Magén István

Vesszőfutás

KISREGÉNY
NOVELLÁK

BUDAPEST

Készült a MAZSÖK Közalapítvány
támogatásával

Sorozatszerkesztő:
SIMOR ANDRÁS

Tipográfia:
DOMJÁN ISTVÁN

A könyvet
MAGÉN ISTVÁN
grafikái díszítik

© Magén István, 2010

„Egyes pillanatokban bizonytalan volt abban, hogy itt van, hogy ez az egész nem egy év­száza­dokkal azelőtt kiagyalt rém­történet csupán. Ósdi mesék dejá vù játéka, vagy egy álom, mit felold a közeli ébredés. Nem kérdé­seket feltenni, inkább aludni szeretett volna, átálmodni eseményeket. Meghalni és újra élni. Nyitva hagy­ni egy ajtót, nem járkálni ki be, üldögélni békésen. Geren­dára szögezték Istent és az ő szép­séges kezét.”

Magén István

„Mikor az Isten nincs jelen
benned – nem létezel.
A foglyul ejtett fény
mint hátrahagy – nem te vagy.”

                            Mezei András

Vesszőfutás

1.

Ha gyökeresen nem is, de azért valami változott az utóbbi időben. Újra csinálta a fekvőtámaszokat. A térdét kőkeményen kiegye­nesítette, olyan volt a combja, mint egy acélrúd, mint egy bot, mint egy husáng. A karja szépen hajlott, csak négy-öt centiméter után valami fájás nyilait a jobb könyökébe, föl, egészen a válláig. Ott a bőr is ráncosabb lett, de ő tudta, hogy vala­mikor tele volt izommal, nagy, széles, duzzadó volt a „békája”, mintha egy tekegolyó szaladgált volna a bőre alatt. Azért gyökeresen nem változott semmi, pedig a guggolásokat is csinálta, megdobogtatta a szívét, szédülést nem okozott ugyan, de meg kellett markolnia az asztalt, bizonytalanságot érzett. Tudta ő is, hogy semmi sem fog változni gyökeresen. A talpa is fájt, néha kavicsokat érzett a cipőjében, megnézte, nem volt benne semmi. Abban bízott, hogy az izmai, melyek a csontjaira tapadnak, egyben tartják még, körülfogják. Csak az volt a baj, hogy nem volt étvágya.

Akkor is csak úgy sétálgatott, fenn a hegyen. Egy fél méterrel előtte járt a fia, mikor megbillent, a ballábát felemelte, a felső­teste hátralendült, egyensúlyozott, mint egy gémeskút. Közben a karjait széttárta, lehet, hogy egylábon álldogáló gólyához hason­lított, mindegy, talán a karjai szárnyakká alakultak pár másod­percre, hogy nem esett el. Kész csoda volt, hogy nem borult háttal a lejtőre, a jóisten tette alá a tenyerét, meg a fia ugrott oda, össze-vissza kajabált, hogy mit csinálsz apa, meg hogy mért nem figyelsz, meg így, meg úgy, az a hülye. Azt hitte, hogy direkt csinálja. Persze ezen sem lehet csodálkozni, ilyen még nem volt, megszokta a kölyök, hogy az apja gyalog megy fel a hegyre, hogy csavarog a városban, buszozik, felpattan, cammog ide-oda.

Azon a délutánon eldőlt valami. Lehet, hogy semmi, de ő így érezte. Sokkal később történt a bizonyosság, amikor már kék, zöld foltok hevertek a testén. De akkor még sütött a nap, és ahogy egyensúlyozott, tényleg a gólyára gondolt, de most saját maga volt a gólya, hitványabb, mint a valódi, véznább, szófo­gadat­lanabb. Ahogy felnézett az égre, mikor a teste hátra­lendült, szemébe villant a nap, meglátta a nagy, himbálódzó szárnyakat. Vala­mikor valóban szófogadatlan volt, felmászott a tetőre, meg akarta nézni a kéményen fészkelő párt. Ahogy kúszott, kisza­ladtak alóla a nádak. Fent a gerincen fújt a szél. A gólyák olyan ártatlanul néztek vissza rá, hogy mozdulni sem mert. Álltak előtte függőleges vonal lábaikon, a pár meg a két kicsi, nézték őt, az egyik meglendítette a szárnyát, de nem repült el. Ugyanaz az érzése volt most is, mint akkor, nyolcvan évvel azelőtt. Most, ugyanúgy megszédült, mint akkor, az apja ugyanúgy rákiabált, mint most a fia, mert nem hitte el, hogy fél lejönni. Most azért annyival könnyebb volt, hogy ez itt a fia volt, és nem az apja, jól megcibálhatta a fülét, esetleg még meg is pofozhatta, bár ezt nem tette meg soha, inkább csak a lehetőséget csillogtatta meg olykor-olykor kedélyesen, kihangsúlyozva azt, hogy az apja ennek a hústoronynak. Szerette mondogatni, hogy az apád vagyok, ha akarlak, megpofozlak, szürkéskék szemével nevetett hozzá.

A huszonöt guggolás vége felé már égtek a lábizmai, fájtak, vicso­rítania kellett az erőlködéstől, pedig nem szerette meg­feszíteni az arcizmait. Számolt. Nehezére esett a számolás is. Leült a földre, végigcsinálta, utána hátradőlt, lehunyta a szemét. Vörös harapófogó jelent meg kék mezőben, összezárult, elúszott. Hiányolta, hogy alig csúszik le falat a torkán. Úgy képzelte, hogy a táplálék szétoszlik a sejtjeiben. Világosan látta gondolatban, hogy elfogy a teste, és nem pótolja semmi. Kicsit sokáig ült a padlón, nekidőlt a fotelnak, nem lihegett, csak dörömbölt a szíve.

Az a múltkori eset sem volt az igazi. Még most is várja, hogy valaki hozzá lépjen, és azt mondja, kitalálás volt az egész. Hogy valaki felrajzoljon egy képet a falra, és ő csak úgy fölényesen azt mondja, hogy erre, meg erre. Ott a hídon, abban a pillanatban, a híd közepén, köd is volt, meg szél is, a korlátba kapaszkodva lenézett, megszédült a víztömegtől. Lehet az is, hogy az eszébe jutott egy történet, csupa igazság, épp az a baj. Lecsúszott, még fogta a vastag cizellált öntöttvas korlátot, nekifeszítette a homlokát, hogy lehűtse. A száján sorra potyogtak ki a hangok, de nem akartak szavakká összeállni. Egy kutya morog így, ha beszéddé próbálja szeletelni az ugatást.

– A nevét, a nevét! Mi a neve? Mi történt? Elesett? Ellökték? Hol lakik a bácsi? – Suhogtak a kérdések, ahogy az ostor suhog a levegőben, végiggondolt válaszok törtek fel belőle, s a hangok az ajkán nem akartak megszólalni. Látta a kezeket, a fehér autót. A szirénázást is hallotta, látta a vakító fény vibrálását. A kezét, lábát, mellkasát leszorító gurtnikat csak érezte, gyenge volt, elnyúlt az ágyon.

Tévedés volt az egész. Harmincnyolc fekvőtámasz után már bizonyos volt ebben. Hátra dőlt a fotelban, a pizsamagombjai szétnyíltak. Ha tudna enni… Megpróbálkozott egy kis kávéval, vajas kenyérrel, pár szelet párizsival. Talán az időjárás tette, a szél a nap a meleg. Ha nem lett volna olyan sűrű a híd korlátjának mintázata, beleeshetett volna a folyóba. Az is lehet, hogy az emlékek… Megszédült, jobb kezének középső ujja kicsavarodott, vele együtt a karja is, a válla is, lecsapott rá a hosszú, fekete fájdalom. Az orvos hümmögött, ingatta a fejét. Ostoba! Úgyis eljön, gondolta, a karjába kap, ugrándozik majd háztetőkön, át a magasfeszültségű póznákon, a szigeteken, az erdőkön. Másképp is csinálhatta volna. Készen volt minden. A cseresznye illatú nyár, a zene, az illatok. Aprókockás, angol szövetből készült öltöny simult rá, kissé bő, de lehet, hogy így volt igazán „sármos”, így voltak könnyedek és rugalmasak a lépései, úgy érezte, mintha kötelékben lépkedne a fiatalokkal. Az volt a baj, hogy körülbelül a híd közepén, annál a különös, sötétzöldre pingált oszlopnál visszanézett. A súlyos kőlapokból összerakott pesti rakpart szélén meglátott egy tárgyat, az is lehet, hogy csak egy árnyék volt, vagy csupán egy szél nyűtte újságpapír libegett ott, mely pontosan úgy feküdt, mint azok a dolgok hatvan évvel azelőtt… Megfogta az öntöttvas oszlop gombját. Vékony ujjait a korlátba fonta, a folyó vízszintes horizontja megbillent. Misem lesz már másképp, de azért felitatódhatnak a könnyek, mert elvégre valóban harmincnyolc fekvőtámaszt csinált.

Hátra dőlt a fotelban. A fáradtság nem párolgott el, súlyosabb lett a tüdeje, már alig tudta megemelni a mellére boruló súlyt. Összehúzta a pizsamát, még valamit rákapott, egy köntöst, vagy ilyesmit. A fotel plüss karfája simogatta a bőrét. Észre sem vette, csak mikor odanézett, hogy az ujjai remegnek. Nézte hosszú, vékony ujjait, ahogy tehetetlenül szétnyílnak. Hiába igyekezett megmozdítani a kezét, az csak remegett, mintha egy titokzatos erő rázná. A televízió képernyőjén mozgó színes foltok pörögni kezdtek. Forogtak, mint a ringispíl, ő is velük, a szoba is, a bútorok is, a falak is, a szőnyegek is. Repült a fotel, mintha katapultált volna. Elvesztette az eszméletét.

Nem tartott soká, bár nem mérte az időt. Abból gondolta, hogy még mindig ugyanazt a zenét játszották a tévében. Már nem forgott annyira a szoba, a körhinta forog így, mielőtt leáll. A zene lehalkult, puha párna volt a feje alatt. A fehér mennyezet alatt lebegő csillárt műholdnak gondolta, mely kitartóan kering a világűrben. A hosszú csengetést sem hallotta meg, illetve, mire a tudatáig eljutott, már ott álltak körülötte, magasak voltak, fehér köpenyesek, az egyiknél táska volt, letette a székre, kicsit megnyomkodta itt-ott, megmérte a pulzusát, aztán valamit firkált egy papírlapra. Most már várták a mentőt, az öregasszony ide-oda szaladgált, nem volt kedve odafigyelni, a műholdat nézte, ahogy kering a távoli, kékbe burkolódzó föld körül.

Rátapadt a tekintete. A hosszú csengetés… meg a Duna part… A Margithíd után ötven méterrel. Nem esett volna el, nem kezdődik ez a hejcihő, ha biztonságosan rakja a lábait vadonatúj borjúbőr cipőjében. Bő nadrágja minden lépésnél meglibbent, rábukott a cipőre. Balkarján a ballon, és akkor, mint egy elfuserált mozi, vagy mint egy elbaszott tévéműsor, beugrott az a hatvan év előtti kép. A korlátra hajolt, tekintetével követte az utat. A sodrás ívében a híd két lába közé úszott a recsegve súrlódó jégtáblák fedezékében, melyek éles peremükkel felfalták egymást, jégforgácsok siklottak az örvénylő vízbe. Kevésbé félt ezektől a szörnyetegektől, mint amazoktól ott kint. Az egymásba torlódó jegek fedezékébe rejtette a fejét a minduntalan felugató gép­pisztoly­sorozatok elől. Ott, ahol most azok a szép fodrok gyülekeznek, csendesek, mint a virág, akkor ő igyekezett felkapaszkodni valamelyik jégtábla csúszós hátára, még mielőtt ezek a mérhetetlen kések kettészelték volna.

A műhold széles kávájáról kisebb repülő alkalmatosságok indultak a világűr tájai felé. Valahol itt lakik az Isten… – gondolta. Kevéssel azután, hogy megérkezett a kórházba, az infúzió csepegve cseppent a vénájába, a megnyugtató, álomtalan estében, beleálmodta magát a csendbe. Hümmögött. Kijár majd lóherét szedni a parkba, gondolta, nagy elálló fülű lóheréket. Elálmosodott, vágyott rá, hogy lássa a fiát, azt a gazembert aki nélkül nem lenne itt a papucsa, meg a törölközője. Még aznap este kihúzta a vénájából a csöveket, felfelé indult, mindössze három emelet volt a tetőig. Barátságosak voltak vele a lépcsők, a lába elé feküdtek, mint a kutya, mikor megadja magát. Idegenül néztek rá a felsőbb emeleteken, igyekezett elkerülni mindenkit, ösztönösen érezte, hogy ha kijut, megtalálja, ott fog állni fehérben, rojtokkal a ruháján, szárnyak nélkül. Az ajtó nyitva volt, padok, székek hevertek szétszórva. Felállt, onnan a peremre, biztonsággal járt a mélység fölött, mert felfelé nézett. Csillag­talan volt az ég, ő mégis kifürkészte a bolygókat, már-már elrugaszkodott, mint a madár, amikor lerántották. Lehuppant, pedig erősen fogták, vékony csontjainál fogva. Nem haragudtak, csupán gúnyolódtak egy kicsit, az érintésük fájt, a mosolyuk is. Máskülönben teherautónyi fát látott az erdő alatt, már majdnem készen voltak a rakodással. Erős volt, fatörzseket billentett a vállára, a sziklás lejtőn jó szerszám volt a bokája, vitte, mint egy zergét. Most őt vitték így, az ember mosolyogjon, ha valamit csinál, van is min, megint valami bolondsággal próbálkozott. A két csuklóját összesodort gézzel az ágyhoz kötözték. A cső visszakerült ugyanoda, látod, fiam – mondta, – hagyod ezt? – kérdezte. A fia fogta a kezét, a nagydarab behemót, még egy kése sincs, hogy elvágja a madzagokat.

Hajnalodott. A zöldes víz elnyelte a bogarakat, bársonyosan egyenesre simult. Az öregember párnája habosán lágy volt. Most már tisztán érezte a sötétséget. Hallotta a fia szuszogását, az ágy mellett ült a széken, elbóbiskolt. Idáig jutottam, gondolta, ő pisiltet meg, komoly ember, gondolta az öreg, az apám volt ilyen. Rég eltűnt a zöldes víz a Dunából, kiapadt a folyó, a medrét benőtte a fű, a gyom. A Kárpát medencéből eltűnt egy folyó, a halak fuldokolva ugráltak. Lezúdult az eső. Kék, sárga, zöld színű villámok csapkodtak. Senkinek nem volt sem apja, sem anyja. Káromkodott. Dörgött az ég. A huzatba csúsztatott pokróc alatt fázott. Mindig fázott, még nyáron is. Vastag, kövér pokrócot borítottak rá. Finoman tapintó ujjak elrendezték. Köszönöm, te gyerek, mondta. A fia megsimogatta az apja arcát. A szomszéd ágyakon mocorogtak. Messze a függönyön túl, lámpák világí­tottak. Férfi és nincs nála kés – gondolta az öregember. A csukló­jára tekert kötelék még mindig szorította, pedig már nem volt ott. Az infúzióból most is ereszkedtek alá a finom cseppek, eltűntek a vénájába ültetett csőben. Szabadon mozgathatta a csuklóit, jó érzés volt, pedig meg se billentette őket. Tenyerei a nyitott ajtókon át befúvó légáramlás felé néztek, mintha lélegezne velük. Igen, miután átaludta a fél éjszakát, már nem hitte, hogy azért… Elképzelhető, hogy nem… – gondolta. Még jobban fázott, remegés rezegtette a bőrét. A fia megpróbált aludni a széken. Csikorgott a hó a csizmák alatt. Mintha az égbolt ereszkedett volna alá. A katonák részegen, kornyikálva hadováltak valamilyen dalt. Összekötözték, felhúzták egy fára, ha kitört volna a válla, se fájhatott volna jobban. Hamarosan belepte a hó. Elájult, ki tudja mikor jöttek vissza. Levágták, szétnyíltak az erei, a hóba zuhant, a frissen lehullott hópelyheket felolvasztotta a vér.

Aludt egy sort. Az arcára visszatért a pír. A szemei körül életre keltek az izmok. Almait most már megpróbálta leválasztani a valóságtól. Azt a pokoli éjszakát az emlékezés szemétládájába hajította volna, de a jobb csuklóján, az ütőér közelében az a négy centis vágás, mely vastag, ormótlan, kusza sebhelyet hagyott maga után, újra és újra visszaidézte.

Most már reggel volt, nagy jövés, menés, takarítónő mosta fel a követ. A gyerek elment, valamit firkált egy papírlapra. Nem is olyan gyerek, csak neki az, mindig is az marad, taknyos, akivel fogócskázik a Szabadság hegyen, akinek papagájt vásárol, meg bélyegeket.

– Ne tornásszon Antal bácsi – bocsátotta el az orvos. – Játsszon az unokáival, sétálgasson…

Még aznap, mikor kiment, elment a Körtérre szemüveget csináltatni. Jobb volt minden, mint azelőtt. Kiállt a kapu elé, elnézte a forgalmat, átment a túloldalra is, vásárolgatott. Vilá­gosak és egyszerűek voltak a dolgok. Nem baj, semmi sem baj, csak a méltóság maradjon meg, meg a látszat. Szeretett sétálni, emelt fővel, semmire sem gondolva, tempósan, előre szegezett tekintettel. Szeretett köszöngetni a nőknek, amikor még fiatal volt, jelentőségteljes kezi­csóko­lomokat mondott, meg kiszti­handokat. Finom ember – mondogatták a nők, – finom úriember… Tiszta vagyok kívül, belül, mesélte az öregasszonynak. Kisúroltak egy súrolókefével, tette hozzá huncutkodva, az ereimet egy speciális mosógépben mosdatták, mondta, hogy megnevettesse. A buszon nem kapaszkodott, csak állt könnyű, laza terpeszben. Egyszer még lógott is a hetesen, a kocsi nem akart elindulni. – Hé! – kornyikálta a sofőr. – Az a fiatalember miért nem húzódik beljebb? – Futni is szokott, rugalmas, vastag gumitalpon, szinte alig érve a járdához. Egyszer egy kisgyerek tekerte előtte a háromkerekűt, közvetlenül előtte, hozzá is ért, még a járás lendületében volt, amikor átesett rajta. A kezét előre nyújtotta, mint egy botot, így zuhant a kövezetre, igyekezett nem a gyerekre esni. Szétterpesztett ujjai közül kettő-három majd bele szakadt. Felfogta az ütést, az arccsontja azért kapott, véresre horzsolódott. Az ujjai még napokig panaszkodtak, a duzzadás, és az elszíneződés fázisai követték egymást. Kicsit elhagyta magát, a fotelban aludt kinyújtott lábbal, vitatkozott az öregasszonnyal, meg önmagával is. Bele is halhatott volna, mondták, bele, gondolta, de nem halt bele. Kieszelte, hogy egy nyéllel ellátott rugót fog húzogatni, gondosan oda figyelve, szemerkényit megfeszítve a hasizmait is. Egy ködös októberi délelőtt a piacra indult. Odafigyelt rendesen, kapaszkodott, még le is ült. A megállók követték egymást, nem akart kérdezősködni. Mindkét végállomást megjárta már, amikor kétségbeesett. Sosem látott házak tornyosultak az út két oldalán. A busz ablakából kitekintve olyannak tűnt a világ, mint amikor először nézett szét New Yorkban. Az emeletek hallgatagon bámultak, az ablakok üvegszemei titokzatosan fürkészték a messzeséget, mint a Szfinx. Elindult gyalog, de elfáradt. Leült egy padra, elszunnyadt, ott találta az este. Most már végképpen nem tudta, hol van, azt sem, hogy melyik városban. Kitalálhatta volna a széles folyóról, meg a rajta átívelő hidakról, meg a villamosok csilingelőséről, melyek folyton felébresztették, ha elszunyókált. Eszébe sem jutott, hogy valami köze lenne ehhez a tömeghez, mely folytonosan hullámzik, körülötte. Ilyenkor nem szoktak a padokon üldögélni. Feltűnt az embereknek, de nem szóltak hozzá, minek? Kabátjukba burko­lództak, ködöt hozott a szél, a Duna vízén egyetlen fénypont himbá­lódzott. Leült egy téren, de tovább ment, mert a geszte­nyefák alatt mindenféle vásott alakok gyülekeztek. Befordult egy mellékutcába, a meghitt csendben világító ablakok alatt hirtelen úgy érezte, mintha már egyszer… Ujjai közül kiszaladt az idő. Tíz éve volt e, vagy húsz, vagy talán harminc? Nincs most, és nincs akkor. Az idő végei összecsúsztak, húsz év, vagy harminc annyi, egy szempilla rebbenése.

2.

Fáradtan feküdt, beburkolódzva. Megint ott volt, megint valamit csináltak vele. A falak fent a mennyezet alatt meghajoltak, az árnyékok belevésődtek a mennyezetbe. Templomot látott odafent, csúcsosat, kupolásat, boltíveset. Nem tudta, hogyan történt. A múló idő bolondozott vele? Elszakadt a szál, ahhoz, hogy újra össze lehessen kötni, meg kellett keresni a végeket. Megint valamit töltöttek belé. Az erek, az erek… Az öreg szerkezet, a teste, elpiszkolódott, eltömődött, mint egy rossz vízvezeték. Nem kap elég vért az agy, ettől lesz hülye. Tiszta sor. Addig tart, míg kiseprűzik a sok trutyit, szemetet, mely megakadályozza, hogy a vér… Ennyi? Hát ennyi? Hol a titok? Hol a reménykedés, hol az Isten, ha csak ennyi?

Egy ápolónő hajolt fölé, mint egy fehér hasú bárányfelhő. A nadrágját, melybe biztosítótűk voltak beletűzdelve, a zsebéből kitüremkedő tárgyak csak még jobban megfeszítették, felfeslett a varrás, kilátszott a bőre, mely feszes volt a mellén, a hasán, a csípőjén. Benyúlt a paplan alá, tett-vett ahogy kell, rendezkedett, a kacsát a lába közé helyezte, a peniszét beleigazította a csőbe. Nem lett nagyobb, az ujjak finom játékától, pedig érezte, hogy szíve megmozdul, vergődik, a vér szertefut a testében.

– Nővérke! – szólt lágy mosollyal az ajkai között. – Lehet egy utolsó kívánságom?

– Utolsó? – Ránézett, nagy, barna szemével szinte ellepte, mint egy folyó. A tekintetük görcsösen összekapaszkodott, mintha egymásba futó faágak gabalyodtak volna össze. Az öregember arcán tűzpiros lázrózsák virítottak. Még tudnék élni… gondolta. A nő nekitámaszkodott az ágy vaskeretének, a szemközti falhoz is hozzáért hosszú kezével.

– Szeretem… – mondta az öregember, pedig egészen mást akart mondani. Kérni akart valamit, ami már nem fontos… Bele­csimpasz­kodott a tekintetével. A tenyere vágyott rá, hogy meg­érintse. Izzott, lehunyta a szemét, csakúgy felnyúlt a levegőbe, mintha pillangót hajkurászna. Szétnyitott ujjaival, mint egy hálóval, végigpásztázott, mint a lepkehálóval játszadozó gyerek. Tenyerét, mintha egy forró kályhához érintené, a nő kerek combjára tapasztotta.

Kezének ujjai, vékony ujjperecéi, apró izompárnácskái, melyek már elfonnyadtak, összeráncosodtak, új életre keltek. Szinte érezte a vérereket a tenyerében, a vérsejteket, melyek, mint szorgalmas munkások cipekedtek, építették a szöveteket, hoztak, vittek, tisztították a falakat, mint a teherautók rohangáltak az utakon, tülköltek, rakodtak. Egy test, mely élet és energia, egy darab hús, melyben nem kérkedik a csont, mélyre ágyazódott, egyetlen darabkája sem akar kitüremkedni, kipofátlankodni. A felbolydult délelőtt most összeállt, megkeményedett, mint a formába öntött gipsz. A falióra mutatója nem ugrált, hallgatásba merevedett. Tenyere beszívta a női test illatát, ízét, a hajlatokét, a ruháét, melynek leheletnyi kitüremkedései új, meg új történetek kezdetei lehettek volna. Lassan, forrón, sisteregve, mint a láva, vonult a keze, látóvá válva kutattak az ujjak, bűnben fogant pogány bálványok után. Körbe járta, megtapintotta a szemérmét, átkutatta, mintha visszatérni kívánna az oltalomba, a puhaságba, az anyaméhbe.

Ha marad az élet, ha így marad, gondolta, tépetten, foghíjasán, kopaszon, akkor is élet, mindaddig az, amíg holnapot hoz a várakozás. Arra gondolt, hogy tudna még férfi lenni talán, talán igen, hogy az a valami ott a lába között, mellyel gyermekeit nemzette, mellyel boldoggá tette az egykori asszonyokat, kiknek legalább olyan feszes volt a fenekük, mint a maiaknak, megszégyenül a kacsáktól, a csövektől, a katéterektől. Nem fog eltévedni többé, nem fog kisiklani, megvárakoztatni, és ha igen, hát akkor igen. Liftezett, emeletekről emeletekre sétált, kirándult az alagsor huzatos alagútjaiban, az épületszárnyak alatt messzire merészkedett. Nem félt, nem remélt semmit, nem aggodal­maskodott. Fáradt volt, elfáradt, belerogyott a hepehupás ágyba, az oldalára feküdt, felhúzta az egyik lábát, hortyogott, mint egy medve. Az éjszakák hosszúak voltak, a feketeségben mindig akadt némi reménytelenség, a monoton zúgással átitatott folyo­sókon. A jajok, a sikolyok, a nyögések, a csengetések, a dobogó lábak, bajokról szóltak. A vécé volt az egyetlen cél, ahová érdemes volt eljutni. A töredezett csempéjű, repedt ülőkéjű vécé, ahol a zsákokba gyűjtött szennyest is tárolták, borzongással töltötte el. Kipróbálta magát, nem tévedt el a föld alá épített átjárókban, sem az emeletek végtelen egyformaságú folyosóin. Megismert mindenkit, neveket jegyzett meg, kényesen ügyelt rá, hogy tapintatos legyen. Megbizonyosodott róla, hogy az a dolog véletlen volt, talán az időjárás miatt, talán felszaladt a vérnyomása, talán… Meg aztán… Á hagyjuk! Azt hitte, hogy… Olyan nagyon hasonlított… Nevetséges. Jó is lett volna a West Orvis streeten autózni, betérni, az Amesbe, a Levis boltjába, az Olgáéba, a Solomonéba, kimenni a folyópartra, elnézni, ahogy a zsilip mögött felszaporodott víz zuhatagként ömlik a mélybe. Horgászni a végtelenség partján. Jó is lett volna!

Tanult valamit. Szavakkal elmondhatatlant, kielemezhetetlent tanult, vagy inkább csak tapasztalt, inkább csak megérzett, inkább csak megsejtett valami fontosat, nélkülözhetetlent. Valamit, ami az élethez szükséges. De kell a halálhoz is. Most már átlátott a túloldalra, mint amikor a St. Laurenc folyó partján üldögélt, és elnézegette az északra úszó felhőket. Tudta, hogy van, létezik, csak át kell jutni a folyón, mely széles, mint a tenger. Olyan volt ez, mint azok a hatalmas hajók, melyek méltóság­teljesen emelkedtek fel a vízoszlop tetejére.

Egyik nap feljutott a tetőre. Túl sokat járkált, szóltak is érte, de kit érdekelt. Merő véletlen volt. Pontosan tudta, hol van, csak azt nem, hogy hova jut, ha kinyitja azt a homályos, áttetsző fehér­ségű ajtót. Véletlenül nyomta meg a gombot, a sok, elválaszt­hatatlanul egyforma ajtó közül éppen azt. Megcsapta a szél. Lehetett volna más is, egy kórterem, egy orvosi szoba, de nem, ez a nagy, világos, könnyű ajtó magára az égboltra tárult. Meg­sok­szorozódott a fény, mely ezüstössé színezte a homályos üveget. Szinte kicsapódott, a szél nem volt bántó, inkább friss, és közben kényeztetően lágy. Padok voltak kint, és észak felé tartottak a felhők… A padok üresek voltak, elhagyatottak, rendezetlenek. Körülnézett, nem látott senkit, aztán ahogy körbe fordult ismét, egy nőalakot pillantott meg. Háttal ült, a lábát összefonta, nem látszott az arca. Szeretett volna visszamenni a langyos folyosóra, visszamenekülni, beülni egy kényelmes fotelba, aludni hosszan, kibékítőn, de az ajtó becsapódott, és nem nyílt ki többé. Nem félt, csak kételyei voltak. Annyiszor bízott valamiben, ami nem teljesült. Félt, vagy inkább csak tartott tőle, hogy elragadják, elvonszolják, hogy leütik, hogy kiforgatják. A nő fátylakkal, selymekkel éppen csak eltakart teste világított, a vállára tele­pedett az a fénysugár, mely a sűrű felhőtakaró egyetlen keskeny résén át kitüremkedett. A távolban hegyek és hegyek egymás mögé rendezett hadai sorakoztak, cikcakkosak, hullámosak, meré­szek. – Gyere, mondta a nő, és intett. A jobb karjára támasz­kodott, a háta felmagasodott, a csípője kifordult, a gerince ívben oldalra hajolt. Máskülönben nyílegyenesen emelkedett, úgy, mint az erdei fenyők, a lapockái szárnyakhoz voltak foghatók, a sok apró izom úgy dudorodott sorban, mint az erős szárú tollak.

– Gyere! – intett ismét. Az arcát nem fordította el, messziről jött a hang, jöhetett délkelet felől, vagy délnyugat felől, meg arról is, amerre a felhők tartottak a vastag dongákkal megerősített égboltozaton. Elindult, ment, csoszogott a papucsban, már oda kellett volna érnie, de a távolság alig csökkent. Lihegett, meg­sza­porázta a lépteit, félre lökte a padokat, a karjával evezett a levegőben, felemelte a lábát, ahogyan a gyerekek szokták, ráhajolt a fényre, fejjel fúrta magát előre. Közeledett, de olyan nehezen, hogy mire mögé ért, lerogyott, a földre fektette az arcát, lihegett tátott szájjal, lehunyt szemmel falta a levegőt, zihálva, ahogy a tüdején kifért.

Nem volt a testnek árnyéka. Halovány, szórt fény vette körül. Szép volt a hát, a haj, a fej, szépek voltak a karok. Oldalról nézve hegyes hullámot vetett a mell. Ahogy felnézett rá Antal feltápász­kodás közben, még hatalmasabbnak tűnt, torony­szerűnek. Próbálta megkerülni, elé kerekedni, de a lábai elfáradtak, össze­rogyott. Most már még az élete árán is látni akarta ezt az arcot, ha bele döglik is, ha ott pusztul is el a lábához omolva, a szemébe akart nézni. Négykézláb mászott. Utcányi volt a pad, épületnyiek a lábak, a combok. Azért haladt négykézláb, mert így közelebb volt a föld, könnyebb volt összeesni, lerogyni, sebzetten lihegni. Bekanyarodott, lehet, hogy mellékutca volt az, nem volt túloldala. Békét­lenkedett az ég, hatalmas villámok cikáztak, sercegtek. Emlékezett, rá, hogy valaha erős volt, ezért felállva is próbál­kozott, botladozva, semmi sem tudta eltántorítani. Az arcát… az arcát, azt akarom látni, gondolta. A szemét, a tekintetét, a szemhéját, ahogyan lehunyja a szemét, mely olyan lehet, mint a nap! Kirajzolódott a láb, a boka, a térd. Ha felnéz, gondolta, meglátja, erős lesz, rettenthetetlen, összeszorítja a fogait, kibír mindent, mert az ott fent, az a szem bizonyosan ugyanaz. Most már elé került, csak fel kell vetnie a fejét. Várt még egy kicsit. Magánál volt, ura volt a terveinek, elképzeléseinek. Most már felnézhetett, láthatta, övé volt, szenvedett érte.

Mély lélegzetet vett, beszorította a levegőt a rekeszizmai alá, ha volt még erő benne, az mind egyetlen pontba sűrűsödött. A távolság is elég nagy volt ahhoz, hogy valamit lásson. Megállt szétterpesztett lábbal, ökölbe szorított kézzel. Szájában aludt a csend. Felnézett. Előjöttek a hosszú éjszakák rakoncátlan álmai, a süket tévéműsorok, a hold, mely elbújt, hogy koszcsíkot húzzon az égen. Az arc nem volt sehol. Ugyanaz a hajfonat látszott, mint a túloldalról, ugyanaz a kifordult csípő, ugyanaz a savanykás illatú hát, ugyanaz, ugyanaz… Arccal lefelé a földre feküdt. Itt marad, ez az a hely, ez legyen az, az övé, melyet nem vehetnek el tőle.

Éjfél volt. Kisebb szaladgálást hallott maga körül. Kicsit meg­rázták, vagyis inkább megkopogtatták. – Antal bácsi… Antal bácsi… – mondta a dundi ápolónő, az éjszakás. – Órák óta keressük. Hogy kerül ide? Ilyen messze… Szörnyű… Riadóztattuk a biztonságiakat, a rendőrséget… tud jönni? – A füléhez tartotta a telefont, forgolódott, hogy legyen térerő. – Megvan. Nem kell. Úgy látom, jól. Tud… – Zsebre tette a készüléket. Elindultak. – Karoljon belém Antal bácsi – mondta. – Szívesen magába karolok, – válaszolta az öreg – de mi lenne, hogy ha maga karolna én­belém, mintha férjfeleség lennénk… – huncutkodott. Sokáig tartott az út. Nem is gondolta volna, hogy ilyen messzire keveredett.

– Legalább jól aludt abban a fotelban? – kérdezte a nővér.

– Hajaj… – mondta az öreg.

– És álmodott valami szépet?

Megtorpant. Eszébe jutott az álom. Vagy talán nem is volt álom. Fázni kezdett. A fejét behúzta a nyaka közé. Önkéntelenül közelebb vonta magához a lányt.

– Egy nővel álmodtam – mondta.

– Szép volt?

– Hát… tulajdonképpen igen. Illetve… Nem is tudom. – A hideg rázta akkor is, mikor bebújt az ágyba. Hortyogtak körülötte. Forró teára vágyott, mondogatta is, de nem hozott neki senki.

3.

Mint száz meleg, puha kéz, úgy dédelgette az otthoni ágy az öregembert. A paplan körülvette, simogatta, magára öltötte szegleteit, domborulatait, kipárnázta soványságát, megölelte kidudorodó csontjait. – Fiam… fiam… – mondta az öregember utazás közben a gépkocsi kényelmes ülésébe süppedve. Később még hozzátette megint más hangsúllyal: – Fiam… fiam… Most felkapta a szóvégeket, az előbb lekanyarította, letompította, sóhajtássá lehelte a hangokat, meg­pödörin­tette őket, mintha egy fehér papírlapra firkálgatna iniciálékat aranyhegyű tollal. A szájából kirepült hangok színes szappanbuborékokként száll­dostak a levegőben. Leestek, szétpukkantak. Helyüket felszárí­totta a szél. Ismételgette, mint az imádság sorait, a ruhája ráncaiba mondta őket. El akarta rejteni a bő redők között.

Amikor hazajött, akkor, még egy hátizsák sem volt a vállán. Válla sem volt. A vastag katonakabát adott emberi formát. Ránőtt, le se vette éjszakára. Napokon át így aludt, elbújt benne, mint a csiga a házában. Egész nap a fiúkkal tárgyalt, este visszatért a szülői ház üres falaihoz, az ablakokat sem csukta be, hogy csikorogjon a hideg, hogy menjenek onnan, hogy távoz­zanak az emlékek, hogy a hó, a jég elkergesse őket. Hogy ne telje­nek meg a szobák a hangjukkal, kurjantásaikkal, nevetésük se visszhangozzék többé. Ukrajnában álmodott, minden meg­egyezett, hátborzongatóan stimmelt. Furcsa lilás ködben mene­teltek, szinte mindenki ott volt, elnyelte őket a marhavagon. Minden nap aknát szedtek, hason csúsztak, testükkel éleszt­gették a halált, mint a lángot. Barátai szétszaggatva hevertek. Remegett a keze. Maga előtt látta a túloldalt, a halálvölgy meg­nyílt. Kíváncsiság fogta el, megtudni az igazságot.

Megtanulta kiüresíteni az agyát, elzárni mint a rádiót. Amikor varrt, úgy mozgott a keze, mintha a felhőket öltené össze. Szabályos, apró öltések születtek végtelen rendben, mint a sejtek. Az ujjaival látott, diskurált a bőrrel, bocsánatot kért, amiért fájdalmat okoz neki.

A felhők lettek az édesanyja sírkövei. Végtelenre méretezett sétái közben visszatükröződtek világoskék szemében. Szótlansága a természetnek szólt, a természet nyelvén volt szótlan, lépéseinek egyformasága a fűszálak egyformaságához hasonlított. Felszegte a fejét, beleszagolt a levegőbe, szája nem húzódott mosolyra, mégis valamilyen elégedettség tükröződött az arcán. A felhők, mint simára csiszolt sírkövek lebegtek a messzeségben. Amikor még ez a nagy behemót kisfiú volt, és ugrált mellette az utcán, lopva leste az arcát, mert nem értette mitől jó a levegő. – Jó levegő van… – ismételgette Antal a beszél­getésekkel telefüstölt cipészműhely után. Nem volt mondani­valójuk egymásnak, illetve ami volt, elmondta cipőik kopogása. A gyerek ugyanarra gondolt, amire ő, illetve gondolt valamire, amire ő is gondolhatott. Nyilván ugyanarra gondoltak, mert amikor összenéztek, úgy érezték, mintha mondat után tennének pontot. Feketeruhás, fekete fejkendős öregasszony egy „L” alakú tornácos ház udvarán. Pedig neki csak egy szeletke jutott a szeretetéből, mert nyolc részre osztotta azt. A bátyjai mellett erős volt és magabiztos. Az is lehet, hogy tizenkét részre osztotta a szeretetét, hogy azoknak is jusson, akik hiába próbálkoztak. A temetőben sorakoztak az aprócska sírok, Jankelé, Frigyesé, Arnoldkáé, meg Lenkéé. Utálta a temetőt, ha kilovagolt, elkerülte azt a füves lapályt, melyen mások oly szívesen futtatták lovaikat, a libalegelőt, melynek kemény, rugalmas háta jól bírta a vágtát, amikor Majsa felé fordult a pusztaságban.

Arra gondolt, hogy örökké tartson ez a lágyság, az ágy, az olvasó­lámpa melege, meg a televízió bíztató vibrálása. Úgysem tudna meglenni a felhők nélkül. Úgyis összetörné ezt a hívogatást. Mióta nem érkeztek levelek Matildtól, hidegen hagyta a postaláda, korábban futkosott nézni. Nem tudta elképzelni az életet Matild nélkül, ő volt az utolsó út, mely visszavezette a gyerekkorba. Matild levelei mindig ott hevertek az asztalon, arról beszéltek, vagy várták a következőt. Újdonsült érzései nem voltak Matilddal kapcsolatban, csipkegalléros, rakottszoknyás kislány maradt, a legkisebb, a hízelkedő, aki az anyjával susmutolt. Akkor jöttek össze igazán, amikor a bátyjaik testei már szanaszét hevertek Európában. Az összes szeretet egymásra szórták, miután másnak már nem tudták odaadni.

Finom volt az ágy. Most, hogy már mindnyájan odaát voltak, ő sem akart különösebben itt maradni, persze elmenni sem, siettetni sem, bűnbe esni. Hovatovább négy éve már, hogy Matild elment. Nehezen hagyta itt ezt a világot. Küzdött, és veszített. Ráesett a saját botjára, eltörte az arccsontját, kiszúrta a szemét. Soha sem tudott kiegyezni ezzel. Matild magányossága feldolgozhatatlan maradt a számára. Semmit sem akart úgy, mint talpon maradni egy kicsit. A temetőbe már nem járt az apjához, mert letelt az ötven év. Lassan kétszer olyan idős lesz, mint ő volt. Az évek során fontos lett a libalegelő, mely a temető lábához borult. A temető piciny dombjáról messzire lehetett látni, de elkampózta a tekintetet az egymás mögött lépdelő libák hosszú sora. Számára üres volt a falu. Zavart volt, ha véletlenül betévedt, nem nézett senkire, játszotta a szenvtelent, csak ő tudta, mi játszódik le benne. Minden ház, vagy házhely ismerős volt. Emlékezett, hogy kik lépkedtek régen az úton reggelente, és kik siettek tova a szürkületben. Szótlan akart lenni, konok, hangtalan és érzéketlen.

Elálmosodott. Megszorította a rekamié faragott paneljét, végig­csúsztatta az ujjait a csigákon.

Keze visszatükröződött a mélybarna felület fényességében. A tapéta apró faágacskái szabályosan futottak a falon, nyíl­egye­nesen, fakadó rügyek zöldelltek rajtuk. Ha lehunyta a szemét meg­jelent az a csövekkel, meg vezetékekkel összekaristolt, fehér­re meszelt szögletes doboz, a szomorú tűzfalakra néző abla­kokkal. A szótlanul, kómában fekvők, a csontvázak, a pelenká­zottak, az ágyhoz kötözöttek, a vizeletes zacskót lóbálók. Minden gyűlöletesen fehér, Isten oda sem néz, nem is tiltakozik, elzárkózik az érintésüktől is, pedig hozzá készül mind, van aki már ott is van, de a csontjai körül még kergetőzik a vér, búcsúz­nak a sejtek, az atomok, mielőtt szétszóratnak. Végtelen útjukon parányi epizód volt csupán ez a néhány évtized. Őrzik a kezdetek titkát, emberbe, állatba, virágba vándorolnak soha nem szűnő körforgással. Búcsúznak, nem örökre, mert az öröklét villanásnyi. Ott benn, a fehér doboz mélyén, a repedtfalú, kicsorbult csempéjű, elzárhatatlan vízcsapú helységekben kápók vannak, szar­takarítók, hullarablók, cinikusok… – Ne játssza meg magát! Már megint beszart… élt már eleget… Leoltotta a lámpát, lehunyta a szemét, monológot mondott Istennek, szabálytalant, amilyen nem szerepel a liturgiában. Biztos odafigyel félszemmel, alszik közben, eszik, ja persze nincsenek életfunkciói, mert nincs teste. Hozzá képest állatok vagyunk, a szórakoztatására tart minket. Ha jól imádkozom – gondolta – felhívom a figyelmét, észre­vesz, odanéz, próbára tesz, talán mérges is lesz a zakla­tásért. Az sem lehetetlen, hogy jobb elbújni a sorok között, hagyni, hogy csörgedezzenek a napok. Jaj annak, aki méltatlan, aki rosszkor kopog, aki hetvenkedik. Hajbókolni kell, meg­köszönni a szerencsétlenséget. Dicsértessék, hogy megenyhüljön. Van, de pihen, beszélget, játszik szörnyű játékokat, feltámaszt, eltöröl, megalkuszik, vidd, ha olyan ügyes vagy, mondja. Egy millió? Tíz millió? Tessék! Száll az ének, tornyos, kupolás, meg jeltelen házak falai közül emelkedik, betegágyakból is, koporsók mellől, útszélekről, siralomházakból… Már megint engem dicsőítenek, mondja, velük dúdol, zümmög, lenyúl, megsimogat, elgondolkodik.

– Édes istenem! Te, aki a világmindenség rettenthetetlen ura vagy, irgalmas, szelíd, megbocsátó, akiben bíztam kezdetektől fogva, nem hagytál cserben, de megkínoztál, áldott legyél. Magadhoz vetted mindenkimet, szenteket és mártírokat, dicsőség, halleluja! Ne hatódj meg sírásomon, logikátlan, lehet, hogy csak magamat szeretem, szégyellem, lehet… Hadd fogjam meg rojtjaidat, és boruljak eléd. Hadd érintsem lábad előtt a talajt könnyeimmel. Hadd hallgassam a szeráfok karát, amint éneket fabrikálnak dicsőítésedre. A hozzád vivő utakat járom. Ne alázz meg, nehogy atyáim és nagyatyáim, a tiszták és szeplőtlenek, és azok, akik pernyeként szállnak, akiknek a felhők rejtik a porát, akik lehullanak a tavaszi esővel, felszállnak a viharokkal, akik benned bíztak, akiknek alkotója voltál, akiknek még az írmagjuk is eltakaríttatott, megaláztassanak, amikor én megaláztatok, földbe tiportassanak, amikor én a földbe tiportatok, szemérmük felfedettessék, amikor a szemérmem felfedettetik, széttiport testtel, nehogy csövekkel teletűzdelve, rongyként fetrengjenek kisebesedve, vizelettől lucskosan! Ne alázz meg!

Elhallgatott, elbóbiskolt, aludt egy kicsit. Beletemetkezett a párnába, a paplan virágaiba, a zsebkendőjébe. Almában lóháton nyargalászott. Szép, kerek, boltozatos álom volt. Mikor felébredt, szeretett volna visszatérni az álomba, meg is próbálta, lehunyta a szemét, eszébe jutott, hogy otthon van, hogy el nem vihetik innen, hogy befalazza magát, hogy örök álmában a kék-piros kockás paplanja simogatja majd. Aztán újra elaludt, újra lovagolt a gémeskutas pusztán, kopaszon, rövid lábaival alig bírta átfogni a lovat, nyeregtelenül, iskola helyett. Egy faággal verte a ló oldalát, inkább csak kapirgálta, csiklandozta, döfködte.

Fáradtan ébredt. Végiglovagolta az éjszakát, ha álmában is, de ló hátán zötykölődött, forgolódott, sebesebben a vonatnál, loboncos tájakat száguldott körül a széllel. Aludni, aludni, gondolta, talán az az igaz, az a valódi, emez pedig csak az álom.

4.

Vonatra szállt. Nem voltak sokan. Könnyű válltáska volt nála. Bete­le­pedett egy üres kupéba, lehúzta az ablakot, elnézegette a peronon nyüzsgő sokaságot. Hamarosan szomszédai lettek a fülkében, ezért átment egy másikba, majd egy harmadikba, végül egy másik kocsiba, ahol kevesebben voltak. Voltaképpen, vala­mikor, úgy ötven, hatvan évvel azelőtt már alaposan megtervezte ezt az utazást. Mindig közbe csúszott valami, hol egy kis diktatúra, vörös, véres szájú, pöffeszkedő, kiengesztelhetetlen, hol egy kiszámíthatatlanul rövid forradalom, békés és harapós, zegzugos és kiismerhetetlen, akkor is megpróbálta, de lelökték a peronról, hagyta, nem tiltakozott, sorscsapásnak vélte, meg­szív­lelendőnek. Mesebeli keljfeljancsik ugrottak talpra, bajusz­növesztők és pödörintők, meg levágok, simára borotválkozók, arc­meg­acélozók, fekete kucsmában, viharkabátban, mindenkire szegezett géppisztolyokkal. Pár hét múlva meg sem állt Szombat­helyig, ott már valaki várta, akinek a címét még Pesten szerezte meg egy kocsmaasztalnál. A kocsmaasztalok fontosak voltak akkori­ban sorsválasztó ügyek bonyolításánál. Vagy húszán indultak el éjjel. Nem mutatkoztak be, nem is biccentettek, mint akik még az átmenetinél is átmenetibbnek tekintik ezt az összeröffenést. Mikor a mocsáron átkeltek, és felvillantak a reflektorok, már késő volt bemutatkozni.

Csupa régi, halaszthatatlan ügy. Feledésből feltámadok, akiket már nem díjaz senki, de különcöknek és hóbortosaknak azért fontosak lehetnek. Ma minden békés, kifogástalanul festői. Terep­színű köd úszik. Ilyenkor jó beszélgetni egy pohár forraltbor mellett a régi bajtársakkal. Antalnak nem volt sok csomagja, csak egy ócska táska húzta a vállát. Az emberek cseverésztek, senki nem kérdezett semmit, mintha pontosan ismernék egymás ügyeit, kijelentő mondatokban beszélgettek, felszínesen, odafigyelés nélkül. A vonat elindult. Recsegve lendült egyet, aztán bele­húzott. A zakatolás is azt közölte vele, hogy ez az az út, melyet körül­belül ötven évvel elhalasztottak, de még további ugyan­annyival elhalasztható lett volna. Nem hitt nekik. Legalább hangosabb lett volna, zötyögősebb, rázósabb, de nem, simán úszott a hézag nélküli síneken, akárcsak egy vitorláshajó. Nem baj, gondolta az öregember, azért befejezem azt, legalábbis mindent megteszek érte. Mindent megteszek, hogy ne legyen kapkodás. Olyan sokáig rendezkedett, hogy közben elaludt. Nem volt rossz a rugalmas, puha ülésnek dőlni, a tudat alatt számolni a villany­oszlopokat, belealudni figyelmetlenül, elkényeztetve. Megszemlélte a házakat, az embereket, a tájat, és akkor jutott az eszébe, hogy nem is tudja hová megy. Aztán azt gondolta, hogy ebből még nem lehet baj. A kalauz rá sem nézett, pedig elvárta volna, hogy legalább belé­kössön, kifogásoljon valamit. Most már csak az irányt kellene megtudni, de az ilyenfaja érdeklődés a legkockázatosabb. Egy fiatal mama a gyerekeivel játszott. Egy-két év körüli leányka Antal térdéhez ütögette a babáját. Elszaladt és visszajött. Antal azon vette észre magát, hogy ő is gőgicsél, gügyög. Nyelvet is öltöttek egymásra, ez már a beérkezés jele volt, a barátságé. Most már ezért sem kérdezhetett ilyet, mert hülyének néznék. Fél napig is eljátszhatnának anélkül, hogy sor kerülne ilyesmire. Egy parányi élet, meg egy öregember. Ha jól megnézzük, se füle, se farka nincs a dolognak. A várás, a sorban állás, a folytonos kitaszítottság helyett, most végre elkezdődik. Diskurzus, indul, csevegés, gügyörészés, bezárul a kör, kinyilat­koztatássá érdemesül.

Az első helységnévtábla elszaladt a szeme előtt, akkor kapott észbe, amikor már csak egy vízszintes vonallá nyúlva tekergett a messzeségben. A kislányok főzőcskéztek, neki kellett megenni a készítményeket, ő pedig szorgalmasan utánozta az evést, csámcsogott, nyelt, a nyelvével csettintgetett. Az anya megenyhült, elelmosolyodott, olykor kivillantak a fogai, ilyenkor igézőén szép volt. A vonat lassított, Antal azt remélte, hogy állomás, figyelt, de csak a másik szerelvényt várta be, aztán rázendített. Antal elfáradt a játéktól, még fogócskázni is kellett, szeretett volna hátradőlni, lazán, lehunyt szemmel, talán egy kicsit álmodni is. A gyerekek mintha megérezték volna, anyjuk­hoz bújtak, gömbölyű karjai alá, mint a kiscsibék.

Elaludtak a gyerekek, és az öregember. Az utóbbi minden neszre felfigyelt, minden fény átszűrődött lazán összezárt szemhéjai között. Furcsa, soha sem tapasztalt fáradtságot érzett. A karja megvastagodott, megkeményedett, gyűrött, repedezett felszíne azokhoz a bazaltokhoz hasonlított, melyek magukon viselik a megolvadt, cseppfolyóssá vált anyag legemlékezetesebb pillanatait. Szürke, vörös, fekete színek hullámoztak, ragyogtak, el-eltűntek a felszín alatt. Forró volt, tüzes gömböcskék pattantak ki belőle. Néhány méterrel messzebb még izzottak a tekervények, fent, kilométerek távolában, végtelen sorokban bukott elő a láva. Izzó, kénes gázokat kilövellő hegyek szakadtak be. Fülsiketítő robbanások hallatszottak, kráterek dőltek, és nyíltak újak. Állatok menekültek a hegyoldalon a feketén gomolygó füstfelhők elől. Felállt, indulni készült. Ahogy felemelkedett, feje átdöfte a vonat tetejét. Bezúdult a szél, erős fénnyel ragyogtak a csillagok. A távolban gombostűfejnyivé zsugorodott vörös pont jelezte a krátert. Szerelvény robogott a síneken, emberek százai, ezrei csimpaszkodtak rajta. Kattogás fonódott kattogásba, recsegés recsegésbe, kiáltás kiáltásba. Ágyéka körül láva patakzott, de ő erős volt, mint a föld, mint az ég, mint a hegyek. Megpróbált felállni. A testén fennsíkok épültek, elkarsztosodott bőrét megre­pesztette a szél, az eső, a hó. A repedésekben homokká porladt a kő, megkapaszkodtak benne a magok. Házak épültek a hegy­oldalon, kertek fakadtak, szőlőtőkék súlyos fürtjei húzták az indákat. Százezer éve hevert már mozdulatlan. Dús patakok, erecskék csobogtak a tenyerében. A vállára, a fejére, a hátára, a mellkasára nehezedett a hegy, az erdők fái szívták mélyre hatoló gyökereikkel. Szeméből, füléből, orrából zegzugos barlangok kanyarogtak, átfúrták az agyát, a torkát, a nyakát, a mellkasát. Letelt a százezer év, lepergett, elfárasztotta a mozdulatlanság. Meg kellett mozdulnia, átfordulni egy másik valóságba, át­gördülni más égtájak felé. A hátát törmelékek és zuzmók fedték. A keze, az ujjai, a szája, a haja megkövesedett, lélegzetvételére föld­részek repedeztek meg. Sajnálta az embereket, akik halálra rémültek és százával pusztultak el, de mozdulnia kellett. Kinyitotta a szemét, megnyalta kicserepesedett ajkát. A házak falai kártya­várként omlottak össze. Sajnálta az embereket. Emlékezett rá, hogy egy vonaton utazott, gyerekekkel játszott még pár ezer éve, hogy ő is ember volt. Hogy megértette őket. A térdei éles hasogató fájdalommal fájtak. Egy palota épült az egyiken, alapjai beleépültek a csontba, porcait szétfúrták, hogy a tartó­pilléreket beléjük helyezzék. Kinyújtotta a lábát. Kőlavinák zúdultak, földtáblák csuszamlottak meg, vízvezetékek töredeztek szét. A földcsuszamlások árkaiba belezuhantak az emberek. Autóik széttöredeztek, vagy papírhajóként himbálództak a szennyes áradat vízén.

Ha folytatom, gondolta, elpusztulnak, ha igazából megmutatom magam, ha fellélegzem, ha átfordulok a testemen, ha mélyet sóhajtok, hogy a tüdőm megteljen, ha kinyújtom elfáradt tag­jaimat, ha felkavarom a tengert, ha megrázkódom, elpusztulnak. Ha viszont nem, kővé válók, sziklahasadékká lesz a szám, farkas­veremmé, én leszek a hegy, melyet elhordanak a folyók, hogy széjjelterítsék a síkságokon. Összeráncolta a homlokát, felzengett a moraj, a vészkiáltás. Nem tudta mitévő legyen. Mindenestre, nem mozdulok, gondolta.

Az emberek temettek. Áldozatok után kutattak gépeikkel. Talán mégsem mozdulok, gondolta. Egy földgyalu éppen kivéste a szívét. Akkor sem mozdulok, ha beletúrnak a szívembe, gondolta. Kutyák ugattak, a mélyben rekedtek dörömböltek. Az emberek lakótelepei, melyeket építettek, összedőltek. Lélegezni akart, de bebetonozták, híg, földnedves betont öntöttek a mellkasára. Tehetetlenül zihált, kapkodott levegő után, már késő, gondolta, elszalasztottam. Már késő…

Amikor felébredt, verítékben úszott. Oldalirányban kilengtek a kapaszkodók, egy bőrönd a földre zuhant, szétnyílt. A gyerekek felsírtak az asszony rájuk hajolt, a combjához szorította őket. Élnek, gondolta. Élnek, gondolta ujjongva. Felrakta a lábát a puha ülésre, végigfeküdt, elrongyolódott táskáját használta párna gyanánt. Egy helikopter körözött az égen. A vonat befutott az állomásra, a fel- és leszállók tolongva taposták egymást. A táj sima volt, a hegyek és a dombok szelídek, autók zötyögtek, száguldoztak. Álom volt csak, gondolta, és a kezére nézett. Fehér volt a bőre, de nem olyan pergamentszerű, nem olyan ráncos. Az ujjain szorosan tekeredtek az izmok. Lelohadtak a bütykei, az Ízületei sem voltak olyan duzzadtak, göcsörtösek, mint máskor. A kézfején kavarogtak az erek, mint a térképeken a kanyargós folyók, hosszú, vékony csontocskák törtek fel a mélyből, kibukkantak, ahogy az ujjait mozgatta, mint a zongora billentyűit emelgető karok. Az asszony felállt, gyerekeit maga előtt terelve, szatyrait, csomagjait az ujjaira kampózva a peron felé igyekezett. Nem köszönt, csak visszanézett, kivillantotta a fogait, talán köszönés helyett. Antal úgy érezte, hogy sokkal több, mint egy istenhozzád. Belefeledkezett a nézésébe. Most már mindig a szerelmese leszek, epekedni fogok érte, gondolta.

Második tinédzser kor, a leépülés kamaszkora, az elmúlás mutációja, a test visszafejlődése, agysejtek millióinak haláltusája ez, gondolta. A szembenézésé, a tévedéseké, nekem ez az asszony az a gyerekeivel, akiket nem látok soha többé, arctalan sziluett marad, dicsérlek Istenem, hogy megteremtetted a feledékenységet, halleluja!

Túlságosan közel volt a helységnévtábla, elsuhant pár darab a vastag, kövér betűkből, álló foghíjas felirat, mint egy kvíz játék. Sokáig lebegtette a szeme előtt, de nem akart megfelelni semmi­nek és senkinek. A vonat robogásából kitüremkedő, szavak­ká, mondatokká formálódó hangok nem voltak érdekesek. Mondat­töredékeket szajkózott, neveket ismételgetett, meg elhamar­kodott válaszokat. Például rázendített, hogy aludni kell, aludni kell, aludni kell… Aztán ahogyan forgott a mókuskerék a szavak­kal, az jött ki belőle, hogy: tudni kell, tudni kell… unni kell, unni kell… új nikkel, új nikkel…

Kopogtak a fülke ajtaján. Ki sem nyitotta volna, mert meg sem hallotta, annyira elmerült önmagában. Csakhogy az ajtó a rázkódástól kinyílt, egy centis rés tátongott, lazán csapódott ide-oda, a csavarokkal teletűzdelt kilincs zörgött a legjobban. Arra fordította a fejét, egy alak elmosódott, szürke foltokból felépített rajzolata nyújtózott az üvegen. Kinyitotta, szélesre tárta a tolóajtót. Odakint nem állt senki. Visszazárta az ajtót, leült a helyére, néhány perc múlva az eset megismételődött. Kihajolt a kupéból, elfordította a fejét. Egy nőalakot látott belépni pár fülkével arrább, csapódott az ajtó, bekattant a zár. Nem tulaj­donított neki jelentőséget, eltévedt, gondolta.

Azért az a nő a gyerekeivel nem nyugszik. Meg kellett volna ostromolni, mint egy várat, huszárosán, kard ki kard. A hátralévő éveket epekedéssel fogja eltölteni. Magába szívja a hiányérzet. Áldott legyen a vákuum, a céltalanság, mormolta. Áldott legyen az a szőke hajzuhatag! Ne hagyjon meghalni! Áldottak legyenek a cipők, melyek beletaposnak az útba. Áldottak legyenek a ruhák, melyek eltakarják, hogy képzeletemben kivirágozhasson. Áldot­tak legyenek a fogak a szájában, a hártyák a szemében és a fülében.

Az ajtó üvegén szürke, kék, sárga pasztellszínekkel, mint egy elmázolt festmény, mint egy remegő kezű festő alkotása ott terpesz­kedett a figura, dülöngélve, mintha egyik lábáról a másik­ra állna. Felugrott, felrántotta az ajtót. Nem állt ott senki. Néhány fülkével arrább becsapódott egy ajtó. Sorra nyitogatta mindet. Az egyikben meglátta az asszonyt a gyerekeivel. Az egyik a nyakában ült, a hajából szedegette ki a fésűket, meg a csatokat, átrendezte őket, furcsa frizurát alkotva össze-vissza tűzögette a haját. A másik az asszony ölébe támasztotta a fejét, magasra nyújtotta a lábát, kényelmetlenül imbolyogva kapkodott apró kezével. Brávó, lelkendezett az asszony, a tenyerét összeütötte, kerekre csücsörítette a száját. Mégsem volt igaz, amit az epeke­désről képzeltem, gondolta Antal. Ha megnyugtatom magam, ha úgy fonom a jövőt, mint a kosárfonó a kosarat, talán még pottyan bele ez, az. Talán még kinyílnak a rózsák, a szegfűk, a krizan­témok, és összekennek virág­poraikkal. így azonban tehetetlen vagyok, vissza kell emlékeznem, tanulnom kell. Valaki elvégzi helyettem, boldog lesz, mint amilyennek nekem kellene lennem. A nő felemelte a gyerekeit, gondosan fej-láb fordította őket, ügyelve arra, hogy az arcukon megmaradjon a mosoly. Kimasza­tolta őket arcfestékeivel, megcsikizte őket, hogy viháncoljanak. Finoman, két kézzel, combjai közé szorítva a táskát, maga­biztosan, mintha alaposan megtervezné, beleeresztette őket, mint egy köteg sárgarépát, mint egy zacskó narancsot. Rutinosan, szenvedély­mentesen matatott a táskában, hogy minél nagyobb helyet kotorjon ki a számukra, aztán milliméterről milliméterre haladva, óvatosan behúzta a cipzárt. Pár pillanatig gondolkodott, hogy mitévő legyen, felrakja-e őket a feje fölé a csomagtartóra, végül úgy döntött, hogy az ülés alatt helyezi el őket. A lábával tolta be, valamelyik felsírt, a másik követte, másodpercekig tartott a zenebona.

– Múmiák – mondta.

Odabenn rugdalódzás támadt, a táska elő akart csúszni, ki akart ugrálni, bárhogyan is igyekezett megakadályozni. Ugyan­olyan odafigyeléssel, mint az előbb, visszahúzta a cipzárt, végig­zongorázta apró fogacskáit, sorra vette őket, mint régi ismerő­söket. Kiállhatatlan lassúsággal, féltérdre ereszkedve két kézzel tett-vett benne. Küszködött, beszívta az ajkát, kipirult, eltorzult az arca. Ránehezedett a táskára, átvetette rajta a lábát, míg minden el nem csendesedett.

– Múmiák – morogta és visszaült. Lihegett. Hátrahajtott feje áttörte a vonat falát. Antalnak mindössze pár centit kellett előre hajolnia, hogy belelásson a táskába. A cipzár fogacskái meg­lazultak, úgy tűnt neki, mintha vigyorognának. Az asszony ujjait behajlítva intett az öregembernek. Mindkét kezét a levegőbe emelte, hogy az ujjait megmozgathassa. A szája nyitva maradt, kivillantak igazgyöngy tisztaságú fogai. A melléről, csípőjéről lepattantak a gombok, halk szakadozással foszlott szét a ruha. Türelmetlenül intett, hogy magával sodorhassa az öregembert, hogy vigye, hajóztassa széles víztükrén, egy sebes sodrású folyón. Lefeküdt, karjait hívogatóan széttárta, egy villantásnyi ideig a Dunára emlékeztetett, mérgeszöld színű, fuldokló habjai egy­másra ágaskodva kavarogtak. Az öregember a hídon állt megint, alatta a csikorgó jégtáblák és a marakodó hullámok. Odaát a parton emberek vetkőztek, dideregve ölelték egymást, hogy majd, abban a következő dimenzióban is együtt maradjanak. Sarkuktól pár centiméterre kavargott az áradat.

5.

Futott. Nem bánta, hová, nem érdekelte, merre, birkózott a széllel, köpenyként takarta a rárakódott homok. Csak időlegesen lett fiatal. Meg kellett volna tennie azt, mindene készen állt rá, és még­sem tette. Rávethette volna magát, még képes is lett volna tépni, marcangolni. Feltörtek a forrásai szét akarták vetni, amaz pedig felé tárta begombolatlanságát. Elvétette, elszalasztottá, elügyet­lenkedte. Egyben biztos volt, hogy ugyanúgy nem lesz többé. Ugyanúgy nem lesz soha többé.

Futott. Nehéz bakancsait odaverdeste az aszfalthoz. Mindig szeretett előre hajolva futni, ráfeküdni a szélre, mint egy papír­sárkány. Azt mérlegelte, hogy ha nagyobbat ugrott volna, elérte volna-e azt a valakit, aki ott éviekéit néhány jégtáblával arrább. Sikoltozott. Flasmánt kapaszkodott fel a jégtáblára, amikor egy arra haladó másik kettészelte. Egymásra tornyosultak, mintha lőállás készülne éppen. A barikád a híd lábának ütközve össze­töredezett. Egy jégtábla alá bukott, hogy a folytonosan kerepelő fegyverek lövedékei elkerüljék. A jégtáblák, melyek fel is falhatták volna, ők mentették meg.

Valahol Pestlőrinc határában, egy homokbuckán fekve találtak rá. Aludt. Szája félig nyitva maradt, kicsúszott belőle a fogsor. Az arca szinte behorpadt a soványságtól. Inge alá befújt a szél. Szuszogott, sajnálták felébreszteni.

Az a baj, hogy mindenért oda kell menni, oda kell nyúlni, oda kell hajolni. Csak a csend tudja rendbe tenni a dolgokat. Minden étkezés után fogat akart mosni. Minden mozdulat után tisztál­kodni, fésülködni, mert a haját felborzolta a szobán átvonuló szél. Úticél lett a vécé, a székelés kétes kimenetelű program, melybe belebukhat az ember. Próbatétel volt az út a mosdótól az ágyig. A papucs keresése, melyet a takarítónő felmosórongyával hitványul egészen a fal szegletéig lökött, és melyet lábbal kellett kihalászni, vagy ha nem, mezítláb sétálni a folyosón, megkockáztatva, hogy az embert végképpen gyagyának nézzék. Szóval a papucs keresése megalázó volt. Szétterpesztett lábbal álltak az ágyak, mint a tehenek az istállóban, négykézláb kellett csúszkálni, mász­kálni, vagy egymáson követelni gyalázkodva.

A szökésen törte a fejét. Felmérte az ablaktól az oszlopig vezető utat, mely egy hajmeresztő külső peremen át vezetett. Miközben azon töprengett, miért is van itt, a jeges Duna képe centiméterről, centiméterre feltárult, látta a víz hideg cseppjeit, amint az ember arcába csapnak, érezte a tűszúrásnyi hidegséget a homlokán, a pofát ott a géppisztoly mögött, amint közelít a cső, és a mellette álló belehullik. Tele volt a Duna félig élő fuldok­lókkal, a jégtáblák azonnal körülvették, átölelték, felzabálták őket. Gáládul meg kellett várnia, amíg a mellette állóhoz érnek, kihasználni, pedig, mikor ugrott, legszívesebben magával rántotta volna valamennyit. Azok ott tobzódtak a fegyverek mögött. Szemérmetlenül félre mentek pisilni, cigarettára gyújtottak, vagy papírból zabáltak tömött pofával parasztosan.

Észre sem vette, hogy a víz közepére sodródott, ott kevesebb volt a jég, hosszabb volt a vízfelület. Eszébe sem jutott félni, dédelgette a halál. Valahol a Lánchíd előtt ért partot. Még a fülében táncoltak a zajló jég sikoltásai. Délután volt, a kettes villamos csilingelt a téren. Meztelenül feküdt a híd alatt a hóban. Valaki arra ment, levetette a télikabátját, rádobta, sietős léptekkel haladt tovább.

Hívogatóan nyitva volt az ablak. Hullajtották leveleiket a szemközti fák, az arra járók bokáig gázoltak bennük. Önmagáról önmaga jutott eszébe. Volt még egy énje, egy agresszív, útonálló, aki a fejébe vette, hogy az élet szent nevében gyilkolni fog. Az az arc ott a fegyver mögött, beleivódott, belevésődött, külön érzék­szervei keletkeztek a felismerésére. Bűntudatosan csordo­gált a folyó, és bár nem vitt oda semmit, nem dobált bele virágokat, ott volt minden áradáskor, minden jégzajláskor. Szívdobogással viszonozta hullám­veréseit. Leszállóit az alvilágba, ha kettes villamosra szállt. Kísérte egy darabon az óriáskígyót, mely majd­nem összeroppantotta. Ott, egy tündöklő mosolyú szőke lány mögött megbújva, mintha még ma is a fegyver célgömbjén át nézné a világot, meglátta azt az arcot. Megszédült, még szorosabban fogta a kapaszkodót. Felismerte és csak bámulta, míg össze nem szedte magát. Megbénult a gondolattól, hogy ölnie kell. Meg kell tennie azt, amire agyonhajszolt óráiban felesküdött. Sokan voltak, üveges tekintete alig szúrt szemet. Ő az, gondolta. Az emberek elfedték egymást, mint az erdő fái. Szúrósan figyelt a réseken át. Még a hangjai sem szálltak el teljesen a tegnapnak, a tegnapelőttnek. Még itt verdestek a partok között. Még hallották azok, akiknek a füle érzékeny volt rájuk. Zajtalan, csillagtalan éjszakákon látta a folyó vízén úszó felpuffadt testeket. Kijöttek a vízből, felöltöztek, átölelték egymást, egymás vállát fogva táncoltak körbe-körbe a rakpart kövén, a híd alatt, a víz fölött. A géppisztolyokba visszamentek a golyók és a mögöttük állók nem gyilkolhattak. A föld visszafelé forgott, és a reggelek után éjszakák következtek.

Félt attól, hogy tényleg megteszi azt, amire gondolt. Nem áll jogában megbocsátani, irgalmaskodni azok helyett, akiknek a csontjait görgeti a folyó. Csak valami istent játszó filozófia osztogathat menleveleket.

Mindenki leszállt. Az az ember most éppen ott ment, majdnem ott… A körúton megállt egy buszmegállóban és várt. A ragyák a járomcsontja körül sötétbe borították a tekintetét, mintha a fegyver árnyéka ülne rajta. Az autóbusz zsúfolt volt, lökdösték, taszigálták. Felmérte a lehetőségeket, és úgy döntött, hogy nem szabhat határt neki semmi.

Elsikkadtak a felszállás kényelmetlenségei. Valami külvárosban kötöttek ki. Rövidke utcák keresztezték egymást. Akácok vetették árnyékukat a házak kopott falaira. Az utasok leszálltak, emberét majdnem szem elől tévesztette. Eltűnt egy mellékutcában. Kihalt fényű, pislogó lámpák fényei próbáltak áttörni a gesztenyefák sűrű lombján. Hallotta léptei kopogását a túloldalon. Át akart menni, de az ajtó csapódásáról tudta, hogy elkésett. Látta a kertkaput, melyen belépett, meg az alacsony, földbe döngölt házat, a kicsiny ablakokkal. Ott állt az üres utcán. Pár lépéssel arrább már csak a csillagok ragyogtak az őszi est sötétjébe csomagolt égen. Innen jött ez a szörnyeteg? – kérdezte önmagától. – A gesztenyék alól, ebből a békességből? Talán nem is ő az. – Belekapaszkodott a gondolatba. Megkönnyebbült volna, ha így lett volna. Becsöngetett. Egy fa mögé húzódott és várt. O jött ki. Magas és szikár volt, a fentről érkező fénysugarak éles szegleteket rajzoltak az arcára. Kinyitotta a kaput. – Ki az? – kérdezte hangosan. Antal egy vastag törzsű fa mögé húzódott, nem válaszolt. Megismételte a kérdést, aztán visszament.

– Hé! – kiáltott Antal.

Visszajött.

– Ki az?

– Én – mondta Antal.

Az ember jobbra-balra forgolódott, kutatva fúrta bele a tekintetét a sötétségbe.

– Ki az az én? – kérdezte.

– Valaki a Dunából – mondta Antal. Olyan volt az egész, mint egy árnyjáték, nagy, sötét foltok ugráltak a járdán. Eltűntek a rész­letek, az arc, a ruha. Az ember egyenes tartású teste meg­roggyant. Visszahátrált. Érezhetően megnyugodott, amikor belül­re került.

– Ki szórakozik? – kérdezte bizonytalanul.

– Egy halott… – mondta Antal patetikusan. Az ember motyogva, kapasz­kodót keresve lépkedett hátra felé. Megbotlott, meg­csörrent valami vödörféle.

– Mi történt? – rikácsolt ki egy asszony. Az ember felállt, hátra szaladt, vasvillával tért vissza.

– Gyere! – kiabálta. – Gyere a kurva anyád!

Antal kilépett a fa törzs mögül.

– Keresztül döflek te rohadék – hadonászott az ember. Döfésre készen tartotta a vasvillát, elérhette volna.

– Meg foglak ölni – mondta Antal.

Az ember beugrott a kertkapun, magára zárta. Elrohant, vala­hová hátra, a dzsumbujba, a kert végébe. Zörgött, matatott, csend lett, végtelen, csak a szél riogatta a faágakat. Elbújt, elsán­colta magát, elrejtőzött, lehet, hogy egy egérlyukba – gondolta Antal. A ház falán kigyulladt egy lámpa. Egy asszony a tyúkoknak kotkodácsolt, gyerek szaladt a nyomában.

Amikor bátorságra volt szüksége, a bátyjaira gondolt, Lajosra, Jenőre, Ferire, Emánuelre, Ernőre, Izidorra. Ha kivonultak lova­golni a Tusnád felé vezető úton, olyanok voltak, mint egy különít­mény. Néha, amíg ők körülötte voltak, azon gondolkodott, mit is neveznek félelemnek, talán azt, amikor a betöretlen kanca hányja a farát, ő pedig átöleli a lábával a kerek hasát, belecsimpaszkodik a sörényébe, ráfekszik a nyakára, és csitítgató szavakat suttog a hegyes fülébe. Vagy amikor a Tiszában úsznak a tornyosuló habok között, mint egy ék, körülfogva őt, a legkisebbiket, a gézen­gúzt, a kölyköt, akinek egy centisnél soha sem nő hosszabbra a haja. Az izgalom-e az, amikor elkapja az embert az örvény, és a mélyben kirúgja magát, vagy a fáradtság-e, mely a folyó közepén azt mondatná, segítsetek, de inkább nem szól. Vagy az-e a félelem, amikor apjuk kocsmájában megfékezik a késelő parasztokat, ő pedig reszketve figyel az ajtó hasadékában?

Az ablak függőlegesen álló oszlopa sima volt, kézbesimuló, megmarkolta, szépen fellépett a párkányra, nem törődött a mélységgel, kuglifejü kisfiú volt megint, kicsit elálló fülekkel. Kilépett a peremre, mely alig volt két vagy három centi széles. Biztos volt benne, hogy csak fel kell nyúlnia a segítő kézért, a Lajoséért, vagy a Jenőéért, vagy a Ernőéért. Végigtipegett, mint egy kötéltáncos. A kiugró stukkókba kapaszkodott. Nem nézett le, mert a Jenő, vagy a Lajos felülről azt ismételgette, hogy ne nézz le, ezért hát nem nézett le, csak a repedezett, koszos falat bámulta maga előtt. Lentről kiabáltak, lehet, hogy ők voltak, lehet, hogy célba vették, de leszarta. Felnézett, a Lajost, meg a Ferit látta odafent, meg az Emánuel lefittyedt ajkát. Csak elkapja erős kezüket, belecsimpaszkodik vastag ujjaikba, mint egy faágba, ha kell. Gyűltek a méterek a talpa alatt, szerencsére a perem kiszélesedett. Beugrók következtek szobrokkal, az egyikbe belépett megpihenni. Odalent sikítoztak, nem nézett le, tudta, hogy magasan van, a bátyjaira gondolt.

Akkor ocsúdott fel, mikor egy létra jelent meg szemközt, a tetejében állók integettek, hogy ne tegyen semmit, ne moccanjon, érte jöttek. Vitték is, lágyan, de erősen, vasszigorral, a létra ment lefelé, akár egy lift. Legközelebb sikerülni fog, gondolta, az a fő, hogy ők itt vannak. Majd jó lesz minden, kilovagolunk, én a Pettyest kapom, mint általában. A Pettyest, aki hátra fordítja a fülét, aki a lélegzetemre figyel.

Lefektették.

Ha csillognak az álmok, az még az élet jele. Visszajöttek a bátyáim, gondolta. Hatvan éve nem láttam őket. A házunk is visszaépült, anyám kakast porzsol, én a bátyáimmal beszélgetek. Hol voltatok? Egyik sem a valóságot mondja. Együtt vagyunk, most már mindig így lesz. Terméskövekből épült a házunk, az örökkévalóságnak épült, mint Jeruzsálem falai.

– Kilovagolunk? – kérdem. Egyik sem válaszol. – Kilovagolunk?

– A fejüket rázzák. Az egyik a lábára mutat. Nincs lába. A másik­nak lyuk van a szíve helyén. A harmadik pernyévé foszladozva lebeg.

– Kilovagolunk?

Elaludt. Az infúzió közbeszólt megint. Eletet cseppentett. Az orra kiemelkedett, csontos volt, kicsit kampós, pedig olyan szabá­lyos volt mindig. Vermontban, ahová megérkezett, a ballon­kabátját magára terítette, a kalapját a fejére tette, sétálni indult.

Csak ennyi? – gondolta. – Hol a csoda? Következetesen kisétált a folyópartra. Három folyó futott össze. A vizük sima volt és rezzenéstelen, fényes. A víztükör farkasszemet nézett a nappal. A part alá benyúlt a messzi égbolt. Minden tükörképe volt annak, ami látszott. A fehérsapkás Mount Marcy fejen állt a tavon. A széles szoknyájú fenyők zöldbe borították a György tó vizét. A felhők messze jártak az ég végtelen kupoláján.

Mikor kinyitotta a szemét a fia állt előtte.

– Jónapot – mondta a fiának és aludt tovább.

6.

Üldözőbe vette. Elhatározta, hogy megöli. ítélkezni fog felette azok helyett, akik már nem tehetik. Megvárta, amíg hazafelé bandukolt a néptelen utcán. Egyszerűen torkon ragadta. Nem adott neki esélyt, annyit sem, mint egy patkánynak. Nem akart veszteni. Amaz kiguvadt szemekkel nézte, csapkodott, aztán azt is abbahagyta. A karjai lehullottak. Elengedte. Lerogyott. A feje előre bukott. Véres, nyálas lepedékkel borított nyelve kibújt összeszorított ajkai közül, mint egy lyukából kikandikáló kisegér. A feje a válla közé csúszott, az egész teste remegett, rázkódott. Lecsúszott az összerepedezett járdára, félkör alakban terült el. Antal most már elégedett lehetett, megtette, ehelyett megrémült a saját cselekedetétől, kegyetlenségétől, haszontalanságától. Az ujjai között lüktetett a nyak, a torok, a kemény göröngyös gége. Kísértette a szuszogása, szemének utolsó, kétségbeesett villanása, a hang, mely szitkozódni akart, talán káromkodni, üvölteni is. Az arc, mely pár éve még a fegyver csöve mögül osztogatta a halált, most belenyomódott a koszos, nyálas földbe. Futott. Alig pislákoltak a villanyok az utcában. Megbotlott valamiben, nem esett el, egyensúlyát vesztette, előre dőlt, de állva maradt. Valami főút féléhez érkezett, világosabb volt, dudáltak az autók. Sokáig caplatott az ócska, szemetes buszban. Eltartotta magától a kezét, alig várta, hogy lesikálhassa. Aznap már nem evett, másnap sem, undorodott ételhez nyúlni, undorodott a kezétől. Esetleg nem halt meg, gondolta. Esetleg még tovább kellett volna szorítani, keményebben, még keményebben, összetörni, összerugdosni, levágni mind a hét fejét, mint a tüzet okádó sárkányoknak szokták. Agyában lüktettek a sorozatok, emberek potyogtak a vízbe hasmánt, háttal, oldalt, egymásba karolva, kéz a kézben, összeölelkezve. Ölni kellett volna a bizonyosságig. Ha kitér előle undorító, sötét teherként cipeli önmagát, ha nem jár a végére. Ott, annak már kilógott a nyelve, az arcizmai összekavarodtak a haláltusától, a szeme kiguvadt a félelemtől, ajkai meggyűrődtek, meg­vasta­godtak. Semmivé lett a feszesség, összetörtek a szegletek, megolvadt a fegyver mögül leskelődő pribékarc, undorítóvá lágyult, szétfolyt.

Most már, hogy megalázta, elvette tőle azt amit csak az Isten adhat, megsajnálta. Ez a sajnálkozás azért inkább még csak a tudat alatt zajlott. Az esze azt sulykolta belé, hogy jól tette, hogy meg kellett tenni, hogy őt szemelte ki erre a feladatra a sors, kár, hogy őt, és nem mást. Felmerült benne, hogy bárki megtette volna, ha szembesül vele, de aztán mást gondolt. Nem, ezek nem teszik meg. Ezek nem. A holtak nem teszik meg, a rokkant lelkű­ek sem. Akik a nagy számok törvénye alapján megtennék, azok ott voltak közöttük, azok elpusztultak. Ott lebegtek a folyón, ket­té­vágta őket a borotvaéles jég, lemetszette a fejüket, elkép­zel­he­tetlen formációkká szabdalta őket, hogy aztán hányaveti kö­zöm­bösséggel sodródjanak a tenger felé. Ők már nem tehetik meg.

A mélyben, a sötét, a hideg, a láthatatlan és mégis alig áthágható határokkal elválasztott alsóbb rétegekben, nem a vízében, mely historikusán locsog történelemről, görgeti kifür­kész­hetetlen hordalékát, hanem a lélekében, mely nem kevésbé mély és megmagyarázhatatlan, ott, ahová már nem hatol le a fény, ahol csak azok ismerik ki magukat, akik kiigazodnak a láthatón túli tartományokban, megjelent valami. Egy íz, egy nyomás, egy szín. Dobogni kezdett, lüktetni, követelődzni. Tekergődzött, mintha a gyomrában tekergődzne, gubancolódna, sziszegne. Kiszorítani igyekezett minden mást, mielőtt még észrevette volna. Sajnálta. Idegen volt a számára ez a dolog. Mintha nem is ő tette volna. Olyan volt ez a dolog, mint egy betegség. Megérdemelte, ez járt neki, és most sajnálja. Lehet, hogy beteg. Küzdött ellene, el voltak rontva a napjai. Az eszével tudta, hogy jótétemény volt megszabadítani a világot ettől az embertől, parancs, kötelesség. De miért éppen őt ragadta üstökön az Úr, az Isten, ha egyáltalán foglalkozik ilyen dolgokkal? Azért hagyta életben, hogy effajta feladatokat végeztessen vele? Ha így van nem biztos, hogy jó üzlet volt, ha gyilkolni kell érte. Ha így gondolod gyáva szar vagy, hálátlan kutya, mondta magának. Nem nyújtotta senkinek a kezét többé, inkább mániákusan szaladgált kezet mosni. Bámulta vastag ujjait, hosszú, erős körmeit, izmokkal kipárnázott tenyerét. Ezzel a tudattal fog élni? Az is felmerült benne, hogy kinyomozzák, és egy szép napon eljönnek érte. Megkönnyebbülne. Teltek a napok, a hetek, mintha a parttól távolodna, úgy távolodott önmagától. Egy kegyes állat nézett vissza rá, mikor az arcát borotválta, felmerült a lehetőség, egyetlen metszéssel véget vetni az egésznek. Többé nem az volt, aki. Imádkozott, hogy megbeszélje a dolgokat az Istennel. Hol összekuporodott, hol felfelé nézett, hol önmagában, hol az égben kereste Őt. Magányos imádkozásai közben tisztulás nem érkezett. Az éjszakák még világosak voltak, álmaiban a két éne egyesült ismét. Megszólalt a fegyver a Duna parton, belehullott a vízbe, tisztán és makulátlanul, mint azok mind. Hitt az ég megbocsátó kékségében úgy, mint amikor először evett szalonnát, egy tavaszi délutánon. Megkóstolta azt az undorító, gusztustalan, büdös zsírdarabot. Nem volt jó, de nem is volt rossz. Csak később érzett émelygést a gyomrában, kihányta. Szódabikarbónát kavart ecettel egy pohár vízben, azt itta rá. Egy hét múlva apró kockát vágott éles késsel a húsosabból, nem mondott rá áldást. Kenyérdarabkára helyezte, lassú mozdulattal tolta a szájába. Szétáradt benne a pőre bűntudattal vegyes íze. Megtanult bűntudattal élni. A levágott oldaltincsekért, a tefilinért, mely reggelenként egyre ritkábban került ki a hímzett bársonyzacskóból, az aprópénzért, mely a zsebében csörgött szombaton. De az más volt. A mostani az egy volt a tízből. A világ egytizede volt. A hatodik. Az O testének egytizede. Isten testének egytizede.

Hónapok múlva rászánta magát a vesszőfutásra. Békés fodrocskák táncoltak a hidak mentén. Gyerekek játszottak, kutyák kergetőztek. Bent egy sétahajó falta a habokat. Felszállt a kettesre. Lépésről lépésre araszolgatott egyre beljebb. Meg­mar­kolta a kapaszkodót, hogy el ne essen. Szórakozottan bámész­kodott, ahogy közeledett, oda, ahhoz a helyhez, mint a hegyről lepörgő hógolyó, növekedett gyomrában a gombóc. Az egymást takaró emberi testek résein át, a sorok közé ékelődve, mint az egymás mellé rakott felaprított fát, meglátta azt az arcot. Puhányabb volt, bizonytalanabb, összeaszalt volt, mint a fonnyadt gyümölcs. Szakadozott aktatáskát szorongatott. Felismerte a nyirkos, hideg bőrét, mely ma is ott bizsergett az ujjai között. Tetőtől talpig végigszaladt rajta egy ujjongó érzés. Ott táncolt még a hajszálaiban is. Inkább legyek áldozat, gondolta. Tenyerével végigsimította az arcát, a szemét. Ott volt a szörny néhány méternyire tőle, nem döglött bele, nem szorította elég erősen és elég sokáig, nem törte össze a gégéjét, nem járt a végére, nem rugdosta össze, hogy a bordái szilánkokra törjenek, hogy a gerincében megszakadjon az ideg. Nem vagyok gyilkos, ujjongott benne valami. Táncolni szeretett volna. Bár lehet, hogy nem is ő az, hanem valaki hozzá hasonló, lehet, hogy csak képzelődik, hogy az érzékei összezavarodtak, olyan bizonytalan ez az egész rohadt környék itt. Bizonyosság kell, gondolta, bizonyosság, csak akkor lesz hihető ez az egész képtelenség.

7.

Jónapot – mondta a fiának. – Nem megyek sehová, semmiféle vizsgá­latra, a fiamat várom. – Rozsdás rugók rezegnek így, min­dent összekuszáló, sehová sem tartó szenvedéllyel. A szeme mélyen besüppedt, a szemgolyói összehúzódtak, mintha kiszá­radni készülnének. Szikkadt ajkától pikkelyszerű képződ­mények tartottak a bőrén az orráig.

– Apa – mondta a középkorú férfi. Tekintetével megpróbálta megérinteni az öregember tekintetét. Finoman körözött fölötte, mint egy mentőhelikopter, lebegett, pásztázta. – Apa – mondta, megérintette a kezét. Az öregember mintha valahonnan a messze­ségből visszahozta volna a tekintetét. Ujjainak szorítá­sával jelezte, hogy tud valamit, amit senki más. Hogy a meg­pró­bál­tatások nem értelemszerűek, hogy az egész még innen van, hogy a lehelet biztató, hogy minden mozdulatból serkenhet új. Ülő helyzetbe erőlködte magát, arca eltorzult az erőfeszítéstől. Lábát átvetette az ágyon, lelógatta, papucsait keresve mereszt­gette a lábujjait.

– Fiam – mondta. Szája szélén meghúzódott a szikkadt bőr, mosoly áradt szét az arcán. A szeme körül a horpadások is nevettek, az orrára, homlokára, arccsontjára feszülő, apró repedések hálójával teleszőtt bőr is nevetett. – Valamit álmodtam – mondta. – Illetve most álmodom valamit… Illetve… lehet… Lát­tam felemelkedni a hidat. Na tudod… Azt a hidat… Az örökké­való legyen vele… Szép volt. Ment föl, föl, egyre följebb. Darabokra esett, minden csavar külön, külön, a vasak elengedték egymást. A szerkezet belehullott a vízbe. Ugye érted? Ugye igazam van? Láttad?

– Én még akkor a Dunában úszkáltam… – mondta a fia.

– Nem fiam – nevetett az öregember. – Én úszkáltam a Dunában. – Felkelt, botorkált előre az ágyak között. Kapaszkodót keresve pásztázta a levegőt a karjaival. – Éhes vagyok. Ennék egy jó lecsót kolbásszal, meg tojással – mondta. – Emlékszel?

– Emlékszem – mondta a fia.

Izgalmas percek voltak, amikor az apja főzött. Ilyenkor nem remélt élvezetek illatfelhői úsztak a levegőben. Merész társítások jellemezték ezeket a férfi-főzéseket. Együtt lehetett éhezni a fortyogással, az alkotóelemek sistergő átalakulásával, eggyé forrá­sával. Az elkészülés pillanatai egybeestek az éhség hullá­maink magasra csapásával. Nem kellett várni, nem kellett piszmogni, nem kellett kutatni olyan dolgok után, melyeknek alig van funkciójuk, inkább csak az anyáktól, nagyanyáktól tanult női alaposság, a tradíciók tisztelete indokolta jelenlétüket. Voltak olyan segédanyagok, melyeknek hatását, ízét, szerepét titkok övezték. Rejtett módon belefőnek, elvegyülnek, keverednek, úszkálnak tehetetlenül, félretoljuk őket. Annál több volt viszont a hús, a tojás, az apró kockákra vágott szalonna, a hagyma, a paprika, a krumpli, meg a vastagon szeletet kenyér.

– Mit főzzünk? – kérdezte az öregember huncut nevetéssel. Tipegő léptekkel indult el a folyosón maga elé nyújtva szét­terpesztett ujjait, mint valami szárnyakat, hogy bele­kapaszkodjon velük a levegőbe.

– Hozzak egy botot? – kérdezte a fia.

– Esetleg azért, hogy téged jól elnáspángoljalak, hogy ilyenek mondsz… – mondta szigorúan az apja.

– Helyes – mondta a fia, és észrevétlenül belekulcsolta az ujjait a karjába, úgy, mintha éppenséggel neki lenne szüksége tá­masz­ra. Kicsit átkarolta a vékony csontokat, a kitüremkedő bordákat, a csomós hátgerincet, mely olyan volt, mint egy gyöngysor.

– Hát meg tudnálak én téged ütni? – kérdezte az öregember.

– Szeretném, ha még párszor megtennéd – mondta a fiú.

– Egyszer kaptál egy pofont.

– Egyszer…

– Emlékszel?

Az eset nevezetes volt, csak a pofont nem találta benne, hiába kereste, hiába tudta, hogy ott van. Az a pofon átalakult simoga­tássá. Éppen ezért szerette az apját olyan nagyon. Egy csomó pofont kaphatott volna tőle, de csak ezt az egyet kapta. Nyolc-kilenc éves volt. A műhelyben játszott, magára rántott valamit. Egy doboz vagy gép volt, ki tudja már. Hegyes ollók potyogtak, éles kések húztak el a feje mellett, beleálltak a műhely deszka­padlójába. A robaj, mely kísérte eldöntött mindent, az ő rémü­letét, meg a pofon csattanását, nem volt túl nagy, ettől vált emlé­ke­zetessé, a szeretettől, mely körül lengi az idők végezetéig. Jogosnak tartotta, hogy az apja pálcát ragadjon, és jól elfenekelje, de nem tette meg. Ahogy öregedett egyre kínozta a lelkiismeret, hogy az apja tartozik neki…

– Most megteheted – viccelődött az apjával.

– Ugye igazam volt? – bizonygatta az apja.

– Én jobban elraktam volna magamat – mondta a fiú.

Nagyvonalú volt vele, azt is úgy csinálta észrevétlenül, szigo­rúságát becsomagolva, elrejtve, felöltöztetve ötvenöt nagy­kabátba. Kölcsönös volt, a gyerek is palástolta erőszakosságát, makacsságát, szemtelenségét. Az élet önző, enélkül meg sem születhetne. Ebben az esetben még ez sem igaz maradéktalanul. Megesett, hogy beszabadultak valami játékboltba. Zsúfolt, egye­net­lenül telezsúfolt, szemkápráztató csalafintaságokkal kipár­názott helyek voltak, színorgiákkal, közhelyekké híresült mozdu­latokkal, bonyolultságot színlelő banalitásokkal, és akkor, a már-már extázisba csapó lelkesültség közepette az apa elővette a pénz­tárcáját. Nyoma sem volt benne a morózus kényszere­dettségnek, a naiv odaadásnak sem. Egyszerűen, mint akinek ez a dolga, kicsit visszafogottan persze, fizetni készült. És akkor a gyerek, aki pár pillanattal korábban még színlelhetetlen lelke­sedést mutatott, azt mondta, hogy nem kell. Hányszor ismét­lődtek ezek a kereskedők bosszantására, minden tudatosság nélkül megkomponált jelenetek! Az eladó már csomagolta volna az autót, a görkorcsolyát, a rollert. Az apja győzködte őt, bizonygatta szívességét, meg hogy nem esik nehezére, megoldja, nem fog hiányozni, megkeresi. Abban a kényszeredett világban, amióta egyszer, kora hajnalban birgellicsizmában, fáradt derékkal, látta őt a buszhoz bandukolni, úgy gondolta, nem fogad el ekkora áldozatot. Ledobták egymásról a tartozás terhét, az összetartozásét, mely bizonygatásra szorul. Ettől lettek elválaszt­hatatlanok.

A folyosó hosszú volt, két végén nagy ablakokkal, meg lifttel, melynek ajtaja olyan széles lendülettel záródott, hogy félő volt, hogy elsodorja az embert. Az apa tipegett,a fiú hozzá igazította a lépteit. Az öregember felmérte azt, hogy kényszerhelyzetben van, rendeződtek a dolgok odabent, a fejében, most ő a gyerek, rozoga, hajlott hátú, hasznavehetetlen kisfiú, aki el fog menni. A valódi gyerekek azok jövevények, küldöttek, a tisztaság fénylik rajtuk, a lehetőségek, a kezdet. Ő is jött valahonnan, egy bol­do­gabb világból, valamikor. Most indulni készül, el innen, eltűnni, tovább. Nem tudja, honnan jött, nem tudja hová megy. Persze a képzelet… Lehet, hogy az többet tud… Lehetséges, hogy volta­képpen az tud, az ész csak játszik. Hülyeség. El kell imádkozni bizonyos dolgokat, el kell hitetni. Hol marad ő, az ember, a csontjaival? Találtak már sok millió éves csontokat. Ha a csont az örökkévalóság, akkor nem volt érdemes. A test az élet, az izom, a hús, a vér, az ínalagok, a nyirokcsomók, a vizelet… A víz lenne az élet, mely hártyával körülvéve sejtté, szövetté, szervvé rende­ződik? Ezek között az esendő, a romlandó, a meghibásodó, az alkalmi, a pár évtizedre szóló összeröffenések között hol vagyok én? Mi vagyok? A program, mely azt parancsolja, anyag légy Antallá, formáld meg, egyet a milliárdból? Csináljunk embert, játsza­dozzunk, aztán szedjük szét újra, darabjaira, alkotó­elemeire, atomjaira, csináljunk belőle mást. Az atomok átköl­töznek másba, ez lenne a lélekvándorlás? Az egész rohadt mikrokozmosz, melynek még a feneke is gyönyörű egy áldott asszony alakjában, a belek, melyek termelik a salakot, hogy aztán ölésre ösztökélve táplálják a gyárat, a kohót, mely eléget, szét­bont és újratermel, azért van csupán, hogy áldja azt az ismeret­lent, aki megteremtette, aki érzővé alkotta, szenvedésre? Túl bonyolultak vagyunk, gondolta az öregember. Útban van minden, elromlik, problémákat okoz, a fogaktól a szarásig minden. Ami a test, az sokkal inkább kötelék, kötél, lánc, heveder, börtön. A test kényszerzubbony, az sem lehetetlen, hogy hamisság. Valaki játszik, aki még nem is az Isten. Valaki ül az égi gyerekszobában össze­rak, szétszed, épít, megalkot, aztán összerombol.

Az ablakhoz értek. Felnézett, de a szemben lévő falak nem engedték látni az eget.

Kék szeme szürke lett a szürkeségtől. Nagyon magasan, ahová már képtelen volt felnézni, mert nem tudta behajlítani a nyakát, felbukkant az átlátszó, hűvös őszi délután. Annyit szeretett volna mondani, oly sokat, hogy inkább hallgatott. Belekarolt a fiába, mintha ő vezetné, az véletlenül oldalra pillantott, nem kapkodta a tekintetét, az apja nyugalmat árasztó arcát pillantotta meg. Csak úgy előbukkant, csak úgy közömbösen, mint séta közben az utcán, nem fogta a kezét, és mégis.

Áldassál te örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki meg­szenteltél minket parancsaiddal… – mormolta az öregember. – Akkor az anyám…? – hallgatta önmagát, ahogy a falhoz simul a lehetetlenségek kérdezése közben. A fákon már megjelentek a varjak. Mi nem károgunk, gondolta, mi még a rúgást is meg­köszönjük. A hullahegyekre azt mondjuk: Dicsértessék és dicsőítes­sék, magasztaltassék és felemeltessék, dalba foglal­tassák, áldassék és szenteltessék meg a szentséges Istennek neve…

Megállt, mert a lábai elnehezedtek. Le kellett ülnie. Ugye, ugye, bólogatott a fiú, ugye, ugye… Persze lehet ez még másként is, gondolta az öregember, persze fogok én még fekvőtámaszokat csinálni. Persze nem kell hülyének lenni az utolsó pillanatban. Persze kussolhatok is, de nem félek Tőle. Félelmetes, amikor ilyen közel van. Az én halálom nem fog megrendíteni semmit és senkit, gondolta, csak ez a gyenge, elkényeztetett kölyök ne sírjon. Már az elején belehalt volna, ha mindazokon kellett volna keresztülmennie, amiken nekem. Ki tudja? Ne is tudja meg soha! Szálljon fölénk békesség az égből… – mormolta.

Úgy feküdt az ágyban, mint amikor leejtenek valamit, és az nem mozdul többé. A szeme nyitva volt, nagyritkán pislogott egyet-egyet. A sivárnál sivárabb éjszakák átdöfik vékony bőrét, kitüremkednek, mint a csontok. Csak még egy kicsit, gondolta. Nem olyan fontos, de azért jó lenne. Sétálni is jó lenne a verebektől zengő Andrássy úti fák alatt, hátra tett kézzel, halszálkás felöltőben. Ilyenkor már gyülekeznek, fecsegnek, locsognak, smúzolnak és pöttyintenek. Néha lehull egy-egy, úgy marad lábbal felfelé.

Csak arra nem szabad menni, a locsi-fecsi víz gusztustalan történeteit hallgatni, szellemtelen árulkodását, az ott egy temető, nedves, folyékony, folytonosan a tenger felé tartó, áttekint­hetetlen temető. Egyesek virágokat szórnak bele, megvillan egy-egy hab, fodor, felcsillan egy hullám. Ott tisztátalan az emlékezet, hiába mossa a víz.

Végtelen az éjszaka. Menekülni kell a pusztaságból, az örökké virrasztók tehetetlen emlékei elől. A tegnap még kifog az emlékezeten, de a távolabbi múlt háborítatlanul pereg. Torlódnak az évek, mint a jégtáblák a hídlábaknál.

8.

Követte. A kettes villamos zsúfolt volt. Az emberi testek szinte össze­ragadtak, mint a gyurma. A végállomáson nagy darabok váltak le, kihullottak az ajtón, széjjelszakadoztak, elindultak más-más irányokba. Az agya, az egész teste, egyetlen célt követett, utána menni, kideríteni, a szeme közé nézni, torkon ragadni, kinyomni belőle a szuszt, most már véglegesen. Vállalni, hogy megmételyeződik, vállalni, hogy megszegi a hatodikat, a legszentebbet a szentségesek között, amitől emberré lehet az ember. Még ott kavargott benne a boldogság hurrikánja, hogy mégsem az, hogy ő mégsem gyilkos, hogy tiszta. Forgószél szerűen söpört végig rajta az érzés, hogy nem ölt meg senkit, hogy mégsem gyilkos, hogy nem kell undorodnia a kezeitől. Követte. Kirajzolódott előtte az az arc, mely most már véglegesen megölt valamit benne. Követte, mintha a guruja lenne, undorodott tőle, és áldotta, hogy újra választhat, hogy újra telepítheti a hétköznapokat, hogy a léggömböt, mely megtelt gyűlölettel önmaga iránt, mindenki iránt, kiszúrhatja, szélnek eresztheti. Egyszer csak olyan közel került hozzá, hogy a mitesszereit látta, az ereket, melyek táplálják a szemét, a fülét, az agyát. Nem tudta, mit kezd majd vele. Inkább legyek százszor is áldozat, és százegyedszer is, mint gyilkos, gondolta. És ahogy öregen, csontsoványán, irtózva az elszenderüléstől ott feküdt a kórházi ágyon, egyet értett akkori önmagával. Napok, hetek, órák, évek peregtek másodpercek tört része alatt, és villanásnyi töredékek órák, napok meditációjává sokasodtak. Akkor, ott még élt, még ölni is tudott, akkor még egyetlen volt a százezrek, milliók közül, egyedi és megismételhetetlen. Ma már jól tudta, hogy többet nem lesz így. Hogy a kötelességét kellett tennie, végeznie a dolgát, tovább adni életben maradásának üzenetét. A busz megállt, átszálltak egy másik buszra. A kocsi kiért a fénytelen országútra, majdnem elaludt, utolsó pillanatban lépett le utána.

Ugyanaz a falu, kövezetlen utcáival, dülöngélő villany­oszlopaival, kietlen, sötét határával, mely úgy olvadt bele a fekete messze­ségbe, mintha nem is létezett volna. Biciklik surrantak el az összetöredezett járdákon, felvonított egy-egy kutya. Meg­csörrentek a vödrök az esti itatáshoz, láncok sírtak, paták dobogtak lustán, mint a dobok. A főútvonal fényei és hangjai elmaradoztak. A távolság egyre csökkent közöttük, a csend kirekesztette a falut. Ketten voltak. Alig pár méter volt csak köztük. Antal kezdte magát kényelmetlenül érezni.

Megölhetné. A távolság egyre csökkent. Ha most ráugrana, azt sem tudná mit tegyen vele. Soha sem ölt, illetve egyszer már megpróbálta. Az olyan, mintha meg is tette volna, illetve nem, mégsem, az ítélet végrehajtatlan maradt. Aki öl, annak minden idegszálával akarnia kell, a lábujjával is, a gondolatival, a szándékaival, a reményeivel, a küszködéseivel. Aki öl, az elkötelezetté válik, többé már nem ugyanaz. Aki embert öl, az megtagad mindent ami emberi. De a törvény! – gondolta. Nincs törvény, mert mindent félreértenek, megváltoztatnak, gondolta. Én nem adom oda azoknak, én vagyok a törvény, azokért az ezrekért, akik már nem tiltakozhatnak. Igen, bepiszkítom a kezeimet, bemocskolom a tisztaságomat, igen, lealjasodok, igen, megölöm, gondolta. Csak azt nem tudta, hogyan. Most egy kicsit elbizonytalanodott. Az ölést nem kell tanulni, ölni egy vakond is tud, együtt születik velünk, ránk íródik mint egy mágneslemezre, a sírással, a nevetéssel, a szarással együtt. Ezért még nem lett volna érdemes megszületni. Azért az sem igaz, vannak fortélyai, valamit azért ismerni kell ezekből az őzbaknak, a báránynak, meg a Dunába hullottaknak… Most már csak azt nem tudta, hogyan csinálja. Nem tudta, hogyan tekerje ki a nyakát. Nem viselt kést, botot, láncot, csak azokat látta belehullani a vízbe, össze­ölelkezve, magányosan, az öregasszonyt, meg az öregembert, az anyjába kapaszkodó gyereket, hallotta a kiáltást, mely felrepült, kinyílt, mit a tűzijáték, azt rajzolta fel az égre, hogy ez nem lehet, ez lehetetlen, nincs ilyen, ez az én Dunám, az én szerelmem, az én Pestem, az én kettes villamosom. Ez volt minden fegyvere. Meg kell tenni, mert a tisztesség bizonyos ponton már gyenge­séggé válik, amaz pedig butasággá, tehetetlenséggé. Meg kell tenni, mert a gyávaság felbőszíti a gonoszokat.

Azon csodálkozott, hogy hiába gyorsítja fel a lépteit, nem csökken a távolság köztük. Most már lihegett, amaz ugyanolyan sebességgel szedte a lábait. Hiszen értesült róla, hogy valakik szövetkeznek ellene, hogy megtalálták, hogy az élete meg­mérettetett. Antal vállalta a harcot, kétségei sem voltak afelől, hogy amaz elszánt, kegyetlen, végsőkig küzdő. Jól van ez így, gondolta, ketten lesznek, elvéthetetlenül ketten. Nem párbajozni akart, hanem ölni. Aki a golyószóró mögött térdepelve képes lelövöldözni százakat, civileket, a honfitársait, akik nem gyűlölik őt, akik utolsó pillanatig hiszik, hogy ez csak tévedés, félreértés, akik… Aki nem is parancsra öl, csak úgy, ahogy teniszezni szoktak, azzal nem párbajozni kell, megölni bárhogyan, aljasul is, ha úgy adódik, eltaposni, a betonba döngölni a cipő talpával, szétkenni, mint a szart, amibe véletlenül belelép az ember.

Ott már fény sem volt, a távoli lámpák sugarai nem hatoltak el oda. Csak az ég csillagai kandikáltak ki a faágak között. Most már nem töprengett, nem gondolkodott, a karja, a tenyere, az ujjai, a lába, a csípője felmelegedett, megfeszült, mint a felhúzott rugó. Erős volt, harapni is fog, ha kell. Az ott elveszett a fasor fái között, amikor feltűnt ismét, szembe fordult, sötétbe borult nagy széles arca tele volt árnyékokkal. Az egyetlen vékony fénysugár, mely egy távol ablak fényeiből idevetült, egy pisztoly csövén villant meg. Antal megkönnyebbült. Úgy érezte, valami könnyeb­bség szállta meg. Ettől kezdve nem voltak aggályai. Egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől, hogy ő az erősebb, lüdta, hogy győzni fog, még ha ez itt be is fejezi az évekkel azelőtt félbehagyott munkáját. Az arca megint ott volt a fegyver csöve mögött, a célkereszt Antal arcára vetült, a sötétben minden világosabbnak látszott. A sötétben minden olyannak tűnt, mint amilyennek elképzelte Hosszú csövű, német pisztoly volt. Antal hallotta, ahogy feljajdulnak a zajló jégtáblák a Dunán. A fülébe rögzült a puffanás, ahogyan valaki lehúzott cipőit a rakpart kövére dobja.

Lehet, hogy hangosan beszélt, lehet, hogy kiabált, bejött a nővér, Antal oda sem figyelt, de az ajtó világos négyszögében latin a hadonászó alakokat, de csak mint egy képet, nem érdekelte, a la kiolt a gondolatain, észrevétlenül, mint egy hal. Még mindig hallotta azt a tompa, puffanó hangot, ahogyan egy kamaszfiú kitűzi nagy behemót bakancsát, oda dobja, mintha edzéshez készülődne egy sportegyesület öltözőjében, mintha azt mondaná a mozdulataival, ne marháskodjatok, elég a tréfából, szeretnék haza menni.

Nem volt tréfa, semmi nem volt tréfa, a viccek sem. Móricka ott áll a Duna-parton, és miközben a nyilasok töltenek azt kérdezi az apukájától… Szédülést érzett, hányingert. A viccek világa a legutálatosabb. Nem volt viccmesélő, de szeretett nevetni. Feketében forgott vele az ágy, mert rájött arra, hogy a viccek a leg­hazugabbak, hogy az igazság nem abban van, amibe bele­tuszkolják, illetve ha abban van, akkor nem az. Az is elkép­zelhető, hogy a viccek a legigazabbak, csak a szereplőket kell csereberélgetni. A nevetés igazol, elkábít. A nevetés teli­találat, valójában tévedés, csak egy pillanatig van úgy, a következő másodpercben minden átrendeződik. A nevetés egy szemvillanás, az enyém, bárkié, tehát megbízhatatlan A halál is kinevethető, a sajátom is, gondolta, persze az már hülye, aki a saját halálán nevet, a nevetés élet, ahhoz, hogy helyre tegyük a dolgokat, színlelni kell, fikciókat felállítani. Lehet, hogy a halál is elkergethető, mint a szúnyogok, csak be kell kennünk magunkat valami szerrel? Nevetéssel? Valami elmosolyodott benne. Aki a saját halálán nevet, az már tud valamit, gondolta.

Az a tompa puffanás, ahogyan az a kölyök a levetett bakancsait odadobta a rakpart kövére, az volt a fegyvere. Amaz ott meg­húzódott a fák árnyékában. Mint egy sűrű fekete fészekbe, bevetette magát a lombok közé. A pisztoly csövén ott ugrált az a kis fénydarab. Minden mást feketére festett a sötétség.

– Mit akar? – Olyan volt a hangja, mint amikor életlen, rozsdás kést életlen, rozsdás késsel fennek. Még hátrább lépett a bokrok közé, az általa jól ismert zegzugokba. Elsáncolta magát. Antal elképzelte, hogy kissé előre hajol, és görcsösen szorítja a fegyvert. Elképzelte, hogy fél, hogy gyöngyözik a homloka, hogy be van szarva, hogy nem szívesen ölne, persze akkor kéjjel ölt, lehet, hogy elélvezett mellé, persze ez az egy már semmit sem nyom a latban. Sajnálta, hogy még egy közönséges bicska sincs nála, hogy az a másik győzhet, hogy legyőzheti, hogy buta volt, óvatlan és kezdő. Hogy amannak ezután majd minden szavában benne lesz a győzelem íze. Nem gyűlölt, nem készülődött bosszúra, csak most. Úgy látszik nem gyűlölt igazán, nem tudott, nem volt képes rá, a maga fajta nem képes. A gyűlölet fegyver, mérgezett nyíl, erő, gonoszul összehúzott szem. Elsőnek üt, nem keres igazságot. Ő is félt. Féltette az igazságát. Ha kudarcot vall, hiába volt minden, a tanúság, a küszködés a jeges áradatban, minden. Amaz biztatásnak veszi majd, azt képzeli majd, hogy vele van a sors, az Isten, hogy védik pogány totemei, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt.

– Meg fogom ölni – mondta Antal. Ügyetlenül mondta ki ezt a szót. Nem forgott rá a nyelve. A szájában felgyülemlett a nyál, egy pillanatra úgy érezte, mintha egy kést húzna végig valakinek a hasán. Mintha fojtogatnák, vagy ő fojtogatna mást. Mintha a nyelve előre bukna, öklendezne. Nem volt elég kemény. A kemények nem ízlelgetik a szót. Hallotta, ahogy felhúzza a fegyvert.

Nevetséges, még ő beszélt ölésről, üres kézzel, szemben a töl­tött fegyverrel, de még soha, semmiben nem volt ennyire biztos. Leg­inkább azon lepődött meg, hogy úgy cselekszik, mint­ha áll­ná­nak mögötte, mintha biztatnák, mintha vezetnék.

– Ha most elmész, lekopsz, elfelejtesz, élhetsz még. Megadom, hogy élhetsz, ha eltűnsz a kurva anyádba – mondta amaz nem túl hangosan, csak annyira, hogy megértse, hogy a hangját felfogják a lombok a csendes éjszakában.

Antalnak egy pillanatra megfordult a fejében a dolog. Lánc­reakció sebességével futottak a gondolatai. Most már mocskos lenne az élet, ennek az embernek a kegyeitől lenne szennyes. Kihasználta a sötétséget, lassan, észrevétlenül, talpát csúsztatva az avaron közelebb húzódott hozzá. Hirtelen a földre vetette magát, a lábának ugrott, mint egy kutya, átnyalábolta, lerántotta A pisztolyt azonnal elsült, de csak annyi volt, mint amikor lehull egy dió a fáról. A földön verekedtek, mint a kutyák. Harapták, téptél marták egymást. Antal igyekezett távol tartani a fegyvert markoló kezet. Az ágak, a bokrok törtek körülöttük, szúrták, döfték őket. Forgolódtak, kitépve maguk körül mindent. Aztán újra elsült a fegyver. Antal érezte, hogy ellenfele szorítása enyhül, hogy már nem szaggatja, tépi, a nehéz test leborul, nem akar semmit. Antal felkelt, leporolta a ruháját. A szeme már megszokta a sötétet. Látta, hogy amannak leszakadt az arca. A feje szétnyílt, a bokrokra vigyorgott, szélesen ívelő állkapocs csontját belepte a vér, egészen a homlokáig, tiltott a széles, borzongató vigyor.

9.

Egészen megnyugodott. Ahogy végig gondolta mindezt, az izmai felmelegedtek, vékony, elnyűtt izmai összehúzódtak, szinte fel­izzottak. Heves izgalom lett úrrá rajta, talán még fel is sikoltott égető, belső sikoltással, melyet senki sem hall meg, csak az Isten. Az is lehet, hogy belealudt a kavargó képekbe, a leg­bel­sőbb, a legintimebb, a legsajátabb televíziójának adásába, a filmbe, melyet rossz és jó rendezők kavartak össze benne. Csontig hatoló hitelességgel rajzolódtak ki a képek, megfoghatta, megrángathatta, megtépdeshette őket. A győzelem kínokkal vegyes íze lecsorgott a nyelvén, a nyelőcsövén, a gyógyszerek embertől idegen misztériuma helyett. A ma a messzi jövőbe szakadt, elfelejtődött. Nem biztos, hogy győzött, de meg­menekült, amaz pedig elpusztult. A kiszámíthatatlanság húzta meg a ravaszt. Olyanfajta győzelmet nem is akart volna. Nehezen hunytak ki a kétségek, végig gondolta százszor. Rögeszme szerűen futottak az ujjai ugyanazon az úton újra és újra. Nem érzett fegyvert. Nem táncolt az ujja ott, nem birizgálta a vasat, nem simogatta, nem az ő ujjától csapódott a csapszeg. Ugyan! Egy mozdulat elég volt, egy félreeső kiszögellés. Ott, ahol a halált osszák, ott mindegy. Hány éve volt? Ötven, negyven, száz? Tegnappá varázsolta az agy különös szenvedélye. Az a csoda, mely az utolsó pillanatig közvetít, mely még akkor is ossza a feladatokat, mely még akkor is igazít, tervez, kivár, mikor már a közvetítés rég fejeződött, a csapatok lementek a pályáról, szét­széledt a stáb, csend honol. Megnyugodott. Az átélt küzdelmektől piros lett a bőre, izmai kikerekedtek, a félelmeket elriasztotta a fiatalság. Aggályai, örömei, félreérthetetlen bizonyossággal teke­regtek körülötte, mint egymásba fonódó kígyók. Tudta, hogy nem ő húzta meg a ravaszt, de nem tudta egészen. Nem győződött meg arról, ami a kezéhez tapadt. Talán semmi. Talán nem vétkes benne. Talán új dimenziókat adhat az egésznek egy jelentéktelen szegletben elrejtett tárgy. De már nem volt képes újra nézni. Annyiszor lejátszotta már ezt a kazettát, hogy unta. Bizo­nyos­ságot keresett, a tisztaságét, a becsületességét, a feddhetet­len­ségét, az állhatatosságét, a fehér terítővel leborított asztalokét, az ezüst gyertyatartókban pislákoló gyertyákét, melyek nem égnek le soha.

Antal felkelt. Nagy ívben emelte át a lábát az ágyon, könnyűnek érezte magát, felállt, kihúzta magát, magas volt ismét, legalább tíz centivel magasabb. Most kéne felöltözni, és haza menni, gondolta. A bőrén érezte a kemény földharc marásait. Az ifjúságtól az öregségig az idő olyan kevés, gondolta, különösen azoknak, akiknek nem volt ifjúságuk. Elindult a folyosóra, és közben azt latolgatta, hogy mi történne, ha kinyitná a szekrényt, kiemelné gondosan összehajtogatott öltönyét, és kisétálna. Kisétálna a borjúbőr cipőjében, összehajtogatott ballonkabáttal a karján, keskeny karimájú kalapjában, halkan fütyörészve.

Annyit felejtett csak el, hogy milyen év, milyen hónap, milyen nap van. Erős kétségei támadtak afelől, hogy átléptünk volna a harmadik évezredbe, még a kilencszázas évek végében sem volt egészen biztos. Elodázta a napokat, az éveket, azt kereste, hogy mikor volt jó, de a távolban fel-felugató fegyvermoraj össze­kuszált mindent. Szelektálni próbált, de jó is, rossz is a kútba esett. Azon morfondírozott, elindulhat-e úgy, hogy nem tudja, hogy hányadika van, hogy nem tudja véget ért-e már, hogy mit is akar az Isten? A portán úgy sem engedik át, a magas kerítésen átmászni nem egy nagy „etvasz”, gondolta, különösen neki nem, mert jó erőben van. De hát… Attöprengte, hogy nem is biztos, hogy haza talál, hogy nappal kell megcsinálni, hogy várni kell, várni, és várni…

Visszafeküdt. Erőt kell gyűjteni, mert most minden kicsi részlet maga az egész. Ami most veszendőbe megy, az már pótolhatatlan. Még ha pótolják is egyszer, akkor se lesz olyan. Magára húzta a takarót. Az történt, hogy a pihenéstől az ereje is elment. Amikor elengedte magát, lazán a matrachoz simult, valami felszállt belőle, kipárolgott, valamit elkergetett a szél. Újra kellett kezdeni. Nekilátott, számolt, összetűzdelte széteső gondolatait. Még az egyszer, gondolta, még most, amíg itt vagyok. A „most” az biztos, a többi bizonytalan. Most már az sem lesz sokáig. Felöltözni és menni. Ebben a néptelenségben kiszúrnának, inkább majd reggel, ha nyüzsögnek, akkor. Úgy pihent, mintha kiszállt volna belőle az élet.

Ha eljön a reggel, gondolta, úgy fogok kisétálni, mint ahogyan a lepke szálldos. Csak úgy, könnyedén. Az apró­kockás öltönyben, meg a nemrégen csináltatott ortopéd cipőben. Csak ne billegnék, gondolta. Szét kellett tárnia a karjait, egyensúlyozni, vitorlázni a levegőben, mint egy vitorlázógépnek. Nem tudta ki az, aki meg­ragadja, mi az, egy kéz-e, vagy valami más, hirtelen jön, kiszámít­hatatlanul. Isten keze nem lehet, az Istené, aki szeret. Megragad, bevág és összetör. Már elég régen nem volt ilyen, legutoljára tavaly jóm kippurkor, éppen dihenolni készült, isten elé állni, éppen kezdte eltakarni az arcát. A feje, a válla beszorult a frigyszekrény ajtaja közé, a tekercsek finom kárpitjára borult, egy pillanat volt az egész, egy másodperc. A feje, mintha kibicsaklott volna, a nyaka, oldalra dőlt, majdnem derékszögben bukott át a vállán. A nyakcsigolyái kidudorodtak, egymás fölé türemkedtek, kiszakították az inget. A zakó felcsúszott a füléig, hátralibbent, a keze oltalmat keresve botladozott a falon. Orra, szeme, szája az Áron Hakódes aranyozott falára tapadt. Semmit sem kívánt jobban, mint dihenolni. Az a pár másodperc újra kezdődött, újra, meg újra. Ezek szerint fent volt nála, állt vagy ült, vagy feküdt, vagy lebegett egy kicsit. Ezek szerint ő vágta oda, ő nyekken­tette, hogy szóljon. Dihenolni kívánt minden áron, élve a jogaival. Amikor felöltötte az imakendőt, eltakarta vele az arcát, bezár­kózott a békességbe.

Már régen nem nyúlt érte az a kéz. Várta, hogy eljöjjön Mennél inkább eltakarja a feledés, annál vadabbul fog lecsapni. Lehet, hogy az Isten nyúl utána, ő alázza meg. Bárcsak így lenne, meri az Úr haragja mindennél örvendetesebb, azt jelenti, hogy létezik. Hiába remélte mindig a bizonyosságot. Az infúzió fóliatasakjából csöpögött az élete. Lábra állt tőle. Más lett a világ. Talán ebben a vacak folyadékban lakik az Isten? Tulajdonképpen nagyon buta kérdés, gondolta. Látszik, hogy még nem tud, nem ért, hogy figyelni kell, csak az a baj, hogy az idő rövid, lehet, hogy kihúzza a lába alól az időt a sok totojázással. Lehet, hogy tudatlan marad, félrevezetett. A legfontosabb ezután történik majd, de vajon megtudja-e? Vajon a tudás ott csepeg abban a fóliatasakban?

Holnap kimegy, lelassítja az időt, nekilát. Egy kicsit fáradt volt. Egy kicsit eltévedt.

Belül tévedt el, idebent, legbelül. Holnap kimegy, ha (öld, ha szakad, csak jöjjön el a reggel.

10.

Belesüppedt a matrac gödrébe, abba a mély, homorú vájatba, melyet azoknak az embereknek a teste nyomott, csiszolt, tágított, akik korábban feküdtek rajta. Egy teknőhöz hasonlított, rugal­mat­lan volt, és udvariatlan, mintha lenne alatta valami, csak le kéne ásni. Kockára vágott föld volt, az üresség, a semerre sem vezető út. Felvetődött benne, hogy facsemetéket fog ültetni belé, virá­gokat meg füveket, de először megtisztítja a kövektől, ahogyan a próféták idejében tették.

Az infúziós állvány, a csövek, a kiürült tasakok ott kókadoztak az ágy mellett. A vatták, a gézek, az orvosságos fiolák össze­bújtak, sugdolództak. Úgy képzelte el, hogy ha eljön az ideje, egyszerűen kisétál majd.

Belealudt az éjszakába. Észrevétlenül, finom átmenettel, kendő­zetlen nosztalgiával az iránt a világ iránt, mely már elsüllyedni látszott emlékezetében, mint az áradatban elmerülő falu Meg egy kicsit későn is ébredt. Már túl voltak a takarításon is, mely viszolygással töltötte el mindig. Csak a fényesen csillogó, nedves padló látszott. Az ablakokat is kinyitották, és a keletkező huzalban tompa fényű, megszáradt felületek emelkedtek ki a víztükörből. Izgalmas borzongást érzett, mely a gyomrából indult felfelé a testében. Ő már nem akart feleslegesen bátornak lát­szani. Tudta, hogy van némi kockázat, legfőképpen a meg­aláz­tatás lehet az, a rajlakapásé, a kinevetésé, a meg­fegyel­mezésé. A leg­több bonyodalom abból származik, hogy az emberek bátornak akarnak látszani, gondolta. Kikászálódott az ágyból, jó erősen meg­markolta vaságy csövét. Olyan erősen szorította, hogy a karjába szinte visszatért az erő, erei megújult erővel lökték előre a vért. Izmai felfúvódtak, legalábbis úgy képzelte, mintha kikere­ked­nének, mintha a halát, a vállát, a mellét szép, kifejlett izmok öveznék ismét.

Elővette a nagy sporttáskáját, belegyűrte az öltönyéi, melyre vigyázott. Most a cél érdekében összehengerelte, helyei szorított neki. Megtörtént az, amit nem tudott elképzelni, felemelte, es elindult vele. Képes volt megtartani, nem sodorta el, nem döntötte fel, csak a vállával dőlt egy kicsit a másik irányba. A vécé fele lépdelt, bár ennyire megrakottan nem szoktak oda menni, a székeléshez, meg a vizeléshez elég volt egy kis csoszogás, botra támaszkodás. Előre eltervezte a választ a kényelmetlen kérdésekre, hogy tiszta fehérneműt akar ölteni, meg pizsamát, de rá se hederítettek. Nem ment be abba a vécébe, hanem tovább haladt egy másik felé, mely egy távolabbi folyosó végén volt.

Úgy volt minden, ahogyan álmaiban szokott lenni. Voltaképpen egyet értett önmagával. Most végre erős volt és kritikátlan. Épp itt volt az ideje, hogy végre kipróbálja önmagát, hogy kímé­let­lenül leszámoljon önmagával. Visszatért, egyedül maradt, kép­telen volt felmérni annak a hasznosságát, ami történni fog, amit el­veszíthet. Meglepve tapasztalta, hogy most… ez olyan, mint egy vissza­lépés, hogy ettől a pillanattól Isten vezérli, hogy gyűlö­le­tesen szenved, hogy minden megnyílt, és bezáródott.

Lassú alapossággal öltözködött. Abban a kis kuckóban, ahová bezár­kózott, mert magától értetődő természetességgel félt, bosszan­tóan, körülményesen kötözgette a nyakkendőjét. Nem dőlt a falnak, kihúzta magát, és nem fáradt el. Az inget begyűrte a nadrágjába, mely még a felesleges gyűrődések dacára is nyíl­egye­nesen futott a cipőjéig. A széles gurtniöv körülzárta, kész volt a szerep­játszásra, természetesen, lendületesen, kitervelten.

A cipőkopogás, ahogyan a sarok a kőhöz ért, a talp surrogása, mint egy különleges zenei élmény, megijesztette, elriasztotta, fel­élén­kítette. Semmiség volt kitartani a liftig, csatlakozni, körül járni, leereszkedni. Már nem egészen ő volt, már apró­kockás öltönyében sandított önmagára, nem akart a tükörbe nézni, mert az maga volt a kép­telenség. Most már csak a porta volt hátra, a csend, ahogyan a váróban konganak a lábak, a szemlélődés, mely áthatol a csenden. A karjára hajtotta a ballon­kabátját, emelt fővel, csak annyira, amennyire elvárható, nem is lépdelve, úszva inkább, kilépett a kórházból.

Túl sok volt ez neki. Elérkezett az idő, amikor már beszélni sem volt érdemes. Felszállt egy buszra, és azon gondolkodott, meddig tart még a nejlontasakokból beléje csepegtetett élet? Meddig vigyáz rá az álom, mely ide képzelte őt, valójában itt van-e, ő-e az, vagy valaki más? Beült egy ablak mellé egy sarokba, hogy jól lássa a zötykölődő utcákat, tereket, fákat. Belesüppedt az ülésbe, tartotta magát, nem gondolt másra, az állványra sem, melyen valami összevegyített folyadék csepeg. Nem elkép­zel­he­tet­len, hogy ezentúl ez a szerkentyű szabja meg a rendet. Ez még az élet. Ragaszkodott hozzá.

A busz átvágott a városon, élvezte a látványt, a hangokat, nem szállt le a végállomáson, csak átült, alig várta, hogy elinduljon, hogy újra lássa. Aztán leszállt, rövid léptekkel bandukolt, kissé hajlottan, kisimította az öltönyt, mely tartást adott neki, erőt. Hűvös október volt, fel kellett vennie a ballont. Nem tudta igazán, hogy mit is keres, mit is forgat. Időről időre mintha ön­állóan gondolkodna, faképnél hagyta az agya. Előre szaladt, nem törődött vele. Nem volt teljesen bizonyos benne, de úgy érezte, hogy fenyegeti.

Haza kéne menni az öregasszonyhoz, gondolta. Ahogy szét­nézett az utca forgatagában, látta magát egyedül, megijedt, keresőn nyújtotta a kezét kapaszkodó után. Hirtelen, gyorsan, türel­metlenül vágyott megérinteni az öregasszonyt. Telefonálni kellene, gondolta, megkérdezni, hogy hol van, hogy hol van ő, isme­retlen ez az egész. Bosszantotta a dolog, legfőképpen, hogy öreg­asszonynak hívja, sosem volt az, karcsú volt, szép mellű hosszú combú. Valami falnak támaszkodott, és elképzelte, hogy a tenyerébe hajtja az arcát. Hűvös és meleg volt egyszerre, kicsit sült­krumpli illatú.

– Mama – mondta. Meghallották, egy-két arc felé fordult. Megrettent a tekintetek fókuszában, idegennek érezte magát, olyanok voltak, mint a kiszáradt fák. Százak és ezrek jöttek és tovatűntek ebben a forgalomban, létük pillanatnyi meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként elősegíteni az áramlást, nem akadályozni, kijutni belőle ott és akkor, amikor szükséges. Igyekezett kihúzni magát, méltó­sággal viselkedni, de egy pillanatra felrémlett benne árkolt, be­omlott arca, a tükörképe, melyet ismert, a jól szabott apró­kockás öltöny felett. Igyekeztek megkerülni, de félő volt, hogy el­sodorják. Érdekes, gondolta, egyenként milyen ismerősek, mintha már láttam volna valamennyit. Itt mentek tíz éve is, húsz éve, negyven éve. Érdekes, gondolta, ott vagyok köztük. Tolakszom én is, verekszem, átgázolok, nehogy rajtam gázoljanak át. Néhányan finoman belé ütköztek, érintette a szelük, picit megszédült, de tartotta magát. Most már azon gondolkodott, hogyan kerülhetne ki innen. Feltette a szemüvegét, hogy jobban lássa az arcokat, szemben vele áramlottak, mint a jégtáblák a zajló Dunán. Az öreg­asszonyra gondolt, a szerelmes éjszakákra. Cicámnak, bogár­kámnak, angyalkámnak szólította. A hevület hűvös, langyos vizében a szája előtt érezte a kerek fülét, a hajzuhatagot, az asszony nyakából, tarkójából áradó forróságot. Elfáradt. Le kellene feküdni. Fázott, hogy került reá ez a gönc? Pizsama kellene, jó meleg, fűtött szoba, kövér, fehér párnák. Soha nem mondja többé öregasszonynak. Akkor kezdte el anyuzni, meg mamázni, meg fiamozni, amikor kezdtek megkopni a dolgok. Még fel-felcsapott a láng, ha végig futtatta a kezét, ha nem nézett oda, még érezte a feszes combot, a kerek feneket, a duzzadt, rózsa­szirom ajkat. Ha el tudott felejtkezni a mankóiról, a hashajtóiról, a pohárban éjszakázó fogairól. Cica maradt, meg bogárkám, meg angyalkám, ha nem nézett oda, ha emlékezett a járására, tűsarkú cipőire, a harisnyáira. Haza kellene menni, gondolta. Hol vannak a nővérkék? Csengőt keresve tapogatta a falakat. Miért olyan huzatos ez a hely? Miért nem csukják be az ablakokat? Ezek mind meg fognak fázni, legyöngülnek, megbetegszenek. Hol vannak az orvosok? Az ápolók? Nővérke – kiáltozta – nővérke… Hé valaki! Haza akarok menni a feleségemhez. Haza akarok menni… haza…

11.

Nem érdem, nem jutalom, nem büntetés. Olyan, mint a simogató szellő, mely a résre nyitott ablakon beosonva körbe lengi a szobát. A semmi olykor több. Eltünedeztek a hangok, a monoton, fel-felcsapó zsongás, a szűnni nem akaró, mint a tengermoraj, a tépelődő, a fel-felhorkanó. A fül örökké nyitott kapuján át, mint a meg­tisztult, a sejtekbe búvó oxigén, szerteáradt a csend. Jóté­konyan szaladt szét az idegekben, le a kezekig, a lábakig, szét­terült az agyban, kézről kézre adták a sejtek. Megenyhültek, el­la­zul­tak. A fejét, mely hátrahanyatlott, puhán ölelte a hullámzó, hó­fehér párna. Az öregasszony fürgébben mozgott a szokásosnál, a sarokba támasztotta a botot. Puhán lépdelt, a konyhából be­hal­latszott a gázláng sziszegése.

– Úgy lesz – gondolta. – Pontosan úgy, még megvalósulhat valami, még nyitva állnak az ajtók, – gondolta – csak ott a háttérben, valami sötét, valami folt, valami árnyék már rátette a kezét a kilincsre. – Nyitva volt a szeme, az arca kicsi volt, besüppedt. Elfá­rasztotta ez a póz, amikor az arc hátra hull, még szólni sem lehet, az erőtlenség tartja birtokában. Az állát mozdította meg előbb, még nem nyílt ki a szája, ráncokba ugrott a sápadt bőr. A nyelve vergődött, elindult a szokásos körútján az ínyek mellett, meg a szájpadlás szédítő kupolájában. Körül­szag­lászta a birodalmát, szólni akart, de a hangszálak még csak révedeztek. Nem préselődött ki hang, csak valami zümmögés, valami zaj féle, melynek rezgései alig hallatszottak. A leg­fon­to­sabb teendője volt igazítani, felgyűrte a párnát, melynek ered­mé­nyeként szerteomlott a hab, ráncokba gyűrődött. A mennyezeten, melyet oly sokszor nézett már, felismerte azt a különös rajzolatot. Kékes, szürkés árnyalatú derengés volt, egy lesepert pókháló maradványai, melyek egymáshoz hajló alakokká rendeződtek.

Gondolatban követte a fonalat visszafelé, azon tépelődött, melyik lehetett az az utca. Zavarta, hogy nem ugrik a nyelvére a neve. Ostobának tűnt önmaga előtt. Még a szomszédos utcák sem jutnak az eszébe. Szenvedett, szégyenkezett, az a vonat már elfütyült, gondolta. Azután hirtelen, mint amikor kivágódik egy ablak, megjelent egy utcatábla, látta elolvasta. Megértette, nem nyugodott bele, még magasabbra tuszkolta feje alatt a párnát.

– Annuska – suttogta. Az öregasszony megremegett, még nem hallotta a nevét ilyen bocsánatkérően. Nem akart belegondolni, hogy mit kell még végigcsinálnia.

Másnap reggel Antal valamilyen kulcsért kotorászott. Ki­nyi­totta a szekrényt, ahol a nadrágok sorakoztak, végig kereste őket, aztán a zakók kerültek sorra. Valami kulcs hiányzott, egy bőrönddé, már az sem volt fontos, miért. Makacsul jártak az ujjai, fárad­hatatlanul, mint a menekülő bogár lábai. A délelőtt elment ezzel. Vissza-visszatért a már átkutatott helyekre, remegve, morogva. Fel-felrepült egy-egy felkiáltás. Antal nem akarta az egészet, de valami kényszeríttette, talán az eszelte ki a zsarnoki tervet. A szekrény romokban hevert, minden a padlón volt. Antal fenye­getőzött. Nem talált szavakat, azt tette, amit nem akart, tudta, hogy fogoly. Komolyan vette magát, este felöltözött, köszönés nélkül kiment a sötétbe, a lámpafénybe. Konokul rótta a járdákat, egyszer billent csak meg, az ég a talpa alá került, tótágast fordult, de megkapaszkodott. Erős, zakatoló, verdeső szívdobogása támadt. Még mozgott a világ, de az ujjait erősen ráfűzte valamire, sokáig állt egy­helyben, összpontosítani akart, megtalálni önmagát az árkok, mélységek, szakadékok között. Kissé odadőlt valamihez, nehezen indult, félt, lassan tért vissza a bátorsága. A következő saroknál már el is felejtette, csak a kulcs járt az eszében. A bőröndkulcs lapos volt, rövid spárgán lógott, melyet az ujjra lehetett csavarni, esetleg beakasztani a gomblyukba, vagy a derékszíjra kötni. A szekrényben, az ajtó belső oldalán egy szögre akasztotta, magától nem tűnik el az ilyesmi, valaki bűnös, valaki elvette, tönkre akarják tenni, kijátszani. Az egész éne tiltakozott, de legbelül, egy makacs, konok hang duruzsolt. Próbált elszaladni előle, menekülni, szaporán lépkedett gyenge lábaival az utcán, hátha ott hagyja, kirekeszti magából. Gyenge volt. Ha a régi lett volna, legyőzte volna, belegyűrte volna a repedésekbe, elfelejtette volna, de így csak csapkodott képzeletben a karjával, a valóságban azonban nem tett semmit.

Úgy ment vissza, hogy becsapta az ajtót. Káromkodott. Soha sem tette, de most kiszolgáltatottan ráfanyalodott. Olyan változa­tossággal repkedtek a szájából a szavak, mintha egész életében ezt csinálta volna.

Elloptad, hogy tönkretegyél, hogy kifosszál. – Maga elé beszélt, soványan ejtette a mássalhangzókat. Elkékült ajakkal lovalta magát bele mindenféle hamis eszmefuttatásba. Egyre élesebben csapódtak a mondatai, mint a fejsze, beleálltak a bútorba,a falakba, felkarcolták a lelket. Annuska elképedt, dermesztő volt a felismerés. Ki kell bírni ezt is, gondolta Annuska, Antal is ezt gondolta, hüledezve hallgatta önmagát. Valaki kisajátított engem, gondolta Antal, Istent szidta hangosan, recsegve, ahogyan a fatörzsek elrepednek. Kimerült volt, feldúlt, mint a táj, melyet egymásra türemkedő, egymásra gyűrődő földtáblák szabdalnak. Egy szalmabábúnak képzelte önmagát, ott cikáztak körülötte a lángok, hogy belekapjanak. Szeretett volna elsüllyedni, szerette volna, ha megnyílik alatta a föld. Érintetlen belső énje egyre beljebb szorult. Isten, mondta, te küldted reám ezeket? Te aki mindenható vagy? Szégyenkezett. Aki Őt káromolja, halállal lakói. Halállal lakói így is. Megpróbált felkiáltani. Halljad Izráel, örökkévaló a mi Istenünk, örökkévaló egyetlenegy. A rajtuk keresztüláramló levegő megrezegtette a hangszálait, a szájában szavakká artikulálódtak a hangok: kurvaisten!

Aztán elaludt. Annuska nem gyűlölte. Fáradtan aludt, kime­rültén, a szája kinyílt, az orra megnyúlt, arcát, melyet oly gondosan borotvált mindig, fehér borosták lepték el, mint megannyi tűhegy. A hétköznapok még ott derengtek elméjében, meg­csillantak, előbújtak rejtekhelyeikről. Még voltak világos órái, napjai, végignézett önmagán, már nem bánt semmit, nem sajnált semmit, egyedül csak Annuskát. Százszor összetört a lelke, százszor is felemelkedett volna, százszor is elrepült volna tollát borzolva, mint a madár, de visszahullott.

Valami gyógyszert kapott, valami orvosnő jött ki, lemondó arccal mérte végig. Antal agya kitisztult a felismeréstől. Most döbbent rá, hogy az átmenet nem lesz egyszerű. Hogy úgy néz ki a dolog, mintha senki sem akarná igazán. Mintha az sem értene vele egyet, aki elrendelte. Meg kell tenni, mint ahogyan meg kellett tenni sok-sok milliárd esetben már. Az övé gyötrelmes lesz, már most is az ez a kietlen út, ahol lépked. Agyában tisztaság és rend volt, mintha valaki kitakarított volna benne. Olvasott az arcból, mely szemben ült vele, és kérdezett. Egy ismeretlen, sötét szoba lezárt ajtaja volt minden kérdés.

A megaláztatások akkor kezdődtek, mikor a takarítónő az ágy alá söpörte a papucsokat. Nem biztos, hogy szándékosan tette, tudatosan, tapintatlansága azonban megbocsáthatatlan volt. Mások, orvosok, nővérek szégyentelenül kimondták olyan meg­álla­pításokat, melyeket csak a végérvényesen leírtak előtt meré­szelnek. Olyanok előtt, akiknek már nincs kritikai érzékük, befuccsoltak, összetörtek, kiégtek, mint egy zárlatos villanykörte. Világos óráiban felkészült a rombolásra, a hurrikánra, mely bizonyos időközönként végigsöpör, romba dönt, szétlökdösi agyában a jól ismert folyamatokat, ott benn, a sejtek titokzatos közösségében, a rendet.

Tenni kellene valamit, gondolta, hamarosan, azonnal, amíg a va­ló­ság szét nem foszlik szét. Ismert bizonyos tornákat, bizonyos teá­kat, bizonyos gyakorlatokat. Folyton tanult, megfigyelt, ello­pott, összerakott, újakká kombinált, de ez most már nem ment. Most is tanul, ez a kietlen út maga a tanulás. Most már csak az a kér­dés, hogy hová viheti a tudást, hogy elviheti-e, hogy lesz-e ez­után hely, idő, hallható szó. Hinni kell, hinni. Lehet, hogy az Örök­kévaló végtelenül hosszú asztalánál majd szorítanak neki is…

Várni kellett. Várt, mint gyerekkorában, unalmas ajtók mögött, unalmas szobákban. Emlékezett rá, milyen lassan teltek a hetek unalmas emberek között. Emlékezett az óra ketyegésére, mely megtanította rá, hogy valami folyton távolodik. Mintha még ott evezne a partközeiben. Övé volt a pillanat, a szemvillanás, a fény. Egy hétköznap délelőtt, sütött a nap, kisfiú volt még, állt a tornácon. Egy vén, szakadozott, remegő hangú koldus kéregetett. Arra gondolt, hogy egyszer ilyen lesz ő is. Akkor értette meg, hogy otthagyott valamit, valami fontosat, nélkülözhetetlent, és egyszer vissza kell menni érte. Hamar elmúlik az a pár évtized, és az övé lesz újra.

Várt. Egyebet nem is tehetett. Nem akart gyermekként távozni, de bármit is próbált tenni, másképpen nem tudta lerázni a kötelékeit. Mintha egy magas, sokemeletes, kanyargós csúszdán csúszna. Kis­gyermek­ként fog leérni, játszadozó, homokvárát féltő kisgyermekként.

Azt kéne tenni, gondolta, amit ilyenkor szoktak. Bölcsen és nyugodtan, körültekintően, amennyire csak lehet, de ő nem képes rá. Az ő homokvárai nem itt vannak. Most már valóban úgy tűnt, hogy az ő pozíciói valahol, távol, nem is olyan közel, de nem is olyan messzi… Egyre bizonyosabb, hogy nem fizikai utak vezet­nek oda. Gyerekként fog távozni, de csak szellemiekben, talán még úgy sem. Valami hasonló fog történni, szabályos, körülírható jelek utalnak erre. Beleegyezően kellene viselkedni, együtt­működni, de ez itt mégiscsak nyolcvanöt év. Kötelékek szövik át meg át, melyeket nem lehet elszakítani. De hiszen, ha így van, akkor azok is, akkor mindenki, akkor nincs baj, az alagúton túl várják, akkor Isten is ott lebeg jóságosán. Ha így van, akkor örülni kell. Nem biztos, hogy így van…

Összeroskadt. Félt a közelgő összeomlástól, reszketett, aggó­dott. Attól tartott, hogy most már kevésbé lesz ereje az újra­épít­kezés­hez. Azt remélte, hogy Isten tudja ezt, hiszen, ha mindenható, akkor tudja, ha pedig nem az, akkor nem is Isten. Szegény Isten! Kíváncsi volt a tudásra, mely elé tárul. Drágán megfizet érte, gondolta, drágán…

Elhatározta, hogy cselekedni fog. Annuska éppen lement a közértbe. Oly módon illene elmenni, hogy ne hagyjon fájdalmat maga után. Sebtében felöltözött. Nem igazgatta a nyakkendőjét, lehet, hogy fel sem kötötte, csak az ing nyakát gombolta össze, hogy ne fázzon. Kötött kabátot vett fel a zakó alá, szürkét, a zakó is szürke volt. Puha, kitaposott otthoni zakó volt. Kicsit rongyos volt, lyukas zsebeiből apró tárgyak csúsztak a bélés alá. Azon kapta magát, hogy imát mormol. Aldassál te örökkévaló Istenünk, a világ királya. Szép lenne tudni, miért? Ha őt áldjuk, magunkat is áldjuk, gondolta. Gyenge volt és fáradt. Bizonytalanul, imbo­lyogva járt, mint ahogy magas tetőn szoktak. Meg­borot­válkozott nehézkesen, talán nem is magáért a borot­válko­zásért, talán, csak mert nézhette az arcát, fintoroghatott. A borotva sercegve szedte le a szőrt. A bőre rugalmatlan volt, rátapadt a csontra, mintha a csontot borotválná.

Szerette magát. Nem nagyon, éppen csak annyira, amennyire kell, hogy másokat is szerethessen. Szerette azt a formációt, ami ő volt, véletlenül ő, és nem más. Tulajdonképpen nem is önmagát szerette benne, elődeit, apja konok, büszke arcát, anyja szabályos, egyenes orrát, meg világoskék szemét, mely képes volt bele­olvadni az ég kékjébe, melyből apja mosolygott vissza rá. Hosszan nézett farkasszemet önmagával. Valami hiányzott a tekin­tetéből, valami fontos, nem bírt rájönni, hogy mi, csak nehezen, ahogy fürkészte: a mosoly volt az. Most magával viszi mind­kettőjüket. Kicsit sajnálta a dolgot. Ok még maradhatnának vala­meddig. Talán a fia szemében, igen ott. Talán a fia szemében, az orrában is, talán a homlokában, és a fejformájában is maradt még valami belőlük. Lehet, hogy az anyja eltűnik vele, az élesen kimetszett szép orr, a szabályos száj. Talán marad valami belőle az unokákban itt-ott, tényleg, az unokákban talán megmarad. Levetette a zakót, meg a kötött kabátot, alá vett még egy ujjatlan mellényt, az is szürke volt, molyrágta. A nadrágszíjat erősen össze­húzta, az utolsó lyukba fűzte, hogy megtartsa a derekán, akkor vette észre, hogy szinte semmi nem maradt belőle. Hogy körül csavarodik a nadrág, a csípőcsontra feszül a szíj. Nehézkes és hitvány rongyok ölelik, szívják a vérét. Meg kellene szabadulni tőlük, gondolta, a bőrétől is, a kiszáradt inaktól is, melyek spár­ga­ként kötözik át, meg át. Ki kellene cserélni az ereket, melyek falára lerakodott a kosz, a zsír, a mész, mint a vízvezeték csövére a vízkő. A sejtjei fuldokolnak, millió szám pusztulnak, mintha dögvész pusztítana odabenn. A kód, az egyedi és meg­ismé­tel­hetetlen kód, rejtőzik titokzatosan, hogy ő legyen és senki más, hogy kéz, láb, arc, fül szem, vese, szív, alakuljon ki a sejtekből, hogy a fiatal sejtek atyáik helyébe álljanak, és híven szolgálják azt a mikrokozmoszt, amit Antalnak hívnak. Az élet még élni akar, akárcsak húsz éve, vagy ötven éve. Az élet élni akar… Kinézett az ablakon. A szél jajongva rohant a házak között.

Ahhoz, hogy az ember másokat szeretni tudjon, elsősorban önmagát kell szeretnie, gondolta végig a jól hangzó szentenciát, az el­oroz­hatat­lant, a bőséggel kecsegtetőt. Igen, de hát, csak­hogy… az önzők, a cinikusak, a félrekezeltek, az önbutítók is mind ott sorakoznak. Ez az élmény lesz az utolsó, egy töredelmes vallomás, a szenvedésé. Istennek nem kell gyónni, gondolta. Ha azt hisszük, hogy Ő mindent tud, ismer, lát és szeret, hogy ott áll mindenek felett, hogy igazít és enged, hogy mérlegel, hogy épít és rombol, hogy előttünk és mögöttünk jár, hogy szeret, szeret és szeret… Ha azt hisszük, hogy megbocsát, fülünkbe súg, terel, ha azt hisszük, hogy van, ha azt hisszük, hogy magunkhoz engedtük…

Begombolta a zakót, a sálat, mint máskor sem, most sem tekerte a nyaka köré, nem sajnálta magát, de valamit azért sajnált. Valami befejezetlen maradt, valami indokolatlanul rövid volt, valamit nem fog megérteni. Valami elúszott karnyújtásnyira. Hir­telen úgy képzelte, hogy színes cseppek cseppennek szivár­vá­nyos fóliatasakban. Hófehér, vattaszerű, pufók felhők úszkálnak, mint egy akváriumban. A kristályos csillogású fóliatasakban az ég kékje csepeg, mint az infúzió, hullámzik, mint a tenger. A fel­csapó tarajos­hullá­mokon szörfösök siklanak széttartott karral. Odafent Isten járkál hűs fehér fényben, szétterpesztett ujjaira imaszíj feszül.

Kicsit megszédült. Hirtelen meg kellett kapaszkodnia, elkapott egy széket, megcsúszott, rádőlt a szék. A padlón feküdt, a sző­nye­gen, az asztalhoz közel, majdnem alatta. Itt, a puha sző­nye­gen, az asztal alatt, az ajtótól erre, az ablak meleget sugárzó fényében jó volt. így szeretett volna, ez lenne az igazi, az öröklét, az ámen. Nem volt képes eldönteni, meddig feküdt, a gerincfeszítő gyen­ge­ség minden figyelmét lekötötte. Sietni kell, gondolta. A melegség, mely végigcsorgott az arcán oldalt, melynek lágyságát, simo­ga­tá­sát nem kívánta, megértette vele, hogy megint történt valami. Le kellett ülnie, mert az asztal fölötti magasságban eluralkodott rajta egy tériszonyhoz fogható érzés, mint amikor gyerekkorában le­nézett a hatodikról. Marhaság, gondolta, végigmustrálta ön­magát, a lába szinte elveszett a mélyben. Két kézzel kapasz­kodott, rádőlt a szék támlájára. Rájött, hogy ha maga előtt tolo­gatja a széket, elvergődhet valameddig. Az a meleg, mely a hom­lo­kától húzódott lefelé, most a látóterébe került, felkavarta, vér volt. Ettől kezdve a bútorért is aggódott, melyet Annuska olyan gonddal tisztogatott, a szőnyegért is, meg a térítőért is. Állva maradt, remélve, hogy így hamarabb eláll, tiszta zsebkendőt szorí­tott reá. Lehet, hogy befuccsol az egész, gondolta. Lehet, hogy mégis csak az marad neki, a hosszú, lassú kínlódás, a másod­percről másodpercre, milliméterről milliméterre, sejtről sejtre történő. Elállt a vérzés, megnézte, apró sebecske volt, meg­duzzadt, mindenféle színű foltok jelentek meg körülötte. Letisztította a zakó hajtókáját, már csak a homlokán ragyogott a megdermedt friss vér.

12.

Talán jó is, hogy így történt, gondolta, a tiszta ágyban. Az ablak válasz­totta el a sűrű hóeséstől. Az ablakon túl, odakint, lassan, egyen­letesen hullott a hó. A szél időnként belekavart, forgott vele, mintha derékon ragadná egy táncra.

Még soha, sehol, semmi nem volt ennyire rendben. Már nem aggó­dott. Hirtelenjében csak a jelen érdekelte, számonkérés nélkül. Belépett, megtalálta, nem kellett körülnézni sem, ismerős volt. Karcsú tárgyak emelkedtek az asztalon, a polcokon, a kö­nyök­lőkön, tapintásoktól kopottak. Nemcsak látta, tudta is őket, kísérői voltak, a hírnökei. Misztériumjátékok szereplői voltak, mozdu­latlanok, gyermekkorából itt rekedt kézszorítások, meg nem fogadott intelmek, szerepek, melyeket nem játszott el soha. Tárgyak, melyeknek keresésére indult, melyek nem tájékoztatták hollétükről, melyek igazából úgy lettek az övéi, hogy a másokéi voltak. Kidobottak, haszontalanok, melyek soha meg nem történt találko­zásokra vártak. Ő maga volt számukra a rend, a kényelem, tőle függtek láthatatlan zsinórokon, a szemétől, mely nézegette, a kezétől, mely rakosgatta őket, a lelkétől, mely gyönyörködött ben­nük. Együtt lakott velük a dobozokban, a függönyök mögött, a zsebek­ben, a fiókokban, a rekeszekben. Beléjük képzelte azt az egyet­len szót, mely egy egész életen át követhető. Egy gomb, egy kulcs, egy ceruza, egy cérnaspulni, egy nyugállományba helyezett szaka­dozott briftasni, melyet megőrzött kegyeletből, egy elem­lámpa, mely már nem világított, egy bicska, mely még vágott, egy olló, egy magnószalag, egy bélyegző, kellékek, melyeket már nem használt, melyeket már nem használtak.

A cél, mely gyökeret eresztett, szerteszaladt, terjeszkedett, résekbe furakodott a mélyben, apró mozaikdarabokká repedezett, átlát­hatatlan, kibogozhatatlan renddé keveredett. Tollak és ceruzák sorakoztak dobozokban, messzi évtizedek trófeái, ifjúsá­gának apokalipsziseket átélt tanúi, szelídek és megbocsátok, azok kezének hímporát viselők, akiket már elragadott az idő. Gyöngy­ház­testűek is voltak, meg voltak közöttük tintásak is, melyeket papírba csomagolt, melyek iskolás korának egy-egy részletét emle­gették. Voltak barátságosak, és voltak barátságtalanok, voltak csillogók, és voltak fénytelenek, távolságok ismerői, abla­kokon kirepülők, meg sötét szobákban világítók, melyek bejártak emeleteket, túléltek padlásokat, átvészeltek zörgő, visszhangzó udvarokat. Át­lép­hetet­lenek voltak és összetéveszthetetlenek. Volt valami közös bennük, rájuk sem kellett néznie, elég volt a szeme sarkából látni szertefoszló körvonalaikat, egymásba ölelkező árnyékaikat, magától értetődő volt, hogy ők azok, csak úgy egy­sze­rűen, mintha a testrészei lettek volna. Hozta, vitte őket, né­melyek kiestek a szerepükből, elszórt belőlük, elhányódtak, nem hiá­nyoztak többé. Szépek voltak, az emlékezés jelétől, szánan­dóak voltak a magányuk miatt. Soha el nem döntött viták, soha meg nem válaszolt kérdések kulcsszavai voltak. Jelzőtáblák voltak, nyilak, világító felfestések az úton. Kulcsok hevertek vas­ka­zettában tízesével, százasával, egytollúak, kéttollúak, száz­tollúak, jelekkel telekarcoltak, elegánsan picurkák, finomkodók, bum­fordiak és neveletlenek. Száz év gombjai zörögtek, a történelem ismerői, harcba indulók, magamutogatók, táncolok, pörgettyűként pörgethetők, olyanok, melyekben bujócskázik a fény, és olyanok is, melyekbe belekapaszkodik a sötét. Szer­számok, melyek ujjai végződéseivé váltak, jelesek és jeltelenek, apákról, nagyapákról mesélők. Nyelek, simára koptatottak, horgász­botok és orsók, kétes diadalok, kalandorai, vizekben elmerülök, melyeknek tükrén tovaúszik az álom.

Az értéktelenek értékessé lettek, a kiüresedettek tartalommal telítődtek meg, a csúnyák, az ostobák, a kifosztottak vonásai meg­nemesedtek. Alattvalói voltak, meghajoltak előtte, meg­élje­nez­ték, ha fáradtan közéjük toppant. Szeretetre vágyók voltak ezek az apró tárgyak. Attól rettegett, hogy egyszer kilép az éle­tük­ből, meg attól, hogy egyszer elveszthetik őt, vele halhatnak, halomba söpörve várhatják egyszer a véget, meg­szám­lá­lat­la­nok­ká válhatnak nélküle.

Ha most felkelne, gondolta, kimenne a hóesésbe, mehetne csukott szemmel, míg el nem terülne arccal előre. A tárgyai nem árulják el soha. A tárgyai igazak. A tárgyai igazabbak a meséknél, mert ők maguk a mesék.

A párnába simulva feküdt az ablakkal szemben. A piszkos színű házfalak fehérré tisztultak a hóesésben. Testét átjárta a meleg. A falon túlról, vékonyan, mint a cigarettapapír, zene szűrődött át. Erősen kellett figyelnie, nehogy eltűnjön, felszívódjon az ismeret­lenbe, eggyé olvadjon a mocorgásokkal, a koppanásokkal, a zizze­né­sekkel. Teljes bizonyossággal nem is mert volna megesküdni rá, de úgy vélte, mintha lehunyt szempillái alatt angyalok mozog­nának. Hangszereikre hajoltak, hajlongtak, táncoltak.

Felkelt. Először csak a lábát lógatta ki. Azt képzelte, hogy a felhőkön ül a meleg ágyban, lelógatja a lábát az égből. Nem merészelt tovább lépni, nehogy lezuhanjon, de hamarosan rájött, hogy, mint a többinek, neki is szárnya van. Vad ujjongás fogta el, mindig erre vágyott. Még nem érezte igazán, még azt sem tudta, hogyan kell. Látta a tollakat a válla felett, de a széles, lapos, izom­csomóktól göcsörtös lapockákat érezte még a hátán, pedig már a bokájáig értek a tollak. Gyenge volt, bizonytalanul lép­ke­dett, megszédült, billegett, ahogyan szokott, lábát felemelve egyen­súlyozott, és akkor, hirtelen, ahogyan kifeszül az ejtőernyő, kicsa­pódtak a szárnyai. Feszülést érzett a vállán, a hátán, a derekában. Vérerek szállították a vért, idegpályák futottak cél­irá­nyosan. Ráfeküdt a szélre, apró libbenésekkel maga alá gyűrte a szelet. Megszabadult végre. Mások is repkedtek, kanyarokat írtak le, szelíd csavarokat, forogtak, fejen álltak, lesiklottak a szél oldalán. A zene olyan volt, mintha szorgalmas méhek zümmög­nének. Égboltozatok épültek egymásra, tornyosultak, sorakoztak, áradtak szét és tűntek el.

Arra ébredt, hogy fázik. Annuska behozta a teát. Még az álomban élt, boldog volt, kereste, visszafordult volna, hogy repüljön. Nem hallotta Annuska hangját, mert a fülében ott zengtek az ereszkedő, kicicomázott toccáták, a fürgelábú fúgák, az égbe szökkenő szopránok. Felszabdalták a tereket, utakat vágtak a végtelenbe. Lehunyta a szemét, mert amit látott, nem volt halandónak való. Most már bizonyos volt benne, hogy amit akkor álmodott, húsz évesen, meg harminc évesen, hogy az a fekete füst, mely az égbe vitte az övéit, álom volt, kitalálás, kohol­mány, félreértés. Hogy várják, hogy Isten aggódik, igyekszik, bízik és küzd… Ha valóban mindenható lenne, belenyúlna a fejek­be, a szívekbe, a vesékbe, kitisztítaná az ereket, átrendezné a sej­te­ket, elsimítaná a fájdalmakat.

Menni kiűzetve, kitartottan, az igazság kegyelem kenyerén, gondolta. Mozdulatokkal is lehet imádkozni, szédüléssel, bille­géssel, feledékenységgel, fájdalommal, összekuporgatott évekkel, melyek nem elegek semmire. Emez volt a halál, hetven év bizo­nyosan az volt belőle, ha a gyerekkor nem is, a bátyjai nem is, az anyja sem, meg az apja sem, de a többi az bizonyosan az volt.

Kettesben maradt önmagával. Legbelül, a szentek szentjében, ahová már nem hatol be a fény, és ahol örökké ég az égőáldozat lángja, ahol az oltár vértől mocskos, ahol a hívatlanra lecsap a halál, a földre kuporodva, kétrét görnyedve zokogott az Isten.

Készülődött. Legelőször is a széles övét csatolta fel a nadrágja fölé, mely szilárdan tartotta a testét. Ha a ruhái mint a vértek ölelik majd, gondolta, ki tud lépni, még tud valamit rendezni a világ­ban abból a kis darabból, ami még rá tartozik, amihez még köze van. A pulóvert, a jéger alsót, meg a hótaposót is elő­készí­tette. Mód­szer­esen öltözködött. Nyomasz­tották a ruha­darabok. Elő­kereste a télikabátját is, húzta a vállát, csapkodta a térdét, ahogy mozdult.

Annuska a testével torlaszolta el az ajtót, meg a mankójával.

– Nem mész sehova! – hangsúlyozta minden erejét beleadva. Szavaiból itt-ott hisztérikus felhangok hallatszottak. Antal csak állt, nem mozdult egy tapodtat sem. Annuska ismerte már, látta már így, birkózva önmagával.

– Templomba megyek – sziszegte Antal halkan, régi önmagának fel-feltörő erejével.

Súlyosan állt, nem az erőtől, sokkal inkább a szövetektől, bőröktől, rongyoktól. Rémséges indulat öntötte el az agyát, maga sem tudta, mit kezdjen. Nem volt ura önmagának. Csak annyit tudott, hogy az orra körül kegyetlenre feszülnek az izmok. Meg tudná ölni az öreg­asszonyt. Megint azt érezte, hogy valaki bele­férkőzik, mocorog benne, helyette szól. Szikrákat vetett, fellob­bant a tüze, testrészeit összefogta valami gonosz erő, melyhez egyéb­ként nem sok köze volt, de most, hogy társául szegődött, kény­telen volt lepaktálni vele.

– Vigyázz onnan – morogta. Az lepte meg, hogy meg tudná ölni, széttörni, nem is állt olyan távol tőle. Mint amikor szél fúj, mint amikor álmunkban futunk valaki után és nem érjük utol, úgy futott el a jobbik éne. Vékony csontujjaival átnyalábolta a széket, felemelte, hogy lesújtson vele. Annuska felsikoltott.

– Nincs is ilyenkor templom – kiáltozta. A feje fölé emelte a mankót. Antal a magasban tartotta a súlyos széket, mint egy erőművész.

– Megyek – mondta egyszerűen, kijelentő módban. Apró lihegések érződtek a szavai mögött, mintha valami zihálna a szív tájékán, a tüdőben, a mellkasban. Az öregasszony, aki maga is a sírással küszködött, felismerni vélte a lelkiismeretet. Az ő olvasatában Antal szavai mögött, mint a jó tündér az erdő fái mögött, ott bujkált a lelkiismeret. Ez erőt adott neki. Még mindig a feje fölé tartotta a mankót, még mindig úgy álltak egymással szemben, mint a bajvívók. Annuska tudta, hogy ez már nem az az Antal, ez már nem az, aki évtizedeken át a gondolatait leste, de még mindig az, őrá emlékeztetnek lárvaszerűvé ráncosodott vonásai, övé a kéz, övé a láb, a kissé elálló fülek is az övéi. Elmosolyodott. Kitört belőle a nevetés. Antal arcán is átsuhant. Mint amikor kikapcsolják a villanyt, kifutott belőle az erő. Leeresztette a széket. Rettenetes fáradtságot érzett. Leült valamire. Összeomlott.

13.

Nem adta fel. Élete során az idegeibe rögzült, hogy nem szabad feladni. Már nem is tudta igazán, hogy miért küzd. Küzdelem volt, az is, hogy élt, hogy szólt, hogy kért, hogy tett. A fejébe vette, hogy egyszer csak kimegy, szebben, simábban, kevésbé viharosan, egyszerűen, mint ahogyan a közértbe szokott menni, a zöldsé­geshez, vagy a patikába. Várt, nyolc­van­egy­néhány év alatt várt eleget, ezt a kicsit már kibírja, hozzá szokott. Idegfeszítő kaland­nak tekintette máskor is a várakozást, próbatételnek, mely nélkül nem valósulhat meg semmi.

A felesége szemében felfedezte az elszántságot. Nem akart harcolni ellene, egyáltalán nem akart harcolni az öregasszonnyal. Rettegett tőle, hogy beszennyezze az évtizedeket. Úgyis túlontúl el­hatalmasodott rajta az érzés, hogy az elmúlt hetekben, hóna­pok­ban mindenre rácáfolt, mindent meghazudtolt, összepiszkolt. Nem ő, az a valaki… Azzal szembeszállt volna, azzal megküzdött volna életre-halálra. Azzal a rohadékkal, aki a fejébe mászik, rágja az agyát, csipkedi, rúgja, tépi. Végig vonul felette egy sötét árny, mint amikor hajó úszik el a korallpad fölött, mint amikor sötét felhő takarja el a napot. Ki az, mi az, nem tud róla semmit. Ilyen lenne a sátán, az ördög, Lucifer, vagy Belzebub a legyek ura, a szemét­dombok ura, az árnyék­székek ura? A szélhámos, az aljas, a mindent elrontó, a mindent beszennyező, akinek ürü­lék­kel borított pofáján halált köpő legyek ezrei dongnak. Meg­küz­dene vele. Lekaszabolná, legyőzné undorát, hányingerét, bűzlő képébe nézne. Legyőzné, gondolta, mert Isten gyenge, segíteni kell neki, szegény, elhagyatott, lesoványodott, megzavarodott Istennek…

És mégis. Templomba vágyott, bármilyenbe, csak templom legyen, persze neki kizárólag az a kis imaház volt a templom, tíz emberrel, a gyülekezet háza, a csendes, emlékeinek kupolája, az imaház, mely összekeveredett más imaházakkal emlékezetében, melyben ott állott a bátyai mellett, és amelyben ott állt mellette a fia, amelyben fel-felnézhetett a karzatra Annuskához. Tiszta leve­gőjű, bársonyos tapintású, bordó, meg kék kárpitokkal borított, melyekbe belefúrná az arcát az ember. Emberek állanak a fejükre borított imakendőben, egyformák, arctalanok, önmagukba nézők. Szemlét tart felettük az Isten.

Az az érzés nem múlott el, lüktetett benne, olykor elvisel­hetet­lenné erősödött, kell neki az a hely, az övé, rajta van a neve, ott szép lassan átimádkozza magát az Istenhez, a Mennyei Atyához, az Örökké­valóhoz, aki látta a kezdeteket, aki átsegíti őt fájdalom nélkül, szenvedés és megaláztatás nélkül.

Egy délután, akkor éppen nem esett a hó, cudar hideg volt oda­kint, kiosont. Ravasz volt, fondorlatos, cselszövő, hogy elkerülje a csatát Annuskával. Úgy tett, mintha minden úgy lenne, pontosan úgy, szépen, csendesen, beleegyezően, ahogyan kell. Felöltötte a téli­kabátját, aztán amikor Annuska elszundikált, kiosont. Bezárta az ajtót, zsebre tette a kulcsot, vékony tenyerére húzta a vastag bőr­kesztyűt. Még jól is esett a mozgás. Mélyeknek tűntek a lépcső­fokok, minden lépésnél lezuhant egy kicsit. A bokáját fogta a hótaposó, derekát a széles, kemény bőröv, tüdeje megtelt levegővel, megcsapta a kapualjból beáramló szél. Csak akkor érezte milyen hideg van, amikor a kapun kitette a lábát. A sarka alatt jólesően csikorgott a hó. Szerencsés, gondolta, hogy messzire elláthat a tiszta, hideg levegőben. Emberek jöttek-mentek, a járdán feketéllett az eltakarított, sárrá olvadt latyak. Még nem érzett fáradtságot, esetleg időnként, a hullámokban rátörő gyengeségtől. A tiszta levegő még inkább felfrissítette. Magasra emelte a fejét, mint valamikor séta közben, orcáit, mint a vitorlákat, nekiszegezte a szélnek. Negyedóra is eltelt, mire eszébe jutott, a kérdés, jó felé megy-e? A felismerhetetlenségig fehér volt a város. Jóleső bizsergést érzett a bőrén. Túl mentem volna? – kérdezte önmagától. Elképzelte az útvonalat, gondo­latban igyekezett felidézni. Csukott szemmel gondolkodott, de csak a fehérség olvadt szét a gondolataiban. Ettől megszédült egy pillanatra, csak egy villanásnyira attól, hogy elfelejtett valamit, amit olyan jól ismert. Lehetséges, hogy csak szembesült önmaga kiszámíthatatlanságával, de az is lehet, hogy felismerte, hogy számára nincs már bizonyosság. Ki lehet az, gondolta, aki még a tájékozódás képességét is elorozza tőlem? Most is azt tette, amit ilyenkor szokott, minden erejét összeszedve meg­próbált felülkerekedni. Elolvasta az utcatáblát. Ez valamicskét segített, ez volt az a hely, pontosan az, egészen biztos az. Befordult a mellékutcába. Félt. Félt máskor is, de talán életében először érezte, hogy nem tud felülkerekedni rajta. Lassan, alig észrevehetően, ringatózva, eleredt a hó.

Először nem tulajdonított jelentőséget neki. Nem is nagyon ér­zé­kelte a magányosan el-elszálló hópelyheket. A mellékutca, mely­be befordult, csalódást keltett. Hosszú keresgélés után mind­össze egyetlen ismerős pontot fedezett fel. Sokkal jobban kellett figyelnie, mint azt hasonló helyzetben máskor tette volna. Fel­fedezett még valamit, kissé távolabb, egy épületet. A hó­szál­lin­gó­zás nyomasztó hóeséssé sűrűsödött. Most már csak azért haladt, mert a lábai vitték. Elnehezült a melle, mintha abroncs szorí­totta volna. Megkapaszkodott valami kerítésben, még az arcát is nekinyomta. Közvetlenül a szeme előtt vette észre az ismerős motívumokat, az egymásba fonódó, könnyeden ívelőket. De hiszen akkor… Izgatottan, tapogatva, lépésről lépésre tovább küzdötte magát. Pár méter után Istenre gondolt, aki nem felejtette el, rá gondolt, lenyomta a kilincset, neki feszült, a melegre gondolt, mely odabent fogadja majd, meg az ülésre, a rákötözött párnára, a magas támlára, a szomszédokra. A templom zárva volt.

Próbálgatta. Mintha a keze is bosszankodott volna. Nézte, hogyan nyomogatja, rázza, feszegeti. Ott az udvarban, a kerítés mögött, a keskeny betonjárdán, mely oda vezetett, szóval ott bent ugyanúgy esett a hó. Lágyan domborodott a fehérség, ahogyan rásimult a kertre. Antal lerogyott a kapunál, hátát nekivetette, maga elé meredt. Fel-feltörő, könnytelen zokogással sírt. Isten nem akar találkozni vele, gondolta. Ez a hely a legszentebb számára, a legméltóbb, a legalkalmasabb, a szentnél is szentebb. A falak tisztaságára vágyott, a gyertya tartókra, a serlegekre, a csendre, amiből kivirágzik a hang, a hívekre, az ünnepélyes arckifejezésekre, legfőképpen pedig az imádságra, az igazságra, a maradandóságra. Vágyott a smúzolásra is, a duruzsolásra, a kézfogásokra, a felkiáltásokra. Ahogy végignézett a hótól fehérre festett önmagán, úgy tűnt, mintha a halotti ruháját öltötte volna fel. A földön ült a hóban, a kavargó hóesés egyre jobban be­ta­karta. Odaszegezte valami, próbálkozott, a lábai meg­me­re­vedtek, kihűltek, felfelé húzódott a hideg a térdén, a combján keresztül a csípő­jébe. Didergett. A fogai vacogtak, kicsi volt, összetöpörödött a kuporgástól. A hó, mint valami öntőforma vette körül, mintha kalodába zárták volna a kezét, a lábát, a nyakát. Minden erejét össze­szedve megpróbált felkelni, de belesüppedt, mint egy dobozba, melyet lezárnak hamarosan. A térde felnyomta az állát, a gyomra fájdalmasan összeszűkült, fájt, fuldoklóit. A hótaposó megtelt hóval, mely időközben apró, kemény szúrós kristályokká keményedve a nyakába is belehullott, zizegve szaladgált a testén, mint megannyi hangya. Ha nem tesz valamit megfagy, kihűl, átszendereg a másvilágra. A tél hideg karjai elringatják. Istenem, mondta, ne engedd el könyörgő fiadat, hadd dicsőítse fenségedet, had ámuldozzon dicsőséged felett, had szemlélje vég­te­len­sé­ge­det. Állítsd fel szolgádat, állítsd talpra, még ha érdemtelen is, remény­telen is, benned bízik, kíméled meg őt, vezesd ki az össze­vissza­ságból. Isten, irgalommal teljes, mozgasd meg a vért a karomban és a lábamban, hogy menni tudjak, vezess ki a be­ha­vazott Egyiptomból, ahol a fagy végigvonul a házakon, hogy lemészárolja az elsőszülötteket.

Feltápászkodott, kiegyenesedett. A lábujjától tört fel a meleg, átfutott a lábszárán, a hasán, a mellkasán, melegítette, kitágultak az erei, kitisztultak. Fellángolt benne, csörgedezett, villogott az élet. Füstölögve csapkodtak lobogó lángjai, és mégis, olybá tűnt, mintha az egészet utoljára rendezték volna meg számára. Azon kapta magát, hogy felegyenesedik, arcába vág a hó, orrában, fülében, szemében kavarodik, szitál. Arcáról, kalapjáról vissza­pattantak a hókristályok. Ahogy a templomkaputól ellépkedett, mint valami biztos ponttól, már csak a kavargó fehérség örvény­lett körülötte. Össze kellett húznia a szemét, a száját, a homloka ráncait. Beszélni akart az Istennel. Ment, sietett, már csak centi­méterek voltak hátra, már csak milliméterek. Isten az övé, gondolta, hordozza a testében, a fejében, a szájában, magához öleli, nem engedi, az övé. Hitt és kételkedett, hitt és kételkedett évtize­deken át, és most itt van a bizonyosság, a kezét nyújtja felé. Világosan látta a nagy, erős, fehér kezet, a bő gyolcsba öltöztetett kart, meg az imakendő rojtjait, amint ide-oda himbálódznak. Az egyiket elérte, magához húzta, megcsókolta. A világ négy sar­ká­nak egyike volt, lehet, hogy észak, talán dél, vagy éppen kelet? A kezet is el akarta érni, az erős, hosszú ujjakat, melyek a bátyjaié­hoz voltak hasonlóak. Nyújtózkodott, de a kéz centimé­terekkel maradt távol. Ugrált is, csak centiméterek választották el tőle, talán csak milli­méterek, talán csak egy hajszál, talán mikron, de át­hág­ha­tat­lan. Annyi volt az egész, mint az égbolt.

El kellett volna érnie, gondolta, belefáradt a nyújtózkodásba, az ugrálásba. Magát okolta, hogy nem tett semmit, hogy elsza­lasztottá Isten feléje nyújtott jobbját. Bizonyosan megbántotta, mert ellökte a szeretetét. A melle elnehezült, megint olyannak tűnt, mintha vaslemezeket pakoltak volna rá. Eljátszotta. Most már úgy szorított a melle, hogy kapaszkodót kellett keresnie, de nem talált mást, mint a kavargó hóoszlopot.

Kicsit megszédült megint. Forgott vele a világ. Isten dolgai nem kiszámíthatók, nem tervezhetők, nem megjósolhatok. Elvá­gódott. Mintha megfogták volna a grabancát, mintha felemelték volna, hogy még jobban odavághassák. Nem teljesen a hasán feküdt, kissé oldalt, egyik lábát felhúzva, puha volt, jó volt meg­pihenni. Lihegett, tudta, hogy kötelessége feltápászkodni, kötelessége élni. Nem lehet másként, Ő megharagudott rá… Négy­kéz­lábra állt, de visszaesett. Újra négykézlábra állt, maga alá húzta a lábát, felült. Nem hitt már… Ha az Isten elhagyta, akkor… Ha az isten elhagyta, akkor minden mindegy. Jó lenne meg­kérdezni, de nem nyújtja a kezét. Viszonylag sokáig térdepelt a friss hóban. Kihűlt lába egész testére mintha hideget fújt volna. A kalapja lehullott, keresgélte, meg a szemüvege is kiesett, azt is. Tar fejére hullott a hó, aztán a szemüvegét is megtalálta, meg a kalapot is. Azért járt, mert a mozgás az élet, tehát járt. Lépke­dett, mozgott, mélyeket lélegzett, lóbálta a karját. Kikecmeregni ebből a helyzetből, fenn maradni, levegőt venni. Elbúsult, mert cserben­hagyta az Isten. Elhagyta, nem lakott benne, pillanat­nyilag dermesztő üresség töltötte el a lelkét. Azt gondolta, hogy bűnös, azt gondolta, hogy embert ölt, mindegy, hogy milyent, akkor is. Isten büntet, gondolta, Isten folyton dolgozatot irat, feleltet, számon kér. Istennek folyton nem tetszik valami, gondol­ta. Nem tudom, hogyan sült el az a pisztoly akkor. Magammal cipeltem egész életemben. Az az arc, azok a szemek, az a száj nem lehetett Isten képmása. Mindnyájan Isten képmásai vagyunk? A tömeggyilkos is? Mindegy ki húzta meg a ravaszt, ha ő tette is, helyettem tette, gondolta. Hirtelen emberek között termett. Észre sem vette az utat, a tárgyakat, melyek oda vezették, vagy a véletlent, mely a kezét fogta. Már semmi sem juttatta eszébe Istent. Nyüzsögtek körülötte az emberek, a hóesés is mintha megemberelte volna magát. Nem mérlegelte az eseményeket, Istenről sem töprengett már. Ment, járt, mozgott, hogy éljen. Egyszer csak a villamoson találta magát. Ingatag volt, hol jobbra dőlt, hol balra. Már rég meg kellett volna botolnia valamiben, elesnie, felborulnia, mint egy ügyetlenül megrakott targon­cának. Nem morfondírozott azon, hogy ez kinek köszön­hető, nem hálálkodott. Ismerősnek tűnt a villamos kattogása, többet nem tudott róla, de a folyó, mely mellett elhaladt az is isme­rősnek tűnt. Az emberek is ismerőseknek tűntek, és amikor le­szállt, a járda, az aszfalt, a repedések is. Ment előre, az embe­rek elmaradtak mellette, megint csak a végtelenség, a színtelen, ködbe burkolódzó hó. Hangokat hallott, megint azokat a hatvan évvel azelőttieket. Pontosan értette a szófoszlányokat is. Időn­ként, mintha kalapáccsal ütötték volna belülről a fejét, felugattak a fegyverek. Kezdte megérteni, hogy Isten mindenütt ott van, a fegyvergolyóban is. Egyre inkább világossá vált a számára, hogy az élet a túlparton van, akik megszületnek, azok valami olyas­mibe fognak bele, ami nem élet, nem is halál, de majdnem az. Nem volt képes következetesen végiggondolni, nem is érezte szüksé­gesnek, nem is ő gondolkodott, élt még valaki a testében. Az élet, vagy amit annak neveznek, gondolta az a valaki, az nem ez, ez a nyolc­van­egy­néhány év. Haragudott érte, lehet, hogy hazudik, gondolta, bírókra kelt volna vele, mint Jákob az angyallal, de alig ván­szorgott már. Nem látta, észre sem vette, hogy a rakpart peremén áll, a mélység felett. Nem akart tudni ön­magáról. Vetkőzött. Először a télikabátot vette le. Össze­haj­to­gatta, lefektette, aztán a cipőit, meg is törölgette, egymás mellé is helyezte őket. Úgy látta, hogy a mellette állók mind vetkőznek. Nem nézett oda, de a szeme sarkából érzékelte a mozdulataikat, hallotta, a mocorgásukat. Távolabb azokat is látta, azokat ott, látta, ahogyan a fegyvereiket igazítják, ahogy mögéjük bújnak össze­húzott szemmel.

Élére rendezve, ketté­hajtva helyezte el a nadrágját. A széles övét is alá hajtogatta. A zsebében aprópénz csörgött. Ott szem­ben feltűnt az üres szemgödrével rámeredő fegyver. Mintha lapát­tal, vasvillával faragták volna ki, mintha valami szemét­dombból bukkanna elő, élesen, könyörtelenül, mint amikor esőtől hajtott sártömeg lepi el a várost, kirajzolódott az az arc. Nem, mondta Antal hangosan, abban nem lakik Isten, a fegyver­golyóban talán még igen… de abban ott, vele szemben, abban a lényben abban soha. Az én istenem nem lakik benne, mondta hangosan, az én istenem nem… Emlékezett, arra a napra a kül­városban, arra az éjszakára, a bokrok közé bevilágító hold­fényre. Hosszan, hisztérikusan felüvöltött a fegyver. Az öregember le­hunyta a szemét, mert lehunyt szemmel többet látott. Egy­szerre látta azt is ami közel volt, meg azt is ami távol. Látta a látha­tatlant, a ravaszra hajló piszkos, repedezett körmű ujjat, a borostás állat, a keskeny ajkak között kilógó cigarettacsikket. A rakparton megszűnt a zsongás, már csak ő állt ott egyedül. Oda­fent a téren kivilágítva csörömpölt a kettes. Emberek álltak benne, kapaszkodtak. Még rajta volt az inge. Fénycsíkot húzva csapódtak a golyók az öregember testébe. Kétségei sem voltak, hogy pontosan úgy esnek-e meg a dolgok, ahogy látja. Nem lesz könnyű átjutni a viharos folyón, gondolta még. Térdei meg­roggyan­tak, megszédült, beleesett a vízbe. Még fázott pár percig, aztán elsimult az is. Szép csendesen úszott lefelé, jégtáblák sem csiko­rogtak, mint akkor, nem akadt fenn a híd lábánál, kisebb örvények el-elragadták, a hullámok a karjaikba vették, nem süllyedt el, a karjait széttárva, úszott a túlsó part felé.

A bajnok

Az út, melyen futott, melyen futnia kellett, behorpadt a talpa alatt. Cammogott, egyik lábát a másik után emelgette, mintha széles, darabos szárnycsapásokkal repülne. Felülről, vagy alulról szemlélve a mozgását, az alkatát, a szándékait, olybá tűnt, mint­ha egy mackó, egy teknősbéka, és egy réti sas keveréke lenne. Bár­milyen volt is a látványa ennek a figurának, az eddig feltárt részle­tekből tovább következtethetően keskeny, hirtelen össze­szűkülő dereka volt, szóval a látvány az első pillanatban mégsem volt olyan… Inkább meghökkentő volt.

Az arca ovális volt. Nem is. Inkább kerek, sőt inkább mind a kettő, felül kerek, lefelé finoman megnyúlt, simogatóan körte­szerű, bársonyos és befogadó. A füle fodros volt, hajtogatott, a fül­cimpái éretlen gyümölcsökhöz hasonlóan feszesek, és vérte­lenek voltak. Mint valami űzött vad, bújtak a hajszálak fedezé­kébe, dugták a fejüket a barlangszerű járatok keskeny nyílásaiba, míg­nem feketére festette őket a fénytelenség.

A menekülési szándék abban a pillanatban még leolvashatatlan volt az arcáról. Oldalazva futott, de a teste a futás tengelyére merő­legesen hajlott, a lábaival cölöpöket vert le a földbe, illetve úgy tett, mintha, mintha valamiféle hídfőállásokat alakított volna ki. Karcsú lábszárai egy melodráma felvonásai voltak, epizódok, melyek, mint a hídpillérek, átvezetnek, lehetővé teszik az átkelést örvények felett, megmagyarázzák, megacélozzák az elhatározást, melynek egyszer s mint részesei, szenvedő alanyai, és kezde­mé­nye­zői. Arról persze egyáltalán nem tehetett, hogy a comb­csont­jához tapadó feszítőizom az ülőgumókba kapaszkodva felrántotta az egész alsó lábszárát, behajlította a térdízületet, hátrarúgott, mint­egy kicsomagolta a rüsztöket, megfeszítette a talpat, kihe­gyezte a lábujjakat, és a sarkat olyanná kanyarította, mint valami patát. Az a futó alak acélforgácsokhoz hasonló szőke haj­fona­tai­val, himbálódzó csípőjével, feszes, rugalmas melleivel, tányér­szerű, laposan kerek hasával olyan volt, mint egy kisportolt tündér.

Nem lényegtelen megjegyezni, hogy az erdei tisztáson futó alak, kinek minden lépésénél kudarcot vallott az a próbálkozása, hogy sportcipős, domború vádliját belegyökereztesse a talajba, hogy vékony, fürkésző, örökösen keresgélő, kutatgató, kapirgáló hajszálgyökereket eresszen a vastag, zsíros, reményt keltőén feketére érlelt humuszba, egy nő volt. Ennek az elvitathatatlan ténynek a tudatában folytatva szemlélődésünket, kimondhatjuk a szentenciát, hogy…

Mindenesetre először tegyünk egy sétát, és egy vakmerő, mindent és mindenkit elbizony­talanító nyilatkozatot, miszerint jól vagyunk, elégedetten, és megbékélten szemlélődünk, és gondolunk a jövőnkre, legfőképpen pedig egyszer majd, a távoli időkben, és csak mintegy hipotézisként feltéte­lezhető, „isten­mencs”, halálunkra.

Szóval menekült. Eldönthetetlen, naiv szándék volna ebben a pillanatban megpróbálni meghatározni azt, hogy csak önmaga elől-e, vagy mások elől is, hogy ez a menekülés egyáltalán életbevágó volt-e, hihetően fontos volt-e, hogy hallotta-e üldözői lihegését, azt a nonkon­formista zajt, melytől megzörren az avar. A liget, a szellő álmos és hideg volt, már-már nem is szellő volt, inkább egy hátborzongató, félelmet keltő fergeteg.

Az út elkeskenyedett, bevágott a fák közé. Ahogy a nyúlánk bük­kök, és a terebélyes gesztenyék árnyékába ért, mintha vala­mi­féle minőségi változáson ment volna keresztül. Elsősorban meg­nyúlt, talán egy fejjel látszott magasabbnak, ami a körülötte hajla­dozó faóriások szemszögéből nézve egyáltalán nem volt sok. A dereka, mely finom átmenetet képezett a csípő és a felsőtest között, hosszabb lett, a háta, mely formásán épült a hátgerincére, egy szépen megfejelt trapézban teljesedett ki, melynek felső, elkes­kenyedő széle volt a váll, csont nem is látszott, csak a lila tréning­ruha rángatódzása a hátgerinc körül, melynek árkát apró redők szegélyezték, piciny ráncok, melyek hol kisimulnak, hol meg fel­gyűrőd­nek. Az volt a legfőbb probléma, hogy menekülnie kellett. Akármennyire is próbáljuk szépíteni, enyhíteni, át­for­málni, menekülés volt a javából. Az már egy másik dolog, hogy ez a nő, aki olyan gusztusos attitűddel szelte át az erdőt, illetve a minden­séget, szenvedélyesen, mint egy bacchánsnő, ugyanakkor józan toleranciával is, mely már-már megközelítette a képtelen­séget, bajnok volt. Szóval ez a nő magával hurcolta a nevét, mely fénylett, mely talán egy kissé pórias volt ugyan, de ö felemelte magához, a lakosztályába vitte, vele hált és étkezett, mosakodott és játszott, szerelmeskedett és gyermeket szült, szóval, lega­lábbis ő úgy gondolta, hogy ez a név sokat köszönhet neki…

Egyik lábáról a másikra ugrálva haladt, tisztességes, szabályos, hosszú futólépésekkel. A lábujjai bölcsen viselték a terhet, irányí­tottak, rugóztak, elosztották a súlyt, ahogyan kell. Azok a tömör, rugal­mas párnácskák, melyek a lábfej aprólékosan bonyolult csont­rendszerét körülvették, alátámasztották, beszabályozták, szinte virultak az erőtől, a dactól, a felsőbbrendűségi érzéstől, hogy ők uralják az egész testet, ezt a magas, bonyolult állvány­zatot, mely évmilliók alatt ilyenné tökéletesedett, ezt a gondol­kodó, és éppen ezért ravaszkodó szerkezetet, mely csak úgy van, létezik, önjáró, független és irracionális.

Ez a kicsiny, alig két-három négy­zet­deci­méter­nyi felületű testrész úgy gondolta, hogy uralkodni fog. A beképzeltséghez hasonló érzései voltak, kielégíthetetlen ambíciókat táplált, gúnyo­lódott, harapni szeretett volna, csak a fogai hiányoztak hozzá. Lenézte a vádlikat, szidta őket, mint a bokrot, évődött velük, csak azért, mert fölötte helyezkedtek el, mert kidudorodtak, pöffesz­kedtek, legalábbis ő úgy gondolta. De ugyanez volt a helyzet a karokkal is, melyeknek fel-felkiabált valami ostobaságot, kriti­zálta őket esetlen­ségükért, legfőképpen azért a rögeszméért, melyet ő, a lábfej, a talp, a saját szemszögéből nézve olyan logi­kusan képviselt. Ilyenkor iszonyú perpatvar keletkezett az emberi fül által már felfoghatatlan tartományokban.

Tényleg üldözték. Ez a dolog akkor lett észrevehető, amikor már világosan hallotta maga mögött az ágak széthajlását és össze­csapódását, az aljnövényzet letaposását, a lihegés soro­za­to­kat, melyeket mohón felszippantott a szél.

Ebben a változatban mintha már oka is lett volna bizonyos félelemre. Nem sokra egyelőre. Arra ösztökélte, hogy egy kicsit meg­nyújtsa a lépteit, hogy azok konszolidálódjanak, legalábbis abba az irányba próbáljanak elmozdulni, mely felé a leg­veszély­tele­nebb… Vagy „mittudomén”… Lehet, hogy csak ráérzett, lehet, hogy az a zsigeri félelem, mely olykor-olykor rátört, tönkretette az ítélő­képességét, lehet, hogy csak a lapockáival volt baj, mert mintha fájtak volna egy kicsit, különösen a jobb, és ez, ezt ő is tudta, rossz jel, kisugárzás, vagy efféle. A bozót suttogott. Majd­hogy­nem acsarkodóit. Ilyen körülmények között még ha akarta volna is, még ha teljes hittel és szeretettel, agyafúrtsággal és biza­lommal… Szóval még ilyen körülmények között sem lehetett volna letéteményese annak a gyávaságnak és beszariságnak, nem­törődöm­ségnek, mely az átlagemberek körében hasonló esetekben, nem mindig, de bizonyos feltételek mellett általában, meg­nyilvánul.

Mondhatom másképpen is. Azzal tisztában volt, hogy követik. Már bánta, hogy bemerészkedett, hogy nem maradt inkább kint az úton, ott, ahol az emberek sétálgatnak, beszélgetnek, fagy­laltot nyalogatnak. Mert ha ott marad azon a sétányon, ott tetsze­leg abban a feszes mezben, a futómozdulatokban, a mogyoró­színű kötött nadrágban, és közben átható tekintettel kémleli a távolt, a sziget túlsó oldalát, a Dunát, mely locsogva úszik a med­rében, akkor már csak a bámészkodók, az odamondogatok, a próbál­kozók maradtak volna, mindazok, akik különféle jelekkel teszik próbára az ember idegrendszerét.

Egy szó, mint száz, odabent a sűrűben, a fák között, az árnyékok, és a pajkosan fel-felbukkanó fénysugarak szöve­vényé­ben biztonságosabb volt, illetve lett volna, ha nem lett volna folyton az az érzése, hogy követik. Azt is gondolhatta, hogy leske­lődnek rá, oldalról, felülről, alulról, villogó szemek kémlelik, és gazdáiknak átadva az információkat arra ösztökélik őket, hogy ráves­sék magukat. Ha nem is így, ilyen vadul, ilyen ostobán, de azért megtetézve szemtelenséggel az útját állják, eltorlaszolják előtte az ösvényt, az utat, melyet nemzedékek oly biztonsággal kitapostak.

Egyre jobban félt. Az egyik fánál, amikor éppen balra kanyarodott, vagy jobbra, már nem is tudom, mintha egy kart látott volna kinyúlni, nagy, sötét, lapátszerű tenyérrel a végén, melyből vastag, eres göcsörtös ujjak meredeztek. Megijedt. Arra gondolt, hogy ennek a karnak gazdája van, egy test lábakkal, fejjel, törzzsel és még egy karral, mely bizonyosan szívesen csat­la­kozna emehhez, feltételezhetően jó barátok, cimborák, tudják, hogy mit tesz az egyik, és mit nem tesz a másik. Szeretett volna kiáltani. De már olyan messze volt a civilizációtól, hogy értelmét sem látta.

Amikor a váltóban futott, a végső pillanatokban eszeveszetten, kontro­lálat­lanul, arcizmait eltorzítva, könnyezve, nyálazva, vicsorítva, úgy, ahogyan semmiképpen sem tette volna máskor, szégyellte volna, jobban bízott a saját lábaiban melyek égtek, mint a tűz, recsegtek és ropogtak, mint a faágak, szúrtak, mint a tüskék, szóval azokban a végső pillanatokban, amikor már minden mozzanat intim, erotikus és szerelmetes, amikor bizonyos képlékeny anyagok és cseppek már képtelenek bennmaradni, amikor halálfény villog és sípol, amikor már-már a túloldalról történik a visszajelzés, azokban az inkontinencia zavaros másod­perc töredékekben, melyeket gondosan és szőr­szál­ha­so­ga­tón fel­jegyez­nek és mérnek, amikor elfehéredik és elfeketedik a kép, szóval azokban a pillanatokban, amelyeket már csak a felejtés tő­szom­szédsá­gában lehet átvészelni, amikor újra és újra felvillan a kérdés, vajon eltűnünk-e végleg, örökre és nyomtalanul… Csak a kamerák látták azokat a fintorokat, ráncokat, melyek megteltek iz­zadtsággal, és hömpö­lyögtek lefelé. Ennek a képességének kü­lö­nö­sen sprinterként vette hasznát. Egyetlen önkívület, egyetlen klinikai halál volt az egész az indulástól az érkezésig. Ilyenkor össze­szorította magát, különösképpen, mert néhány tízezer tekintet cirógatta a haját, a szabálytalan arcvonásait, a mezt, melyen ott díszlett, hogy „Hungária” és mely meggyűrődött, vágta a vállát, belecsípett a melleibe, és a hónaljába.

Már bánta, hogy elővigyázatlan volt az öltözködésnél, hogy soha sem gondolt át semmit, legalábbis néha nem, illetve leg­alábbis bizonyos dolgokat nem. Ez az út a platánok között, a tölgyek alkotta sűrű bozótban, az akácok által összekuszált renge­tegben, a liánok és cserjék bűzlő, rothadó, szövevényében hiába­való volt, illetve nem volt hiábavaló, mert semmi sem az, egy fűszál sem, egy elszáradt levél zizegése sem, csak abban az érte­lemben volt az, hogy nem azt, nem akkor, nem úgy és nem olyan módon kellett volna megtennie, mint ahogyan tette.

Abban a pillanatban, ha nem is pontosan így, mert a gondolatok gondolatok maradtak, kielemezhetetlenek, irányíthatatlanok, pedig már több­száz­ezer éve gyakorolja őket az ember, de egyre meglepőbbek, agya­fúrtabbak, kényel­metle­nebbek, mert olyan­kor szó­lal­nak meg leginkább, amikor nem kellene…

Az ágak recsegéséből, melyek hol jobb felől, hol meg bal felől érkeztek, de a füle bizonyos esetekben középről, sőt olykor felülről hallotta őket, arra következtetett, hogy itt vannak már, hogy rövidesen, megtámadják, esetleg a fákról fognak ráugrani, hogy bekeretezik hideg ölelésükkel. Felkészült, de ez a felké­szülés nem volt egyéb puszta homlokráncolásnál, álkapocs meg­feszítésnél, és fenék összehúzásnál. Nem szeretett volna úgy járni… Egyszer már megtörtént vele… Röhögve útját állták, le akarták teperni, le is teperték. Ott hempergett a köves, pocsolyás lejtőn, látta, amint az egyik kigombolja a nadrágját, a másik meg a lábaival birkózik, mintha súlyos gerendákat rakosgatna, meg­próbálja szétfeszíteni őket.

Az agya, mely autonómként működött, nem ismert el maga fölött sem embert, sem istent, a saját útját járta, melyet még a torz­képei sem, még a hibás következtetései sem, melyeket csak úgy kivetett, szóval még azok sem voltak képesek féken tartani…

Elborította a tanácstalanság. Elszántan és kétségbeesetten vette tudomásul, hogy küzdeni fog, mint akkor, legalábbis a ki­számít­hatat­lansá­gnak és a fékezhetetlenségnek ugyanazzal a vélet­leneket és halál­félel­meket sejtető mozdulataival. Amikor ki­rán­totta a lábát a szorításból, és szeges futócipőjével fejbe rúgta az illetőt, beletalpalt a homlokába, aztán a szemébe, aztán meg az arccsontja, és az állkapocscsontja közé. Az a férfi üvöltött. A szeméből folyt a vér. Akkor, abban az elszabadult pillanatban úgy tűnt, mintha a szeme kifolyt volna, látta, vagy inkább csak elkép­zelte a kilyukadt szemgolyót, a vékony, elszakadt hártyát, mely átengedi az üvegtestet, és nyálas, taknyos, könnyes váladékot öklendezik. De később, a rendőrségen, azért megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy mégsem. Esendőbb lett, hálálkodott az Úristennek, mert, legalábbis úgy képzelte, O mindig tudja, mit akar és miért, még abban a kritikus pillanatban is tudta, amikor csak egy hajszálon múlott, hogy meggyalázzák.

Elborította a cipők dobogása, a lihegés, az ágroppanás, és valamiféle csörgés is, mely a zsebekből, vagy a táskákból, a hátizsákokból, az övekre akasztott tárgyakból hallatszott. Ebben a pillanatban az volt a legfőbb problémája, hogy az út felfelé kanyarodott, meredeken emelkedett, megszokta az ilyesmit, bár most azt sem tudta, hogy a felfelé ívelő kaptató kinek válik hasz­nára inkább, neki-e, vagy amazoknak? Nekiveselkedett, erős, kidol­gozott, megformált mozdulatai falták az emelkedőt. Most már a hangjukat is hallotta, a beszédjüket, érdekes, hogy az első szó trágár kifejezés volt, mely közönséges, piszkos, az utca porá­tól ezerszer megfertőzött voltára való tekintettel meg sem érde­mli, hogy megemlítsük. Érzések, félelmek, viszolygások lánc­reak­cióját indította el benne, kétségbeesésbe sodorta, és egyben ener­giákat is mozgósított, melyeknek eddig, a délelőtti edzések álmosan hunyorgó pillanataiban, még a hírét sem vette.

Megszűnt az égő érzés a combjában, a lábikrájában a feszülés, mely azt a képzetet keltette benne, mintha azok meg­kemé­nyed­né­nek, kővé válnának, mintha vastag földréteg nyomná őket. Most, ezekben a pillanatokban, amikor felidéződött benne az a korábbi eset, melynek megismétlődésétől tartott, azok az izom­kötegek váltak ilyenné, melyek az első képzeletre megnyúlnak, össze­húzódnak és megtekerednek. Szökdécselt. Egyáltalán, gondolta önérzetesen, szép is lenne, ha ezek a jöttmentek, ezek az edzetlen bitangok leköröznék, leszorítanák, aztán körülállva minden­féle ostobaságot művelnének vele, vagy akarnának művelni, csupa olyant, melynek véghezvitele bizonyos emberek­kel ocsmányság, mocsok és bűn, másokkal viszont odaadás, fel­emelkedés és szerelem.

Mikor felért a dombtetőre megkönnyebbült, csak azon csodál­kozott, hogy lehet az, hogy szinte ugyanabban a pillanatban felértek ők is, neki legalábbis így tűnt, és belepirult a gondolatba, hogy ő, a bajnok, a kisportolt futógép képtelen lehagyni őket. Ez a gondolat megrémisztetté, mert hiábavalóvá tette eddigi törekvéseit, edzéseit, eredményeit. Belehúzott. A száz méterre gondolt, de ott mások a feltételek, az esélyek is, az utak simák és egyenletesek, és úgy terül el a finom salak, mintha a szél hintette volna.

Szeretet nélkül gondolt rájuk. Kétségei sem voltak afelől, hogy mit tennének, ha… Kiszámította, hogy a fákról ugranak majd, hogy vetődnek, hogy nyúlós testük, bűzös ruhájuk, szedett-vedett szőr­zetük, panaszaik, emberileg utánozhatatlan szavaik, kifeje­zéseik, burkolt célzásaik, alattomos röhögésük, a foguk közül szét­spriccelő káromkodásaik, szarkasztikus felhorkanásaik meg­fertőz­hetik-e, beszennyezhetik-e őt is, és a hozzá hasonlókat, vagy elszállnak-e mellette? És még valamire gondolt. A hülye­ségükre… Ettől megnyugodott, bár most már határozottan csiklan­dozta a tekintetük, már bánta, hogy úgy öltözködött, ahogy, hogy folytonosan és szemtelenül önmagát mutogatja…

És tényleg, felülről érkeztek! Legalábbis neki az volt az érzése, hogy tömött, jól kialakított egységekbe tömörülve rohamoznak, kiabálnak, hogy ejtőernyőkön ereszkednek alá. Hadonászott. Lekaszabolt párat a karjával. Egy nagyobb emelkedőre érve meg­könnyebbült. Rájuk taposott. Határozottan hallotta reccsenést, ahogyan a sarkával szétnyomta őket. De ez nem volt elég, szinte semmi volt ahhoz képest, hogy újak és újak érkeztek folytonosan. A lábán másztak. Nem is tudta, miként képesek mászókulccsal átfogni a combját. Ahogy végigsöpört az ujjaival, érezte a fegyver­zetüket a tenyerében, lándzsáik szúrását, acélsisakjaik durva és fenyegető élét.

Az a tény, hogy egyesek bemásztak a ruhája alá, harapdálták, elfoglaltak bizonyos helyeket, mint a hasát, a szemérmét, a köldökét, és másokat, elkeseredéssel töltötte el. Nem lelkesedett értük. És amikor maga előtt látta őket, letört egy hosszabb faágat, csapkodott, makogott, brekegett, csakhogy elriassza őket. Kelle­metlen érzés lett úrrá rajta, eszébe juttatta egykori olvas­mányait csatákról, rombolásokról, önmegtagadó árulá­sokról, rejtett üzelmekről. És mert csak táncolva, ingadozva, zongorázó léptekkel haladhatott, szomorúan állapította meg, hogy azok az ösvények, melyeket már bejárt, berajzolt az agyába telepített játékok közé, és hol lassan, hol pedig gyorsan követte őket, fel­pörgetik az eseményeket. Azok az ösvények már rég elenyésztek. Elmosta őket az idő.

Elesett. Abban a pillanatban rajta volt mind. Mikor később meg­kérdezték, miként történhetett meg, már egyetlen mozdu­latra sem emlékezett. Megkötözték. Kötelekbe tekerve húzták-vonták. Kíméletlenek voltak, de kíméletlen volt ő is. Elsősorban önmagával. Oda tartotta magát, és az út kiszögellései, mint valami esztergagép, tépték, vágták. Aztán, mikor egy faóriás alá értek, sor került a megbecstelenítésre is. Némán, akadálytalanul csinálták, és ő csak forgolódott és kényeskedett, a szája szélét nyalogatta, mint a szajhák. Minden oka megvolt rá, hogy körmönfont legyen. Az elmúlás kerülgette, és már csak egyetlen cél lebegett előtte, hogy taktikusan játsszon, hogy ne engedjen, legalábbis fenntartsa a látszatát annak, hogy önállóan dönt, szabadon és háborítatlanul. Közben megjárta a szégyen poklát, az egyetlen helyet, melyben csalódni nem lehet, mert csak rosszat, folyamatosan és könyörtelenül mindig csak rosszat hall róla az ember.

És elkövetkezett a halála is. Csak úgy virtuálisan, igaz, de azért na­gyon is valóságos elemekkel. Azok már régen elfelejtették, messze jártak, és akkor, abban a pillanatban, a bokor alól, vagy vala­melyik homokbucka mögül, mintha egy piramis sírkamrájából jönne, felzúgott a taps. Először gyér volt. Meg akartak győződni róla, hogy ott van, hogy megcsinálta, de amikor meglátták, amikor átszakította a célszalagot, amikor előretolt kebleivel rá­hasalt a napfényben villogó csíkra, és az elszakadt, és el­sza­ka­dá­sával jelezte az eredményt, mely kiíródott a hatalmas, minden­honnan látható táblán, kitört a vastaps. Egyre hevesebben zúgott. Először azt hitte, nem ér véget. A dobogó csúcsán aprónak és szánalmasnak érezte magát. Sírt is, illetve nem sírt, csak nyelte a könnyeit halk, eufemisztikus, belső zokogással.

A zseni

Abban az üres csendben, abban a kopogós, szaggatott jelekkel és ábrákkal teleaggatott pillanatban, a zakatolásnak is beillő riká­csolásban, mely egy kis fantáziával olyan volt, mint egy fűcso­mókkal telenőtt tengerparti félsivatag, melyben rókák, kígyók, teknősbékák kergetőznek, gekkók emelik fel magasra a fejüket, hogy kilássanak a köréjük tornyosuló, az ő világukban felhő­karco­lónak számító bokrok, kövek és földhányások közül, szóval amely olyan volt, mint egy mély, üres és dermesztőén sivár gödör, Falus, aki valamilyen okból állva maradt, és a magas ablakok felső keretlécei felé fordította a tekintetét, vagy inkább a függöny­kamisok irányába, melyek vészes könnyelműséggel lógtak két-három, láthatatlanul elhelyezett szögre felakasztva, azt a lát­sza­tot keltve, mintha a levegőben lebegnének, azt mondta:

– Vén hülyékkel soha sem szerettem együtt dolgozni… – Olyan ártatlan babaarccal nézte a szemközti álmos tűzfalat, melynek már réges-régen el kellett volna tűnnie valami tündöklő hom­lokzat mögött, hogy nem csak a mondat jogosságát, de igazságos voltát sem vonta kétségbe senki.

Egyedül ő lepődött meg. Nem is helyes kifejezés az, hogy meg­lepődött, inkább úgy mondanám, hogy megriadt, hosszúkás arcára kiült a páni félelem, de csak egy másodpercre, annyira csupán, amennyi elég volt ahhoz, hogy kétségbe vonja, meg­vádolja, ki nem mondott becstelenséggel illesse mindazokat, kik nem értenek vele egyet. Az öregek, akiknek ez szólt, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. Péter sem értette, hogy hogyan sodródhatott ennyire mélyre. Kedvelte a két bácsikát, bizo­nyos mértékig felnézett rájuk múltjuk miatt, történetesen azok miatt az esztendők miatt, amikor annyi badarságot írtak össze. Aztán ahogyan ugrottak a másodpercek, sántikálva, de szél­sebesen, mint egy nikkelbolha, vagy egy kitépett lábú légy, arra gondolt, hogy az amit most tesz, nem is olyan gonosz dolog, az emberek megvetik, szétzúzzák, letaszítják az efféléket. Most az egyszer, talán először életükben végre ők is megérezhetik… Hogy nagy valószínűséggel még nem éltek eleget, nem tapasz­taltak eleget…

Mellesleg meg sem rezdült az arcuk. Nem biztos, hogy azért nem, mert már annyira hozzászoktak az udvariaskodáshoz, a kompro­misszu­mokhoz, a bábáskodáshoz mindenütt és minden körül, a szem­forga­táshoz, mely éppen csak illett az arcukra, igaz, meg­szürkí­tette azt, elhalványította a pillantásukat. Egymás mellett ültek. Még hasonlítottak is. Mit hasonlítottak! A felületes szemlélő szemében olyanok voltak, mint két, tyúkszartól éppen megtisztított, friss tojás. Szürke öltönyt viseltek, nem voltak kopaszok, pedig már jól a hetvenes éveiknek a derekán jártak, előre nézve egyenes tartással üldögéltek, a fejük nagyon kicsi szögben csak néha fordult jobbra, vagy balra, akkor is csak azért, hogy a szemük sarkából egymásra sandíthassanak.

Ami elhangzott, elhangzott, gondolta Falus Péter, egyet igazított a mosolyán, ettől még szemtelenebb lett az arc­kife­jezése. Nem tudni mi tette azzá, de mindig szemtelen volt. Még akkor is, ha udvariaskodott. Ha evett, akkor is. Ha nyájaskodott, ha az érdekei úgy kívánták, ha olyanokkal beszélgetett, akiktől támo­gatást remélt, akiket fel lehetett írni a „listára”, persze csak ha már minden kötél szakadt, ha jóformán már nem maradt más, nos, akkor az a bizonyos szemtelen arcvonás, melyet egy ügyes lendü­lettel az arcára kanyarított az isten, nos, akkor ez az arcvonás fenyegetővé vált. Ha ehhez még hozzávesszük kicsi­ségének, soványságának, bizarr voltát, mely kiismerhetetlenné, kiszámít­hatat­lanná tette, hiszen világos volt, hogy fizikailag tehetetlen, illetve ha nem az, akkor rendkívüli képességekkel rendelkezik, boszorkányos ismeretekkel, melyek megacélozzák gyorsaságát, lazaságát, pontosságát, keménységét és kitartását. Ráadásul halk mozdulatai voltak, mint a macskának, kecsesek és cél nélküliek, mint a szélben bólogató faág. De természetesen és mindent félretéve ugyanezek csak harmadolták, vagy negye­delték azt az érzést, melyet csak ritkán érzett, mely nyavalygás volt, szimpátiáról, elvekről, becsületességről, gonosz erőkről és ártásról, praktikákról és varázslásokról.

Lehet, hogy arra a két regényére, meg arra a nyeszlett novellás­kötetére volt olyan vagány. A regények nem voltak vastagok, ráadásul rossz minőségű papírra nyomtatták őket, gyat­rán ragasztották a gerincüket, és így könnyen kiestek a lapok, össze­gyűrődtek, ami olyan küzdelmesé tette az olvasást, mint­ha az olvasónak egy papírhalmon kellett volna átrágnia magát. Eszes zagyvalékok voltak azok a jelenetek, sőt, ahogyan ő maga nyilatkozott könyvéről egy újságnak, büdösek és légy­szartól piszkosak is. Ha egy kicsit szőrszálhasogatók akarnánk lenni, nyugodtan kimondhatnánk, hogy Falus kipróbálta…

Most az jut az eszembe, mert én is ott voltam ezen a meg­be­szé­lé­sen, hogy ennek a fiatalembernek, figyelembe véve a pofát­lanságát és a nagyképűségét, igen tehetségesnek kellett lennie, ha igazolni, ha valaha, valamikor és valahol igazolni akarta min­dezt.

Ki a zseni köztünk? – kérdezte egy fellegzős pillanatában, lehetett volna színt vallani, de senki sem tette. Meglepett. Nyilván magát hitte annak. Hetekig nem mentem a meg­beszé­lések­re, elfelejtettem, persze hallottam róla, és csak amikor össze­csaptak a feje felett a hullámok, akkor siettem oda, hogy gyönyör­ködjek a szenvedésében.

Nem volt miben gyönyörködni. Egy feketehajú, darázsderekú csini­babával jelent meg, és ez a tény azonnal kétségbe vonta a sajnál­kozás lehetőségét, sőt legkisebb esélyt sem adott annak, és azt is elfelejttette mindenkivel, hogy elhagyta a felesége. Halványan még emlékeztem arra az estére, amikor valahol a bel­városban, egy sötét bérkasztámya harmadik emeletén éjfélig tartó vitába bocsátkoztunk valami jelentéktelen dologról, és egyszer, a nyitott ajtón át kitárulkozó hosszú előszobában meg­láttam Zoát, így hívták a feleségét, egy szakadt tréningruhában, a szája sarkában lelógó cigarettacsikkel, éppen valami felmosóval, meg vödörrel ügyetlenkedett. Szerettük Zoát. Láttam, hogy más­nak is odaszegeződik a tekintete, hogy talán ugyanarra gondolunk mindannyian, arra, hogy még ebben a szakadt, koszos, szálaira foszlott ancugban is vonzó, ha nem sexis. Most kellene lencse­végre kapni, gondoltam, hiszen végtére is jó nevű újságírónő, riporter, tévés személyiség, akinek ezt az oldalát még nem ismerik, nyilván jót tenne az imázsának a lumpenes száj­tartás, a kiábrándult tekintet, a hanyagul fel tűzött, rugózó haj­tincsek, és persze a gyönyörű alakjára feszülő viseltes tréning­ruha.

Senki előtt sem volt kétséges, hogy ha egyáltalán van közöt­tünk zseni, az csak Falus Péter lehet. Amikor a várva várt könyve megjelent, illetve megjelent az a vékony, kemény­fedelű valami, ami rendes körülmények között alig tért volna el egy iskolai füzettől, ez a róla kialakított kép átadta a helyét a vitának és a vesze­kedésnek, nyugodtan kimondhatom, hogy civódásnak. Az apró betűkkel szedett könyvecske olyan volt, mint egy kiáltvány, mint egy invokáció, elolvastam, lenyűgözött, pedig ha valaki meg­kérdezte volna, hogy miről szól, csak hebegtem volna.

Az volt a legkülönösebb, amikor megverték. Mint már említettem, Péter nem volt egy izomkolosszus, de rövid ideig tartó őrjöngései félelmet keltettek, tiszteletre, megalkuvásra kény­szerít­tették ellenfeleit, vitapartnereit, akik jobban féltek éles eszétől, meg­szégye­nítő követ­keze­tessé­gétől, mint apró, csontos ökleitől, melyek összerepedezett kövecskékre emlékeztettek. De akkor, egészen egyszerűen, és erre aligha találnék jobb ki­fe­jezést, Falus Péternek szétverték a pofáját… Falus Pétert bele­verték a betonba. A nőügyei… – gondoltuk. Annyira eltorzult az arca, hogy hetekig nem mutatkozhatott a nyilvánosság előtt, az utcán, a szórakozóhelyeken, de még a könyvnapon sem, ahol való­ban tátongó űrt hagyott maga után. Akik látták, és minden iro­dal­mi jártasságukat latba vetve megpróbálták ecsetelni, való­ban szörnyű képet festettek róla. Azt mondta valaki, hogy a száját mintha áthelyezték volna az arcában, mintha új lyukat fúrtak volna valahol a füle mellett. Az orra valósággal szétkenődött, mesélte valaki, mint amikor nyers tésztát széttrancsíroznak, vagy agyagot laposra klopfolnak, vagy mit tudom én… Sem én, sem mások nem merték megnézni, inkább csak egymás között tárgyal­tuk az ügy részleteit, fontoskodtunk, tudálékoskodtunk, lármáz­tunk. Egy napon elindultam hozzá, mert a sajnálat és a kíván­csiság furcsa elegyet alkotva lötyögött a bensőmben, mint valami demizsonban felejtett megsavanyodott bor. Már a lépcsőházban jártam, amikor különös, furcsa, dermesztő érzésektől vezérelve, melyek olyanok voltak, mintha vadállatok verekednének bennem, ádázul tépve, harapva, szaggatva egymást, összecsavarodva, mint valami kötél, eggyé kovácsolódva a haragban, a gyűlöletben, körben lépdeltem a kőrfolyosón, elhaladtam az ormótlan, batár ajtó előtt, melyre az volt kiírva, hogy Falus Péter, alatta pedig Odri Zsóka, semmiféle „né”, egy asszony szabad, független feminiummal, szóval elhaladtam az ajtajuk előtt, és anélkül, hogy becsöngettem volna, tovább lépdelve ismét elérkeztem a lépcső­házhoz, és folytattam az utamat lefelé a lépcsőn.

Csak akkor lélegeztem fel, amikor ismét kint voltam az utcán. A füttyögő, borús, vad szelek, amelyek aznap át- meg átszelték a várost, egy kocsmába kergettek, meginni valami ártatlan frissítőt. Egy távoli sarokban lévő asztalkánál ülve megpillantottam Pétert, a tenyerébe támasztott arccal, tekintete a gomolygó, füstös semmibe mélyedt. Mozdulatlan volt. Igyekeztem eltűnni a tömeg­ben, mely folytonosan ki-bejárt ennek a kocsmából, cukrászdából és éjszakai mulatóból kevert lipótvárosi elegynek az ajtaján. Ala­posan megfigyeltem az arcát, anélkül, hogy ő észrevette volna, a pózt, mely olyan volt, mint egy rossz szobor, pózoló, drámaian érzelmes, és kaotikus, a feje kissé oldalra billent, az arcán lévő dudorok, az orra, melyet beletemetett a tenyerébe, a homloka, mely merőlegesen omlott lefelé, mint valami sziklafal, a fülei, melyek szárnyakként szétálltak és az ember azt várta tőlük, hogy megmozdulnak és gazdájukat felrepítik a levegőbe, a szeme, mely hurkák és repedések közé szorulva elveszett, illetve valami aprócska fénypont verődött vissza a gödréből, mint a kút vizében virító csillag, elnagyolttá tette, félkésszé, mintha még dolgozna rajta az Isten. Ebben a pillanatban nem kételkedtem a zsenia­litá­sában, ugyanakkor gyűlöltem is, mert irigykedtem rá, illetve nem irigy­kedtem, csak bosszantott, furcsállottam a felismeréseknek azt a láncolatát, mely eddig elvezetett, nem is annyira furcsának éreztem, mint inkább hamisnak, és…

Hónapokig nem láttam. Már talán el is felejtettem. Nem lett volna nehéz, mert elképzeltem, mint a sziklaugrót, aki el­ru­gasz­ko­dik, és zuhan lefelé, zuhan, és zuhan… És akkor, szinte egyik nap­ról a másikra, a nézhető, olvasható és hallgatható médiákban kezdett pattogni a neve. Valami regény kapcsán megint. Valamit írt. Valami rögeszmés ügybuzgalomtól vezérelve beleszólt a má­sok dolgába, melybe nem lett volna szabad. Amikor megláttam az arcát a televízióban észrevettem, hogy felnőtt, sőt megöregedett. Hol volt már az örök, szemtelen kamaszfiú! Az a kifejezés dölyfös elszánt­sággá érett. A gúny, mely korábban sütött a tekintetéből, ekkorra már valamiféle lemondássá zsugorodott, illetve meg­figyel­tem, hogy mennél inkább próbálom elemezni kusza vonásait, annál dermesztőbb az arckifejezése. De lehet, hogy csak én láttam annak. A korábbi dolgok ismeretében, csak az én szememben, az én agyamban játszódtak le azok az apró elmoz­dulások, azok a kényszerű illeszkedések, azok a lebegések és suttogások, melyek ezt, vagy azt elhitették róla.

Ünnepelték. Bulvárlapok címlapjain pózolt. Nagymellű bombá­zók­kal fényképeztette magát. Az a könyv, mely arról a bizonyos ké­nyes ügyről szólt, melyhez semmi köze sem volt, illetve nem több, mint bármelyik állampolgárnak, és amiért ajnározták és fe­nye­get­ték is, mind egy szálig elfogyott. Versengtek érte a tévé­ri­por­terek, de csak én vettem észre, hogy mennél többet szerepel an­nál jobban kopik szeméből a fény… Bizonyosan csak én vettem ész­re azt is, hogy a tartása olyan lett, mintha zsákokat cipelt vol­na a vállán. Meg hogy a térde megroggyant egy kissé, és hogy a hang­ja el-elcsuklott, néha el-ellobbant, mint a kihunyni készülő tűz.

Azt, hogy fenyegetik az öregektől tudtam meg, akik aggódó szeretetükkel üldözték. Egyszer egy napfényes délelőttön az Erzsébet téren bandukoltam. Ott ültek a szobor alatt néhányad magukkal hevesen gesztikulálva, összehajolva, meg ki­egye­ne­sed­ve, mosolyogva, meg elkomorulva.

Megrendültem. Amit elmondtak, annak a fele sem volt tréfa. Hónapok óta fenyegették, halálra ítélték. Annak a bizonyos szer­ve­zetnek a tagjai, vagy az a csoport, vagy mit tudom én kik, ítél­keztek felette, és az ítélet: golyó. Csak akkor kegyelmeznek meg neki, ha visszavonul a nyilvánosságtól, kijelenti, hogy ártatlanul vádolt meg embereket, hogy ha nem ír többet, nem szól, és nem nyilat­kozik. Féltem és láttam, hogy azok is félnek, mert a félelem és a féltés rokon. A régiek közül már senki sem kereste, hozzá­férni sem lehetett egykönnyen, csak a két öreg kerülgette atyai alázattal.

Egyedül volt, jobban mondva ezrek vették körül, de ebben a tolon­gásban elfelejtkezett saját magáról, arról a partner­ségi viszonyról, mely egy egész életre önmagához köti az embert. Még jobban körül­vették a nők, most egy rövid hajú szőkével hajtott, aki olyan volt, mint egy kétlábra emelkedett, csillogó izomzatú párduc. Már régen nem lakott együtt Zoával, úgy hallottam, hogy a riporter­nő leszokott a dohányzásról, és aerobicra járt.

Eltelt pár hónap. Péter lekerült a címlapokról, mentek a dolgok a maguk útján.

Egyik reggel, egy hűvös októberi hajnalon, tehát nem is reggel, inkább nem sokkal éjfél után, éppen haza felé tartott. Az Lajos­mező utcánál, ott, ahol kikanyarodik a busz, a lámpánál, ahol olyan sokszor haladtam át én is, meg mások is, a cipru­sokkal, meg tujákkal tele­ültetett játszótér árnyékokkal borított me­ghitt sarkából, ahol délelőt­tönként fiatal anyukák szoktak játszani gyerme­keikkel, felugatott egy géppisztoly. Én már csak a kicsi, össze­esett, fel­ismer­hetet­lenné sebzett holttestét láttam a reggeli híradóban.

Aha

Aha… – mondta és közelebb húzódott a kőhöz, a domborulathoz, mely a feje felett nyújtózott, és rávetette sötét árnyékát, be­ta­karta rücskös, nagy testével, sőt, szinte ráfeküdt, elnyúlt felette a leve­gőben. Most már többen is látták, hogy fél. Illetve nem félt, csak aprócska ráncok gyűltek a homlokán, meg a szája sarkában, kiáll­hatatlan, ide-oda ugráló ráncocskák, melyek inkább nagyobb hangyákhoz hasonlítottak, vagy helyzetükkel elégedetlen, tehe­tet­lenül ficánkoló gilisztákhoz. Borotválatlan, sápadt arcát elön­tötte a pír, és a szája mögötti apró, iniciálészerű mélye­désekben az izzadtság vizei gyűltek.

Szia… – mondta egy szőke hajú lány; fejét hátravetve, alsó ajkát feszesre húzva, megfeszített nyakkal, mely, mint valami höm­pölygő folyó torkollott bele a hátgerincbe, felajzva azt, mint egy íjat, egyetlen nagyszerű, bánatos és érzéki lendületté kompo­nálva az egész testet, a hason át, a tomporon át, egészen a com­bokig, sőt a lábfejekig, melyek előre nyúltak, álmosan, lomposan, és csillapíthatatlan vággyal mesélték történeteiket. Meg­gém­be­re­dett ajkai csillagszerű alakzatot öltve kéklettek, gyöngyöztek a hideg felületeken lecsapódó párától.

Szia… – mondta ő, és végigsimította az állán a kemény ros­tokat, a ráncok sűrű, szálkás bokrait, a grimaszok által odafestett bolond­ságokat, melyek még mosolytalanul is ott villogtak az arcán. Kapaszkodott. Az ujjait belenyomta a vastag gyökerekbe, melyek kiállottak a földből, illetve a megrepedezett, elporladt sziklák közül, melyeket hatalmukba kerítettek a borostyánok és a lapu­levelek. Lassan csúszott a kürtőbe, hiába csavarta a csuklója köré az indákat, meg a koszorúvá gabalyodott fűcsomókat. A láb, mely az arcát érintette, olyan súllyal nehezedett rá, hogy, bele­értve a saját súlyát is, hiába tapogatta kézzel-lábbal, térddel a sziklafal bütykeit, kiálló csipkézetét kétségbeesetten nyújtóz­kodva valami megfogható után, a lezuhanás elkerülhetetlennek látszott. Becsúszott a sziklák közé. Tenyerét erősen oda tapasz­totta valamire, mialatt vétkesen és felelőtlenül a szőke lány gyomrába tenyereit, aki kétrét görnyedt, és közben a fején nyug­tatta poros combját. A fülében mocorgott a lány szűnni nem akaró nyögéseinek folytonosan cincogó hangja. Mivel sötétedett, még az arcát sem látta tisztán, mosolygós szemére, szájára emlékezett még a katasztrófa előtti pillanatokból. Egyre keve­seb­bet látott, csúszás közben önkéntelenül megragadta a ruháját, fel­feslett pulóverét, kilógó selyemblúzát, meg kibomlott nad­rág­ját, éppen annál a keskeny elválasztó résznél, mely át­ölelte a hasát, a vállát, beleértve a melleket is.

Hello… – kiáltott a szőke lány, akit Bijunak hívtak, de még nem mutatkozott be, nem csinált semmit, mosolyát nem mutogatta, domború ajkait sem, melyek megnyúltak és felfelé kunkorodtak, megvillantva hibátlanságuk tudatában még jobban kifehéredett fogait. Biju érezte a fiú görcsös szorítását a ruháján, a csípő haj­la­tában, a ruha reccsenését is hallotta, a szakadás durva, ugatás­szerű hangját. Tehetetlenül vergődött a lezúduló törmelék poros, szúrós szemcséi alatt, szenvedett a nyakába szóródott földtől, melynek apró darabkáit férgeknek képzelte. Lassan, óvatosan megpróbált átfordulni, lehetetlen volt megállapítani, hogy nagy igyekezete kivitelezhető-e, megfordulhat-e, beleegyezhet-e abba a riszálásba, tolakodásba, furakodásba, mely a kürtő felé koncent­rálódó szívóerő következtében a barlangrendszer alsó réte­geiből kiindulva, mint valami daráló, hol csavart egyet, hol pedig lazított a kibírhatatlan szorításon. Valószínűleg fejjel lefelé csúszott bele ebbe az ismeretlen helyzetbe, melytől ötven évenként, kétszáz évenként, ezer évenként ki tudja hányszor, illetve hányszor nem, felbolydulnak a sziklák, felgyűrődnek az utak, elfekszenek a fák, a hegyoldal leszakad, nedves földrétegek csúsznak egymásba klinkertéglás villákat rántva magukkal, süppedős fotelekkel a nappalijukban, vázákkal és kerámiákkal, tükrökkel és pohárszekrényekkel. A patak szanaszét, okádva, habzsolva, fröcskölte tele a tájat, összerondítva, zúgva és acsar­kodva, mint egy felriasztott ragadozó. Tóvá duzzadt, örvénylett, mint­ha szörnyetegek birkóznának odalent.

Tüzes szikrákat hánytak az égbeszökő bércek, a kilátó békéje lapos darává töredezett, és a cseppkőbarlang hidegvízű tavacskái elpárologtak a túlhevült sötétségben. Darabokká váltak a falak, a termek, az emberi fantázia által megszemélyesített képződ­mények, a törpék, a krokodilok, a madarak, a csigák, a favágók és a Mikulások… Szegletek pattantak le, mell vértek repedeztek, útjelzések, információk, tájékoztató táblák vesztek el. Boltozatos folyosók, kürtők, termek és udvarok, légkamrák és vízmedencék adták meg a módját létezésük bizonyos fajta részvétteli befeje­zé­sének. A hegy korábban békés hátán platánokat és orchideákat, juharokat és tamariszkuszokat nyelt el a föld, a bükkök és gumifák legurultak, karsztvíz tört fel, üledékes kutak fortyogtak, meg gőzölgő vízoszlopok.

Ebben a helyzetben, ebben a romlásban, a föld kezdte elveszíteni józan ítélőképességét, eredményeinek viszony­lagos­ságát, melynek következtében a felbolydult anyagból dom­bocs­kák kerekedtek, tavak nyíltak, kőomlások rajzolták fel torz forma­világukat, csak azért, hogy Biju valakinek a fejére támasz­kod­hasson, lezárhassa a szemét, betömködhesse az orrát, kitép­kedhesse a szemöldökét. Bijunak egyéb teendője nem akadt, mint várni, széndioxidot kibocsátani, enzimeket termelni, meg vizeletet, székletet, nyálat, meg izzadtságot. Protonokat és neutronokat mozgósítani egy új létforma eljöveteléért. Minden igyeke­zetével megpróbált kievickélni ebből a kellemetlenségből, de minél jobban kapkodott, annál jobban belegabalyodott a láthatatlan háló láthatatlan fonalaiba.

Jaj… – mondta Gab, mert így hívták fiatalembert, aki törté­ne­tesen hányingerrel küzdött, remegett, és valami meleget is érzet a szájában, de mindennek most, ebben a helyzetben semmiféle jelentősége nem volt, hacsak annyi nem, hogy miközben a lány izmos lábikráját szorongatta, meg volt győződve arról, hogy valami­féle állat férkőzött közéjük, egy lapos, termetes, széles pofájú, kígyó, vagy patkány, mely őt, Gabot, akinek neve elé oda­biggyeszt­hető lenne, hogy Dr, mert két szemesztert járt az orvosin, szétmarcangolni készül. És ahogy fojtogatón és undorral be­lemarkolt abba a rugalmas, domború, elkeskenyedő testrészbe, mely oly szemrevalóan tudott viselkedni a végítélet előtt, feszülni és pöffeszkedni, és ami most már csak tombolni tudott, szőrös pofát vágni, gusztustalan mancsokat meresztgetni piszkos körmökkel, elszuvasodott, rothadó fogakkal, és bűzlő nyelvvel.

A helyzet egy cseppet sem volt nevetséges. Komor volt, ért­he­tet­len, a magyarázat felesleges volt, mivel az ilyen dolgokkal való törődés nem vezet sehová. De mint minden büntetést, beteg­séget, börtönt, vagy akasztófát tűrni kellett, békíteni és elkerülni, vagy nem, de legalább elviselhetőbbé tenni. Biju, ez a jó humorú teremtés, aki nemcsak kacagni szeretett, de kacag­tatni is tudott, most összeszorított foggal kínlódott Gab nyak­csigo­lyáján, és bár elképzelte, hogy fájdalmat okoz, azzal is tisztá­ban volt, hogy minden fölösleges mozdulattal egyre lejebb csúszik, függetlenül a sportcipőtől, melynek tapadós sarka, érzése szerint már túl mélyen hatolt bele a fiatalember mell­kasába, a nyakszirtjébe, nem kímélve az állat, a nyelvet, meg a fogakat, sőt még a szájpadlást sem.

Mikor látta, hogy ezekkel a szokványos dolgokkal mit sem ér, szervezkedni kezdett. Úgy gondolta, hogy leharapja a fiatalember hüvelykujját, mely, mint valami ék furakodott a fal, és az ő kissé széles csípője közé, pedig ez a csípő normál körülmények között szemre­való és nőies volt, domború és szépívű, Rittyentettek utána, meg biccentettek, meg kurjongattak, de most mindennek aligha volt jelentősége. Ha azt a hüvelykujjat leharapná, gondolta, akkor kimozdulnának a dolgok, ennek eredményeként a fiatal­ember körül is megszűnne a nyomás, átfordulhatna a másik oldalára, könnyíthetne magán, fellélegezhetne, talán még beszél­get­hetnének is, kicserélhetnék a tapasztalataikat erről-arról, például, hogy nem fáj-e a nyaka az edzőcipőtől, hogy kap e levegőt, meg ilyesmi.

Hozzákezdett. Nem akart ráijeszteni, rátelepedni sem akart, lassan, módszeresen, lépésről lépésre építette fel új elgondolását a hüvelykujjal kapcsolatban, közben kénytelen volt észrevenni, hogy fölötte is lóg valaki, akinek nagy, kemény hasa van, hosszúkás, mint egy zsák, göcsörtös, mint egy farakás, és puha, mint egy kiszúrt lufi. Egy széles, érdesre kapart bakancs orra az ajkai közé furakodott, durván szaladgálva az álla, meg az ajka között. Idomtalan és szemtelen volt, és ez arra ingerelte Bijut, hogy belecsípjen a vékonyába, először csak egy kicsit, aztán egyre erősebben, ravaszul és kéjesen kimunkálva a csípést, meg­csavarva, beletúrva a lágy részekbe, hogy testtartását illetően korrekcióra bírja, de hangot sem hallott, káromkodást sem, felmordulást sem, pedig az utolsó csípés valóságos fegyvertény volt, egy amputáció előkészületének is beillett volna, vagy mintha szövetmintát csippentett volna ki a testből. Megmarkolta a bokán felül érő bakancsot, két tenyere közé fogta, megrángatta, meg­csavar­gatta, helyet próbált készíteni neki. Tiltakozás nélkül engedett. Betuszkolta a lábat valami lyukba, résbe, repedésbe, melyet felfedezett, kiforgatta úgy, hogy annak az embernek ott fent, a nagy­hasúnak, a pimasznak, aki csak úgy beletapos a másikba, már üvöltenie kellett volna. Mikor már a lábfejet bele­kalapálta, a boka is reccsent, talán el is tört, bele is nyílalt, hogy ez az ember, akit a katasztrófa küldött fölébe, mint valami képződ­ményt, mint valami dugót, ebben az élet közeli, halál közeli, könnyedén semmiképpen sem definiálható állapotban, talán már nem is él.

Felkiáltott. Felsikított. Ez a sikoly személytelen volt, egyszerűen csak arról szólt, hogy már régen sikítani kellett volna, hányni, és fosni és üvölteni és pánikot kelteni, csak az volt a baj, hogy a természet süket, vak, legalábbis ilyennek tetteti magát, érzéketlen, non­kom­for­mista sártömeg, lepedék, vagy agyag, vagy tőzeg, és közben úgy viselkedik, mintha valami megértő Úr őrködne felette. Az anyjára gondolt, meg az apjára, meg a test­véreire, illetve nem is gondolt rájuk, mert tudta, hogy itt a vég, hogy üres, hitetlen szobák következnek, jéghideg termek, meg atrocitások, meg átváltozások, melyek kényelmetlenek és felfog­hatat­lanok, és melyeknek egyetlen koordinátája a magány, a csend, az üresség, a feldolgozhatatlan szenvedés, és a könny.

Üggyel-bajjal odahajolt, ujjai közé csippentette azt a hüvely­kujjat, miközben igyekezett lecsúsztatni magáról a bakancs rovát­káit talpát. Hosszú, párnás ujjait a Gab hüvelykujjára fektette, meg is lepődött, hogy milyen vastag, dudoros és kemény. Talán nem is hüvelykujj, gondolta, a tenyerébe vette, mintha simogatni akarná, kényeztetni, az ujj megmozdult, a legfelső ujjperec be­hajlott kissé, viszonozta a simogatást, ráfonódott.

– Ki vagy? – kérdezte Gab, és Biju nem tudta, hogy felülről szólnak-e, vagy alulról, felnézett, és mielőtt azt az ujjat a szájához emelte volna, lecsúsztatta az arcáról azt a pocsolyaszagú nadrágot, félrelökte azt az áporodott térdet. Eltévedt, meg­szédült, hirtelenjében remegni kezdett, azt sem tudta, hogy hol van az alul, és hol van a felül. Most jutott csak az eszébe, hogy az az ember már nem él, nem élhet, ha pedig él, elájult, szenved, vagy kómában van. Ő legalább annyira kegyetlen vele, mint az ővele, a kegyetlenség nem mérhető, az undor sem, a viszolygás sem. Az is lehet, gondolta, hogy fájdalmat fog okozni, hogy leteríti a srácot ezzel az ujj leharapással, hogy kegyetlen és könyörtelen lesz. A miatyánkot mormolta, amikor már a duzzadt, feszes ujjat kettéharapni készült.

– Biju vagyok – szólt elcsukló hangon. Beletaposott, élvezte, ahogy egy szájat, meg egy szemet szétmorzsol a cipőjével.

A hegy megmozdult. Cuppogva olvadt a kő. A folyékony anyag mindent felégető patakocskái tapogatva keresték egymást. Jám­boran egyszerű volt az, hogy az álom képét, mely régen ott vibrált a recehártyáján, többé nem hozza vissza semmi. A változat­lanság ilyen, mérhetetlen, fel­fog­hatat­lan és viszonylagos, gondolta, miközben átvonult rajta egy poros, füstös lökéshullám.

Aranymetszés

Szorongott, lételeme lett az egy helyben topogás, pedig lépnie kellett volna, de nem mozdult, várt, hátha mozdul helyette az idő. A kényszerhelyzet megnövelte az esélyeit, ugyanakkor a kocká­zatokat is. Éjszaka mindig megnőtt a gyomrában a gombóc, forgo­lódott, felkelt, belekezdett ebbe, abba, amibe éjnek évadján bele lehet kezdeni, szokásos elfoglaltságaiba, melyeknek olyan nagy jelentőségük volt máskor. Összeesküdtek ellene a dolgok, a könyvei, az újságjai, a kedvenc tárgyai, melyekkel elbabrálgatott, melyeket becézgetett az ujjaival, a könyvek lapjai között alvó történetek, az ablaka alatt futó táj, a fák, melyeknek rövidebb ágai úgy aránylottak a hosszabbakhoz, mint hosszabbak az egész­hez. Kereste a középutat, és most, hogy a tölgyekben, nyár­fákban, akácokban meglátta az aranymetszést, meg­örven­dez­tette a felfedezés.

Másnap, már jókor telefonált. Nem tárcsázott folyamatosan, csak bele-belekapott az ujjaival, melyeket kampósra görbített, mintha nyílvesszőt készülne kilőni, vagy hárfa húrjaiba bele­csapni. Hideg, ropogósra fagyott késő őszi reggel volt, zúzmara keretezte az ajtókat és az ablakokat, az autók szélvédőüvegeire ráfagyott a pára.

Megveszem – mondta végül, miután beütötte a kódszámokat. Felhevült, köd szállt rá, Mozgolódott, csapkodott képzeletbeli szárnyaival, aztán meg lejtőn csúszott, nem feltétlenül lefelé, de nem is felfelé, csak úgy, idegesen. A kocka el volt vetve. Attól kezdve jelentéktelen volt körülötte a mindenség, a legnagyobb meg­lepetésére filozofikusabb lett, befelé fordulóbb, megérintette a bölcsesség, valamiféle halál közeli állapotban botorkált egy olyan közegben, melyhez foghatót hiába keresett ismereteiben.

Ezek már nem az ő tartozékai voltak. Elégedetlenkedhetett, sírhatott, gondolatai válasz nélkül siklottak tova. Tulajdonképpen folyto­nosan ismétlődő eltávolodásai és visszatérései követ­kez­tében a hűtlenség vádját is a saját fejére olvashatta volna, a sutto­gást is, a nyakatekert kifejezéseket, a bajkeverő nyekke­néseket, a köhintéseket, az ácsorgásokat a hűvös téglákon, az ön­ma­gukba visszatérő cikázásokat, a mérgelődéseket, hogy ezek a falak, melyek valaha még olyanok voltak a számára, mint valami szer­számos­láda, ma már eredménytelenek, tiszteletlenek, hogy ezek a bútorok hamisan lebbentik fel ruhácskáikat, szemér­met­lenül mutogatják példásan megfaragott lábacskáikat, melyekkel nehézkesen, cammogva, kapirgálva haladnak, mint a páncélját cipelő bogár.

Mikor ötlött a fejébe az egész? Hogy az ötlet hülye volt-e, vagy sem, hogy eladja a lakását, hogy pénzé dermeszti az életet maga körül, hogy most kell kihasználni, amikor lent van, hogy venni kell és várni, míg meggazdagszik?

Megvettem nyolcezer kettőért – mondta a bróker. Sűrű csend kerekedett, és mint valami csillagrendszer forgott évmilliárdos lassú­sággal, érzékelhetetlenül, betájolhatatlanul. Attól kezdve, mint valami nagy, ragadozó hüllő, csavargóit azoknak a dolgok­nak a peremén, az időben és térben osztályozhatatlan „kezdet”-ben, amikor már leszállt a csend, és „megpihent”.

Elképzelte például, hogy fogyatkozik, hogy valami komoly­talan­nal küzd, hogy megfutamítják, máskor pedig ő futamít meg má­sokat. Az a lehetőség, hogy elveszítheti a pénzét, hogy elszór­hatja, hogy esetleg végül összeragasztgathatja, mint a szét­morzsolt követ, távlatokkal töltötte meg. Félt elszéledni, kám­forrá válni a tömegben, ahogyan azok szerették volna. A leg­rosszabb esetben is csak meghalhat, gondolta, aztán meg azt gondolta, hogy annál is van rosszabb, csak oda kell figyelni, a fülében zúg, mint a harang, csenget, mint a vészcsengő. Csak­hogy ez az érzés, melyet sikeresen kiűzött a homlokából, a tekintetéből, most, mintha valami géppuskafészket alakított volna ki, a gyomrában tüzelt, a beleiben, a hasfalában, a hólyagjában, melyben, mint az apály és a dagály, süllyedt és emelkedett a vizelet.

Abban reménykedett, hogy az a dolog folytatja a felfelé mene­te­lését, hogy az arcába csókol a szerencse. Egyelőre azonban nem így történt. Illetve másnap, amikor folytatódtak a dolgok, ő pedig szentül meg volt győződve róla, hogy másnap van, és amikor már bebizonyosodott, hogy félreérthetetlenül reá szege­ződnek a tekintetek, bizonyítania kellett. Pedig elhihette volna, hogy csak ő és senki más… Megnyíltak az ég csatornái, a föld repe­dései, a barlangok kitátották a szájukat. Egymást támogatva, ösztö­kélve, kart karba öltve sétált szemben vele a merészség és a félelem, összebújva, nyalták, falták egymást. Olyan sebességgel tört rá a vizelés, gyötrőn, kínzón, állhatatosan, hogy rohannia kellett.

Szóval egy kicsit elgyönyörködött, ahogyan a pusztulásban szoktak gyönyörködni. Remegtető volt, meg természetellenes is. Az érzéseit nem adhatta össze. Az volt a legnagyobb baj, hogy homlok­egyenest mást mondott a szíve, mint az esze. Az el­tép­he­tet­len szálak, melyek a saját egyéniségéhez fűzték, nem csupán képletesen, lazulni kezdtek. Feldőlt egy pohár, és a tartalma a padlóra csörgött. Az esés harmad és negyednap is folytatódott. Abba kapaszkodott, hogy megvehette volna olcsóbban is.

Elszürkült filmkockák karcos, sistergő animációjaként önmagát szemlélte szétszaggatva egy lapos, vejdling formájú roham­sisak­ban. Az orra, meg a szája megtelt földdel. Békésen, mozdulat­lanul, szinte hortyogva pihent, fesztelenül, ahogyan az övéi között pihen az ember.

Egyébként is, gondolta, azok a folyamatok véget értek, más­részt viszont bizonyos bejelentések válságról, nyereségekről, árakról és veszteségekről, kamatokról, melyek csökkennek, vagy emelkednek néhány pontot, vagy tizedet, inflációról, mely, mint a letöredezett kőfelület, sebeket karcol.

Egy hét múlva ezer pontot esett. Visszapörgette az esemé­nyeket, szeretett volna méltó lenni a történtekhez. Megindokolta, megmagyarázta magának, görcsös igyekezettel próbálgatta, de a folyamat, mely már megindult, örvénylett, forgott szédítő sebességgel. Bankok csúsztak meg, mint a havas hegy oldalában leszakadó fal. A következetlenség logikája szerint nem talált rá magya­rázatot, azon kívül, hogy titokzatosan, szenvedélyesen vicsorító erőket okolt érte. Persze végül bele nyílalt a felelősség… Kelletlenül, mert nem volt ínyére egyáltalán, ilyenkor rátört a forróság, elöntötte, lángokat látott felcsapni maga körül, mókás plazmatestek táncoltak, vihogtak, viháncoltak azzal a céllal, hogy őt elemésszék. Rossz helyre rakta ki a dolgait, el kellett volna rejteni egy koporsóban, vagy valami olyasfélében, dobozban, ládában, szarkofágban, valahol, ahol évezredekre válthatók a másodpercek. Imákat fabrikált, a kezével, a szájával, a hasával, a lábával, a nyakával, az ínyével is, mely feszült, dagadt, kinyomta az ajkát, mely megvastagodott, lefittyedt. Fohászkodott a szana­szét csapkodó hajfürtjeivel. Elbeszéltek mellette, mint ahogyan ö is elbeszélt mások mellett. Ebben a dimenzióban már csak ön­magát vette észre, saját lélegzetének orgonahangszerű sípo­lását, a betegség alig észrevehető toccátáit hallgatta.

Csak úgy mellékesen… Amikor érzékelte, már üresség volt a helyén. Kitépett szőrcsomóként a markában szorongatta. Ezer pontot emelkedett egy nap alatt. Sírt. Mintha röpcédulákat szór­nának szét repülőgépről, melyek pörögve, villanva szárnyalnak a levegő­ben. Féken tartotta magát, pedig a legszívesebben rúgkapált volna a boldogságtól. Azon gondolkodott, hogy eladja a nyara­lóját is, megrészegedett, a száguldástól. Hogy csak vesz, vesz és vesz, és nem veszít… Már talált is rá vevőt, de még gondolkodott, nem akarta elkótyavetyélni. A meggazdagodás utáni vágy víz alá nyomta az óvatosságát, fuldokolva kapkodott levegő után.

A szerencse mindig elcsattant, mint egy üvegpohár, ha utána nyúlt. Felszabadultan csatangolt az összegek között, szétnézett abban a birodalomban, ebben a pillanatban az övé volt megint. Meg­mámo­roso­dott. Éppen a kávéját itta, amikor egy hír, egy elfeketedett mondatocska… Besenyő rablók tarolnak így. Most kell megcsípni, ezekben a napokban, órákban, venni és venni, amíg még olcsó, gondolta. Ebben a relációban már nem volt hatalma a számológépek felett. Bárcsak többet számolt volna, be­ku­kucskált volna a számok összegubancolódott világába, meg­játszotta volna, mint valami lottószámot!

Aztán tízpercenként. Abban a fejetlenségben, abban a menekü­lésben, abban az összeomlásban… Pompeire szakadt így a mindent felégető piromassza. Először ő is úgy gondolta, hogy menekül, de már nem volt mit megmentenie. Csak hallgatott, és össze­szorult a gyomra. Este volt már, amikor karon ragadta a kétségbe­esés. Az volt az első gondolata, hogy nem kedveli az Isten. Valami olyan módszert kell kiötlenie, mitől keveset szenved. Semmitől nem félt annyira, de valójában attól sem félt, csak a fakó, kifehéredett űr volt furcsa. Lassan készülődött, szégyen­teljesen matatott a fiókokban, az orvosságos dobozokban. Már egy hét lelt el, hogy eladta a feje fölül a lakást, és most ki kellett költöznie dicstelenül, borostásan. Újra átgondolta, és úgy vélte, hogy ha ölni fog, ha így tesz, önmaga lesz az áldozat. Bele­csimpaszkodott, mint valami kis majom, a saját kabátjába. Azt latolgatta, hogy milyen előkészületeket tegyen. Nem kötötte ide semmi, ami több lett volna annál, ami másokat ide köt. Majd túléli ezt is, gondolta, persze csak akkor, ha a halál túlélhető, amire kíváncsi volt, de nem annyira… Minden pillanat szánal­masabb és szánalmasabb volt. Persze csak az ő olvasatában. Ezernyi szállal kötődött, és ezek a szálak mélyen belevágódtak a bőrébe, a húsába. De most, ezekben a pillanatokban, a veszítés szakadatlan folyamatában erről is megfelejtkezett.

Tragikus volt, megpróbálta félvállról venni, hetykén, készü­letlenül, szélhámosán. Kikészítette a gyógyszereket, az altatókat, vagy negyvenet, meg a papírt, amire a búcsúlevelet írja majd, a fényképeket, melyeket még utoljára megnéz. Úgy döntött, nem azért, mert félt, hogy csak holnapután. Magabiztos volt, mint aki már nem tartozik felelősséggel.

A veszteség iszonyatos volt. Kezdtek összekavarodni benne a dolgok. Ha eladja, realizálja, véglegesíti, veszít, nem volt képes következetesen, akkurátusán, erős ember módjára végiggondolni, csak úgy homályosan, mint amikor a homok kifolyik az ujjak közül. Összekuszált képek ugráltak, keringtek, csattogtak a fejében. Ki kell költöznie, gondolta. Rakosgatta a pirulákat. Lehet, hogy örökre így marad, gondolta. Persze ez lehetetlen, soha sem volt még így. Elborult. Behunyta a szemét, összekeverte az asztalon a kapszulákat. Valamiféle alakzatot próbált kirakni belőlük, üzenetet. Az a világ ott, gondolta, már csak egy kar­nyúj­tásnyira van, csak át kell menni egy alagúton. Félt. Egyre bizony­talanabbá vált, szenvedett, a fejében, mint a vízbe dobot kenyér, szét­ázva úsztak a gondolatok. Elkezdte beszedni a szemeket. íztelenek voltak. Még az elején tartott, amikor már öklendezett. Abba­hagyta. Kinyitotta az ablakot. Beszívta a hideg szmogot, köhögött. Elhatározta, hogy a rádiót kihajítja. A keze ügyébe helyezte. Bevett még egyet-kettőt, álmosodott. Ez lenne a halál? – álmélkodott. A vízcsap alá hajolt, bevizezte az arcát. Ivott. Az égbolton éppen egy felhő úszott, megállt a háztető felett. Kövér volt és fényes, táncolt az égen, nevetett, legalábbis így látta. Újabb adagot nyomott le a torkán. Felfordult a gyomra. Most, így félúton, gondolta, élet és halál között, gondolta, most valami olyan jutott az eszébe, mint ami máskor sosem.

Eszébe jutott a szíve. Vert. Sajnálta a szívét. Most majd megáll, meg­alszik benne vér, és lassan, komótosan bomlani kezd, gon­dolta. Még néhány perc, gondolta, negyed óra, és megtud vala­mit, ami jobb, ha rejtve marad.

Megfogta a rádiót. Akkora volt, mint egy tégla. Belefeküdt a tenyerébe. Hátravetette a fejét. Behajlított karjával lendületet vett. Az ív nem volt kicsi, elegendő volt arra, hogy elvágódjon. Végül nem dobta el mégsem. Bekapcsolta. Éles hang szólt, meg­rezeg­tette a membránt. Ez a hang nem szokott összekuszálódni. Ez a recsegő, kopott hang, melyre az összes alkatrész rezonál, a panelek, a csavarok, a lemezkék mind, most nem viccelt. Kilenc­ezer ötszáz ponton áll a DRIMAG. Az ő DRIMAG-ja. Az ö rész­vényei. Szárnyainak. Feltápászkodott. Ráesett az ágyra. Nem lehet igaz, gondolta. De ha igaz, gondolta, akkor már késő. Le­söpörte a pirulákat az asztalról. Most majd megmutatom nekik, gondolta.

Arra gondolt még, hogy az aranymetszet szabályai szerint tervezi meg a házát, a lépcsőket is, a tornác égbenyúló tartó­pilléreit is, az oszlopokat is, az ablakokat is, a háztetőt is, a kéményeket is. Ott állt, horpadtan, szomorúan, árnyékosán és fényesen. Nem a földön állt, hanem azon a fehér felhőn.

Még nem tudta, mit is fog csinálni, hova is fog menni. Szép, hosszú gömbvasakból az aranymetszet szabályai szerint meg­tervezett rácsokat látott mindenfelé.

Bálám és a szamara

Az a bizonyos nyílás az volt maga az idő, szalmasárga és köz­vet­len, mint egy elrepedt üvegpohár. Csillagok, vonalak, fodrok, repe­dések, kon­tro­lál­ha­tat­lan izzó­szálak tekeredtek benne, és mint a tollpihe lebegtek gúnyosan és fondorlatosán, mintha azt sem tudnák, hol is van a helyük. Janna arra a következtetésre jutott, hogy nincs is idő, de azért érezte a csuklójában az ütőér percegését.

A pici lyuk egy hüvelyknyi sem volt, kellemetlenül tágult és szűkült, és ott tátongott előtte az átfoghatatlan gomolygás, mely mindeddig elképzelhetetlen volt a számára. Beléphetett volna rajta, de türelmetlen volt, mint egy villogó kés, szomjas, mint a ki­száradt íny, és gyanús, mint minden célszalag, melynek át­szakí­tása­kor kifordulhat a kéz, a térd, a lábfej vagy a csukló.

Volt egy ötlete, és hogy elkerülje ezeket a méhkashoz hasonló, ragadós indulatokat, a járat felső beszögellésénél megállt. Nem azért, mintha sajnálta volna azt a túl korán befejezett, az érint­kezés semmitmondó pillanatában felvillanó jelenséget. Nem. Egyál­talán nem törődött vele, fel sem fogta, pedig kifejthette volna részletesen, meghallgatták volna azokkal a dolgokkal kapcso­latban. Azonban a másodpercek megérintették. Azokban az utcács­kákban, a szabadokéban, meg a rabszolgákéban, a meg­törte­kében, az álmélkodókéban, vakaródzókéban, meg a harco­sokéban már nem érezte magát annyira otthon.

Az idő arcán a fekély arra szolgált, hogy átbújjon rajta.

+

Szamárháton kellett lovagolnia. A szamár két lábra állt, nyerített, rúgott – ecsetelte később Janna – aztán meg meg­botlott, szándékosan elvágódott, aztán meg felkelt és nyargalt, mintha ez így lenne természetes. Az a csacsi, nos nem akarok drasztikus lenni, az a csacsi végzetesen naiv volt, tudálékos is, látszott rajta, hogy csak bulvársajtót olvas, meg magazinokat, sportújságokat, szexlapokat, meg Turfot.

Előítéletei voltak. Illetve lettek volna. Nem annyira a szamárral szemben, mint inkább a gazdájával szemben. Undorították az elkép­zelései. Megvadították. Volt egy elmélete, miszerint… Persze mindenkinek van, ha van, neki is volt. És az a magas, sötét tekin­tetű, gonosz, akinek alulról felfelé vert a szíve, aki fütyült, mókázott és szent énekeket énekelt szolmizálva, akinek a léptei, a kelle­metlen­kedései, a szavai és a hő­lég­balonjai, melyeket az ég felé küldött, a felhőkbe, a ganaj­túró­bogár szerű, kétüléses, far­mo­toros végtelenbe, és aki általában csak ugrált, vagy táncolt fedet­len fejjel, nekivetkőzve, mint egy szalmabábú…

Először is nem volt völgy. Illetve volt völgy, sőt bizonyos mérté­kig már ott voltak a megtervezett épületek is, a meg­szer­kesz­tett halas­tavakkal. Családiházakat építettek, hidakat vertek a folyó­medrekbe, meg kerítéseket fontak, meg sakkoztak kifulladásig, szóval azok ott, mások voltak. Persze ez nem pontosan így volt. Meg kellett volna átkoznia őket, de egész sor érv szólt ellene. Erő­sek is voltak, meg aranyosak, meg szemtelenek, meg szépek, meg minden. Ahogy a véletlenek, a legendák feljegyzői, a történet­írók, a próféták, meg a tóramásolók mondják…

Arra járt. Hogy miért járt arra? Hosszú, bő köpeny volt rajta, befedte, elbóbiskolt, szeretett volna már felébredni. Minden igyeke­zetével azon volt, hogy még a köpenyét összehúzza magán. Számolt, egyezkedett bizonyos áramlatokkal, elméletekkel, sátor­ponyvákkal, mit tudom én mivel. Aggódott, meg ilyesmi. És az, vagyis ő, egy elhíresült senki, illetve egy világhírű varázsló, egy vagyonos csaló, egy sámán, egy doktor, aki csak dúl-fúl, felemelte a kezét, magasabbra, még magasabbra, már egészen fent volt, valahol ott, valahol sehol… Nevethetnékje támadt. Átkot kellett mondania. Felemelte a kezét és sírt. Amikor felemelte még nyugvó­ponton volt, de már illeszkedett, még kártékony volt, ártalmas és eredménytelen, és azok az éhenkórászok már ott álldogáltak, veszekedtek, meg drukkoltak neki, meg sopánkodtak.

Kihívta a mentőket. Egészen biztosan a mentőket hívta, bár nem emlékezett pontosan, én sem emlékszem, mindenesetre tárcsázott, mellékállomásokat hívogatott, rendelkezett. Ered­mény­tele­nül. Az az ember, az a lény, az a farkas, akitől rettegtek, aki kiállt, káromkodott, fészkelődött, felborzolta az idegeket, szóval aki… Ő, Janna lehet, hogy ott sem volt, de ha ott volt, bocsássa meg az Úr, ő bizony már kezdett gyanakodni. Sikamlós ügy volt. Felemelte a kezeit, melyek sötét villámokat szórtak, és kifelé fordultak, és karmosak voltak, és türelmetlenek, mint egy ügyet­lenül megfaragott, haragos házi­bálvány. És gyalázkodtak. Nem bírt hallgatni. És azok, a gibeoniták, meg az ammoniták, meg a moabiták, meg szeleukidák röhögtek. Szamárháton szalad­gáltak. A halmokon, a szirteken, a hegycsúcsokon ember­áldo­zatok lángja égett. Fanyar füst borult a völgyre. Az a fekete krampusz, a halántékán szétálló vörös, meg szőke hajával, zöld copfjával és hupilila sörényével meg csak mondta és mondta. Ami akkoriban még zöld volt, az most szürke lett, és megfordítva. Tumultus támadt. A hegytetőre tartó emberek egymásba gaba­lyodtak. Sokan visszagurultak, mások meg összetörték magukat a sziklás hegyoldalon. Kificamodott bokájú lovak, meg tevék haldo­koltak a kövek között. Dél volt, meredeken sütött a nap. Né­hányan megfordították a sapkájukat, mások meg tisztátalan ételeket ettek. Janna fel volt háborodva. Persze már túl volt ezen, nem először találkozott jelbeszéddel a nap folyamán, mind ugyan­azt mondta. Alig tudta visszatartani az érzelmeit. Az a feketébe öltözött alak, az az epikajrész. Átkozódni készült.

– Elhatároztam, hogy megölöm. – mesélte tovább Janna. – Vékony, gumi­borítású rugós­kés volt nálam. Vajaskifliket szoktam kenni vele. Kipattin­tottam. Egyetlen gomb­nyomásra kiugrott a penge, másodperc töredéke alatt, mint egy giliszta. Rugózott. Kicsap­tam, ahogy a vagányok szokták. Azt vizsgáltam, hogy meg­bün­tethet­nek-e, hogy milyen hosszú a penge a tenyerem széles­ségéhez viszonyítva? Hogy tulajdonképpen vagyok-e annyira fineszes, meg bátor, meg szép? Az volt a tervem, hogy odaugrom, egy villám­gyors mozdulattal elterelem a figyelmét, megtán­torodom, hogy azt higgye, hogy megbotlottam, hogy én… Szóval oda­ugrom, és a veséjébe bököm. Csak úgy. Hogy megtanulja. Hogy legyen fogalma róla. Lenéztem a völgybe. Azok éppen szedelődz­ködtek. Fákat ültettek, libáikat úsztatták, meg kenyereket sütöttek a kemencékben. Valószerűtlenül sok fát ültettek. Elborították magukat fákkal és minden fának nevet adtak. Meg­próbáltam higgadtan mérlegelni. Kiszámítottam a lépéseimet. Jobbra-balra inogtam, mint aki becsípett, de tudtam, egészen pontosan tudtam mit is kellene tenni, hogyan is kellene, mert persze most sem gondoltam át, csak úgy felszínesen, kicsit így, kicsit úgy, kicsit amúgy módra. Elszomorított a dolog, nem volt kedvem hozzá, még nem öltem soha, nem is haragudtam, nem is gyűlöltem, azt sem tudtam, hogy kell. Valami azt súgta, csináld! Megmarkoltam a kést. Olyan erősen szorítottam, hogy belefájdult az ujjam. Kétrét görnyedtem. Azt gondoltam, hogy így futok majd fejjel előre, higgadtan, mint egy orangután. Érdekes volt. Előre néztem, és döfésre készen szorítottam a kést. Végem volt. Befuccsoltam. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem teszek keresztbe neki. Illetve teszek, de másként. Beszélek vele. Számolni kezdtem. Lassan mormoltam a számokat magamban, kettesével, meg hármasával, aztán meg kezdtem újra. Földbe­gyökerezett a lábam. Ő, meg a szamár beszélgettek. Egymás füléhez hajoltak, még a kezüket is odatették, susmorogtak, egyezkedtek. Legalábbis én azt hittem. Én a kis naiv. Én, aki 1238. kiszlév hó 13-án születtem a világ teremtése után, aki már elhatároztam, hogy teszek valamit, hogy lépek, hogy drasztikus leszek, hogy képen törlőm, hogy elagyabugyálom, hogy móresre tanítom. És most… A szamárral beszélt. Vitatkoztak. A szamár mind­untalan felemelte mellső patás lábát. Pofákat vágott. Nyújto­gatta a nyelvét. Vicsorított. Volt egy pillanat, amikor mellé állt, vállat vállhoz szorítva néztek le a völgybe. Kellemetlenül össze­fogództak, már-már azt hittem, hogy megölelik egymást, de láttam, hogy csak egymás ingét markolásszák és rángatják. Még bírókra is keltek. A szamár kifejezetten fölényben volt. Aztán az a fekete pofa, akinek a neve Bálám lehetett, mert a közönség egy része az ő nevét harsogta, felülkerekedett, fojtogatta a csacsit, aki ekkor rúgott egyet a hátsó lábával. Lehet, hogy talált. Bálámnak eltorzult az arca, elszürkült, mint egy rög, száraz és recés lett, és tépte a szamár fülét. Ez lett a veszte. Egy normális varázslónak tudnia kellett volna, hogy egy csacsi… Létezik olyan csacsi, akinek a füle mindegy? Aki csak úgy hagyja, hogy tépjék, marják, zúzzák? A fülét? Az egyetlen ékességét? Kitátotta a száját, és széles, lapos fogaival beleharapott a varázsló arcába. Még szerencse, hogy az elrántotta a fejét, hátrabökte az orrát, és a nyakát, mintha kicsavarták volna, elfordította, mint egy biciklikormányt. A közönség tombolt. Megteltek a környező hegyek és dombok, a fákra is felmásztak, a gazdagabbak heli­koptereken jöttek, színes feliratokat lobogtattak a levegőben. Késő délutánig dulakodtak. Odalent a völgyben takaros sátrak sora­koztak mértani pontossággal elrendezve, pálmafák, meg datolyafák, meg fügefák nőttek ki a földből, tevék kérődztek, és ha a távcsövembe pillantottam, láttam, hogy apró csecsemők mász­kálnak a füves síkságokon, és kismacskák hempergőznek, láttam, hogy könyveket tépkednek, a nagyobbacskák a szájukba tömködték a lapokat és felfalták őket, vagy kiköpték, és gala­csi­nokat gyúrtak. Szép, magas, kerek csípőjű anyukák jöttek és újabb, meg újabb könyveket hoztak, megcukrozták egy kicsit, mézet öntöttek a lapjaik közé. Voltak akik felszabdalták őket, hogy fogyaszthatóbb legyen. Délután két óra lehetett, a nap elvisel­hetetlenül tűzött, amikor a szamár pofonvágta Bálámot. Bálámnak eleredt az orra vére. A közönség őrjöngött. Muto­gattak. Egymást sértegették. Olyan dolgokat mondogattak egy­másnak, amilyent még nem hallottam, és a tartalmát sem értet­tem világosan. Undorított, egész egyszerűen elképzelni sem tudtam, mi rejtőzhet azok mögött a szavak mögött. A szamár, meg a varázsló fáradtan, lihegve feküdtek egymás mellett. Mozdulni sem bírtak, de a csacsi azért lendített egyet a lábán, és a másikat oldalba rúgta. Nem volt erős. Az meg valami fahasábot próbált odavágni, fáradtan emelgette, aztán csak feküdt ernyedten, tehetetlenül. Mikor valamennyire kipihenték magukat, erőt gyűjtöttek, feltápászkodtak és csak ültek egymás mellett. Beszél­gettek. Hosszan tárgyaltak, nem túl hevesen, bólogattak is, időnként el-elmosolyodtak, megveregették egymás vállát. A varázsló a kezével beszélt. Hadonászott. Széttárta a karját, muto­gatott, mintha magához akarná ölelni a völgyet, ahol éppen valami ünnepre készülődtek, tisztára söpörték az utcákat, rakos­gattak, emelgettek, fehér térítőkét terítettek az asztalokra, melyeken ezüst gyertyatartóban gyertya lángját táncoltatta a szél.

A szamár útját állta Bálámnak, illetve ki akart térni valami elől, rúgott, köpött, hátrált, előre lépett, végül elkapta a varázsló grabancát, megcsavarta, kicsit túlságosan is durván tartotta patás lábai között. Bálám meg elállt a tervétől. Felemelte a karjait, melyek olyan magasak voltak, mint a hegy, lengette, himbálta, lógatta őket. Az első szó, amikor szólásra nyitotta a száját, kiáltás volt, amitől felreppentek a madarak, felszisszentek a kígyók.

Mily szépek a te sátraid Jákob, hajlékaid Izrael! – kiáltotta. A környező tisztásokon üldögélő emberek füttykoncertben törtek ki. Voltak akik zászlókat is lengettek, áradoztak, tojások kerültek elő, egy részét rizzsel, meg krumplival keverték, meg birkahúst szeleteltek hozzá, zsírosat, hogy Totyogjon a serpenyőben. Egy részét meg szétdobálták, főképpen Bálámhoz. A nyúlós tojás lefolyt az arcán, de egy cseppet sem zavarta. Kisütött a nap és mindenfelé madarak tollászkodtak. Megszólalt egy hárfa. Ott lent a völgyben, a távolban, ahol csak elképzelni lehetett, hogy mi is történik talán, házak épültek, tornyos, kétemeletes villák, szaunával, meg úszómedencével. A mélyzöld, sűrű pázsiton aranyhalak fickándoztak, és a gyerekek élvezettel dobálták őket vissza a medencébe. A pálmák, a cédrusok, meg a fügefák belógtak a kémények, meg a tévéantennák elszánt seregébe. Nyílegyenes utcák keletkeztek, sugárutak száguldottak a nap felé, meg kerek formájú terek, mint valami lepréselt virág, meg busz pályaudvarok, meg zajos piacok, meg bevásárló központok parkolókkal, meg imaházakkal.

Az a sötétképű meg csak mondta és mondta, de érdekes, már nem volt olyan sötét a képe, éppen világos volt, szinte fehér, és a szájából, a fogai közül dicsfény áradt. Lent a folyóvölgyben feltűnt egy szakasz katona. Gyorsan elterjedt a híre, hogy azért jönnek, hogy megöljék Bálámot, mert nem teljesítette a feladatát. Még a völgyben voltak, amikor felhallatszott a víz csobogása, ahogyan átbukott a zúgókon, meg a katonák fegyverinek csörömpölése is. Bálámot körülfogták a barátai. Voltak közöttük szamarak is. Még lovak is voltak, tevék is, kecskék is, zebrák, meg oroszlán­kölykök is. És emberek, meg meg­határoz­hatatlan külsejű lények is. Szellemek is voltak, akik testetlenül tengetek-lengtek, könnyedén, mint a szellő.

A katonák káromkodtak. Mindenféle ganaj röpködött ki a szájukon, mintha csak erre specializálódtak volna. A szemközti hegycsúcsokon kövér csecsemőkkel táplálták az emberáldozatok el-elhaló tüzét. Bálám újra kezdte Izrael dicséretét. A sivatag szélén kiserkent a fű, zöld, kék, sárga, piros fűszálak tolakodtak elő a száraz porból.

Elegem volt – folytatta Janna. – Visszaindultam, kerestem az idő résnyire dagadt száját, a fekélyt az idő arcán, mely galacsinná morzsolódott, elfehéredett. A barlangokban oroszlánok unatkoztak. Szerettem volna visszajutni. Lázasan kotorásztam az átláthatatlan fehérségben, az örvényben, és arra gondoltam, hogy talán nincs is idő, csak a szív méri ilyen fukaron a másodperceket.

Cipők

Lépést kellett tartani az összevisszaságban. Lazán és sokat­mondóan andalogni, szinte bóbiskolva, esetleg vánszorogva. De már régen elfelejtett járni. Úgy alakult az elmúlt hónapokban, hogy szárny­csapásokká változtak a lépései, illetve kattogássá, illetve a bakancsai, mint a ló patája, csattogtak a kövezeten. Es amikor meg­kapaszkodott és meg-megállt, hogy ökölbe szorítsa az arc­vonásait, a hegyről lezúdult a néma tömeg, a kiaszott, sápadt arcok és a reszketeg nyakak, és a megértésért könyörgő tekintetek… Szóval, amikor megálltak, és a szobor brutális teste föléjük hajolt, és a csontos kőarcok mind rájuk vetették megvető tekintetüket, a gyíkként suhanó árnyékok között, valahol, a szemek sarkában felrepült egy zászló, egy rongy, egy undorító jellel megbélyegzett szövődmény. Ott, hátul, a tér sarkában, ahonnan a villamosok jönnek, ahol békés kattogás veri fel az olajfák csendjét, ahol középkori utcácskák imbolyognak, felrep­pent. Amikor odanéztek, már magasan verdesett a szárnyaival.

Sajnos – gondolta, mert ő mindig szomorú volt és megbocsátó, mintha azt mondta volna, hogy a krematóriumoknak is működ­niük kell, máskülönben isten, nem a miénk, az övéké, egy pogány isten, egy bálvány, egy agyagdarab, egy kő, amit a verebek lepöttyintenek, nem találta volna fel őket.

De ő, fejébe húzta a kalapját, begombolkozott, befelé fordította a tekintetét, mintha az egész világ ott bent élne a fejében, a fülében a szemében, az egész virtuális világ, az egész letagad­ható, megmásítható aligha túlélhető világ. El hagadol, hagibor, vöhanorá – mormolta, mert tudta, hogy az az Isten, az övé az ő fejében él, az agysejtek megfejthetetlen számmisztikájában, a lélegzet minden számkivetettnek életet adó kopoltyújában.

A tér megtelt, a lépcső is, a fordulók is, a teraszok is, a fenti utcák is, melyek úgy ölelték ennek az országnak a történelmét, mint egy kitárt karú édesanya. A fenti utcácskák tizenöt, húsz méter magasságából leskelődtek, és elbújtak a nyárfák lombjai között.

Tízen, tizenöten felálltak egy kőre. Egymáshoz tapadtak háttal, hassal, széllel, foggal. Vastag karjaik a magasba lendültek, egy­másba kapaszkodtak, mint a gyökér. Ezek ők, gondolta, írás­tudatlan pogány testvéreink, gondolta. Nem hasonlítanak, de szeretjük hiánytalan térbeli­ségüket, szenve­délyes­ségüket. Szeretjük lobogó hajukat és éneküket, gondolta.

A mi hangunk olyan, mint a búvópatak hangja. Féltjük ön­magunkat és egymást. A mi reménységünk a futás, gondolta, miközben ők káromkodnak és káromkodnak…

Hogy merészeltél ide jönni – kérdezte András, a professzor, az az András, akit csecsemőkorában kidobtak a vonatból, melynek kerekei egy lengyel kisváros nevét kattogták, mely később a genocídium szinonimája lett. Az az ív, mely a vagon szöges­drótokkal lezárt ablakától a sínek mellett álló paraszt karjaiig vezetett, az volt a szövetség jele.

A gázkamrákban a szövetség újra köttetett.

Andris, ez a gőgicsélő csöppség, árkon-bokron keresztül, de meg­menekült. Emberré lett az élet szabálytalan nyálazása, szörcsö­gése, böfögése, pöfögése, hogy aztán majd később ismét elinduljon egy új, virtuális Auschwitz felé.

Az ártatlan jelből, mely egyébként az életet jelképezte, a halál jelét firkálták. A párocska, mely az önkívület proporcióiban gyömöszöli egymást, mely különféle élvezetek formájában adagolja a szaporodás kötelességét, e türelmes és szemérmes jel elrablása folytán undorral megpecsételődött. És a jel felkerült a zászlóra, és csatakos, alantas kloaká-eszméket hirdetett. És az élet fennmaradásáért küzdő párocska elvetélt, elfonnyadt a reménytelen, gyermektelen szerelemben.

És te? – kérdezte vissza. Ezen a viccesnek egyáltalán nem mondható mondókán nevettek. Nemet intett. Tavasz volt, a május legigazibb duruzsolása hallatszott az égből. András számolta a másod­perceket, talán éppen annak az ívnek a megtétele óta, mert attól kezdve a másodpercek már nem az övéi voltak, azokkal már más sáfárkodott, talán éppen az a zsongás, talán. Az Örökké­való a falombokon zenél – gondolta.

András elindult. A tér felmérhetetlen síkján, ott, ahol meg­üre­sednek az utat borító márványlapok, ahol elmarad a tábor, Saul katonái, a tavasz, a zsongás, Budapest.

Ilyen volt azt út Szokó és Azéká között, Efesz-Dámmimnál az Élá völgyében. Olajfák, datolyapálmák sorakoztak a patak dúsfüvű partján. A hegyekből legurult szikladarabok befész­kelődtek a bozótba, és simára döngölt utak alakultak a juhnyájak kitaposta csapásokon.

Ő nem ment, csak András. Ott maradt a táborban. András sovány volt, mint a fiatal Dávid.

Valaki beszélni kezdett. Egy madár hagyta, hogy a híd felől fújdogáló szél felrepítse, illetve, hogy szent dolgokat sugdosson. Színes fáklyákat, meg lampionokat lengetve megindult, majd vissza­hőkölt, majd meg újra megindult, csak akkor tűnt fel neki, csak a pillanat mámorában vette észre remegve, hogy az ezüst medáliont lengető lánc, melyet viselt; rablánc. Mint ama Dávid, fohász­kodott magában, felsikoltott magában, majd újra fohász­kodott.

Ennél békésebb tájat alig látott még. Odaát is mozgolódtak. Kopaszok voltak, és nem egy Góliát volt közöttük, de tíz is. A vastag nyakukon alig volt látható a fejük. Súrlódtak a talpak. Csoszogást mímeltek, meg szipogást, meg duruzsolást, meg posztó-, meg bársonynadrágok, meg szoknyák sercegését, amiket sokan előszeretettel hordtak a friss, tavaszi délutánon. Most már csak azt kellett eldönteni, hogy a földet, az anyaföldet, mely álmosan hever, lustálkodik, és közben tele szájjal pöfékel, mintha cigarettázna, pedig csak ásít, hörög és köp, miként lehet kuruzslással, ráolvasással, érvágással és hipnózissal, szóval csupa olyannal, amit az elmúlt évezredek orvostudománya ön­ma­gára aggatott, csecsebecsékkel, talizmánokkal, farag­ványokkal, díszként, önmutogatásból, meg miegyébből feléleszteni. Össze­bújtak, kisebb csoportokat alkottak, szinte már-már kisodródtak arra a kanyargó ösvényre, melynek sem kezdete nincs, sem pedig vége. Ez a túlélési technika, vagy micsoda, annyi áldozatot követelt már tőlük, tízezrével ragadta el őket, ártalmas, fogya­tékos önbizalmat gerjesztett bennük, annak ígéretét, hogy elpusz­títha­tatlanok. Valami ismeretlen gyógyszer szedésével is tisztában voltak. Rátartiak voltak, és rendíthetetlenek. Ugyan­akkor ez a dolog, ez az összeesküvést, egyénieskedést, számon­kérést mímelő dolog, mely mint a finom hó hullott, és makulátlan fehérségével belepte őket, és melytől térdre borultak, és láthatatlan istenükhöz imádkoztak, ugyanakkor…

Azt a teret a magyar történelem egyik nagy alakjáról nevezték el. Szittya volt, hódító, paraszt és fékezhetetlen. Ők ezt adták nekünk, gondolta, miközben Andrást figyelte, ahogyan a nagy térség kietlen járataiban feltárulkozik az örökkévalóságnak. És mi nem fogadtuk el az ajándékot, gondolta. Egy pillanatra a torkát elszorította a sírás, amikor az efrátai Dávid magá­nyossá­gára gondolt. András is olyan volt, mint ama Dávid, csak már öreg volt, ráncos arcú, igaz szálfaegyenes, rövid kabátja elfedte keskeny vállát. Voltak akik a sereg végére sodródtak, mint amikor a folyó kigörgeti a hordalékát, meg akik le-lemaradoztak, vagy esetleg túlsiettek, vagy már-már átszakították a tábort körülvevő rendőrkordont.

Az volt az első benyomása, hogy ezen a téren senkinek nincs semmilyen benyomása. Vannak, gondolta, akiknek még az érzékei sem működnek. Elhomályosultak, és csak a hetedik szól, az a misztikus érzék, a kiismerhetetlen… Ha volt is valami ellenérzés, valami ráolvasás, az csak úgy volt, mellékesen volt, és persze a tömeggel kapcsolatban… A tér olyan volt, mint máskor, az emberek üldögéltek a padokon, vagy csendesen, töprengve beszél­gettek. Abban a beszögellésben, amely az emelvénytől mintegy ötven méterre volt, ahová már nem értek fel a geszte­nyefák ágai, és a Budai Vár tornyának elnyúlt árnyékai rávetültek az ott lakók házainak falára, a redőnyökre, az ablakokra, és az össze­torlódott árnyékok és fények egymáshoz értek, mint valami gondosan felépített kompozíció, ott…

Mozgolódás támadt a bőrfejűek soraiban. Röhögés. András vékony, szakadozott teste valóban nevetségesnek látszott. Károm­kodtak. Ócsárolták Andrást, aki a magyar történelmet jobban ismerte, mint ők, az Árpád-házi királyok mind a barátai voltak, a hercegek is, a trónkövetelők is, törvényeik, bulláik a fejében sora­koztak. Aki mindenkinél pontosabban tudta, mi helyes és mi nem. Mozgás látszott, felhullámosodott, kisimult, elnémuló, felhangzó és szállingózó.

Álltak egymáshoz gyömöszölve. Elől kucsmások, süvegesek, komorak, tányérsapkások, csákósok, mindenféle tollazattal, meg szőrökkel. Kékvérűek voltak, és ingerlékenyek. Most már, ha szabad ilyet mondani, tudta, mit kellett volna tenni akkor. Csak azt nem tudta, mit is kell tenni most. Ez a mostani béke félbe szakította azokat a hiányos állapotokat… Azokat… Ez sem volt meglepő. A fejek egy irányba fordultak, mintha hallgatódznának. Mintha azt várnák, hogy lekaszabolják őket.

Arra lett figyelmes, hogy valaki úgy tesz, mintha nem venné észre. Érdekes, gondolta, ezek között az emberek között az a meg­ismerés jele, ha nem veszik észre. Őneki is így kellett tennie. Azok közül, akikkel összetalálkozott, és akik egymás feje felett… és akik üveges tekintettel egymás szemébe… mint a vakok, és akiknek megpillantásakor valamilyen parttalan sértés, rakon­cátlan nyugtalanság vett rajta erőt. Mindenkit ismert, és mind­egyikük­kel volt valami dolga, ügye, rendezett, vagy rendezetlen, senkivel meg nem beszélhető, éppen ezért magányos és fárasztó. Az a valaki, aki nem vette észre, másokat sem vett észre. Nem az volt a baj, hogy keresztülnéztek rajta, hanem az, hogy ő is keresztül­nézett rajtuk. Hogy eltanulta… így van rendjén azért, gondolta, mert szerette őket. Illetve nem is szerette, csak féltette. Azok, akiket még náluk is jobban féltett, már rég le­úsztak az áramlattal, a hömpölygő, tavaszi növényekkel, melyek ilyen­tájt belehullnak a folyóba, szétterülnek, kinyújtják kezeiket, halott­fehér arccal köszöngetnek egymásnak, mintha kezet akar­nának rázni. A nehezebbek, az illetlenebbek, a fajsúlyosabbak, akik normális körülmények között tele­horkolják az éjszakát, már elmerültek az örvényekben.

Miben különbözik? Ez a mai este sokban különbözik. Azoktól a rituálisan meg­rendezett estéktől, melyeknek tarka rendjébe finoman illeszkednek dicshimnuszok, könyörgések, fohászok, indulók és elbeszélések, és amelyek néha oly hígan, máskor oly töményen édesek, abban különbözik… Hagyjuk… Valaki nem akarta, hogy hozzájuk csatlakozzon, és például aki a lábát lógatva szerényen üldögélt egy félreeső pádon arany- és ezüstszálakkal átszőtt sapkában, imakendőben, imarojtokat lengetve, ima­szíjakkal átkötözve, imafüllel és imaorral, imamozdulatokkal, ima­lelkese­déssel, imakabátban, mely a föld négy sarkára volt kihegyezve… Egy másik meg a saját maga által terjesztett könyvek példányaival házalt, melyek lepedőbe csomagolva vacogtak a hátán. És persze jártkelt a sorok között kialakult alkalmi ösvényeken, melyeken most, függetlenül a történelemtől, vagy a történelem­tanároktól, vagy a haragvó, bosszúálló, fenyegető… Aki eszmecseréket folytatott önmagával. Elsősorban. Ijesztő volt a tömeg. Mint valami massza, húzódott elnyúltan a Deák tértől a Duna partig. Egyetlen tömbbé, egyetlen kiszéle­sedett áradattá, egyetlen mozdulatlan, sehová nem tartó folyam­má duzzadva, tiltakozás nélkül, haragvás és fenyegetőzés nélkül. Éppen ott, ahol a tér a nyüzsgő körút irányában kiszélesedik. Valami folyó deltája van ott, számos keskenyebb, meg szélesebb, meg öblösebb, járhatatlan, iszapos ággal. Sikátorokra szakadozva csörgedeztek az utcák.

Elindultak. Sőt, lehet, hogy már elindultak előbb, sőt az is lehet, hogy soha sem indultak el, de az eleje mégis ott volt, holott egyesek már vissza is tértek álmosan, köddel takart arccal. Azon az eklektikusán összeboronált, csábítóan archaikus, ugyanakkor a virág­ágyásai és a szobrai ellenére is mérsékelten rideg, motor­zú­gásokkal és tülkölésekkel összekuszált terecskén meg­tor­pantak, felbomlott a rend, a kialakult önszerveződések szét­sza­kadtak, átrétegződtek, aztán pedig…

Békésebb csoportosulás nem létezett ebben a pillanatban. Még a békéért is menetelni kell, gondolta. Most már tépelődött, oda­szorította a fülét a járdák megsüllyedt peremére, és a nagy­szüleire gondolt, meg a dédszüleire, meg az ükszüleire, meg az ük-ükszüleire… Akik mind ugyanitt. Számosán és meg­szám­lálha­tatla­nul ugyanitt és ugyanígy.

Valaki a célgömbre oda sem figyelve megnyomta a ravaszt. Minden golyó átütött egy testet. Csak a cipők maradtak utánuk figyelmeztetésként.

Egyenlet

Megrészegülve az örömtől kimondta, amit akart. Mintha egy idegen rikácsolt volna. Megkönnyebbült, ahogy kibukott a száján, megszédült a kábulattól, meg kellett kapaszkodnia. Úgy képzelte, mintha a keze egy jégdarabon matatna. Egyébként egyszerű volt minden, alapos, magától értetődő és természetes, mint egy zajló folyó. Úszott benne. Egyre kevesebb levegő csúszott le a torkán, rossz érzés volt, mintha bele­gabalyodott volna a jégtáblákba. Hiába kapkodott, forgolódott a szabadulásért. Mennél kétségbe­esettebben rúgkapált, annál inkább húzta lefelé az ár.

Amikor végre, annyi jelentkezés után szót kapott, azok csak ordítoztak tovább, és ő, aki még csak fel sem emelte a hangját, aki nem akart senkinek sem a szavába vágni, csak várt és várt és várt a csendre… Ügyetlenkedett is, erkölcsi gátlásai meg­mereví­tették az arcát, mely egy panoptikumfigura viaszarcához hason­lóan fénylett, a szemei mosolygásba révültek. Szóval, amikor végre szót adtak neki… Mert önmagától képtelen volt elhalászni a pillanatot. Szóval, amikor megadták neki a szót, és bele­kezdhetett végre remegő hangon, körbe-körbe pislogva bocsánat­kérően, töredelmesen és szánalomra méltón…

Bezzeg ők! Már az első mondatánál az órájukra pillantottak. Gyanút fogtak, elkorcsosultan szaglásztak, puhatolództak, aztán meg felkerekedtek gyilkoló szerszámaikkal. Az ásók, melyeket meg­ragadtak, mélyre hatoltak, az álkapcsaikból kiálló fogak csontig vájtak. Szóval amikor végre valahára szót kapott, és bele­kezdhetett, és meglátta őket, látta a problémáikat, hallgatta fülsiketítő orgiáikat, szagolta a büdös sörüket, izzadt, félre­csúszott nyakkendőiket, zsíros kalapjaikat és aktatáskáikat…

Szóval öt perccel azután, hogy a szemükbe vágta, már illetlen­kedtek vele. Utánozták is. Mulatságos volt, illetve lett volna, ha nem őróla lett volna szó. Akkor azonban, ott és úgy, azokkal az emberekkel, abban a ruhában és abban a légtérben, azoktól a szagoktól terhesen, abban a száraz, tikkasztó és fojtogató levegőben, abban az átizzadt, túlkapásokkal teleszemetelt eszme­cserében nem volt mulatságos.

Elindultak a hátsó sorokból. Átlépkedtek a széktámlákon, leverték a csillárokat, felforgatták az asztalokat. Kezeikben fegy­ver­ként suhogtak a székek. Menekült volna, de nem volt hová. Még mondott valamit, de túl tömörre, súlyosra és élesre sike­redett. Körülnézett. Egy bizonyos irányba még menekülhetett. Kikec­mergett, ütésre emelt ököllel, de tudta, hogy az ütéstől meg­fájdul­hatnak majd az ujjai, akár el is repedhetnek. Azt sulykolták belé, hogy az ember arca szent, olyan mint Istené, aki megüti Istent üti meg. Ráadásul ő még tisztelte az epe­bántal­maikat is, nehéz légzésüket is, a hipertóniájukat, meg a szív­ritmus zavaraikat is. Legfőképpen meg szerette is őket. Ez volt a legborzasztóbb. Bárcsak ne szerette volna! És amikor egy szem­pillantás alatt rárontottak, rúgták, harapták, hurkot vetettek a nyakára, gyászbeszédeket mondtak, miközben a nyelve kilógott, a füléből folyt a vér…

Megbántáson, és megfélemlítésen kívül csak fizikai fájdalmat érzett. Illetve csak azt szerette volna, hogy megbocsássanak neki, szerette volna tanítani őket, például sírni, például hajlotton járni, lesütött szemmel, szemérmesen. Szerette volna, hogy a szemük kidülledjen a félelemtől, mint neki, mert a félelem megszentel, úgy gondolta. Azt akarta, hogy egymás szavába vágva fogadkoz­zanak, hogy nem, nem, soha…

Volt valami abban, ahogy a földön feküdt. El alakban feküdt, illetve inkább iksz alakban, a lábai ugyanis szétnyíltak, a karjai is, a feje oldalra bukott, mintha már eltört volna a nyaka, pedig még nem tört el, még élt, sőt gondolkodott. Azon gondolkodott, hogy minden baj forrása az, hogy képtelen a gyűlöletre. Ez a butaság akkor jutott az eszébe, amikor vesén rúgták. Nem is vesén, inkább májon, meg lépen. Öklendezett, de közben az járt a fejében, hogy megválthatná őket, ezt az egész rohadt társaságot, ezt az egész rohadt, kurva, bűzlő társaságot. Csupa marhaságot gondolt, miközben rugdosták. Például azt, hogy szenvedne értük, hogy feláldozná magát, meg minden.

Ha orvos lenne, átültetné a szívüket, gondolta, meg az agyukat, meg az idegeiket, meg a reflexeiket, szóval kicserélne bennük mindent, ami zárlatos, ami rossz, ami a bajaikat, a tévedéseiket okozza, ami egyszer majd megöli őket is, gondolta. Meg még azt is gondolta, hogy tulajdonképpen, ha nagyon oda­figyelünk, ha a mélyére nézünk a dolgoknak, ha figyelmen kívül hagyjuk a kako­fonikus jeleneteket, a gótikussá görnyedt alázatot, az egyezkedés aljasságait, akkor…

Megmozdult. Felült. Abban bízott, hogy most már megengedik, hogy végigmondja. Hogy az utolsó szó jogán… Úgy képzelte, hogy egyszer majd valahol a végtelenben, mint a párhuzamosok, mint az oroszlán és a bárány, mint a tűz, meg a víz… Azt is gondolta, hogy a szemlencséjüket is kicserélné, mert az is hibás, törött, karcolt, meg… A sejt­mag­jaikat is kicserélné, de leginkább a génjeiket, az atomjaikat, meg az energiaforrásaikat. Ismeret­lenekkel telelyuggatott egyenleteket látott mindenfelé, és a fákon ropogósra száradt levelek remegtek, és emberek futottak a látó­határ szélén, és a nyomukban is emberek futottak, és azok nyomában is. Ugyan­akkor az alig látható semmiből felhangzott egy öblös, szép remegő hang.

Látta a túloldalt. Nem volt olyan borzasztó. Összetörtek a lépcsők, a kupolák behorpadtak, a függőkertek leszakadtak, a kapuk kifordultak. A katakombák kijárataiban pedig…

Fehér hegyek

„mintha Istene pitvarában,
a mindenség tollcsomójában,
két ütem közt örök időben”
                        Mezei András

Rémesen hosszú volt a tenger. Nem is, inkább kövér, hasas, sebhelyes és maszatos. Élvezte, ahogyan a hullámok széliében, hosszá­ban szaladgálnak, átloccsannak a bőrén, mint a hideglelés. A tenger nem hosszú, gondolta, hanem széles, illetve széles is meg hosszú. Körbe öleli a látóhatár. Hosszú, széles és mély. Fene­ketlen és parttalan. Hegyek vonulnak alatta, fennsíkok húzódnak a sötétlő vízben. Árkok, szorosok kanyarognak a mélységekben, tekto­nikus táblák tolják, nyüvik, csiszolják egymást. Különös lények élnek a tonnányi súlyú vízoszlopok alatt. Korállok építik mész­váraikat, települnek, kapcsolódnak és szerveződnek. Tengeri csillagok söprik tengernyi lábaikkal, és halak kavarják uszo­nyaikkal a láthatatlan ösvények vízét.

Még a parton felszerelkezett néhány sörrel. Ha már így egyedül, gondolta, ha már így kell meghalnia, gondolta… Kedve lett volna még ismerkedni odakint. A Lui de Faul-ban, meg a Cafe de la Rudge-ban, válogatni a magas székeken ülő kerekcombú lányokból. A karjára ölteni valamelyiket, elcipelni, hogy vele érkezzen a menny­országba. Most meg dülöngélt, mindig vissza, előre, oldalra, meg hátra, aztán ellenkezőleg, táncolva és oda­prése­lődve a hánykolódó hullámokhoz. Számolta a tengeri csomókat, csak amikor a hullámok morgósabbak lettek, állt fel, mintha szólásra emelkedne. Azon a szón gondolkodott. Annyit ismétel­gette már, hogy közben kiüresedett, értelmetlen, idegen tartalmat képeztek a hangok. Félreállítani, gondolta, áthúzni, kiigazí­tani, mintha soha meg nem történt volna. Lenyelhetetlen, ízetlen falatként lökdöste ide-oda a szájában. Kiradírozni arról az orvosi leletről, ollóval kivágni, kioperálni éles szikével, aztán meg átírni, átfogalmazni, átragasztani, hogy ott éktelenkedjen a javítás, mint egy maszat. Összeomlott. Remegett, a kezei a semmiben matattak, az ujjai mintha valami őrült zongora­versenyt klimpíroztak volna. Igen, gondolta, magával kellett volna cipelnie egy-két kurvát… Sértette az orvos bambasága, szájának hullámos, gunyoros, semmiképpen sem részvétteli rajzolata. Oda­biggyesztett arckifejezése. Elgyengült. Hajszálai csapzottan lógtak, begöndörödtek az izzadtságtól. A feje erőtlenül lógott a nyakán, úgy nézett ki, mint egy elmetszett nyakú csirke. Szőrös­nek, duzzadtnak érezte magát. Szempillái fennakadtak, a látása elhomá­lyosult, a szeme előtt fénypamacsok mozogtak, meg fény­rózsák, vörösek, kékek, fehérek, mintha egy rózsabokor tüskéi bólo­gattak volna. Ujjai a párás levegőbe kapaszkodtak, mint a gyökér. Ütni, gondolta, muszáj lett volna ütni, gondolta, csap­kodni, rombolni hisztérikusan…

Beállította a kormánykereket, meg a radart, meg az egész jelző­rendszert, a számokat megvilágító hideg fényeket. A horgász­botjai megszokásból most is a vizet kémlelték, a damilok feszesen a mélybe ereszkedtek. Kedvelte a rugalmas, hosszú tengeri horgászbotokat, a zizegve pergő orsókat, meg a fanyar-büdös haldarabokkal felcsalizott horgokat. Az adó-vevő készüléke zümmögött, mint egy darázs, recsegett, szélesen és formátlanul morgott. Az újonnan beszerelt kormánylapát nyögött, ahogy bele­kapaszkodott a hullámokba. Mégis inkább ismerkedni kellett volna a parton, gondolta, zabálni, inni, verekedni. Múlatni kell az időt, gondolta, terelni, megülni, mint a lovat, kényszeríteni, hogy szolgáljon, mint a vitorlába fogott szél.

Egymásba kapaszkodva birkóztak a hullámok, kart karba öltve, guggolva, térdelve, hason fekve. Szétszaladtak, mint az egerek, tekergődztek, mint a kígyók. Lics-locs mondták, és nekihasaltak a hajó oldalának, öklelő homlokukat neki-neki szorították. Máskor meg a vízre feküdtek, tempóztak lassan, aztán meg üvöltve, száguldva végighasították az óceán testét. Mogorva, gyilkos hullámok kergetőztek a tenger színén. Egyik éjszaka azt álmodta, hogy egy nagy széles szobában mászkál. Megbotlik, siklik a talpa ügyetlenül. Nem tudta, mit kezdjen súlyos potrohával, meg a fényre szomjúhozó árnyékokkal, melyek berácsozták. A fedél­zethez csavarozott padokon átcsapott a víz. Még repülőhalak is száll­dostak felette. Delfinek is víztől fényesen, megperdültek a levegőben, uszonyaikkal tapsikoltak, mint a gyermek.

A fenyegetés kijózanító, soha be nem váltott ígéretétől meg­szégyenülve… – Pofont kapsz! – mondaná az anyja viccesen, és nevetne. – Megpofozom a nagy ló fiamat – mondogatná. Ezért szültél? – kérdezné vissza szemrehányón, fojtott hangon, hogy ne kelljen senki mással megvitatni ezt a dolgot, mert ez csak kettőjükre tartozik. Nem életszerű már, mert ott, ahol ők találkozni fognak, nincsenek nappalok, és éjszakák. Mint ahogy bizonyos életkoron túl, már semmi sem olyan igaz, mert az igazság kifordítható, mint egy rongyos kabát, és mert bizonyos helyeken nem kérdezősködnek többé.

Jövő híján ezentúl, most már, csak visszafelé kellett számolnia. Amikor tizenhat, vagy tizenhét évesen, de az is lehet, hogy… Azzal a lánnyal… Beszélgettek, és egyre szűkebb lett a tér. Az ujjai szétnyíltak, mint a madártojás. Volt valami perverz abban, ahogyan a konyhaasztalon a húsok, meg a zöldségek között… Valami ingerküszöb feletti. Büszkébb, és magabiztosabb lett, maka­csabb is, hórihorgasabb is. Vétkezett. Abban a pillanatban ráteke­redett, mint az inda, mint amikor a kitépett gyökerek tótágast állnak. A sarokban illatos, bűzös, sárga, meg kék anyagok párologtak. Becsomagolta a vállát a tenyerébe, az arcát az ujjaiba, a nyakát, a fülét, a szemét, az ajkai közé.

Ott a hullámzó tengeren már nem volt egészen tisztában mindazzal, ami akkor arra késztette. Csak azt tudta, hogy megint megtenné, tökéletesebben, körmönfontabban, és kifino­mul­tabban. Készülődött a halálra. A tudást gyakorolni kell, bölcsel­kedett, kirakosgatni, kiválogatni, szemlét tartani felette. Ismétel­getni újra és újra. A meglepetés ízével élni és szerelmeskedni. Gyűjtögetni is, elraktározni is, tékozolni is. Az élet olyan, mint egy puzzle-játék, gondolta. Mindenki megkapja a maga dobozát, gondolta, aztán meg csak rakosgatja, keresgéli az odavalókat, eltéved, összezavarodik, vagy… A bizonyosság csak a végén… Boldogság is csak akkor, mikor már felesleges. Keveretlen színek­kel megfestett égbolt, barna, kék, zöld hegyek, szürkén kavargó száraz eső, gondolta. Lebegett.

Háznyi hullám csapott át a fedélzeten. Leomlott, mint a fal. Játsza­dozott. Kitépte a kemény fából készült padokat, össze­morzsolta, szálkává hasogatta őket. Számítsatok rám, akarta mondani. – Legyünk játszótársak – bíztatta őket, hamarosan azt is mondta: de hisz' már azok vagyunk. Hozzájuk igazította a szem­pontjait. Ha úgy vesszük, önmaga felfedezését. Már régen nem látta a partot. Eltűntek azok a vonalak, a tengelyek, a függő­legesek, a vízszintesek. Holott csak az iránytűre kellett néznie és máris elképzelte őket. Elképzelte, hogy azokból a koordinátákból nem kerül ki többé. A műszer arca bepárásodott, egyetlen pillanatra önmagába roskadt, ahogyan ő gondolta, vergődő, vacak, rozoga önmagába. Inkább ő, mint más, gondolta. A prizmák fénytörései a hullámokon túlra irányították a tekintetet. Saját univerzumára, mely még a tudomány eszközeivel sem volt felderíthető, sem kiszámítható, sem pedig kiemelhető abból a bizonyos matematikai táblázatból, melyet a megértéséhez hasz­nálni kellett. Ő maga, mint minden ember… Minden fogantatás szeplőtelen, gondolta, minden anya szűz, minden fiú Isten fia.

Nem adta meg magát, pedig megadhatta volna felelősséggel. Saját filozófiai rendszeréből következtethetően, melyet gonddal meg­alkotott, illesztgetett, számítgatott, hogy átlátszóvá tegye, mint egy üvegházat, mely a tisztaságot elhomályosítva válik látha­tóvá. Ez még nem a vég, mert az élet és a halál nem azt jelenti, amit elvárnak tőle. Még mindig azon a szón gondolkodott, illetve most igazán, egyre rögeszmésebben. Azt firtatta, hogy annak a szónak a jelentése tényleg ugyanaz-e, megmásítható-e, hogy azok a betűk, melyek egymás mellé sorakoznak hordoznak-e más tartalmat is? Barátkozott a hullámok durvaságával. Tévesen ítélte meg őket. Tudta, hogy elvégzik a piszkos munkát, hogy végrehajtják… Ha az bekövetkezik, és ő megszűnik létezni, és nélküle halad tovább a Föld….

Egy hatalmas tarajos megpördítette a hajót. Számtalan kis­kakasra szakadozva száguldozott a fedélzeten. Ahogy a tat faszerkezetét csapkodta, mintha azt ismételgette volna: Guszti, Guszti, Guszti… Pontosan tudta, hogy csak fantáziái, de most már a sörtől, a rázkódástól, a fejzúgástól, meg a becsapódásoktól, melyek a talpán, a derekán, vagy a hátgerincén érték, el is hitte.

Szerette a nevét. Nem szerette, ez túlzás, illetve csak annyira mint önmagát, illetve magát sem szerette, csak jól megvolt ön­magával. Olybá lesz, mintha meg sem született volna, gondolta, porból vagyunk és porrá leszünk, gondolta, az anyjára gondolt, és kétségei támadtak, hogy valamikor, valahol egyáltalán… Hogy az anyja most ezekben a pillanatokban várja-e, hogy közel van-e, hogy az odavezető úton még a fény iszonyatos sebessége is csak ideg­tépő várakozás.

Az ég nem tisztult, de már nem volt olyan rettenetesen fekete sem, inkább csak szürke volt, világos, kékes. Várta, hogy össze­törik a hajó, hogy a hullámok szétroncsolják, ráharapnak fűrészes fogaikkal, de nem tették. Sőt, inkább lágyan kézről-kézre adták. Mondjuk az, hogy lágyan, az egy kicsit túlzás. Csikorogtak az eresztékek, a falak, a tolóajtók, az ablakok kerek szemei sötétté váltak. Még mindig azon a szón töprengett. Ha sikerülne más értelmet találnia… Bárcsak sikerülne, gondolta. Akkora lesz, mint az apja, illetve még akkora sem, láthatatlan lesz, szétmorzsolt. Az apja összezsugorodott alakjára gondolt. Cserépdarabokkal a szemén feküdt, kapeliben, mely meglapult a tálesz alatt, melyet ünnepeken magára öltött, melynek rojtjait csókolgatta, melyre áldást mondott, gonddal és szeretettel simogatta, és hajtogatta. Csengő tenor hangján elmondott kaddisokra gondolt, melyek úgy szálltak apja szájából, mint egy dialógus Istennel, vezeklés, és számonkérés, szemrehányás és emlékezet. Akkor az apja még fiatal volt, súlyos és zömök, mint egy zsák búza, és az ujját oda-oda­bökte, ahol éppen tartottak a végtelen és kontrolálhatatlan ima­könyvben, megjelölt neki egy imát, amit majd mondania kell utána, ha meghal. Csupa zengzetes és félelmetes kifejezés volt, csupa halotti maszk. Csak sokkal később tudta meg, hogy öröm, dicséret, rácsodálkozás és szerelem.

Ugyanez volt a helyzet az anyjával is, lefényképezte ismeret­lenné torzult arcát, tudta, hogy bűnt követ el, leszedegette a ruháiról ősz hajszálait, összegyűjtötte a fésűjét és a fogkeféjét, a műfogsorát, a fejkendőjét, a szemüvegét, a zsebkendőjét, a gombjait, a gyűszűjét. Az maradt meg belőle, ahogy integet, egyre csak integet és távolodik, siklik a múltba. Ha az a szó elvesztené az értelmét, gondolta. Ha elgurulna, mint a rosszpénz, gondolta, ha szétporladna, vagy felolvadna. Mennie kellett. Fel­készült. A felhők olyanok voltak, mint egy behavazott hegy lába. Ráhajoltak a hegyekre, azok meg fehér hólábaikkal átkulcsolták a derekukat. A látóhatár csúcsán, mint egy szegre akasztott kép, lógott a nap. Keskeny ösvény indult, folytonosan változó, kerül­gette a hótömböket. Egy kacskaringós utca hevert a hóban. A sarkán valami jégből összetákolt templom volt. A csövekből, vasakból, huzalokból hegesztett imaház kapuszárnyait lóbálta a szél. Hol becsukta, hol meg kinyitotta, és ő egyre jobban elmerült az imák olvasásában, az érthetetlen szövegek tanulmá­nyo­zá­sá­ban, a szöveg­magyará­zatokból adódó félre­értésekben, a tisztá­zatlan dics­himnu­szokban, a bűnök körül­írha­tatlan, meg­fejt­he­tetlen, obligát színeiben.

Ha így van, alázatos leszek, gondolta, csúszómászó, méregevő, ganajtúró, pedig az egész olyan egyszerűnek tűnt, túl egy­sze­rűnek, csak az a szó ne hangzott volna el, csak az a szó, mely levezekelhetetlen, kiválthatatlan és felülírhatatlan.

A kaddist mormolta, de attól sem változott meg semmi. Idézeteket citált hibásan, és vegyített össze, földig hajolt, aztán pedig csak a derekát ingatta komoran, tapsolt hozzá, hümmögött. A szöveg­értel­mezésnek egészen különös módját választotta. Mintha sercegő gyertyákat gyújtott volna meg. Mintha a rövidre vágott kanóc nem fogna tüzet, nem táncolna, nem lobogna tisztán.

Olyan mellékesnek tűnt. A szöveg túlharsogta a dallamot. Arra gondolt, hogy meg fog halni, nem azért mert akar, azért mert így helyes. Az ő dolgai jelentéktelenek… Belefáradt az önmagával való folytonos viaskodásba. A civilizáció: kínzás, gondolta. A gyógyítás kín. Csak a kompromisszum nem az. Fárasztó mindig a középúton járni, gondolta. Az artériára szerelt csapra gondolt, a csillagtalan, átizzadt elfeküdt éjszakákra, a lélegeztető gépre, a monitor képernyőjén ugráló halál grafikonra, a felfekvésekre, az orrán, száján leerőltetett csövekre, az engedményekbe bújtatott szigorú­ságra, a katéterre, a fuldokló, nyeldeklő étkezésekre. Tulajdon­képpen az lenne a legjobb, ha a tenger egyetlen hullám­csapással pozdorjává törné, gondolta. Sokat segítene. És sokat segítene az is, ha erős­fogú cápák jelennének meg, gondolta.

Megvendégeli a halált, gondolta. Leül pókerezni vele, meg­győzi erről, arról, enged neki, és engedményekre bírja. Lássa, hogy nem gyűlöli, hogy cimborák. Hogy vigye.

Sajnálta őket. Legjobban őket sajnálta, mert szerették. Fájdal­mat okoz nekik. Illetve megkönnyíti a helyzetüket, nem buták, megértik majd, talán találnak majd valamiféle apró kis motívumot, mentséget, melyet, mint valami elgurult csavart, érdemes felvenni, lepucolni, eltenni, kifényesíteni, beolajozni, megőrizni majd, hogy ott lengedezzen az emlékeik között. Hogy helyette szeressék.

A torkában dobogott a szíve. Most érezte először, hogy fél. Összeszorult a gyomra. A belei égtek, zakatoltak, visítottak. Szúró, fojtogató érzés indult valahonnan a végbeléből, mintha a belső szerveit emésztené, mintha saját sejtjeit szívná fel táp­anyagként, Az üveg sörök kezdtek elkopni a fejében, csupa víz volt már, a hullámok becsaptak a kajütbe. És mintha a hasában is tengervíz kavargóit volna. És mintha tengeralattjárók cirkál­nának. A kormánykereket szorongatva nem látott semmit, mert a szél­védő üvegét elhomályosította a víz. El kell múlnia a féle­lemnek, gondolta. A félelem és a halál rokonok, gondolta, át kell ölelni a vállukat, megtapogatni a hátukat, megfricskázni az orrukat. Sajnálta a gyerekeit. Főképpen a fiát, aki annyira érzékeny, magába gyűri a szenvedéseit, aki az ő arcát viseli, talán a sorsát is, aki utoljára még valami butaságot fog tanulni tőle. Akivel soha sem találkoztak össze igazán, mert olyanok voltak mindig, mint két párhuzamos. De a végtelenben találkoztak, és találkozni is fognak majd, és minden lélekharangra találkozni fognak, a kaddis mormolásakor is találkozni fognak. A fia már rég nem az övé, gondolta, a lánya sem, önmaga sem, minden Istené, szét­szórható, eltékozolható. Isten világában nem tűnhet el semmi.

Utánuk kellene menni, megfogni a kezüket, mint amikor még kicsik voltak. Jobb oldalt a lánya, bal oldalt a fia. A lányának masnik lobognak a copfjában, kecsesen tartja a kezét, csacsog, kényeskedik, kívánságai vannak. Lehet, hogy ő az érzékenyebb, lehet, hogy sebet üt a lelkében. A legrosszabb esetben is csak ennyi. Egy seb, egy követ­keztetés, egy moz­dulat­sor, melyet úgy örökí­tenek egymásba nemzedékről nemzedékre, mintha maguk alkották volna, anélkül, hogy felfedeznék benne az apát, a nagy­apát, hogy tudnák, hogy ők szólalnak meg, s hogy őket sértik, ha ellene tesznek.

Még ki tudná kormányozni a hajót. Igyekezett elfordítani a kormányt. Ráhasalt, egész testtel szorította, a lábával meg­támasz­totta. A hullámok magasra emelték, aztán meg lezúdí­tották a mélybe. Káromkodott. Jesszusom, kiáltotta, Jesszusom! Az jutott az eszébe, hogy szerette Jézust, hogy érte is mondott kaddist. Ha fennhangon kiabálta: Jiszgádál, vöjiszkádás somé rábbó… Jézusért, a Jézusokért ezen a földön.

Most a hullámok csúcsán lenézett a kavargó, szívó, örvénylő mélységbe. Iszonyatos erő lökte. A behavazott hegyek lábánál, a fehér felhők alatt, a vastag, fehér hótömbök bejáratánál… Remegett és szédült. A hajó lefelé csúszott, mint a szán. Kormányozta, de csak a levegőt kavarta a kormánylapát.

Egészségtelen szövetség volt ez a hullámokkal, ha már szövetkezett velük, gondolta. Tévedett. Most meredeken zuhant a pokoli völgybe a másodpercekre keletkezett hullámóriás tete­jéről. A hajó orra hasította a vizet. A tárgyai előre zuhantak. Morzsolj össze, kiáltotta, de a kis hajó, mintha sínen kanyarogna, fel­felé vette az irányt, konokul és még mindig egyben. A hullám, melynek a teteje visszakanyarodott, dobott rajta, felhajította, aztán visszaölelte csigavonalú karjai közé. Aztán meg egy hosszú, lankán csúszott sikamlósán, lebegett ég és föld között.

Elfogta a gyengeség. Küzdelemnek vége, gondolta. Vacogott. Szeretett volna mielőbb átvergődni. Megismerés előtt állt, utazás előtt, állomások előtt, melyek még ezután következnek. A tapasz­talat, gondolta, mert a semmi is valami, illetve, mert a semmi kimondhatatlan, megnevezhetetlen, kigondolhatatlan. Talán majd egyszer… A lerántott asztalterítők, fellibbentek, mint a szoknya, arany­keretes tányérok, leveses­tálak, metszett üveg­poharak, serlegek borultak, estek, csörömpöltek. Félbe­szakított nevetések foszlányai úsztak a levegőben.

Eszébe jutottak az öregemberek, ahogyan elmennek sorban. Mintha egy futószalagon állna, melynek a végén, mint valami kész­termék, időnként valaki egy ládába pottyan. Ezért jó temp­lomba járni, mert ott megismered a sort, a sorodat, az előtted levőt, és a mögötted állót, a múltadat és a jövőt. Meg ezért is nem jó. Túlságosan látszik minden a bölcső, és a koporsó között, minden cselekedet, minden grimasz és fintor. Túlságosan tiszta az egész, csupa lemondás és szolgálat, csupa hódolat, csupa meg­egyezés, csupa szombat.

Nem volt már kiút. Borotvaéles hullámok közeledtek, a hullámok újabb könyörtelen nemzedéke, szadisták és bajvívók. Nem is akarta, hogy más legyen. Bizonyos volt. Semmiben sem volt annyira bizonyos. Már nem reménykedett abban, hogy átjut könnyen, hogy nem lesz nehéz. Nem érezte az időt. Megpróbálta szokványos keretek közé szorítani a gondolatait. Izzadt. A vízködös ablakon kitekintve a hófödte hegyet látta, meg az illatos hótömböket, meg a hegyek behavazott lábát, meg a fényhasábok tüskéitől csillogó prizmát. Megpróbált átjutni gondolatok nélkül, és amikor a hajó az oldalára fordult, amikor már a víz kimetszette az ajtókat a keretükből, amikor már a személyes felszerelését dagasztotta, a ruháit, a fényképezőgépét, az iratait, melyek lapokká foszladozva fuldokoltak, az igazolványait, melyek le-felbuk­dácsoltak, összehúzódtak és szétterültek…

Még élt. Megroppant a fedélzet. Nekipréselődött a kajüt falának, és arra gondolt, hogy legyőzte, hogy megcsúfolta. Kiabálni szeretett volna az örömtől, de gyenge volt és zihált. Meg­figyelni, gondolta, végigcsinálni. Mert ott, hülyén, hibásan és sebzetten, és ürülékszagúan sem lenne jobb, mert megalázná magában az elmúlt nemzedékeket, a fenséges atyákat, a törvények méltóságát. Önmagát kellett legyőznie. Meg akart bizonyo­sodni, üzenetet akart hagyni, szétszéledni a levegőben, a tűzben, a vízben, a felhőkben, melyek olyanok, mint a behavazott hegyek lába. A kabint elöntötte a víz. A hajó már elfeküdt, deszkái szerteszét szóródtak, és akkor rájött, hogy bármit is tesz, nem ő irányít. Vesztett. De az a sejthalmaz is vesztett. A megbolondult kód…

Elég sokat ivott. A sós, keserű víz marta a torkát. Meglátta az éles hullámokat, úgy közeledtek, mint egy lovascsapat. Aztán az egyik, talán huncut, játékos kedvében, talpra állította a hajót. Felemelkedett. Zubogva csörgött a víz. Kitisztult. Mégsem tűntek el a behavazott, fehér lábú hegyek. Sirályok vijjogtak és a felhők, a hegyek, a városok, rengetegében pislogott egy világítótorony.

Nem volt kedve megmenekülni. Úgy gondolta, hogy helyet készít a számára az Isten. Talán nem engedi. Talán megtehetné, de mégse. Talán valaki az ősei közül már levezekelte. Talán csak lassú és piszmog, mert ő az Örökkévaló.

Vaksin himbálódzott, mint valami gyufásdoboz. Arra gondolt, hogy kiúszik, keresztül vergődik, mert helytelen amit tesz, tilos. Aztán, amikor neki­készü­lődött, szédülő fejjel, az állandóan cirkuláló víztől körülvéve feltápászkodott, észrevette, hogy lassan folyik be a tenger. Kétrét görnyedt. Öklendezett. Teljesíti a kérését az Úr, gondolta, áldott legyen, legyen a neve áldott, áldassék, és dícsér­tessék, magasztalt és megszentelt, hamarosan és a közel jövőben…

A hajó süllyedt. Látta, ahogyan milliméterről milliméterre száll egyre lejjebb. Olyan egyedül volt. Patakzó könnyeit felszívták a habok. Már csak a feje látszott, alábukott, még a fedélzet deszkáiba kapaszkodott egy kicsit, aztán csak süllyedt, arcára kiült az egy­kedvűség. Utoljára színes halakat látott, fenyegető, hegyes fogakat, meg áthatolhatatlan sötétséget.

Sanna

Nem hagyhatta el a szolgálati helyét, melynek kialakítását ő kez­de­ményezte, és már termővé is tett, állomássá a magas fűben, tanyává, melynek lépcsőzetes kifejlesztésében elsődleges szere­pet játszott a biztonság, és az elkötelezettség. Voltak vágyálmai, melyek, mint valami hegygerinc, mint valami északi fény maga­sodtak, és csinosodtak, és mardosták, mint az éhség. Arról volt szó, hogy a szolgálati helyét, a színpadot, melyen bálványok ural­kodtak ugyan, mely kicsisége és zártsága, meg izoláltsága folytán szemléletesebb, kialakíthatóbb és fejleszthetőbb volt, mint egyéb szolgálati helyek, vagy színpadok, melyben az ég, a nap, a hegyek, a folyó, a növények, a gyárak, a szavannák és az őserdők felhúzhatóbbak, megkerülhetőbbek, és látványosabbak voltak, melynek zsinórpadlásáról angyalok, fejedelmek, griffmadarak, denevérek és lepkék ereszkedtek alá, meg kapaszkodtak vissza, még bizonyos körülmények között ejtőernyősök is, zabolátlan rendszertelenséggel, provinciális elhidegültséggel, ami nem az ő hibája volt, és ha az is volt, nem úgy volt, és nem akkor, ahogyan mások szerették volna, valamint macskák is, kutyák, meg tengeri­malacok is, és minden, ami ennek az elviselhetetlenül nagy és puritán intézménynek része, melynek a neve világ. Alfréd, aki maga is katona volt, sorkatona, vagyis baka, vagyis gyalog­kakukk, kicsi, szürke, folytonosan menetelő, most arra várt, arra, és persze…

Alfrédről az volt az általános vélemény, hogy okos, hogy szor­galmas, leleményes, családszerető, kicsit hamiskártyás ugyan, meg provokátor néha, meg ügyeskedő, ha az alkalom megengedi, szélsőséges körülmények között lopni is képes, de hát az vesse rá az első követ… Ha ezt az egész zavaros, rendetlen, és elvetemült bolyongást, menetelést, sátorozást, földön fekvést, mosdat­lanságot és tetvészkedést, vagyis a háborút, vagyis hogy soha, még egy másodpercre sem, még egy mákszemnyit sem… Nos, ha ezt a bolyongást ő találta volna ki, ö teremtette volna meg, ő rajzolta volna meg a koerográfiáját, mint indítékot, mint élet­formáló, emberformáló, halálformáló módszert, ugyanakkor viszont a rendszeres időközönként felmerülő szükségletek szerint ő is újíthatta volna meg, korszerű­síthette volna, dolgozhatott volna rajta, zörögve, kalapálva, fűrészelve, de szabályszerűen, mint egy gép, mint egy fagylaltos­kanál, mint egy biciklicsengő, akkor most egészen más lenne a helyzet.

A szolgálati hely nem volt más, mint egy láda. Nagy, tetemes láda volt, illemhellyel és mosókonyhával, gabonaföldekkel, széles­sávú internettel, zongorabillentyűkkel, létrafokokkal, szóval minden­nel, ami a győzelemhez szükséges. Illetve nem a győze­lemhez, mert ő, Szikár-Bolonyai Alfréd csendes volt, unalmas, részre­hajló, szóval egy csomó olyan tulajdonsága volt, mely arra prede­sztinálta… Szóval arra…

Legyünk igazságosak. Szikár-Bolonyai Alfréd nem győzhetett. Nem győzhetett, mert indulatos volt, szavahihető, spórolós, na és persze egy széplélek. Az ilyenek nem szoktak győzni. Még a szerelemben is csak ritkán, pedig ott szabadabb a terep. Ott virágok nőnek, és a tetőket, meg a szoknyákat felemeli a szél, és a polcok, a falcsíkok, a kerevetek baldahinosak, aranytól, meg ezüsttől, meg gyémánttól hímesek.

Azt azért nem állíthatom, hogy soha, soha, mert hülyeséget mondanék. Voltak győzelmei. Megtévesztő győzelmei voltak. Ilyen volt például a házassága, de erről most ne beszéljünk, ne pletykál­kodjunk, ne acsarkodjunk, és legfőképpen ne gördítsünk akadályokat Szikár-Bolonyai Alfréd sikerei elé. Azt sem állítom, hogy becs­vágy nem csilingelt benne, hogy adottságai ellehe­tetlení­tették volna, hogy az a rozoga szék, melyen üldögélni szokott már nem dőlt volna össze régen, nem szakadozott volna szilán­kokká, hogy ha lett volna benne némi kitartás és lelkesedés.

Persze nem is lett volna célszerű kimozdulni abból a burokból. Az az erőtlen szél, az a rigolyás kikelet, az a szellemtelen sürgés­forgás, mely tetteit rendszerint megelőzte, mely homokot szórt, mely telepített, mely kedélyesen és szétszórtan indította a tehera­utókat a szavannán túlra, az esőerdőbe, a kellemetlen szagú mocsa­rakba, a leleményesen szép és borostás hegyoldalakra, most is ott fújdogált a hegyhátakon, a gerinceken, a szorosokban, még a völgykatlanokban is, melyekben úgy lapultak meg a falvak, és az oázisok, mint egy tenyérben.

Egyébként a gomolygóan sűrű, atavisztikusan következetes és elhanyagolt esőerdők négyzetkilométerek ezreit kanyarították ki a tájból. Itt is, ott is feltűnt egy-egy kupola, faháncs, kilúgozott kéreg, szarv, vagy copf, nyílvessző, melynek agyonkompromittált tulajdonságai között a legszembetűnőbb volt a halál, melyet hordozott, vitt és küldött, de melynek létéről láthatólag fogalma sem volt, tudomása sem, mintha nem is létezett volna.

A hadba lépés pillanatától pörögtek a számonkérés percei, órái napjai, mint egy szeletelőgép, melynek éles kései között meg­oldódik minden, kéj, viszály és boldogtalanság. Megzörgették az ajtókat, az ablakokat, felgyújtották a lombsátrakat, felperzselték az ültetvényeket. A szemét­tartókban a hulladék új létre kelt. A csodálatos elmúlás végiggördült a hegyoldalakon, a fennsíkokon, a lezúduló mocsok magával vonszolta a tetemeket, a virágokat, a füveket és a megszületés fortélyairól, meg az elmúlás üzelmeiről szóló legendákat is. És a mellébeszéléseket is, a szánalmas köhintéseket és az ormótlan egyezkedéseket is, melyek felboly­gatják a napokat és az éjszakákat, a holdakat és a csillagokat, és felkavarja a források vízét, és tündökölnek valahol egy távoli égen, öregen és sejtelmesen, mint a tenger.

A muníciónak ő viselte a gondját. Ő, aki maga is háromlábú volt, kék szemű, az ereiben enzimek keringtek, és akinek valami­kori létezését falánk angyalok takarták el szárnyaikkal, aki körül éhes kísértetek őgyelegtek, és akinek rongyokba öltözött prosti­tuáltak táncoltak. A zene, a cincogás, a pörgés, a hajladozás, a kezek, lábak, hasak, fenekek céltalan manifesztációja olyan volt, mint egy féreg, mint egy pondró, mint egy kellemetlen és kivitelez­hetetlen utazás, parancs, mint egy esetlen kőszobor, mely szétterpesztett lábbal kémleli az örökkévalóságot. Röhögtek rajta, de mert féltek is tőle, esetleg megtették azt, hogy a foga alá készítettek dolgokat. A harc gyerekek harca volt, mozdu­latlan, állhatatlan, tehetetlen. Hiába virrasztottak és mondtak hús­színű imákat, varrták és stoppolták meg nagykabátjaikat, meg pelerinjeiket a maradék fonalakból. És tették fel sapkáikat fordítva, mint egy köcsögöt, szabadon hagyva fényes homlokukat.

És ő hadba lépett, illetve jelentkezett ebbe a háborúba, mely már évezredek óta tartott, melynek csak szünetei voltak, pihenő idők, kirándulások a történelem dimenzióiba, aktualitások, melyektől semmiképpen sem lehetett eltekinteni, vagy úgy tenni, mintha… Mintha valamikor a paleontológiái korokban kezdődött volna. Tehát… Persze ez túlzás. És túlzás az is, hogy a pleisztocénban, annak ellenére, hogy ennek már lehetnének bizonyos alapjai, vagyis, hogy az ember… Azt kevésbé tartom lehet­séges­nek, hogy a hüllők, a halak, a mamutok, a kardfogú tigrisek és a dinotheriumok küzdelmei átöröklődtek volna. Az egymással való folytonos leszámolás, a véres marcangolás, mely a halállal való szembenézés és dac illúzióját keltette, a viadalok gya­ko­risága, melyeknek egyetlen feladata a kietlenség, az egyedül­valóság és a létbizonytalanság érzetének, csökkentése, hosszabb-rövidebb időre történő feledtetése volt, ily módon rögzült az átörökítő anyagban, a kollektív emlékezetben, a lármá­ban, mely felverte a megszilárdult piromassza csendjét, a tavakét és óceánokét, melyek helyén egykor kontinensek, szárazföldek, lakható tájak, országok, hazák és kultúrák lesznek.

Alfréd nem tudta ezt. Egyszerű közkatona volt. Bizonyos dolgokkal tisztában kellett lennie, például azzal, hogy nagyapái, ükapái, dédapái, és azoknak a dédapái már harcoltak ebben a háborúban. Negyven nemzedéket számolt, dolgosakat és lustá­kat, szorgal­masakat és élhetetleneket, diadalmaskodókat, győző­ket, meg megfutamodókat, lelkeseket és fenekedőket, bőkezűeket és tékozlókat, szűkmarkúakat és gyűjtögetőket. Csak az énekes madarak voltak ugyanazok, a gébicsek, a rigók, az ökörszemek, a cinegék, a poszáták, meg a lantfarkúak, melyek felszálltak, elrepül­tek, elrejtőztek, vagy kiültek az oszlopokra, a jegenyékre, a mamut­fenyőkre, a hegyormokra és énekeltek hálásan és ön­feledten, mintha valakit köszöntenének…

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem irigykedtem rájuk és nem próbáltam alávetni magam a kényszerintézkedéseiknek, még a holttá nyilvánításaiknak is. Megpróbáltam elébe menni, elfo­gad­ni ravaszkodásaikat előnyeikkel és hátrányaikkal, meg szo­mo­rú­ságaikkal, vagy kihátrálni fokozatosan, és persze ellenállni min­den­nek, nagy­takarításnak, kő­faragásnak, fadarabok meg­csiszo­lá­sá­nak, levelek, szirmok, szárak kiszárí­tásának, mocsarak lecsa­po­lá­sának, erdő­irtásnak és erdőtelepítésnek, szóval mindennek, amiről úgy éreztem, hogy nem az én dolgom, nem az én felelős­ségem, nem az enyém.

Azok voltak a leginvenciózusabb időtöltéseik, amikor tisztí­tot­ták a fegyvert. Mágikus erővel csattogtatták az üres závárokat, a jég­hideg csapszegeket, helyükre ütötték a tárakat, kibizto­sítottak, zörögtek, belenéztek a fegyvercsövekbe, melyeknek eleven csillogása jelezte a makulátlan tisztaságot, a meg­emészt­hetet­len fehérséget, simaságot. Színültig telt kulacsaik derék­szíjukhoz lapulva vártak, a harci kés is elszenderült unalmában, a kézigránátok összekoccantak, mint a dió. Hason csúsztak. Belebújtak a rögökbe, a kavicsokba, a királytüskékbe, melyek mint a szögek meredeztek, melyekből Jézus töviskoszorúját fonták valamikor, melyek szárazak voltak ma is és hegyesek. Csontig hatolok. A sziklák maszatos repedéseiből skorpiók bújtak elő, barázdabillegetők üdvözölték a tájat farkcsóválásukkal, meg hős­cincérek szigorú bajuszuk dárda merevségével, meg teknős­békák ütögették össze páncélzatukat, kocogtatva és pöcögtetve egy­mást, páncélt páncélhoz szorítva a nemzés kábulatában. A csigák csenddel és lassúsággal, mérték az időt. A jelenlét kizárá­sával is, mert nem múlik semmi, mert nem tornyosulnak az évek, senki sem várja a változást, mert nincs is idő. A hátukon a zöld lombok, a pikkelyek, a kőzúzalékok, a hallgatás és az észreve­hetet­lenség, meg a férgek, a bogarak, meg a csúszómászók. Beilleszkedtek a cédrusfák rendjébe. Felvették a mahagónik és az akácok színét, meg a platánokét, meg a villanyoszlopokét, meg a hidakét, melyek még felrobbantatlanul nyújtózkodtak a partok között, meg a jegenyefenyőkét, melyek büszkén és álomtalanul vigyázták az eget, a kibelezett világítótornyok összevisszaságát, aztán feljebb, odább, az ég alján, az elmázolt láthatáron, lebukni készült a nap. Mélyen a kertek alatt, a változatos anyagsűrűségű események kitalálása közben, városok lepusztult maradékai nyiladoztak, a szabálytalanul összeomlott épületek romjai alatt, a betört ablaküvegek gyilkos pengéi alatt pedig gyerekek és asszonyok sírtak és kiabáltak, nyögtek és imádkoztak, kopogtak és visítoztak. A lerakódások és a megkövesedett képződmények semmire­kellő, egyről a kettőre soha nem jutó kezdeményezések között futkároztak. Küzdöttek a szabadságukért, ok-okozati össze­füg­gésben a végtelennel, a láncolattal, mely életre kelt, ki­rügyezett, csírától duzzadt, vagy útjára indult óvatlanul, hiszé­kenyen és, kalandvágyon, mint egy hajszálgyökér.

Alfréd akkor lépett egyet előre a spirituális létrán, amikor eltalálták. Lerogyott, arcából kifutott a pír, összeomlott, bele­veszett a részletekbe. A golyó a hóna alatt ment be, megkerülte a tüdőt, a szívet, a nyaki ereket, a lépet, a hasnyálmirigyet. A gyom­rában landolt. Buta, tehetségtelen lövés volt, teli kisebbségi érzésekkel, tévedésekkel, melyek fájnak, aztán meg animációkkal is melyekbe bármi belemagyarázható. Féltenyérnyi diók potyog­tak a fákról, az asszonyok behúzták a hasi szerveiket, combjukat, varázs­pálcájukat, melyeket égbemeredő faóriásoknak mondtak. Feneküket a nyakukban viselték, mint valami ékességet. Alfréd arcvonásai eltorzultak a fájdalomtól. Erezte a csontjába furakodott vasat. A repedéseket, a szilánkokat, a feszülést, a rombolást, szervezetének az idegen anyaggal való ádáz harcát. Hóna­pokig feküdt. Kisebesedett, megkopott. Hallgatagságba bújt, mint valami zsákba. Lábujjai, bokája, térde megmerevedtek. Ha a nyakát mozdította, villámcsapásként futott szét testében a fájdalom. Csak nagy üggyel-bajjal volt képes járni, bizonytalanul, esésre készen. Tornáz­tatott, masszí­roztatott, kenő­csökkel kene­getett, de a hideg merevség, mely a legkisebb erőszakra fájda­lomra váltott, nem akart szűnni.

A mankó fémből volt, zöld műanyag támasztéka jótékonyan ölelte a karját, szinte belefeküdt, biztonságos volt, nagy tappan­csai rátapadtak a földre. Olykor felemelte hibás lábát, ha el­fáradt, máskor meg csak segített neki. A „harmadik láb” proble­ma­tikája legalább annyira komikus volt a számára, mint amennyire tragikus, és mert hitt a gyógyulásban, nevetni is tudott rajta.

A vallatásokon kenőcsöket osztogatott, meg kétszersültet, sózott halakat, heringeket, pirított sprotnikat, megsózva, meg­papri­kázva, ellátva gyomorizgató, éles rágófelülettel. A szomjú­ságtól kirepedezett a bőr, és a nyelv maga is olyan lett, mint egy rothadó, kiszáradt hal. Széles sávokban elszarusodott. Az izom meg­égett, felhólyagosodott. A szélei kijegecesedtek, az éles, resze­lős szél vicsorított, mint a fog, vöröslött a rászáradt vértől, mely az elszenvedett ütések és rúgások következtében a felszínre tört. Ezek a kihallgatások morfológiailag jól elkülöníthető szaka­szokra bonthatók voltak Bizonyos vonulatok azonnal jelentkeztek a testfelületen, A sejtek megbolondultak, bosszúsan és részegen ide-oda kapcsolódtak, táncoltak, énekeltek, biztatgatták egymást, bujtogattak az engedetlenségre. Bizonyos rothadások, kelések, sipolyok folyamodványai bekerültek a véráramba, mely szét­hordta őket, kiszállította, fel az agyba, a tüdőbe, a szívbe, a májba, mint a postás a levelet, vagy csomagot, sürgönyt vagy táviratot, melynek átvételét igazolni kell, tanúsítani, aláírni és visszaigazolni, és melynek egyetlen tartalma létezik csupán.

+

Dr. Mosztolányi főhadnagy, ezredorvos, körútja befejeztével egységéhez tartott. Lábjegyzetként még felírt néhány dolgot, leveket, szirupokat, kanalas gyógyszereket, melyek felhör­pint­hetők, aztán meg pirulákat is, színeseket, gurulósakat, meg kapszulákat, melyek bekaphatok, meg porokat melyek elhint­hetők, borogatásokat, melyek bemárthatók, adagolhatok, meg­szárít­hatók, tapaszokat, melyek odatapaszthatók a bőr fel­szí­néhez, a bőr alá sugároznak, a nyakba, a térdbe, a hasba, és melyek a sejtek közé belopódzva, beférkőzve, fejtik ki hatásukat. Elő­zőleg meghányta-vetette a dolgot a szanitécnővel, a kéz- és láb­levágásokat, a füllevágásokat, a nyak amputációkat, a szemel­távolí­tásokat, a kasztrálásokat, a bélkihúzásokat, melyeket a rögtön­zött sátorban, a rögtönzött műtőasztalon, rögtönzött ollók­kal, késekkel és fűrészekkel kellett végrehajtania.

A körülzárt egységek még tüzeltek, a messze­hordó ágyúkból lövedékek potyogtak, kócos, zsugorított emberfejek. Dr. Mosz­tolányi ott állt a tüzérek mögött az implantátumokkal, szaladgált a lövész­árkokban, a rohamok alatt, a támadások kereszttüzében. Különösen bombázáskor vették hasznát szemfülességének, gyorsa­ságának, és ellentmondást nem tűrő magabiztosságának.

A szétzilált egységek magukra találtak, erőre kaptak, és páncél­törő galacsinokkal, meg gránátalmákkal, meg szárított ürülékkel támadtak. A hegyi vadászok csilingelő szánokon szágul­doztak, melyeket szarvasok húztak, illetve olyan lények, melyek szarvas anyától és ló apától származtak. Gyorsak voltak, és mert néha sasmadár is volt a felmenők között, kiterjesztett szár­nyaikkal is segítették az előrejutást. Az utászok megfeneklettek a víz­mosá­sokban, a csúszós, latyakos, kimozdíthatatlan rétegekben. Lebuldózerezték a lejtőket, a dombokat, a síksá­gokat, kifutópályákat és viaduktokat építettek, az útkanyarokat kiegye­nesítették, a meredek hegyoldalakat lelapították. A hegyek gyomrából kikapart megemészthetetlen csontocskákat, állat­bőröket, kendőket, ürülékcsomókat és kukoricaszemeket, vász­nakat, selymeket, brokátokat, melyek évezredeket, sőt évmilliókat átaludva közvetítették egy távoli civilizáció üzenetét, kefékkel, kaparókkal, ecsetekkel megtisztították, kibogozták, kikapirgálták, kifényesítették, és amikor elkészültek iktatták, megszámozták és nyilvántartásba vették. Az említett leletek között rémes gorgófejek, medúzanyakúak, kígyóhajúak is voltak. Arcukról darabokban szakadt le a bőr… Az elhalt sejtek szétváltak, és fent, valahol az égen, dögszínű felhővé keveredtek.

A légideszántosok tűzbe borították a betonbunkereket. A törmelék szürke pora ragacsos masszává olvadt. A bunkerek mint­egy száz méterre közelítették meg a fennsík szélét, és a repülők, melyek lecsaptak rájuk, vijjogtak. A fennsík állatai hordák­ba verődve menekültek, felkavarva a port, ürüléket szórva szét, meg­vadulva, hörögve, vonítva és fenyegetve.

Meglátta a katonákat a felfelé vezető úton. Nyilvánvaló, hogy nem érnek fel, gondolta. A meredekhez lapulva, csatakosan, hol oldalazva, hol megbújva igazodtak. Hangtalanok voltak, a sisakjuk gumi­szalagjába, meg a vállszíjaikba tűzött lomb­koro­nától láthatatlanok is. Egy-egy bokor megmozdult néha, futott egy kicsit, tüzelt, majd elhallgatott. Fedezték egymást, de téve­désből egymásra is lőttek. A futások, vetődések, gurulások véget nem érő láncolata elfárasztotta őket. Azok ott fenn a magasság biztonságából lövöldöztek, de a repülők megjelenése zavart, fejetlenséget keltett. A légvédelmi ütegeik által eltalált mirageok pörögve, forogva robbanták. Néha egy-egy piciny pont vált ki az égen, majd kicsapódott egy ejtőernyő. Látszottak az ejtőernyős lóbáló lábai, meg a hóna alatt ficánkoló uzzi, és a jelzőrakéta színes, cikázó íve.

A kövekhez lapulva figyelt. Legszívesebben magára húzta volna a sziklákat, mint egy paplant. Meglátta a miraget, amint széles hasadékot vág a felhőkben. Tudta, hogy ő az. Megismerte a mozgását, szárnyainak billegését, az ívet, ahogyan furakodott. Égette a felforrósodott sisak. Másikat kellett volna választania, körül­tekintőben kellett volna eljárnia a kiválasztásnál. Valami összegubancolódhatott benne. A gumiszalagba tűzött lombokba belekapott a szél.

A mirage mint egy nyakban függő medál himbálódzott az égen. Lebukott a fehér vállak között, forgott, táncolt, a bombákat potyogtatta, mint egy madár a piszkát. Abban a pillanatban, amikor felfelé emelte az orrát elkanyarodott, megbicsaklott. Látta a füstcsíkot és az összehajtó szárnyakat, meg a pilótát, ahogyan katapultált. Az ejtőernyő fehér rózsája lebegett felette a ragyogó kék égen. Tudta, hogy mélyen a frontvonalak mögött, ellenséges területen ér majd földet valami városban, vagy faluban, vagy dzsungelban, és hogy halálra kínozzák majd, hogy meglincselik, feldarabolják, élve sütik, égetik, ahogyan szokták.

Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy abból a pár tucatnyi emberből, akik elsőnek értek fel a fennsík néhányszáz méteres peremére, ki volt az első, ki a második, ki a harmadik és így tovább. Hősök voltak, de ezzel akkor nem foglalkozott senki. Meg­szállottan bajlódtak a felszereléssel, lihegtek és könnyeztek a naptól, tárat cseréltek. Csak akkor döbbentek rá vak­merő­ségük­re, amikor már körülvették őket, rúgták, harapták, dögönyözték a puska­tussal, szabdalták a rohamkésekkel. Dr Mosztolányi például a bakancsával volt elfoglalva, mely nyomta, dörzsölte, tépte a lábát, mely minduntalan megcsúszott a sziklákon, meg azzal, hogy miként döfjön a rohamkéssel, mert a tárjait már kilőtte, az em­tizen­hatos meg mint valami bot, lógott a vállán.

Előrelátó volt, a fegyvert husánggá alakította. Egy-két kelle­metlen ütés is érte. A szamarak iázva szaladgáltak. A leg­kelle­metle­nebb a közelharc volt. Abban a pillanatban, mikor a fennsík szélére lépett, mely egy élesre faragott kőlap volt hosszú repe­désekkel, a repedésekből kinövő orchideákkal, meg páfrányokkal, melyek természetesen elnyomorodtak, megfakultak, elszín­tele­nedtek, csak a leheletük, az illatuk, a spóráik lebegtek a leve­gőben, megtámadták. Hirtelenségükkel nagy meglepetést okoz­tak neki. Dr. Mosztolányinak még annyi ideje sem maradt, hogy a kötszereit mentse, hogy az innyekcióstűit, meg a fertőtlenítő­szereit begyömöszölje a táskájába. Egyszerűen a hátára ugrottak, meg a szeme közé vágtak.

+

Szikár-Bolonyai Alfréd erős volt, különösen a jobb keze volt az, mellyel mankózott. Másnak leszakadt volna a feje ekkora ütéstől, az övé csak hátra­bicsaklott, elhajolt rugalmasan, elnyelte az ütést, felfalta, de csak annyira, hogy a másik beledőljön, elvágód­jon, kiáltson egyet, mint aki alatt megnyílt a föld. Széplélek volt, sóvárgó, szerető, örökösen lábadozó, úgyhogy nem ütött, csak forgott, perdült. Csak egyszer-egyszer lőtt a mankójával, melyet közben sikerült átalakítania. Fergeteges lövések voltak. A fegyverré alakított mankó még őt is mellbe vágta. A golyók tüzes lángokat kavartak a levegőben. Támadói a rémülettől fejvesztve mene­kültek, egyesek a szakadékba csúsztak, mások terep­járóikba ugorva elszáguldottak.

Tudta, hogy Sanna volt a repülőgépen, távcsövén keresztül jól látta szőke fürtjeit, Sanna a pilótalány, a barnaszemű, szőkehajú baltikumi szépség, aki a fiúknál is különb volt a repülőiskolán, és aki bármilyen különös is, őt tüntette ki bizalmával, őt, a háromlábút, a puhányt, az álmodozót, aki soha nem talál el senkit, aki esélytelen, aki titokban lop, és aki, nos…

Számolt. Azt Próbálta kideríteni, hogy milyen távol ugorhatott ki a fennsík fölött, érhetett földet az idegen ország belsejében Sanna. Számításai szerint valahol El Zureim és Béra környékén, ott, ahol éles homokkőhegyek állnak ki a földből, a nap éget, ahová már nem érnek el az esőerdők.

Alfréd megtépte a ruháját, és a fejére hamut hintett. Öve elnehezült a beletűzdelt tölténytáraktól. A mankójára támasz­kodott, mellyel időnként lőtt is, baljában az emtizenhatos meredt előre, felizzott csővel. El Zureim felé indult. Hosszú lépteivel, súlyos bakancsaival letaposta a földet. Társai közül egyre többen érték utol. Közelharcba bocsátkoztak, test a testtel, arc az arccal, kéz a kézzel. Döftek, vagy kaszaboltak, üvöltöttek vagy birkóztak, megtántorodtak, vagy megtántorítottak, szúrtak és vágtak, vért ontottak, vagy a vérüket ontották.

Alfréd rövid sorozatokat lőtt ki. Megbékélt a halállal, várta. El Zureim messze volt még. A felszálló füst rettenetes jeleket rajzolt az égre.

Igazság

A következő réteget is megbolygatták, aztán egy újabbat, majd még egyet. Ezek a földrétegek olyanok voltak, mint egy félre­billent torta. Az alsók lazán tartották vállukon a felettük lévőket. A táblácskák lélegzetvisszafojtva, rezzenéstelenül hevertek egy­má­son. A dolog korántsem volt annyira drámai, mint amilyennek lát­szott, sokkal drámaibb volt, illetve nemcsak drámai volt, remény­telen is. Ott lent a mélyben, ahol már térdig gázoltak az em­beri szövetekből keletkezett megkövesedett foszciliákban, egy picit hősies is. Csak ásni kellett, kapirgálni, fuldokolni meg ré­mül­dözni, botorkálni, öklendezni, meg imádkozni. Legfőképpen azt.

Az utca megmaradt kövezetét, melynek képe elhomályosult a halottak emlékezetében, feltépték a bombák. A megsemmisült házak szerteszét szóródott maradványai követték az egykori utcácska kanyarjait. Az utca nem volt sehol. Már azoknak az emlék­ezetében sem, akiket rétegesen, ügyesen, szakszerűen, mint a hasábfákat szokták, egymásra borogatva meggyújtottak. Akik fénnyé váltak, és most fotonrajokban, másodpercenkénti három­százezer kilométeres sebességgel száguldanak, meg azoknak, akik rádióhullámok lettek, meg azoknak sem, akik hővé váltak.

Csakhogy. Az az igazság, hogy akkor már nem voltak utcák. Terek sem, de azok mindig kialakulnak, úgymond újra­terme­lődnek. A terek. Vegyük sorba, számoljuk át, rendezzük össze, mintha egy ruhásszekrény polcára rakodnánk. Amikor már rég nem volt utca, de az emberek tudatában még mindig volt, és amikor már régen nem voltak emberek, a házak ablakaiban még mindig kigyulladt a fény, a függönyökre árnyékok vetültek, és a kémények össze­maszatolták az eget füstös ujjaikkal. És az emberek visszajöttek fényévnyi útjaikról. Kiözönlöttek az utcára, le s felsétáltak karonfogva, meg kurjongattak, meg veszekedtek. Mert akkorra már csak az utca maradt, az az utca, melyet bizonyos ünnepeken lánccal zártak le, és recsegő cipőjük talpával simára koptattak. Volt utca megint, ház is, kerítés is, istállók is vol­tak elnyújtott hangon bőgő tehenekkel. Szénaboglyák is vol­tak, meg kutyák is, melyeknek hangját nem nyelte el a fegyver­ropogás. Csak a falu nem volt sehol, a város sem, a környező mezők, meg a folyók, meg a nádasok sem. Illetve volt minden, meg lesz is, de csak azoknak az emlékezetében, akiket tiszta, pedáns, jól öltözött emberek egymásra raktak, mint a fahasá­bokat. Tessék jól megkapaszkodni, mert amit mondani fogok, illetve ő fog, az az illető, illetve azok… Ő, aki ezt a történetet elmeséli, kiszínezi, átalakítja, és elvesz belőle és hozzáragaszt, és tépkedi mint egy rongyos plakátot, hogyne tépkedné, amikor mostanra már mindenkiből, az egész utcából, az egész városból, az egész országból csak az az egyetlen darab plakát maradt!

Nem szeretném felidegesíteni önöket. Ő sem szeretné, az az illető, aki mindezt elmeséli, elhazudja, mert az igazságot csak hazug­ságokkal lehet kifejezni, illetve a hazugság csak annyi, mint az össze­csomózott fonál a szőnyeg hátoldalán. A dolgok mögött, ott ahol dicste­lenségek, rondaságok, lelki­ismeret­lenségek vannak, ahol a borsónyi göbökre rászárad a vér, és az elmázolt bogarak teste, igen, a szőnyeg hátoldalán bújnak el bizonyos tézisek, dogmák, gyógy­szerek, anti­depresszán­sok. És kohol­mányok is. Banalitás a javából, meg­veszekedett elme terméke, művészet.

Nézze X úr, mondta nekem az az illető, akitől ezt a történetet hallottam, aki kikészített néhány dolgot az ablakpárkányra, mint­ha a Mikulást várná, szögeket, fogókat, kalapácsokat, fúrókat, pré­seket, kis csengettyűket, meg harangokat, meg szarvas­agancsot, meg cipőkanalat. Az ablakpárkányon túl molylepkék, meg fafúró bogarak voltak, meg lusta katicák… Valamiféle kis jó­létet kieszközölni, kikunyerálni a Jóistentől. Legalább a szavát ven­ni, hogy így lesz, meg úgy lesz, kikunyerálni valamiféle kis sajná­latot. Arra számítottam, hogy megsajnálja őket, illetve min­ket, ha már közéjük keveredtem. Az én sorsom az ami, gondol­tam, a jövőm is. Sőt, valójában már a múltammal is kiegyeznék, pedig az is téves, ha lehet egyáltalán tévedni a mítoszok vilá­gában. Az ő asszonyaikat szeretem, mit is akarhatok még?

Idáig jutott az az illető, sok-sok hallgatás közben a beszédben. Hosszúkat hallgatott, hallgattunk. Ezek a hallgatások voltak beszélgetéseink legizgalmasabb részletei. Éhes voltam, szomjas és álmos, és szerettem volna udvarolni egy széles csípőjű nőnek, egynek azok közül, akik vastag pamutból kötött vállkendőbe burkolódznak, akiknek alá látok a szoknyájuk alá, pedig a földig ér és úgy suhan, mintha madár szállna. De ő nem engedte. Feltartott. Zavaros történeteivel traktált. Ültünk a pádon. Meg­próbáltam őt utánozni, az ujjaimat összekulcsoltam a szám előtt, bele­túrtam a szájpadlásomba, olykor-olykor az orromba is, a fejemen, a hajam alatt, mely ugyanolyan sűrű volt, mint az övé, egy pontot dörzsöltem állhatatosan, mint ő, csak azt az egyet. A nyakamat fájósán hátragörbítettem, a lábamat meg, pusztán kaland­vágyból, bedugtam egy kő alá, ugyanúgy ahogyan ő tette volna, de nem tette valamiért. Sőt! Vért is köptem. Azt akartam kifejezni, hogy egyek vagyunk, szánni valók, de egyek. Meg azt, hogy elhiszem amit mond, pedig nem hittem el. Meg azt, hogy higgye el, hogy elhiszem, illetve inkább, hogy ne higgye el, akkor megmenekül a csalódástól. Szóval, hogy higgye el azt, amit én sem hiszek el, mert lehetetlenség. Gondolkodom azon, amit mond. Bolondul ki vagyok akadva, pedig az az igazság, hogy nem is figyelek oda. Amit itt most leírok, meglehet, hogy nem is mondta el. Lehet, hogy más dolgokat mondott, olyanokat, melyeket még elképzelni sem… Amikről még halvány segéd­fogalmam sincsen. Talán mert az én fülem egészen más, mint az ő hangszálai. De ha mégis igaz, ha mégis pontosan jegyeztem le az elszólásait, melyek számomra tulajdonképpen közömbösek..? Garanciát vállalok érte.

Mert egyszerre csak azt mondta: futottunk, hajtottak minket, menekültünk, bujkáltunk… – Minek? Hová? Miért, az isten szerelmére? És ki elől?

– Kedves barátom. – mondtam neki és megsimogattam a fején a kalapot, mert kalap volt a fején, öblös, széles karimájú, himbá­lódzó, integető kalap, mely minden lépésnél ugrik egyet, és rúgkapál.

Ideges leszek ettől.

És akkor, egyszer csak, úgy kora reggel, amikor még az egész város a gatyáját húzza – kezdte, de közbevágtam, mert képtelen voltam tovább hallgatni ezt az obszcén, majdnem pornográf történetet, szóval közbevágtam. Nem is tudom, hogy miért lettem olyan ideges. Forró­fejűén, mint aki meg akarja váltani a világot, rákiáltottam.

Elég! – Megpróbáltam erélyes lenni, összehúzni az arcizmaimat, felrántani a szemöldökömet.

Még az öklömet is összeszorítottam. Most már szégyellem, de akkor… Talán nem is én ültem vele szemben, nem is én beszél­gettem, nem is én gyűrögettem a kabátom szélét szégyenemben. Talán nem is én vigyorogtam elfojtott indulataim hatására, mint egy fakutya?

Minden lehetséges. A zsebemben talált vajas zsömle majszo­lásával voltam elfoglalva.

+

Elővette a zsebéből a szívét. Nem túlzók, akkora volt, mint egy zsemle. Melegnek éreztem és nyirkosnak. Vergődött, ugrált. Olyan volt, mint egy átlagosan felszerelt szalámis zsömle. A nem túl vastagon megkent zsömlepofák közé két szelet téliszalámi volt bedugva egy-két karika uborkával, meg salátalevéllel. Tegyük vissza, mondtam, szédültem, és az ájulás környékezett, üres mell­kasa láttán. Segítettem neki, egyszerűnek egyáltalán nem volt mond­ható a dolog. Az ereket kellett összedugni, melyek jelenleg üresen meredeztek. Láttam azt a helyet, ahol a légcső és a nyelőcső elágazik, és amikor arra gondoltam, hogy valószínűleg bennem is hasonlóképpen vannak a dolgok elrendezve, elájultam. A karjaimat szétdobva elterültem, és az az illető, akivel kapcso­latban egyre inkább az volt a sanda gyanúm, hogy…

Szóval az az illető felsegített, magyarázatot is fűzött hozzá, idéz­getett valami évezredekkel azelőtt megírt könyvből, kunco­gott, meg viccelt, és úgy forgatta a szájában a szavakat, mintha vatta­cukrot rágna a Városligetben. Én meg feltettem az erősebbik szem­üvegemet, óvatosan behelyeztem a szalámis zsömlét a mell­kasába, illetve a szívét, amely szalámis zsömlére hasonlított, és elkezd­tem összedugdosni az ereket, össze­csomózni az idegeket, össze­varrni a szövetvégeket. Közben csupa vér lettem, de nem törődtem vele, mert láttam a szemén, hogy kialszik benne az élet.

És…

Ne tudja meg a tisztelt olvasó. A szívem hevesen vert. Az ájulás még nem múlt el teljesen, térdeim rogyadoztak a fáradtságtól, ujjaim remegtek. Amikor a szíve ismét dobogni kezdett, az öröm­könnyektől elhomályosult a tekintetem.

Nem csigázom senki kíváncsiságát. Szikár-Bolonyai Alfréd ült előttem egy kitört karfájú karosszékben, melynek egyik lábát téglával támasztották alá.

A főtérre hajtottak minket – kezdte Alfréd. Egyéb bajaim közepette oda se figyeltem rá.

Magammal voltam elfoglalva, összecsuklottam, kimerültén terültem el a véres földön. Ziháltam, pár szava eljutott hozzám, kelle­metlen, égető, szúró szavak voltak. – Hatalmas máglya égett – mondta Szikár-Bolonyai. Elhatároztam, hogy egyetlen szavát sem hiszem el. Sercegve égő emberzsírról beszélt. Hülye, gondol­tam, ha ezt tudom, nem operálom vissza a szívét, gondoltam.

Utoljára a fennsíkon találkoztam vele. A nyakában lógó Uzzival tüzelve rohant az ország belseje felé. Arra felé, amerre Sanna gépe eltűnt a felhők között. Akkor láttam futni a falábával. Ata­visztikus elszántsággal szedte a mankóját, szinte repült. Nem voltak kétségeim. Fel sem merült bennem a gondolat, hogy esetleg képtelen lesz megmenteni Sarunát, a szőke pilótalányt, akinek egyesek szerint a legszebb feneke volt az egész had­seregben.

Egy gödör szélére vezettek minket – hallottam Alfréd elhaló szavát. – Az apám a kezemet fogta. Elfutok, gondoltam. Elég normá­lisan éreztem magam ahhoz. Szétnéztem, keresgélve az irányt, hogy merre fussak. Úgy döntöttem, hogy a parton mara­dok, észak felé menekülök a lágy fövényen Szeforisz felé. Azt latol­gattam, hogy ha nem tartóztat fel az ellenség, oda is érek. – Halkan fütyült a szél a tenger felett. Elengedtem Szikár-Bolonyai kabátjának vastag szövetét. Megpróbáltam elillanni.

Az arcomat égették a lángok – hallottam. – Apám a feje fölé emelt, hogy behajítson a tűzbe.

Máig sem tudom, miért tette? Talán, hogy ne szenvedjek? – Föld­be­gyökerezett a lábam. – Emlékszem rá, hogy a levegőben úsztam. Lángok söpörték az eget. Mintha nem is velem történt volna.

Ki vagy te? – kérdeztem eszelősen. Nevetett. Akkor láttam, hogy a hosszú kabát alól nem lóg ki semmi. A szék olyan bizonytalanul állt, mintha el akarna dőlni. Félre lökte a nagykabát szárnyát. Már nem nevetett, csak szemében bujkált a mosoly.

Szikár-Bolonyaival együtt futottunk. Ő a bal oldalamon. Hosszú, elnyúlt léptei voltak. Futás közben magasra emelte a sarkát, mintha saját magát akarná fenékbe rúgni. Jobb kezében tartotta az Uzzit, szinte egyé vált vele. Bicegett. Nem is bicegett, szinte ugrált, mint egy béka, a csípője hol fent volt, hol meg lent. Örül­tem, hogy futunk, mert lihegett, és alig tudott szólni, legalább szüneteltette a mesélést.

Tisztában voltam vele, hogy a történetei közül nem tudnák még egyet elviselni. Hazudott. Még a mozdulatai sem voltak őszinték, mert úgy tett, mintha falába lenne, persze tényleg az volt, de nem akartam elhinni neki. Illetve elhittem, láttam, hallottam a kopo­gását, a nyikorgását, orromban éreztem az erdei luc édeskés szagát, láttam a fa erezetét, amint hullámzik, dobog és él.

Futás közben kilőtte a tárakat. Az üreseket eldobálta, és a nadrág­szárának oldalzsebeiből újabbakat húzott elő. Boszor­kányos ügyességgel tolta a helyükre őket, bekattintva a fegyver egy bizonyos részébe.

– Elfáradtam – nyögtem. Félig felém fordította az arcát, és a profilján láttam gúnyos nevetését.

A szoros két oldalán felsorakozott tankokból lőttek ránk. Az ellenséges gyalogság visítva, fohászkodva, káromkodva tüzelt.

Kezdtem kételkedni Szikár-Bolonyai igazságában. Minden golyó, melyet kilőtt talált. Ugyanúgy, mint korábban, most sem hittem neki, biztos voltam abban, hogy ráolvas, varázsol, vagy vicce­lődik, és ahogy hosszú, vékony ujjait néztem, láttam, hogy úgy játszik a fegyveren, mintha zongorázna. Ahogy jobban meg­figyel­tem az arcát, különösen akkor, amikor kezdte leszedni a repülő­gépeket, melyek a szoros északi bejárata felől közeledtek, még a tankokat is, melyek esetlenül bukdácsoltak a köveken, meg­borzadtam. Az ellenség menekülésre fogta, és amikor a tankok, meg a repülőgépek fogyni kezdtek, Alfréd torkából feltört egy hallelúja, magasra emelte a karját, mintha meg akarná ölelni a lőpor­füstös tájat, és ismét mesélni kezdett.

– Apám… – kezdte. Megijedtem. Ugyanazt folytatta megint. – Az egész falu ott volt a lángok között – mesélte Szikár-Bolonyai. – Apám magasra emelt – mondta. – Imádkozott. Jiszgádál, vöjisz­kádas, mondta. – Vadász­gép tűnt fel az égen. Délről jött, a fő­város felől. Sanna szőke fürtjeit láttam meg benne. Integetett. Vissza­inte­gettem neki. Akkor láttam, hogy észre sem vett. Talán meg sem látott, talán ott sem voltam. Alfrédnak szólt minden mozdulata.

A fül

A szoba nem volt nagy, sem kicsiny, nem volt éppen barát­ság­talan, de barátságos sem volt. Eluralkodtak a lokálszínek, a mély­barnák, a narancsba forduló rozsdások, a vörösbe hajlók, a kékesek, a feketék közül kikandikáló sötétlilák. Egy székre ültet­ték, nem udvariasan és nem udvariatlanul, csak annyira durván, hogy megértse, engedelmeskedni kell. Kellemetlen volt ülni az arcába szúró, tűző, vakító lámpa alatt, míg amazok rugózó térddel álltak. Ezt a fényt, gondolta, jó vastagon kellene felrakni, sárgával és sok fehérrel, meg-megcsillanó, hideg kékekkel.

Délben a melegen tűző napban, a tengerparti szavannán keresztül kifutott a tengerhez. Leereszkedett a vaádiba, melynek falában madarak fészkeltek. Az embernyi homokkő sziklák oldalát kicsip­kézte a szél és a nap, a hideg és a meleg, a nappal és az éj. Az ellen­tétes erők összemorzsolták őket, eltűnt az ösvény, porrá foszlott, másutt újak keletkeztek a semmiből. A romokra emlé­keztető különös formák mélyén viperák sziszegtek, gekkók emel­gették kíváncsi fejüket, madarak köröztek a közeli tenger lágy lehele­tében. A kutya kitartóan követte, csaholva, földig lógó nyelv­vel, míg csak egy forráshoz nem értek. Vékony vízér tört a felszínre egy sziklából. A közelében a föld ontotta a süppedő, dús füvet. Vad­muskátlik szöktek a magasba, királytövisek álltak őrt, vadon nőtt kukoricaszárak nyújtózkodtak. Ittak, aztán zihálva futottak tovább, ő is, meg a kutya is, minden lélegzetvételük az utolsó volt, életüknek egyetlen célja maradt, hogy elérjék a tengert.

Most már örökké így lesz, gondolta megkezdődött a vissza­számlálás. A Holdról érkező képek eltakarják őket, a falakat is, az ajtókat is, meg az ablakokat is. Holdbéli képek rajzolják át a várost. Rávetülnek a vastag falú házakra, bonyolult belső folyosó­rendszerében bolyonganak, belebámulnak az ablaküvegekben, vissza­néznek a tükrökből, a víztócsákból. Amikor átlépett a ha­táron, meglepte a szürkeség, a kietlen mezők, a kiégett gyümöl­csösök, a sápadt fű, a könyörgő, összetört gerincű fák. Mégis az otthon érzés boldogsága szaladt végig rajta, mintha nyakon öntöt­ték volna édes, ragadós mézzel. Lassan folyt lefelé, különös bizser­getéssel nyaldosta a száját, a bőrét, a pólusait. Tájképeket látott a messzire futó tiszta ég alatt, föld­hányásokat, templom­tor­nyokat, sínpárokat, vezetékeket, ki-bedőlő, beomló kerítéseket.

– Mit tud a new yorki zsidóság szociális rétegződéséről? – A sötétség mélyén egy kellemetlen zengésű hang beszélt. Szem­üveg villant, a száj feszesre zárult az íjként megfeszülő ráncok között. Az ablakot eltakaró vastag brokátfüggöny alól poros fény­sugár cikázott elő.

– Soha sem érdekeltek a rétegződések, a hovatartozások, a szociálisak a leginkább nem – válaszolta. – Festő vagyok. – Eszébe jutott a téli esőzések idején keletkezett kis tó. Belehajoltak a fák, sűrű, vastag levélzetüket áztatták meg benne, mintha a hajukat mosnák. Vastag szálú medvehagyma serkent, aranyvessző sár­gállott, derékig érő majoránna bokrok bontották ki virágaikat.

– Miért jött vissza?

– Nem is tudom… – mondta. – Talán a honvágy… talán az anyám, talán Pest…

– Különben maradt volna, igaz? – kérdezte a hang gúnyosan.

Emlékezett rá, hogy az Allenbin a Nagykörút házait illesztgette a kapukra. Az újságos, a pék, a zöldséges, a képkeretező, a postás nyelvét, szabálytalan hangsúlyaikat, gesztikulálásaikat úgy viselte, mint egy elszabott ruhát. Forró kupola volt az ég, a Slomo Hamelech házaiban, a Ben Jehudán régi fényképek, legendás történetek sétáltak, lökdösődtek, fogadásokat adtak. Minden ember egy bizonyíték, egy felismerés, egy ünnep. Az anyja integetett, mintha iskolába menne. A Király utca ringott a Sós Tenger súlyos víztükre felett. Chamszin fojtogatta a Nagy­diófa utcát, a Kazinczi utca házait felborogatta a sivatagi szél. Narancsszeletekre bomlott a nap az budai Vár mögött. Lebukó darabjai szerteszét repültek a Földközitenger folytonosan zúgó hullámaiban.

Nyugtalanította, hogy nem annak született, nem oda, és nem akkor. Hogy elszalasztottá a dolgait itt is, ott is. Hogy nem úgy válasz­tott, hogy elgyengült a legfontosabb pillanatokban. Emlé­kezett arra az estére Rámát Avívban. A fülébe csengtek az orosz szavai, menj át, öld meg! Köré kuporodtak a diákjai, az autó­buszból már csak a csillagokkal telelyuggatott égbolt látszott. Ha nem hagynak festeni, üsd le őket, mondta az orosz. Nevetséges volt, ahogy törte a nyelvet, ahogy összegyűrte a szavakat, ahogy csavarta, ahogy nyomorította őket.

– Valószínű – mondta. Az agyába villant, hogy talán azt várják tőle, hogy szólamokat fújjon, hogy állást foglaljon, hogy fogad­kozzon. Konokul hallgatott. Összeszorította az ajkait, nehogy kiugorjon a szájából ez a rossz ízű gombóc.

Most máshonnan jött a hang, a sarokból, a szegletből. Tisz­tábban csengett.

– Megbízták valamivel, mikor eljött?

– Bocsánat, nem tudom, mire gondol – mormogta.

– Kapott e valamilyen megbízatást?

– Kitől?

– Ne játssza meg magát! – szólalt meg ismét a rosszízű hang.

– Tudja azt maga jól – sietett a segítségére a másik.

– Ha arra gondolnak… – mondta

– Mire?

– Nem is tudják, hogy eljöttem…

– Megbíztak magában?

– Azt hiszem, igen.

– Szóval megbízták… – vonta le a következtetést a rosszízű hang.

Egyszer, télen, a viharos esőzések havában elhatározta, hogy végigfut a tengerparton azon a keskeny sávon, mely nekivezeti a tarajos hullá­mokat a harminc-negyven méter magas falnak, mely a tengertől védi a várost. A tengertől, melynek történései, nagy­jából ugyan­olyanok évmilliók óta. Nem tudhatta, hogy remegni fog a gyomra. Hagyo­mányos értelemben az eljövendő életnek, a csillogó tengervíznek, meg a saját kíváncsiságának áldozott. Minde­nét belegyömöszölte egy apró hátizsákba. Kellett valami idea­lizmus is, meg valami rossz­májúság, valami „csakazértis”. Sok bizony­talanság is kellett, bizonyítani akarás, meg hit is. Gyerekes útkeresést, meztelenre hántott félelmet morzsolgatott, mint a rózsa­füzért. Elhatározta, hogy futva teszi meg, lihegve, nedvesen. A homok tompán puffant, a vízpartot keménnyé döngölték a hullámok. Először kellemetlen volt. A hátára szíjazott táska a lapockái közé süppedt. Elnéző volt, és állandóan mérlegelt. Abban bízott, hogy rajta kapja a halált.

Amikor könnyű léptekkel nekirugaszkodott, nevetségesnek találta félelmeit. Mások is futottak azon a tengervíztől átszűrt tiszta homokon. Aztán elmaradoztak. Bűzlő haltetemek hevertek szana­szét, a partot kimélyítő víz már a falakat vájta. Szokatlan volt ez, de őneki minden szokatlan volt, honnan tudhatta volna, mi a megszokott arrafelé? Tengerparti sétái, és elszánt futásai alkal­mával meggyőződött saját felelősségéről. A hullámok alá­mosták a megkövesedett homokot. Pár tömb már leszakadt. A vissza­csapódó víz finom sós permettel szórta be. A tenger gyomrából kiokádott kátrányos deszkadarabok hevertek szanaszét.

– Megszegte a Magyar Népköztársaság törvényeit, ezer­kilenc­száz­tizen­két napig tartózkodott illegálisan külföldön. – A rossz­ízűtől jött a hang, nem is tudta végigmondani, krákognia kellett. Rá­gyújtott, vágni lehetett a füstöt, a légáram vitte-hozta, kavarta, mint valami páternoszter, lesüllyedt, majd felemelkedett.

A tenger simára csiszolt tárgyakat szórt a partra, ékszereket, melyekhez hasonlót nem készítenek sehol. Tompa fényű üveg­darabokat, melyeket mintha homokfúvással alakítottak volna olyanná, hajókról bedobált porcelánokat, évszázadok alatt göm­bölyűvé formált mozaikdarabokat. Halomba dobálta őket, dagály­kor felkapta, átrakta, kisebb kupacokba pakolta, aztán görgette hullám kezeivel, mintha még dolgozni akarna rajtuk pár év­századig. Erődítményeket épített belőlük, homokot hintett rájuk. Apró rákocskák foglalták el ezeket a piciny várakat, áttetsző garnéla­rákok, filozofikusan bölcs tarisznyarákok, vastag falú fekete foltos örvénycsiga keveredett beléjük, lassú kúszás közben lobogtatva szarvacskáját az áramló vízben.

Engedély nélkül munkát vállalat, a magyar útlevelet illeték­telenek rendelkezésére bocsátotta, adatokat szolgáltatott ki. – A kialakult csöndben a szoba még sötétebb lett, az éles fényű lámpa, melynek az volt a feladata, hogy elvakítsa, még vakítóbb.

Az örvénylő, a táncoló habok között megbúvó, szikláknak ütődő, kavargó víztömeg megmaradt az emlékezetében. Madarak köröztek fészkük közelében, a sziklafal mentén. Zuhanó­repülés­ben csaptak le a vízre. Néhány hosszabb fatörzs sodródott a hullámok között. A víz széles tócsákban állta útját. Tihamér egy vastag ágra lépett, mely a túlsó oldalra ívelt. Moccant egyet, aztán mintha beljebb hívná, jól járható, sima hátát kínálta. Kicsit meg­rettent, hullám hullámot követve csapódott a falnak. Porrá zúzva a magasba szökkent, ezernyi szilánkra törve. Mielőtt vissza­indult volna a tenger, átkarolta őt, magával vitte. Őrült erővel ragadta el. Mintha birkózna, küzdött, a képlékeny test kicsú­szott a kezéből. Tehetetlenül rohant a sziklák között, sodorta az áramlást. Ellenállhatatlan erők játékszereként forgott a tenger­fenék hínáros iszapjában. Jó messze járt a parttól, mikor a felszínre került.

– Egy olyan ország hadseregében teljesített katonai szol­gálatot, mely ellenséges magatartást tanúsít a Magyar Nép­köztár­sasággal szemben. Részt vesz a szocialista tábor országai ellen irányuló katonai készülődésben… – A rosszízű hang nem vitte le a hangsúlyt, ahogyan a mondat végén szokás.

Most már Tihamér is kezdte komolyan venni. Most már félt is. Ott lent a tenger alatt, a hínárok fojtásában megtanulta. Az egész csak játék, a tenger sziklái között száguldó halál is, ez a szoba is az. Álomtalan, viharos éjszakákon, amikor beteljesedik a remény­telenség, érzi ezt az ember.

Az volt a baj, hogy minden lépés végleges volt és vissza­vonha­tatlan. Minden mozdulat, hangsúly az örökkévalóságé. Rendít­hetet­lenül erős falak, örök életűnek tűnő világrendek osztották, árkolták, negyedelték a világot. Folytonosan szökni kellett és vissza­szökni, felvállalni soha el nem követett bűnöket, bűnök közé sorolt jogokat és járandóságokat, foltozgatni az eszme össze­szabdalt rácsozatát, elhinni, bólogatni, hitet tenni.

Szeretett volna aludni. Borzasztóan elfáradt. Szomjas volt. Képtelen volt gondolkodni. Mintha nedves barlangi járatokba bújt volna. Egyes pillanatokban bizonytalan volt abban, hogy itt van, hogy ez az egész nem egy évszázadokkal azelőtt kiagyalt rém­történet csupán. Ósdi mesék déjá vu játéka, vagy egy álom, mit felold a közeli ébredés. Nem kérdéseket feltenni, inkább aludni szeretett volna, átálmodni eseményeket. Meghalni és újra élni. Nyitva hagyni egy ajtót, nem járkálni ki be, üldögélni békésen. Gerendára szegezték Istent és az ő szépséges kezét.

+

Magára hagyták. Először a monoton gépzajt hallgatta, a szom­szédos szobákból, a falakból, a villany­vezeté­kekből fel­csen­dülő kimerít­hetetlen egy­hangú­ságot. A folytonos zúgás meg­méte­lyezte, belelógott a gondolataiba, mint egy rongy. Széteső képek úsztak el előtte. Beigazolódott, hogy a dac és a szenvedély formálja képpé a világot. Festeni szeretett volna. Lágy mozdu­latokkal, óvatosan, a megalázottakért, a meghurcoltakért, minden­kiért. Elképzelte a festékkupacokat, az energikus mozdu­latokat, amelyekkel felrakja a festéket vászonra, kiteríti szín­foltokat. Még minden érintetlen, még semmi sem kész, majd meg­érnek, majd összeforrnak a színek.

„Az ön kiutazása közérdeket sért.

Az ön kiutazása közérdeket sért.

Az ön kiutazása közérdeket sért.” Ez a mondat végig kíséri most már. A szavak, a betűk, a hangok, a sértő könnyedség, a rágalmazás pökhendisége… Hihetetlen ez is, hihetetlen más is, az egész az. Ahol ezt leírhatják, tizenkét esztendőn keresztül minden évben az útlevél kérés járataiban való megalázó fut­kározás után…ott nem érdemes élni. Nem ajánlatos élni ott, ahol egy tizenéves gyerek nem látogathatja meg az édesapját, ahol a szülő, gyermek kapcsolat is egy történelmi rögeszme áldozata… Onnan menekülni kell, kiosonni a legkisebb résen, futni, futni, nem megállni, folytonosan növelve a távolságot, hogy ez adjon meg­könnyeb­bülést. Pedig feszesre húzott kötelékek kötik, láncolják, igazítják. A képzeletbeli függöny, melyet vasrudakból hegesz­tettek, csiszoltak, csavaroztak megcsörren egy jeges fuval­latra. Még az aláírásra is emlékezett. Ugyanaz volt, sztereotip mozdulatokkal ismétlődő betűk, ugyanúgy írt alá, ugyanúgy rakta fel az ékezeteket. Összegyűjtötte a borítékokat, mint egy bélyeg­sorozatot, egymásra helyezte a fiókban. A meghurcoltak okos­ságával lett okosabb, értőbb. Romlott anyagba hatolt, kukacos, büdös, elátkozott molekulák közé. Nem bátortalanította el az ismeret­lenség, a félelem sem. Figyelt, tudta, hogy nem mene­külhet, hogy végig kell csinálnia, hogy furkálódnia kell, mint egy féregnek, mint egy lótetűnek.

Elmentek. Nem szóltak, nem köszöntek, nem jeleztek előre. Fizikai szükségleteik kielégítése része volt a tervnek. Az evés, az ivás, a pisilés, a taktikázás, gondolat elterelés volt csupán. Az ajtó becsukása is az volt, a nyekkenés, a birizgálás a kulccsal, és a csönd. A csönd is, a falak mélyén leskelődő szemek is, a téglák közé beépített megfigyelőállások is. Eltelt pár per, mire gondol­kodni kezdett. Az az igaz, hogy az érzelmei, a félelmei, melyek most már minden kétséget kizáróan diadalmaskodtak, elnyomták a gondolatokat. Most már azt is tudta, hogy elsö­tétülhet a belső vetítővászon, hogy ősi késztetések húzzák, vonják, ráncigálják. A végeken van így, ahol már nincs tovább.

Emlékezett a nevére annak a belügyminiszternek. Hidakat bombázott, városokat lőtt szét, foglyokat hajtott, gázkamrákban matatott, miként lehet egyszerre, pillanatok alatt, a legkisebb költséggel halottá nyilvánítani, megsemmisíteni, a magasba röpíteni, szétoszlatni az égen, a felhőkben az égtájak irányában. Tihamér úgy nőtt fel, hogy hitt, mert különben lehetetlen lett volna cipelnie a terhét. Magától értetődő volt a számára, hogy a házak, a kertek, az utcák, a terek, a városliget felé futó sugárutak mind, a hatalom csordába rendezett alattvalóinak a termékei. Meg­hunyász­kodók és belenyugvók. A hatalom diktál. „Az ön kiutazása közérdeket sért.” Most már a tizenkét év borítékjaival csak az Istenhez mehet. Ha kineveti az sem baj, hiszen ő az egyetlen igazság, a többi matéria, felbomló, szétrothadó, bűzlő szövet. A program az maga az Isten. Ha mindnyájan összebújunk, és egyszerre kiáltunk hozzá, egyszerre mormolunk, egyszerre hajlongunk, vagy letérdepelünk, akkor talán… Ha egyszerre gondolkodunk, akkor talán…

+

Betöltötték a szükségletek. Hiába kopogott az ajtón, hiába tapo­gatta a falakat, arra a bizonyos dologra sehol nem volt lehe­tő­ség. Az éhségéről is elfelejtkezett. Nem akarta összepiszkítani magát. Kiszámítható volt, minden hang, minden percegés, mely sürgette csak. Szorított, mint a kutya, szobatisztán, szeren­csétlenül. Közben járkált, futkározott, lépkedett. Ha megállóit úgy volt rossz, ha mozgott úgy. Már nem kímélte az ajtót, a falat, a körmeit, a saját tenyerét sem.

Kaparászás féle halk moraj hallatszott fémes csörgéssel, mint két különös hangszer. Abban a zenei kompozícióban a vissza­tartás kínja megölt minden egyéb színt, hangot. Soha nem gondolta volna, hogy a vizelési vágy erősebb… Még néhány másodperc, és a zúgó folyó kiárad, elönti, megszégyeníti. Ha kiszemelt volna egy sarkot, elvégezhette volna, megtehette volna a tisztaságáért. Félt. Nem szégyellte, volt bátor is ha kellett. A megaláztatástól félt, a módszerektől, a szégyentől. Újra hallat­szott a kaparászás. Most sokkal egyértelműbben zörgött az ajtó túlsó oldalán. Kivehető volt a kulcscsörgés éles, tiszta hangja. Mintha közeledett volna, már a zárban motoszkált. Mélyen és barát­ságosan megfordult, magával rántva apró rugókat, alkat­részeket, melyek mintegy parancsszóra, egymást lökve, taszi­gálva, billentve mozdultak el a helyükről.

Valaki állt az ajtóban. Mivel hátulról kapta a fényt, nem láthatta az arcát. A hajáról és a kerek csípőjéről ítélve nő volt. Kissé oldalra fordulva, lágy hullámokat vetett a melle. Hosszú lába volt, ahogy kiemelkedett a sötétségből, kibomlottak az arc­vo­násai. A szelíd, de szigorú arc vonalai úgy rajzolódtak ki a sö­tét­ségből, mint amikor előhívunk egy fotót. Tekintete végigfutott a sziluett kékeszöld körvonalán. Tálcát helyezett el az aszta­lon, gőzölgő tányérokkal, evőeszközökkel, kenyér szeletekkel.

– Vécére kell mennem – Kétrét görnyedt, a szeme kidülledt, összeszorította a száját. Egyetlen fájdalom volt a teste. A szenvedésével volt elfoglalva.

– Főtörzs elvtárs… – szólt ki a nő a folyosóra. Középkorú, köpcös rendőr ballagott oda, halkan tanakodtak, aztán csak intett a gumibotjával.

+

– Ítéletnapig is elhúzhatjuk – mondta a rosszízű hang. Rágyújtott, ernyedten pöfékelt, összeráncolta a szemöldökét, hogy leplezze a fáradtságát. Elképzelhetően a kimerültségtől, még harapósabb lett. Mondatainak lefelé csúszó íve minden két­séget kizáróan bizonyos enerváltságról tanúskodott. Meg­pró­bálta, de képtelen volt mosolyogni, inkább valamiféle fintor, maszk ragadt az arcához, ellentétben a mellette álló férfivel, akin mit sem változott a kihallgatás kezdetet óta az arcára kiült mosoly. Ruganyos térdekkel állt, nem valamiféle felsőbbséget mutatva, mint az elején, inkább a vele született fárad­hatat­lan­sággal. Volt benne valami kérlelhetetlen, ugyanakkor bizalom­gerjesztő is. Mélyre ereszkedett szemöldöke a szemhéjára borult, olykor-olykor szemvillanásnyi, alig észrevehető, rosszalló pillan­tásokat vetett.

Lehetetlenség, hogy maga csak úgy…lehetetlenség… – morogta a rosszízű hang. – Valami gyanús magában. Van takar­gatni valója, nem tiszta, hallgat, rébuszokban beszél… – Tihamér meg­érezte a türelmetlenséget. Hozzászokott a félhomályhoz, észre vette az apró tokát a nyakán, lekerekített állát, erőt­len­séget sugalló állkapocscsontját. Kifestett ingnyakából lelógó cérna­szál szánalmat ébresztett benne. – Kiszedem magából, kipré­selem… Beszélni fog – duruzsolta az orra alatt. – Ömleni fognak magából a szavak, ömleni – ismételgette.

A másik férfi kiment, visszajött, újra kiment. Zavarni akart, nem közvetlenül, de mégis, a tudtára akarta adni a társának, hogy fejezze be, hogy elege van. Testbeszéddel szólt, mozgással, cselek­véssel, járkálással. Tihamér, érdekes módon, mennél fárad­tabb volt, annál alaposabban figyelt. Tudata beszűkült, mintha lecsúszott volna egy alagútba. Ismerte önmagát, így alkotott, ez volt az az állapot, melyben nem volt ajánlatos megzavarni. A homloka bal oldalán jelentkezett először a fájdalom, mocorogva, fészkelődve. A homlokára telepedett, lüktetett, csapkodott, mint egy csapdába szorult állat. Most már a halántéka is fájt.

+

Felkészült, hogy megölje, hogy kikészítse azokat. Nem törődött a következményekkel, kiszámíthatatlan volt, mint széles ecset­jének ugrándozása. Azok ott mások voltak, képesek voltak a harcra, vadak voltak, támadásra készek. Hadba szálltak egyetlen kihívásra, pedig ő tiszteletet érzett idegenségük iránt. Már a gyerekeik is ázsiai hordák hadviselése szerint játszadoztak a tereken, a lépcsőházakban, az udvarokban. Csaholtak, mint a megbokrosodott farkasfalka. Mindent csodált rajtuk, ami eltérő volt, idegen, ismeretlen, legfőképpen azt a mechanizmust, mely olyan messzire repítette őket tőle és tőlük őt.

A nyugalmáért aggódott a legjobban, amiből nem volt elég. Az elmélyülés pillanataiért, óráiért, a lélegzetvételért, amikor teste barlangjaiba bújva meditált. Nem tűrt meg szövetségeseket, nem osztozott, nem kockáztatta a buborék falu semmit, a törékeny ürességet.

Komolyan készülődött, magába szállt, mint Gideon, de ő nem Isten megbízólevelével, nem a biztos győzelem elhivatottságával. Testvér­harcba indult, párbajba, mely elől nem térhetett ki a gyávaság bélyege nélkül. Adott magából azoknak, és azok is adtak önmagukból neki. Megszűnt őskövület lenni, múzeumi tárgy, bársonyokba bugyolált pergamentekercs. Eltöprengett, hogy vajon ő lefetyelte volna e? Hogy vajon azt akarta e tudni az Úr, hogy mely lépcsőre emelkedtek, milyen magasságba jutottak az emberré válás folyamatában? Aki letérdepelt, meg­támasz­kodott, ráhajolt, szürcsölte, nyalta, lefetyelte, azért volt e meg­vetendő, mert alantas szerveinél alacsonyabbra hajtotta le a fejét? Ha így van, nem részesülhetett abban a kivált­ságban, hogy hadba rendeződjön, hogy győzzön az Úr dicsőségére.

Egy különleges monológ tudatta vele. A színek meditációjában, pirosak, kékek, zöldek, mindent elborító özönében egyszerre csak felkiáltott. Egy álom béli rejtélyes hang, egy harsonaszó, melyet napnyugtakor hall az ember, értésére adta, hogy ő a szájához emelte volna. Hogy ő emberibb, hogy az Úr az istene. Úgy ivott, ahogyan Neki tetszett. Egy képben legbelső önmagát ábrázolta, egyes egyedül, vele.

Az emelet a tengerre nézett, széles panorámaablak rendezte össze a végtelen messzeséget. A változás centiméterről centi­méterre, óráról órára törölte, rendezte, kaparta, igazította a képeket. Olyan volt, mint egy félbe hagyott vászon, egy őrült alkotóé, aki képtelen választani a valóság változatai között. Nem szerette, ha beleavatkoznak a dolgaiba. Az elmélyülés szentségét ünnepelte. Megrettent, mert az álom és a valóság peremén felkapott valamit, ami a keze ügyébe esett. Azok pillanatok alatt hordába rendeződtek. Fogak, szemek, kések villantak. Vállon szúrták, elöntötte a vér. A trikó a karjához tapadt, mocskos lett és zavart. Lefogták. Gyomron vágták. Az álom víztükrén úszott mozdulatlanul.

Annyit tudott róluk, hogy akkor, kétezer évvel azelőtt kelet felé indultak, tevékkel, lovakkal. Égett a templom, keményre száradtak a termőföldek, fuldokoltak a gyümölcsösök, a kövekkel kitámasztott teraszokat leseperte az eső. A ledöngölt házaik porrá omlottak, szétszóródtak a homokbuckák alatt. Egy kéz­szorítás, egy ölelés… Utak vezettek északnak, keletnek, délnek. Lassú, gyötrő álomképek hívogattak a narancs színű fényben. A törvény, a hordozható haza messzire vezető káprázata féltett csomagokba rejtve ringott a tevék hátán. Kitaposott út vezetett az Eufrátesz mentén. Bevetették magukat Kurdisztán hegyei közé, mások Perzsia biztonságot adó folyóvölgyeire léptek. Eltűntek a hideg hegycsúcsok, a hóval borított hágók meg­közelít­hetetlen szegleteiben.

+

Felrémlett benne egy kép, a tényszerű, megmásíthatatlan igazság. Beleremegett a gyomra. Kristálytisztán látta ahogy lelép a vonatról, ahogy átússza a tengerszorost, ahogy csapkodják a hullámok, rohannak vele a messzeségbe. Magával rántja egy szívóhullám, el-elnyeli, aztán üstökön ragadja, fut, rohan vele a partra, a fövenyre. Hülyeséget csinált. Visszajött oda, ahonnan el sem ment. Feladta a hűségét, elárulta önmagát. Ezt a heget magán hordja ezután. Dübörgést érzett a fejében. Kétrét görnyedt. A fájdalomtól elvesztette az eszméletét. Csak egy pilla­natra, egy másodpercre, csak a saját ki­számít­hatat­lansá­gában a dörömbölést, a fájdalom­csapásokat.

– Ha akar elmehet – hallotta félig ülve, félig fekve. Hányingere volt, minden porcikája tiltakozott, hogy olyat tegyen, amivel megutáltatja magát. Arcából kifutott a vér. Elájult. Imádkozott. Nem is ima volt ez, csak valami hosszú duma. Smá Jiszráél, adonáj elohénu, édonáj ehád… Kibukkant, mintha a génjeiben hordozta volna. Nem is ő mondogatta, nem is ő imádkozott. Képtelen volt.

Mikor kinyitotta a szemét, egy üveg szódavíz állt előtte. Nem a rossz­kedvű pasas töltött, hanem a másik. A rosszkedvű fel­szívódott, eltűnt, a helyét benőtte a fű.

– Sajnálom – mondta az a másik. Tiszta üvegpohárból ivott. – Elmehet – mondta. Kapja össze magát és menjen.

Tihamér felállt. Megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. Gyűrött volt, kigombolódott az inge. Az ajtó felé indult. Csak így? Ki­bukunk a fényre, a járda szürke porára, elvegyülünk, mász­kálunk… csajozunk… – gondolta. – Anekdotázunk, átalakítjuk a történeteinket, kifelejtjük bizonyos részleteket, bizonyosakat beteszünk, bizonyosakat mással cserélünk fel.

– Bocsánat – szólt utána a férfi. Tihamér keze megállt a kilincs felett néhány centiméterrel. Lebegett, mint egy helikopter, amely leszálláshoz készülődik. Mintha felhők úsznának felette, mintha a nap sütne hidegen. Taktikázás, gondolta.

– Megkérdezhetem, most már csak magánemberként persze? – Tihamér összeszedte magát. Vége, gondolta, pedig már belevetette magát Budapest dzsungelébe, beleélte magát, már kint császkált a ligetben, éjszaka volt, a ligeti fák ágai között bujkált a hold, valahol megkondult egy harang.

– Nem, dehogy… – mondta a férfi, mintha a gondolataiban olvasna. – Maga szabad, ha akar menjen, nem kérdezek, viszlát, isten vele…

Tihamér visszafordult. Nem ment sehová, visszacsukta maga mögött, az ajtót. Félrecsúszott az inge, a fejében megkezdődött a lüktetés. Nem adta oda a kilépő kártyáját, tehát színjáték, stratégia, jól megkomponált tettetés. Szemben ült kihallgatójával.

Látja igaza van. Ismerem, az elmúlt napokat arra fordítottam, hogy magával ismerkedjek. A katalógusait nézegettem, újság­cikke­ket olvastam magáról, meg kritikákat. Megnézegettem a fest­ményeit abban a múzeumban, na mi is a neve…? – Csak szem­be­sülj a műveletlenségeddel, gondolta Tihamér. Nem segített. Úgy tett, mintha nem tudná. Buta mint amaz, mint amazok, segg­fej, mint ők valamennyien. Kiforgatják, behálózzák, kicselezik. Hallgatott. Gyűlölni…ez az, ezt kellene.

– Őrnagy elvtárs telefon… – szóltak be, a résnyire kinyitott ajtón.

– Bocsánat – mondta a férfi, és kiment.

Tihamér egyedül maradt. Kedve támadt futni. Ha kimegy, futni fog. Órákon át fog futni, mint valamikor a tengerparton. Aktokat fest majd, zuhataghajú, buja szépségeket, szemtelen seggüket, mint Rubens, légieseket, mint Botticelli.

Azt a szúrósfényű lámpát elvették, a sarokban hevert. Összecsuklott. A feje lekókadt, a végtagjai egymásba omoltak. Reszketegen állt, kilógtak belőle a drótok. Szegény, gondolta Tihamér. Szegény…

Elnevette magát. Ki ő, kicsoda, kinek hiszik, mit fantáziáinak össze? Tudatni kellene velük, hogy ő egy kis senki, egy nulla, egy festő, kicsit híres, vásárolgatnak tőle, hogy néha fölkopik az álla, máskor meg fűnek-fának fizet. Te jóságos! Ezek azt hiszik, hogy..! Ezek hülyék! Meg kellene mondani, hogy szálljanak le, hogy tévednek, rossz helyen kopogtatnak, hogy ő egy kicsit őrült, habókos, hogy sajátosan fog fel dolgokat, hogy altatót szed, hogy minden télen torokgyulladást kap, csupa ilyet, csak azt nem amit ők keresnek. Hogy egy jó csajért mindent odaad, királyságot, örökséget, jogait és jogtalanságait, hogy felelőtlen, hogy lusta, hogy hebe­hurgya, hogy rendetlen… Még hogy őrnagy, gondolta. Kinyílt az ajtó. Végül is tetszett a dolog, hogy nem egy kis tizedes smasszer, verő­legény masszírozza. Az őrnagy jött be. Egy ilyenről feltételezhet némi bölcsességet az ember. Most már, hogy tudta róla, látta is minden mozdulatán, minden fintorán. Kicsit nevet­séges volt. Az volt nevetséges, hogy őrnagy.

+

Taktikázás, gondolta Tihamér. Ez az egész őrnagy dolog ravasz­kodás, része a tervnek, finoman megszőtt háló. Kitervelték, azt akarják, hogy bele akadjak ebbe a hálóba, gondolta Tihamér. Kitalálták, hogy őrnagy, kitalálták azt a rosszkedvű, májbajos ürgét, azt is kitalálták, összeillenek mint két fogaskerék, mint egy hús­daráló alkatrészei, mint a harang meg a nyelve. A feszes fenekű csajt is kitalálták, ügyes dramaturgia, egy csepp szado­mazohista komplikáció zöldséglevessel, meg rántott­hússal. Mit akarnak tulajdonképpen? Mire vagyok jó? Mit érek? Mit tudok? Gyomor­szájon vághatom az őrnagyot, gondolta, megfoghatom a csaj seggét, kékre-zöldre klopfolnának, húsgombóccá. Mesél­hetek, hazudozhatok, kertelhetek, játszhatom a szakértőt, a katonát, a jól képzettet, a mindent ismerőt. Lehet, hogy így lehet, hogy úgy, hihetetlen, el sem hinnék. Mennél inkább mocorgok, annál jobban bele­teker­gődzöm, magamra fonom a köteleket, a hálót, a hurkokat.

Alig vette észre, hogy visszajött, a franc tudja, van tartása, mit tudom én, gondolta Tihamér. Olyan őrnagyos. Megtisztelő.

Pár üveg sört adtak be az ajtón. Hosszú­nyakú, vastag falu poharak koppantak. Az őrnagy már nyitogatta is. Tihamér el­szé­gyellte magát. Remegett a szomjúságtól. Egy másodpercig úgy gondolta, hogy egy pohár sörért elárulna mindent… Csak lenne mit. Mohón ivott. Szétáradt a testében, az ereiben, a hajszál­ereiben. Elképzelte, ahogy a hajszálerek a sejtekbe töltik, a szövetekbe, a molekulákba. Megvillant az agyában, feléledt, kivilágosodott.

Nézze művész úr – kezdte az őrnagy. Előbb azonban töltött. Kifutott a hab, átbukott a pohár szélén. Egy arcizma sem rándult. – Valamit szeretnék mondani. – Összeütötték a poharaikat. Az ivás elmélyült másodperceiben nem zavarták egymást. Kimérték az időt, a kortyokat, a mozdulatokat. A pohár ívét is mintha kényesen kiszámították volna, azt az utat, amíg az asztal lapjától az ajkakig ér, a kézét is, amíg a hűs üveget kényesen át­nya­lábolják az ujjak, a fejét, ahogy hátrahajlik a tarkó, a tekintetét, ahogy elvész a messzeségben. – Mit akar tenni? – kérdezte az őrnagy félvállról, bele az öngyújtó lángjába, ahogy a tűz széléhez tartotta a cigarettáját. Tihamér szeretett volna másutt lenni. így még nehezebb volt, kényelmetlenebb, az otthonnak, a barátoknak tartogatott érzések éledtek fel benne.

– Csak azért mondom – folytatta az őrnagy, és kifújta a cigarettafüstöt mert…

Itt megállt, és a nyelvére tapadt finánclábbal küszködött, vagy inkább időhúzás képen babrált vele. – Szóval… távol álljon tőlem, hogy tanácsot adjak magának… esetleg, hogy …

Játszik, színészkedik, alakít, gondolta Tihamér. Ki­számít­hatatlan… Nem hagyom magam belevinni. Kisétálok, bár még nem jött el az ideje. Ujjaival átkarolta a kilincset, lenyomta, az ajtó engedékenyen kitárult, betüremkedett a „kint”, a folyosón vissz­hangzó léptek és hangok, a kíváncsiság.

– Nézze művész úr – az őrnagy nem fordult felé, a fal felé beszélt. – Talán meglepi önt…

– Elmehetek? – kérdezte Tihamér.

– Menjen – mondta az őrnagy, – el akar menni? Képes volna rá? Veszíteni akar? Kell a kilépőkártyája? Fogja!

Úgy tett, mintha dobná. Színpadiasán megpenderítette, felrepítette, megpörgette a két ujja között, pattintgatta, forgatta. A kártya szállt, ügyetlenül forgott, körívet írt le. Visszatért az őrnagy ujjai közé.

Mocsok alak, gondolta Tihamér.

– Miből akar megélni? – kérdezte az őrnagy

– Gúnyolódik?

– Nem – válaszolt az őrnagy. Tihamér maga elé kotort egy felbontott sörösüveget. Szomjasan ivott, le sem vette a szájáról, míg jócskán le nem apadt.

– Miből fog élni? – kérdezte az őrnagy nyersen. Tihamér a fejé­ben érezte a sört, kicsit forgott, szállt, böfögött szemtelenül. Az őr­nagy lesöpörte az asztalt. Csörömpölve törtek össze az üvegek, meg a poharak, szétszóródtak az üvegcserepek, csillogtak, mint a hegyes tűk. Tihamér ajkára kicsiny, fehér bajuszként tapadt a hab.

– A hétszentségit, válaszoljon! – kiáltotta az őrnagy.

Előbújt a verőlegény, gondolta Tihamér. Összeszedte magát. Nem múlt el a szalonspicc még teljesen. Már nem olyan maga­san, de még mindig lebegett, már le-leért, már bukdácsolt, kövekbe ütközött, szegletekbe akadt, kitapasztalta a hepe­hupákat. Az őrnagy hangjában volt valami rettenetes. Tihamér elszé­gyellte magát. Nem mutatta, nem kérkedett a szégyenével, helye­selte, sőt élvezte az őrnagy kifakadását. Még bólogatott is, összeütötte a tenyerét.

– Hahó szörnyeteg elvtárs – kántálta fel-felreppenve, légiesen, mint egy leereszteni készülő luftballon. Szálldosott, mint egy megszédült lepke, mint egy ejtőernyős, akit fel-felkap a szél. A talpa húzta, odaragadt, lecövekelt. Az a sör már az égben úszott, furcsa, szürke, fehér, kék vörös színeket öltve. Hasas, csúcsos, szárnyas felhőkbe, esősekbe, meg havasakba olvadt, közéjük folyt, beléjük kapaszkodott.

– A képekből – válaszolta Tihamér. Annak a kis söröcskének a gőze pillanatok alatt elpárolgott. Felszállt, mint a gyárkéményből a füst. – A képeimből fogok megélni – mondta Tihamér és kihívóan az őrnagy szemébe nézett. – A képeimből, amiket festek. Érti? Beviszem őket a heti zsűrire, érti? Megvásárolják majd őket, mint a vöcsök, érti?

– Leszarják – mondta az őrnagy. Halk, tömör volt a hangja. – Magát is, meg a képeit is… – Valahogy, mintha kiesett volna a szerepéből, mintha elfelejtette volna a betanult definíciókat. Vala­hogy atyáskodott volna. Tihamér megesküdött rá, hogy jóságos lett a tekintete. – Nem érti? Diszkvalifikálták. Ki van radírozva. Törölve. Slussz! Örülhet, hogy új életet kezdhet.

Tihamér mellkasában, belül, de az is lehet, hogy a gyomrában, a gyomor­száj tájékán, attól kicsit lejjebb, feljebb, össze­csomó­sodott, össze­szorult, elnehezült. Kétségtelen, gondolta, törvény, mende­monda, olvasott róla, tudta, csak mint a javíthatatlan optimisták, abban bízott, hogy hátha mégsem. Marad a zsákolás, a segéd­munkás­kodás, jó esetben a dekorálás, a kirakat­rendezés, meg egyéb buzerálás, amit utál. Persze a giccsfestés is, Artex milliomossá válás, ha le tudja küzdeni a hány­ingerét. Akinek kényes a gyomra az ne disszidáljon, ne szemte­lenkedjen, ne túrja a talajt az orrával, mint egy disznó. Ne kíváncsiskodjon, ne próbálkozzon. Persze mindig volt valahogy, majd kiállít a Kábel­gyár, vagy a Ruggyanta Művek amatőr képzőművészeinek éves tárlatán az irodaház folyosóján a személyzeti osztály és a párt­iroda között. Fest pár Lenin képet, megmutogatja az oroszlán­körmeit, tehetséges, mondogatják, ki kellene emelni, latolgatják, megnézik a személyi lapját, ja…

Nem kerülhette el az őrnagy fürkésző tekintetét. A képsort, mely lepörgött benne, azt a rossz filmet, csapnivaló forgató­könyvet, rendezést, mely visszatükröződött a tekintetében az őr­nagy is figyelemmel kísérte, legalábbis úgy tűnt, mintha mindig egy gondolattal előtte járna, hívná maga után valami csalétekkel, mint egy éhes kutyát. Felismerte, ettől ugyan jobban tisztelte az őrnagyot, de elhatározta, hogy kimért lesz, számító, ravaszkodó.

– Nézze fiam – mondta az őrnagy. Ha maga úgy, akkor mi is úgy. – Megpróbálta kikövetkeztetni, a folytatást. Trükkök soro­zata, „csak a kezemet nézd, mert csalok” játékok, „keverem kavarom” játékok, szókoszorúk, szófüzérek, mint ez az előző mondat is, melynek nem is az értelmén, hanem a rejtelmein gondolkodott.

– Szeretné, ha minden képét megvásárolnák, ha nem kellene hajbó­kolnia, ha bizonytalanság nélkül élne, ha pénz csörögne a zsebé­ben? Ne mondja, hogy nem. A pénz nem boldogít, de nyomorogni maga a boldogtalanság… – Olyan volt az őrnagy, mint egy jóságos oroszlán. Tihamér érezte, hogy bekerítik, becser­készik, a magas fűben, itt is ott is egy-egy királyi vad lapul. Bal­sejtelme támadt. Nem tetszett a rá osztott szerep. Berzenkedett tőle. Itt nem ő a dramaturg, gondolta. Ezt a képet mások festik. Ezek nem az ő színei, nem az ő figurái, látszólag igen, ott a csali, a konc, melyre ugorhat, ugranának mások is, itt a vissza nem térő alkalom, a lehetőség.

Tihamér bólintott. Annak látszott, megrándultak a nyakizmai, előre hajtotta a fejét egy másodperc töredékre. Akárminek látszott, biccentett, azzal az évezredek óta begyakorolt mozdu­lattal, az egyetértés jelével, a beleegyezésével, mely főhajtás, és meg­békélés is. Az őrnagy arcizmai kisimultak. A győzelem békéjét érezhette.

– Rendben – mondta. – Örülök…örülök…

Tihamérnak az keltette fel a gyanúját, hogy semmi okot sem adott az örömre. Jó lenne, de ez nem úgy lesz jó, nem tisztes­ségesen lesz jó. Ez olyan, ami nem lehet jó.

– Nézze – mondta az őrnagy, és bizalmasan Tihamér felé hajolt. – Mi leszólunk, magától mindent meg fognak vásárolni. Neve lesz. A galériákban árusítják majd a képeit… Rendben?

Tihamér nem akart bólintani, de mégis bólintott. Csodálkozva tapasztalta, hogy a feje, a nyakizmai, a tarkója ugyanazokat a mozdu­latokat végzik, mint az előbb. Talán összeesküdtek ellene, talán nem is hozzá tartoznak, talán… Persze idáig még rendben van. Idáig egészen rendben lenne…

– Viszonzásképpen, – kezdte az őrnagy. Ja persze, gondolta Tihamér. Nem lepte meg. Fizetni kell. Meg kell szolgálni. A lelkével, az agyával, az idegeivel, a tisztességével kell fizetni. – Viszon­zás­képpen mi is kérünk valamit. Apróságot. – Várt. Hatás­szünetnek is mondható, pihenésnek is, figyelem­össz­pontosí­tásnak, gondolkodási időnek. Mindketten tudták, hogy mire gondol a másik. Az őrnagynak gyakorlata volt ebben. El kellett telnie egy bizonyos időnek, néhány másodpercnek csupán. Az őrnagy ismerte ezeket a másodperceket. Tisztában volt az ajánlatával.

– Nekünk fül kell… – mondta az őrnagy. Ezt mondta. Egy­szerűen. Nem téglát, vagy spiclit, vagy besúgót, vagy ügynököt. Jobban hangzott. Egy cseppet sem volt félelmetes. Egy szép, kagyló­formájú, emberi fül volt. Lehallgatni, akár a tyúk­ólban is, ló­istállóban is, szamarak között is, akár a sarkon össze­verődött kutya­seregben is, miről ugatnak, hogyan és miért?

A torkát fojtogatta a sírás. A nagy lehetőség, a pálya, a siker. Reggel borotválkozik, a tükörbe néz, és undorodik. Egy izzadt tenyerű jelentgető néz rá vissza.

Lehunyta a szemét, mert megszólalt az a hang. Csengett, bongott, gurult a levegőben. Beszélt, imádkozott, orgonasípok zenéltek, visszaverte az udvar fényesre csiszolt kövezete.

Az őrnagy várta a választ. Nem érkezett, beleegyezésnek vélte. Egy papírlapot lobogtatott. Tihamér elé tette, egy golyóstollal, türelmes volt, időt adott a lélek folyamatoknak, csak Tihamér nem várt mozdulatai láttán berzenkedett. A fiatalember a sűrűn telegépelt ívet tiszta felével felfelé fordította. Egy lehajtott fejű figurát rajzolt, gerendákra feszített testtel, előre bukó arccal, felülről, ahogy az atyaisten látja.

– Mit csinál? – kérdezte az őrnagy.

Tihamér felhőket rajzolt, sziklát, fénysugarakat, különös világosságot.

– Írja alá! – Az őrnagynak remegett az arca. Elkomorult, elsötétedett. A golyóstoll ugrált, táncolt, szőtte, fonta, csavarta a vonalakat, vonalhálókat. Pontokat szórt, pettyingetett, hurkokat kanyarított, Képpé lett a beszervező nyilatkozat.

– Írja alá! – Sürgette az őrnagy türelmetlenül. Tihamér az ujjai közé csippentette a papírlap két sarkát. Végigtépte. Hosszú, egyenes tépés volt. Az őrnagy megrémült. Sajnálta a rajzot, az időt, az elfecsérelt órákat, a lehetőséget, a sikertelenséget.

– Maga megveszekedett őrült. – sziszegte. – Maga hülye. Maga nem ismeri az életet. Maga… – Felállt. Már nem volt nyájas. – Maga gyáva – kiabálta. Gondoskodni fogok… – Feltépte az ajtót, kirohant a szobából. Tihamér magába roskadt. Várta, hogy rátörnek, széttépik. Nem történt semmi. Az őrnagy lépett be ismét. Elővette a kilépő kártyát, ráfirkált, a fiatalember elé dobta. Szótlanul távozott. Nem csukta be maga mögött az ajtót.

Tümpanon

Ha komolyan vette, akkor mégis csak fel kellett volna világo­sítani. Illetve idézni kellett volna neki azokból a tekercsekből, a jó szagú, portalanított, bambuszvirágokra, meg kalocsni bőrre írott automa­tizmusokból, a bölcsességekből, melyeknek folytán bizonyos embereknek húsleves illatú a lehelete. A különleges papírokra, bőrökre, pergamenekre és celofánokra, agyag­lapocs­kákra, falevelekre, citruságakra, etrogra, meg lulávra, meg kámeákra, szóval mindenre, ahová csak lehetséges, még meg­formálatlan lemezekre is, flopikra és cédékre, magnószalagokra, lakklemezekre… Legyünk maximalisták, hogy a térerő ne csökkenjen, más sem, auránk is inkább legyen terebélyes és tiszta. Az antennák megálljának, forogjanak, pörögjenek az égbolton, csiripeljenek, olvadjanak szét, különleges alakzatokat alkotva karjaikkal, mint a sokkarú Visna, legyenek táncos lábúak és táncos kezűek, ölelő lábúak, csípőjük himbálózzon, mint a harang. Évszázadok óta, talán önként, talán kényszerből, de minden képzeletet felülmúlóan. Ne fogadkozzunk, de fogadjuk meg, hogy… Ne engedjük el csakúgy a fülünk mellett, hogy ezután így meg úgy… Közben maradjunk tárgyilagosak. Nem fogjátok elhinni, a poklok bejáratán két ajtó van. És miért? Ez a két ajtó csak foglalja a helyet a falon, ahelyett, hogy felületet adna boszorkányos képességeknek, technikai bravúroknak. Megkomponált, megrajzolt megszerkesztett kompozícióknak. Vázlatoknak, melyeket az ősember készített mitikus kábulatban, hitté erősödött ihletettségben. Bíborcsigákból főzött festékekkel felrajzolta extatikus vízióit a barlang simára ütögetett felületére. Tumultuózus jelenetek játszódnak le a bekockázott dór oszlopfők mell­vértjein. A tümpanonokba isteneket komponáltak, a paj­zsokra három­szögeket. Tumultuózus jelenetek játszódtak le a szentéjekben, a szentek szentjében az ajtók mögött. A kémlelő­nyílásnál kíváncsiak lökdösődnek. A zuhanyrózsákból gomolygott a kristályos formában betöltött gáz. Vályogba, vakolatba, malterba, zsindelybe körmeikkel marták a zsoltár szövegét. Az emberiség történetének legalantasabb korszakában a Napszűz csillagképből asztronauták ereszkedtek alá. Küldetésük célja az emberiség megsemmisítése volt. A naprendszert megóvni attól a fajtól, melynek több ezer éves tevékenysége gyilkolás, ölés, kiirtás, ütés, égetés, fojtás, mérgezés, felakasztás, nyakazás, lelövés, felrobbantás volt. Ezekben az esztendőkben, ezek az alulkódolt génállományú lények… Mármint az ember… A nukleáris töltetet az egész földgolyót visszarepítette volna a több milliárd éves múltba. A galaxis távoli csücskébe fénysebességgel szállított jelentések sorozatából kiderült, hogy… A sok ezer fényév messzeségében arra következtettek, hogy…

Megfeszített rabszolgák bűzlöttek a Via Appián. Mi vagyunk a feltámadás és az élet. Romosak, alápolcozottak és sérülékenyek vagyunk. Segédanyagainkkal bíbelődünk.

Baál Zvuvim, a legyek ura, a szivárványos dongóké, az ürüléken lakmározó döglegyeké, azaz Belzebub, munícióját rendez­gette. Mi, illetve ők, illetve ti, ennek a fajnak egy része, mely lehet ilyen is, meg olyan is, képleteket ír, és a definíciókat alkot. Ellent­mondá­sokat próbál összebékíteni. Zavart kombinál. Felzárkózik, bekapcsolódik, újrakezd. Teleszórja a tágas nappa­lokat, leürülékezi. A téveszméi nem oldottak meg semmit.

Színes virágokkal áttekert, hajlataiban illatos, megkettőzött sugarú körökben kialakított, kék, sárga, lila, meg zöld bokrok futottak zöld, sárga, kék, meg piros színektől pompázó tájban. Felemelték a szoknyájukat, meglebbentik csinos alsóneműjüket, mely általában combközépig takarta őket, mely lehetett feszes, vagy bő, csipkés, gumis, endlizett, vagy fodros. Hasuk lapos volt, mintha egyáltalán nem étkeztek volna, csípőjük viszont elké­pesz­tően kerek, a combjuk nemesen kialakított, öblös, és kidudo­rodó, árvács­kákkal teleültetett, zamatos, csíkos, pöttyös szoknyács­kájuk lobogott, mint a szélvész. Már sok ezer éve, vagy sok száz­ezer éve laktak a kertben. Almát, meg a diót ettek, krumplit, földiepret, tököt rágcsáltak, miközben a fenyvesek alatt, fújdogált a szél. Azt a fát, azt a négylábú, hajlott, kicsavarodott, meg­nyomorodott fát arany díszekkel, meg gyümölcsökkel tele­aggatott hétkarú, százujjú, ezer körmű gyertyatartók díszítették. Időközben nélkülözhetetlenné váltak, illetve soha sem váltak nélkülözhetetlené. Elfelejtették, hogy bizony a kert, ellehe­tet­le­nülve a folytonos vizsgáztatástól, felelősségrevonástól, bűn­tudattól, istenfélelemtől, nyaktörő vállalkozásokra ösztönözte őket. Képességeikhez mérten is túlhaladott cégek alapítására kény­szerültek, időtlenekre és szerkezet nélküliekre. Felekezet nélküliekre is, mint mondjuk a borz, a róka, vagy a kőszáli sas… Szóval… Eltalálták. Adámról és Éváról van szó. Illetve mit is beszélek! Mindegy… Rómeóról meg Júliáról van szó, esetleg Amnonról, meg Támárról, meg Kakukkmarciról, meg Kleopátráról… Mit tudom én! Erre szolgáltak a tuják, meg a bukszusok, meg az ezüstfenyők, meg a jegenyefenyők, melyeknek az alja olyan volt, mint a kiszáradt tengerfenék. Mint a fény­telen­ségben kialakított beltenyészetek. Készen álltak részletekre menően vizsgálódni, fényt deríteni. Apró lyukakból álcázva figyelték ahogyan nőnek az ágak, a tűlevelek, figyelték a zöldülő hajtásokat. Rendületlenül kevertek, vegyítettek, oltottak a fenyő­fák szétálló szárnyai alatt, azokban a kikezdhetetlen bel­tenyé­szetekben. Felolvasták az asszonyok üzenetét, akik csipkés fehér­neműiket teregették. Szerették volna kicifrázni ezeket az asszo­nyokat körmeikkel, fehér fogaikkal, ormótlan hímtagjaikkal, sűrű szakállukkal, és csak azért nem tették, mert kötelességeik más irányokba szólították őket. Szerettek volna kertet építeni köréjük, dombot emelni, sztúpát, imaházat, vagy katedrálist, vagy szél­malmot, turbinát, három, meg ötkerekű villanyvasutat. Szerettek volna leásni, vizet találni, dülledt szemű aranyhalakat tenyész­teni. Játszadozni egy kicsit a kiűzetés előtt. Pöttyös, fehér, rózsaszín halrajok szelték volna a vizet, mely gyűrűzve, küldte volna üzenetét a végtelenbe.

Egy kicsit eltértem a tárgytól. Én is először hallottam ezekről. Ezek a tervek bejárták az európai udvarokat, a báltermeket, a lépcső­sorokat. Motorokat szereltek, bankokat alapítottak, rész­vény­társa­ságokat, melyeknek szobáiban, folyosóin, pihenőhelyein kisdedek bicikliznek. Ott voltam. Láttam. Először is bele kellett illesztenem a tokba, a készülékbe, aztán meg elfordítani a kulcsot. Az anyacsavarokkal elkapatni a meneteket, megfeszíteni, bele­csúsztatni. Hátra kellett csavarni ütközésig, megereszteni, felnyitni, aztán szép lassan, komótosan, félreérthetetlenül betölteni. A betöltés pillanatában kellett kiválónak lenni, vissza­fojtott lélegzettel, megmerevített vállal, nyakkal és szempillákkal. Ilyenkor dőlnek el az ügyek, illetve még előbb, illetve lazán a kerék­nyomokban haladva pontosan, ívelten, milli­méterről, milli­méterre. A kezdetek kezdetén, amikor a dolgok kiválasztódnak, szét­válnak, egyesek meg­semmi­sülnek, mások nagy néppé lesznek. Attól, hogy én, vagy te, vagy ők, vagy mi, hogy be­gubóz­tunk-e, elmélkedtünk-e, esetleg elállunk szándékainktól. Egyesek összecsiklandozzák magukat a legfontosabb pillanatokban. Mások felemelik megszűrt ujjukat, és… Vannak akik időközben csőre töltenek… Hát erre sem voltam képes? Meg arra sem? És egyáltalán… Egyet kifelejtettek. Egyetlen egyet, egy kicsit, egy jelentéktelent, egy elfuserált, csigaformájút, melyet ma már senki sem tart számon. Nekik sem volt könnyű. Forogtak, tébláboltak, intézkedtek. Nemhogy nem találták, nem is volt ott, nem is találhatták, és így nem is hibázhattak. Illetve dehogynem! Meg­találták, pénztől, és illatszerektől bíborszínűre dagadt arcuk elkedvetlenedett. Nem szerették az okvetetlenkedőket, azokat, akik folytonosan kutatnak. Akik évezredeket átnyálaznak, kérde­zős­ködnek. Akik számára semmi sem elég. Sem a hatodik, sem a hatvanadik, sem a hatszázezredik… Akik kifogyhatatlanok az ötletekből, hogy hogyan… Sem a hatmilliomodik. Még ha sikerülne is átalakítani őket, fogékonnyá tenni, szabatossá, értelmessé, könnyebben érthetővé. És persze… Összegyűjteni széthordott holmijukat, azokat is, amelyek nem szerepelnek a listán, mint a konyhai csirkereszelő, a kétszáz megapikszeles vajköpülő, a kérődzőleves „csak az én ügyemet intézze el” módra. Hát ez van. És még azt mondták róluk, hogy maflák. Meg azt, hogy ütődöttek, meg, hogy dilisek, meg hogy gyávák…

Kérem! Szóval… Ilyenkor felidegesítette magát, sírt, szipogott, meg szaladt a vécére. Az volt a munkája, hogy összeírja, meg­számolja, lajstromba vegye. Ennyit tudott a képességeivel tenni, melyek csak úgy adódtak, melyekből annyi volt, mint a szemét, melyeket haragosan fellebbentett, lepocskondiázott. Ál­szerény­ségből tette, mert senkire sem akart hasonlítani, emlékeztetni sem, meg látszólagos kishitűségből, melynek látszata fontos volt neki. Mindezek a tulajdonságai vezetésre predesztinálták. Vezetnie kellett. Űrhajót vezetett, és csodálkozzanak! Félkézzel vezette, maflán és tutyimutyin. Garantáltan jó humorú volt. Vicceket olvasott fel. Vezetés közben evett. Csak úgy. Leszarta. Már régen kijutott a bolygó légköréből, más ilyenkor már toporzékol, hisztériázik, kekeckedik. Tudta, hogy az a fontos, hogy kivel, mikor és miért. És mivel. Mert teszem azt…

Ha most összedugjuk a fejünket, mi ketten, te meg én, illetve ti meg én, illetve mi, meg ti, illetve ők meg én, nos akkor… Ők kiterítették körbetartozásaikat. Az a négy és fél kilométeres magasság, melyben keringtünk, mely kimondva is sok, melyben ő a nagy vezető elbóbiskolt, elaludt, szóval abban a magasságban, melyben most keringünk, és ahol valljuk be, minden más, még a kilátás is, mert hiába keressük az ablakból a közértet, meg a hólapátot, meg a benzinkutat… Ilyeneket itt nem. Annál inkább a csillagokat. írjuk le, vegyük számba őket, mielőtt még el­vesz­nének. Szép lassan csorogjunk a Nagy Medve csillagkép felé a nyugati égbolton, pattogva, szenteskedve, mielőtt még kimene­külnénk, megszegnénk valamit, vagy csak elbúcsúznánk.

Egyiptológus volt, a kémiai tudományok doktora, fakereskedő és illemtudós, űrhajós alezredes. Soha senki nem volt ennyire kopasz. A látványtól? Vagy a felindultságtól? Vagy a méztől, mellyel kenegette magát? Vagy a hogyishívjáktól? A szeren­csétlen, sikamlós holmiktól? A felfordulástól, mely körbevette, vagy az áldozattól, melyet halkan, tetszetősen naponta többször is bemutatott? Vagy a turbináktól, melyek lehűtötték, egyben fel­forralták, és lepárolták? Meg felfickósították? Mit tudom én! A közérzetéből kiindulva lehettek volna, és voltak is megérzései, meg­világosodásai. Előttük jobbra keringett a Jupiter. Parazita módon, rácsimpaszkodott, belőle élt, egyetlen pillanatra sem volt képes lemondani róla. A lelketlen, bénító ködben kirajzolódtak a telepek, a bunkerek, az állomások. A mi szándékaink voltak a legértelmezhetőbbek, ugyanakkor a legszükségtelenebbek is. Állatok legelésztek, hatlábú juhok, paradicsomfejű rénszarvasok, hangyává zsugorított medvék. Ott, abban a szélvészben, az abszolút nulla fok közelében, anorganikus pálmák és káposzta­levelek, cédrusokkal keresztezett snidlingek, tavirózsákkal össze­montírozott hagymák, kőszáli sasokkal manipulált káposzta­lepkék között… Amikor elhaladtunk a Nap előtt, tisztelegtünk, kifeszítettük vitorláinkat, zászlót bontottunk, énekeltünk.

Ragaszkodom a kérődzőkhöz – mondta, majd nyomatékosan hozzátette: – de csak azokhoz, melyek vágott körműek is egyben.

Egy apró könyvecskét vett elő, felütötte, és hajlongva mormolni kezdett. A szöveg érthetetlen volt, a betűk is, a hang­súlyok is. Nem vettem zokon. Titkolódzott. Szépen, tagoltan sza­valt, hosszan elnyújtva a szóvégi em-eket, lehelve a pé-ket, fojto­gatva a há-kat. Pár fokkal keletre gomolygott a nemrég fel­fede­zett Macskaszemköd galaxisokkal, tejútrendszerekkel, szuper­nóva robbanásokkal. Napkitörésekkel teleszórt világunkban harminc­öt­millió kilométer csak annyi… Hajlongva áldotta a ködöket, a ködfoltokat. Kicsit arrább volt a CF241ZE7653-as lankás szikláival, levegőtlen hegyhátaival, mérgező alföldjeivel. Nem szeretném önöket untatni egy űrutazás részleteivel, kellemetlen szokásaimmal, a csillagközi háborúban betöltött szerepemmel, idegen bolygók népeinek leigázásával, melyekben igazán semmi különös nincs. Semmi különöset nem találok abban sem, hogy űrhajómmal leszálltam a nehezen kiejthető nevű Tairfgkt-on, és évekig a foglya voltam.

Azt mondták róla, hogy gyáva. Ez a tapasztalat megismerés útján keletkezett, homlokegyenest eltért a közleményektől, melyek csak vele foglalkoztak, illetve velük, illetve mindazokkal, akik körülöttük… Ha igaz lett volna! Részben igaz volt persze, frontális ütközéseknél tapasztalni ilyet, előfordul utasítgatások közben is, vagyis minden esetben, ha pszichológiailag megalapozott, illetve, ha megalapozatlan. Szerintem is gyáva volt. Habár szerintem nem volt gyáva. Sürgősen hozzá is teszem, hogy időnként, nem folyton, csak úgy hébe-hóba, bátor volt. Esetenként vakmerő.

Éppen egy űrteleszkópot eszkábált. Azon mesterkedett, hogy pályára állítsa azt, a világűr egyik sikátorában, egy késsel villával, kanállal, fűrésszel és körömreszelővei kimodellezett objek­tumot, melyet csak úgy tréningruhában szerelt össze. Persze sapkában is, birgellicsizmában is, hajneccben is, utánozva a régi korok archaikus viseletét. És persze szkafanderben. Május volt. Az űrben meteorok röpködtek. Egy raj közeledett. O széttárt karokkal evezett, forgott, bukfencezett a súlytalanságban. Kecske­szakálla volt, úgy gondolta, hogy elvégezte feladatát… Az űrhajó peremébe kapaszkodott. Megérintette. Közé szorult. Becsípő­dött, miközben ájtatoskodott. Hol ennek, hol meg annak akart látszani. Folyton helyeselt, bólogatott, táncolt, tudálé­koskodott, maceráit, fölényeskedett és nevelt. Nem győzött meg. Igazságai felbőszítettek. Belepusztulnak azok, akik letávolodnak tőled, a te gyermekeid, gyermekeidnek gyermekei, azoknak gyermekei, mormolta ima közben. Nem bírtam. Meg voltam győződve, hogy szándékosan bosszant. Közel hajolt hozzám. Láttam, hogy a kalapja zsíros. A füléből szőrök állnak ki, és a nyak­kendőjén a foltokat apró légypiszkok szaporítják. Csípős bögölyök dongtak utána. Aktakukacok izegtek mozogtak körülötte. Nem az űrhajó szárnyának negligáltan szomorú peremébe kapaszkodott, hanem saját hülyeségeibe, babonáiba, remény­kedéseibe. Azon gondolkodott, miként sikerülne neki visszamászni a kabinba a szellőzőkön, vagy az üzemanyag csöveken át. Latolgatta a fúvókákat is. Nem segíthettem. Elegem volt belőle. Utáltam. Nem mondhattam meg neki. Kihúzta magát, pöffeszkedett, fölényeskedett. Észrevette, hogy a pót­szerel­vényeknek fenntartott csatlakozási pontokon még ellébecolhat. Meg­kapasz­kodott, artériáit, hajszálereit, idegvégződéseit rá­csat­la­koztatta. Rákötötte az emésztőrendszerét is, a szívét, a tüdejét, meg a máját. Mind a tizenkét ujját körbeforgatta, érzékeny láb­ujjaival jegyzetelt. Ha nem tette volna, örökre elszállt volna a világ­űrben.

Az igaz, ami igaz, népszerűtlen volt. Már a homloklebenye is bizalmatlanságot keltett. Nitro­vanádium­ból készült. A koponyája meg nátrium­hiper­oxidból. Az orra és a füle is ellenségeket szereztek neki. Sokan azt mondták, hogy… Azt, hogy az egész galaxis tele van ilyenekkel. Hogy kiszorítják az olyan derék és becsü­leteseket, mint például én.

A visszamászás problematikájának elemezése közben használta az agyát, a szemét, a csuklóit, a mellkasát a gondolatait, a lélegzését. Úgy képzelte, hogy a beérkező információkat a matematika nyelvére lefordítva…. Gyűlöltem. Az idegen nyelvek miatt is, melyeket beszélt. A hasznavehetetlen bölcselkedései miatt. Segély­kiáltásai miatt. Finomkodásai miatt, ahogy apró kortyokban szürcsölte a kávét. A szemét gyűlöltem a leginkább, a tekintete átütötte a recehártyámat, belém hatolt, feltárt, mint egy műtét. A fegyvereimet markolásztam. Mézes-mázos­kodott. Azt mérle­geltem, hogy agyonüti-e a halál­sugár, darabokra szag­gat­ja-e, misz­likekre tépi-e, vagy csak megsebesíti. Lehet, hogy túlzás, lehet, hogy csak én látom így, lehet, hogy nem is mézes-mázos­kodott. Tisztes­ségesen beszélt, derűsen, barátságosan. Tudtam, hogy lenéz nagy kajla, a fejtetőmön nőtt, 180 fokos szögben forgatható fülem miatt, denevérszárnyam miatt, szőrös, karmos ujjaim miatt. Mutáns vagyok. Az ő ókori sztereotípiákon nevel­kedett agya képtelen volt… Rendíthetetlenül hitt az egy és oszthatatlanban, a láthatatlanban, a megnevezhetetlenben. A szkizofréniával határosán.

A legutálatosabb mégis akkor volt, ha imádkozott. Ilyenkor pondrónak éreztem magam mellette. Egy katicabogárnak. Egy szúnyog­petének. Elfelejtettem mondani, hogy még hajlongott is. Úgy tett, mintha erkölcstelen lenne, de nem volt az. Sőt. Puritánul és szenvedélyesen ragaszkodott bizonyos elméletekhez, kipróbálta azt a sok hülyeséget, melyet átélt, és feldolgozott, és beiktatott racionálisan és tévedhetetlenül… Monopol helyzetben volt. Bizonyos tevékenységeket csak ő végezhetett el, bizonyos következtetéseket csak ő vonhatott le. Csak ő állíthatta, hogy… Lusta volt, mégis mindig előttem járt néhány gondolattal.

Pillanatonként keresztbe tettem neki, félrevezettem. Mindent kibírt. A Marsbeli mezolitikum szülötte volt, de váltig hangoz­tatta, hogy az ő hazája… Kinevettem. Nevetéssel intéztem el a dolgot. Azon gondolkodtam, hogy kiirtsam-e az írmagját is, agyon­üssem-e, vagy csak nevetgéljek rajta? Gyűlöltem a bolygó­közi kapcsolatai miatt, melyeket mindenki feltételezett róluk, én is, bár még egyszer sem vettem észre, hogy az övéivel különö­sebben… De ez nem jelentett semmit. Itt a Tejútrendszer távoli csillagain valami táblázatot forgatott az időszámításhoz. Azt számítgatta, hogy a sabbat mikor… Megvetettem, még odafigyelni sem voltam hajlandó, amikor azt magyarázta, hogy a napjárás, a fényévek, a világűr tágulása, meg a keringési idők… meg a sabbat… Volt valami heroikusán értelmetlen ezekben a kombinációkban, meg valami agresszíven tudálékos, meg magabiztos, meg felsőbbrendűeskedő. Amikor a mágneses viha­rokban, a testet-lelket tépázó napkitörésekben, a mindent el­pusztító meteoresőkben ezekkel bíbelődött, meg voltam győződve róla, hogy az én bosszantásomra teszi. Gyűlöltem a konfor­miz­musa miatt. Ha baj volt, csak előkapta azt a sűrűn teleírt köny­vecskét, hajlongott, kántált, morgott, gurgulázott, énekelt, persze hamisan, fel-felkiáltva, a mellét verdesve, elviselhetetlenül. Villám­gyorsan morzsolta, pergette a szavakat. Egyszer azt mondtam, kár az egészért, úgy sem érti ezt senki, legkevésbé az ő istene, persze, ha van ilyen egyáltalán, de feltételezzük, hogy van, nos van, hadd legyen, létezzen ez az isten, de az biztos, hogy egy mukkot sem ért ebből gajdolásból. Odáig voltam a szentes­kedései miatt. Elhatároztam, hogy megsértem, hogy bele­gyalo­golok a lelki világába. Nem reagált a kihívásaimra. Mindenre volt ellen­szere. Egyre nehezebben voltam képes elviselni az okos­kodásait, a telhetetlenségét, ahogyan bekerített, érvet érvre halmozott, gátlástalanul ugrándozott a racionalitásból a transz­cendensbe. Ha kellett aggodalmaskodott, nem szégyellte a kapaszkodókat, a kifogásokat, még a szellemeskedést sem. A neveit sem szégyellte, mert azonfelül, hogy Kargnak hívták, egyéb nevei is voltak, valami furcsa, különleges, zaklató, bénító, ugyanakkor fenséges, megtépázottan fejedelmi. Elárulta. Még magya­rázatot is fűzött hozzá. Elszomorító történet, lapos, kiáztatott elbeszélés kuporgott mögötte. Beláthatatlan, avit múltba nézés. Szerettem volna megmondani neki, hogy kötözni való bolond, hogy… Beleüvölteni abba az összeaszalódott arcába, a vastag, kidudorodó orra alá dörgölni, vértelen ajkai közé gyömöszölni. Emlékszem arra a kimondhatatlan, felülírhatatlanul szép, hajdan volt dicsőséget idéző névre. Olyan volt, mint egy kivégzett király, rozsdás koronával, felismerhetetlenségig össze­kaszabolt, sebhelyekből vérző arccal.

Odakint öklök, mancsok, kezek, szőrös farkak, karmok, paták emelkedtek a levegőbe.

Menekülj! – mondtam. Mintha meg sem hallotta volna. Valami csíkos, rojtos, ezüst, meg arany szálakkal át meg átszőtt kendőt terített a fejére, meg a vállára. Magára húzta, beburkolódzott, illegett, hajlongott.

Odakint sisteregve feszegették az űrállomás falát. Nemrég Kargról fecserésztem nekik a bárban a maszatos kocsmapultnál.

A bekamerázott bázison a képernyőket ellepte a vérgőzös tömeg. A homlokukon felgyűrődött bőr sötét árnyékot vetett. Gépeiket túráztatták, visongva szálldostak a bolygó fekete egén. Egyek voltak a gyűlöletben. Krag átszellemülten fohászkodott az imakendő alatt.

Pogrom? – kérdezte. – Fuss! – mondta. – Menekülj!

Megborzongtam. Mit akar? Én meneküljek? Én aki… Aki tulajdonképpen… Aki nem is… Akinek nincs is félnivalója? Aki… Miért? Minek?

Kijuthatsz a szellőzőnyíláson át – mondta. – Siess… – Tuszkolt.

Szürke szemében nagy hűvös felhők úszkáltak. Szólni akartam valamit, tiltakozni, gurulva nevetni ezen a vakmerőségen. De csak bólogattam.

Rendben.

Ott van – kiáltották. Bekerítettek. – Kapd el! – hangzott. Az apró csavarokkal bíbelődtem. Szétkaptam a szellőzőnyílást. Minden erőmet összeszedve bepréselődtem a szűk labirintusba.

Vénusz fésűje

Gyakran eszébe jutott az apja összeégett teste. Nem a szánakozás volt az első, ha az apjára gondolt. Megvetette ezeket az érzéseket, a maga számára sem igényelte őket. Voltak gondo­latok, helyzetek, érzések, melyeket lehetetlen volt az apjával társítani. A jelleménél fogva bizonyos történések, nem eshettek meg vele. Nem tudta elképzelni az apját bizonyos helyzetekben sem. Amikor a lángokkal birkózott, olyan lehetett, gondolta, mint az angyallal harcoló Jákob.

Rafael Klein találkozásai az apjával a tisztelet kifejezései voltak. A félelem, melyet leküzdött magában, a viszolygás, mely átadta a helyét a szeretetnek, rajongássá változott benne. Emlé­kezett, hogy amikor a nyakában hordta, úgy érezte magát, mintha Istenhez ment volna fel. Játékaik közben elenyészett az idő. Ha az apjával volt, minden kitárulkozott. Megnyílt a tenger. Úgy vezette át az apja, mint a népet Mózes.

Az egykor lángoló húscafatok helyei fénylő pontokban és vonalakban össze-össze sűrűsödve, húzódtak rajta végestelen-végig mint egy kiszáradt folyómeder. Mintha ezernyi, tízezernyi műtét ügyetlenül összeillesztett hegei lettek volna. Vér és tűz szenve­déstől megcsavarodott csonkok, behegedt sebek. Az újjá­született bőr díszletté szelídülve, testté kapaszkodva, karrá, vállá, nyakká, combbá épült. Olyan volt az apja, mint egy befejezetlen szobor. Olyan, mint egy megdermedt lávafolyam.

Rafael Klein megalázónak tartotta a sajnálatot. Eszébe sem jutott. Önmagára találásának egy bizonyos pillanatában különös volt, hogy az apja olyan… Hogy más. Bizonyos volt abban, hogy különb. Abban a boldog szabadságban, melyben kibonta­kozhatott, a legfontosabb helyen az apja állt. Nélküle a horgá­szások, a focizások, a kirándulások, az utazások, az országjárások elképzelhetetlenek lettek volna. Egy nagy halhoz volt hasonlatos, egy fókához, delfinhez. Egy kísértethez.

A melléig, a hasáig, a szemérméig futottak a furcsa vonalak. Különösek voltak a torz módon dagadó izmok. Romba dőlt házak alakulnak így, kietlen, élettelen tájak. Az apjáról egy gyűlöletes kaland jutott az eszébe, a háború.

Nem szóltak történetek, kalandok, mesék. Titok lappangott a múlt tokjába zárva, melyet apránként kellett felnyitnia, megkeresnie az összefüggéseket. Hangsúlyokból, szem­villa­nások­ból, kéz­mozdu­latokból, elharapott szavakból, úgy rakta össze ezeket, mint a régészek a föld alól kikapart ókori mozaik­darabokat. Tíz éves sem volt még, amikor rádöbbent. Amikor büszke lett. Megnyílott előtte a kaktuszok tüskéi között őrzött vörös virág. Egy reggel, amikor felnézett a tündöklő égboltra, megvilágosodott, hogy ami egyszer régen történt, amit még az anyja is elhallgatott, hogy azt, ami az ő olvasatában nem volt egyéb borzalomnál, azt úgy hívják, hősiesség. Az úristennel megbeszélt dolgok történnek így, gondolta, ilyen világra szóló csendben. Talán valami alku is volt köztük, talán elmondott neki valamit az Elohim, talán csak egy viccet, bár az is lehetséges, hogy hosszan egyezkedtek, esetleg már-már úgy látszott; hogy a Szent és Áldott nem is akarja elbocsátani többé. Nem volt akárki az apja. Majdnem megtörtént vele e halál…

Ábrahám Klein nem oktatgatta a fiát. Amikor megszületett megfogadta, hogy ezt teszi majd, hogy megérleli, hogy alkal­massá formálja, hogy felülírja azokat a kezdeményezéseket, aztán elsza­botálta, elfelejtette, legalábbis úgy tett, mintha elfelejtette volna.

Ráfi Klein úgy nőtt fel, hogy ritkán csodálkozott… Most már bizonyosan tudta, hogy ezerkilencszázhatvanhét nyarán az apja teste égett…

Egész egyszerűen azzal, hogy hallgattak róla, túl sokat emlegették. Az űr, mely körülötte tátongott, a hallgatás titkos jelei az arcokon, a ”fekete lyuk” arról szólt… Onnan a fárasztó tökéletesség és eltökéltség szegletéből már-már elcsépelt volt és unalmas, de Ráfi tudta, hogy mindez neki szól, hogy az ősei üzennek, hogy a sors déjá vu játékától féltik, hogy a kiszol­gáltatottság labirintusában tapogatóznak. Azon túl már csak a pusztulás volt, a kietlen, hasznavehetetlen halál.

Egykori újságok címoldalai kerültek elő. Háárec, Máárív, Jediot Ahronot… Elszánt haditudósítók fényképfelvételei kavargó homokfelhőben előre törő tankokról, a Szináj poklában égő katona lángokban kavargó arcáról. Ott látta először nyomtatásban az apja nevét.

+

Európai kószálásai közben Budapestre tévedt. Kíváncsi volt rá, annyi mindent hallott már erről a városról. Mítosszá kerekedtek a történetek, kavargó, tekeredő, ide-oda csapkodó, kiismerhetetlen szalaggá, vasúti sínpárrá, mely körül öleli a földet, újra és újra átfogja, bele-bele szánt, összekaristolja, talányos jelekké kapasz­kodva írja üzeneteit. Nem rohant oda. Tudta, amit tudott, amit a konyha sarkában üldögélve hallgatott meg, a borítékokról le­ol­vasott, a különös, elől hangsúlyos szavakat, az eltitkolt sóhajokat, melyek érthetetlenek voltak a számára, beazonosíthatatlanok, mert nem fűzte hozzájuk semmi.

Emlékezett nagyszüleinek hosszú, véget nem érő litániáira azon a csicsergő, csaholó, mekegő, patakok csobogására emlé­keztető, nyelven, valószínűtlenül hosszúra nyúló szó­láncaikra, szó­táncaikra, megnyugtató, suttogó sziszegéseikre, finom, lágy hang­súlyaikra, döbbenten krákogó, köhögő, prüszkölő érzelem kitöréseikre.

Lassan megtanulta a szavakat. Én vagyok… leszek… élek… akarok… szeretek… félek… háború… nyilasok… bujkálás… üldözés… elhurcolás… Dunába lövés…

Csak egy pillanaton múlott. Az apja elsők között tört át a demarkációs vonalon. Ott, a nyugati szárnyon az Avi Klein által vágott résen át nyomultak előre. Bekerítették a té­harminc­négye­seket. Avi már a dünéknél járt, amikor találatot kapott. Dübö­rögve szántotta a port a sivatagban, álcázatlanul, félelmetesen, arcot arcnak szegezve. A szemközti porfelhőben, mint a sivatagi rókák álltak az egyiptomi tankok. Él Arishnál kilőtték vala­mennyit. Mint egy halom megolvadt vas hevertek a porba cövekelve.

Ávraham Klein tankja megremegett. Keskeny rés keletkezett a tenger felöli oldalon. Megállt. Az oldalán érte, először csak meg­döngette, félelmetes vijjogással csapkodott a hang a herme­tikusan lezárt konzervdobozban. A második lövés keresztültörte, fel­tépte, az üzemanyagtartály sugárban pisilte a benzint, a lég­nyomás iszonyatos erővel repítette szanaszét.

+

Klein Andris ezerkilencszáznegyvennégyben született, akkor, amikor zsidó gyermeknek tilos volt megszületnie Magyar­országon. A kórházzá átalakított Wesselényi utcai iskola zsúfolt termeitől távol, egy eldugott, ablaktalan helységben vajúdott az anyja, miközben odakint a razziáztak nyilasok. Judit pontosan tudta, hogy egyikük élete sem ér semmit, az övé sem, a gyer­mekéé sem, a férjéé sem, aki talán már megfagyott valahol Orosz­országban. Elhatározta, hogy feláldozza a fiát, önmagát, valamennyiüket, mert ha ezt túlélik, az újászületés lesz, ráadás, az az élet már nem az övéké lesz, Istené lesz. Elhatározta, hogy ha életben maradnak, Erec Jiszráélbe vándorol, Istennek ajánlja gyermekét égő áldozatként, mint Ábrahám Izsákot, teljes hitével, teljes erejével, teljes szívével, rábízva magát az Úr kegyelmére, jóságára és bölcsességére…

Ezerkilencszázhatvanhét nyarán a hat felejthetetlen nap egyikén megtörtént az égőáldozat. Ávraham Klein huszonhárom éves volt akkor. Fáklyaként lángolva vergődött, gurult, hemper­gett, le akarta rázni a lángokat, mint egy ruhát. Már nem látott semmit, a szeme előtt táncoló tűztök Csapkodott, a száját kitátotta, lángok csaptak ki onnan is, a nyelve is lángolt, a tüdeje is, már csak azt akarta, hogy vége legyen. Másodperceken múlott. A golyózáporban üvöltve, lihegve, futva közeledtek a szani­tészek. Élete azokon a másodperceken múlott. Még élt, de megszűnt, nem halt meg, rosszabb volt annál. Nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, nem mozgott többé. Egyetlen életfunkciója maradt, a fájdalom. Összeégett, büdös hús volt a teste. Rezzenéstelen volt, a fekvés kínjában hevert, mert egyetlen ép felület sem maradt rajta. Száj, orr szem nélküli, fül nélküli, bőr nélküli hulla volt. Csak a szíve pumpálta a vért szenve­délyesen, dobolva és dübörögve, állhatatosan és türelmesen, mintha belé költözött volna az emberek gyógyítója, a halottak feltámasztója, akinek a nevét csak egyszer említik, töredelmesen, bűnbánóan, hozzá képzelve zaklatott idegzetük elképedt magyarázatait, hálájukat, mellyel áldják és áldják a Szent Nevét ha kell, bárhogyan is, érdemtelenül is, hálátlanul is, nemtelenül is, lelkiismeretük, komplexusaik szegeivel teleszögelve, a tóra pergamentjébe csomagolva, mint Rabbi Chananja ben Teradiont, énekelve, táncolva, bohóckodva, mint Zuszja, hogy Ő ott fent, vagy lent, kívül, vagy belül, bárhol is trónol, felhúzza a szemöldökét elismerően, jóságosán, huncutul…

Ávrahám Klein nagy utat járt be. Nem is út volt az. Idő sem volt. Egy helyben topogott haldokló sejtjeivel. Elhagyta volna az anyagot, mely hitvány volt, de voltak feladatai, nem küldetése volt, nem elhivatottsága, feladatai voltak, kihagyhatatlanok, félre­lök­hetet­lenek. Rángatódzott, feszült, égett, vagy didergett. Számtalan vetülete volt a dolognak, még élnie kellett, pedig a sztratoszférába készült, az ionoszférába, a mennynek nevezett párarétegbe, a paradicsomba, a festetlen kékség állóködébe…

A borongós chamszinos napokon, a szürkére koszolt égen, amikor messzire nyúlnak a tekintetek, amikor megdermed a kéz, nem ad, nem vesz, nem lop, nem öl… Műtétekre hurcolták, műtét műtét után következett, ziháló, öblös, kámforos napok, altalógáz simult a székbe, asztalba, toronyba. Egymásra találtak akik szétszórattak, megkerültek a száműzöttek, a föld négy sarkában gyertyák gyúltak, haszidok ünnepeltek, forgolódtak, táncoltak ünnepélyesen, gyerekesen.

Két véreskezű zsarnok, Nehemja és Ezra járta a jisufot, házról házra, ajtóról ajtóra, kerítésről kerítésre, férfiról nőre, nőről gyerekre, hogy átüsse őket kardjával, dárdájával, vérre, szitokra éhes embereivel.

Avi Klein csak hónapok múlva tért magához. Plasztikai műtét követett plasztikai műtétet. Itt végképpen egyedül maradsz, gondolta, itt nem őriznek, itt nem rimánkodnak, itt meg­fullad­hatsz a céltól, az anyagtól, fáradt, intoleráns tested visszahullhat, de nem éghetsz meg, ha nem égsz el teljesen, vagy nem vagy tűzálló, golyóálló, ha nem tévedsz többé, ha nem kertelsz, nem számol­gatsz, mert már magad is rájöttél, minden tévedés egy halál.

Avi Klein hónapok múlva nyiladozott, mint egy kisgyermek, ébredezett, szagolta a virágokat, megmozdította a kezét, hangot adott, behajlította az ujját, a térdét, elcsodálkozott, hogy milyen a láb, a haj, az éhség, a könny. Az első szava érthetetlen volt, a mosolya is, kipróbálta, hogy viszont látja e magát az arcokban, az anyjáéban, az apjáéban, kisírt gáluti szemükben, a tekintetükben vibráló folytonos aggódásban, a félelem maradványokban, melyeket csak ő ismert.

Nem ezért volt olyan, mint egy oroszlán, nem közhelyesen, tényleg az volt. Sűrű haja süvegként vette körül. Leégett fej­bőrébe beültetett hajkockák megfogantak. Belefúródtak a bőrébe, átkarolták az idegeit, utat kerestek. A sok apró forradás vala­hogy megkoronázta. A szemét, száját, orrát átölelő ráncok, hegek, vonulatok, az időjárás sodrásának kitett dombok olyanok voltak, mint a repülőgépből látható, az igazságból, a haragból és megbocsátásból font táj.

+

Rafael Klein egész nap Budapest utcáit járta. Megfigyelte a rokonait. Hasonlított rájuk, és mégsem. Nem volt megelégedve velük, óvatos tekintetükkel, óvatos mérlegelésükkel, mellyel még a mosolyukat is kiporciózták, kifogyhatatlan, megalázó türel­mükkel. Elnéző volt velük. Ott kint, illetve fent Izraelben, ahogyan ők mondják, az országban, helyére tette volna, bizonyos kapcsolat­rendszerek szerint kezelte volna a dolgokat. Ez Magyar­ország volt, Európa, gálut. Meg­nyomo­rítot­tak voltak. Kicsit lenézte, kicsit megvetette, kicsit szerette őket. Nem akarta külön­válasz­tani ezeket az érzéseket. Ezeket csak ő ismerte, ők, az övéi. Olyanok voltak mint az apja, bár Ráfi nem is tudta, hogy az apja ténylegesen milyen. Mások voltak, elképzelhetetlenül mások, és mégis, ott bent a sejtek mélyén, a kromoszómák gubójában, a sejtmag rendszerekben, a kromo­szóma­szerelvé­nyekben, a nem­zedékek végtelen sorában egymásba kapaszkodó utód­kromo­szómák­ban ott éltek az ősök, nemzedékek, lenyomataik. Elkép­zelhető e, kérdezte, hogy az apja is, ha itt nő fel, ha itt élt volna, ha itt lélegzett volna, az apja, a hős, hogy ő is ilyen lenne, gurgulázó hangú, tekintgető, tologató, latolgató, simliskedő, érzékeny, könnyen szétomló… Hogy amazok pedig, a száműzetés striguláival megjelöltek, a megszabadulni képtelenek, a hely­keresők, a lehajtott fejűek, a tollászkodók, a hunyorgók, hogy ha megfordítva történt volna, hogy ha ők nőttek volna fel ott…. Meg­zavarta a gondolat. Először úgy gondolta, kár az időért, mate­matikai tévedésnek tartotta, pedig a képletek, a képsorok, mint a számok, mindig ugyanazt eredményezték.

+

Felismerte. Ez így túlzás, de mégis. Felismerte azt, amit még soha sem látott. A járdát, a köveket, az út vonalát, a rakpart színét. Annyira felizgatta… Nem szólt, szenvtelen maradt. A kövek közötti tág résekben látni vélte a ruhafoszlányokat, a cipők talpáról lehullott bőrt. Tehát igaz. Nem kételkedett nagyanyja szavaiban és mégis. Ott volt a pad, a nagy kocka alakú kő, a háromszögletű, a lamed formájú repedés, a vérfolt, melyet lemoshatott az eső, a szűkölő reménykedés, a rezignáltság, a reszketés, az izmokat leblokkoló halálfélelem. Látta a nagyanyját fiatalon, meztelenül, ragyogó kék szemét, kavargó hajfürtjeit, nyúlánk combját, csípőjét, mely csak az imént adott életet. A géppisztolyok előtt felsorakozottak sorában állt a kövek szélén, a sarka a mélység fölé lógott, hogy egyenesen a vízbe pottyanjon, a csikorgó, helyezkedő, folytonosan őrlő, daráló, marcangoló jégtáblák közé. Ott, anyja tenyerei közé bújva, széles nevetéssel, rugdalódzva, mohón egy csecsemő fehérlett. Az volt az apja…

Hosszan, ujjaival tapogatódzva, letérdepelve, mintha szag­lászna, vizsgálta a Duna partot. Leborult, mintha csókolgatná azokat a nyomokat. Testével körülölelte őket, rájuk borult, meg­áldotta őket szétterpesztett ujjaival. A lepusztult szélű kőlapokon lábnyomokat látott, bakancsokat, női cipőket, gyerekcipőket, csoszogó, didergő mezíteleneket, aztán mint a daráló, felperegtek a géppisztolyok. Látta, ahogy nagyanyja összetekert ruháit görgeti a szél.

Kármiéiben, a tágas teraszon, a Shorashim felé kibontakozó öblös völgy katlan felett, a fiatal erdők hűvösében, a Libanon felé kékülő látóhatár előtt el sem hitte… Elhitte, de… Gyerek volt, játék volt, fekete-fehér, jó-rossz, hideg-meleg, álmosító, elandalító mese. Judit nagymama fikuszai és hortenziái közé lehetetlen volt becsempészni a rettenetét.

+

Még maradt volna. Zarándoklat volt. Neki az. Szent labirintusként kezelte a várost, az utcákat, a házakat, a reménytelenül sötét belső udvarokat, folyosókat, menekülésre termett hátsó lépcsőket. Templomba járt, naponta megköszönte az Úrnak, hogy a tömeggyilkosság éppen ott ért véget, éppen a nagyanyja mellett. Nem volt vallásos, de az imaházakat bújta, elmélázott, a talmudba temetkezett.

Megköszönte az Úrnak, hogy akkor ott, illetve itt Budapesten megmentette.

Semmi sem hiteles, gondolta Ráfi, csak isten. Mert életet ad.

+

A kármiéli ház romokban hevert. Rendőrautók szirénáztak. Egymásba dőltek a falak, a lépcsők. A terasz, Judit nagymama fikuszai, hortenziái szanaszét szóródtak. Az odaátról kilőtt katyusák megölték Judit nagymamamát. Füstölgő romok, bútor­darabok, térítők, szőnyegcafatok hevertek mindenfelé. Ráfi be­rohant volna a romok közé, hogy megkeresse. Kérdései voltak. Még sok minden… Még tisztázatlan volt… Elintézetlen ügyei voltak még… Várni kellett… Judit nagymama már nem segít­hetett…

+

Amikor Libanon felé röpült, olyan volt, fentről a Gálil, mint a Vénusz fésűje, a tenger ékessége. Domborúan hajló hátát bordák erősítették, a völgyekben apró gerincek meredtek, a hirtelen lezú­duló lejtők sötétzöldek voltak, a lapályon nagy, széles táblák­ban feküdtek a kukoricaföldek. A láthatáron, mintha most vetette volna ki a szomjas óceán, magasodtak a Vénusz fésűjéhez hason­latos hegyek.