San Baudelaire extiende sus pardas alas
y me cubre el viento cargado de lluvia
y me veo cruzar las colinas
en su compañía
los dos cubiertos por capas negras
él hablando del infierno
y yo silencioso
tropezando con las rocas
Szent Baudelaire széttárja barna szárnyát
esővel terhes szél borít be
látom amint átsuhanok a dombok felett
vele együtt
mindketten fekete köpenybe burkolózunk
ő a pokolról beszél
én hallgatok
s olykor a szikláknak ütődöm
Más allá de la tierra, más allá del infinito |
Lelkem röpült s partot nem lelt sehol: |
|
La poesía de Elí Galludo Elí Galindo nació el 13 de septiembre de 1947, en San Sebastián de los Reyes, la población más antigua del estado Aragua. Su primer libro, Los viajes del barco fantasma, se publicó en 1973, y concitó al entusiasmo e incluso algunos predijeron la aparición de un hito significante en la poesía venezolana. Eleazar León escribe: „ A su aparición, en 1973, el libro produjo un merecido entusiasmo, pues entre los nuevos poetas de la época Galindo trajo un acento luminoso y fúnebre, invocación de las almas perdidas, memorias perdidas, seres confundidos en una errancia sin fin, con voces dolientes pero de una sobriedad en el decir que volvía sus confidencias un eco remoto, ganado por severidades y profundidades de resignados abismos. La imaginación ascendente del poeta, amante de alturas, cae a tierra y más que abajo, en una serena exploración de los hundimientos.” Sus inquietudes intelectuales lo llevaron a la agrupación conocida como Pandilla de Lautrémont, y conicidir con Caupolicán Ovalles, Luis Camilo Guevara, Víctor Valera Mora, William Osuna, Enrique Hernández D'Jesús y Luis Sutherland, entre otros, a finales de los años 70. Luis Alberto Crespo releyendo Los viajes del barco fantasma escucha, ,,al fondo de su bruma y sus roquedades, la voz de Trakl.” Para entender lo nuevo que trajo Elí Galindo a la poesía venezolana tenemos que entrar en el bosque de sus metáforas, de sus imágenes poéticas. El poeta vive en una ciudad fantasma que recoge sus muros errantes y cierra sus ojos desiertos como un niño ante un juego perdido. Sus aves rozan los cuerpos de los pasajeros del barco fantasma cuyos restos se van borrando. Y sus aves baten sus alas sobre otros sitios. Las colinas descienden bajo sus pies, y desde arriba un paisaje negro pasa sobre su rostro. La tierra por donde pasa y cuyos rasgos se borran y aparecen es un desierto, es „nuestro desierto”. La única esperanza es la niñez, su casa que le busca, le husmea y a todas partes le sigue, la voz de su padre en la calle Paúl, en la casa marcada con el número trece donde estaba la bodega Buenos Aires. „Las fuentes vuelven aunque no existan ya.” El caminante solitario no olvida que circula en el río helado el que no deja huellas. Es desconocido en su país, en vano toca la puerta de la casa familiar, se hunde en la niebla cruel. ¿En que momento histórico nacen estás imágenes poéticas? Después del período transitorio que siguió la dictadura militar de los años cincuenta llegó al poder la Acción Democrática por vías de elecciones, y colocó dos presidentes, Bétancourt (1958-63), luego Leoni (1963-68). En las elecciones presidenciales de 1968 se eligió el socialcristiano Caldera. La dirección política del país se desplazó continuamente a la derecha, en 1961 rompieron las relaciones diplomáticas con Cuba, en 1962 prohibieron la actividad del Partido Comunista y de otras organizaciones progresistas. En 1975, durante el gobierno de Carlos Andrés Pérez se nacionalizó la industria petrolera que a principio de los años setenta estaba en la propiedad de monopolios extranjeros, entre ellos el Standard Oil, el Shell, el Golf Oil. Venezuela, el tercer exportador petrolero del mundo tenía un 80% de su población en la pobreza, las tres cuartas partes de las tierras cultivadas las tenían los terratenientes, mientras tanto los minifundistas solamente tenían un 5%. Estaba en auge la corrupción, el provecho de la industria petrolera llegó a manos privadas que servían a los intereses norteamericanos. Luis Fuenmayor Toro así analiza los años 80 de Venezuala: „En Venezuela desde el año 1983 para acá se desencadena una crisis económica paulatina. El 18 de febrero del 83, que se llama el viernes negro, arranca el proceso de devaluación moneteria. El sistema económico no aguantó la inflación, la política económica de vitrina. El provecho de la industria petrolera de estos años se fue a los países desarrollados, y se depositó en sus bancos, estos ofrecieron préstamos a los productores petroleros. Cae el precio del petróleo, se cae la economía de vitrina que los gobiernos podían mantener durante muchos años. Crece la inflación, tal vez no llega tan grande como en los países del Sur, en Argentina y Chile, porque la industria petrolera lo impidió. Los pobres llegaron a ser más pobres, y se deterioró la vida de las capas medias también. En los años 1984-85-86 aparecieron movimientos opositores entre los intelectuales, en los círculos universitarios. Siguen estos movimientos, huelgas, manifestaciones en las calles durante el segundo gobierno de Carlos Andrés Pérez, cuando elaboran el paquete neoliberal que ya tenían veinte y cinco años antes en los países del Sur. El gobierno proclama como una salvación las propuestas del Fonto Monetario y del Banco Mundial, el paquete neoliberal, y Carlos Andrés Pérez lo quiere popularizar de modo demagógico en el pueblo. Crecen los precios, empeoran las condiciones de vida. Así llega el país a la rebelión y ocurre el famoso caracazo de 1989. Esla rebelión de 1989 fue importantísima en la vida del país, algo era cambiado en la consciencia del país. El pueblo comenzó a despertar, y la abstención del voto mostró que el pueblo se desilusionó completamente de la democracia respresentativa.” En los años 70 y 80 Elí Galindo ve un país fantasma ido a pique, como los restos del barco fantasma. Su poeta amigo, Víctor Valera Mora con una voz abrupta, cortante, incisiva en la crítica „como un Dante moderno precipitaba en los infiernos, condenaba…” Elí Galindo deja otra inscripción en las puertas del infierno, a través de él no se observan relámpagos. „Nada veo en mí.” „Estoy fuera de la vida” – son sus frases claves. El charla con el viejo Carón quien dispone de poco tiempo y tranquiliza las almas muertas a gritos y dentelladas. La poesía de Elí Galindo no es cortante, ni rebelde. En esta poesía hay mucho dolor, una tierra que viaja por el aire y cuando descansa sobre los negros techos, solloza. Las siniestras, torvas, misteriosas brujas vuelan sobre sus campos muertos. Pero el dolor también condena. Condena los años 70 y 80, cuando el país se convirtió en un barco fantasma que hace sus viajes sobre la piel negra de un río que bordea las murallas de la ciudad. Su voz no es amenazante, pero tiene una sabiduría sin resignación, citando otra vez a Eleazar León, más bien una rebelión „en estado de sosiego, recompensa de una madurez…” Luis Sutherland escribe: „La fuerza de estos versos nos conduce a una entrada a lo oculto, es un viaje inexorable, a fondo, al Hades, hacia el fondo del personaje, instauraciones y arquetipos de la historia griega. Reministencias que celebran el espíritu de Homero.” Cuando murió Víctor Valera Mora, en 1984, en infarto, Elí Galindo escribió: „La muerte del chino Víctor Valera Mora deja un enorme vacío en nosotros. Para la poesía venezolana, a donde entrara aquel muchacho con su Canción del soldado justo en el año 1961, es la figura más verídica de su historia.” Elí Galindo, con su voz bien diferente, también es figura verídica de la poesía venezolana, dejó un testamento fiel de los años desesperantes de la democracia representativa. El poeta murió el 13 de febrero de 2006, antes que fuera presentado su último libro, que terminó siendo postumo: San Baudelaire. Sólo dos libros publicó en vida. András Simor |
Elí Galindo költészete Elí Galindo 1947. szeptember 13-án született San Sebastián de los Reyesben, Aragua állam legrégebbi településén. Első könyve, A kísértethajó utazásai 1973-ban jelent meg, lelkes fogadtatásra talált, mi több, némelyek azt jósolták, hogy vele fontos határkőhöz érkezett a venezuelai költészet. Eleazar León írja: „Megjelenésekor, 1973-ban ez a könyv megérdemelt lelkesedést keltett, mert a korszak költői között Galindo fénylő és komor hangot ütött meg, elveszett lelkekhez, elveszett emlékezethez, végtelen bolyongásba veszett lényekhez fohászkodva, fájó, de mértékletes módon távoli visszhangot idézett fel reménytelen szakadékok mélyéből és szigorából nyert hangon. A költő felröppenő képzelete, a magasságok szerelmeséé, aláhull a földre, és még mélyebbre a pokoljárások higgadt kiaknázójaként.” Szellemi nyugtalansága a Lautrémont Társasága néven ismert csoporthoz vezeti, akárcsak Caupolicán Ovallest, Luis Camilo Guevarát, Víctor Valera Mórát, William Osunát, Enrique Hernández D'Jesúst, Luis Sutherlandot, és másokat, a hetvenes évek végén. Luis Alberto Crespo újraolvasva A kísértethajó utazásait „szikláinak és ködének mélyéből” Trakl hangját hallja ki. Ha meg akarjuk érteni az újdonságot, amit Elí Galindo hozott a venezuelai költészetbe, be kell lépnünk metaforáinak, költői képeinek erdejébe. A költő kísértetvárosban él, amely komor falait összegyűjti, és behunyja üres szemét, mint gyermek egy elveszett játék előtt. Madarai megérintik a kísértethajó utasainak testét, a hajóét, melynek maradványai eltünedeznek. Madarai szárnyukat más tájak fölött verdesik. Lába alá ereszkednek a dombok, és fentről fekete táj vonul el arcán. A föld, ahol jár, és amelynek nyomai kitörlődnek és újra megjelennek, sivatag, „a mi sivatagunk”. Egyetlen remény a gyermekkor, háza, amely keresi őt, utána szimatol, mindenüvé követi, apjának hangja a Paúl utcában, ahol a tizenhárom számmal jelölt házban állt a Buenos Aires bolt. „A források visszatérnek, noha nem léteznek már.” A magányos vándor nem feledi, hogy fagyott folyó felett köröz, amely nem hagy nyomokat. Ismeretlen saját hazájában, hiába zörget a családi ház kapuján, elnyeli a kegyetlen köd. Milyen történelmi helyzetben születnek ezek a költői képek? Az ötvenes évek katonai diktatúráját követő átmeneti állapot után választások útján a Demokrata Akciópárt jutott hatalomra, és Bétancourt (1958-63), majd Leoni (1963-68) személyében két elnököt állított. Az 1968-as elnökválasztások során a keresztényszocialista Calderát választották meg. Az ország politikai vezetése folyamatosan jobbra tolódott, 1961-ben megszakították a diplomáciai kapcsolatot Kubával, 1962-ben betiltották a kommunista párt és más haladó szervezetek működését. 1975-ben, Carlos Andrés Pérez első kormányzása idején állami tulajdonba vették a kőolajipart, amely a hetvenes évek elején külföldi monopóliumok, köztük a Standard Oil, a Shell, a Golf Oil társaság kezében volt. Venezuelában, a világ harmadik legnagyobb kőolajtermelő országában a lakosság 80%-a továbbra is szegénységben élt, a művelt földterület háromnegyedét a nagybirtokosok tartották kézben, miközben a törpebirtokosok csupán 5%-ával rendelkeztek. Tombolt a korrupció, a kőolajipar profitja az észak-amerikai érdekeket kiszolgáló magánkezekbe vándorolt. Luis Fuenmayor Toro így elemzi Venezuela 80-as éveit: „Venezuelában 1983-tól kezdve folyamatos válság bontakozott ki. 1983. február 18-án, az úgynevezett fekete pénteken került sor a pénz leértékelésére. A gazdaság nem viselte el az inflációt, kirakatgazdaság jött létre. A kőolajipar létrehozta profit a fejlett országok bankjaiba vándorolt ki, amelyek kölcsönöket biztosítottak az olajtermelő országoknak. Csökkennek az olajárak, és összeomlik a kirakatgazdaság, amelyet a különféle kormányok sokáig fenn tudtak tartani. A növekvő infláció talán nem volt olyan méretű, mint a déli országokban, Argentínában és Chilében, mert a kőolajipar ezt megakadályozta. A szegény rétegek élete azonban még rosszabb lett, a középrétegek egy része is elszegényedett. 1984-85-86-ban értelmiségi, egyetemi körökben ellenzéki mozgalmak alakultak ki. Carlos Andrés Pérez második kormányzásáig folytatódtak a sztrájkok, utcai tüntetések, majd sor került a neoliberális csomagterv érvényesítésére, amelyet már a déli országokban húszonöt évvel ezelőtt alkalmaztak. A kormány a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank követelményeit, a neoliberális csomagtervet megváltó megoldásnak vélte, és Carlos Andrés Pérez populista demagógiával próbálta népszerűsíteni. Emelkedtek az árak, rohamosan romlottak az életkörülmények. Így jutott el az ország az 1989-es caracazónak nevezett nyomorlázadásig. Az 1989-es nyomorlázadás igen jelentős esemény volt az ország életében, valósággal megváltoztatta Venezuela tudatállapotát. A nép ébredezni kezdett, és a szavazástól való távolmaradás azt jelezte, hogy végleg kiábrándult a parlamentáris demokráciából.” Elí Galindo a hetvenes, nyolcvanas években süllyedő kísértet országot lát, amely olyan, mint a kísértethajó maradványa. Barátja, Víctor Valera Mora szókimondó, metsző, kritikus hangon írt, „mint modem Dante zuhant a Pokolba, mondott ítéletet”. Elí Galindo más feliratot hagyott a Pokol kapuin, benne nem villannak villámok. „Nem látok magamba.” „Kívül vagyok az életen.” – ezek a kulcsmondatai. A vén Kharónnal társalog, aki kevés idővel rendelkezik, és a holt lelkeket kiáltásokkal és harapásokkal nyugtatgatja. Elí Galindo költészete nem metsző, és nem lázadó. Sok fájdalom van ebben a költészetben, a levegőn keresztül utazó földé, amely megpihenve fekete háztetők fölött zokog. A titokzatos, rút vészbanyák halott mezők fölött repülnek. De a fájdalom is ítéletet mond. Elítéli a hetvenes, nyolcvanas éveket, amikor az ország kísértethajóvá változott, amely a város falait övező folyó fekete bőrén utazott. Hangja nem fenyegető, de beletörődés nélküli bölcsesség él benne, ismét Eleazar Leónt idézve, ez is lázadás, de „nyugodt lázadás, az érettség vigasza…” Luis Sutherland írja: „Ezeknek a verseknek az ereje a titkokba vezet be minket, kérlelhetetlen utazás ez a mélybe, Hádészba, a lélek mélyébe, a görög történelem intézményeibe és őstípusaiba. Reminisztenciák, amelyek Homérosz szellemét dicsérik.” Amikor Víctor Valera Mora 1984-ben, szívinfarktusban meghalt, Elí Galindo ezt írta: „Valera Mora halála roppant űr számunkra. A venezuelai költészet számára, ahová 1961-ben Az igaz katona énekével az a fiatalember belépett, ő történetének legigazabb alakja.” Elí Galindo nagyon is másféle hangjával ugyancsak hiteles alakja alakja a venezuelai költészetnek, hű testamentumot hagyott hátra a parlamentáris demokrácia kétségbeejtő éveiről. A költő 2006. február 13-án halt meg, utolsó könyvének, aSzent Baudelaire-nek, amely posztumusz műve lett, a megjelenése előtt. Életében csak két könyvet adott ki. Simor András |
|
Sombras de las olas que cruzan La tierra roja cubre las aguas |
Hullámok árnyai metszik egymást Vörös föld takarja a vizeket |
|
Llevamos en nosotros el río Llevamos en nosotros el río |
Magunkban visszük a folyót Magunkban visszük a folyót |
|
Yo cambiaba el lugar de las colinas Yo cambiaba el lugar de las colinas hacia el sur |
Megváltoztattam a dombok helyét Megváltoztattam a dombok helyét délirányban |
|
Alas al fuego Algo que recordar y lo impide la muerte |
Tűzbe vert szárnyak Arra kell emlékezni ami megállítja a halált |
|
San Baudelaire San Baudelaire, patron mío
Afuera llueve Badelaire |
Szent Baudelaire Védőszentem, Szent Baudelaire, Odakint Baudelaire zuhog |
|
La ciudad fantasma Recojo mi cuerpo del cesped |
A kísértetváros Fölszedem testemet a fűről |
|
Inscripción en las puertas del infierno a Caupolicán Ovalles
Por mí se va a lo rojo |
Felirat a pokol kapuin Caupolicán Ovallesnak
Rajtam keresztül a vörösbe érhetsz |
|
Carón Soy el viejo Carón |
Kharón A vén Biharon vagyok |
|
Aqueronte Oh yo tuve alguna vez |
Akherón Ó egykor falombok |
|
Las brujas
Siniestras, torvas, misteriosas brujas,
Como aves de rapiña que bajan con las garras abiertas |
A vészbanyák Mi dolgotok itt, titokzatos, rút
Mint ragadozó madarak melyek széttárt karmokkal szállnak alá |
|
Restos del barco fantasma Las aves que rozaron los cuerpos de los pasajeros del barco fantasma |
A kísértethajó maradványai A madarak melyek a kísértethajó utasainak testét megérintették |
|
Hoy me siento un árbol Hoy me siento tendido bajo una gran oscuridad |
Ma eső borította fának Ma úgy érzem hogy temérdek sötétségben nyúlok el |
|
Sólo A veces robo al pasado ráfagas de infancia |
Egyedül Néha ellopom a múlttól gyerekkorom szélrohamait |
|
Las aves Hace mucho las aves no descienden a estos valles |
A madarak Sok éve már a madarak nem szállnak alá ezekbe a völgyekbe |
|
Como un buey Loco de soledad |
Mint egy ökör Magánytól eszelősen |
|
El desierto Grupos de aves blancas mueren al caer las hojas |
A sivatag Fehér madárrajok halnak meg lombhulláskor |
|
Ralo Apoyando sobre los codos |
Ritkás vidék Könyökömre támaszkodva |
|
Blancos blancos blancos Todo se levanta con aquellos copos del invierno pasado |
Fehérek fehérek fehérek Az elmúlt tél hópelyheivel együtt minden felkavarodik |
|
Mi casa me busca Mi casa me busca |
Házam keres engem Házam keres engem |
|
En mi recuerdo llueve El viejo paisaje |
Esik emlékezetemben Az öreg táj |
|
La calle Paúl En la calle Paúl |
A Paúl utca A Paúl utcában |
|
Espejos En casa borran los espejos |
Tükrök Otthon a tükröket |
|
En verano En verano las hojas suenan al viento |
Nyáron Nyáron a levelek a szélben |
|
La extranjera La planta que sembré hace días |
Az idegen A facsemete melyet néhány napja ültettem |
|
El viejo rey El viejo rey ve |
Az öreg király Az öreg király látja |
|
Bajo la oscura hiedra Bajo la oscura hiedra |
A sötét borostyán alatt A sötét borostyán alatt |
|
El círculo de los hipócritas En los habitantes de aquel lugar |
Képmutatók köre Az ottani lakosok közül |
|
Unos huesos a la orilla del camino En lamentable estado me encuentro |
Csontok az út mentén Siralmas állapotban vagyok |
|
La tierra que viaja por el aire La tierra que viaja por el aire |
A levegőn keresztül utazó föld A levegőn keresztül utazó föld |
|
El desconocido La memoria me deja en la orilla |
Ismeretlen Ott hagy a parton az emlékezet |
|
Ante la ausencia de la amada Cuatro veces ha unido sus cuernos la luna |
A kedves hiányakor Négyszer egyesítette szarvait a hold |
|
Ley de hielo Turbada se encuentra la faz de mi estrella |
A jég törvénye Csillagom felszíne zavaros |
|
Como una piedra En ocasiones como una piedra |
Mint egy kő Alkalmasint mint egy kő |
|
La niebla cruel En este recuerdo el gallo canta por última vez |
Kegyetlen köd Emlékezetemben utoljára énekel a kakas |
|
Luna llena Y las faldas de los cerros |
Telihold És a dombok lába |
|
Verano La perdiz recoge sus colores |
Nyár A fogolymadár összegyűjti színeit |
|
La niebla es cruel La niebla es cruel |
A köd kegyetlen A köd kegyetlen |
|
Relámpagos Esta noche veo los relámpagos |
Villámok Ma éjjel villámokat látok |
|
Salto Haciendo poco caso de la altura |
Ugrás A magassággal alig törődöm |
|
Al viento salen flores silvestres Al viento salen flores silvestres |
A szélbe erdei virágok szállnak A szélbe erdei virágok szállnak |