamint a két minisztérium közös különjutalmát. Utána koccintás és nagy puszil­kodás következett, illetve Dávid Imrének a kezét rázogatták a hímnemű jelenlévők, és hátba verdesték.

Az őrs az utcán várakozott, jól átfagyva, de nagyon megörültünk a híreknek. Egy cukrászdába mentünk, s a sütemények fölött nagy nehezen meggyőztük Piri nénit, hogy a saját jutalmát ne dobja a kö­zösbe, hiszen neki meg a szüleinek igazán kell a pénz. A cukrászdái számla persze a töredékéből kitelt a saját borítékunknak, s ha a töb­bit arányosan felosztjuk, bizonyára mindegyik családban jól jött volna az a kis pótlás. De pillanatnyi csapatszellemünkkel nem fért össze ez a kispolgári indi­vi­dua­liz­mus, csak a más baját láttuk meg. Igazából nem is éreztük, hogy a munkánk béréről mondunk le: sokat dolgoztunk ugyan, de szórakozásból. Éppen ezért úgy döntöt­tünk, hogy a pénzt a koreai gyerekeknek adjuk.

Az úttörőszoba felé mentünkben futottunk össze másnap Baltha­zár igaz­ga­tó­val, aki éppen hozzánk igyekezett. Örömhírt hozott: mint mondta, „sikerült el­in­téz­nie”, hogy a minisztérium legköze­lebbi kollektív estjén az őrs kórusa részt vegyen. Termé­sze­tesen az est délután lesz, illetve a műsort úgy szervezték, hogy időben haza­mehessünk, mert a szereplés nem mehet az egészségünk rovására. Egyúttal nem mulasztotta el átadni a miniszter szívélyes üdvözletét mindnyájunknak és külön Piri néninek.

A minisztérium kollektív összejöveteleit egy bezárt kávéházban tartották. Re­me­kül szórakoztunk az eldugott hátsó folyosón. Mint rövidesen kiderült, eléggé ide­ges „rendezőnk” is akadt: a miniszté­rium kultúrfelelőse, aki szíve szerint nem örült nekünk. Vagy az úttörőket, vagy a gyerekzsivajt, vagy mindkettőt utálta, és sietve elmagyarázta Piri néninek, hogy az estre szerződtettek egy valódi művésznőt, aki a fényt hivatott emelni, s az egyik öltöző az övé, azt hagyjuk békén. Nem vettük a dolgot túlságosan a szívünkre. A pasas elrohant, mert „ezer dolga” volt még, mi pedig halkan pró­báltunk.

Piri néni erre az alkalomra legjobbnak vélte, ha meglévő dalaink­ból egy kis játékot csinál. A műsor lényege az volt, hogy az úttörők körben ülve a nyári tábort elevenítik fel, majd fokozatosan lendül­nek bele az éneklésbe-táncba. A nézőtér ha­ma­rosan elnémult és fi­gyelni kezdett. Mikor pedig Kozma Gabi és Dávid Imre elő­adták a Trojka-dal-t – Gabinak ekkoriban gyönyörű szopránja volt –, már fel is melegedtek irántunk. így a kéregetős játék és a Partizántánc – utóbbi kozák­sap­ká­ban – már az első tapsot is meghozta. A han­gulat persze fölpörgetett minket, sike­rült kihozni belőlünk azt a „természetességet”, amely Shirley Temple óta min­den gyermekfilm­rendező álma. Piri néni a függöny mellett láthatatlanul irányította a társa­ságot, de amikor Kozma Gabi túlzásba vitte lányos tempóit, megfenyegette az ujjával. Gabi szerepéből kiesve vállat vont, ami hatalmas kacajt és tapsvihart váltott ki odalenn. A kocka most csak hatra akart esni.

Háromnegyed hétre alaposan belefáradtunk már, de úgy éreztük, igazán megdolgoztunk a sikerünkért. Az izgága rendezőember hátul rohangált, és folyton az iránt érdeklődött, mikor fejezzük be. Elő­ször meg akartunk sértődni, de kiderült, hogy most ő akarja húzni az időt, mert a művésznő késik. Piri néni, látva, hogy kifogyunk a megbeszéltekből, kijött közénk, és sorba állította a társaságot. Volt két biztos, bár ebbe az estbe nem igazán illő aduja, de tudta, hogy ez­zel nem veszít­hetünk, még ha nem annyira szórakoztatóak is. Ezért haladéktalanul bele­fog­tunk a Sztálin-kantátá-ba… A két szólóénekes és a kórus egymást vál­totta, a kö­zön­ség pedig tapsra fent tenyérrel várta, hogy Sztálin nevével jobb le­gyen a világ, ami­kor a kultúros majdnem bezuhant a színpadra, és artikulálatlan han­gon sut­togta: „Itt van!” Szerencsére senki sem hallotta meg a félreérthető be­je­len­tést, mert a zon­gora, amellyel egy ismeretlen elvtársnő kísérte szá­munkat zene­kari­lag, jól el­nyomta a szót. Mint kiderült, nem kisebb személyiség volt, mint Szonja Petrovna, a minisz­té­rium instruktora, valamelyik főkáder orosz felesége. A taps­vi­har már zú­gott, ami­kor az elvtársnő kisietett, és harsányan intézkedni kezdett. A han­gula­tot meg­óvan­dó, frissen belevágtunk a másik biztonsági darabba. A DlVSZ-induló kö­vet­ke­zett. Itt már persze kivédhetetlenül bekap­csolódott az összes fia­talabb néző is, majd utóbb mindenki, aki csak énekelni mert. Mivel mi nem is­mer­tünk tréfát, és tud­tuk az összes strófát, a szólisták előéneklésével jól meg­da­lol­tat­tuk a termet. Ha nem is földön-égen, de a csillárt rezegtetve zengett a dal: „Ifjúság, ifjú­ság!…” És a függöny végre lemehetett.

Ezalatt Szonja elvtársnő azonnali hatállyal kirúgta a kultúrost, és majdnem világgá kergette a művésznőt, de ettől végül elállt. Haragos szelleme még távozása után is ott lebegett, s ettől a művésznő kísé­rője harapós patkánnyá változott, aki leg­szí­ve­seb­ben belénk mart volna. Főleg Piri nénit pécézte ki, mint egyetlen fel­nőt­tet, és ideges fejhangon magyarázta, hogy a művésznő igen fontos személyiség, aki­nek az ideje teljesen ki van számítva, akkora igénynek kényte­len eleget tenni. Mi pe­dig vagy hat perccel csúsztunk. Ráadásul az előbbi jelenet nagyon rossz hatással le­het a művésznő idegeire, tehát a produkcióra is. Lehetnénk szerényebbek, hiszen mi csak gye­rekek vagyunk és amatőrök. Ez a fajta műkedvelés kispolgári csökevény, és ő bejelentést fog tenni. Piri néni jólnevelten hallgatta, sőt szemével minket is erre in­tett. A beállott csöndben lépett elő az öl­tözőből a művésznő. Flitterrel behintett, lila nagy­estélyiben volt, pántos telitalpú szandálban és nejlonharisnyában. így közel­ről jó dundinak tűnt. Nyomában vad illatfelhő szállt, könyökig érő kesz­tyűjével a folyosói tükör előtt hidrogén­szőke hajából homlokába ve­tett egy tincset, és kile­be­gett a színpadra. A kísérő már ott ült a zon­goránál, tehát nem volt akadálya, hogy elő­adja művészetét.

A művésznő negédesen üdvözölte az ő kis közönségét, s máris rá­zendített a Szabad szél operett Pepita-dalára.

Meg kell mondanom, nem voltunk rá féltékenyek, és ha a gyerekszínház egyik sze­re­pében, kellő távolságból látjuk, lett volna, aki beleszeret. De itt és most már a kez­det sem volt számunkra illúziót keltő, s így, félig hátulról, sokkal nehezebb tisz­tel­ni azt, aki a szín­padon van. Ennek ellenére mint éppen dolgozó kollégát tisz­te­let­ben illett tartanunk, s talán sajnálhattuk volna a gyalázatos zongora miatt. De a zene és ének tisztelete meg a belénk nevelt hallás egyre nagyobb meg­döb­be­nést keltett ben­nünk. A művésznő ugyanezt szín­padról aligha meri elő­adni. A tem­pót­lan­ság és fals hangok olyan ára­datát szabadította a nézőtérre, ami­től végül fel­lá­zad­tunk. Koz­ma Gabi a függöny takarásában állva, szép tisztán és hi­bát­la­nul duet­tet kezdett éne­kel­ni. A függöny előtti Pepita azonnal kénytelen volt rit­must váltani, és csattogni kez­dett, hogy elnyomja a konkurenciát. Piri néni nagy ne­he­zen elcibálta on­nét a kis lá­za­dót, és bevitte az öltözőbe, hogy ne zavarja az elő­adást, amint össze­szid­ja. A mű­vész­nő fölszabadult a nyomás alól, és újrázta a ref­rént. Ekkor került elő a le­szidott Kozma és Piri néni, s nekik is alkalmuk volt hal­lani, amint a művész­nő arra vetemedik, hogy az operett fő számát, a te­norra írt Szabad szél-dalt pró­bálja elénekelni. Bentről nem látszott, ami a nézőtéren tör­tént, de a dal sietős be­fe­je­zé­sé­vel a műsornak is vége szakadt.

Még egy műsorszámot volt szerencsénk részben végighallgatni: az öltözőjébe berobogó művésznő totális hisztérikus rohamát, ami haj­danvolt vígjátékok hasonló részleteire emlékezteti majd közülünk azokat, akik később látni fogják e műveket. Hihetőleg a művésznő is e forrásból sajátította el. Az ő változata nemcsak élethű, de trágár is volt. Ezt vihettük el emlékbe. Mondhatni, jól szórakoztunk.

A minisztériumba többé nem hívtak meg bennünket, de más ha­sonló hi­va­ta­lok­ba annál gyakrabban. A kis epizód, úgy látszott, sem­miféle fennakadást nem oko­zott további „fejlődésünkben”. Ez a fej­lődés ugyanis a szükségszerűség szabá­lyait követte. így kellett lennie, hiszen a támogató miniszter is egyre fejlődött. Az általa elhajított kavics már a lejtőnek ama szakaszán robogott, ahol a lavinák szü­let­nek, hogy utat nyissanak maguk előtt még akkor is – sőt akkor igazán –, ha van már út azon a helyen. Ilyenkor a régi út megszű­nés tárgyát képezi, mert szüle­tése köz­ben az új csapás járhatatlanná teszi.

Meg kell mondani, az Isteni Végjáték lépéseiről azoknak sem volt pontos képük, sőt jobbára sejtelmük sem, akik mindezt felidézték, és felelősséggel tartoztak tetteinkért. Balthazár időről időre ellen­őrizte pozícióját a Minisztériumi Veránál tartott értekezleteken, de Verocska is csak kéz volt ebben a játszmában. Piri néni­nek pedig senki sem adott alkalmat, hogy „rálásson magára”. Ez különben is hiába­való lett volna, hiszen az eszmétől és a látható sikertől feltü­zelve, a hályogkovácsok biztonságával vezette népét a lavina sújtotta területen át. Mint minden katasztrófa­övezetben, itt is csupán egyet­len komoly veszély állt fönn: hogy a lavina után fel­buk­kanó első csa­patnak tulajdonítják, ami történt. Egyelőre ez a veszély sem fe­nye­ge­tett, hiszen akik a miniszter vágyait fürkészve megnyitották az új csa­pást, nem szok­ták döntéseik okát személyekhez kötni. A lavina súj­totta terület egyet akart: minél gyorsabban túljutni a bajon. így a Z. utcai iskola kultúrforradalmi törekvéseit min­denütt sietve igye­keztek magukévá tenni az illetékesek, természetesen nem szol­gailag másolva a példát – amihez legalább olyan jó énekkar kellett volna, mint a miénk –, hanem az éneklés elmélyítésére összehívott értekez­leteken, amelyeken a kérdést súlypontivá tették. A Z. Utcai Mozga­lom körüli papír- és szószaporítás kezdett önálló folyamattá válni. Ennek folytán a felszabadulási kórusversenyen a kórus egyre feljebb jutott, többnyire tényleges verseny nélkül, Balthazár pedig tekinté­lyében jelentősen gyarapodva, kedvére értekezhetett.

Az egyik minisztériumi előadó a korábbiak alapján természetes­nek tartotta, hogy az április 4-ei ünnepség forgatókönyvét velünk írassa meg. Az újságírók több­ször visszatértek ránk mint biztos té­mára, s végül a Rádió is foglalkozott velünk. El­kerül­hetet­lenné vált, hogy a márciusban tartott József-napi ének­ver­se­nyen az Andor és a Vendel utcai kórusokkal együtt szerepeljünk.

Nem hallgatható el, hogy akadtak, akik összevonták szemöldökü­ket. Ennek első­sorban személyi okai voltak. Legráncosabb a művész­nő protektorának homloka lett. Ő azonban régen megtanulta, hogy minden, a lavinaforgalom akaratlagos sza­bá­lyo­zására irányuló kísér­let a beavatkozó gyors és végleges bukását vonhatja maga után, még a természet leigázásának Iljin-Szegál-i korában is, sőt akkor igazán. Várt. Egyelőre várt. Nem akart mindenáron törleszteni, jóllehet a művésznőn kívül a kiakolbólított kultúros is erre ösztökélte. Ha szép kánonunk föl nem csendül József nap­ján a Kossuth rádióban, talán veszteg marad, és megpróbálja elfelejteni a pör­patvart. Mivel azonban ez az adás okozta a művésznő első, de rendkívül kiadós epe­görcsét, a kórházból távozván szíve megkeményedett, és nekiállt földeríteni, kik állnának mellénk, ha elbánna velünk.

Vele párhuzamosan addigra Minisztériumi Vera kedvenc ellen­sége, Minisz­té­riu­mi Gizus, aki halálosan megbántódott, ha nem Gáljának becézték, már a har­ma­dik feljelentést írta a Balthazár-klikk szennyes aknamunkájáról. Az első rutinmunka volt, Vera védencei­nek szokásos eláztatása. Másodjára a Z. Utcai Mozgalom egyik ma­ra­toni értekezletén a róla jól informált Balthazár a vita második órá­jában csap­dába csalta, és egy kijelentését jól megforgatva az ideoló­giai mókuskalitkában, épp csak rá nem sütötte, hogy elhajlik a vo­naltól. Hogy melyik irányban, arra már nem em­lé­kezett. Általában az ilyen dialektikai bűvészmutatványok képezték mű­velt­sége hé­za­gait. Ekkor már személyesen a miniszter kezébe adta az újabb fel­je­len­tést, aki már­is a papírkosárba dobta a borítékot, amint Gizus az ajtón kívül volt, de rövid idő múltán jobbnak látta az előszoba cserépkályhájában elhelyezni, tudván, a ta­karí­tó­nők jó elvtársak, de nem tudván, hogy az övé kinek az ügynöke… Leg­kí­no­sab­ban a har­madik eset érintette ezt a lelkes följelentőt. Kellőképp felpaprikázva el­láto­ga­tott hozzánk, ahol példátlan inzultus érte. Mikor erélyesen felszólított, hogy te­kint­sük pajtásunknak, komolyan vettük a felszó­lítást, sőt Piri néni is nagyon em­beri és ked­ves volt vele. Ettől sokkot kapott, s miután végiggondolta, kik és miért pro­vo­kál­hatták, kerek egy hetet szánt a feljelentésre, élete fő művére. Mialatt ezen dolgo­zott, lelki szemei előtt Minisztériumi Vera lebegett, amint ronggyá bőgött fejjel, há­ló­ingre kapott télikabátban, papucsban elnyeli egy hajnali, fekete kocsi… Az el­kép­zelt ajtócsapódás zaja megremegtette a gyomrát, s a felszökő sav ellen sietve kapott be egyet szovjet sós kekszeiből, amelyeket egy követségi fogadáson lopott.

A harmadik szemöldök tulajdonosát halandó elmék már nehezen érhették föl. Szán­dékait és indulatait csak sejteni lehetett, főleg azért, mert szinte mindig az ellen­kezőjét valósította meg annak, amire kör­nyezete számított. Ráadásul intéz­kedéseit időről időre módszeresen keresztezte újabb parancsokkal, amelyek persze szintén nem a vágyai szerint valók voltak.

Neki maga a miniszter volt végképp ellenszenves. Ezért segítette pályáján, támogatva mindazt, amit a miniszter támogatott. Mikor tehát Gálja-Gizus dol­go­za­ta hozzá érkezett, roppant élvezettel ol­vasta a gyűlölet e remekművét. Utána utasí­tot­ta az illetékest, hogy Gizust haladéktalanul helyezzék át olyan vonalra, ahonnét eb­be az ügybe semmiképp sem avatkozhat többé, de annál mélyrehatóbb meg­figye­lé­seket eszközölhet a miniszter szakirányú tevékenységére. Izgalommal várta az újabb feljelentést, mely igazolja bizalmát – ha vele kapcsolatban lehet értelme ennek a szónak –, az iromány azon­ban késett. A nagy ember úgy érezte, méltó partnere akadt a tábla nélküli sakkjátékban. Pedig a valóság sokkal röhejesebb volt. Új poszt­ján egy ifjú kádernek kapóra jött a női főnök felbukkanása. Hamarosan meggyőzte, mennyire vonzó, majd a saját íróasztalán teherbe ejtette. Mézesheteiket Galyatetőn töltötték.

Gizust a legrosszabbkor ütötték ki a játszmából. Végre igazi jelen­teni valója akad­hatott volna, ha még a helyén van. A protezsáló mi­niszter ugyanis különféle meg­gondo­lások alapján most érezte elérke­zettnek az időt, hogy Piri nénit a háre­mébe sorolja. Ez sajnos végbe is ment a miniszteri kanapén, ami végtére még­sem íróasztal. Piri né­nin természetesen nem láttunk semmiféle változást, mert kiválóan tudott magán uralkodni, és a változást a jövő méhe rejtette.

A József napi rádiós szereplés a nagy emberben a protektoréval vagy a mű­vész­nőével merőben ellentétes érzelmeket váltott ki. Gye­rekhangunk a szívébe mar­kolt. Mivel pedig az érzelmek luxusát vég­képp nem tartotta helyénvalónak, csak annyit állapított meg, hogy a miniszternek nem lévén semmiféle ízlése, ez nyilván csak tévedés le­hetett. Amint így helyrerakta magában az ügyet, elhatározta, ő maga foly­tatja az útegyengetést. Ha megteszi, akkor többé nincs lavina meg új csapás. Az ő útján a végső határ – szokás szerint – a csilla­gos ég volt, s már kezdettől néhány méter­nyire a föld fölött vezetett.

Április negyediké szokás szerint a túlszervezés jegyében zajlott le. Harmadikán két vendégszereplés, meg egy otthoni vette igénybe a torkunkat. Utóbbi természetesen a saját szerzeményünk volt, no, meg Balthazár össze­ver­bu­vált ötletadó csoportjáé, akik lelkesen négerkedtek a kezünk alá, még arra is ügyel­ve, hogy úgy érezzük, a műsor a sajátunk. Piri néni az egész tüsténkedést szót­la­nul asszisz­tálta végig, csak a szakmai színvonalra ügyelt. Borúját szánalomnak vél­tük a gyámkodás miatt, pedig jócskán kétségbeesett már addigra, és egész jöven­dő sorsát meg a miénket érezte véglegesen bepiszkoltnak.

Tartalmát tekintve a műsor – amelyet egy másik Színjátszók kis­könyv­tára füzet örökített meg – sziporkázóan üres, koravén és na­turalista volt. Ki­vi­te­lé­ben briliáns, hála a meglévő rutinnak és Piri néni kérlelhetetlen karvezetői egyé­ni­ségének. Ezúttal a miniszter a Zeneakadémiáról hozott vendégeket, akik a mű­sor után azt javasol­ták Piri néninek, feltétlenül iratkozzon be ősszel, hogy meg­lé­vő te­het­ségét a zsenialitásig fokozhassák. Rólunk csak annyit mondtak neki, hogy jól tük­röz­zük a munkáját, persze a korral sokan lesznek használhatatlanok közü­lünk, ami a gyermekkórusok ismert végzete. Egyúttal javasolták a miniszternek, hogy ve­gyék lemezre, amit tu­dunk, amíg nem késő. De erre a felvételre már soha nem ke­rült sor. Valószínűleg ez a pillanat volt a Z. Utcai Mozgalom életének csúcs­pontja.

Április negyedikén a kórust háromtagú csoportokra bontva szét­szórták az ötödik kerület fontosabb emléktáblái és szobrai elé. Ez Balthazár műve volt, aki elhatározta, végleg „bevési a fiúkat” a ve­zető káderek tudatába, hogy ezentúl az „úttörőkórus” szóhoz a mi arcunkat és a Z. utcai iskola nevét társítsák. Egyúttal lehetetlenné akarta tenni a konkurencia felbukkanását. Ez sikerült neki, viszont azon az április negyedikén zimankós, borult, kora téli idő volt: már kilenckor havas eső zúdult a városra.

Mi természetesen a rövidnadrágos úttörőszerelésben voltunk. Tíz órakor már csak a saját lelkesedésünk tartotta bennünk a lelket. Egyetlen nézőnk sem akadt, csak a velünk együtt ázó katonák és rendőrök. Illetve: néhány helyen tizenegy körül a pártszervezet ki­hozta embereit, akik ott áztak velünk együtt. Egyikük sem mert első­nek hazaindulni, hiszen mi sem tettük. Még golyók záporában sem hátráltunk volna meg: a lezajlott évnegyed ebből a szempontból is gárdaöntudattal ruházott fel bennünket. „Nyakkendőnk vöröse a vé­rünk színére rímel” – a frázist nemcsak mondtuk, de ebben a pilla­natban feltétel nélkül el is hittük. És Piri néni? Nos, ő is velünk ázott, csoportról csoportra járt egy szál blúzban és aljban, piros nyakkendővel, esernyő nélkül. Dél körül mintha átvillant volna rajta, hogy hazaküld bennünket, hiszen a hallgatóság végül haza­ment. De valószínűleg úrrá lett rajta a dac: amíg Balthazár a meg­állapodás szerint nem üzen vagy jön személyesen értünk, nem hagy el bennünket, de haza sem enged.

Kérdezhetnénk, Balthazár miért nem viselte jobban gondunkat. Nos: a szíve szakadt értünk, de az időjárásról ő nem tehetett, viszont a miniszter megígérte, hogy végignézi a csoportokat. Ezért bánato­san vizslatta a vigasztalan időt, és a telefont szuggerálta. De az csak délután fél háromkor szólalt meg: a miniszter úton van! Ekkor meg­keményítette a szívét, és végleg elhatározta, hogy karriert csinál. A miniszter kocsijában ülve sem rendült meg az ázott csoportok lát­tán, hiszen pártfogója arcán sem látott megrendülést vagy rosszal­lást, legfeljebb elismerést. Így értek a pártközponthoz, ahová a mi­niszter bement, miután az autót elküldte, tőle pedig elköszönt. Gya­log vágott neki az útnak, hogy hazavigye fiait, de az első helyen jó­kora meglepetés érte.

Ugyanis autózásuk ideje alatt szemet szúrtunk a Balaton utcai díszőrséget felvezető tisztnek. Ők addigra a második csoportot vál­tották le. Odabenn az ázott katonáktól megtudta, hogy mi már két­szer annyi ideje ázunk. A tiszt roppant agilis volt: minisztere egyik váll-lap-cserélő szemléjén lépett elő hadnagyból őrnaggyá, s ez a gesz­tus röpítette a minisztériumi őrzászlóaljig. Volt érzéke a látványos teljesítményekhez, és elég fontosságtudata ahhoz, hogy habozás nél­kül döntsön.

Öt perccel az őrség leváltása után hárman a minisztérium előcsar­nokában ül­tünk, kilenc parancsnoki dzsip pedig a többi helyszín felé robogott. Balthazárt a fiúk­kal gyűjtötték be. Kisvártatva min­denki ott csöpögött és vacogott a pálmák alatt.

A katonai gépezet olykor célszerűen is tud működni. Rövidesen a pihenő zuhanya alatt találtuk magunkat. Piri néni mellé egy szakasz­vezető nőt varázsoltak elő valahonnét. Ezalatt a dzsipek ismét útra keltek. Egyikük célpontja az Úttörő Áruház igazgatójának lakása volt, aki csak akkor ocsúdott föl döbbenetéből, amikor a sebtiben ki­nyitott áruházból már szorgos harcosok pakolták autóra mindazt, amivel harminc úttörőt és egy női úttörővezetőt föl lehet öltöztetni. Mire a melegített lepedőkbe burkolva kiléphettünk a fürdő elő­terébe, harminc széken az előírásos úttörő-egyenruha feküdt, előtte vadonatúj, vastag talpú félcipők, a székek lábával elvágólag. A cipők kicsit kemények voltak, de többünknek évek óta az első új cipője lévén, nagyon boldoggá tettek bennünket. Az egyenruhához egyéb­ként egy-egy világoskék plasztik esőgallért is találtunk, az áruház ta­vaszi újdonságát, meg a hozzá való kis tasakot. A beszerzést irányító tiszt az igazgató jókívánságát sem mulasztotta el tolmácsolni, vala­mint hogy elsőnek mi fogunk ilyesmiben díszelegni a pesti utcán, mivel még beárazva sincsen.

A fürdő után orvosi vizsgálat következett. Négyünknek volt csak enyhe hő­emel­kedése, de azért mindenki kapott egy adag penicillint, s Pék Ricsit, akinek be­pi­ro­sodott a torka, katonai mentő vitte tüs­tént a Honvéd Kórházba. Minket és Piri né­nit időközben a tábor­noki étkezdébe vezettek, ahol hófehér abroszokon „seb­ti­ben össze­csapott” miniszteri uzsonna illatozott. Jókora, valódi holland ka­kaóval töl­tött kancsók, tejszínhab, kalács jelezték, hogy a miniszté­riumi géhá tartalékai rej­tel­mesek és azonnal bevethetők. Mellettük nagy tálcákon sajt, sonka, szalámi, retek volt még, és persze vaj és dzsem. Piri néni és Balthazár a tisztekkel külön asztalnál foglaltak helyet, a két pedagógust sűrűn kínálgatták tokajival, mialatt mi pukkadásig ettük magunkat, sőt volt, aki ezt-azt eldugott az esőgallér tokjában.

Este hatkor pedig a „kis kultúrban” huszonkilenc megújult és majdnem pa­tyo­lat­tiszta hang csendült föl Piri néni erélyes kis ke­zének intésére. A megdicsőült Balthazár immáron két miniszter mellől hallgatta énekünket: a jó hír, mint tudjuk, szárnyakon száll. A „saját” miniszterünkön kívül Farkas Mihály is fontosnak tar­tot­ta az akció megmentettjeinek megszemlélését. A rögtönzött koncert nagyon tetszett neki, különösen azért, mert a pacallá ázottak olyan strammul néztek ki. Kis be­szé­dé­ben meg is emlékezett erről, no, meg arról, hogy erre csak szocialista fiatalok ké­pe­sek. Utána mindenkivel kezet fogott, és kis, piros dobozban egy-egy Rákosi-pla­ket­tet kap­tunk, meg egy nagy zacskó édességet: kizárólag svájci csokoládé, a legjobb konyak­meggyes bonbon, narancs, citrom – 1951 tavaszán! Piri néni nagy csokor vörös rózsát kapott az édesség mellé. Utána már nem dzsipek, hanem azok a fekete személyautók vittek haza, amelyek másokat egyébkor ellenkező irányba szoktak szállítani…

Ha az imént azt mondtam, hogy az iskolai ünnepség volt pályánk csúcsa, akkor ezt az epizódot kifelejtettem, s a másnapi újságok szí­nes lelkendezését, amely egyaránt szólt a nagyvonalú gesztusnak, ne­künk és mozgalmunknak. De egy­szer­smind ez volt az utolsó pozitív híradás rólunk. A jó csőstül jön, de a baj sem jár ma­gá­ban. Valószí­nűleg azzal kezdődött, hogy egy héttel később Piri néni rosszul lett a tanítás alatt. Mint kiderült, az előző vasárnapi meghűlés felélesz­tette az el­me­sze­se­dett tébécés gócot, amelyet gyerekkorában látszólag rendbe hoztak. Hogy eb­ben a kezdődő terhesség milyen szerepet játszott, azt a tüdőszanatóriumban bizo­nyára kiderítették, a gyerek apját valószínűleg nem… Mi többé nem láttuk viszont.

A dicsőség megfúrható, de itt más történt. A homlokráncoló protektor csak akkor szervezte meg a sajtótámadást a Z. utcai ál­mű­vé­sze­ti ál­for­ra­da­lom ellen, ami­kor a hul­lá­mok össze­csaptak Balthazár fölött, és irodájából vitte a mentő az ideg­gyó­gyá­szat­ra. Távoztával a gúnyos cikkeken kívül egyéb bajok is következtek. Már Piri néni el­tűnte és az új karnagy érkezése sem javított a kórus hangulatán, ám­bár őt még a jóindulat küldte hozzánk. Balthazár tűntével aztán a karnagy is felszívódott, és az igazgatóhelyettes kitiltott minket az úttörőszobából. Felfogni csak annyit tudtunk, hogy mindennek vége, kezdődik újra a hajcihő. De hogy most rajtunk akarják elverni a port a felnőttek után, arra legvadabb álmainkban sem gondoltunk. Az első kellemetlenség még csak formális volt: Minisztériumi Vera az egybegyűlt úttörőcsapat előtt hordott le minket mindennek, egye­lőre azonban csupán mint valakinek az eszközeit. A vörös nyakken­dőnket mindenesetre elvették azzal, hogy ha nagyon jól viseljük ma­gunkat, talán a jövő évben visszakaphatjuk. De ahhoz nem minden­féle művészeti semmittevés kell, hanem komoly, igazi munka…

A többiek nem kezdtek el bántani minket, pedig szinte felkínál­tak prédának. Sőt, titokban többen vigasztalgattak is. Mi azonban együtt gunnyasztottunk, mint az árvák. Nem sokáig: az iskolaév vé­get ért. Nyáron megint kitelepítettek többeket, ezúttal azonban job­ban fájt, mint korábban, mert közülünk Dávid Imrét és Konyi Sa­nyit, az osztály motorjait érte utol a végzet. Amikor az újságban azt olvastuk, hogy a volt miniszterünket kivégezték, már fel sem tűnt, mint ahogy az sem, hogy Gálja-Gizus álma is beteljesedett: Miniszté­riumi Verát letartóztatták. Három nappal később Gálja-Gizus is sorra került, még állapota sem védte meg az őrizetbe vételtől.

A tanévnyitón Ehrenstock Elek nem kísértett többé, a katonás út­törő­négy­szögek már csak önmagukra hasonlítottak, akár a tökéletes csönd, amely az ünnep­ség alatt az udvaron honolt. Balthazár utódja másnap egyenként közölte velünk, kit hova helyeztek át. Legtöbbün­ket még a kerülettől is távol. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdez­zem: mire jó ez? A kérdés persze, tudtam, nagyon ostoba egy tapasz­talt hetedikes szájából. Legnagyobb meglepetésemre az igazgató be­csukta az ajtót, s azután halkan csak ennyit mondott, a Sztálin-képre mutatva:

– Tudod, kisfiam, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Ti még elég jól meg­úsz­tá­tok a dolgot…

Philoktétész fegyverei

Ott álltunk a szeméthalmaz fölött, és tudtuk, ez az út vége. Első látásra a ha­tal­mas pince, akár a Szezám-barlang, kincseket rejtett. Amikor lámpánk fénye vé­gig­futott a szerte heverő tárgyakon, még boldog izgalommal léptünk közelebb az egy­más mellé állított Opel Blitzekhez. De amint kéznyújtásnyira jutottunk, meg­ér­tet­tük, nincs tovább. Elgörbített fegyvercsövek, hiányzó lövegzárak, másutt tízesé­vel a hüvelykivetőnél keresztüllőtt géppisztolyok, beszegzett csövű villám­gép­pus­kák, ezernyi ezer fegyver, amit a kitörés előtt tettek tönkre, hogy itt, a Vár egyik pin­cé­jé­ben sorsára hagyják. A természet is segített nekik: ennyi idő alatt a nedvesség a betonon átszivárogva csúszós kulimásszá olvasztotta a sárga robbanóanyagot, ami­nek az ajtó kinyitásakor kellett volna levegőbe röpülnie, mindent összedöntve maga körül. Hiába volt a türelemjáték, amivel levarázsoltuk a billenőajtóról a de­to­ná­tor­hoz vezetett gonosz kis huzalt. A nedves­ség egyedül annak a két láda páncél­ökölnek kegyelmezett, amit be­élesítve a robbanóanyag tetején hagytak. Ártal­mat­lan­ná tenni nem volt már számunkra művészet, hiszen ismertük a Francia-barlangnál kilőtt korábbi példányokból, de harminc Faust a fegyverek helyett nem vigasz­tal­hatott. Nem ezért dolgoztunk hónapokon át, kockáz­tatva a halált a háború óta lezárt alagutakban, és a lebukást minden ki- és belépéskor. A halál kockázata nem zavart, Daninak hála, a kis csapat már elszánta magát mindenre.

Addigi csínyjeink se voltak bűntelenek, ártatlanságunk örökre odaveszett, amikor végignéztük a felnőttek emberalatti játékát a vá­ros ostromakor. De itt és most kétségbe ejtett, hogy nem kockáztat­hatjuk meg, amit elképzeltünk, nem okoz­hatunk halálos meglepe­tést a felnőtteknek, akik tüzet okádó fegyvercsöveink előtt, haláluk pillanatában értenék meg, számításon kívül hagytak bennünket. Pon­to­san ismertük, amit kerestünk, s ha némely itt lévő eszköz még nem fordult meg a kezünkben, rövid gyakorlás után biztosan meg­tanuljuk kezelésüket. Gát­lá­sa­ink nem voltak, csak illetlen szakértel­münk.

Mindez ebben a pillanatban fölöslegessé vált, akár a sok kemény edzés, amit kirándulásaink alkalmával végeztünk különféle ember nem látta erdőkben, épületromokban, mint ahogy a bemagolt elmé­leti ismeretek terepvázlatról, lő­me­ző­ről, műszaki zárakról, hordoz­ható rádiókról… A nagy álom egy eljövendő partizán­háború lehet­séges hősi halottairól szertefoszlott.

Dani az egyik sofőrfülkében talált egy ép Parabellum pisztolyt. Valahogy elkerülhette a katonák figyelmét. Most a tömbzárral ját­szogatott, le-fel húzta.

– Akkor… Miki, indulj az első rajjal.

A szólított elvezette embereit. Már nem tisztelgett, mozgása laza volt, még a háta is engedetlenséget sugárzott.

– Amíg ki nem értek, próbáljatok észnél lenni! Az út még min­dig éles!

A szavak nyilván eljutottak a tudatukig, fel is foghatták. De pon­tosan érezhető volt, nem a parancsot hajtják végre, Dani már nem a vezetőjük, csak egy srác a városból. Egymásra néztünk, és arra gon­doltam, soha többé nem fognak hinni neki.

A történet története

– Hümmelkém, maga egy ló!

– Na, de…

– Ló, ha mondom! A Knézichbe soha nem tanított Bállá nevű. Harminc­hatban biztosan nem. Úgy látszik, megint kihagy az agyacskája.

– Hát ide hallgasson: Akinecz, Auer, Bartha, Cickó…

– Tudom, a hatodik bé. Ráadásul nem is Cickó, hanem Cikkó volt a neve. A fafejű Döbrentei keresztelte át.

– Döbrentei, Dollmann, Egenruppert, Házi…

– Akkor még Hauser, ha már szóba hozza.

– Hauser, Hűmmel, Jelenszky…

Andris csendben kiosont a társalgóból. A kísértetjárás vacsoráig sem ér véget, vagy amíg valaki le nem lövi Hümmelt. Őrület! Ezek húsz éve magázzák egymást?

A délutáni napfény tüstént csapdába ejtette, de nem hagyta ma­gát. Lendületet vett, és sorra ugrálta át az ablakok elé vetülő fényha­sábokat, árnyéktól árnyékig. Ennyi idő alatt még észrevenni is nehéz valakit, nemhogy megcélozni. A lépcső­ház­hoz érve a falnak vetette hátát és nagyot szusszanva megpihent. Itt nem fenyegette az áruló Nap: a fal mentén biztonságban feljuthatott az emeletre.

Odafönn még megrendítőbb látvány fogadta: a folyosó végén tárva-nyitva hagyott erkélyajtón át akadálytalanul beomló napfény itt mindent tűzben fürdetett, ráadásul az ablakkeretek és az ajtók kopott fehérje is irgalmatlanul verte vissza a nap sugarait. Nincs menekvés?

Összeharapta az ajkát, és mélyen legörnyedve megcélozta a máso­dik ajtót, amely mögött a menedék várta. Két ugrással érte el, és be­esett rajta. Mihelyt be­csu­kó­dott mögötte, kiegyenesedett, és vissza­változott Szása Tüskevics partizán­fiúból ön­magává. Egyre nehezeb­ben élte magát bele ebbe a szerepbe, mint ahogy bármely másikba is.

A szoba porszagú félhomálya megnyugtatta. Odament az ócska vas éjjeli­szekrényhez, és fiókjából elővett egy tömzsi fehér gyertyát, meg egy doboz Szikra gyufát. Az éjjeliszekrény melletti vaságy fején megkereste a viaszfészket, kicsit felmelegítette a gyertyalánggal, hogy beleerősíthesse. Miután biztosan állt, az ágyon kun­korodó szakadt szürke­csíkos matracból kihúzott egy kékfedelű irkát és egy fél ce­ru­zát, felkuporodott az ágyra, és a fiókból napraforgómagot kotort elő. El­mé­lyedve kiköpte az első héjat, és írni kezdett a szekrény lap­jára fektetett füzetbe.

Napló – május 23. délután

Kolompolnak, ideje lemenni vacsorázni. A szertartások ilyen helyeken roppant fontosak, mint a Varázshegyből tudom. Erről majd még írok, ha el nem felejtem.

Hajnalban futni indult. Amikor kilépett a kertbe, az egyik föld­szinti ablak alatt ha­tal­mas hányás rózsaszín lett a muskátliágyásban. Kiss bácsi megint nem tudott ma­gá­nak parancsolni, pedig előbb-utóbb csúnyán ráfizethet erre az ostoba szo­ká­sá­ra. Elég, ha az udvari munkások türelme elfogy, vagy egyszer ilyen tájt vető­dik erre va­lami avatatlan, mondjuk a főnővér a nagy házból.

Ez persze majdnem kizárt, ő az éjszakai kalandozásban aligha vesz részt. Más mi­att ilyenkor teremtett lélek nem fordul elő ilyen közel a területet körülölelő ma­gas falhoz. Andris nem arra fut, ha­nem a zöldbe borult lejtő felé, amely odébb me­re­de­ken tör a magas­ba, mint valami színpadias bevezető egy óriási hegyhez, hogy azután épp oly hatásvadász módon, mint ahogy elkezdődik, váratlanul vége sza­kad­jon, s az eget ostromló bércek helyett gusztusos kis erdővel a tetején fe­je­ződ­jék be.

A dolog azonban nem annyira ledér, mint ahogy olykor érzi. Az itt lévők több­sége így vagy úgy tudomással bír a hegyen túl elterülő félelmetes titokról, a ki nem mondható nevű munkatáborról, amely most ugyan üzemen kívül van, de bár­mi­kor újra működtethető. Be­tegtársai némelyike perverz riadalommal emlegeti, mint­ha módjá­ban állna oda juttatni bárkit is, de látszik, jómaga sem érzi bizton­ság­ban magát.

Sokkal inkább az intézeti valóság buktatói léteznek, hiszen rajtuk, zárójelben ápoltakon kívül, akik mint valami kínos családi titok le­begnek a gyógyítás peri­fé­riá­ján, igazi szanatóriumi betegek pavilon­jai sorakoznak a spirálisan emelkedő út men­tén: kék ajkú szíveseké, a betegség arisztokratái, ha ez a kifejezés itt és most meg­en­ge­dett. Rangjukat az orvosi tehetetlenség adja, hiszen rövidebb-hosszabb mes­ter­ke­dés után többségük lábbal előre távozik, ahogy rendes ha­lotthoz illik.

Létük, akár valami törékeny virágé, merő dekadencia, nem illenek harcos ko­runk­ba. Rossz statisztikájukat hivatott helyreütni a jókora belgyógyászati utókezelő, ahon­nét elég hamar visszatöltik a munkás hétköznapokba a beutaltakat, legalábbis több­ségükben. Aki nem gyógyul, az is máshol hal meg, nem rontva az intézmény hír­nevét.

Végül vannak a mindenkori szanatóriumok kötelező tüdőbetegei, a PAS-nak és Isonicidnek hála, ma már kikezelhető bajukkal, ami persze nem vonatkozik azokra, akik mégis belehalnak a gyógyítható betegségbe. A tüdősök jelenléte meg­bor­sozza az intézet éjszakáit, ők a legkalandkeresőbbek, főleg a nőnemű egyedek.

Andris betegtársainak burjánzó képzelgései az ő vonatkozásuk­ban járhatnak leg­közelebb az igazsághoz. Még a lökötteknek is akad kalandjuk a tbc-sekkel. A do­log más vonatkozásban is izgató: a rönt­genvizsgálatok során olykor hozzájuk utal­nak át másért ide kerülteket.

A pavilonjuk puszta léte is zavarja Andrist. Ez ad még idegesítőbb súlyt óha­tat­lan megfigyeléseinek, amikor belebotlik valamelyik ön­feledt párba az erdő­ben. Az ok valójában mondvacsinált, hogy fel­törő nyugtalanságát meg­ideo­lo­gi­zál­ja. Bő­ven akad egészséges üzekedő is a bokrokban. A pavilonok kis­nő­vé­rei nem­csak ta­nul­ni, ha­nem szerelmeskedni is itt szoktak. Nem is merőben új élmény szá­má­ra a sze­relem látványa. A budai hegyek vadregényesebb részein sem ritka, főleg nyá­ron, a hasonló találkozás.

Reggeli futása lassan végéhez közeledett. Ma senkit sem látott és ezt egyál­talán nem bánta. Mostanában a jólismert kép: meztelen fe­nekek és széttárt lábak, meg a hullámzó mozgás minden alkalommal megzavarta.

Már a lejtőn lefelé haladt, ami veszélyesebb, a lendület és a szeszé­lyes faágak miatt. Elfutott a kiskastély kiégett romjai mellett, ahol itteni tartózkodása el­kez­dő­dött. Valójában jókora pirostéglás villa volt, amíg állt, gyönyörű fa lépcsőházzal és oda­bent mindent bebo­rító tölgyburkolattal.

Talán éppen a sok fa ihlette meg azt a titkos piromániást, aki há­rom hete újhold éjjelén felgyújtotta. Figyelme majdnem mindenre kiterjedt. Az éjszakás ügye­le­test, Terus nővért egy karosszékhez kö­tözte, száját gondosan leragasztotta leuko­plaszttal, és minden lehet­séges ajtót, aminek a kulcsához hozzáfért, bezárt, mielőtt rájuk gyúj­totta a házat.

Éghetetlennek hitte magát, vagy fényes tűzáldozatra vágyott, nem tudni, de tény, hogy miután útjára engedte a piros kakast, ott ma­radt a maga készítette mág­lyá­nál. Akik először arrafelé akartak elme­nekülni, a tehetetlenül trónoló Teruson kívül az ő lángoló ingének és lobogó hajának látványát vitték magukkal emlékbe, amint heve­sen gesztikulálva vezényelte a lángokat.

Hárman a nyitva felejtett konyhaajtón át menekültek ki. Kisebb zúzódás meg enyhe füstmérgezés árán mindenki megszabadult, a legtöbben apró motyójukat is kihozták.

Mialatt a háztűznézés folyt, Gruber tata elmélázva megjegyezte: legalább a te­me­tésüket meg lehetett volna oldani új ruha nélkül, ha bennégnek. Muhorai kun­cog­va vetette oda, majd csak figyelje meg, milyen kis helyen elfér Pohács, a gyúj­to­ga­tó, meg a nővér, amikor megtalálják a romok között, és mire lesz szük­sé­gük ruha he­lyett. Mialatt egy lehetséges koporsó vagy göngyöleg méreteiről vi­tat­ko­z­tak, a tűz, több tárgy nem lévén, hamvába holt.

Ekkor telepítették át őket az eddig lakatlan épületbe. Annak ide­jén ez volt a lö­köt­tek első szállása, amikor úgy döntöttek, ne legye­nek a fővárosban szem előtt. Az épület ezt megelőzőleg negyven­négyig Elek panzió névre hallgatott, és számos he­lyi legenda szín­helyéül szolgált. Tivornyákról, megerőszakolt parasztlányokról volt nevezetes. Ezt követőleg előbb német, majd szovjet parancsnokság székelt ben­ne, de rossz híre ettől sem javult. Utóbbiak negyvennyolc­ban kiürítették, és ez jött kapóra a terjeszkedni vágyó akkori igaz­gató főorvosnak.

Az első transzporttal egy önmutogató érkezett, aki majdnem agyonverette ma­gát a falusiakkal egy vasárnapi nagymisén. Ekkor emelték a területet körbefogó ma­gas falat, a következő igazgató fő­orvos a nagy házra még egy emeletet húzatott és a gyogyósok átke­rültek a kiskastélyba, hogy ne legyenek az akkoriban gyakori ma­gas látogatók szeme előtt. Most a kör egyelőre bezárult, volt hova rakni a meg­me­nekülteket.

Visszaért muskátlis otthonukhoz. Éppen reggelire kolompoltak. Szerencsére csak fél óra múlva kezdhetnek bele, a többség most ébre­dezik, és ez azért nem lak­tanya, ahogy Gruber tata mondani szokta. Elment zuhanyozni, mielőtt kifürdik a me­leg vizet, vacogjon más.

Napló – május 24. délután

– A valódiakat diliházba, a szimulánsokat meg hazazavarják. A mi­nisztériumnak herótja van tőlük, annyi miattuk a papírmunka. Fél év múlva az is mese lesz, hogy volt itt valaha ilyen osztály.

A két nő távozott. Kisvártatva a fiú is. Útközben és még a társal­góban is azon töprengett, ki mitől lehet ennyire hülye?

Ezek az emberek pánikban vannak. Nem konkrét oka van, ha­nem, ahogy össze­áll a kép, a rájuk bízott feladat és felelősségük nem áll arányban képes­ségeik­kel. Ez így vagy úgy (többnyire úgy, hogy bajt okoztak) kiderült. Csak azon az áron úsz­hatták meg a büntetést, ha betegek. Mivel inni mind ittak derűre-borúra, nem volt nehéz őket szanatóriumba dugni. Most a menedék elszáll a fejük felől, mert nem értették meg, a nyugalmuk ára, hogy maradjanak veszteg. Vissza kell térniük a társadalomba, ahol a legközelebbi botlásnál a nyakukat szegik.

Nem volt ideje túl soká töprengeni. Frissen és vidáman beállított Sárika. Át­vet­te az osztályt a főnővértől, eligazította a segédszemély­zetet, és amikor már lát­ha­tó lelkesedéssel takarítottak, megkérte őt, segítsen neki átköltözni. Egy bőröndre va­ló holmija volt, és valami virágállvány. Ezt akarta rábízni, de a fiú a bőröndöt vet­te fel.

– Mi bajod a virágokkal, kisgirnyó?

Utálta ezt a nevet, de nem akart egyelőre balhézni vele.

– Már elég erős vagyok

– És szerinted a bőrönd az komolyabb, igaz, te férfi?

Látva arcát, kacagni kezdett.

– Ráérsz még megsértődni, mimóza!

Mint kiderült, a bőrönd félig könyvekkel volt tele.

– Hogyhogy nem égtek el?

– Eddig a raktárban voltak. Gondoltam, szellőzzenek egy kicsit.

Adogatta, Sári meg felrakta a polcra. Többségük gyenge szerelmes regény volt, de akadt egy Faludy-Villon, és Andris nagy meglepetésé­re egy agyonolvasott Cserépfalvi kiadású József Attila Összes.

Otthagyta, rendezkedjen, és sietve ellopta a pillanatnyilag néptelen konyhából az egyik petróleumlámpát. Ezek csak rövidzárlatkor fontosak, de akkor úgyis nagy a kavarodás.

Visszatérve Gruber tatát pillantotta meg. Rendíthetetlenül ült a szokott sarok­asztalánál és x-edik partiját vívta önmagával.

Nemsokára elkerülhetetlenül bekövetkezett az ebéd. A három konyhás begu­rí­totta a gőr­asz­ta­lo­kat, és eléjük rakta a tányérokat meg a levesestálakat. A levegő meg­dermedt, mert Sárika is leült ol­dalt és nekiállt velük ebédelni.

Asztalánál a nagy házból való két markos ápoló foglalt helyet, s akik alkalom­adtán már kitapasztalták segítő karjuk erejét egy-egy be­tegszállításnál, pontosan tud­ták, mire számíthatnak, ha… de ilyen ha nem lehetett. Itt enni kellett, és ezt csak a fiú nem bánta, pedig érezte, minden szem rá szegeződik.

A csirkeragu levest sonkás kocka követte, még céklát is kaptak mellé. Miután csöp­pig megette az adagot, Sárika megtudakolta, nincs-e kedve repetázni, úgyis gir­nyó. Ezzel továbbra sem értett egyet, de a sonkás kockával igen, ezért többek érez­hető gyűlöletétől kísérve a második adagot is bevágta.

Mikor végre leszedtek és magukra maradtak, valaki azt morogta, talán a seggét is nyalja ki Sárikának, hátha laktató? Gruber tata közbe vetette, még növésben van, jogos a zabálás. A morgolódó azonban kitartott amellett, hogy ez árulás.

Napló, 25-én délután

– Hé! Ilyet unatkozó férjek csinálnak. Légy találékonyabb!

Bár elég későn mentek le aludni, a madarak felébresztették. Kifelé menet be­né­zett Sárika ajtaján. Fönn volt és valamit írt.

– Helló!

– Minek keltél föl, neked nem is muszáj, girnyó!

– Megyek úszni.

– Gondolod, ma is találsz ott valakit?

– Egyelőre nem fontos. Tényleg úszni akarok.

– Jó úszást, ha az inad bírja.

– Te sem látszol fáradtnak.

– A helyedben erre nem lennék büszke. Na, sipirc!

Mialatt úszott, megállapította, egyáltalán nem fáradt, sőt, akár rögtön folytat­hatnák az éjszakai hancúrozást. Érdekes módon most utólag sem támadtak mélabús gon­do­latai, mint néhány olvasmánya hősének hasonló helyzetben. Talán ha szerel­mes lenne? Marhaság – vágta rá rögtön akkor még inkább örülnie kéne, hiszen a szerel­mének okozott élvezet külön boldoggá tenné.

Nagyot szusszanva partra mászott, és nekiállt törülközni. Most akkor mi van? Égi és földi szerelem, akár a reneszánsz festményen? Ez is marhaság. Sárika adva van, jó, hogy megvoltak egymásnak. Még jó párszor meglesznek, és ezzel vége. Mielőtt nekiállna elméle­tet fabrikálni, máris jó, ha abbahagyja! Amit tettek és tenni fognak, váratlan ajándék ugyan, de másra nem szabad használni, legfőkép­pen arra nem, amit éppen csinálni készül. Viszont pompás élmény folytatás és követ­kez­mény nélkül.

Ekkor már visszaúton volt. Felugrott egy alsó ágig, letépte róla torony for­májú virágát és körülnézett, mit szakíthatna melléje, de errefelé nem nőtt csokorba való másik virág. Erre mondják, madarat lehet vele fogatni. Ez észre térítette. Eddig mindig baj lett abból, ha ilyen vidámnak ígérkezett valami.

Sárika az ajándékot egy vizes pohárba tette, miután körülnézett, ki láthatja őket. Utána megjegyezte:

– Mások előtt türtőztesd magadat, girnyó!

– Ha így hívsz, mindjárt lesmárollak!

– Szeretnél egy szép vastag tűvel hatalmas adag nyugtatót kapni?

– Mit gondolsz, miért voltam úszni?

– Szóval neked sem volt elég, amit csináltunk? Emlékeztess rá, ha elfelej­te­ném!

Reggeli után átment a nagy házba havi kontrollra. Ha kinn tavasz volt, itt a rönt­genben fülledt meleg. A félhomályban valahogy neki­ütközött az asszisztens­nő­nek, és mivel az megingott, sietve átfogta, el ne essen. A sötétben nem láthatta, a fiú is csak érezte, az arcába megy a vér és elönti a hőség. Elég rekedt hangon kért bocsá­natot, mire a gondos főnöknő megjegyezte, az idő még csalóka, éjszaka csukja be az ablakot, mert csúnya hörghurutot kaphat. Már össze­szedte magát, és sietve elköszönt, magával vive az asszisztensnő illa­tát és tapintásának emlékét köpeny­kivágásának látványával együtt.

Mire visszaért, Sárika azzal fogadta, rátelefonáltak bentről.

– Semmi bajom azon kívül, hogy jó lenne, ha kicsit rám érnél.

– Állítólag hörghurutod van.

– Kangörcsöm.

– Attól köhögsz?

– Csak a hangom ment el.

– Ha operaénekes leszel, fellépés előtt kerüld a női öltözőket.

– Nem bújnánk ágyba a biztonság kedvéért, nehogy még bete­gebb legyek?

– Hülye!

– Kulcs az én szobámhoz is van – kérlelte.

– Hagyd abba!

Látta, nem mondja komolyan. Rendkívül alázatosan nézett rá, mire nagyot só­hajt­va betolta a saját szobájába. Egy pillanat alatt egy­másban voltak. Hála gerjedel­mének és az éjjel tanultaknak, a dél­előtti lecke sem ment rosszabbul az éjjelinél, sőt. Ez utána derült ki, amikor már civilizált emberekként ismét felöltözve társalogtak.

– Szóval lengék voltak.

– És sötét volt.

– Ezentúl nem lehet téged beengedni egy röntgenbe?

– Senkit sem erőszakoltam meg.

– Csak engem majdnem.

– Rossz volt?

– Sőt. Ez sajnos elmúlik majd, de egyelőre jól működik. Azért az sem baj, ha tőlem gerjedsz be. Hamar megérezni, ha mással kefélsz, amikor velem vagy. A Lenke boldog lehetne, ha a férjétől ilyet kapna. Mellesleg nem olyan jó nő, mint ahogy érezted. Ha pucéran látnád, meglepődnél.

– Hagyd már abba! Te voltál az olaj a tűzre. Téged …basztalak meg, nem őt!

– Így igaz. Csakhogy végre ki mered ejteni. Bizony, jól megbasz­tál. Ezért ötöst érdemelsz. Csak ugrattalak: ha nem mondod, eszembe sem jut, hogy éppen helyettesítek valakit.

– De ez nem igaz!

– Nem is fontos, Tudod, hányszor vagyunk mással mialatt kefé­lünk? Nem árt, ha megtanulod. Soha nem tudhatod, mikor veszed hasznát.

Arra gondolt, kétes haszon lenne.

Napló május 29-én éjjel.

– Nekem olyan nincs, mert materialista vagyok. A többi elválik.

Éjfélig egy szót sem szóltak. Andrist a hiúsága sarkallta. Sárikát most először a saját szabadjára engedett teste. Tény, elég sok orgaz­must figyelt meg nála, mivel már kioktatta arra, hogyan vegye észre. („Ne érd be a kamuval! Azt minden pisis hamar megtanulja, de mi­nek? Ne légy önző, csináld úgy, totál élvezzen el, akivel vagy, hogy örökre megjegyezzen!”)

Bármennyire igyekezett, most már szüksége volt a szünetre.

Hanyatt feküdtek, a fiú az utóbbi időben megszokott módon a nő hasára hajtotta a fejét. Meggyújtotta a cigarettákat és elnyúlva, mint az a bizonyos Giorgione-akt, megjegyezte:

– Baromira elkényeztettelek. Majd átkozol érte, amikor az éhkop­pot nyeled.

– Miről beszélsz, Sárika? Baromi sokat tanultam tőled, hálám szóval kimond­ha­tat­lan, de ígérem, továbbadom.

– Csak szeretnéd. Amint Pesten kiszállsz a vonatból, csak egy taknyos vagy. Se­hova nincs rád felírva: „Baszógép vagyok.”

– Akkor az a csaj múltkor honnét szedte, amit rajtam látott? Te mondtad, oda vihettem volna, ahova akarom.

– És másnapra megutál. Neki ez még sok, te meg egyelőre semmi­féle mér­té­ket nem ismersz. Mondom, hogy elkapattalak: mint a tank, mennél előre és bumm!

– Most tanítasz, vagy undokoskodni akarsz?

– Csak hogy tudd, eddig úgy vigyáztam a mimóza lelkedre, hogy még.

– Miért?

– Kényelemből, hogy ne kelljen minden alkalommal egy óráig instállni, amíg képes vagy kefélni. De ennek vége. Te még tisztessége­sen vetkőzni sem tudsz, nem­hogy vetkőztetni! Azt sem tudod, mit kezdjél egy félénkebb nővel. És nem mindig vagy ilyen jó formában, mint ma éjjel. Ha hagynak, kényelmes vagy, mint a legtöbb pasas. A nők többsége meg hallgat. Vagy azért, mert ehhez szokott, esetleg szégyenlős, vagy mert azt sem tudja, mi jár neki. Azután jön a bőgés, hiszti, neked a pofáraesés.

– Befejezted?

– Máris kiborultál?

– Csak kíváncsi vagyok, tudsz-e mást is mondani? Valami bizta­tót?

– Már mondtam. Ha akarsz, tudsz baszni. Ha híre megy, akkor nyert ügyed van. Nincs többé éhkopp, itt a paradicsom.

– És a Taálok, akiket felszarvazok.

– Honnan szedsz ilyen hülye kifejezéseket? Igen, vannak felszar­vazott Gyu­szik. Ne bánkódj, jut is, marad is.

– Neki például?

– Így, ahogy látsz, élősúlyban ötvennyolc kiló, szőröstől-bőröstől. Kará­csony­ra elvesz, utána szülök neki két-három gyereket, és ha­gyom, hogy imádjon.

– Szép program. Hányan leszünk jut is marad is alapon?

– Eddig nem pimaszkodtál, girnyó!

– Eddig gyerekről nem volt szó. Ha jól emlékszem, még a Pista sem kapott tőled gyereket. Kell neked gyerek egyáltalán?

– Most azonnal elzavarnálak, de tudom, mennyire hülye vagy még. Nem is rád tartozik.

– Attól még elmondhatod. Már elég ilyesmit elárultál.

– Olyan nő nincs, akinek nem kell a gyerek. Csak nem mindig le­het. Olyankor a fene esz, nehogy legyen. Képzeld, ha a bunkó talál fölcsinálni!

– És a Gyuszi?

– Pontosan erre való. A gyerekeket is imádni fogja. Nagyon meg­bízható. Nincs több balhé. Nyugodtan várhatom a klambót. Lete­szem a fenekem és vége.

– Felszedsz vagy húsz kilót, elveszted a humorodat és elfelejtesz még kefélni is. Láttam már ilyen nőt.

– Messziről. Otthagyták?

– Nem. De most, hogy tudom, mire valók vagytok, nem tudom elképzelni őt az ágyban.

– Azért ilyen nem leszek.

– Most sem vagy sovány.

– De bírsz, nem?

– Aha.

– Bírnál jövőre is, de a bolt bezár. Sacika olyan kurva rendes lesz, maga is meg­csodálja.

– Hiszem, ha látom.

– De nem látod, mert nem találkozunk többet. Tudom, egész idő alatt azon golyózol, miféle iszonyatos pimaszsággal beszélj rá a foly­tatásra.

Andris meglepődve felült. Eddig ez eszébe sem jutott. Félreértve meg­le­pe­té­sét, a nő diadalmasan nevetett:

– Eltaláltam, mi? Ezért voltál olyan nyugodt, amikor a leendő ba­jokról be­szél­tem. Hiába is reménykedsz, senki sem tolja többé a fe­neked alá a párnát!

Nagyon unta ezt a vitát. Életében először nyúlt azért nőhöz, hogy belefojtsa a szót. Megint jó sokáig csak levegővételre használták a szájukat. Visszaemlékezve a tanultakra, olyan pózokat választott, amelyek ugyan nagyobb élvezetet okozhatnak, de fárasztóbbak.

Érezte, ahogy Sárika fokról fokra egészen átengedi maga fölött az uralmat, majd életében ugyancsak először tanúja lett annak, ahogy egy nő eszméletét veszíti a kéjtől. Nem tartott sokáig, de önkéntele­nül az órájára pillantott, és látta, már nem érdemes aludni, mert mindjárt le kell menniük, ha ki akarnak a vonathoz érni. De Sárika váratlanul felocsúdott és kicsit arrébb hemperedett.

– Győztél, girnyó – dugott a szájába egy újabb cigarettát –, egye­lőre elég.

– A bizonyítványomat hol kapom meg? – kérdezte András. Bár­hogy igye­ke­zett a hangjának parancsolni, mégis diadalittas volt.

Sárika tekintetében enyhe gúny csillant:

– Bárkit elküldhetsz hozzám ajánlólevélért. Csak azt is hozzá fo­gom tenni, te egy jó nagy bolond vagy. Azt hiszed, a kefélés is harc. Imádod a falakat fejjel be­törni. Egyszer akad olyan fal, amin a fejed törik szét.

– Szép halálom lesz.

– Akivel épp akkor leszel, baromi boldog lesz, akár én a Pista miatt.

– És amúgy?

– Amúgy is baromi nagy franc vagy. A pofád meg a szemed ren­geteg nőt ver majd át jó ideig. De azért el ne bízd magad! – nyomta el a szájából kivett csikket.

– Tudod, hogy szerény vagyok, mint…

Csókkal hallgattatta el. Utána ő vette birtokba úgy, mint az előbb a fiú. Soká és élvezetesen csinálták, de a végén ráborult és elsírta ma­gát. Andris lecsókolta a könnyeit, és kisvártatva lementek.

Reggel hét óra van. Ott állnak a kaviccsal felszórt peronon, kimo­sakodva, tiszta ruhában. Sárikáé gyönyörűen kivasalva, haja csillog a sampontól. A vonat beáll, egyelőre elég néptelen, még válogathatnak is a helyben. Bemennek egy fül­kébe, Sárika kedvesen ráhunyorít és a sarokba húzódik szunnyadni. Valahogy eltüntette szeme alól a kari­kákat, nem úgy, mint ő, aki egy könyv mögé bújik, mert úgy érzi, az éjszaka az arcára van írva. Most, ahogy a vonat lassan elindul, ez már nem tölti el büszkeséggel, és fura módon boldogsággal sem. Kellemes, semmi több.

A Stendhal néven közismert Henri de Beyle úr egyik műve jut vá­ratlanul eszébe. Pont fordított helyzetben van, mint a regény hőse. Nem a szerelem után sóvárog, hanem váratlanul kitörő viszolygás keríti hatalmába és rádöbben: Sárika jóleső mosolya további birtok­lási igényét fejezi ki. Ha ő is mást mondana, mint amit gondol, igaza lenne. Váratlan sajnálat tör fel benne, bár kicsit szégyelli: először hagy el lélekben valakit, aki nem ezt érdemelné – hiszi ebben a pil­lanatban. A döcögő vonat azonban lassan megtelik a nagy érzelem apályát jelentő csöndes unalommal. Mennyire unná őt, ha muszáj volna találkozniuk! Most különféle apróbb butaságai is felötlenek, és úgy érzi, a nő csömörig jóllakatta magával. Nem esik pánikba: mit sem tehet, ha nem keresi meg – és nem fogja megkeresni, az biztos.

Szégyenkezése elmúlt, becsukja a könyvet és kibámul az ablakon, bár a táj is un­tatja. Még egyszer rápillant a szunnyadóra. Most kéne öntudatos büszkeséget érez­nie állítólag, de csak az fut át rajta, szé­pen kell befejezni. Mikor Pest előtt át­kat­tog­nak a rengeteg váltón, szelíden fölrázza a nőt. Riadtan ébred, de megpillantva rámosolyog, mielőtt felvenné nyugalma álarcát. Ennek a mosolynak kéne hozzá köt­nie, és ebből kéne élnie az ő elképzelése szerint addig, amíg újra magához nem engedi.

Befutnak a Keletibe. A fiú kezébe nyomja a zárójelentést meg va­lami cédulát, és kisebbik bőröndjével a kezében kimegy a kocsi pe­ronjára, onnét a betonra lép. Szinte kinő előtte a földből a celofánba fojtott piros rózsákkal felfegyverkezett, alpakka­öltönyös, kackiás bajszú Taál. Ölelés, csók. A nő nagy bőröndjét Andris kiadja az ab­lakon valakinek, aki leemeli. Egy ősöreg hordár az, piros sapkában. Kocsiján tolja a csomagokat az előtte ölelkezve távolodó emberpár után, akik a kapu fénykagylójában tűnnek el, hogy az Andris lelki szeme elé vetülő képnek adjanak helyet: az üzekedéstől hevült kac­kiás bajszú Taál válla mellett Sári szokott nem­törődöm arca. Meg­nézi a cédulát. Természetesen telefonszámok vannak rajta. Kis gom­bóccá gyűri, leszáll és elhajítja, majd nagyot köp a vágányok közé, hogy megkönnyebbüljön.

– Nem vall jó ízlésre – hallja a háta mögött. Apja az, áttört anyagú rövid ujjú fehér nyári ingben, zöld vászonnadrágban. Ráne­vet szemüvege fölött.

– Egész megemberesedtél.

– Apu!

– Nyugi! Naponta sokezer emberrel esik meg.

Lehetőségek zongorára és fúvósokra

1. Andante

Dr. Gyopár Albin fürdött. A fürdőszoba sárga-fekete csempéi néma gya­nak­vás­sal figyelték. A jogtanácsos megvakarta lanyha mellbozontját, és gú­nyo­san a sa­rok­ba sandított, de a törölközőtartó krómnikkel ágai vigyázzban néz­ték. (Német ön­fe­gye­lem. Vagy olasz? Akkor az nem önfegyelem, csak gyávaság! Na, meg­áll­ja­tok!)

Minden mozdulatát késleltetve felemelte bal lábát. A víz lassan csörgött keletlen­tészta-színű bőrén, megkerült két ronda barna sze­mölcsöt, és egyesült a kádban.

A jogtanácsos most szétnyitotta görbe lábujjait, és vakargatni kezdte őket. Hersegett. Elvigyorodott: a kézizuhany megadóan csün­gött fölötte, tudván, nem menekülhet.

A nikotinfoltos ujjak megragadták fekete nyakát, és a vézna vég­tagra sze­gez­ték. A víz végigvágott a lottyadt felhámon, és Albin mekegni kezdett. A tu­da­ta mé­lyén hizlalt félelem röhögésre ingerelte. A falak engedelmesen vissz­han­goz­tak.

– Úgy bizony, kispofák! Paríroztok, mi?!

Az ajtón dörömböltek. Albin a kádba irányította a sugarat. A ha­bok sisteregtek.

– Fiam! – mondta egy hang. (Pedig nem is anyám. Szegény, mindig mondta…)

– Fiam!

A víz szintje ellepte a túlfolyót. Mindjárt abba kell hagynia a sü­ketséget, mindjárt hallani kell, meghallani…

– Fiam! Nem láttad…

(De láttalak, könnyűnek találtalak, elveszítelek…)

Mentő ötlete támadt: kihúzza a dugót! Öblögető hang keletke­zett, lábánál szappanos örvény, az örvényben ősz hajcsomó forog, egy lila slafrok csücske, harisnyás lábak…

– Fiam!

Albin a béna csempére sandított. (Nektek kuss!) Mi lenne… ha most RÖGTÖN…

(Én, ezekkel a szegény kezeimmel? Másrészt…)

– FIAM!

(Ütött az órád! Kiszállok, és…)

– Fiam! Hét óra van! Nem hallasz?

(Hétszer hét az hetvenhét, ki nem megyek ma innét. Ha kimegyek háromra…)

A kád vize meglódul, s vele a gyomra is. A fal olyan váratlanul nyílik meg, aho­gyan elképzelte. Pontosan tudta, mi következik, épp eleget gondolt erre eddigi éle­tében. A repedés a bojlertől balra in­dult, áthaladt a tükrön, az elpattant, szi­lán­kok­ra robbant; megke­rülte a mosdót, lenn a padlónál vízszintesbe csapott át, és ria­nás­ként szelte át a fekete-fehér sakktáblát a padlón. A kádból is látta, amint a meg­nyíló repedésből tégla vörösük elő, végül tortaszeletként elő­bukkan a cement, a fö­dém, s mindez hangtalanul eltávolodik. A pla­fonról a kádba zuhan egy darab va­ko­lat, lyukat üt a kádfalba, csilla­gosán szétfutó repedés támad. A következő darab a síp­csont­ján ta­lálja, éles fájdalom nyilall bele.

Felpattan, a fogantyúba kapaszkodik. A távolodó falak meginog­nak, mint egy füg­göny, omlik le előtte az egymásba tekeredő épület anyaga: néhány emeletnyi meg­kevert kártyapakli, kör bubi, treff ász, Halmosék nappalija, egy szőke cserép­kály­ha, tapétabohócok, virág­csendélet, végül elfeketült cserepek zápora meg egy galamb­szaros sze­lemenfa. Mindez szemvillanás alatt, közben sötét lesz, és ismét vilá­gos: az utcát szegélyező higanygőzlámpák kékes fénye világítja meg a kád mellett tátongó kétemeletnyi mélységet, alatta törmeléklejtő terül el az utcáig. Áll, itt a negyediken, a víz kihűlt, az utca kihalt. Fázik. A bojler hőmérőjén száz fok fölé emelkedett a mutató, ezt a gyér utcai fényben is látja. Megcsavarja a melegcsapot: folyik. Bele­bújik a kádba, testét átjárja a jó meleg. Viszont… (Viszont ha itt kushadok, nem látnak majd meg, és előbb-utóbb éhen pusztulok vagy meghűlök.)

A folyó víz közben átcsap a kád peremén, az meglódul. A fali fo­gantyú után kap, de már késő. A nyitott zománckoporsó függőle­gesbe billen, s már zuhannak is a mélybe. Tarkója mögött kondulást hall: téglák.

A kád nekiütközik a törmelékhalomnak. Albin kirepül, pucéran zu­han a vas- és téglaroncsok közé. Állkapcsa széttörik, hátában iszonyú nyilallás, válla és feje mindenütt szögletes, kemény dolgokhoz verődik, gyötrő sebeket kap. Az utolsó, amit érez, hogy nedves teste iszonyato­san fázik, s ez összefolyik a belsejében emelkedő hideggel, amíg eléri a feje búbját, amikor végre elpattan, és ő boldogan elveszti az öntudatát.

2. Scherzo

„Világnak világa!” – dalolja most született Blekk Eulália, akit mindenki csak Etusnak hív. Albin úgy véli, ez roppant zsenáns. Az egy dolog, ha ő megfojtja ezt a némbert, vagy legalábbis szeretné, és egészen más, ha a szomszédok értesülnek arról, miért jött ki a mentő a négy emelet huszonkettőbe este hétkor. O mindig rendes ember volt: jegyzett békekölcsönt, adott téglajegyre, megfizette adó­ját, számláit, valamint a liftpénzt, kapupénzt, szemétpénzt, egyszer még két szem Darmolt is adott a szomszédjának, mikor a gyerek foga jött. Ettől a gyerek nem lett jobban, de arról ő nem tehet, nem szült soha, és nem köteles mindent tudni.

Legjobb lenne most gyorsan elmenni. Mire hazajönne, a nő talán meg­nyug­szik, vagy kinyitja a gázcsapot, esetleg felhívja mentőket, és elviteti magát… De eh­hez meg kéne törülközni, fel kéne öltözni, végigmászni az ablakpárkányon a szom­széd lakásig, ott bejutni az ablakon át, vagy felkúszni a tetőre, és úgy próbálkozni. Eset­leg ki­nyitni ezt a rohadt ajtót, és szembenézni Euláliával, aki csilingelő, vékony hangon azt fújja éppen: „Elvesztettem zsebkendőmet.”

Fő a nyugalom. A víz meleg, az ajtó erős, végső esetben valahogy bemenekül a hálószobába, és eltorlaszolja az ajtót.

Odakinn bútorokat tologat valaki, majd kisebb tárgyak repülnek egymás után a halomra, székláb reccsen, üvegek csörömpölnek, élénk petróleumszagot érez, s az ajtó alatt szürke füst gomolyog be hozzá. A festék máris pattogzani kezd a hőség­től, a levegő fullasztóan füstös.

Szóval így! Felpattan, a hálószobaajtó felé indulna, de már onnét is dől a füst.

Albin kihúzza magát, elvégre férfi, és nem hitvány, gyönge báb. Rátalál a kézenfekvő megoldásra. Feltépi a lichthóf ablakát, és ki­bömböl a húgyszagú estébe:

– Segítsééég!

3. Con molto

A kopogás az ajtón erősödik.

– Fiam! – szól Eulália rémülten.

– Fürdők!

Odakinn durva, idegen férfihang:

– Kinyitni! Főőrség!

– Téves! Menjenek a harmadik emelet tizenkettőbe! Ott lakik Akác Péter, akit feljelentettem!

– No, elég! Kinyitja, vagy…

Az ajtót betörik.

– Kikérem magamnak! Ez…

– Kuss!

– Én hívattam ki magukat! Ez az Akác…

– Takard be már magad, te szemét! Nem vagyunk kíváncsiak a lottyadt tököd­re!

– Ezért felelni fognak!

– Annak a bánatos úristennek, te barom! Mozgás!

– Eulália! Azonnal hívd fel…

– Indulsz már, vagy felrúgjalak, te gané?

Az utca üres. Kapuk zárva, kocsik parkolnak, automaták bekap­csolva, a fény­rek­lámok villognak. Kicsit arrébb az utcai vécé feketéllik. Feje sajog a pofontól, feneke a rúgástól, oldala a fegyver tusától, ahogy végigvezetik egészen a játszótérig. A hátsó terméskő falhoz vi­szik, ahol már egy döhe alak áll pizsamában. Kunkovácz, a hentes. Szívből utálják egymást huszonöt éve, nem múlik év per nélkül. Még két ismeretlen is ott toporog, szintén mezítláb, ahogyan iderángat­ták őket. Az egyik kísérő odapenderítí közéjük Albint, a másik rájuk szegzi a zseblámpáját.

– Na, álljatok már sorba! Csürhe!

Csettegés, kelepelő zaj. Ütést érez a gyomrán, állkapcsán, a hasá­ban. A fáj­da­lom forró és tompa, azután mindennek vége van.

4. Da capo al fine

Dr. Gyopár Albinra a házmester törte rá az ajtót, fél nyolckor. A kihívott mentők csak a beállott halált tudták konstatálni. Euláliának a mentőorvos nyugtató injekciót adott, és lefektették.

A szomszédok megbámulták a vízen lebegő, lila szájú tetemet. Jobb szomszéd le akarta engedni a vizet, de Bal szomszéd eléje állt: majd a hatóság! Utána rálépett a szappanra, és bevágta a fejét a mos­dóba.

Jobb szomszéd beragasztotta a fürdő­szoba­szek­rény­ben talált leukoplaszttal a szem­öldö­két, egyúttal ellopta a villanyborotvát a férje számára, valamint hat tubus ért­he­tet­len feliratú pasztillát. Ez utób­bit a lánya sem tudta lefordítani, de test­vé­rie­sen megosztozott rajta a legjobb barátnőjével, s ezért mindketten teherbe is estek. Egyéb mellékhatásról nem panaszkodtak.

A hatóság leeresztette a vizet, elszállíttatta és felboncoltatta a meg­boldogult hulláját. A halál okáról jegyzőkönyv készült, Gyopárról halotti anyakönyvi kivonat.

Három hét múlva temették. A vállalat nem tekintette saját halott­jának, mivel fel­szá­molás alatt állt. Csak a hivatalsegéd jelent meg, hogy az özvegytől ezer forin­tot kérjen, amivel a megboldogult tarto­zott neki. Egy fillért sem kapott, ezért ké­sőbb orvul lepisálta a sírt. Megjelent viszont Bal szomszéd, Jobb szomszéd, Vigácz a második­ról, valamint öt percre Kunkovácz, hogy meggyőződjön a hír igaz voltá­ról, de Gyopár még az ő láttán sem kelt föl a ravatalról. Ha megteszi, kiderül, hogy csak elöl van rajta ruha, mert a beadott öl­tönyt szokás szerint ellopták a szak­emberek.

A temetés ideje alatt a parkolóban a gyászolóknak két autóját fosztották ki. Gyopárékét ellopták. Az özvegy sokáig huzakodott a biztosítóval, végül a járandó­sága felét fizették ki.

Vigácz a frissen oltott kutyájával jött, de kikötötte egy fához. Az eb megevett hat szál gladióluszt, és kifelé jövet lerókázta Bal szomszéd lábát. A bíróságon dr. Brabanits, Gyopár kollégája képvi­selte, aki a pert éppúgy elvesztette, ahogyan Gyopár tette volna.

Sic transit – avagy: így szállítunk…

1. JEGYZŐKÖNYV (Magángyűjtemény)

Az akta a szárnyparancsnoki irodából a következő heti bombatámadás alkalmával egyéb iratokkal együtt illetéktelen kezekbe került, mert rádőlt az épület, és a romeltakarítás során az egyik ott dolgozó személy ellopta.

A hadnagyot nem sokkal később a front mögé irányították, hogy a tábori csendőrség sorait erő­sít­se, s a kárpáti erődítésen dolgozó csapatok harci szel­lemére ügyeljen. Sajnos mindössze há­rom napig tudta – különben igen lelkiismeretesen – ezt a szolgálatot ellátni. Negyednap reggel ugyan­is egy aknamezőre irányította az őt szállító motorkerékpár vezetőjét, mert nem akarta tekin­télyét csorbítani az imént meglátogatott utászalakulat szemé­ben, akik figyelmeztették, ne hajtson arrafelé, mert veszélyes, de ordított róluk a destruktív szellem.

2. JEGYZŐKÖNYV (Magángyűjtemény)

A hadnagy dolgozata alapján valóban szerveztek néhány újabb tan­folyamot, és őrizetbe vettek busz személyt. Közülük hármat hosszabb idejű börtönre ítéltek, egyet kivégeztek. A hadnagyot századossá léptették elő, majd röviddel később letartóztatták kémkedés és hazaárulás miatt. További sorsa nem ismeretes. A jelentést egy kíváncsi vette fel a megyei iratok máglyaraká­sáról 1956. október végén.

P. S. Hazánkban azóta is törnek a vagonok, és vannak tévirányítások is. Szerencsére már nem sokáig mert a MÁV, mint tudjuk, szintén a csőd útján van, Isten és Baross Gábor nagyobb dicsőségére. Vele az állam egyik fontos szerve hal el. Csak idő kérdése, mikor követik egyéb szervei az el­halásban.

Kedves Lev Davidovics, miként szolgál amúgy síri nyugalma?

Folyamatos múlt

A kirakat padlóján törmelék és üvegszilánkok. Az utcába nyúló, négyzet alakú vaskeret enyhén rozsdásodott.

A három nyilas suhanc és a katonaruhás szűkében volt a helynek: a suhancokon látszott, rögtönöznek.

Egyikük, kócos, fekete hajú törpe, téglákat rakott egymásra a bolt leszakadt mennye­zetéből, a másik, kialvatlan véres szemmel, pisz­kosfehér arccal, a bejárat fa­lá­nak támasztott papírlapra rótt hatal­mas betűket. A harmadik, koravén, göndör ha­jú, szájában csikkel a katonaruhást őrizte elszántan. Géppisztolya köröket írt le, kö­vet­ve annak minden mozdulatát. Ez szükségtelen volt, a fogoly lötyögött kincs­tá­ri bőrében és imbolygása kimerültségtől származhatott – ke­zét túl szoros gúzsba köt­hették. Lábtekercse meglazult, bal bakan­csán sáros folt: átázhatott a téli lu­csok­ban.

A fehérarcú készült el a leghamarabb. A papírlapot szájába vette, a ceruzát zsebre vágta, és ugyanonnét jókora biztosítótűt vett elő. Átszúrta a papíron és a fo­goly­hoz lépve helyet keresett a cédulának. A bal felső zsebet találta megfelelőnek. A fogoly igyekezett elolvasni a feliratot, de nem ment. A fehérarcú közben rágyújtott és a törpé­hez lépett.

Piszok áruló vagyok, zsidóbérenc! – hirdette a papír. A törpe lábával meg­rúgta a téglákat: szilárd halomban álltak. Hátrament a boltba és föltekert kötéllel jött vissza. Kibontották a fehérarcúval és amaz megpróbálta átdobni a kirakat mennye­zetébe erősített vas­sínen. Harmadjára sikerült. A törpe rácsimpaszkodott: elbírta. A göndör kiköpte a csikket és hátrabökte a fegyver csövével a ka­tonaruhást. Az oda­ment a kötél alá. A törpe és a fehér­arcú körül­hurkolták a nyakán a kötelet és meg­kötötték a tarkója mögött. Utána felállították a téglákra és megmarkolták a lelógó szár végét.

A göndör a katonaruhás mögé lépett és hátba­lökte. A másik kettő hatalmasat rán­tott a kötélen. A katona rángatózni kezdett, arca el­vörösödött, szájából nyál fröccsent és előbukkant a nyelve is. Teste megfordult a kötélen tengelye körül és lá­bai szétkaszáltak. Azok ketten alig tudták megtartani, igyekeztek rugdosó lábát el­ke­rül­ni.

Az egész test rángani kezdett, megfeszült, kitöltötte az eddig la­zán ráboruló szövetet. Az arc és a szemek kifordultak önmagukból, a szájból vér buggyant ki, és nagyon magas, fejhangú sikítás hallat­szott. A két suhanc megijedhetett, mert el­en­ged­te a kötelet. A test tel­jes hosszában a földre csúszott és tovább dobálta ma­gát.

A göndörhajú egy lépést előbbre lépett, csípőjéhez szorította gép­pisztolyát és a fekvőbe lőtt. A sorozat pergő visszhangja feltépte a je­lenet némaságát. A félhomályos boltban kékes füstcsík kunkorodott, a sárga rézhüvelyek közül kettő kihullott a járdára és lassan gurult az úttest felé, időnként egymáshoz ütődve.

A test halma fölé hajló törpe megmarkolta a gazdátlanná vált kö­telet és végig­húzta rajta az ujját. A fehérarcúnak sikerült elérnie a fönn lógó szárat, és ketten együtt nagy nehezen megint a magasba húzták a hullát. A harmadik is segített, hogy a kötelet oldalához köt­hessék.

A hulla arca lila volt, nyelve kilógott, szeme fehéren világított. Arcán mészfolt, nyála és vére olvashatatlanná mázolta a feliratot.

A fehérarcú undorodva törölte kezét egy kockás zsebkendőbe, és behajította a gombóccá ragadt rongyot a bolt mélyére. A másik kettő már a járdán állt, éppen rágyújtottak, közös tűzről. A fehérarcú le­húzta zubbonyát a derékszíj alatt, és gyűlölködő pillantást küldött a túloldali kapualjban szorongó nézők felé, majd társai után mászott a kis kétéltű autóba, amely rögtön megindult, és egyre gyorsabban rohant a robajló, piszkosszürke délelőttön.

* * *

A folyosó zsúfolásig megtelt. Aki nem fért az ablakhoz, a termek­ből kihurcolt székeken állt. Szűk sikátor maradt a két sor mögött. Itt néhány pereces és tök­mag­árus próbálkozott, de a portéka nem fo­gyott, így hamarosan felhagytak a kísérlettel.

A feszültség az idő múltával sem csökkent. A többség hajnal óta várt, a bejáratot már fél hétkor lezárták, a későn jövők ott vereked­tek és reménykedtek, talán mégis…

Az épületben járatos jogászok meg egyéb törzsvendégek más bejá­ratokon jutottak be, és a keresztszárny irodáiban szereztek helyet maguknak. Az alagsori iktató ablakai különösen jónak ígérkeztek. Ebből a szemszögből az udvar színpadnyi magasságban volt.

A bitók az udvar közepe táján álltak: ipari jellegű cölöpsor. A hely atmosz­féráját csak a piszkos­barna téglafalak, az udvart bo­rító betonlapok és a kis csopor­tok­ban beszélgető polgári és egyen­ruhás férfiak éreztették, akikből valami benn­fentes könyörtelenség áradt.

Az irodistákat nem érdekelte túlzottan az egész. Hónapok óta folyt a „szezon”, ahogy egy ősz hajú kezelőnő mondta. Kávét kínált a vendégnek és hozzátette, a „lövés” izgalmasabb. „Csak az a baj, hogy minket akkor kilakoltatnak innét, és a segédhivatalból kell nézni a dolgot.”

Nyikorgás hallatszott. A szemközti falba épített alacsony vasajtón át kihozták az elítélteket. Nagykabátban, kalapban voltak, a tábor­nok kopott katonaköpenyben, amiről letépték a jelzéseket. Csupán egyikük, zömök, feketehajú, cigányképű alak állt zakóban, hajadonfőtt.

A műveletek zökkenő nélkül zajlottak. A kivégzettek fekete ken­dőbe burkolt fejjel támasztották az oszlopokat, csak lecsüngő lábuk mutatta: halottak. Egyedül a tábornokkal támadt némi baj: tehetet­lenül csüngött az őrök közt, szinte előre meghalt. Ez lassította a munkát, és a nézőket is kiáltásokra ingerelte.

– Most nem tartasz ki, te szar?

– Beszartál?

Azt utolsónak hagyták. Várakozás közben jellegtelennek tűnt, sem­mi­ben sem különbözött a többi civilruhástól, talán csak a ruhája volt gyűröttebb. Ami­kor szólították, igyekezett kihúzni ma­gát. Az ablakokból hangorkán zúdult rá, ez felvillanyozta, mert nyújtani igyekezett a jelenetét. A bitófa alatt valamit kiáltott, de ezt már hallani se lehetett, mert a három emelet magasságát betöltötte a zúgó, ütemes kiáltás:

– Las-san Bogár! Las-san Bogár!

A művelet ugyanolyan villanásszerű volt, a kötél sírt, két tompa, suta zaj – azután a kötél végét feszítő Bogár, a letakart fejű halott és a márciusi ég a falak négyszöge fölött.

– Másfél perc – mondta egy ügyvéd.

Az ablakokból most a Bogárt szidalmazták: füttyszó, sikítások, tömör gyaláz­kodás.

Az elítéltekkel érkezett fekete ruhás csoport néhány pillanatig hallgatta a tiltakozást. Végül egyikük magához szólította a fegyőrt. Az tisztelgett, és az ablakok alá lépett. Felemelte jobbját. A zúgás enyhült, majd elült.

– Szíveskedjenek hazamenni!

* * *

„Akkoriban éjjel csinálták. Talán, hogy kikészítsenek minket, ta­lán mert ők is féltek. Őrségváltás után szólították ki, akire sor került. Hallható volt, hogy be­ko­pog­tak az illetőnek, a kutya csattogása fel­verte a folyosókat, de utána csend lett, mert éjjel az őrök is mamuszban voltak, akár a rabok. Ha valaki kiabált, a nevét vagy amit üzenni akart, befogták a száját.

Hogy megtörtént, azt a motor zajából lehetett tudni. A háziak azt terjesztették, hogy a garázsban egy csörlőkocsi húzza fel, akit kivé­geznek, mert senki sem meri a hóhér munkáját vállalni, félnek a rek­lamációktól, meg hogy előbb-utóbb úgyis kapnak ezért a disznóságért. Mikor lezárták az ügyemet, én is voltam házi. Az irodában dol­goztam. Egy BV-s nő egyszer megmutatta azt az alhadnagyot, aki a hóhér volt. Nagydarab, hátrafésült hajú, szőke pacák, tésztaképű, la­pát tenyerekkel, ötvenes csizmában. Szörnyű segg volt, a szájában megalvadt a tej. Később, mikor egy társamat Tökölre vitték gyomor­vérzéssel, én mentem le éjjel segíteni. Bár minket a kivégzés után en­gedtek csak oda, láttam, nincs ott semmiféle csörlő. Csak egy Csepel állt a sarokban, annak a lámpája világított a dologhoz, és a motorját túráztatták akasztás közben, hogy elnyomják vele a kiabálást.

A fán egy kiskatona lógott, szegény teljesen összeszarta magát, alig tudtuk rendbe hozni. Állítólag a Pálfi sofőrje volt, vagy ilyesmi. Az alhadnagy ott lépdelt a sarkunkban, amíg csak a pakolást csináltuk. Le nem vette rólunk a szemét. Világoskék szeme volt, mint a borjúnak. Ott mászkált körülöttünk, a víz kivert, de lehet, hogy azért, mert hajtottunk, és a srác baromi nehéz volt. Ha nagyon betin­tázok, az a szag jut eszembe, a szar és az olajfüst keveréke, meg az izzadságé. Mikor végez­tünk, az alhadnagy cigarettát és csokoládét adott, de megparancsolta, ott rög­tön fogyasszuk el. Rajtunk kívül csak a kísérőnk volt ott, meg a teherautó sofőr­je. Ettünk és dohá­nyoztunk. A csikket a lefolyóba kellett dobni a szemük láttára, a kí­sérő még meg is hippelt a biztonság kedvéért.

Utána visszavittek minket a cellába. Fura, de nem hánytam, és ébresztőig úgy aludtam, mint a bunda.”

* * *

„Szoliból mentem haza, huszonnégyeztem, mert kevés ember volt és kellett az óra. Este csináltunk egy pofát, aki hat napig szellőzött a vécében, amíg a másik vécéből valaki észrevette. A sáljára kötötte magát, szürkemintás hosszú sál volt, amilyet a mámik kötnek téli es­téken. A mámi tíz napja kimurdelt, rák meg ilyesmi. Az ürge intéz­kedett a temetésről, és utána magára csukta az ajtót. Öreg volt mind a kettő, a mámi óvónő vagy ilyesmi, úgy vigyorogtak a fotón, hogy szörnyű. Nem is néztem meg még egyszer, aláírtam az aktát és mondtam Erzsikének, amilyen gyorsan lehet, rakja le, és többé ne lássam, mert aludni akarok és nem begolyózni.

Szóval megyek az utcán, látom, egy nyápic faszi ténfereg az úttes­ten, mintha a vad­virágos réten járna. Itt csak verébszart találhatott, virágot nem, viszont kishíján rá­lépett egy teherautó. Csikorgás, szö­veg, azután előkerült egy tizedes és szépen fel­írta a tagot. Akkorra én is odaértem. A tag izgett-mozgott jegyzőkönyvezés köz­ben, lát­szott, mondana valamit, ha nem félne tőlünk. A kezét figyeltem, hosszú göcsör­tös ujjai voltak, időnként megrázta őket.

A tizedes befejezte az írást, és a szokásos lelkifröccsel útjára akarta bocsátani a ta­got. Az meg mintha megtáltosodott volna, most kezdte tépni a száját és minden­fé­lét hadováit elemi jogokról meg ilyesmiről. A gyanús az volt, hogy a szövegnek sem­mi köze sem volt az egész esethez, hiszen senki sem jogosult összevissza téb­lá­bol­ni és kivasaltatni magát, szerintem ezt egyetlen rendőrség sem hagyná. A másik, hogy nem a mi eljárásunkat szidta, hanem valami láthatat­lan közönséghez beszélt. In­tettem a tizedesnek, hagyjuk. Elindultunk, az ürge még mindig állt és szónokolt. Most már sokkal idegesebb lettem. Az egész figurája, meg ez a duma… éreztem, hogy baj lesz.

Harmadnap reggel, amikor újra szoliba mentem, eszembe jutott a nyápic. Háromkor bejelentés érkezett, egyből ideges lettem. Nem ő volt, valami idióta meg­próbálta elgázosítani a családját. Mire vissza­jöttem, belecsöppentem egy razziába, mentünk a térre a lányokért, és vittük őket orvoshoz, meg ami ilyenkor szokás. Ez feldobott, mert a lányok eléggé vidám társaság, ha nem túl pimaszok, még komázni is hagyjuk őket, nekünk is kell kabaré a sok undok ügy közé.

Éjfél előtt értünk be. Frontátvonulás volt talán, mert csúcsforga­lomba csöp­pen­tünk. Mindenkit azonnal kiküldtek, mert félórája dőlt rájuk a bejelentés, és már egyet­len helyre se volt ember. Monda­nom se kell, rám jutott a csöndes munka – mehet­tem helyszínelni.

Mikor a kocsi ahhoz a sarokhoz ért, ahol három napja felírtuk a nyápicot, már nem voltam ideges. Tudtam, hogy ő lesz az. Befordul­tunk a kihalt mellékutcába a kocsival, fékeztünk egy cirádás bérház előtt és kiszálltunk.

A kapu világos volt: a lépcsőház zöldcsempés, lift, márványlépcső meg ilye­nek. Jó kádereknek csinálták az antivilágban az ilyen háza­kat, emlékeztem rá a kite­le­pítés idejéből. Persze azóta tiszta társbér­let az ilyen ház, tele apró balhékkal. Vala­hogy alkalmatlan a nyuga­lomra: azt hiszem, ezek a lakások hülyítik a lakókat, mind­egyik meg­vadul, és szeretne úgy élni, mint akiket elvittünk annak idején.

A harmadikra vitt a lift. A házmester az ajtó előtt állt két slafrokos öreg­lánnyal. Ezek a szomszédban laktak, és kilenckor hallottak utoljára valamit a másik lakásból – igaz, amit akkor hallottak, alkal­mas volt a képzeletük felrázására. Amit sikerült kiszednem a poko­lian zavaros dumájukból, az akkor is az ajtó feltörésére ösztökélt volna, ha nincs rossz hangulatom meg előérzetem. Lényeg, hogy fél órán át olyan üvöltözést csapott a szomszédjuk, mint aki bármilyen pokolba útra­kész, az idézett szöveg se ígért mást, mint hullát vagy őrültet. Mindehhez képest a lakásban rajta kívül senki se lakott, te­hát a falakkal veszekedhetett csak, vagy…

A házmester ránk várt, most sietve bebizonyította, mire jó a sperhakni. Meg­je­gyeztem, mert múltkor nem akart tudni egy lopásról, amit nyaralás alatt csináltak az első emeleten, és semmiféle rigli-húzás nyomát nem találtuk. A zár kikattant, de az ajtót eltorlaszol­ták; az őrmester meg én nekiálltunk és nem tudtuk kinyitni, ezért be­törtük a konyhaablakot, és benyomakodtunk a szobába.

Minden ki volt világítva, tízkarú aranycsillár meg három-négy kislámpa égett. Az ablakon függöny, behúzva. A szobában ripityára tört bútorok, szétszaggatott pa­pír­lapok tömege, a padlón egy kurb­lis gramofon, lemezzel, lejárva. A csillár ágai kö­zött ott csüngött a nyápic, anyaszült meztelenül, ahogy lerúgta magát az egyetlen épen maradt székről. Alatta a szokásos rondaságok. A kezét valahogy sike­rült össze­kötöznie, és a lábát is alaposan össze­gúzsolta a bokáján. Ha hátul van a keze, szak­szerű hulla lett volna. így elég csúf volt, mert a haláltusában valahogy a kezébe került a farka, és azt markolta, úgy, hogy csak leoperálni lehetett volna az ujjait. Búcsú­levél sehol, a le­mez egy szar táncszám. Az ürge, mondani se kell, megnyúlt, és az arca… Szóval mialatt a fotós dolgozott, kimentem a fürdőszobába és tele­hánytam a kádat. A doki szerint fáradtság volt, túldolgoztam magam. Szerintem ilyen arcot a kurva életben nem láttam még, és ehhez képest egy vigyorgó lókoponya emberinek mondható.

Ha nagyon félek, attól félek csak, egyszer erről álmodom.

2. Másfajta igazság

Homoiuszion

A szieszta ideje volt. Az afrikai város utcái azonban most másért voltak néptelenek. Mióta a bizánciak elfogták az első járókelőket, csak a sikátorokat és a rejtekudvarok átjáróit használták. Senkinek nem volt kedve bekísértetni magát az egykori magisztrátus börtö­nébe, ahol a katonákkal jött fekete papok tettek föl gonosz kérdése­ket, és parancsukra a lenti cellákba vetették őket. Utoljára a keresz­tényüldözés idején volt ekkora zsúfoltság a zömök épületben, de ak­kor többnyire másodnaponként kivégezték azokat, akikről kiderült, hogy a tiltott új vallás hívei. De ez most érthetetlen volt. Hiszen itt mindenkit megkereszteltek már vagy ötven éve, és az elfogottak sem pogányok, sem zsidók nem voltak. Az utóbbiakat ezúttal nem is bántották, csak elrekesztették a városrészüket, de azon belül nyugod­tan tehettek-vehettek. Annyira, hogy nem zsidó barátaik az ő negye­dükön keresztül tudtak elmenekülni a sivatagba.

A naptól elfüggönyözött, hűs teremben a pátriárka küldöttei a je­lentéseket tanulmányozták. Időnként kortyoltak egyet az odakészí­tett jéghideg citromos léből.

– Jól mondta Eugeniosz atya – bólogatott a fehér csuklyás idő­sebbik –, itt mindent átjárt a szkizma! Undorítóbbnál undorítóbb gondolataik vannak. Minél járatosabb közülük valaki az írott tan­ban, annál inkább. Ha a környéket átfésüljük, biztosan lelünk még ikonoklasztákat is, pedig azokat már mindenünnét sikerült kiir­tani …

– Ne feledd, atyám: ez a birodalom pereme, és nincs túlságosan távol Alexandriától, ahol Origenész tanított!

– Tanított! Fertőzte az embereket azzal a maszlaggal, amit hitnek vélt! Jó száz év is eltelik, amíg végleg kiirthatjuk az áltanokat. Tudod jól, ezek mennyivel veszélyesebbek a pogányságnál! A pogányt meg­térítik vagy megölik, esetleg arrébb űzik. Előbb vagy utóbb ő, a fia vagy az unokája hitünkre tér: a régi istenek halottak.

– És a zsidók?

– Ők nem akarnak megtéríteni senkit. Rajtunk áll, meddig tűrjük őket valahol. Ha mást határoz Ő szent Felsége vagy a Pátriárka, senki nem kel védelmükre sehol, hiszen mihelyt betelik a sorsuk, javaikat a szomszédok hordják szét.

– Nem lehetne az itteniek elméjét megvilágosítani?

– Te hiszel egy ily módon megtérítettnek? Mihelyst kihúzzuk a lábunkat, visszasüllyed a sötétségbe.

– Ez… rettenetes nagy büntetés lesz!

– Az utolsó ítélet sokkal nagyobb lesz. Ne feledd: csak minden ötödiket ége­tünk meg, a többit, meg az asszonyokat és gyermekeket irgalmasan életben hagyjuk.

– Várja őket a kilikiai rabság. Az úton meghal a fele.

– Ha tudom, hogy ilyen gyenge a szíved, nem hozlak ide!

– Nem azt mondtam, hogy ne tegyük meg, csak sajnálkoztam.

– Ez maga is vétek. így kezdődik a hitehagyás. A Sátán súgja a ha­mis irgalom szavait.

A főtiszt lépett be.

– Aldassék az Úr!

– Aldassék, Baszileosz. Mi újság?

– Éjszaka átkutatjuk a város első negyedét. Ma nagyon kevesen akadtak fenn az őrségeken: ki kell őket piszkálni az odújukból. Hol­nap a másik negyed követ­ke­zik, azután a többi. Hét végére befejez­hetjük. Csak a papjaid győzzék a körmölést!

– Állítólag már alig van hely a börtönben.

– Már megvizsgáltam, mit tehetünk. A falakon kívül ott a régi amfiteátrum. Igen jó állapotban van, és könnyű ellenőrizni. Majd oda vitetem azokat, akiket már ki­hal­lgat­tak. A máglyáknak is alkal­mas lesz, van elég hely a porondon, és a néző­téren helyezzük el azo­kat, akiknek okulásul szánod.

– Látom, jó parancsnok vagy.

– Ez a tizedik város, amelyet megtisztítok. Két hét múlva jöhet­nek a telepesek: egy lelket sem találnak.

– Kitűnő. Nem mulasztom el megemlíteni érdemedet a Kozmokrátornak küldött levélben.

A fiatalabb pap meglepődve kérdezte, amikor az ajtó becsukódott a katona mögött:

– Miféle telepesek?

– Akiket ide szánt a Kozmokrátor. Ahol eddig éltek, ott ki voltak téve a no­má­dok és mások zaklatásainak, pedig igen jó és dolgos szol­gái ők a birodalomnak. Itt senki sem háborgatja majd őket, és még több szőlőt, gabonát és sok mást fognak termelni, amivel elláthatjuk az ebben szűkölködő tájakat.

– Kinek a hasznára?

– Természetesen a miénkre. Ezek mind az egyház jobbágyai!

– Ne haragudj korábbi szavaimért, atyám! Most értem végtelen bölcses­sége­teket.

– Jobb későn, mint soha. Az üdvösség művét így kapcsoljuk össze az építés művével. Egy lelkileg tiszta, szorgos birodalom: lehet-e magasztosabb ajándék az égi Felség számára?

Az éjszakai rajtaütés balul ütött ki. A megátalkodott városlakók elővették el­tit­kolt és elrejtett fegyvereiket, és a sikátorokban elkesere­dett küzdelem dúlt, amely­nek során számos bizánci katona veszett oda. Ezek a csapatok az utóbbi évek­ben el­szok­tak a harctól, s most keservesen lakoltak hanyagságukért. Hajnalra eldőlt, hogy csak a tűz segíthet. A felgyújtott házakat azonban azonnal eloltották, később már nem is sikerült felgyújtani őket, mert a vizes nád és szalma nem gyulladt meg, az agyag eleve nem égett. Az egyre nagyobb hőség vi­szont akadályozta és el­lan­kasz­tot­ta a csapatokat. A nagy kutak most, hogy kitört a küzdelem, csapdává lettek: a hoz­zájuk vezető széles ut­cákon könnyen lenyilazhatták a vízért indulót. Baszileosz ek­kor a börtönből előhozott rabokkal és a néhány elfogott nővel kísérlete­zett, de ami­kor a legtöbben elszabadultak, mialatt az őket kísérő ka­tonákat lenyilazták, égető dühre lobbant.

A sereg hadipoggyásza a városon kívül maradt. Most egy különít­ményt kül­dött a kővető gépekért. Nem ide szánták őket, de szeren­csére itt voltak. Mikor a bör­tön előtti téren felállíttatta az ormótlan masinákat, éppen dél volt. A verőfényes, ir­gal­mat­lanul kék ég alatt szálltak el az első sziklák. Nem nagyon céloztak, találomra vágódtak a házrengetegbe. Felszálló por és zaj jelezte, hogy a téglaépületek megadták magukat a mázsányi lövedékeknek. A továbbra is síri csendben megint betöltötték és megint kivetették a köveket. Ezúttal két magasabb épület is leroskadt: az egyik valami templom volt.

– Hát a telepeseinknek elég munkájuk lesz – sóhajtott a fiatalab­bik pap.

– Viszont amint végzünk ezekkel, csak temetni kell. Akik a mág­lyán végzik, azokkal még ennyi gond sincs: a hamvakat elhordja a szél.

Kár volt szelet emlegetni, mert délután homokvihar tört a vá­rosra. Igaz, főleg a falakon kívül dúlt, de a sereg málháit elsodorta és betemette. És persze jó néhány ciszternát is, ahonnét a katonák a ku­darc óta a vizet vették… A kővetők csak fel­bo­rultak, azokat vala­hogy talpra állították, de most már nyilvánvaló volt, hogy csak az az övék, ahol sikerült megvetniük a lábukat. Aki óvatlanul mozdult a városi nyilak lő­távolábán, csak akkor menekült meg, ha a páncélját találták el. De a városiak egyre jobban céloztak. Baszileosz azt is be­látta, hogy semmiféle rohamot nem indít­hat: ha a nyilak megkímél­nék, a romok meg a házak zűrzavara miatt elnyomják az embe­reit. Talán a kővetők adták az ötletet, de a városiak is elkezdtek kövekkel har­col­ni. Igaz, parittyából kilőtt darabokkal, de sejthető volt, hogy amint az utcákba hatolnak, a tetőkről is záporozni fognak.

A szakaszok sáfárjai késő délután zavarták a parancsnokot. A csa­patok élelme már csak két napra volt elég, és ilyen körülmények kö­zött a lakosok kifosztása nem ígérkezett szerencsésnek.

– Sebaj, a zsidóknak biztosan van! – mondta Baszileosz. – Ők eddig ki­ma­rad­tak ebből, s nyilván ezután sem bolondok ujjat húzni velünk. Menjetek, és hozzátok el tőlük!

A zsidó negyed kapuja zárva volt. Hiába kiáltoztak, nem nyitot­ták ki. Mikor az egyik szárnyat ki akarták feszíteni, kiderült, hogy sebtében, de alaposan be van rakva kövekkel. Addigra a városiak már ott is elkezdtek nyilazni, s a környéknek csapdaszaga lett. Visszaúton valóban elestek vagy húszán.

– Akkor még több lesz itt a hely! Majd megtanulják a zsidók, ho­gyan kell tisztelniük a Kozmokrátort! – mondta az idősebb pap. Arcizmai aprókat rándultak a visszafojtott dühtől.

Baszileosz ezúttal elsősorban töprengett, de ezt nem árulta el sem neki, sem másnak. Egyetlen gondja az volt, hogyan vonulhatna vissza megmaradt seregével, milyen módon hagyhatná sorsukra bün­tetlenül a papokat. Magának bevallhatta, hogy fél. A rájuk köszöntő újabb éjszaka a katonákban is egyre erősebbé tette a bi­zony­talanul terjengő félelmet. Csak rejtve gyújtottak fényt, nehogy rájuk nyilaz­zanak, és úgy bújtak az elfoglalt épületekben, mint az ostromlottak. Valójában azok is voltak, csak ezt egyelőre nem akarták beismerni. Akármin törte is a fejét a pa­rancs­nok, ők az egyedül szabadon ma­radt városfal felé húzódtak vissza, és az ott nyíló kapun át készültek elszökni. Szerencsére lovaik nem estek a homokvihar áldo­za­tául, és most avval foglalatoskodtak, hogy elég szekeret szabadítsanak ki a leg­szük­ségesebb dolgok elszállításához. Egyetlen gondjuk a kapu környékének sza­ba­don tartása volt, és persze az, hogy mi lesz velük, amíg nyíllövésnyire nem érnek a falaktól.

Baszileoszhoz csak akkor ment be két tiszt, amikor mindennel el­készültek. El voltak szánva: ha nem akar jönni, azonnal megölik. Szerencsére a tábornok szótlanul lóra szállt, és előrelovagolt. A csa­patok kettős oszlopba rendeződve, se­be­sen követték. Csak akkor las­sítottak, amikor nemhogy egy, de legalább tíz nyíl­lö­vés­nyire kerül­tek a baljós várostól. Baszileosz megkönnyebbülten sóhajtott. Ha majd talál­kozik a telepesek karavánjával, és megmenti őket, az felér a cserbenhagyott papokkal. Jelentést itt csak ő írhat már…

Egy pányva ekkor rántotta le a nyeregből. A homok között rejtőz­ködők lerohanták a bizánciakat. Ruházatuk nem hagyott kétséget, kifélék.

A városban hagyott papok virradatkor jöttek rá, mi történt, ami­kor a városiak behatoltak az őrizetlen magisztrátusra, és foglyul ejtették őket, beleértve két vezető­jüket is. Egy mogorva polgár pa­rancsszavára belökték őket a kiszabadítottak helyére a pincébe. Túl sok idejük nem volt, hogy bármiről szót ejtsenek, amikor értük jöt­tek, és kivitték őket a térre. A polgárokon kívül lovon és gyalogosan, a megmaradt bizánciakat rabszíjon tartva, a reggeli sivatagi támadók álltak ott félkaréjban. A fehér ruhás pap rémülten mormogta:

– Vandálok! Mind ariánus eretnek!

A mogorva polgár lépett a megkötözöttek elé:

– Doro úr azt üzeni: bár nem hívtátok, megtudta, hogy itt vagy­tok, és sietett, hogy találkozhasson veletek. Meg akarta hálálni, hogy olyan jó szövetségesei voltatok Itáliában. És azt is, hogy ennyire buz­gón véditek a magatok hitét. Népe még nem felejtette el a máglyái­tokat. Ezért velünk egyetértésben úgy határozott, hogy a katonákat a parancsnok kivételével elég lesz felkötni. A vezér és ti mindnyájan ugyanúgy mentek a másvilágra, ahogyan másokat szerettetek meg­ölni. Kár lenne nem élni ezzel a pompás alkalommal, ha már olyan szorgalmasan felhalmoztátok a szükséges hozzávalót! Mindjárt neki is látunk: a delet egyikőtök sem éri meg. Odaát, ha reményünk nem csalatkozik, ennél sokkal alkalmatosabb lángok várják a lelketeket!

… itt a Földön is

Kinn sötétkékbe forduló felhők gomolyogtak, lassan eltakarva a hegyeket. A kandalló lángját meg-meglobogtatta a kürtőben sivító szél. Ser Angelo fázósan vonta össze a magára terített köpönyeget.

– Éjszaka megjön a tél.

A vizitátor atya borúsan bólogatott.

– Egy hétig szakadni fog. Utána sem lesz könnyű mozdulni.

– A Sátán védi a maga híveit! – mormogta a fekete-fehér reverendás.

– Errefelé máskor sem történik másképp. Túl későn indultak fő­tisz­te­len­dő­ség­tek. Most már jobb lett volna megvárni a tavaszt.

– A levelében írtak nyomán a pokolba is elindultunk volna.

– Egy succuba miatt? Évente hányat égetnek meg?

– Lovagságod is tudja, hogy nem az a némber hozott ide. Fra Anselmo miatt vagyok itt.

– Ő szelíd és jóravaló. Igazi tükre a jámborságnak. A falusiak úgy szeretik, akár az apjukat, sőt, jobban, mert némelyik az apjára emelt már kezet, de őt úgy követik, ahogy a jó pásztort a nyája. Mióta itt van…

– Mióta is?

– Hét éve már. Azóta a lelkekbe üdvös jámborság költözött.

– Olyan jámborok, hogy a sáfárunkat kis híján agyonverték a mi­nap!

– A sáfár szerencsétlenül viselkedett. Ne feledje, éppen Fra An­selmo védte meg!

– Kihallgattam a sáfárt. Elég furcsa védelem volt az! „Még nem telt be az idő.” Maga szerint ez mit jelent?

– Ezek János evangélista szavai. Magam is hallottam már több­ször róla prédikálni Anselmót. Nagyon meggyőző volt.

– Mint azok a szavak, amelyeket a succuba védelmére mondott…

– Azok Jézus szavai!

– Nem túl sok itt a bibliai idézet? Micsoda szerénytelenség ilyen ügyben a Megváltót hívni pajzsul egy ördögöt szolgáló parasztlány védelmére!

– Amikor megtalálták a lány ellen szóló bizonyítékot, azonnal felhagyott mindezzel. Csak azt akarta, hogy szabályosan történjenek a dolgok, s ne a düh irányítsa az eseményeket. Érthető: meg akarta kímélni a nyáját valami jóvátehetetlen cselekedettől. Ez szerintem a kegyességét bizonyítja.

– Nem egyházi ember Ön, hanem lovag, Ser Angelo. Nem is le­het járatos a hit dol­gai­ban, fel sem ismerheti a búza közé keveredett konkolyt. Szerencsére pon­to­san azt vetette papírra, ami történt. A rend tudós atyái könnyen ráismertek a nyáj kö­zé rejtezett farkasra.

– Atyám!– Fra Anselmo jámborsága minket nem csal meg. Veszélyes eret­nek ő, aki a nagy lázadás után rejtőzött el a hegyek között. Amit mond, dolciniánus métely! Ezek a megátalkodottak itt a földön akarták az Úr országát felépíteni! Minden szavuk az Anyaszentegyház elleni lázítással volt teli. Ha győznek, a Sátán győzött volna velük. Az idők eljövetele az ő szájában nem az isteni ítélet napját je­lenti. Az újabb lázadás napjáról beszél, amikor a szerinted oly kezes nyáját vezetné rohamra kolostorok és más egyházi épületek ellen. Úton-útfélen idézi a Szentírást a nép nyelvén, mintha az Úr szava holmi törek volna, amivel minden koszos paraszt a lelke hibáit ta­paszthatja, ha úgy találja jónak! Nem véletlenül tilalmas dolog az Úr és a Megváltó szavaiban kutakodni! Ha alaposan körülnézünk nála, megtaláljuk majd azokat a szemeteket, amiket társai az eretnekség­ben körmöltek és terjesztettek el a lázadás előtt!

Ser Angelo megdöbbenése láttán gúnyosan megkérdezte:

– Dalolni nem tanította báránykáit ez a jó pásztor?

– Olykor a mező egész nyáron énekszóban úszott.

– Talán ezt is hallhatta akkor – kezdett dúdolni egy játékos da­locskát a vizitátor.

– Legutóbb a betakarítási ünnepen. Bájos dal, nemde?

– Van egy másik szövege is. Az pokolba kívánja a csuhásokat, és a pokol tüzét hozná az egyházra. Nem vélekedne róla elnézően, ha hallotta volna sok ezer ajakról üvöltve, mialatt a dóm kapuját haso­gatták a fejszék.

– Mi a sorsa?

– Mit gondol, ki miatt hoztuk azt a vasketrecet? A succubát már holnap meg­éget­tetem itt helyben. Az a szerkezet Anselmóra vár. Őt méltó körülmények között, a fő­téren égetik meg, de előtte minden gazságát a fejére olvassuk, ahogy kell. Neves vezére volt ő a vad ban­dának, sokak örömére és mások épülésére szolgál majd a kivégzése.

Kopogtak. Az egyik zsoldos lépett be.

– Főtisztelendő atya…

– Mi van, Ricciardo?

– A kapitány úr küldött. Fra Anselmo nincs a faluban.

– Keressétek meg!

– A határ túl nagy, és nemsokára besötétedik…

– Ha reggelig várunk, egész biztosan kereket old! Mondd meg a kapitánynak, hogy nélküle nem jöhet vissza! Ha egész éjjel kutatno­tok kell, akkor sem! És élve akarom! Érted? Élve!

A zsoldos kiment. Ser Angelo arca gondterhelt volt.

– Ez nem jó környék hajtóvadászatra. Egy lappangó farkast is ne­héz elkapni, nem egy embert! Ha pedig valóban kitör a hóvihar…

– Az őt éppúgy hátráltatja, mint a katonákat. Ötven lándzsás és ugyanannyi véreb: gondolod, lovag, hogy nem birkóznak meg a fel­adattal?

– Tartok tőle.

– Neked is vannak embereid, sőt, kutyáid is.

– Én ilyen esélyek mellett semmit sem teszek!

– És ha megparancsolom?

– Főtisztelendőséged a vendégem, és nem a hűbéruram.

– Aki egy eretnekkel cimborái, maga is eretnekség gyanújába eshet!

– Siena messze van. Az én családom nagy nemzetség, és több vá­rosban is fontos. Nem gondolom, hogy akár a püspök úr, akár más tengelyt akasztana velünk egy ostoba csuhás miatt.

– Én a dominikánus rend fővizitátora vagyok, lovag! Bárkinek az ex­kommu­ni­káció­ját ki­mon­dat­hat­juk!

– Isten őrizzen, hogy önre céloztam volna. Én erre a dolciniánusra gondolok. Mellesleg ide már nem jön vissza semmiképp. Ha bele nem hal a menekülés viszontagságaiba, túlteszi magát a he­gyeken, és hírét sem halljuk többé.

– Ahová megy, ott tovább terjeszti a mételyt!

– Másutt is vannak tapasztalt tudósai a hitnek. Majd csak rajta­veszt valahol…

– Miért veszi ennyire félvállról a dolgot, lovag?

– Annak véli? Én csak a lehetőségeket mérlegelem. Már ez a ku­darccal fe­nye­ge­tő hajtóvadászat sem használ sem az egyháznak, sem nekem itt, ebben az udvar­házban. Fra Anselmo legalább kordában tartotta a parasztokat. Lehet, hogy végül mást tervezett, de jötte előtt elég keserves volt itt a maguk sáfárjainak és nekem meg a két másik birtokos úrnak is. Szinte forrt olykor a levegő, és néha gazdátlan nyi­lak szálldostak. Gondolja, hogy most békésebb idők jönnek?

– Tavasszal elrendelhetjük a környék általános megtisztítását. Ha a fákon elég rongyos lóg, és néhány kunyhót is széthányunk…

– Akkor ki adózik majd? Halottaktól nem vehet tizedet, én sem a magam jussát. Ez a hely nem a nagy indulatok, hanem az okos óva­tosság helye. Ha Anselmo az, akinek mondja, nyilván tudta, hol ke­ressen menedéket.

Már egészen besötétedett. Valahol messze fáklyák lobogtak, és a szél olykor kutyaugatást sodort feléjük.

– A succubát reggel megégetjük. Ha az idő engedi, itt, az ablak alatt, ha nem, a belső udvaron. Ott a széltől némileg védve lesz a máglya.

– Mindenképp az udvaron, főtisztelendőséged. Azt kellőképp el­lenőrizni tudjuk.

– De hiszen maga mondta, hogy kis híján a falusiak végeztek vele…

– De holnap Anselmo nem lesz közöttük. Ezért az lesz a szent­írás, amit ő mondott. Ö pedig nem akarta a lány halálát. Most tehát már valószínűleg ők sem akarják. Egyáltalán, amíg itt lesznek főtisztelendőségtek, minden óvatosság célszerű. A visszaúton is. A behavazott hegyszurdokban még egy lovascsapat sincs igazán biz­tonságban.

– Csak nem maraszt itt tavaszig?

– Szívem szerint ezt tenném, mert felelősséget érzek az ittlétük miatt.

– És kellőképp megfélemlítették a körülmények. Én azonban…

Újból kopogtak. Angelo egyik embere volt az.

– Mi a baj, Scudolo?

– Uram, a lány nincs a zárkájában!

– Tessék?

– Valaki elaltatta az őrt, és kiszabadította. A külső falon még most is ott lóg a kötél. Egyenest a mély erdőbe ereszkedett vele.

– Mikor történhetett?

– Jó két órája váltották fel az őrt odalenn.

– Senki semmi gyanúsat nem észlelt?

– Csak azóta vált gyanússá, hogy az egyik zsoldos itt téblábolt egy ideje. Pietro váltig állította, hogy Fra Anselmo az! Csak hát nem hit­tünk neki… Anselmo olyan kedves kis figura volt, mindig csuhá­ban. Ez meg talpig vasban, és még a kámzsa is rajta… marcona, öles férfi…

– Elmehetsz.

– Most láthatja, lovag: amikor azt akarta, hogy zárják a várbör­tönbe a suc­cubát, és legyen szabályos pere, mindössze időt akart nyerni ez a csavaros eszű gaz­fickó! Már akkor a megszöktetésére gondolt. Nyilván a kedvese lehetett. Ezek a disznók nyíltan tagadták a cölibátust! Minden baj oka a maga hiszékenysége!

– Nem hinném, főtisztelendő uram. Már mondtam: én ismerem ezt a világot, maga meg nem.

– Ez a világ alighanem megemleget még, ha megismer! Az ő dolga engedelmeskedni, nem az enyém a bűneit elnézni. Ha vissza­tértem, az egész felső vidékre kimondatom az interdiktumot!

– Én nem fenyegetőznék, atyám!

– Ki fenyegetőzik? Ez fog történni.

A zajra a vizitátor megfordult. Ser Angelo épp nyilat tett a falról levett számszeríjba.

– Mit művel?!

– Mindkettőnknek jobb lett volna, ha nem fordul meg, de most már mind­egy…

– Elvette az eszét a Sátán?

– A nyilat valahonnét lentről lőtték ki. Maga az ablaknál állt, jó célpontot mutatva. Fra Anselmónak mindegy, az ő rossz híre ettől sem lesz már rosszabb.

– De…

– Ha lelőttem, majd kellő zajt ütök. Mire az emberei megjönnek, ha meg­jön­nek, egyetlen dologhoz lesz kedvük: kipihenni a mai napot és éjszakát. Utána sietve eltakarodnak. Ha megérik az út végét, a rémületük úgyis felnagyítja a történteket. Mindenki örülni fog, hogy nagyobb baj nem esett idefönn, és a tájékunkra sem jönnek egyhamar.

A pap közben megpróbált lassan az ajtó felé oldalogni. Ser Angelo a fejét csóválta:

– Inkább imádkozott volna, atyám!

A nyíl egyenesen a vizitátor torkába csapódott. Az a kiálló részt markolászva vonaglott a padlón. A fekete-fehér csuhát elöntötte a vér, Angelo pedig az ablakhoz lépett, és kitárta. A besivító széltől a kandalló tüze hatalmasat lobbant. Vissza­akasztotta a számszeríjat, megvárta, amíg a test elcsendesedik, és felrántotta az ajtót:

– Pietro! Scudolo! Ide gyorsan!

Mert úgy szerette Isten a világot…

1.

Bizonyos Francisco Roberto-val szemben alkalmazott kínvallatás­ról készült jegyzőkönyv, akit másképp fráter Alonso-nak neveznek, ki is Szent Ferenc minorita rendjének tagja.

A Szent Inkvizíció bíróságán, Vera Cruz dél Nuestro Senorban, Mexico-ban, az Úr 1609-ik esztendejében, augusztus tizenhetedikén reggel Francisco Roberto-t dón Juan Baltran de Gonico licenciátus és dón Pedro Alende inkvizítor urak elé állították, dón Monquisa licenciátus fővikárius jelenlétében, aki időnként a bírót helyettesíti.

Amikor a vádlott megjelent, közölték vele, tekintettel az ügyben kialakult egyet­értésre, beismerő vallomást kell tennie, és lelkiisme­rete megkönnyítésére bűn­bánatot kell tanúsítania.

A vádlott akkor azt mondta, beleegyezik, és kérte főtisztelendőségüket, mi­ha­ma­rább fejezzék be ügyét.

Azt mondták neki, hogy a szentekre és a misére, valamint a szer­zetesek feletti gúnyolódásra vonatkozó beismerő vallomása révén, amit a tanúk is megerősítettek, megvan az alap arra, hogy Luther el­tévelyedésében osztozó lutheránusnak tartsák, s hogy Isten és Szent Anyja iránti szeretetből tanácsolják, mondja meg és nyilvánítsa ki az igazságot, mindenre vonatkozólag, amit szent katolikus hitünk ellen tett és mondott, s nevezze meg a személyeket, kik ezt neki sugalmaz­ták. De a rábeszéléssel sem tudtak többet kihúzni belőle, mint amit a gyónásban mondott, amellett hozzá­fűzte, habár sokat mondott, de nem úgy hiszi.

Azt felelték neki, hogy a fentebb megnevezett inkvizítor urak, a bíró és a tanácsadók megvizsgálták ügyét és olyan benyomást sze­reztek, nem beszél igazat, aminek következtében arra a meggyőző­désre jutottak, hogy kínvallatásnak kell alá­vetni. De figyelmeztették, Isten iránti szeretetüktől indíttatva javasolják neki, a kín­vallatás megkezdése előtt mondja el az igazságot, mert lelkiismerete meg­könnyí­téséhez erre szüksége van.

Azt felelte, már elmondta az igazságot.

„Ennélfogva”, szólt dón Juan Baltran de Gonigo licenciátus úr, „miután megvizsgáltuk a per okmányait és iratait, kénytelenek va­gyunk a jelenlevő Francisco Roberto-t elítélni. Elítéljük vízzel és kö­téllel való kínvallatásra, a megállapított módszer szerint, hogy kín­vallatást végezzenek rajta, amíg csak szükségesnek tartjuk, és még egyéb eszközökkel is, ha konoksága meg nem törik. És állítjuk, abban az esetben, ha kínvallatás közben meghal, vagy végtagja törik, úgy ez az ő hibájából történik, nem a miénkből. S hogy így ítéltem, ezt kihirdetjük és megparancsoljuk.”

Azután megparancsolta, vezessék a vádlottat a kínzókamrába, és odavezették.

Azután, mikor már a kínzókamrában volt, az inkvizítor urak és a bíró megkérdezték, nem akarná-e megmondani az igazságot, mielőtt levetkőztetnék. Semmit se felelt és vetkőzni kezdett.

Amikor már levetkőzött, ama Francisco Roberto-t újfent kezdték rábeszélni, mon­daná el az igazságot. Azt felelte: „Nem tudom, mit kívánnak hallani kegyel­mes­sé­geitek.”

Akkor leültették a padra, s a kezére kötelet tekertek, s még mielőtt csomóra kötötték volna, figyelmeztették, mondja el az igazságot.

Azt felelte, ártatlan, de megbocsátja vétküket az irántuk való szeretetből.

Akkor megparancsolták, kössék csomóra és csavarjanak egyet a kötélen. Megtörtént.

„Oh Istenem” mondotta.

Akkor megparancsolták, csavarjanak még egyet a kötélen. Meg­történt, s ekkor azt mondták neki, mondja el az igazságot Isten iránti szeretetből. Erre semmit se válaszolt.

Még egyet csavartak a kötélen. Semmit se mondott.

Még csavartak. Ekkor felnyögött.

Még egyet. Ő csak nyögött: „Ó, ó.”

Megparancsolták, még egyet csavarjanak a kötélen. Megtörtént. Ekkor így szólt: „Senores inquisitores! Vádolok egy jezsuitát, ki ve­lem volt ott!”

Megkérdezték, mivel vádolja a jezsuitát. Azt felelte, nem tudja.

Megparancsolták, hogy a kötelet, amivel kezét összehúzták, kös­sék a padra.

Azután megparancsolták, kössék a padhoz mindegyik kezét egy kötéllel, kös­senek kötelet a combjaira, a térdére, a hónaljára és egyet-egyet mindegyik kéz­fe­jé­re.

Azután mindegyik kötél alá botot toltak, a keze fejére, a lágyékára és a lába fejére is, és megkötözték a haját és a karját, és azt mondot­ták neki, Isten iránti szeretetből vallaná be az igazat, mielőtt a kín­vallatást újrakezdik.

Így felelt: „kész vagyok Istent szolgálni”, és elsírta magát.

Mert nem akarta megmondani az igazságot, megparancsolták, csavarják meg a jobb kezén levő kötelet. Megcsavarták. Sírt, de sem­mit se mondott. Megcsavarták a bal kezén lévőt is, s kérték, mon­daná el az igazságot. Sírt és azt kiáltotta: „Bocsás­son meg, Szentséges Szűz Mária!”

Akkor megparancsolták, csavarják meg a bal lábánál lévő botot, s kérték, mondaná el az igazságot. Azt kiáltotta, a jezsuita meghalt.

Kérték, beszéljen arról a jezsuitáról, és hogy minek a megtételére és el­mon­dá­sá­ra kényszerítette őt, s miként halt meg. Azt felelte, sem­mire se kényszerítette őt – és nem tudja, miképp halt meg.

Megparancsolták, csavarják meg a jobb lábán lévő kötelet, s kér­ték, mondaná el az igazságot. Háromszor felkiáltott: „Jézus, Mária!”

Megparancsolták, csavarják meg a jobb lágyékánál lévő botot. Akkor fel­kiál­tott: „Ó, Uram és a Szent Szűz!” – semmi többet nem lehetett belőle kicsikarni.

Megparancsolták, csavarják meg a bal lágyékánál levő botot. Nyö­gött és a fogát csikorgatta.

Megparancsolták, hozzák elő a korsót és a vizet és kérték, mon­daná el az igaz­ságot. Nem mondott semmit.

Megparancsolták, töltsenek bele egy pint vizet. Megtették, Ki­okádta, epével és bűzös váladékkal elegyesen, majd elájult.

Akkor a doktor testvért és a segédjét szólították.

Amikor magához tért, fölkiáltott: „Mit akarnak hát kegyelmességeitek, hogy mondjak?”

Azt felelték, mondja el az igazságot.

Azt mondta, megtagadja apját és anyját.

Megkérdezték, miért tagadja meg? Akkor elmondott egy miatyánkot és ki­je­len­tette, semmi mást nem tud.

Megparancsolták, öntsenek bele egy kannával.

Gyenge hangon könyörgött, ne tegyék, s mindent bevall.

Azt mondotta: „Eresszenek el, és a karthauziak kolostorába me­gyek, hogy életem végéig imádkozzam kegyelmességeitekért.”

Azt is mondotta, Yucatánba megy és az indiók szent kútjába öli magát, csak ne kelljen tovább szenvednie.

Akkor a bíró úr megparancsolta, oldják el a padról és kössék gúzsba.

Leoldották és a csigához vitték. Amikor a kötelet a könyökére kö­tötték, fel­szó­lí­tot­ták, valljon be mindent, amit eddig elhallgatott. Nem szólt, csak reszketett. Akkor bokáit is megkötözték és megfeszítették.

Megparancsolták, vonják föl. Meghúzták a kötelet. Két lábnyira vonták a föld­től. Akkor a bíró megparancsolta, Isten és az ő Szent Anyja nevében, üdvösségére vallja be az igazat. Azt is kijelentette, lel­két megmenteni állhatatosan óhajtják, ezért meg­átalkodott konokságát nem fogják tűrni.

Nyögött és elájult. Leakasztották. Kisvártatva magához tért. Ak­kor meg­pa­ran­csol­ták, mutassák meg neki a vasakat. Megmutatták. Remegni kezdett és azt mon­dot­ta, elvették az eszét, és szövetséget kötött az ördöggel.

Megkérdezték, miképp cselekedte ezt?

Azt felelte, elhagyja az ereje és oldozzák föl.

A bíró úr úgy döntött, félbeszakítják a kínvallatást, mert az irga­lom elérte célját. Megparancsolta, oldozzák föl. Eloldották tehát, leültették egy padra, neki inni és enni adtak. Az orvos testvér megkenette.

Akkor señor Monquiza megkérdezte tőle, erőre kapott-e. Azt fe­lelte, igen, már tud beszélni.

Akkor megparancsolta, hozzák be a parazsat. Behozták. Francisco Roberto elsápadt és kiverte a veríték.

Akkor señor Monquiza azt mondta, most csupán megmutatta ezeket az esz­kö­zöket, hogy magába szállva belássa, csupán lelkének alázata óvhatja meg az újabb pró­bától. Egyúttal megismételte, halá­láért maga felel az Úr előtt, ha ismét ma­kacs­kodik. Megparancsolta neki, öltözzön fel.

Francisco Roberto magára öltötte ruháit, leült a padra és azt mondotta, soha többé nem lesz megátalkodott, mert ezt parancsolja neki az Anyaszentegyház iránti gyermeki tisztelete és Isten iránti szeretete egyaránt.

Don Alonso inkvizítor úr azt mondotta, helyesen szólott és ő boldog lenne, ha ezt a szándékot az Úr és nem a gonosz sugallata idézte elő. Azért megkérte, imádkozzanak együtt, és utána mondja el az igazságot, miképp eleve kérték.

2.

Francisco Roberto vallomása. Elmondotta volt ő maga, saját sza­vaival és saját aka­ra­tából a Szent Inkvizíció fent említett bíráinak színe előtt, az Úr 1609-ik esz­tendejének augusztus hava tizenhetedik napján, Vera Cruz de Nuestro Señorban.

„Miként Senores tudják, tiszteletre méltó Rendünk a pápa Oszentségétől és a ka­tolikus Felségtől kapta rendelésül, hogy a hit­vallók keresztjét az indiók földjén ma­gasra emelve, elmenvén hir­desse az Igét és a szent keresztségben egyesítsen min­de­neket, akik a pogányságban tévelyegnek. így történt, hogy az elmúlt esztendő Ad­ventjén rendünk mexikói priorja és a kegyelmes püspök úr en­gem az indiókhoz kül­dött. Településről településre járva e föld eddig járatlan vadonába kerültem, po­gá­nyok közé, akiket megtérítettem az anyaszentegyház kebelére és meg­ke­resz­tel­tem a mi Urunk Jézus Krisztus nevében a rámruházott hatalomnál fogva, hogy jó ka­toliku­sokká válva szolgálják az Anyaszentegyházat és segítsenek a mi ren­dünknek. Működésem során három templomot kezdtek építeni, és számos község járult Vera Cruz püspökének lábaihoz, hogy pásztort kérjen a nyájnak.

Aclatosnak hívják az utolsó települést, ahol eredményesen mű­ködtem. Itt csatlakozott hozzám Gonzalo testvér, Jézus katonája, ki rendje római generálisának pátensével jött ide. Jól felszerelt csapat kísérte, s mivel utunk egyfelé vezetett, a vadonnak azon részébe, amit a bennszülöttek Guatemalának neveznek, örültem társaságának.

Három napi járóföldre távolodtunk el Aclatostól, amikor a chiqua törzzsel talál­koztunk. Éji szállásunkon törtek ránk, a kísé­rőinket egy híján lemészárolták. Minket minden tárgyunktól meg­fosztva, sőt, öltözékünktől is, egy szál ronggyal a dere­kunk körül hurcoltak magukkal a fogságba. Hajnalban az erdei csapáson valami növény nedvével homlokunkra, karunkra kék csíkot festettek. A har­madik fogoly, aki bennszülött indio volt, azt mondta, csak azért nem gyilkoltak le a többiekkel azon­nal, mert isteneiknek fognak föl­áldozni. Azt is mondotta, örül ennek, mert így leg­alább a maga egébe távozhat és nem kell tovább gyötrődnie a keresztény mennyor­szágban is, miként ezen a földön. Gonzalo testvér csak annyit jegy­zett meg latinul hozzám intézve a szót: úgy látszik, az Alkirály őfen­sége katonái még nem hatoltak idáig, azért viselkednek ilyen maga­biztos és öntelt módon foglyulejtőink, s ezért tévelyeghetnek még mindig arcátlanul a bálványimádásban. Nem válaszol­hattam neki, mert kísérőink gyorsabb menetelésre kényszerítettek, ez pedig a nya­kunkra erősített kalodaszerűség miatt elég nehéz volt, s a lábam alá kellett figyeljek.

Tanyájukon vagy szálláshelyükön föld alatti karámfélébe zártak. A földet le­vél­halmok borították, alomforma kupacokban. Rajtunk kívül néhány fiatal lány tar­tóz­kodott ott, teljesen ruhátlanok voltak, és mindenfajta kötelék nélkül a sarok­ban gug­goltak.

Este lehetett, amikor italt hoztak be, kukoricalepényt és gyümöl­csöket. Gon­zalo azonban az italt kiöntötte, s engem is figyelmezte­tett, cselekedjem hason­lóan, mert hódító méreg van benne, hogy esetleges ellenállásunkat elvegye. Hallgattam rá, mert nem kívántam az Úr színe elé hagymázosan járulni.

Vacsora után én elmélkedésbe merültem, de kisvártatva arra let­tem figyelmes, hogy a fogoly indio útján társam a vértanúságban be­szédbe elegyedik a lányokkal. Azok, nem lévén megkötözve, lábunk­hoz gyűltek és csakhamar áhítatos tekintettel és lélekkel itták Gonzalo szavait, aki tűzbe jött és oly ékesszólással ecsetelte a rájuk váró kárhozatot, meg a mi Urunk mennyországának édességét, hogy az indio könnyekre fakadt, nemkülönben a lányok is. Beszéde végez­tével a lányok ki­sza­ba­dí­tot­tak bennünket és egyikük esedeklőn ölelte át Gonzalo lábát, vajha részesítené őket a keresztségben. Mindketten nekiláttunk, hogy az Úr eme egyszerű bárányait az akolba tereljük: én meggyóntattam és feloldoztam őket, mialatt a maradék italt Gon­zalo megáldotta, hogy víz híján ezzel kenhesse meg homlo­kukat. A gyónás végez­tével, mialatt ő befejezte a keresztelést, én egy ott talált olajos edényből egy­szer­smind az utolsó kenetet is feladtam nekik, hiszen lelkük tisztaságát és békéjét most már nekünk kellett megóvni a halál utáni gyötrelemtől.

A szertartás végeztével imába fogtam, hogy hálát adjak az Úrnak, hogy meg­en­gedte, szolgálatunkkal ennyi lelket ragadjunk el a Pokol­tól, s hogy velük lép­he­tünk majd színe elé, nem pedig üres kézzel, ha holnap üt majd az óránk. Ör­ven­dez­tem és forrón kértem Őt, fo­gadja áldozatunkat engesztelésül gyilkosainkért is, kik nem tudják, mit cselekszenek.

Ekkor lépett be az ifjú indio. Az egyik lánynak hozott valamit ajándékba, ki mátkája lehetett. Dárdáját az ajtó mellé támasztotta, s igyekezett a félhomályban kiismerni magát. Gonzalo, kinek szeme megszokta már a sötétséget, villámgyors mozdulattal siklott oda a fegyverhez, megragadta és kiszökött a karámból.

Kintről jajszó hallatszott, majd ugatás, lárma. Az ifjú indio meg­merevedve fülelt a kinti zajra. Fegyveréért ugrott, s felfedezve hiá­nyát, térdre vetette magát, majd elterült a földön, akár egy halott. A lányok köré gyűltek s szapora szóval keltegették. A tolmácsunk pedig fejét fogva kuporodott a földre mellettem és semmi faggatásra vagy unszolásra sem volt hajlandó válaszolni nékem.

Fertály óra múlva, fáklyás harcosok között visszatért Gonzalo. Ketten hozták a hóna alatt fogva, mivel testét összegúzsolták. Az egyik harcos sietve a karámot tartó oszlopok egyikéhez kötözött nya­kamnál fogva, majd a még mindég holtként heverő ifjúhoz lépett. Parancsszavára az feltérdelt, s néhány szót váltottak, majd a harcos egyetlen mozdulattal ledöfte. Kihúzta belőle dárdáját, a földbe tö­rülte, és intett. A többi harcos most az indiót és a lányokat is a ka­rám falához kötözték. Még egyszer végigmért bennünket, majd újabb intésére ketten felemelték a halottat és a csoport eltávozott.

Amikor magunkra maradtunk, Gonzalo mesélni kezdett. Sikerült az őrt meg­ölnie, de a faluból kivezető ösvényen utolérték, hálót ve­tettek rá és újra meg­kö­töz­ték. Mivel még mindig láthatóan fel volt indulva, igyekeztem lelke békéjét vissza­adni, hiszen erejére szüksége lesz holnap, amikor majd értünk jönnek. Vigasztaló szavaim némi­leg megbékítették. Életéről kezdett mesélni. Elmondta, miképp vi­tézkedett Császári Urunk seregében, mielőtt Jézus katonája lett. Mi­kor Mantovánál rájuk esett a pestis, akkor fogadta meg, szerzetes lesz, ha a fekete haláltól meg­me­nek­szik. így vette fel a Rend fokoza­tait és vált méltóvá a szent missziós munkára. Itt tüzes hangon kezdte ecsetelni azt a nagyszerű művet, amit a Jézus Társaság Isten nagyobb dicsőségére alkotni készül. Beszélt társainak osztagairól, akik telepeket fognak építeni, és karddal és igével késztetik a sötét­séget a meghátrálásra. O csak elő­őrse egy nagyobb csoportjuknak – mondta –, akik egy heti járóföldre mögötte követik jeleit. Ezért törte magát, hogy megóvja őket a csapdától.

Mivel láttam, megint feldúlja az indulat, azt mondtam neki, Isten bizonyára legjobban tudja, miképp intézze a maga művét és ezért legyen büszke, az ő szolgálatában hal meg. Azt is mondtam, mek­kora kincs, amit kiragadott a Sátán kezéből, megmentve a lányokat a kárhozattól. Ekkor – nem hihettem mást – megszállta a gonosz. Vadul szitkozódni kezdett, majd kijelentette, csak cselből csinálta mindezt, hiszen az indiók voltaképp állatok, akik nem kárhozhat­nak el, mert nincs lelkük. S ha mégis volna, értük nem halt meg Jézus a keresztfán, hiszen a Biblia nem beszél erről a fajról, tehát eleve a Sátán teremtményei. Az ő tettének egyetlen értelme a mene­külés lett volna, de hogy őt elfogták, ezzel a többi társa is halálos ve­szélyben van.

Megpróbáltam ellentmondani, de hasztalan. Azt hajtogatta, a ke­gyesség eszemet vette. Értsem meg, ha nehezemre esik is, hogy egyet­len katonája Jézusnak többet ér, mint ezek a koszos állatok együtt­véve, akár keresztvíz érte őket, akár nem. Ez mindegy is, mert ha nem esnek társai csapdába, úgyis a lángnak és vasnak adják az egész csürhét. Azért kapták a kiváltságlevelet, hogy a korona jó és megbíz­ható gyarmatokkal rendelkezzék, nem pedig, hogy ezekkel a vadak­kal próbálják megtölteni az ültetvényeket, akiknek munkája egy né­gerének felét se éri, de lelkük fenekéig pogányok és lázadók marad­nak, akárhogy szelídítsék is őket.

Mikor idáig ért, tépni kezdte kötelékeit és azt üvöltözte, hogy Jé­zus társasága ki fog irtani minden indiót és pokolra kergeti a kóclelkű barátokat, meg a vízfejű inkvizítorokat egyaránt, akik – a sza­vait ismétlem, bocsássanak meg, kegyelmes uraim! – azt hiszik, ugyanolyan ostoba és nehézkes módon kell itt is kormányozni, mint odahaza teszik. E kitörés elvehette erejét, mert végre elhallgatott.

Mivel szerencsére latinul beszélgettünk, a tolmács csupán az in­dulatos haragot ve­hette ki a szavaiból. Miután végre elhallgatott, riadtan tudakolta, mivel vették el a tisz­teletreméltó atya eszét a har­cosok? Azt feleltem, bizonyára valamivel meg­etet­het­ték, attól lett ilyen. Igyekeztem kegyes szavakká formálni előbbi szitkait, mintha a méregtől látomás szállta volna meg. Azt mondtam – azt hazud­tam, irgalom gyarló lel­kemnek! –, hogy a gonosz lélekkel viaskodott és elűzte innét kemény átokkal. Az indió bólintott, s megjegyezte, a peyotl nedvét itathatták az atyával, attól vélt go­nosz lelkeket látni, miként az indián papok, ha szent révületbe merülnek. Hozzá­tet­te: ez nem tart sokáig, s utána nagyon szomjas lesz az atya. Azt feleltem neki, el fog­ja viselni, mert hite erőt ad neki. Az indio ájtatos fohászt mormolt az atyáért s utá­na lefordította szavaimat a lányoknak, akik kórusban sóhajtoztak. Az éjszaka hát­ra­lévő részében, mivel kötelé­keink nem hagytak minket elaludni, a Miatyánkra és az Ave Mariára tanítottam újdonsült nyájamat, hogy legalább valamit adjak nekik útra­valóul.

A karámban nagyon meleg volt már, mire értünk jöttek. Eloldot­tak minket a fal­tól, kibontották Gonzalo gúzsát, majd sorra össze­fűztek minket egy virággal át­font kötéllel. Egy harcos megfogta a kö­tél végét és kivezette csoportunkat a nap­vi­lág­ra.

Az erős napfény elvakított, így először csak a zsivajt és a füstölők­ből áradó erős illatot éreztem, a kopál szagát. Hamarosan azonban visszanyertem látásomat. A falu főutcáján vezettek végig minket. Két oldalt sokan álltak, dobogtak lábukkal és kezükben virágot lenget­tek. A távolból rekedt kürtszó harsant: a Mária-napi bú­csúk­ból jól ismertem ezt a cseréptrombitát, aminek hangja betöltötte a környé­ket.

Harcosok jöttek kétoldalt mellettünk, akik a sor végén voltunk Gonzalóval. Láttam, szúrós tekintettel nézelődik és egyre közelebb jön, ahogy a menet a halál felé vonult.

Váratlanul ellökött. A földre estem, és éreztem, a kötél vége ar­comba csap. Mire fölálltam, hárman is vonaglottak a porban. Egy harcos, akit nyakán ért saját fegyverének éle és két falubeli néző, akikkel a jezsuita akkor végzett, amikor a házak közé rohant.

Minden összekavarodott. Pokoli lárma és zűrzavar támadt, kuny­hók lobbantak lángra, távoli sikoltozás jelezte Gonzalo kíméletlen­ségét. Harcosok üvöltöttek, a trombita rikoltozott – az ünnep félbe­szakadt.

Minket a harcosok futva vezettek vissza a karámba, időnként a dárdanyéllel ösztökélve. A bejáratnál lefogtak és egyenként újra a fal­hoz, meg a cölöpökhöz kötöztek. Egy harcos velünk maradt, s min­den hangra fenyegetően fordult a szóló felé. Erre azonban nem volt szükség: odakinn a riadalom lassan elült. Vártam gyilkosainkat és magamban átkoztam Gonzalót, aki megnyújtja ezeknek az ártatla­noknak a szenvedését. De semmi nem történt, csak az őr meredt ránk gyanakvóan.

Telt az idő, múltak az órák, odakinn beesteledhetett. Végre fáklya­fény mellett belépett a tegnapi harcos, aki olyan szenvtelenül ölte meg az ifjú indiót. Vele két fekete­ruhás ősz hajú pogány pap érke­zett. Már ismertem a ruházatukat korábbról, amikor egy faluban az Alkirály őfensége elfogatott és megégettetett néhányat tavaly. Ezeken is épp olyan vad cifrázatok és mindenféle csörgők lógtak.

A harcos tolmácsunkhoz fordult, és az meghallgatta szavait, ame­lyek nagyon gondterheltek voltak.

– A főnökkel beszélsz, atyám – mondta az indio. – A tiszteletre­méltó atyának si­ke­rült elmenekülnie. A főnök szerint azonban úgyis el fog tévedni, és akkor el­fog­ják harcosai, akiket keresésére küldött. Mivel azonban ők megígérték pap‑jaikon ke­resz­tül a Harc Istenének, neki adják a testvért és mindnyájunkat, most nagyon nagy baj­ban vannak. Szavukat semmiképp nem szegik meg, de lehet, napokba te­lik, amíg vissza­hozhatják a szökevényt. Addig azonban nem tarthatnak bennünket itt a ka­rám­ban megkötözve, mert az isteneknek nem kedves a hibás áldozat. Mivel te nem mu­tattál eddig szándékot a szö­késre, és attól sem tartanak, hogy a lányok vagy én meg­szökhetünk, szeretnék, ha megígérnéd, békésen megvárod, amíg az áldozat ideje eljön, és se meg nem szöksz, se meg nem ölöd magadat. Amennyi­ben nem ígéred meg, akkor természetesen még ebben az órában vég­bemegy az áldozat, bár a papok szerint nem lesz egészen jó. A főnök szeretné, ha türelmes volnál, és nem ingerelnéd az isteneket.

Megkérdeztem, ha teljesítem óhaját, együtt maradhatok-e a töb­biekkel? A fő­nök visszakérdezett, miért akarok velük maradni? Akkor utasítottam a tolmácsot, mond­ja el, ők immáron az Úr gyer­mekei és kötelességem megóvni őket a bűntől, amíg csak velük le­hetek. Tudtam, milyen együgyűek az indio keresztények, és fél­tem, tudatlanságból esnek olyan bűnbe vagy vétekbe, ami leronthatja a kereszt­ség­ben nyert kegyelmet.

Mikor a pogány papok megtudták a tolmácstól, ami történt, va­dul kiabálni kezd­tek. Egymás szavába vágva acsarogtak rám, de a fő­nök egyetlen intésére elhall­gattak. Az pedig egészen elém állt és szú­rós szemét rám függesztve megkérdezte, vaj­on valóban megtérítet­tem-e a lányokat? A tolmácsnak akartam segíteni, ezért mi­előtt felel­hetett volna, bólintottam. Ekkor a tolmács, talán az Úr sugallatára, el­kezd­te mondani a Miatyánkot. A lányok kórusban mondták utána. A két vajákoló pap szin­te meggörnyedt a pogányságukra hulló szent szavak hallatán. Én pedig, amennyire kötelékeim enged­ték, kihúztam magam és kínzóim szemébe mondtam az imádság megszentelt igéit.

A főnök megvárta, míg befejezzük, majd kést vett elő, levágta kö­telékeimet és ki­vezetett a karámból. Kinn alkonyodott. A falu most kihaltnak látszott, lakói közül né­há­nyan lézengtek az utcán, csak a harcosokat lehetett látni mindenfelé. Meg­hök­ken­ve bámultak, amint elmentünk mellettük.

A főnök a szállására vitt. Ez nagyobb és szebb volt, mint a többi épület, előtte két hosszú árbocféle állt, tele színes toliakkal, csúcsu­kon egy-egy fehér csont­ko­po­nya. Bevezetve leültetett, és parancsára két nő ennem adott. Kisvártatva a tolmács is megérkezett és lekupo­rodott lábunkhoz. A falu papjai léptek be, mind az öten, ahogy meg­számoltam, és a fal mellett helyezkedtek el. A főnök parancsára azonban foly­tattam az evést, amíg jól nem laktam.

Kegyelmes Uraim, én, a szegény bűnös nem szeretnék a hiúság vétkébe esni, de higgyék el, a Szent Lelket éreztem magam fölött ezen az estén. Mintha szénnel jelölte volna meg ajkam az Úr, s a ki nem hunyó parázs égetné szívem, oly nagy­szerű volt hatalmas Hi­tünk, amint ajkaimról buzgott. Talán a kiállott és várható szen­vedés okozta, talán az Úr szándéka, nem fogom megtudni sohasem, de sza­va­im behatoltak a tolmács lelkébe és olyan ékesszólást adtak néki is, ami megindította a szíveket. Mert egész éjjel szólván, s megjárva a pogányok lelkének kútját, mire eljött a reggel, serény kezek emel­tek keresztet a pogányok véres oltárköve fölé, s a falu minden lelke elém járult, hogy elvezessem őket a forráshoz, miképp a lányokkal tettem volt. És én megkereszteltem őket egyetlen nap alatt, miután minden ok­ta­lan­ságból eredő bűnüket megbánták.

Mikor este a főnöktől kijelölt szálláshelyemre tértem és lelkem­ben számba vet­tem a nap győzelmét, átvillant rajtam a fekete rémü­let és keserűség, mert eszem­be jutott váratlanul Gonzalo, a méltatlan pásztor. És szívemet szörnyű féle­lem fog­ta el, szemem előtt a falu képe bontakozott ki, melynek nincsenek többé lakói és nin­cse­nek benne hajlékok sem, hahogy a harcosok nem érnék utol a szöke­vényt. És meg­gondolva a vad szavakat, melyeket a megpróbáltatás éjjelén mondott, még job­ban elrémültem, hiszen tudtam, nincs irga­lom nyájamnak, hahogy eléri könyör­telen tár­sai táborát.

Imámba menekültem és világosságért esdekeltem, mert úgy érez­tem, vak vagyok én, akinek pedig hatalom adatott a nyáj felett és felelősség az Úr előtt.

Kegyelmes uraim, ha most megvizsgálom a szívemet, csupán az igazságért és az engedelmesség miatt teszem. Mert a magam számára is nagyon szörnyű felidézni azt az éjjelt. így jöhetett a Sátán annak idején a hit bajnokaihoz, de én gyengébbnek és gyarlóbbnak bizo­nyultam. Talán hiúságomért sújtott ezzel az Úr. ítéljétek meg maga­tok, amit mondandó vagyok, de kérlek, szándékom ne ítéljétek el!

Íme, itt voltam én és az újdonsült nyáj, melynek tagjait a hitetlen­ség szaka­dé­ká­nak széléről az imént vittem az üdvösséghez vezető útra. Miképp óvhatom meg őket? Hahogy megmondanám a főnök­nek az igazat, nem fog-e tüstént vissza­süllyed­ni a pogányság éjébe? Hazudtam a megpróbáltatás éjszakáján, mivel úgy hit­tem, a mártír­halál egyesít majd tévelygőt és igazat, elmosván Gonzalo szavait, s a vér­tanúság eltöröl majd minden földi bűnt. Hazudtam, hogy ne ma­radjon hazug­ságban a mi hitünk, s most hiúságom és gyöngeségem méri majd rám a büntetést. Hangtalan sírtam, milyen gyors Isten a megtorlásban! Sírtam, de nem nyugod­hattam bele, hogy akarata lenne az indiókat a Gonzalo-félék kezére adni. Úgy éreztem, a ma­gam bűne eltörpül az övé mellett. így szülte az egyik bűn a másikat, a hazugság után hiúságra sarkallt a Gonosz. Mert sugallatára elhatá­roztam, magam járok a dolog végére, megölöm ezt a megátalkodot­tat, nyoma se maradjon, testét nyelje el a vadon, hogy az egyszerű lel­kek ne a hitben és az Egyházban csalat­koz­za­nak rossz szolgája miatt. És utána, így terveztem, pásztori hatalmamnál fogva el­te­relem e nyá­jat innét, valahol új telepet alapítok velük, ahol megvetem a boldog hit alap­jait és nyugodtan élhetnek immár az Üdvösségért. És ekkor már a terv szük­sé­ges része volt Gonzalo halála: lelkemben gyilkossá váltam, a hit nevében, ugyanúgy mocs­kolva be a szeretet vallását, mi­képp ő. És így, hazugságra építve az Úr dicső­ségét, máris hasonla­tossá váltam hozzá, kontár módon nyúlva rendeléseibe. így lép­tem a bűn ösvényére, lábbal tiporva az Angyali Szentnek, rendünk alapító­jának vég­he­tet­len bizalmát a Teremtés Urában és olthatatlan szeretetét, amivel mindig győ­ze­del­mes­ke­dett a gonosz fölött.

Én, Szent Ferenc méltatlan követője tehát az éj kellős közepén el­hagytam a kuny­hót, és nekivágtam a sötétségnek. Kegyelmes Uraim! Távozásom senki se látta, s hamarosan az ösvényen voltam, melyen idehoztak bennünket. Úgy számítottam, Gonzalo csakis a rengete­gen át lappangva közelítheti meg a célját, ha nem akarja, hogy megint elfogják az indiók. így én a járt úton sokkal hamarabb elébe vághatok, s az utolsó táborhely közelében lesben állva végezhetek vele.

A nap fölkelt és úton talált. És a forróság egyre nagyobb lett, de én nem lankadtam, a megátalkodottság kitartóvá tett.

Gonzalo alábecsülte társait, azok egy hétnél jóval közelebb jártak hozzá. Már elérték a táborhelyet, tábortüzük füstje mutatta ezt. így én az út utolsó kanya­rula­tá­nál a bokrok közé surranva vettem szem­ügyre őket. Sátrakat vertek, a szekereket kör­be állították, s az útra fegyveres őrt küldtek. Innét messziről is megfigyelhetők vol­tak sisak­jaik, vértjeik, kardjuk és a puskák meg számszeríjak. Mindez a reve­ren­dák feketéje fölött számomra vérlázító volt, hiszen láttam, Krisz­tus nevében ezek le­ölnék a csecsemőt is!

Már nagyon fáradt voltam. Éhség, szomjúság gyötört, lábam saj­góit a szörnyű me­neteléstől. Egyetlen vágyam volt, megpillantani Gonzalót, megölni, mielőtt szól­hat­na velük, s utána gyorsan be­végezni. Reméltem, minden teketória nélkül meg­öl­nek, látva amit teszek. Hova is lehetnék? Mostanra a hagymázos tervekből már sem­mi sem maradt, csak a vágy: megmenteni az indiókat.

És megérkezett. Ruhái rongyokban lógtak, szeme lázasan tüzelt, amint a bok­rok között a tábor felé osont. Jobbja görcsösen markolta a lándzsát, amivel idáig utat nyitott magának. Én is megmarkoltam a magam fegyverét, egy jókora bunkót. Hogy végezzek vele, egész a közelembe kellett engednem. Egyetlen előnyöm az volt, nem látott meg, mert figyelmét a füst kötötte le. Úgy terveztem, amikor el­ha­lad a fa mellett, amely mögött elrejtőztem, hátulról sújtom le. Mivel na­gyon ki­me­rült voltam magam is, a súlyos bunkóval csak úgy lehet­tem eredményes, ha a fa is segít­ségemre lesz. Ezért megmarkoltam az ágat, hogy támaszt találjak.

Odaért elém. Megemeltem a bunkót, és uraim, lesújtott rám az Úr! Az ág letört és én a lendülettől elbuktam az aljnövényzetbe zu­hanva. Tudtam, ha fölállok, végem: a reccsenésre a hang irányába fordult, és két kézre kapva fegyverét hátrált a tábor felé. Ha eléri a kanyart, meglátja az őr és mindennek vége! De erőm épp mostanra fogyott el, mert elvesztettem az eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, az erdő mélyén ültem egy fának tá­masztva. Valahonnét füstszagot hozott felém a szél, benne a kopál émelyítő illatával. Fölpillantottam: a tolmács állt fölöttem a törzs harci színeivel kifestve, a harcosok öltözékében, kezében lándzsával. Látva, kinyitottam a szemem, hozzám hajolt és gyöngéden fölsegí­tett.

Most, hogy jobban körülnéztem, láttam, egy tisztás szélén va­gyunk. Háttérben hatalmas fák karéjában faragott fehér kövekből készült oltár állott, sokkal nagyobb, mint a falubéli kő. Az emelvény közepén fekvő szoboralak szolgált ágyul az ocs­mány gyilkosságok ál­dozatainak, maga is áldozatot mintázott. Ölében most vértől mocs­kos, mezítelen alak hevert, testtartása és a mellén tátongó seb nem hagyott két­séget: kitépték a szívét. Nem volt olyan messze, hogy ne ismerjem föl, Gonzalo az. Az oltár csúcsán a füstölő mellett egy tálon alvadt vértől feketülő dolog nem le­he­tett más, mint a szíve. Azonnal felfogtam: végrehajtották az áldozatot! És a kö­rü­löt­te szerteszét heverő hasonlóan csupasz hullák mutatták, rajta kívül még sokan ju­tot­tak e sorsra.

A fák árnyékából ekkor kivált az öt pap. Önkéntelenül megindul­tam az oltár felé, ruhámat megnyitva, hogy lecsupaszodjam. A tol­mács vállamra tette a kezét:

– Maradj, atyám!

– Ti megtagadtátok a Mi Urunkat, ezért én nem vagyok többé a te atyád! – kiáltottam.

– Mi tisztelünk téged. A főnök parancsára ide hoztunk, amikor a harc elkezdődött, nehogy bántódás érjen.

– Miféle harc? – kérdeztem rosszat sejtve.

A törzs látta mindkettőtök útját. Gonzalo és társai az Istenek Kö­vén vé­gez­ték, nagyszerű áldozatul a Harc Istenének. A főnök velem üzeni, béke veled. A te Istened valóban szeret téged, és bizonyára minket is. De mi csak olyan Istent imád­hatunk, akinek egy szája van, és képes minket megvédeni. Ezért úgy rendelkezett, kísérjelek el az erdő széléig, hogy visszatérj a tiéidhez. És megparancsolta, ha kö­zénk jönnél, ne legyen bántódásod soha. De ha mások jönnek, azok ugyanúgy járnak, mint ez az ember és társai.

3.

Señor Monquiza megkérdezte Francisco Roberto-tól: „Hiszed-é a mi hi­tün­ket?”

Francisco Roberto így felelt: „Hiszem és vallom, a Mi Urunk Jé­zus Krisztus és Istenünk a Szentháromság Istene. A mi Urunk Jézus Krisztus az ő Szent Anyjától, Szűz Máriától született, ki fogantatott a Szent Lélektől, szeplőtelenül, miképp azt az Úr elrendelé.

Hiszem és vallom továbbá, hogy a mi hitünk egyedüli igaz táma­sza és hir­de­tője a római katolikus Anyaszentegyház. Hiszem, hogy a Pápa Úr O Szentsége a Mi Urunk földi helytartója, a hit sziklája és csalhatatlan.

Tisztelem és engedelmesen követem ezért akaratát, kinyilatkozta­tásait és tanításait, valamint mindazok akaratát és tanításait, akiket az Úr legkegyelmesebben elöljáróimul kijelölt. Mindenek előtt hi­szem, vallom és kinyilvánítom, hogy a szeretve tisztelt Szent Inkvizí­ció és annak Atyái kizárólag a lelkem javára és az Isten iránti véghetetlen szeretetből és tiszteletből munkálkodnak, ezért, amit el kellett és majd el kell szenvednem, üdvös elégtételként a magam fejére há­rul, mert bűnös voltam és vagyok, amíg csak fel nem oldoz bölcses­ségük és irgalmuk.”

Ekkor a Señores Inquisitores eltávoztak, meghagyván, adjanak rendes öl­tö­zé­ket a gyanúsítottra, és vezessék tiszta cellába. Tanácsko­zásuk rövid volt, ítéletük ir­gal­mas.

Az ítélet:

„Mivel a Segoviából való Francisco Roberto, ki is fráter Alonso néven a Szent Fe­renc rend tagja, felavatott szerzetes, vizsgálatunk so­rán tanúbizonyságot tett és tö­re­del­me­sen beismerte mindazon vét­keit, amelyeket az Üdvözítő és az Anya­szent­egyház ellen elkövetett, valamint mindezen vétkeit megbánva teljes bűnbánatot ta­nú­sított, ezért valljuk, kijelentjük és kinyilvánítjuk az Atya, a Fiú és a Szent Lélek ne­vé­ben, hogy őt a hitehagyás vádja alól felmentjük.

Az Úr iránti tiszteletből és szeretetből, s az iránta érzett irgalom­tól vezettetve, hogy többé őt a Gonosz meg ne kísérthesse, elrendel­jük és megparancsoljuk, hogy a szentségek felvétele után cellájában haladéktalanul megfojtassék.”

A fent leírtak mindenben hívek a valósághoz, s ezt pecsétemmel tanúsítom:

Don Alejandro de Monquiza fővikárius, a Bíróság feje.

Az elítélt felvette a szentségeket és lelke megmenekült. Az ítéletet jelen­lé­tem­ben szabályosan hajtották végre. Ezt pecsétemmel és alá­írásommal tanúsítom. Egy­út­tal engedélyezem a testnek Anya­szent­egy­házunk rendje szerint való el­te­met­te­té­sét.

Juan Vargas, a Szent Hivatal titkára.

Az Úr 1609-ik esztendejében augusztus tizennyolcadik napján, Vera Cruz de Nuestro Señor városában, Mexico-ban.

3. Örök szerelmeink

Halál másképpen

A nyár szokatlanul hideg volt ebben az évben. Vagy csak ő érzett a csont­jai­ban baljós fagyot? A kandalló tüzénél gubbasztva átvillant rajta, asszonya is dider­gett az utóbbi hetekben. Már nem fázik: a ha­lottak örök éjbe és hidegbe bur­ko­lóz­nak, amikor elszáll belőlük az utolsó lehelet. Belőle sikoltva távozott az élet, először nem is hitte, hogy vége, csak megkönnyebbült, hát megvan a gyerekük. A szoba szo­kat­lan csendje ugyan gyanús volt, de honnan tudhatta volna, vékonyabb vagy harcia­sabb sírásnak kéne jeleznie egy csecsemő vi­lágra jöttét? Csak amikor a bába és a ferences barát kiléptek a szá­mára másfél napja csukott ajtón, tekintetükből olvasta ki, minden­nek vége.

Asszonya (milyen nevetséges így nevezni: majdnem gyerek volt még most, a végén is) nemcsak fázós lett, hanem gondterhelt is. Rémálmok gyötörték, gyakran sikoltására riadt fel éjszaka, olyankor mellére borulva, nyakát karolva zokogott, szavát sem lehetett érteni, és amikor megnyugodott, csak azt sóhajtotta, ez a félelem a bünte­tése a szerelmükért, majd elmúlik idővel. Talán a babára való hosszú várakozás okozza… Utána rámosolygott a kisütő napfény ragyogá­sával, ahogy csak ő tudott mosolyogni, és megsimogatta az arcát: „Édes egyetlen örömöm, csak te ne utálj meg!”

Hogyan utálhatta volna meg őt, aki élete egyetlen biztos pontja volt, mióta egy­másra néztek azon a fáklyafényes báli éjen? Ha voltak indulatai, azok inkább gyű­löl­ködő szüleikre irányultak. Apja tudo­mást sem vett az asszony létéről, sem a házasságukról. Pénzt is csak azért küldözgetett, nehogy az ő egyetlen fiacskája bár­mi­ben hiányt szenvedjen. Több szeretetet élveztek Giulio bátyó részéről, akinek pedig csak szegről-végről volt rokona, mégis oltalmazó födelet adott nekik, az ő pad­jában ülhettek a székesegyházban, hogy ne kelljen szégyenszemre a templom előterében kuksolniuk, koldusok és ván­dorok között.

De asszonya rettegésén nem segíthetett. Esketőjük levele hozta a hírt, hogy apja és anyja kiátkozta ugyanabban a dómban, ahol keresztvíz alá tartották. Sorsa így még akkor is férje családjához kötötte, ha a szerelem elmúlna közülük.

Pedig a kezdet olyan verőfényes volt, mint az egyre ritkábban fel­csillanó mosoly az asszony arcán. Nemcsak a kaland első perceiben, de a menekülésük éjén is, amikor egyikük sem látott-hallott a szere­lemtől… Ha eskető papjuk rájuk nem szól, el sem mozdulnak a kriptából, amíg valaki fel nem fedezi őket, ami azonnali végüket okozta volna. „És így? Már nem él, pedig milyen engedelmesek vol­tunk, hogy hallgattunk a bölcs barátra!”

A döntés számára volt könnyebb. Megkapta, amire vágyott, és vágtatva vitte tova, el a városból, egészen idáig, hogy mindenestől az övé lehessen, ő legyen ura és parancsolója, mindensége és világának határa. De az asszonyt minden fogadkozása és vallomása dacára mennyire megrendíthette, amikor harmadnap reggel ebben az ide­gen házban mellette ébredt, s attól kezdve egészen tegnapelőttig. Mondani oly könnyű a szerelmes szavakat, de ha a fogadalom ránk hurkolódik, akkor? Szót soha nem ejtettek erről, ő félt megkérdezni, asszonya pedig magába rejtette, ha volt ilyen gondolata. Váratlan elkomorulásait, apró megriadásait nagyon hamar bekövetkezett álla­pota rovására írta, és a ház népe is így vélekedett.

Esküjük ereje sok mindenen úrrá lett, csak a halálon nem, ami vé­gül elválasztotta őket. Oly kegyetlenül érkezett, el sem búcsúzhattak. Igaz, ugyan mire ment volna a végső szavakkal? Talán, hogy nem a végső sikolyok hangja csengene fülében…

Meg sem ölheti magát, ha még egyszer találkozni akar vele a túl­világon… Még akkor is a mennybe kellett volna jutnia édes lelké­nek, ha nem a halottak szentségével felkenve távozik. Az öngyil­kosokat pedig még temetni sem szabad szentelt földbe, nemhogy a lelkük az égbe jutna. Ezt az első, hamis halálhír idején is tudta, kis híján mégis végzett magával. Többé nem tesz ilyet, pedig akár­meddig tart az élete, számára maga lesz a pokol. Talán be kéne lép­nie a rendbe, amely megeskette és eltemeti asszonyát…

Felállt a kandalló elől, magára terítette köpenyét és nekiindult. Akármi is történik majd, most meg kell látogatnia a halottját, akit a kolostorban ravataloztak fel. Megint halotti díszben lesz, mint szö­késük éjjelén. Sápadt és véres testét véres lepedőbe csavarva vitték el a halál utáni órában. Ebből a halálból nem támad fel többé. Most valami cinteremben fekhet és holnap… holnap egy kripta fogadja magába, amíg haza nem viheti a saját családi sírboltjukba. Ott a he­lye, törvényes hitvese volt és megszenvedett érte.

A kapun kilépve döbbent rá, hónapok óta nem járt a városban. Az utca mocs­kos volt és néptelen. Errefelé sem boltok, sem más sokadalmat vonzó dolog nem volt, az utca felé szinte ablaktalan ódon paloták nem csábították erre a tekergőket. A ház melletti sikátorból jéghideg, bűzös szél csapta arcon, amikor elhaladt előtte. Összébb húzta a köpenyét, arcát is elfedve a hideg elől. Észre sem vehette a si­kátor falától elváló hórihorgas árnyékot. Nem látta a fekete kámzsa alól kivillanó sárga-piros zekét, apósa szolgáinak öltözékét sem. Csak a válla között testébe hatoló pengét érezte, de olyan gyorsan érte el a szívét, ideje sem volt megdöbbenni. Mire arcra bukott, gyil­kosa már el is tűnt az alkonyaiban.

Döntetlen

A ház a feje tetején állt, de ebből az utcára egy nyikkanás sem jut­hatott ki. Az úr kedvenc unokaöccse délben rajtavesztett kakaskodó természetén. Párbajra hívta és megölte a város urának egyik rokonát, s közben ő is súlyosan megsebesült. Ba­rá­tai ugyan sietve elvitték az összecsapás helyszínéről, de haza semmiképp nem hoz­hatták. Ott keresték először a poroszlók: a feldühödött herceg a fejét akarta. Most az egyik városkörnyéki tanyán hevert, seblázban égve, élet­halál között. Rá­adá­sul a ház urának lánya is eltűnt, és a kiküldött szolgák hiába tudakozódtak a temp­lo­mok­ban meg az apácaklastromban, sehol se fordult meg, bár a dajka szerint gyónni indult.

– Ő lehetne a mentőangyal! – sóhajtotta anyja, aki egy karszék­ben ült ölébe ejtett kézzel, halálsápadtan az idegességtől.

– A grófra gondolsz?

– A saját sógorát csak nem engedné hóhérkézre adni! Egy-két évi távoliét nem is ártana ennek a megveszekedettnek. Ha legalább vala­kit a másik házból vágott volna le, ahogy este tervezte… De éppen ezt a kis ficsúrt kellett a kardjára tűznie!

– Teljesen mindegy. Tudhatta, a múltkori csetepatéval betelt a po­hár.

– Ne szidd! Szegény feje elég bajban van, még ha túléli is a viadalt.

– Legszívesebben agyoncsapnám, ha nem lenne máris félholt. Te pátyolgatod, csak mert nincs saját fiunk.

Az asszony e szavakra egy pillanat alatt magához tért:

– A lányunkat kerítsd elő inkább, a föld alól is!

– A szolgák már mindent átkutattak, mindenkit megkérdeztek.

– Mindenkit?

– Kire gondolsz?

– Hívasd ide a dajkát!

– Nem te beszéltél vele?

– Most együtt beszélünk. Te talán jobban ráijesztesz.

– Azt hiszed…

– Semmit sem hiszek. De annak is olyan a feje, akár a széljárta padlás. Ha megszorongatjuk, talán előötlik, amit elfelejtett elmon­dani.

A megtermett asszony a sietéstől lihegve lépett be.

– Mit parancsoltok, nagyasszony?

– Szedd össze a kevés eszedet, és felelj a legjobb tudásod szerint!

– Én mindig…

– Ne papolj. Mit mondott a kisasszony pontosan, mikor elindult?

– Ha keresed, gyónni ment, és igyekszik haza.

– Azt nem mondta, hova készül gyónni?

– Hát ahova az az úrfi… – el akarta harapni a szót, de az asszony lecsapott rá:

– Miféle úrfi?!

– Hát akivel ott kellett találkoznia – dadogta a kövér nő.

– Kellett?!

– Hogy összeeskesse őket a barát.

Az apa akkorát csapott a széke karfájára, hogy kettétört.

– Beszélj értelmesen, mert összemorzsollak, te boszorkány!

A dagadt nő már sem élő, sem holt nem volt. Igaz, asszonya is falfehér lett, az eddigi sápadtsága semmi volt ehhez képest.

A dajka valahogy összeszedte magát. Megértette, az életéért beszél.

– Tegnap a bálon kezdődhetett. A kisasszony éjjel azt paran­csolta, reggel kilenckor keressem meg az úrfit, hol s mikor tartják az esküvőt?

– Miért nem mondtad el azonnal?!

– Azt gondoltam…

– Mit? – a nagyasszony majdnem sikított.

– Hogy meg kell lennie, nehogy szégyenben maradjon a kis­asszony. Annyira kért rá, hogy belehal, ha nem…

– Te bolond satrafa! Te tyúkeszű! Gondolod, egy kislány szeszé­lye után kell az ilyesmit intézni? – üvöltött az apa. Felesége szeme azonban mostanra megtelt dühödt érdeklődéssel.

– Várj, jó uram!

– Ugyan mire?!

– Hátha… valóban muszáj volt. Dajka! Igaz lelkedre, nem láttál valami gyanúsat a lányomon?

– Már hogy… azt nem! De attól még…

– Mindig vele alszol, igaz?

– Hát… néhány hete kizár a szobából, hogy nagyon melege van, és nem akar előttem csupaszkodni.

– Erről miért nem szóltál?

– Afféle lányos hóbortnak véltem.

– Azt mondod… már nem?! – hajolt előre az apa. A dajka hát­rálni kezdett.

– Ha üvöltesz, uram, csak a szégyent kiáltod világgá – szólt a nagyasszony.

– Csak nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel?

– Várj! Az előbb ott hagytad abba, dajka, hova kellett mennie a kis­asszony­nak?

– A ferences kolostorba, a városszélre. Az öreg baráthoz.

– Az istenit, ott nem keresték! Odaküldök…

– Legfeljebb egy fiút, hogy a barát jöjjön ide, de rögvest!

Az úr megrázta a keze ügyében lévő ezüst csengőt. A belépő majordomusnak rövid szóval kiadta az utasítást. Mikor kiment, dühödten kérdezte:

– Mire lesz ez jó?

– Nyilván tudja, hova indultak tőle. Egyáltalán, történt-e esküvő, vagy…

Az úr szitkot morzsolt el. Asszonya maga elé mondta:

– Talán az volna jobb, ha nem esküdtek volna össze. Akkor hoz­záadjuk a gróf­hoz.

– Gondolod, elveszi, ha…

– Rajtunk áll, mit tud meg az egészből. Talán az az ifjú is megszo­rítható, talán a családját tudjuk…

– Keresztül gázolok rajtuk!

– Ne dühöngj előre! Nem tudod, ki a lányunk… vőlegénye?

A dajka most kezdett félni igazán. Látszott, nem tudja, beszéljen vagy hall­gas­son.

– Te valami mást is tudsz, dajka! Ha most nem hazudsz, ígérem, nem bántunk és még meg is jutalmazlak, ha minden jól üt ki. Tehát, ki az az ifjú?

– Annak a… nagy ellenségtek egyetlen fia.

– Őt szereti?! Tudva kicsoda?

– Hát… a tegnapi bál óta biztosan tudja, mert akkor velem tudakoltatta ki. Azért hittem, hogy baj van, mert azt mondta, ha nős, ő abba beléhal.

A külső helyiségben mozgás támadt. A küldönc bevezette a ba­rátot.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám!

– Mindörökké ámen, uram. Miért hívattál?

Az úr intésére a szolga kisurrant. Mikor az ajtó bezárult, az ősz férfi a barát fölé tornyosult.

– Te barát! Ma összeesketted a lányom egy…

– Igen, uram. Nagyon szeretik egymást.

– De én a családjával együtt a pokol kénköves fenekére kívánom azt a fickót!

– Azt nagyon rosszul teszed, uram, hiszen a vejed.

– Te barát!

– Mit sem ér a hangod fölemelni, uram. Egy ujjal sem érhetsz hozzám, mert na­gyon megbánod. Az egyház nem tűri szolgái bán­talmazását. Én csak a köteles­sé­gem teljesítettem. Összeadtam két em­bert, akiket semmiféle akadály nem választ el egy­mástól.

– Semmiféle?!

– Olyan, amit Isten emelt. Az egyház más akadályt nem ismer.

– Előtte egyikükkel sem volt soha dolgod? Nem tudtad, mit te­szel?

– A fiú gyóntatója vagyok, uram. Olyan tiszta a lelke, amilyen…

– Minden mocskos atyafiáé.

– …egy ilyen korú erkölcsös ifjúé csak lehet.

– Nem volt köztük valami más is? Hiszen előtte meggyóntattad őket. A lányomat biztosan – kérdezte az asszony.

– A gyónás titka szent!

– Értem. Az az ifjú tehát mégsem volt olyan erkölcsös. Legyek hálás, hogy nem hagyta a lányunkat cserben?

– Annyit elmondok megnyugtatásodra, úrnő, rosszabbat gon­dolsz róluk az igazságnál.

– Akkor miért volt olyan sürgős?!

– Azért uram, mert nagyon szeretik egymást, és nem akartak egy percet sem várni, de Isten ellen véteni sem. A házastársak ölelkezése nem paráznaság, hanem szentség – magyarázta áhítatos hangon a barát.

– Akkor tehát?

– Azóta vagy hat óra telt el. Már minden megtörténhetett. Én azt hiszem, meg is történt.

– Nem… maradtak ott a kolostorban?

– De uram! Szent helyen a házasságot nem lehet elhálni!

– Ugyan miért tették volna? – szűrte foga közt a szót az asszony. – Van ott majorja annak a családnak és ma olyan szép idő volt, akár a szikamor ligetbe is kimehettek! A vejünk nagyon szeret ott kószálni!

– Kívánod a házasságlevelet, uram?

– Majd később. Most elmehetsz, barát!

– Ég áldjon, uram.

Mikor eltávozott, váratlanul megszólalt az eddig némán kuksoló dajka:

– A hágcsó!

– Tessék?

– Az úrfitól reggel egy selyemhágcsót kaptam, hogy adjam oda a kis­asszony­nak. Biztosan éjjelre terveznek valamit.

– Azóta másként dönthettek. A lányom nyilván nem akarta az Istent kísérteni. Vagy valami közbejött.

– A déli párbaj – bólintott az úr. – Mondta is az egyik apród, ezt a fickót ke­res­te ott a szökőkútnál az öcsénk, amikor összeszólalko­zott azzal a másik bo­lond­dal.

– Vagy a barát tudott többet annál, amit elárult, vagy a lányunk hallotta meg, amit az öcsénkkel beszéltem este. Minden világos: a legegyszerűbben úgy akadályozhatta meg, hogy összefussanak, ha ő maga siettette a nászukat – állapította meg az asszony –, ha való­ban úgy szeretik egymást, ez még nem is meglepő.

– És valahol sietve megvetette a nászágyát a mi átkozott galamb­párunk – csapott öklével a másik tenyerébe az úr.

Ketten voltak. Már a dajkát is kiküldték. A férfi egy nagy pohár borral ke­zé­ben állt az udvarra nyíló hármasablaknál. Az asszony még mindig a karszékében ült. Férje hangosan morfondírozott, mintegy a válaszát várva.

– Utánuk küldethetek. Húszan-harmincan átfésülik a város kör­nyékét, és ha rájuk lelnek – egy vízszintes mozdulattal jelezte, mire gondol.

– Nyilván a… vejünkre érted. A lányodat…

– Már nincs lányom!

– Ostobaság. Sokan gúnyolódnának a rovásunkra, és gondolom, a herceg ezt sem venné jobb néven, mint a déli gyilkosságot. A feje­det akarod a lányod után elveszteni?

– Akkor?

– Nem tudni, hol is vannak éppen. Ha valóban itt lappanganak a városszélen, akkor megtaláljuk, idehozatjuk őket a házba, meg­bocsátasz nekik és illő esküvőt ülünk holnap vagy holnapután.

– Még mit nem!

– Egy hónap múlva a vejünket elviszi valami gyors betegség. Fia­tal és meg­gon­do­lat­lan szerelmes könnyen megfázhat, vagy elront­hatja a gyomrát…

– És?

– A lányunknak egy szava sem lehet, az ég akaratáról ugyan ki tehet? Egy évig gyá­szol­hatja. Ha gyerekük fogant…

Férje kihajította poharát az udvarra. Az asszony hangja valahogy le­csil­la­pí­totta.

– Addigra megszüli, és amint felépül, gyönyörű asszonnyá válik. A gróf még jobban fogja kívánni, hiszen oly sokáig kellett rá várnia, ő pedig a gróf mellett lassan elfelejti szép férjét.

– Vagy nem.

– Vagy nem felejti. De mivel nem engedjük, hogy apáca legyen, meg gon­do­lom, ha gyereke lesz, akkor inkább az érdekli majd, mint a fátyol, ha úgy akarjuk, csak egy újabb frigy követheti az elsőt.

– És ha elutasítaná a grófot? Ha ott kíván élni az apósánál? Egy özvegy szava másként esik a latba, mint egy lányé.

– Ezt rám bízhatod, uram – mondta kegyetlen nyugalommal az asszony.

– És mi lesz öcsénkkel?

– Most nem okozhat bajt, hiszen magatehetetlen. Mire felépül, már nem lesz kire fenekednie. Viszont ha az esküvőn látványosan ki­békülsz a nászoddal, a két család együttes ereje arra ösztökéli a her­ceget, legyen irgalmas szívű, hiszen a haragot mi is elföldeljük. Ha mégsem, valahogy közös erővel csak elszöktetjük a haragja elől ezt a bolondot.

– És… a vejem sajnálatos halála után?

– Ha a lányod várandós özvegy lesz, a béke szent marad. Ha nincs gyerek, akkor sem vagyunk felelősek a sorsért, és nekik nincs miért békét bontani. A fiuk halálával nincs kinek és kiért a harcot folytatni. A barát akaratlanul a mi kezünkre játszott. Sőt, még a lá­nyod is ezt tette.

A férfi váratlanul megfordult:

– Mi van, ha megszöktek a városból? A lányunk tud lovagolni!

– Mert megtanítottad rá, te bolond!

Odakinn megint mozgás támadt. A majordomus lépett be.

– Uram…

– Beszélj!

– Egy küldönc érkezett.

– Jöjjön be!

A kinn toporgók betoltak egy fiút a rivális család sötétkék ruhájá­ban. Fegy­ver­te­len volt, kezében fehér szalaggal díszített hosszú pálca, bal karján fehér szalag­csokor jelezte: békével és jó hírrel jön. Illően meghajolt:

– Legyetek üdvözölve, nagyuram és nagyasszony! Uram tisztelet­tel meghív hol­nap délre a palotánkba leányod és kis urunk menyeg­zői lakomájára. Lányod ezt kül­di, és kér, szeressétek továbbra is úgy, ahogy ő is örökké szeret és tisztel ben­ne­te­ket.

Egy hófehér selyemzsákot nyújtott át, amire a másik család címe­rét hímezték, és láthatóan utólag festették rá az övékét. Az asszony vette el. A férfi egy erszényt adott a küldöncnek, aki intésére megha­jolva kihátrált. Vele a többiek is. Megint magukra maradtak.

Az asszony széthúzta a zsák száját: egy vérfoltos fehér vászon kan­dikált elő.

– A nászlepedője – sóhajtott a férfi.

– Az hát. Nem késlekedtek a jó hírrel. Még annyi ideig sem várat­tak, amíg a cí­me­rünket illően ráhímezik.

– Most boldog az a barom! – toppantott a férfi.

A nő tekintete megint szikrázott a méregtől. A kezében egy kis illatszeres üvegcsét tartott, amit most húzott elő a zsákból.

– Mi lesz a terveddel?

– Már semmi. Ez a cafka!

– Kiről beszélsz?

– A lányunkról, természetesen! Van mersze hadat üzenni! – mu­tatta a kis üvegcsét.

– Mi ez?

– Nyilván magával vitte a többi keverékemet is. Az egész ládikát. Ezzel üzeni, hogy „úgy fog szeretni, ahogy mi őt”.

– Gondolod?

– Tudom. A zsák is az ő ötlete. Siet közölni, asszonnyá lett. Az egészet azért teszi, mert tegnap elmondtam neki, hogy a grófhoz akarjuk adni. Nem hittem vol­na, de rájött, a gróf mellett én fogok neki továbbra is parancsolni. Hát megmutatta, talál magának olyan férjet, akinek ő parancsol, és aki nem fog a kedvünkbe járni soha. A bálon szemelhette ki. Megtudhatta, hiszen annyi szóbeszéd járja ilyenkor, hogy csalódott szerelmes, akit nem lesz nehéz magához kezesíteni. Kedve szerint játszott mindenkivel, mert kislánynak néz­tük. Még az is lehet, tetszett neki, hogy belenyúl a sorsba. Úgy lát­szik, ismeri minden mérgemet! Meg nem étethetem a férjét, sőt, meg sem próbálhatom, vagy vége-hossza nem lesz ennek a játéknak. Tu­dom, mit akarsz kérdezni. Holnap nagy láda ékszert küldünk neki nászajándékba, meg a kelengyéjét. Nem fog az anyósa azon éke­lődni, hogy egy szál ruhában ment férjhez! Mi pedig ott fogunk mo­solyogni azon a menyegzőn, és fogadjuk a szerencsekívánatokat. És amilyen gyorsan csak lehet, minél távolabb küldd el az unoka­öcsé­det, ha azt akarod, hosszú életű legyen ezen a földön.

– Legyőztek?

– Egy vigasztaljon: a csatát a nászod sem nyerte meg. Ilyen meny mellett csak veszteg maradhat.

Emlékek háborúja

Rosetta befejezte az utolsó Miatyánkot, keresztet vetett, és sóha­ját elfojtva felállt a sírbolttól. A temető ragyogó délutáni fényben fürdött, kiáltó ellentéteként a hely sugallatának és a szívére nehezedő bánatnak.

– Azt hiszed, kiengesztelheted?

Megfordult. A fekete ruhás Nagyasszony ott komorlott mögötte. Eddig észre sem vette, a kripta mögül jöhetett elő.

– Nem hinném, hogy rám haragszik.

– Én az Úrról beszélek, te lány!

– Az ő irgalma végtelen. Te nem tudsz nekem megbocsátani, Úr­nő!

– Te sem magadnak, tudom jól.

– Ez rám és az Égre tartozik, Madamma. A gyászunk sem közös. Te nem is­me­red az irgalmat. A szíved csupa gőg!

– A tiéd sem volt különb. Miért nem engedtél neki? Tudtad egyál­talán, mitől vona­kodsz?

– Te talán nem voltál lánykorodban büszke és tartózkodó?

– Én engedelmes voltam. Atyám adott férjhez. Meg sem hallga­tom, ha valaki megkörnyékez!

– De tőlem elvártad volna, hogy másként tegyek?!

– Amíg nem tudtam, mi lesz büszkeséged ára, rád se hederítet­tem!

– De most engesztelhetetlenül gyűlölsz. Honnan veszed hozzá a bátorságot?

– Látszik, hogy nem gyászolsz teljes szívedből!

– Hogy mered ezt mondani?

– Akkor annyira gyűlölnéd magadat… hogy már nem is élnél.

– Az öngyilkosság halálos bűn!

– Tehát miattad ők ketten a pokolra jutottak. Nincs kedved kö­vetni őket?

– Madamma, Isten elvette az eszedet.

– Tőled, amint látom, semmit sem vett el. Az eszed ép, szíved meg sohasem volt. Minek gyászolsz hát? Kinek? A város nem akar rólad tudni, legszívesebben el­fe­led­ne, akár a két özvegy meny­asszonyt. Azok legalább felöltötték a fátylat.

– Mert rá tudtátok kényszeríteni a családjukat. Mi nem vagyunk senki lekötelezettjei. Én azt teszem, amit akarok.

– És boldog vagy, hogy szemérmetlenül a gyászunkba tolakod­hatsz.

– Én sajnálom legjobban, hogy közösködnöm kell veletek, akik a gyilkosaik vol­tatok.

– A tisztesség parancsát követtük.

– Csak a gyűlöletét. A lányodat sem szeretted, a fiút azután vég­képp nem!

– Te!

– Mért én? Te! Azt hiszed, nem hírlett, hogy a lányodat lelked mélyén szü­le­tése óta a pokolba kívántad ? Hát most ott van.

– Te meg idefönn!

– Ha hinni lehet messer Alighierinek, amúgy sem lennénk soha együtt. Okét, nagy bánatodra, együtt sodorja az alvilági szél, el sem válhatnak soha. Te biztosan a mennybe jutsz, többé nem zavarhatod meg szomorú együttlétüket.

– Gyűlöllek!

– Kit nem, Madamma? Ugyanaz a pletyka, amely leányod iránti mély utá­la­tod­ról szól, azt is híreli, hogy az uradat sem szeretted soha. Valaki azért ott rejtőzhetett a szíved mélyén. Talán öcséd apja…

– Elhallgass!

– Te kezdted, Madamma. Ha ez az igazság órája, viseld el, amit fölidéztél. Mindenki látta, aki megfigyelhetett benneteket, hogyan csüngtél öcsédén, ezen a szilaj őrültön. Te adtál lovat hetykesége alá, indulatát te csigáztad, amíg rá nem lelt végzetére és a lányod sorsát is sikeresen meg nem pecsételte.

– Hogy merészelsz rám sarat szórni?

– Vagyok olyan jó keresztény, hogy szánlak, bár nem érdemled meg. A leg­komiszabb pletykát nem is akarom elhinni. Szerencsédre nem jutott férjed fülébe…

Az Úrnő szavát elvette a düh. Kábultan kapaszkodott a kriptaajtó cirádás vas karikájába.

– Ha igaznak bizonyul, már te is fátyolt viselnél, az öcséd pedig nem kardtól pusztul el, hanem elrekkentik valahol, akár egy vak kutyakölyköt.

Rosetta végignézett a már fuldokolva zokogó nőn és legyintett.

– Mit találgatom a vétkedet? Te már akkor megbűnhődtél, ami­kor lányod még élt. Nem rajtad állt, életben marad-e? Igaz is, meg­enyhültél volna valaha, ha megmenekülnek, és egy napon unokád­dal a karján lép eléd?

Az asszony lehajtott fejjel állt. Csak a vállán látszott, hogy zokog.

– Tudom, ha úgy adódik, megöletted volna őket, te is, a férjed is. Az ő dühét a gyász elcsitította. Te máig sem békültél meg. Én is nő vagyok, tudom, hogy mi másként gyűlölünk. A lányodra én is hara­gudtam: elvette azt, aki az enyém lehetett volna. Csitri létére lefő­zött. Persze könnyű dolga volt. Megérezte benne azt a feszülő izgal­mat, amitől én visszarettentem, és megelőzött. Ha nem jön közbe, végül megkegyelmeztem volna a fiúnak, hiszen olyan szép és sebez­hető volt. Lányod halálos szerelme elrontotta az én szép játékomat. Micsoda daliás férfivé vált volna mellettem!

– Nem érdemelted meg.

– Talán nem. Mindenesetre az én gyászom valódi. Özvegy-menyasszonyság, aranyszobrok és egyéb hazugságok nélkül való.

Az Úrnő tíz körömmel próbált Rosetta arcának esni, de az könnyedén lefogta.

– Van köztünk néhány tavasz, Madamma. Mellesleg: ennél a kriptánál te is csak vendég vagy. Ne vágj közbe. Lányod jogosan nyugszik itt, férje oldalán. Jobb is így. A ti kriptátoknak rémes híre van városszerte az ő haláluk óta. Sötétedés után senkit rá nem ven­nél, hogy a közelébe menjen.

Elengedte az Úrnőt, aki csuklóját fogva hátrált néhány lépést. Rosetta gú­nyo­san elmosolyodott és megigazgatta félrecsúszott fáty­lát.

– Remélem, ritkán futunk össze. Legközelebb mindenesetre szol­gákat hozok ma­gammal. Jobb, ha most eltávozunk. Mindjárt be­sötétedik.

– Menj csak, ki tart vissza!

– Nem szeretnélek a hátam mögött tudni, Madamma.

4. Luan

Rokonok

Zsuzsa mindig bolond volt. Ha valaki, én tudom. Már gyerek­korában elég ba­jom volt vele, de amint elmúlt tizenhat, ez megsok­szorozódott. Egy ideig küz­döt­tem, hogy kordában tartsam, azután feladtam. Egyszerűen becsuktam a szemem, és arra gondoltam, majd valami történik, jó vagy rossz, de olyasmi, ami után nem kell többé szoronganom. Beleavatkozni a dologba reménytelen, kétségbeesni hiábavaló, ez a lány elemi csapás, amin túl kell jutnia a világnak, akár egy szélviharon vagy földrengésen.

Nagy meglepetésemre nem züllött el, nem szedett össze betegsé­get, sőt, meg sem fojtotta egyik szeretője sem, jóllehet voltak ötletei, amikért én a szerencsétlen helyében bizony megtettem volna. De hát én csak az anyja voltam, aki mégsem kívánhatta, hogy haljon meg. Egyszer-egyszer irigykedtem, mit meg nem enged magának, s mégis szeretik, mégis mások szenvednek, mint a kutya, míg ő magától ér­tetődően teszi, amihez kedve van. Én meg sohasem tehettem mást, mint amit a világ elvárt. Ahhoz túl jól neveltek és nevelt meg az élet. Mindegy. A pillanat mindig elmúlt, Zsuzsa meg csak csinálta a maga életét. Nem is rosszul. Felvették a fő­iskolára, mert elintézte, kitünte­téssel végezte el, és lettek megrendelései. Később rek­lámot csinált, nagyon hamar külföldön is. Bolondos tárgyai világszerte el­ha­ra­póz­tak a légitársaságok jóvoltából. Csak a magánélete nem akart meg­nyugodni. Hu­szon­hat éves korára mindent kipróbált, ami idióta lapok témája szokott lenni. Ne­kem a valóságban kellett látnom egy-egy mozzanatot, s olykor belebetegedtem helyette. Apja, aki tízéves korában vált el tőlünk, időnként ingerülten felhívogatott, amikor a sajtó pletykázott a lányáról. Mindig is nagyon önző volt, s egyedül az érdekelte az egészből, hogy a lánya megárthat a társadalmi tekin­télyének. Igaz, az ő körei soha nem találkozhattak a miénkkel, job­ban mondva a lányáéval. Aligha volt való­színű, hogy a jeles zenemű­vésztől és tanártól számon kérnék: a nevét sem használó, hol kopasz, hol derékig érő hajú, harlekinre maszkírozott művészpalánta, ké­sőbb jeles dekoratőr és tárgytervező miféle botrányt csinál külföldön vagy idehaza, mit nyilatkozik különböző férfiak nemi szokásairól és potenciájáról, vagy arról, hogy őt többé férfi nem fogja érinteni, mert a női szeretőnél nincs jobb a világon. Azt meg az orrára sem kötöttem a kedves exférjemnek, hogy a mondatok nem mindig ér­tendők szó szerint, hiszen Zsuzsa olykor akkora marhaságokat hagy rá az újságíróra, főleg ha részeg vagy mérges, mint annak a rendje. A valóság is eléggé zavaros volt persze.

Mindezek után mellbe vert, amikor férjhez készült menni. Semmi extra­vagan­cia, a férjjelölt egy szép, tiszta és normális fiú volt, már előre sajnáltam. De a lá­nyom gyanúsan megszelídült a készülődés idején. Eljegyzést tartottak, lakását em­be­rivé pofozta, ruhatárát ki­cserélte, nem ivott, számos volt barátjától megvált, új nő­gyógyászt szerzett, terhességi specialista szülészt. Megszállta az angyal? Igazá­ból sem­mi sem volt érthető: megint egyszer sikerült megbotránkoz­tatnia környezetét. Egy nárcisztikus, félpederaszta fiú engem ostro­molt, hogy akadályozzam meg ezt az egé­szet, mert Zsuzsa alkalmat­lan a házasságra és a házasság mint intézmény Zsu­zsá­ra. Hogy az a fiú valóban gyönyörű, de az ő esete, akit vétek nőkkel tönkretenni. Más is mondott válogatott hülyeségeket, persze hagytam: megszok­tam, hogy nálam van a lelki szemetes. Zsuzsa mindig is rám testálta a „nyafogókat”, ahogyan a szekeréről lehagyott embereket nevezte.

Végül eljött az esküvő, fehér uszállyal, sok vendéggel, álomsze­rűén, ahogy csak egy filmrendező meg egy díszlettervező – Zsuzsa tanúi – összehozhatják az ilyesmit. Utána gardenparti volt Zsuzsa főnökénél. Az ő lakásának teraszán tízen alig fértek volna el, nem­hogy a meghívott kétszáz és a hívatlan többi. Annyi felvétel szüle­tett, amennyi dukált, vagy amennyit akartak csinálni. A lányom, amíg a „lószerszám” – ahogy a menyasszonyi öltözéket nevezte – rajta volt, maga volt a kedves odaadás. Még én is meghatódtam egy pillanatra, bár a mellette szerzett gyanakvási hajlamom azt súgta, hogy valami nem stimmel. A házasságkötőből kilépve kezdett a te­kintete elbogárzani.

Átöltözött kosztümbe. Szolid Chanel modell volt, de a mintája extravagáns, anyaga pedig valami indiai, világító szállal átszőtt se­lyem. Zsuzsa karcsú alkata, ehhez képest nagy melle, meg a blúz akkor is kihívta volna a figyelmet, ha nem épp az ifjú asszonyról van szó. így a jelenlévő férfiak többsége enyhén megbolondult, és a helyiséget megtöltötték gerjedelemmel, amelynek a közép­pontjá­bán ő táncolt, egyre vadabbul és önfeledtebben. Mikor egy pohár pezsgővel odajött koccintani és kifújni magát, meg is kérdeztem:

– Búcsúzol, vagy a vesztedet érzed?

– De még mennyire! Olyan gyönyörű a hapsi!

A férjére nézett – ő állt velünk szemben –, és a poharát is rá emelte. Azt hiszem, ez volt a fiú legboldogabb pillanata ebben a há­zasságban. Irigykedni támadt kedvem. Hát végül mégis jól ér véget a tízéves ámokfutás? Milyen kár, hogy nem a testvére, hanem az anyja vagyok!

Később hazamentem, s csak a reggeli telefon ébresztett föl a láto­másból, amely­ben a lányom részesített. A férje hívott fel. Nem volt külföldön, de először azt hittem, elaludtak. Két perc alatt kiderült, hogy nem erről van szó. Zsuzsa már elrepült Lisszabonba, csak ép­pen mással. Igazából, azt hiszem, erre vártam, hát nem is voltam meglepődve, bár játszanom kellett, hogy igen. Mikor azonban a rész­letekre került sor, megijedtem. Nem valamelyik ismerőse miatt hagyta el a férjét. Ott, az esküvőn látta először, és a partin ismerte meg alaposabban az illetőt, aki nem volt más, mint a sógora, Péter, János testvére. Egy órával a távozásom után félrehívta Jánost, vissza­adta a gyűrűt, megvallotta, hogy nem tud Péter nélkül élni, és re­méli, az sem nélküle. Utána kiment a kertbe, félrehívta Pétert, szerel­met vallott neki, majd kettesben távoztak. Mire János taxihoz jutott – a lányom a kocsit elvitte – és Zsuzsa lakására ért, ott sem találta őket, s mire a repülőtérre, már jegye sem volt, mert átírták Péter ne­vére.

Három hét múlva jöttek meg Portugáliából. És ekkor kezdődött a pokol. Mert Zsuzsa felhívta Jánost, közölte, hogy terhes. Azt vi­szont nem tudja, melyikük a gyerek apja, mindketten beleférnek a képbe. Ezért, amíg ezt valahogy nem lehet ki­deríteni, elvileg János az apa. Ő tisztességes nő, amennyiben így van, a szülés után vissza­tér Jánoshoz, mert egy gyereknek családban kell felnőnie. Szeretni per­sze Pétert szereti, de nem válik, viszont amíg az igazság ki nem de­rül, Péterrel marad. Ha mégis Péter az apa, akkor minden megy tovább a maga útján, és elválhatnak.

A helyzet egyszerre volt tébolyító és nevetséges, mint már annyi­szor a lányom kö­rül. Időnként a két fiú megpróbálta az ügyet le­zárni, de Zsuzsa hallani sem akart sem­miről a maga döntésén kívül. János öngyilkosságot kísérelt meg, de meg­men­tet­ték, a terhesség má­sodik felében pedig Péter bolondult meg szép csöndben. Még sza­na­tóriumban kezelték, amikor Zsuzsa meglátogatta. Kilencedik hónap­ban volt, és én, az anyja sem mondhatok mást, csak azt, hogy az anyaság gyönyörűvé tette. Ezt ő is tudta, és szokása szerint rá is ját­szott, ruhával, sminkkel. Az utóbbi időben kis­sé nyugtalanabb volt, ami a közeledő szülés miatt nem lepett meg: világ életében rosszul tűrte a fájdalmat vagy a megerőltetést. Mindenesetre szedett valami enyhe nyugtatót.

Péter aznap nyugodt volt, ezért kiengedték délutánra. Zsuzsa be­ültette a Renault-ba, és lejöttek a városba. Biztos, hogy nem ötvennel vezetett, de a ka­ram­bol talán elkerülhető lett volna, ha a reflexei nem gátoltak a nyugtatótól. Busszal üt­köz­tek. Péter azonnal meg­halt, Zsuzsa a kórházban, de előbb császárral megszülte a fiát. Ké­sőbb János valami olyasmit talált ki, hogy valójában Péter vezette a kocsit, akiben sokkal több gyógyszer volt. Erre a rendőri jelentésben semmi sem utal.

A gyereket végül meg sem vizsgálták, már nem volt szükséges el­dönteni, ki az apja. Azt hiszem, János sohasem lesz meggyőződve az apaságáról, de mivel Zsuzsáé volt, szenvedélyesen szereti a kis Pétert (a gyerek neve Zsuzsa utolsó kívánsága volt). A haláleset óta viszont ő sem egészen normális, ezért végül valószínűleg rám marad az uno­kám felnevelése. Csak remélhetem, hogy nem az anyja természetét örö­költe.

Rondasztori

Én voltam az oka. Mióta van időm gondolkozni rajta, és nincs más dolgom, mint az agyam rágni, épp eleget gógyiztam ezen. A sza­badulásig van még vagy öt évem, hát akkorra szépen be is csavarod­hatok. Időnként éjjel a Mari felráz, ha nagyon nyögök vagy jajgatok. Kezdenek érte utálni, de nem tehetek róla. Most ugyan maga meg­hallgat, mert azt hiszik, akkor normálisabb leszek, de nem hiszem. Sok volt ez nekem, hiába.

Azzal kezdődött, hogy a Kareszék elkaptak. Persze csak egy ilyen hülyét lehet így megvirtolni, de a baj nem ez lett. Ha hülye voltam, kúrjak rá, nem? Igaz, nem rá, hanem megkúrtak, de ez benne volt a pakliban. Pofámba nyomták az altatót, magukkal vittek és partiba vágtak rendesen a szárítóban. Az elején még élveztem is, igaz kicsit berúgtam az étertől, de azután kezdett marha fárasztó lenni, s lát­tam, megesz a fene. A Karesz is kiszúrhatta, mert odalökte, ha szerzek magam helyett valakit, akkor abbahagynak. Ráálltam, mert akkor már mindenre ráálltam volna. Retten kísértek el, nehogy le­lépjek, vagy valami balhét csináljak.

Évához vittem őket, mert az volt a legközelebb, két tömbbel arrébb laktak. Felszóltam, lejött, hogy mi van? Már a képébe is nyomták azt az átok rongyot, amit nekem is. Egyikük műtős, ott látta, hogy kell. Tíz percig hat, vagy kicsit tovább. Most én néző voltam. Messziről az ember részegnek néz ki, ahogy vezetik. Lényeg a lényeg, Éva tíz perc múlva a bandánál volt. Nekiálltak hámozni. Elég lengén jött le, nem tartott soká. Utána feltették a rökire és a Fecó nekiállt. És szépen el is szállt, mert Éva tökönrúgta. Utána fel­pattant és elkezdte a bandát megruházni. Ahogy mozgott, nyilván­való volt, tudja a dolgát. Én nem tudtam, hogy lejár edzeni, kungfu, vagy karate, vagy valami ilyesmire. Nem zavarta, hogy pucér, de a krape­kokat a rúgásai annál inkább. Egyikük vasat kapott elő, de azzal csak azt érte el, hogy a feje beszakadt, s a bot máris a csajnál volt. No, elég, hogy kifeküdtek sorra. Csak épp a Fecó közben magá­hoz jött és előkapta a bökőjét. És mielőtt szólhattam volna, bele­dobta a hátába Évának. Az még visszafordult és a bottal adott neki egyet. Utána összeesett. Karesz, aki az egyetlen ép tag maradt, elő­ször lekevert nekem egy állati nagyot, de azután beszart.

– Ha ez megmurdel itt, az nagyon szar ügy lesz!

A csaj azonban egyáltalán nem látszott megmurdelni. Felállni ugyan nem tudott, de ahhoz képest magánál volt.

– Te hülye, vigyél orvoshoz! – mondta elég gyenge hangon.

– Rendőrt ne hívjak?

– Nem akarlak beköpni titeket, te állat! Én se bírom a zsarukat. Frankón!

– Inkább még egyet kéne adni neked, hogy elnémulj!

Nem figyeltek rám, mert elestem a pofontól. Megpróbáltam le­lépni. Karesz a folyosón kapott el. Nem ütött, de úgy nézett, hogy nedves lettem alul.

– Te is mész vele együtt a seholba, ne félj!

– Nyugi, te barom! – Misi volt. Vérzett a feje, de támolyogni tu­dott. Kábító volt nála.

– Ha nem hívsz mentőt, beszórlak, te fasz!

– És? Mit mondunk nekik?

– Majd valamit kitalálunk. A csaj tényleg kurva jól bunyózik. Kár lenne érte!

Valahogy összepakoltuk magunkat, mialatt a mentőt vártuk. Évá­ra, aki közben rendesen elájult, félig-meddig ráhúztak valamit, Misi az ölében tartotta, elég hülyén néztek ki, a csaj falfehéren, a krapek vérző fejjel, akár valami háborús filmben… A duma az volt, valami banda egyelt épp minket, s Kareszék meg­próbáltak kiszabadítani, ami döntetlenre ért véget, s közben valaki beoltotta Évát.

Hat hétig volt kórházban. A többiek csak kettőig, s utána fel­váltva látogatták. És ez a hülye tyúk – mást nem mondhatok! – beleesett Misibe. Mint a moziban. Pedig hát az se volt más, mint a többiek. De mire kijöhetett, a tag is jól belepistult. Igaz, eleget du­máltak, de akkor is. Én már addigra nem kellettem nekik, mert ez a balhé betett a dolognak. Csak Karesszal jártam, mert azért a bandá­ból nem en­ged­tek ki. Igaz, nem is nagyon lett volna hova lennem, a pénzem közben elfogyott, és a házinéni kirúgott a kégliből.

Nem csöveztünk, mert valami volt munkásszállást föltörtek. Be is lehetett fűteni, megvoltunk valahogy. Mikor Éva kijött, Misi egye­nesen odahozta. Pedig neki lett volna hova hazamenni, de nem, egymásba zúgott a két hülye, és szobára mentek. Karesz megígérte a többieknek, szétcsapja az agyukat, ha egy szót szólnak, egy balhé egy csajjal legyen elég. És azok ketten amúgy nem sok vizet zavartak, sőt, ha kellett, jöttek segíteni. A srácok rákaptak a trafikokra, vagy tízet nyomtak fel, de nem a környéken, hogy ne legyen feltűnő. A szajrét részben elpasszolták, de a cigit magunk árultuk a Kondorosin és más tangókon. Egy ötössel lejjebb mindig megvették. Volt razzia, de csak bírságot kaptunk, azt hitték, gazdának dolgozunk. Sajnos, az aranyélet nem tartott soká. A Himlős odajött egy hónap múlva és szólt, tudják, maszekolunk, ami nem megy. Vagy beállunk a sorba, vagy… Vagy lett.

A baj az volt, hogy nem elsősorban cigit akartak eladatni velünk. Hogy na­gyobb munkára is befogtak minket, elment volna, ha nem nedves ügy. De a Himlős főnöke kemény hapsi, neki a trafikok lin­kek. Ahol pedig ő kaszál, ott esetleg vér is folyik. És folyt is, mert a Fecó imád bökni. Valami éjjeliőrt vágott haza, már megint csak fé­lig. Igaz, személyleírás nem lett, de a rendőrök sokkal jobban ránk hajtottak, mint eddig. Még az újságba is bekerültünk. Ekkor a főnök szabadságolta a társaságot, hogy csönd legyen. Srenk helyett kábszert kellett árulni, meg szállítani is. Hogy ez mennyivel rohadtabb, nem mondta persze el. Aki a drogvonalra kerül, job­ban teszi, ha elássa magát. Nagy a konkurencia is. És van balhé elég. Jó pár bunyó pél­dául. Itt Éva lett a sztár, aki zaj nélkül baromira elintézett néhány fütyülőt, szakma­belit, meg nyomingert egyaránt. Ha kis lábával oda­rúgott, nem kellett még egy. A srácok Misi kivételével baromira örültek. O féltette a csajt, érthetően. De annak tetszett, hogy tiszte­lik, s hogy jól tud dolgozni. Bár, hogy négyszemközt mit beszéltek erről, nem tudom.

Három hónapig voltunk drogosok. Karesz jóvoltából senki nem kapott rá, mert az első alkalommal megmondta, ha valaki magába böki, akkor megy a Duná­ba! Neki nem kell, hogy hülyeségen buk­junk meg. Hát meg nem buktunk ezen, de eljött azért a baj.

Szállítottunk, amikor összefutottunk a jugókkal. Jó nagy hepaj lett, már majd­nem befejeztük, amikor ránk estek a zsaruk. Talán be is köptek, de valószínűbb, túl soká ment jól. Mindegy. Le akartunk lépni, és Éva két rendőrt kikent, de a nyomingerek stukkert húztak. Kareszt lelőtték, meg a Tarhást is, aki fedezett. A többiek szétspric­celtek, és sikerült hazajönni. De otthon meg a főnök várt, azt mondta, szűnjünk meg, vagy kicsinál. Onnét mindenesetre fel kell szívódni!

Fecó vitt magával egy padlásra, ahol azelőtt élt. Éva pedig haza­vitte a Misit. És az anyja minden dumája dacára a szobájába zárkóz­tak. De a hülye spiné – igazán nem mondhatok mást! – annyira fel­kapta a kakaót, hogy elrohant a héségre. És amikor kijöttek, ezek a szobában nem tudták, hogy csak az anyja miatt vannak ott. Nyilván arra gondoltak, lebuktak. Az ajtó a felszólítás után se nyílt ki. Vagy fél óráig szövegeltek nekik az ajtón át, azután betörték. Akkor jöttek rá, akár rögtön is megtehették volna, mert azok nem hallották már a szöveget. Ott lógtak egy kötélen az ablakon. Hogy tudták meg­oldani, nem tudom, de mindegy is. Nekem a nyomozó mutatta a fo­tót, amikor elkaptak a Fecóval együtt, két hét múlva. Ronda is volt meg szép is valahogy. Egymással szemben a két arc, a szemek le­csukva. De mi fojtotta meg őket? – kérdeztem a pasit. Az rábökött a ceruzával a kép aljára. Hát nem felvágta az ereit ez a két idióta? A párkány tiszta vér volt, még a földre is jutott belőle. Csak azt nem értem, mire volt jó a hurok? Hacsak arra nem, hogy én azóta is rosszakat álmodjak. És azon rágjam magam, ha már az Éva miattam így járt, nem lenne jobb utána menni, meg a Karesz után?

Luan

Egy karton cigaretta kellett. Olcsón. Kimentem hát a Kondoro­sba. Már régen szerettem volna, csak az eredendő lustaság vissza­tartott. De szombat volt, és szép idő. Kocsiba vágtam hát magam, ha a Trabantot annak hívják – én mindenesetre, sőt, még párducnak is. A fekete matricát rá is ragasztottam a műszerfalra, de már rég leko­pott. Legnagyobb bosszúságomra az út ellenkezőleg egyirányú, de ha lúd, legyen kövér! Fordultam, rükverc és tolatva végig az útszélen parkoló márkák mel­lett. Mindenféle állt ott, de így csak én bírok füstölni. Ezt hittem egészen, amíg egy jó öreg Audi el nem döngetett mellettem, szívbaj nélkül bele az egyirányúba. Hát akkor én sem adom a nyuszit, hanem elővezetem magam, ahogy dukál. Stop, for­dulás, és irány tovább. Ahol már mozdulni sem lehet, ott a piac. Egy kicsit errébb egy fa alá álltam, ahova nem fért mellém senki. Ez a kis­autó előnye.

Kiszálltam, és valaki rögtön madárnak nézett. Kérte a parkolási díjat. Igaz, volt rajta táska, de nekem tollas vajon a hátam? Ezt meg is tudakoltam tőle, mire fel­hagyott velem. A megjegyzésemet már meg sem hallotta: barlangjegyet miért nem árul, azt vennék…

Szóval autó lezárva, be a piacra. Oltári a tömeg, s én áldom az eszem, hogy szokás szerint zsebben a mani, a papírok meg a nya­kamban, az indiánzacskóban. Ez még Isztambulban is bevált, pedig a profi tolvajoknak állítólag az a Mekkája. (Aki ezt terjeszti, szerin­tem nem ismeri Pestet, Moszkváról nem is beszélve.) Mind­egy, én még eddig megúsztam, hol egy rendőr, hadd kopogom le a fején! Mellesleg volt kettő, elveszve és elanyátlanodva. Jó, hogy a pesti va­gányok nem nézik a régi burleszkfilmeket, már rég banán vagy kifli volna a pisztolyuk helyén. Én ilyet nem teszek, mert filmen jópofa, de mihez kezdenék egy stukival? Itt árulnak eleget, még nagyobb jószágot is, a kalacsnyikovig bezárólag. Így hát eladni sem lenne könnyű, elveszíteni itt-a-piroson vagy egyében sem tudnám, azok csak lében csalnak, ha akad madár, aki, mint mondtam, nem én va­gyok. Vagy mégis? Amikor azt az eser­nyőt rám dumálták, kezdett a hitem ebben meginogni. Csak egy mázlim volt: azon­nal kipróbál­tam. Gyönyörűen szállt, s még vissza is hozta egy srác. Rá­mo­solyog­tam a hollófekete hajú barackvirágra, akitől vettem, és visszaadtam neki a tréfás rakétaimitációt.

– Oké, picim, de most nincs újév. Inkább tedd el, amíg nem késő.

– Nem veszel?

– Hát nem. Kérem vissza a pénzem.

– Biztos nem veszel semmi? Codaszép dolgok vannak bennem… nálam.

– Hát ami benned van, arra inkább lennék vevő…

– Húsz dollál.

– Mi a húsz dollár?

– Egy fuval velem. Kellesz?

– Tudjisten. A mai nehéz napokban…

– Kellesz vagy nem kellesz?

– Hol és mikor?

– Mit hol? Délután. Gyele vissza.

– Nem jó. Utálom, ha leböknek.

– Mit hadoválsz te?

– Nézd, ha jössz, gyere most. Lehet, hogy később nem vagyok kondiban.

– Akkol halminc.

– Direkt jutányos.

– Ne mondj ilyen csúnyákat! Nem szabad!

– Lehet, hogy igazad van…

Az a helyzet, hogy itthon még nem kurváztam soha. Nem kellett. Odakinn is csak kétszer-háromszor, tengerészkoromban. Jó nagy ba­romság volt, de Isten türel­mes, nem lett bajom belőle. Mióta meg kapa-kaszakerülő vagyok, pláne semmiféle veszélynek nem teszem ki magam, kár a Lászlóban végezni… De a csaj komolyan gondolta: szólt a barátnőjének, és leléptünk. A ciginél izgisebb, az biztos.

Az is lett. Luan – így nevezte magát ez a kedves – sokkal kiadósabb volt, mint egykori arab és francia kolléganői. A „fuvalban” benn foglaltatott egy jópofa masszázs is, amihez a pucér testét hasz­nálta, és utána olyan vitézül felpattant rám, hogy csak ámultam. Kü­lönösen azért, mert úgy tűnt, vannak nehézségei. A len­dü­letes kez­dés után kicsit elszontyolodott, s ha én nem vagyok lelkes, balul vég­ződik a dolog. De végül csak zöld ágra vergődtünk, sőt, az volt a be­nyomásom, még hatással is vagyok rá, mert abbahagyta a jól nevelt mosolyt, nagy komolyan mellém heveredett, és rátette a fejét a mell­kasomra. A dolog egyáltalán nem volt kurvás – vagy csak azért nem éreztem annak, mert keleti nővel még nem volt dolgom? Mindent összevetve megéri az árát, gondoltam. Ha valami jobb helyen ebéde­lünk egyet előtte, az sincs sokkal kevesebbe. Az alakja apró volt, ki­fejezetten szép és ápolt. Ebben az árfekvésben, ahogy én tudom, csak lestrapált tyúkot kapni a hazai kínálatból. Szóval meg voltam elégedve vele, a napommal és magammal, jóllehet cigit nem vettem egy darabot sem. De akadt még a zsebemben, átnyúltam hát rajta, és rágyújtottam. Nézte, ahogy teszek-veszek, majd szépen kivette a számból a bagót, és elnyomta.

– Hé!

– Balomi egészségtelen. És büdös.

– De hát neked mi közöd hozzá?

– Hülye eulópai.

– Te!

– Az még halminc!

– Ha megverlek?

– Akkol Li lecap, mint taxiólát.

– Li?

– Bátyám. Elős, mint bivaly.

– Kösz… Mit üzensz még?

– Van teád?

– A konyhában találsz.

Felkelt, ahogy volt, és indult ki. Gyönyörűen kacsázó járása láttán nem álltam meg:

– Nem vagy te véletlenül japán?

– Én?! – hangja maga volt a jeges undor. Hiába, mindenkinek van románja, grúza vagy örménye… Szép dolog a történelem.

– Úgy jársz, akár a filmeken a gésák.

– Aha. Honkongban tanulják. Mindent.

– Hát talán mindent nem. Van, amit maguktól is tudhatnak…

– Japán félfi mindig is nagy ló. Gyilkolni igen, meg hasát vágni. Ami jó, ná­lunk tanulták. Nők is. Több mint ezel éve.

– Nem vagy kicsit beképzelt?

– Nem éltelek. Mibe képzelsz?

– Amikor valaki azt gondolja, ő tud mindent jobban.

– Kínai kell hogy tudja. Mi nagyon légen vagyunk…

– Mi sem vagyunk valami okosak, igaz?

– Nem mondani ilyet. Mi tiszteljük a vendégség. Ti hagytok itt élni.

Behozta a kannát meg a csészéket, és lepakolt a kisasztalra. Hosszan pe­pe­cselt, majd két kézzel fogva a csészét, odahozta. Gyö­nyörű volt, a mozdulataiból va­lami végtelen báj áradt. Nem bírtam magammal, letettem az éjjeliszekrényre a teát, és a dereka után nyúl­tam.

– Meg se kóstolsz?

– Téged inkább!

Nem szabódott. Ezúttal, az előbbi esetből okulva, igyekeztem ha­gyo­má­nyos­an eljárni, de most sem volt igazán boldog, legfeljebb ol­dottabb, mint az előbb. Va­la­mi nem akart összeállni, de nem gon­dolkodtam rajta különösebben. Az min­den­eset­re pozitív, hogy mel­lőzte a nagy hacacárét, amivel a nők megadják az illúziót a hülye ka­noknak. Utána végre meg is teáztunk, ha már annyira fontos. Igaz, ehhez új teát csinált, még mindig csupaszon. De most már bírtam magamon uralkodni, jól­lehet tudtam volna folytatni a dolgot regge­lig. Kicsit azért visszafogott, hogy kilenc­ven dolcsit már nem akar­tam elkölteni ma. De ami jár, az jár. Átmentem hát a pénz­táramba, és kihalásztam a három húszast.

Mosakodott épp, amikor visszajöttem, hozzá dúdolt is valamit. Kijött, talpig tö­rül­közőben, és felöltözött. Odaadtam a pénzét, el­tette, ismét felvette a mosolyát, ahogy rendes kínaihoz illik, és illa­tosán, gusztusosán távozott. A kínos az volt, hogy rá­jöttem: pont olyan, akár a korszerű üdítők, adalékot tartalmaz, hogy egy idő múl­va ismét megszomjazzunk ugyanarra. Ezért nem iszom kólát, többek nagy meg­bot­rán­kozására. De Luan nem innivaló, én viszont szamár vagyok, aki nem tud róla sem­mit, s minden további ismeret sok pénzembe fog kerülni. Mérgemben majd­nem falhoz vágtam az óvszert, amire ráléptem. Lehet, hogy ezért éreztem ma­ga­mat fur­csán? Általában használom. De valami motoszkált az agyamban, meg az, ha egé­szen érezhettem volna őt, akkor talán rájövök, mi volt a baj? Mert volt, az biz­tos.

Üzleti ügyeim alaposan lekötöttek a következő hetekben. Két új­sütetű káefté hülyének nézett, és ezért be kellett dobnom a durcát. A szokott trükköt al­kal­maz­ták: üres bankszámla és hazudozó pénz­ügyiek. Az egyik helyen majdnem ölre men­tünk, amíg végre kasszí­roztam. A másikon csak a vállalati kocsival tudtak fi­zet­ni. Sok szük­ségem nem volt egy Tipóra, az én párducom önköltsége még min­dig ala­csony egy ilyen fapados csodához képest, de a semminél sokkal többet ér. Hogy mennyit, kiderül. Meghirdettem, s hamarosan ko­moly vevőm akadt. Vita nélkül adta, amit kértem. Középár volt. Van az ügyfélkörömben autóügynökség, ahol meg is vették volna, de nem akarom a kapcsolatunkat evvel megzavarni. A tesztjüket mellé­keltem, de a vevőm azt mondta, elhiszi, amit mondok, mert ha nem igaz, akkor a különbözetet visszakérik.

– Csak nem gondolja, hogy távozás után reklamálhat?

– De gondolom. Szeret maga még élni, igaz?

Furán nézhettem, mert a pasas elütötte a tréfáját. Hogy jobb kedvre derítsen, megjegyezte: nemcsak kínai verőlegényeket tart, ha­nem lánykákat is, jutányosán.

– Az mennyi?

– Megállapodnak. Enyém a húsz százalék. Jobbak és olcsóbbak a hazaiaknál. Ha volna vagy száz, becsukhatnák a Rákóczi teret. És nuku lenne balhé meg be­teg­ség. Igaz, vevőkör is kellene hozzá, de az átalakul, ha megnevelik. No, van kedve hoz­zá?

– Szóval mennyi az a jutányos?

– Hát… ötven és száz dollár között. Egy menet ötven, ha teljes szerviz van, akkor egy éjszaka egy kiló.

– Már egy alkalommal megpróbáltam. Tényleg jók. Ismer egy Luan nevű lányt?

– Luan az semmi. Ráadásul lehet férfinév is. De itt a referenciaanyagunk.

Oldaltáskájából egy százhúszas kazettát vett elő. A videó mellette volt, belökte, és hamarosan nézhettük.

Jó és kevésbé jó meztelen lányok voltak. Luan nem volt köz­tük.

– Valami amatőr lehetett. Nagyon rámennek a lére, és meg is fog­ják. Azt bírom bennük, hogy takarékosak, és nincs pia meg koksz. Az agyuk tiszta, és higgye el, mindent tudnak. Vagy majdnem min­dent. Nem kell Bangkokig menni, ha valami extrát akar. Már az maga jó néhány rongyot ér. De a maga husija még nem járt nálam. Mégis, mennyibe volt?

– Hatvan.

– Az sok.

– De fél napig volt nálam érte.

– Akkor meg kicsit hülye vagy tájékozatlan. Megkeressem magá­nak?

– De ne szervezze be. Lehet, hogy tényleg amatőr volt…

– Én sosem erőszakoskodom. Közvetve sem. Ezt úgyis a család dönti el. Ha nem akar balhét, ujjat ne húzzon velük! Ők határozzák meg a játékszabályokat. Min­dig az a hunyó, aki ezt nem jegyzi meg. A közülük valók is rámennek!

Végül nem állapodtunk meg. Csak egy gyenge személyleírást ad­hattam volna. A törzshelyükre nem akartam elmenni, mert van ben­nem tartás, egye meg a fene! Ezért ismét a Kondorosira mentem. Most volt cigaretta, de nem volt Luan. És kis híján felírtak a menet­irány elleni közlekedésért az igazi rendőrök. Ugyanis épp akkor kez­dődött a razzia. Erről viszont eszembe jutott, hogy Bubu az én em­berem. Valaha ő is tengerész volt, most meg idegenrendészeti előadó. Nem nagyon szabá­lyo­san, de átnézhettem az archívumát. Kábé egy óra múlva bukkantam rá a kis szen­temre. Még véletlenül sem hívták Luannak, de legalább árva. És mint kiderült, nagy szarban van. Há­rom hónapja lejárt a tartózkodási engedélye. Csak azért nem dobták vissza, mert nem találták még meg. Különben a megtévesztő külseje mögött összesen húszéves. Bátyja nincsen, de egy bandával lakott együtt, akik valóban verő­legények voltak, és egyiküket Linek hív­ták. Már mindet hazazavarták, mert volt egy jókora balhéjuk. Bubu, látva a hímes lelkemet, üzletet ajánlott: ha megtalálom neki a csajt, akkor ad egy hat hónapos papírt, vagyis még három hónapra az enyém lehet a tünemény. Egy házasembertől igazán szép ennyi nagy­vonalúság. Irigyelne? Har­mincon túl, majdnem negyvenévesen, már talán jobb a békesség. A más szőlőjének tipikus esetéről lehet szó in­kább. Meg hát egy dolog tunkolni, más vinni a balhét. Pedig a mi kis üzletünkről nem is esett szó, mert láttam, ha erről is tudna, jaj lenne a barackvirágnak, úgy gyomlálná haza, mint a vöcsök…

A kapott információ alapján rájöttem, hogy ezért nem csatlako­zott még a profikhoz. Nincs papírja, és ahogy az én vevőmet isme­rem, úgy bevamzolná, hogy csak na. Sőt. A többiek dobnák föl, biz­tonsági okból. De hát csak valahol náluk bujkálhat! Másutt rég rá­találtak volna Bubuék! Vagy csövezik? Élni nyilván ilyen „halminc dollálokból” él. Viszont ott árult a Kondorosin. Ez ellentmondani látszik annak, hogy orvul amatőrködne.

Azt még így sem hittem, hogy a Skála üvegvisszaváltójában talál­kozunk. Nem látott meg, s nem is mentem oda hozzá. Miután a határnyi üveggel végzett, kilépett a parkolóba, és én követtem. Egy öreg Barkashoz tipegett, beült és elhajtott. Nosza, utána! Jó soká men­tünk kifelé, elhagytuk a déli lakótelepeket, már majdnem Nagy­té­tényben jártunk, amikor befordult egy dűlőútra. Baloldalt végestelen-végig föl­dek voltak, szőlő, ilyesmi. Jobboldalt néhány épület, de nem látszottak lakó­ház­nak. Az út végén egy kertben üvegház állt, meg két szakadt fóliasátor. Az egész min­den­ség jó elhagyatott volt. A Barkas az üvegház mögé parkolt be, ahol az útról nem lehet észre­venni. Luan – maradjunk a névnél – elő sem került. Nyilván van másik bejárat.

Már rég leállítottam a kocsim, így sikerült észrevétlenül megköze­lítenem az üvegházat. Belestem. Az egyik oldalon zöldségfélék nőt­tek néhány ládában, a másik oldal üres volt. Mikor ki akartam nyitni, az ajtó rozsdásnak és mozdithatatlannak bizonyult. Hátra­mentem. A Barkas ott állt, mellette kőtűzhely. Luan épp valamit fő­zött, guggolva. Már átöltözött, kínai kabátka meg nadrág volt rajta, a lábán semmi. Igaz, kora ősz volt, nem fázhatott, de azért ebben a kék és rózsaszín szerelésben inkább illett volna egy szívhez szóló ri­portfilmbe, mint ebbe a városba. Csak a haja volt jól ápolt, s persze az alakja sem lett csúnyább a szakadt göncben, meg a pofija sem. Ezt ugyan éppen nem láttam, amint odasettenkedtem mögé. De nem érhettem hozzá, mert szélsebesen fordult meg, késsel a kezében. Sze­rencsére egykori kikötői képzésem még nem veszett egészen a ködbe, kitértem a mozdulat elől, és csuklón kaptam. Addigra már megis­mert.

– Imié! Mit akalsz itten?

– Csak látni. Elég nagy munka volt…

– Most nincs kedvem!

– Mondtam, hogy legyen?

– Akkol…?

– Értsd meg: „csak látni” azt jelenti, hogy látni akarlak.

– Éltem. De nem azt jelenti.

– Jó. Most mégis igen.

– És?

– Nem tudom, Luan. Valószínűleg egészen hülyének nézhetsz, de nagyon tet­szel nekem.

– Nem vagy hülye. Csak én nagyon fáladt.

– Nincs kedved eljönni hozzám? Egy-két nap alatt kipihennéd magad.

– És akkol kellene veled nekem…

– Annyira nem akarod? Rossz volt?

– Te bolond vagy, és jó nagy dalab. Delekam hasadt bele, meg minden.

– No jó. De innét mégis el kellene jönnöd. Gondolod, itt dekkolhatsz örökre?

– Dekkolni? Mit jelentesz?

– Bujkálni.

– Én lakom itt, bátyámmal, Livel. Csinálunk a szövetkezetnek dologt és lehe­tünk itt.

– És a harminc dollár?

– Az nagy butaság volt. Nincsen mái ilyen dolog. Csak világok.

– Az üvegházban nincsenek virágok.

– Melt télle készülsz. Máj kalácsonyfa lesz. Li jól befűti ész akkol.

– Lit már rég hazaküldték…

– Te lendől?!

– Frászt. Csak kicsit kérdezősködtem.

– Te tudsz minden?

– Igen.

– Ész máj tőledtől visznek lendől el? Igaz?

– Nem. Senki nem visz. Szereztem neked még három hónapot. De csak ha most velem jössz.

– Másként elálulkodsz?

– Nem tudom. Megígértem a barátomnak, hogy megtalállak.

– Te disznó!

Nem ütött meg, csak félretaszított és elrohant, be a kert mélyébe. Nem akar­tam utána menni, de féltem, hogy képes világgá futni. Akkor azonnal elkapják. És mi tagadás, tényleg szerettem volna, ha nálam van, ha csak mellettem érzem. Annyi­ra pici volt, talán azért…

Jó, hogy nem hagytam magára. Mire odaértem, egy faágon ült, s valamit mes­ter­kedett. Hamar rádöbbentem, hogy fel akarja magát akasztani. Onnét a magasból szólt le:

– Ha szeletsz, akkol a lábomat máj jól húszd meg. Akkol hamalabb vége ész nem fáj

– Jössz le rögtön?!

– Ne sülgess. Kicsit még készülök…

Nyakába rakta a hurkot, és gondosan megigazította, majd körül­nézett a tájon. Arcán jókedvű mosoly bujkált. Ez bedilizett!

Nem mertem utána mászni, akkor megteszi, és vége, lábhúzogatás nélkül is. De a hülye ötletével nekem egy jobbat adott. Elég magas vagyok, nemcsak hozzá mér­ve. Gyengének sem érzem magam. Oda­léptem hát egészen alá. Láttam a pisz­kos kis talpát. Lenézett, és el­nevette magát:

– Akkol… segítesz?

– Hát persze!

Már ugrott is. Pehelykönnyű, ezt eddig is tudtam. De hogy így viaskodik, azt nem. Ennek dacára sikerült meglazítanom a hurkot és alácsúsztatni a bal kezem. Mialatt meg­aka­dá­lyoz­tam, hogy meg­feszítse a kötelet, sikerült jobb kézzel is elér­nem, jóllehet őt is tarta­nom kellett. A következő pillanatban az államba harapott, de ad­digra kinn volt a hurokból. A földre csúszott. Mielőtt felállhatott volna, föl­emel­tem, a térdemre fektettem, és jól elvertem a fenekét.

Némán tűrte. Utána talpra állítottam. Arca piros és kicsit piszkos volt. Én meg véreztem.

– Te bolond!

– Inkább bolond, mint hazamegy. Mál lég halott lehetnélek, ha nem vagy itt! Jó kis segítség volt!

– Én nem abban akarok segíteni, te istenátka!

– Átka?

– Azt jelenti, hogy bosszantod az embereket.

– Akkol meg miélt nem hagytad?

Átfogtam a derekát. Kicsit húzódozva, de jött. Az üvegházba mentünk. Valami betonkád volt ott, mondtam, mosakodjon meg. Engedelmesen megtette, és át is öltözött, majd a zsebkendőmmel le­mosta az arcomról a vért. Utána be­pa­kol­tunk a Barkasba. Kiderült, valóban az övé, pontosabban a fiúkkal közösen vették. Az üvegház egy tönkrement téeszé, két éve felé sem néznek. Nem akartam ott hagyni a Trabantot, de hogy egyedül vezessen, azt végképp nem. Zsebre vágtam hát a slusszkulcsát, és hátrahoztam a kocsit a Barkas mellé. Majd valahogy érte jövök.

Hazavittem. Elég nehezen aludt el. Mikor már biztos voltam benne, hogy nincs ébren, minden holmiját elzártam. Így talán nem kell folyton vigyáznom rá.

Még akkor is ágyban volt, amikor magamhoz tértem. Felhúzott térdekkel mé­re­getett, pucéran, nagyon gyanakvóan és dühösen.

Nekiültem telefonálni. Rövidesen mindent tudtam, amire kí­váncsi lehettem. Jó nagy marhaság, de az ember néha becsavarodik. Akkor is, ha sokba kerül.

Dél lett. Láttam, hogy éhes, de bojkottál. Már nem akar öngyilkos lenni, gon­dol­tam, mert itt találhatott volna kést, gázt meg emeleti ablakot, sőt, ruhaszárító kö­te­let is. De hogy nem békül, nyilvánvaló. Mindenesetre behoztam egy csomó kaját. Látta, hogy nekilátok, hát fölkelt, mellém ült, és mint a macska, lopkodott. Bár csu­pasz volt, de minden volt, csak hívogató nem. Hozzányúlhattam volna, talán nem is védekezik, de köszönet nem lett volna benne. Nem is akar­tam nélküle.

Ebéd után azonban beleuntam a hülyeségébe, és nekiálltam, hogy el­ma­gya­ráz­zam, amit kisütöttem.

Azt tüstént megértette: annak, hogy itt maradjon, egyetlen módja, ha magyar férje lesz. De azt nem bírta felfogni, mitől jó nekem, ha feleségül veszem, s nem­csak színből, de igazán. Mikor nagy nehezen megértette, nem örült túlságosan, de képes volt mérlegelni a tényt. Ettől hosszú hallgatásba süllyedt. Csak este szólalt meg újra. Oda­jött, az ölembe ült, könnyezett és sokat suttogott, aminek a felét nem értettem, de ez nem zavart. A suttogás lényege az volt, hogy fel­adja, örül, hogy valaki végre segíti, és hogy nem kell félnie tőlem. Bár egy szempontból mégis félt. Ezt nem akarta kimondani, de vé­gül kibökte, nedves arcát az arcomba temetve. Majd leestem a fotel­ról, de uralkodtam magamon. Hát persze, hogy rájövök, ha nincs rajtam a zokni!

Egész odáig szűz volt. Akkor már egy hete nem evett, csak falato­kat. Volt húsz ernyője, amit szánalomból adott neki egy honfitársa. A többsége selejt, és mikor az enyém is elszállt, úgy döntött, hogy a testét is jobb eladni, mint ezeket. De az élmény vegyes volt, ami ter­mészetes. Ha kissé kényesebb, akkor kétségbeesik rajta. így csendben reménykedett, hogy többé nem ezzel kell kereskednie, vagy majd csak megszokja. Most maga javasolta, hogy csináljuk, hiszen ha a fe­leségem lesz…

Előbb nagyvonalú akartam lenni, de volt a tekintetében valami, amiért más­ként döntöttem. Átemeltem az ágyra, és leszárítottam a könnyeit. Sokkal körül­te­kintőbb voltam, mint a múltkor, és kellő elővigyázat mellett sikerült is valamit elér­nünk. Annyit legalább, hogy nem érezte a dolgot kilátástalannak, és nem is kínoz­tam meg. Nem részletezem, egy hét és jó pár kísérlet kellett ahhoz, hogy végre ő is maradék­talanul örüljön. Addigra már rég egyedül hagytam, el is mozdultunk hazul­ról, de persze együtt, nehogy baja essen. Utána Bubu végre odaadta a meg­hosszab­bított engedélyét, és elmehettünk a nagykövetségre. Nagyon szépen megkértük az illetékest, egy kedves asszonykát, aki megígérte, hogy harminc nap alatt elküldik az irato­kat, amelyek nélkül nem házasodhatunk össze, de amiért elvileg haza kellett volna utaznia, a magyar bürokrácia nagyobb dicsősé­gére. És így szépen meg­esküd­tünk az engedély lejárta előtt. Bubu majdnem megölt, amikor tanúnak hívtam, de végül vállalta.

– Miért legyen neked jobb, mint nekem?…

Hát így. Ezervirág – így hívják magyarul az én apró páromat – már majdnem hibátlanul beszéli nyelvünket, a laccsolást leszámítva, de azt imádom, és nem örülnék, ha leszokna róla. Új partnereim­mel, a honfitársaival kizárólag ő tárgyal. Korrumpálódtam: töb­bükkel kiváló az üzleti kapcsolatom, és azért is hálásak, hogy segí­tem őket újabb magyar partnerekhez jutni, meg hogy megmentet­tem egyiküket a hazatoloncolástól.

Az üvegházat bagóért kaptam meg. Nem holmi nosztalgia miatt. Hatalmas kri­zan­témbuli van benne, csak ezt a fiúk nem akarták el­hinni az én tűzokos pá­rom­nak. Verekedni könnyebb, mint melózni. Most épp hat kínai lány dolgozik ott, vár­juk az első virágokat.

A feleségem időközben eléggé megkedvelte azt, amitől annyira félt: egészen belejött a szerelembe. Azt is kiszedtem belőle, honnan tudta, miféle előjátékok van­nak, ha előttem nem volt dolga férfival. Nos, azért pozitív dolog Keleten, hogy már kislánykorukban meg­mutatják nekik a szerelmi jóga technikáit, persze sok mindent csak képeken. Mióta megszűnt félénk lenni, sok hasznát vettük az előkép­zett­ségének …

Híven követi ősi hazai szokásaikat, abban is, hogy gyermek nél­kül nem család a család. Így hát most már nem nagyon akarózik neki olyan nyugodtan mez­te­len­ked­ni, mint lánykorában. Olykor meg is fenyeget, ha erre biztatom, de szerencsére éjszakára nem vesz magára semmit, akkor kedvemre nézhetem. Nagyon bájos kis pocija van, nekem legalábbis tetszik. Ő nem érti, mi a szép rajta, de bele­nyugszik, hiszen vele jár az állapotával. Az én mániámat csöndben szemléli, mert bolond eulópai vagyok, akit szeret, s akit még a cigi­től is leszoktatott, sőt, a Trabimról is. Helyette egy Hondánk van. Bár japán, ez érdekes módon nem tilos. Igaz, kínai autó itt nem kap­ható, terhesen meg nem igazán kényelmes biciklizni. És ez sem ve­szélyezteti leendő gyermekünk egészségét.