Bistey András

Jász dekameron

BUDAPEST

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Bistey András

Az adoma magyarított szó, Erdélyi János alkotása. Önállóan és a na­gyobb léleg­zetű próza egyik ele­me­ként él iro­dal­mun­kban. Bistey András Jász dekameronja ezt a hagyo­mányt gaz­da­gítja a jász vidék rövid, mulat­ságos tör­té­ne­tei­nek gyűj­te­mény­be fogla­lásával. Amíg van ado­máz­ni ked­vünk, óvjuk em­beri ér­té­kein­ket. Élni segít hát a csat­ta­nós tör­té­net, az el­me­sélt vagy leírt adoma.

A szerző eddig megjelent kötetei

Bányai Kornél (kismonográfia) 1972 Összeláncolva (elbeszélések) 1978 Szibéria melege (dokumentum­regény) 1982 Égő tetők alatt (ifjúsági történelmi regény) 1987 Első közös nyarunk (elbeszélések) 1989

Egyenjogúság

Egy kocsmázó gazda, felesége maga is ugyanúgy kocsmába kezd járni, mint az ura, ezzel el is veszi a kedvét az italozástól.

Élt Jászszentandráson egy jómódú parasztgazda, Guba Sán­dornak hívták. A vagyon azonban veszélybe került, mert Guba Sándor a kelleténél jobban szerette az italt, néha fél nap, egész nap is elüldögélt a kocsmában hasonszőrű ismerőseivel. Nem­igen rúgott be úgy, hogy elvesztette volna az eszét világ csúfjára, bár elég sűrűn emelgette a poharat, de a felesége így is duplán haragudott, mivel nem dolgozott otthon, mint más rendes ember, és ráadásul a pénzt is költötte.

Kérte az urát szépen, kérte csúnyán, hogy hagyjon fel a kocsmázással, de az rá se hederített.

No megállj, vén kutya! – gondolta egyszer az asszony. – Le­szoktatlak én a kocsmáról, mégpedig hamarosan!

Legközelebb, amikor este megint hiába várta az urát, össze­kapta magát egy kicsit, és elballagott ő is a kocsmába. Jól szá­mított, ott volt Guba Sándor a cim­bo­rái­val. Annus néni azonban nem ment oda hozzá, mint máskor, hogy hazahívja, hanem az asztaluktól jó messze maga is leült.

Olyan csend támadt a kocsmában, hogy a légypapírra ragadt legyek zümmögését is lehetett hallani. Guba Sándor úgy tett, mintha nem vette volna észre a feleségét, de nagyon elszontyo­lodott az ábrázata.

A kocsmáros odament Anna nénihez.

– Mit hozhatok? – kérdezte zavartan, fél szemmel Guba Sán­dorra sandítva, aki már háttal ült feléjük.

– Három liter bort! – mondta Anna néni jó hangosan. – De a legfinomabb rizlingből ám!

– Mennyit? – kérdezte a kocsmáros, és közelebb hajolt, mint aki nem jól hall.

– Három litert! – kiáltotta a fülébe az asszony.

– Én kihozhatom, de … – kezdte volna a kocsmáros, de Anna néni közbevágott:

– Mindenkinek jut egy pohárral, aki jó szívvel elfogadja!

Ha eddig is odafigyelt mindenki, most azután még jobban hegyezni kezdte a fülét a sok korhely, potyaleső, és szép sorban odasomfordáltak Anna néni asztalához.

– Egészségére, Anna néném!

– A jó Isten sokáig éltesse!

Sűrűn emelgették a poharakat, elfogyott az első három liter rizling, már a második három liter is fogytán volt, amikor a kocsmáros zárórát kiáltott. De addigra már nagy vigasság volt az Anna néni asztalánál, még nótáztak is egy sort.

Zárórakor Guba Sándor és a felesége hazaindultak, de külön-külön mentek, otthon pedig egyikük sem hozta szóba az esetet.

Így történt ez még egyszer, majd Annus néni harmadszor is megjelent a kocs­má­ban, nem sokkal az ura után. Guba Sándor vagy egy félóráig bírta még, de látszott rajta, hogy nem sok öröme telik az iszogatásban, sőt egyre nehezebben türtőztette magát. Végül odament a feleségéhez.

– Hallod-e, he! Mehetnénk már hazafelé!

– Mehetünk, Sándor – felelte az asszony.

Hazaballagtak együtt, és többé senki se látta őket a kocsmá­ban, sem együtt, sem külön-külön.

Vályog helyett tégla

Ádám Balázs, jászapáti téglagyáros bátyja vályogból akar há­zat építeni, de egy reggel négyszer annyi téglát talál a telkén a lerakott vályog helyett.

Ádám Balázs szegény emberből lett gazdag téglagyáros Jászapátin. Két másik gyár is megbukott mellette, s amikor 1912-ben elkezdték építeni a gimnáziumot, már nem volt konkurenciája, ő kapta a nagy megrendelést, s jócskán meggazdagodott rajta.

Hanem a bátyja szegény maradt, mivel közalkalmazott lett, ő volt a főszolgabíró hajdúja. A 20-as években nagynehezen kapott a községtől egy házhelyet kedvez­mé­nye­sen, és elhatározta, hogy házat építtet rá. Odahordatott már vagy ötezer válykot, amikor egyszer arra járt Ádám Balázs, és észrevette, hogy mi készül.

– Mit akar maga, bátya? – kérdezte. Mogorva, magának való ember volt, a báty­jával is magázták egymást, ha véletlenül össze­találkoztak. Egyébként, néha hó­napok­ig nem lépték át a másik küszöbét.

– Mit akarnék ugyan? – felelte a bátyja. – Házat építeni.

– Aztán miből? Sárból?

– Abból bizony, vályogból. Mint más szegény ember.

Adám Balázs nagyon megharagudott, de nem szólt, csak ott­hagyta a bátyját szó nélkül. Hanem néhány nap múlva felfogadott öt fuvarost.

– Éjszaka elviszik az összes válykot a bátyám portájáról – mondta nekik –, és belehányják a gödrökbe Aztán minden vályog helyett négy téglát raknak le a telken.

Így is történt.

Másnap reggel a báty nagyot nézett, hogy a vályog mind tég­lává vált, de meg is sza­porodott, mégpedig alaposan. Persze gondolta rögtön, hogy honnan fúj a szél, el­ment hát, hogy meg­köszönje az öccsének az ajándékot. Hanem Ádám Balázs mogor­ván a szavába vágott.

– Nem maga miatt csináltam – mondta hanem magam miatt. Mert hogy nézne ki, ha a téglagyáros öccse sárból építene házat magának?

Kis állat a darázs

Egy napszámos ekéje darázsfészket vet ki a földből, és a lovai nem mernek a darazsak közelébe menni. A gazdasszony a szok­nyájával takarja le a fészket, de pórul jár.

Csontos József szegény embernek számított Jászberényben, bár egy kis földje és két lova is volt. Amikor a sajátján végzett, a szomszéd gazdák szívesen felfogadták a lovaival napszámba, mert dolgos, szorgalmas embernek ismerték.

Egy módosabb gazda elhívta egyszer szántani, és az egyik forduló előtt Csontos József ekéje darázsfészket vetett ki a föld­ből. Ismeretes, hogy a feldühödött darazsak minden élőlénynek nekirontanak, legyen bár nagy vagy kicsi. így történt ez akkor is, Csontos kiemelte az ekét a földből, és futva menekült a lovaival együtt, mégsem úszta meg néhány csípés nélkül.

Ahogy a darazsak lecsendesedtek egy kicsit, visszamerészke­dett, hogy majd folytatja a szántást, de a lovai megmakacsolták magukat, és olyan három méternél az istennek se mentek köze­lebb a kifordított darázsfészekhez. Csontos egy darabig noszo­gatta őket, azután úgy gondolta, csak az idejét vesztegeti velük, kihagyta hát azt a kis darabot, és folytatta a munkát.

A gazda felesége épp akkor jelent meg a föld végében, hogy megnézze, ren­desen dolgozik-e a napszámos. Amikor észrevette, hogy egy darab föld szántatlanul maradt, éktelen dühbe gurult.

– Te Jóska! – támadt neki a legközelebbi fordulásnál. – Hát mit gondolsz, ki fogja azt a darabot felszántani, he?

– Felszántanám én – felelte Csontos –, de darázsfészket ve­tett ki az eke, és a lovak nem mennek a közelébe.

A gazdasszony meggyőződött róla, hogy valóban ez történt, és megenyhült egy kicsit. A haragja elszállt, inkább csúfolódni kezdett.

– Hát micsoda lovaid vannak? Két ekkora nagy állat, és fél­nek azoktól a csöpp kis darazsaktól!

– Mari néném nem fél tőlük?

– Nem bizony! – felelte a gazdasszony nagy magabiztosan.

– No, ha nem fél, akkor álljon a darázsfészek fölé, takarja el a lovak elől a bő szok­nyájával, hátha úgy közelebb merészkednek, azután fölszánthatom azt a darabot is.

Megszeppent egy kicsit a gazdasszony, de nyakas teremtés volt, nem akart szégyenben maradni, hogy mégis fél, hát nagy elhatá­rozással odaállt a darázsfészek fölé.

Csontos Józsefnek éppen csak annyi ideje volt, hogy beleeressze az ekevasat a földbe, amikor meghallotta a gazdasszony jajgatását.

– Segítség! Jaj! Menten meghalok!

Akkoriban a nők nyáron nemigen vettek bugyit a bő, hosszú szoknya alá, így nem csoda, hogy a gazdasszony nagyot ugrott, és futott a Zagyvához, mint a nyúl, ruhástól belevetette magát a vízbe.

Csontos József folytatta a szántást estig, s amikor beballagott n gazda házához a napszámért, látta, hogy a gazdasszony a pit­varban ül fancsali képpel egy nagy dézsa hideg vízben, egy szál pendelyen kívül semmi nem volt rajta.

A napszámos köszönt illendően, amire az asszony csak mor­gott valamit nagy mérgesen az orra alatt.

– Mit csinál itt, Mari néném? – kérdezte Csontos ártatlanul.

– Tudod te azt, ördög, pokolfajzat! – porolt az asszony.

– Csöpp kis állat a darázs – mondta Csontos –, oszt látja-e, mégis mekkora galibát tud csinálni?

Megkerült a pokróc

Hivatalt bíznak egy jászapáti képviselőtestületi tagra, s ő ke­ményen igyekszik megfelelni a hivatalának. A beosztottjai azon­ban némi furfanggal elveszik a kedvét tőle.

Hulla Miklós minden lében kanál, kötekedő természetű ember volt, minden apáti képviselőtestületi ülésen fölszólalt, s kemé­nyen bírált mindent és mindenkit, akár értett a szóban forgó kér­déshez, akár nem.

Hogy elfoglalják valamivel, s hogy megismerje egy kicsit a közélet nehézségeit, hivatalt bíztak rá, megtették külrendőrnek. A külrendőr nagy úr volt akkoriban, való­ságos hatalom. Lóhá­ton járt, mégpedig a saját lova hátán, de a községtől abrakpénzt kapott ennek fejében.

Balla Miklós szorgalmasan járta a határt, zavarászta a neki alárendelt határ­cső­szöket, nem nézett el semmiféle lazaságot, szabálytalanságot, tilosban legeltetést, szi­dott, sőt büntetett ke­ményen. Nem csoda, hogy igen gyorsan rengeteg haragost szer­zett, legelőször is a határcsőszök között, akik azt kezdték fon­tolgatni, mit kellene ten­niük, hogy Bállá úr meghiggadjon egy kicsit.

Balla egyébként nagyon szerette a lovát, s ezért jártában-keltében mindig vitt magával egy pokrócot is a nyereg mellé kötve, s azzal takarta be a lovat, ha leszállt valamiért.

Történt egyszer, amikor éppen valami kóbor szekeres cigányokat egzecíroz­tatott éppen, hogy, hogy nem, eltűnt a pokróc, nagy bánatára. Kereste mindenfelé, de hiába, a felesége meg jól össze­szidta, hogy legközelebb tán a fejét is ottfelejti valahol.

Hanem harmadnapra meglett a pokróc. Amikor Bállá éppen nem volt otthon, beóvakodott egy határcsősz az udvarukba.

– Meglett ez a pokróc – kezdte bizonytalanul. – Azt mond­ják, tán a Balla nemzetes úré volna.

Az asszony széthajtotta a pokrócot, és megismerte azonnal.

– A mienk hát – mondta és letette a padra az ámbituson. – Aztán hol lett meg?

A határcsősz félrenézett, mintha nagy zavarban lenne, ötölt-hatolt, végül kibökte:

– Azt nem tudom.

Az asszony azonban gyanút fogott a zavarától, és csak erősködött.

– Dehogynem tudja! Látom én, hogy tudja, csak nem akarja mondani kend!

A határcsősz megjátszotta, hogy kétségbe van esve. Lehajtotta a fejét.

– Azt én nem mondhatom meg! – Ezzel aztán végképp felcsigázta az asszony kíváncsiságát és gyanakvását.

– Aztán miért nem mondhatja meg?

– Nem engedi a férfibecsület!

– Hozok egy kis pálinkát, amíg megissza, félrenéz a férfi­becsület, aztán közben megmondhatja.

Úgy is történt. A határcsősz felhajtotta a nagy pohár pálinkát, megtörölte a ba­ju­szát, a torkát is megköszörülte, hadd toporog­jon még egy kicsit az asszony türel­met­len­ségében, azután végre kibökte:

– Hát…. az az igazság, hogy a pokróc Árendás Rózsinál lett meg. Ő nyomta a kezembe máma reggel a pélyi úton, hogy ha úgyis bejövök a városba, hozzam be, ne neki kelljen …

– Hí, az ántiját!… – kezdte Balláné. – Nagy kár, hogy nem az a ribanc hozta be, legalább kikapartam volna a szemét a szé­gyentelen perszónájának!

Árendás Rózsi ugyanis közismert –tanyai nőszemély volt. Arról volt közismert, hogy bárki férfiembert szívesen fogadott, aki be­vetődött a tanyájára.

Amikor Balla nagy ártatlanul beállított estefelé, az asszony már az udvaron várta a pokróccal.

– Hát hol is vesztetted el ezt?… – kérdezte vészjóslóan. Ki sem tudta várni, hogy az ura mondjon erre valamit, elkezdte szórni rá az áldást, elmondta mindenféle rossz kurvapecérnek, szoknyabolond vénembernek, sőt ütötte is a pokróccal, ahol érte.

Balla mondhatta, hogy nem is járt Árendás Rózsi tanyája félé, mondhatott akár­mit, meg se hallgattass nem hagyott neki békét, amíg le nem mondott a kül­rendőr­ségről.

Német társalgás

Balla Miklós németül beszélget a jászapáti gazdakörben a helyi lakereskedővel, de egyikük sem érti, hogy mit mond a másik.

Balla Miklós a katonaidejét német vezényszó alatt, a közös hadseregben szol­gál­ta le valamikor. így aztán, mint afféle tudá­lékos obsitos, ha német szót hallott, kéret­lenül is belekotyogott, pedig n nyelvtudása többnyire csak a vezényszavakra korlá­tozó­don.

Gyakori vendég volt a gazdakörben, ahová eljárt az öreg Groszman Furkas, zsidó fakereskedő is, aki viszont magyarul alig tudott, szívesebben beszélt németül, de ha mégis magyar nyelven szólalt meg, akkor is német szavakat kevert a beszédébe.

Amikor először találkoztak, s Bállá meghallotta a német sza­vukat az öreg Grosz­man szájából, több se kellett neki, elkezdte a mondókáját, amely gyors és pergő volt ugyan, de jobbára ve­zényszavakból és bemagoltatott egyéb mondatokból állt, vagyis nem volt semmi értelme.

Groszman udvarias ember volt, nem leplezte le Ballát, hanem hallgatta egy da­rab­ig, azután ő is mondott valamit, mintha vála­szolna, amire megint Bállá szó­áradata követ­kezett.

A társaságban voltak, akik itt-ott, iskolában vagy még szintén a közös hadseregben, fölszedtek annyi német tudást, hogy rá­jöttek, milyen társalgás ez, és jót nevettek rajta. Hanem a dolog egy idő után kezdett unalmassá válni, ezért valaki szemrehányóan Groszmanhoz fordult, de úgy, mintha semmiről sem tudna.

– Ejnye, Groszman úr, mégse járja, hogy egy színmagyar tár­saságban maguk németül társalogjanak!

Groszman nem vette a szívére a dolgot, így mentette ki magát:

– Tudnak uraim, úgy van az, hogy amit Balla úr mond, azt én nem értek, amit én mondom, azt Bállá úr nem ért. De leg­alább biztosan nem veszünk össze.

Nagy nevetés támadt erre, és Balla attól kezdve, legalábbis abban a társaságban, nem hencegett többet a német tudásával.

Kíséri ürge, kürti ürge

Cigányok kétszer akarják kifizettetni a kiöntött ürgék után járó pénzt, de a jászkiséri jegyző legnagyobb csodálkozásukra megismeri, hogy melyik ürge származik a szomszéd uradalom­ból, ahol egyszer már fizettek érte.

Jászkiséren 1936-ban nagyon elszaporodtak az ürgék, és sok kárt tettek a határ­ban. A kiséri elöljáróság ezért kidoboltatta, hogy minden elpusztított ürgéért ötven fillért fizet. Ugyanakkor a pusztakürti uradalom intézője is kihirdette, hogy szintén ötven fillért fizet minden ürge után, amelyiket az uradalom területén öntöttek ki, és ütöttek agyon.

Egy nagy csapat cigány fölkerekedett egy napon vödrökkel, botokkal, s a ta­nyák­ból hordott vízzel nekiláttak Pusztakürtön az ürgeöntésnek. Nagy pénz volt ak­kori­ban nekik ötven fillér is, és úgy számítottak, hogy jó néhány pengőt össze­szed­hetnek.

Délig sikerült négy ürgét elpusztítaniuk, s amikor már túl melegük lett, és meg­unták a vízhordást is, bementek az intéző irodájába.

– Nagyságos úr – kezdték –, itt van ez a négy ürge, tessék megadni az árát!

Az intéző kifizette a két pengőt, a cigányok már menni készül­tek, hanem az egyiknek eszébe jutott valami.

– Nagyságos főintéző úr – fordult vissza az ajtóból –, magá­nak csak gond, hogy hova tegye ezeket az ürgéket, mink meg jó pörköltet főznénk belőlük. Engedje meg, hogy elvigyük!…

– Vigyétek! – legyintett az intéző, a cigányok pedig fölkap­kodták az ürgéket, és gyorsan elmentek.

Hanem ahogy magára maradt, az intéző gondolkozni kezdett: beviszik Kisérre a négy ürgét, és a jegyzővel is kifizettetik a két pengőt. Ez pedig csalás a javából, és még jól ki is nevetnek min­ket, sőt elmondják úton-útfélen, hogyan csaptak be.

Fölhívta hát telefonon a jászkiséri jegyzőt, Gergely Andort, aki jó ismerőse volt, és elmondta neki, hogy a cigányok négy ürgét visznek a kiséri községházára, de ő azoknak az árát már kiadta Pusztakürtön. A jegyző megköszönte a híradást, és várta, hogy megérkezzenek hozzá a cigányok az ürgékkel.

Hanem ők útközben sem tétlenkedtek, mire beértek Jászkisérre, még kiöntötték Öt ürgét, úgy, hogy kilenccel állítottak be a köz­ségházára. A folyosón sorba rakták a kilenc tetemet, majd szól­lak az egyik írnoknak, hogy ürgéket hoztak. Az írnok azonnal bekopogott a hírrel a jegyzőhöz, aki előzőleg meghagyta, hogy értesítsék, ha cigányok ürgéket hoznak, maga akar tárgyalni velük. Jött is rögtön, szokása szerint egy nádpálca volt a hóna alatt.

Na, mi újság? – kérdezte, ahogy meglátta a cigányokat.

Ők meg kórusban mondták:

– Nagyságos főjegyző úr, tessék kifizetni ezeknek az ürgéknek az árát!

Gergely Andor mustrálgatta egy darabig az ürgéket, majd így szólt:

– Én csak kiséri ürgékért fizethetek, ezek között meg kürti ürgék is vannak.

A cigányok álla leesett a csodálkozástól, megszólalni sem tudtak, némán nézték, ahogy Gergely Andor a nádpálcájával négy ürgét kilökdös a sorból.

Ez is kürti ürge, ez is meg ez is… – Kifizette az öt ürgéért a két pengő ötven fillért, azután még annyit mondott: – Ne akar­jatok becsapni, én úgy ismerem ezt a vidéket, hogy megmondom, melyik ürge hová való!

A cigányok megnémulva igyekeztek kifelé, csak odakint lett nagy ricsaj, nem győz­tek csodálkozni, hogy milyen okos ember a jegyző, Még napok múlva is talál­gatták, vajon miben különbözik a pusztakürti ürge a jászkiséritől, amikor pedig szemre olyan egyformák.

Vallus úr csudálatos gyógyulása

Egy gazdag ember orvostól orvoshoz jár a betegségével, de hiába. Végül a jászjákóhalmi doktor különös kezeléssel meggyó­gyítja.

Élt Jászberényben egy Vallus István nevű ember. Sok földje, állata volt, de már élete delén sem nagyon tudta élvezni a gaz­dagságát, mert mindenféle betegség kínozta. Meghízott, hogy mozdulni is alig bírt, ha mégis megpróbálta, nem kapott levegőt, úgy érezte, menten megfullad.

Gyógyíttatta volna magát, sorra járta a nevesebb egri, gyön­gyösi, szolnoki orvo­sokat, még Budapestre is elutazott, de nem sok eredménnyel. Kapott mindenféle gyógy­szert, egyik-másik át­menetileg használt is, de Vallus úr állapota végül is nem­hogy javult volna, hanem egyre romlott. Már csak feküdt egész nap az ágyon, és pihegett, a beszéd is nehezére esett.

Ekkor hallotta hírét, hogy Jákóhalmára új orvos költözött, aki rövid idő alatt nagy hírre tett szert, mert sok olyan embert is meggyógyított, akiről más orvosok már úgy gondolták, hogy menthetetlen.

Nosza, hintóba ült Vallus úr, és átvitette magát Jákóhalmára. Az orvos kikérdezte, megvizsgálta alaposan, azután gondterhel­ten megcsóválta a fejét.

– Nagyon súlyos? – kérdezte ijedten a beteg.

– Hogy súlyos, azzal még nagyon keveset mondok – felelte az orvos. – Ön mondta, hogy végigjárta a legnevesebb kollégákat, és senki sem tudta meggyógyítani. Nehéz eset, nagyon, nagyon nehéz…

Vallus úr könyörgőre fogta a dolgot.

– Már csak magában bízom, doktor úr! Semmi pénzt nem saj­nálok …

– Hát… talán lehetne próbálni valamit. Magam készítem el az orvosságát.

– Kérjen érte, amennyit akar! – kiáltotta Vallus úr, aki na­gyon félt a haláltól. – Csak használjon végre!

– Igen ám – mondta az orvos –, de ez különleges orvosság lesz Elkészítés után azonnal be kell venni, és egyszerre csak egy adagot csinálhatok belőle.

– Annyi baj legyen! – legyintett Vallus úr. – Napjában akár háromszor is átküldőm érte a kocsist.

– Elég, ha egyszer veszi be naponta – válaszolt az orvos, –, de azt itt előttem kell bevennie.

– Mi sem könnyebb annál! Átjövök a hintón …

– Nem jó! – vágott közbe az orvos. – A hintó ráz a rossz úton, és akkor az orvosság nem úgy hat, ahogyan kellene.

Vallus úr értetlenül nézett az orvosra, hogy akkor hát mi le­gyen, de ő rendület­lenül folytatta.

– Naponta egyszer gyalog kell átjönnie. – Látva betege ré­mült ábrázatát, bizta­tóan hozzátette: – Na jó, ne az országúton jöjjön, hanem toronyiránt…

– Naponta … gyalog? – nyögte Vallus úr. – Az lehetetlen!

– Ez még nem is minden – folytatta az orvos. – A bőséges ebédeknek vége. A reggelit felejtse el, ebédre egy kis szelet sült husi ehet, de a fát a tűzhöz önnek kell fel­aprí­tania. Vacsorára legföljebb egy pohár tejet ihat egy szelet rozskenyérrel. És jól legyezze meg: ez az utolsó lehetősége! Ha nem tartja be az utasí­tásaimat, egy fél év múlva a föld alá kerül.

Vallus úr, mint már mondtuk, nagyon félt a haláltól, így aztán aprólékosan betartotta az orvos utasításait. Az első napon úgy érezte, meghal, mire átvonszolta magát Jákóhalmára, visszafelé pedig csak késő estére tette meg az utat. Fát vágott a hús­sütés­hez, este pedig csak egy pohár tejet ivott, egy szelet rozskenyeret evett, akár­hogy marta a gyomrát az éhség.

Hanem egy hét múlva kezdte jobban érezni magát. Először az tűnt föl neki, hogy könnyebben kap levegőt, azután már a járás sem esett olyan nehezére. Le is fogyott jócskán, a végén már bot nélkül, szinte szaladva tette meg az utat Berénytől Jákóhal­mára és vissza.

Egy jó félév múlva az örvös újra alaposan megvizsgálta, és így szólt:

– Úgy látom, szépen gyógyul. Holnaptól kezdve nem kell át­járnia gyógyszerért. Reggeliznie azonban továbbra sem szabad, ebédre és vacsorára is csak azt ehet, amit engedélyeztem. És arról se feledkezzen meg, hagy a tüzelőt a jövőben is önnek kell aprítania! Ha betartja ezeket az utasításokat, akkor nem tér vissza a betegsége.

Vallus úr egy csomó pénzt adott az orvosnak, az utasításait pontosan betartotta, így még hosszú ideig élt jó erőben, egész­ségben.

A sintér és a nagykutyák

Ádám Balázs beküldi a sintért a községháza udvarára, azzal, hogy sok nagykutyát látott arra, ideje volna összefogdosni őket. Ám a sintér éppen az elöljáróság tagjaival találkozik.

Ádám Balázs, a téglagyáros, egyszer éppen szokásos napi sétáját végezte a jász­apáti Hevesi úton, amikor összetalálkozott Bárány Gáborral, a sintérrel, aki a vécé­pu­co­lásnál használatos, köznyelven csak viharágyúnak nevezett lajtot vontatta a gebéivel valahová.

– Hát, hogy akarod, Gábor? – kérdezte Ádám Balázs.

– Megyek árnyékszéket pucolni, meg fogdosom összefelé a kóbor kutyákat, nemzetes úr – felelte a sintér.

– No, idehallgass! Menj be a községháza udvarára, láttam ott az előbb hat nagykutyát, elég disznóság, hogy szabadon jár­kálnak!

– Nem tudtam róla, nemzetes úr … – mentegetőzött a sintér, de Ádám Balázs közbevágott:

– Hát hiszen nem is a te hibád, hogy még szabadon vannak.

Bárány Gábor megköszönte a tanácsot, és néhány perc múlva bevonult a község­háza udvarára, kezében a dróthurokkal. Ott először is a belrendőrrel akadt össze, aki megkérdezte tőle:

– Mit akarsz itt, te Gábor?

– Hát jöttem a nagy kutyákat összefogdosni. Ádám nemzetes úr mondta, hogy van itt vagy hat, csak úgy szabadon járkálnak.

Ott ültek az elöljáróság tagjai, éppen hatan a községháza torná­cán, amit a nép­nyelv közönségesen csak szakállszárítónak neve­zett. Meghallották, mi járatban van Bá­rány Gábor, s értették is azonnal, miről van szó. Hanem a sintér igencsak csodál­kozott, hogy a nagy kutyák már eltűntek a környékről, mert ő már egyet sem talált.

Dohány a megyei uraknak

Dercze Barna szűzdohányt szerez a megyei uraknak, és főszol­gabírói segítséggel, juttatja el Szolnokra, kijátszva a fináncokat.

Dercze Barna közismert dohánykupec volt Jászapátin a háború előtt. Mindenki tudta ezt, tudták a fináncok is, de sohasem ér­ték tetten. Igaz, azért sem volt ez könnyű, mert a járási, de még a megyei urak is a vevői közé tartoztak, senki sem tudott olyan finom szentandrási szűzdohányt szerezni, mint ő.

Egyszer valamelyik magas rangú megyei tisztviselő üzent I lm vádi fő­szolga­bírónak Apátira, hogy kéne egy kis dohány. A főszolgabíró hívatta hát Dercze Barnát. Amikor a dohánykupec megjelent nála, nem sokat teketóriázott, a tárgyra tért azon­nal.

– Ide figyeljen, Barna! – mondta. – Üzentek a megyétől az mák, hogy dohány kel­lene, abból a finom szentandrásiból, ame­lyikből a múltkor is küldtünk. Tud-e szerezni?

– Tudni éppen tudok – mondta Dercze –, csak vevő legyen rá.

– Az lesz! – nyugtatta meg a főszolgabíró. – Megadják az urak az árát, a múltkor sem fizetett rá.

Dercze Barna befogatott a kocsissal, aki jó embere volt, maga is felült mellé a bakra, és áthajtottak Jászszentandrásra. Beszerezték a dohányt, amennyi kellett, és már visszafelé jöttek, amikor az egyik dűlőúton kibukkant előttük két finánc. Nem lehe­tett tudni, rá lestek-e, vagy véletlen volt a találkozás. Az egyik fináncot jól ismerte Dercze Barna, nemegyszer iszogatott és kártyázzon vele, sőt pertu is voltak, de a másik új ember volt Apátin, akkoriban helyezték oda, és a dohánykupec egyáltalán nem is­merte. Ettől ideges lett egy kicsit.

A kél finánc tempósan kiballagott az út közepére, és intettek a kocsisnak, hogy álljon meg.

– Hát, hogy akarod? – kérdezte köszönés után az ismerős finánc.

– Megyünk hazafelé – felelte ártatlan képpel Dercze Barna. Az nagyon jó! – örvendezett a finánc. – Akkor felülnénk, ha nem alkalmatlan, mert mink meg csak így gyalogszerrel va­gyunk.

– Tessék csak! – készségeskedett Dercze. – Sok jó ember elfér kis helyen, ugye.

De a hideg verejték kezdett kiütközni a homlokán, mert az ülés alatt dugig volt pakolva a kocsi dohánnyal.

A fináncok nem kérdezősködtek, csak ültek szép csendben a kocsi oldalán, Dercze Barnából viszont dőlt a szó, beszélt nekik egész úton, hogy elterelje a figyel­mü­ket. Ahogy beértek Apátira, a dohánykupec Juhász Zsiga kocsmájánál hirtelen félbe­hagyta a mondatot, s másikat kezdett:

– Ha nem sértem meg az urakat, szívesen fizetek egy pohár bort.

Összenézett a két finánc, azután az ismerős rábólintott.

– Köszönettel elfogadjuk.

Dercze Barna rendelt egy liter bort, s alig hogy belekóstoltak, kiöntött három decit egy pohárba.

– Engedelmet kérek – mondta –, viszek már a kocsisnak is egy pohárral.

Odakint azután a poharat a kocsis kezébe nyomta, és a füléhez hajolt.

– Pista, ide hallgass! Idd meg gyorsan, azután vágtass haza, ahogy csak bírsz, a dohányt dobáld be a csalamádé közé, és gyere vissza! Ha kérdeznek, azt mondd, hogy itt álltál végig, el se mozdultál a kocsmaajtó elől!

Megitták a bort odabent, Dercze Barna gyorsan rendelt még egy litert, pedig a fináncok már mentek volna. Addig húzta az időt, hogy mire fölcihelődtek, a kocsi már ott állt az ajtónál. A két finánc körbejárta, azután fölhajtották a pokrócot az ülés­ről, benéztek alá, de ott már nem volt semmi.

– Hova lett a dohány? – kérdezte fenyegetően az idegen finánc.

– Milyen dohány? – nézett rá ártatlanul Dercze Barna.

– Amit Szentandrásról hozott.

– Én nem tudok más dohányról – vont vállat flegmán Dercze –, csak arról, amelyik a zacskómban van, az meg trafik.

A két finánc faggatózott még egy darabig, de a kocsis sem tudott semmiről, hát nagy dühösen elmentek.

Dercze Barna másnap bement a főszolgabíróhoz.

– Megvan a dohány, tekintetes úr – kezdte –, de hogy jut be Szolnokra? Én vonattal nem vihetem, mert biztosan lesnek rám a fináncok az állomáson. A múltkor is majdnem ráfizettem a vonatozásra.

– No, az már ne okozzon magának gondot – nevetett a fő­szolgabíró. – A na­pok­ban több kocsit kell Szolnokra küldeni, csomagokat hoznak ki az ellá­tat­la­nok­nak. Majd kivetjük a kocsi­ját, maga is vele megy, mint megbízott, sőt Szentesi baktert is fölültetjük rá, úgyhogy a fináncoktól biztonságban lesz a dohány.

Árokszállás nevibe’

Küldöttség megy Jászárokszállásról Jászszentandrásra az első világháborús emlékmű fel­ava­tá­sára. Az elöljáróságban sokat vi­tatkoznak, hogy milyen beszédet mondjon a küldöttség vezetője, hogy rövid és kifejező is legyen. Pádár Kálmán bíró végül meg­oldja a gondot.

Antiikor Jászszentandráson felavatták az első világháborús emlékművet, meg­hívták a többi jász község elöljáróságát is az Ünnepségre, összeült hát az árokszállási elöljáróság, hogy ha­tározzon ebben a kérdésben. Azt eldöntötték gyorsan, hogy kül­döttségnek kell képviselnie a községet, azon sem volt vita, hogy ki legyen a vezetője.

– Hát ki lehetne más, mint Pádár Kálmán bácsi, a bíró? Ez magától értetődik – mondta az elöljáróság egyik tagja, s a töb­biek rábólintottak.

– De hát a küldöttség mit vigyen, a vezetője mit mondjon?

– Vigyen egy nagy koszorút!

– Az nem jó, azt mondják majd, nicsak, hogy fölvágnak az árokszállásiak!

– Akkor vigyen kicsit!

– Az se jó, mert azt mondják: nicsak, hogy a fogukhoz verik a garast az árok­szállásiak!

Végül megegyeztek, hogy a koszorú ne legyen se kicsi, se nagy, hanem olyan közepes forma, hogy ne tudják megszólni őket miatta.

– Hát a beszéd milyen legyen?

– Legyen jó hosszú és értelmes!

– Hosszú ne legyen, mert abból baj lehet! Szégyenszemre még belesül a bíró, ki is nevetik, és az nagy csúfság lenne az elöljáró­ságra, de még a községre is.

– Akkor ne mondjon semmit, csak tegye le azt a koszorút!

– Azt se lehet! Még azt hinnék, hogy Árokszálláson néma bírót választottak.

– Hát akkor Kálmán bácsi szóljon is egy pár szót, röviden és velősen!

Úgy is történt, ahogy az elöljáróság elhatározta. Amikor a nagy napon Szent­andráson rá került a sor, a bíró odaállt az em­lékmű elé, és így szólt:

– Árokszállás nevibe’ leteszem a tövibe.

És letette.

Pénzszagra megy az ördög

Egy szegény öregasszony sok pénzt örököl. Két részeges cim­bora fondorlattal el akarja venni tőle, de a tervük nem sikerült sőt börtönben végzik.

Egyedül élt egy szegény öregasszony a jászberényi tanyavilág­ban. Volt egy kis földje, amit kiadott felesbe, annak a hasznából éldegélt. Dolgozni már nem nagyon bírt, csak egy disznaja visí­tott, néhány tyúkja kárált az udvaron.

Egyszer a postás nagy hírrel kopogtatott be hozzá: meghalt egy Amerikában élt távoli gazdag rokona, akinek ő már jószeré­vel az létezéséről sem tudott, és nem lévén más örökös, rámaradt az egész vagyon.

– Annyi pénzt kap – mondta a postás –, hogy én ki se hozhat­tam, menjen be holnap a postára, ott veheti föl.

Azzal elköszönt, magára hagyta a váratlan szerencsétől szé­delgő öregasszonyt, és ment tovább, de amerre csak járt, min­denhol elmondta, hogy mi történt. így azután megtudta az esetet két semmirekellő, részeges cimbora is, akik a város szélén laktak.

– Hallod-e, he? – kérdezte az egyik. – Mennyi jó bort, sört, pálinkát meg­ihat­nánk mink azért a pénzért!

– Bizony úgy van! – helyeselt a cimborája. – Az a vénasszony meg már alig veszi hasznát.

Addig-addig beszélgettek, a végén kitervelték, hogy elveszik tőle a pénzt.

Szereztek egy borjúbőrt meg két szarvat, és éjfél előtt kimen­tek a tanyára. Egyi­kük a bőrt magára terítette, felkötötte a szarvakat, és fölmásztak a tetőre. Az öreg­asszony régi házban lakott, amelynek még szabad kéménye volt. A cimbora kötélen leeresztette borjúbőrbe bújt társát a kéményen. Ez nem ment zaj nélkül, és az öreg­asszony fölébredt, majd fölkelt és gyertyát gyúj­tott, hogy megnézze, mi motoz a konyhában.

Ahogy kilépett a táncoló gyertyafényben, azt látta, hogy egy ördög ugrik elő a sötét sarokból, megvan mindene, szarva, bun­dája, ahogy kell. De nemcsak előugrik, hanem rá is rivall rette­netes hangon:

– Én vagyok Lucifer, az ördögök királya! Tudom, hogy sok pénzt kaptál Ameri­ká­ból! Ha nem akarod, hogy rögtön magam­mal vigyelek a pokol legtüzesebb fenekére, tégy úgy, ahogy mon­dom! Holnap menj el a pénzért a postára, és hozd el az egészet! Éjfélkor itt leszek érte. Ha mindent úgy teszel, ahogy mondtam, elkerülöd a poklot. Most pedig oltsd el a gyertyát, feküdj vissza az ágyba, és eszedbe ne jusson bárkinek is elmondani, amit hal­lottál tőlem!

Az öregasszony se holt se eleven nem volt, maga sem tudta, mit tesz, eloltotta a gyertyát, visszabújt az ágyába, de hiába takarózott be nyakig, egész éjjel vacogott a dunna alatt.

Az ördögnek öltözött cimbora a kötelet a derekára kötötte, a társa felhúzta a kéménybe, majd lemásztak a tetőn, és eltűntek a sötétben.

Az öregasszony másnap bement a postára, de nem úgy nézett ki, mint aki oda­van a boldogságtól. A postamesternek fel is tűnt a szomorúsága, és beszédbe elegye­dett vele.

– Na, néni – mondta –, most végre elfelejtheti a szegénysé­get! Van sok pénze, vehet rajta földet, marhát, disznót, amennyit akar.

De az öregasszony csak ingatta a fejét.

– Nem az enyém már az a pénz!

– Hát ugyan kié?

– Azt nem mondhatom meg!

– Mondja csak nyugodtan!

– Ha elmondanám, nagy bajom lenne belőle, de lehet, hogy még a postamester úr is megszenvedne miatta.

Ettől aztán még kíváncsibb lett a postamester, behívta az asszonyt a belső szobába, és addig nem nyugodott, amíg az szorul szóra mindent el nem mondott. Akkor gondterhelt arccal csak ennyit mondott:

– Ez bizony nagy baj! Menjen szépen haza, és éjfélkor, ha oda­megy az ördög, adja oda neki a pénzt, ne ellenkezzen!

Az öregasszony elment, a postamester meg egyenesen a csend­őrökhöz ment, és mindent elmondott a parancsnoknak. Ők pedig sötétedés után, de még jóval éjfél előtt, körülvették titokban az öreg­asszony tanyáját, és csendben várakoztak.

Éjfélkor megjelent a két cimbora, most is minden ugyanúgy történt, mint az elő­ző éjjel: fölmásztak a tetőre, az egyik le­eresztette a másikat a kéményen, azt, ame­lyik­nek borjúbőr volt a testére csavarva, szarv volt a fejére kötve.

Az öregasszony gyertyafény mellett várt, dehogyis tudott volna aludni.

– Elhoztad-e a pénzt, ahogy parancsoltam? – kiáltott rá az ördög.

– Elhoztam – nyöszörögte elhaló hangon az öregasszony. Reszkető kézzel elővette a nagy köteg bankót a sublótfiókból, és átadta neki.

– Oltsd el a gyertyát, és nehogy leskelődj utánam, mert só­bálvánnyá válsz, mint Lót felesége!

Az öregasszony eloltotta a gyertyát, az ördög meg felhúzatta magát a kötélen. Már javában örültek a sok italnak, amit a pénzért akartak venni, de ahogy lemásztak a tetőről, egyenesen a csendőrök karjaiba ugrottak.

Tagadni nem lehetett, a pénzt is megtalálták náluk, és vissza­adták az öreg­asszonynak, aki utóbb valóban földet, állatokat vett rajta, meg egy házat, de nem kint a határban, hanem a városban, mert már félt volna odakint, hogy híre ment a gazdag­ságának.

A két cimborát börtönbe zárták, ott jó hosszú ideig elmélked­hettek rajta, hogy érdemes volt-e Lucifert játszani.

A kisbíró meg a cigányok

Az árokszállási kisbíró elküldi a cigányokat a kenyérvári ura­dalomba, azzal, hogy ott bivalyhúst osztogatnak. Amikor káderül, hogy ez nem igaz, a cigányok előbb meg akarják ölni, utóbb mégis kibékülnek.

Deák Mátyás kisbíró volt Jászárokszálláson. Szeretett minden­ből viccet csinálni, különösen a cigányokkal tréfált sokat, azok meg ővele. Ott csapták be egymást, ahol tudták.

Egyszer, amikor a hivatalos közleményt felolvasta, és a nép nagy része szét­széledt, csak a cigányok álltak még körülötte, odaindult hozzájuk.

– Hallottátok-e, hogy mi újság van még?

– Mi?

– Kenyérváron döglenek a bivalyok, ott a rengeteg hús, nem tudnak vele mit kezdeni.

– Hazudsz, Matyi, hazudsz! – mondták a cigányok, mert már nem nagyon hittek a kisbírónak.

– Én nem hazudok! – felelte sértődötten Deák Mátyás. – Me­hettek a húsért, ha akartok, hozhattok, amennyi kell, ingyen adják., Én jót akartam nektek, de ha nem, hát nem …

Vállat vont, és úgy tett, mintha megbántva tovább akarna menni. Hanem a cigányoknak már beültette a bogarat a fülébe, nem hagyták, hogy elmenjen.

– Hát aztán miben hoznánk el azt a sok húst?

– Kérjetek kölcsön talyigát!

– Igazad van, te Matyi!

Össze is állt vagy húsz cigány, elkunyeráltak innen-onnan néhány talyigát, és el­in­dultak Kenyérvárra bivalyhúsért. Kenyérvár uradalmi major volt Árokszállástól vagy hat kilométerre. Egész úton tervezgették, hogy mennyi rengeteg húst hoznak el, a vígén már úgy okoskodtak, hogy még kérnek is valamit, amiért segítenek eltakarítani a döglött állatokat. Így aztán, amikor Ke­nyérváron megtalálták az intézőt, magabiztosan megálltak előtte, és csak úgy félvállról odavetették neki:

– No, intéző úr, mi van a bivalyokkal?

– Hogyhogy? – meresztett nagy szemeket az intéző. – Mi lenne velük?

– Ha ad néhány pengőt, szívesen elvisszük a dögöket.

– Milyen dögöket?

A cigányok összenéztek, még össze is kacsintottak, hogy no, teszi magát az intéző …

– Néhány pengőért elvinnénk a döglött bivalyokat, nem kel­lene itt vesződni az elásásukkal.

– Szóval döglött bivaly kellene?

– Az, az! – bólogattak a cigányok. – Beszélik, hogy sorra dög­lenek a bivalyok Kenyérváron, hát úgy gondoltuk …

– Kik beszélik, hogy döglenek?

– Hát mindenki… Árokszálláson …

– De ti kitől hallottátok?

– Deák Matyitől.

– Aha – bólintott az intéző. Jól ismerte a kisbírót, már tudta, hogy honnan fúj a szél. Csak annyit mondott: – Várjatok, mind­járt jövök!

A cigányok megörültek, hogy no végre megértette, miről van szó, megy intéz­kedni a bivalyhús ügyében. Az intéző ellenben belökött két patront a puskájába az irodában, visszament a ci­gányokhoz, és a fejük fölé durrantott kettőt.

– Ehol-e, bivalyhús helyett! Még hogy döglenek …!

A cigányok villámgyorsan eltűntek, rohantak visszafelé, ahogy a lábuk bírta. Csak a temetőnél álltak meg a falu alatt. A köl­csönkért talyigákat is szanaszét hagyták a határban.

– Erről jut eszembe – mondta az egyik, ahogy a temető sír­köveit meglátta –, álljunk már meg, számoljuk ki, hány halott van közülünk!

Szerencsére halott egy sem volt, így egy kicsit megnyugodva folytatták az utat, és az ijedelmet egyre jobban felváltotta ben­nük a harag.

– Az a Matyi, a szakramentomát, becsapott, hazudott nekünk megint!

– No megállj, majd kapsz most!

Egyre jobban fölhergelték egymást, az öklüket rázták, köpköd­tek mérgükben. Azután az egyik hirtelen megállt, és nagyot kiáltott:

– Gyerünk, öljük meg, most mindjárt! Mint egy gyíkot!

– Gyerünk! – kiáltották a többiek, és már indultak is a patak partján, óvatosan, nehogy a kisbíró észrevegye a csapatot, mert a háza nem messzire volt a pataktól. Megálltak a ház körül, de nem akartak ajtóstól berontani, ezért az egyik barátságos hangon bekiáltott:

– Elé vagy-e Matyikám?

A kisbíró már messzebbről észrevette őket, s bár nem tudta, mire készülnek, azért tarthatott tőlük, mert fölment a padlásra, és ott elrejtőzött. Hanem a kiáltásra nem tudta megállni, hogy újabb tréfát ne eszeljen ki, hát visszaszólt:

– Nem vagyok én!

– No, az a szerencséd, mert bizony a patakba fojtottunk volna! – válaszoltak a cigányok, majd szépen hazaballagtak.

Másnap a faluban találkoztak a kisbíróval. Akkorra már el­szállt a mérgük nagy része, de azért elébe álltak.

– Hazudtál nekünk tegnap, Matyi!

– Én sose mondok nektek igazat! – felelte nevetve a kisbíró.

– De, de, most igazat mondtál, Matyikám! – válaszolta az egyik cigány, és már mind nevettek.

Szent volt a béke.

Kutyát ellett a tehén

Egy jászapáti kovácsmester tehene megellik, s a gazda örömé­ben jól felönt a garatra, majd elalszik az istállóban. Ébredéskor egy kutyát is talál a borjú mellett, és azt hiszi, a tehene kutyát ellett.

A század elején nevezetes ember volt Jászapátin egy Lénárd nevű kovácsmester, akinek a falu közepén volt a műhelye, a Groszman-féle fakereskedés mellett. Az a mű­hely nemcsak azért volt közkedvelt helye a férfinépnek, mert ott lehetett lovat par­koltatni, új ráfot veretni a kocsikerékre, hanem azért is, mert mindig akadt körülötte néhány várakozó, lézengő ember, nem­csak helybeliek, hanem gyakran más vidékről valók is, és reggel­től estig folyt a szó, a tréfa, az ugratás.

Amikor még jobban bírta a munkát, tehenet is tartott a kovács­mester, hogy ne kelljen egy kis tejért, vajért, túróért a piacra vagy a szomszédba járni.

Egyszer hasas lett a tehén, s amikor eljött az ellés ideje, este­felé Lénárd át­balla­gott a szomszédban lakó gazdához, akinek több állata is volt, s jobban értett hozzájuk, mint a kovács.

– Ellik a Riska – kezdte –, gyűjjön át, szomszéd, hátha segít­ségre lesz szükség!

A szomszéd átment, s az istállóban először is ittak egy kupica szíverősítőt, azu­tán a petróleumlámpa fénye mellett még egy párat, mert egyébként kegyetlen hideg téli idő volt, úgy érezték, az istálló sem tudott igazán átmelegedni, hiába zárták ajtaját, ablakát.

Jó késő este aztán szerencsésen megellett a Riska, lett egy szép nagy borja, s ennek úgy megörült Lénárd, hogy marasztalta a gazdát.

– Ne siessen, gazduram, igyunk inkább áldomást erre a kisborjúra, ha már ilyen szeren­csésen a világra segítettük!

A szomszéd sem vetette meg az italt, maradt hát szívesen, be­szélgettek, iszo­gattak még egy darabig, szép csendben még nótáztak is egy sort.

A Lénárd felesége egyszer kinézett, hogy ugyan hol marad az ura.

– Meglett a borjú! – újságolta neki a kovács örömmel.

Az asszony megnézte a gyenge kis jószágot, látta, hogy min­den rendben van, nem veszekedett az urával az ivás miatt, úgy gondolta, hadd szórakozzanak egy kicsit, megérdemlik. Vissza­ment hát a házba, ők ketten meg folytatták a poharazgatást.

Hanem az ital azért megtette a magáét, Lénárdnak hamarosan elnehezedett a szem­pillája, sőt a kovács le is dőlt a friss szal­mára, és elszenderedett. A szomszéd jobban bírta az italt, de nem volt kedve egyedül poharazni, meg úgy gondolta, nem is illendő, hogy maradjon, amíg a gazda alszik, összeszedte hát a holmiját, lejjebb csavar­ta a petróleum­lámpa kanócát, és szép csendben betette maga mögött az istállóajtót.

Sötét volt odakint, a hold éppen elbújt a felhők mögé, a szom­széd csak annyit érzett, hogy a lába valami mocorgó feketeségbe botlik. Lehajolt, s akkor vette észre, hogy Lénárd szép, nagy komondora az, a csikorgó hidegből szeretne besurranni az istál­lóba.

– No, te szegény! – mondta ellágyuló szívvel a szomszéd. – Megvesz itt az isten hidege, hát csak eredj be, jut neked is hely.

A kutya nem kérette magát kétszer, hálás nyüszítéssel beugrott a résnyire tárt ajtón, azután odaballagott a tehénhez, és lefeküdt barátságosan a kisborjú mellé. A tehén ismerte a komondort, nem bánta, ha lefekszik a szalmára, békésen kérődzött tovább.

Hajnal felé felébredt a kovács. Forgolódott, nézelődött a kor­mos üvegű petróleum­lámpa gyér fényében, s egyszer csak észre­vette, hogy a kisborjú nem egyedül fekszik a szalmán, valami hasonló nagyságú feketeség van még mellette.

Még egyet ellett a Riska! – gondolta örömmel, és odanyúlt, hogy megsimogassa a másik kisborjút is, de úgy érezte, valami nincs rendben, nagyon furcsa tapintású volt a szőre. Megtapo­gatta még egyszer, s akkor a komondor elégedetten felvakkantott félálmában a simogatásra.

Felugrott a gazda, majdnem el is terült az istálló földjén a sietségtől, meg a még teljesen el nem szállt mámor miatt, és kiabálva igyekezett a házba a feleségéhez.

– Asszony, gyere gyorsan, kutyát ellett a Riska!

– Megbolondult kend? – förmedt rá a felesége. – Ilyesmivel ver föl éjnek évadján!

– De csak gyere gyorsan, láttam, hogy kutyát ellett.

– Tán még egy kisborjút inkább.

– Először én is azt gondoltam, de nem borjú az, hanem kutya! Valami ördön­gösség van ebben!

Az asszony nem hitte el a csodát, de kíváncsi volt, hogy vajon mit látott az ura, fölkapta hát a nagykendőt, és kiment az istál­lóba. Fölcsavarta a lámpa kanócát, s a nagyobb fényben rögtön látta, hogy a saját kutyájuk fekszik nyújtózkodva a kisborjú mellett.

– Hát már a saját kutyáját se ismeri meg, ha berúg? – kezdett pörölni.

– Hogy került ide ez a jószág? – vakarta meg a tarkóját zavar­tan az ura. – Este még nem volt itt…

– Akár itt volt, akár nem, szégyellhető hogy …

– Biztos a szomszéd engedte be – töprengett Lénárd. – Az ántiját! Csak ő lehetett!

Osztotta az áldást a szomszédra bőven, őrá meg a felesége, így el is veszekedtek szépen reggelig.

A gálickő ára

Hivatalos küldöttség megy Jászapátiról Budapestre, s tagjai az estét szórakozással töltik. Annyira, hogy egyiküknek nemcsak a saját pénze fogy el, de az is, amit a szomszédtól kapott gálickőre.

A század elején az volt a szokás, hogy ha valami közügyben el kellett járni Buda­pesten, nem egy-két ember, hanem népes kül­döttség utazott a fővárosba. Tagjai rend­szerint a jobb gazdák, módosabb iparosok közül kerültek ki, akik nem sajnálták azt a néhány forintot a közügy érdekében, mert a község nemigen fize­tett napidíjat, meg persze tudták, hogy mindig marad idő egy kis szórakozásra is.

Egy ilyen küldöttségben vett részt egyszer két gazda, Horváth Miklós és Urbán Miklós, akik jó barátok, sőt talán távoli rokonok is voltak.

Nem tudtak mindent elintézni egy nap alatt, így megszálltak valamelyik szállo­dában, s az estét szórakozással töltötték. Először színházba mentek, majd vacsorázni egy jó nevű étterembe, va­csora után pedig még ottmaradtak egy kis borozgatásra. Cigány is került hamarosan, sőt, látva a jókedvű és bőkezű társaságot, néhány éjjeli pillangó is beóvakodott, s hamar összebarátkoztak a küldöttség tagjaival. Jókedvében mindenki szívesen évődött ve­lük, fizettek is nekik számolatlanul.

Az egyik lány Horváth Miklóst szemelte ki magának, énekel­tek együtt, a lány éppen az ölébe akart ülni, hanem akkor Hor­váth odasúgta neki:

– Nekem nincs sok pénzem, hanem nézd csak azt a vékony képű búslakodó urat ott az asztal végén! Annak udvaroljatok, a bőre alatt is pénz van!

Az a vékony képű búslakodó úr Urbán Miklós volt. Valahogy elfeledkeztek róla a lányok, akik inkább a jobb kiállású fiatal­embereket keresték, ha már választani lehetett.

Ezután persze egy perc se telt el, és már hárman csüngtek Urbán Miklós nyakán. Urbán egyre jobban felvidult, a vége az lett, hogy szobára mentek. Másnap reggel jó későn tért vissza a szállodába nagy kornyadozva.

Egy darabig ott téblábolt a barátja körül, azután nagy nyakhúzogatások között megkérdezte:

– Sógor, volna-e öt pengője kölcsön? Az éjjel minden pénzem elment, az úti­köl­tséget is alig tudtam megőrizni. De a legna­gyobb baj az, hogy a szomszéd megkért, vigyek neki gálickövet, ide is adta az árát, de az is elment…

Horváth adott neki öt pengőt, hogy szégyenben ne maradjon, de a dolog azért kitudódott, és Jászapátin még sokáig járta a mondás, hogy „Elbaszta, mint Urbán sógor a gálickő árát”.

Ébredés a hullaszállító autóban

Kakó Jóskát két tréfás kedvű ismerőse részegen beteszi egy hullaszállító autóba, amelyik Budapestre viszi. Ott ébred föl, és hirtelenében azt sem tudja megmondani, kicsoda ő igazából.

Valamikor a harmincas évek vége felé élt Jászapátin egy derék, dolgos cigány­ember, akit az egész falu Kakó Jóskának hívott, bár lehet, hogy nem ez volt az igazi neve. Egy mészáro­smester üzle­tében dolgozott, elvégzett minden munkát becsülettel, a gazdája elégedett volt vele. Egy hibája volt csak, a kelleténél jobban szerette a bort, de a sört és a pálinkát sem vetette meg, ha éppen azt fizetett neki valaki.

Egy este a Panyelóban iszogatott éppen egy ismerős társaság­gal, s mivel már jócskán felöntött a garatra, éjfél felé ráborult az asztalra, és elaludt.

Nemsokára két idegennel bővült a társaság. Hullaszállítók vol­tak, akik üres ko­csi­jukkal budapesti telephelyükre igyekeztek. A fény és a nótázás azonban meg­állí­totta és becsalogatta őket, úgy gondolták, megisznak a jókedvű társasággal egy po­hár­ka bort. A rendőrség akkoriban még nem vette olyan szigorúan az ivást az autósoknál. A tár­saság szívesen fogadta őket, az egy pohárból kettő-három lett.

Közben az egyik mulatozónak föltűnt, hogy Kakó Jóska az asztalra borulva alszik, és költögetni kezdte.

– Jóska, he! Holnap reggel munkába kell menned, ideje le­feküdni!

Hanem Jóska csak morgott félálomban, hogy hagyják békén. Az ismerős azon­ban nem hagyta annyiban, segítséget hívott, a hónaljánál fogva fölemelték Kakó Jós­kát, és miközben egyre költögették, beszéltek hozzá, kivitték a szabadba. Ügy látszott, hogy a hűvösebb éjszakai levegőtől magához tért, legalábbis annyira, hogy meg tudott állni a lábán, hát otthagyták az ajtó előtt, de előbb a lelkére kötötték, hogy most már menjen haza, mert reg­gel nem tud munkába menni a mészárszékbe.

Kakó Jóska magához tért ugyan valamennyire, megállt a tal­pán, de azt már nem tudta, hogy hol van, és mit is kellene csi­nálni, csak álldogált az ajtó előtt bávatagon, dülöngélve, nem is mert lépni, félt, hogy azon nyomban elesik.

Meglátta két tréfás kedvű hazatérő legény, ahogy álldogált ott, meglátták a hulla­szállító autót is, és egy pillanat alatt ké­szen volt a tervük. Elkapták Kakó Jóskát két oldalról, a lezá­ratlanul hagyott autóhoz vitték, begyömöszölték hátra, ahol a kopor­sókat szállítják, és rácsukták az ajtót. Kakó Jóska örült, hogy végre békén hagyják, nem ráncigálják tovább, kinyúlt a kocsi platóján, és aludt tovább. A két legény meg eltűnt a sö­tétben, mintha a föld nyelte volna el őket.

Záróra után a társaság eloszlott, a két idegen kocsiba ült, és baj nélkül fel­ju­tottak Pestre, beálltak a garázsukba, és hazamen­tek, mint akik jól végezték a dolgukat.

Hajnal felé azután az éjjeliőr majdnem szívbajt kapott, amikor az egyik autóból éktelen dörömbölés és kiabálás hallatszott.

– Engedjenek ki! Ki akarok menni!

Az éjjeliőr halálra váltan rohant az irodába, fölhívta az igaz­gatót, a garázsmestert, a rendőrséget, sőt még a közeli templom papját is, hogy rettenetesen nagy baj van, föltámadt egy halott.

Jött is mindenki, az igazgató, a garázsmester, a rendőr, a pap, és amikor már elegen voltak, bemerészkedtek a garázsba, kinyi­tották a hullaszállító kocsi ajtaját. Kakó Jóska kiugrott, egyene­sen a rendőr karjaiba. Az pedig legelőször is rákiáltott:

– Igazolja magát!

Persze papír nem volt Kakó Jóska zsebében, de hogy a többiek is egyre kérdezgették, hogy kicsoda ő, kínjában így akarta kivágni magát:

– Telefonáljanak az urak Apátira, és nézessék meg, hogy ott­hon van-e Kakó Jóska! Ha nincs otthon, akkor én vagyok az, de ha otthon van, akkor nem tudom, hogy ki vagyok.

A garabonciás

Magát garabonciásnak hazudó csaló tartja rémületben a szent-andrási tanyák lakóit, zsarolja őket, hogy jégverést, állatvészt hoz rájuk, ha nem fizetnek neki. Egyszer azonban emberére akad.

Garabonciás járta a jászszentandrási tanyákat az 1911. esz­tendő nyarán. Külö­nösen gyakran fordult meg a jómódú, de na­gyon hiszékeny és babonás Terenyei Ferenc tanyáján. Ételt, italt hozatott magának, sőt utóbb annyira elszemtelenedett, hogy már valósággal ott kosztolt, és még pénzt is kizsarolt a gazdától. Terenyiék féltek a megrontástól, szőlejüket féltették a jégveréstől, állatjaikat a vésztől, fizettek hát fogcsikorgatva, s még szólni se mertek senkinek a rajtuk élősködő csalóról.

Hanem a tanyán lakott egy kukás, vagyis dohánykertész, akit Nagy Sándornak hívtak, hatalmas, szálfatermetű ember volt. Egyre rosszabb szemmel nézte a gara­bon­ciás követelőzését, de azért maga sem volt egészen biztos benne, hogy nincs varázs­tudománya, ezért sokáig nem szólt. Egyszer aztán, amikor a garabonciás ismét meg­je­lent, és ételt meg bort követelt, nem állta meg szó nélkül.

– Ne adjon neki semmit, Ferenc bácsi! Eleget élősködőit már magukon!

Erre a garabonciás fölpattant az asztaltól, mert már téríttetett is magának az ámbituson, és előbb a gazdához fordult vérben forgó szemekkel.

– Zavarja ezt el innen, ha nem akarja, hogy jég verje el a szőlejét!

– Ne szólj bele, Sándor! – intette volna le a gazda szomo­rúan. – Majd megsegít a Jóisten!

– Takarodj innen, te senkiházi! – kiáltotta a garabonciás ret­tentően forgó kimeredt szemmel. – Rád hozom a dögvészt, tyúktojásnyi jéggel veretlek agyon! – Bal kézzel keresztet vetett rá, köpködött felé, amivel aztán végképp megharagította Nagy Sándort.

A kukás megkapta a gabancát, először is adott neki egy nagy pofont, azután körülkémlelt, hogy borul-e már, jön-e a felhő, de annak híre-hamva sem volt, a kék égen hétágra sütött a nap. Erre azután újabb pofonok következtek számlálatlanul, annyira, hogy a garabonciás a végén örült, hogy futásra vehette a dolgot.

Terenyei Ferenc és a felesége még sokáig félt a bosszújától, mondogatták Nagy Sándornak, hogy kár volt összeakaszkodni a garabonciással, de annak a nyomát sem látták többet a szent-andrási határban.

A kártyanyereség

Fölmegy két barát Budapestre bútort venni, de az egyik el­kártyázza a vásárlásra szánt pénz nagy részét. Amikor a másik már-már lemond a bútorról, visszanyeri duplán az eredeti össze­get.

Szerencsés kezű kártyásnak ismerték a jászapáti malmos fiát, Kardos Nándort, aki borbélyként tengette az életét. Csak ten­gette, mert a mesterségénél jobban szerette a kártyázást, szíve­sebben forgatta az ördög bibliáját, mint a borotvát, s ha nyert is néha, gyorsan elúszott a pénz. Az apja, ha nem is tagadta ki, nem nagyon támogatta, mert félt, hogy a végén még a malmot is elkártyázza.

Kardos egyébként jó megjelenésű, behízelgő modorú fiatal­ember volt, szívesen látták minden helyi társaságban, sok barátja akadt a községben.

Egyszer az egyik vagyonosabb barátja bútort akart venni, de elégedetlen volt azzal, amit helyben lehetett kapni vagy csinál­tatni, és elhatározta, hogy Pestre megy vásárolni. Szólt Kardos­nak, hogy nem menne-e vele, mert tudta, hogy a borbély ismerős Pesten, meg az idő is jobban telik kettesben.

Kardos persze azonnal kötélnek állt, jó szórakozást remélt az utazástól, és egyébként is szívesen segített mindenkinek, ha nem került pénzbe a dolog.

Az első nap nézelődéssel telt el, de nem vettek semmit, gondol­ták, jobban körülnéznek, egy-két napot eltöltenek a fővárosban.

Estefelé kivettek egy szobát valamelyik belvárosi szállodában, megvacsoráztak, de egyiküknek sem akaródzott még lefeküdni, hát Kardos előállt egy ötlettel.

– Ismerek itt a közelben egy finom és előkelő kaszinót, ahol kártyázni is lehet…

Hogy a kaszinó mennyire volt előkelő, azt nem lehet tudni, mindenesetre Kardos Nándor hamar összebarátkozott egy társa­sággal. Előbb beszélgettek, a tár­sa­ság meghívta őket egy-két italra, azután valaki indítványozta, hogy kártyázni kellene, hátha úgy jobban telik az idő.

Kardosnak nem kellett kétszer mondani, beleegyezett az első szóra. Játszott és vesztett. Elfogyott a saját pénze, hát kért száz koronát a barátjától, aki nem kártyázott, csak nézte a játékot. Elment a száz korona is, Kardos olyan rosszul játszott, hogy a barátja alig akart hinni a szemének, de azért nagy nehezen adott neki még újabb száz koronát. Elveszett az is nemsokára.

– No – mondta akkor Kardos –, elég volt mára, ideje pi­henőre térni.

A barátja nem tett szemrehányást, csak magában füstölgött, hogy odavan a pénz egyharmada, most már aligha tud bútort venni. Azért másnap tovább járták a bútor­boltokat, asztalos­műhelyeket, de venni persze már nem tudtak semmit.

Este Kardos megint kért száz koronát.

– No, nem bánom – mondta a barát, némi vita után –, bútort venni már úgyse tudok, de ez az utolsó százas, a végén még a szállodára meg a vonatjegyre valót is elvesztenéd. Elég a pumpolásból, holnap reggel irány hazafelé!

– Ma este szerencsém lesz – felelte Kardos. – Duplán vissza­adom a tarto­zá­somat.

A barátja persze nem hitt neki, lefeküdt nagy mérgesen, Kardos meg elment egyedül a kaszinóba.

Amikor a barát reggel fölébredt, látta, hogy Kardos gyűrötten, borostásan, de nagyon elégedett képpel ül az egyik fotelben, az asztalon meg ott van előtte egy halom pénz.

– Micsoda pénz az, he? – kérdezte gyanakodva.

– A tied – felelte hanyagul Kardos. – Megmondtam, hogy duplán visszaadom a kölcsönt.

Felugrott a barát, megszámolta a pénzt, hatszáz korona volt az pontosan.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte elámulva.

– Ja, barátom, kártyázni tudni kell! Először vesztettem, pe­dig hagytak volna nyerni egy-két partiban, hogy jobban belelen­düljek. Én azonban vesztettem akarattal, hogy azt gondolják, pancser vagyok a kártyához. így tudtam lépre csalni őket, és nem ugrottak meg az első vesztések után, ahogy szoktak, hanem ki­adták az összes pén­zü­ket, azt remélve, hogy a végén be tudnak húzni, mint az előző este, és jól meg­ko­pasz­tanak. így lett meg a te hatszáz koronád, és nekem is maradt legalább ugyanannyi. Most pedig mehetünk bútort venni!

Ebéd a kamerádoknak

Vadászó német tisztek érkeznek 1944 nyarán az egyik jász­berényi tanyára, s paprikást követelnek ebédre. A gazda egy ku­tyát nyúz meg, a felesége abból főz ebédet a „vendégeknek”.

Oláh János hivatalosan jászberényi lakos volt, de ritkán for­dult meg a városban, mivel a határ egyik isten háta mögötti sar­kában, a csíkos-kutyinai részen lakott.

1944 nyarán egyik reggel, úgy nyolc óra tájban terepjáró döcö­gött be a be­já­rá­son, és nagy porfelhő kíséretében megállt Oláh István tanyájának az udvarán. Hat né­met szállt le róla.

Oláh a ház ajtajából nézte, hogy mit akarnak. Az egyik német aztán magához intette, és kézzel-lábbal, itt-ott fölszedett, kitekert magyar szavakkal magyarázni kezdte, hogy ők vadászni jöttek. Ezt akkorra már a gazda is észrevette, mert elő­szed­ték a vadász­fegyvereket. Hanem a német tovább is magyarázott, s Oláh István hiába próbált értetlenkedni, végül meg kellett értenie, hogy mit akarnak tőle. Azt akarták, hogy egy órára, amikorra majd visszajönnek a vadászatból, főzzenek nekik ebédet „gulasch, parikasch”.

– De kérem szépen – kezdte mondani Oláh nincs itthon se borjú, se bárány, miből főzzünk paprikást?

A német azonban erre már nem volt kíváncsi, szó nélkül hátat fordított neki, és otthagyta.

– Na, most vagyunk bajban – fordult a feleségéhez Oláh, amikor a terepjáró eltűnt a tanyabejárásnál a saját maga föl­verte porfelhőben. – Honnan szerzünk húst? Bárány, borjú nincs, és a hízót le nem vágom a nyár közepén, hogy paprikást főzzek belőle ezeknek. Hanem ha levágnánk négy-öt tyúkot…

– Hogyisne! – csattant föl az asszony. – Mind jó tojó, ha le­vágnánk őket, egész télen tojás nélkül maradunk!

Aztán csak néztek egymásra, hogy hát akkor most mi legyen.

– Só van, paprika van, hagyma van, hús nincs – dünnyögte az asszony. – Uram­isten, mit csináljunk?

Oláh István gondolkozott még egy darabig, azután a homlo­kára csapott.

– Sebaj, asszony! Te csak készülj a főzéshez, majd én kerítek húst!

Kerített is. A németek autója már nem látszott a fák mögött, Oláh István fogott egy darab kenyeret, és a három mindig éhes nagy házőrző kutyát becsalta vele a fészerbe. A legkövérebbet elkapta, egy pillanat alatt elvágta a torkát, majd megnyúzta, és elásta a bőrét meg a fejét. Nem sok idő telt el, már vihette is be a testét nagy diadallal.

– Na, van már hús! Ehun-e, legalább tizenkét kiló!

Egy jó óra múlva már ínycsiklandó illatok terjengtek a konyha körül. Főzés közben egyszer azt mondta az asszony.

– Lehet ám még egy kis baj.

– Ugyan mi lenne? A bőrt, a fejet biztos helyen elástam, raj­tunk kívül senki sem tudja, miből készül ez a paprikás.

– Akkor lesz baj, ha ezek attól félnek, hogy méreg van benne, és meg­kós­tol­tatják magával, mielőtt nekifognak.

Ezen elgondolkozott Oláh István, de aztán földerült az arca.

– Miért pont én kóstolnám meg? – kérdezte ártalanul – Kós­tolja meg az, aki főzte!

Lecsapta az asszony a fakanalat, és már éppen csípőre akarta tenni a kezét, s ez nem sok jót ígért Oláh Istvánnak, hanem abban a pillanatban motorzúgás hallatszott, egy órára visszaértek a németek, ahogy ígérték.

Egy pillanat alatt megterítették az asztalt, s az asszony két nagy tálban már hozta is nekik a párolgó paprikást. A németek kezet mostak a kútnál, azután leültek az asztal mellé. Már az illattól fülig szaladt a szájuk, szedtek, kóstolgatták, azután neki­estek, eszükbe sem jutott, hogy a gazdával vagy a gazdasszonnyal megkóstoltassák, gyűrték befelé derekasan, nem is beszéltek köz­ben, csak néha vakkantottak egyet, hogy „gut, gut”.

Amikor kezdtek jóllakni, kínálgatták a gazdát, hogy egyen ő is, mert igazán finom, de Oláh szerényen elhárította a kínálást.

– Köszönöm, de én főztem, és már jóllaktam a kóstolgatással.

Behoztak egy nagy üveg bort, kínálták belőle a gazdát, no azt elfogadta. Ittak, a németek szedtek újra, könnyezett a szemük, mert jó sok erős paprikát tett Oláhné a húsra, de fogyasztották lelkesen, a villa hegyére tűzött kenyérrel még a levét is kimár­togatták.

Amikor mind dugig laktak, az egyik elővette a tárcáját, és mutogatta, hogy fizetni akar a finom ebédért, de Oláh csak rázta a fejét mosolyogva.

– Tedd csak el! – mondta a németnek, és eltolta a kezét a pénzzel. – Ezt tiszta szívből adtam nektek, kamerád.

No, erre lett csak nagy vállveregetés, mosolygás, kézrázás, a németek alig akartak elmenni.

A gazdasszony meg utána három napig súrolta az edényeket.

Ki az apa?

Egy lány gyereket hoz a világra, és azt állítja, hogy a szentlélektől van. Végül azonban kiderül, hogy a szentlélek ártatlanul keveredett gyanúba.

Történt egyszer, hogy egy jászboldogházi leány gyermeket ho­zott a világra, de akárki kérdezte, nem volt hajlandó elárulni, hogy ki a gyerek apja. Az ügy végül dr. Koncsek László jászbe­rényi árvaszéki ülnökhöz került, aki nem hagyta annyiban a dol­got. Addig nyomozott, míg sikerült megtudnia, amit a faluban egyébként itt-ott már rebesgettek, hogy az egyik jómódú pa­rasztlegény az apa.

A legényt behívatta tizenegy órára az irodájába, s egy szűk félóra alatt rávette, hogy ismerje el az apaságot. A lányt fél tizen­kettőre hívatta, meg is érkezett pontosan.

A fiút beküldte az irodája melletti szobába, és ráparancsolt, hogy csak akkor jöjjön be, ha hívatja, majd beszólította a lányt.

– No, lányom – kezdte –, hát most mondd el szépen sorjá­ban, hogyan is volt ez a dolog!

A lány azonban makacsul hallgatott.

– Magadon segítesz, ha elmondod, meg a gyerekeden is – biz­tatta az árvaszéki ülnök. – Hát miért nem beszélsz?

– Szégyellem – felelte a lány, és a zsebkendőjét gyűrögette nagy pironkodva.

– Ha megtenni nem szégyellted – mondta Koncsek –, most már elmondani se szégyelld!

– Meg aztán félek is.

– Ugyan miért félsz?

– Hogy nagy baj ér.

– Senkitől se félj – beszélte volna rá az árvaszéki ülnök –, a törvény megvéd akárkitől, ha igazat mondasz.

– Akire én gondolok, attól nem véd meg a törvény.

– Nocsak! – kapta föl a fejét Koncsek. – Tán olyan nagy úr lenne a gyerek apja? Jobban tennéd, ha mégis elmondanád!

– Az úgy volt – kezdte a lány akadozva –, az úgy volt, hogy a búcsúból jöttem éppen hazafelé. Nagyon elfáradtam, gondol­tam megpihenek egy kicsit a Konkolyok ke­reszt­jénél, és leültem az árokpartra. Egyszer csak csuda történt! – A lány az égre emelte a szemét. – Nagy fényesség támadt, és leborultam, és hát… megárnyékolt a szent­lélek ereje!

Elhallgatott, mint aki túl van a nehezén, mindent elmondott őszintén.

Hanem az árvaszéki ülnök nagyon mérges lett, hogy a lány ezt akarja elhitetni vele. Szó nélkül felugrott, átment a másik szo­bába, és dühtől fulladozva beráncigálta a legényt.

– No, akkor – rivallt a lányra –, borulj le most is, mert itt van a szentlélek, amelyik téged „megárnyékolt”!

Kétféle gombóc

Egy jászszentandrási gazda fukar felesége kétféle gombócot készít ebédre: lekvárosat az urának és lekvár nélkül a béresnek. A béres azonban átlát a szitán, és ő eszi meg a lekváros gombó­cokat.

Élt Jászszentandráson egy jómódú gazda, akinek a felesége nagyon fukar volt, a béres hasán is spórolni akart. Egy napon elhatározta, hogy gombócot készít, de ahogy csinálta, elgondol­kozott magában.

Ugyan minők etessem meg a finom szilvalekvárt a béressel, úgy ki lesz az éhezve, hogy az üres gombócnak is örül majd!

Így aztán a gombócok felébe tett lekvárt, a másik felét meg üresen hagyta.

Eljött a dél, a gazdasszony megjelent a föld végén az ebéddel. A hőségtől el­gyö­tört gazda és a bérese azon nyomban abbahagyta a kapálást, mentek az akácfához, annak a gyér árnyékát is kel­lemesen hűvösnek érezték már, úgy eltikkadtak a mun­ká­ban. Ittak egy-két nyeletet, hogy a torkukról leöblítsék a port, meg­mosták a kezüket a csöcsös korsó vékony vízsugara alatt, azután nekiültek az ebédnek.

Az első fogással nem is volt baj, bekanalazták a levest, de utána következett a gombóc, amit a gazdasszony úgy akart a közös tálra rakni, hogy a lekvárosak az ura felőli oldalon, az üresek pedig a béres felé legyenek. Nagy igyekezetében azonban eltévesztette a dolgot, az urának jutottak az üresek.

A béres nyugodtan ette a lekváros gombócokat, a gazda azon­ban a második üres után gyanút fogott, jól ismerte a feleségét. Az illendőség azonban nem engedte, hogy átnyúljon a másik ol­dalra, és a béres elől szedjen, de az üres gombócokat sem akarta mind megenni. Két falat között nagyot sóhajtott hát, és föl­emelte a tálat.

– Akkor volt jó világ, amikor az ilyen tálat, mint ez, hat krajcárért adták!

Tartotta néhány pillanatig, mintha szemügyre venné, hogy milyen jó tál ez, azután visszatette, de elfordítva, hogy a lekvá­ros gombócok most az ő oldalára kerüljenek.

Szedegettek tovább a tálból, hanem két-három gombóc után a béres fogott gyanút. Fölemelte hát ő is a tálat, és azt mondta:

– Bizony, máma egy koronát is elkérnek egy ilyenért!

Azzal fordított egyet rajta, hogy megint az ő oldalára jussanak a lekváros gombócok.

A gazdát majdnem szétvetette a méreg, de nem tudott mit tenni, semmi sem jutott eszébe, amivel még egyszer fordíthatott volna a tálon.

Hová lett a bor?

Egy gazda jurfanggal próbál bort szerezni zsugori feleségétől, s ezért még a bornemissza tanítót is az iszákosság gyanúfába ke­veri. Az asszony azonban kilesi az ura praktikáját, és véget vet a borozgatásnak.

Jásztelken valamikor a 20-as években élt egy módos házas­pár. Szép darab föl­dön gazdálkodtak, szőlejük, pincéjük is volt, tellett volna sok mindenre, de az asszony rettenetes zsugorisága miatt igen-igen szerényen éltek. Az volt a szokása, hogy még az ura elől is kulcsra, lakatra zárt mindent, kamrát, padlást, de kü­lönösen a pincét, ahol a bort tartották.

A gazda eleinte még szóvá tette, hogy nem jól van ez, de akkor meg úgy leteremtette az asszony, hogy ha rajta múlna, elszelelné a vagyont, hogy a végén már szólni sem mert, csak rágódott ma­gában, s egyre azon gondolkozott, mit kellene csinálni, hogy hoz­zájuthasson kedvére az italhoz, de úgy, hogy az asszony se pöröl­hessen érte.

Végre aztán kitalálta, hogyan járhat túl a felesége eszén. Egy vasárnap, a mise után odasomfordált a falu fiatal tanítójához, akiről köztudomású volt, hogy nem szereti a bort, legszívesebben csak vizet iszik. Beszélgettek erről-arról, végül a gazda így szólt:

– Meginvitálnám a tanító urat egy pohár borra, ha meg nem veti. Legalább folytathatnánk ezt a jó kis beszélgetést!

A tanító szabódott egy kicsit, de legényember lévén család nem várta otthon, hát ráállt, hogy beszélgessenek még egy po­hárka bor mellett.

A gazdasszony csodálkozott ugyan, hogy a bornemissza hírében álló tanító poharazgat az urával, de nem szólhatott semmit, a vendéget illett megkínálni. Elővette hát a boroskancsót, megtöl­tötte a pincében, maga meg kiment a konyhába.

Így történt ez több vasárnap is egymás után, s az asszonyt egyre jobban furdalta a kíváncsiság, érezte, hogy valami nincs rendjén. Különösen az tűnt föl neki, hogy az ura háromszor-négyszer is kiszólt nagy fennen, hogy „Asszony, hozz bort!”, de sem ő, sem a tanító nem látszott részegnek, de még pityókásnak sem, nagyon illendően, csendes szóval beszélgettek.

Először még próbálta faggatni az urát, de az kitért a válasz elől, csak azt ismé­tel­gette, hogy „Nem olyan sok az a bor, hogy két férfiembernek megártson!”, ennél többet nem tudott ki­szedni belőle.

Egyszer azonban váratlanul benyitott valamiért, és észrevette, hogy az ura a sublót mellett áll, és igencsak riadtan pislog feléje. Akkor semmit sem szólt, ám amikor a tanító elbúcsúzott, és a gazda kikísérte, benézett a sublót aljába, és talált ott két üveget, tele borral. Rögtön rájött, miért fogyott annyi bor, és miért ma­radt mégis józan a két ember.

Amikor az ura visszajött, nem szólt neki azonnal a két üveg­ről, csak jelentősen megjegyezte:

– Jó huzata van a tanító úrnak! Pedig azt beszélik, hogy nem is szereti a bort. Mi lenne, ha szeretné?

A gazda óvatosan hallgatott, rosszat sejtett ugyan, de még nem tudta, mit akar a felesége ezzel. Az asszony, mintha vélet­lenül tenné, benyúlt a sublót aljába, és kivette a két üveget.

– Hát ezek? – mutatta őket csodálkozva az ura felé, akinek a szíve elfacsarodott a látványra, de buzgón tetette, hogy sem­mit sem tud, a világ minden kincséért sem merte volna beval­lani, hogy ő öntögette a két üvegbe a bort, hogy legyen egy kis tartalékja akkorra is, amikor a tanító úr éppen nincs kéznél.

– Ittfeledhetted – mondta végül nagy kínban.

– No, ha ittfeledtem – válaszolta az asszony –, akkor most visszaöntöm a hordóba, nehogy megbuggyanjon itt.

Dehogyis lett volna ideje megbuggyanni! – gondolta az em­ber, de mit volt mit tenni, tűrnie kellett, hogy a felesége levigye a pincébe a két üveget, és visszaöntse belőlük a bort a hor­dóba.

A gazda ezután nem merte meghívni újra a tanítót, az asszony pedig a sublótra is lakatot veretett, s zárta azt is az ura elől.

Kúttisztítás

Két sógor kutat tisztít, az egyik lent van, a másik fent. A fenti azt mondja egy arra járó ismerősnek, hogy a másik a kútba ug­rott, de nem lepi el a víz, segíteni kellene rajta. A segítés különös módját választják.

Élt Jászszentandráson egy gazda, akinek a kútjában a hosszan tartó nyári szá­raz­ság idején ugyancsak megfogyatkozott a víz. Ki kellett hát tisztítania a kutat. De ehhez a munkához két em­ber kell, elment hát a gazda a sógorához, aki jött is szívesen, hogy segítsen. Felhörpintettek néhány kupica szíverősítőt, azután a gazda létrán lemászott a kútba, amelyben alig fél lábszárig ért neki a víz.

A sógor kivette a létrát, hogy ne akadályozza a munkát, majd leeresztette a rúdallókötél végére erősített rocskát, hadd merítse tele a gazda iszappal. Amikor tele volt, felhúzta, kiöntötte, és leengedte újra.

Szépen haladt is a munka vagy két óra hosszáig, amikor a sógor kezdte unni, meg melege is volt odafönt, vagy harminc fokot mutatott volna a hőmérő higanyszála, ha tartottak volna hőmérőt a háznál. Leszólt hát a kútba:

– Pihentessünk egy kicsit!

– Korán van még! – jött fel öblösen a gazda hangja a kútból.

Már delet kezdtek harangozni, amikor újra leszólt a sógor:

– Most már igazán pihenhetnénk!

– Nem sok van már hátra! – jött a válasz a kútból. – Ezt a kicsit befejezzük, majd pihenünk utána!

Mérges lett a sógor, nem szólt többet, hanem leült a fa alá pihenni. A gazda szólongatta odalentről, és hogy nem kapott választ, egyre türelmetlenebb lett, meg fázott is a kútban munka nélkül. Feljönni nem tudott, mert a létrát a sógor még az elején felhúzta. Addig-addig, hogy már azt hitte, egyedül maradt, és tán ott veszi meg az Isten hidege, ezért kiabálni kezdett:

– Segítség! Segítség!

Egy hazafelé kerékpározó szomszéd meghallotta a kiabálást, és közelebb ment.

– Mi van itt? – kérdezte meglepetten a fa alatt nyugodtan üldögélő sógortól.

– Kútba ugrott a bolond – felelte az egykedvűen –, de nem lepi el a víz, nem tud megfulladni.

Közben kacsintott egyet, jelezve, hogy turpisság van a dolog­ban. A szomszéd értette a tréfát, odaballagott a kúthoz, és le­szólt:

– Majd segítek én rajtad, he!

Átment a saját portájára, majd kisvártatva megjelent két vö­dör vízzel. Mindkettőt belezuhintotta a kútba, és utánaszólt nagy komolyan:

– Hozok még többet is, hadd lepjen el, legyen meg az akara­tod!

A gazda nem ilyen segítséget várt, először elakadt a szava a hideg fürdőtől, de azután annál szaporábban szidta mindkettő­jüket. Végre aztán leeresztették a létrát, így feljöhetett. A jó me­legen hamar elszállt a mérge, utóbb jót nevettek a különös kút­tisz­tításon.

Hosszú várakozás

Vásárra igyekezvén egy gazda bemegy a szomszédjához, aki megígéri, hogy ő is megy, csak várjon rá. Csupán azt nem mondja, hogy mikor szándékozik menni…

Kemény, hideg, havas tél volt, amikor egyszer hajnalban a jászszentandrási Faragó Lajos gyalog igyekezett egyedül a jász­dósai vásárra. Útja Guba Mátyás tanyája mellett vezetett, s oda­érve látta, hogy Gubáék már fenn vannak, a szobában világított a petróleumlámpa.

Benézek hozzájuk egy kis időre – gondolta magában. – Meg­melegszem, mielőtt megvesz az isten hidege.

Abban is reménykedett, hogy talán egy-két pohár bor is ke­rül az asztalra, s nem számított rosszul. Egy lopónyi bor elfo­gyott már a konyhában, amikor Faragó Lajos megkérdezte:

– Nem jön kend véletlenül a vásárba?

– Megyek én – mondta nagy nyugodtan Guba Mátyás, azzal otthagyta a ven­dé­get, bement a szobába.

Faragó Lajos megörült, hogy nem kell egyedül mennie a haj­nali dermesztő hidegben, egy kis beszélgetés majd megrövidíti az utat. Várt hát türelmesen, hogy majd csak felkészül az útra Guba Mátyás, de hiába telt az idő, a gazda nem került elő.

Egy jó óra elmúltával nem bírta tovább a várakozást, benyi­tott hát a szobába, hogy megnézze, mit csinál a gazda, s hogy megsürgesse. A lecsavart petróleumlámpa derengő fényénél látta, hogy Guba Mátyás békésen fekszik az asszony mellett.

– Hát nem jön kend? – kérdezte ingerülten.

– Megyek én – válaszolta a gazda teljes nyugalommal –, de nem most, hanem majd a tavaszon, ha már nem lesz ilyen hideg.

Faragó Lajos nagyot káromkodott, becsapta maga mögött az ajtót, és egyedül folytatta az utat Dósára.

Kaputt

Egy jászszentandrási gazda kóstolót visz a tanyáról a faluba, ahol német katonákkal találkozik. Szóba elegyedne velük, de a németek félreértik, a végén örülhet, hogy ép bőrrel megúszta a barátkozást.

Amikor 1944 novemberében már erősen közeledett az ágyú­dörgés Faragó János tanyájához, a gazda elhatározta, hogy le­vágja a hízót, még mielőtt arra járó katonák találják lelőni és elfogyasztani. Hanem háború ide, ágyúdörgés oda, kóstolót mu­száj küldeni a rokonságnak, hát másnap Faragó János fölkere­kedett, hogy bemenjen a faluba a rokonokhoz a hurkával, a kol­básszal, a tepertővel, mindazzal, amit a felesége még összekészí­tett egy kosárba.

Amint beért Szentandrásra, látta, hogy a falu tele van néme­tekkel, a katonákat beszállásolták a házakba, innen is, onnan is hallatszott a vartyogásuk.

Faragó János világéletében kíváncsi ember volt, így gondol­kozott: bizony jó volna szót váltani ezekkel az emberekkel. Aki messziről jött, az sok újságot tud, s azt én is megtudhatnám tő­lük.

A rokonokról is megfeledkezett, bement az egyik udvarba, ahol német katonákat látott az ámbituson.

– Honnan vagytok? – kérdezte tőlük, de a németek csak át­néztek rajta, válaszra sem méltatták. Faragó János azonban nem csüggedt el, újra beszélni kezdett, csak hangosabban, mintha sü­ketekhez szólna: – Aztán mi újság felétek, he?

A németek értetlenül összenéztek.

– Was sagt? – kérdezte az egyik a többiekhez fordulva, de azok csak a vállukat vonogatták.

Faragó János arra gondolt, ha megkínálja őket a kóstolóból, majd szívesebbek lesznek hozzá. Nyújtotta hát feléjük biztatóan az egyik teli tányért, erre aztán fel is derült a németek képe. Faragó föllelkesült a változástól, szerette volna elmagyarázni, hogy ő maga ölte meg a disznót, de csak egyetlen idegen szó ju­tott eszébe.

– Kaputt! – mondta, és a tányérra mutatott, amely ekkor már az egyik német kezében volt. – Kaputt! – És a kezével a nyak­elvágást mutatta.

A németek arca elsötétedett, nyilván általában a németekre vagy tán saját ma­guk­ra értették, hogy „Kaputt!”. Faragó János látta, hogy baj lesz, de annál meg­győ­zőb­ben ismételgette az egyetlen szót, amit a katonák is megérthettek a beszédéből: – Kaputt! Kaputt!

A német végül felordított, földhöz vágta a tányért, és úgy né­zett körbe, hogy Fa­ragó János egy szempillantás alatt kitalálta a tekintetéből, hogy a fegyverét keresi. Azt már nem várta meg, hogy a kezébe is akadjon, uccu neki, kiugrott a kapun, s rohant hazafelé, ahogy a lába bírta. Vaktában utánaeresztettek egy so­rozatot, de nem találták el.

Pesti utalás

Bathó Márton elhiteti a barátaival, hogy van Pesten egy nyil­vánosház, ahová ingyen lehet bemenni a nemzetközi vásár idején. Többen föl is mennek megtapasztalni, de rá kell jönniük, hogy csak féligazság, amit Bathó mondott.

Az első nemzetközi vásárok valamelyike volt éppen, amikor Bathó Márton, a jász­berényi anya­könyv­vezető Budapesten járt hivatalos ügyben. Persze kiment a vásárba, és valahol útközben látott egy nyilvánosházat is. Nem ment be, de jól meg­jegyezte a címet.

Késő este ért haza, de még aznap elment a kaszinóba, ahol az aranyifjúság gyülekezett. Rögtön közrekapták, csak úgy röpköd­tek a kérdések:

– Voltál-e a vásárban? Mit láttál? Érdemes-e fölmenni?

– De még mennyire érdemes! – mondta Bathó kacsintva. – A vásár még csak hagyján, hanem tőle nem messze találtam egy igen előkelő helyet. Szép berendezés, gyönyörű lányok, még kül­földi is van közöttük. Csak a vásár idején tart nyitva, viszont ingyen lehet bemenni.

Ezzel aztán jól felcsigázta az aranyifjak fantáziáját. Kérdez­gették, faggatták volna még, de Bathó nem nagyon beszélt töb­bet erről, csak a címet árulta el nagy nehezen.

Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani! – gondolták a fia­talemberek, és vagy tízen összebeszéltek, hogy Pestre utaznak, kerül amibe kerül.

Úgy is történt. Néhány nap múlva szerét ejthették az utazás­nak, de a vásár nem nagyon érdekelte őket, már késő délután a kupleráj keresésére indultak. Meg is találták annak rendje és módja szerint, ott volt, ahol Marci mondta. Ám ahogy bezúdul­tak az ajtón, elébük állt két markos portás és egy idősebb, testes nő, és kérték az antrét.

A fiatalemberek értetlenül néztek egymásra, azután az egyikük szabadkozva megszólalt:

– De kérem, nekünk azt mondták, hogy ingyen lehet be­menni!

– Ja úgy! – mondta a madám. – Bemenni éppen ingyen is le­het, de baszni csak öt koronáért!

Ennyi pénzük azonban már nem maradt a fiatalembereknek, nem volt mit tenni, leforrázva kioldalogtak.

A névnapi vacsora

Bathó Márton vendégeket hív, de hideg szoba és üres tál várja őket. A vendégek azonban visszaadják a kölcsönt.

Bathó Márton névnapra hívta meg néhány ismerősét. Terített asztal várta a vendégeket, de a szoba olyan hideg volt, mint a farkasverem. A kályha azonban barátságosan világított, a konyha felől pedig sültszag terjengett, a vendégek hát semmi rosszra nem gondoltak.

Leültek, beszélgettek, és egyre jobban dideregve, korgó gyo­morral várták, hogy behozzák végre az ételt.

Bathó Márton egyszer fölállt.

– Engedelmet kérek – mondta –, rögtön jövök, csak elugrom szivarért. Addig is gyújtsatok rá!

Ezzel eltűnt.

A vendégek vártak egy jó darabig, de nem került elő. Az egyi­kük végül így szólt:

– Mi a fene van ezzel a kályhával, tán rossz, hogy világít, de meleget nem ad?

Megnézte közelebbről, hát kiderült, egy szál gyertya égett benne, persze, hogy nem melegített. Hanem a vendégek rosszat sejtettek, hiszen Bathó Márton anya­könyv­vezető híres tréfacsi­náló volt a városban, kimentek hát a konyhába. Sejtésük beiga­zoló­dott, mert Bathó öreg cselédje hagymát pirított a tűzön, csak hagymát, semmi mást. Attól szállt a jó illat a szobába.

Látták a vendégek, hogy becsapták őket, nagy morgolódással elmentek, de megfogadták, hogy ezt visszaadják Bathó Márton­nak.

Alkalomra nem is kellett sokáig várniuk, csak a legközelebbi vásár napjáig. Előtte este nagy betűkkel kiírták a háza falára: „Forralt paprikás bor, forró kávé kapható”.

Alig múlt éjfél, megérkeztek az első szekereken az átfázott vá­sárosok. Meglátták a feliratot a Bathó Márton háza falán, öröm­mel nyitották volna a kaput, de az zárva volt. Zörgettek hát az ablakon, fölébresztették az anyakönyvvezetőt, aki álmosan ki­szólt:

– Ki az, mit akar?

– Forralt bort meg kávét kérünk – mondták a vásárosok.

– Odébb van a kocsma! – kiáltotta Bathó dühösen, és be­vágta az ablakot, majd visszabújt az ágyba.

Éppen csak elszunnyadt, amikor újra megverték az ablakot.

– Mi az? – kiáltott ki Bathó.

– Forralt bort meg kávét akarunk! – mondták az újabb vá­sárosok dideregve.

– Nincs bor, nincs kávé! – Bathó dühöngve bevágta az abla­kot, de ezek a vásárosok nem tágítottak olyan könnyen, ismét bekopogtak.

– Akkor minek írja ki az úr, ha nincs!? – kérdezték dühö­sen. – Miért járatja velünk a bolondját?

– Mi van kiírva?

– Hát az, hogy forralt paprikás bor meg forró kávé kapható.

– Hol?

– Itt a háza falán, nagy betűkkel!

Kabátot, csizmát kapott magára Bathó, kiment megnézni, iga­zat mondanak-e. A csalódott vásárosok meg egyre szidták, örül­hetett, hogy nem verték meg.

Ő meg, mit tehetett mást, kerített hirtelen egy kalapácsot, le­verte vele a betűket a falról, mert tudta, hogy különben egy perc nyugta sem lesz. Úgy állt a háza egész télen, jó darabon levert vakolattal, amíg újra nem tapasztották húsvét előtt.

A gvárdián halálhíre

Bathó Márton holt hírét költi a jánoshidai gvárdiánnak, s a jászberényi urak mind kimennek a temetésére. Ám a gvárdián maga fogadja őket jó erőben, egészségben, éppen a névnapi ün­nepségén.

Egy reggel Bathó Márton pontosan nyolc órára ment be a hi­vatalába, ami egyéb­ként nem volt szokása. Mire a többi úr ki­lenc óra körül beszállingózott, ő már szomorú arccal, komoly méltósággal sétálgatott a folyosón. Fel is tűnt ez a többiek­nek, az egyik kolléga megkérdezte:

– Mi van veled, Marci? De gyászos pofát vágsz!

– Korán reggel telefonáltak – mondta Bathó szomorúan –, hogy meghalt Jánoshidán a premontreieknél a gvárdián, Hermann Medárd. Négy órakor lesz a temetése.

Jelentették az esetet a polgármesternek, ő meg azonnal kiadta a parancsot:

– Két koszorút rendeljenek, egyet a város, egyet a jó barátok nevében! Megfelelő felirat is legyen rajtuk! Álljon elő időre a város két hintája, hogy a kül­dött­séget átvigyék a temetésre!

Úgy is történt. A hintók, teli gyászba öltözött emberekkel, el­indultak János­hidára, de még szekerekkel is mentek ismerősök a gvárdián temetésére. Bathó úgy intézte, hogy őt otthon hagyják, ne ürüljön ki egészen a városháza.

Ám a kastélyhoz közeledve kezdett gyanús lenni a dolog, a faluban sem volt temetésre utaló mozgás.

– Valami nem stimmel – mondta a polgármester. – Jobb volna, ha csak az egyik hintó menne előre, hátrahagyva a koszorúkat.

A vendégek majd sóbálvánnyá meredtek, amikor maga a gvár­dián sietett üd­vö­zöl­ni őket, a legjobb erőben, egészségben. Ha­nem akkor lepődtek csak meg igazán, amikor azt mondta:

– Örülök, hogy megkapták az urak a telefonüzenetemet, és ilyen szép számmal eljöttek.

Az urak csak ötöltek-hatoltak, elütötték valamivel a dolgot, mígnem megtudták, hogy nevenapját ünnepli a gvárdián, arra hívta őket reggel telefonon. Lett nagy eszem-iszom, de egyikük se merte bevallani, hogy igazából miért jöttek.

A kedvezményes vonatjegy

Bathó Márton a barátaival megtréfál egy vén zsugorit, aki tíz koronáért egész életében félárú jeggyel szeretne utazni.

Élt a század elején Jászberényben egy jómódú, de nagyon zsu­gori öregember, aki minden fillért fogcsikorgatva fizetett ki, és állandóan azt leste, hogyan takaríthatná meg a legkisebb kiadá­sát is. Ugyanakkor nagyon kíváncsi volt, mindig az emberek kö­zött forgolódott, és lecsapott minden hírre, újságra, úgy érezte, neki mindenről tudnia kell.

Bathó Márton egy vasárnap néhány barátjával sétált a korzón, s amikor az öregember is felbukkant, összebeszéltek, hogy jól megtréfálják.

Körbeálltak hát vagy négyen, és úgy tettek, mintha sugdolóznának, közben óvatos pillantásokat vetettek maguk köré, úgy, ahogy nagy titkokról beszélgető emberek szoktak. A sétálók ügyet sem vetettek rájuk, az öregnek ellenben föltűnt a sugdolózó tár­saság. Előbb csak közel húzódott hozzájuk, próbálta elkapni a szavaikat, majd látva, hogy ez nem sikerül, nyíltan odament, és megszólította őket.

– Te, Marci! Mit sugdolóztok itt, he?

– Semmit – felelte Bathó Márton kitérően. – Nem sugdolózunk mi semmit, csak éppen beszélgetünk itten erről-arról.

– De bizony sugdolóztok, látom én azt! Valamit titkoltok előlem!

– Dehogyis! – Bathó zavartan félrenézett, ezzel csak tovább táplálta az öreg gyanúját.

– Valami nagy gazemberségre készülhettek, ha nem meritek elmondani…

Bathó Márton összenézett a cimboráival, azután megfogta az öreg gallérját.

– Hát, jól van! – mondta suttogva. – Ha már észrevette, hát üsse kő, elmondjuk. De itt túl sokan vannak, még kihallgatná valaki.

Lementek a Zagyva partjára, ahol nem járt senki, és nagy ti­tokzatosan körülvették az öreget, aki már reszketett a türelmetlen­ségtől és a kíváncsiságtól.

– Mondjátok már! Gyorsan! – suttogta elcsukló hangon.

– Hát… – kezdte Bathó Márton – … az az igazság, hogy mi egy titkos társaság tagjai vagyunk.

Ettől jött csak igazán izgalomba az öreg! Valósággal ugrált már, hang se jött ki a torkán, csak nyögni tudott.

– Ez a titkos társaság – folytatta Bathó – azért alakult, hogy segítse tagjai ol­csóbb utazását. Aki belép, fizet tíz korona tag­díjat, és attól kezdve élete végéig félárú jeggyel utazhat.

Az öreg elámult, azután villámgyorsan számolni kezdett magá­ban, végül pedig Bathóhoz fordult.

– No, abba a titkos társaságba én is belépek! – jelentette ki eltökélten, és már vette is elő a tíz koronát. – Úgyis Pestre kell mennem még a héten, és a tagdíj fele már azzal az egy utazással bejön. Hanem hát kinek kell fizetni?

– Nekem – felelte Bathó Márton, és egy elegáns mozdulattal kicsippentette a tízkoronást az öreg ujjai közül.

– Aztán valami elismervény vagy tagkönyv, ilyesmi lesz-e?

– Mondtam, hogy ez egy titkos társaság – felelte Bathó Már­ton, és az arcizma sem rándult, csak azon izgult, nehogy elne­vesse magát valaki a társai közül, de mind komoly maradt, sőt buzgón bólogatott a szavaira.

– De a pénztáros honnan tudja, hogy nekem félárú jegy jár? – firtatta tovább az öreg bizalmatlanul.

– Onnan, hogy amikor a jegyet váltja, a jobb kezének mutató­ujját az orra mellé kell emelni, így e – felelte Bathó, és mutatta is, hogy az öreg jobban értse. Már búcsúzkodni kezdtek, amikor még megkérdezte: – Aztán mikor akar Pestre utazni?

– Kedden hajnalban.

– Legyen nyugodt, megkapja a félárú jegyet.

Meg is kapta. Az történt ugyanis, hogy Bathó Márton, aki szinte mindenkit ismert a városban, megtudta, ki lesz a pénztáros kedden hajnalban az állomáson, és megegyezett vele, hogy ha az öreg jegyet kér, és a mutatóujját az orra mellé emeli, egész jegyet adjon ugyan neki, de csak a felét fizettesse ki. A menetdíj másik felét a jó tréfa reményében már előre odaadta neki.

Az öreg nagyon elégedett volt, egész Pestig azon örvendezett, hogy lám, milyen jó boltot csinált Bathó Márton titkos társasá­gával.

Visszafelé jövet a jegyváltáskor következett be a baj. Az öreg kért egy jegyet Jászberényig, meg is kapta, de a pénztáros keve­sellte a leszurkolt koronákat.

– Tán félárú jegyet akar az úr? – kérdezte.

– Én egy jegyet akarok Jászberényig – mondta az öreg, és jelentőségteljesen az orra mellé emelte a mutatóujját.

– Van félárú igazolványa?

– Az nekem nem kell!

– Már hogyne kéne!

– Nekem nem kell! – erősködött eltökélten az öreg, és újra meg újra az orrához emelte az ujját, sőt utóbb még kacsintott is, hogy vegye már észre a pénztáros, hogy miről van szó.

– Hallja-e, nekem ne kacsingasson az úr, nem vagyok én me­nyecske! – hábo­ro­dott föl a pénztáros. – Fizesse ki a jegy árát, vagy álljon ki a sorból, ne tartsa föl a többieket!

– De hát, a Bathó Marci titkos társasága… – nyögte elbi­zonytalanodva az öreg, és ugyancsak törölgette a verejtéket a homlokáról.

– Micsoda titkos társaság? – állt föl a kis ablak mögött a pénztáros. – Fizessen az úr, vagy rendőrt hívok!

Miit volt mit tenni, le kellett szurkolni a teljes árat a jegyért, és az öreget még jól ki is nevették a mögötte várakozók. Vissza­felé egész úton füstölgött magában, szidta Bathót, a vasutat, mindenkit, és készült, hogy jól leteremti a társaságot, amiért ilyen rosszul szervezték meg a jegyváltást.

Nem is bírta kivárni, amíg véletlenül találkoznak, másnap reggel berohant a városházára, egyenesen Bathó Márton szobá­jába.

– Te, Marci! – esett neki nagy dérrel-durral. – Hát micsoda titkos társaság a tied? Nem mondom, itthon megkaptam a jegyet rendesen, de Pesten már nem tudott semmiről a vasúti pénz­táros !

– Hogy kérted a jegyet? – firtatta Bathó.

– Hogy? Hát így-e! – Mutatóujját az orrához emelte. – Ugyanúgy, mint itt, Berényben!

– Szamár vagy! – csapott le rá Bathó. – Az volt a baj, hogy Pesten is a jobb kezed mutatóujját emelted az orrod mellé, pe­dig a visszafelé szóló jegy váltásánál a balt kellett volna … pont fordítva, mint itt…

Az öreg elbizonytalanodott, már-már megnyugodott volna ebben, csak azért füstölgőit egy kicsit, hogy őt erről nem világosí­tották föl, de a hangos szóváltásra összesereglett városi hivatal­nokok már nem bírták tovább visszatartani a nevetést, olyan ha­hota támadt, hogy az utcán megálltak a járókelők, és kérdezget­ték, ugyan min szórakozhatnak olyan jól a városi urak.

Lassanként azután az öreg is észbe kapott, először nem tudta, haragudjon-e vagy velük nevessen, de amikor Bathó elővette a tízkoronást, és az egész társaságot meghívta egy italra a közeli kocsmába, inkább együtt nevetett velük.