Benedikt Ottó

Befejezetlen emlékiratok

BUDAPEST

Tipográfia
DOMJÁN ISTVÁN

© Benedikt Szvetlána, 2007

Benedikt Ottó (1807-1975), a nagy tudós, az európai munkásmozgalom le­gen­dás alakja – akit mind a műszaki tudo­mányok nagy­ja­ként, mind forra­dal­már­ként há­rom ország: Magyar­ország, Ausztria és Szovjet-Orosz­ország is magáénak mondhat – az 1970-es években látott hozzá önéletírásához. Memoárja, sajnos, torzó maradt, de így is egyike a leg­érde­keseb­beknek, amelyek az első világ­háború előtti korszakról és magáról a háborúról szólnak.

Önéletírását egy 1921-ben – Benkő Ervin néven – megjelentetett el­be­szé­lé­sé­vel egészítettük ki.

Előszó

Aki arra gondol, hogy könyvalakban nyilvánosságra hozza életének vissza­emlé­kezé­se­it, előbb köteles arra a kérdésre felelni, vajon monda­nivalója igényt tarthat-e az ol­va­só­közönség érdeklődésére. Az utóbbi években erről sokat vitatkoztam bará­ta­im­mal.

Mindnyájan arra buzdítottak, hogy igenis, írjam meg visszaemlé­kezéseimet. Az­zal érveltek, hogy aktívan részt vettem az 1918. és az 1919. évek forradalmi ese­mé­nyeiben, amelyeknek ma már sajnos csak kevés élő tanúja van, és ezért mindent el kell erről mondanom, amire csak vissza tudok emlékezni. Azzal is érveltek, hogy a tudo­mányt mé­lyen tisztelő magyar olvasóközönségnek mindig érdekes, hogy milyen tudo­mányos fejlődésen ment át egy magyar akadémikus.

A felsorolt érvekkel kapcsolatosan azonban nekem a következő ag­gályaim vol­tak:

Vajon mit tudnak tanulni a mai magyar fiatalok az én tudományos fejlő­dé­sem­ből, amely teljesen rendhagyó volt, egyrészt, mert a koráb­bi pártmunkás tevé­keny­sé­gem miatt csak kb. 15 éves késéssel kezdő­dött, másrészt pedig mert az utóbbi 20 év­től eltekintve egész tudomá­nyos tevékenységem külföldön folyt le.

Ami pedig az 1918-19-es forradalmi eseményeket illeti, azokról már rendkívül sokan számoltak be, közülük olyanok is, akik tovább is Magyarországon működtek, míg én 1922-től kezdve 12 éven át az Osztrák Kommunista Párt kötelékében dol­goz­tam. Sokan közülük hí­vatásos forradalmárok maradtak még azokban az év­tize­dek­ben is, ami­kor én már a műszaki kutatással és egyetemi oktatással foglalkoztam, így tehát fejlődésem mint pártmunkás is rendhagyó volt. Kit érdekel­het ilyen körül­mények között az, amit ma a régi időkről mesélhetek?

Azonban felsorolt aggályaim barátaim véleményét nemcsak hogy nem ingatták meg, de ellenkezőleg, megerősítették. Szerintük ugya­nis éppen az tarthat igényt a mai magyar olvasóközönség érdeklődé­sére, ami rendhagyó volt pályafutásomban úgy mint magyar pártmun­kásé, úgy mint magyar tudósé.

Például arra a tényre hivatkoznak, hogy családi származásom ré­vén egyszerre magyar és osztrák is voltam, iskoláimat többször felvált­va Ausztriában és Magyar­orszá­gon végeztem, a világháborúban majd­nem egy időben kerültem szoros érint­ke­zés­be a magyar és az osztrák munkásmozgalommal, a 19-es évben úgyszólván egy­szer­re részt vettem mind a magyar, mind az osztrák forradalmi harcokban és első emig­rációm idején is mint osztrák pártmunkás szoros kapcsolatban marad­tam a magyar párttal.

Véleményük szerint érdeklődésre számíthat az is, hogy miként ne­hezítette meg 15 éven át működésem mint hivatásos forradalmár fej­lődésemet a műszaki tudo­má­nyok területén, amíg végül is második emigrációm alatt a Szovjetunió megadott min­den lehetőséget tudo­mányos adottságaim kifejlesztésére. S végül, szerintük ép­pen az a tény, hogy én, talán az egyetlen magyar tudós vagyok, alti a műszaki tudo­má­nyok te­rületén mint kutató és egyetemi oktató évtizedeket töltöt­tem a Szovjet­unió­ban és ilyen minőségben részt vehettem a szovjet nép életében jóban-rosszban, kell, hogy ér­de­kelje a magyar olvasókö­zönséget.

Végül is meggyőztek arról, hogy nemcsak jogom, de kötelességem is vissza­em­lé­kezé­sei­met a magvar olvasóközönség rendelkezésére bo­csátani. Remélem, e könyv fogadtatása igazolni fogja véleményüket.

De addig is szükségesnek tartom, világosan rámutatni a követke­zőkre.

Az a tény, hogy életemnek két olyan külsőleg egymástól teljesen különbözőnek látszó része volt, mint a hivatásos forradalmár élete és a műszaki tudományok terü­letén működő kutató és egyetemi oktató élete, bennem soha nem okozott törést, sőt éle­tem e két részét egy és ugyanazon életnek egymást kiegészítő, egymással harmo­ni­ku­san összeillő oldalának láttam, és igen sok tekintetben sok közöset éreztem ben­nük. Úgy mint pártpropagandista, úgy mint egyetemi tanár igye­keztem minden erőm­mel tudományos ismereteimet másoknak továb­badni, fiatal koromban marxista isme­reteimet a forradalmi tömegek­nek a munkások nyelvén, később műszaki isme­re­tei­met az egyeteme­ken a diákok nyelvén. Úgy mint pártmunkás, úgy mint feltaláló, min­dig azért harcoltam, hogy az általam helyesnek tartott új elképzelések a felmerülő nehéz­ségek ellenére valóra váljanak. S úgy érzem, hogy az a tény, hogy életem egy részét mint hivatásos forradalmár, és másik részét mint műszaki tudós tölthettem, teljesen harmonikussá tette éle­temet, mert mind politikai, mind műszaki tudásomat ugyanannak a célnak szentelhettem: a proletárforradalom győzelme és a szocializ­mus felépítése céljának.

Édesapám

Az 1917-18-as években, amikor belesodródtam a magyar forradalmi munkás­mozga­lomba, édesapám dr. Benedikt Vilmos az Osztrák-Ma­gyar Császári és Királyi Had­sereg­ben szolgált mint I. osztályú főtörzsorvos. Ez ezredesi rangnak felelt meg, és arra jogosította őt, hogy „méltóságos úr”-nak szólítsák. A ka­to­na­or­vo­sok között ez a rang igen magasnak számított. Úgy tudom, hogy már a rá következő vezér­fő­törzs­orvos címet az akkori időben aránylag nagyon kevesen kapták meg.

Édesanyám, akinek férje után szintén a „méltóságos asszony” cím járt, egy bécsi gyáros leánya volt. így tehát az a környezet, amelyben fiatalkoromban nevel­kedtem igen távol volt a munkásság helyzetétől.

A forradalmi munkásmozgalomból több példát tudunk arra, hogy forra­dal­márok polgári vagy arisztokrata családból származtak. Nekik rendszerint nagy harcot kellett vívniok szüleikkel és a tőlük örökölt osztályideológiával szemben, míg végre eleget tehettek forradalmi hi­vatásuknak. Ez a családi harc nem ritkán drámai alakot is öltött.

Velem nem így történt. Engem az a nagy szerencse ért, hogy fia­tal koromban úgy apai, mint anyai oldalról sok olyan behatás ért, mely arra indított, hogy a forradalmi munkásmozgalomhoz közeledjek.

Apám ugyanis maga is osztályhelyzete szempontjából teljesen rend­hagyó módon fejlődött, amit talán legjobban azzal a ténnyel tudnék megvilágítani, hogy 1919-ben nemcsak hogy belépett a Kommunis­ták Magyarországi Pártjába, hanem magas kora ellenére olyan aktívan és lelkesen vett részt munkájában, hogy nyáron, amikor a kommunis­ták Budapesten tanácsválasztásra készültek, őt jelölték mint a VI. ke­rület egyik tanácstagját.

Ami pedig azt az ideológiai befolyást illeti, amely édesanyám csa­ládja részéről hatott rám, elég lesz rámutatni arra, hogy egyik nővére vezetője volt az osztrák szociál­demokrata nőmozgalomnak, öccse pe­dig egyik szerkesztője a Német Szociál­demokrata Párt elméleti folyó­iratának.

Felmerül az a kérdés, hogy tulajdonképpen mik voltak édesapám azon adott­ságai, amelyeknek köszönhető, hogy olyan történelmi idő­pontban, amelyben a leg­töb­ben, akik hozzá hasonló osztályhelyzetben voltak, az ellenforradalom útjára lép­tek, ő a forradalmi szocializmust választotta. Nézetem szerint belső adottságai voltak indí­tékai. A de­mokratizmus, a humanizmus, valamint az őt mélyen átható érzelmei: haza­fisága, becsületessége, bátorsága és az a megvetés, amelyet az Oszt­rák-Magyar Monar­chia katonai apparátusával szemben érzett.

Meg kell jegyeznem, hogy ez az utóbbi érzés na la nemcsak több évtizedes katonai szolgálatának tapasztalatai alapján keletkezett, ha­nem már szolgálatának kezdetén is megvolt. Hogy ő ennek ellenére mégis katonaorvos lett, annak az az egyszerű magyarázata, hogy rossz anyagi helyzete különben lehetetlenné tette volna a hőn óhajtott or­vosi pálya elérését. Neki, mint egy nagyon szegény szatmári kiskeres­kedő fiának, anyagi okoknál fogva már a gimnázium elvégzése is rend­kívül nagy nehézséget okozott. Ő e tényről nagyon büszkén szokott mesélni. Emlékszem pl. a következőkre: már bécsi gimnazista lévén, amikor lakásunk öt szobájának egyike teljesen az én rendelkezésemre állt, panaszkodtam neki, hogy gyenge a villamos világítás. Akkor ala­posan összeszidott azért, hogy milyen elkényeztetett úrifiú vagyok és mesélni kezdett azokról az időkről, amikor ő gimnazista volt. E be­szélgetés bennem mély nyomokat hagyott. így például soha többé nem tudtam elfelejteni, ahogyan egy tető alatti egészen pici kamrácskában éjszaka – mert nappal jobb módú diákokat pénzért kellett előkészíte­nie – bátyjával együtt tanultak egy olyan olajmécses fénye mellett, amelynek kanócát állandóan újból és újból nagy ollóval el kellett vág­ni, hogy kevesebb füstöt és bűzt terjesszen, amire ráment az éjszakai idő nagy része. Nem tudom, miért éppen ez a részlet említése hatott rám: még évekig gyakran azt álmodtam, hogy egy kis kamrában ülök, ahol valamit sürgősen el kellene olvasnom, amiről tudom, hogy attól életem boldogsága függ, de nem tudom elolvasni, mert állandóan vág­nom kell a kanócot, miközben rettenetesen félek, hogy elalszik, nekem pedig nincs mivel újra meggyújtanom.

Ha apámnak szegénysége miatt már a szülővárosi gimnázium el­végzése is rend­kívül nagy nehézséget okozott, sehogyan sem gondol­hatott arra, hogy Buda­pestre menjen és saját költségén elvégezze az orvosi tanulmányokat. Az utóbbira csak egyetlen egy lehetőség nyílt – elfogadni egy katonaorvosi ösztöndíjat, amelyet a császári és királyi hadsereg szegény diákoknak minden évben kínált, ama feltétellel, hogy utána kötelesek leszolgálni egy bizonyos időt. (Úgy emlékszem, hogy kb. 7 évet.) Igaz ugyan, hogy utána az ösztöndíjas elméletben kilép­hetett – nyugdíjigény nélkül – a hadsereg kötelékéből. Gyakorlatilag ez azonban olyan fiatal katona­orvos­nak, akinek rossz volt az anyagi hely­zete – más pedig nem folyamodott ösztöndíjért – ez nem igen volt le­hetséges. Azokban az időkben ugyanis ahhoz, hogy valaki önálló or­vosi praxist nyithasson szükséges volt, hogy előbb jó néhány éven át klinikákon vagy kórházakban gyakorlati – fizetés nélküli – munkát vé­gezzen, és gyakran éjjeli szolgálatot is teljesítsen. Ez idő alatt rendsze­rint még nem is nősül­hettek. Ezért egy fiatal katonaorvos, aki igény­be akarta volna venni azon jogát, hogy néhány évi szolgálati idő után kilépjen a hadseregből, kénytelen lett volna még magára venni az em­lített klinikai-kórházi fizetés nélküli és sok nehézséggel járó köte­le­zett­ségeket, ugyanakkor, amikor ugyanolyan korú civil kollégái már be­ren­dez­ték praxisukat és családot alapítottak. Ezért a fiatal katonaor­vosok gyakor­latilag az ösz­tön­díj követelte szolgálati idő lejárta után is kénytelenek voltak tovább­szolgálni. így történt, hogy édesapám is – bármennyire nem szerette, sőt megvetette a császári és királyi hadse­reget – kénytelen volt továbbszolgálni mint katonaorvos.

Hogy apám miért nem szerette – sőt, később meg is gyűlölte – a hadsereget, annak több oka is volt.

Talán a legelső benyomás, amellyel e hadsereg struktúrája mélyen sértette emberi igazságérzését, az a tény volt, hogy a vezényszavak né­metül hangzottak el. Ennek a ténynek logikusan származó következ­ménye az volt, hogy a németül nem tudó magyar katonák rendkívül hátrányos helyzetbe kerültek. A tisztikar ugyanakkor vagy osztrák-né­metekből állt, vagy olyan személyekből, akik, ha valamelyik más nem­zetiségből származtak is – teljesen beleélték magukat az osztrák és né­met gondolat­világba. Ilyen körülmények között a magyar baka, akire az idegen nyelvű vezény­szavak úgy hatottak, mint valami ismeretlen és titokzatos dolog, a tisztek szemében, akiknek parancsait félreértették és kérdésükre sem tudtak felelni, buta, nevetséges és alsó­rendű lények­ké váltak, akikkel különös szigorral bántak, s gyakran sértegették és meg­alázták őket.

Apámnak az említett tény nemcsak általános emberi igazságérzetét, hanem hazafiasságát is mélyen sértette.

Ő joggal úgy érezte, hogy az 1867-ben Ausztria és Magyarország között tör­tént kiegyezésnek teljesen ellentmondott az a tény, hogy a magyar katonák leg­na­gyobb részének (kisebbik része a magyar vezény­szó mellett működő honvédség sorai­ban volt) ilyen nemzeti érzésüket lábbal tipró körülmények között kellett szenvednie. Ez apámat annál inkább bántotta, mert ő tulajdonképpen a kiegyezéssel sem értett egyet, tetőtől talpig az 1848–49 évek talaján állt. Büszkén mesélt nekem több­ször arról, hogy külföldi nászútja alkalmával felkereste az emigráció­ban élő Kossuth Lajost és hosszasan elbeszélgetett vele. Meg kell jegyez­nem, hogy ez annak idején tőle, mint az Osztrák–magyar hadsereg tisztjétől, nagy bátorságot követelt.

Később édesapám tapasztalatból azt is meglátta, hogy a hadsere­gen belüli említett elnyomás nemcsak a magyar katonákra vonatkozik, hanem még nagyobb mér­ték­ben a többi nemzetiséghez tartozókra is. Az osztrák–magyar hadseregben be volt vezet­ve, hogy a liszteket min­den 2-4 évben más helyőrségbe vezényelték át, nyilván­valóan azért, hogy köztük és a helyi civil lakosság között ne keletkezzenek szoros kap­cso­latok. Így az édesapám is egymásután Boszniában, Szolnokon, Buda­pesten, Pécsett, a galíciai Przemyslben és Temes­váron szolgált, és meg­ismer­kedett a külön­böző nem­ze­tisé­gekhez tartozó katonákkal. Hamar felismerte, hogy ezek még­jobban ki vannak szol­gáltatva tiszt­jeik és altisztjeik önkényének, mint a magyar bakák, mert ha az utób­bit egy altiszt félholtra vert, vagy öngyilkosságba kergetett, néha a ma­gyar par­la­ment­ben ezt szóvá tette egy képviselő, de a Magyarorszá­gon élő román, horvát, tót, bunye­vác stb. nemzetiségű katonák érde­kében nem igen lépett fel senki sem, hiszen a nemzetiségeket a ma­gyar kormány maga is alsóbbrendűeknek tartotta és elnyomta. Ugya­nilyen helyzetben voltak az Ausztriához tartozó lengyel, ukrán, cseh, szlovén és olasz katonák.

A nemzetiségi katonák hátrányos helyzete nemcsak az igazságér­zetét bántotta édesapámnak, de lassanként kialakult benne egy rend­kívül rossz vélemény arról a hadseregről, amelynek ilyen volt az össze­tétele és struktúrája. Édesapám egyáltalán nem volt anti­milita­rista és sokszor nagy lelkesedéssel beszélt velem nemcsak a sza­bad­ság­har­cokat vívó külön­böző magyar hadseregekről, hanem éppen úgy a francia for­radalom katonai sikereiről, Napóleon had­seregeiről, sőt azokról a har­cokról is, amelyeket a Napóleon által leigázott népek felszabadításu­kért vívtak. Magyarázta nekem, hogy mindezek a hadseregek valami­lyen nemzet érdekében harcoltak és hoztak súlyos áldozatokat, s eb­ben látott ő egy nagy eszmét és igazságot, teljesen eltekintve attól, hogy melyik nemzetről volt szó. Ilyen szempontból nézve hamar meg­értette, hogy az Osztrák-Magyar hadsereg valami egészen más, hiszen nem egy nemzet hadserege, hanem magába foglalt több mint tíz nem­zetiséget, amelyeket a hadseregen belül a német nyelvű tisztek sanyar­gatnak. Világossá vált számára, hogy egy ilyen struktúrájú hadsereg­nek csak egyetlen hivatása lehetett, nem egy nemzet védelméért har­colni, hanem kizárólag egyes személyek, vagyis a császári és királyi ud­var érdekeit védeni. Ezt különben a napi életben is tapasztalta, amikor nemcsak a a császár-király születésnapján, hanem sokszor sokkal ke­vésbé ünnepélyes alkalmakkor is, néha még az ételek közös elfogyasz­tása előtt a tiszti kaszinóban is őfelségét éltették.

Egy ilyen szellemtől átitatott hadsereget édesapám nem szerethe­tett, nemcsak azért, mert – ahogyan már említettem – republikánus érzelmű volt, hanem mert Ferenc Józsefet különösen gyűlölte és meg­vetette. Gyűlölte, mint a 13 vértanú gyil­kosát, megvetette, mert köz­tudomású volt műveletlensége. Többször beszélt nekem arról, hogy mennyire megengedhetetlen, hogy egy hatalmas, nagy iparral rendel­kező ország­ban a legfőbb hatalom egy olyan ember kezében van, aki­ről köztudomásul, hogy nem ismeri a termé­szet­tudo­má­nyok legele­mibb tényeit sem.

Meg kell jegyeznem, hogy édesapámnak mindig remek humorér­zéke volt, és nagyon szerette a jó vicceket. Gyakran egy-egy vicc segít­ségével rendkívül tömören tudott valamit jellemezni és tudomásra hoz­ni, amit többé nem lehetett elfelejteni. Egy ilyen vicc volt pl. a követ­kező, amellyel jellemezte Ferenc József művelet­len­ségét:

Ferenc Józsefnek bemutatnak egy nagy, új villamosművet és külö­nösen fel­hív­ják figyelmét azokra a vezetékekre, amelyeken át nagy tá­volságra folyik a villamos áram. A bemutató végén ő azt mondta: „Na­gyon köszönöm. Tessék csak tovább így mű­köd­ni! De egy dolgot nem értettem: hogyan helyezik el ezekben a vékony vezetékekben azokat a csöveket, amelyeken át folyik a villamos áram?”.

Amikor Ferenc József műveletlenségéhez az évek során hozzájá­rult a nagyfokú szenilitás is, köztudomású lett, hogy egy mozgatható bábu szerepére süllyedt tanácsadói kezében. E tényre édesapám egy­szer a következő gúnyos viccel hívta fel figyelmemet:

„Hallottad már? Ferenc József meghalt! De ő még nem tudja, mert a tanácsadói nem közölték vele.”

Azonkívül édesapám, aki mindig vendégszerető és anyagi dolgok­ban nagy­vo­na­lú volt, már azért is megvetette őt, mert rendkívül zsu­gori hírében állt. Apám ezt saját maga is tapasztalta két esetben. Az egyik inkább humoros természetű volt, és a „Kaisers Rock”-ra vagyis a „Császár ruhájá”-ra vonatkozott (így nevezték az osztrák-magyar tisztikar egyenruháját). Valószínűleg azért, hogy a katonatisztek ke­vés fize­té­sük­kel mégis meg legyenek elégedve, azok akik viselték a „csá­szár ruháját” bizonyos szim­boli­kus­nak ható, habár reálisan keveset érő jogokat élveztek. Egy ilyen szimbo­likus jog abban állt, hogy minden Bécsen keresztül utazó őrnagy, vág) még magasabb rangfokozatú ka­tonatiszt megjelenhetett a császári ebéden, mégpedig csak a császár ru­hájába öltözve, míg a civil vendégek részére frakk viselete volt kötele­ző. Édesapám egyszer kíváncsiságból szintén megjelent ezen az ebé­den, de utána sokszor mesélte, hogy milyen furcsa, sőt nevetséges volt az ételek felszolgálása. Hoztak ugyan egymás után sok jó tálat, de alig hogy a lakáj a vendégnek valamit a tányérjára rakott belőle, máris jött egy másik lakáj és elvitte, úgy hogy apám a végén éhes maradt. Ezt a fur­csa szokást egyszerűen azzal vélte magyarázni, hogy zsugoriságból így akarták csök­ken­teni az étclfogyasztásr és ha erről mesélt, néha gú­nyosan hozzátette, hogy „való­szí­nűleg utána a császárnak és udvarának az így megtakarított ételt újból fel­szol­gálták.”

A másik eset, amikor személyesen volt dolga a császár zsugorisá­gával, igen komoly természetű, sőt egzisztenciális fontosságú volt. Amikor ugyanis édesapám később nyugállományba vonult, letelepe­dett Badgasteinben, egy kis osztrák fürdő­helyen, ahol betegek részé­re egy kis penziót nyitott. Miután abban az időben a badgasteini radioaktív termálvíz forrásai Ferenc József magántulajdonában voltak, viszont e vízben való fürdés az orvosi kezelés alapját képezte, édes­apám kénytelen volt őt magánkihallgatáson arra megkérni, hogy en­gedje meg neki – egy az apám által megfelelőnek tartott bérleti össze­gért – e víz használatát. A kihallgatás azonban nem vezetett eredmény­re, mert a császári udvar sokkal nagyobb bérlethez ragasz­kodott, és ezért apám csak sok évvel utána kapta meg a vízhasználati jogot, ami­kor – erről később lesz szó – már túl késő volt a víz felhasználásának értékesítéséhez.

Apámat nagyon elkeserítette Ferenc József akkori döntése, melyet anyagias­ságának és zsugoriságának tulajdonított. E sikertelen kihall­gatást apám meg­aláz­tatás­nak is érezte. Tekintettel arra, hogy a császár előtt természetesen egyenruhájában jelent meg, ezután sokszor azt mondta merő gúnnyal: „Úgy látszik az egyetlen ember, akire nem hat a »Császár ruhája« maga a császár!”

Így tehát – visszatérve apámnak a császári és királyi hadsereghez való viszo­nyá­nak kérdésére – világos, hogy Ferenc József személyének értékelése erősen hoz­zá­járult e hadseregnek – amelynek úgyszólván egyetlen eszménye őfelségének dicsőí­tése volt – mély megvetéséhez.

De volt még egy további ok is, amely megnehezítette e hadsereg­ben való szol­gá­latot és évről évre több gondot okozott, sőt undorér­zést keltett benne – ez a foko­zódó antiszemitizmus volt. Természete­sen szükséges megjegyezni, hogy ez még igen messze volt attól, ami később a Horthy-féle hadseregben dívott, mert még nem volt faji ala­pú, hanem csak az izraelita vallás ellen irányult, és ez is burkolt, nem hivatalos formában. Az a tény azonban, hogy Ausztriában legnagyobb párttá vált az anti­szemita keresztény-szocialista párt, kellett, hogy has­son a hadseregre is, amelynek tiszti­kara nagyrészt osztrákokból vagy olyanokból állt, akik teljesen átvették az osztrák gondolatvilágot. Igaz, hogy Lingernek, a keresztény-szocialista párt vezető­jé­nek antiszemi­tizmusa a gyakorlatban csak a szegény izraeliták ellen irányult és a gaz­dag zsidókkal barátkozott. És amikor valaki, aki komolyabban vette az anti­szemi­tiz­mus igéit, egyszer emiatt megtámadta, Linger azt a hí­ressé vált választ adta, amelyet később helytelenül Hitlernek tulajdo­nítottak: „Hogy ki a zsidó, azt én állapítom meg”. De annyi biztos, hogy abban az időben fokozódó mértékben az állami igaz­ga­tás­ban – habár nem hivatalosan – bevezetést nyert az, hogy az izraelita vallású hiva­tal­nokokat bizonyos elért szolgálati létrafokoktól felfelé nem lép­tették tovább előre, ez a szokás pedig hamar átterjedt a hadseregre.

Többször előfordult, hogy apám egy-egy jóindulatú feljebbvalója közölte vele titoktartás mellett, hogy őt nemcsak igen jó orvosnak tart­ják, hanem kitűnő egész­ség­ügyi szervezőnek is, ami a hadseregben kü­lönösen fontos volt. Biztosították, hogy ennek alapján ő bizonyára el fogja érni a katonaorvosi pálya legmagasabb rang­foko­zatát, a vezér­ezredesi címet. Hozzátették azonban – száz bocsánatkérés és még­nagyobb titoktartás mellett –, hogy ennek egyetlen egy feltétele az lenne, hogy ki­ke­resz­telkedjék. Amennyiben erre nem lenne hajlan­dó, előléptetése már három fokkal ala­csonyabb cím elérésénél megsza­kadna.

Aki tudja, hogy az osztrák magyar hadseregben a „generális” cím­nek milyen varázs­ereje volt hatalom, befolyás és nem utolsósorban anyagi ellátottság szem­pont­jából, az elképzelheti, hogy apám mennyi­re erősnek érezte az ily módon ránehezedő nyomást. Mégis, ahány­szor ilyen irányból megkörnyékezték, udvarias, de határozott formá­ban visszautasította a neki tett ajánlatot.

Azt lehetne gondolni, hogy ezt mély vallásossága diktálta. Erről azonban szó sem lehetett, mert hiszen apám valójában ateista volt. If­júságom óta, egészen addig, amíg 80. születésnapja előtt utoljára ta­lálkoztam vele, soha nem észleltem nála a legkisebb vallásos érzület nyomát sem, és sokszor hangoztatta előttem, hogy nézete szerint olyan ember, aki természettudományokat tanult, nem is lehet más, mint ate­ista. Ezért felmerül az a kérdés, hogy apám tulajdonképpen miért is utasított eré­lyesen vissza egy olyan lépést, amely számára pályafutásá­nak méltó befejezését bizto­síthatta volna azáltal, hogy felcserélje az iz­raelita Istent – akiben nem hitt – a keresz­tény Istenre, akiben szintén nem hitt.

Úgy gondolom, hogy édesapám azért döntött így, mert az előtte feltett alter­na­tíva mélyen sértette emberi igazságérzését. Bármennyire ateista volt is, meg­értette azt, hogy valakinek lehet mély vallásos érzé­se és a legnagyobb lelki kínzásnak tartotta, ha ilyen embert arra szólí­tanak fel, hogy anyagi javakért adja el Istenét. Ezért – bár saját eseté­ben, lévén ateista, könnyen megtehette volna ezt a lépést – erköl­csileg megvetendőnek tartotta s büszkesége és ellenérzése tiltakozott az ellen, hogy megtegye és ilyen jellemtelenség gyanújába keveredjék.

Úgy vélem, hogy volt még valami – bár erről nekem világosan so­ha nem beszélt –, ami hozzájárult ehhez a döntéséhez. Ez pedig Benet Mordechai neve volt.

E név jelentőségének megértéséhez szükséges röviden édesapám családjának szár­mazásáról mesélni. Ugyanis valamikor réges-régen te­lepedtek át Magyarországra a morva­országbeli Nikolesburg (mai: Mikulov) városkából, ahol a családi hagyo­má­nyok szerint valamikor – II. József császár idején – élt a híres Benet Mordechai (Benedict Marcus) nevű főrabbi, akitől több generáción keresztül a család szár­maz­tatta magát. Őt egész Morvaország főrabbijává választották, és a hagyomány szerint olyan bölcs volt, hogy állítólag egyszer maga II. József – aki tudvalevőleg egy bizo­nyos időre liberális korszakot veze­tett be – magához hívta és kikérte a tanácsát. Az utóbbit pedig olyan kitűnőnek ismerte el, hogy felajánlotta, a jövőben bármikor megláto­gathatja őt Bécsben. Meg is változtatta a Benet nevet „Benedikt”-re, ami latinul azt jelenti, hogy „megáldott”, sőt állítólag örökös bárói cí­met is adományozott neki. Hogy mindebből mi igaz, nem tudom, de tény az, hogy nemcsak családom, de az Osztrák-Magyar Monarchia sok, a régi hagyományokat tisztelő izraelita családja Benet Mordechainak mint rendkívül bölcs és tudós országos főrabbinak a létezéséről tudott. E ténnyel egyszer gimnazista koromban ismerkedtem meg elég­gé humoros körülmények között.

Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem a következőket. Az akko­ri Ausztriában a törvény megtiltotta, hogy kiskorú gyerekek kilépje­nek vallási közösségükből és ezért kötelesek voltak apjuk vallásának, vagy ha az utóbbi ateista volt, apjuk eredeti vallásának megfelelő hit­tanórára járni. így volt ez velem is a gimnáziumban és ez eléggé elke­serítette életemet, mert az imákat, melyeknek hasznában úgy sem hit­tem, ráadásul még héber nyelven, héberül irt szöveg alapján kellett megtanulnom, amit teljesen szükségtelennek tartottam. Mindezért na­gyon untam és utáltam a hittan­órákat és tanulmányi eredményeim si­lányak voltak. Ennek ellenére éveken át jó jegyet kaptam, magam sem értve, hogy miért. Egy szép napon azonban (úgy emlék­szem III. osz­tályos voltam, ) teljes készületlenségem különösen felbőszítette a hit­tanárt, aki ünnepélyesen a következőket mondta: „Tudd meg, hogy eddig azért kaptál sokkal jobb jegyet, mint amit megérdemelsz, mert Benet Mordechaitól származol. De ha még egyszer úgy felelsz mint ma, kénytelek leszek megbuktatni, bár tudom, hogy ő azon a napon megfordul sírjában”.

Amikor apámnak elmeséltem, hogy a hittanárom tudja, hogy kitől származom, akkor elmondta nekem, hogy az izraeliták körében álta­lánosan tudott dolog, hogy Benet Mordechai volt a Benediktek őse.

Megjegyzem, hogy édesapám a régi főrabbikat általában nemigen kedvelte, mert rendszerint csodatevőknek, un. csodarabbiknak adták ki magukat. Ezek egész ud­var­tartást szerveztek a csodaerejükben fanati­kusan hivő tanítványokból, és egy vallási miszticizmusból, demagógi­ából és látványos külsőségekből kevert légkört te­rem­tettek maguk kö­rül. Édesapám a következő anekdotával jellemezte azt, hogy e lég­kör­ben hogyan állították ravaszul fejtetőre a normális emberi észjárás leg­elemibb logikáját.

A csodarabbi vidéki körútra indulva előre küldte az egyik tanítvá­nyát, hogy mindenhol terjessze csodatetteinek hírét. Az egyik helyen a tanítvány elmeséli, hogy a csodarabbi minden este egy órán át imád­kozik Istenhez, aki leszáll hozzá a földre és elbeszélget vele egészen hajnalig. Amikor az együk hallgató azt kérdezte, hogy vajon honnan tudja mindezt a tanítvány, az utóbbi büszkén azt felelte, hogy a rabbi ezt maga mesélte el neki. Amikor pedig azt kérdezték, hogy hátha a rabbi hazudott, így válaszolt: „Ha a rabbink hazudós ember lenne, ak­kor nem látogatná őt meg maga az Isten!”

Benet Mordechairól azonban édesapámnak teljesen más volt a vé­leménye. Igaz, nemigen hitt a József császárral kapcsolatos mende­mondában és legkevésbé az állítólagos örökös bárói címben. Öt per­sze, aki egyáltalán nem kedvelte az arisztok­ra­tákat, e báróság kérdése nemigen izgatta, ami abból is látszik, hogy családon belül azt han­goz­tatta: „Tudjátok, már néhányszor arra gondoltam, hogy utánajárok az archí­vu­mokban, hogy mi igaz ebből a bárói históriából, azonban akadt nekem mindig oko­sabb és fontosabb ügyem is.”

De függetlenül attól, hogy mi volt II. József véleménye Benet Mordechairól, édes­apám tisztelte nevét mint nagy tudósét. Maga is lelkes híve volt a tudo­má­nyok­nak és igen büszke volt arra, hogy a Benedikt családhoz – habár eléggé messzi ágon – a belgyógyászat két világhírű professzora is hozzátartozott.

Többször magyarázta nekem, hogy a régi időkben izraelita csak akkor fog­lal­koz­hatott tudományokkal, ha rabbi volt a hivatása. Benet Mordechai pedig az osztrák és magyar izraeliták körében elterjedt vé­lemény szerint nemcsak országos méretű szervező volt, hanem igen kiemelkedő tudós is, alti a mai szóhasználat értelmében filozófiával is foglalkozott. Liberális szelleme kitűnt abból s, hogy kapcsolatot tartott fenn korának nem izraelita vallású filozófusaival is, és abból, hogy ha­táskörén belül enyhített néhány hagyományos, számára túlságosan szi­gorúnak tűnő vallási előíráson. Édesapám mindezt igen nagyra érté­kelte, és többször kijelentette, hogy ő igenis büszke arra, hogy ilyen embertől származik.

Ezért tartom valószínűnek – habár, ismétlem, erre soha nem tett célzást – hogy azon okok között, amelyek miatt nem engedett a kikeresztelkedési csábításnak, az egyik az is lehetett, hogy egy nagy tudós­nak, a család jogos büszkesége meg­szé­gye­nítésének (megtagadásának) kísérletét látta volna ebben.

Althoz, hogy édesapám azután, hogy elérte az ilyen körülmények között el­ér­he­tő legmagasabb szolgálati rangfokozatot, kilépett a had­sereg kötelékéből, erősen hozzá­járult az antiszemitizmusnak még egy, a hadseregen belül megjelenő, másik igen durva formája.

Emlékszem, Temesvárott történt, 8 éves koromban. Én és nővé­rem a szüléink hálószobája melletti szobában laktunk, s egy este hal­lottuk, hogy édesanyám zokog. Kérte apámat, hogy tegyen meg vala­mit – hogy mit, azt nem tudtuk megérteni –, apám pedig kereken visszautasította azzal, hogy köznevetség tárgyává válni. Ilyen, fojtott hangú vita hangfoszlányai még igen sokáig áthallatszottak hoz­zánk, és mi gyerekek nagyon megrémültünk. Édesapám reggeli 4 óra­kor elment hazulról, ami magában véve vele, mint katonatiszttel nem ritkán fordult elő, hallottuk azonban, hogy attól kezdve édesanyánk még keservesebben zokogott. Bementünk hozzá és megkérdeztük, mi baja van, amire azt felelte, hogy semmi komolyabb, csak nagyon fáj a lába, és azért sírt. így sikerült bennünket megnyugtatnia és megint le­feküdtünk aludni. Kb. két óra múlva arra ébredtünk fel, hogy édes­apám hazajött és anyám ujjongva repült karjába – ami máskor nem volt szokása.

Csak évek múlva tudtuk meg, hogy ekkor mi történt: egy lengyel nemzetiségű lovasezredes több más katonatiszt jelenlétében apámról olyan lengyel szavakkal beszélt, amelyek kb. azt jelentették, hogy „ron­da zsidó”. Erről apámat egy másik ka­to­na­orvos értesítette, aki e kiro­hanás tanúja volt. Apám előtt csak két lehetőség állt.

Az egyik az volt, hogy – ami a hadsereg becsületi kódex szerint kö­telessége volt – a sértőt kihívja párbajra. Ez esetben apám mint sértett fel választhatta volna meg a párbajnemet, vagyis pisztolyt vagy kardot. A baj csak az volt, hogy az említett lovas­ezredes híres lövész és vívó hírében állt, ugyanakkor apám e két mesterséghez csak annyit értett, aminek az elsajátítása a hadseregben kötelező volt. Ilyen körül­mények között a párbaj kimenetele több mint kockázatos lett számára.

A másik elméletileg fennálló lehetőség az lett volna, hogy megkéri katona­orvos kollé­gáját, hallgasson arról, hogy mit mondott el neki és így tegye számára lehetővé, hogy ne kelljen tudomást szereznie az em­lített sértésről.

Az édesapám pillanatnyi habozás nélkül az első lehetőséget válasz­totta. Az utóbbi ugyanis nemcsak vérig sértette volna büszkeségét, ha­nem járhatott volna állandó további félelemmel is attól a lehetőségtől ugyanis, hogy az ezredes sértő szavainál jelenlévő másik személy meg­kérdezi apámat, hogy nem hallott-e erről.

Így édesapámnak csak egy út maradt, az ugyanis, hogy párbajsegé­deit elküldje az ezredeshez és kihívja pisztolypárbajra.

Ez történt az általam fent leírt éjszaka előtti napon. Ezért volt sze­gény édes­anyám annyira kétségbeesve, hiszen meg volt győződve ar­ról, hogy férjét csak holtan látja viszont. Nem sejthette, hogy milyen érdekes fordulat történt közben. Az ez­re­des párbajsegédci ugyanis so­kat gondolkodva és mások tanácsát is kikérve rá­éb­red­tek arra, hogy ez az ügy mégsem olyan egyszerű és sima, mint amilyennek az első pil­la­nat­ban látszott. Ahogyan már fent említettem, akkor az antiszemi­tizmus a had­se­reg­ben még nem létezett hivatalosan, hanem csak bur­kolt formában. Ilyen körül­mé­nyek között az a tény, hogy valakit val­lása miatt mélyen megsértett, a közhangulatot az ezredes ellen han­golhatta volna. Sőt mi több, ha az ezredes agyonlövi apámat, ami egy pisztolypárbajnál még akkor is megtörténhetett volna, ha esetleg csak könnyű sérülést akart volna okozni, akkor még az is lehetségesnek látszhatott, hogy egy ellenzéki képviselő felhívja a képviselőház figyel­mét arra, hogy az osztrák-magyar had­seregben nemcsak sértegetik az izraelita vallású tiszteket, hanem utána le is lövik.

Így következett be végül is az a fordulat, hogy amikor édesapám a kijelölt helyen találkozott a vérszomjas párbajhősnek ismert ezredessel, az hajlandónak mu­tat­kozott bocsánatot kérni. Édesapám ezt azzal a feltétellel fogadta el, hogy ez mind­azon személyek jelenlétében történ­jék, akik előtt a sértés elhangzott. Az ezredes ezt el is fogadta.

Bár édesapám bátorsága és dacos kiállása a bajtársai előtt rendkí­vüli módon emel­te tekintélyét, ez az ügy nagyban hozzájárult azon el­határozásához, hogy idő előtt elhagyja a hadsereget. Prófétai szemmel előre látta, hogy az antiszemitizmus egy­re durvább formában fog nö­vekedni (megmutatkozni) a hadseregben és tudva, hogy ő bármilyen újabb sértés esetén mindig elégtételt fog követelni, nem akarta csa­lád­ját még egyszer kitenni egy olyan eseménynek, mint amilyen az emlí­tett párbaj volt.

Apám az őt valóban gyötrő reumája alapján egészségügyi felülvizs­gálatra je­lent­kezett, és elérte, hogy mint rokkantat idő előtt nyugállo­mányba helyezzék. Igaz, hogy erről csak csökkentett nyugdíj mellett lehetett szó, azonban apám ennek elle­né­re már alig várta azt a napot, amikor végre megszabadulhatott az általa annyira meg­utált hadsereg kötelékéből. Édesanyám kedvéért, akinek a magyar nyelv használata mindig egy bizonyos terhet jelentett, elhatározta, hogy Bécsben nyit civil orvosi praxist, ahol anyám családja lakott.

Ifjúságom évei

Iskoláim közül az első három elemit Przemyslben végeztem, a nagy erő­dít­mény­rend­szer­rel ellátott galíciai városban, ahová édesapámat 1902-ben áthelyezték a pécsi hely­őrségből. Miután e város Ausztriá­hoz tartozott, nem létezett magyar nyelvű isko­la, és ezért a legelső ok­tatási nyelv, apám nagy sajnálatára, a német volt. Miután ugyan­is ő családi körben édesanyám kedvéért németül beszélt, nagyon fontos­nak tar­tot­ta, hogy gyermekei a német nyelvvel egyidejűleg a magyart is elsajátítsák. Ez a kon­cepciója nagyjából be is vált, habár – ahogyan nekem később szüleim mesélték – keletkeztek ebből néha kellemetlen­ségek is. Egyszer az történt, hogy játék közben elkezdtem ordítani: „Ich habe mir ein Holzstück in das Ohr gestecktl”, ami magyarul azt jelenti, hogy „Egy fadarabot a fülembe dugtam!” El lehet képzelni, hogy apám mennyire megijedt. Amikor azonban fejére tette a fül­tükrét és belenézett mind a két fülembe, csodálkozására sehol egy fadara­bocska legkisebb szilánkját sem látta. E rejtély akkor nyerte megoldá­sát, amikor én ordítva, hogy mennyire fáj – az orromhoz nyúltam. Ki­derült, hogy ijedtemben összekevertem a német nyelvet a magyarral, mert tulajdonképpen nem a német „Ohr”-ra, hanem a magyar „orr”-ra gondoltam.

Más említésre méltó dolog Przemyslben való tartózkodásom alatt velem nem történt, hacsak nem számítjuk a következő históriát, ame­lyet szüleim később fiatal koromban, ha úgy találták, hogy a kelleté­nél dacosabb vagyok, elmondtak:

Az történt tudniillik, hogy én még 6 éves koromban is hozzá vol­tam szokva ahhoz, hogy elalvás előtt az ágyban szopogassam hüvelyk­ujjamat, és a szüleim által választott minden módszer arra, hogy erről leszokjak, eredménytelennek bizonyult. Akkor apámnak az a gondo­lata támadt, hogy lefekvés előtt bekeni hüvelykujjaimat kininnel, amely­nek az íze tudvalevőleg kellemetlenül keserű. Utána elbújtak, hogy ta­núi legyenek viselkedésemnek. Az történt, hogy amikor bekaptam hü­velykujjaimat, megint kihúztam őket, és úgy látszott, hogy valamin gondolkozom. Utána azonban megint a szájamba tettem, mintha sem­mi sem történt volna. Szüleim először csodál­koz­va végignézték, aho­gyan szopogatom keserű ujjaimat, de azután kiléptek rejtek­helyük­ből és felém közeledtek. Legnagyobb meglepetésükre akkor feléjük nyúj­tottam hüvelykujjaimat és azt mondtam „Kérek még!”

1906-ban a negyedik elemit Temesvárott végeztem, ahová apámat Przemyslből áthelyezték. Erről az időről maradtak nekem az első tel­jesen világos és körülrajzolt emlékeim, mégpedig olyanok, amelyek egészen bizonyosan hatással voltak későbbi fej­lődésemre.

Az első magyar hazafias érzéseimre vonatkozott. Tekintettel arra, hogy a Przemyslen töltött iskolaévek eléggé megártottak magyar nyelv­tudásomnak, viszont Temesvárott magyar iskolába kellett járnom, apám felvett egy Beck nevű gimnazistát, aki velem korrepetált és sé­tálgatott a város környékén. Apám külön szívére kötötte, hogy igye­kezzen bennem felkelteni és megőrizni a magyar hazafias érzést és büsz­keséget. Beck úr ennek eleget is tett és többféle emlékem maradt is ar­ról, ahogyan nővéremmel és vele kóborogtunk a várost körülvevő sán­cok között és ő mesélt az 1848-49-es szabadságharcosok hőstetteiről, és a magyar történelem más hazafias meg­mozdulásairól. Emlékszem, ahogyan séta közben a szabadságharc dalait éne­kel­gettük, amiben né­ha édesapám is részt vett, pedig az akkori időkben egy osztrák-magyar hadseregbeli törzstiszt tevékenységébe igazán nem volt beprogramoz­va a Kossuth indulók éneklése!

Két másik mély nyomot hagyó temesvári emlék szociális érzéseim kifejlődését segítette elő.

Az egyik az iskolára vonatkozik, amelyben a negyedik elemit vé­geztem. Ebben az iskolában (ma már ez sokaknak valószínűleg hihe­tetlennek tűnik, hiszen Temesvár Magyar­ország egyik legnagyobb vá­rosa volt) egy tanteremben több osztály egyszerre tanult. Ennek peda­gógiai hátrányait én persze akkor még nem fogtam fel, de lel­ke­met nyomasztotta ennek a ténynek egy másik különös következménye. Te­kintettel ugyan­is arra, hogy a tanító egyszerre csak egy osztállyal fog­lalkozhatott, az volt a szokás, Hogy a többi tanuló eközben valami írás­beli feladatot kapott, miközben a leg­fontosabb kötelességük az abszo­lút csönd betartása volt. Efelett a tanító őrködött, még­pedig úgy, hogy amikor fel és alá járkált a padok mellett és észrevett egy fiút, aki a csend­parancsot megszegte, azonnal ráütött. Erre kidolgozott egy technoló­giát, amelyet mai szemmel nézve eléggé szadisztikusnak kell tekinte­nem. Ő ugyanis „kormost” adott, azaz azt követelte, hogy a bűnös tartsa feléje jobb kezének mind az öt ujjhegyét – mely tudvalevőleg az ujj legérzékenyebb része – azután kivárt néhány pillanatig – nyilván­valóan hogy a gyerek előre féljen attól, ami be fog következni – és egy nagyvonalzó élével rávert. Mindezt pedig betetőzte azzal, hogy azon­nal még­egyszer megismételte az egész procedúrát.

Rettenetesen féltem attól, hogy mindezt egyszer velem is megte­szi és ezt meg is mondtam az édesapámnak. Legnagyobb csodálkozá­somra azt mondotta: „Te ne félj, téged nem fog megverni.” Kétked­ve kérdeztem, hogy miért éppen engem kímél­ne meg. Erre apám azt felelte: „O tudja, hogy én azonnal bepanaszolnám az igaz­ga­tó­nál.” To­vább faggattam, hogy hiszen ezt a többi gyerek édesapja is meg­tehet­né, mire azt a választ kaptam, hogy ezt nem minden apa meri meg­lenni. Utána nem en­ged­te már, hogy erről a kérdésről tovább faggas­sam, de bennem – bár nem értettem meg pontosan apám szavait – a megnyugváson kívül határozottan megmaradt valami büsz­keséggel ke­vert rudat, arról, hogy az én apukám merhet valamit tenni, amit más apukák nem tehetnek.

Hogy ennek a különbségnek mik voltak a mélyebb, valódi gyöke­rei, annak fel­is­merése tanítónk szadizmusának újabb, még durvább megnyilvánulásával kap­cso­la­to­san kezdett bennem derengeni.

Az történt ugyanis télen, egyszer a tanító a katedrára kihívott há­rom fiút és azt mondta, rajtakapták őket, amikor a város nagy parkjá­ban tát loptak. Ezért ő külön­fajta verésben fogja őket részesíteni. Azt követelte, hogy mind a hárman hajoljanak előre, hogy vízszintes le­gyen a hátuk, melyet utána ököllel verni kezdett. Ha a delikvensnek közül egyik vagy másik felkapta a fejét, hatalmas pofonokkal arra kény­szeríttette őket, hogy megint hajoljanak előre. E jelenetet többé soha sem tudtam el­fe­lejteni, és különösen emlékeztem rá, sok évvel később 1919 augusztusában, ami­kor egy részeg román őrmester a Budapesti Rendőrfőkapitányságon más mód­sze­reken kívül a kínzásnak ezt az esz­közét rajtam is végigpróbálta.

Amikor a tél folyamán többször előfordult, hogy a tanító fiúkat fa­lopás miatt ily módon megvert, egyszer megkérdeztem az édesapá­mat, hogy miért lopnak ezek a gyerekek fát, ha tudják, hogy ezért bün­tetés jár. Erre azt mondta: „Ennek való­színű­leg az az oka, hogy a szü­lőknek túl kevés pénzük van fára, és túl sok munkájuk ahhoz, hogy vi­gyázhatnának gyerekeikre.”

E tömör válasz után, ha nem is értettem teljesen meg, az mégis megmaradt a tudatomban, hogy vannak szegény és nem szegény apák, a szegény apáknak pedig sok munkájuk és kevés szabad idejük van. És valahogyan kezdett bennem derengeni az is, hogy a szegény apáknak nemigen van lehetőségük arra, hogy az iskola­igaz­gató­hoz járjanak pa­naszkodni, ha verik a fiukat.

Tavasz felé történt egy olyan dolog, amely mélyen megrázott és segített abban, hogy még jobban megsejthessem, hogy milyen más kö­vetkezményei is lehetnek annak, ha valaki szegény.

Egy délután a szobámból nézegettem, ahogyan a szomszéd ház fa­lát meszeli egy kőműves. O valamilyen vízszintes hídszerű szerkeze­ten járt ide-oda és nekem nagyon tetszett, ahogyan a háztetőhöz erő­sített hidat kötelek segítségével vízszintes és merőleges irányba moz­gatni tudta. Egyszerre rettenetes ordítást hallok, és látom, hogy a híd egyik vége hamar lefelé süllyed, amitől a munkás csúszni kezd, s vé­gül nagy ívben lerepült az udvarra. Én azonnal leszaladtam és odasi­ettem. Borzadva lát­tam életem első halottját, akinek feje teljesen szét volt roncsolva. Körülötte álltak töb­ben és nézték. Az egyik azt mond­ta: „Szegény sejtette, hogy ez valamikor be fog következni! Mondta is egyszer a vállalkozónak, hogy ki kellene cserélni a régi köte­leket újak­ra, de az csak gorombaságokkal illette.”

Este apámnak meséltem erről az esetről és kérdeztem, miért tűrte a munkás, hogy vele gorombáskodjanak, amikor pedig neki volt iga­za. Apám azt mondta rövi­den, valószínűleg attól félt, hogy a vállalko­zó elbocsátja. Arra a megjegyzésemre, hogy hiszen akkor egy másik­hoz mehetett volna dolgozni, édesapám azt felelte: „Ha az új vállalkozó a régitől megtudja, hogy a munkás nagyon követelődző termé­szetű, az se veszi fel.”

E válasz óta, ha visszagondoltam az udvaron fekvő emberre, ami valaha igen sokszor megtörtént, a gondolataim maguktól áttértek egy gorombáskodó vállal­ko­zóra és egy szegény munkásra, akinek azért kel­lett állandóan rettegnie a haláltól, mert még jobban félt a munkanél­küliségtől.

1907-ben apám leszerelése után egész családunk Bécsbe költözött, ahol már a német nyelvű gimnáziumba jártam.

De már az első osztályban olyan eset történt, ami miatt sorsom hajszálnyira oda vezetett, hogy előttem hirtelen teljesen lezáródjon a művelődés további lehető­sége.

Ezzel kapcsolatosan a következőket kell előre bocsátanom.

A gimnáziumi tanulókat, miután kb. kétszer annyi jelentkező volt, mint amennyi egy teremben elfért volna, két párhuzamos A és B osz­tályra osztották, mégpedig vallási alapon az A-ba a katolikusokat, a B-be pedig az izraelitákat meg a protestánsokat.

Én tehát a B osztályba jártam és barátkoztam mind izraelita, mind protestáns társa­immal.

Volt az osztályban egy izraelita fiú, akinek ugyan Fuchs volt a ne­ve, de a tanárok soha másképpen nem szólították, mint: „Te repetens”, ami latin nyelven azt jelen­tette, hogy másodszor kellett az osztályban tanulnia, mert előzőleg az év végén megbukott. Ezzel a tanárok való­színűleg megvetésüket akarták kifejezésre juttatni a fiúval szemben, ami azonban nem hatott ránk, mert mi ellenkezőleg, csodálattal néztünk rá mint rendkívül érdekes jelenségre, aki sok mindent, amit ne­künk keser­vesen kellett megtanulni, már tudott.

Egy este tornaóra után ezzel a repetenssel és még két más fiúval együtt, akik protes­tánsok voltak, ballagtam hazafelé. Nem tudom mi­iven összefüggésben, de egy­szerre Euchs odaszólt az egyik protestáns fiúhoz, és azt mondta: „Ugye, te nem vagy körülmetélve?” Így szóbakerült a körülmetélés kérdése, és kiderült, hogy tulajdon­képpen még egyikünk sem tudta egészen pontosan, hogy ez tulajdonképpen miben is áll.

Úgy azok közülünk, akik körül voltak metélve, mint azok is, akik nem voltak, valahogyan kíváncsiak lettünk arra, hogy pontosan hogy is néz ki a különbség, és amikor Fuchs azt mondta, hogy ezt meg kel­lene nézni, egyetértettünk. Mikor elérkeztünk az ő házukig azt mond­ta, hogy menjünk be a lépcsőházba, ott van egy sarok, amely alkalmas a célra. Elfogadtuk a meghívást és megnéztük az említett különbséget, ami azonban egyáltalán nem látszott valami érdekesnek és említésre valónak.

Ezzel az az egész teljesen ártatlan história le is zárult volna, ha nem történt volna a következő:

Ahogyan később megtudtuk, a házmesterné felfigyelt ránk, észre­vette, hogy Fuchs minket arra bír rá, hogy vele bemenjünk a házba és látta azt is, ami ott történt. Másnap elment a gimnáziumi igazgatóhoz és beárulta az ügyet. így keletkezett a „Fuchs ügy”.

A lépcsőházi események utáni napon az osztályfőnök behívatta Fuchsot a szobájába, aki nyilván megmondhatta nevünket, mert utá­na a többieket is kihívatta, akik részt vettek a lépcsőházi eseményen. Kezdődött egy hosszú szigorú kihallgatás. Az osztályfőnök először Fuchsot hallgatta ki sokáig, miközben mi többiek egy másik szobában vártunk. Utána engemet. El kellett mesélnem az egész történetet, ami azért nem volt számomra egyszerű, mert valóban egyáltalában nem is sejtettem, hogy mindebben tulajdonképpen mi az, ami kihívhat egy ilyen vizsgálatot. Megkérdezte, hagy csak néztünk-e, vagy érintettük is egymást. Amikor a valóságnak megfelelően azt feleltem, hogy csak néztük, nem akarta elhinni és többször megismételte kérdését. A vé­gén azt akarta tudni, hogy én éreztem-e valamit, miközben néztem. En viszont nem sejtettem, hogy mi mást érezhettem volna mint kí­váncsiságot. Csak felnőtt koromban kezdtem – visszaemlékezve erre az inkvizíciós kihallgatásra – megérteni, hogy az álszenteskedő és disz­nófantáziájú tanár tízéves gyerekek ártatlan kíváncsiságában valami­lyen homoszexuális orgiát sejtett.

Hogy maga az osztályfőnök belátta-e tévedését, vagy sem, nem tu­dom és nem is fontos. A hivatalos repressziós mechanizmus ugyanis – valószínűleg a tanári testület tekintélyének megőrzése végett – to­vább működött és a következő ered­mény­hez vezetett.

Másnap óra alatt bejött osztályunkba az igazgató, az osztályfőnök és még egy harmadik idősebb tanár, és az igazgató beszédet tartott. Rövid tartalma az volt, hogy akadt az osztály és az iskola szégyenére négy fiú, akik nagy erkölcstelenséget követtek el. Ezért Fuchsot, akit a tanári kar felbujtónak tart, és aki azonkívül repetens is, azonnal és örök időre kizárják az Osztrák-Magyar Monarchia összes középisko­lájából. A továbbiakban felsorolt három tanuló pedig – köztük voltam én is – szigorú dorgálást kapnak azzal a fenyegetéssel, hogy – amennyiben a továbbiakban bármiben vétkezünk – ők is Fuchs sorsában ré­szesülnek!

Hogy az egész ügy bennem nem keltett semmilyen lelki sokkot, csak édesapám bölcsességének köszönhettem. Miután nyilvánvalóan a további fejlődésem szem­pont­jából veszélyesnek tartotta volna, ha tíz­éves létemre túl sokat töröm a fejem a nemi szférához tartozó kérdé­seken, amelyekre a tanárok piszkos fantáziája végre is mester­ségesen felhívhatták figyelmemet, ő, Hogy mindezt bagatellizálja, azt mondta nekem: „Hallod, te egy nagy szamár vagy. Ha téged érdekelt, hogy mi is pontosan a körülmetélés, szóltál volna nekem. Akkor megmu­tattam volna neked az én orvosi anatómiai atlaszom alapján.” Utána ezt tényleg meg is tette és hozzátette: „Látod, hogy ebben senki kü­lönösen érdekest nem láthat, ha csak nem álszenteskedő vas­ka­lapos! A továbbiakban pedig, ha Neked bármilyen a testedre vonatkozó kér­désed van, fordulj mindig hozzám és ne másokhoz, hiszen orvos va­gyok és legjobb barátod.”

Könnyen el lehet képzelni, hogy édesapám szavai úgy hatottak rám mint a bal­zsam. Meg is fogadtam tanácsát és később mindig, amikor felmerült valamilyen, a szexuális szférával kapcsolatos kérdés, a legna­gyobb bizalommal hozzáfordultam és megkaptam az engem teljesen kielégítő feleletet vagy segítséget.

Ugyanakkor, amikor apám, ahogy a fentiekből világos, egyáltalán nem igye­ke­zett ezen ügyben megvédeni a tanári kar tekintélyét, mé­gis magát a megtörtént szi­go­rú dorgálás tényét rendkívül komolynak tartotta, mert további veszélyek esetleges forrá­sát látta benne.

A következőket mondta: „Habár ebben az egész históriában olyan ártatlan vagy mint egy fehér bárány, nagyon félek, hogy még bajod le­het belőle. Legalább néhány éven át rossz szemmel fognak Rád néz­ni és várni fogják, hátha mégis lecsaphatnak rád. Ezért azt tanácsolom, ne adj nekik semmi ürügyet, és miután jó a fejed, igyekezzél minél job­ban tanulni, hogy ezzel is kifogjad vitorlájukból a szelet.”

Apámnak ezen szavai nagyon mélyen hatottak rám. Megéreztem, hogy ebben az ügyben, amelyben a tanári kar igazságérzetemet mé­hen megsértette, ő nemcsak hogy velük nem szolidáris, hanem telje­sen az én oldalamon áll, sőt valahogyan, ő maga hívott fel az egyetlen lehetséges formájú harcra ellenük. Ő úgy látszik, azon dacosságomat, amelyről már fent megírtam, hogy már kisgyerek korom óta bennem volt, ebben az esetben maga akarta kihívni saját érdekemben.

Megfogadtam apám tanácsát: a második osztálytól kezdve a hete­dik osztályig, amely után a világháború miatt el kellett hagynom a bé­csi gimnáziumot, mindig a két legjobb tanuló egyike voltam.

Ami pedig azt a tényt illeti, hogy ezen eredményhez nagymérték­ben hozzá­já­rult eléggé kifejlett dacérzésem is, meg kell jegyeznem, hogy további életemben is, ahány­szor valamilyen fontos eredmény el­érése külső nehézségekbe ütközött, mindig hatá­rozot­tan éreztem, hogy mennyire ébred ilyenkor fel bennem az a bizonyos dac­ér­zésem, amely arra buzdított, hogy okvetlenül át kell hágnom e nehézségeket. És azt hiszem, hogy azért az sem véletlen, hogy a későbbi időkben műszaki talál­má­nyaim közül a legértékesebbek rendszerint olyan problémák megoldására vonat­koz­tak, amelyekről addig a szakirodalomban azt le­hetett olvasni, hogy gyakorlatilag meg­old­hatatlanok.

Persze felmerülhet az a kérdés, hogy miért említem a gimnáziumi tanulmányi eredmények elérésével kapcsolatosan a bennem kifejlődött dacérzést, hiszen ehhez elegendő egy bizonyos fokú tehetség. Ez va­lóban így van, ha a tanuló egyformán érdeklődik a különböző tantár­gyak iránt. Én azonban bizonyos tantárgyakat nagyon szerettem, má­sokat pedig határozottan gyűlöltem, és az utóbbiak elsajátítása nagyon nehezemre esett.

Határozottan szerettem azokat, amelyekben felfedezhetők voltak a belső össze­függések, és felmerültek érdekes problémák, amelyek a megoldás meg­ke­re­sé­sére csábítottak. Ezek elsősorban a matematika, a fizika és a kémia voltak.

De gyűlöltem az állattant, a növénytant és az ásványtant, mert e tárgyakban csak elnevezések és tulajdonságok felsorolását láttam, min­den belső összefüggés és prob­lematika nélkül, ilyenfajta tárgyak bebiflázása ellen pedig bennem minden fellázadt. Pedig felnőtt koromban már megtudtam, hogy a felsorolt tantárgyak mennyi érdekes és izga­tó problémát rejtenek, és hogy csak a tankönyvek szerzői nem értettek hozzá, hogy feltárják előttünk. Habár az is lehet, hogy tudatosan kerülték az érdekes összefüggéseket és problémákat, nehogy az akko­ri álszenteskedő keresztény-szocialista világban túl közel kerüljenek olyan következtetésekhez, melyek ellent­mondása a bibliai mesékkel szemben túl kirívó lett volna.

Latin nyelvben az egész gimnáziumi tanulmányaim idején én vol­tam az osztály­első. De hogy ez nem pusztán nyelvtehetség dolga volt, mutatja az, hogy a görög nyelvórákat gyűlöltem. Ennek a látszólagos ellentmondásnak két oka volt. Egyrészt – és ez a tulajdonságom meg­maradt egész életemre – csak nehezen tudtam meg­emészteni egy ismeretanyagot, amelyről meg voltam győződve, hogy semmi hasz­nom soha nem lesz belőle, mert hiszen a görög irodalom remekmű­veit bármikor elol­vashattam a klasszikusok nagyszerű fordításaiban. Igaz, hogy ez a latin nyelvre is vonat­kozott, de ennél serkentett annak a haszonnak a tudata, amelyet a latinból kifejlődött fontos élő nyelvek elsajátítása szempontjából nyújtott. Másrészt a latin­tanár nagyszerűn értett ahhoz, hogy minél élőbbé tegye a tárgyat, és segített meg­talál­ni a római költők, szónokok, történelemírók műveiben rejlő kincse­ket. Ezzel szemben a görög tanár úgy tanított, mintha szándékosan szét akarta volna tépázni minden esetleg keletkező érdeklődésünket. O ugyanis a nyelvoktatás leglényegesebb és legfontosabb célját a gram­matika szabályainak elsajátításában látta. Ez magában véve talán nem lett volna olyan rémes, mert hiszen léteztek tankönyvek, amelyek rész­letesen és érthetően magyarázták a grammatikát. A baj csak az volt, hogy ő ragaszkodott a saját módszeréhez és szigorúan megtiltotta a tankönyvek használatát, amelyeket „idegenekének nevezett. Benne volt ugyanis egy vaskalapos averzió minden új és idegennek látszó do­loggal szemben, aminek néha igen nevetséges követ­kezményei voltak.

Így pl. az V. osztályban, amikor megkezdődött a görög nyelv ta­nítása, az történt, hogy egy fiú, akinek a szülei októberben költözköd­tek egy vidéki városból Bécsbe, csak október végén jelent meg az osz­tályban mint új tanuló, míg a többi 40 fiú már szeptember 10-én el­kezdte az V. Osztályt.

Ezért az említett görögtanárunk ezt a fiút megjelenése óta – az egész éven át – neve helyett úgy szólította: „Sie Ankömmling”, ami ha még tekintetbe vesszük ezenkívül a tanár megfelelő megvető arcki­fejezését, kb. azt jelentette, hogy „maga hozzánk vetődött idegen”.

Ezek után már nem lehet azon csodálkozni, hogy ő idegenkedett más szerzők által megírt grammatika könyvektől, és görcsösen ragasz­kodott ahhoz, hogy az V. osz­tályban csak az ő módszere alapján ta­nuljunk. E módszer abban állt, hogy min­den héten lediktálta az álta­la összeállított grammatikai téziseket (nyelvtani sza­bá­lyokat), amelye­ket nekünk ily módon össze kellett foglalnunk egy külön füzetben és kívülről megtanulnunk. Ehhez hozzájárult az a baj, hogy a tételek sor­rendjében nem tudtam felfedezni semmiféle logikát. Hamar rá is jöt­tem arra, hogy ez mivel függ össze. Mivel tudtam, hogy a görög ta­nár már régóta alkalmazza az említett mód­szert, kerestem és találtam olyan régi diákokat, akik annak idején szintén nála tanul­tak. Elkértem tőlük az általuk összeállított füzeteket, hogy leírhassam ezeket azért, hogy diktálás közben ne kelljen olyan feszülten oda figyelnem. De egy nagy csalódás ért: rájöttem ugyanis arra, hogy a tanár – nyilvánvaló­an a tanulók ilyenfajta szándékait előre sejtve és megelőzve – minden évfolyamnak teljesen más sorrendben diktálta a tételeit, ami nyilván­valóan nem vált hasznára sem belső logikájuknak sem meg­ért­hető­ségiiknek.

Egyszerűen képtelen voltam az anyagot megemészteni, és hónap­ról hónapra növekedő mértékben éreztem undort, ha csak ránéztem az említett füzeteimre. Ez pedig nagy veszéllyel járhatott, mert mind­inkább közeledett az év végi vizsga ideje, amelyen a görög tanár elle­nőrizni szokta azt, hogy a grammatikai füzeteink tartalmát kívülről tudjuk-e. Ezért én úgy néztem a vizsga elébe, mint az egér az őt meg­babonázó kígyó szemébe.

És akkor mindehhez még egy sokkal nagyobb baj keletkezett – az ugyanis, hogy egy héttel a vizsga előtt az említett füzeteimet valahol elvesztettem.

Így tehát már nemcsak arról volt szó, hogy megbukom a vizsgán, hanem arról, hogy a görögtanárt vérig sértem. Ha ugyanis nem tu­dom neki bemutatni a füze­tei­met, akkor mi mást gondolhatott volna, mint azt, hogy én az egész év alatt gúnyt űzve vele, egyszerűen nem is írtam le az általa szorgalmas igyekezettel diktált mondatokat. Tekin­tetbe kell venni, hogy a régimódú gimnáziumban az ógörög nyelv az egyik legfontosabb tantárgynak számított. Magára vonni e tárgv elő­adójának haragját és bosszúérzését, nemcsak bukást és osztályismét­lést jelentett, hanem – miután a görög nyelvet négy éven át kellett ta­nulnunk – azt is, hogy tovább is mindig Damoklész kardjaként fog fe­lettem lógni. Ha még hozzávesszük, hogy az első osztály óta úgyszól­ván priuszom is volt, helyzetem eléggé kilátástalannak látszott.

Akkor is apámhoz fordultam bizalommal, aki azt mondta, hogy egy kollégámtól kérjem kölcsön a füzeteit és másoljam le, hogy lega­lább legyen mit bemutatnom. E tanácsot megfogadtam és elkezdtem az átírást. Hamar kiderült azon­ban, hogy e célra rendelkezésemre ál­ló esti órák száma már túl kevés volt ahhoz, hogy e munkát a vizsgá­ig elvégezhessem. Megint édesapám húzott ki a csávából, aki orvosi bizonyítványt adott arról, hogy nagyon rossz az idegállapotom, ami az adott helyzetben érthetően nem is volt hamis bizonyítvány. így ren­delkezésemre állt már az egész nap, és a vizsga napjáig elkészültek a füzeteim.

És akkor csoda történt. Nemcsak, hogy bemutathattam a füzete­ket, de a vizsgán nagyjában kívülről is tudtam a tartalmukat! Nyilván­valóan miközben átírtam a szöveget, az belém is vésődött.

Mielőtt befejezem a gimnáziumi tanulmányaimról szóló beszámo­lómat, még csak a kuriózum kedvéért egy, az irodalomtörténettel kap­csolatos furcsa tényt kell megemlítenem. Az ehhez a tárgyhoz tartozó tankönyv természetesen legnagyobb részt az osztrák és német iroda­lomra vonatkozott, de – ha röviden is – kitért az egész világirodalom legfontosabb tényeire is. Édesapám egyszer elkérte tőlem a tanköny­vet azzal, hogy meg akarja nézni, mit is ír a magvar irodalomtörténet­ről. Erről egyetlen egy mondat szólt, mégpedig a következő: „A ma­gyarok leg­kiemel­ke­dőbb költője Petrovics volt, aki azonban a valóság­ban nem magyar volt, hanem horvát.”

Másnap édesapám megajándékozott Petőfi Sándor költeményeivel és azt mondta: „Olvasd ezt figyelmesen és akkor magad ítélheted meg, hogy egy költő, aki magyar nyelven ennyire meg tudta szólaltatni a magyar nép lelkét, horvát volt-e, vagy magyar.”

Megfogadtam apám tanácsát és rövidesen Petőfi lett a kedvenc köl­tőm. Még jobban tetszett nekem, mint Heinrich Heine, akit addig leg­jobban szerettem a német nyelvű költők közül. Mélyen hatott rám Pe­tőfi éles forradalmi lendülete, a királyok elleni fellépése, a forró haza­fiassága, hősies viselkedése és halála. Petőfi olvas­má­nyaimnak köszön­hettem, hogy sok éves ausztriai gimnáziumi tanulmányaim ellenére meg­maradt akkor bennem az a magyar hazafias érzésem, amelyet édes­apám még elemi iskolás koromban belémplántált.

Ezzel kapcsolatosan rá akarok térni arra, hogy hogyan lettem szo­cialista.

Először néhány szót édesanyám családjáról. Apja, aki vegyészmér­nök volt, még fiatal korában egy pergamentpapírost előállító gyárat alapított. Ahogyan nekem elmesélték – amikor Bécsbe kerültem, nagy­apám már nem élt – ő találta fel a papír­nak ezen fajtáját, amelynek ab­ban az időben, amikor még nem létezett mű­anyag, rendkívül nagy volt a jelentősége. Hogy ő tényleg feltalálta-e vagy csak a már létező pergamentet döntő módon javította-e, nem tudom, de mindenesetre biztos, hogy nagy tekintélynek örvendett mint feltaláló, ami bennem már gimnazista koromban határozottan előidézte azt az óhajt, hogy valamikor belőlem is olyan mérnök legyen, aki fontos dolgokat felta­lál.

Nagyapám gyára, amely az akkori időkben közepes nagyságúnak számított, jól ment és mindenesetre eleget hozott a konyhára ahhoz, hogy nyolc gyereket fel­nevel­hessen, két fiút és hat lányt. Halála után a legidősebb leányának férje a gyárat át­tele­pítette Prágába.

Nagymamám, aki nagyon szegény nevelőnő volt, amikor férjhez ment, rend­kívül művelt és haladó gondolkodású volt. A két fia között az idősebb, Eckstein Fritz, szintén vegyészmérnök és sok találmány birtokosa volt. Azonkívül rendkívül sok hobbyja akadt. így például egymásután vegetáriánus, kantiánus, freudiánus és wagneriánus lett. Az utóbbi minőségben többször a bajorországi Bayreuthba zarándo­kolt, mégpedig a nagy komponista még nagyobb tiszteletére – gya­log. Egy időben a hobbyja az volt, hogy beutazta az egész világot, ahonnan a legkülönbözőbb mulatságos históriákat hozta haza. Ezek­ből huszonnégyet Hevesi Lajos egy könyvbe gyűjtött, amelynek a Mac Eck furcsa utazásai címet adta. Nagybátyámat ugyanis barátai Mac Ecknek becézték, ahol az Eck az Eckstein névből származott, a Mac pe­dig arra akart utalni, hogy amerikai utazásai után sok minden ameri­kai szokás ragadt rá. Ezekből a sztorikból egyet szeretnék említeni, amely Hevesi szerint még Mark Twaint is megnevettette.

A história egy vonaton játszódott le, amely egy dél-kaliforniai si­vatagon keresztül ment, ahol a hőmérséklet árnyékban 55 fok volt. Ezt a hőséget az utasok csak úgy tudták kibírni, hogy állandóan jegesvizet ittak. No, már most egyszer az történt, hogy a vonaton ez kifogyott. Az utasok a szomjúságtól és a hőségtől rettenetesen szenvedtek. Egy­szerre megszólalt egy férfi: „Fogadok 100 dollárban 10 ellenében, hogy tudok egy pohár jeges vizet szerezni.” A legszomjasabb utazó azon­nal bele is ment a fogadósba és szívesen fizetett 10 dollárt, ami­kor a férfi, aki néhány percre elhagyta a vagont, visszajött a jeges víz­zel. Persze, most már a többi utas is kezdett fogadni és a férfi minden­kinek hozott 10 dollárért egy-egy pohárral. Ez így ment néhány órán át, amíg egyszer a férfi azt mondta, hogy többé nem hozhat. Mikor unszolták, hogy magyarázza meg, hogy miért nem, az órára nézett és azt mondta, hogy erre csak 30 perc múlva felelhet. Tényleg, a megje­lölt időben, amikor a vonat éppen közeledett egy kis állomáshoz, ame­lyen azonban menetrend szerint nem állt meg, a férfi felállt, kinyitot­ta a kijárati ajtót, ráállt a lépcsőre és azt kiabálta az utasok felé: „Töb­bé nem adhattam jeget, mert különben el kezdhetett volna bűzleni az a hulla, amelyet a legelső vagonban jégben szállítanak.” LJlána pedig leugrott a vonatról és eltűnt…

Ahogyan már említettem, fiatalabbik nagybátyám, Eckstein Gustav volt a német szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának a Neue Zeit-nek a szer­kesz­tője, az egyik nagynéném pedig, Teréz, aki meghalt fér­je után a Schlesinger nevet viselte, az osztrák szociáldemokrata nőmozgalom vezetője. Róluk a továbbiakban még részletesebben lesz szó, egyelőre Schlesinger Annáról, a leányáról akarok meg­em­lékezni, akinek tulajdonképpen köszönhetem azt, hogy aránylag Italai korom­ban szocialista gondolkodásmódot sajátítottam el. Bar ő 8 évvel idő­sebb volt nálam és már az egyetemen tanult történelmet és közgazda­ságtant, velem jó barátságban volt, természet rajongó és alpinista lé­vén, sokszor magával vitt kirándulásokra. Gyakran velünk volt ilyen­kor Hahn nevű egyetemi kollegája, aki később, az első világháború után a csehszlovák kommunisták soraiban hanoit mint magas funkci­ójú szak­szer­ve­ze­ti vezető. Kirándulásaink alkalmával feltűnt nekem, hogy milyen sovány és beesett arcú, és mikor ette vonatkozóan egy­szer megkérdeztem unokanővéremet, elmondta, hogy nagyot, szegény és súlyos megélhetési gondjai vannak. Valószínűleg, ettől volt rendkí­vül szomorú arckifejezése. Ez egyszer ahhoz vezeteti, In >gv amikor egy alpinista kirándulásunkról előbb hazajött, mint un, es közölni akarta, hogy Anna és én csak egy nappal később j<,vttnk, Sí hlcsn,génié, ami­kor őt egyedül látta, elájult, mert szomorú arcából ait a lu ivet kéz,tetett, hogy mi a hegyekben szerencsétlenül jártunk.

Miután ezeken a kirándulásokon Anna es I Iáim sokat beszéltek darwi­niz­mus­ról, materializmusról, dialektikáról és marxizmusról, és ugyanakkor természetesen már a korkülönbség miatt is szememben óriási tekintélyük volt, csak természetes, hogy az évek során mindez észrevétlenül rám ragadt és így lassan – magam sem tud­va – elsajátí­tottam a szocialista gondolkodásmód alapjait. Ugyan­akkor átvettem tőluk Kari Krausért való rajongásukat is. Az utóbbi adta ki Bécsben a Fackel című folyó­iratot, amelyben kíméletlenül ostorozta a polgári saj­tó korruptságát és farizeus­kodását. Azonkívül, hogy leleplezte a szenzáció-hajhászást, amely ugyanakkor nagy­fokú műveletlenséggel és felületességgel párosult, néhányszor vitriolosan meg­szé­gye­ní­tette eze­ket az újságokat, s ezen aztán egész Ausztria nevetett. Így például egy nagy bécsi újság lehozott egyszer mint érdekes tudományos dokumentációt egy levelet, amelyet Kraus mint állítólagos magas rangú vasúti mérnök álnéven írt, és amelyben azt a szenzációs hírt közölte, hogy a vagonok rázásának csökkentése végett nemrég sikeres kísérleteket vé­geztek új, ellipszis alakú (!!!) kerekekkel. Az egész világon híres­sé vált Kraus egy másik hasonló természetű tréfája, amellyel egy másik nagy bécsi új­sá­got figurázott ki, amely teljes komolysággal szokott spiritisz­ta és kísérteties ügyek­re vonat­kozó híreket közölni. Kraus ez esetben mint magasrangú bánya­mér­nök írt levelet, amelyben hírt adott rejté­lyes és természetellenes jelenségekről. A továb­biak meg­értéséhez tud­ni kell, hogy a bányacsillét a németajkú bányászok tréfásan „Gruben­hund”-nak nevezik, ami magyarul „bányakutyát” jelent. Le­velében Kraus azt írta, hogy amikor nemrég földrengés volt, a bánya­kutyák ezt néhány órával előbb megérezték és kezdtek állandóan haj­meresztő hanggal ugatni. Az újság e levelet nagy cím­mel ellátva kö­zölte. A blama világraszóló volt és azóta „Gruben­hund”-nak neve­zik az újságok olyan hamis szenzációs híreit, amelyekkel valakinek sikerül meg­tré­fál­nia egy újságot és leleplezni teljes tájékozatlanságát.

Miután Kari Kraus őszintén gyűlölte és ostorozta Bécs legtekinté­lyesebb lapját a Neue Freie Pressét és szisztematikusan kimutatta, ho­gyan manipulálja az ol­va­sókat, én is meggyűlöltem ezt a lapot. Gon­dolkoztam azon, hogyan bosszant­hat­nám a lap kiadóját. Miután „Grubenhund” féle levelet nem tudtam kieszelni, végül meg­ragadtam azt az alkalmat, hogy a lap fennállásának 50 éves jubileumát ünnepel­te, ki­gondoltam a következő, eléggé gyerekes tréfát. A következő tar­talmú sürgönyt küldtem: „A Neue Freie Presse Kiadójának. Bár az Ön lapja konkurál az én válla­la­tommal, mégis küldöm szerencsekívánataimat. Aláírás: Peter Stigq vécépapírgyáros.”

A legelső szocialista könyvet, amelyet gimnazista koromban olvas­tam, Schle­singer Teréz írta. Ebben megvizsgálta a bécsi nők akkori szociális helyzetét és külö­nö­sen érdekes és eredeti volt a könyv azon része, amely a prostitúcióról szólt. Ebben össze­foglalt 15 interjút, ame­lyeket ő személyesen utcai lányokkal (részben bár­cá­sokkal, részben bárcanélküliekkel) vett fel és amelyek világosan ismertették a nőket a pros­titúcióba kergető szociális okokat. A könyv nekem nagyon tetszett. Amikor megkérdeztem nagynénémet, hogy nem ajánlhat-e nekem még egy hasonló témájú könyvet, Bebel A nő és a szocializmus című köny­vét adta, amely az első olyan könyvem volt, amelynek szerzője a szo­ciáldemokrata klasszikusokhoz tartozott. Ez­után többször is elbeszél­gettünk e két könyvről, és engem rendkívül boldoggá tett az a tény, hogy érezhettem, hogy ő, akinek előttem óriási tekintélye volt, engem mint beszélő­partnert komolyan vett. Egyszer éppen akkor toppantam szobájába, amikor nála volt egy vendége, akinek engem azzal muta­tott be, hogy én vagyok az unoka­öccse, akit nagyon érdekel a szocia­lizmus. Utána elmesélte nekem, hogy látogatója egy vezető orosz szo­cialista volt, akinek a megbukott orosz forradalom után kül­föld­re kel­lett menekülnie. Neve Trockij Leó volt! Érdekes, hogy amikor kb. 10 évvel később Trockij, aki akkor a szovjet kormány hadügyi népbizto­sa volt, engem Moszk­vá­ban egy általam felajánlott katonai találmány ügyében fogadott, még nagyon jól emlé­kezett erre a találkozásunkra.

Szocialista olvasottságom hamar kiszélesedett, amikor szorosabb kapcsolatba kerültem Eckstein Gusztáv nagybátyámmal. Nagyanyám ugyanis minden évben kibérelt egy nyári lakást Karinthiában és oda meghívta mindig Gusztáv fiát, akinek szerkesztői munkájával kapcso­latosan állandó tartózkodási helye Berlin volt. Ilyenkor barátja, Kari Kautsky, a német szociáldemokrata párt főideológusa is kibérelt a szomszédságban egy lakást, ahol feleségével, Luisával és három diák­fiával együtt nyaralt. 1911-től kezdve nagymamám engem is meghí­vott magához a nyári időre. Sokat sétáltam együtt Sehlesinger Anná­val és a Kautsky fiúkkal és akkor már ter­mé­szetes volt, hogy nagyon sokszor szocialista természetű témákról beszeltünk. Délben pedig na­gyon sokszor családunk a Kautsky családdal együtt ebédelt, akkor pe­dig már sokszor magas szinten folytak viták Kautsky, a lélesége, Gusz­táv nagybátyám és Teréz nagynéném között. Én egyszer megkérdez­tem az utóbbit, hogy hogyan is van az, hogy ők mindnyájan marxis­tának vallják magukat, és mégis folyton akad vitatkozni való. Nagyné­nim ezt úgy magyarázta meg, hogy azonnal megértettem, és azóta sem felejtettem el. Azt mondta ugyanis, hogy a marxizmus nem villást dog­ma, hanem tudomány és ezért úgy mint minden más tudomány is, a részletek állandó megvitatása alapján fejlődik tovább.

Magától értetődik, hogy Kari Kautsky, akiről tudtam, In >gv a nagy német szociál­demokrata párt egyik legkiemelkedőbb vc/ció|c, nekem rendkívüli mértékben imponált. Ezért elkezdtem olvasni a nagynéném könyvtárában levő, Kautsky által írt könyveket, amelyek nagyon tet­szettek, mert igen érthetően és népszerűén fejtegették Marx és Engels gondolatait. Akkor természetesen még nem sejthettem, amit i sak sok­kal később már mint kommunista értettem meg, hogy Kautsky köny­veiben igen sok vulgarizáció is volt. De mindenesetre beleéltem ma­gamat a marxizmus gondolat­világába és nagyon büszke lettem arra, hogy ha néha az említett vitákhoz valamilyen észrevételem volt, lát­tam, hogy nem nevetnek ki.

Sokszor hallottam akkoriban Rosa Luxemburgról is, akti később az első világ­háború után, mint a Spartakisták egyik kimagasló vezér­alakját, az ellenforradalmi tisztek Berlinben megöltek. Főképpen két vonatkozásban volt róla szó. Egyrészt szoros barátság fűzte őt Kautsky Luisához, aki később, Rosa halála után, könyv­alak­ban nyilvánosságra hozta azokat a leveleket, amelyeket az évek során Rosától kapott. Kautskyné sokszor nagy szeretettel beszélt róla és szavaiból kidombo­rodott egy olyan asszony képe, aki a német szociáldemokrata párt és az orosz-lengyel forra­dal­mi munkásmozgalom lángoló szívű fáradha­tatlan, áldozatkész, bátor propagan­dis­tája volt, aki ezért sokat ült már börtönben, ugyanakkor azonban meleglelkű, szere­tetre vágyó és szeretetet teljes szívvel viszonozni tudó asszony, aki rajongott a tavaszért, a virágokért és a zenéért.

A másik ok, ami miatt szó esett Rosa Luxemburgról az 1913-ban megjelenti A tőke akkumulációja című könyve volt. Mind Kari Kautsky, mind Gusztáv nagy­bátyám sokat beszéltek arról, hogy nem értenek egyet e könyv vég­követ­kez­te­té­sei­vel, sőt nagybátyám kijelentette, hogy nyilvánosan vitába akar szállni vele. Mikor meg­kérdeztem, hogy mire vonatkozik mlajdonképpen e vita, a következőket magya­rázta. Arról van szó, hogy hogyan kell értelmezni a Marx Tőke című mű­vé­nek máso­dik kötetében található „sémákat”, amelyek segítségével Marx a tőke fel­hal­mo­zá­sá­nak sajátos mechanizmusát tanulmányozta. Rosa Luxem­burg a marxi „sémák” alap­ján azt akarta bizonyítani, hogy a tőkeak­kumuláció az idők során olyan helyzetet teremt, amelyben a kapitaliz­mus többé nem képes termelni, úgyhogy auto­ma­tikusan be kell kö­vetkeznie az összeomlásnak és a szocializmus meg­való­sulá­sá­nak. Ez­zel szemben nagybátyám kijelentette, hogy ő majd bebizonyítja, hogy a marxi sémák alapján az akkumulációs folyamatnak fent említett, a kapitalizmus össze­om­lását jelentő végét nem lehet kimutatni.

Már egyszer említettem, hogy egész életemen át mindig azok a problémák érdekeltek engem leginkább, amelyekről úgy látszott, hogy megoldhatatlanok vagy legalább is csak nehezen oldhatók meg. Ezért nagyon felizgatott, hogy létezik egy rendkívül fontos, az emberiség sorsát eldöntő tudományos kérdés, amelyre vonat­ko­zó­lag e tudomány legilletékesebb képviselői egymásnak teljesen ellentmondó feleletet ad­nak. Valahogyan kezdtem arról álmodni, hogy amikor felnőtt leszek és majd tel­je­sen kitanulmányoztam a marxizmust, valamikor én is hoz­zá fogok még szólni ehhez a vitához. Akkor még nem sejtettem, hogy nemsokára egy háború, két forradalom és egy ellenforradalom meg fognak akadályozni ilyenfajta magas elméleti tudományos kutatásban, így csak kb. 15 évvel később, amikor Becsben lázadás címén huzamo­sabb ideig börtönben ültem, nyílt alkalmam arra, hogy részletesen ki­dolgozzam saját állás­pontomat, amely teljesen eltért nemcsak Rosa Luxemburg, hanem Gusztáv Eckstein állításaitól is. E cikkemről ké­sőbb még részletesebben lesz szó.

A fent leírt, az évek során kifejlődő, szocialista gondolkodásom persze, osz­tály­helyzetemnél fogva, azzal a veszéllyel járhatott volna, hogy „szalonszocialista” leszek, aki azt sem tudja közelebbről, hogy egy proli voltaképpen hogyan is néz ki. Szerencsémre azonban 1912-ben történt valami, ami egyszerre rendkívül konkréten és hathatósan feltárta előttem, hogy milyen is gyakorlatban a munkásmozgalom. Tu­lajdonképpen csak azzal kezdődött, hogy Anna unokanővérem meg­kérdezett – mivel jó sakkozó hírében álltam nincs-e kedvem a kerü­leti ifjúmunkások szervezetében résztvenni egy sakk-körben, sőt eset­leg elvállalni azt, hogy ott az ifjúmunkásokat beavatom a sakktudományba. Ez a gondolat természetesen tetszett nekem, és egy szép na­pon el is mentem oda. Ültem ott körülbelül egy órát, és sakkról be­szélgettünk a fiúkkal. Egyszerre teljesen megváltozott a helyzet. Be­jött ugyanis négy fiú teli zsákokkal a hátukon és azt kiáltották: „Fiúk, elhoztuk a röpcédulákat, vigyétek ki minél előbb a gyárakba. Ott tite­ket már ifjúmunkások fognak várni. Csak vigyáz­zatok, hogy a zsaruk ne vegyenek észre!”

Odaadtak mindenkinek egy jó nagy csomagot, köztük nekem is. Megnéztem, hogy mi is ez tulajdonképpen. Azt láttam, hogy a Szoci­áldemokrata Párt röpcédulája, ugyanis éppen abban az évben, 1912-ben, Ausztriában parlamenti választások voltak. Miközben olvasgat­tam, azt láttam, hogy igen érdekel a tartalma, de ugyanakkor az is eszem­be jutotta, hogy éppen három hete a gimnáziumban az osztály­főnök erre vonat­kozólag figyelmeztette az osztályt. Néhány évvel eze­lőtt ugyanis, amikor utol­jára választások voltak, egy gimnazistát, aki szocdem röpcédulákat terjesztett, ki­zár­ták Ausztria-Magyarország min­den középiskolájából mindörökre. Hozzátette, azért mondja nehogy valakinek közülünk eszébe jusson ilyesmi. Legelső gondo­latom azt volt, hogy azt mondjam a fiúknak, nem vihetem sehová a röpcé­dulákat, mert nekem meg van tiltva. Majd azt is éreztem, hogy igen kínos helyzetben vagyok. Ha azt mondom, hogy félek, inni kicsap­nak az iskolából, akkor gyávának fognak tartani, és én rettenetesen szégyelltem volna magam. Azonkívül a következőkre is rájöttem. Ha azt mondom, hogy kicsapnak a gimnáziumból, az ezekre a fiúkra a egyál­talán nem lesz olyan hatással, mint szeretném, hiszen ők nem járnak gimnáziumba, talán szeret­nének, de feltételezhető, hogy anyagi helyzetük miatt erre nem gondolhatnak. Hát akkor miért lennének oda at­tól, hogy engem esetleg kidobnak a gimnáziumból? És akkor először történt éltemben az, hogy éreztem a munkáskollektíva csodálatos ere­jét, azt, hogy az ember nem akar visszamaradni mögötte. Az történt, amit egy órával ezelőtt el sem tudtam volna képzelni. Mint legtermé­szetesebbet, elvállaltam, hogy elviszem a röpcédula-csomagot egy bi­zonyos gyárba, és átadom az ott váró ifjú­mun­ká­soknak. S ha őszinte vagyok, még azt sem mondhatom, hogy ez bátorságom jele volt, ha­nem inkább annak, hogy gyáva voltam ahhoz, hogy megmondjam ne­kik, mennyire félek.

Meg kell jegyeznem, hogy ennek az ügynek még egy eléggé komi­kus folytatása is volt, amely azonban rám nézve, vagyis inkább tudo­mányos jövőmre nézve, eléggé szomorúan is végződhetett volna.

Amikor ugyanis fel akartam szállni a villamosra, hogy kivigyem ab­ba a bi­zo­nyos gyárba a röpcédulákat, én, miután 15 éves fiú létemre hozzá voltam szokva ahhoz, hogy nem szállók fel másképp a villamos­ra, csak megindulása után, most is ezt tettem. Nem gondolva arra, hogy ha az ember felöltője alatt görcsösen tart egy nagy csomagot, megváltoznak a mozgási viszonyok és erre csak akkor jöttem rá, ami­kor a villamosról leesve a járdán feküdtem. Szerencsére, nagyobb baj nem tör­tént, éppen ráestem a röpcédulákra, amelyek tompították az ütés hatását. Legelső gon­dolatom az volt, hogy most minél lassabban és óvatosabban kell felkelnem, hogy senki ne vegye észre a köpenyem alatti csomagot. De egyszerre csak hangot hallok: nem törte el a lá­bát? – odanézek, hát egy rendőr jött felém, megnézte, hogy nem kell-e segítség. Világos volt, ha odajön, megtalálja a röpcédulákat, és más­nap engem kivágnak a gimnáziumból. Ezért gyorsan, ahogy csak tud­tam felugrottam, görcsösen a köpeny alá dugva a röpcédulákat, – és mit tesz Isten, éppen amikor a lábamon álltam, a megállóba érkezett a következő villamos, amelyre gyorsan felkapaszkodtam és onnan fentről kiabáltam a rendőrnek: „Köszönöm biztos úr, minden teljesen rendben van!” Így további baj nélkül el tudtam vinni a röpcédulákat a gyárba.

Odaérkezve, tulajdonképpen ígéretem szerint csak át akartam ad­ni a röp­cédu­lákat és azután gyorsan elmenni, hogy kikerüljek a veszé­lyes helyzetből. Mikor azon­ban az ott álló ifjúmunkások megláttak a csomaggal, nagy örömmel üdvözölve hoz­zám szaladtak, felosztották a csomag tartalmát több fiú között, megmondva nekik, hogy a nagy gyár körül melyik helyen osztogassák a röpcédulákat. Miután azon­ban, úgy látszik, természetesnek vették, hogy aki ezeket elhozta, ma­ga is részt akar venni a szétosztás örömében, egy jó nagy részt meg­hagytak nekem és megmutatták, hogy hová álljak osztogatni. Így te­hát megint azon dilemma előtt voltam, mint a kerületi ifjúmunkások­nál, de még sokkal élesebb formában. Mert egyrészt világos volt, hogy ha rajtakapnak a röpcédulák terjesztésén, ez a gimnáziumban még sok­kal súlyosabb elbírálás alá esne, mint csak maga a gyárhoz való szállí­tásuk. De másrészt itt még kevésbé magyarázhattam volna meg, hogy miért nem akarom a röpcédulákat kiosztani, mert éreztem, hogy ezek nemcsak gyávának fognak tartani hanem még bolondnak is, mert hát minek hoztam el az anyagot, ha nem azért, hogy szét is osszam? így tehát megint szégyelltem megmondani, hogy ezt nem akarom tenni, szépen odaálltam a kijelölt helyre és osztogattam a gyárból kijövő mun­kásoknak a röplapokat. És közben – arra pontosan emlékszem – fur­csa módon két érzés ke­ve­redett bennem. Egyrészt nagyon féltem, más­részt viszont boldoggá tett az a tudat, hogy mertem vállalni egy ille­gális munkásakcióban való részvételt.

Attól a naptól kezdve, amelyen megtörtént életem legelső illegális szocialista tény­kedése, kezdtem alaposabban gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen miért tilos egy gimnazistának elolvasni, vagy pláne terjeszteni a szocialista röpcédulákat és milyen szerepe van a gimnázi­umnak a kapitalista osztályállamban. Ezzel kapcso­la­to­san kezdtem rá­jönni, hogy milyen fontos szerepe van az értelmiségnek a szocia­lizmus győzelme szempontjából, és mindez nagy lökést adott további szoci­alista fej­lő­désemnek.

Fent több helyen említettem, hogy fiatal koromban hogyan ülte­tett belém édes­apám hazafias érzést és szociális gondolkodást. Felső gimnazista koromban kialakult köztünk egy még magasabb szintű és szorosabb politikai kapcsolat. Miután én ugyanis hozzászoktam ah­hoz, hogy vele minden engem érdeklő kérdésről be­szél­jek, természe­tes, hogy a bennem felhalmozódó szocialista elméletű felismeréseim­ről gyakran véleményt cseréltem. Örömmel éreztem, hogy rendkívül fogékony a szocia­lista elgondolások átvételére és olyan mértékben, ahogyan osztani kezdte nézeteimet, hatalmas élettapasztalata alapján ma­ga is hozott nagyon jó és meggyőző példákat, amelyek szemléletesen illusztrálták a szocialista elméletek helyességét. Ha erre vissza­gondo­lok, ma úgy látom, hogy ebben a fogékonyságában nemcsak igazság­érzete, szociális gondolkodása és tudományos tisztánlátása szerepelt, hanem az is, hogy éppen ezekben az években sajátos módon saját tes­tén érezhette, hogy a kapitalizmus nemcsak a nincstelen munkásokat sanyargatja, hanem még az értelmiségiek és a kiskapitalisták életét is képes megkeseríteni. Apám ugyanis – azt lehet mondani akarata és be­állítottsága ellenére – ezekben az években kiskapitalista vállalkozó lett. Ennek története a következő.

Édesapám, amikor a hadseregben leszerelt, igyekezett Bécsben mint civil orvos magánpraxist teremteni. E célból drága orvosi berendezést kellett vásárolni, amire fel kellett használnia a „kauciójának” nagy ré­szét. Kaució alatt értették a hadseregben azt az eléggé nagy pénzösszeget, amelyet katonatisztelmek deponálni kellett a bank­ban, ha há­zasságot akartak kötni. Ezzel a hadseregvezetés kettős célt akart elér­ni. Egyrészt azt, hogy a katonatisztek elég szerény fizetésük mellett ne kerüljenek házas­ság­köté­sük után olyan rossz anyagi helyzetbe, amely őket esetleg elégedetlenné és ideoló­giailag sebezhetővé tenné. Más­részt rákényszeríttette ezeket a tiszteket arra, hogy csak jómódú csalá­dokban keressék feleségüket, akik megfelelő hozomány! hoz­nak, amely aztán a fent említett kauciót képezte. Ezzel a hadsereg vezetősége el akarta érni, hogy a katonatisztek lehetőleg jómódú és ezért konzerva­tív beállítottságú családokhoz legyenek kapcsolva.

Az a tény, hogy ezt az összeget, amelynek kamatai szolgálati ideje alatt apám­nak rendelkezésére álltak, nagy részben orvosi berendezé­sekbe kellett befektetni, s ugyanakkor a rokkantsági nyugdíj jelentő­sen kisebb volt, mint a szolgálati fizetése, ahhoz vezetett, hogy apám anyagi forrásai Bécsben az elején eléggé szűkösek voltak. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a nagy lakás, amelyben egy külön rendelő- és egy külön várószobának is kellett lennie, igen drága volt. Ezért azzal a kérdéssel kezdett foglalkozni, hogy milyen módon tudná valamilyen másodfoglalkozás segítségével bevételeit növelni, s végül elhatározta, hagy nyáron, négy hónapon át egy fürdő­helyen fog dolgozni, tehát éppen az év azon részében, amikor Bécsben a szabad­sá­golások miatt a magánrendelése betegeinek száma úgy is erősen csökkent. A fürdő­orvosi praxis színhelyéül Badgasteint választotta, ahol nemrégen fel­fedezték, hogy a forró termálvíz radioaktív, és ezért e helység nagy fej­lődés előtt állt.

Édesapám ezen elhatározása után alaposan áttanulmányozta a rá­dióaktivitásra vonat­kozó, akkor még eléggé fiatal tudomány! Utána Badgasteinben bérelt nyárra egy lakást és megkezdte fürdőorvosi ren­delését.

Sajnos azonban azt kellett tapasztalnia, hogy ily módon csak igen keveset tud keresni, mert bár rajta kívül ezen a helyen akkor csak hat orvos működött, mégis ezek elszívták előle a betegek java részét. En­nek az volt a magyarázata, hogy ők nem­csak orvosi praxist folytattak, hanem azonkívül mindegyiknek megvolt a saját háza vagy villája, amely­ben a betegeknek lakást és penziót nyújtottak. Ez a pácienseknek ter­mészetesen óriási előnyt és kényelmet jelentett, mert állandó orvosi felügyelet alatt voltak és csak természetes, hogy édesapám szolgálata­it, aki ezt nem nyújthatta, csak nagyon kevesen vették igénybe. Vilá­gossá lett, hogy ő csak akkor tud a többi orvos­sal sikeresen versenyez­ni, ha ő is építtet egy megfelelő nagyságú penziót.

Apámnak azonban e célra már nem volt pénze és ezért e tervet csak úgy valósíthatta meg, ha hitelbe kap pénzt. Tényleg sikerült a szüksé­ges összeget hitelben megkapnia Prágában élő sógornőjének férjétől, aki mint fent említést nyert, ebben a városban üzemeltette pergamentgyárát. Ez az összeg telekkönyvileg be lett táblázva az így épülő pen­zióra és apámnak évente elég nagy kamatot kellett fizetnie. így tehát penziót nyithatott, ahol 12 szoba állt a betegek rendelkezésére és így látszólag kis­kapi­talista vállalkozó lett.

Miután azonban saját tőkéje nem volt, az első naptól kezdve tulaj­donképpen sógora vagyonának gyarapításán kellett dolgoznia, amíg neki nem sikerült a felvett (igénybe vett) hitelt visszafizetnie. Persze remélhette, hogy ha minden jól megy, ez előbb-utóbb sikerülni fog.

Amikor azonban a villa felépült és apám megkezdte az említett pen­zió üze­mel­te­tését, történt valami, ami a kereseti lehetőségeit megint erősen korlátozta. Fel­fe­dez­tek ugyanis Badgasteinben új nagy radioaktív termálvíz forrásokat és amikor a köz­ségi tanácsban szóba került e víz­nek fürdési célokra való felhasználásának kérdése, a községi tanácsban a leggazdagabb és legnagyobb szállodák képviselőinek sikerült ke­resz­tülvinniük egy olyan határozatot, amely szerint az új víz feletti rendel­kezési jog ezeket illeti, azon a címen, hogy ők már régebben működnek. Ez a döntés pedig azzal a következménnyel járt, hogy ők felszereltek szállodájukban legmodernebb kivi­telű fürdőberendezéseket, ami lakó­iknak rendkívüli kényelmet nyújtott, mert fürdés után azonnal pihen­hettek szobájukban. Világos, hogy ilyen körülmények kö­zött azok, akik mint pl. édesapám ebben a kedvezményben nem részesültek és nem valósíthatták meg házukban e fürdési lehetőségeket, rendkívül hátrányos helyzetbe kerültek.

Akkor édesapám figyelmét egy barátja felhívta arra, hogy a badgasteini termál­víz bizonyos része Ferenc József császár tulajdona, és azt a tanácsot adta neki, hogy jelentkezzék az utóbbinál magánkihall­gatásra és kérje meg, hogy engedje meg neki – egy, az apám által meg­felelőnek tartott bérleti összegért – a víznek házában való fel­hasz­nálá­sát.

Apám elhatározta, hogy megfogadja e tanácsot, de nagyon szkep­tikus volt e lé­pés várható eredményét illetően. Mikor az audiencia előt­ti napon családi körben meg­kérdeztük, hogy miért olyan borúlátó, hi­szen Ferenc József az ország leg­gaz­da­gabb embere, aki igazán nem szorul rá, hogy éppen apám esetében ne legyen bő­kezű, azt mondta, nem tudja ugyan bebizonyítani, de az az érzése, hagy a császár zsugo­ri természetű. Csodálkoztunk, hogy milyen alapon lehet erre vonat­kozólag érzése, és akkor elmesélte a következő személyes élményét, amely a „Kaisers Rock”-ra, vagyis a „Császár ruhájá”-ra vonatkozott, (így nevezték az osztrák-magyar tiszti­kar egyenruháját, mert a császár is mindig katonaruhát szokott felvenni.) Való­színű­leg azért, hogy a katonatisztek kevés fizetésükkel mégis meg legyenek elégedve, azok, akik viselték a „császár ruháját” bizonyos szimbolikusnak ható, habár reálisan ke­ve­set érő jogokat élveztek. Egy ilyen szimbolikus jog abban állt, hogy minden Bécsen keresztül utazó őrnagy, vagy még magasabb rangfokozatú katonatiszt megjelenhetett a császári ebéden, mégpedig csak a császár ruhájába öltözve, míg a civil vendégek részére frakk vi­seleté volt kötelező. Édesapám egyszer kíváncsiságból szintén megje­lent ezen az ebéden, de azt tapasztalta, hogy igen furcsa, sőt nevetsé­ges volt az ételek felszolgálása. Hoztak ugyan egymás után sok jó tá­lat, de alighogy a lakáj a vendégnek valamit a tányérjára rakott belőle, máris jött egy másik lakáj és elvitte, úgv, hogy apám a végén éhes ma­radt. Ezt a furcsa szokást félig tréfásan, félig komolyan azzal vélte ma­gyarázni, hogy így akarták csökkenteni az ételfogyasztást és ahogy va­ló­szí­nű­leg utána az így megtakarított ételt újból megetették mások­kal. Ilyen beállítottság mellett pedig nehezen remélhette apám a csá­szári udvar részéről a megfelelő nagy­vonalúságot.

Sajnos apám érzése megalapozottnak bizonyult. A másnap leját­szódó kihall­gatás Ferenc Józsefnél nem vezetett eredményre, mert a császári udvar sokkal na­gyobb bérlethez ragaszkodott, mint amekko­rát apám magára tudott volna vállalni.

Apámat nagyon elkeserítette Ferenc József akkori döntése, ame­lyet anya­gias­sá­gának és zsugoriságának tulajdonított. Azonkívül e si­kertelen kihallgatást személyes meg­aláztatásnak is érezte. Tekintettel arra, hogy a császár előtt természetesen egyen­ruhájában jelent meg, ezután sokszor azt mondta merő gúnnyal: „Úgy látszik az egyetlen ember, akire nem hat a „Császár ruhája” maga a császár!”

Az a tény, hogy apám nem kapta meg a jogot arra, hogy bevezes­se a termál­vizet a penziójába, néhány év alatt ahhoz vezetett, hogy érezhetően csökkent a penziót igénybe­vevő betegek száma és apám hogy ezt ellensúlyozza, kénvrelen volt, lényegesen leszállítani a szoba­árakat. Ez annyira csökkentette a bevételeket, hogy apámnak nem ma­radt más kiútja, mint az, hogy sógorától engedélyt kérjen a kamatfi­zetési terminusok elhalasztására. Ebbe az utóbbi ugyan nagy nehezen bele is ment, de figyelmeztette az apámat, hogy ha ez a helyzet ilyen marad, ő kénytelen lesz felmondani a hitelt. Ez pedig azt jelentette vol­na, hogy a penziót sürgősen – és ezért értéken alul – el kellett volna adni, és apám a kikölcsönzött összeg visszafizetése után gyakorlatilag teljesen tönkre ment volna.

Ez a nehéz helyzet apámat évről-évre jobban lehangolta és elkese­rítette. Meg­gyű­lölte kapitalista sógorát azért, mert most egész exisztenciája annak önkényétől füg­gött. Ugyanakkor nem látott lehe­tőséget arra, hagy e béklyóktól megszabaduljon. Ebben az időben tör­tént, hogy amikor megint a szocializmusról beszélgettünk azt mond­ta: „Látod, a szocializmusban nem lesz lehetséges az, ami velem tör­tént, aki egész életén át teljes erőmet bevetve dolgoztam, s végül öreg napjaimra egy kapitalista zsugorisága miatt hirtelen koldusbotra jutha­tok.” Hogy ez az egész helyzet őt huzamos időn át mennyire kínoz­hatta, az előttem hirtelen akkor vált világossá, amikor egyszer vele sé­táltam és egy magas tornyú templom mellett mentünk el, amelyet ép­pen renováltak. Rámutatott a magasságba emelkedő gerendaszerke­zetre és azt mondta:

„Fiam, ha most fejemre esne egy kő, egy vagyont kapnál!” Utána mindjárt látszott, hogy nagyon megbánta szavait és csak hosszas un­szolásomra vallotta be, hogy életbiztosítást kötött azzal a feltétellel, hogy halála után a családnak kifizetnek egy nagyobb összeget. Nekem ez a gondolat rettenetes volt: hirtelen belenéztem a lelkébe és meglát­tam a súlyos gondok alatt szenvedő embert, akinek már csak az a fő gondja, hogy családja hogyan kerülhetné el az anyagi katasztrófát!

Apám azonban – bármennyire reménytelennek is látszott a hely­zet – nem adta fel e harcot. Igyekezett meggyőzni azokat a kis háztu­lajdonosokat, akik mint ő, termálvíz nélkül maradtak, arról, hogy ők a községben a többséget képezik és hogy egységesen fellépve, a közsé­gi tanácsban elérhetik a víz újból való, igazságosabb fel­osz­tását. Nem volt könnyű őket erről meggyőzni, mert sokan féltek a nagy hotel tu­laj­donosok bosszújától. De végül, 1912-ben apám terve sikerült és nagy harc után a községi tanácsban keresztül ment a javaslata. így vég­re lehetségessé vált, hogy penzió­jában létesíthessen egy termálvíz fúrdőberendezést és ennek alapján sokkal nagyobb bevételre számíthas­son mint eddig.

De még abban az időben, amikor apám kénytelen volt arra számí­tani, hogy soha sem kapja meg a fürdővíz használatának jogát, kere­sett és talált is egy meg­le­pően egyszerű kiutat: egy olyan – találmányt képező – ötlete támadt, amelynek meg­valósítása még abban az eset­ben is, ha le kellett volna mondania a fürdővíz haszná­la­tának jogáról anyagi helyzetének radikális javulását ígérte.

Apám abból a tudományosan bebizonyított tényből indult ki, hogy a bad­gasteini gyógyfürdő hatása azon alapszik, hogy a vízben levő radioaktív rádium emanációnak nevezett gáz, amennyiben fürdés köz­ben kiszáll a termálvízből, légzés útján kerül az emberi testbe, ahol ki­fejti gyógyító hatását. Tekintettel azonban arra, hogy ez a gázmennyi­ség, ha nem mozgatták és keverték állandóan a vizet, aránylag nem volt nagy, a leírt mechanizmusnak csak kicsi volt a hatása. Fürdő idő­tartamát pedig nem lehetett kívánság szerint növelni, mert a meleg vízben való hosszabb tartózkodás egészségtelen volt.

Apám ötlete az volt, hogy lehetséges volna-e a fürdővíz teljes mel­lőzése mellett belélegeztetni a rádium emanációnak a gyógyulásához szükséges mennyi­sé­gét, ha egy szobába, amelyben a betegek ülnek, egy ventilátor olyan levegőt hajt be, amely előzőleg radioaktív anya­gon megy keresztül és így magával viszi az említett gázt. Ennek az ide­ának nyilvánvalóan az volt a nagy előnye a fürdővel szemben, hogy a betegek hosszabb ideig lélegezhették be a rádium emanációt és amel­lett olvas­hattak, sakkozhattak vagy elbeszélgethettek egymással.

Apám társult egy vegyésszel és egy gépészmérnökkel és így meg­valósították az említett berendezést. Apám ezt felállította penziójának egyik nagy szalonjában és az egészet „radioemanatorium”-nak nevez­te. Ennek olyan óriási sikere volt, hogy nem­csak a saját penziójában, hanem más helyeken lakó betegek is igénybe vették, ami nagy több­letbevételhez vezetett. Erre apám elhatározta, hogy télen, bécsi praxi­sával kapcsolatosan is felállít ugyanilyen intézményt.

Külföldről is kezdtek érdeklődni az új ötlet iránt. Apámat sok hely­re meg­hívták, hogy előadást tartson tapasztalatairól, és el lehet kép­zelni, hogy ebben az idő­ben hogy növekedett az optimizmusa és élet­kedve.

Utazásaival kapcsolatosan sok humoros élményről számolt be oda­haza. Én csak egyet szeretnék említeni, amely apámra jellemző volt.

Svájcba utazott egy hálókocsi-fülkében, amelyben rajta kívül még egy személy volt. Nemsokára, hogy: a vonat este Bécsből elindult, a szomszédja érdeklődött aziránt, hogy: nem fél-e. Amikor apám meg­kérdezte, hogy mitől kellene félnie, a szomszéd azt mondta, hogy: a gyilkostól. Hozzáfűzte, hogy az utóbbi időben több­ször előfordult, hogy egy őrült a Rilkében levő utasoknak narancsot kínált, amelybe altatószer volt befecskendezve, utána pedig, amikor elaludtak, megöl­te őket. Apám azt felelte, hogy ez nagyon érdekes, de ő erről soha nem hallott. Később észrevette, hogy a szomszéd arca rángatózik és szemei forognak. Világos volt, hogy az illető vagy őrölt, vagy játssza az őrül­tet. Apám azonban még katonaorvos idején nagy pszichiátriai gyakor­latra tett szert és felismerte, hogy a szomszéd csak szimulál, aminek az adott helyzetben csak az lehetett a célja, hogy apámat megijessze és ar­ra bírja rá, hogy távozzon a Rilkéből és hagyja magára a szomszédot. Ez a meg­győ­ző­dése még megerősödött, amikor az kivett a kofferjából néhány narancsot és vigyo­rogva felkínálta apámnak. Apám meg­köszönte, megette és azután lefeküdt aludni. Amikor reggel felébredt, egyedül volt a Rilkében. A szomszéd kint állt a folyosón. Apám meg­kérdezte, hogy hogyan aludt és a következő ingerült választ kapta: „Egy­általán nem aludtam, mert menekülnöm kellett a Rilkéből, hiszen Ön olyan rettenetesen horkolt!”

Sajnos apám életének ez a vidám, optimista ideje, amely alatt tel­jes joggal re­mél­hette, hogy sikerül sógorának visszafizetni az adóssá­got és végre megszabadulni az őt kínzó anyagi gyötrelmektől, nagyon rövidnek bizonyaik. 1914 nyarán kitölt az első világháború és apámat, mint volt aktív katonatisztet behívták szolgálatra és ki­ne­vez­ték a zombori katonai kórházak parancsnokává. így kénytelen volt penzió­jának üze­meltetését, valamint bécsi orvosi praxisát megszakítani és be­csukni két radiumemanatóriumát.

A világháború első évei

Az első világháború kitörése az Osztrák-Magyar Monarchia lakossá­gának leg­szé­le­sebb köreit teljesen váratlanul érte. Egyrészt már több generáció óta nem volt há­bo­rú és az utolsó, Poroszország ellen vívott hadjárat sem rázta fel a lakosságot mélyeb­ben, mert – legalább is mai szemmel nézve – rövid és helyi jellegű volt. Éppen ezért Ferenc József szerette, hogy a nép őt mint a béke császárát emlegesse, és ez a tény is hozzá­járult ahhoz, hogy az emberek nem féltek a háborútól. Igaz, hogy a szociál­de­mok­rata Internationalé látta az erre való előkészületeket, főképpen azokat, amelyek Német­ország részéről Franciaországgal szemben történtek, de az 1912-es bázeli Nem­ze­tközi Szocialista Kong­resszuson elhatározták, hogy egy esetleges imperialista háború kitöré­sét forradalmi úton fogják megakadályozni. Ezt a jelszót teljesen meg­alapozottnak és reálisnak lehetett tekinteni, hiszen ugyanazon a kong­resszuson a francia szocialista Jaures rámutatott arra az egyszerű és könnyen érthető igazságra, mi­szerint egy forradalom alkalmával a mun­kásság vérveszteségei sokkal kisebbek len­nének mint egy háború alatt. Ehhez hozzájárult az a tény, hogy éppen Német­or­szág­ban, amelynek részéről leginkább lehetett agressziótól tartani, a szociál­demokrata párt ebben az időben nagy választási győzelmeket aratott és a parlament­ben egyik vezetője lett az elnök. S végül a Monarchiában még arra a valószínűtlennek tartott esetre is, ha mégis kitörne a háború Néme­tország és Franciaország között, a néptől teljesen idegen volt az a gon­dolat, hogy Németország oldalán részt vegyen benne, annál inkább, mert hiszen a legutóbbi nagy háborút Ausztria éppen a poro­szok el­len vívta.

Csak a háború kitörése után ismertem fel, hogy Ausztria-Magyar­ország vezér­kara már évek óta tervszerűen készülhetett fel a háború­ra. Pedig ha lett volna egy háború előkészítésében némi tapasztalatom, – amely azonban nemcsak nekem, ha­nem az egész lakosságnak hiány­zott –, észrevehettem volna már egy évvel előbb, hogy valami készül. Azzal kezdődött, hogy a gimnázium két legfelsőbb osztályában kihir­dették, hogy aki óhajtja, részt vehet lövészeti tanfolyamon. Természe­tes, hogy a fiuk – köztük én is mivel szerettük a sport minden faj­táját, erre is tömegesen jelent­keztek. Minden vasárnap egy Bécs mel­letti katonai lőtéren tartózkodtunk. A lövészet mesterségének megta­nulása és gyakorlása nekem nagy élvezetet nyújtott, sőt a tanév végén egy, az összes bécsi gimnáziumi lövészcsoportok részére szervezett nagy lövészversenyen én lettem a második, és nyertem egy gyönyörű ezüstórát. Viszont – amire sem én, sem a kollégáim egyáltalán nem fi­gyeltünk fel – ugyanakkor bizonyos katonai kiképzésben is részt vet­tünk. Igaz, hogy ez a tény nagyon jól volt álcázva. Azt magyarázták, hogy nem elég a fegyverrel célba lőni tudni, de bizonyos, fegy­ver­rel való mozdulatokat is meg kell tanulni. Azt is mondták, hogy miután nem lehet reg­geltől estig csak lövöldözni, nagyszerű időtöltés és tor­nagyakorlat, ha fegyverrel a há­tunkon sorba­állunk és vezényszóra bi­zonyos testmozgásokat végzünk. Csak akkor, amikor később katona lettem, vált előttem világossá, hogy minket akkor észre­vétlenül mind­arra megtanítottak, ami a gyalogsági kiképzés alapját képezi.

Mindez nyilvánvalóan hozzátartozott a háborúra való leplezett fel­készítéshez, sőt mi több, egy hosszú és véres háborúra, hiszen a mi korosztályunk egy háborúban már csak mint végső tartalék jöhetett tekintetbe.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország vezető körei nem­csak a há­bo­rús készülődést álcázták jól, de nagyon jól szervezték meg a háború kitörésének mód­ját is. Attól félve, hogy ha Németország megtámadja Franciaországot, esetleg nehéz­ségek támadhatnak a nagy és erős német szociáldemokrata párt részéről és tudva, hogy a Monar­chiában még a németnyelvű osztrákok között sem lenne nép­szerű az a jelszó, hogy Németország segítségére kell sietni, megfordították a sor­ren­det azzal, hogy előbb a Monarchia kezdte meg a háborút, ahol a szociáldemokraták sok, egyes különálló nemzetiségi alapon szerve­zett pártot képeztek, amelyeknek egy­séges háborúellenes fellépése ke­vésbé látszott lehetségesnek. Jól választották meg a hábo­rúba való be­lépés pillanatát és ürügyét is, amennyiben a trónörökös párnak Szara­jevóban egy szerb nacionalista által elkövetett merénylet miatt bekövetkező halálát használták ki e célból. Bár a trónörökös nem ör­vendett nagy népszerűségnek, mégis az a tény, hogy felesége is vele együtt meghalt, nagyon megrázta és fel­dü­hö­sítette a néptömegeket, és éppen ezért nem vették észre, hogy milyen provokáció jellege volt a Ferenc Ferdinánd trónörökös részére Szarajevóban rendezett dísz­szem­lének. Hiszen ez volt Bosznia fővárosa, amelyet a Monarchia csak néhány évtizeddel azelőtt véres katonai agresszió segítségével meg­szállt és röviddel a háború kezdete előtt teljesen magához csatolt. Ezért teljesen érthető volt, hogy a szerb nacionalisták, akik Boszniát Szerbia részének tartották, a fent említett agresszió betetőzését érezték a trón­örökösnek Szarajevóban való demonstratív megjelenésében.

Meg kell mondani, hogy az osztrák néptömegek annál kevésbé ér­tették meg ezen merénylet politikai hátterét, mert ilyesmi már nagyon régen – Erzsébet királynő Géniben bekövetkezett meggyilkolása óta – nem történt, és még az utóbbi esetben is csak arra gondoltak, hogy a merénylő egyszerűen őrült. Nemcsak nem tudták el­kép­zelni, hogy a merényletet elkövető anarchistának lehettek valamilyen – bármennyi­re hely­telen – politikai elképzelései, de – ellentétben például a francia néptömegekkel – még azt sem tudták, hogy léteznek anarchisták. E tényre világosan rámutat egy eset, amely bécsi nagyanyámmal történt.

Erzsébet haláláról ugyanis ő akkor értesült először, amikor a szom­szédos szatócshoz ment valamit vásárolni. Az utóbbinak feleségét sír­va találta és meg­kérdezte, hogy mi baja.

Akkor az asszony azt mondta: „Éppen most mondta nekem egy rendőr „hogy a császárné egy láda által halálra lett sebezve!” Aztán hozzátette: „De minek is engednek egy ilyen asszonyt olyan helyre, ahol könnyen leeshet egy láda.” E furcsa beszédnek az volt az egysze­rű magyarázata, hogy a szatócsnénak a rendőr ugyan a valóságnak megfelelően azt mondta, hogy „Erzsébet anarchisták által” lett halál­ra sebezve, de a szatócsné az említett szavak helyett, amelyek németül úgy hangzanak, hogy „von Anarchisten” azt értette, hogy „von aner Kisten”, ami bécsi tájszólásban azt jelenti, hogy „egy láda által”. Sze­génynek egyrészt fogalma se volt arról, hogy mi fán terem az anarchis­ta, de másrészt tudta, hogy az ő szatócs életében igen gyakran előfor­duló veszély, hogy halálos sebet okozhat egy lezuhanó láda.

Ha tekintetbe vesszük a néptömegek akkori politikai iskolázatlan­ságát és az egy­ház rájuk gyakorolt nagy befolyását, megértjük, hogy a szarajevói merényletet és az utóbbit előkészítő összeesküvést valami­lyen ördögfajzat tettének tulajdonították. És mivel sok szólt a mellett, hogy az összeesküvőknek legalább egy része Szerbiában lakott, a töme­gek azt is helyesnek találták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ul­ti­má­tumban elégtételt követelt Szerbiától. Nem ébredtek annak tuda­tára, hogy az ulti­má­tumnak az a követelése, hogy egy önálló szuverén állam bocsánatot kérjen egy bűn­tettért, amelyet nem az ő területén kö­vettek el, és amelynek a területén történt meg­tervezése sem volt bebi­zonyítva, súlyosan sérti a nemzetközi jogot és csak azt a hátsó szándé­kot szolgálja, hogy Szerbia utasítsa vissza az ultimátumot. Amikor en­nek megtörténte után a Monarchia az utóbbinak háborút üzent, a szé­les tömegek ezt nagyjából elkerülhetetlennek érezték és magukat az emberi igazság és erkölcs baj­no­kának érezve lelkesedéssel vonultak be katonának.

Amikor pedig az történt, amit a Monarchia vezető emberei termé­szetesen előre tudtak, hogy ugyanis Oroszország a vele szövetséges Szerbia segítségére siet, ak­kor a háború ilyen kiszélesítését felhasznál­ták arra, hogy a nép demokratikus érzé­seire apelláljanak. Rámutattak arra a tényre, hogy Orosz­or­szá­gban cári önkényuralom van, a kozá­kok korbáccsal verik a munkásokat és kegyetlen zsidó pogromok is elő­for­dulnak. így sikerült a tömegek előtt az Oroszország elleni hábo­rút a demokrácia védel­meként feltüntetni. Egyúttal azt a tényt, hogy Német­ország a Monarchia mellett belépett a háborúba Oroszország ellen, úgy propagáltak, hogy ez is a demokráciának az ázsiai vad hor­dák elleni megvédésének jegyében tör­tént. Pedig tudták, hogy ez Fran­ciaországot és Angliát, amelyek Oroszország szövet­ségesei voltak, be­lekényszeríti a háborúba, amit Németország valójában azért akart, hogy alkalma nyíljon e két ország gyarmatainak megkaparintására. Azon­ban e törek­vé­sének de­mok­ratikus és honvédelmi frázisok segítségével való leplezése annyira meg­bé­ní­totta az addig háború­ellenes német munkástömegeket, hogy nem akadá­lyozták meg – sőt sokan helyesel­ték is –, amikor a Német Szociáldemokrata Párt a meg­ígért háborúel­lenes forradalom meg­szer­vezé­se és vezetése helyett megszavazta a par­lamentben a háborús hiteleket.

Hogy az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodó rétege szempont­jából mennyire volt Szerbia megbüntetése puszta ürügy a világhábo­rú megkezdésére, jól mutatja a következő érdekes epizód. A szerb ve­zérkar főnöke – ha jól emlékszem, Putnik generális – Ausztriában va­ló nyaralása után Magyarországon keresztül éppen haza­utazó­ban volt, amikor a Monarchia Szerbiának hadat üzent. Mielőtt a határig jutott volna, felismerték és letartóztatták. A vezérkari főnök talán nem szá­mított arra, hogy a Monarchia valóra meri váltani az ultimátummal kapcsolatos fenyegetéseit, vagy más okoknál fogva került-e ebbe a hely­zetbe, az adott összefüggésben nem lényeges, tény azonban, hogy le­tartóztatása óriási előnyt biztosított az osztrák-magyar had­veze­tő­ség­nek. Ehhez hozzájárult még az a tény, hogy a vezérkari főnöknek mint egy ellen­séges hadsereg aktív katonatisztjének a letartóztatása és fogva­tartása teljesen megfelelt a nemzetközi jognak. Történt azonban egy váratlan és egészen hihetet­lennek tűnő dolog. Hasonlóan ahhoz a kö­zépkori lovaghoz, aki, amikor a vele pár­bajt vívó másik lovag kezéből kihullott a kard, felvette és újból átadta az ellenfelének azzal, hogy nem óhajtja kihasználni a véletlen kínálta előnyt, az osztrák-magyar had­ve­zetőség felfüggesztette a szerb vezérkari főnök letartóztatását és meg­engedte haza­utazását azon a címen, hogy nem akarja, hogy az ellen­séges hadsereg meg­semmi­sítése után valaki azt állíthassa, hogy ez nem az osztrák-magyar hadsereg hő­si­es­sé­gének, hanem véletlen körülményeknek következménye. A hadvezetőség tábornokai tehát azokat az egyéni érdekeiket, hogy hadvezéri érdemek alapján karriert csinálja­nak, ama természetes katonai kötelességük fölé helyezték, hogy min­den törvényes eszközzel igyekezzenek az ellenséges haderőt leverni.

Ez a feudális gesztus később sok-sok osztrák-magyar katona életé­be került, mert Szerbia leverése túl kemény diónak bizonyult, sőt volt e háborúnak olyan át­me­neti időszaka is, amikor az osztrák-magyar hadseregnek csúfosan és nagy áldozatok árán kellett Szerbiából kime­nekülnie. Érthető azonban, hogy az éppen bevonult katonatömegek­re, amelyek még nem láthatták, hogy mit hoz a jövő, a generálisok „nemes” gesztusa is abban az irányban hatott, hogy még jobban bele­éljék magukat a jó ügyért harcoló lovagok szerepébe.

Így történt, hogy a katonatömegek részben lelkesedéssel, részben apatikusan eleget tettek a behívási parancsnak. Igaz, a lelkesedés már néhány háborús hónap után erősen lelankadt, amikor a katonák kezd­ték megismerni a háború különböző bor­zalmait. Sőt, gyűlölni kezd­ték a háborút, de nem mint valami olyan rosszat, ami ellen tenni le­hetne, hanem mint valami rettenetes, úgyszólván természeti katasztró­fát, amelyet a végzet hozott magával. Ez a hangulat még a munkás­ságnak azt a részét is magával ragadta, amely a háború kitörése előtt a szociáldemokrata Inter­nacio­nálétól várta a háborút meggátló forra­dalmi megmozdulást. Azt érezték ugyanis, hogy­ha ez nem követke­zett be akkor, amikor a munkások még nem vonultak be és ami­kor az egyes országok szociáldemokrata pártjai még egymással könnyen érint­kez­het­tek, akkor egy ilyen, az összes hadviselő országokra kiterjedő forradalmi meg­mozdulás még kevésbé valószínű a háború kitörése után, amikor már a legkisebb fegyelemsértés is a hadbíróság hatáskö­rébe tartozott és az ellenséges országokkal való kapcsolatfelvétel haza­árulásnak számított. így a tömegeknek szociáldemokrata érzelmű ré­sze is elfogadta a háború tényét, mint valami olyat, ami ellen, ha már be­kö­vetkezett, nem lehet harcolni.

Így a háború borzalmait átélő katonáknak csak egy reményük ma­radt, az ugyan­is, hogy ez a rettenetes időszak minél előbb véget érjen. Ez pedig csak úgy látszott elképzelhetőnek, ha az egymás ellen hábo­rút viselő két országcsoport közül az egyik legyőzi a másikat és béke­kötésre kényszeríti. De az egyszerű katonának ez azt jelentette, hogy a saját hadseregének kell minél előbb győznie, mert félt attól, hogy az ellenkező esetben a háború borzalmai átcsapnak a hátországba is, és ennek áldozatul esnek az otthon maradt feleségek, gyerekek és szülők. Ezért aztán a katonák meggyűlölték ugyan a háborút, de bátran és önfeláldozóan, fegyelmezetten és halált megvetően nem a háború ellen har­coltak, hanem az „ellenséges” táborban levő osztályos társaik ellen.

Ami engem illet, rám is rendkívül zavarólag hatott, és nekem is ke­serű csalódást okozott a várt háborúellenes nemzetközi forradalmi megmozdulás elmaradása, és én sem láttam kiutat a háború mielőbbi megnyerésére.

Már említettem, hogy édesapámat behívták aktív szolgálatra. Rá­bízták a zom­bori helyőrség legfelsőbb egészségügyi parancsnokságát. Ez a feladat nagyon fontos volt és nagy felelősséggel járt, mert Zombor közel feküdt a szerb fronthoz, és ezért az ott megsebesült vagy meg­betegedett katonák nagy részét oda irányították.

Hamar világossá vált, hogy e feladat teljesítése édesapámtól rend­kívüli szer­ve­ző­képességet, erélyt és bátorságot követelt. A hazaszállí­tott katonák közül ugyanis aggasz­tó méreteket kezdtek ölteni a járvá­nyok és köztük olyanok, amelyek béke­időben csak ritkán fordultak elő, mint pl. a kolera és a kiütéses tífusz. E betegek be­foga­dására a megle­vő kórházak nem voltak berendezkedve. Hogy ezek a betegségek a ka­tonákról ne terjedjenek át a polgári lakosságra, gyors és szigorú intéz­kedésekre volt szükség. E célból apám követelte a polgármestertől, hogy a legrövidebb időn belül építtessen kórházbarakkokat. Részben korlátoltságból, részben presztízs okok­nál fogva azonban a polgármes­ter ellenállt. Különböző bürokratikus előírásokra, szük­séges építési en­gedélyekre, bizottságok megkérdezésének szükségességére és még sok más időt húzó tényezőre hivatkozva kijelentette, hogy neki a kívánt barak­kok megépítéséhez legalább hat hónap kell. Apám megkérdez­te, hogy új temetők létesítéséhez is kell-e majd ennyi bürokratikus te­ketória, mert meggyőződése szerint a szükséges járványellenes intéz­kedések híján Zombor lakosságának fele kolera, kiütéses tífusz, vérhas és hastífusz következtében elpusztul, a polgármesternek pedig csak azt kívánhatja tiszta szívvel, hogy ő ne legyen ezek között. Hozzátette, hogy azonnal elutazik Budapestre, és megkérdezi a miniszterelnököt, hogy vállalja-e ezért a felelősséget. Ha ő pedig nem vállalja, azt fogja neki ajánlani, hogy sürgősen nevez­zenek ki egy olyan új polgármes­tert, aki megérti a háborús idők követelményeit. Apám fenyegetései annyira célba találtak, hogy a megijedt polgármester a szükséges ba­rak­kokat három hét alatt felépíttette, és ez az intézkedés tényleg meg­akadályozta a járványok további terjedését. Igaz, hogy a polgármester és környezete ettől kezdve apám ellensége lett, de ő ezzel a ténnyel mit sem törődött.

Nemsokára az egyházi hatóságokkal is meggyűlt a baja. Mivel a járványos betegeknek a sok, különálló barakkban való elhelyezése az­zal a hátránnyal járt, hogy nem lehetett a fertőzött betegeket teljesen elszigetelni a külvilágtól, apám követelte, hogy a nagy zárdaépületből az apácák költözzenek át a szükségbarakkokba, az épü­letet pedig hasz­nálják fel járványkórház céljára. Erre apámat felkereste hivata­lá­ban egy főpap, amennyire emlékszem, az illetékes püspök megbízásából a zombori fő­plé­bá­niának a plébánosa, akinek a méltóságos cím járt, és megkérte, Hogy álljon el szándékától. Akkor köztük körülbelül a kö­vetkező párbeszéd zajlott le.

Apám: – Méltóságod kérését, bármennyire sajnálom nem teljesít­hetem, mert a járványveszély leküzdése céljából feltétlenül szükséges egy külön nagy járványkórház sürgős létesítése.

Főpap: – Méltóságod engedje meg, hogy felhívjam figyelmét arra, hogy az apácáknak fontos feladatuk van a járványok gyors leküzdése terén, miután utasításomra háromszor naponta fohászkodnak ilyen ké­réssel Istenhez.

Apám: – Teljesen elismerem, hogy a járványok imák által történő leküzdése teljesen megfelel annak, amit Ön az egyetem teológiai ka­rán tanult. De akkor szíveskedjék nekem lehetővé tenni, hogy úgy har­coljak a járványok ellen, ahogyan én ezt ugyanazon egyetem orvosi ka­rán tanultam.

Főpap: – De Méltóságod remélem nem tagadja, hogy az apácák imája is fontos feltétele annak, hogy Isten sikerrel koronázza az Ön orvosi működését?

Apám: – Feltételezem, hogy Méltóságod viszont nem tagadja azt, hogy Isten, ha mindent hall és lát, áldomásul veszi az apácák imáját akkor is, ha az nevezetesen nem egy zárdaépületből, hanem csak sze­rény barakkokból száll felé?

Főpap: – Engedje meg Méltóságod a következő kérdést: Ha létez­ne Zom­bor­ban izraelita zárda, akkor is követelné Ön az épület lefog­lalását?

Apám: – Nem értem ugyan, hogy miért tesz fel Méltóságod egy ilyen elvont kérdést, de ha már elhangzott, engedje meg, hogy a kö­vetkezőt mondjam. Ha létezne izraelita zárda, természetesen annak az épületnek a lefoglalását is követelném, sőt, el tudnék képzelni, egy olyan esetet is, hogy előbb kerülne sor erre, mint a katolikus zárda le­foglalására.

Főpap: – Méltóságod milyen esetre gondol?

Apám: – Olyan esetre Méltóságos Uram, ha az izraelita egyházi hatóság esetleg előbb mint a katolikus, belátná, hogy ez a haza érde­ke.

Főpap: – Kénytelen vagyok feltenni Méltóságodnak a következő kérdést: Ón nem gondol arra, hogy valamikor Isten előtt felelnie kell azért, hogy lefoglaltatta a zárdát?

Apám: – Úgy vélem, hogy amennyiben nekem ezért felelni kelle­ne Isten előtt, még megmarad az a reményem, hogy esetleg megbo­csát. Ha azonban a rám nézve kötelező katonaorvosi teendőim elmu­lasztása miatt a járványok elterjednének egész Magyarországon, akkor a haditörvényszék engem minden irgalom nélkül elítélne.

Körülbelül ilyen hangnemben folya le a teológiai kar és az orvosi kar két méltóságos tagja közötti párbeszéd. Úgy gondolom, hogy édes­apám fő tulajdonságainak eddigi leírása alapján a kedves olvasó sejti, hogy a végén keresztülvitte a zárdára vonatkozó elképzeléseit, miköz­ben persze magára vonta az egyházi hatóságok haragját is.

Meg is kérdeztem egyszer, hogy nem fél-e attól, hogy a jövőben nagy kel­le­met­len­sége lehet abból, hogy mind az egyházi, mind a pol­gári hatóságokkal meggyűlt a baja. Ő azonban a következőképpen fe­lelt: „Kedves fiam, jegyezd meg, hogv ha az­ért szerzel ellenséget, mert azt tetted, amit legjobb lelkiismereted szerint tenned kel­lett, ez soha nem lehet olyan nagy baj, mintha nem követted volna lelkiismereted sza­vát”. Meg kell mondanom, hogy egész életemen át megfogadtam apám­nak e szavait.

Nemsokára egy egészen más területen is volt alkalmam megbecsül­ni apám elvhűségét és erkölcsi tisztaságát.

Egy szép napon ugyanis eljött reggel a lakásunkra egy parasztasszony, és egy óriási libát és 100 tojást hozott apámnak. Amikor apám azt mondta, hogy nyilván­valóan valamilyen félreértésről van szó, mert hiszen ő nem rendelt se libát, se tojást, az asszony azt felelte, hogy nem is rendelésről van szó, hanem ajándékról, mert hiszen egy hét múlva „szuperálásra” kerül a fia. Egyszerűen arról volt tehát szó, hogy össze­hívják azt a katonaorvosi bizottságot, amelynek apám vezetése alatt az volt a feladata, hogy megállapítsa: a sebesülésen vagy betegségen át­esett katonák közül kit kell „kiszeparálni”, vagyis bizonyos időre vagy egészen felmenteni a katonai szolgálattól. Vagyis a parasztasszony el akarta nyerni apám kegyeit.

Ő az asszony jelenlétében azonnal felhívta telefonon a rendőrséget és meg­kérte, hogy tartóztassák le a nála levő asszonyt, aki meg akarta őt vesztegetni. Utána azt mondta az asszonynak, hogy meneküljön a libájával és tojásaival együtt, amíg van rá ideje, de mondja el minden­hol, hogy mi történik ezentúl mindenkivel, akinek eszé­be jutna neki szolgálati ügyekben ajándékot hozni. Amikor az asszony elrohant, meg­kér­deztem apámat, hogy nem fenyegette-e az asszonyt túl szigo­rúan, hiszen végre is meg lehet érteni, mi játszódik le egy anya szívé­ben, amikor tudja, az orvosok dön­tésétől függ, hogy fia esetleg meg­menekül a háború poklából. Erre apám azt mondta: „Ha csak tőlem függne, én kiszuperálnék minden katonát, de ennek nem lenne sem­mi értelme, mert úgyis azonnal leváltanának. így tehát kénytelen va­gyok a felett őrködni, hogy felmentsék a valóban harcképteleneket és nem azokat, akiknek a szülei fizetőképesek. Ha pedig nem uszítom a rendőrséget azokra, akik engem meg akarnak vesztegetni, akkor az ut­ca végéig fognak sorba állni a gazdag parasztasszonyok, nem­csak libá­val, hanem sertéssel és borjúval is!”

Valóban hamar közismert lett ez az eset. Valószínűleg sokan úgy gondolták, hogy egy katonaorvos bolond, ha elmulasztja a háború ad­ta lehetőségeket a meg­gaz­da­godásra. De apám elérte, amit akart, és többé nemigen fordult már elő hasonló eset. A katonák között pedig nagyon megnőtt a tekintélye.

Áttérek arra a kérdésre, hogy hogyan éltem Zomborban a háború első évében.

Ha erre az időre visszagondolok ma is nagyon nyomasztónak ér­zem az akkori helyzetemet.

Én, aki hozzá voltam szokva a sokéves bécsi gimnáziumi kollektí­vámhoz, egyszerre teljesen egyedül voltam. Az utolsó tanévet mint magántanuló végeztem, Bécsben beszerzett tankönyvek alapján azzal, hogy majd 1915-ben Bécsben leteszem az érettségit. így tulajdonkép­pen Zomborban nem ismertem egyetlen egy magam­korú fiút sem, akivel barátkozhattam volna. Ez a tény engem annál inkább elszomo­rított, mert hiszen éppen akkor fejlődésem azon szakaszában voltam, amelyben a felnőtté válás lelkileg is a legbonyolultabb problémákat ve­ti fel. Ehhez még az is hozzájárult, hogy amíg az előző években poli­tikai meggyőződésem egy politikailag stabilis, világos, és természe­temnek és jellememnek teljesen megfelelő gondolat­világot teremtett, a szociáldemokrata Internacionálé csúfos összeomlása engem depri­mált és az a tény is, hogy maga a háború végének és kimenetelének még álta­lános kontúrjai sem sejlettek fel a távoli jövő ködéből és ezért még kevésbé a világ­szocia­lizmus további végleges sorsa. Kezdtem fi­lozófiával foglalkozni, de túl elvont­nak tűnt nekem ahhoz, hogy a ma égető kérdéseire bármilyen gyakorlati feleletet tudjak kapni.

Ebben a helyzetben és hangulatban kezdtem verseket írni. Közü­lük az egyik legelső teljes hűséggel fejezte ki az akkori hangulatomat, a barátkeresés szenvedélyes vágyát, a mély világfájdalmat, amely ab­ban az időben magával ragadott, és egyáltalán az engemet akkor gyöt­rő problémákat. De ugyanakkor e vers visszatükrözi azon tulaj­donsá­gomat, amely akkor és egész életemen át, bármilyen kritikus helyzet­be kerültem is, végigkísért és igen jótékonyan hatott: az apámtól örö­költ mély humor­érzésemet.

Ez a vers a következő volt:

A SZOBAKÁLYHA PANASZA

„Jaj, mennyire én mindent már utálok”
A szobakályha ő szólt így magában.
Mert itten egyedül egy helyen állok
A szobasarok szürke bánatában.

Úgy vágyódom, hogy legyen egy barát,
Ki velem együtt sír, s velem nevet
És velem van az életemen át
És engem tisztel és mindig szeret.

Megkérdezném, hogy tényleg szeret-e,
Hogy sok fát fogyaszt-e vagy keveset,
Van-e politikai nézete
És akar ő, mint én, csak nemeset.

Hogy ő neki sincsen-e Istene,
És szeret-e mint én, elmélkedni
És porlik-e sok korom ő benne
És szokott-e ő néha tévedni.

És ha nem képes már a bánatot kibírni,
Szokott-e akkor ő is keservesen sírni?

A konyhatűzhelyet barátként szeretném!
Én nagyon tudnám őt tisztelni és kedvelni
És mind e kérdéseket neki feltehetném
Ő pedig szíves lenne mindig felelni.

De sajnos köztünk áll a vastag fal,
Mely buta, néma és semmit se hall!

Bizony tovább így lenni én nem bírok
És ezért sírva sírok, sírva sírok!”

A lángba folyt a könnyek vize
És elaludt a kályha tüze.


A háziasszony cselédjének azt mondta:
„Te nem a száraz fából vettél, ahogy kértelek,
Hanem a nedvesből, te buta, hülye, ronda!
Mondd, mikor visz már végre el az ördög tégedet?”

E versnek köszönhettem azt, ami után úgy vágyódtam, egy jó ba­rátot, aki majdnem tíz évvel idősebb volt mint én, és – bár csak 8 hó­napon át élvezhettem a barátságát – rendkívül mélyen hatott további szellemi fejlődésemre. Polányi Mihály volt, akinek Adolf és Károly testvérei később, az őszirózsás forradalom előtt és után a polgári radi­kális mozgalom ismert vezetői lettek.

Dr. Polányi Mihály mint fiatal orvosvegyész volt beosztva az egyik édesapám vezette zombori kórházba, és néha a kórházban velünk ta­lálkozott és mindenféléről el­beszélgetett. Egyszer modern magyar iro­dalomról volt szó, és ő beszélt Adyról, akiért rajongott, viszont én még nem is ismertem, hiszen Bécsben nemigen volt alkalmam róla hallani. Emlékszem, hogy nagyon szégyelltem magamat, hogy ennyire vissza­maradott voltam kulturális téren, de ezt nem akartam beismerni. Egyszerre eszem­be jutott valami, ami által tudomására akartam hoz­ni, hogy igenis, én is érde­kelt vagyok a modern magyar irodalom te­rén, sőt tudok olyan verset, amelyet ő nem ismer. Megkérdeztem, hogy ismeri-e Benkő Ervint, az új fiatal költőt, és amikor azt mond­ta, hogy soha se hallott róla, azt mondtam büszkén, hogy akkor elmondom az egyik versét. Elmondtam a fent említett Szobakályha panaszát. Köz­ben nö­vek­vő öröm­mel vettem észre, hogy e vers tetszett neki. Megkér­dezte, hogy honnan is­me­rem e költőt, akinek létezéséről soha sem hal­lott. Azt mondtam: „Jó barátom és még nem régen kezdte a versírást”. Erre ő sokáig rám nézett és egyszerre azt mond­ta: „Mondd csak, nem vagy-e véletlenül te ez a szobakályha?” Megértettem, hogy átlátott a szitán, és bevallottam, hogy e verset én írtam. Erre megint sokáig né­zett rám s végül azt mondta: „Látom, hogy nincs barátod! Ezentúl szívesen elbeszélgetek veled amikor csak ezt kívánod.” Azután moso­lyogva hozzátette: „Lehet, hogy majd én leszek az a bizonyos konyha­tűzhely!”

Megtartotta szavát. Ettől kezdve nyolc hónapon át, Budapestre va­ló át­köl­tözé­semig sokszor voltunk együtt és nem volt téma, amiről ne beszélgettünk volna, az iroda­lomtól a fizikáig, a filozófiától a politi­káig. Sokoldalú, sugárzó tehetsége igen nagy benyomást tett rám. Im­ponált nekem, hogy fiatal kora ellenére már volt egy sokat­ígérő, a zsi­radékoknak a városi szennyvízből való visszanyerésére vonatkozó ta­lálmánya, és felébredt bennem az a vágy, hogy majd egyszer én is fel­találó legyek. Mihály teljesen úgy kezelt, mintha nem is lettem volna tíz évvel fiatalabb nála, és ez nagyon emelte az önbizalmamat s felbá­torított arra, hogy minden problémámat – ilyen pedig sok volt – el­mondjam neki. Az a tény, hogy egy versemmel kapcsolatosan barát­koztunk meg, és hogy éreztem, további verseimet is magasra értékeli, erősen ösztö­nözte bennem azt, hogy problémáimról, érzéseimről, han­gulataimról versekben számoljak be. A nyolc hónap alatt kb. 40 ver­sem született, ami – ha mennyiségét tekintjük – még egy hivatásos köl­tőnél is bizonyos teljesítményt jelentett volna. Annál érdekesebb tény, hogy életem e költői szakasza teljesen lezáródott, amikor elutaztam Zomborból, hogy bevonuljak katonának. Hogy ennek mi az oka és hogy miért éppen Zomborban jött rám a költői ihlet, ezen én később sokszor el­gon­dol­koz­tam. Azt hiszem a magyarázat nem az, hogy ép­pen Zomborban játszódott le életemnek egy problémadús és engem mélyen felrázó szakasza, mert hiszen azóta is igen sokszor kerültem életemben egészen új helyzetekbe, amelyek a legkülönbözőbb érzel­meket és gondolatokat váltották ki bennem és olyan kérdések elé állí­tottak, amelyek mellett a zombori problémák teljesen eltörpültek. Én inkább azzal magya­rá­zom költészetem lángjának akkori fellobbanását és utána történt hirtelen kihunyását, hogy Zomborban a külső körül­mények kedveztek – először és utoljára életemben – annak, hogy vers­írással foglalkozzam. Zomborban ugyanis igen sok szabad idővel ren­delkeztem, mert utolsó gimnáziumi évi vizsgáimra és az érettségire va­ló fel­ké­szülés nem volt napokhoz, sőt talán még hónapokhoz sem köt­ve és ezért, ha egy versem alapgondolata megszületett, semmi sem za­vart megvalósításában. Addig Bécsben mint gimnazistának le kellett dolgoznom mindennapos penzumomat. Később pedig mint katona, mint pártmunkás, mint mdományos munkás, mint tan­szék­vezető, mint kutatóintézeti igazgató és mint könyvek szerzője mai napig úgy­szól­ván mindennap súlyos és rövid határidős feladatok elé kerültem, ame­lyek töké­letes koncentrálásomat igényelték és nem adták meg a lelki elmélyedés lehetőségét és az érzelmeim tudatosításához szükséges nyu­galmat.

Persze, ha bennem igazi költői tehetség lakott volna, úgy gondo­lom, ez áttörte volna az összes említett gátakat!

Hogy életem további alakulása mennyire nem kedvezett versekkel való foglal­ko­zásnak, mutatja az az általam igen sajnálatosnak érzett tény is, hogy verseimből a fent idézetten kívül, ma már csak egyetlen cg) maradt fenn, mert a későbbi elég hányatott életem folytán, a sok lakásváltozás, házkutatás, letartóztatás és menekülés alkalmával minden leírt versemet elvesztettem és – miután az emberi memória korláto­zott, viszont életemben mindig újból és újból kellett teljesen változó igen sokrétű információt és tudásanyagot benne tárolni – ma már a fent idézett versen kívül csak egyetlen egyre emlékszem. És hogy ép­pen ez nem esett ki a memóriámból annak valószínűleg az az oka, hogy később mint műegyetemi hallgató, mint villamos­mérnök, mint tudós, ahányszor dolgom volt az Einstein féle relativitási elmélettel, mindig visszaemlékeztem arra, hogy ezen elmélettel való legelső megismerke­désem milyen gondolatokat váltott ki belőlem. Amikor ugyanis Zomborban egy eléggé alacsony szintű tudomány-ismertető brosúrá­ból először tudtam meg, hogy eszerint az akkor még vitásnak tartott elmélet szerint az idő és a tér nem egymástól független fogalmak, ha­nem állandó kölcsönös kapcsolat van közöttük, az állítás eredetisége mélyen megragadott. Matematikai ismereteim azonban akkor még tel­jesen elég­telenek voltak annak megértésére, hogy mi is ennek a mate­matikai és fizikai alapja és jelentősége, és ezért azon kezdtem gondol­kozni: mit jelentene az idő, ha nem lenne a tér, és fordítva, mint je­lentene a tér ha nem lenne az idő? Így született meg a következő vers.

AZ IDŐ ÉS A TÉR

A kozmoszkocsma falai reszketnek:
Az idő és a tér, jaj, veszekednek!

„Ha én nem lennék” így az idő kiabál
„Nem lenne többé élet, hanem csak halál!”

A tér ordít: „Ha nem volna a mindenség a térben benne
Az egész léttel együtt akkor az bizony csak álom lenne!”

Az idő kiabál: „Egy hosszú álom többet ér,
Mint időnélküli és ezért pillanatnyi tér!”

A tér ordít: „Hát minek kéne idő a világnak?
Nem kell ám másnak lennie, bizony, csak valóságnak!”

Az idő és a tér – habár egy házaspár –
E vita után kezdték egymást verni már.

S végül az idő fején ott keletkezett
Egy olyan púp, mely elfoglalt ám nagy teret.
A tér meg hosszú időn át még bicegett.

Az az idő, amikor hasonló problémákkal tudtam foglalkozni, csak kb. hat hónapig tartott. Utána a háború realitása kezdett engemet egy komoly kérdés elé állítani.

Addig ugyanis én, mint akkor még majdnem mindenki, meg vol­tam győződve arról, hogy a világháború nem tarthat sokáig, és ezért, én ugyan nagy szeren­csét­len­ség­nek éreztem, de meg voltam arról győ­ződve, hogy fiatal korom miatt soha se fogok abba a helyzetbe kerül­ni, hogy magamnak közvetlenül kell majd részt­vennem a velejáró tel­jesen értelmetlennek látszó emberölésben. Ezzel szemben az történt, hogy már 1915 márciusában kitudódott, hogy az óriási emberveszte­ségek miatt még abban az évben be fogják hívni katonai szolgálatra az 1897-ben született fiatalokat, és miután addig már világossá lett, hogy a háború vége még igen messze van, egy­szerre nekem is azzal kellett számolnom, hogy a frontra küldenek.

Éppen ezért, hogy ezen behívandó katonák az őket mint végző gimnazistákat megillető „egyéves-önkéntesi” jogot élvezhessék, az oszt­rák kormány úgy határozott, hogy Ausztria középiskoláiban kivétele­sen már áprilisban tartsák meg az érettségit, még­pedig, miután így a készülési idő megrövidült, mint szükségérettségit, vagyis kisebb kö­vetelmények mellett.

Ahelyett, hogy ennek a hírnek örültem volna, ez nekem, be kell vallanom, vala­hogyan nagy csalódást okozott. Miután én, ahogyan már említettem, a gimná­zium­ban mindig egyike voltam a legjobb ta­nulóknak, és ezért az a becsvágy élt bennem, hogy minél jobban te­gyem le az érettségit, bántott, hogy nem fogom tudni meg­mu­tatni az érettségin teljes tudásomat, és úgy éreztem, hogy ennek a szükségérett­séginek a súlya és értéke kisebb lesz, mint egy szigorú követelmények mellett meg­tartott érettséginek. Ebben nem is tévedtem, de akkor még nem sejtettem, hogy soha életemben senki nem érdeklődik többé azi­ránt, hogy milyen körülmények között tettem le valamikor az érettsé­git, és hogy milyen értékelést kapott az általam akkor felmutatott tu­dásom.

Mikor áprilisban az érettségin való részvételem céljából egy hétre Becsbe utaztam, nagyon meglepett, hogy mennyire másképpen gon­dolkodtak kollegáim a háborúról, mint én. Olyanok is, akik mint én, szocialista érzelmitek voltak, és olya­nok is, akik ha nem is voltak szo­cialisták, de sohasem éreztek szimpátiát a katonaság iránt, valahogyan teleitták magukat a sajtó által propagált és manipulált hazafisággal. Magyarázták nekem, hogy e háborúnak milyen fontos céljai vannak: megbüntetni a gyilkos szerbeket, leverni a cári önkényuralom hadse­regét, segíteni a német biro­da­lomnak, hogy megnyerje a háborút a francia és német haderőkkel szemben, amelyek álnokul hátbatámadták a németeket, amikor ezek szövetségi kötelezettséget betartva, az Oszt­rák-Magyar Monarchia segítségére siettek. így gondolkodtak akkor kollégáim, akik közül a legtöbben egészen őszintén kívánták, hogy mi­nél előbb legyen alkalmuk a fronton bebizonyítani hazafias érzelmü­ket. Ezen elgondolások részben vegyültek még olyanokkal is, hogy tu­datosan vagy tudat alatt vágyódtak azon személyes hata­lom után, amely­nek részei lesznek majd mint katonatisztek. Voltak, akik azt hir­det­ték, hogy egy fiatal embernek örülnie kell, ha alkalma adódik megmutat­ni bátorságát, fegyelmezettségét és áldozatkészségét. Azok között pe­dig, akik már bevonultak, és ezért katonaruhában jártak, sokan büsz­kén mesélték, hogy hogyan futnak azóta utánuk a lányok.

Miután Bécsben megszálltam Schlesingerné nagynéném lakásán, sok alkalmam volt vele ezekről a dolgokról beszélni. Azt mondta, hogy ne csodálkozzam azon, ha a többnyire polgári családokból származó gimnazisták között az általam vázolt han­gulat uralkodik, amikor a munkásságnak, sőt a szociáldemokrata munkásoknak nagy több­sége hasonló soviniszta hullám áldozata lett. Ezért tűrik fegyelmezetten mindazt a bajt és borzalmat, amit a háború nekik jelent. Ez szerinte annál érthetőbb, mert hi­szen a szocdem újságok is az irányban agitál­nak, hogy meg kell nyerni a háborút és meg kell semmisíteni az ellen­séget. Elmesélte, hogy Bauer Ottó, Adler Frigyes és ő a párt bal olda­lán helyezkednek el, hibának tartják, hogy a német szocdemek a par­la­ment­ben megszavazták a hiteleket, és helytelenítik a sajtó soviniszta irányzatát. De mikor kérdeztem, hogy hát tulajdonképpen mit akarnak és hogyan lehetne meg­aka­dályozni, hogy a különböző országok szo­ciáldemokrata munkásai egymást lelkese­déssel megöljék, erre semmi­lyen világos választ nem tudott adni. Amikor arra emlé­kez­tettem, hogy nem régen még a nemzetközi szociáldemokrácia forradalommal akar­ta megelőzni ezt a katasztrófát, ő azt mondta, hogy hiba volt, hogy ez nem történt – ebben különböztek nézetei a vezetők többségének né­zeteitől – de most már hiába ilyesmire gondolni, egyrészt, mert a mun­kások legkisebb fegyel­me­zet­len­ségét halállal büntetik és azonkívül, ha egy ilyen forradalom Ausztria-Magyar­orszá­gon sikerülne, a cár kozák­jai azonnal elfoglalnák a Monarchia egész területét, ez pedig nem le­het célja egy forradalomnak. Amikor azt mondtam, hogy feltételezhe­tően a francia és angol szocialisták éppen úgy nem akarhatnak forra­dalmat csinálni, ne­hogy a német császár csapatai bevonuljanak az ő or­szágaikba, beismerte, hogy ez sajnos így van és hogy a „baloldali szoc­demek” éppen ezért nem is igen tudják, hogy mit kellene tenni ebben a világhelyzetben.

Tekintettel arra, hogy én sem láttam kiutat, a Schlesingernével tör­tént beszél­ge­téseim csak megerősítették azt az érzésemet, hogy ez a világöldöklés még sokáig fog tartani, és hogy sajnos, én is bekerülök egy olyan háború örvényébe, amelyet nem tudok helyeselni és amely ellen minden érzésem fellázadt. És azonkívül volt az eset­leges frontra menésemmel kapcsolatosan valami, amitől rettenetesen féltem.

Kézenfekvő gondolat lenne feltételezni, hogy egyszerűen féltem attól, hogy megölnek a fronton. Egy ilyen félelem teljesen érthető lett volna, mert hiszen ebben az időben már közismert volt az, hogy mi­lyen óriási emberveszteségekkel járt már addig is a háború, és erősen kellett számolni azzal is, hogy a továbbiakban mind a két háborús fél mindent kieszel abban az irányban, hogy lehetőleg erősen növeljék az ellenfél veszteségeit.

Valóban gondoltam arra, hogy meghalhatok, de érdekes, nem ez volt az, ami engem annyira kínzott. Fiatal korában az ember még ál­talában bátrabb és vakmerőbb mint később, mert még hiányzik a ha­lálra és a velejáró borzalmakra vonatkozó sze­mé­lyes tapasztalata. Azon­kívül más összefüggésben már említettem, hogy mindig nagyon tisz­teltem a bátor embereket és szégyelltem volna magamat, ha mellettük gyá­vának látszottam volna. Nagyon kifejlődött azonkívül bennem még gimnazista korom­ban a kollegákkal szemben érzett csoportszolidari­tás, amely azt sugallta ne­kem, hogy ha más fiatal meghal önhibáján kí­vül a háborúban, akkor milyen jogon búj­nék ki ezen veszély alól ép­pen én. És biztosra veszem, hogyha a sorozásnál engem testi gyöngeség vagy betegség miatt frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvá­ní­tot­tak volna, nagyon szégyelltem volna magamat.

Tehát nem a halálfélelem gyötört. Nekem legrémesebb volt az a gondolat, hogy majd valamikor ki kell ugranom egy gyalogsági lövész­árokból, nekimenni egy előt­tem teljesen ismeretlen katonának, aki so­ha nekem rosszat nem tett, és nekem, aki addig még egy csirkét se vol­tam képes levágni és aki az erdőben mindig vigyázott, hogy rá ne lép­jen élőlényre, belé kell döfnöm a szuronyomat, vagy lelőni őt a pus­kámmal. Ha pedig ezt nem teszem, akkor ő öl meg engem!

Hogy ezt az általam rettenetesnek érzett helyzetet elkerüljem az a gondolatom támadt, hogy ha én bevonulok, semmi esetre se legyek gyalogos, hanem tábori tüzér, aki, ha elsüti az ágyút, rendszerint nem látja, hogy kit és hány embert ölt meg. Bár tudtam, hogy a tábori tü­zérségnél, amely a lovak miatt jó célpontot képezett az ellenség tüzér­ségének, amely minél előbb igyekezett azt elnémítani, az embervesz­teségek sokszor még nagyobbak voltak mint a gyalogságnál, ezt a koc­kázatot ma­gam­ra vállaltam volna, mert az esetleges elesés szempont­jából is előnyben részesítettem egy olyan halált, amelynél nem tudom és nem látom, hogy ki az, aki rám lő.

Megkérdeztem két gimnáziumi kollegámat, akik az érettségin mint tábori tüzérek jelentek meg, mit kell tennem, ha bevonulásom után mint tábori tüzér szeretnék szolgálni. Azt mondták, hogy ennek há­rom alapfeltétele van. Az egyik, hogy önként, valamivel előbb kell je­lentkeznem katonai szolgálatra, mint amikor már az egész évfolyamot besorozzák. A másik az, hogy saját lovat kell magammal hoznom. A harmadik pedig, hogy jól kell tudnom, vagy legalább már mint kato­na hamar és jól meg kell tanulnom lovagolni, mert különben onnan áthelyeznek a gyalogsághoz.

Zomborba visszaérkezve megbeszéltem e kérdést édesapámmal, aki egyetértett azzal, hogy önként jelentkezzem még a kötelező soro­zás előtt és megígérte, hogy ő, ha jól megtanulok addig lovagolni, megvásárolja nekem a szükséges lovat és fel­sze­re­lést. A tanulásra vo­natkozólag az egyik hozzá beosztott ezredorvos szívességből fel­aján­lotta, hogy rendelkezésemre bocsátja mindennap lovát és azonkívül a lovász-tiszti­szolgát, hogy velem gyakoroljon.

Másnap elmentem a megjelölt helyre, ahol már várt rám a tiszti­szolga egy feke­te lóval és egy hosszú kötéllel. Megmondta, hogy a lo­vat „Vezér”-nek hívják. Oldal­ról odamentem a lóhoz és a szájához tar­tottam néhány kockacukrot, hogy meg­nyer­jem barátságát. Meglepe­tésemre azonban a ló úgy tett, mintha nem venne észre és még ami­kor a cukor talán már egy centiméterre volt csak a szájától, akkor sem fordult fejével felém. Megkérdeztem a lovászt, hogy vajon ez a ló nem szereti-e a cukrot, de meglepetésemre azt a választ kaptam tőle, hogy a ló a cukrot nagyon szereti, de nem tudja, hogy akarok neki adni, mert a felém néző szemére teljesen vak! És valóban, amikor a másik oldalról nyújtottam felé a cukrot, nemcsak elfogadta, hanem úgy bekapta, hogy megállapíthattam, hogy ha vak is, de a fogai, amelyek­kel erősen megharapta a kezemet, annál egészségesebbek voltak.

Megkérdeztem a lovászt, hogy hogyan tud majd velem futni ez a ló, ha vak. Azt felelte, hogy ez nem fog gondot okozni, mert ő a lo­vat a már említett hosszú kötél végéhez köti, amelynek a másik végét ő fogja tartani és úgy körbe futtatja majd a lovat, hogy az egészséges szeme mindig ő felé fog nézni.

Tényleg így is történt: Felültem az álló ló hátára erősített nyereg­be, és alig tet­tem lábaimat a kengyelbe, a lovász nagyot ordított, „Gyű Vezér!” miközben pat­tin­tott egyet az ostorral. A ló körbe sétált, mi­közben próbáltam minél jobban el­helyez­kedni a nyeregben. Amíg a ló lépésben ment, úgy éreztem, hogy teljesen ura vagyok a helyzetnek. Rájöttem arra, hogy kicsit a kör belseje felé kell hajolnom, hogy a cent­rifugális erő ne taszítson le a lóról. Jól összeszorítottam combjaimat, hogy erősen tapadjak a nyereghez és a ló testéhez. Nagyon örültem, hogy milyen kellemes dolog a lovaglás. Egyszerre azonban teljesen megváltozott a helyzet. A lovász kétszer pattin­tott az ostorral és ak­kor a ló ügetni kezdett. Én tudtam, hogy a lovaknak van egy ilyen jel­legzetes járásmódjuk és sokszor végigfigyeltem, ha valaki mellettem ellova­golt. Akkor ez mindig nagyon könnyűnek és egyszerűnek lát­szott. De amikor a „Vezér” elkezdte az ügetést, egy soha nem is sej­tett kellemetlen helyzetben találtam magamat, miután ügetés közben a ló háta minden másodpercben legalább egyszer felfelé lökte a teste­met úgy, hogy talán öt centiméterre távolodtam el a nyeregtől a leve­gőbe és utána pedig visszaestem. Ez magában véve talán nem is lett volna még olyan rémes, de engem az nyugtalanított, hogy így tulajdonképpen a combjaim állandóan felfelé és lefelé csúsztak a nyereg ol­dalán és nem éreztem többé a köztük fellépő súrlódást, amely, amíg a ló lépésben ment, nekem annyira megadta a biztonságos ülés érzését. Ösztönösen jobban összeszorítottam a ló oldalához combjaimat és láb­száraimat. Lehet, hogy e közben sarkantyúm megszúrta a lovat. Hogy ez így volt vagy nem, azt én nem tudom. Csak arra az egyre emlék­szem, hogy „Vezér” hirtelen megállt, ami által testem előre borult, úgy hogy a nyakában kellett megkapaszkodnom. De ez az állapot nem tar­tott sokáig, mert a ló hirtelen a két mellső lábára állva „felhányta fa­rát”, én pedig nagy ívben a ló fején át előre bukva földre estem. Ami ezután következett, annak minden részletére pontosan emlék­szem, bár ez hat évtizeddel ezelőtt történt. Borzadva láttam, hogy a ló, mely en­gem álló helyzetben dobott le, egyszerre csak újból megindult és lé­pésben fekvő testem felé közeledett. Miután a kötél arra kényszeríttette, hogy állandóan balra kanya­rodjon, nem ment egyenesen nekem, hanem testem mellett, de mégis olyan közel, hogy jobb első lábával rálépett a mellemre. Utána azonnal megállt. Én nagy nehezen feltápászkodtam és hallottam a lovász ordítását: „Tessék azonnal egy na­gyot köpni!” Teljesen kábultan nem értettem, hogy ez mire jó, de mi­után a lovaglás alatt bennem teljesen kifejlődött a lovásszal szemben, aki hosszú kötélen az én sorsomat is irányította, a teljes alárendeltség és a köteles fegyelem érzése, teljesítettem a furcsa parancsot. Erre azt ordította: „Vér nincs, azonnal fel kell megint szállni a lóra, hogy az lássa ki az úr!” Őszintén szólva féltem újból felszállni a lóra, mert ma­gamban úgy éreztem, hogy már teljesen világos, hogy kettőnk közül igenis a ló az úr. De miután nem akartam gyávának látszani, leküzdöt­tem félelmemet és újból felkapaszkodtam a lóra, amely újból elkezdett körbe ügetni. És érdekes, talán azért, mert a történtekből azt tapasz­taltam, hogy a lóról való leesés sem olyan rettenetes dolog, az ügetés közben fellépő bizonytalansági érzést le tudtam küzdeni és az első lovaglási leckém így félig-meddig sikerrel végződött. A lovász utána az­zal akart vigasztalni, hogy csak egy félig vak ló lép rá a leesett lovasá­ra.

Ha csak arról lett volna szó, hogy a tüzérnek biztosan kell ülni a nyeregben és nem szabad lepotyogni, úgy gondolom ezt a mestersé­get hamar megtanultam volna. A baj azonban az volt, hogy értesülé­seim szerint a tüzértől sokkal többet követeltek, azt ugyanis, hogy a futó lóra tudjon felugrani. De amikor kívánságomra a tanító­mes­terem ilyen fajta gyakorlatokat is végeztetett, szomorúan rájöttem arra, hogy ez nekem nem sikerülhet, mert nem volt meg a fizikai adottságom. A láb- és eomb­izmaim nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ugródeszka és nekifutás nélkül ilyen magasra ugorjak és a karjaim és mellizmaim is túl gyöngék voltak ahhoz, hogy tartsák testsúlyomat addig, amíg a nyeregben el tudok helyezkedni.

Úgy gondolom, sokan mások a helyemben ilyen körülmények kö­zött le­mond­tak volna a lovaglás álmáról. De – amire már többször rá­mutattam – sokszor ha vala­milyen nehézség előtt álltam, valahogyan bennem minden feszült azon irányba, hogy ezt most már azért is le kell küzdenem. Azon kezdtem törni a fejemet, hogy hogyan tudnám hamar felszámolni a testi erők hiányát. Kieszeltem, hogy itt esak egy rend­kívül intenzív torna-tréning segíthet. Elhatároztam, hogy a láb- és combizmok erő­sítése céljából sokat fogok kerékpározni és ki is vet­tem egy kölcsönző-üzletből egy kerékpárt, amellyel néha egyszer, né­ha kétszer naponta – olyan iramban ahogyan csak bírtam – hajtottam Zomborból Apatinba és vissza, ami kb. 40 km távolságnak felelt meg. Ami pedig a kar-és vállizmokat illeti, megterhelésük céljából vásárol­tam egy ócskavas üzletben egy kb. 15 kg súlyú és másfél méter hosszú vasrudat, amely úgy gondolom, valamikor egy kocsi tengelyét képez­hette. Ezen rudat a vállamra vet­tem és sokszor egy-két órán keresztül így jártam végig a várost. Láttam, hogy sokan csodál­kozva megállnak és fejcsóválva néznek utánam. Én azonban egész életemen át vajmi ke­veset szoktam törődni azzal, hogy rólam mások miket mondanak vagy gondolnak, ha magam úgy érzem, hogy helyesen cselekedtem, annál inkább, mert az ember úgy is csak ritkán értesül arról, ha mások plety­káinak céltáblájává válik. így csak később, amikor már elkerültem Zomborból mesélte nekem valaki, hogy a rúddal való sétáim miatt a zomboriak engem „törzs-bolond”-nak kereszteltek el. Miután ezen összetett szó második részének jelentése nem szorul magyarázatra, elég ha hozzáteszem, hogy a „törzs” szó arra utalt, hogy egy törzstiszt fia voltam.

Lehet, hogy mindez tényleg bolondság volt, de az biztos, hogy el­értem cé­lo­mat: néhány hét alatt izmaim észrevehetően megerősödtek, és ennek megfelelően nőt­tek lovaglási sikereim is. Már tudtam ken­gyel nélkül a lóra felugrani, először álló lóra, később már lépkedő ló­ra és már nem volt okom abban kételkedni, hogy ha be­vonulok tábo­ri tüzérnek, megtanulom majd az összes szükséges fortélyokat és sem­mi esetre sem fognak már az én hibámból áthelyezni a tüzérségtől a gyalogsághoz. Ennek alapján megírtam a kérvényt, amely szerint haj­landó vagyok korábban mint korosztályom bevonulni, ha felvesznek tábori tüzérnek. Most már csak egy feladat maradt: keresni egy meg­felelő lovat.

Azonban a sors nem akarta, hogy lovastüzér legyek! Apám anya­gi helyzetében olyan valami történt hirtelen, ami lehetetlenné tette szá­mára – bármennyire is fájt – hogy ígéretét beváltsa.

Már az előző fejezet végén említettem, hogy édesapámnak úgy Badgasteinben mint Becsben egy-egy rádium emanatoriuma volt, ame­lyek segítségévei évi keresete már kezdett annyira emelkedni, hogy megkezdhette a villájára betáblázott adós­sá­gá­nak törlesztését. Mikor ki­tört a háború és aktív katonatiszti szolgálatra hívták be, kény­telen volt mind a kettőt bezárni. Megtartotta azonban bécsi lakását, mert ő, mint majd­nem mindenki más is, azt hitte, hogy a háborúnak hamar vége lesz és akkor újra szük­séges lesz ez a lakás, a benne felszerelt rádium emanatoriummal együtt. Ez a lakás aránylag nagyon drága volt, mert hat szobából állt, amelyek közül három volt lakó­szoba, egy mint rádium emanatórium, egy mint orvosi rendelő és egy mint várószoba szolgált. De apám, várható keresete alapján joggal gondolhatta, hogy a lakbér nem fogja őt nagyon megterhelni.

Mikor azonban 1915 tavaszán világossá vált, hogy a háború még nagyon so­káig fog tartani, és ezért a drága bécsi lakás egy mind job­ban fájó anyagi tehertétel lett, úgy látta, hogy kénytelen a lakást fel­mondani és majd a háború után újat keresni. Ez azonban azt jelentet­te, hogy addig a bútorokat, az orvosi berendezéseket és a rádium emanatoriumot raktárba kellett helyeznie. A Schenkcr et Companie jónevű spe­ditőr cég, amely Bécsben hatemeletes óriási raktárral ren­delkezett, vállalkozott arra, hogy mindent ebbe a raktárba szálút, a há­ború végéig ott tartja és állandóan gon­doskodik a karbantartásról. Édesapámnak nem volt más kiútja és feladta a szük­sé­ges megrende­lést. Miután azonban abban az időben már érezhetővé vált a pénz el­ér­téktelenedése, és ezért Schenker szolgálataiért nagyon borsos szám­lát nyújtott be, apám kénytelen volt utolsó pénztartalékát kiadni e cél­ra. Ahogyan már említettem a ha­son­ló állásban levő, addig is aktív szolgálatban maradt katonatisztekkel ellentétben, akik élvezték a kau­cióval járó kamatokat, már nem rendelkezett ilyen pénzforrással, mert hiszen a kaucióját képező pénzösszeget felhasználta bécsi orvosi pra­xisának meg­teremtésére. Ezért a jelzett időben, kénytelen volt csak az aránylag kis katonai fi­ze­té­séből a családot eltartani és ezért az említett szállítási ügy lezárása után olyan rossz anyagi helyzetbe került, hogy nem tudott már arra gondolni, hogy lovat vásá­rol­jon nekem és meg­felelő felszerelést. Tökéletesen beláttam, hogy nem tehetett mást.

Így tehát egy igen kellemetlen helyzetbe kerültem.

Megkaptam a behívót Budapestre a tábori tüzérekhez való önkén­tes be­vo­nu­lás­ra szóló sorozásra és hiányzott a legfontosabb kellék – a ló. Már majdnem úgy hatá­roztam, hogy visszaveszem a kérvényemet. De végül is ráeszméltem arra, hogy ha ezt nem teszem, se történhet nagyobb baj, mint ha megteszem, az ugyanis, hogy még­is a gyalog­ságnál fogok szolgálni. Éppen ezért elhatároztam, hogy igenis fenn­tar­tom a kérvényt és lesz, ami lesz!

A sorozásnál engem – mást nem is vártam – egészségileg frontszol­gálatra al­kal­masnak minősítettek. Utána jött a várt kellemetlen kérdés: „Lova van?” Mi mást felelhettem volna, mint „Az nincs!” Erre a soro­zóbizottság egy tagja gúnyosan azt kérdezte: „Hát mi mást hoz ma­gával a tüzérséghez?” Erre eszembe jutott nekem, hogy az a két gim­náziumi kollégám, akiket, mert saját lovuk volt, felvették tábori tüzér­nek, nekem panaszkodtak arról, hogy milyen nehezükre esik megta­nulni a tüzérségi lövedék röppályájának matematikai törvényeit. Dü­hösen gondoltam arra, hogy ezek a fiúk, akik az osztály leggyengébb matematikusai voltak, csak azért le­het­tek mégis tüzérek, mert gazdag papájuk volt, és én, akinek mindezek a matematikai feladatok gyerek­játékot jelentettek, most itt állok ebben a szégyenteljes helyzetben! Dü­hösen azt mondtam: „Lovam nincs, de fejem az van!” Csodálkozva meg­kér­dez­ték, hogy mit akarok ezzel mondani. Azt, feleltem, hogy én voltam Bécsben a gim­ná­ziu­mom legjobb matematikusa. Erre a beszél­getés egy általam nem várt fordulatot vett. Nem érdeklődtek ugyanis matematikai tudásom iránt, hanem megkérdezték, hogy jól tudok-e németül. Mikor megmondtam, hogy perfektül beszélem e nyelvet, a bi­zottság elnöke legnagyobb meglepetésemre kijelentette: „Akkor be­vonulhat vár­tüzér­nek, annak nem kell ló!” Akkor még nem értettem, hogy mi ebben a logika. Olyan érzésem volt, mintha csoda történt vol­na: íme lovam nincs, és mégis felvettek tüzérnek!

Katonai kiképzésem ideje

Budapestre érkezve megszálltam dr. Kurucz Zsigmond ügyvédnél, aki édesanyám egyik húgának férje volt, de mert nem akartam hosszabb ideig terhűkre lenni, azon­nal lakás után néztem. Tudtam, hogy az egy­éves önkéntesek egyik előjoga az, hogy nem kötelesek a laktanyában lakni, és így kivehettem volna egy albérleti szobát. De ahogyan már említettem, édesapáin anyagi helyzete éppen akkor rosszra fordult, és nem akartam anyagilag jobban megterhelni. Ezért megkértem a tü­zérzászlóaljam paran­csnokát, hogy tegye számomra lehetővé a lakta­nyában való elhelyezést. En­ge­délyt kaptam rá, hogy az egyik zupás őr­mester szobájában aludjak a másik ágyon.

Amikor reggel jelentkeztem a szobatársamnál, már az első pilla­natban igen ellen­szenvesnek találtam, mert az arcának nyilvánvalóan va­lami szenvedélye által kelet­kezett számtalan mély barázdája között a szeme nagyon szúrósan nézett rám. Külön­ben barátságos volt, sőt úgy éreztem túlságosan barátságos. Az első kérdése az volt, hogy szűz va­gyok-e és hogy van-e Budapesten valamilyen leányismerősöm. Mikor azt feleltem, hogy szűz nem vagyok már, de Budapesten még nincs barátnőm, azt mondta, hogy ő majd hamar szerez nekem egyet. Utá­na kezdte mesélni, hogy neki van egy 60 éves szeretője. Arra a kérdé­semre, hogy miért nem keres fiatalabbat, azt mondta, hogy neki éppen ez felel meg, mert jómódú és jól fizet. Utána kezdett nekem mesélni viszonyának minden részletéről – hogy milyen különleges igényei van­nak a nőjének, és hogy ő hogyan tesz mindegyiknek eleget. Bár én ab­ban az időben, mint akkori koromban valószínűleg mindenki, őszin­tén szólva bizonyos ér­dek­lődéssel szoktam figyelni, ha valaki a nemi szférára vonatkozó élményeit adta elő – ami a katonaságnál elég gya­kori volt –, de amit most kellett végighallgatnom, túl ment minden el­képzelhető határon, és nagyon össze kellett magamat szedni ah­hoz, hogy ne legyek rosszul. Végül azt mondta, hogy barátságunkra inni kell és hozott pá­linkát két pohárral, miközben szó szerint azt mond­ta: „Nyugodtan ihatsz a pohárból, mert már a torkom kigyógyult.” Gyanakodva kérdeztem, hogy mi baja volt, mire azt válaszolta, hogy vérbajjal kezelik, de a torkában a sebek már meg­szűntek.

Úgy gondolom, az olvasó el tudja képzelni, hogy hirtelen mi ját­szódott le a gyom­rom­ban! Csak nagyon nehezen sikerült nyugodtsá­got színlelve azt mondanom, hogy legnagyobb sajnálatomra nem illa­tom meg a pálinkát, pedig nagyon szeretem, de még Zomborból va­ló elutazásom előtt az orvos a szívem miatt egy hónapra szi­go­rúan megtiltotta a szeszes italok fogyasztását. Különben is sürgős elintézni valóm miatt már búcsúznom kell!

Ezután az élmény után elhatároztam, hogy mégiscsak albérletbe megyek. Úgy ha­tároztam, hogy rokonaim segítségével keresek gim­náziumi diákokat, akiknek se­gí­tek tanulmányaikban, az így megkere­sett pénzösszeget pedig lakbérre fogom for­dí­ta­ni. Amikor rokonaim biztosítottak arról, hogy ez sikerülni fog, elkezdtem albérleti szo­bát keresni.

Ez azonban nem bizonyult egyszerű vállalkozásnak. Már az első szobában ugyan­is néhány perc után a falakon poloskákat fedeztem fel, én pedig hazulról ehhez nem voltam hozzászokva.

Nem tudtam még, hogy Budapesten abban az időben, miután még nem lé­tez­tek a mai hatásos vegyszerek, nagyon el volt terjedve a po­loska, főképpen a háború alatt, amikor sok háziasszony kénytelen volt munkát vállalni és a háztartását el­ha­nya­gol­ta. Ezért háztól házig men­tem abban a reményben, hogy előbb-utóbb csak találok majd polos­kamentes szobát, de sajnos ilyenre nem akadtam.

Már délután volt és én holt fáradtan bementem egy házba, hogy tizedszer is sze­rencsét próbáljak. Meglepetéssel láttam, hogy a ház nagy udvarán templom áll, e ház a Rákóczi úti Luther Udvar volt.

Bármilyen furcsának hangzik is talán, de valami megnyugtató ér­zés támadt ben­nem. Hogy ha valahol, hát ebben a házban nincs po­loska! Nem mintha azt gon­dol­tam volna, hogy magának a templom­nak ilyen csodatevő hatása lehet, de vala­hogyan az járt a fejemben, hogy egy ilyen templomot magában foglaló házban csupa pat­rícius és jómódú polgár lakik, ezek pedig nem tűrik a poloskát. Mikor megmu­tat­ták a jövendő szobámat, láttam, hogy előérzetem nem csalt. Na­gyon szép szoba volt, mintás tapétával, és mikor poloskát kezdtem raj­ta keresni, a háziasszony neve­tett és azt mondta, köztudomású, hogy a tapétákon nincsenek poloskák. Ezek után én öröm­mel lefizettem egy hónapra szóló lakbért, és azt mondtam, hogy még este be­köl­tözöm.

Este 21 óra felé felhoztam a cókmókomat és mint aki jól végezte dolgát, fá­rad­tan de megelégedve leültem a szoba közepén egy székre és végignéztem új biro­dal­ma­mat. Érdeklődéssel néztem a tapétát és próbáltam megfejteni azon kérdést, hogy mit is ábrázolnak a minták, amikor egyszerre valami furcsa dolgot láttam. Úgy vél­tem, hogy a min­ták mozognak! Ugyanezt látom, amikor más falra tekintettem. Ami­kor kíváncsian közelebb mentem a tapétához, egyszerre nem hittem a szememnek. Nem a minták mozogtak, hanem a poloskák. Annyian voltak, mintha a kerület összes poloskái ellenem összeesküdtek volna. Két illúzióval lettem szegényebb. Az egyik az, hogy egy templom kö­zelsége és a poloskák mennyisége között lenne vala­milyen összefüg­gés. A másik pedig az, hogy a tapétákon nincsenek poloskák. Ráéb­red­tem ugyanis arra, hogy a háziasszony rútul becsapott, mert nappal ugyan, amikor vilá­gos volt, tényleg nem mászkáltak a poloskák a ta­pétázott falakon, de csak azon egy­szerű oknál fogva, mert el tudtak bújni a napfény elől a tapéták, mögé. El­ha­tá­roz­tam, hogy vissza fo­gom követelni a pénzemet és más szobát keresek, de miután késő es­te már úgy sem találhattam volna más szobát, egy éjszakán át még ott maradtam.

Ezen éjszaka eseményei egy hősi balladába illettek volna. Órákon át gyűjtöttem és öldöstem az utálatos állatokat, de hiába! A tapéta alól mind többen és többen búj­tak ki. Végül kifáradtam és elhatároztam, hogy lefekszem. Miután láttam, hogy a fa­ágy lábain át mászkálnak a padlóról fel az ágyba, lementem egy patikába, hiper­man­gán­savas ká­lit vásároltam, vízben feloldottam és az ágy négy lába alá helyeztem faze­kakat, amelyekbe ezt a mérgező oldatot beleöntöttem. Örömmel láttam, hogy a talál­má­nyom bevált. Az ágyban levő poloskákat kiir­tottam, és a lábakon keresztül már nem juthatott fel az utánpótlás. Végre megkaptam a régen megérdemelt nyu­go­da­lom le­hetőségét és hamar elaludtam.

Éjszaka arra ébredtem fel, hogy egész testem borzalmasan viszke­tett. Meg­gyúj­tot­tam a villanyt és azt láttam, hogy az ágy tele van po­loskákkal. Megvizsgáltam az ágy lábait és megállapítottam, hogy bi­zony a hipermangánon egyetlen bogár sem jött át! De hát akkor hon­nan kerültek az ágyba, melyből lefekvés előtt az összeseket ki­ir­tot­tam? A rejtély megoldódott, amikor véletlenül felpillantottam a mennyezet­re és észre­vettem, hogy ágyam felett a poloskák hadserege készenlét­ben állt, hogy – aho­gyan már addig is történt – fentről ágyamra ves­sék magukat és kiszívják azt a kevés vért, amit kollégáik még bennem hagytak. Rádöbbentem arra, hogy ezek milyen okos és rugalmas stra­tégák: felismerve, hogy a szokásos támadási út le van zárva, azonnal át­csoportosították csapatukat és az offenzívát más módon sikeresen foly­tatták. Én leg­alább­is megadtam magamat. Lementem egy egész éjjel nyitva­tartó kávéházba és ott türelmetlenül megvártam a reggelt.

Hazatérve visszaköveteltem az egy hónapra előre fizetett lakbért, mert a szo­bá­ban a poloskák miatt nem lehet maradni. Erre az asszony azt mondta, hogy nála bizony ilyen nincs. Megmutattam a sok-sok agyonnyomott poloska nyomait, amire azt felelte, hogy ezeket nyil­vánvalóan magam hoztam el a holmimban és ő bizony nem fizeti vissza a lakbért, sőt még kártalanításra tart igényt azért, hogy be­mocs­kol­tam a tapétákat és az ágyneműt. Ennyi szemtelenség láttára dühösen fel­ugrottam, ami­nek nem várt következménye volt: Felordított: „Jaj ne tessék agyonszúrni! Be­val­lom, a poloskák már itt voltak! Mindent visszafizetek, csak ne tessék agyonszúrni!” Első pillanatban sehogyan sem értettem, hogy mitől fél, de aztán láttam, hogy szemei rémület­tel meredtek a bajonettemre, amely békésen lógott hüvelyében a bal ol­da­la­mon. Rossz lelkiismerete úgy látszik azt sugallta neki, hogy ga­zságáért meg fogom bün­tetni. Úgy látszik, amikor felugrottam, a bal kezem véletlenül érinthette a bajo­nett hüvelyét, szegény pedig nem tudta, hogy ha ki akartam volna rántani, jobb ke­zem­mel kellett volna megragadnom. Bárhogyan is volt ez, mindenesetre mindjárt vissza­ad­ta nekem a lakbért és láttam, hogyan könnyebbült meg, amikor kö­szönés nélkül eltávoztam.

Én pedig, néhány tapasztalattal gazdagabban, tovább mentem szo­bát keresni. Fel is vettem a legelső adódót, amelyben ugyan a csupasz falon mászkált néhány poloska, de legalább nem volt tapéta, ahová el­bújhattak volna.

Másnap megkezdődött a katonai kiképzésem.

Már versírásommal kapcsolatosan említettem, hogy amikor elkerül­tem Zom­bor­ból Budapestre, megkezdődött életem azon szakasza – amely tulajdonképpen mos­tanáig tart –, amelyben állandóan konkrét feladatok előtt álltam, amelyeket bizo­nyos, mások vagy általam sza­bott határidőkig feltétlenül meg kellett oldanom. Ha már ez a hirte­len változás is elég nehéz átállást követelt tőlem, akkor hozzájárult a ka­to­na­ság­hoz való bevonulásom alkalmával még az a tény, hogy hir­telen meg kellett is­mer­ked­nem olyasvalamivel, amit addig soha sem éltem át, sőt teljességében el sem tudtam volna képzelni: a katonai fe­gyelemmel.

Hogy is álltam addig fegyelem tekintetében? Ami a családomon belüli fe­gyel­met illeti, szüléimhez való viszonyom soha nem volt olyan, hogy én ebben a fe­gye­lem­nek valamilyen nyomását éreztem volna, egyszerűen azért, mert ők mindig igye­kez­tek meggyőzni, hogy az, amit ők tőlem akartak, helyes és mindnyájunk érdeke. Ha vala­mivel nem értettem egyet, természetesnek vették, hogy meghallgassanak és türel­mesen megvitassák velem a felmerülő nézeteltéréseket, és ha úgy lát­ták, hogy nekem van igazam, természetesnek vették, hogy ezt meg is mondják nekem.

Igaz, hogy Zomborba való átköltözködésig engedelmeskednem kellett a gim­ná­ziumi fegyelemnek. Azonban ezt alig éreztem nyomasz­tónak, még pedig több ok­nál fogva. Először – és ez volt a legfonto­sabb – a gimnáziumi tanulás útját magam vá­lasz­tottam és sikeres el­végzését fontos érdekemnek tartottam. Másodszor úgy érez­tem, hogy – ha voltak is tárgyak, amelyek hasznát nem tudtam megérteni –, mé­gis az elsajátítandó oktatási anyag nagy része érdekelt és éreztem, hogy könnyen és szí­vesen sajátítom el. S végül az is enyhítette a fegyelem­mel járó nyomasztó érzést, hogy tudtam: ha bármilyen igazságtalan­ság érne a tanárok részéről, édesapám azon­nal segítségre siet és kö­römszakadtáig harcol érdekemben.

Később, a katonai szolgálatom után, amikor beléptem a Kommu­nisták Ma­gyar­országi Pártjába, egész életemen át kötött a pártfegye­lem. De soha nem éreztem nyo­masz­tónak. A Pártba ugyanis önként, saját akaratomból léptem be, és maradtam, mai napig tagja, bármennyi­re vasfegyelmet követel a Párt határozatainak meg­va­ló­sí­tá­sa területén tagjaitól, én ezt soha nem éreztem nyomasztónak. A Párt mindig biz­to­sí­totta tagjainak a lehetősséget arra, hogy bizonyos időközökben és bizonyos al­kal­mak­kor, a határozathozatalban részt vegyenek és eset­leg eltérő véleményüket elő­ad­has­sák és vitára bocsáthassák. így a ha­tározatokkal vagy teljesen egyetértettem, vagy ha egyes másodrendű kér­désekben nem értettem velük egyet, mindig meg voltam győződve ar­ról, hogy a Párt kollektív bölcsessége jobban látja a dolgokat mint én.

Teljesen másnak, mégpedig valami rendkívül nyomasztónak, ré­mesnek és utálatosnak éreztem a Monarchia hadseregében tőlem szi­gorúan követelt fegyelmet.

Gyűlöltem a háborút, azokat, akik előkészítették, és azokat, akik­nek az érde­ké­ben folyt. Gyűlöltem és megvetettem egy olyan hadse­reg szellemét, amely nem egy nem­zet szabadsága védelmének vagy más, haladó eszmének szolgálatában állt, ha­nem csak arra való volt, hogy késleltesse a sok nemzetiséget erőszakkal és érde­keik­kel ellentét­ben összeláncoló, teljesen elavult struktúrájú monarchia szétesését. Mé­lyen sértette magyar nemzeti érzésemet az a tény, hogy a magyar ka­tonáknak a nekik ismeretlen német nyelven kapott parancsokat kellett teljesíteni. Rémesen hatott rám az a tény, hogy talán több évre le kell mondanom az általam óhajtott műegyetemi tanul­mányaim megkez­déséről azzal, hogy helyette megtanuljam, hogy hogyan öl­hetek meg minél több teljesen ártatlan embert.

Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy én a katonai kiképzésem ide­jén kapott fel­ada­toknak nagyon nagy részét – még ha lelkes híve let­tem volna is a háborús ki­kép­zés céljainak – éppen e célok elérésének szempontjából teljesen szükségtelen idő­rab­lás­nak tartottam; annyira észszerűtlenül és rosszul volt minden szervezve. így például a kikép­zésem mint közlegény és utána tisztiiskolában bevonulásomtól kezd­ve a front­ra való kiküldésemig összesen 16 hónapig tartott, pedig mind­azt, amiről úgy érez­tem, hogy szükséges egy vártüzér kiképzéséhez, két hónap alatt el lehetett volna sajátítani.

Igaz, hogy ez az anyag nagyon érdekelt, mert hamar ráébredtem arra, hogy az ágyú valójában egy hatalmas gép, amelynek megalkotá­sa sok műszaki lángész hosszú időre kiterjedő, egymást kiegészítő szel­lemes találmányainak eredménye. A műszaki tudományoknak, ame­lyekhez mindinkább vonzódtam, az első területe amellyel talál­koz­tam, az ágyú működése, a hozzá tartozó berendezések, a lövedékek műkö­dése és röp­pályájuk törvényszerűsége, az ágyúnak a várrendszerben való felhasználása, rob­ba­nó­anya­gok használatának elmélete volt, tehát keveréke a matematikának, fizikának, vegyé­szeinek, géptannak és épí­tési problémáknak. így az én műszaki problémák meg­ismeréséről és megoldásáról álmodozó vágyaimnak ez volt az életemben először adó­dó kielégítő területe.

A következőkben ismertetek egyet, amelyben a nem műszaki is­meretekkel rendelkező olvasó is felismerheti a probléma érdekességét és bonyolultságát és érez­heti a szellemes megoldás felismerésével járó kielégítést.

Arról a problémáról van szó, hogy hogyan lehet növelni azt a tá­volságot, amelyre a lövedék el tud jutni. Világos, hogy ehhez szüksé­ges, hogy a lövedéknek, ami­kor elhagyja az ágyúcsövet, lehetőleg nagy mozgási sebessége legyen. A lőpornak adott mennyisége mellett ez a kezdősebesség annál nagyobb, minél nagyobb mérték­ben sikerül a pus­kapor elégésekor keletkező gázok nyomásának a lövedéknek még az ágyúcsövön belül történő gyorsítására szolgáló hatását növelni. Az utóbbi probléma egyik megoldásának elve, hogy az ágyúcső legyen minél hosszabb, úgyhogy az az idő, amely alatt a lövedék még a csö­vön belül a gázok nyomása hatására felgyorsulhat, minél hosszabb le­gyen. Tekintettel azonban arra, hogy a hosszú ágyúcső nagyon növe­li az ágyú helyigényét és súlyát, felmerült valamikor az a kérdés, ho­gyan lehetne adott csőhosszúság mellett javítani a gáznyomás keletke­zésének módját. Ezzel kap­cso­latban felmerül ugyanis egy rendkívül ér­dekes probléma. A lőpor, amelyet dara­bok­ba préselve használnak, an­nál gyorsabban ég el, minél nagyobb az elégő test felü­lete. No már most, minél tovább ég, annál kisebbé válik a még el nem égett rész fe­lü­lete, vagyis a lőpor által keletkező nyomás legnagyobb mindjárt a gyújtás után és ké­sőbb csökken. így tehát a hosszabb cső előnye el­vész, mert, amikor a lövedék a cső vé­ge felé halad, már nagyon gyön­ge a ráható hajtónyomás. Felvetődik tehát a követ­kező feladat: milyen alakot kell adni a lőporból préselt anyagnak, hogy az elégési felület az elégés ideje alatt kb. egyenlő maradjon?

Az első pillanatban a feladat teljesen megoldhatatlannak látszik, hi­szen akár­milyen alakba préseljük is a lőport, az emberi ész azt sugall­ja, hogy természetesen égés közben az elégendő test felülete csökken! Annál meglepőbb az a megoldás, amelyet valamikor egy előttem is­meretlen, de kétségkívül lángeszű feltaláló megtalált: szükséges, hogy a lőporból csőalakú testeket préseljenek. A csőnek ugyanis nemcsak külső felülete van, amely égés közben csökken, hanem belső felülete is, amely égés közben nyilvánvalóan növekszik, úgyhogy az összégési felület a gyújtástól a teljes elégésig kb. állandó marad!

Egy másik műszaki probléma, amely igen felkeltette érdeklődése­met és amely­nek megoldását rendkívül szellemesnek találtam az, hogy miként biztosítható az, hogy a gránátnak nevezett lövedék felrobban­jon, amikor földet ér, a srapnelnek ne­ve­zett pedig már a levegőben, röviddel mielőtt földet érne. E problémák annyira ha­tot­tak műszaki fantáziámra, hogy később, életem első találmánya, amelyet 1929-ben már mint politikai emigráns ajánlottam fel az Szovjet-Oroszország bé­csi követ­sé­gé­nek, éppen két újfajta elven alapuló tüzérségi lövedék volt.

Az, hogy engem a tüzérségi tudomány műszaki oldala annyira ér­dekelt, ahhoz is vezetett, hogy mindezen területtel összefüggő elmé­leti kérdéseket én, a többi ve­lem együtt szolgáló egyéves önkéntesek­hez viszonyítva legjobban és leg­gyor­sab­ban, sa­já­tí­tot­tam el, és hogy a többiek kénytelenek voltak hozzám fordulni konzultációért, ami ter­mészetesen bizonyos tekintélyt biztosított nekem. A tiszteknél, akik minket ezekre az elméleti tárgyakra tanítottak, szintén nagy tekinté­lyem lett, de főképpen olyan oknál fogva, ami egyáltalán nem tőlem függött. Bármilyen hihetetlennek hang­zik is, a könyvek, amelyekből nekünk egy budapesti tüzérzászlóalj tisztiiskolásainak tanulnunk kel­lett, német nyelven íródtak. Akkor értettem csak meg, hogy a vártüzér­séghez való beosztásomnál miért játszott egészen váratlanul döntő sze­repet a perfekt német nyelvtudásom. Most az oktató tisztek lustaság­ból és részben mert maguk sem bírták a nyelvet jól, arra használtak fel engem, hogy olvassam fel e könyvek szövegét a bajtársaim előtt és for­dítsam le azt, amit nem tudnak megérteni.

Mi az elején úgy gondoltuk, hogy az a tény, hogy a hadsereg nem adta ki e köny­veket magyar nyelven is, valamilyen takarékossági má­niából származott. Mikor azonban múltak a háborús hónapok és évek, láttuk, hogy milyen hallatlanul nagy­mé­re­tű pocsékolás folyik a kato­naságnál az anyagi eszközök minden területén, amelyek­hez képest a könyvek fordítása annyit jelentett anyagilag, mint csepp a tengerben. Ak­kor eszméltünk rá arra, hogy az említett ténynek csak egy egészen más, politikai ter­mé­szetű oka lehetett, az tudniillik, hogy a vártüzér teljes mértékben ébredjen annak tudatára, hogy ő nem magyar alaku­latnál szolgál, hanem a császári és királyi had­sereg kötelékén belül, amelynek a szolgálati nyelve a német, és ezért jó, ha nyo­mást gyako­rolnak a jövendő tisztekre oly irányban, hogy sajátítsák minél tökéle­teseb­ben el ezt a nyelvet. Meg kell jegyeznem, hogy e tény felismeré­se jobban és gyorsab­ban segítette azt, hogy bajtársaim felismerjék a magyaroknak a közös hadseregben való elnyomását, mintha valaki hosszas előadásokat tartott volna erről.

Már említettem, hogy az engem érdeklő tananyag, amelyről úgy éreztem, hogy ez egy vártüzér kiképzéséhez szükséges volt, legfeljebb 2 hónap alatt elsajátítható lett volna. Mégis ló hónapig tartott, amíg befejezettnek nyilvánították. Mivel töltöttük hát a többi hosszú időt?

Mindenekelőtt fel lehetett volna tételezni, hogy miközben az ágyú­nak és mind­an­nak, ami hozzá tartozik, az elméletét megtanultuk, min­dennek a gyakorlatával is meg fogunk ismerkedni. Azonban – bár­mennyire is hihetetlennek hangzik – nem­csak, hogy soha nem vettünk részt valamilyen ágyúlövészi gyakorlaton, hanem még ar­ra sem volt alkalmunk, hogy valamilyen, a harctéren felhasználható ágyút valóság­ban lássunk. Igaz, hogy a Vérmezőnek az Alagút közelében fekvő vé­gén fel volt ál­lít­va két ágyú, amelyről tudtuk, hogy a fronton alig hasz­nálták, mert már annyira elavult volt. Ez volt ugyanis az első ágyú, amelyet nem elölről töltöttek, mint előtte sok év­szá­za­don át szokásos volt, de éppen ezért konstrukciója még eléggé kezdetleges volt. Hogy mást ne említsek: Az a „fékberendezés” amelynek az a célja, hogy a lö­vedéket előre nyomó égési gázoknak az ágyúcsőre gyakorolt, hátrafe­lé irányuló lökését fel­fog­ja, és amely minden modern ágyú egyik leg­fontosabb problémáját képezi, ennél az ágyú­nál még eléggé hiányos volt. Ennek az lett a következménye, hogy bizony sok­szor a kilövés pillanatában az ágyú egy nagy bukfenccel úgyszólván a hátára esett. Nem kell tüzérnek lenni annak megértéséhez, hogy egy ilyen eset sem az ágyúnak nem tesz jót, sem annak a katonának, aki lövés közben a közelében állt!

De vajon miért állították a Vérmezőre ezeket a kimustrált, hasz­nálhatatlan ágya­ikat? A felelet csak az lehet, hogy valamire mégiscsak fel lehetett őket használni, ar­ra ugyanis, hogy jobban bepréseljenek minket a Monarchia vak katonai vas­fe­gyel­mé­nek rendszerébe. Hiszen ez azon alapult, hogy elnyomjon minden ésszerűség irán­ti vágyat, egyáltalán minden gondolatot arról, hogy mit kellene esetleg máskép­pen tenni, mint ahogyan ezt a feljebbvalók követelték. Ennek végered­ményben az volt a célja, hogy a katonát valamilyen harci robotgéppé alakítsák át, amely gondol­ko­dás nélkül teljesít minden parancsot, füg­getlenül attól, hogy helyes-e vagy nem, cél­szerű-e vagy nem, és össze­egyeztethető-e egyáltalán a legelemibb emberi és er­köl­csi kötelessé­gekkel. És hogy ez a katonai kiképzés minél jobban sikerüljön, vala­ho­gyan e kiképzés rendszeréhez tartozott az, hogy a katonát teljesen ésszerűtlen, cél­ta­lan, szükségtelen, de ugyanakkor sokszor rendkívül kellemetlen műveletekre kény­sze­rítsék irgalmatlan szigorral őrködve azon, hogy a parancs pontosan végre legyen hajtva.

Példája ennek a kiképzési rendszernek volt az, amit velünk a Vér­mezőn fel­ál­lí­tott ágyúkkal kapcsolatosan műveltek. így például szám­talanszor azt a feladatot tűz­ték elénk, hogy hatan kézzel mozgassuk a rendkívül súlyos ágyait előre és hátra. En­nek szükségességét azzal ma­gyarázták, hogy kilövés esetében a csőben keletkező gá­zok az ágyait visszalökik néhány méterre (ez történt ugyanis akkor, ha nem bukott a hátá­ra!) és akkor a tüzéreknek megint előre kellett tolniuk. Hogy pe­dig ezt meg­ta­nul­ják a Vérmezőn, ahol az ágyú nem működött, és ezért nem is mozgott hátrafelé, a tü­zé­rek­nek maguknak kellett visszahúzni, ahonnan később előre mozgatják. Az ágyú­moz­gatás abból állt, hogy hat embernek azoknak a kerekeknek a küllőibe kellett ka­pasz­kodnia, amelyekre az ágyai fel volt szerelve, és így a kerekeket forgásba hozni. Mi­után pedig az ágyainak óriási súlya volt, és ugyanakkor a csapágyak régimódiak és a szabadban való tartózkodás miatt rozsdásak voltak, ez a művelet rendkívüli erő­fe­szí­tést követelt, amihez még az a körül­mény is hozzájárult, hogy a hat embernek össz­munkájukat óramű pon­tossággal kellett elvégezni, mert különben egymást za­var­nák és a kö­zös munkát megakadályozták volna. Ha pedig mindez nem sikerült eléggé gyor­san, kemény szidás volt a következménye és az, hogy az egészet újból meg kellett ismételni. Ugyanakkor pedig mi tudtuk, hogy mindennek semmilyen értelme sincs, mert hiszen egy olyan fajta ágyai­ról volt szó, amelyet a Vérmezőn kívül már majd­nem sehol sem láthat­tunk minthogy, a vártüzérség által a frontokon használt nehéz ágyúk – ahogyan ugyanazok a kiképző tisztek elméleti órán bennünket taní­tottak – vagy beton alapzatokra voltak szerelve, vagy hatalmas teher­autókra.

Hogy e feladatoknak objektíve nem volt más értelme, mint belő­lünk teljesen kiölni az ésszerű kritikai gondolkodás legcsekélyebb ma­radékát, mutatja egészen vilá­go­san a következő eset. Egyszer egy baj­társam, akinek még a monarchia had­se­re­gé­ről bizonyos idealista el­képzelése volt, az egyik kiképző főhadnagy figyelmét felhívta az álta­lam említett ellentmondásra. A tiszt őt egy heti szigorított fogdára ítél­te, azon in­dokolással, hogy „a katonának nem azon kell gondolkod­nia, hogy a kapott parancs helyes-e, hanem azon, hogy hogyan tudja legjobban teljesíteni”.

A vak engedelmességre való szoktatásnak egy másik kedvelt mód­szere volt az úgy­nevezett századgyaloglási gyakorlat. Ez abban állt, hogy a századot képező négy sza­kasznak egyenes sorokban menetel­ve kellett parancsra különböző mozgásokat végez­nie, mégpedig úgy, hogy ezáltal az össz-század néha egy nagy egységet képezett, néha pe­dig négy, egymáshoz képest legkülönbözőbb helyzetben levő és kü­lönböző irá­nyokban menetelő részből állt. Közben arra kellett figyel­ni, hogy az ember pon­to­san bent maradjon a számára kijelölt sorban, még akkor is, ha például – a szakasz arc­vonalának körben kellett fo­rognia, amihez szükséges volt, hogy a sor egyik végén levő katona ló­halálában körbe szaladjon, a másik végén levő pedig állva forogjon. Mind­ezeket a fizikai erőt határtalanul igénybe vevő gyakorlatokat szám­talanszor kel­lett megismételni, miközben az embernek csak egyre le­hetett gondolni, arra ugyan­is, hogy el ne maradjon a tőle jobbra és balra levő szomszédjától! Ugyanakkor tudtuk, hogy a fronton ezt a katonai műveletet soha sem fogjuk alkalmazni, mert ha a katonák zárt századokban meneteltek volna egyetlen géppuska vagy egyetlen egy tüzérségi telitalálat az egész századot meg tudta volna semmisíteni.

De akkor is, amikor a szakasz külön gyakorolta a fegyverfogást vagy a szu­rony­nak a fegyverre való tűzését, mindig hosszú sort kellett képeznünk és arra kellett ügyelniük, hogy a sor mozgás közben telje­sen egyenes maradjon. Ugyanakkor mi mindnyájan tudtuk – mind a kiképzendők, mind a kiképzők – hogy a fronton még a gyalogosok sem harcoltak már akkor egyenes sorokban, a szerb tüzérség már a há­ború első napjaiban megtanította őket arra, hogy ha élve akarnak ma­radni, még ro­ham közben is az egyes katonáknak egymástól elég tá­vollevő célpontokat kell ké­pez­niük. Én akkor egyszerűen érthetetlen­nek találtam, hogy a katonákat olyasmire ok­tat­ták, ami a fronton nem­csak hogy nem kellett, hanem halálos veszélyt okozott. Csak egy-két évvel később, amikor kezdték a katonákat a sztrájkoló munkások el­len be­vet­ni, értettem meg, hogy ilyen, a fegyverkezelést zárt sorokban művelő alakulatok meg­te­rem­té­sével a hadsereg vezetőség már arra az általa előrelátott esetre készült, ha vala­mikor a belső ellenfél ellen kell kivezényelni a katonaságot. Ilyen esetben t. i. annak a ténynek, hogy a katonák valamilyen szorosan összefüggő egységben köze­lednek és sortüzet adnak le, különösen megfélemlítő hatása van.

A felsorolt és más mindenféle módszerek segítségével igyekezett a monarchia tisztikara a katonából minden kritikai szellemet, minden egyéni vágyat vagy érzelmet kiirtani. Sokat beszéltem akkor erről a té­máról a velem együtt kiképzendő baj tár­sa­im­mal, akik ugyan világné­zetben, világfelfogásban, korban nagyon is különböztek egy­mástól, de mind budapesti értelmiségiek voltak és mind csak nehezen bírták az álta­lam jellemzett kiképzési tendenciát. Mind mesélték, hogy volt va­lamilyen élmény vagy élménysorozat, amely előidézte azt a tudatot, hogy nem marad más hátra, mint teljesen gondolkodás nélkül engedel­meskedni. Ami engem illet, pontosan emlékszem arra, hogy mikor – úgyszólván néhány perc alatt – vésődött belém az említett teljes ki­szol­gáltatottság rémes érzése.

Egy rendkívül megerőltető gyakorlatot végeztünk, mely abból állt, hogy hosszú egye­nes sorban kellett előreszaladni, mégpedig teljes fel­szereléssel és nehéz háti­zsák­kal megterhelve. Közben arra kellett fi­gyelnünk, hogy senki se maradjon le a jobbra és balra levő szomszéd­tól. Ez a gyakorlat meghaladta testi erőmet. Éreztem, hogy erő­sen és gyorsan lüktet a szívem és néha azt is, mintha egy pillanatra megáll­na. Meg kell jegyeznem, hogy mint orvos fia tudtam, hogy a szívmű­ködést jellemzi a pulzus ve­ré­sének száma és sokszor megfigyeltem ma­gamon, ha beteg voltam, hogy lázas ál­la­potban a normális 70-ről fel­mehet 120-ra is, és ezt óra nélkül is mindig elég pon­to­san tudtam ér­zékelni. Csak természetes volt, hogy ebben az állapotban – futás köz­ben – odanyúltam a jobb kezemmel a balkezem pulzusára és éreztem, hogy 200 nagy­ság­rendben üthetett. Nagyon megijedtem és azt tet­tem, amit minden más nor­má­lisan gondolkodó ember az én helyem­ben szintén megtett volna: megálltam. Erre azon­ban az történt, hogy a zupás őrmester, aki minket vezényelt, a rohanó sort meg­állította és felém közeledett. Azt hittem, hogy érdeklődni fog az állapotom iránt, de té­vedtem. Amikor már kb. 50 méter távolságban volt, elkezdett or­dítani. Meg kell je­gyez­nem, hogy a magyar paraszt átkaival és szidal­maival szemben sohasem voltam finnyás, sőt – helyesen vagy helyte­lenül – ezekben örömmel mindig alapjában egy bi­zo­nyos ateista és lá­zadó szellem jelét véltem felfedezni. De amit akkor hallottam, az messze túlment mindazon, amit addig, sőt amit azóta a frontokon vagy később a bör­tö­nök­ben valaha hallottam. Az édesanyámat, a szűz Má­riát, egy szüzességet egy­ál­talán nem igénylő foglalkozást, az atyaisten­nek olyan ténykedését, amelyről nem ol­vas­ha­tunk semmit a bibliában és még meglepően sok-sok más tarkaságot font egybe és ezt az egyve­leget többször, különböző kombinációkban megismételte. S végül azt ordította, hogy engemet, aki rohamozás közben kiálltam a sorból, ha­ditörvényszék elé fognak állítani, ha nem állok azonnal vissza, hogy folytassam a rohamot.

Ezt a pillanatot soha életemben nem fogom elfelejteni. Egyrészt azt éreztem, hogy ha folytatom a rohamot, meghalok. De ugyanak­kor egyszerre világosan kezd­tem látni több rettenetes tényt. Az egyik az, hogy hiszen minket a frontra képeznek ki, és ott csak természetes lesz, ha valaki roham közben meghal, akár agyonlövik, akár más ok­nál fogva. És megértettem azt is, hogy semmilyen katonai hatóság nem enged­heti azt meg, hogy egy sorkatona, amíg képes, akár egy lépést előre menni, a maga jóvoltából kilépjen a sorból, mert hiszen mi len­ne, ha ez akárki másnak is eszébe jutna. Átfutott az agyamon az a gon­dolat is, hogy a fronton, ha bármennyire biztos halállal fenyeget is egy parancs végrehajtása, megtagadását a tiszt mégis azonnal halállal bün­tetheti. Élénken éreztem kiszolgáltatottságunk legteljesebb mér­tékét és azt, hogy nincs semmilyen reményem arra, hogy a kapott parancs­nak ellen­szegül­hetnék. Ebben a pillanatban éreztem magam úgy, mint valószínűleg az a ló, amely felismerte, hogy sarkantyú és ostor által okozott fájdalom ellen nem tud védekezni, és teljesen megadja magát. Ezért teljes tudatában annak, hogy való­színűleg e parancs végrehajtá­sa életembe kerül, mégis végrehajtottam, beálltam a sorba és a vezény­szóra a többiekkel együtt tovább rohantam. Sőt, már nem is nyúltam többé a pulzusomhoz, mert ráébredtem arra, hogy teljesen mindegy, hogy mennyit ver addig, amikor bekövetkezik a szívhalál.

Nem haltam meg. Egyrészt azért nem, mert az ember tűrőképes­sége veszélyes pilla­natokban hihetetlen nagy, másrészt azért, mert a zupás őrmester, aki talán attól félt, hogy másokkal is előfordulhat ugyanez, aránylag hamar az egész szakasznak pihe­nést vezényelt. De bizonyára ezekben a pillanatokban ébredtem teljesen annak a tudatá­ra, hogy az egyes ember teljesen képtelen a monarchia hadigépezeté­vel szem­ben védekezni.

Persze lehet, hogy akkor egyszerűen naivitásomból és tapasztalat­lanságomból kifolyólag mulasztottam el a védekezésnek egy egyszerű módját, amelyről később meg­győződtem, hogy okos katonák töme­gesen alkalmazták, de akkor egyszerűen még eszembe sem jutott, és csak néhány nappal később ébredtem erre rá. Egy egy­éves önkéntes bajtársam, egy jónevű budapesti ügyvéd, akinek kérésére négyszem­közt elmeséltem, hogy mi is történt akkor velem, mondta nekem: „Fi­am, te nagy szamár voltál! Velem mindez nem történhetett volna meg!” Mikor pedig meg­kér­dez­tem, hogy mi mást tehettem volna, mint me­gint sorba állni, azt mondta: „Nagyon egy­szerűen, neked nem lett vol­na szabad megállni és a pulzusodat fogni, hanem le kel­lett volna fe­küdnöd!” Csodálkozva kérdeztem, hogy mi a különbség abban, hogy merő­leges vagy vízszintes helyzetben lépek ki a sorból, erre megma­gyarázta, hogy ez óriási különbség. Ahhoz ugyanis a hadigépezet hoz­zá van szokva, hogy a fronton valaki a sorból a földre vágódik, mert vagy meghalt, vág) megsebesült, amire elviszik az orvoshoz. De azt, hogy valaki egyszerűen megáll és a pulzusához nyúl, ezt mindig tisz­teletlen fegyelemsértésnek fogják minősíteni. Amikor azt feleltem, hogy nem voltam annyira rosszul, hogy el kellett volna esnem, kinevetett és azt mondta: „Akkor azt kellett volna szimulálnod, mintha olyan rosszul lennél. Amíg elszállítottak volna a kórházba már senki nem tud­ta volna rád bizonyítani, hogy nem voltál annyira rosszul!”

Így ismerkedtem meg egy, a hadigépezet nyomásának enyhítésére szolgáló mód­szerrel, a betegségek szimulálásával, amelyet később igen sokszor láttam mások által alkalmazni, és amelynek segítségéhez jó­magam is néhányszor sikerrel fordultam. Meg­tanultam azt is, hogy úgy kell alkalmazni, hogy a mellett a szolgálati szabályzat min­den for­mális rendelkezése szigorúan be legyen tartva. (Természetesen azon pon­ton kívül, amely szigorúan megtiltotta a betegségek szimulálását!)

Körülbelül hat hónappal bevonulásom után, 1916 első hónapjai­ban történt egy olyan eset, amely megmutatta, hogy léteztek a mo­narchia hadseregében olyan tartalékos tisztek is, akik szadista hajlama­iknak engedve kiélték magukat a köz­ka­to­nák rafinált lelki kínzásában, mégpedig büntetlenül, mert betartották a szolgálati sza­bály­zat formá­lis rendelkezéseit. Az általam említett esetben egy dzsentri főhadnagy­ról volt szó, aki civilben gazdatiszt volt, és akiről lerítt a paraszt kato­nákkal szemben érzett gyűlölete. Állandóan kínozta őket és főképpen azzal kapcsolatosan igyekezett őket zavarba hozni és megalázni, hogy szegények csak nagyon nehezen sajátították el a német parancs-szava­kat.

Egyszer – e tényt kihasználva – súlyos provokációt követett el az egyik köz­ka­to­nával szemben, aki a laktanya közelében fekvő fegyver­raktár mellett éjjeli őr­szol­gá­la­tot teljesített. Tudni kell ugyanis, hogy az utóbbi kötelessége az volt, hogy bárkit, aki megközelíti a raktárt, megállítson és csak akkor engedje tovább, ha megmondta az arra az éjjelre érvényes titkos jelszót. Ha ezt nem tette meg és mégis tovább köze­ledett, az őrnek rá kellett lőnie.

Az említett főhadnagy kötelessége volt azon az éjjelen ellenőrizni, hogy az őrök hogyan teljesítik szolgálati kötelességüket. E célból meg­közelítette az őrt álló ka­tonát és amikor ez megállította és a jelszót kö­vetelte egy teljesen más szót mon­dott. Bekövetkezett az, amire számí­tott. Az őr, aki ismerte a főhadnagyot mint szi­go­rú feljebbvalót, za­varba jött, amikor a jelszót képező német szó helyett, amelyet csak ne­hezen tudott a fejében tartani, egy másik német szót hallott. És ami­kor ezek után a főhadnagy, akinek általában mindig engedelmeskedni kellett bármilyen furcsának hangzó parancsokat is adott, tovább köze­ledett feléje, mindenre gondolt, csak arra nem, hogy most tulajdon­képpen fegyvert kellene emelnie rá. Zavarában engedte, hogy a főhad­nagy hozzá közelítsen, elvette a fegyverét, utána pedig letartóztatta és ma­gával vitte a laktanyába. Itt minden gátlás nélkül elmesélte az ese­tet, úgy ahogyan történt, mert tulajdonképpen formális mindaz, amit tett, az őr kötelező éberségének ellen­őrzését jelentette. A szerencsét­lent aránylag enyhe ítélettel sújtották, mert a had­bíróság úgy látszik megérezte a feltett kérdés kényességét. A zászlóaljparancsnok pedig napiparancsban felolvasta a legénységnek, hogy az őr nem volt elég éber, amikor megengedte, hogy valaki (!) lefegyverezze, pedig aho­gyan a napiparancs tovább szólt „akárkit, még az édesapját is köteles lett volna lelőni, ha őrszolgálat közben a helyes jelszó ismerete nélkül feléje közeledik”.

Három hónappal ezek után a főhadnagy megint szolgálatban volt, és éjszaka megint kiment ellenőrizni az akkor őrt álló közlegényt. Elő­zőleg még gúnyosan oda­szólt a szolgálattevő altisztnek: „Megnézem, hogy a maflák azóta már jobban meg­ta­nul­ták-e a német jelszót”. Kb. egy negyedórával később a fegyverraktár irányából lövést lehetett hal­lani. Kötelességszerűen az őrség éppen készenlétben levő része odasi­etett és ott a következő látvány tárult a szemük elé. Az őrt álló katona az őrházikó mellett állt, fegyverrel a vállán. Néhány lépésnyire tőle fe­küdt a főhadnagy vér­tócsában. Az őr azt jelentette, hogy jött valaki, aki nem állt meg, amikor erre fel­szó­lította, mondott valami érthetet­lent, de semmiesetre sem a jelszót, és amikor az illető tovább közele­dett az őrbódé felé és már csak néhány lépésnyire volt tőle, akkor rá­lőtt. Amikor a fekvő emberhez odament, látta, hogy ez az ő főhadna­gya. Az oda­siető katonák az utóbbit azonnal elvitték a laktanyába, ahol az orvos megállapította, hogy a golyó szívén találta és megölte.

Az őrt letartóztatták és hadbíróság elé állították azzal a váddal, hogy szán­dé­ko­san és tudatosan lőtte le szolgálatban a feljebbvalóját. Meg kell jegyeznem, hogy a köz­katonák és az egyéves önkéntesek szimpá­tiája az őr oldalán volt, bár, igen sokan közü­lünk meg voltak győződ­ve arról, hogy ő valóban nagyon jól tudta, hogy a fő­hadnagy az, aki feléje közeledett. Egyszerűen abból indultunk ki, hogy nyilvánvalóan a főhadnagy vele ugyanazt akarta megtenni, mint a fent említett elő­ző esetben tett, amire a katona – akár félelemből, akár jogos dühből – formálisan megvalósította azt, amit a napiparancsban hallott, amely szerint bárki ismerőst, még az édesapját sem szabad ilyen esetben kí­mélni.

Persze a hadbíróság nyomást gyakorolt rá, vallja be, hogy szándé­kosan lőtte le az ismerős főhadnagyot, annak ellenére, hogy az meg­mondta neki a helyes jelszót. De ez nem sikerült, mert a szerencsétlen kívülről segítséget kapott! Én ugyanis el­me­sél­tem nagybátyámnak, Dr. Kurucz Zsigmondnak ennek a kétszeres provo­ká­ció­nak a részleteit, meg is mondtam, hogy ki tud arról, hogy a főhadnagy az első eset­ben maga is elmesélte pontosan, amit ő tett, és azt is, hogy ki hallotta, hogy a má­so­dik eset­ben is készült ugyanezt megtenni. Nagybátyám, aki ma­ga gróf Károlyi Mi­hály poli­tikai barátja volt, rendkívül felháborodott és azt mondta, hogy, ha az őr maga nem vallja be, hogy a helyes jel­szó elhangzása után lőtte le a főhadnagyot, semmi baja nem lehet, mert – még ha tudta is, hogy az illető a főhadnagya – szolgálati kö­te­les­sé­ge volt rálőni, ha az a jelszó, megadása nélkül feléje közeledett. Meg­ígérte, hogy interveniálni fog ez ügyben és azon lesz, ha elítélik, hogy a parlamentben ez az eset szóba kerüljön.

Sikerült a letartóztatott őrnek üzenetet küldeni, hogy legyen nyu­godt és tartson ki vallomása mellett, és valóban hamarosan szabadon engedték. Nagybácsim mesélte, hogy a katonai bíróság, amikor meg­tudta, hogy jogászok és politikusok tudnak erről az ügyről, maga esz­mélt rá arra, hogy – még ha nem is kerül a parlament elé az ügy – túl kényes lenne megengedni, hogy a közvélemény vele foglalkozzék.

Visszatérek azon esethez, amikor az említett zupás őrmester né­hány perc leforgása alatt úgyszólván belémpréselte a katonai fegyel­met. Ilyen durva és ellenséges beállítású altisztekkel nekünk sokszor volt dolgunk a katonai kiképzésünk ideje alatt. De érdekes, bár­mennyire kellemetlenek is voltak, mi valahogyan meg­ér­tet­tük, hogy egy altiszt, akinek 10-20 évig kellett szolgálni, hogy felvigye az őrmeste­rig, meg­gyűlölte az egyéves önkénteseket, akik kb. egy év alatt elérték az őrmesteri, sőt utána hamar a zászlós rangot. De találkoztunk kikép­zésünk alatt egy Sickermann Frigyes nevű hadnaggyal, akit mélyen megutáltunk és meggyűlöltünk azért, mert bár maga is csak egy félév­vel azelőtt végezte el a tiszti­iskolát és ezért joggal kollegiális viselke­dést várhattunk volna tőle, rendkívül arrogánsán, megvetően és sértő­en bánt velünk. Talán azért is, mert nagyon gazdag bankigazgató pa­pája volt, amit elég tapin­tat­lanul orrunk alá dörzsölt azzal, hogy a lak­tanyába és haza saját autóján járt, ami ab­ban az időben nagyon ritka dolog volt, mert 1916-ban aránylag még kevés autót ha­sználtak és azonkívül a háború alatt le kellett adni katonai használatra, neki tehát vala­milyen különösen magas protekciója lehetett. Ennek köszönhette nyilván­valóan azt a tényt is, hogy őt, bár teljesen egészséges volt, va­lamilyen ürügy alatt nem küld­ték a frontra. Mindez igen növelte az iránta érzett antipátiánkat.

Legjobban gyűlöltük azért, mert ő magyar ember létére, hogy a feljebbvalóinál job­ban bevágódjon, velünk elvből csak németül beszélt és folyton kritizálta azokat, akik hibásan beszéltek. Ezzel két dolgot akart kihangsúlyozni: az egyik az, hogy ő vel­ünk nem óhajt másról be­szélni, mint szolgálati dolgokról, a másik az, hogy ezzel tün­tetett a mellett, hogy ő mennyire híve a monarchia közös hadserege szellemé­nek.

Egyszer arra tanított bennünket, hogy hogyan kell zászlólengés se­gítségével kép­zett morsejelekkel nagyobb távolságra üzeneteket átad­ni. Ő velünk a Vér­mező­nek – amely abban az időben még fátlan volt – egyik végén állt és a másik végére küld­te azokat, akik zászlóval lead­ták a jelzést. Ő azt a parancsot adta nekik, hogy üzen­jenek, amit akar­nak.

Ez három esetben meg is történt, és miután az egész ügy eléggé unalmas volt, mi már nem igen figyeltünk arra, hogy milyen jelzések érkeznek. Egyszerre – amikor egy negyedik bajtársunk lengette a zász­lót – azt láttuk, hogy a hadnagy feszült figyelemmel néz oda és az ar­ca olyan kifejezést öltött, mintha maga sem hinne a saját szemének. Azt parancsolta nekünk, hogy üzenjük, hogy a jelzést meg kell ismé­telni, és felszólított bennünket, hogy mindnyájan pontosan állapítsuk meg, hogy mit jelent. Megállapítottuk, hogy a jelzés három betétből áll, az egyik L-betű, a második F-betű és a harmadik S-betű. Erre az arca teljesen eltorzult, szeme kidülledt és azt dadogta, hogy jelezzük bajtársunknak, hogy azonnal jöjjön vissza. Amikor az nála jelentke­zett, azt ordította, hogy mondja meg, hogy mit jelent e három jel. A bajtársam leg­nyu­god­tabb arckifejezéssel azt mondta németül mint­hogy a szóváltás is ezen a nyelven folyt „Jelentem alázattal, ez három sró kezdőbetűje.” A hadnagy arcának színe zöld sápadtságtól a vérvö­rösig váltakozott, a szerint, ahogy a vér kitódult a fejéből, utána pe­dig nagy hullámban megint elárasztotta. Azt ordította:,,Mondja meg, hogy mire vonatkozik ez a három szó!” Erre a bajtárs a legnyugodtabban nézett rá és hangosan azt mondta: „Jelentem alázattal, önre vo­natkoznak!” Erre a hadnagy hatalmas dühkitörést kapott. Habzó száj­jal és egész testében remegve azt kiabálta: „Én Ont a had­bíróság elé vi­szem! Én Ont agyonlő vetem! Én Ont magam felkoncolom!” – és ki­húzta kardját a hüvelyéből. A bajtársam legnyugodtabban azt mond­ta: „Jelentem alázattal nem tudom, hogy mi rosszat tettem”. Erre a hadnagy magánkívül parancsolta: „Azonnal mondja azt a három szót, amelynek ezek a kezdőbetűi!” Erre a bajtársam nyugodtan azt felelte: „Jelentem alázattal a három szó: Leutnant Fridrich Sickermann”. A hadnagy arckifejezésc leírhatatlan volt. Látni lehetett, hogy egyrészt nagyon meg volt lepve, dühös is volt, viszont látható volt rajta a szé­gyenpír is. Miközben azon gondolkodott, hogy mit mondjon, a baj­társam azt kérdezte: „Kérem alázattal nekem megmondani, hogy mi másra tetszett gondolni?” A hadnagy kinyitotta a száját, utána megint becsukta. Ez többször ismétlődött meg. Látszott rajta, hogy fogalma nem volt arról, hogy mit mondjon és mivel magyarázza eddigi visel­kedését. Tett néhány lépést, azután hirtelen megállt, megfordult és el­rohant.

Többé nem láttuk, mert két hónapon át kórházban volt szívbántalmak címén (felté­telezem, hogy a Vérmezőn magasra szökött a vér­nyomása) utána pedig protek­cióval elérte, hogy más alakulathoz helyez­zék át. Azóta úgy emlegettük, mint a „három­betűs hadnagy”-ot.

14 hónapos katonai kiképzésem ideje alatt észrevehetően sok min­den meg­vál­to­zott, ami az egyszerű emberek hangulatát illeti. Ezt leg­jobban láttam akkor, amikor kb. kéthetenként másokkal együtt egy tiszt vezetésével végigjártuk a várost fegyverre tű­zött szuronnyal, mint katonai járőr, hogy ellenőrizzük az utcán járó katonák viselkedését.

1915 szeptemberében az őrjáratot vezető tiszt megállította azokat a katonákat, akik nem adták meg a kötelező tiszteletadást. Bár azt, hogy a katona minden magasabb rangú katonának az utcán köteles volt tisztelegni, békeidőben vezették be, és a háború alatt, amikor Bu­dapesten minden harmadik ember katonaruhában volt, e köte­lezett­ség teljesítése már nagy figyelmet és megterhelést jelentett, ennek el­lenére a jelzett időben már csak ritkán akadt olyan katona, aki meg­szegte, és ha akadt, a tiszt parancsára be kellett vinnünk a laktanyába, amit a járókelők láthatóan termé­sze­tes­nek és igazságosnak tartottak.

1916 októberében, katonai kiképzésem utolsó hónapjában e tekintetben már teljesen mások voltak a viszonyok. A katonák csak ritkán és láthatóan kelletlenül tisz­te­legtek. Az őrjáratot vezető tisztek pedig már nem igen gondoltak arra, hogy fele­lős­ségre vonjanak valakit ezért, részben mert már túl sokan voltak, részben pedig azért, mert ha el akartak közülük valakit vezetni a laktanyába, fenyegetően összecsődült az utca népe és bizony hemzsegtek az olyan kiáltások, mint pl. az hogy: „A tiszt úr job­ban tenné, ha elfogná a fronton az ellenséget és nem idehaza a magyar bakát!”

1915 szeptemberében részeg katonát alig lehetett látni, és ha mé­gis volt ilyen, ter­mészetes volt, hogy magunkkal vittük. 1916 októbe­rében már annyian voltak, hogy igyekeztünk őket észre nem venni, vagy csak odaszóltunk, hogy: „Komám most már elég volt!”

1915-ben nem volt egyetlen olyan eset, amikor nekünk valamilyen katona lakására kellett mennünk, mert túllépte kimenő engedélye ide­jét, vagy nem jött vissza szabadsága után.

1916 októberében e jelenségek, amelyek már a későbbi nagyszá­mú dezer­tá­lá­sok úgyszólván első jelei voltak, már eléggé gyakoriak vol­tak.

Az őrjáratoknak még egy érdekes feladatuk volt. Az éjszaka folya­mán be kellett menni a kaszárnyák közelében működő olyan bordély­házakba, amelyekbe a köz­ka­to­nák járni szoktak. Ellenőrizni kellett az eltávozási engedélyeket és a „szalonban” egy-egy fél órácskára le kel­lett ülnünk, hogy megfigyeljük, nem történnek-e botrányok. Ilyenkor az éppen nem foglalt lányok le szoktak ülni hozzánk és elbeszélgettek velünk.

A kedves olvasó talán emlékszik még arra, hogy a legelső szociál­demokrata irányú könyv, amelyet életemben olvastam, Schlesinger Te­réz nagynéném azon könyve volt, amelyben interjúkat közöl, amelye­ket bécsi prostituáltakkal készített. Ezek a szocio­lógiai kutatások engem már akkor is nagyon érdekeltek és csak termé­szetes, hogy felhasznál­tam a fent említett mindig visszatérő beszélgetéseket arra, hogy rábír­jam a lányokat, hogy meséljék el, hogy miért választották ezt a pályát. Ok rend­szerint szíve­sen tettek eleget ennek a felszólításnak.

Ha most visszaemlékszem e beszélgetésekre, akkor legérdekesebb­nek tűnik az, hogy az 1915. szeptembertől 1916. októberig terjedő idő eltelte alatt hogyan vál­to­zott az elbeszélések tartalma. Az első időben mint főok, hogy a leány prostituált lett, az szerepelt, hogy nagyon sze­gény, sokgyermekes családból származnak, vagy az, hogy egy segéd­munkásnő igen keveset keresett, vagy az, hogy egy cselédlányt a lakás ura elcsábított és utána a parasztszülők otthonról kidobták, vagy az, hogy mint szál­lo­dai szobalány a követelőző vendégek szoktatták rá, vagy nagyjából olyan okok, amelyek az említett könyvben is szerepel­tek és megfeleltek a békebeli viszonyoknak. Később mindinkább tel­jesen más motívumokról volt szó.

Szerepeltek zsidólányok, akik az előrenyomuló oroszok elől a hát­országba menekültek és nem találtak más foglalkozást, hadiözvegyek, akik nem tudtak megélni a kis segélyből, hadiárva lányok, akiknek a basáskodó falusi jegyző nem adta ki a nekik járó pénzsegélyt, amíg nein áldozták fel neki szüzességüket, asszonyok, akiket a front­ról visszatért katonaférj kidobott a lakásból, mert rájött arra, hogy közben má­sok­kal élt – vagyis lepergett szemeim előtt mindazon rettenetes vi­szonyok képe, amelyek évről évre növekvő mértékben alkották a hát­ország életétek valóságát. És még valami változott. Ha az említett idő­szak elején a megkérdezett kéjnők rend­sze­rint arra hajlottak, hogy tör­ténetüket bizonyos romantikus mázba burkolják, később, amikor a há­borúval összefüggő okokról beszéltek, mindinkább élesebben, kritiku­sab­ban és elkeseredettebben beszéltek, Lehetett látni, hogy mennyire gyűlölik a há­bo­rút és azokat, akiknek hasznot hajt. Gyakran olyanokat is mondtak, hogy mennyire sajnálják a szerencsétlen katonákat, és, hogy milyen borzalmakat kell ezek­nek kibírni. Sokszor elképzeltem, hogy ha már nekünk, akik a bordélyházban úgy­szól­ván hivatalosan képviseljük a hadsereget, ilyeneket mondanak, akkor vajon hogyan be­szélnek a háborúról a katona-vendégek előtt és hogyan szítják elége­detlenségüket.

Ezzel kapcsolatosan említésre méltó az, hogy 1916-ban már feltű­nő mértékben növekedett az olyan esetek száma, amikor a katonák – hogy elhalasszák a fontra való kiküldés napját, vagy egészen kikerül­jék – szándékosan fertőzték meg magukat nemi betegségekkel, joggal arra számítva, hogy lehetetlen lesz rájuk bizonyítani a szán­dé­kos­ságot akkor, amikor a nemi betegségek már úgy is, a háborús viszonyok foly­tán nagyon erősen el voltak terjedve. Zász­ló­alj­pa­rancs­no­kunk egy fur­csa módját válasz­totta annak, hogy ezen szándékos önfertőzések ellen harcoljon. Minden hó­nap­ban egy­szer a napiparancs felolvasása után a sorban álló katonák előtt egy rövid fenye­gető beszédet tartott, amely­nek tartalmát és stílusát kb. a következő szavak jelle­mez­ték: „Megint akadnak gyáva szarosok, akik esküjüket megszegve, szándékosan be­szereznek a büdös kurváknál trippert vagy vérbajt, hogy ne kelljen meghalni a ha­zá­ért. Jaj ezeknek, mert ha e vád bizonyítást nyer, mint hazaárulók kötéláltali halálra lesznek ítélve!”

Úgy gondolom, hogy ha ezeknek a parancsfelolvasásoknak egyál­talán volt valamilyen következménye, akkor semmi esetre se az, hogy a katonák ezektől a megvalósíthatatlan fenyegetésektől megijedtek, ha­nem inkább az, hogy az a katona, aki erre még nem is gondolt, kezd­te törni a fejét azon, hogy nem lenne-e neki is jó a módszert kipróbálni.

Ebben az összefüggésben idekívánkozik egy másik napiparancsra való vissza­emlékezés, amely mutatta, hogy milyen korlátoltak és rövidlátóak voltak a monarchia katonai vezetői és hogyan ásták ezáltal saját sírjukat.

Amikor ugyanis a legnagyobbrészt csehekből álló Prágai 28-as Gya­logosezred az orosz fronton egy helyen megnyitotta a frontot és harc nélkül, zárt alakulatban át­ment az oroszokhoz, a hadvezetőség – ahe­lyett, hogy e tényt a legszigorúbb hadi­titok­ként kezelte volna – kiadott egy napiparancsot, amelyet a monarchia minden kato­nai alakulata előtt felolvastak. Tartalma körülbelül az volt, hogy az agg császár és király Ferenc József fájdalmas szívvel arról értesült, hogy a prágai gyalogez­red ön­ként átment az ellenség oldalára. Büntetésből ezen áruló ezre­det ünnepélyesen gyáva­ság miatt feloszlottnak nyilvánítják ki, zászló­ikat elégetik és a megmaradt katonákat büntetésből sok más alakulat­hoz osztják be.

Világos, hogy a parancs felolvasása milyen következményekkel járt.

Már említettem, hogy a háború első hónapjai után, a katonák kez­deti lel­ke­se­dé­se megszűnt és helyt adott olyan érzésnek, hogy a hábo­rú nagy szerencsétlenség, amely ellen azonban semmit sem lehet ten­ni. Még később kezdődött ugyan egy bizo­nyos ellenállás is mutatkoz­ni, amely fegyelemsértésekhez, betegségek szimulálásához vagy szán­dékos megszerzéséhez vezetett, de ezek sehogyan sem oldották meg radi­ká­lisan a katonák fő problémáját, vagyis életbenmaradásuk bizto­sítását. Persze sokan ha­marosan ráébredtek arra, hogy ezt úgy lehet­ne elérni, hogy megadják magukat a fron­ton az ellenségnek és hadi­foglyokká válnak, akiknek az életét – ahogyan köz­tu­do­mású volt – a nemzetközi jog megvédte. A megadási szándék megvalósítása azon­ban a pozíciós háborúban, amelyben a frontok rendszerint csak keve­set mozogtak, rendkívül nehéz és veszélyes volt, mert a szökni vágyó katonának azzal kellett számolnia, hogy szándékát a tisztek és altisz­tek észreveszik és azonnal végeznek vele.

Ha az elmondottak szempontjából értékeljük a prágai ezredről szó­ló napi­pa­rancs felolvasásának tényét, azt kell mondanunk, hogy ez a szervezett szökés magas­iskolája volt. A közkatonák hivatalosan érte­sültek arról, hogy nemcsak ők, hanem má­sok is szeretnének fogságba esni és egyúttal arról is, hogy ennek a lehetősége an­nál nagyobb, mi­nél nagyobb azoknak a száma, akik megadják magukat. És könnyen elképzelhetjük azt is, hogy az említett eseményről szóló hír mennyire hatott forra­dalmasítóan a monarchia többi nemzetiségi származású katonáira, akik egyszerre fel­is­merték, hogy milyen törékenyek annak a hatalmas börtönnek rácsai, amelyet a monarchia a különböző nem­zetiségek számára jelentett, és hogy milyen irányban kellene keresni a menekülést a háború mindinkább dühöngő poklából.

Néhány dél-tiroli frontélményem

1916. október 25-én azt a parancsot kaptam, hogy menjek a frontra.

Nehogy a hátországban maradó hozzátartozók megtudják azt a szigorú katonai titoknak számító tényt, hogy ki melyik frontszakaszon szolgál, nemcsak rögzítve volt az utóbbihoz a tábori postának egy bi­zonyos száma, amelyről csak a beavatottak tudták, hogy melyiket je­löli, hanem a frontra való kiküldetés is a titoktartást garantáló bizo­nyos óvintézkedés mellett történt. Ez abban állt, hogy a kiküldő hely és a front közé több közbenső állomást iktattak be, úgy hogy a front­ra küldött katona mind­egyik­ben csak a következő állomásig való uta­zásra kapott parancsot, amelyről azon­ban már tilos volt a hátország felé adatokat közölni. így első közbeni állomásom, ahol további pa­rancsért jelentkezni kellett, Bécs volt.

Itt meglátogattam Teréz nagynénémet és Anna unokanővéremet, és rendkívül nagy izgalomban találtam őket.

Már említettem, hogy ők már a háború kezdete óta Ottó Bauerrel és Fridrich Adlerrel együtt az Osztrák Szociáldemokrata Párt ellenzé­ki baloldalán helyezkedtek el. Néhány nappal azelőtt, október 21-én a Párt elismert vezetőjének és alapítójának, Viktor Adlernek a fia, Friedrich Adler egy előkelő bécsi szállodában agyonlőtte Stürgkh gró­fot, Ausztria miniszterelnökét, és éppen e napokban folyt a börtönben a letartóztatott rendőri kihallgatása.

Schlesingerék izgalmának kétféle indoka volt. Egyrészt azáltal, hogy az őket Friedrich Adlerhez kötő szoros politikai és személyes barátsá­gukat a politikai rend­őrség ismerte, amely szerette volna Friedrich Adler tettében összeesküvés követ­kez­mé­nyeit felfedezni, az első na­pokban a vizsgálatot rájuk is kiterjesztette és azonkívül Dr. Jozef Frey ismert szocdem jogászra is, aki együtt lakott Friedrich Adlerrel és aki kü­lön­ben abban az időben már Anna vőlegénye volt. A második ok pedig, mely ak­kori nagy izgalmukat indokolta, a merénylet politikai jelentősége volt, amely mint vil­lám a nyugodt sötét nyári éjszakán egy­szerre megvilágította, és dörrenése teljesen meg­zavarta annak a szívé­lyes politikai együttműködésnek poshadt légkörét, amely a há­ború el­ső két évén át az imperialista monarchia és az áruló szocdem vezetők között kialakult.

Tekintettel arra, hogy e könyvben még több helyen szó lesz Friedrich Adler akkori és későbbi politikai szerepéről, szükségesnek tartom e helyen röviden kitérni tettét megelőző történetére.

Friedrich Adler már fiatal korában a zürichi egyetem fizika magán­tanára lett, de 1911-ben lemondott tanári állásáról, hogy Becsben tel­jesen a szocdem párt szol­gá­latába állhasson. Amikor ő, mint a Párt tit­kára az 1914 nyarára tervezett újabb Nem­zetközi Szocialista Kong­resszusnak Becsbe történő összehívásán dolgozott, végleg felismerte, hogy a különböző nagy európai pártok teljesen behódoltak annak a gondolatnak, hogy a világháború kitörése esetén ők saját államuk ve­zetését támo­gassák.

Látva, hogy saját pártja is erre az áruló álláspontra helyezkedett, elhatározta, hogy szakít e vonallal, azonban a helyett, hogy felhasznál­ta volna titkári funkciójából adódó lehetőségeit arra, hogy a párt töb­bi, e politikájával elégedetlen tagjait ellen­zék­ké szervezze – tiltakozá­sa jeléül lemondott párttitkári állásáról. Ez a lépése indivi­dualista lé­nyével függött össze, és hogy hibát követett el vele azt legjobban ak­kor érzékeljük, ha viselkedését összehasonlítjuk azzal, ahogyan a né­met Szociál­demokrata Párt nagy vezetőjének August Liebknechtnek Károly nevű fia reagált, amikor ráeszmélt pártja vezetésének szociál­soviniszta árulására. Ő arra használta fel képviselői funkcióját, hogy nyil­vánosan erélyesen tiltakozhasson a hadi­hite­leknek pártja által történt megszavazása ellen, és utána is – Rosa Luxemburggal együtt – mindent megtett abban az irányban, hogy a tömegeket az imperialista háború elleni harcra szervezze.

Hogy erre meglett volna Ausztriában is a lehetőség, mutatja az a tény, hogy már két héttel a háború kitörése után – amikor pedig a nagy tömegek még egyáltalán nem ébredtek fel soviniszta kábultságukból – a Steyri fegyvergyár munkásai meg­ta­gad­ták a fizetés nélküli túlórá­kat, és hogy ettől kezdve soha nem szakadt meg a mun­ká­sok­nak az alacsony bérek és rossz ellátás elleni harcuk sorozatos láncolata. Miu­tán azon­ban Fridrich Adler által vezetett „Marx Károly”-ról elnevezett már említett egyesület ellenzéki magatartása ellenére nem folyamodott a mindinkább ellenzéki érzésű munkások szervezeti összefogásához és az itt-ort fellángoló kisebb harcuk kiszélesítésére, egyrészt ezek a spon­tán akciók izoláltak maradtak, de másrészt Fried­rich Adler is mindin­kább izolálódott a tömegektől. így7 magyarázható, hogy forra­dalmi meggyőzése végül is egy újabb individualista tiltakozás felé hajtotta – a Stürgkh elleni merényletre.

Hogy Friedrich Adler éppen Stürgkh személyét választotta nyilvá­nos til­ta­ko­zá­sá­nak áldozatául, annak az az oka, hogy éppen őt marasz­talta el egy, az osztrák alkotmány ellen elkövetett főbenjáró bűn elkö­vetésével. Az volt ugyanis a meg­győ­ző­dése, hogy Stürgkh államcsínyt követett el, mégpedig rendkívül ravaszul, úgy, hogy azt a lakosság jo­gilag nem képzett széles rétegei egyáltalán nem vették észre.

E kérdés megértéséhez tudni kell, hagy az osztrák alkotmány egy olyan kons­ti­tu­cionális monarchiának felelt meg, amelyben ugyan a csá­szár maga személyében nem volt felelősségre vonható, de helyette fe­lelt az általa kinevezett kormány. E fele­lős­ség, amely korlátozta az ural­kodó politikai jogait, abban a fontos tényben nyil­vá­nult meg, hogy a nemzetgyűlésnek joga volt, bármikor, bármilyen minisztert a legfel­sőbb bíróság előtt megvádolni és szigorú elítélését kérni.

Stürgkh gróf azonban ezen alkotmányjogi mechanizmust – amely arra volt hi­vat­va, hogy az abszolutista monarchiát konstitucionálissá, vagyis alkotmányossá tegye – egészen egyszerűen működésen kívül helyezte, ami valóban államcsínyt jelen­tett, mert felelős­ségre­vonás­tól már nem félve, teljesen akarata szerint vezethette be a katonai dikta­túrát. Amellett az a tény, hogy a tömegeknek nehéz volt egyáltalán fel­ismerni, hogy államcsíny történt, egyszerűen azzal magyarázható, hogy Stürgkh nem tett valamilyen könnyen felismerhető lépést a fent emlí­tett alkotmányjogi mecha­niz­mus megszüntetésére, hanem egyszerű­en valamit nem tett – éveken keresztül ugyan­is nem hívta össze azt a parlamentet, amelynek jogában állt volna ellene vádat emel­ni. így ra­vaszul kezébe ragadta egész Ausztriában a hatalmat, vágyás valóban ál­lam­csínyt követett el, anélkül, hogy azt a széles néptömegek világosan látták volna. Ezen burkolt államcsínyt ő különben is még jobban kidom­borította, amikor néhány nappal Friedrich Adler merénylete előtt, a parlamentben képviselt pártok elnökei összeültek és gróf Stíirgkh-öt meghívták, hogy tárgyaljanak a parlament összehívásának lehető­ségé­ről, ő viszont nemcsak hogy nem jelent meg, hanem ismeretlen és il­letéktelen fórumnak nevezte az elnökök tanácsát.

A befejezett államcsíny ezen lényére, amely egy ember kezében össz­pon­to­sí­tot­ta az erőszak minden eszközét, és amely ellen ezért csak erőszak elkövetése segít­ségével lehetett harcolni, óhajtotta Friedrich Adler a széles néptömegek és főképpen saját pártja figyelmét felhívni.

A magyar olvasó figyelmét úgy gondolom nem kerüli el a követ­kező rendkívül érdekes kérdés: mivel magyarázható, hogy ugyanak­kor, amikor gróf Tisza István, a magyar miniszterelnök lehetségesnek tartotta azt, hogy a háború idején is összehívja a magyar parlamentet, gróf Stürgkh ennyire félt attól? Úgy gondolom, hogy a leg­külön­fé­lébb okok között a legfontosabb talán abban állt, hogy az osztrák és a magyar par­lament helyzete között nagy különbség volt a nemzetiségi kérdés területén.

Ausztriában az ipar nagy és fontos részei cseh és morva területen feküdtek, ami ezen népek nemzeti követeléseinek nagyon nyomós ala­pot adott. Hiszen köz­tu­do­mású, hogy Masaryk és Benes az első világ­háború idején Angliában csehszlovák ellen­kormányt hozott létre, amely a jövendő önálló csehszlovák állam nemzeti­ségeinek a monarchiából va­ló kiszakadását és az orosz katonákhoz való forradalmi átállását hir­dette. Ilyen körülmények között Stürgkhnek sokkal nehezebb lett vol­na elbánnia a nemzetiségi képviselőkkel, mint Tisza Istvánnak a ma­gyar parlamentben, ahol a nemzetiségiek kisebb és szelídebb szerepet játszottak.

Fenti rövid történelmi kiruccanás után rátérek azon kérdésre, hogy milyen hatást gyakorolt rám a Friedrich Adler tettéről szóló hír.

Őszintén szólva teljesen felkavart!

Egészen fiatal ember voltam, tele haladó és szocialista eszmékkel. Meg voltam győződve arról, hogy a világháború kitörését forradalmi úton kellett volna meg­aka­dá­lyoz­ni. A szociáldemokrata pártok hiva­talos vezetőit gyűlöltem, mert elárulták a nem­zetközi kongresszusok forradalmi határozatait. Ugyanakkor már egészen fiatal ko­rom óta nagy befolyást gyakorolt rám az orosz irodalom, és csodáltam azokat a for­radalmárokat, akiknek a különböző önkényuralkodó cárok ellen elkövetett me­rény­leteiről olvastam. Azonkívül rendkívüli mértékben tiszteltem általában is a bátor­sá­got és mindig az volt az ambícióm, hogy e tekintetben ne maradjak el mások mögött.

Ha az olvasó mind e tényeket egybeveti, akkor megértheti, hogy Friedrich Adler tettéről szóló hír bennem majdnem azonnal felébresz­tette azt a gondolatot, hogy nekem is fel kell áldoznom az életemet a háború elleni tiltakozás terén. Az akkori helyzetemben a legkézenfek­vőbb az volt, hogy nem megyek tovább a frontra. Világos volt, hogy akkor frontról való szökés címén le fognak tartóztatni és a haditör­vényszék halálra fog ítélni.

Ugyanakkor már fiatal koromban határozottan kialakult a realitá­sok fel­is­me­ré­sé­re és elismerésére vonatkozó érzékem s az azt súgta ne­kem, hogy mind ennek nem len­ne sok értelme. Hiszen az, hogy vala­milyen teljesen ismeretlen egyéves önkéntest ki fognak végezni, senki­re semmilyen hatással nem lesz, mert még az újságok sem fog­nak er­ről írni, annyira kis és a nyilvánosságot nem érdeklő ügy lenne ez!

Akkor az a gondolatom támadt, hogy ha már egy dezertálással kap­csolatosan éle­tem úgyis elvész, akkor drágán akarom adni, és minden­ki előtt világos, hatásos és for­radalmárhoz méltó módon akarok meg­halni: lelövöm Ferenc József császárt, ami­kor szokása szerint nyitott ko­csiban végighajt a Bécs peremén fekvő Schönbrunn ne­vű lakókasté­lyából a belvárosban fekvő Hofburg nevű várba, ahol dolgozni szo­kott.

Azonban e gondolatot sem valósítottam meg, pedig objektíve elég­gé egyszerű lett volna, mert hiszen megvolt a revolverem és valószí­nűleg senki sem akadályozott volna meg abban, hogy katonai egyen­ruhában megközelítsem a császári kocsit.

Realitás érzékemen kívül – amire még részletesebben kitérek – ak­kor őszintén szól­va még egy teljesen más természetű érzésem tartott engem vissza, mégpedig erős szenti­men­taliz­musom: visszaemlékez­tem ugyanis arra a számtalan bécsi reggelre, amikor én a Mariahilfestrasse egy bizonyos helyén újra meg újra találkoztam mindig vele al­sós gimnazista koromban, amikor még nem tudtam, hogy valamikor császár­gyűlölő leszek. Az uralkodó nyitott hintóbán hajtott a belváros felé, én pedig gyalo­goltam az iskola felé. Mindig mély tisztelettel le­vettem láttára kalapomat és örültem, hogy hogy ő mindig udvariasan visszaköszönt, legalább is én azt a tényt, hogy perio­di­kusan jobbra és balra kihajolt a hintóból, katonai üdvözléssel, így fogtam fel. És most úgy éreztem, hogy nagyon csúnya dolog lenne, ha mindezek után én odalépnék eh­hez az udvarias és semmi rosszat nem sejtő úrhoz és egy­szerűen lelőném.

De azonkívül a már említett realitás érzékem azt mondta, hogy a merénylet – Friedrich Adler merényletével ellentétben – nagy politi­kai hibát jelentene. Egyrészt tud­tam, hogy a lakosság legszélesebb ré­szei szeretik és sajnálják az akkor 88 éves ural­kodót, akit valamikor egy merénylet megfosztott feleségétől, nem régen pedig a szara­jevói me­rénylet legközelebbi rokonától és trónörökösétől. Másrészt azt is tud­tam, hogy a teljesen szenilis öreg úr tulajdonképpen már nem vesz részt a monarchia politikájának kialakításában, hanem akarat nélküli báb lett miniszterei és tanácsadói kezében. így meg voltam győződve arról, hogy éppen ezért senki sem tartja fele­lős­nek a háború miatt.

Mind e két ok azt sugallta nekem, hogy egy olyan merénylet, amely kioltaná életét, csak általános felháborodást idézne elő, vagy egyszerű­en mindenki engemet őrültnek nyilvánított volna. Igaz tudtam, hogy Friedrich Adlerre is a rendőrség rá szeretné bizonyítani, hogy őrült, ő viszont minden erejével teljes beszámíthatósága elis­meréséért küzdött. De teljesen tudatában voltam annak, hogy Friedrich Adlernek, a zü­richi egyetemi tanár, és később egy nagy munkáspárt titkára eddigi al­kotó éle­tének eredményei alapján be fogja tudni bizonyítani, hogy ép­elméjű, ugyanakkor egy Benedikt Ottó nevű senkiházinak ez soha sem sikerülne.

Így lassan kezdtem lemondani merénylői szándékaimról. Mindin­kább meg­nyu­god­tam abban a tudatban, hogy nekem most nem lehet más feladatom, mint igye­kezni a háború poklában megtartani élete­met, és ezt később, amikor végül is bekö­vet­kezik a háború utáni for­radalom – amelynek eljövetelében Friedrich Adler tette után már se­hogyan sem kételkedtem, habár még teljesen homályos volt előttem, hogy hogyan is fog alakulni – az utóbbinak szentelni. Éppen ezért vég­re el­ha­tá­roz­tam, hogy igenis engedelmeskedem a Bécsben kapott ka­tonai parancsnak és tovább uta­zom a frontra. Ott pedig majd igyek­szem minél előbb hadifogságba esni.

Így tehát másnap jelentkeztem a bécsi illetékes katonai parancs­nokságnál és meg­kaptam a parancsot, hogy utazzak Malebe, Dél-Tirolnak, amely akkor még Auszt­riához tartozott, kis városkájába. In­nen tovább küldtek Fucinebe.

Ez a kis falu az osztrák Alpok hatalmas hegyei között feküdt, kb. 1. 200 méter ma­gas­ságban, olyan területen, amely közel feküdt a majd­nem 4. 000 méter ma­gas­ságú Ortlerhez, Ausztria legmagasabb hegyé­hez. Fucinen keresztül vezetett az út az ország határán fekvő Tonale szoros felé. Azon a hosszú hegygerincen, amelyet ez a szoros keresz­tezett, vagyis az olasz-osztrák határon húzódott az olasz front, vele szemben pedig kb. 3 km távolságra már tiroli területen, az osztrák-magyar hadsereg frontja. A két harcvonal között fekvő mély völgy sen­ki földje volt, és ha rajta meg­je­lent akár egyetlenegy katona, akkor az ellenség pokoli tüzet irányított rá. Miután ezen a frontrészen pozíci­ós háború volt és minden fél fő stratégiai célja csak az, hogy a magas hegyek által nyújtott jó védelmi lehetőségeket az ellenség előnyomu­lásának meg­akadályozására használja fel, gyakorlatilag az említett völgy­ben soha nem folytak gyalog­sági harcok. Ezzel szemben a völgy mind­két oldalán fekvő hegygerinceket, amelye­ken mindkét frontvonal gya­logsága volt fedezékben, az ellenséges frontvonal tüzér­sége gyakran tűz alatt tartott.

Hogy eljussak a front számomra kijelölt helyére, gyalog kellett fel­mennem egy kb. 1. 600 m magasságban fekvő nagy katonai raktár­hoz, onnan pedig egy drótpálya se­gít­ségével egy 2. 200 m magasság­ban elhelyezett barakktáborba, amely egészen kö­zel feküdt a mi bir­tokunkban levő hegygerinc lábához.

Miután igen nehéz hadifelszerelésemet kellett cipelnem, nagyon örültem, hogy az egyik útszakaszon drótkötélpályát használhatok. Bé­keidőből ismertem az akkor már az osztrák hegyekben elterjedt ilyen pályákat, amelyen rendszerint nagy és zárt vago­nokat húztak fel és le. Ezért meg voltam döbbenve, amikor megláttam azt a ko­csit, amelyet nekem kellett használnom. Nemcsak, hogy nem volt zárt, de még ko­csi­nak sem igen lehetett nevezni ezt a valamit, amely tulajdonképpen egy kb. 2, 5 mé­ter hosszú és 1 méter széles faláda volt és egy kis csó­nakra hasonlított, mert elől és hátul egy-egy, a ládára erősített rövid deszka szolgált egy-egy embernek ülés gya­nánt. Mikor beszálltam, az egyik deszkán már ült egy tiroli gyalogezred egyik fő­had­nagya. Szabály­szerűen bemutatkoztam neki és leültem a második ülésre. Utána a „ko­csi” elindult.

Néztem, ahogyan a drótkötelet tartó pillérek mindig magasabbak és maga­sab­bak lettek. Amikor a földtől való távolságunk már nagyobb lehetett száz méternél, egyszerre megszólított a főhadnagy és azt kér­dezte: „Remélem nem vagy szédülős!” A valóságnak megfelelően, mén hiszen a gimnazista koromban megtett alpinista túrá­im alkalmával er­ről meggyőződtem, azt feleltem, hogy nem vagyok. Erre azt mondta, hogy le tudok-e nézni a mélységbe. Én ugyan teljesen feleslegesnek tar­tot­tam e kérdést, de azt mondtam, hogy tudok. Erre ő szószerint azt mondta: „Akkor nézz le a földre. Azt fogod látni, hogy nagyon sok a szikla, de sok a közöttük elterülő hómező is. Ha éppen ezekre zuha­nunk le, akkor némi remény van arra, hogy vala­hogyan megmenekül­jünk”. Közben engem figyelt. Miután tudtam, hogy milyen veszé­lyes a mélységbe való nézés esetén a lezuhanásról beszélni, előttem világos­sá vált, hogy ő csak bátorságomat akarja próbára tenni. Ezért viccesen azt mondtam, hogy zuhanás közben igyekezni fogok csakis hómező­re lezuhanni. Mosolyogva rám né­zett és azt mondta: „Csak attól tar­tok, hogy ha a hómezőre esel, megbotlasz hosszú kardodban és kifi­camíthatod a lábadat”. Erre elnevettem magamat. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy ha akár egy hómezőre esek is, testem annyira össze lesz zúzva, hogy a lábsérülésem már nem is lesz látható. Másrészt pedig azért is, mert hir­te­len rájöttem arra, hogy milyen nevetséges látványt nyújthatok a nagy tüzérségi lovas­karddal a tiroli hósivatagban. Neve­tésem láthatólag tetszett útitársamnak mert így szólt: „Jól van már, lá­tom, nem vagy gyáva!” Erre a beszélgetésre a Tonde-fronton való tar­tózkodásom ideje alatt később igen sokszor visszaemlékeztem, ami­kor rájöttem, hogy a zord havasi környezetben a frontélet – még ha nem is volt lö­völ­dözés – állandóan a legkülönbözőbb olyan veszélyekkel járt, amelyek nagy­mér­ték­ben tették próbára a bátorságot.

A drótkötélpálya felső állomásán már várt rám P. Tibor, aki egy időben velem járt a tiszti­iskolába, de miután nálam egy évvel idősebb volt, előbb került a frontra és már zászlósi kinevezést kapott. Közölte velem, hogy ugyanazon üteghez vagyok be­oszt­va, amelyiknél ő szol­gál. Az ütegparancsnok, K. főhadnagy fent lakik 2. 700 mé­ter magas­ságban azon a gerincen, amelyen az általam már említett senki völgye mel­letti frontvonal húzódik, még pedig 20 méterrel a gerinc alatt, hogy az olasz tüzér­ség löve­dékei ne találhassák el az általa lakott kis fakuny­hót. A négy hegyi ágyú­ból álló üteg egy másik hegygerincen állt, amely kb. 2. 400 méter magas, és egy két­kilo­méte­res szélességű völgy által van elkülönítve a frontvonalat képező gerinctől. In­nen lőnek az ágyúk – a magasabb gerinc felett – át az olasz állásokra, mégpedig úgy, hogy a főhadnagy állapítja meg közvetlen megfigyelései alapján, hogy mik a cél­pon­tok és hogy milyen helyzetbe kell hozni az ágyúkat, hogy lö­vedékei ezeket elta­lál­ják, P. Tibor pedig megkapja telefonon ezen ada­tokat és parancsot ad az ágyúk be­állí­tásara és elsütésére. Ő azt is kö­zölte, hogy az ütegparancsnok utasítása szerint neki engem fel kell ve­zetnie hozzá, mert azt akarja, hogy mellette dolgozzak majd mint tü­zérségi meg­figyelő.

Így tehát felfelé kellett mennem P. Tiborral együtt égj magas me­redek hegy­oldalon vezető rendkívül szűk úton, amelyen alpinistának kellett lennie a talpán annak, aki nem akart a mélységbe zuhanni azon ferde hómezőkön, amelyeket az „út” ke­resz­tezett. Mikor végre felér­keztünk, bementünk K. főhadnagy házikójába, ahol az illető engem és Tibort egy asztal mellé leültetett és velünk szemben elhelyezkedve, engem alaposan szemügyre vett.

Nagy megdöbbenésemre azonnal az a határozott érzésem támadt, hogy ez az ember engem valamiért nagyon utál. Ellenséges szemmel nézett rám, mint egy csú­nya féregre és bármennyire is faggattam ma­gam, hogy mi lehet ennek az oka – hiszen soha életemben nem talál­koztam vele – sehogyan se tudtam elfogadható magya­rá­za­tot találni. Végre a főhadnagy megszólalt és azt mondta, hogy ugyan engem ma­gához akart venni, hogy segítsek a tüzérségi megfigyelésben, de meg­gondolta magát és azt akarja, hogy vegyem át az üteg feletti parancs­nokságot és váltsam fel Tibort. Azután az utóbbihoz fordult, miköz­ben azonnal észrevettem, hogy addig ellenséges arca tel­je­sen más, nyá­jas kifejezést öltött. Azt mondta: „Majd Pubi (így nevezte Tibort) Te fogod minél hamarabb bevezetni az új egyéves önkéntest teendőibe és utána Te leszel mellettem, mint megfigyelő”. E közben arckifejezése szinte szerelmes lett, amit Tibor is észrevett, mert láttam, hogy a vér az arcába szaladt.

Utána miközben vele lementem az üteghez, kikérdeztem őt és bár láthatólag nem szívesen beszélt erről, de mégis kibontakozott egy en­gem igen kellemetlenül érin­tő helyzetkép: az ugyanis, hogy K. főhad­nagy valamilyen buzi féle, aki láthatóan bele­szeretett Tiborba (nyil­vánvalóan leányos arca miatt szólította Pubinak) és min­den alkalmat felhasznált arra, hogy neki valamivel kedveskedjen, bármennyire kel­le­met­lenül érintené ez az utóbbit. Nyilvánvalóan ez magyarázta azt a különben ért­he­tet­len tényt, hogy engem megutált. Valószínűleg egy­szerűen csak arról volt szó, hogy Tibor mellett én, akinek arca legke­vésbé sem volt lányosnak nevezhető, neki valami­féle nagy csalódást okozhattam.

Mindez engem érthetően igen kellemetlenül érintett. Úgy éreztem, hogy ez az engem utáló parancsnok nekem még nagy kellemetlensé­geket fog okozni. Hogy ez az érzésem nem csalt, arról már néhány nap múlva meggyőződhettem.

Küldtem ugyanis édesanyámnak egy levelet, amelyben, hogy meg­nyugtassam, megírtam, hogy az üregünk és az olasz frontvonal között egy a mienkénél magasabb hegygerinc fekszik, amely bennünket meg­lehetősen véd az ellenséges lövegcktől. E tény leírását – bár tudtam, hogy parancsnokom köteles lesz levelemet cenzúrázni – teljesen meg­engedhetőnek véltem, mert hiszen helyzetleírásom az 500 kilométe­res hegyi front bármilyen más pontjára is vonatkozhatott, mert a hegy­vidéken az ágyuk hasonló módú elhelyezése szokásos volt.

Másnap Tibor közölte, hogy a parancsnok utasítására nekem sür­gősen kell nála jelent­keznem. Amikor, semmi rosszat nem sejtve be­léptem szobájába, ő állva foga­dott és rám ordított: „Én magát hadbí­róság elé fogom állítani hadititkok elárulása miatt, mert a maga leve­léből mindenki megtudhatja, hogy melyik frontszakaszhoz tartozik a mi tábori postaszámunk!” Közben szeméből láttam, hogy nemcsak gyűlöl engem, de valahogyan örült is annak, hogy megkínozhat. A vádja hallatára nagyon meg­ijedtem – hogy miért, azt az olvasó vala­mivel később meg fogja tudni – de már akkor valahogyan ösztönösen kialakult bennem egy olyan elv, amelyhez később aktív forra­dalmi mű­ködésem alatt igen sokszor tartottam magam, az ugyanis, hogy vádat nem ismerek el, amíg nincs teljesen rám bizonyítva. Ezért megkérdez­tem, hogy mivel érde­meltem ki az elhangzott vádat. Erre azt ordítot­ta, hogy ne játsszam az ártatlant, hiszen pontosan leírtam az ütegünk fekvését. Amikor figyelmét arra akartam felhívni, hogy az, amit én ír­tam, a hegyi front bármilyen más pontjára is vonatkozhat, rám üvöl­tött, hogy ne feleseljek feljebbvalómmal, mert akkor ezért is hadbíró­ság elé fog állítani. Ennyi rosszindulat láttán nem szóltam tovább egy szót sem. Végül azt mondta – nyilvánvalóan maga is rájött, hogy vé­dekezésem teljesen megalapozott – hogy most még ez egyszer megbocsát, de azonnal váltsam le Tibort, mert többé nem óhajt látni.

Ezen audencia után, miközben mentem le az ütegek állásába, rész­ben még izgatott voltam, de részben elnevettem magamat azt gondol­ván, hogy mit tett volna parancsnokom, ha rájött volna arra, hogy le­velemből tényleg ki lehetett olvasni, hogy melyik frontszakaszra vo­natkozik a mi tábori postaszámunk.

Édesanyám ugyanis, amikor elbúcsúztam tőle azt mondta, hogy őt valahogyan meg­nyugtatná, ha tudná, hogy melyik frontszakaszon leszek, mert akkor az újságban kö­zölt hadi jelentések alapján megtud­hatná, hogy voltak-e ott harcok, ahol én va­gyok. Tudva, hogy ezen adatok közlése szigorúan tilos, mégis, hogy meg­nyu­god­jon, meg­ígér­tem neki, hogy kívánságát levelemben teljesíteni fogom, de egy vele meg­be­szélt titkos módon. Úgy beszeltük meg, hogy ha valamelyik le­velemben Foki kutya hogy­léte után fogok érdeklődni, az előtte álló mondat szavainak kezdőbetűi együtt képezik majd üzenetemet.

Tényleg a levélben német nyelven közöltem, hogy Becsben érdek­lődtem az iránt, hogy rokonaink közül ki vonult már be. Utána a kö­vetkező két mondat szere­pelt: Ferenc és Károly még eddig nem vonult be, ellenben Eduardnak be kellett vo­nul­nia, mint honvédőnek. Hogy van Foki? Az első mondat pedig németül úgy szólt: Franz und Carl ist nicht eingeruckt bisher, Eduard indessen musste als Land­wehr­mann einrücken”. Ezen szavak kezdőbetűit egymás mellé rakva azt adták, hogy „Fucine bel Male”, ami magyarul tényleg ezt a Male melletti Fucine falut jelentette, amely­hez tábori postaszámunk tartozott.

Nevettem magamban azon, hogy hogyan jártam túl parancsno­kom eszén, de ugyanakkor mégis izgatott az a felismerés, hogy ha ő erre a turpisságomra rájönne, ez, az üteg helyzetéről szóló magában véve ártalmatlan információval együtt bizony teljesen indokolt ok lett volna arra, hogy a hadbíróság legszigorúbban elítéljen.

Két héten át erősen drukkoltan ezen ügy miatt. Csak akkor nyu­godtam meg, amikor édesanyám válaszleveléből megtudtam, hogy az említett levelemet megkapta, ami­ből megkönnyebbülve azt láttam, hogy a parancsnok-ellenségem nem vette észre a rejt­jelzést. Egy nap­ra rá leváltottam Tibort, aki felment a parancsnok mellé.

Arra a hat hónapra, míg ennél az ütegnél szolgáltam, csak borzad­va tudok vissza­emlékezni. Habár, a levelemben vázolt okoknál fogva bennünket soha nem ért ellen­séges lövedék, de mégis állandó, szűnni nem akaró életveszélyben forogtam. Ez össze­függött a zord hegyvi­déken uralkodó téli időjárással, amelyet az jellemzett, hogy a magas­ságunk­ban uralkodó átlag –30 fokos hideg mellett, amely ellen bun­dával és szalma csizmával még valahogyan lehetett védekezni, sokszor erős viharok dúltak, aminek folytán a hideg – ha elhagytuk a meleg fe­dezékeket – teljesen áthatolt a védő­öltö­zékün­kön. Ehhez hozzájárult még az a körülmény is, hogy a telehavazott szűk utcács­kákon, ame­lyeket nagy­nehezen vájtak ki a meredek hegyoldalon, nagyon könnyen el lehetett csúszni és lezuhanni a sötét mélységbe.

Legveszélyesebb volt a kb. 100 méter hosszú út az „árnyékszék­hez”, amely egy olyan fabódé volt, amely vaskampók és drót-kötelek segítségével úgyszólván fel volt akasztva egy nagy hómező fölé, amely rendkívül meredeken lejtett és több száz mé­teres mélység felett terült el. Aki ezt az árnyékszéket valamikor odahelyezte, az ürü­lék gyors el­távolítását ugyan zseniálisan oldotta meg, de mi mégis állandóan át­koz­tuk, valahányszor használat közben a deszkaréseken keresztül bor­zadva le­néz­tünk a rettenetes mélységbe.

Ezzel kapcsolatosan egyszer történt velem valami, ami könnyen életem és ezáltal forradalmi szándékaim eléggé csúfos és nevetséges végét jelenthette volna.

Az történt ugyanis, hogy nem egészen kifogástalan minőségű húsfogyasztás után estefelé egy igen erős hasmenést kaptam, amely miatt éjszaka igen sokszor kel­lett felkeresnem az említett helyet. Sötétben a szűk, behavazott úton igen nagy volt a le­csúszás veszélye és ezért a tá­volság leküzdése igen fárasztó volt. Miután ma­ga a meg­betegedés is nagyon legyengített, amikor hetedszer kellett volna men­nem, már alig tudtam mozogni és mikor ott ültem a jéghideg helyen, amelybe a kint süvítő vihar, a hómezőtől visszaverve, alulról felfújt, félig úgy érez­tem, hagy mindezt nem élem túl. Bennem az a gondolat támadt és mind meggyőzőbbnek éreztem, hogy már nem is érdemes még egyszer végigvonszolnom magamat az idevezető rettenetes úton, és hogy a legokosabb, ha nem is hagyom többé el ezt a helyet. Tudtam, hogy altkor biztosan megfagyok, de valahogyan úgy éreztem, hogy úgy is hiába, teljesen mind­egy, hogy ebben a rettenetes, átkozott háborúban hogyan halok meg. Sajnáltam, hogy nem fogom megélni a végét és nem vehetek majd részt abban a forradalomban, amelyet ennyi poko­li háborús kín után elkerülhetetlennek tartottam. Ebben az össze­füg­gés­ben egyszerre eszembe jutott forradalmi eszményképem Friedrich Adler, aki éppen ezekben a hónapokban teljes magányosságban hősi­es harcot vívott azért, hogy ismerjék el teljes szellemi beszámíthatóságát, ami pedig, ha sikerül, biztos halál­bün­tetés­hez fog vezetni. Egy­szerre mély szégyenérzés fogott el, amikor ráébredtem arra, hogy ha őt kivégzik, minden szocialista mint hős mártírt fogja ünnepelni, én pedig, aki akartam, hogy valamikor én is forradalmi tetteket vigyek véghez, e helyett csúfos és nevetséges módon meg fogok fagyni egy hegyi árnyékszékben!

Ez a gondolat annyira megrázott, hogy az említett álmodozásaim­ból, amelyek már bizonyára a lassú fagyhalál közeledtét jelentették, hirtelen felébredtem. Úgy érez­tem, hogy ha meg is halok, nem enged­hetem meg, hogy ez ilyen csúfos módon tör­tén­jek. Rettenetes erőfe­szítéssel felkapaszkodtam és végig vonszoltam magamat a fekvő­helye­mig, miközben úgy éreztem, hogy a 100 méteres távolság leküzdéséhez annyi idő kellett mintha egy kilométer lett volna! Alig élve estem rá a fekvőhelyemre és vártam a halált!

Lehet, hogy az átélt megrázkódtatás, lehet, hogy más okok idéz­ték elő azt, hogy valahogyan túl voltam már az átélt testi és lelki krí­zisen. Elaludtam, és ahogyan az csak húszéves szervezetemnél lehet­séges lehetett, reggel felé majdnem egész­sé­ge­sen ébredtem fel, és tel­jesen visszanyertem azt az eltökélt szándékomat, hogy e há­bo­rút túl kell élnem, hogy részt vehessek majd abban a forradalomban, amely­nek utána következnie kell.

Ha nekem, aki paracsnokuk voltam, ilyen nehezemre esett a hegyi téli háború kemény viszonyai közt élni, akkor könnyen elképzelhető, hogy milyen pokoli kíno­kon kellett keresztül menni ütegünk egysze­rű tüzéreinek. Hiszen a szolgálati felada­ton kívül rájuk hárult az a ne­héz kötelesség is, hogy – a mindennapos ennivaló kivé­te­lével, amelyet egy drótsövényen mozgó egészen kis láda segítségével hoztak fel a völgy­ből – rendkívül nagy terheket cipeljenek fel gyalog kétszáz mé­ter szint­kü­lönb­sé­gen át. Nem tudom elfelejteni, ahogyan ezek a ko­máromi parasztgyerekek kettesben ci­pelték vállukon az 50 kg-os fa vagy lövedék teherrel megrakott hordágy alakú ge­ren­da-szerkezetet, amely miatt – nehogy egymást lökjék és ezért lezuhanjanak, a szűk csú­szós út minden éles kanyaránál szigorúan ugyanazon ütemben kellett járniok, ami külö­nösen fárasztó és veszedelmes feladat volt. Amellett csodálkoztam azon, hogy ők akik nyilvánvalóan addig soha életükben nem láttak igazi hegyet, úgy hozzá voltak már szokva a magas hava­sok és sziklák közötti élethez, mintha tősgyökeres tiroliak lettek volna!

Engem nagyon érdekelt, hogy milyen a hangulatuk és nem érezhe­tő-e már náluk elégedetlenség a háború miatt. Az elején nem adták en­nek semmi jelét. Nyil­ván­valóan nem bíztak bennem, hiszen még alig ismertek. A helyzet megváltozott azon­ban azok után, hogy hosszan elbeszélgettem egy Seidenleder nevű szakasz­veze­tő­vel, aki utánam az ütegnél a legrangidősebb volt. Civilben egy nagy kárpitoscégnél dol­gozott, mint szak­munkás. Meg­kér­deztem, hogy szak­szer­vezeti tag-e, amire azt mond­ta, hogy volt, de kilépett. Arra a kérdésemre, hogy mi­ért, azt felelte, hogy aki Magyar­országon tagja a szakszervezetnek egyút­tal tagjává válik a Szociáldemokrata Pártnak, ezt ő pedig már nem akar­ja. Mondtam, hogy nem értem ezt, hiszen úgy tudom, hogy e párt ép­pen olyan emberek érdekeiért harcol, mint amilyen ő maga. Erre azt felelte, hogy ő is azt hitte, de csalódott benne, mert hiszen a párt meg­ígérte, hogy lehetetlenné fogja tenni a világháború kitörését és ahe­lyett most maga tartja szük­ségesnek. Az olvasó elképzelheti, hogy mennyire örültem annak, hogy rá­buk­kan­tam egy politikailag bizonyos tekintetben hasonlóképpen gondolkozó emberre és hogy mennyire megörült ő, amikor ezt mondtam: „Seidenleder elvtárs, engemet saj­nos ugyanez bánt!” Utána pedig elmondtam neki, hogy már gyermek­korom óta szocialista elveket vallók.

Feltételezem, hogy Seidenleder elmesélte beszélgetésünk tartalmát a legény­ség­nek, akikkel együtt lakott. Mert hamarosan észrevettem, hogy ha a katonákkal el­be­szél­gettem, az addigi bizalmatlanságnak már semmi nyoma nem volt. Örömmel állapít­hattam meg, hogy mennyi­re unják már a háborút. Sokat meséltek nekem arról, hogy odahaza mennyi bajuk van feleségüknek, szüleiknek és gyermekeiknek, és szid­ták a falusi jegyzőket azért, hogy hozzátartozóikkal nagyon rosszul bánnak. Rá­mu­tat­tak arra is, hogy milyen kicsinyek és alamizsnaszerűek azok a segélyek, amelyekben az utóbbiak részesednek. Szidták azo­kat, akik a háborúból anyagi hasznot húztak, a fegy­ver­gyáro­sokat, akik annál többet keresnek, minél tovább tart a háború, és bizony né­hányan arra is céloztak világosan, hogy a háborúnak nagyon hamar vé­ge lenne, ha azok a civil és katona urak, akik Becsből irányítják, lega­lább csak egy napon át kény­te­lenek lennének hámkon lövedékeket fel­cipelni hóborította meredek hegycsúcsokra. Egy­szer megkérdeztem Seidenledert, hogy előfordult-e már valaha, hogy valaki e front­szaka­szon önként választotta a hadifogságot, és azt a választ kaptam, hogy ez ugyan még nem fordult elő, de véleménye szerint kizárólag azért nem, mert aki meg akar­ná adni magát, annak az általam már említett, a két front között fekvő senki föld­jét képező három-kilométeres szé­lességű völgy meredek lejtőjén kellene át­mász­ni, amely állandóan fény­szórók fényűben fekszik, úgy hogy azt, aki szökni próbálna, azon­nal észrevennék és megsemmisítenék. Világos volt, hogy Seidenleder igen jól meg­értette azt, hogy egy katona, amikor alkalma van, megadja ma­gát az ellenségnek, hogy megmeneküljön a háború poklából. Ereztem, hogy maga is már foglalkozott ez­zel a gondolattal.

De érdekes, ebből az emberből, akiben már igen mélyen fejlődtek és fel­hal­mo­zód­tak a forradalmi érzelmek, mégis mennyire hiányzott még az a meggyőződés, hogy szükséges lenne a háború ellen politika­ilag fellépni. Egyszer említettem Fried­rich Adler tettét, amire ő meg­lepetésemre a következőt mondta: „Tetszik tudni, hogy miért lőtte ő le Stiirgkh grófot? Majd én megmagyarázom: ő volt az osztrák szocdem párt titkára, amikor kitört a háború. Utána pedig igen sokan ki­léptek a pártból, litert nem tartotta be ígéreteit. Akkor Friedrich Adler látta, hogy mindig kevesebb lett a befolyó tagdíj, amelyből pedig ő kapta a fizetését. Amikor már úgy érezte, hogy már nem futja a fize­tésére, ebbe a gondolatba beleőrült és elkeseredésében megölte a mi­nisz­ter­elnö­köt.”

Ha belül mosolyogtam is ezen história naivitásán, kezdtem elgon­dolkozni azon, hogy úgy látszik, Adler tettének egyáltalában nem volt az a gyújtó hatása a tö­me­gek forradalmasítására, amelyet én vártam.

Történt egyszer a következő eset, amely még jobban elmélyítette a köztem és a katonák közti ki nem mondott, de érezhető barátságot.

Már említettem, hogy milyen nagy lelki és testi megterhelést jelen­tett az a tény, hogy a legénységnek oly sokszor szűk, csúszós, veszélyes ösvényeken kellett mász­kál­ni. De ezen legalább az enyhített valamit, hogy ha nagyon rossz volt az időjárás, sok­szor, az ilyen utakon való járást követelő szolgálati feladatok teljesítését valamivel el lehetett ha­lasztani. Volt azonban egy fajta, a front szempontjából döntő fontos­ságú olyan szolgálat, amely nemcsak hogy nem volt rossz időviszo­nyok miatt el­ha­laszt­ható, hanem csak is ilyenek idézték elő szükséges­ségét. Arról van ugyanis szó, hogy nagy havazások és erős viharok ide­jén gyakran előfordult, hogy a sok hómező közül az egyiknek vagy másiknak alsóbb része leszakadt és lavinát képezve lezuhant a mély­ségbe. Ilyenkor gyakran elszakította az útjában lévő tábori telefonve­zetékeket, amelyek összekötötték az egyes állásokat egymással. Erre ezen frontszakaszon külö­nös mértékben szükség volt, mert a tömér­dek szikla miatt az állások a szomszéd állásból nem voltak beláthatok, úgy hogy a vezeték elszakadása esetén az ellenséges gyalogság valahol észrevétlenül átcsúszhatott volna a frontszakaszon. Ezért a szigorú sza­bály azt követelte, hogy, ahol elnémult a telefon, azonnal ki kell kül­deni valakit a célból, hogy találja meg az elszakadás helyét és javítsa azonnal ki.

Így történt, hogy egy erős hóvihar idején az egyik fiatal komáro­mi paraszt­le­gény, aki éppen soros volt, kapta ezt a parancsot. Becslé­sem szerint még a lehet­sé­ges leg­tá­vo­labbi elszakadás helyéig is legfel­jebb két órára volt szüksége, már bele­szá­mít­va azt, hogy a pokoli idő­ben csak lassan haladhatott előre. Feszülten vártunk arra, hogy hely­reálljon a telefon-összeköttetés, de már régen elmúlt a két óra és még min­dig sem­mi jele nem volt annak, hogy a katona odaért volna a meg­hibásodás helyére. Ami­kor már majdnem négy óra eltelt, kötelességszerűen telefonon jelentettem pa­rancs­nokunknak, félek, hogy a kato­nát baleset érte és azt a parancsot kaptam, hogy küld­jék ki három má­sikat, hogy felkutassák.

Azonban éppen akkor, amikor készültem e parancsot teljesíteni, megjelent a ki­küldött katona, félig megfagyva, és holtfáradtan, és je­lentette, hogy megtalálta a sza­kadás helyét, ahol egy lavina kettészakí­totta a lefektetett drótot, amelyet ő megint össze­kötött. Szerinte ez kb. két órával előbb történt. Mi csak néztünk és néztünk rá és egymás­ra, mert nem értettük, hogy ez hogy lehetett. Hiszen mi minden öt percben ki­próbáltuk a telefonösszeköttetést és egyetlen egyszer sem működött. Az pedig rend­kívül valószínűtlen volt, hogy a szakadás ki­javítása után már néhány perccel rá új­ból megismétlődött volna! Ta­lán hazudott a katona és egyáltalán nem csinált sem­mit. De hiszen tud­nia kellett, hogy erre azonnal rájövünk! Azonkívül kissé együgvű, de teljesen őszinte arcára nézve is látni lehetett, hogy nem hazudik.

Egyszerre nekem, aki már a gimnáziumban nagyon kedveltem az elektro­tech­ni­kát, egészen furcsa gyanúm támadt. Kettévágtam egy ve­zetékdarabot és meg­kér­tem, hogy mutassa meg, hogy hogyan kötöt­te össze a két elszakított véget. Megtette és akkor beigazolódott gya­núm. O ugyanis a két izolált rézdrótot nem úgy kötötte össze, aho­gyan kellett volna, vágyás nem a szigeteléstől megtisztított rézdarabo­kat kö­tötte össze, hogy utána a meztelen drótot szigetelőanyaggal be­fedje, hanem – mint­ha két spárga darabról lett volna szó – a drótokat ott kötötte össze, ahol rajtuk volt a szigetelés. Így tehát a kötés helyén az áram nem mehetett át az egyik drótból a másik­ba, a csupasz, szige­teléstől mentes végek pedig a levegőbe lógtak és egyáltalán nem érint­keztek egymással. Megkérdeztem, hogy hány évet járt az iskolába és – aho­gyan ezek után várható volt – azt mondta, hogy egy évet sem.

Amikor megtaláltuk a megtörtént csoda egyszerű magyarázatát, jót nevettünk. Ép­pen felhívott a parancsnokom, hogy elküldtem-e már a mentőőrjáratot és bol­do­gan meséltem, hogy milyen mulatságos vé­ge volt a kezdetben tragédiával fenyegető tör­té­net­nek. Vártam, hogy ő is nevetni fog, de helyette olyan hangosan, hogy a szo­bá­ban min­denki érthette a telefonüzenetet, azt ordította, hogy holnap reggel bün­tes­sük meg a katonát úgynevezett kikötéssel. Én azt feleltem, hogy né­zetem szerint a sze­ren­csét­len nem érdemli meg e súlyos fenyítést, mert hiszen ő, aki soha nem járt isko­lába, egyszerűen nem ismeri az elektro­technika alaptörvényeit. A parancsnok azon­ban tovább ordított, hogy hogyan merek vele vitába szállni és hogy hadi­tör­vény­szék elé fog állí­tani. Utána pedig azt mondta, hogy küldjem azonnal a telefonhoz Seiden­leder szakaszvezetőt. Az utóbbinak pedig azt parancsolta, hogy reggel fogana­to­sítsa a kikötést, mégpedig a legszigorúbb módon, az egyéves önkéntes pedig – vagyis én – ellenőrizze.

Sokszor lehet azon nézettel találkozni, hogy csak Horthyék vezet­ték be az ember­kínzást, míg a monarchia hadseregében ilyesmi isme­retlen volt. Hogy ez az utób­bi állítás mennyire helytelen, arra ráéb­redtem, amikor jelenlétemben állva kikö­töt­ték a delikvenst egy, a föld­be vert cölöphöz, mégpedig a főhadnagynak a büntetés szigo­rított módját követelő parancsa értelmében úgy, hogy a hátracsavart és a cö­löp­höz kötött karokat a kötelek addig ne húzzák szorosan, amíg ő lábujjhegyen tud állni, de amikor kifáradt és ezért talpára akar leereszked­ni, a kötelek nagy fájdalmat okozva sebeket vágnak a karokba. Nyilván­valóan ez a büntetés raffinált keveréke volt a testi és lelki kínzásnak, mert arra ösztönözte a delikvenst, hogy igyekezzen mindig újból láb­ujjhegyre állani, hogy megszabaduljon a karjaiban keletkező fájdalom­tól, de hiába, mert bármilyen emberfeletti igyekezés ellenére a lábujj­hegyek mégis mindig újból fel­mond­ják a szolgálatot. Rettenetesen kín­lódott az illető és kb. 10 perc múlva elájult. Akkor Seidenleder meg­szabadította a kötéstől és engem megkérdezett, hogy hogyan legyen tovább. Van ugyan – magyarázta – a kikötésnek egy sokkal enyhébb formája is, amikor talpon állhat a delikvens és a kötelek nem vágnak a karba. De viszont a fő­had­nagy határozott parancsa, hogy a legszigo­rúbb módon kösse ki a katonát, ami azt jelen­ti, hogy tovább kell így folytatni mint eddig, és ahányszor az illető magához tér, annyi­szor megismételni. Megkérdeztem Seidenledert, hogy ha én nem lennék jelen, hogyan döntene, mire azt felelte: ha nem kellene attól félnem, hogy az önkéntes úrtól a parancsnok megtudja, akkor ő bizony a könnyített módot valósítaná meg. Erre azt mondtam: „Seidenleder elv­társ, csodálkozom a szavain, Ön már tudhatná, hogy nem vagyok rend­őrspicli”. Ezek titán pedig bementem a fedezékembe.

Két óra múlva bejött hozzám a szakaszvezető, elmondta, hogy a büntetés könnyebb módját valósította meg és aztán egyszerre azt mond­ta: „Benedikt elvtárs, Ön nem is sejti, hogy magát a legénység hogyan szereti, mert látjuk, hogy az egyszerű kato­nákkal tart. Magáért min­dent megtennénk, bár érezzük, hogy Önt a parancsnok gyűlöli”.

Könnyen elképzelhető, hogy ezen egyszerű szavak milyen büszke­séggel töl­töt­tek el. Őszinteségében kételkedni nem volt semmi okom. Különben is áprilisban egy rám igen veszélyes helyzetben teljesen meg­győződhettem róla.

Hogy az olvasó jól megérthesse, hogy e helyzet hogyan keletke­zett, el kell mondanom néhány szót arról, hogy hogyan volt megszer­vezve az üteg működése.

Amikor egy bizonyos célra kellett lőnünk, akkor a parancsnok meg­állapította a célt és kiszámította, hogy ennek eltalálásának biztosítása végett milyen térbeli hely­zet­be kell hozni az ágyúcsöveket. A célnak a térképről leolvasható irányának meg­fe­le­lően az ágyúcsöveket vízszin­tes irányban kellett a megfelelő un. oldalszöggel el­for­dí­tani. Azt pe­dig, hogy ebben az irányban a lövedék éppen a szükséges távolságban rob­banjon, az ágyút egy merőleges síkban kellett úgy beállítani, hogy a csőtengely a meg­felelő szöget, az un. lő­szöget képezze a vízszintes­sel, mert egy bizonyos határon belül a röppálya annál hosszabb lett, minél nagyobb volt e szög. Un. lőtáblákból ki lehetett olvasni, hogy melyik lőszög melyik vízszintes távolságnak felelt meg.

Ha azonban a cél magasabban feküdt mint az ágyú, akkor ki kel­lett számítani az un. terepszöget is, amelyet egyrészt a cél, és az ágyú közti magasságkülönbség és más­részt a köztük levő vízszintes távol­ság meghatározott térképszögnek megfelelően meg kellett növelni a fentemlített lőszöget, amely arra az esetre volt érvényes, amikor ilyen magasságkülönbség nem volt. Ebből az is világos, hogy a mi esetünk­ben, ami­kor az ágyú egy hegygerinc mögött volt elhelyezve és a löve­déknek repülés közben ezen gerinc fölött át kellett repülnie, szintén azt a terepszöget kell venni, amelyet egy­részt a hegygerinc és az ágyai közötti kb. 300 méter magasságkülönbség, és más­részt vízszintes tá­volságuk meghatározott. Ha ez megtörtént, biztosítva volt az, hogy a lövedék, amennyiben pontosan repül a kiszámított röppályán, éppen hogy átrepül azon hegy gerincén. De miután a lövedékpályáknak van egy bizonyos szórásuk, vágyás egy bizonyos mértékben eltérhetnek az ideális röppályától, még egy olyan szö­get is kell hozzátenni a lőszöghöz, amely biztosítja, hogy még a legrosszabb eset­ben is a lövedék túl re­püljön a hegygerincen, ami élet-halál kérdést jelentett, mén hiszen a gerincen húzódott a mai frontunk és ott lakott a parancsnokunk is.

A tüzérségi alapfogalmak rövid – de ahogyan az olvasó mindjárt látni fogja, a továb­biakban leírt drámai helyzet megértéséhez okvetle­nül szükséges – meg­is­mer­te­té­se után visszatérek azon kérdéshez, hogy hogyan volt nálunk szervezve az üteg mű­ködése.

Parancsnokunk, akinek megfigyelőhelye az említett hegygerincen volt, úgy hogy ő láthatta a kijelölt célt, megmondta az általa kiszámí­tott adatokat – amelyekhez igazí­tanunk kellett az ágyúcsövek helyze­tét – Tibornak, aki telefonon továbbadta nekem. Én viszont paran­csoltam az üteg kezelőlegénységének, hogy eszerint állítsák be az ágyú­csöveket. Ez két lépésben történt. Először beállították az ágyúra sze­relt táv­csövet a megkapott vízszintes és függőleges szög szerint, utá­na pedig a nagysúlyú ágyú csövét addig mozgatták, amíg teljesen pár­huzamos lett a távcső tengelyével. Ami­kor ez megtörtént, ezt én tele­fonon jelentettem a parancsnokomnak. Amikor az utób­bitól megkap­tam a tűzparancsot, átadtam ezt Seidenledernek, aki teljesítette.

Már említettem, hogy az ütegünk egy kilométerre azon hegyge­rinc mögött állt, amelyen az ütegparancsnok fedezéke volt elhelyezve, természetesen a felénk néző oldalon, kb. 20 méterre a gerinc alatt, úgy hogy az olasz tüzérség nem találhatta el. Az ágyúcsövek irányát úgy kellett kiszámítani, hogy a lövedék – átrepülve az említett gerincen, amely sokkal magasabb volt mint az ágyúk helye, tovább repüljenek a három további kilométer távolságban fekvő azon gerincig, amelyen az olasz katonák voltak elhelyezve.

Így tehát, ha az ágyú kilőtte a lövedéket, hallottuk a sivítását, amíg átrepülte a négy kilométeres össztávolságot, ami után felrobbant. Kb. további 10 másodperc múlt el, amíg a robbanás zaja elérte az ütegün­ket. Ez kb. 20 másodperccel a kilövés pillanata után következhetett be.

Azon az említett áprilisi napon reggel az ütegünknek valamilyen új célpontra kellett lőni. Tibortól telefonon megkaptam az ágyúcső szükséges irányát meg­ha­tá­ro­zó, a parancsnok által kiszámított adato­kat és tovább adtam Seidenledernek, hogy állít­tassa a csöveket e sze­rint be. Utána megkaptam a tűzparancsot, amelyet szintén han­gosan kiáltva, továbbadtam. Az első ágyúnkat elhagyta a lövedék. Azonban nem kellett 20 másodpercig várni, amíg meghallottuk a robbanás za­ját, hanem meg­lepe­té­sünkre már kb. 5 másodperc után érkezett hoz­zánk. Értetlenül egymásra néztünk. Senki nem sejtette, hagy mi tör­tént. Egyszerre csak Seidenleder halálsápadtan mu­tatott az előttünk fekvő gerincre. Kb. 30 méterrel a parancsnoki fedezék alatt füst­felhőt láttunk, ami nem jelentett kevesebbet, mint azt, hogy a mi lövedékünk majd­nem megölte a saját parancsnokunkat!

Azonnal átfutott agyamon az a gondolat, hogy én – teljesen ártatlanul – rend­kívül nagy veszélybe kerültem. Ártatlanul azért, mert hi­szen én a feladatomnak meg­fe­le­lő­en csak tovább adtam a telefonon kapott irányítási adatokat, amelyeket nyil­ván­va­lóan parancsnokom rosszul számított ki (valószínűleg nem vette tekintetbe a nagy terep­szöget), amely hibát azonban én nem vehettem észre, mert hiszen a műszerek és lőtáblák, amelyek alapján megtörtént a két szög megálla­pítása, nem volt nálam, ha­nem a parancsnoknál. Sőt világos, hogy még ha ezen eszközök rendelkezésemre áll­tak volna, akkor sem ellenőriz­hettem volna az adatokat, mert ütközet közben nem lett volna idő ezen bonyolult számítások – amelyeket a parancsnokunk talán egy órán át végzett – megismétlésére. így tehát engem nyilvánvalóan senki igazsá­gosan nem vádol­hatott semmilyen bűnnel.

És mégis nagy veszélyben éreztem magamat! Elképzeltem ugya­nis, milyen ne­vet­séges helyzetbe fog kerülni a főhadnagy az egész front­szakasz előtt, ha köz­tu­do­mású lesz, hogy saját hibájából majdnem agyonlövette saját magát. És miután tud­tam, hogy engem gyűlöl, ké­zenfekvő volt, az a gondolat, hogy igyekezni fog bennem bűnbakot keresni, habár nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt milyen alapon te­hetné.

Hogy gyanúm nem volt alaptalan, mutatta az a tény, hogy meg­szólalt a telefon és a főhadnagy dühtől reszkető hangon azt parancsol­ta, hogy senki ne mozduljon el a helyéről, amíg ő le nem jön az üteg­hez ellenőrizni, hogy milyen hibát követtünk el. Így tehát egy órán át kellett nekünk 30 fokos hidegben egy helyben állni és várni, hogy mi lesz mindebből.

Mikor a főhadnagy Tiborral együtt megjött, köszönés nélkül az ágyaikhoz sie­tett és megnézte, hogy milyen szögekre van beállítva az a cső, amelyből kirepült az emlí­tett lövedék. Aztán azt ordította felém, hogy nem azon adatokra van beállítva, ame­lyeket ő adott és hogy ezért ő engem hadbíróság elé állít! Láttam az ördögi ter­vét, amely szerint nem ő követte el a hibát, hanem én azáltal, hogy meg­vál­toz­tat­tam – talán még szándékosan is – a telefonon kapott helyes adatokat!

Ekkor eszembe jutott és meg is mondtam, hogy én a kapott ada­tokat azonnal beírtam egy füzetbe. Megkérdeztem Tibort, hogy eltér­nek-e azoktól, amelyeket ő nekem telefonon adott. A főhadnagy ret­tenetes haragra gyulladt és azt ordította: „Itt én vezetem a vizsgálatot és nem maga!” De a kérdésem már elhangzott, és senki nem kételked­hetett abban, hogy jogom volt hozzá. Ezért Tibor megnézte a felírt adatokat és – ami ebben a helyzetben becsületére vált – megmondta, hogy megfelelnek azok­nak, amelyeket ő telefonon átadott, és amelye­két ő is egy füzetbe beírt. így hát a pa­rancs­nok nem állíthatta többé, hogy meghamisítottam az adatokat, de láthatóan tovább törte a fejét azon, hogy miben találhatna bűnösnek. Elment az ágyúkhoz, kinyi­totta a závárzatot és hátulról keresztül nézett a csövön. Egyszerre di­adalittasan azt ordította, hogy megtalálta a hibát, amelyet én követ­tem el. Megmutatta, hogy ha a cső hátsó lyukának felső peremétől át­nézek a cső elülső lyukának alsó pereméig, tehát egy bizonyos szög­gel az ágyúcső tengelye alá, akkor láthatom az előtte fekvő hegy­gerin­cen éppen az ő fedezékét. Hozzátette, hogy egy régi tüzérségi szabály szerint ilyen esetben nem lett volna szabad lőni, vagyis lehet ugyan, hogy ő tévedett a szög kiszámításánál, de ha betartottam volna az em­lített szabályt, amely éppen eset­leges számítási hibák következménye­inek kiküszöbölésére szolgál, akkor észre­ve­het­tem volna, hogy hiba csúszott a számításba.

Ennek aztán már a fele se volt tréfa! Ha a főhadnagy állítása meg­alapozott lett volna, biztosan hadbíróság elé kerülök fontos köteles­ség elmulasztása miatt, amely pa­rancs­nokomat életveszélybe sodorta. De a főhadnagynak irántam érzett gyűlö­le­té­nél még arra is számíthat­tam esetleg, hogy azt fogja állítani, hogy mulasztásomat szán­dékosan tettem, pláne ha egy szigorú vizsgálat alapján még kiderülne, hogy a legény­ség engem mint forradalmi érzelmű szocialistát ismer. Ebben az esetben pedig életem már csak egy hajszálon függött!

Elhatároztam, hogy nem engedem magamat terrorizálni. A való­ságnak meg­fe­le­lően azt mondtam, hogy az ő általa említett szabályt a tisztiiskolában soha sem tanul­tam és egyáltalán még erről soha sem hallottam. Megkérdeztem a főhadnagy előtt Seideaniedert, mint régi tüzér altisztet, hogy tud-e ő erről a szabályról, mire azt felelte, hogy so­ha életében nem hallott róla. Hiába ordított rám megint a főhadnagy, hogy itt csak neki van joga kérdezni és nem nekem, a kérdésem és Seidenleder fe­le­lete már elhangzott és úgy éreztem, hogy az egész le­génység mélyen meg volt győ­ződ­ve arról, hogy a parancsnok az állítólagos szabályt csak kieszelte, hogy ebből ne­kem kötelet sodor­jon. Én addig őszintén szólva nagyon izgatott voltam, de most már valahogy nyugodtabb lettem és műszaki eszem kezdett megint mű­ködni. Rájöttem, hogy a főhadnagy szabálya nemcsak kitalált valami, hanem azonkívül már azért sem alkalmazható, mert tüzérségi szem­pontból teljesen téves.

Meg is mondtam neki: „Főhadnagy úr alázattal jelentem, ez a sza­bály egyál­ta­lán minden elméleti alapot nélkülöz!. Hiszen ha a cső be van állítva, és ezáltal a löve­dék röppályája már egyértelműen meg van határozva, akkor az a kérdés, hogy egy bi­zo­nyos szöggel a csőtengely alatt látható-e az Ön fedezéke, semmilyen jelentőséggel nem bír, mert ez a szög teljesen független a röppályától. Ez a szög ugyanis kizárólag az ágyú konstrukciójától függ, mert annál nagyobb minél rövidebb a cső és minél na­gyobb az átmérője. Ezért ez a szabály nem lehet egy általánosan érvényes vagy pláne kötelező szabály!

Feleletem telibe talált. A parancsnok körülnézett és mindenhol azt láthatta, hogy a legénység vigyorgott. Tibornak is csak igen nehezen sikerült elnyomnia egy mo­solyt. Annyira világos volt mindenki előtt, hogy a főhadnagy rosszhiszemű meg­fé­lem­lítési trükkje nem sikerült. Ő dühösen harapdálta ajkát aztán azt ordította. „Majd fogok arról gon­doskodni, hogy Maga ne tanítson engem a tüzéri tudo­má­nyokra”. Az­tán sarkon fordult és Tiborral együtt visszament a fedezékbe.

Utána Seidenleder hozzám jött és azt mondta, hogy mindenki mennyére örül annak, hogy sikerült nekem a parancsnokunkat a sarok­ba szorítani és gratulált ahhoz, hogy nézete szerint az utóbbi nekem már nem tehet semmi rosszat. Én meg­ma­gya­ráz­tam neki, hogy erre vonatkozólag még egyáltalán nem vagyok nyugodt. Ha ugyan­is en­gem mégis letartóztatnak és Bécsben a haditörvényszék elé kerülök, ott már senki sem fog foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy hogyan szá­mította ki a paranc­snok a terepszöget és milyen hibát követett el. Sen­ki sem fog Bécsből a frontra utazni, hogy itt ellenőrizze e számítás he­lyességét. Sokkal egyszerűbb megoldásnak fog lát­szani az, hogy a fő­hadnagynak higgyenek és engemet elítéljenek.

Erre Seidenleder azt mondta, hogy ha engemet le akarnak tartóz­tatni, az üteg legény­sége majd velem szolidaritást vállal és megtagad­ja a szolgálatot. Rám kimond­ha­tatlanul mély benyomást tettek ezek az elvtársi hűségről tanúskodó szavak, de meg­magyaráztam neki, hogy akkor ők elrontanának mindent. Ugyanis nemcsak, hogy őket is azon­nal letartóztatnák lázadás címén, de az akasztófára egészen biztosan én is velük együtt kerülnék, hiszen akkor engem elítélnek, mint a lá­zadás értelmi szerzőjét!

Hozzátettem, hogy látok egy más megoldást és ha ebben ő meg­segít, minden rendbe fog jönni. Mikor megmondtam neki, hogy mit eszeltem ki, tervem nagyon tetszett!

Gondolatmenetem ugyanis a következő volt. Ha még letartózta­tásom előtt ki tud­nám mutatni mindenkit meggyőző módon, hogy parancsnokom a terepszög ki­számí­tásá­nál durva hibát követett el, ak­kor ő nem indítványozhatja már meg­bün­te­té­se­met, mert a frontsza­kasz tüzérségének parancsnoka, aki az ő feljebbvalója volt, már nem adná ehhez a hozzájárulását. ígv az én parancsnokom – nehogy nevet­séges hely­zetbe kerüljön – bizonyára jobbnak látná, az egész ügyről mélyen hallgatni. A prob­léma csak az volt, hogy hogyan tudnám ezt a bizonyítékot oly gyorsan meg­sze­rezni, hogy még idejében tehetnék erről jelentést főhadnagyomnak. Hiszen a térkép, amelynek alapján ki kellett számítani a terepszöget, nem volt nálam, hanem ő nála és tőle nyilvánvalóan nem kérhettem el.

Az első mentő gondolatom az volt, hogy a terepszöget nekem nem is kell tér­kép alapján kiszámítani, hanem magam tudnám egyszerű mó­don lemérni. Hiszen ha az ágyú melletti általam már említett távcső volt az előttem fekvő gerincre irányítva, akkor az a szög, amelyet a táv­cső tengelye képez a vízszintessel és ezért igen egy­sze­rűen le lehet ol­vasni, éppen a kérdéses terepszöggel azonos lenne.

De láttam még egy nagy nehézséget: ha közlöm a parancsnokom­mal, hogy rá­jöt­tem a hibájára, akkor csak arra buzdítom, hogy tartóz­tasson le oly hamar, hogy fel­fe­de­zé­semet már ne tudjam bebizonyíta­ni a front-szakaszparancsnoknak. Ha pe­dig az utóbbinak teszek előbb jelentést felfedezésemről, nem tudhatom, hogy ő ho­gyan reagál arra a rendhagyó, és a katonai szabályzat szellemének egyáltalán nem meg­felelő tényre, hogy egy egyéves önkéntes gyűjt adatokat a parancsno­kának kompro­mittálása céljából. Ha pedig – ami nagyon valószínű volt – ezért rám nehez­telni fog, akkor a bejelentésem nemcsak hogy nem vezetne a főhadnagy el­hall­gat­ta­tá­sá­hoz, hanem ellenkezőleg, a haditörvényszéki eljárás megindítása saját kez­de­mé­nye­zé­sem követ­kezménye lenne.

Ezen kínos alternatíva megkerülésére azonban megszületett fejem­ben egy mű­szaki ötletem, amely nemcsak megmentésemet biztosíthat­ta, hanem egyúttal valami­féle találmányt, vagy legalább is életem első önálló műszaki alkotását jelentette.

Felismertem ugyanis, hogy a hegyi tüzérek részére rendkívül érté­kes dolog len­ne ha – a helyett, hogy minden egyes cél esetében külön ki kellene számítani a térkép alap­ján a célnak megfelelő terepszöget – létezne egy olyasvalami, amiből azonnal bár­milyen oldalszöghöz egy­szerűen le lehetne olvasni a megfelelő terepszöget. Ezt pe­dig magam elő tudnám készíteni, ha a terepszögnek az ágvútávcső segítségével tör­ténő leolvasását én, nemcsak a mi esetünkben szereplő oldalszög esetére való­sí­ta­nám meg, hanem az egész gyakorlatban szükséges te­rületen belül, balról jobbra sokféle oldalszög esetére.

Ha a vízszintesen felírt oldalszögek függvényében a hozzátartozó terepszögek füg­gőleges irányban lennének megjelölve, akkor az így adódó sok pont egymással össze­kötve valami olyan, hegyi panoráma­félét ábrázolna, amelynek hegygerincén a terep­szög közvetlenül leol­vasható lenne. Ha én egy ilyen panorámát gyorsan el tud­nék készíte­ni és bemutatni, mint hasznos találmányomat a front­szakasz­parancs­nok­nak, akkor ő ebben már semmilyen intrikát nem láthatott volna a főhadnagyom el­len, viszont amennyiben az utóbbi engem feljelente­ne, azonnal, a panoráma alapján meg­állapíthatná, hogy nekem van iga­zam!

A terv megvalósításának csak egy nagy gyakorlati nehézsége volt: a szükséges igen nagy számú méréseket én magam csak néhány nap alatt tudtam volna elvégezni. Pedig minden perc drága volt!

Ekkor Seidenleder azt ajánlotta, hogy osszuk fel a leendő panorá­mát négy részre, ő pedig betanítja a legénységet arra, hogy hogyan kell e távcsővel mérni a terep­szöget, mint az oldalszög függvényét. És ak­kor mind a négy ágyú távcsövén egy­szerre fel lehetne venni a panorá­ma részét és utána ezeket egyszerűen össze­illeszteni. Így az egész mun­kát el lehetne végezni még aznap és már másnap reggel lehetne beje­lenteni ezt a találmányt a főhadnagynak. Ha az utóbbi pedig megtud­ja, hogy az egész legénység dolgozott ezen, nem vitathatja már a pa­noráma adatainak a helyes­ségét és kell, hogy lemondjon rossz szándé­kairól!

Engem nagyon meghatott Seidenleder nagylelkű ajánlata, de meg­kérdeztem, hogy nem fogja-e a parancsnok megbüntetni ezért a le­génységet. Erre ő azt felelte, hogy nekem nyilvánvalóan jogom van egy, a hadsereg szempontjából fontosnak ígér­kező munkához igény­be venni a legénységet. Ha ő pedig mégis dühös lesz az utóbbira, bi­zonyára ezt szívesen vállalják az én megmentésem érdekében.

Meghatottan elfogadtam az ajánlatot. Egész nap dolgoztak, mint a meg­szál­lot­tak és így már este szólhattam Tibornak telefonon, hogy sürgős audenciát kérek a fő­had­nagytól egy fontos katonai találmány bemutatása céljából.

Reggelre magához hivatott. Én – mintha ez az ügy teljesen füg­getlen lenne a teg­napi incidenstől – közöltem vele, hogy már régen forgatom a fejemben azt a gondo­latot, hogy készítek egy olyasvala­mit, ami lehetővé tenné, hogy az egyes célok­hoz tartozó terepszöget ne kelljen a térkép szerint kiszámítani, ami sok munkát igényel és hi­bákkal járhat, hanem egy perc alatt teljes pontossággal leolvasni egy rajzból.

A főhadnagy gyűlölködően nézett rám és először azt mormogta, hogy ez megint micsoda újabb marhaság. De miután Tibor jelen volt, aki megmondta, hogy ez milyen érdekes ötlet, kezdte belátni, hogy kénytelen a javaslatommal foglalkozni. Meg­kérdezte, hogy ezt meg­mutattam-e már valakinek. Antikor azt feleltem, hogy az egész legény­ség ismeri, dühösen rám nézett, de visszatartotta magát és azt morog­ta: „Jól van, majd tanulmányozom ezt az ügyet. Most pedig visszame­het az üteghez”. Hadi­törvényszékről pedig többé nem beszélt, mert nyilvánvalóan észrevette, hogy velem szemben matt helyzetbe került!

Visszamentem az üteghez és elmondtam Seidenledernek, hogy ter­vünk si­ke­rült. Ismerve azonban kedves parancsnokom alaptulajdonsá­gait, egyáltalán nem kétel­kedtem abban, hogy amennyiben lenne erre alkalom, megint ki fog eszelni ellenem valami rosszat.

Tényleg, alig múlt el egy hét, Tibor meglátogatott engem és szi­gorúan bizal­masan közölte, hogy véletlenül fültanúja volt egy telefonbeszélgetésnek parancs­no­kunk és feljebbvalója, a frontszakaszparancsnok között, és melyben abban egyeztek meg, hogy engem visszakül­denek a frontról Komáromba. Kifejeztem csodál­ko­zá­so­mat azon, hogy éppen a főhadnagyom akar engem megszabadítani a frontélet borzal­mai­tól és azt mondtam, hogy e mögött csak valamilyen ördögi szán­dék lehet. Erre Tibor szomorúan igazat adott és felfedte az egész te­lefonbeszélgetés tartalmát. Ki­de­rült, hogy a frontszakaszparancsnok közölte, hogy Komáromban összeállítanak néhány üteget a 78-as min­tájú mozsarakból, amelyek eddig a várban már majdnem negy­ven éve fel voltak állítva, de most, amikor nagy ágymhiány keletkezett, kény­te­le­nek még ezeket az ócskavas ágyaikat is felhasználni az orosz fron­ton. (Az olvasó bizo­nyára emlékszik arra, hogy ezek néha lövés után a hátukra estek.) A front­sza­kasz­pa­rancs­nok azt a feladatot kapta, hogy küldjön néhány embert e célból Komá­rom­ba. De miután ezek a mo­zsarak csak 6 km távolságra tudnak lőni, nyilvánvalóan köz­vetlenül a frontvonalon fogják felhasználni, vagyis különleges nagy életveszély­nek lesz kitéve a kiszolgáló legénység. Ezért eddig még nem sikerült neki olyan üteg­pa­rancs­nokot találni, aki e célból el akarta volna en­gedni akár egy emberét. Most a fő­had­nagyomat kérdezte, hogy nincs-e neki valaki olyan, akinek a szolgálatáról le­mond­hatna a komáromi ütegek javára? Erre a főhadnagy azt mondta, hogy neki sincs, de ha a front­sza­kasz­pa­rancs­nok­nak ezzel nagy szívességet tenne, akkor nehéz szív­vel lemondana Benedikt Ottó egyéves önkéntesről. E szavak köz­ben kajánul vigyor­gott a telefonba!

Láttam, hogy Tibor nagyon oda volt azért, hogy ilyen rossz hírt hozott. Vigasz­taltam őt, hogy talán túlélem ezt is, és nagyon megkö­szöntem baráti közlését. Nem adtam jelét annak, hogy a kapott hír engem egyáltalán nem szomorított el, ha­nem ellenkezőleg, örömöt oko­zott!

Arra gondoltam ugyanis, hogy régi tervem, amely szerint a fron­ton majd meg­adom magamat és fogságba kerülök, a déltiroli front adottságai között teljesen ki­vi­he­tet­lennek bizonyult. Másképpen fes­tett azonban az új helyzet. Egyrészt az ütegeink nagyon közel lesznek az ellenséges fronthoz és másrészt ebben az időben az orosz fronton már nem volt pozíciós harc, hanem a frontok gyorsan mozogtak elő­re vagy hátra, ami természetesen nagyon megkönnyítheti a szökést.

Másnap megkaptam a parancsot arra, hogy egy héten belül utaz­zak el Komá­romba és adjam azonnal át az üteget Tibornak.

Azt a hetet, amely nekem még maradt, arra akartam felhasználni, hogy meg­lá­to­gas­sam a frontszakasz más részeit is, ahol még nem vol­tam addig. Azonban közbe­jött egy véletlen. Az első napon ugyanis kb. 10 kilométerre tőlünk, amikor el­bal­lag­tam egy fedezék mellett, kijött és a nyakamba borult egy tüzér zászlós, Seidl Gilbert, aki hosszú éve­ken át gimnáziumi kollégám volt és miután egy évvel idősebb volt, előbb vonult be. Erre a frontszakaszra őt nem régen küldték. Azóta közvetlenül Riszer őrnagy, a frontszakaszparancsnok alá tartozik, mint olyan figyelő, aki külön­leges feladatokat kap.

Amikor Gilbert arról értesült, hogy én hol szolgálok, megkérde­zett engem, hogy igaz-e, amit suttognak, hogy arrafelé valamilyen üteg a lövedéket tévedésből a saját parancsnokuk fedezékébe lőtte. Azt fe­leltem, hogy ez némi túlzás, mert csak 20 méteres távolságban rob­bant és elmeséltem neki az egész furcsa történetet.

Gilbert nagyon dühös lett, amikor meghallotta, hogy milyen ba­dar szabályt eszelt ki a főhadnagyom, hogy rámkenje saját hibáját. An­nál jobban örült, amikor elme­séltem a panoráma ügyet és megkért, hogy magyarázzam meg ennek az alap­öt­le­tét. Ez nagyon megtetszett neki és azt mondta, hogy nézete szerint egy olyan fron­ton, amelyen hónapokon és éveken át az üteg elhelyezése állandó marad és ezért az üteg­hez tartozó terepszögek sem változnak, egy ilyen panoráma rend­kívül fontos sze­repet játszhat, és hogy ő azonnal felajánlja Riszer őr­nagynak, hogy ismerkedjen meg ezen új ötlettel.

Tényleg másnap felhívott főhadnagyom és átadta Riszer őrnagy parancsát, hogy azonnal jelentkezzem nála a panorámával. Előbb azon­ban jöjjek ő hozzá. Ami­kor az megtörtént, dühtől reszkető hangon megkérdezte, hogy hogyan mer­het­tem az őr­nagyhoz fordulni a szol­gálati út – vagyis az ő személyének – megkerülésével. Ami­kor azt fe­leltem, hogy én nem fordultam hozzá, megkérdezett, hogy hát akkor hon­nan rúd Riszcr őrnagy erről. Erre én szemtelenül, tettetett csodál­kozással azt mond­tam: „Főhadnagy úr jelentem alázattal, én eddig azt hittem, hogy Ön továbbította a javas­latomat Riszer őrnagy úrnak.” Miután tényleg ez lett volna a szolgálati köte­les­sé­ge, a főhadnagy nem akarta bevallani, hogy ő ezt elmulasztotta, nehogy Riszer őr­nagy meg­hallja a balsikeres lövés hírét. így tehát nem felelt és gyorsan vissza­küldött az üteghez.

Másnap lementem Riszer őrnagyhoz, aki kb. Fucine és a front-vo­nal közötti tá­volság közepén székelt, és megmutattam neki az új ötle­temet. Neki nagyon tetszett és azt mondta, hogy be szeretné vezetni a frontszakasza minden ütegénél. Utána hosszasan elbeszélgetett ve­lem matematikáról és ballisztikai tudományról. Egyszerre azt kérdez­te, hogy miért nem jelentettem erről a javaslatomról a parancsnokom­nak. Amikor azt feleltem, hogy ez már régen megtörtént, nagyon cso­dálkozott és azt kér­dez­te, hogy a főhadnagy e panorámát használta-e, amikor a lövedék majdnem őt ta­lál­ta el. Azt feleltem, hogy nem, hi­szen azért készítettem a panorámát, hogy ez más­kor ne történhessen. Erre kajánul mosolygott és azt mondta, hogy most már érti, hogy mi­ért nem tett erről neki említést a főhadnagyom és azt is, hogy miért egyezett olyan könnyen bele az áthelyezésembe. Hozzátette, hogy ha tudta volna, hogy én milyen jól képzett tüzér vagyok és hogy milyen jó ötleteim vannak, ő nem egyezett volna bele az én áthelyezésembe. Persze, mivel már aláírta, sajnos nem csinálhatja vissza az ügyet. De arra kért engem, hogy amíg nem utazok el, álljak a rendelkezésére né­hány ütegparancsnoknak és mutassam meg, hogy hogyan kell készí­teni a pa­no­rámát. És előttem hívta fel a főhadnagyomat telefonon és közölte vele döntését. Tibor, aki jelen volt, amikor a főhadnagy e pa­rancsot megkapta, később azt mesélte nekem, hogy azt hitte, hogy az utóbbit megüti a guta.

Csak a Seidenledertől és a legénységtől való búcsú volt elszomorí­tó. El­kép­zel­he­tő azonban, hogyan örültem személyi diadalomnak. Kb. egy hónappal később me­sél­te nekem valaki, aki a frontról utazott ha­za szabadságra, hogy K. főhadnagy löve­gének a valódi történetét már ismeri az egész frontszakasz és hogy azóta csak „az ön­gyilkos jelölt fő­hadnagy” gúnynéven emlegetik.

Függelék

Benkő Ervin
EGY ÚRIFIÚ TÖRTÉNETE

1921.
Tamás, iskola könyvekkel a hóna alatt, a gimnázium felé baktatott. Szép őszi reggel volt, és Tamás örült az életnek. A siető embereket nézte meg a boltok kirakatait. Egy szép, fényes bolt előtt megállt, hogy vá­sároljon valamit. A kirakatban fügét, cso­ko­lá­dét, sőt datolyát is látott. Hosszú ideig nem lehetett ilyen jó dolgokat venni! Négy hó­napig tar­tott az az átkozott proletárdiktatúra, és akkoriban a boltok üresek vol­tak. De most végre megint úgy van minden, mint azelőtt volt. Tamás boldogan lépett be az üzletbe, fügét és csokoládét vett. Amint kijött, fél füllel hallotta, hogy valaki ezt mondja:

– De sok finom holmi van itt kirakva! Jó annak, akinek pénze van, megveheti …

– Persze – mondta a másik jó a gazdagoknak! Na, menjünk! Csak legalább kenyerünk lenne, nem is kellene csokoládé …

– Az ám, de egész Pesten nem lehet kapni. Azt mondta a felesé­gem, azért, mert nincs fa, nem süt a pék.

Tamás ette a csokoládét, nem nagyon törődött a két emberrel, ment tovább. A füge ugyan drága volt, de zsebpénzéből jutott, nem kellett a garasra néznie. Leg­fel­jebb holnap megint kér a papától. A papa úr, s elég sokat keres.

Különösen most, hogy vége van annak a kommunizmusnak. Visszagondolt arra a rettenetes időre, mikor egész napon át otthon kel­lett ülnie, mert a mama nem en­gedte ki a lakásból, nehogy valami ba­ja essék. Azt szokta mindig mondani, hogy annyi a rossz ember, csu­pa bolseviki, s ezek mind rablásból és gyilkolásból élnek. Vissza­emlé­kezett, hogy papája és mamája állandóan milyen izgatottak lettek ar­ra a gon­dolatra, hogy a bolsevikiek egyszer eljönnek, és elvesznek min­dent. Igaz, hogy nem történt az egész idő alatt semmi különös, bár előfordult, hogy nem ettek ebédre sült húst. De a legrosszabb mégis az volt, hogy mindig félni kellett. Jó, hogy vége van! – gondolta. Most megint szabad ember, nem kell senkitől, semmitől félnie, oda mehet, ahová akar. Amíg így kényelmes léptekkel ballagott az iskola felé, eszé­be jutott, hogy már meg is beszélte barátjaival: délután kimennek fut­ballozni. Milyen jó lesz! A fene egye meg azokat a kommunistákat! Igaza van a papának, mind megérdemli, hogy felkössék.

Tamás tulajdonképpen sajnálta szüleit. Mindig olyan izgatottak voltak, és veszekedtek, mikor ő nem volt otthon. De azért ő valaho­gyan megérezte ezeket a veszekedéseket, s akkor egész nap nagyon szomorú volt. Egyszer hallott is valamit a csukott ajtón keresztül. A mama sírva mondta: „Persze a hozományom jó volt neked, de én …” – a többit nem hallotta már.

Sándor, a bátyja, amikor még kicsinyek voltak, azt mondta, hogy a szüleik érdekházasságot kötöttek. Tamás szeretett volna erről egy­szer megint beszélni a bátyjával, de már nem lehet… Hadnagy volt a háborúban, és elesett az olasz harctéren. Nagyon egyedül vagyok – gondolta magában. Papa egész nap az irodában van, mama bevásárol, és látogatásokat tesz, senki se törődik velem.

Alig ért a körút sarkára, mikor egy hangos, izgatott embertömeget pillantott meg. Először azt hitte, hogy a villamos gázolt el valakit, de aztán felfigyelt. Valaki azt mondta:

– Felismerték a gazembert!

Aztán összevissza beszéltek.

– Üssék agyon, üssék csak agyon azt a gazembert!

– Mi történt, kérem?

– Elfogtak egy bolsevikit.

– Úgy kell neki, miért volt kommunista.

– Üssék csak, ne sajnálják, az ilyen mindent megérdemel, nem em­ber az.

– Kutya bolseviki, gazember!

Tamás egyszerre megijedt. Ki akarta kerülni a csoportot, de nem tudta. Az emberek mindig beljebb és beljebb tolták … Egyszerre izga­tott lett: mi lesz most? Ahogy lökdösték, meglátta, miről van szó. Egy kék ruhás, nagy, erős férfi állt ott, előtte köpcös, pufók ember. Úgy kiabált rá, ahogy csak a torkán kifért:

– Micsoda, kommunista vagy, mi?! Tisztességes ember vagyonát kommu­nizálni? Elvenni az üzletemet?! Te nyomorult gazember!

És minden rikoltozó mondata után beleütött a munkás arcába. Egy sovány, cvik­keres úr a háta mögött még biztatta:

– Úgy, úgy, kérem! Csakhogy egyszer már bosszút állhatnak a tisz­tességes elemek ezeknek a gazembereknek az erőszakosságaiért.

A munkás egy kicsit szétnézett, nem védekezett. Szinte egykedvű­en tekintett körül, mintha nem is vele történne mindez.

Tamásban megmozdult valami. Szeretett volna csinálni valamit, mert csúnya volt, ahogyan az a sok ember annak az egynek nekiment. Igen, egy képet látott egyszer a múzeumban: Krisztus a Golgotán … De hogy is juthat eszébe ilyesmi! Hiszen ez gazember, akit itt ütnek! Ez is kommunista, ezek miatt nem lehetett fügét, csokoládét kapni. Ezt mondta a papa is, pedig a papa okos ember.

A tömeg egyszerre elcsendesült, utat nyitott egy nagybajuszú, pi­ros képű rend­őrnek. Az, ahogy odaért, hirtelen a munkáshoz ugrott:

– Kommunista vagy? Nem kell többé rendőr? Az anyád istenit, majd elbánunk veled!

A munkás nyugodtan állt és körültekintett.

– Micsoda? Szökni akarsz, te csirkefogó? – ordította a rendőr, s kardjához kapott. Egy gyors mozdulat, s a meztelen kard már a leve­gőben villog. Még az előbb oly ellenségesen viselkedő emberek is fel­kiáltanak. A munkás egyet ordít, s a vállához kap, ahonnan piszkos, kék zubbonyára sűrűn csurgott le a vér.

Tamás öntudatlanul is felordított, mintha őt érte volna az ütés. A rendőr most már semmivel sem törődött. Kétszer, háromszor belevá­gott a munkásba. Tamás előreugrott. Eszébe jutott, hogy amikor Bog­láron nyaraltak, és csirkét ölt a szakácsné, mindig összeborzadt, ha csak a véres kést látta. És most egy embert … Ránézett, látta, mint tartja vissza magát az erős ember, de teljesen mégsem tudott magán ural­kodni, és a fájdalomtól félrehúzodott a szája. Tamás fejébe szállt a vér, s mint egy kis hörcsög, vakmerőén odaugrott a rendőr elé:

– Biztos úr, az istenért, ne! … – De az rá sem hederítve, még egy­szer felemelte kardját.

Istenem, gondolta Tamás még egyszer … s maga se tudta, hogyan, egyszerre csak elkapta a rendőr karját. Az meglepetve nézett rá egy pil­lanatra, aztán dühös lett.

– Te taknyos, te! Leváglak! – ordította.

– Bizonyára ez is kommunista – mondta hátul egy elegáns fiatal­ember. – Ezt is bátran beviheti, biztos úr!

Mások higgadtabbak voltak:

– Hisz ez még fiatal gyerek, nem lehet bolseviki – mondotta egy öreg néni.

– Ezek a legrosszabbak – szólt egy sápadt, szőke bajuszú ember biztosan ifjúmunkás.

– De hiszen úrifiúnak látszik!

– Persze! A ruháit is összelopta.

A rendőr, aki veszélyeztetve látta tekintélyét, szó nélkül megragad­ta a fiút, és odakötözte jobb kezét a munkás bal kezéhez. Aztán hátba lökte őket:

– Na, mehetünk!

Mintha álomból ébredt volna fel: Hogy is juthatott eszembe egy rendőrt meg­tá­madni! Kár volt. Mi lesz most velem? – gondolta ma­gában. A munkás útközben oda­súgta neki:

– Kis elvtársam, mire volt ez jó? Elég, ha engem fognak el…

Tamás nem felelt. Tulajdonképpen gyűlölte azt az embert, akivel együtt kellett mennie. Csuklója szorosan oda volt kötve a munkásé­hoz és fájt. A rendőr útközben folyton káromkodott. Az emberek utá­nuk néztek, sokan kárörvendően vigyorogtak. De voltak olyanok is, akik megdöbbenve, szótlanul meredtek rájuk. És komoran mentek odébb … Tamás szégyellte magát: jaj, ha az utcán valaki meglátná! Mit szólna a papa és a mama?

Valósággal örült, mikor megérkeztek a kerületi kapitányságra. Mind­kettőjüket fel­ve­zet­ték az emeletre. Sötétben mentek egy darabig, az­tán belökték őket egy zsúfolásig telt, bűzös szobába. Rövid idő múl­va hozzászokott a szoba sötétségéhez és ahhoz a fur­csa, fojtott sutto­gáshoz, amellyel irt az emberek beszéltek. A munkást körülfogták a szobában levők.

– Honnan jön, elvtárs? – kérdezte valaki.

A munkás nem felelt. Sápadt arca egészen fehér lett, támolyogni kezdett, aztán lebukott a földre.

– Hát ezt is …! Ma már az ötödik! Gazemberek! – tört fel az izga­tott kiáltás.

Ideges, leplezett sürgésforgás. Mindenki segíteni akart. Valaki egy nedves kendőt kerített valahonnan, egy másik köpenyt tett a földre, és ráfektette a sebe­sültet. A rendőr az ajtóban részvétlenül nézte őket. Mikor a rendőr kiment, az együk fogoly Tamáshoz fordult.

– Maga is elvtárs, fiam?

– Mi tetszik? – kérdezte Tamás.

– Hogy maga is kommunista-e? – ismételte amaz jóindulatúan.

Tamás dühös volt. Miért is kellett ide kerülnöm! – gondolta ma­gában. Erre az utálatos helyre és ilyen közönséges emberek közé. Most még ráadásul azt hiszik, hogy ő is fajtájukbeli.

– Nem, kérem … Én tisztességes ember vagyok, nem kommunis­ta!

A foglyok egymásra néztek.

– Hogy került akkor ide? – kérdezte valaki.

– Majd kivisz engem innen az apám! Az én apám úr!

A megkínzott emberek csalódva néztek egymásra.

– Burzsuj-kölyök!

Annyi megvetést érzett ki ebből a szóból Tamás, hogy szeretett volna már elmenni ezek közül az emberek közül. Odament az ajtóhoz, megkérdezte a posztoló rendőrt:

– Mi lesz énvelem, kérem?

A rendőr nem felelt. Úgy tett, mintha nem hallaná.

– Kérdeztük ezt mi is már – legyintettek kezükkel az emberek mégpedig nagyon rég óta.

– Már három hete, hogy itt vagyok, s még csak ki se hallgattak – mondta az egyik.

Tamás remegni kezdett. Itt maradni napokon át! Itt aludni, ezen a kemény, piszkos földön! Hiszen ez irtózat, ez rémítő, ezt nem lehet elviselni! Rettenetes! Nem sze­retnék bolseviki lenni – gondolta. Majd­nem megsajnálta ezeket az embereket. Pe­dig ezek rablók és gyilkosok. A papa csak tudja.

Tamás a családjára gondolt. Hogy meg fognak ijedni, ha nem jön majd haza! Te­le­fonálni kellene! Ismét odament a rendőrhöz, és udva­riasan megkérdezte, hogy nem lehetne-e valahogyan hazatelefonálni. De még be sem mdta fejezni a mondó­káját, a rendőr dühösen mor­dult rá:

– Mars innen, különben …

Az emberek körülfogták a fiút.

– Mit gondol tulajdonképpen, kis öcsém – mondta valaki –, hogy hol van? Boldog lehet, ha élve kerül el innét. Csak ne sokat mozog­jon, és maradjon nyugton. Bizony, én már három napja itt vagyok, és senki sem tudja odahaza. S nézzen arra az emberre: annak a felesége a napokban gyereket vár, s mégsem engedik haza.

Az, akire rámutattak, a sarokban ült, egy gyűrött kabáton. Fáradt, gondolkozó arccal, fejét a kezébe hajtva. A kabáton még volt egy kis hely, és Tamás melléje ült. S amint végignézett a nyomorult embere­ken, akik itt voltak, hirtelen az a gondolata támadt, hogy ezekkel a fog­lyokkal a rendőrségen igazságtalanul bánnak. Pedig olyan is sok volt köztük, aki tetszett neki. Nyílt arcú, erélyes, bátor tekintetű emberek, akik mosolyogva és nyugodtan beszélgettek.

Egyszerre ordítás hallatszott. Lépések közeledtek. Az ajtó kinyílt, és új embert löktek be közéjük. Jajgatva bukott a földre, s összevérezte a piszkos padlót.

Tamás komor szomszédjához fordult, és megkérdezte tőle:

– Miért verték meg ezt az embert?

– Miért? Mert forradalmár volt! Mert ember volt! – válaszolta az erősen és büszkén.

Tamás elgondolkozott. Arra az estére gondolt, amikor kiabáló tö­megek vo­nul­tak végig az utcán, lövöldözve és félelmetesen. A mama fejét fogta, és szipogó sírás­sal, izgatottan mesélte, hogy forradalmat „csináltak”. Tamás az iskolában tanulta, hogy voltak 48-ban is forra­dalmak, és volt egy nagy francia forradalom is. Danton és Robes­pierre is forradalmárok voltak és híres emberek. De közelről még egyet sem lá­tott. Megnézte azt az embert, akit belöktek. Ilyen hát egy forradal­már? Nem tudta néz­ni ezt a véresre roncsolt, mozdulatlan hústöme­get. Szomszédjához fordulva meg­kérdezte:

– Miért csinálnak hát forradalmat?

– Mit tudom én ! Talán mert éhesek az emberek és szerencsétle­nek.

Tamás egyszerre úgy érezte, hogy ő is éhes.

Kivette zsebéből a tízórai vajaskenyeret, és enni akart. Egy sovány­ra aszott ember, aki előtte guggolt, megfordult, és alig hallhatóan mondta:

– Három nap óta nem ettem …

Tamás adni akart neki a kenyeréből, de aztán meggondolta a dol­got. Eszébe ju­tott, hogy talán még sokáig itt kell maradnia, ezen a ret­tenetes helyen. Az éhes em­ber tovább nézte a vastagra kent vajas ke­nyeret, és a fiúnak, isten tudja, miért, egy­szer­re csak nem ízlett az en­nivaló. Mindig arra a két éhes, szomorú szemre kellett gon­dolnia, s nem tudott már tovább enni. Odanyújtotra a kenyeret. De most már az nem fogadta el.

– Hagyja csak, nem kell.

Tamás megalázottnak érezte magát. Sírni szeretett volna, nem tud­ta, mit csi­nál­jon. Mozdulatlanul ült, és arra figyelt, hogy mit beszél­nek az emberek. Nem sokat értett belőle. Beszéltek diktatúráról, fe­hérterrorról, áruló szociáldemokratákról. Vala­ki azt mondta: megér­demeltük, hogy ide kerültünk, miért nem becsültük meg jobban a sa­ját uralmunkat. A többiek helyeseltek. Mások a kihallgatásukról mesél­tek. Vérrel aláfutott, kék foltok látszottak testükön. Egyesek kis, ke­rek, piros foltokat mutattak, s elmondták, hogy a detektívek vallatás közben égő szivarjukkal égették a foglyok testét, hogy „mulassanak is egy kicsit”.

– És mind-mind csak azért, mert kommunisták vagyunk, – mond­ta egy hosszú, fekete ember. A többiek izgatottan járkáltak fel és alá a kis szobában. Tamás el­rémült. Jaj, istenem, ha engem is így hallgat­nának ki! Iszonyú lenne … Még soha, sen­kitől nem kapott verést, és úgy érezte, hogy aki őt megütné, annak ő menten neki­menne. Gyűlöl­ni kezdte a rendőröket. Azt is, aki ide hozta őt, azt is, aki az ajtó­ban ült.

Később az udvarra vezették ki a foglyokat, ahol nagy fazékból le­vest mértek. Tamás nagyon éhes volt, de ezt a rossz ételt lenyelni még­sem tudta.

Mellette valaki arról beszélt, hogy már egy hete semmi mást nem evett. Tamás ránézett, és arra gondolt, hogy ez még sincs rendjén.

A szabad levegő élvezése nem tartott sokáig. Újra visszaterelték őket a szo­bá­ba.

Rövid idő múlva újabb „transzport” érkezett. Új foglyokat hoz­tak. Köztük egy fiatal­embert is, talán 2-3 évvel idősebbet, mint Ta­más volt. Érdeklődéssel nézte, hát­ha az is gimnazista. De nem az volt. Hiszen foltos a nadrágja, s nagyon kopott. Vala­mi inas lesz vagy pol­gárista. Azokat pedig Tamás nem szerette.

Az új fiú szétnézett.

Némi habozás után a gimnazista mellé ült a földre. így a közelből határozottan tetszett Tamásnak. Okos arcú, értelmes tekintetű, mo­solygó szemű fiú volt. A fiú is szemügyre vette Tamást. Aztán meg­szólalt:

– Te is ifjúmunkás vagy?

– Nem – válaszolt Tamás –, én gimnazista vagyok.

– S miért vagy itt? – kérdezősködött tovább az ifjúmunkás.

Tamás örült, hogy végre beszélhetett valakivel. Hosszasan és ör­vendezve me­sélt magáról, a szüleiről, a rendőrről és mindarról, ami vele történt.

A másik csodálkozva nézett rá.

– És neki mertél menni a rendőrnek? Egymagadban?!

Tamás azt felelte, hogy most már sajnálja. De a másik fiú közelebb jött hozzá, szeretettel fogta meg a kezét és rámosolygott.

– Miért hazudsz? Tudom jól, hogy nem sajnálod. Hiszen neked volt igazad!

A gimnazista meglepetten nézett fel. Csakugyan úgy érezte e pil­lanatban, amint végi­gnézett ezen a bátor, komoly fiún, hogy már nem is sajnálja, amit tett. Arra gon­dolt, hogy talán ennek így kellett történ­nie. Kezdett tisztelettel nézni az ifjú­mun­kásra, aki tovább kérdezőskö­dött:

– Kommunista vagy? – kérdezte.

Tamás nemet intett. Aztán bevallotta, hogy nem is tud őróluk sem­mit, csak amit azt apja szokott mesélni: hogy a kommunisták rabol­tak és loptak, és hogy romba döntötték az ezeréves alkotmányt.

– Butaságok – szólt erélyesen a másik. – Én is kommunista vagyok. Te, úgy látszik, nem értesz a politikához, minden burzsoá hazugságot utánuk szajkózol.

– Az apám azt mondja, hogy a politika nem nekem való, de ő po­litizál – felelte Tamás. – Sokszor éjfélig is beszél a klubban és a kávé­házban ilyesmiről. Azt szokta mondani, hogy minden kommunistát fel kell…

Gyorsan elharapta a megkezdett mondatot. Eszébe jutott, hogy új ismerőse is kommunista. Ránézett, és elképzelte, amint ezt az okos, bátor fiút megragadják, és a nyakára tesznek egy … Összeborzadt.

Kételkedni kezdett az apja igazságában. Újra odafordult barátjá­hoz:

– Te, az apám nagyon okos ember, és mindent tud. Ha ő azt mond­ja, hogy a kom­mu­nisták rablók, akkor mégiscsak lesz abban valami igazság. – A másik taga­dóan rázta a fejét.

– Te! – indulatoskodott Tamás – az apám sohasem szokott hazud­ni!

A másik erre azt felelte:

– Nem hazudik ő szándékosan, hiszen csakugyan úgy érzi, hogy vala­mennyi­ünket gyűlölnie kell, de mi azért mégis tudjuk, hogy ne­künk, csak nekünk van igazunk.

– De ha nektek van igazatok, miért nem tudja ezt az apám is – mondta Tamás elgondolkodva. – Az apám nagyon okos ember.

– Az lehet – felelte az ifjúmunkás –, de te úgy látszik, nemigen tu­dod azt, hogy az emberek nem képesek önállóan gondolkozni. Min­den ember gondolkozásmódja attól függ, hogy milyen helyzetben van, hogy hogyan nevelkedett fel, hogy a munkás­osz­tály­hoz tartozik-e vagy az úri osztályhoz, szegény-e vagy gazdag, hogy jó sora van-e vagy sem.

Tamás a fejét csóválta: Hát ez hogy lehet?

– Nézd meg például a katonákat – folytatta a másik. – Mikor a há­ború elején be­hívták őket, még elég jól érezték magukat, hiszen volt ennivalójuk, és azt sem tud­ták, hogy mi az a front. Legtöbben úgy vé­lekedtek, hogy nem is lehet olyan rossz do­log a hazáért harcolni. De amikor később fázni és éhezni kezdtek, mikor sokan meg­sebesültek közülük, sokan lettek csonkák és bénák, sokan estek el, akkor már így kezdtek gondolkozni: Milyen boldogság lenne hazamenni a családunk­hoz. Haza, haza és mindig békében élni … egész életünkön át. Mi kö­zünk nekünk az ellenséges kato­nához? S mikor a háború csak nem akart soha véget érni, s a katonák sorsa mind rosszabb és rosszabb lett, a tisztek kínzásai mind kibírhatatlanabbak lettek, s amikor látták, hogy az ő nyomorukból, fájdalmukból még zsírosabbra puffadnak a gazda­gok, akkor megint másképpen gondolkoztak: bosszút állni, véres bosszút, kirántani azt az átkozott revolvert a tiszt kezéből és megfordíta­ni. S aztán fegyveresen haza! Azok ellen, akik ide küldték őket, akik az ő vérükön híztak meg. Háborút a gazdagok ellen! Ugyan­akkor a gazdagok otthon így szavaltak: tovább kell harcolni, ki kell tartani a hazáért!

Tamás feszülten figyelt. Egy jelenet jutott az eszébe a háború ide­jéből. A pa­pája a ház kapujában állott, és arról szónokolt, hogy le kell verni az egész világot, s amíg ezt el nem értük, folytatni kell a szent háborút ellenségeink ellen. De ekkor oda­lépett a papához a házmes­ter fiatal fia, aki csak röviddel előbb jött haza sebe­sül­ten az olasz front­ról, és csendesen ezeket mondta:

– Nem kell olyan nagyon leverni mindenkit, azok is emberek! Be­csületes, dolgozó emberek. És úgy sincs semmi haszna a katonának abból, ha le is veri az egész világot. A gazdagok nyelik azt le, és a sze­gény, szegény marad tovább is.

Erre a papa nagyon haragos lett, és feljelentette a szegény sebesült katonát a kaszárnyában. Pedig egészen biztos, hogy akkor a katoná­nak volt igaza. S csakugyan, Tamás emlékezett rá, hogy mikor egy év­vel később elesett az ő bátyja, akkor a papa éppen úgy beszélt, mint a házmester fia, és éppúgy átkozta a rettenetes háborút.

– Mennyire igazad van – mondotta Tamás új barátjának. S arra gondolt, hogy az iskolában, az egész osztályban egyetlen fiú sem len­ne, aki mindezt ilyen szépen és értelmesen el tudta volna mondani, mint ez a tanonc.

– Látod – szólt hozzá elismeréssel –, te biztosan különb vagy, mint a többi kommunista. Veled még az apám is kivételt tenne, ha ismer­ne.

– Én semmivel sem vagyok különb, mint a többi munkás – felelt erre a barátja. – Én nem lehetek kivétel, mert senkinek sem szabad több jogot követelnie a maga számára, mint amennyi a másiknak van.

Tamás kezdett belemelegedni a vitába.

– Ebben azonban már nincs igazad. Beláthatod, hogy az, aki töb­bet tud, mert többet tanult, több jogot is követelhet magának, mint az, aki nem tud semmit.

– Az ám – szólt az ifjúmunkás –, de te egyszerűen elfelejted, hogy ma csak az tanulhat, akinek arra pénze is van.

Pénz, sok pénz kell tandíjra és könyvre. És még ha elő is tudná te­remteni nagy kínnal a tandíjra és könyvre való pénzt, akkor sem jár­hatna iskolába a munkásgyerek. Hiszen egész fiatalon, gyenge gyerek korában már munka után kell néznie, nehogy éhen haljon. De hiszen a gazdagok maguk sem akarják, hogy mi tanuljunk!

– Az már ugyan nem lehet igaz – rázta fejét Tamás.

A másik keserűen nevetett fel: – Hát akkor miért vagyunk mi itt? Azért, mert nem akartunk megmaradni abban a sötét tudatlanságban, amiben a gazdagok, az elnyomók szerettek volna tartani! Azért, mert meg mertük látni a világosságot, mert ki mertük nyújtani a kezünket az ő könyvük után, az ő tudásuk után, amit ma csak oly kevesen élvez­hetnek! Hát nem azért bunkóznak le, nem azért neveznek gaz­em­be­reknek bennünket, mert okosabbak és többet tudók mertünk lenni, mint amennyire ők szerették volna?

Ekkor hirtelen egy nevet kiáltottak. Az ifjúmunkás felugrott… Úgy látszik, meg­jött az anyám az ebéddel – kiáltott vidáman, és gyorsan az ajtóhoz szaladt. Tamás kíváncsian ment utána.

Szenvedő arcú, rossz ruhájú, fejkendős asszony állt az ajtóban, fa­zékkal a kezé­ben. A fia gyöngéden megcsókolta. Az asszony sírni kez­dett. A fiú szelíden átölelte, az arcát simogatta, és megnyugtató han­gon szólt anyjához:

– Édesanyám, nem látja, hogy egészen jó dolgom van itt?

– De az apád! – tört fel az asszonyból a zokogás – ma letartóztat­ták őt is … és … nagyon megverték …

A fiú elsápadt és megremegett. De aztán vigasztalni kezdte az any­ját:

– Lesz ez még másképpen is, anyám. Legyen nyugodt, hiszen ma­ga tudja, hogy lesz még másképp is!

Tamás barátjának édesanyja csak tovább zokogott:

– Tudom … tudom, de addig …

A rendőr odalépett:

– Vége a beszélgetésnek!

– Csak egy kicsit még, kérem – könyörgött könnyei közt az asszony.

– Ne kérjen itt semmit, anyám – szólt keményen a fiú. Az asszony még egyszer meg­csókolta a fiát, és lassan kiment.

Tamás elbámulva, csodálattal nézte ezeket az embereket. Olyan erősek és olyan nagyon bátrak. Ha az ő mamájának kellett volna ide­jönnie, rég elájult volna már. Hiszen ha egy kis egeret látott, vagy ha csak egy kicsit erősebben csapták be az ajtót, már ideggörcsöket ka­pott. Ha neki kellene ilyen helyen meglátogatnia a férjét!

S megint arra kellett gondolnia, amit félfüllel hallott egyszer: „per­sze, a hozo­má­nyom jó volt neked, de én …”, és egyszerre tudta, egy pillanat alatt meg­vilá­go­so­dott előtte, hogy odahaza korántsem szere­tik egymást úgy, mint itt ezek a szenvedő munkás­emberek.

Az ifjúmunkás elővette az ételes fazekat, és megkínálta vele Ta­mást.

– Neked sincs sok – mondta ő elutasítóan.

– Egyél csak – nyugtatta meg az ifjúmunkás –, neked is kell!

– De hiszen ezt neked hozták – szólt Tamás hebegve. És az a két éhes szem jutott az eszébe, mely előbb oly mohón nézte az ő vajaskenyerét.

– Az nem fontos – felelte a másik. – Nem volnék kommunista, ha ilyen hely­zet­ben nem osztanám meg a falatomat társammal.

– Te – fordult hirtelen restelkedve Tamás új barátjához –, én tu­lajdon­képpen nem is tudom, hogy mit akarnak a kommunisták, és az is könnyen meglehet, hogy az apám sem tudja. Magyarázd meg ne­kem.

– Ezt kötelességem megtenni – felelt örömmel a másik –, mert min­denkinek, aki kommunistának vallja magát, igyekezni kell igazságáról másokat is meggyőzni és másnak is megmondani mindazt, amit ő tud.

Dél már régen elmúlt, az ablak nélküli szobában sötétedni kezdett. A foglyok több­nyire a csupasz padlón hevertek, pokróc nélkül, köpeny nélkül, és halkan beszél­get­tek. Egyik sarokban három bekötött fejű ember feküdt. A fulladásig telt szoba leve­gője mind rosszabb és rosszabb lett. Az emberek mindnyájan úgy érezték, mintha vártak volna valamire. Kint fel-alá járt a posztoló rendőr. S hátul a fal mellett, a két fiú beszélgetett egymással. Az úri ruhás gimnazista, aki a piszkos föl­dön feküdt, arcát elgondolkozva öklére támasztva s előtte a rossz ru­hás, csillogó szemű ifjúmunkás.

Az ifjúmunkás beszélt.

Látszott rajta, hogy mindezt már sokszor elmondta, de mindig ugyanazzal a szi­lárd meggyőződéssel és mindig ugyanazzal a mély hit­tel. S amint beszélt, a cso­por­tok­ba verődött foglyok abbahagyták a suttogást, és kezdtek odafigyelni … Mindig töb­ben és többen figyel­tek, és mind többen és többen jöttek közelebb.

Az ifjúmunkás beszélt.

Az emberekről, az emberek életéről, arról, hogyan kell leélni szo­morú életüket. Mennyit kell kínlódniuk, s mennyi fájdalomban van ré­szük. Egyszerű szavakkal be­szélt saját magáról és családjáról, munkás­társairól, az egész nagy, erős, szenvedő prole­tariátusról.

Aztán beszélt más időkről, az emberiség őskoráról, amikor nem volt sem­milyen osztálykülönbség ember és ember között, amikor még mindenkinek egyforma rész jutott az élet gyönyöreiből és bajaiból. Mikor még nem volt úr és szolga, nem volt elnyomó és elnyomott. Megmagyarázta, hogyan keletkezett a szabad emberek kö­zött a társa­dalmat két külön világra osztó különbség. A munkáról beszélt, mely alapja minden társadalmi életnek és minden fejlődésnek. Megmagya­rázta, hogy minden dolog annyit ér, amennyi emberi munka kell az előállításához, és hogy az em­berek között is csak az lehet értékes, aki munkát végez és termel. Keresetlen, min­denki által érthető szavakkal beszélte el, hogy milyen hatalmasat fejlődött a tudo­mány, s hogy en­nek folytán mennyivel többet és jobban tudnak az emberek termelni ma, mint a rég elmúlt időben, és hogy ez a nagyobb gazdagság mé­giscsak milyen elenyészően kevés ember tulajdona lett. A tömegnek, a dolgozóknak mindig csak a szen­vedés és nyomor jutott osztályré­szül. Az elkeseredett harcokról beszélt, melye­ket az elnyomók, a rab­szolgatartók ellen folytattak az elnyomottak, a kiuzsorázottak. Rámu­tatott arra, hagy az egész történelem ilyen osztályharcokból áll.

Tamás olyan figyelemmel hallgatta új barátját, mintha a saját éle­téről lett volna szó.

A többiek is bólingattak hozzá. Legtöbben közülük már mindezt tudták. Akik nem is tudták ennyire pontosan, ösztönösen mind érez­ték. Csak a gimnazistának volt mind­ez új. S ahogy minden idegszálát megerőltetve figyelt, érezte, hogy mindaz, amit ed­dig tanult: hazug­ság. Erezte, hogy mindaz, amit eddig szépnek tartott, teljesen el­hal­ványult, a semmibe veszett. Erezte, hogy e pillanatban ebben a bűzös, sötét rend­őr­őr­szobá­ban olyan mélyen pillantott bele az emberekbe, a világba és saját magába, mint még soha.

Az ifjúmunkás beszélt: régi osztályharcokról és régi forradalmak­ról, rab­szol­gák­ról és parasztokról, akik fellázadtak, hogy emberek, sza­bad és boldog emberek lehes­senek. Megemlékezett vezéreikről, akiket tüzes trónon égettek el, akiket fel­kon­coltak, száz halállal öltek meg, de akiknek a neve mégis örökéletű lesz.

S a foglyok, a poros, piszkos rendőrőrszoba foglyai, akik valamennyien láza­dók, forradalmárok voltak, csöndesen, nehezen lélegzettek.

Tovább beszélt az ifjúmunkás. A kommunistákról szólva, emelke­detté vált a sza­va. Arról beszélt, hogy ők is lázadó rabszolgák, kik meg akarnak szüntetni minden osz­tály­külön­bséget, hogy mindenkinek egy­forma részt adjanak a jogokból és köte­les­sé­gekből, hogy kiépítsék a jövendő boldog társadalmát, a kommunista társa­dal­mat. Iz­galomtól átfűtött szavakkal beszélt arról, hogy miért kell ennek minden körül­mé­nyek között megvalósulnia, még akkor is, ha pillanatnyilag le is ver­ték a mun­kás­sá­got. Beszélt arról, amit abban a szobában mindnyájan tudtak, csak a gimnazista nem, noha az egész idő alatt Pesten élt ő is: hogy milyen volt a munkásuralom Magyar­országon, mennyi mindent tudott elérni, és mégis, miért kellett elbuknia. Rátért min­den­re. Ifjú­munkásokra, akik végre mindazt megtanulhatták, ami eddig el volt zárva előlük … Munkásgyerekekre, akiknek tiszta, langyos vizű úri la­kások kényelmes für­dője jutott … sok iskola, szép kirándulások, mú­zeumok és jó ruha … a fronton bát­ran és lelkesen harcoló vöröskato­nákra, akiknek volt miért küzdeniük, mert volt szép, diadalmas prole­tárhazájuk.

Az összetört emberek eleinte szó nélkül hallgattak, azután beszél­ni kezdtek ők is. Magukról beszéltek: a munkástanácsokról, az elfog­lalt palotákról, a proletárokkal teli színházakról, arról, hogy mit dol­goztak, mit tudtak elérni, és hogyan éltek a saját osztályuk uralma alatt.

S Tamás lélegzetét is visszafojtva, olyan érdeklődéssel figyelt, mint­ha mindezt ő is átélte volna. Eszébe se jutott már arra gondolni, hogy röviddel azelőtt ő még lenézte és gyűlölte ezeket a kommunistákat.

S az ifjúmunkás tovább beszélt. Szeme lángolt, hangja reszketett:

– Ha ma kevesen is vagyunk igaz kommunisták, szent igazságunk: a munkások fegy­veres felszabadítása áttör a börtön falán is. Mi megpenészedhetünk sötét odúk­ban, de igazságunk kivirul. A zsellér sze­me is egyedül miránk tekint… A magát úrnak tartó hivatalnokember, mérnök, orvos még sötétben tapogatózik, de…

Tamás összerezzent.

– De észre fogja téríteni nemsokára ezt a szerencsétlen sereget is a nyo­mo­rú­ság szeges ostora. Meg fogja látni igaz testvérét, a két kezé­vel dolgozó, nyomorgó, lázadó proletárt… Hiszen ő is robotol, gür­cöl, eladja éhségbérért a munkáját, elő­lép­te­tésért a meggyőződését, hozományért egész életét, boldogságát, mindent…

Tamás megrázkódott. Mintha hályog hullt volna le szeméről. Hi­szen az apja, a mér­nök is munkás tulajdonképpen, és neki is a munká­sokkal kellene tartania. S ő még­is gyűlöli a munkásokat, az egész em­beriség jövőjéért küzdő proletárokat. Pedig ő sem lehet valami nagyon boldog. Neki is sokat kell dolgoznia, egész napon át. S pénz­ért vásá­rolt magának boldogságot, és most folyton ideges, izgatott. Egyszer­re vilá­gosan látta Tamás, hogy a világ ma milyen kétségbeejtő, és meny­nyire rosszul van be­ren­dezve, hogy változtatás nélkül így tovább élni nem lehet, s hogy mindenki, aki nem akarja gyáván eldobni magától az életet, kénytelen fellázadni ez ellen a világ ellen. Tudta már e pillanat­ban Tamás, hogy ezeknek a foglyoknak van igazuk, hogy a rend­őrök, az apja, minden eddigi ismerőse vakok és rosszak. Minden átmenet nélkül újra eszébe jutott a „Krisztus a Golgotán”. Erezte, hogy kom­munista lett …

Hirtelen nagy csendesség támadt a szobában. Furcsa zaj hallatszott az udvar felől… Ének és hangos, durva röhej, ordítás és tompa ütések. A foglyok komor te­kin­tete összevillant:

– Jönnek a tisztek! Megint kezdik …

– Tegnap este voltak utoljára itt – tette hozzá egy másik fogoly, akinek nagy, fekete véraláfutások voltak a szeme körül. A foglyok kö­rülnéztek, mintha védelmet keresnének.

A szobában néma, halálos csönd. Tamás valami retteneteset sej­tett, de nem is tudta elképzelni, hogy mit. A nagy csöndben csak a sa­ját nehéz lélegzetét hallotta.

– Hol vannak azok a bitangok – verte az ajtót kívülről egy rekedt hangú tiszt.

– Igenis, itt bent vannak, jelentem alázattal, 45 ember – kiáltott a rendőr fel­ugor­va és feszesen tisztelegve. A lépcsőn hat katonatiszt tűnt fel. A hosszú darutoll vidá­man lengett sapkájukon. Egy magas, szikár, sovány arcú főhadnagy vezette őket. Kezében félelmetesen lóbált egy ólomfejű gumibotot. Megálltak az ajtóban és diadal­maskodva, bárgyú röhögéssel mustrálták a foglyokat.

– Negyvenöt… büdös … bolseviki – dadogta a főhadnagy. Vörö­sen csillogó arcán meglátszott, hogy részeg volt.

– Hányat hagyjunk ma életben ezekből? – kérdezte hetykén egy fi­atal, gyerekarcú alhadnagy, a többiekhez fordulva.

– Mondjuk, a felét – felelt röhögve egy másik –, hadd maradjon belőlük holnapra is!

A tisztek akkor már mind bent voltak a szobában, és vizsgálódva körülnéztek. Az ajtó közelében álló foglyok önkéntelenül és gyorsan hátrább húzódtak. A rendőr a tisztek mögé állott, és gúnyosan mo­solygott. Hosszú volt ez a várakozás, keser­ves­en hosszú. Talán egy perc is eltelt … A tisztek szótlanul vizsgálgatták a foglyokat…

Tamás szörnyen félt. Sírni szeretett volna, de ahhoz sem volt elég bátorsága. A csöndet az egyik darutollas törte meg, aki odalépett az egyik fogolyhoz.

– Mi voltál? – kérdezte tőle.

– Vöröskatona – válaszolt a munkás, és meghátrált egy lépéssel. A tisztek elé­ge­det­ten röhögtek össze.

– Úgy? Vöröskatona? – rikácsolt az alhadnagy. A munkás elé ug­rott, és teljes erejével beleverte az öklét arcába. A szerencsétlennek megindult az orra vére.

– Kérem, önöknek nincsen joguk verni – mondotta elsápadva, de azért erős, komoly hangon a munkás. Tessék engem kihallgatni és azu­tán elítélni, de nem …

Nem tudta befejezni. A főhadnagy ólmos fejű botja a levegőbe emelkedett, s erre, mintegy jeladásra, az egész tiszti csoport a mun­kásra ugrott.

Tamás görcsösen a padhoz kapaszkodott. S elfordulva fogta be a füleit. De azok­nak a tompa ütéseknek s annak a mindent átjáró, ne­héz, fáradt sóhajtásnak a hang­ja mégis belefúródott az agyába, egész testébe. Úgy érezte, hogy már nincs is más az egész világon, mint tiszt, rengeteg tiszt, akik mind embert vernek, puha, meleg emberhúst…

A tisztek ott hagyták a földre bukott áldozatot. Egyikük még ne­héz csizmájával rálépett az aléltan fekvő ember kinyújtott kezére. Ta­más felszisszent.

A tisztek ezután a többiek felé közeledtek:

– Most ti jöttök sorra, gazemberek – mondta az egyik látszólagos nyuga­lom­mal, az izgalomnak minden jele nélkül.

Sorra vették a foglyokat. Egyiket a másik után megkérdezték, hogy kom­mu­nista-e. Ha a válasz „igen” volt, nyomban lesújtott az ólom­végű bot. A tiszti banda elemében volt.

A foglyok nem tagadtak. Legtöbbjük kemény, büszke daccal vág­ta a tisztek sze­mébe, hogy ő igenis, kommunista. Néhány közülük nem felelt, ami még inkább fel­ingerelte a tiszteket… Már vége felé járt a val­latás, hárman voltak még hátra. A Tamás kenyeréből kolduló, vézna, legyengült fogolytárs, Tamás és új barátja: az ifjú­munkás.

Mikor a tisztek a sarokban kuporgó munkás felé közeledtek, az feltápászkodva eléjük támolygott. Látszott rajta, hogy minden mozdula­ta mennyire nehezére esik. A falhoz támaszkodott.

– Te is kommunista vagy? – kérdezték a tisztek. A bizonytalanul támolygó ember habozva felelt:

– Nem … vagyok … az.

– Akkor rendben van, nem lesz semmi bántódásod – szólt az egyik tiszt –, de bizonyítsd be!

– Hogyan? – kérdezte az összetört ember.

A riszt gúnyosan nevetett: – Mondd hangosan, hogy a többiek is hallják: minden kommunista gazember, rablógyilkos!

A vérükben heverő, megkínzott emberek mind ránéztek. A fogoly eltorzult ar­cán meglátszott, hogy nehéz küzdelmet vív magával. Las­san préselte ki sápadt, vér­telen ajkaiból a szavakat:

– Minden kommunista … minden kommunista …

Habozott.

– No, mi lesz hát! – ordított az egyik hadnagy. – Halljuk már!

Ekkor felegyenesedett a meggyötört munkás:

– A kommunisták… becsületes, igaz emberek … – suttogta. De ez a suttogás mint­ha keresztülharsogott volna az egész épületen. – Én is kommunista vagyok – tet­te hozzá büszke daccal – és maguk … maguk a gyilkosok! – Aztán összerogyott.

A tisztek megütközve néztek össze. Nem tudták, mit csináljanak.

– Gazember – mondta végül az egyik, és belerúgott az eszmélet­len munkásba. Aztán a két fiúra került a sor. Először az ifjúmunkás­hoz fordultak:

– Mi vagy?

– Kommunista vagyok! Az is maradok – felelt komoly nyugalom­mal a fiú.

– Na, majd elválik – mondta a gyerekképű alhadnagy, aki nem sok­kal lehetett idősebb nála, és teljes erejével arcul ütötte.

– Hát te? –fordult ezalatt Tamáshoz egy másik tiszt.

Tamás úgy érezte, hogy szétpattannak az idegei. Oda szerette vol­na kiáltani, hogy ő is kommunista, mert már rájött, hogy fogolytársa­inak, ártatlanul megkínzott fogoly­társai­nak van igazuk … De nem mert. Hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen ő tulaj­don­kép­pen ártatlanul került ide, hogy még akkor nem is volt kommunista, mikor idehozták, még akkor nem tudott semmit mindarról, amit azóta hallott itt.

– Kommunista vagy te is, te taknyos kölyök? – kérdezte félelme­tes hangon még egyszer az előbbi tiszt.

Tamás körülnézett a cellában. Mindenütt összetört, véres embe­rek. Halk nyöszörgés hallatszott, és a fiú összeborzadt.

– Nem vagyok az, kérem – mondta, és tekintetét a tisztekre emel­te. Ezek egymásra néztek. Az egyik közelebb jött Tamáshoz.

– Hát akkor mondd hangosan: micsodák ezek? – kérdezte a fog­lyokra mutat­va.

Tamás úgy érezte, hogy e pillanatban minden ereje elhagyja. Csak egyet látott maga előtt: az otthoni szép szobákat, a jó ebédet, a futballpályát! Csak haza! Haza …

– A kommunisták gazemberek – kezdte halkan, s azután megakadt a szava. De amikor megpillantotta a szeme előtt táncoló ólomfejű gu­mibotot, sietve folytatta, mint aki gyorsan túl akar esni valami kelle­metlenen:

– Gyilkosok, rablók, gazemberek … – S lesütötte a szemét. Nem mert körülnézni.

Akkor rendben van – mondták a tisztek elégedetten. – De hogyan kerülsz te ezek közé? Hogy jutottál ide?

Tamás elmesélt mindent, ami vele történt. Mikor az apja nevét em­lítette, az egyik tiszt előrelépett: Ismerem, jó ellenforradalmár!

A fiú nem mert hinni a fülének. A tisztekre meredt a szeme, akik egymással sugdolóztak: – Ha igaz, hogy az ő fia, mondotta a végén a főhadnagy, holnap reggel hazamehet.

– Haza! Haza! …

A tisztek kezet fogtak Tamással. Az egyik még hatalmasat ütött ólmosbotjával az ifjú­munkás vállára, aztán, mint akik dolgukat jól vé­gezték, lassú léptekkel ki­mentek. A cellában csönd lett.

Tamás alig bírt nagy boldogságával. Barátjához fordult, hogy be­szélgetést kezdjen vele. Megszólította, de az ifjúmunkás nem felelt.

– Mi bajod? – kérdezte Tamás aggódva.

– Hagyj békében – felelte a másik, és elnézett Tamás feje fölött.

A fiú meghökkent. Mi történt?! Már vége a barátságnak?

– Mondd, mért nem felelsz? – fordult hozzá kérőén újra.

– Ne szólj hozzám – mondotta az ifjúmunkás sötéten. – Miért ál­lasz szóba olyan rablókkal és gazemberekkel, amilyenek mi vagyunk?!

Tamás lassan a padhoz ment és leült. Gondolkozni kezdett. Gon­dolkozott, olyan erősen, gyorsan, és mindent áthatóan, mint még so­ha életében. Erezte, hogy bele­fájdul a feje, de mégis tovább gyötörte magát.

Most már tisztán látta, hogy gyáva volt. Látta, hogy hazug volt. De vajon ártott-e ő ezzel a többieknek? Miért vetik meg ezért? Miért nem tették ők is ugyan­azt, mint ő? Akkor talán őket sem gyötörték volna meg olyan borzalmasan.

S lassan kezdett ráeszmélni arra, amit eddig még csak nem is sej­tett. Hogy ezeknek a kommunista foglyoknak, valamennyiüknek van valamijük, ami sokkal többet jelent számukra, mint a nyugodt otthon, többet, mint a családjuk, mindennapi betevő falatjuk, többet, mint a biztos élet. Kezdte érezni azt is, hogy ezeknek a foglyoknak, mindnek van hatalmas lelki támasza, amely mindenhová, még ebbe a poros, bű­zös, véres, piszkos rendőrfogdába is elkíséri őket. Támasz, mely erő­sebb minden vérben tobzódó rendőrnél és minden gumibotot suhog­tató, darutollas tisztnél.

Erezte, hogy szüleinél, ismerőseinél, minden eddigi barátjánál hi­ányzik ez a nagy lelki támasz, érezte, hogy azok csak addig tudnak él­ni, míg jómódjuk, békés nyugalmuk tart. A körülötte vergődő mun­kásokra nézett, és egyszeriben meglátta a különbséget eddigi ismerő­sei s az itt kínlódó, egyszerű emberek között. Látta, hogy ezeknek az embereknek a lelkét nem lehet elpusztítani, megsemmisíteni…

Mikor gondolkodásában idáig jutott, Tamás határozottan ugrott fel helyéről, és az ifjúmunkáshoz lépett.

– Te … tudom már … én nagyon gyáva voltam, beismerem, na­gyon gyáva … de szerettem volna hazamenni. És úgy érzem – hogy többé már nem leszek ilyen …

– De mondd csak – folytatta Tamás az ifjúmunkás szemébe nézve –, hogy van az, hogy ti olyan erősek, olyan bátrak vagytok, és én olyan gyönge. Lehetetlen, hogy ti csak azért lennétek erősebbek, mert töb­bet tudtok, mint én. Kell, hogy legyen ben­netek valami, ami belőlem és az én eddigi ismerőseimből hiányzik. Mondd, mi ez?

– Ez – felelte az ifjúmunkás, és most már ő is hosszan Tamás sze­mébe nézett. – Ez: a kommunista erkölcs. Azután hirtelen azt kérdez­te Tamástól:

– Felelj! Mennyi kétszer kettő?!

Tamás mosolyogva felelte: – Négy!

– Felelj ! Becsülsz-e engem, meg ezeket a szerencsétlen elvtársa­kat?

Tamás egy pillanatig habozott…

– Látod, ez az úri erkölcs. A szemedből látom a feleletet, de félsz hirdetni, amit szíved meg az agyad már felismert…

– Tudod, mi a kommunista forradalmár erkölcse? Ha felismered a szenvedő dol­gozók legyőzhetetlen igazát, hirdesd azt a poklon keresz­tül is … A forradalmár nem felemás. A mi igazságunknak élünk, ezért, ennek diadaláért küzdünk ezer ve­szély között is! Pusztítsd el ellensé­gedet, hogy az igazságod el ne pusztuljon! Nem le­het kommunista, aki gyáva. A mi igazságunk erősebb minden faragott isten igaz­sá­gá­nál, a bitófa alatt, a puskacső előtt is meg kell mutatnunk, hogy rendület­lenül hiszünk ben­ne.

– Úgy van – szólalt meg egy idősebb munkás, aki eddig is feszül­ten figyelt az ifjú­munkás beszédére. – Aki forradalmár, az marad örök életén keresztül, még ha min­dig csak szenvedés jut is ki osztályrészé­ül. Ma hoztak ide a főkapitányságról, s ott egy forradalmárt láttam, akit úgy kínoztak, mint talán emberfiát még soha, kit olyan dühvel gyötörtek, mintha magát a forradalmat akarták volna eltaposni ben­ne. Tudta, hogy meg fog halni, de egy pillanatra sem ingott meg. Hitt a végső győzelemben! Napokon át vallatták … teste egyetlen nagy seb volt… S mégsem mondott egy áruló szót sem. Ez Korvin Ottó volt.

Korvin Ottó … Mindenki, minden felsebzett testű, megkínzott em­ber csak róla beszélt. Mindenki tudott valamit felőle. Hogy jómódú családból származott… hogy mindig a proletárok soraiban harcolt… Suttogva beszéltek a halálra kínzottról. Bátorságáról, aminek legendás híre bejárta a börtönöket…

Este lett. Az épületben minden elcsendesedett. A homályos fogdában rossz petró­leum­lám­pa füstölgött. A foglyok a kemény, köves padlóra feküdtek, s úgy igyekeztek el­helyez­kedni, hogy sebeik ne nagyon fáj­janak.

– Feküdjünk le mi is – szólt az ifjúmunkás –, ki tudja, mi lesz hol­nap.

Holnap! … Tamás arra gondolt, hogy holnap eljönnek érte, és ő hazamehet.

Ő is végignyúlt a földön, de nem tudott elaludni. Gondolkodni kezdett. Nem örül annak, hogy hazaengedik? Erezte, hogy nem. Már másnak látta magát, mint ami azelőtt volt. Ha mindazt, amit ma át­élt, nem látta és nem hallotta volna, milyen boldog lehetne, de így … így nem.

Arra gondolt, hogy ismét olyan emberek közé kerül, akikről most már tudja., hogy rosszak. Hogy olyan jólétben kell élnie, amiről látja már, hogy a mások nyo­mo­rá­ból ered. Olyan családban, ahol folyton azokat szidják, akiket ő itt annyira meg­sze­re­tett: össze­szorult a szíve… Nem akart erre gondolni! Nem akarta össze­hasonlítani azokat az em­bereket ezekkel…

Egyszerre világosan látott: úgy látta, hogy már nem is tudna azok között élni. Nem tudna többé vidáman futballozni, amikor itt fájdal­mukban hörögnek az em­be­rek. Nem tudna hazug és üres dolgokat ta­nulni az iskolában, amikor tudja, hogy ezeknek a munkásoknak egyet­len szava többet ér, mint tanárainak minden böl­cses­sége. Régi barátok­kal lenni együtt, holott igazi barátokat most szerzett először.

Sokáig gyötörte magát e gondolatokkal. Végre, nagy sokára mé­gis elaludt.

Alig lehetett valamivel éjfél után, amikor felébredt. Sötét volt, a lámpa már nem égett. Szomszédai izgatottan suttogtak.

Tamás minden tagját fájlalva ugrott fel a kemény földről. A fog­lyok cso­por­tok­ba verődve tanácskoztak valamiről. Sokáig tartott, amíg rájött az izgalom okára.

Röviddel ezelőtt egy ittas rendőr rontott be a szobába, és hangos lármával köl­töt­te fel az alvó foglyokat. Csupa szórakozásból kardjával szurkálni kezdte őket. A vég­képp elkeserített emberek egy ideig csak szótlanul állták a piszkálódást, de végül is megunva a dolgot, vala­mennyien a részeg rendőr ellen fordultak. Ki akarták tusz­kol­ni, de mi­kor ez észrevette szándékukat, düh fogta el, és teljes erővel belevágott az egyik fogoly arcába. A felizgatott fogoly erre szinte önkívületi álla­potban megragadta a petró­leum­lám­pást és a rendőr felé hajította. A lámpa a rendőr fejét érte. A cellá­ban vak­sötét lett, s a rendőr gyáván loholt kifelé. Vajon mi lesz most? …

Mindnyájan izgatottan tárgyalták az ügyet. Ha megtudják, hogy ki tette, örökre végeznek vele! Nincs más hátra, mint szolidaritást vál­lalni vele, és bármi történjen, semmit el nem árulni.

Tamás arra az emberre nézett, aki a lámpát a rendőrre dobta. Ép­pen mellette állott. A kívülről beszűrődő kevés világosság mellett is megismerte benne azt a fog­lyot, akinek várandós volt a felesége. Hal­lotta, amint együtt suttogott a többiekkel:

– Jelentkezni fogok …

De társai egy emberként álltak melléje: ezt nem szabad tennie, sem­mi esetre sem szabad!

Hirtelen vad lárma támadt. Az ajtóban három rendőr jelent meg, lámpással a kezükben.

– Felkelni! Mindenki! – parancsolták ordítozva.

Mindnyájan felugráltak.

– Melyikőtök dobta a lámpást? – hallatszott egy éles hang.

Halálos csönd, a foglyok egymást nézték, mintha bátorságra buz­dítanák egy­mást.

– Jelentkezzen az illető – folytatta valamivel nyugodtabban a rendőr-, s a töb­bi­eknek nem lesz semmi bántódásuk.

Csönd …

– De jaj – üvöltött ugyanaz a hang jaj akkor, ha nem jelentkezik senki … akkor itt ma csont épen nem marad, akárhányat! is vagytok!…

Izgatottan néztek össze. Senki sem törte meg a csendet…

– Na, mi lesz? – kérdezte újra a rendőr. – Háromig számolok! Az­tán …

Az emberekben megfeszült minden idegszál. Nyomasztó csend fe­küdt meg min­denkit.

– Egy … kettő … – számolt a rendőr és körülnézett. Há-á-rom … – tette azután hozzá.

Senki sem jelentkezett.

– Disznó gazemberek! – üvöltöttek erre a rendőrök, s mindhár­man egy öreg­em­bernek estek, aki a legközelebb állott hozzájuk.

Tamás a mellette álló munkásra nézett, aki a lámpát a rendőr fejé­hez vágta. A mun­kás arca eltorzult… Merev tekintettel nézte, amint az ártatlan öregembert verik … Majd hirtelen egy lépést tett előre. Né­hány halk szó tört fel a torkából: – Kérem .. én … én …

A rendőrök nem hallották meg.

Tamás magánkívül, valósággal lázban nézte az önmagával tusakodó munkást. Úgy érezte a fiú, mintha agyában valami óraszerkezet za­katolna. Egyik gondolat a má­sikat kergette: most jelentkezni fog ez a vézna ember, akinek várandós a felesége. Jelent­kezni fog és agyonütik! Ha pedig nem jelentkezik, akkor agyonvernek min­den­kit! Azután új gondolat ötlött az agyába. Úgy érezte, hogy mindazok közül, akik itt szen­vednek, egyedül ő a hitvány, ő a gyáva. Egyedül ő az, aki nem ké­pes cselekedni! Ezen a napon ő már úgyis kiesett az előbbi környeze­téből … Haza többé már úgyse tudna menni. Ahhoz pedig hitvány és érdemtelen, hogy ilyen emberekkel, mint ezek a foglyok itt, valaha is együtt haladhasson. Mindenkiért kár itt, csak éppen őérte nem!

S Tamás előreugrott, mintha hajszolná valaki, előre a rendőrök­höz …

– Én … Én dobtam a lámpát! Én dobtam a lámpát! – S a szemé­ből boldogság sugárzott.

Néhány pillanatig csend volt, halálos csend. Az emberek azt hitték,, álmodnak. Végre felocsúdtak dermedtségükből…

De már késő volt. A rendőrök elhurcolták Tamást…

És ötödnapra úrifiút temettek Budapesten …

Egy meggyilkolt forradalmárt…