Gyimesi László korábban megjelent könyvei:
IDEGENVEZETÉS (versek) Neapolis 1993.
A LÁTHATATLAN KERT (versek) Littera Nova 1995.
AQUINCUMI ŐSZ (versek) Littera Nova 1998.
VISSZATÉRÉS NA’CONXIPÁNBA (versciklus) Littera Nova 1998.
VARGA RUDOLF - A PIMASZ P/R/OLIHISZTOR (kismonográfia) Bíbor 2000.
VÁNDOROK NEM RAKNAK VÁRAT (válogatott versek) Littera Nova 2000.
KÉRDEZD MEG BULENDÁT! - SÖRKEKSZ A VAKEGÉRBŐL (tárcák) KKDSZ 2002.
Szabadságom a még tiszta papír.
Mezején virágaim: növendék bilincsek.
Pince mélyén
Kocsma mélyén dal születik
Mi az hogy dal égi ének
Dödögik a törzsvendégek
Jaj de ifjak ma a vének
Jaj de ifjak ma a vének
Rozsdabarna őszi erdő
Szélén lángol csak a dalnak
Madarak is persze darvak
Húznak benne napnyugatnak
Szállnak benne napnyugatnak
Sohasem volt üde faluk
Lehelete borgőz helyett
Magasztaljuk fel e helyet
Frissen tartja leheleted
Épen tartja a lelkeket
Pince mélyén ó dal éled
Dünnyögik a törzsvendégek
Egyre forróbb már-már éget
Jaj az ifjak milyen vének
Jaj az ifjak milyen vének
Szép hitek is megkergülnek
Penész alatt lángbetűket
Böngésznek a csonttáhűltek
Dohos homályt ont az ünnep
Dohos homályt ont az ünnep
Aztán csend lesz holdas éjjel
Néhány foszlány leng a szélben
Borban fürdött-e vagy vérben
Van-e valaki még ébren
Van-e valaki még ébren?
AZÉRT SEM ÉNEK
Azért sem ének
Ez persze nem vers kedvesem
Éppencsak költemény
Ha gondolod a ritmusát
Te verd belé(m)
Valami meghatározatlan
Mégis nyers lüktetés
Nekem szól ha akarod
Rád nevet és
Másnak is szól a nevetés
Sárkányfogvetés
Neked szól ha akarod
Kevés vagy nem kevés
Azért sem ének nem zene
Szúnyogszárny zizeg
Üzenete van meglepő
Ne mondd el senkinek
Azaz talán elmondhatod
Te találsz szavakat
Betonba zárva lábnyomunk
Hazáig megmarad
Közben a part a söröző
A dadogó patak
Rómában jártunk délután
Ludaik alszanak
Üzenet Geyer Flóriánnak
A győzteseknek nincsen arca.
A veszteseké: letakarva.
Nincs a nincsnek fillért csörget.
Kés feszül a koracsöndnek.
A halálnak most rossz az ára.
Kígyóöv Vénusz derekára,
Kígyópánt Minerva nyakára,
Acsaroghat Plútó kutyája.
Nincs a nincsnek. Vége a nyárnak.
Láphajnalra bordás szél támad.
Kezek, kezek, végszóra bátrak
Nyers szalagokkal babrikálnak.
A győzteseknek nincsen arca.
A veszteseké: letakarva.
Kés feszül a koracsöndnek.
Az unokáink jönnek. Jönnek.
Bakótél érik
Megint a fekete zászlók Miért a fekete zászlók
A fekete zászlók Miért Miért
A menny dörög vagy léptek dobognak
Hol a vége a zárt soroknak
Raboknak vagy harcosoknak
Rab harcosoknak Harcos raboknak
Van-e vége a zárt soroknak
Kába toloncolt vánszorgóknak
Harcokba kábult toloncolóknak
Kókadt a zászló Fennen loboghat
Ma már holnap van Holnapra holnap
Miért a fekete zászlók Megint a fekete zászlók
Jaj a fekete zászlók Miért Miért
Út mentén a bókoló varjak
Setét bánata pőrén boronghat
Őzek futása csorduló őszben
Szelíd merénylet ködbetűnően
A vadkan csörtet Kisdedek álma
Alvadt bársonyt von agyarára
A nyárfasorban bakó tél érik
A csorba fejszét újra cserélik
Barcog a rend az első vérig
Megint a fekete zászlók Miért a fekete zászlók
Már nincsenek zászlók Miért Miért
Mindenki saját bőrébe zárva
Soha ennyi holtbiztos zárka
Nyílik a csönd penészvirága
Havas szerelem megroppant ága
Hajlik a rongyos katonákra
A botcsinálta hősök sorára
A szolgagépek lövegtornyára
Új áldozatok lábnyomára
Nincsenek zászlók Nem kell Nem is kell
Nem lesz karácsony újév se lépdel
Földre roskad ki még kiáltva
Tüzet szült volna kínban a világra
Marad a régi tél A feketesárga
Kiszámoló
Egy a járom a tánc három
Párban jár a téli álom
Egy a tavasz a nyár se több
Négy az ősz a tél meg öt
Csend virágán jégcsepp ázik
Nyár egéről hull a csillag
Kásás hóból holdra csillog
Négy ősz szele telet lenget
Nem is ötöt talán ezret
Épül a fagy palotája
Égig érő palotája
Egyet szólok kettőt értek
Hármat tudtam menedéknek
De a viskók porigégnek
De a pincék lehe méreg
Az egy szívben örök fagy van
Pengés jég az örök fagyban
Az igazság már nem három
Csak a tánc az járjad járom
Egy elveszett füzetlap margójáról
Jön jön a tél rettenetes tél lesz senkihez se fordulj senkit se
kérdezz gonosz idő fagyorrú részeg tudod tudod utolsó tél lesz
Tömeg tolong a plakátok útján zörgő szemétben tört jövőt
taposván nem tócsa csillog hanem az ocsmány hitekből
összefolyt ősi posvány
Nincs nincs időd a virradatra szavakat mormolsz nincs szó e
szavakra nincs más utad csak hajsz arra arra megállsz de nem
tudod élve vagy halva
Jövőd is volt szép tiszta hangod emlékeid szépen elosztod jut a
kopott házak falára jut a sárba fojtott imákba jut a roncsolt
romos világra jut sírköved három sorára
Nem bókolsz nem hajolgatsz nem hajlongsz régi új uraknak
kopik a gerinc roppan a csont bár akkor is ha iszonyú tél vár
akkor is itt állsz élve vagy halva itt maradva vagy csak itt hagyva
kővé meredve csonttá fagyva
Ne nézz ne nézz rám én sem értem se igazság se szemérem se
jóság szépség szerelem nincs tavasz nincsen győzelem csak ez a
tél van e hideg ez a nem is kell senkinek iszonyú tél fagyorrú
részeg van-e közöd még a reményhez
Éltél Élsz még Ennyi elég lesz
A gyertyák átköltöztek
Hosszú levelet fogalmazok,
Levelet a málló időnek,
A bárd élén sikongó
Örök jelennek, a jövőnek,
Pedig hát, tudom, haszontalan.
Kényeseké csak ez az üzenet,
S csakazért sem fejti meg
A nélkülünk épp oly teljes
Diadalmas öröklét!
Miért tetézné szennyét?
Fordul a tánc futásba,
Gangos séta menekülésbe,
Gyúlnak a tüzek ébredésre:
Tarlótüzek, hombár-tüzek,
Malom-tüzek, szerelmes otthon!
Lész füst, korom, láng diadalma,
Hűl salakra szentháromsága,
Hamuba roskad izzó virága,
Szétlőtt városok ótvaros háta
Repedezik, mint puszta szik.
A tenger felől jő, a tenger felől!
Dobogást hallasz, félkakukkszót,
Tankokat, gyémántköszörűket,
Látsz fekete sávon arany havat,
Véres karommal halászkirályt.
Látsz, láthatsz hömbölgő hamut,
Rónák porát istentelen magasban,
Húrjáig árvult csempehegedűt
Kivillanni a megpörzsölt szelekből,
Hallanád is, túlkárogják az évek.
Hová címezzem levelem?
A ház leégett, zászlóvá züllött abrosz
Szepeg az ágason még, bocsánat,
Úgy adtuk meg magunkat,
Mint szűzlány a ravatalon.
Csutorák, csillagok, csatabárdok.
Jön a király cuppogó bakancsban,
Szigonyára tűzve ama szarvas,
Vérben a három nyárs, s a gyertyák
Átköltöztek a bronzhegyekre.
Túléljük a telet, ha húsába tépünk,
Fagyokra feszítjük bőre bársonyát.
Jaj, de tavasz lesz, micsoda tavasz!
Bárkákat ringató fekete szél
Bimbót aszaló, bombás tavasza.
Hosszú levelet fogalmazok.
Sem madár, sem postás, sem üvegdrót.
Fölöttem kiszáradt korona sajdul:
Antennák őszidőben,
Lombrakész világháló.
Ágyúszót, csontot gyűjtök csokorba.
Omló tornyokon kivert bak vére,
Hegyek csúcsán a gyermek:
Vállán rakéta, koszorúja zöld ág,
Lábánál lenyesett fejek.
Pattog a semmi szirtjei közt,
Visszhanggá foszlik, nincs is üzenet.
Emelném kezem, már nincs karom.
Szavam emelném, nyelvem a szörnyé.
Felvetném fejem, golyó a völgyben.
Látszik-e
A pőre percben pénz pörög
Ha csörren félreállunk
Pörög pörög a hatalom
Rozzant akol a várunk
Nincs más út a kegyelem
Görnyeszti csak a vállunk
Ködöt kavar a külvilág
Keringünk és kiállunk
Valami hitet mondanak
Valami új igéket
Hitre kérges már a föld
Nyüszít a fals ígéret
Itt némaság lesz hőhalál
Ott csillagvégi éden
Csorba csontunk a belvilág
Látszik-e kinn a képen
Tél, 2000
A part
kihalt
Rom
a roma
Róma
Tegnap óta
Ezer év óta
Se sírás
se nóta
Bulldózer nyom
a hóba
Ezrednyitány
Sátán ideje, kisemmiző idő,
Zsarnokok nyara jő, gyilkosok tele.
A romlásvilág mögé színfalakat húznak,
Magán-mennyet hazudnak romtemplomok fölé.
Jégpaloták bűze a roncs város terén,
A hatalom hegyén új Nérók őrtüze.
Épülnek börtönök, a táborok már állnak,
Nyakunkon ősi állat, digitális török.
Terelnek csordaként, moslékot még löknek,
Halók, ha hörögnek, lopva köpik a vért.
A morgás jogát is vesztjük, taglót a szenvedőnek!
Csápjaik belénknőnek, rongybábuként cselekszünk.
Csontunk törik, némulunk, megadás minden tettünk,
Kiérdemeltük vesztünk, kényükre pusztulunk.
Külvárosi reggel
A város szélén csikorog a béke,
Galambok szárnyán harmatos halál.
Sötét van.
Sötét a város, sötét a szív.
Hallgatnak a hosszú éjszakák.
Hallgatnak a slágerrádiók.
Hallgat sötéten a hajnal.
Csak igen halkan csilingel
A díszletek mögé szorult Nap.
Lassan lépdelsz a csörgő hírszemétben,
Lassan álladig ér, magába fogad.
A tolvajszélben már te hemperegsz,
A sötét hajnal arcodra tapad.
Kiáltanál. Tapétacsend a hangon,
Tapétacsend a dühök varas sebein.
Csak suttogás kél, gyáva suttogás,
Visszavonható, csak félig-kész beszéd.
Mitől kellene megvédenem téged?
Talán hazug mosolyba öltözöl,
Legyen mit megvédenem tőled?
Aprópénz csörög, félárú öröm.
A város szélén csikorog a reggel,
Csapágyaiban szikrázó homok,
Vánszorgó percek kenik tengelyét,
Olajba fullad a harsány mocsok.
Végül is: miért ne lenne hajnal?
Már színfalakat hasogat a Nap.
Frissen felépült romok fedezik
A múltba töppedt igaz romokat.
Vége a csendnek, fuldoklik a sötét,
Néhány gyárkapu is nyitva, látod.
A kóbor macskák szőrén ércesen
Őrzik maguk a másra ébredt lángok.
Induljunk újra. Jön a villamos.
Nehézkenyérrel telik a peron.
A szó is ébred, kiemberedik,
Ezüst tócsákba fullad a beton.
Igazi alkonyat
A bíbor alkonyatban
Egy másik alkonyat van
Szürke iszamlós sáros
Fuldokló ország város
Júdáspénzünk egy krajcár
Iszony a győzők arcán
Mindegyik szavuk zárszó
Szennyes rongy leng a zászló
A diadalmi dalban
Gyászzene dobog halkan
Bárhova menekülök
Szemben is menekülők
A bíbor alkonyatban
Igazi alkonyat van
Szürke iszamlós véres
Micsoda pazar éj lesz
BORT A BAKTERNAK!
Fonyódi anziksz
A rózsa persze illatos
És szép piros a szirma
A föld alatt lelt vashatos
Zöld álma ósdi tinta
Szerelmet ígér vagy pedig
Halott szemére érmet
Sorsom árnyékra vet habot
Nincs érvényes ígéret
A rózsa még illatozik
Dacol tetvek hadával
A parti nád közt a ladik
Megtelt az illatárral
Az ifjúságot átviszi
Öntelt szép mosolyával
A badacsonyi hegy alá
Szemben a bölcs halállal
Kilenc cinke szárnyán
Csontőrlő zsinatban
Hová kéne lennem
Kilenc cinke szárnyán
Rebben a november
Eltévedt lovasok
Ordassal komáznak
Lánc hidege csendül
Csillog a gyalázat
Teremtek egy istent
Valaki még verjen
Fekete szemekben
Retteg a december
A másik ember
– P.J. asztalához –
A másik ember.
Tudod: botja van,
Még rabruhátlan,
De már sorstalan.
Ragyognak vele
Szelíd csillagok,
Petárdás kedve
Gyalog jár, gyalog.
Hétrét görnyedve,
Magábagyűrten
Megy, megy az úton,
Megy, megy az űrben.
Hold hava óvja,
Nap heve járja,
Szél takarója,
Csönd a gúnyája.
Magánya ágán
Hegedű billeg,
Tarkója táján
Villog a bélyeg.
Markába likas
Fillért dob Isten,
Vissza is kéri,
Hetediziglen.
Kenyeret szelne,
Kése kicsorbul.
Kortynyi, ha volna,
Inna a borból.
Földje határán
Tűzerdő táncol.
Láncról álmodik.
Igazi láncról.
Éjszaka a pályaudvaron
Oltatlan tüzek
A szerelem hágóin:
Hiteltelen hely ez.
A váróterem éjszakáját
Felvirágozzuk,
Fel, fel bizony.
Bort a bakternak!
Nekem hozz rumot,
Magadnak langy likőrt.
A csillagkoszorúra
Bársonyt vonunk,
Kerítünk ködöket.
Hagyd a didergő
Félelmed a holdra,
Miért remegsz?
Oltatlan tűz:
Szalonnát perkel,
Szerelmet, kisdedet.
Bonsai
telihold lázít
kivert vézna kutyákat
a gazda arca
tompa derengés
alig látszik a vérfolt
retteg az éjfél
belézakatol
az alvók vicsorába
egy árva vonat
mosd meg a kezed
eszköz voltál akár én
gőzöl a csillag
koccan a kőkés
az álom csontjaihoz
fagyasztott zene
törpe táj tüntet
az idő
térden
(lomha jövő szivárog)
Elrontott tavasz
Kinyílt az ajtó
torz virág
barna levele
Kutyám
elszabott darázs
a port rázza le
Kibújt a méh is
Kiscica
Merülj napmézbe te
Nekünk se jut más
Vakkanás
Doromb ígérete
Hová, szakállas?
Hová, szakállas öregember?
Minden házadból kizavartak.
Zöld sátor alatt fiadra se vár
Tiszta teríték szombat este.
Országodnak hamuja sem maradt,
Híre se lészen egyszer eljövendő.
Neved marad csak: gyalázhassák
Ölők és megöltek végső szavai.
Üres marad a karácsonyi bölcső,
Futás nyomát sem őrzi sivatag.
Hová, szakállas öregember,
Ha minden házból kizavartak?
Járnál hóesésben
Járnál hóesésben roggyant ég alatt
Jégcsipkés platánok állnak sorfalat
Néhány korcs boróka meg-meglengeti
Zörgő jégsubáját hagyja csengeni
Sehol sincs egy ember sehol egy madár
Rések közé zárt fény röntgenkése vár
Koldus a december ünnepet sem ad
A hóemberéjben fáznak a falak
Meg-megállsz a hóban mentenéd magad
Barna szemű ősszel üzent ó nyarad
Kongatnak a ködben tornyot válogatsz
Tél marad örökre hogyha ittmaradsz
Ha jársz hóesésben roggyant ég alatt
Röntgenfényű házak eléd ugranak
Lehúzzák kabátod bőröd is bizony
Felhőrongyok fölé emel Orion
Ami jön még
Telek-szántotta arcod sebhelyei
már-már kisimultak;
tudod,
tudhatod:
elmúlt a holnap;
ami jön még:
feltúrt dögtemetők,
gödrök, ráncok, göcsörtök,
tegnap, tegnapelőtt.
Már nem üres
Valami szépet kéne írni, mondtad,
még hittél abban,
lehet valami szépet írni, valami jót, csak így,
nekibuzdulásból,
homokórák árnyékában, dáridós napokban.
Hát nem!
„Csak a szépség szívét tépték ki, a sárkányé dobog!” –
mondja ifjú barátném, s tovább lapoz egy kínai könyvben,
tovább lapoz.
A parkban tavalyi levélkupacok közt
feslett pompában áll a pad, már nem, már nem üres,
az ébredő szerelmek hűlt helyén
öreg csöves
alszik, üvege-zsákja jégüres, az álma is rideg.
Felkel-e még?
Mindegy mindenkinek.
Ragyog, ragyog az árutemplom,
özönlenek a hívek.
Valami szépet kéne írni, mondtad,
hiszen itt van az a bizonyos
holnap,
amire vártunk, vártál, vártam én.
Mit érdekel az öreg csavargó,
másra nyílik az égi ajtó, mást dédelget a meleg,
miért törik szét a benned ébredő dalt
peremre lökött emberek, hiszen ha nézed,
rengeteg a daliás sors, a remek.
Tovább lapoz.
Hát nem lehet!
Valami szépet írni, mondom,
azazhogy rég
csak motyogom,
morgom,
mormolom,
valami szépet írni még…
Tudom. Tudom. Sőt jól tudom.
Az álma jégüres.
Farkasok órája
Baka István emlékezetére
Bakák toporgó ideje:
A farkasok órája ez.
Őrtűz kihűlt hegében
Rezes vicsorú kő;
Dobog, dobog a hajnal,
Váltásra vár a rend.
Kint, bent jégpenge-éber
Tekintet és szögesdrót,
Csikorgó deret tereget,
Rongy szemfödőt a tegnap.
A néma ország kapujánál
Állunk: új agyagkatonák;
Bőrünkön ordasok nyoma,
Szétvert falkák kívül, belül.
Szeleket kötözök
Balázs Tibornak
Irigylem azokat,
akiknek
egy arcuk van a versben,
könnyen felismerhető, mint a körözvényeken,
jelképeik, mint tökös plakátok, sorakoznak,
s tudják, költészetük maga az
egység,
életművük toronyként döf a mennybe.
Irigylem őket, no,
mert bizony
az én arcom naponta változik,
a tükörcserepek mozaikjában fürdő képmásaim
revügömbre ragasztva forgatom,
forgattatom a verseimmel.
Enyém a századforduló cirmos melankóliája,
a diadalmas eklektika,
a fedőszínekberejtezés
a szökevényország földjén,
rejtekutjaim hálózata
a formák erdejében.
Nem gyúrom önnön szobrommá
a meghódított sarat,
kőbe, ércbe
nem költözködöm,
tornyot sem építek,
de feldíszíthetem a tornyaitokat
ékkővel és üveggel,
bádogkakassal vagy ezüstmadárral,
csonttal,
kővel,
sebekkel,
ha az illik
keresztjeitek és antennáitok közé.
Míg szeleket kötözök a csúcshoz, dúdolhatok:
haj, haj,
baj van a teremtéssel.
a harmadik napon, azaz kedden,
baleset történt az alig kétnapos fénnyel,
na meg a sötétséggel.
Ha ezt befejeztem,
rajtuk babrálgatok.
Tavaszi dal
Duna-parti csónakházadból
Majd friss zene árad a prímás hangol
Blattol
Egy sárga lapról
Míg gyönyörű hajót húz fel az angol
Tavasz ízű gondolatokról
Tereli el figyelmedet a traktor
Akkor
Ha nem haragszol
Leengedem az olajat a tankból
Mondd ki gyorsan nem a harag szól
Kutyák jobbról jönnek biciklik balról
Alkony
Holdaz a parton
Borzas neszekkel bizsereg a balkon
Zsákol az ősz
Varga Rudolfnak
Nyitva vannak-e még a miskolci kocsmák?
Jár-e beléjük rumért a tavaszi Nap?
Vagy végleg kijött az égi elvonóból,
S neki ezután csak vizet mér a csap?
Bizony, kemény a járda, a beton,
Keményebb sorsunk, vassalvert kenyér.
Ágbogán a frissen kelt időnek
Nem látszik még: sárkányfogvetemény.
De mi jól tudjuk! A kocsmákban is tudják,
Ha danolnak, naná, hogy nem himnusz a dal.
Visszaadtuk-e mind, mit tőlük eloroztunk,
Vagy adósságunk télen is felkavar?
Idd a szörpödet! Zárva már az ajtó.
Mondod a verset, nincsen több kanyar,
Ifjúságunk nem tartott örökké –
Zsákol az ősz, látod: ő sem fiatal.
Fejed lehajtod
No, vége, lásd be: ennyi volt.
A Nap lenyugszik, este lesz,
Fehér palackba zárt idő
Nemes penészben: életed.
Fejed lehajtod, ében éj
Sikálja véres ablakod.
Vigyázz magadra! – döng a föld,
Madárhalálba fúl a szó.
Ne hagyj magamra – suttogod.
Ki válaszára vársz, szegény?
Felszántja arcod egy vigyor;
Zavart a szív. A híd felég.
MEGGYPIROS PARAZSUNKRA
Az idegen asszony
I.
(Némának hitték)
Az idegen asszony a sárga sátorban lakott.
Hosszú volt a nyár, izzott a tópart, a pagony.
Utak indultak a sátorból, százfelé, folyók –
A vádhatósági indítvány szerint itt volt a csapda.
Valaki Egyiptomba indult s a kocsmáig jutott,
Más a vegyesboltba, s most a Szíriuszon bolyong.
Aztán a kutyák! Nem tudják elmesélni útjuk,
De már okosabban nyúzzák a szétdurrant labdát,
Valami történt velük, mérget vehetsz rá, bizony.
Az idegen asszony nem szólt senkihez, nem köszönt,
Némának hitték, de éjszaka magányos, hosszú
Dallal köszöntötte az éber Oriont, aztán
Ősi siratókkal búcsúzott a sápadt földtől.
A táskarádiók maguktól elnémultak,
A varázsdobozok hifi-felhője is kihűlt,
Ahogy a sűrű éjszakából kinőtt a torony,
Majd a torony csúcsán kibomlott a zászló. De lám,
A mellvéden feltűnt, jaj, ránk mosolygott a bakó;
Az idegen asszonyt nézte, rámutatott, s reánk.
II.
(Várost alapít)
először kis gödröt ásott,
kétembernyi gödröt a döngölt homokba,
ágakat tört, keresztbe rakta őket
a mélyedés felett,
levelekkel borította a gallyak rácsát,
kibélelte finom mohával a vermet;
cölöpöket vert a sarkaiba,
s körben póznákat, jó sűrűn;
gallyak, liánok sűrű fonadékát kente kevert agyaggal,
majd a közeli sziken vályogot vetett,
napszítta lomha téglát, s falakat húzott a sövény köré;
alapot ásott, töltötte tompa kővel,
habarcsba ágyazott, lapos palával, soronként
növendék sziklákat kötött a malterágyba,
fedélszéket ácsolt, padlást, tetőt emelt,
pincét vájt az eleven földbe,
küszöböt, ajtót, ablakot sikerített,
vasbetonkoszorúra húzott emeletet, egyet, hatot, tízet,
drótok, csövek, huzalok szövedékébe zárta a napot, a vizet,
amikor kész lett,
tűzhely mellé kuporodott, szusszant egyet,
megszólalt halkan:
indulhatunk.
III.
(Öregember a kihűlt mezőn)
Jártam már ezen a vad, üres mezőn, mi az, hogy jártam!
Kihűlt tájait ismerem, kő-lábnyomot követtem itt,
sárbafulladtak fogsorára léptem, igen; emlékszem,
romokat leltem, földbe-temetett, réteges hazákat,
viskók és katedrálisok vályoggal, kővel kirakott
mohos alaprajzait, s persze csontot, csontot mindenütt.
Jártam már e vad, üres mezőn, bólint a mester, jártam,
tudhatnám, ösvényei a tiltott vidékre vezetnek,
az elszállt mámorok földjére, a csupasz ókövekhez,
a barbárok oltáraihoz, a véres asztalokhoz,
egekbe szúrt ujjak kosaraihoz, a kőkörökhöz,
s még tovább, tovább, az időkutak káváihoz,
a vajúdó föld kénes kürtőihez, orkánbölcsőkhöz,
az élet első buborékaihoz, a szörnyszülötthöz,
az egyetlen őshöz, igen, a semmi méhében fogant
romláshoz, akit az idegen asszony titkon majd felnevel,
vissza a pusztulás kezdetéhez, az első csepp szennyhez,
a kristályrend gyilkosához, hozzá, a bűzös csírához.
Jártam már e vad, üres mezőn, bólint a mester, jártam,
de többé nem jövök – elűzöm innen emlékeimet,
akár az idegen asszonyt, kristályharangot metszek ki
a sziklák szívéből, zengjen helyettem, mert visszavonom 40
a teremtést, így önmagamat is: hiányunkkal teljes
a föld, forogjon hát, szikrázzon pőrén, tisztán, hidegen.
IV.
(Bérházi tragédia)
Elvira széplány hazamegy, gyógyult, hazamehet,
Ikertestvére itt marad, beteg, nagyon beteg.
Tudja a ház, a viciné meg jó előre tudta:
Őrült a lány, nem egyszerű flaszterparti kurva;
Azért hozta a presbitert pucéran zavarba,
Azért szórt fehér bugyikat a felmézezett gangra.
Elvira segített neki, s lám: gyógyult, hazamehet,
Krisztinát fürdetni viszik kis piros egerek.
Elvira jólány, tudjuk ezt, orvosa is tudja,
Komoly udvarlója van, bár felragadt a pultra,
Leltárba vette a csapos, Elvirának így szép,
Krisztina köpköd, nincs remény, széttépi az ingét.
A város megtörölközik, énekel Elvirának,
Krisztina áll a rács mögött, limbál egy cérnaszálat.
V.
(Hajnal)
eressz el engem hókahold
a tört időbe tér a fény
más űrben élünk ő meg én
hajítsd le ránk a lepledet
fakó ezüst az éj pora
a bádogarcon áttelel
eressz el engem istenem
tiéd az éhes éjszaka
VI.
(Tapsrendre próbált)
A partra ment, csónakba ült,
lapátolt szorgalmasan
(az esti szél a hajában csitult el, naná,
az első csillag a szemébe’ gyúlt).
Ő volt – hihetted volna szentnek,
glóriás bolondnak,
vélhetted volna koravén gyereknek,
bakfismosolya mögött farkasverem.
De te tudtad, ő az idegen asszony:
szerepeket próbál,
se kora, se hajszíne, termete sincs,
alakul, hogy megfeleljen a tapsra.
Mikor elmondtad neki mindezt,
sértődötten odébbállt.
Méghogy szerep? És ki figyel a tapsra!
Sírdogált még, amikor megölelted.
Persze szerep volt ez is, ripacsos szerep,
szigorúan tapsrendre próbált.
Őrtűz vitézeire, rongyosokra
kései levelek Nagy László koszorújába
támad meggypiros parazsunkra a tél, a tél,
támad faggyal, szilánkos darával, jégpetékkel,
csonttollú hópihékkel, fúj ránk ordasos orkánt,
őrtűz vitézeire, rongyosokra támad a szél, szikékkel,
észak baltáival, szablyás felhőgnómokkal, reánk, reánk.
meggypiros parazsunkra sistergő fátylakat ejt,
csipkét ravatalról, hét szűzi fátylat, naná, egymás
után, tocsogós sárba, katyvasz feketébe fullad a tűzhely,
vacogó katonák nedves rakományát immár (dől a hó)
meg se ízleli láng, márványos húsba belülről döfnek
a csontok, a bőr kireped, kiröhög sebeinkből a tél,
mert megfagy a vér, csordul akár, csöppen akár elibünk.
a völgyben fekete menet, csöndsubás éjszaka hadserege,
éneküket a narancsligetek virágaira fagyott hó nyeli el,
suhogást hallani csak, korcs szélkutyák csaholását, csörgő
szirmokat gyűjt lakkdobozokba az írnok, kegyence a fagynak,
sorozott hősök, jelölt gyilkosok készülnek tusára már, halihó.
terítő az oltáron, fekete arcokból kivilágló tükrökben a tél,
parancsok kopogása csipkézi a tömjén selymét, kopácsol
a szegődött mester is, készül a tábornok szobra, lávajégből,
középre kerül majd, dísze templomunknak, lesz buja bálvány,
kővezér, lábánál a lakkdobozok puttói zsolozsmáznak, agyarán
a vérünk, halihó, a vérünk, bizony, őrtűz vitézei, rongyosok, hé!
inog hideg füst, csördül az ostor, csikordulnak a börtön vasai.
szivárog küszöbök hasadékán a tavasz, lopózkodik a zöld
bátortalan szaga, serken a fű a boldogtalan gödrök fenekén is,
sárga fejét a kutyatej, ím, felüti, ibolya sikít bakancs nyomatában,
csizmasarok alatt csikordul csigaház, roppan, rom a romhoz,
ám rügyeznek igék, cserjék, vadfi suhángok, fák dús bőre feszül,
friss levegőbe kóstol a gazda, a mester, csontja ropog, ina horgad,
nekilódul az indák hadserege, dús szövedéke befonja az omló
csonk falakat, pajták, üzemek penészbe rogyott nyomait, betakarja
a sebhelyeket, a fekélyek gennyes krátereit, sarj nevetést ken
zöld paravánra, levélsátrak alá telepíti a holnapi rettenetet,
nem hazudik, nem, csak ittas a sanda szeszektől, csali nyártól,
a zöldár szittyóiban lappangó csikaszokra sem hederít, de nem ám.
robban ránk a nap, őrtűz vitézei, rongyosok, iszapos csataterek
száradnak vörös homokká, sivataggá, az oázisokban fehér tanyák
a csontok, jaj, a csontok, a szétszórt emlékezet kifosztott szerei,
medárdos mocsarak szürkülnek porrá, csiszálnak köves bőröket,
kiszáradt gyíktojást, pörzsölt múmiákat, írásos ördögszekeret,
pattognak a magok, csírák kolumbáriumai, körömnyi kripták,
pattognak a sikongó lángok tűzelhalálos, nyűtt gyümölcsösökben,
ám az aszály börtöne mélyén a kalászok felütik fejüket, csakazértis,
felveri sorban a műhelyeket a kaszák riadója, dalra fakadhat a vas,
kérges a bőr, bütykös a kéz, hova hull a tekintet, tombol a kánikula,
kék hegyek havasában hűsöl a zsandár, fürge folyóvíz leplezi még,
érte a szérűk vámosa áll jót, böszmén, csatakészen, ó dehogy ingyen.
sárgul az erdő, a tengeribe ki-kicsapnak az őzek, a vadkanok is,
csorran a szőlőhegy, óbor utolsó kortyaival a fény földanyával
koccintgat, villantja kését a gazda, gőzöl a nyúzott bárány,
katlant fűt az öröm, lakomák ideje ez, nemcsak csűröké, de nem ám,
nászmenetek, lakodalmak kongatják a harangokat, üstöket is,
hej-haj, volt aratás, a kenyér nem keserű, veri bár veríték, könny,
mentett boraink, mint a borostyán, s volt szüret is, a murci pezseg,
hazudj dús ünnepet, alkonyba borult hegy! loccsan a földre a lé,
roppan a bot, kopogós tánc, sürge, pimasz dal ébred, a részegeké
az igazság, helyre, paraszt, tudd, mire ébredsz, csak a róka bőre tiéd.
varjak csiperésznek a félrelökött ürücsonton, odakinn, dérterítéken,
kár-zsivajukban hó kavarog már, gyári lepel, csonka verőfény.
támadhat újra szép, szép meggypiros parazsunkra a tél,
támad faggyal, szilánkos darával, jégpetékkel,
csonttollú hópihékkel, fúj ránk ordasos orkánt,
őrtűz vitézeire, rongyosokra támad a szél, szikékkel,
észak baltáival, szablyás felhőgnómokkal, reánk, reánk.
meggypiros parazsunkra sistergő fátylakat ejt,
csipkét ravatalról, hét szűzi fátylat, naná, és vérbe csupált
molinót is, hátunk veri vak tavasz vesszeivel, nyári husánggal,
ősz cséphadarói zuhognak karmos mancsaiban, az ég az övé, az övé,
zsákmánya a föld, a kőbe zárt vizek, a jövő kriptái mind,
toporgunk üszkökön, hagymaszagot, fortyogó nótát fújunk át
a szélbordákon, mert még nem, mégsem övé a késre fagyó fény.
Bolond Istók fellelt jegyzőfüzetéből
Az eredmény: hiteltelen.
A ködben árnyékok:
sejtések, neszek, oldódó hamu,
vicsorgó haza-kívánkozás.
De mi legyen a szétrobbantott holddal?
A legázolt kertre hullnak szilánkjai,
Virágpernye szitál; szitál a szakadékba.
Fogd a követ, vedd a kenyeret.
Most az éjszaka jön.
Az éjszaka jön most.
Most jön az éjszaka.
A vers, a szó, a szerelem halott.
Kutya nyakából leszakadt kolonc a roncsa.
Hajnal, hajnal, gyürkőzz a vackon,
hazudj hitet magadnak!
Füstre nyílik a tér, csörren az ablak.
…
Sürgethetsz: mert be kéne fejeznem.
A befejezés mindig elmarad.
A szobor kész, a szonett összeállt;
A tizedik szimfónia is tiszta.
Ültettem fákat, fiúkat neveltem,
És persze írtam egy-két könyvet is.
Emlékeznek még néhány szavamra,
S ujjlenyomatom ott a holdrakétán.
Mit ígért nekem a szűkös világ:
Vénségemre vackom, tört kenyerem van.
Minden kerek; mégis, miért befejezetlen?
Nem őriz, nem őrzök kincset: por, hamu.
…
Baleset volt – állítja Gedeon.
Én tudom, hogy kitervelte.
Egész nap fényezte a Napot,
De hagyta, hogy belepje az este.
(Jaj, de romantikus!
Illik egy ósdi versbe!)
Baleset volt – állítja Gedeon,
S a kését az éjfélbe törölte.
…
színekkel, formákkal játszom,
ékköveket csiszolok,
bodorítok felhőket magamnak.
hiába nyitottam füttyiskolát
a fenyőfámon fészkelő rigóknak,
hiába tanítottam macskámat egerészni,
hiába fogtam a titkárt titokra.
színeimtől a világ színes-é?
formáimban magára ismer Isten?
ékköveimhez készül-é korona?
utazol-é pompás felhőimen?
füttyiskolámba végre varjak járnak,
pávák, ludak és egy-egy rétisas,
macskám ragaszkodik az ősi harcmodorhoz,
s a titkár, holnap, no, ingyen lesz titoknok.
bort töltök hát, és bambán elborongok.
…
messze még
messze még
messze még a reggel
ne jöjj hát
ne jöjj hát
fölmentő sereggel
vert arany
vert arany
vert arany a zabla
mégse jut
mégse jut
krajcár sem a zabra
elmegyünk
elmegyünk
elmegyünk világra
vérünk hull
vérünk hull
holnap is hiába
…
„Ne formát keress, és ne jó modort,
maradj a formátlan nyers szavaknál,
röpítsd madaraid, trágyázd kertedet,
s ne írj, könyörgöm, ne többé verseket!”
A bölcs Orion (Kaszásnak is mondják)
meg sem billentette kajla tót kalapját.
…
A sejtés téveteg,
A tények kőkemények,
Fogy a tört fény, este van,
Földig ér az ének.
…
Dajkál a mákony és a fű,
krampuszunk tanulékony,
redők között a néma arc
lelkeket tartalékol.
Az égen holdsarló arat,
a földön tankok járnak,
kés vagy bomba (halihó!)
kezed kényére járnak.
Csodát halmoz a kémia,
választékot az üzlet,
kisorsolják a holnapod:
ütnek-é, netán üthetsz.
…
Nehéz a fény a szárnyamon,
Nehéz a szárny is önmaga,
Szorít a gyeplő, jó uram,
Veled lennék, nem ellened.
A hálaének holt, fakó,
Ha pánt szorítja torkomat,
A himnuszom a földre hull,
Ha bronzod őrzi dallamát.
…
1. a napra tárt hűs ablak szárnya repít,
repít a fénybe, mozdulatlan.
2. áll a lány, rongyfüggöny a fényben,
hajában vinnyog a tűzvész.
3. tengerre néz a ház, no lám, a lány is.
de vak a tenger, vak, mint a törtarany.
4. a szirtre menjünk, mondom, a porló permet
vonja be finom sóval az arcunk.
5. vitorlák pihennek szemedben, nem cápauszonyok;
halál harmonikázik hullámlovaim hátán.
6. soha sincs este: örök dél van, zsufa verőfény,
gombolkozz ki nyugodtan.
…
a parton ócska lom, talált kövek,
faágak, ázalék, sügértetem;
sirályzsivajba fürdetett szöveg,
miért muszáj az éjt megértenem?
…
A színeket mind elfeledtem,
A színek is feledtek engem.
Se sárga, se piros,
Sajog a papiros,
A színek mind elhagytak engem.
A szavakat mind szerteszórtam,
Szorongok most egy betű-ólban.
Röfögő szó-roncsok
Terítik a mocskot,
Szorongok már a betű-ólban.
Csillagóráim eltékozoltam,
Ami lehetnék, mindaz csak voltam,
Delelő iszapban
Alkonyszéli hajnal –
Ami lehetnék, az már csak voltam.
Egy
Weöres Sándor nyomán
Mikor tudjuk egy hegy megy
Meg azt is hogy egyre megy
Jön a hegy vagy éppen megy
S jön-e szembe másik hegy
Mit akar itt ez az egy
Juss
Szíved csontkosárban
Lüktet az ököl
Jövő jussért ágál
Múltat örököl
Csonka dal
(oszthatnám éppen kétfelé
az egyik részt megőrzöm
a másik nem kell senkinek
így megmarad egészben)
éjfélre csend lesz és merőben
újrendszerű lesz a csend
ébresztőórapokolgépek
feszült tiktakja ír szabályt
lehet mégis kiáltanom kéne
vagy énekeljek görbe rossz danát *
térjek késekért víg pokolra
félpénzzel döme ágyukért
a másik felét nem tudom
bordáim közt a dárda
hol rím hiányzik hol a lét
csonka dal rozzant bárka
* (Én elmentem a vásárba félpénzzel
Kütyüt vettem a vásárban félpénzen)
Másnap
Zörög a madzagon
Kilenc bádogdoboz.
Te hallod?
A madzag másik végén
Te vagy a kutya?
Násznagy a saroglyában?
És én, én mi vagyok?
S együtt, mi ketten?
Babák fáklyásmenetben?
A kilenc bádogdoboz?
Csordultig rémülettel?
Felajzott szélvihar
A másnapos hidegben?
MONOSZTOLÓ SUHÁNY
Petőfi Sándor barguzini verseiből
Egy gondolat
Egy gondolat bánt engemet,
Át kell írnom a versemet.
Lassan, szavanként írni át,
Ahogy a titkos cenzor rágja át.
Időm elolvad, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres jurtában áll.
Ne ilyen írt adj, Istenem!
Ne ilyen írt adj énnekem!
Ne hagyd, hogy ily goromba
Dúvad legyek legszebb koromba’!
Ne add jutalmul életem,
Ha már kihűl az énekem.
Legyek inkább hazám halottja,
Mint itt vadásszak kerge cobolyra!
Ha majd minden rabszolga nép
Jármát megunva síkra lép,
Akkor jön el az én világom –
Gondoltam egykor, ma se’ bánom.
De itt a tó felett a felhő
Az összes hír, mi másfelől jő,
Mint halk toboz a fenyőfáról,
Ki suttog itt a szabadságról?
Csöndes vizén bajkáli fóka
Mit tud arról, mi lett azóta?
Holttesteken át
Fújó paripák
Száguldtak-e kivívott diadalra?
Fölvirradt-e a szabadság napja?
Olvasmányom nincsen, nem óhajtok írni,
Mosolyogva bólint a szomszéd burját fi.
Heti porciómat kilenc prémért adják,
Itt nem tudunk rólad, szent világszabadság
A Bajkálnál
Nyári napnak alkonyulatánál
Megállék a tengernyi Bajkálnál.
Ott, ahol a fókák bajszos úri népe
Ezüstpénzű halat lakomáz ebédre.
Boldog órák szép emlékeképpen
Burját leány vizet merít éppen.
Süvege szegélyén kő villan a napba,
Hej, de megcsókolnám, hogyha itt maradna.
Oh természet, oh, dicső természet!
Sült kecske illata lesz az, amit érzek,
Sült kecske és vodka! Amiglen csak élek,
Gyönyörű természet, szűnetlen dicsérlek.
Üzenet az újhazába
Trombita harsog, dob pereg,
A sámán sárban hempereg
Előre!
Csatadalt írnék ezeret,
De itt csatázni nem lehet.
Mi végre?
Hiányoznak a bordalok,
Büdös kumisztól nem kapok
Erőre.
Hiába ez az őshaza,
Kívánkozom erőst haza
Belőle.
Csontvázam majdan visszajár!
(Fontosbat is megírtam már
előre!)
Hírem, ha nem lenne hamis,
Bizony a fejem lágya is
Benőne!
Barguzini barna lyányka
Barguzini barna lyányka,
Te valál a szívem álma!
Még ha meg sem ösmertelek,
Már Te-téged szerettelek.
Nem hajlok a burját szóra,
Ha csókollak, leszoksz róla.
Ahogy a Túr vize rohan,
Megcsókollak magyarosan!
Nem láttalak két nap óta,
Jaj, de lassú a napóra!
Itt a szelíd, méla Bajkál
Csöndre inti balalajkám.
Föl-fölmerül kancsal képe
Szivarfüstje kék ködébe’ –
Volt nekem egy szép Juliskám,
Otthon hízik most puliszkán.
Mit Juliska, venyger lyányok!
Bátran jurtád elé állok:
Száz cobolyprém ha az ára,
Enyém leszel, burját lyányka!
Mit nem mond ez a muszka!
Hirdetteti Cár Atyuska,
Aki burját, az mind muszka.
Hirdetteti muszka nyelven,
Amit értnek itten – ketten.
A többiek bólongatnak,
A futárnak tejet adnak,
S fogadom, hogy meg se tudják,
Hogy a mai naptól muszkák.
Én sem maradhatok magyar! –
Villan rám a kozák agyar.
Követem a hősök útját,
Én leszek az egy szem burját!
Megy a burját a tevén…
Megy a burját a tevén,
S egyszer hírt kap, takarost,
Ne üljön a fenekén,
Meg kell nézze a Marost.
Tevegeljen hevesen,
S rukkoljon be dzsidásnak,
Hogy eleget tehessen
A császári hívásnak.
Magyarország messze van,
Hagyná a fenébe,
Káromkodik s nagyot üt
A teve fejére!
Nyomban messzire repül,
Sajog ám a háta!
Kerül, amibe kerül,
Európa várja.
Japáni kertem
*
halinacsizma
jó meleg bekecs őrzi
tőlem a telet
*
fűz levele
pereg a tóra le
leroskadok
*
patak-kövek
virágaim ők
hideg tüzek
*
kardot ecsetet
egyforma hittel forgat
legyőzhetetlen
*
pelyhez selyem hó
vetkeznek a barackfák
ínyemen az ősz
*
az ötlet semmi
minden a kidolgozás
feszül üres kő
*
hegy magasában
fenyő áll ezer éves
tövében tücsök
*
a napsugárban
Salvatore Quasimodo
zsebében este
*
arany borom
hörpinteném
lomha gyász
*
nárciszok estje
hamvad sárga tüzekben
surran a macska
*
négy puha tappancs
bársonyon óvakodik
szirmok a sárban
*
száz aranyamból
nem vetek a szegénynek
maradok koldus
*
színes kacsákat
számláltam a tó vizén
gondot cseréltem
Nyersfordítás
Az állatkertben csend van
a
Alszik a majom a ló a medve
b
Alusznak a madarak
b
Csak a békák vannak azt hiszem ébren
a
Amikor odafigyelek
a
Észreveszem hogy csak a nappaliak alszanak
b
Rengeteg az éjszakai
b
Azok ébren vannak nagyon is
a
Én vajon nappali vagy éjszakai vagyok
c
A homo sapiens ide vagy oda
d
A majmok vagy a denevérek közé
c
Engem leláncol az éber éjszaka
d
Engem leláncol az unalmas nappal
c
A homo sapiens (spéci) egésznapos
d
Dal a piármajomról
Morgenstern kottájára
A piármajom szónokol;
Minden szava okos, komoly,
Pedig csupáncsak arról szól:
A piármajom szónokol.
A piármajom énekel;
Dalától eszmék égnek el,
A büdösárok égre kel:
A piármajom énekel.
A piármajom tündököl;
Fagyott vigyor, bezárt ököl,
Öklel, akár a kőökör:
A piármajom tündököl.
A piármajom vicsorog,
Akár az olcsó zsoldosok;
Félik kifosztott birtokok:
A piármajom vicsorog.
A piármajom ölni fog;
Jobb mancsában az új gyilok,
Ki lesz az első, még titok:
A piármajom ölni fog.
Cirip
A bájos Bernadett
Hát nem mérget evett?
Ivett pedig (a szép)
Felfalta kedvesét,
Míg Vivien miatt
Hat városunk kihalt?!
Józan Holdjuk töpreng.
Mi történt? (Lásd föntebb.)
Csillagtücsök cikkan,
Kesereg egy kis dal:
Az üres ég meddig
Tátoghat így? Keddig.
Mije legyen a költőnek?
Marczinka Csabának, szeretettel
A költészet komoly dolog,
A költő viszont bódorog,
Ha rábukkan egy zárt palackra,
Az zárt marad (nincs sörbontó, na!).
Tekintet nélkül nemre, korra,
Ki költ, tanácsom megfontolja:
Lehet sava, lehet sója,
Mindenképp legyen sörbontója!
A költészet komoly dolog,
S a költők ritkán boldogok.
Mi bambább egy bezárt palacknál?
A bölcs poéta sörbontót használ!
Tekintet nélkül nemre, korra,
Ki költ, tanácsom megfontolja,
Lehet hava, lehet hója,
Mindenképp legyen sörbontója!
A költészet komoly dolog,
Hasznára válnak a borok,
Dugózva vagy koronázva
Szent dühünket mind megalázza!
Tekintet nélkül nemre, korra,
Ki költ, tanácsom megfontolja,
Lehet tava, lehet tója,
Mindenképp legyen sörbontója.
A költészet komoly dolog,
A tiszta elme fellobog:
Dugóhúzós sörbontókészlet!
Ez a megoldás! (S a vers is kész lett.)
Tekintet nélkül nemre, korra,
Ki költ, tanácsom megfontolja:
Lehet szava, lehet szója,
Legyen kombinált sörbontója!
Limerickek
0.
Ír hadastyán Limerickben
Csipkét lopott, de látta Isten.
Legott meg is bünteté,
Feladatává tevé:
Gyónja meg, de limerickben!
1.
Élt egy öreg Gyálon: Gyula.
Volt neki egy gyári nyula.
Folyvást dédelgette,
Majd télen megette,
Képmutató gyáli Gyula!
2.
Kardaltól zeng egész Kartal,
Kurtán vezényel egy karddal.
Abbahagyja kurtán,
Túr tán a vén Kurtán?
Hangzavarba fullad Kartal.
3.
Él egy barát, karthausi,
Eleme a ramazuri.
Kikent-kifent dámák ölén
Éjjel-nappal eltöcskörél;
Rettenetes karthausi!
4.
Kanizsán élt Burják Laca,
Volt neki egy vadmalaca.
A lodzsáról leesett,
Magas a hét emelet –
Nagy vadász a Burják Laca.
5.
Öreg Péter nemhiába
Költözött fel Budavárba.
Ingyen kapott kenyeret,
Még ha nem is eleget.
Öreg! Péter nem! Hiába…
6.
Kőbányán élt Vakis Viktor,
Szívesen lett volna piktor.
Nehéz szerszám az ecset,
A létráról leesett,
Sajtópatkánynak állt Viktor!
7.
Élt egy vénlány Piripócson,
Gyolcsot árult igen olcsón.
Gyolcsba vont egy heverőt,
Azon várta a vevőt,
Ravasz vénlány Piripócson!
8.
Lajos lassú pék Kaposban,
Nála kenyér csak lapos van,
Mégis sokan keresik,
Lapos kenyér ma a sikk,
S Lajos menő pék Kaposban.
9.
Költőnek állt Pécsett Ádám,
Verset körmölt vésett ládán.
Nem lelt gazdag híveket,
Fűzfarímeken telelt,
Éhen is halt Pécsett Ádám!
10.
Egy agg pásztor Keszthely mellett
Ma is kecskéket terelget.
Sűrű a friss kecsketej,
A turista jól tejel,
Jó fej az agg Keszthely mellett!
11.
Kisapátin egy vén apátot
Rávettek, hogy vegyen lapátot.
Vett vagy három tucattal,
Becsapták pléh-kacattal
Kisapátin a naiv apátot!
12.
Mór hazája kies Pakod,
Ott lő minden héten bakot.
Batyki berek, Zalavég,
Sós szalonna az ebéd;
Mórt bámulja egész Pakod!
13.
Baján élt a buja Vica,
Úgy tartották, buta tanti.
Dús kamra, tömött ciha,
Ólban hat mangalica…
Nem is olyan buta Vica!
14.
Hahóton rág Ferke bagót,
Minden nőnek mond egy hahót.
Vissza sosem hahóznak,
Hahót ez, nem Palóznak,
Hjába köpköd Ferke bagót!
15.
Naphegyen élt Varga Rudolf,
Aki mindig egy dalt dúdolt.
Gagybátoron él ma,
Egy új dal az álma,
Naphegyről ír dalt ma Rudolf!
16.
Álmot forgat Varga Rudolf,
Mert a szüzsé szomorú volt,
Földobta egy viccel,
S mert gyakorta viccel,
Nem jut filmhez Varga Rudolf!
17.
Keresztúron élt a vén Kapp,
Nekiment egy kanapénak.
Nem törte a lábát,
Töke látta kárát,
Kappanként halt meg a vén Kapp.
18.
Egy vén banya élt Kenesén,
Démont nevelt saját tején.
De fellázadt a fantom,
Élhet eztán fagylalton,
Kenese meg egy új mesén!
19.
Egy öreg tolvaj élt Baracskán,
Rajtavesztett a bolti macskán:
Farkára hágott és legott
Csinos infarktust kapott.
Kész csoda, hogy lop még Baracskán!
20.
Borosjenőn Balázs Tibor
Ifjú lányszíveken tipor.
Négy szép gyerek után
Nem is hangzik bután:
Nemcsak tiporni bír Tibor!
21.
Abony poétája, Zalán,
Szögbelövést vállal ma már.
Az abonyi pagonyban
Díszkan-díja halom van:
Pántlika leng Zalán fülén!
22.
Három Pintér-fivér Bagon
Megosztozott egy pamlagon.
Szeretőjük Selymes Éva,
Kufferében három répa,
Röhögnek is rajtuk Bagon!
23.
Szép szőke hölgy Csillaghegyen
Szalont nyitott finom helyen.
„Az Esterházy Péter?
Ha megdöglök is: értem!”
Kékharisnya Csillaghegyen!
24.
Jandász Imre Csillaghegyen
Azért élt, hogy csillag legyen.
Hullottak a gólok,
Már nem is aggódok:
Csillog Imre Csillaghegyen!
25.
Jákon élt az öreg guru,
Vele élt egy vak kenguru.
Nevelgette szépre, jóra,
Tétre, helyre, befutóra
Rosszul játszott a vén guru!
26.
Tornyot választ Emese Pécsett,
Nem túl csúnyát, de nem is szépet.
Kérdik tőle: milyen érdem
Miatt választ ily szerényen?
Hamisan szólt e mese Pécsett.
27.
Száz éves hölgy Piszke Klára,
Palotán élt egymagába’.
Tán mert macskát tenyésztett,
Nem fogta az enyészet:
Díszpolgár lett Piszke Klára.
28.
Weiss Dodi volt Füred véne,
Sokat költött menyecskékre.
Bulik, borok, Balaton…
Így úszott el a vagyon,
Elbujdosott Füred véne.
29.
Óváron lakott Jó Ádám,
Moson derült a jóságán;
„Egy közeli szép napon
Mindet jól orrba kapom” –
Morgott, s nem maradt jó Ádám.
30.
Él egy vénség Félegyházán,
Úgy hívják, hogy Fényes Lázár;
Holdat, Napot pótol,
Villannyal is spórol
Fényes Lázár Félegyházán.
31.
Egy ifjú hölgy Nagykanizsán
Répát gyűjt egy fataligán,
Csipkés kisestélyiben!
Tudja, mikor, hol, kivel –
Répaszezon dúl Kanizsán!
Az egyezményt felmondom
1.
csupan lyatek ez ocska lyatek
jukas cipoben tocsogo sarak
foglallyak el a jovo idot
fojik a szo mint arvizi latyak
alatta csend s a csend alatt
elsujjedt halyok alszanak
2.
gigá! titá! monosztoló suhány…
ibokra csörd. munilla gátuát.
3.
móta ebedével
siksián eleg
rabatos ü kájé
sziál mörfeteg
4.
golossza máda fádián,
ligelle minge éten.
subáda gonga ervigen,
ebéle dende rédem.
5.
M A R Á M A Z
O M A S I L S
N N Y S M N S
L E N A A A Á
A H R L L P L
H A Á T A S A
N G Y E V U K
E Y N L R G Y
Y J E J Á Á N
N S B E K R A
É Z J S A R R
G E L Ü L A A
ELMARADT HIMNUSZ
Valami könnyűt
Verset írnék ha vóna mért
Írni sőt verset írni
Nehéz a szívem valami
Könnyebbet kéne inni
Valami pannonszárazat
Keszthely környéki kincset
Becehegyi órizlinget
Legalább három pintet
Idei diót hajazni hozzá
Száraz zalai sajttal
Ki gondolna ritmussal rímmel
Hazával üggyel bajjal
Nehéz a szívem valami
Könnyebbet kéne írni
Hűl hitem a mások bőrét
Merjem vásárra vinni
Míg a magamé egybe van
S feszül a tömzsi testen
Könnyű szelekkel jő az est
No fel kell feszítkeznem
Dünnyögő
Csobban a Hold a Dunába
Isten érme lent
Átcsillan a történelmen
Bármit is jelent
Fenol-ízű ponty cikázik
Az érem felett
Címlistáján cigánytábor
Hatszáz emelet
Csobban a Hold a Dunába
Kések éhe peng
Torony szúr a bukó Napba
Vérbe hull az est
Szüret után
Hamis verőfény oldja az eget
Szittyós a csősz alatta lépeget
Van hátizsákja csizmája bora
Vállán a mordály labanc pikula
Nincs fojtás benne sem tapló kova
Megőrölt nyári csont a puskapora
Mi fán terem…
Mi fán terem – az fán terem,
Ami bokron, az bokron;
Gumó lapul a föld alatt,
Titkuk goromba gondom.
A napba néz virág, levél –
Józan gyümölcs a földre,
Magokkal terhes őszi szél,
Végül is: ki a gyönge?
Kezdetek
Elhagytad az utolsó falut?
A méla nyár zöld függönyök mögött
Lapít,
Lapít, akár a vétkesek,
Ahogy az üldözöttek.
Az udvar foglya vagy.
Az udvaré, ha mondom,
Vihognak rajtad szóganépek,
Szegődött bolondon.
Nincs falud.
Más kezdetek dölyfös mosolya csábít,
Várost kerítesz, vasbetont,
Hazudj magadnak bármit.
Köszönet egy dedikációért
Suhogj, repülj, emeld a szárnyad, élj!
Madárdal ékesítsen! Égig érj!
Ne nézz a porba fulladó halottra:
Az voltam én, de már nem én vagyok. Na.
Átkok, álmok, áthallások
Találtam tízet százat leltem ezret
De nem találtam meg az egyszer egyet
Az egyet amiért érdemes volna
Keresni százezret naponta
Keresni milliót és lelni milliárdot
Felforgatnunk a földet, a világot
Nem leltem én bár több isten ígérte
Hogy hármat ad egy életért cserébe
Néztem mások mi módon keresték
S meglelték-e ahogyan jelentették
Körülvettek a művi délibábok
Gyötörtek az álmok átkok áthallások
Ki talált rá az egyszer egyetlenre
A nekem is járó jelöletlen jelre
Nyegle nyertesekről pattog le a festék
Üres hazugságra húznak tust az esték
Hasadnak a vásznak ócska kanavászok
Kihűlnek az éjben hűnek vélt barátok
Találhattok tízet leltek százat ezret
Üres szívvel kézzel ide feketedtek
Mímelitek már csak hogy kutattok érte
Tallért mutogattok megérte megérte
Három napom bíztat egyszer rátalálok
Ápolnak az álmok átkok áthallások
(Áldottak az átkok álmok áthallások)
Jóslat
pörgetős
forgatós
sínen kolompolnak
forgatós
pörgetős
elmarad a holnap
vidám
táncba
bombázórajok
táncot
vásik
tépik a napot
ropnak
talpunk
légófolyosókon
így tedd rá
így tedd
rá
sebesült bakák
úgy tedd rá
úgy tedd
rá
civil fájdalmában
csontok
nem
kell
zöld karácsonyág
világolnak
megmaradnunk
Feltárás
maradt a másnapos kenyér
tavalyról őriz tapsot a tenyér
tegnapi szavak óvják szerelmed
avas zsírágyon pirong az ünnep
a kés őskori csontokon csorbul
rézarcú eszmék forrnak a borból –
ősi köveket hordtam garatra
omlik a gránit lávás tavaszba
Van remény!
a rituálét ismered.
az oltár leterítve.
virágban, füstben istenek,
bálványok hamva, üszke.
kődarab a ravatal.
feszített íjon vessző.
a téli égen fénycsokor:
nap ragyog. tizenkettő.
Elmaradt himnusz
felhágtunk a hegyre, a nagy kő elé,
a teremtés oltárához, igen, az ősi kőhöz,
megvártuk a naplementét,
s meghallgattuk a szigorú éj történeteit,
a némaság regéit, magát a kinyilatkoztatott csöndet,
megvártuk a kusza félelmekből kibontakozó hajnalt,
a napkeltét, ugye, a virradatot,
a pitymalló napot, igen;
de már nem volt hangunk a himnuszokhoz,
nem volt bizony,
álltunk a pirkadatban,
mint a kő,
a teremtés oltára, igen, mint az ősi kő,
s állunk, míg nem lészen eljövendő
az alkony nélküli nap,
a végső, végső.
RÓMA, TANULJ MAGYARUL!
Horatius Óbudán
– két töredék –
1. (Az obsitos marad)
Derék vidék ez, nagyszerű tartomány,
Jó víz, mező, és megfelelő hegyek.
Soká időztem itt, barátom,
És maradok, ha lehet, halálig.
Mondták a jósok: párducos új hadak
Jönnek, kitűzik új birodalmukat,
Habarcsba szórják hamvainkat…
Jöjjenek! Épül a város úgy is!
2. (A madárjós sírfelirata)
Barbár nomáddal védetem én is
Házam, hazám itt, más vadak ellen.
Ejts könnyet értem, áldozatként,
Oszd kenyered ki az érkezőknek!
Azt én se láttam, mily seregük jön,
A más szavúak már mire készek,
Csontommal ifjak játszanak majd,
Kőfedelemre hevernek este –
Emeld ma mégis poharad, szólj,
Dicsérd a mestert: kétezer évre
Szorít helyet száz helytelennek.
Róma, tanulj magyarul, megéri!
Aquincumi ekloga
Költő:
Adjon az Isten! Már régen láttalak erre a nyájjal,
Féltem, másfele jársz, ha legeltetsz, abbahagyod tán
Ezt az egészet, és nyugalomba vonulsz, szamarastól.
Pásztor:
Én nyugalomba! Amíg élek, terelem juhaim, mint
Hajdan az ősök: visszatekintve a pár ezer évre,
Már amióta a birka az ember társa, cselédje –
Költő:
Pár ezer év! Ne nagyítsd fel a dolgod! Most ezer éves,
Pont ezer éves az ország, épp erről faragok dalt
Félrevonulva a zajból.
Pásztor:
Hagyd a rigókra a dalt még,
Hozzád férfiasabb hang, témádhoz pedig érces
Metrum az illőbb. Bár ezer év röpke idő itt.
Költő:
Röpke idő! Ne becsüld le a tetteket és az időt se!
Pásztor:
Nem hiheted, hogy a nagy történelem épp veled ébredt,
Ezredek álma csomósodik itt röggé, akarattá,
Csonttelepek, temetők sora egymást gyötri, szorítja,
Bárhova böksz le, az ásó őskoponyába ütődik!
Hol volt még a vereckei Árpád-had, mikor itt már
Trónra emelte a város a szent názáreti Jézust!
Ott, az úton túl, látod a romkert fái alatt áll
Temploma romja, a Mithrász szent helye mellett.
Költő:
Elhiszem, így van. Azért itt, s most ezer éve mi élünk!
Pásztor:
Róma is állt ezer évig, s most sem puszta az ország.
Véred a kőpattintó fürge vadászok, a szorgos
Gyűjtögetők őssejtjeit őrzi, akár az enyém is.
Gazdag a törzs, ne szegényítsd, vélük igaz csak az ünnep.
Költő:
Jó. Pannónia százezer éves, azért ezer éve enyém,
Engedd, hogy kiszakítsam a korlát nélküli térből
És az idő folyamából, s most – Hungária lévén –
Ünnepi módra csak érte emeljek szót, teli kelyhet.
Pásztor:
Rajta, tegyed. Veled áldozom önként. Te is itt élsz,
Ünneped éppúgy illhet a barlang szája előtti
Széptüzű esték halk öröméhez, mint a jövődben
Élni remélt sikerekhez. Nos, ha megosztod, a lángja
Egyre növekszik, s élteti majd az utódaidat mind.
Költő:
S téged, öreg! Ha jövőre a nyájadat erre vigyázod,
Újra beszélünk új örömökről, újra kibontjuk a bort is…
Pásztor:
Nem jövök erre jövőre. A város, lásd, bekerített,
Új telep épül a rétre, az ősi Mocsáros enyészik,
Más legelő vár, ott a hegyen túl, erdei tisztás.
Ám ha emelsz poharat, egy korty engem is illett,
Csak nem az első, az ezután is járjon a földnek…
Költő:
Rendben! Boldogan éld meg a harmadik ezredet!
Pásztor:
Úgy lesz.
Bámul a báva bakancsos
Dús Pannónia földje, dicsérlek! Nincs a világon
Szebb, kiesebb hely, még a legendás félszigeten sem!
Itt, hol a műanyagokból számtalan ékes, örök-szép
Tájelem épül, lanyha szelünk bölcs, nagyszerű művész!
Mennyi az acskó! És a papír, rongy! Mind gyönyörűek!
Nézd, csodaszép ez az álomi erdő! Útjai mentén
Csonka mosógép, roncs radiátor, béna szövőszék!
Díszei hirdetik: itt jó! Óvszer a méla csövesnek,
Rozsdás, torz dobozok, mind kézre a gyűjtögetőnek…
Bűzlik a bomló macskatetem, de ez illat a tócsák
Mámorító szagu vegyszer-fűszeres ájere mellett,
Élvezi mind a rohadt kocsiszekrény, rossz gumiabroncs,
Sőt, csak azért is nyílnak a juszt sem kerti virágok…
És a patakpart! Szól a madárdal, két cigaretta
Csonkja csodálja magát a cserépben: a martinis alja
Tegnap mintha kevésbé… Mégis, jobb a sörös, nézd!
Bámul a báva bakancsos: végre van élet az erdőn!
(Itt kimarad tizenöt sor, pompás tájleírás mind,
Ámde a terjedelem kiszabott, így tartom a tervet.)
Hallgat az akkumulátor a fűben, kénsav a könnye:
Hol van a hajdani ólom? Csak nem a satnya nyüvekben?
Őzike nézi: a régi vadászos időket akarná?
Jaj, dehogyis! Csak a rendet akarja megérteni végre.
Korcs barbár-ivadék! Te se szólj rám! Ünneped elmúlt!
Itt európai módra izélnek a…! Kuss! Igazodj már!
(És a cezúra? – a bölcs szólt, és igazát te se kételld!
Ott viszi éppen a korszerü sürge csapat, s vele vagy száz
„Megfordulni tilos”, „Zsákutca”, „Akármi”, „Elég volt”
Tábla kerül be az ócskavas-árus roncstelepére.
Bájosan intenek és mosolyognak az éteri szépség
Bűvöletében a rongyos választási plakátok.)
Egyszerű ez
Rég volt így tele már ez a fórum,
Rég volt ily nagy a lárma, a zajgás,
Fontos, új feladatra szegődtünk:
Eldöntjük, ki a pannon.
– Római polgár s itteni gazda!
– És helyben született! – A nagyapja!
– Harcol a barbár szkíta hadakkal!
– Volgai szellemiséggel!
– Azt, aki más, idegenszivű, –ajkú –
Gyűlöli! – Űzze el innen a francba!
– Tiszteli Mithrast! – És ha keresztény?
Zeng-zúg szerte a város.
Sámánok fia, papja ma fényes
Nagy Jupiternek, Servus a győztes,
Érvei (nagy pofonokkal ikerben)
Döntik el ősi vitánkat:
Nos, kétségtelenül az a pannon…
Az, aki szolgál, mert velem érez,
Az, ki követ; s bort hoz lakomámra,
Friss szénát a lovamnak.
Csöndesedik már, nyugszik a város.
Egyszerű ez, tele pince, a pajta:
Servus a pannonság etalonja!
Szolgáld, s gondod a múlté.
Falfirkák a közfürdőből
.
Zengje dalunk az öröklét isteneit,
Bűnösök, épp olyanok, mint bármelyikünk –
Zengje dalunk a halandó embereket,
Földi erényük alázza az istenekét.
..
Volscus isteni ember: bűnei égbekiáltók…
Ám az erényei emberiek, besimulnak a sárba.
Juppiter emberi isten: bűnei sárba-kevertek,
Ám az erényei isteniek, meg se látja az ember.
...
Istenek. Emberek. Istenek? Emberek. Emberek? Istenek.
Istenek. Emberek! Istenek! Emberek. Istenek! Emberek!
Istenek? Emberek! Istenek! Emberek? Istenek? Emberek?
Isteni emberek? Emberi istenek? – Késik a válaszod?
Hiszen így remek ez!
....
Emberi isten? Isteni ember?
Nincs hiba, néha tükrözik egymást.
Ritka, de olykor egybe is esnek!
Isteni ember? Én vagyok az.
Mozaik Hadriánusz szigetéről
Csaknem a Szigettel szemben lakom. Mióta van, élvezője és elszenvedője vagyok a pótfesztiválnak. A fesztivál-pótléknak. A juszt is kihazudott azért is ünnepnek. S tényleg: a zenének. A zajnak, a füstnek, a tömegnek, a tessék-mondani-mondd-már-hol-van-nak, a bábelfiókáknak, az ablakom alá tévedő turistának-drogosnak-k é r e g e t ő n e k - b ű n ö z ő n e k - s z e r e n c s e v a d á s z n a k - k a n d i n a k - lelkendezőnek-kalandrakészülőnek, a tömegesen áradó vesztesek bánatának és kicsikart örömének.
Özönlenek az ember-szigetek az emberek szigetére. Hadriánusz hasal egy felhőn, verseket olvas, s le-lenéz. Bólint. Együtt vagyunk Pannóniában.
*
Mindannyian szigetek vagyunk.
S vagyunk mindannyian: maga az Óceán.
*
Esik, esik szerte Magyarországon.
Árvíz mossa szét a harangszót,
Árvíz sodorja el a haranglábat,
Árvíz ringatja a harangozót.
Sem Noé, sem bárka, sem végre-Ararát.
Alszik a vízbeborult túlontúl-túlvilág.
*
Szigetek lesztek mindannyian. Szigetek: körülnyalt fakoronák. Vergődő vadak a habverésben, süllyedő szigetek. Madárfiókák: sodródó majdnemszigetek. Szenny, mocsok, törmelék, bűzlő tetemek, hordalékok: torlódó alapja a jövőnek. Születő kontinentális talapzat? Fejtörő a társadalom lemez-tektonikusainak? Sár, sár, sár, szemét göcsörtös növényi csonkok, emberi hulladékok. S felettük – hinnéd-e? – percnyi szivárvány. Olyan valódi, hogy szinte fáj. Fáj.
*
Nemet mondtok szennynek, halálnak.
Nemet mondtok az árvíz-árulásnak.
Nemet mondtok a megcsinált világnak.
A szigetekké züllött apák-anyáknak.
Nemet mondtok a formák trónusának.
Nemet mondtok a jólszabott dumáknak.
Nemet mondtok a pántlikás egeknek,
Véres-loncsos- bűzlő hínártengereknek,
Nemet a rothadt világegyetemnek.
*
Tiétek szeretetem.
Nemet mondtok – persze – szeretetemre.
*
Mondtok-e már igent?
Várok – öreg sziget – várok igenetekre.
Hősöd leszek
(egy Pannóniába vetődött povanszál trubadúr romance-a)
Marok parázs: királyi kincs,
Gyermekmosoly, lányok dala,
Hadi tornák, arany vértek –
Nem térhetek hamar haza!
Kényes lovak, hű barátok,
Jó harcosok igaz hada,
Dús asszonyok, deli asztal,
Fiad leszek, Pannónia!
Megtagadlak, napos Provánsz,
Új harcra hív hölgyem szava.
Kövér mezőn delel jövőm,
Fiad leszek, Pannónia!
Badacsonyi pohár csendül,
Lovagi mód kemény csata,
Uram, ez az én világom,
Nem térhetek máshol haza.
Királyom int: a harc közel.
Ím, országunk színe-java!
Szabad lovag – önként leszek
Ez ősi föld vazallusa.
Előre hát, kopják, kupák,
Csaták, csókok új bajnoka!
Megtagadlak, napos Provánsz,
Hősöd leszek, Pannónia!
A Medveisten bekukkant
Aquincumba
Baj van a mézzel? A málna sem érik? A récetojás záp?
Nézem a barlang szája előtt a követ: csupasz újra.
Hol van a népem? Az áldozat elsíbolása is érint,
Szó, ami szó, de a hódolat elmaradása a fő baj.
Látni, miként könyörögnek, a homlokuk éri a földet,
Bíz nem utolsó élvezetem volt. Most meg az éhkopp!
Tűrhetem ezt? Bundám ragyogóra kefélem, a mancsom
Friss manikűrt kap, s indulok is: reszkethet a város!
Ámde a strázsák dárdahegyén pimaszul forog a fény,
Rám se tekintenek, azt se kiáltják: „Hé, hova, földi!”
Annyi a vendég, más földek fia-lánya, közéjük
Számít engem a bamba parasztja! De félre a morgást,
Még jó, hogy nem cirkuszi vadként löknek a sáncba.
Nézzük a templomokat! Hova hordja a mézem a hűtlen?
És ki zabál fel minden gyenge galambot előlem?
Lám, üres ég ura, nagy Jupiter köve is, hihetetlen!
Mithrász frízén némi kenyér, bor, Bacchus előtt sör,
Kortynyi csupán, míg Héra, Deméter szent helye rom már,
Flóra virágai rongyok, az istenek – elfeledettek,
Még a Keresztrefeszített félkész temploma is kong.
Látja a praetor tétova, bősz ábrázatomat, s szól:
„Vége a boldog idődnek, Medve uram, te se tudtál
Önképedre teremteni népet, lám, ez a sorsod:
Nem fog az isteni ember medve-pofával imádni,
Még ha a plázák vak közepére is állsz. Ha vigasztal,
Ekként jártak a többiek is, csupasz űr ma a mennybolt.”
Nő a tömeg, felbőgnek a gépek, – elég e világból,
Vissza a barlang jó hűvösébe, gyerünk! Mire várnék?
Még ma az oltárt mélybe hajítom, a mézet, a málnát
Megkeresem magam is, majd már-már isteni módon
Szánom az emberi módra szegény ó isteneket. Brumm.
Zavar a világ körhintáján
Koranyár lesz húznak a darvak
Megtartsuk-e a lakodalmat
Ilyenkor darvak ritka látvány
Zavar a világ körhintáján
Zavar a vattás parti szélben
Alszik a násznép álmuk éber
Hattyú rikolt vadkacsa sápog
Sirálycsőrben az igazságok
A menyasszony a tóra bámul
A vőlegény zöld jeget árul
Compók uszonyán lusta nóta
Az őszről szól bizony hogy róla
Cseng a parton nyári karácsony
Forog a tél a pásztornyárson
Zsírja csöpög a kőkenyérre
Vége van ugye végre vége