Ladányi Mihály, te szegény,
nem Balaton, nem Zebegény
jutott részedül, de Csemő,
ott fürödtél egy csecsemő-
kádban szorongva, vén fakír,
házad fala kartonpapír,
hol éjjel egér látogat,
harapdálja a lábodat.
Holtodban sem vagy benne úr,
lesz, ki sírodból is kitúr.
Adj haladékot, Uram
Adj haladékot, Uram, adj haladékot,
ha most nem keresem meg ezt a
húszezret,
miből fizetjük ki a TB-t?
És ne feledd, tél jön, kemény tél,
emelt díjú gázszámlával!
Adj haladékot, Uram, adj haladékot!
És a gyerekek még csak kamaszok, Uram,
hadd lássam meg, mi lesz belőlük!
És egyszer eljutni még a Szigetre,
s elvégezni még, ami dolgom itt van,
vagy fecsérelni tovább az időmet,
mosolyogni, míg simogat a macska,
csak lenni még egy kicsit itt a földön…
Adj haladékot, Uram, adj haladékot!
Gyerekkor
Nyelvet sem ölt, meg sem dob utoljára éretlen
barackkal, nem is néz ránk szörnyen vészjósló,
vádló szemekkel, és nem ad emlékbe kincset érő,
varázserejű kék üveggolyót. Egyszerűen csak elmegy
a gyerekkor, ahogy, mondjuk, kimegy a házból az
ószeres, akiről immár végleges bizonyossággal
tudjuk, hogy nem minket akar zsákba dugni.
Iskolaünnepség 1959-ből
Valami ünnepség volt
a Műv.Házban, ahol mindig,
április négy, vagy ilyesmi,
és a beszédek mellett
valami műsort is
odaszerveztek, afféle haknit.
Váratlanul feltűnt valami
tök ismeretlen vén bájgúnár,
és dalra fakadt,
hogy „tisztes, őszes halánték
a nő számára ajándék…”
Még rá is játszott,
végigsimított tényleg őszes
halántékán, és
vén gavallért imitált,
de láttam, hogy a szeme
irgalomért eseng,
és van benne valami tétovaság,
hogy „hogy kerülök én ide?”,
de végigénekelte kötelességtudóan,
pedig már hallani sem lehetett,
úgy röhögtünk, úgy leröhögtük
a színről
a szegény-szegény
nagybeteg
Jávor Pált.
Arc
Ez az arc nem fintorog kedvesen,
nem nevet,
szépnek lenni buzgón nem igyekszik,
nem kap utána az elhajított
szónak, hogy lihegve
visszahozza, ismervén a játékszabályokat.
Nem pislog ki harag és sírás mögül
kíváncsi várakozással,
ez az arc keskeny és magányos,
és fáradt, mert még sokáig fog élni,
ezt az arcot csak az eső látja,
vagy egy szürke utca, a macskaszagú lépcsőház
meg néha te, mikor megkérded:
„mi bajod van?”
Fáradtság
A fejem
idegen szavak szótára
szószedet
Volna szíves Uram
fel-felbukkanó
sztereotip mondatok
tára
közéjük ugrik
egy-egy kancsal
rím is
ráz a hideg
Kelt levelünk
folyamatosan beszélek
egy nyelvet
csak egymás mellé
rakosgatom
játék
Villás emelőtargonca Miszerint
rajtam kívül mindenki
érti
mosolyom is van hozzá
előregyártott
az angol mosoly
kicsit
jobban csodálkozik
mint
a francia
nem baj
tudnám mi közöm
Legyen szerencsénk a jövőben
is gyártmányaink
igazán bájos
reggel akartam
valamit
mon-
da-
Hatvanas évek
1.
HOSSZÚHAJÚ LÁNY,
Célozz ügyesen!
Ne lásd őket, akiket én látok,
akik szívesen fogadnának ágyukba
egy éjszakára, mert egzotikus vagy
hosszú hajaddal,
akik meggusztálják melledet a fényképen,
hol hasadat metszi fel éppen a zsoldos,
akik részegen röhögnek,
és vicceket agyalnak ki arról,
mi kéne a markodba inkább
kézigránát helyett,
hosszúhajú lány, barátnőm, kedves,
ne lásd őket, meg ne remegjen kezedben a puska,
a repülőre
célozz ügyesen –
én tudom:
ott ülnek azon a gépen
ők is.
2.
ŐK
Arcom homályos tekintetek mély tavaiba fullad naponta
nyafogó hangocskák cérnái tekerednek érzékszerveimre
ragacsosak
akárcsak a fogak között kihúzott rágógumi
Amíg a szomszédasszony csalja az urát van miről beszélni
(tudja azt a szomszédasszony is hát teszi amit elvárnak tőle)
Valaki meghalt a minap
Nem villamos gázolta el nem féltékenységből ütötték agyon
A dallamos nevű Bolíviában
Szakképzett gyilkosok eresztettek golyót gyönyörűszép
szívébe
Az újság nem a Fekete Krónika rovatban hozta
Így aztán átlapozták nevét
Kedves Michael
Kedves Michael, vagy hogy is hívnak,
bár minden látszat ellene szól,
megkaptam a leveledet, amelyet
25 év után írtál,
mert akkor jutott eszedbe kinyitni
kedvenc Remarque regényedet
– nem hasonló az ízlésünk –,
ahová a címemet tetted, hogy el ne vesszen,
csak aztán elfelejtetted, hogy odatetted,
azután, hogy felkértél táncolni valami
prágai zenés vendéglőben,
és táncoltunk, és néztük és néztük egymást
én 16 éves voltam, te valamivel több,
és nagyon hasonlítottál Alexej Batalovra,
aki akkor a legnagyobb sztár volt.
Látod, hogy én is emlékszem, annyi év után,
és mégsem feleltem, mikor megkaptam
azt a levelet, pedig nem akartál semmit,
csak épp előkerült a címem
a Remarque regényből 25 év után,
és csak annyi választ vártál,
hogy igen, emlékszem, én vagyok az, élek,
vagy akár nem is emlékszem,
csak a két utóbbi,
és persze, te is leéltél azután egy életet,
meg persze, én is,
és nincs emlékünk semmi közös,
csak az a tánc a prágai
zenés vendéglőben,
merő banalitás.
Szeretném, ha tudnád, hogy igen,
megkaptam azt a levelet,
csak olyan nevetségesen abszurdnak találtam
abban a percben, hogy kidobtam,
meg egy kicsit bosszantott,
hogy Michael-ként írod alá,
pedig csehül ez másképp van,
úgy kidobtam, hogy
25 év múlva sem kerülhet elő,
de akkor már minek is.
Igen, emlékszem,
igen, én vagyok az,
igen, élek.
Ötsoros
Nem vagy te már az egyetlen,
egy vagy csak a sok közül –
emlékeim holt tavában
arcod lassú csobbanással
elmerül
A halál jóbarát
itt ül az asztalnál velünk
pálinkával kínálom elfogadja
cigarettára gyújt szemüregén át
fújja ki a füstöt ócska mutatvány
de mindig beválik
Te valamin dolgozol épp
Mormogsz emígy jobb
vagy amúgy
Rágódj csak az emígyen
meg amúgyon
jót nevetünk majd a hátad mögött
Búcsúzások
Valamit mindig elhagy az ember
ki nem látta még milyen sértetten ellenséges
lesz egyszeriben a szoba négy fala
miközben a bútorok már védtelen
állatokként kucorognak a teherautón
és valaki mindig elhagyja az embert
az óceán túlsó felén
lakik ezentúl vagy csak az utca
túlsó felén
nincs mód visszaszerezni tőle semmiképp
amit magával vitt
a kamaszkort
egy estét
a szerelmet
Öregek
Kalapjához emelte kezét
nincs ezen mit csodálkoznunk
öreg volt hát elment
a kapubanülőbácsi is
aki mindenkinek visszaköszönt
pedig neki sohasem köszöntek
na és ki emlékszik a
gesztenyésnénire a sarokról
tökmagot is árult meg
pattogatott kukoricát
és még sokkal de sokkal régebben
elment a nagyapám is
aki beteg kutyákat gyógyított
és tudott minden latin közmondást
meg egy csomó Petőfi-verset
és legényesen csillogó szeme volt
és mintha májfoltos homloka
lett volna de ez egyáltalán nem biztos
és én nem tudtam elképzelni hogy így
el lehet felejteni valakit pedig lám
éveken át egy percre sem jutott
az eszembe csak most
amikor megláttam a kapubanülőbácsi
üres-üres helyét a sarokban
Nem,
nem voltál példás családapa,
hűséges férje imádott Sárikádnak,
és leányod szerető édesapja –
Zavarjátok már el innen ezt a
nyugdíjas magyartanárt,
ezt a volt plébánost a temetkezési
vállalattól, ezt az ősz sörényű urat,
aki a borravaló reményében rezegteti
a hangját.
Jöjjenek ide siratni őt mind a kurvák,
melles-faros volt szeretői, parasztnénék
és idős úriasszonyok,
ide mind, az ivócimborákkal,
a kártyásokkal, a potyalesőkkel,
a cigánnyal, akinek a vizes borogatásokért
cserébe, a kórházban még utolszor
mulatós cigánydalt dalolt –
sirassák el őt érdeme szerint.
Nekrológ
Hajtsunk fejet az öregasszony előtt,
aki nem gyógyíttatta idejében
súlyos, halálos baját
és belehalt,
nem gyógyíttatta halálos baját,
mert más dolga volt,
és belehalt.
Mi más dolga lehetett, fontosabb,
ez maradjon titok.
Mi más dolga lehetett? Talán
látogatnia kellett egy nála is
súlyosabb kórban szenvedőt.
Ez maradjon titok.
Látogatnia kellett. A lényeg az,
hogy más dolga volt. Fontosabb
s nem gyógyíttatta halálos baját,
és belehalt.
A lényeg az:
hajtsunk fejet az öregasszony előtt.
Kis groteszk a szerelem témáról
ELSŐ MENET:
Én azt hiszem, hogy te szeretsz,
Te azt hiszed, hogy én szeretlek,
Én azt hiszem, hogy én szeretlek,
Te azt hiszed, hogy te szeretsz.
(Harangzúgás, orgonavirágzás,
álmok szélesvásznon
KODAK-Colorban,
szárnyai nőnek a cipőnek,
az ágy lassan felemelkedik,
levitál, Tarkovszkij után
szabadon)
MÁSODIK MENET:
Én azt hiszem…?
Te azt hiszed…?
Talán még igen
Talán már nem annyira
Talán még megmenthető
De minek
(Fekete-fehér karcos kópia
sárkoloncok a cipőn,
az ágy némi erőlködés után
lezuhan és ripityára törik
Még szerencse, hogy
nagyobb bajom nem esett)
HARMADIK MENET:
- - - - - - ? - -
- - _____________
A tárgyak
észrevétlen bekerítenek
– egy halványzöld kályha,
egy fanyar illatú pipadohány –
Bosszút áll a szerelem,
a kisemmizett, az elűzött.
Lesből támad, váratlanul,
megaláz, azt mondja, nincs idő
holmi fölösleges cifraságra,
érzelmek, szavak, mély tekintetek,
miegymás
– ha nem érted, hát ne értsd,
mi közöd hozzá, ölelj át –
még a verítéked szagát is szeretem.
Vonásaidat
Vonásaidat olykor föllelem egyik-másik baráti arcon
Arcod lassan darabokra hullik akár a réges-rég elfoszlott
katonaférjek megmerevült mosolya
a kegyelet aranyozott keretében
Szörnyen büszkék voltunk egymásra mind a ketten
Elüldögéltünk a kultúra langymeleg kádjaiban
szép szavak labdácskáival dobálództunk ahogy illik
Hiányod őrizői más éneket dúdolnak
más keseríti őket másnak örülnek
Ha újra látnálak tebenned már őket keresném
Mindig idegen voltál
Szikrázó és tünékeny akár a hó
Álmatlanul
Hajnali hatkor nem alhatom,
mellettem horkolsz, azt hallgatom.
Lehet, hogy holtan fekszem itt.
Nem veszed észre reggelig.
Olvasólecke sötét bőrű magyar
kisiskolásoknak
Az á-ru-ház nagy. Az á-ru-ház-ban
min-den kap-ha-tó.
Csakhogy a ti mamátok nem vásárol az
á-ru-ház-ban
(té-li-ka-bát, csiz-ma)
mert sokan vagytok otthon és
mert apátoknak csak nyáron van
munkája és ezért nincs
pén-ze
A szép ét-te-rem-ben ahová a múltkor
bementél a pincérek az asztalok között
kergettek végig na nézd a kis
koszost már ide is bemerészkedik
(ikes ige de ezt majd csak jövőre
tanuljátok)
És a há-zat amelyben laktatok ledöntötték
mert az országút mentén volt és mert
az országúton utaznak a külföldiek
még mit nem és építhettetek helyette másik
há-zat az arra kijelölt helyen
jó messze az
or-szág-út-tól,
ahol a külföldiek nem lát-ják
(vigyázz a helyesírásra!) csakhogy
az a hely meg
omlásveszélyes (ez nehéz szó
ezt te még nem érted azt jelenti
hogy rátok fog szakadni
a hegyoldal)
Ellenvers
A házassági hirdetés rovatban
„Jólszituált orvosözvegye” férjül
„magyar embert” keres.
Tuaregek nyilvánvalóan
nem jönnek számításba.
„Bronzbőrű honfitársaink”,
kiknek jelenlétét földalattinkon
tüstént jelzi az éber vezető,
hogy ki-ki megmarkolja retiküljét,
meszet oltanak, téglát hordanak:
így épül újgazdagék tornyos háza
barokk erkéllyel, lőrés-ablakokkal,
a tuareg-mentes övezetekben.
Fővárosi Kertészet
(Széphistória)
Utcánk fölött szerelmesen
összeölelkeztek a fák,
boldog lombjaikat
áldották az arra menők.
Enyhet adó, zöld lomb alagút
tompította nyáron a nap hevét.
Most ágaik fosztottan
vágyakoznak kétoldalt az út peremén:
dércsipke ruhás, fehér Héloïse,
szegény, megcsonkított Abélard.
Az a halál
Az a halál, mikor a tárgyak
nem egyebek többé, csak tárgyak.
Mikor a könyv és az irka
már nem az a könyv, az az irka,
csak könyv és irka,
mikor a kép és a cserép
nem az a kép, az a cserép,
csak kép, cserép.
Ha a cipő már nem emlékszik,
milyen utcákon talpalt végig,
ha elfelejti az esernyő,
milyen volt az az őszi eső,
s a tárgyak némán, mint a boltban,
úgy állnak, holtan.
Variációk
I.
A fehér ajtókon gyerekkéz magasságban
színes filctoll-maszat.
Egy darabig őrizgetem majd,
aztán lemosom.
Ennyi marad.
II.
Most játszani kéne veled még utoljára,
mesét mondani, bábszínházba menni,
emlékeket gyűjtenem rólad,
emlékeket gyűjtened rólam,
de ha egyszer
legszívesebben addig kiabálnám neked,
míg meg nem érted:
elutazni annyit tesz – soha többé,
és messzire annyit jelent – végleg.
III.
Gyakoroljuk a kettősbetűket
mintha ez volna a világon a
legfontosabb
a nyáron me ssz e mész
nyártól nem kell már a
kettősbetű
és többé soha nem kell
Gyakoroljuk a kettősbetűket
s a múlt idő két té-jét
Írd:
Elutazott
Júliustól minden múlt idő lesz
immár
Írd:
elutazott
messze
gyerekként
soha többé
Négysoros
Beszédet hallok – mint a zuhatag,
a mondatok hangokká porlanak.
Átlátni rajtam, mint az üvegen.
Ülök köztetek – nem vagyok jelen.
–––
Ne szóljatok hozzám
nem létezem
láthatatlan vagyok
a kutyák is lepisilnek az utcán, mert
összetévesztenek a lámpaoszloppal,
vakargatom
hűséges depresszióm
fületövét
Idegenben
Későn jött és nem várt látogatóként
kutatom a lába nyomát
egy talán sohasem volt szerelemnek
turisták és idegenek között
turista és idegen önmagammal
Lefényképezem illedelmesen
ezt az üvegfalú múzeumot
s keresem bolyongva tovább
párás sötét szemüvegem mögött
azt a múlt pillanatot amikor még
magához ölelt volna
ez a város
Színes diapozitívek, turistaútról
Orient Expressz
A hercegi pár
leszáll az Orient Expresszről
(valaha luxuskupleráj volt
a német tisztek számára,
ám ma ismét közlekedik),
a hercegnőn hófehér kosztüm,
kicsit snassz, már Afrikában
is volt rajta egyszer, de ide pont jó,
a pályaudvart ez alkalomra
hajléktalantalanították,
tetűtlenítették
(sosem bocsátaná meg a herceg,
ha bodros ferencjóska-szakálla
viszketni kezdene)
s hogy milyen árnyalatú
kocsik várják a hercegi párt,
ez volt a ceremóniamester dolga,
mert az nem mindegy,
pihegi a szőke riporternő
szintén fehér kiskosztümben
(biztos szólt neki a ceremóniamester),
csak ő nem járt Afrikában.
Árnyak
Megyünk egymás mellett a Nagykörúton
egy magas árny meg egy alacsonyabb
megyünk a Nagykörút bazári
csiricsáré díszletei között
egy magas árny meg egy
alacsonyabb
Megyünk és nem zavar ez az olcsó
ez a szánalmas csillogás-villogás
ami oly messze van a fénytől
Két árny
egy magasabb meg egy alacsonyabb
Most ez adatott nekünk
ez az ócska összetákolt
színpad ezek a vigyorgón vonagló
torzpofák ez a haláltánc
Már megint
Már megint egy hajléktalan,
és ráadásul ugyanott!
Mért kedvelik annyira a hajléktalanok
az alkotmánybíró erkélye alatti
kis lyukat, fel nem foghatom.
És ez is pont olyan rendetlen,
mint a tavalyi.
Szétdobálja a holmiját,
és pfuj, de piszkos!
(Ételmaradékok: majd még a patkányok stb.)
„Azt hittem, majd szépen berendezi
magának a kis motyójával”
– lágyul el az alkotmánybíróné –,
de nem, csak szétdobálja,
és pfuj és majd a patkányok satöbbi.
Nem baj, majd ezt is
kidobjuk, mint a tavalyit,
még a tél beállta előtt,
nehogy üvegesre fagyva
csilingelje el a fenyőfán
a „Mennyből az angyal”-t.
Ladányi Mihálynak a túlvilágra
Mindenütt jelenvaló
A metróban alszik egy ülésen
kilépsz a metróból s már ott ül
egy padon
Haja s szakálla az egykor bodros fehér
most loncsos ősz
orrnyerge törött
foga hiányos
mellette sárga reklámszatyor
(Csemege Meinl)
Néha kutyája is vele van
hogy felismerjük az Öreg Pásztort
együtt ülnek egy szakadt
pokrócba burkolódzva
Ma nekem holnap neked
Ne ítélj hogy ne ítéltessél
Hajléka az erdő
hajléka minden kapualj
és aluljáró
Jelenlétével üzen:
némán kikerülhetetlenül
botorkál elénk
az Úristen a hajléktalan
Dúdoló
Ladányi Mihály, te szegény,
nem Balaton, nem Zebegény
jutott részedül, de Csemő,
ott fürödtél egy csecsemő-
kádban szorongva, vén fakír,
házad fala kartonpapír,
hol éjjel egér látogat,
harapdálja a lábodat.
Holtodban sem vagy benne úr,
lesz, ki sírodból is kitúr.
Örök szerelem
„Örök szerelem…”
motyogja
a két műfogsor összekoccan
körülötte aggódó jóságos
órabéres őrangyalok
– ki kéne venni,
le ne nyelje álmában –
„Örök szerelem”
–1944 Sopronkőhida –
A túlélő
pelenkával
felfekvéssel
alumínium járókával
átbotorkált a 21. századba
Madárcsontú teste
– szófogadó megvénült kislánytest –
még többé-kevésbé engedelmeskedik
ám az agy fehér foltjaiban
drága halott arcok negatívjai hívódnak elő
Hátukon szép cirkalmas betűkkel
a nagypapa emblémája
„Liederhoffer fényírda Király utca 37.”
Örökség
Gyorsan venni kellett egy hálóinget,
de nem akármilyet:
rövid ujjút, hogy ne zavarja az infúziót,
térdig érőt,
hogy ne érjen hozzá
a két vérző, dagadt lábhoz,
elől gombolósat,
hogy legyen mit gombolgatnod
vég nélkül.
Nem volt könnyű,
mire megvettem,
már nem volt kinek.
Puha, kék,
felhő és csillagmintás,
ebben kellett volna
meghalnod,
ennek kellett volna
elkeverednie a poraiddal.
(Most én viselem.)
A fal túloldalán
A fal túloldalán,
a lezárt lakásban
él a halott.
Az életet is nagyon unta,
hát még a halált!
Néha bőgeti
kikapcsolt tévéjét,
de dögre unja
a szappanoperákat.
Csak akkor élénkül fel,
mikor lakásnézőbe
vevők jönnek.
„Felszedjük a parkettát…
ezt a falat ki kell lökni…
a mosógépet a spájzba tesszük…
a felújítás minimum
egy félmillió…”
Ilyenkor, mint egy rossz kislány,
recsegteti az ócska parkettát,
nyikorgatja a vén szekrényt,
hörögteti a vízcsapot.
Mielőtt bezárnám az ajtót
a lakásnézők mögött,
rákacsintok a vén fotelre.
Radnóti naplóját olvasva
A halálraítélt csak járkál
Kávét iszik barátokkal beszélget
Tanári állása elhagyja őt Sebaj
akad fordítás Míves szép szavakkal
bajlódik Örül ha rátalál a
legtökéletesebbre
Járkál a halálraítélt
Szelíd asszonya megérti őt
Kávéház Barátok Egyelőre
az élet elviselhető Tébolyult
újságok de még lehet keserűen
nevetni Az otthon melege Okos
leveleket ír Talán még
titka is van (egy női név felkiáltó-
jellel szemérmesen)
Aztán majd a lapát a vállon
Hétvégén az otthon illúziója
Meleg lakás Feketekávé
Aztán majd a lapát a vállon
Aztán majd a gödör.
A véletlen vagy
A véletlen vagy, ami mint tudjuk, törvényszerű –
az ember lót-fut dolga után,
vizsgára készül, találkozik emezzel meg amazzal,
az ember vigyáz, nehogy kizuhanjon kötelékei közül –
le nem írt vers vagy,
levegőbe néző tekintet egy füzet fölött.
Szellemmacska
Néha ránk nyávogsz
a hátunk mögül,
néha végigsuhan csíkosharisnyás lábad
a billentyűsoron
és küld túlvilági, kódolt üzenetet:
„ + / = & ” !!!!!
A frizsider a te hangodon dorombol,
a gázkonvektor őrlángjában
pislog a szemed,
Szellemmacska,
téren és időn átugorva
ruganyos, puha szökelléssel,
kilefetyeled bögrédből
a telihold tejét.
Mila
Öreg cicám,
tudom, hogy vége van,
értem a jelzéseidet:
elvonulsz egy sötét zugba,
ott is hátat fordítasz a világnak,
tudom, nincs tovább.
Nem kéne tömni beléd
az orvosságokat,
nem kéne azt hinni,
hogy hiszen jó még neked egy kicsit
elnyúlni a napon…
Neked már nincs szükséged ránk.
Nekünk van.
Nem tudom nélkülözni
smaragd szemedet.
Útközben
Utazom
Letargiából Apátiába
szép sivatagos vidék
még néha utánam nyúl
emez amaz
de én már megyek
a sehovába
ha csöng a telefon
még le tudok folytatni egy szép kerek
beszélgetést akárkivel
ismerem a kérdéseket
meg a válaszokat
figyelni sem kell
lassan beszitál
a sivatag pora
Üzenet
A folytatásos teleregényt
majd lefordítja valaki más
pár nap fennakadás
de a néző ebből mit sem észlel
A vállalati temetést megúszom
hiszen a vállalat már saját élőjének
sem tekint
a szakszervezet meg már nem temet
mivelhogy megszűnt vagy
elfelejtett megszűnni ami
egyre megy
Elvettek tőlem valamit ami
sosem volt az enyém
a semmin lévő lyukon át
zuhanok és
ideges kalimpálásom csak azért
nem vált még szép lebegéssé
mert a gyerekek olyan vádlón
néznek ideátról.
Kórházi jegyzetek
1.
Tengerzúgást hallgatok
a walkmanből,
ó, az én Szigetem,
egyre messzebb úszik tőlem,
egyre messzebb
az infúzió óceánján.
Nejlonzacskós
agua-malák úszkálnak
a szinén,
a mélyben messzire nyúló,
gonosz csápjaikkal…
2.
Ki ez itt?
Ki ez a test, a tehetetlen?
Hozzák-viszik,
vágják-varrják, ragasztják,
gézbe tekerik.
Hálás, ha kisbabának
tekintik, hálás a
nővérek kedves otrombaságaiért,
csak hagyja, hadd
tegyenek vele, amit kell,
ez nem ő,
nem azonos,
csak a vacogása,
csak a szűkölése.
Kuba
Ó, nem, ó, nem a tenger,
és nem a pálmafák,
semmi, ami a turistáé is lehet,
ó, nem a bárok,
és nem a dayquiri,
legyenek vele boldogok!
Az én Kubám:
fojtogató fájdalom a torokban
és görcsös fájdalom a szívtájékon,
egyetlen szerelem,
amitől fájok,
egyetlen nyugtalanság,
amitól fájni kezd a nyugalom,
egyetlen van,
amitől fájni kezd a nincs,
egyetlen nem-enyém haza,
amitől fájni kezd hazám.
Másik élet
Ez itt a másik életem,
belebújok, akár egy levetett, könnyű
nyári pongyolába (még az is
meleg itt a trópusokon),
s máris odaállok mosni
a kőteknőhöz (mert itt minden nap
mosni kell), aztán kiteregetni
a fehér lepedőket, jól kifeszítve,
s felpislogni az égre:
ha eső lesz, nem száradnak meg
estig, délután futva le kell
szedni őket.
Belebújok itt hagyott életembe,
Annyira enyém, hogy nem tudom
elhinni: nem enyém,
annyira örök, hogy nem tudom
véges voltát siratni,
mert ha kivágom magam
ebből a fényképből
itt a vörös flamboyánfa alatt,
már magam sem létezem.
Életem szigete,
szigetnyi életem,
egyetlen álmom, amelyben
valóságosnak álmodtam magam.
Befejezetlen
Szomorú idegen vagy itt
jársz-kelsz bánat fátyolozta szemmel
bánatod puha
benne a gyász hegedűi sírnak
cérnavékony zokogással
Én nem akarom ezt a bánatot
mind messzebb visz tőlem
Egy bánat fátyolozta barna szempár
marad végül belőled
szeretett szempár igen
mintha máris emlék
volna csak
és mintha
messze
Ami kimondható:
Az a szél. Hogy „micsoda szél volt
azon az éjszakán”, MICSODA SZÉL –
Erről lehetne szép sorokat írni,
képekkel (trópusi szélről van szó)
de a legegyszerűbb egyszerűen elképzelni.
MICSODA SZÉL VOLT
És ez is kimondható:
„még nem ismertem a várost,
azt sem tudtam, merre megyünk.”
Aztán még sok nap jött.
Elég sok.
(Azaz, egy átlagos élet napjainak
összességéhez képest elég kevés.
Roppantul kevés.)
Némelyiken fújt a szél,
némelyiken nem,
de ha fújt is,
úgy mint akkor, soha többé.
És volt még egy szombat
Mozart vagy Wagner
kérdezte a fehérarcú feketehajú lány
Mozart mondtam ez volt a helyes válasz
Kicsit harsány volt a vidámság
kicsit erőltetett azt hittem
azért szokatlan mert idegen vagyok itt
A másik szobában fiúk gitároztak
bizonyos Silvio Rodriguez és Pablo Milanés
nem tudtam hogy világraszóló
muzsikusok kamasz-zsenik
két karibi kölyök-Mozart
nem tudtam hogy a halál
nevetgél velünk
a Quijote és a Kis Herceg falra festett képe alatt
a halál aki azon a szélességi fokon
fehérarcú feketehajú szép fiatal lány
(ha liliom is van a kezében
talán ráismerek)
És volt még egy szombat ugyanolyan
vagy még harsányabban vidám
de akkor már piros kendő volt a fején
a hosszú fekete haja helyett
Új trubadúrének
Silvio Rodrígueznek
Honnan tud Silvio
ily furcsa éneket,
a kék egyszarvúról,
ki tegnap elveszett?
Hol talált rá vajon?
Hogyan ismerte meg?
Ugyanaz volt talán,
akit én ismerek?
S hogyan vesztette el?
Ugyanúgy, ahogy én?
S ő is egy mélysötét
hegyes szúrásnyomot
őriz-e a helyén?
Jó lenne tudni ezt,
bár végül egyre megy.
nem kerül meg soha,
örökre elveszett.
Nem láttalak ma sem
Az autóbusz felmászik a dombra,
morog, zihál keservesen.
Este van.
Nem láttalak ma sem.
Sötét a tér.
Kutyák vonítanak a holdra, mint rendesen,
vacognak a levelek a szélben.
Nem láttalak ma sem.
Itt élek:
Halott utca. Hanem
vasárnap autójukat mossák, s kiöltöznek a népek.
Nem láttalak ma sem.
Levélféle I.
Tudatom veled,
hogy nálunk tél van, hó
(te persze nem tudod, milyen a hó)
A bádogkrisztus mellett, ahol
a buszra várok naponta,
a dér a gyomokból törékeny
kristályvirágokat csinált.
A napok vonata, furcsa jármű,
hol közelebb visz hozzád,
hol megint messze visz.
Lassan megszokom,
milyen érzés valamit
soha meg nem szokni.
Ez végül is csak vers, és
mint ilyen, nem a
teljes igazság,
röviden szólva:
hiányzol.
Levélféle II.
Add, hogy megint közelről lássam arcodat,
ébren, félálomban,
egy könyv betűi közt,
az üres papíron, vagy
akárhol másutt.
Lássalak álmomban,
vagy ne lássalak, csak
tudjam, hogy te vagy!
Fájj, mint még nemrég,
fájj végig a bal karomban,
a vállamtól a kisujjamig!
Ne hagyj el,
ne légy elmesélhető,
ne légy még vers, leírható,
várj még,
ne légy legenda!
Úti beszámoló
Láttam megint a pálmafákat
és a kék eget és a tengert,
jártam megint abban a házban,
ahová álmomban futottam
ólomlábakon, s el nem értem.
Láttam pillangónyi madárkát,
láttam a test nélküli asszonyt
a mutatványos sátorában
– szörnyen unatkozott szegény fej –
láttam, amit látni akartam,
és amit nem akartam látni,
és most már mindegy mindörökre,
hogy elérek, vagy el nem érek
abba a vedadói házba.
Vágyak országútja
Ez itt egy vers talált vers
megannyi buszmegálló
Álmok országútja
OMNIBUS URBANO
Vágyak országútja
HABANA-GUANABO
Alagútmélybe bukni
a fönti napvilágból
és jönnek jönnek jönnek
GUANABACOA
ALAMAR
BACURANAO
TARARA
MEGANO
SANTA MARIA
MINAS
BAJURAYABO
JUSTIZ
CRUCERO PEÑA
CASERIO GUANABO
S az útnak végén ott vár
órájával Guanabo
nincs-mutatója méri
életem és halálom
Havannai karnevál
Én táncolok az élen,
utánam kígyózik a comparsa,
a karneváli menet:
Eliseo kicsit mackósan járja,
Fayad kajánul,
Marina, a szép brazil lány,
aki leugrott a háztetőről,
szambával cifrázza,
most nem biceg,
a guanabói öregek megszaporázzák,
hogy le ne maradjanak
– elmosódott alakok,
őket nem tudom, csak sejtem –,
és jön Juan, a legjobb táncos,
a hét éve halott,
csupa tűz,
hiszen Changó isten fia,
csupa mélyfekete fájdalom.
Jövök-megyek itteni életemben,
s hurcolom őket magammal,
kígyózik utánam
a holtak comparsája.
Ha
Ha legyűr ez a patétikus zokogás,
ha nem ülök vissza a gépemhez,
hogy vadul verjem a billentyűket,
s kétségbeesetten, mintha
minden ezen múlna
keressem a legjobb megoldást,
mit mondjon Rodrigónak
a gaz Matilde,
ha majd nem lesem
a postaládát,
van-e benne hosszúkás,
sárga boríték, amilyet
egyvalaki küld,
ha kihuny bennem a gyerekes becsvágy,
hogy a legjobban csináljak valamit,
és persze, megdicsérjenek,
ha mindegy lesz, eljutok-e még egyszer
az én szigetemre,
ha lemondok róla, hogy kivárjam,
mikor legközelebb megölelsz,
ha nem félek már,
hogy a gyerekek ítélkeznek,
ha nem tudok röhögni többé
Az éjjel
Az éjjel veszekedtem Juánnal.
Rátámadok:
legalább álmomban, a francba,
legalább álmomban
ne légy halott!