Sérko Békesz az iraki Kurdisztánban, Szulejmanija varosában született 1940-ben. 1965-ben csatlakozott a kurd fegyveres mozgalomhoz, és a mozgalom rádiójánál dolgozott, Első verseskönyve Bagdadban jelent meg 1968-ban. Ez idáig tizenkét verseskönyve látott napvilágot. Kurd nyelvre fordította (arabból) Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényét. 1975-ben az iraki kormányzat három esztendőre száműzte Dél-Irakba. Utána azonban ismét bekapcsolódott a mozgalomba, s miután három évet töltött a kurd gerillákkal a felszabadított területen, 1986-ban emigrációba kényszerült, Svédországban telepedett le. Versei svéd, dán, francia, német, olasz, török, arab és angol nyelven olvashatók. A magyar műfordítás Csala Károly munkája, Deiary Majid kurd eredetiből készült prózafordítása alapján született.
Fájdalom
Hej, bús-egymagadra hagyott párom!
Datolyaszín hajad után türelmed is
hagy, hagyd jó hosszúra!
Négy szép gyermekünk után
fogadd be az ínséget is
tárt öledre és szívedre!
Tudom: az éj …
Ne nyiss ajtót csüggedésnek,
remény vesztét el sose hidd,
könnyek szavával ne szólj!
Kőszál legyen a fájdalom,
s szírfokán ti: öt virágszál!
Tépelődő
Verseimből ha kitépnék
a virágot, négy évszakom
egyike elhervadna;
hogyha a kedvest kitépnék,
ketteje halna;
a kenyeret ha kitépnék,
halna hárma;
ha a szabadságot tépnék,
évem holtán halnék én is.
Példabeszéd
Mennyi mindent rozsda mar szét,
feledés bont,
semmivé tesz,
lásd: koronák,
pólóütők,
királyi palotatornyok,
S mennyi máson semmi sem fog,
sem rothadás,
sem feledés:
nem múlandó.
Egy keménykalap,
egy sétapálca
s pár csámpás cipő –
Charlie Chaplin.
Világtalan
Kis bárányka
robaj után
gépmadarak eltávoztán
rezgő szájjal
sem a tőgyre nem talált rá,
sem a nyájhoz nem talált el,
sem a vízhez nem lelt ösvényt.
Együtt
Egy délután
a vak, a süket meg a néma
pár órácskát elüldögélt
merev mosollyal, szép hármasban
a kiskert kispadán, jó hangulatban.
Süket barátja ,ép szemével látott a vak,
néma társa fülével hallott a süket,
és fölfogva mindent ajkuk mozgásából,
társalkodóit a néma is.
És mind a hárman szívták üdvözülten
a virágoskert illatát.
A szerelmed
A szerelmed akár a szél:
ha lángra gyűlni akarok,
föltárnád, s ellobbant engem,
A szerelmed akár a szél:
ha hamvadok,
föltárnád, és föllángoltat.
Eredmény
Az a börtön,
hol a Hold halt,
a Nap foglya.
Azt a folyót, mely csermelyt nyelt,
elemészti
tenger torka.
Sírás
Miért sír ez a kerek erdő?
Talán meghalt egy fiatal fája?
Talán a tegnapi szélvész
nyárfa-lányát elragadta?
Talán annak vette hírét,
hogy szerelmes madárkáit
lelődözték?
Nem … Megtudta:
egymagára marad holnap,
mert a hegyről
ezeréves, kedves falvát
messze hajtják,
délvidékre
hatalommal elhurcolják.
A föld
Fa lombjához hozzányúltam –
fájdalmában ága rándult;
kezem ágára emeltem –
törzse kezdett
kiáltozni;
törzsét mikor általfogtam –
lábam alatt föld mozdult meg,
kő nyögött föl;
mikor aztán lehajoltam
föld-markolói –
egész Kurdisztán kiáltott!
Emlékírások
Memoárt írt a virágszál,
s fele-része
szép arcáról szólt a víznek.
Visszaemlékezett a víz,
s fele-része
nem szólt másról, erdők szálfa-termetéről.
Emlékezett az erdő is: nem másról szólt
fele-része,
föld-menyasszony szépségéről.
Emlékeit szülőföldem is megírta:
mind-egésze,
teljessége
kedves anyánk, szabadságunk idézése.
Új év
– A szántóföld, mely még tavaly nem zöldült ki
csók-esőmtől, idén zöld lesz –
szólt a felhő.
– Virág, mit nem tűztem tavaly fürtjeimbe,
ott lesz idén –
mondta a kert.
– Azt a sudár, csinos szálfát,
mellyel tavaly nem táncoltam,
kézen fogom az új évben –
szólt a szellő.
– Tavaly viselt tűzkoronám eltörpülhet
ez újévi láng-fejékem fénye mellett –
szólt a hegycsúcs.
– Csak szemeztem a patakkal a múlt évben,
idén kézfogóra kérem –
mondta a tó.
– Láthatárig szállni tavaly nem volt merszem,
idén kirándulni csábít –
szólt a madár.
– Tavaly még nem ismert betűk sötét gyöngyét
karkötő-mondattá fűzöm
idén mind a két csuklómra –
fogadkozott egy kislányka.
– Búzaszemet, amit tavaly a hátamon
nem bírtam el,
városomba viszem idén –
így a hangya.
– A viharon, mitől tavaly meghőköltem,
idén átverekszem magam –
mondta a ló.
– Új esztendőnk tizenkét ujjú gyertyája
tavalyinál fényesebb reményt világol –
szólt asztalomon a tálca.
– A vad hegyvidéki verset, amit tavaly
nem sikerült még befognom,
szelíd szóra, szemvágásra idomítva,
háziasítom az idén,
az új évben útibatyum tetejébe
fölültetem,
s ölben csicsijgatom, ha kell –
mondtam magam is végtére.
A hold és a tenger
Réges-régen
más volt a hold,
arca másképpen világolt,
a víz bolondul szerette,
esztelenül beleesve,
esténként a parton jött-ment,
folyton rá várt, ám a holdlány
messze fönt hordta az orrát.
Cselt is kieszelt a tenger:
hirtelen hullámot vert fel –
ajka mégsem ért arcához,
a hold meg csak kényeskedve
illegett fenn, felhők ernyőivel játszott,
bújócskázott.
Mígnem egyszer útnak indult,
messzire, a sivatagba,
s pár éjszakán nem tért vissza;
visszatérvén csupa por volt arca, fürtje,
poros ezüst fényruhája,
por rakódott fényhajára,
minden szálát por ülte meg,
puszta pora.
Mikor megjött a pusztából,
aludt a víz.
Úgy döntött hát: fürdik egyet.
Sebbel-lobbal
levetkezett óvatosan,
s lopva indult a tengerhez,
izgatottan,
talpát sziklakőre tette,
csusszant a kő,
csobbant a víz –
bele a hold.
Mint ki rémálmából ébred,
fölocsúdva,
eszelősen kelt a tenger,
medrét végig tapogatta,
kutatta lenn –
sehol a hold!
Apály, dagály azon estén ím, eképpen
született meg.
Anyaság
Mikor két kert közt aludtam,
színes álmok kápráztattak.
Mikor két csillag közt bújtam,
éj-titkokból szedtem csokrot
gondolatnak.
Mikor két csermely közt jártam,
cseverésző hullámokkal bonyolódtam
barátságba.
Mikor fejem két szerelmes
közt hajtottam nyugovóra,
valamennyi ősz hajszálam
visszabarnult
lassan-lassan.
Mikor két anya közt ültem,
világnyi nagy szeretettel találkoztam.
Lángolás
A félelem lépcsőfokán
lelkem felé lopakodott,
mint orv tolvaj, a sötétség.
Mikor szívem közelébe
surrant, s megmarkolni készült
én hirtelen
fölgyújtottam szerelmemet,
s a félelmet, sötétséget
lobos lángján elégettem.
Pillehullás
Hajadban az a szál virág
pillantásom pillangóvá
varázsolta, s szobánk egén
repve rászállt
virágodra.
Mikor virágod levetted,
s elajándékoztad másnak,
ó, Gulperi, Virág-Angyal,
pillantásom pillangója
földre hullott
abban a szempillanatban.
Ikra
Tóba fojtottak egy írót.
Majd a tó magába nézett,
s fölfedezte,
a fenéken
ott hever az író tolla,
s látta: egy rőt hal-anyától
hullt ezrével
ígéretes próza-ikra
épp a tollra.
Kalaplevéve
Láttad-e már –
búbosbankák repülése
mint megszakad, ha holt virág
vagy tört faág fölé vezet,
s a halottasmenet előtt
kalaplevéve tiszteleg
egész rajuk?
Láttad-e már –
mint sír a tölgy
a meggyilkolt madár után,
levett sapkájával csak áll,
s törli könnyét?
Szobámban más a megszokás.
Ha híre jön: egy tölgy kidőlt,
egy búbosbanka megmeredt,
a gyászhírre írótollam
kalpagját szép csöndesen
fejébe húzva
kezdi ontani könnyeit.
Ékszer
A régiség meséje ez:
Császárnéi ékszereket
vett magára egy költemény.
Ám egy napon
meghalt a hölgy.
S a császár parancsba adta:
ékszerestül,
verssel együtt
temessék el
nejét.
Árvíz
Szól a vízár
a halászhoz:
„Hullámaim haragjának
oka számos,
de fő-fő oka mégis ez:
szabadság dukál a halnak,
semmi háló!”
Meghajlás
Mély kézcsókra
hajolt le a szeder előtt
egy rózsaszál.
Alázattal elvégezvén, újra fölállt,
s lám, a szeder lába elé
folyt ki szirma vörös színe!
Elsárgultát bánta aztán a rózsaszál
mindhalálig.
Szöcske
Füst hátára ült a szöcske,
s fölírta az éj mellére:
Tilos mától
az esőnek járni-kelni!
Hegy hátára szállt a felhő
s onnan írta
a hajnali ég boltjára
villámlással, mennydörgéssel
válaszérvét.
Összevetés
Termetét a történelem
bánataid termetével
mérte össze,
s bánathosszad magasabb volt.
Amikor a tenger mérte
össze mélyét mély sebeddel,
fölkiáltott,
s kicsiny híján beléd fulladt.
Szeretet
A föld szívét meghallgattam –
esővíz szeretettről beszélt nekem.
A víz szívét meghallgattam –
források szeretetéről beszélt nekem.
A fa szívét meghallgattam –
levelek szeretetéről beszélt nekem.
Amikor a szeretet szívét hallgattam –
a szabadságról szólt nekem.
A szerelmes
Történt egyszer, hogy egy nádszál
saját szülő-nádasával
szembefordult.
Az a karcsú, sápadt, szép szál
a szellőnek adta szívét
szerelemből.
Nemet mondott rá a nádas:
azt ugyan nem!
Szerelmétől félőrülten
szólt a nádszál: ím, itt állok,
ti mindnyájan szemben álltok –
dönt a szívem!
Fölgerjedt erre a nádas,
harkályt hívott büntetésül,
éles csőrűt;
éles csőrű harkály fogta,
s csőrével kilyukasztotta
a szerelmes nádszál testét,
tiszta szívót.
Mindazóta a szerelmes
nádszál nem más:
nádfurulya;
mindazóta minden szellő
ujjainak tapintása
tág világba rítt fájdalmát
szólaltatja.
Regény
Ó, Leilám,
könyvem, amit kölcsönadtam,
s elolvasván, visszahoztad,
elbeszéléskötetek közt
talált helyet könyvtáramban,
s ahány novella csak került,
mind-mind köréje sereglett,
meghallgatni történetét
veled töltött napjainak,
szemeid társaságában
megtett kirándulásának.
„Ó, az édes csakis ily szép
sudár termetű regényben
leli kedvét, mint én vagyok!” –
szólt a regény szenvelegve.
S láttam, ahogy kisvártatva,
szemed kegyéért esengve,
hány novella változott át
egymás után kisregénnyé!
Gyökér
Madarakat magas égben
ha gyilkolnak,
s hogyha csillag, hogyha felleg,
ha szél vagy nap nem lát semmit,
s ha a láthatár is hallgat –
akad majd fa, amely látta
gyilkosukat,
s nevét gyökerére jegyzi.
Erdőben
Bealkonyult. Az oroszlán
barlangjában töprenkedett,
másnap mint menjen tigrisre;
a tigris azt fontolgatta,
másnap mint nyúzza a rókát;
a róka is tervet koholt,
fészekben hogyan férkőzzék
gerlefiók-csemegéhez;
a galamb is fejét törte:
mitől lépne szövetségre
a vadász a madarakkal
s minden erdei vadakkal?!
A kulcs
Az elveszett kulcs külföldön
egy bús hír fölött könnyezett –
otthon nem győzték keresni,
s bezúzták a városkaput.
Szerelvény
Tudom én jól
futhatunk mi
akármennyit,
mint a sínpár,
egymás mellett,
egymásra sosem találunk.
Ó, kedvesem,
hogyha a szív szerelvénye
kisiklana,
tudnád persze,
hány levél és mennyi parfüm,
hány képzelt csók, hány találka
halt ott szörnyet.
Feledékenység
Feledékeny voltál, szívem
kesztyűd az asztalon maradt.
S én szép halkan – akárha két
szunyókáló fehér galamb után nyúlnék
óvatosan fogtam kézbe.
Künn kerge szél hajkurászott
meg-megugró hópelyheket,
és a vézna utcát fiaihoz szorította
az erőszakos, bősz hideg.
Ám engem mit sem érdekelt:
melengető fantáziám
burkában vágtam útnak én.
Te lány, szívem!
Ha mind a tíz ujjam veszne
két kezemről, azt se bánnám,
akkor sem felejteném el
azt a kesztyűs éjnek éjét!
Szerelem
Szerelmed ha eső volna,
én alatta ücsörögnék,
szerelmed mint tűz lobogna,
én fészkében ott guggolnék,
szerelmetes Kurdisztánom
– mondja versem –,
valameddig eső s tűz él,
magam mindig velük élek.
Súly
Oly hasonló nekem ma már
szög s költemény!
Éles hegyük amikor így
mélyre hatol:
egyiket a kalapácsnak,
másikat a fájdalomnak
roppant súlya sújtja így le.
Vendégség
Vendégül láttam az esőt,
s mikor elment, kis szobámban
egy virágot hagyott hátra.
Vendégül láttam a napot,
s mikor elment, kis szobámban
egy kis tükröt hagyott hátra.
Vendégül láttam a fát is
kis szobámban, s ő, elmenvén,
a fésűjét hagyta hátra.
De amikor te, szép leány,
te lettél szobám vendége,
távozván magaddal vitted
a virágot, tükröt, fésűt,
s nem hagytál mást magad után,
csak ez édes ízű verset.
Szomorúság
Mint lyukas padlatú ladik,
olyannak látom a szívem:
föl-fölbugyog benne a víz
újra s megint.
Meregetem egyfolytában,
s egy vödörnyi régi bánat
helyébe mind újabb árad.
Izgága, bús, lelkes járgány,
nem képes sem elsüllyedni,
sem békésen horgonyt vetni
a viharos éjszakában.
Állásfoglalás
Egy szederfalevél árnya
elhúzódott,
megtudván, hogy az utazó,
aki az ő oltalmába
húzódott be megpihenni,
a kaptatón kedvtelésből
bimbók fejét vagdosta le.
Kikapcsolta fényét a hold,
megtudván, hogy világánál
hálót fonnak a pitymallat
pírját orvul rabul fogni.
Egy elszánt kulcs a lakatba
szorult önként,
mert megtudta, hogy mi célból
nyitnák: elkapni a lámpát
s elfojtani.
Egy út a katonaságot
megtévesztette, hallván, hogy
kertet készül ostromolni.
Egy levél a borítékban darabokra
tépte magát, mert megtudta:
akasztás! parancsot visz
egy Mahabad-magasztaló
ének ellen. [1]
Pacsirta
Azt kérdezte egy jegenye:
ugyan miért hajtja a fűz
fejét folyvást tó ölébe,
s föl akár egyszer sem veti?
Madárhangon szólt a válasz:
Egyenesen állt az hajdan,
s barátja volt a pacsirtánk,
s a fűzt buzgón látogatta,
a túlpart híreit hordta.
Ám az egyik délutánon,
mikor épp egy jó hírt hozott,
leszállóban nagy baj érte –
tóba taszította a sas.
Tüstént lehajtott a fűzfa
menteni őt, de hasztalan,
a hírhozó pacsirta végleg elmerült.
Azóta hajtja így a fűz
bús fejét a tó ölébe.
Hatalmam
Tű foka bár a gondolat –
bármily kicsiny,
a legnagyobb sötétben is
képes vagyok a vers-cérnát
belefűzni.
Iszamos a fantázia –
bármily nehéznek is lássák,
ón így, csupasz mondat-kézzel
megragadom, mint egy tollat.
Bármi óriás a bálna –
bármikor egy szó-pohárba
képes vagyok befoglalni.
Ám aminek sosincs helye
sem szívemben, sem versemben,
legyen nagy vagy akár piciny –
hazugsághoz nincs hatalmam.
Fészek
Lakhelyéül épp lakásom
egy szem ablakát szemelte
pár napja egy gerlicepár,
s párkányomon rakott fészket.
Azóta itt turbékolnak,
csőrükkel be-bekopognak,
mintha hívnának csevegni.
El-elnézem gyakran őket:
mandulaszín szemeikkel
két bús szemembe bámulnak,
amúgy pedig vígan vannak,
új házuknak örvendeznek
széltől óva, esznek-isznak,
simogatják egymás szárnyát,
szárnyas örömmel repesnek.
Hej, gerlicék, hogyha tudnám,
ugyan honnan származtatok,
hosszú volt-e járt utatok,
menekültek vagytok vajon,
fészketeket tán leverték –
megkérdezném: mit láttatok?
Nem tudhatom, szép gerlicék,
szánlak benneteket mégis:
örömetek nem tart hosszan,
bizony rövid életű lesz.
Hej, gerlicék, nem látjátok,
milyen az én aszú arcom?
Olyan, mint kiszikkadt kútfő,
fedi szomorúság-felhő,
nem látjátok?
Szívem pedig
akár egy kifacsart narancs,
vagy törlődén könnyező szem …
Hej, gerlicék, mindhiába
repestek víg szárnyatokkal,
mindhiába turbékoltok:
holnap ide gazok jönnek,
fészkünk, szobánk szétrombolni!
Szemhéj
Mikor a hold az égre kelt
első fénye bokrétáját
a hegycsúcsnak nyújtotta át.
Egy csókjáért esdekelve
pillantott rá a forrásvíz.
Egy szerelmes virrasztónak
félig írt levele kérte
egy szobának ablakában:
Várj még, holdfény!
Ám lement a hold hirtelen.
Elkezdték akkor keresni,
és egy versben találtak rá,
ott szúnyt, s lehúnyt szemhéjában
rejlett a halmozott bánat:
a forrásé, a levélé
s a hegycsúcsé
összeforrva.
Hó
Gyermek voltam, így kezdődött:
szereteted
hó pelyhe volt,
majd kis gomoly, kicsiny labda.
Napok teltek, napok múltak,
s láttam, látom: mint növekszünk,
szereteted
hólabdája mind nagyobb lesz,
immár lavina-mód gördül,
s ama nap is fölsejlik már,
mikor – ó, szomorú hazám! –
fehér hóhegyednek súlyát
kisded szívem
nem bírja tovább hordozni,
szerelmedbe belerokkan,
holtát találja havadban.
Túlélés
Elballagtam a tengerhez,
s a tengertől azt hallottam:
ha a hálón és a horgon múlott volna,
kék lelkem halai mind-mind
réges-rég kivesztek volna,
sőt életem ikrái is
régen kipusztultak volna.
Elballagtam az erdőhöz,
s az erdőtől azt hallottam:
testemen egy termő zöld ág
meg nem maradhatott volna,
a fejsze fantáziája
ha szabadon tombolt volna.
Hej, barátom, tenger s erdő!
Míg kék lelked hala megél,
míg tested zöld ágakat hajt,
addig népem szeméből is
– villanás-hal, pilla-erdő –
süt az élet!
Alagút
Lelkem barlangjáratában
idegen-létem órái,
akár vonatszerelvények,
nap nap után jönnek-mennek,
mennek-j önnek.
Várakozás állomásán,
búcsúzkodás állomásán
fáradhatatlan ajtóik
folyton nyílnak és csukódnak,
folyton csukódnak és nyílnak.
Hogyha leszáll egy fájdalmam,
nyomban felszáll száz fájdalmam.
Idegenség alagútja,
meddig terjedsz?
Vajon merre vezetsz engem?
Lámpás szemem pislákol már –
de csak visz, visz, vezet, vezet.
Az út
Azt az utat nem felejtem:
egy délután meginvitált
sétálni pár órát veled, s én azt soha
nem felejtem.
Visszafelé, egymagámban, vettem észre:
az az út immár örökre kettőnké lett.
Hol suttogtál – bimbót hajtott suttogásod.
Sóhajtásom helyén – zápor
hajszálait fésüli egy lámpa fénye.
Ahol vígan föl nevettél –
dallamot zeng ott derűsen egy csobogói
ahol a kezedet fogtam –
szökőkútra szökken ott föl egy borostyán;
ahol ajkad megízleltem –
rajzik ott most méh-alakban
minden szerelmesek ajka,
szívja, hordja szét a kaptár
csőikből érlelt színmézét a nagyvilágba.
Azt az utat nem felejtem:
egy délután meginvitált
sétálni pár órát veled –
s miképp tudnám azt a sétát
elfeledni?
Őszibarack
Két szemem két sötét szilva,
ha te egyszer megkívánnád,
fontolgatás nélkül fognám,
az egyiket neked adnám,
a másikat megtartanám.
No de, lányka,
tüdődbe, hogy szívem pedig őszibarack,
s abból bizony csak egy szem van?
S azt már életem hajnalán
fogta az én Kurdisztánom,
fogta, s magához ragadta …
Nosza, tőle kérdezd meg hát:
ad-e neked is belőle?
Derűsen
Eső, hó és jég barátja
voltam ideig-óráig,
aztán igencsak meguntam,
s abban bíztam: lesz még friss zöld
mind a világ körülöttem.
S úgy lett, ahogy elképzeltem.
Csak hát erre is ráuntam,
lugas árnyán lomha szellőt,
szőlő fürtjét ábrándoztam.
Megvalósult, s én meguntam.
Azt akartam, hogy hulló lomb
takarjon be lágy neszekkel,
s fölöttem az ősz jajongjon.
No, de ezt is csak meguntam.
Ám amikor szerelmedhez
érkeztem el, szép leányzó,
unalmam derűre váltott:
összes évszakom te lettél.
A hajfürt
Kálé [2] fürtjeit perelte
a panaszos szél, mert megkötvén magukat,
nem perdültek vele táncra.
Szólt egy hajfürt nagy szomorún:
Amíg Kákül [3] ujjai nem
igazgatnak engem, addig,
senkivel sem szállók táncba.
Mire a szél: S ha tombolnék?
Ha letépném á tíz ujját?
Sírva válaszolt a hajfürt:
Akkor magamat levágnám.
Eufratész
A vén folyam sokszor mellém
telepedik köhécselve,
és szakálla hullámait simogatva,
így szól hozzám:
Mondj nekem verset, versmondó!
Nem marad fönn más örökre,
mint e szívemből fölfakadt víznek árja,
meg a szegény népek gondját
hordozgató költemények.
A halász [4]
Naplemente csóvájában
egy magányos halászember.
Olyan innen a csónakja,
akár dúsan aranyozott,
csúcs-fogantyús, hosszú tálca.
Mostan mintha lecsusszanna,
hab elnyelné, vízbe veszne,
úgy süllyed a hullámvölgybe.
Aztán éppoly váratlanul,
mintha csak fellőtték volna,
kibukkan az Eufratész felszínére.
Hej, magányos halászember,
te a zajgó, majd megnyugvó
hullámokon hosszú bánat –
én emitt a parton zömök,
zárkózott datolyapálma …
Ha megsűrül majd a homály,
ha majd álomba nyugodtál,
bánatod a folyaméval együtt szád tol,
s permetez rám.
A folyóparton [5]
Kinyílt a felhő ablaka,
s fejét kidugja most a hold
lassan-lassan.
Az Eufratész ezüstös
fényszála,it szórja szerte,
nyaklánc módján kanyarintja,
ékszerként megvillogtatja,
virágszirmot, fülbevialót
képzeltet feleségemnek.
A part homokjia még meleg,
ülünk csöndben és szomorún,
borong fölöttünk az este.
Bogárszemű nagyobb lánykám,
tizenkótéves kislányom
fejébe aranysapkát nyom,
haján motoz a hold fénye,
ő meg guggonülve nedves
kagylókat gyűjt, sorakoztat;
bogárszemű nagyobb lánykám
- kócossága kusza csokor –
halk dalt dúdol a folyamnak:
,,Ó, Kurdisztán! Ó, életem!” …
Fölkapjuk erre fejünket
anyja meg én egy ütemre,
s magunknak is észrevétlen,
könnyünk szótlanul kicsordul.
Társalkodó társam
Jó estét, ó, Eufratész,
ki a hegyek magasából,
futva jössz le, még zihálva,
ó, vizes hajfürtjeidet
köd sáljába rejtő asszony,
ó, kinek két karját-párját
dolgos kék erek dagasztják,
ó, ki ideges járással,
egyszer gyorsan, másszor lassan,
hullámzó iramot diktálsz,
szép jó estét!
Ha nem volnál,
hol ráznám le életem rossz
órájáról a rátapadt,
rontó rozsdát?
Csakis te vagy ilyen nekem
itt, e magányos vidéken,
eljöhetek, s te meghallgatsz,
hullámöledben hintáztatsz,
fiiadként magadhoz fogadsz,
göndör hajiamat becézed,
míg elmondom csöndes szóval
bús keservét verseimnek,
és árnyékos melled mélyén
lángos lélegzésem hevét
eltemetem.
Ha nem volnál,
hol ráznám le életem rossz
órájáról a rátapadt
rontó rozsdát?
Csak te vársz e csöndes parton
biztatólag, kedves társam,
terád találok örömmel,
úgy terülsz el itt előttem,
mintha oldalvást feküdnél,
egyik karod fejed alatt,
könyököd homokba vájod,
s pillantásod hullámai
fejem sárga fénybe vonják,
magam pedig egy fügefa
órjás levélárnyékában
- ahova a játszi napfény
lopva kúszik, kukucskál be
olykor-olykor a faágak
nyíló-csukódó ablakán –
törökülésben töprengek,
eleresztem fantáziám,
s az lassan, mint észak [6] napja,
izzó lobot vetve süllyed
el tebenned.
Kedveseimtől oly távol,
oly messze Virágországtól [7],
napjaim szürkén szorongnak,
cafatokban szállnak tova,
mint a falvak délutánján
elillanó füsti felhők;
rám tapad a szomorúság,
mint valami nyálkás moszat,
megüti árva lelkemet,
a fájdalom olyan, akár
csíkos datolyafa kérge,
fölkarcolja nyugalmamat,
érzelmeim szunyó rügyét
föl-fölsérti.
Álmaim: akár a halak
száraz parton,
nyitott szemmel fuldokolnak;
napjaim az élet ínyét
fanyar babérrózsa módján
keserítik.
Ó, távoli kedveseim,
s ti is, édes jó barátok,
bárhol vagytok,
emléketek, mint az árnyék,
itt jár velem,
szívem mély zsebében hordom
színes képeitek mindig,
szerelmetek, tűnt vágyatok
lelkem jegyzőfüzetében,
új verseim kötetében
otthont leltek.
Jó éjszakát, jó éjszakát…
Te a szürkületben is látsz,
ó, idegenségnek anyja,
ó, útrakelés asszonya,
ó, jó barát,
ó, sötétségben elfutó Eufratész!
Nem fogod föl.
mostan mégsem pillantásom:
mint egy szárnyaszegett madár
tehozzád most el nem érhet
nyakát álfádhoz dörgölni,
becézgetni, csókolgatni;
ámde zúgó morajlásod
hozzám históriánk hangját
mint holdfényben mélázó völgy
dallamos visszhangját hozza …
Ó, barátom, sosem alvó!
Immár én elálmosodtam,
üres szobámba megtérek,
vissza kongó otthonomba,
de eljövök holnap újra,
találkozunk ismét, én s te,
ó, idegenben hű társam –
jó éjszakát!
Csillag-csicsergés
Egyszer egy nyári éjjelen
két csillag a fejem fölött,
mosolygón szemezni kezdett,
csicsergőn csókot dobálni,
csokornyi csicsergést szórni,
majd egyikük megremegett,
fénykezével melléfogott,
s ágyamra hullt egy csicsergés –
költemény kelt ki belőle.
Viszály
Összeveszejtett a vihar
két derék fát.
Addig-addig: hajba kaptak.
Vérzett ott levél és ág is.
Mígnem hajnal tájt jött a nap,
békességet szerzett köztük.
Csak hát a kár már megesett,
s hozzá visszavonhatatlan:
mindkettejük bő termése,
esztendejük reménysége
földön hevert ifjan, holtan.
Tarkabarka
Gyermekeim,
mit hallottam egyik este!
Azt súgta a hó a holdnak:
– Kattints föl még néhány lámpát,
ón kedvesem, szép szemedben!
Ha nem volnál,
jól megríkatna a felhő!
Küldd el innét!
Öltözz hópehely-ruhámba,
hogy Kátúzin [8] csillagszeme az ablaknál
mérgesen ne szikrázzék már,
hogy Mem [9] képzelet-kertjében
termett színes ábrándjai ne jussanak
ősz lehullott lélegzetének sorsára!
Gyermekeim,
mit nem láttam egyik reggel!
Egy virágszál a pataknak
fodor hullámtükre előtt fésülködött.
Odahallgattam, azt mondta:
– Életvizem,
tedd az arcom
rózsaszínné,
tarkán-fénylőn
fond fürtömet,
s tudod, miért?
Hogy szirmaim ragyogjanak,
hogy a pillangó, a kedves,
ne távozzék megtört szívvel!
Ha nem volnál,
tüskebokor rám támadna,
undok ujjal csupaszítna!
Gyermekeim,
egyik délben azt észleltem,
szántóföld hívja a magot,
ilyenformán:
– Bújj be likacsos szívembe,
aztán zöldülj ki belőle!
S olyanformán:
– Gyere, költözz sebeimbe,
nőj belőlük derekasra,
s nevelj nekem is öledben
boldogságot.
Gyermekeim,
délután volt, mikor a hó
és a holdfény eljött hozzám,
délután volt,
jött a virág és a hullám, a pillangó,
a mag s a föld,
és együttes szóval mondták:
– Célhoz értünk
párosával.
S te mit kívánsz
az élettől?
Kívántam erre a hónak,
legyen még szebb, a holdfénynek,
legyen még-még tetszetősebb,
a pillangó még bájosabb,
a föld magva termékenyebb;
titeket meg mind egyenként
egyre jobban szeresselek,
verseimnek szobájában
gyakran vendégeskedjetek,
legkedvesebb szavaimnak a mellére
benneteket kitüntetésül tűzzelek,
akként, amilyenek vagytok
fogadjalak el titeket;
világ összes gyermekének
hazám minden gyerkőcének
szeme elől sose vesszen
el a szárnyas béke röpte,
szaladgáljanak szabadon,
nevetésük sudaras fa
legyen remény gyümölcsével,
s könnyet lombja ne hullasson.
Gyermekeim,
tőlem sose távozzatok,
tarkabarka álmaitok
mintái hadd szövődjenek
színes szállal verseimbe!
Barátok
Ősz elején, minden ősszel,
mikor csoportba verődve
délre indul minden madár,
mely a nyármelegre vágyik,
s itt hagy minket,
figyeljétek e napokon
Észak Állatai Kertjét,
nézzétek a Madárházat,
bebörtönzött barátait
a vándorló szabadoknak:
szemükben könny, kalitkáik
vasrudait támasztgatják
vézna mellükkel, szomorúan
fészkük falához simulnak.
Figyeljétek, e napokon
miről szól a rab madárdal:
csakis a jó barátokról
és a messzi melegségről
énekelnek.
Szembogár
Azt mondta a palotában
az aranyozott vázának
a bokréta:
tegnapig, amíg odakünn,
szabad ég alatt virultam,
míg szegények szagolgattak,
verő eső, verő napfény ellen óvott
zöld ernyővel a levélzet,
madár és fa, szél, hó pelyhe
volt pajtásom, hites társam, ismerősöm,
magam meg kedvencük voltam, nekik szántam
életem illatát: csókom.
Tegnap óta, hogy palotád
lágy ölébe ültettek át,
s a király fenséges orra
szívja életem illatát,
tüskének látom magamat,
ki a saját tavaszának
szembogarát is kiszúrja.
Tudakozódok
Keresztülvágtam egy erdőn,
utamat egy fenyő állta,
s kérdezte: „Hol jár a felhő?”
„Ütőn van hozzád – feleltem –,
a hegycsúcson láttam őt egy jó órája.”
Alig mentem egy járásnyit,
egy diófa gallya fogott galléromon.
„Mondd csak, nem tudod, a szellő
merre ment el? Már vagy két napja nem láttam.”
„Ott alszik a hóhatáron – válaszoltam –,
legalábbis én ott láttam.”
Alig néhány lépés után
fekete képű olajfa
jelzett állj fölemelt kézzel.
„Légy szíves, egy percre állj meg,
nem láttál egy kék nyakörves,
gyönyörű hangú gerlicét?”
„Dehogynem – feleltem –, ott van
a hegy lábánál, új fészkén, amit nemrég
rakott egy pásztor szivében.”
Továbbmenvén, egy fűzfa jött velem szembe,
szemét szemérmesen rejtve,
s azt kérdezte:
„Nem láttál egy gyors, cikázó
halat pikkelyes ruhában?”
Mondtam: „De, de …
odafönt egy kerti tóban
fügefalevél-csónakban
láttam bizony aranyhallal csókolózni.”
Mikor megint továbbmentem,
cseresznyefa toppant elém,
s azt kérdezte:
„A csapodár csalogány most
vajon hol s mint szenved újabb szerelemtől?”
Fülébe súgtam válaszom,
mi több, zsebemből kivettem,
s átnyújtottam újabb címét.
Amikor az erdőtől már messze jártam,
egy lihegő, sáros lábú
fejsze futott velem szemben.
Megtorpant mellettem, mondván:
„Szemem elől tévesztettem
egynéhány lázadó szálfát,
tűvé tettem értük mindent,
átkutattam kertet, házat –
nem láttad-e netán őket?”
Akkor úgy döntöttem, immár
süket leszek, néma leszek, vak leszek én.
Szén és hamu
Egyik este Seik Vaszánban [10]
szénné és hamuvá lettem.
A másnapi újságok Európában,
mint megannyi denevérszem,
ebből csupán annyit láttak.
Ugyanaznap este egy pap szakállszőrét
megperzselte a templomi gyertya lángja –
minden európai újsághasábról
áradt másnap az égésszag.
Három nap
Tizennegyedikét irtunk,
midőn Goizse [11] szele toliam
fölkapta, s amikor meglett,
leírt szavam mind messze szállt.
Tizenötödikén Szirvan [12] ragadta el
a tollamat, s mikor újra írtam vele,
hallá változott a versem.
Tizenhatodikán, ó, jaj, a Sehrezur [13]
kérte kölcsön, s visszakapván,
írás közben mind a tíz ujjam elszáradt,
Hialabdzsához [14] hasonlóan.
Csak egyikünk
Délután volt, s időnk csupán
szusszanásnyi; csak loholtunk,
jobb lett volna meg sem állnunk,
megállni az esőnek sem akaródzott;
könnyzáporrá lettünk; mentünk;
akár falvak füstfelhője,
föl, a hegytetőre kúsztunk:
mind csuromvizesre áztunk,
csurgott a víz orrunk ereszcsatornáján,
lábfejünk körül patakzott,
gyermekeink ázott fecskék,
asszonyaink őszi lombok,
véneink verejtékverte igáslovak –
csupán egyikünk nem ázott,
mert őt legsajátabb esernyője óvta,
mindünk között ő volt ott a legnyugodtabb:
feleségem méhe mélyén
a magzatunk.
Áruló
Nyári éjen, éjnek felén,
amint a hegy mögött a hold
lement, egy tiszafa lopva
lesettenkedett a hegyről,
nem látta lomb, sem utazó,
se más, ki éber szemmel él,
és elszökött.
Menedéket kért és kapott
a fejsze házában e fa.
Megtette a fejsze őrnek,
hogy házára ő vigyázzon.
Ám egy hideg téli napon
didergett az öreg fejsze,
fölvágta hát a tiszafát,
s befűtött vele rendesen
a kályhába.
Kavics
Egy szép leány hajaszála
megkapaszkodott vállamon …
E hajszálból sodorgattam
utóbb jó hintakötelet
kisded költeményeimnek.
S hogy, hogy nem, egy kicsiny kavics
itt ragadt zakóm zsebében:
Kurdisztán óta itt bujkált…
Ma véletlenül rá leltem,
elővettem, megcsókoltam,
s összes versem
Kába-kövének megtettem.
Félhold
Annyira éhes volt már a szabadságom,
kenyérért rátámadt versemben a holdra,
kettétörte, elragadta …
S így este, versem ha fölkel,
holdhiányos: feleholdas.
Kép
Rajzoltam egy madár képét,
szóból formáltam a fejét,
ceruzahegyből a csőrét,
maroknyi kőből a testét,
nyakát húrból,
szívét olivabogyóból,
farkát fűből,
de fölszállni
csak Van Gogh ecsetjével szállt
szárnya helyén.
James Joyce
Feje, mint a kókuszdió.
Szemüvege
két karika.
Teste alig vastagabb, mint
a nád szála.
Diójában tenger lakott,
szemüvege alatt két Nap,
nádszálában
szimfónia.
Egy egyszerű tiszt
Egy egyszerű katonatiszt
megkapta első csillagát:
már egy csillag gyilkosa volt.
Kétcsillagos lett belőle:
két keze két kötélhurok.
Mikor három, négy és még több
csillaga lett,'arra ébredt
egy reggel a történelem:
egész országa özvegyek
országa lett.
Tolvajok
Az ég őrző szeme láttán
felhőt loptak,
és a felhő szeme láttán
szelet loptak,
a szél szeme láttán pedig
esőt loptak,
záporeső szeme láttán
földet loptak, és a földbe
temették az összes szemet,
ahány csak látta a tolvajt.
Fölolvadva
Elmentél, ámde itt maradt
nálam széked, szál virágod
és poharad.
Verskirályomnak lett trónja
az elsőből,
lelkembe palántáltam a másodikat,
csókjaiddal
töltöttem a harmadikat,
számhoz emeltem ízlelni –
s magam fölolvadtam benne.
Itt
Ma este itt
hegy a költő,
szálfa a toll,
síkság a lap,
folyó a sor,
szikla a pont,
s fölkiáltójel én vagyok!
Egy ember története
Szőnyegkötő:
szőnyegeket,
virágokat
kötött holtig.
Éltében nem volt szőnyege.
Holtában nem tett virágot
sírhalmára soha senki.
Kétség
Az erdőben kétség marta
a fát: menjen, vagy maradjon
inkább állva?
Tipródott a patak vize:
gőz legyen? Köd? Vagy árhullám?
Kétely gyötörte a lábat
az ösvényen: tovább lépjen,
megforduljon?
A kert madarát is kétség
kínozta, hogy szálljon-e még,
vagy leszálljon?
Szavaim most hasonképpen
kételkednek:
befejezzék ezt a verset?
Vagy bízzuk az olvasókra?
Rátok hagyom!
Három nyelv, négy ostor
A nagyvilág összes bánatraktárában
megismerem bánatomat
már messziről.
Bánatomnak
haja zöld,
szakállán a vér lecsordul,
négy keresztet visel vállán,
űzi-hajszolja a halál
három nyelven,
négy ostorral fut utána,
nyakában lánc,
nem hajt térdet,
a halál nem csillapítja.
Búbánat
– Szép jó reggelt, szeplőtlen hó!
Mit hoztál a magányomnak?
– Vakító bút!
– Jó napot, zord záporcsöppek!
Mit hoztatok magányomnak?
– Átható bút!
– Jó estét, hajléktalan szél!
Mit hoztál a magányomnak?
– Hirtelen bút!
– Jó éjt, sötétség madara!
Mit hagysz itt a magányomnak?
– Éber álmot, ne aludjék
se hó, se szél,
eső, magány,
és a költő szemére se
hulljon álom.
Tűzország
Roppant erdő volt a lelkem,
széke, mint magányosságom
éjszakája,
sűrűje, mint bánatomé.
Délután volt, s egy szép asszony
rávetette szikrás szeme
pillantását.
S én azóta égek folyvást,
lelkem immár
a mennyei tűz országa.
Budapest
Zűrzavaros, kattogásos, mozdonyfüttyös,
féknyiikorgós, ajtócsapós,
átásított, álomfosztott, vasút-vitte
éjszaka után,
épp amikor a kelő nap
bíborszínű
ruhát adott Budapestre,
némiképp szédülő fejjel,
tétován lekászálódtam a vonatról
egy fölbolydult kaptár módján bozsongó
pályaudvaron.
Virágos álmom kertje volt
e hely, a város.
Izgága figyelmem, mint hal
ha kézből csusszan,
magát úgy vetette vízbe,
az ezüst Dunában versem
tüstént megmerült,
képzeletem hálójába
száz szín, fény akadt,
megfeketült márványlapos
híd oldalán
tükröződött tündökölve
a főváros, mint bíborszín
pipacsvirág.
Bárhol járok, mindig velem
kurd idegenségem,
nedves árnyék a szememben,
füzetem lapja,
Kurdisztán mindig velem van,
bármerre járok,
itt is Szirvan [15] hangján szólít
a Duna hangja!
Ó, Duna, én sebbel jöttem
lábadozni itt,
hullámos hintád ringassa
gyors gyógyulásba,
eljöttem, hogy erdeimnek
feledjem búját,
hogy föltárult mellkasodon
játszva ugráljak,
gyermekmódra örömöddel
megtelítődjem …
Ó, Duna, tudod-e, mégis
mért párás szemem?
Mert örömed élte nekem
két napom csupán,
míg magányom élte-hossza
esztendők sora.
Hej, Júlia, Duna lánya,
finom héjú gránátalma, illatos virág,
bőröd áttetsző tisztaság,
világos szemed világával illik össze
csinos öltözéked,
te bátor, szelíd őzike,
sose csodálkozz azon, hogy
arcom idegen!
Rab madár az: kötve szárnya,
mint egész hazám,
ám ha tehetné,
ahogy madárnál szokásos,
nyakát nyakadhoz dugdosná,
csakhogy rátapadt
a bú, elfedi mosolyát,
mit tehetünk hát?
Tudom jól, te és Budapest
a Duna partján
jónéhány szép versablakot
tártatok nekem;
e pár napon permetező
eső-sugallatotokra
fám új szókat leveledzett;
éneked és kedvességed
már kiszikkadt kútfőimet
fölfakasztotta;
de ó, szép Duna leánya,
a holnap útjia
olyan országba visz vissza,
ahol bubámat lakozik,
halál vár a szép virágra,
ahol az ínség árnyékán
elhervad, elsorvad a lány,
oda térek vissza ismét,
s emlékeimből, a ti képeitekből
tornyozok párnát
világ-álmodó, magányos éjeimnek.
Zongora
Történt egyszer:
öt földrész dalnokainak
szívzugából
fecskék szálltak ki csapatban,
s elhúztak együtt csöndesen,
majd sorjában beröppentek
egy ládába.
S megszületett a zongora.
Egy pénztárca története
Egy fekete pénztárca
így mesélte el:
Hol voltam, hol nem voltam,
én biz régen egy oroszlán
homlokának bőre voltam.
Egyik nap egy golyó talált,
s meghalt az én oroszlánom.
Két kéz, négy kéz, tíz kéz is jött
hogy lenyúzzon,
majd fortéllyal finomítva,
festettek is,
s egy kupacban ezer bőrrel,
messze-messzc.
földön-vízen,
lábon-keréken cipeltek,
míg végül egy lármás gyárban
raktárkészlet része lettem,
majd földolgozva:
pénztárca.
Imigyen újjászületvén,
kurdo'k országába vittek,
egy városba
– hegy a feje,
teste szálfa,
lába folyó –,
s ott egy kicsiny bolti polcon
otthont leltem.
Egy napon egy kurta férfi,
sebhelyes arcú illető,
neve szerint Fájek Békesz [16]
jött oda, és megvásárolt.
Magával vitt,
s vagy tíz évig a kebelén
éldegéltem.
Vézna voltam, tokám nem nőtt,
folyton üresen tátongtam:
négy zsebemnek nincs lakója,
hízni nem híztam picinyt sem,
pocakról csak álmodoztam,
szomszédomat irigyeltem,
ahogy kacag pénzkötegre …
De, szentigaz, e bőrre itt
két oroszlán hagyta hitét:
az első egy bődüléssel
erdő bánatos emlékét,
a második maga után
csak hat ötvenest hagyott rám,
ám mellette szabadságról
írott utolsó versét is!
A folyó szava
Ó, hazámnak poétái!
Magatokat mért csak egy vers
hűs sátrában bújtatjátok?
Hangotokból
mórt csak énekekre futja?
Elültetni
mért csak virágmagot tudtok?
Ha a vers szeme mást nem lát,
ha a vers füle mást nem hall,
ha képzelete korlátolt –
a tehetség útja kurta.
Higgyétek el,
egy csöpp szívbe,
mely nem nagyobb, mint egy körte,
nemcsak a Föld,
egész galaxis fér bele.
(Csöppet sem túloz a nyelvem:
egy toll hegyénél semmivel
sem élesebb.)
A költőről
Sérko Békesz az iraki Kurdisztánban, Szulejmanija városában született 1940. május 2-án. Apja híres hazafias költő volt (Fájek Békesz, 1905-1948). Szulejimanijában járt általános, majd szakközépiskolába, ez utóbbit Bagdadban fejezte be 1959-ben.
Első versét 1957-ben közölte a szulejmanijai Zsín (Élet) című hetilap. 1965-ben csatlakozott a kurd fegyveres mozgalomhoz, és a mozgalom rádiójánál dolgozott. Első verseskötete Bagdadban jelent meg A vers holdfénye (Trifei helheszt) címmel, 1968-ban. 1970-ben néhány író és költő társaságában Látomás (Ruange) címmel antológiát jelentetett meg, ezt a kurd irodalom megújításaként tartják számon. Szerzői új elemeket honosítottak meg a kurd nyelvű költészetben, szakítottak például a korábban szigorú hagyományok szabályozta rímes verseléssel. Ugyanabban az évben kapcsolódott be Sérko Békesz, szembehelyezkedve a fanatikusokkal, a kurd nők emancipációjáért indított küzdelembe.
A költőnek ez idáig tizenkét verseskönyve látott napvilágot. Írt két verses színművet is. Kurd nyelvre fordította (arabból) Hemingway Az öreg halász és a tenger című regényét.
1975-ben, amikor átmenetileg leverték a kurd fegyveres felszabadító harcot, az iraki kormányzat három esztendőre száműzte Sérko Békeszt Dél-Irakba. Utána azonban ismét bekapcsolódott a mozgalomba, s miután három évet töltött a kurd gerillákkal a felszabadított területen, 1986-ban emigrációba kényszerült, Svédországban telepedett le.
1987-88-ban a Svéd Pen Club Tucholsky-ösztöndíjának nyertese volt. Verseit számos nyelvre fordították: svéd, dán, francia, német, olasz, török, arab és angol nyelven is olvashatók.
Kurd nép, nyelv, kultúra
A kurd alighanem a legnépesebb olyan nemzet a világon, amelyiknek nincs önálló állatnia: lélekszáma meghaladja a harminc milliót. Kurdiszitán területe, amelyet zömmel kardok laknak, nagyobb félmillió négyzetkilométernél, Délnyugat-Irántól Észak-Irakon át Nyugat-Anatóliáig húzódik, északon pedig Örményország határvonaláig. Kurdisztánt az első világháború után négy ország között osztották föl: Törökország, Irán, Irak és Szíria osztoznak területén mindmáig. Ezekből az országokból az idők folyamán számottevő kurd népességet kényszerítettek Kurdisztánon kívüli területekre, ezért ma jelentős kurd ajkú kisebbség él Libanonban, Kelet-Iránban. Örményországban, Azerbajdzsánban, Grúziában, Afganisztánban, Pakisztánban. Számos kurd él napjainkban Európa jó néhány országában is.
A kurdok ősiségét ókori asszír és görög írásos források bizonyítját („kardukhi”, illetve „kurdkhoi” névvel említik őket). Eredetükről eltérő vélemények ismeretesek: némelyek a médek leszármazottainak tekintik őket, mások nem-indoeurópai etnogenezisüket föltételezik. Tény azonban, hogy a kurd nyelv az indoeurópai nyelvcsalád az indoiráni ágához tartozik. Számos dialektusa közül a két legnagyobb az észak-kurmandzsi (bádini) és a dél-kurmandzsi. (szoráni). A déli dialektus sajátosságai jellemzik Sérko Békesz költői nyelvezetét is.
A kurdok zöme ma szunnita muzulmán vallású, kisebb részük keresztény, zsidó, jezídi, alavita, síita muzulmán s még néhány egyéb vallás híve.
A kurd irodalomban nagy szerepet játszik a népköltészet, dominanciájához jócskán hozzájárultak a kurd nemzet számára kedvezőtlen politikai konstellációk, és nemegyszer a saját nyelven való írás tilalma is.
A kurd kultúra egyik leggazdagabb megnyilvánulását képviseli a népzene. A hagyományos hangszerek – pásztorfurulya, dob, lant – minden ünnepen megszólalnak. A kurd népdalok javarészt a boldogtalan szerelemről, a háborúskodásról, hősök históriáiról vagy a természetről szólnak.
A kurdoknaik saját időszámításuk van (bár hivatalosan nem használhatják): a dédeknek az asszírok fölötti győzelmétől számítják az esztendőket; ez az esemény i. e. 612-ben zajlott, tehát például 1997-ben a kurdok 2609-et írnak. Az új év kezdete az európai időszámítás szerint március 21-re esik náluk: ez a nap, a Neuroz (Új nap) egyben a kurd nép nemzeti ünnepe.
Deijary Majid (Déjári Mádzsid)
JEGYZETEK
[1] Mahabad: város, ahol 1945-ben kikiáltották a rövid ideig fennállt, első független kurd köztársaságot. [vissza]
[2] Kálé: egy kurd mese hősnője. [vissza]
[3] Kákül: ugyanazon mese hőse. [vissza]
[4] Az Eufratész és néhány szomorú dal című ciklus nyitódarabja. [vissza]
[5] Az Eufratész és néhány szomorú dal című ciklus hatodik verse. [vissza]
[6] Észak: Kurdisztánt jelenti az Irak déli vidékére kitelepítettnek. [vissza]
[7] Virágország: Gulumer; Szulejmanija városát, Dél-Kurdisztán iraki részeinek központját jelenti. [vissza]
[8] Kátúzin: a Mem és Un című, tragikus végű, romantikus kurd mesében Mem szerelmese. [vissza]
[9] Mem: a Mem és Zin című mese hőse. [vissza]
[10] Seik Vaszán: kurd falu Irakban, 1987-ben vegyi fegyverek bevetésével elpusztították. [vissza]
[11] Goizse: begy Szulejmanija közelében. [vissza]
[12] Szirvan: folyó Szulejmanija térségében. [vissza]
[13] Sehrezur: kelet-szulejmamjai síkság. [vissza]
[14] Halabdzsa: város a sehrezyiri síkon; itt 1988. március 16-án ötezer ember esett áldozatul az iraki hadsereg által bevetett vegyi fegyvereknek. [vissza]
[15] Szirvan: folyó Kurdisztánban (Iránban és Irakban). [vissza]
[16] Fájek Békesz: a költő apja, szintén költő, a modern kurd líra egyik alapvetője. [vissza]