hátlap kép borító kép


Ali Rodríguez Araque

Alberto Müller Rojas


A venezuelai szocializmus és a

Venezuelai Egyesült Szocialista Párt


GONDOLATOK A PÁRBESZÉDHEZ ÉS A VITÁHOZ


BUDAPEST

Készült a Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége
támogatásával

Készült az
El Socialismo y el partido que lo impulsará,
Ideas para el diálogo y el combate, PSUV, 2008, Caracas című
kiadvány alapján

Fordította
Rozsnyai Katalin

© Ali Rodríguez Araque, Alberto Müller Rojas
© Rozsnyai Katalin


Jelentős társadalmi mozgalmak bontakoznak ki, és ezek hasonló, nemzeteken át­nyúló, a munkás- a női, ifjúsági és diák-, indián, afroamerikai, béke- és környezet­védő szerveze­tek által képviselt törekvésekhez csatlakoznak, melyek az emberek kö­zöt­ti egyenlőséget az emberiség különböző össze­tevői, az emberiség és természeti kör­nyezete közötti egyen­súly irányába mutató, fenntartható fejlődés eszméjén belül kere­sik. Ezek olyan társadalmi áramlatok, melyek Venezuelában aktívan csatlakoztak a forra­dalmi folyamathoz, erkölcsileg és fizikailag erősítették meg azt. Az emberek közötti egyenlőségre és a természeti környezet tiszteletben tartására irányuló törek­vésük szembehelyezi őket az emberi különbözőségeket hangsúlyozó és a földi életet súlyosan fenyegető neoliberalizmus konzervatív politikájával.

Ez a tény eleinte kielégíti az emberek közötti egyenlőség – amely a szocialista gondolkodás minden időszakának sajátja, az ország ideológiájában pedig kiemelten kezelt eszme – és a természeti környezet mint az emberek földi létét lehetővé tevő biológiai tér iránti tisztelet eszméjét. Ebben az összefüggésben ezeknek a moz­gal­mak­nak a nagy része bizonyosan szocialista nézeteket vall. De ha nem, akkor is a szocializmushoz szerve­sen hozzátartozó humanista gondolkodásmódot erősítik, különösen amikor a lényegét alkotó egyenlőségért küzdenek, így a szocialisták számára feltétlen parancs, hogy támogassák ezeket a mozgalmakat mint a civilizáció legmagasabb rendű eszményeinek kifejeződését.

Ali Rodríguez Araque
Alberto Müller Rojas


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




A modern Venezuela társadalmi-történelmi képe

Lenyűgöző változások időszakában élünk. Az új technikai forra­dalom az emberiség azelőtt soha nem képzelt méretű termelési kapacitását teszi lehetővé. A leg­külön­fé­lébb jellegű termékek jelen­nek meg a világ legtávolabbi régióiból. Azt hihetnénk, olyan hely­zetet értünk el, amelyben a termelés bőségesen meghaladja az emberi szük­ség­leteket. Manapság pillanatok alatt előállítható az, ami az akár csak néhány év­tized­del ezelőtti termelési folyamatok­ban még órákat igényelt. Az emberi termelékenység expo­nenciá­lisan növekedett meg. A távközlés forradalma lehetővé tette, hogy az egy­re inkább globalizálódó világban egy időben párhuzamosan dollármilliárdos érté­kű mű­veletek ezreit hajtsák végre a Föld legel­dugottabb régiói között. Azt hihet­nénk, az em­be­riség közel jár ahhoz a pillanathoz, amikor a szükségletek birodalmából a sza­bad­ság birodalmába lép át.

A csodálatos előrehaladás ellenére azonban az emberiség törté­netében soha az­előtt nem volt olyan mélységes a szakadék a keve­sek gazdagodása és az emberek millió­inak szegénysége között; soha nem összpontosult olyan kevesek kezében a gaz­dag­ság, és soha nem nyomorított annyi embert a szegénység. Ezek a válto­zások új való­ságot alakítottak ki bolygónkon. Nem egészen két évtizeddel ezelőtt a világ kon­flik­tusa két katonai szuperhatalom közötti színjáték volt, a Kelet és a Nyugat geo­politikai területeiről folyt a vita, mára viszont a konfliktus jellege változott meg, ma tár­sadalmi és etikai vita áll fenn a telhetetlen és bőségben élő Észak és a puszta meg­él­he­tésért egyre elkeseredettebben küzdő Dél között. Ezért indul el minden nap a hatalmas emberáradat az elsze­gényedett Délről a tehetős Észak felé, hogy jobb élet­felté­teleket keressen magának, ám végül a legfejlettebb nemzetek ölén is csak szegény, kirekesztett, kizsákmányolt és elnyomott közösség marad, anélkül, hogy bármit is tudna tenni e jelenség, a kirekesztő törvé­nyek, a falak és a kerítések ellen. így, miután globálissá vált a kapi­talizmus hideg, kegyetlen törvényei által létrejött rendszer, elsőle­ges következményei, a szegénység, a kirekesztés és az elnyomás is globális méreteket öltenek. Ahogy globalizálódik a fejlett orszá­gokban a tőke koncentrációja és köz­pon­to­sító ereje, globalizálódik ellenkező oldala is, a szegények tömege, amely el­ke­se­re­det­ten kere­si, hol tudja előteremteni a maga számára a legelemibb életszük­ségleteket. Innen ered, hogy a tőke és a munka azelőtt nemzeti vagy regionális határok között zajló évszázados konfliktusa mára világ­méreteket öltött, ez pedig a munkások igazi „nemzetközi tarta­lékseregét” képezi, és amely szükség szerint válik aktívvá, mun­kanélkülivé meg elkeseredetté, miközben a tudomány és a techni­ka révén a termelés fokozódik.

Ez a nemzetközi hadsereg már nemcsak a gyári munkásság sora­iból formá­lódik, hanem férfiak és nők széles rétegeiből, akik arra törekszenek, hogy munka­erejüket – legyenek akár szakképzettek, akár nem – valaki megvegye. A hazájukban drága pénzen képzett szakemberektől kezdve egészen azokig, akiknek nem volt lehe­tő­ségük a tanulásra, és a legdurvább munkákat is elvégzik, melyek­re az ipari országok mun­kás­sága nem hajlandó. Amikor a kapita­lizmus még nemzeti jelenség volt, töme­ges belső vándorlás indult meg a falvakból a városok irányába, és soha fel nem oldott ellent­mondást hozott létre. Amikor a kapitalizmus világméretűvé vált, és belépett leg­utolsó változatába, az imperializmusba, a vándor­lás egyre inkább teljes régiókat fog át, egyre erőteljesebben terjeszti ki a világra következményeit, melyek már a minden nappal egyre járhatatlanabb világrendszer meghaladását követelik, hiszen a tár­sadalmi problé­mához, az ipari és városi túlfejlődéshez már az egész földi életet fenyegető környezeti probléma is társult.

A rendszer által ösztönzött és egyre kielégíthetetlenebb fékte­len fogyasztás a birodalmi központokban az anyagi eszközök és az energia bűnös pazarlásához vezető élet­módot gerjeszt.

Az egyre gyakrabban ismétlődő katonai beavatkozások úgy­szintén a birodalmi központok szükségletei. A hagyományos ura­lom mellett arra szolgálnak, hogy féken tartsák a támadást elszen­vedő és saját önrendelkezésüket védő népeket és meg­aka­dályoz­zák növekvő ellenállásukat. A régi, kétpólusú világrend megszű­nése nagy mér­tékű politikai, társadalmi, ökológiai és katonai bizonytalanságot eredményezett.

A keletkező zűrzavarban új erők és új hatalmi központok buk­kannak fel, melyek a világ új erőegyensúlyát alakítják, és azt a reményt jelenítik meg, hogy új és sta­bilabb erőegyensúly jön létre az imperialista tevékenység terjeszkedésének, ural­mának és táma­dásának ma kiszolgáltatott emberiség javára.

Ennek jelei kezdenek megmutatkozni a mi latin-amerikai és kari­bi régiónkban, ahol a függetlenség évszázados álmai az egység megteremtésében keresik meg­való­su­lásuk lehetőségét, úgy, aho­gyan nagy gondolkodóink fejében valamikor ez megfogant. Vene­zuela a latin-amerikai népek tudati fejlődésének folyamatában főszerepet játszik. Ez az öntudat új vezetési módszert és formákat honosít meg ennek az egységnek a meg­valósítására. Ez bontakoz­tatja ki rendkívüli lehetőségeinket, hogy megszüntessük fogya­té­kosságainkat, együttműködéssel és szolidaritással segítsük egy­mást minden esetben feltétlenül tiszteletben tartva az önrendelke­zés jogát, mely nem fogad el kikö­téseket, nyomásgyakorlást, még kevésbé erőszakot.

De ez a folyamat egyáltalán nem idillikus. Soha nem is volt az, és nem is lesz az. Beleütközött, beleütközik és bele fog ütközni a régióban mindig is létező oligar­chikus erők szövetségének és az imperialista erőknek az ellenállásába. Ezek mindig is rá akarják erőltetni saját, „szabad­keres­kedel­mi integrációnak” nevezett modelljeiket és eszköz­tárukat, neo­liberális köntösben kívánják bemu­tatni a meg­gyengült verseny­képesség régi működésmódja­it, minek következtében emberi lények és egész régiók válnak pusz­ta piaccá. Két, egymással szemben­álló és kibékíthetetlen erő konf­liktusa ez, és mindegyiküknek megvan a maga névjegye: az egyik az Amerika Bolivári Alternatívája (ALBA) terv, a másik az Ameri­kai Szabadkereskedelmi Övezet (ALCA) és a Szabadkereskedelmi Egyezmény (Tratado de Libre Comercio/TLC) néven ismert.

Ez áll a hátterében a nemzeti forgatókönyveknek a világ bár­mely pontján, ahol igyekeznek a valóságot megérteni, és főképpen megváltoztatni.

Ilyen körülmények között született a 21. századi szocializmus terve – adott helyen: Venezuelában, és adott időben: a 21. század­ban –, és kivetül á határokon túlra, hiszen a felszabadulás álmai megegyeznek az egész emberiség álmaival, hiszen az emberek előbb-utóbb mindig hajlamosak lesznek a szocialista, demokrati­kus és forradalmi gondolat befogadására.

Venezuela – történelmi eredmény

Országunk földrajzi méreteit tekintve kis ország, történelmileg mégis nagy. Száz évig tartott a spanyol birodalom hódításával és gyarmatosító törekvésével szembeni indián ellenállás, őslakos né­pünk csaknem teljes kiirtásához vezetve. Sok lázadás tört ki a spa­nyol uralom ellen, amíg a nemzetünk energiáit felemésztő húsz hosszú és véres év után – miként kiváló vezetőnk, Simón Bolívar mondaná e hőstettről – elnyertük függetlenségünket. A gazdagsá­gért és a politikai hatalomért egymással szembenálló nagy földbirtokos haduraink kirobbantotta új belső harcok, melyekben füg­getlenségi hő­seink közül is néhányan részt vettek, még szörnyűbb szenvedésekbe sodorták népün­ket. A Szövetségi Háború ugyan győztes felkeléssé lett, de végül a szomorúan híressé vált Cochei Egyezményben árulás miatt céljai meghiúsultak. Ilyen volt 19. szá­zadunk: az egész földrész függetlenségének megszerzése fölötti dicsőséggel teli, a nagy kontinentális nemzet eszméjétől vezérelt hősi népekkel és nagy vezetőikkel, de milliók csalódásával is a sze­mélyes becsvágy, az árulás és mindezek elkerülhetetlen következ­ményeként.

Így értek el bennünket a 21. század első évtizedei, elszegé­nyedtünk, és a létező legkegyetlenebb és legmegnyomorítóbb dik­tatúra igájának voltunk alávetve. Míg végül büntetéssel sújtott föl­dünkből égi csodaként tört fel az olaj, amely gazdaságunkban, tár­sadalmi szerkezetünkben, kultúránkban és értékrendünkben gyors és nagy átala­kulások időszakát indította el.

Ez lett a belső fogyasztás motorja, kinyitotta a világ előtt az ener­giafogyasztás kapuit, a világgazdaság hegemóniái tényezőjeként világszerte meglévő óriási tőkék, a meg­lévő nagy kőolaj-konzor­ciumok a földjeink alatt felfedezett hatalmas kő­olaj­tarta­lé­kokra vágyva kihasználták országunk gazdasági és technikai elmara­dottságát, amely­hez az imperialista hatalmakkal szembeni aláza­tos rendszer társult, rövid idő alatt nagy mennyiségű tőkét fektet­tek be az országba, és átvették a termelés irányítását. Szerencsére Bolívar már 1828-ban megalkotta híres rendeletét, a Dekrétum a quitói bányászatról címűt. Ezzel a köztársaság tulajdonába adta a bányá­kat, ami egye­temes elv volt a francia forradalom óta. A mi törvé­nyeinkben is érvényben maradt ez, és minden viszontagság elle­nére ma is az állam gyakorolja a tulajdonosi jogokat.

Az expanzív kőolajtermelés bevételeinek növekvő áradata Vene­zuelát évekre a világ fő kőolajexportőrévé tette, szokatlanul nagy, a közigazgatás szükségleteinek fedezését meghaladó anyagi for­rásokat adott az állam kezébe, a felesleg elosztása pedig az orszá­got uraló szektorok közötti küzdelem fő célkitűzése lett.

Így történt, hogy egyrészt megszületett az „ültessünk kőolajat” jelszó, ami a járadékos jövedelmek magántőkésítését jelentette, és ezek a jövedelmek mint a Vene­zuela „modernizálására” szolgáló hatékony források továbbra is növekedtek. Akik támo­gatták ezt a jelszót, merő pazarlásnak tekintették a nép szociális körülménye­inek javítását. Másrészt felbukkantak olyan elképzelések, melyek tervezték ugyan a bevé­te­lek­nek a népi szétosztását, de előnyben részesítették magán- és közcélú fel­hal­mo­zá­sát. Végül egy időre – a negyvenes évek elejétől a hetvenes évek elejéig – a második modell uralkodott.

Juan Vicente Gómez diktatúrája koncessziós politikát folytatott, amely a föld­bir­tokosok kis csoportja számára mesés hasznok eléré­sét tette lehetővé azáltal, hogy bi­zonyos nem rendszeres módon részesedtek a regálékból. De a növekvő kőolaj-be­vé­telek új prob­lémát vetettek fel a bevételelosztással kapcsolatban. Az egyik első lé­pés az volt, hogy 1934-ben újraértékelték a bolivárt, amitől a gaz­dagok olcsón ju­tot­tak az egyébként is leértékelődött dollárhoz, és így nagy hatalomra tettek szert az im­port­szektorban. Megsemmi­sítő csapást mértek a mezőgazdasági exportra, amely egy egysze­rű pénzügyi művelet miatt amúgy is pénzszűkében volt. Ezenkí­vül nem volt szükség az állam költségeinek fedezésére szolgáló belső bevételek behajtására, és az új helyzetben meggazdagodók jövedelmeinek megadóztatására szolgáló pénzügyi rend­szer kidol­gozására sem. Innen ered a járadékos kapitalizmus másik sajátos­sága: a hagyo­mányos kapitalista rendszerekben meglévő adózási kultúra hiánya. Ez jelentős függet­lenséget engedélyezett a vene­zuelai államnak a társadalom többi részével szemben. Ahelyett, hogy megadóztatta volna a jövedelmeket, inkább szétosztotta a feleslegek egy részét.

Ily módon kialakult egy élősködő és egyáltalán nem hatékony vállalkozói osz­tály, megerősödtek a hagyományos kasztok, a váro­si és vidéki földtulajdonosok meg a keres­kede­lemben tevékeny­kedők, a társadalom középső szintjén elterjedtek a szakmai testü­letek, köztük a katonai is, és mindegyikük a bevételek elosztási rendszerének haszon­élvezője volt.

A pénzügyi bőségből valami azért jutott a születő munkásosz­tálynak és a lakosság fennmaradó részének is: a Kongresszus alkal­mi törvényeiben és a Végre­hajtó hatalom rendeletéiben megálla­pított növekvő fizetések a deklasszált szak­szerve­zeti kasztok kiala­kulásához vezettek, melyek hosszú távon majd nyíltan szembehe­lyezkednek a munkásokkal.

Vidéken eközben a földművelés és az állattenyésztés folyamatosan hanyatlott. A parasztság elszegényedése nyomán felgyorsult a városokba való elvándorlás. Ez nem kapitalista jellegű agrárfor­radalom következménye volt, amikor a növekvő mezőgazdasági termelékenység munkaerőt „szabadít fel”, amely alkalmazható az ipar­ban. A venezuelai belső piac kialakulása torz, fogyatékos for­mában ment végbe, mivel nem számolt a vidéken felmerülő kapi­talista kereslettel, amely a világ más részei­ben ezt a folyamatot jel­lemezte.

A politikai és ideológiai szférában nem létezett „magán- és magáértvaló” vállal­kozói osztály, sem kiegészítője – egy osztálytudatá­ban kellően fejlett munkás­moz­galom –, ezért az ideológiai és poli­tikai vezetés a felvilágosult középosztály szek­to­rai­nak kezébe került. Ezek a rétegek vállalkoztak a politikai pártok, a szakszer­vezetek és végül az állami vezetés kialakítására mindaddig, amíg meg nem jelent egy elegendő hata­lommal rendelkező vállalkozói réteg, hogy döntéseit rákényszerítse arra a politikai osztályra, amelynek már a népet mozgósító és szervező programja nem volt, és eszméi sem voltak. Azokban az időkben találtak kifejlődésük­höz alkalmas termé­keny talajra a neoliberális eszmék, következ­ményeiket pedig jól ismerjük.

A folyamatokkal egy időben ellentmondásos kapcsolat alakult ki a nemzeti állam, a birodalmi központok nagy fogyasztói és álla­maik, valamint a kőolaj-konzor­ciumok között. Ez utóbbiak szá­mára a cél a regálék eltörlése és az adók csökkentése volt. A nem­zetnek pedig – amely egyre inkább tudatában volt, micsoda ter­mészeti erőforrások tulajdonosa – fő követelése az lett, hogy igaz­ságosan részesüljön a kőolajból származó bevételekből, emiatt a nagy fogyasztók számára az lett a leg­fon­to­sabb, hogy a lehető lega­lacsonyabb árakat garantálják. Már Medina Angarita kormánya idején bővítették és egységesítették a regálék rendszerét, bevezet­ték a Jövedelemadó törvényt, amely évtizedeken keresztül az állam részesedésének növelését szolgálta, és határt szabott a koncesszi­óba adható területeknek. A kő­olaj­ipar területén elrendelt intézke­déseket az ország politikai életében kezdődő demokra­tizációs és a lakosság életkörülményeinek javítását szolgáló folyamat is kísér­te, amely az agrárreformot és a szelektív bevándorlási politika alkal­mazását is magába foglalta. Angarita rövid ideig volt kormányon, államcsíny buktatta meg.

Az ezt követő időszakot váratlan események sora jellemzi: újabb államcsínyek, a diktatúra bevezetése és az ötévenkénti egyszerű választásoknál többre törekvő haladó erők kegyetlen elnyomása mellett a visszatérés a formális demokráciához. A népi nyomás és a Közel-Keleten végbement nacionalista folyamatok csakúgy, mint a helyzet, amellyel a nemzetközi kőolaj-konzorciumok szembeke­rültek, a kormány és a válla­latok közötti megállapodás révén álla­mosításhoz vezettek, ami 1976-tól az állam kezé­be helyezte a kőolaj­jal kapcsolatos intézkedéseket. Ez erőteljes lökést adott a kon­ti­nens legerősebb államkapitalizmusának kialakulásához.

A vas- és a gázipart már ezt megelőzően államosították. Ugyan­akkor a hozzá­férhető nagy pénzügyi felesleg sok más gazdasági tevékenység megvalósítására és ellenőr­zésére adott lehetőséget. A stratégiai gazdasági tevékenységek ellenőrzése az állam kezében maradt, ami mind a nemzeti, mind a külföldi magánszektorral való erős tárgyalási pozíciót biztosított. Ezért a magántőke visszatéré­sének előkészítése óva­tosan kidolgozott stratégia mentén haladt; intézkedések történtek a kőolajárak csök­kentése érdekében: pilla­natokra árháborúval fenyegető megosztottságot idéztek elő a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) keretein belül; ala­csony, majd később hirtelen megemelt költségű pénzkölcsönöket; a lakosság körében ideológiai és politikai kampányt folytattak arról, hogy az állami vállalatok kevéssé hatékonyak és korruptak, továb­bá arról, hogy a magáncégek minden tekintetben előnyösebbek; azt mondták, a nemzeti vállalatok vezető szektorai az ideológia foglyai, ezért arra töre­kedtek, hogy egyszerű szerződéskötő ügynökségekké fokozzák le őket; változ­ta­tá­sokat vezettek be a tör­vénykezési rendszerben, hogy a nemzetközi bíróságok bevo­násá­val drasztikusan korlátozzák az igazságszolgáltatás szuverén gya­korlását, és erő­teljes lökést adjanak a privatizációs folyamatoknak a válságból kivezető egyetlen meg­oldás­ként, holott a válságot az ebből a stratégiából származó intézkedések maguk okozták.

Ez alatt az időszak alatt az állam eladósodása, ahogy több más országban is, elvisel­hetetlen méreteket öltött. Ez az eladósodás megmagyarázhatatlan abban az időben, amikor Venezuela való­ban elképesztő pénzügyi dicsőséget ért meg. A magya­rá­zatot csak akkor lelhetjük meg, ha megfigyeljük a bevétel elosztásában beve­zetett drasz­tikus változást. A munkabérek hirtelen 30 százalékuk­ra csökkennek, és teljesen meg­változtatták a 40-es évektől fennál­ló viszonyokat. Ez a változás megmagyarázza a vene­zuelaiak mil­lióit, köztük a középosztály fontos rétegeit is csapdába ejtő fel­gyorsult elszegényedést. Az állam eladósodása nem egyéb, mint a bevétel előzetes el­osz­tása, béklyóba köti az egyre csökkenő bevé­tel új elosztását. Stratégiai fordulatról volt tehát szó, amely gyö­keresen megváltoztatta a különböző kormányok saját fenn­mara­dásuk érdekében folytatott populáris politikáját.

Rövid idővel az államosítások után, az 1980-as években priva­tizációs folya­matok kezdődtek, ezeket éppen az ellenkezője jel­lemzi annak, mint amit a nemzetnek a kőolajkincsben való igaz­ságos részesedéséért folytatott hosszú harca jelentett. Ez volt az úgynevezett „Nyitás a kőolajhoz”, amely – sokszor az alkotmány és a törvé­nyek arcátlan meggyalázásával – még a 40-es évek kez­detétől jellemző félgyarmati helyzet körülményeihez képest is rosszabb állapotokat eredményezett.

Így masírozott országunkban visszatarthatatlan erőként a neo­liberális hullám. 1989-ben azonban az egész világot meglepő meg­rázkódtatás érte Caracast és más váro­sokat. Olyan mértékű volt a társadalmi feszültség és a hagyományos vezető rétegek annyira elzüllöttek, hogy az elkeseredett emberek között spontán lázadás tört ki, melyet csak a függetlenségi harcok idejéből ismert véron­tással tudtak megfékezni, és amelyben férfiak, nők, gyerekek és idősek ezrei váltak a gyilkos düh áldozataivá. Nem sokkal ezután, 1992-ben elkezdődtek a fegyveres erőinkben mindig is jelen lévő haza­fias ifjúság vezette katonai felkelések.

Minél hangsúlyosabbá vált a neoliberális politika és fokozódott a lakosság el­sze­gényedése, annál jobban kiéleződtek a társadalmi feszültségek, és annál mélyeb­bé vált a válság, az évszázad nagy részében felépített állványzat egészét összedőléssel fenyegette.

Ez a történelmi időszak teljesen átalakított országot hagyott hátra. Járadékos jelle­génél fogva atipikus kapitalista gazdaságot. Ez a gazdaság döntően a nemzetközi jára­dék tőkésítésére alapoz­ta a felhalmozást, ami abból adódott, hogy az állam mono­po­lizál­ta a kőolaj-jövedelmet. Erőteljes államkapitalizmus volt ez, olyan társadalmi szer­kezettel, amelyet egy élősdi és gazdaságilag ter­méketlen, elsősorban az olaj­jára­dékok elosztásából élő polgárság határozott meg. A középosztály különböző réte­gekből tevődött össze: legfelső rétege felvette az élősködő burzsoázia szokásait. A munkás­osztályt korrupt, bürokratikus kasztok manipulálták, arra törekedve, hogy meg­szaba­dul­janak a 60-as években tűzzel és vér­rel kikényszerített uralomtól. A politikai pártok több mint ötven éven át gyakorolták az uralmat, semmi mással nem foglalkoztak a kincstár kifosztásán kívül, régi programjaik elvesztették tartalmukát. A lakosság a nagy városokban összpontosult, hatalmas néptelen területek keletkeztek, az ország nagyobb településeit sze­génység és nagymértékű pusztulás jellemezte. Mindez az alacsony fejlettségű nemzeti termelőerőkkel és a kőolajjáradékból fenntar­tott nagy létszámú bürokráciával rendelkező járadékos kapitaliz­musnak a sajátja, amely a 90-es évek vége felé az országra kényszerített neoliberális politika követ­kezté­ben veszélyesen hanyat­lott. A neoliberális politika viszont, úgy tűnik, a legjobb felté­telek között volt ahhoz, hogy érvényesülése ne ütközzön újabb kényel­metlenségekbe. De a rendszer hosszú ideje kialakulóban lévő vál­sága 1998-ban békés és demok­ratikus kivezető útra lel majd.

A 20. századi venezuelai társadalom jellege

Minden valóság a történelem eredménye. Venezuelában a bőséges olajtartalékok meg­léte következtében véghez vitt változások, pon­tosabban a kiaknázásából szár­mazó jára­dék lett a 20. századi vene­zuelai társadalom fő mozgatórugójává, a 20. századi Vene­zuelá­ban a kapitalista felhalmozás folyamatában érmék a járadéknak a tőkésítése ját­szotta a főszerepet, nem pedig a nemzeti termelőerők fejlődése által meghatározott belső tényezők. Ez a történelmi tény jelentősen rányomta bélyegét társadalmunkra, a gaz­dasági, társa­dalmi, politikai és kulturális szerkezetre. Teljes joggal beszélhe­tünk tehát járadékos kapitalizmusról, ami nagyon különös a világ kapitalista felhalmozási folyamatain belül. Ennek a felhalmozási mechanizmusnak a következtében kialakult egy élősködő burzso­ázia, és ezzel egyidejűleg meggazdagodtak a „sui generis” kor­po­ratív szerkezetben egyesült tulajdonosi és kereskedő kasztok. E kasztok felhalmozó tevékenységét elsősorban az állami járadék elosztása tette lehetővé. Ezt a járadékot a korábban már tárgyalt mechanizmusokkal privatizálták: felülértékelték a pénzt, az ala­csony vagy semmilyen kényszert nem jelentő adózásnak köszön­hetően a szinte teljes nyereséget tőkésítették, a hitelkamatok ala­csonyak voltak, a termelést különböző szub­venciókkal támogat­ták, manipulálták a piacot, különböző korrupciós mecha­niz­muso­kat alkalmaztak, politikai klientúrákat építettek ki stb. Ezzel egy­idejűleg a leg­külön­félébb előnyöket biztosították a külföldi tőke részére, amelyet az bőségesen ki tudott aknázni. Miután elértek bizonyos fejlettségi szintet, a burzsoázia kedvez­mé­nyezett szekto­rai közvetlenül vagy a pénzügyi szektor ügynökein keresztül és jelentős for­mában részt vettek az állam gazdasági és politikai veze­tésében, nemcsak a gaz­da­sági, hanem a politikai ellenőrzést is magukhoz ragadták.

A hetvenes években az országot megnyitották a külföldi mezőgazdasági és állat­tenyésztési termékek előtt, ami súlyos csa­pást mért az agrárszektorra, és a szektor transznacionális nagyvállalatain keresztül fájdalmasan megnövelték az ország élelmi­szer-függőségét. Fokozatosan megteremtették országunkban a szükséges feltételeket a neoliberális támadáshoz, amely közvetlen célul tűzte ki a legfontosabb állami válla­latok privatizációját, főleg az acél- és az alumíniumiparban.

Ahogyan az várható volt, a legfőbb célpontot a kőolajszektor jelentette. Ehhez az úgynevezett privatizáción és a nemzetközivé tételen keresztüli álcázó stratégiával láttak hozzá. Az érvényben lévő törvényhozás reformjaival kezdték. Minthogy a Szén­hidro­génekről és az államosításról szóló törvények arra irányultak, hogy biz­to­sít­sák az állam ellenőrzését a természeti erőforrások felett, kikényszerítették a „kő­olaj­nyitást”: különböző szerződéses for­mulák segítségével átruházták a szén­hidro­gé­nek­kel kapcsolatos tevékenységeket és magát az ügyintézést a PDVSA-hoz kapcsoló­dó válla­latokra, amivel az állam szerepét a nullára csökkentették.

Már magából a nemzeti vállalat vezetéséből, a növekvő külső adósság meg­fize­tésé­nek ürügyével, támogatták a részvények egy részének eladását. A nemzetközivé tétellel a kőolaj-finomításba és más külföldi üzletekbe való nagy befektetések straté­giája körvo­nalazódott. Mindennek az ürügyet az szolgáltatta, hogy ezzel biz­tosítják a venezuelai kőolaj számára a piacot. Valójában a mini­málisra csökkentették a PDVSA likviditását, hogy nap mint nap növekvő adósságba verjék, elszívják a vállalat nyereségét, és veszé­lyesen meggyengítsék. Ezenkívül a külföldi finomítókba irányuló kőolajexport is nagy bevételcsökkenést jelentett a vállalat számá­ra. A vállalat egyre kevésbé volt képes betölteni egy valóban nem­zeti nagyvállalat szerepét. A privatizáció érdekében minden a haza­fias érzéseitől teljesen megfosztott politikai osztály által uralt köztársasági Kongresszus egyetértésével és a neoliberalizmus prédi­kátorainak dobo­góját szolgáló tömegkommunikáció lelkes akkord­jainak ütemére történt. De 1998-ban Hugo Chávez Frías elnökké választásával minden megváltozott, mert Chávez azért került hata­lomra, hogy új korszakot nyisson az ország politikai törté­neté­ben, hogy megteremtse a nemzet számára és kapcsolatainak minden területén, a nemzeti önrendelkezést.

A 20. század során társadalmunk hosszú pályafutásának ered­ménye egy olyan ország, melynek legszembetűnőbb vonásai a következők:

1/ Járadékos jellegű kapitalizmus, amely elsősorban a kőolaj­bevételektől függ.

2/ Erőteljes államkapitalizmus, amely a nemzetgazdaság fő for­rásainak és a politikai hatalomnak az ellenőrzésében nyilvánul meg.

3/ A magánszektort jórészt jelentős állami függőség jellemzi; ter­melékenysége ala­csony, ideológiája pedig a gazdaság és a politika imperialista szemléletéhez illesz­kedik.

4/ Széles középrétegek, amelyeket részint a kistulajdonosok és a kiskereskedők különböző rétegei, részint a magánvállalatoknál, az állami bürokráciában és az állami és közületi vállalatokban működő szakmai testületek integrálnak. Ez a szektor az ala­csony beosztású köztisztviselőktől kapja utánpótlását, akik elvesztették régi politikai be­folyásukat, és folyamatosan proletarizálódnak.

5/ A magán- és az állami vállalatok ipari munkásságába integ­rálódott növekvő munkás­réteg; a termelő és szolgáltató ágazatok dolgozóinak nagy létszámú alkal­ma­zotti rétege és a mezőgazdasági munkások csökkenő száma.

6/ Jelentős számú kis- és középvállalkozó, akiket súlyosan érin­tett a kis- és középvállalatok számottevő hányadát csődbe juttató neoliberális gazdaságpolitika.

7/ A politikai pártok, amelyek évtizedeken át jelentős népi támo­gatást élveztek, a kőolajipar államosítása óta zászlók és programok nélkül maradtak, feltar­tóz­tat­ha­tat­lan romlásnak indultak, és kis csoportokra töredeztek. Ezek a csoportok, restaurációs nosztalgi­ától hajtva olyan kalandokba bocsátkoztak, mint az államcsíny és a gazdasági szabotázs, napjainkban tehetetlenül üvöltöznek a tömegkommunikáción keresztül a külföldről indított kampányok erőtlen szócsöveiként.

A politikai rendszer válsága teljes egészében átjárta a régi tár­sadalmi struktúrát. Hugo Chávezzel az élen új forradalmi vezér­kar vette kézbe az ország irányítását. Venezuela az átmenet útjára lépett.

A történelmi jelentőségű átmeneti folyamat első szakaszának feladata az volt, hogy egy, az alkotmányos folyamaton alapuló, a nép részvételével és főszerepével fenn­tartott demokrácia kialakí­tásán és megerősítésén keresztül új irányt szabjon az or­szág poli­tikájának. A politikai siker lehetővé tette, és egyúttal megerősítet­te egy új, a ter­mészeti erőforrások fölötti teljes nemzeti önrendel­kezés bevezetését és a bevétel prog­resszív elosztási rendszerének kialakítását, új szociálpolitika alkalmazására irá­nyu­ló gazdaságpolitika létrehozását, a lakosság elszegényedésének megállítását és élet­mi­nő­ségének fenntartható növelését.

A venezuelai járadékos kapitalista rendszer függőben hagyott olyan feladatokat, melyeket más kapitalista társadalmak már tör­ténelmileg elvégeztek. Többek között a vi­dék­nek az agrárforra­dalmak által véghez vitt kapitalista fejlődését, ami alapvető fon­tos­ságú volt a belső piac és az ipari forradalmak kialakulása szem­pontjából. A mi gaz­da­ságunk sérülékenysége abból ered, hogy a gazdaság mono-exportőr jellegű, a kül­föld­ről származó járadékok­tól függ, és nagymértékű a legelemibb létfenntartási esz­kö­zök importja.

Az 1999-es Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a forradalmi demokrácia

Az 1998 decemberi választások reprezentálta népi győzelem Vene­zuela gazdasági, poli­tikai és társadalmi életében lezajlott előre- és visszalépések történelmi időszakát zárta le. A magából már többet adni képtelen, teljesen kimerült rendszer időszerű mély változá­sainak bevezetőjéül szolgáló 1989 februári véres események, az 1992-es fel­kelések és több más, országszerte lejátszódott harc idő­szakát. Az Hugo Chávez elnök vezetésével elért győzelem meg­nyitotta a mindinkább elszegényedő, a régi poli­tikai osztályból és intézményeiből egyre kiábrándultabb néprétegek körében meglé­vő hatalmas – és évtizedeken át elnyomott – energiák előtt a zsili­peket. Az Alkot­má­nyozó gyűlést azzal a céllal hívták össze, hogy dolgozza ki és hagyja jóvá az új alkot­mányt. Hatékony eszköz volt arra, hogy békés úton demokratikus csatornába terelje a nép hatal­mas energiáját. Egy részvételi és a nép főszerepét biztosító demok­rácia puszta tervezése a legkülönbözőbb társadalmi erőket cso­portosította, melyek azonnal új és különböző szervezeti formák kialakítását kezdeményezték, ezek jelentik ma a venezuelai népi mozgalom legfőbb jellemzőit; a mozgalom a politikai tudat növek­vő fejlődésének eredménye.

A folyamat akkor mélyült el és vált hangsúlyosabbá, amikor a bolivári alkot­mánnyal harmonizálni kívánták az újraigazított tör­vényhozást. Ez volt az első konkrét eredménye az alkotmányozá­si folyamatnak, amely valójában már az 1998-as választási kam­pány során megkezdődött. Mint az várható volt, a jóváhagyott tör­vények, különös tekintettel a Szénhidrogénekről szóló törvényre és a Földtörvényre, a katonai, a vállalkozói szektorban meg a kor­rumpálódott szakszervezeti bürok­rá­ciában és – főleg a fővárosban – a középosztály szektoraiban bázissal rendelkező koalíciós erők élénk reakcióját váltották ki. A koalíció eredményei és az állam­csínyben kifejeződő, rövid életű diktatúrája pirruszi győzelmek voltak. A világ meglepetésére a népi erők gyors, tömeges, orszá­gos reakciója a Nemzeti Fegyveres Erők forradalmi és haladó erő­ivel közösen megoldották a helyzetet, és kialakítják Venezuela demok­ratikus és forradalmi folyamatának követendő útját.

Ahogy a politikai folyamatokban történni szokott, amikor nyílt harc folyik az államhatalomért, nem késlekednek új konfliktusok előidézésével. Rövidesen erre került sor az ország gazdasági össze­omlását, a társadalom kaotikussá válását és a „bukott állam” fel­mutatását kiprovokálni szándékozó, a kőolajiparban előidézett sza­botázsok segítségével, amelyekkel a külföldi beavatkozást akarták igazolni. De ez alkalommal a munkások, a nép és a fegyveres erők még egyöntetűbb és tömegesebb ellenállásába ütköztek. Nem vol­tak ritkák a későbbi destabilizációs kísérletek sem, de ezek, az Egye­sült Államok kormányának – amely mindent megtett a világ más régióiban is az ilyen rendszerek megbuktatásáért – makacs pénz­ügyi és politikai támogatása ellenére idővel egyre gyengébbeknek mutatkoztak. A 2004-es jóváhagyó népszavazást megerősítő 2006-os újabb választási győzelem eredménye nyomán sikerült jelentő­sen előrelépni a politikai egyensúly elérése terén.

Az OPEC keretein belüli fegyelem tiszteletben tartása, a külföl­di konzor­ciumok­kal szembeni nemzeti jellegű politikával és a nem­zeti önrendelkezés helyre­állí­tásával együtt megvalósított sikeres kőolaj-politika volt a kulcsa annak, hogy a gazda­ság is növeke­désnek indult.

A bevétel elosztási rendszerének segítségével csökkenteni lehe­tett az évtizedek alatt felhalmozódott és a neoliberális politika nyo­mán jelentőssé vált szegénység mér­té­két. Az új elosztási politika lehetővé tette, hogy tovább haladjunk a társadalmi egyen­súly eléré­se felé vezető úton, de a szegénység leküzdéséhez még évekig tartó gaz­da­sági növekedésre és politikai stabilitásra van szükség.

Az önrendelkezésünk korlátozás nélküli védelmére, az ENSZ, az Amerikai Államok Szervezete és a Nemzetközi Jog feltétel nél­küli alapelveire támaszkodó sikeres külpolitika lehetővé tette, hogy a már meglévő kül­kapcso­latain­kat az országok jelen­tős részével megerősítsük, és hogy új, főleg dél-amerikai országokkal bővítsük is azokat. Ezeknek a sikereknek a hatására a latin-amerikai és a karibi országok régió­jának több államában egy új, valóban demok­ratikus és autonóm folyamat indult el. Ez kedvezett az integráci­ós politika kibontakozásának, amely az együttműködés, a szoli­daritás és az önrendelekzés tiszteletben tartására épült, ellentét­ben az olyan impe­rialista formulákkal, mint a „kereskedelmi sza­badság” vagy egy „darwinista” elvű verseny, az Egyesült Államok egyeduralma alatt. Ez a bolivári típusú integrációs politika gya­korlatilag az ALBA sikereiben fejeződött ki, és a neoliberális egyed­uralom idején született szervezetek új utak keresésére irányuló tevékenységében, ahogyan azt a Mercosur esete is példázza.

Így a történelmileg rövidnek tekinthető nyolc év alatt – az ellen­állás, a belső ügynökök és a régió más ügynökeinek részvételével végrehajtott ellenforradalmi akciók ellenére is – hazánkban gyö­keres demokratikus változások történtek.

Hol tartunk most forradalmi utunkon, mi erőfeszítéseink végső célja, mi is a 21. századi szocializmus, és hogyan valósítjuk meg?

Több és különböző válasz adható ezekre a kérdésekre. Sőt, az előrehaladás és az eredmények újabb kérdéseket vetnek fel. Ezért nem lehet minden kérdést egyszeri módon és örök érvényűén meg­válaszolni. Ha megtennénk, olyan hibát követnénk el, mint a múlt­ban, régebbi kísérletek vagy a venezuelai forradalmi mozgalom kísérletei során, melyeket minden szemszögből és érdekcsoport­ból súlyos kritikával illettek, és amelyeknek következményeit jól ismerjük.

Hol tartunk most forradalmi utunkon?

Kétség nem férhet hozzá, előre léptünk. De a még kapitalista gaz­daságnak éppen ebből a járadékos jellegéből fakadóan történel­münknek erre az új időszakára nagy kihívást jelentő, öröklött fel­adataink maradtak. Ezeket az alapvető kérdéseket a következő feje­zetben tanulmányozzuk.

Gazdasági terület

A belső piac kérdése

Egy ország gazdasági fejlődése ipari fejlődésének függvénye. Az ipari fejlődést a la­kos­ság szükségletei határozzák meg, amelyeket a rendelkezésre álló lehetőségek mel­lett a fogyasztás alakít. De ezeknek a szükségleteknek a kielégítése – a leg­elemib­bektől kezd­ve, mint a megfelelő élelmezés, az egészségügyi ellátás, a lakha­tás, az oktatás és a méltó munka kérdése – a gazdagság progresszív elosztási rendszerétől függ. A történelmi tapasztalat azt mutatja, a belső piac nemcsak a lakosságnak a pozi­tív elosztási rendszer által megkönnyített közvetlen fogyasztásától függ, hanem az ipari fogyasztástól is.

A mezőgazdaság kérdése

Az úgynevezett fejlett országokban lezajlott kapitalista fejlődés számára az egyik első kihívás éppen az volt, hogy bővítsék a belső piacot mint az ipar bővítésének szüksé­ges feltételét. Ez oldotta meg a vidék átalakítását: a szinte még nem létező ipari fo­gyasz­tással a vidéket az ipari termékek nagy mennyiségű fogyasztói piacává vál­toz­tatta. Az agrárforradalom – alapjában véve az ipari fellen­dülés érdekében – a nemzeti piac terjeszkedésének legfőbb ténye­zője lett. A mezőgazdaság gépesítése, a vegy­sze­rek és a petrokémia használata, az energiafelhasználás, az öntözési rendszerek, az utak és a vasutak építése csakúgy, mint a pénzügyi lehetőségek­hez való könnyebb hozzá­férés egyidejűleg több jelenséget váltott ki: erőteljes igény mutatkozott az ipari termékekre, ami ugyanak­kor új igényeket támasztott. A vidéken nagyobb termelé­kenység­re, ezzel együtt a városokban az ipari fejlődéshez az olcsó mun­kaerő „liberali­zálására” volt szükség. A folyamatok egymást erő­sítették.

Venezuela esetében, ahogy azt már korábban elemeztük, a vidék átalakítása terén, a gépesítésben és a talaj termékenyebbé tétele érdekében történt előrelépések elle­nére nagyon korlátozott volt a fejlődés. A silózás, a szállítás, az elosztás és az agrár­ipari feldol­gozás kérdése megoldatlan maradt, ami monopóliumoknak és új élős­ködő formáknak engedett teret. Közvetlenül érintette ez a lakos­ságok mivel magas élel­miszer­árakat jelentett, mert a mezőgazda­ságunk alacsony termésátlagából eredő költségeket meg kellett fizetniük a termelőknek, ami visszavetette az alapvető ter­mé­kek hozamát. A mezőgazdasági iparon át történő mezőgazdasági ter­melő­lán­colat kér­dé­sének helyes kezelése nem többet és nem keve­sebbet jelent, mint közelí­teni egy­más­hoz a várost és a vidéket, meg­szüntetni az őket elválasztó rést, és hozzájárulni nap­jaink jellem­ző, hatalmas területi egyenlőtlenségének feloldásához.

Ehhez kapcsolódik a földtulajdon és a munkaszervezés problé­mája is. Az előb­bivel kapcsolatban a puszta földosztás politikája – amivé a hatvanas évek agrár­re­form­ja vált, és hektármilliók felvá­sárlását eredményezte – nyomán az állam lett az ország legnagyobb földbirtokosa, a parasztok pedig olyan birtokleveleket kaptak, ame­lyek megtiltották a földtulajdon átruházását. A tulajdon így az állam kezében maradt. Elvileg jogos intézkedés, de más, kiegészítő intéz­kedések – többek között például a piac biztosítása, technikai és pénzügyi támogatás – híján a földeket a parasz­tok elhagyták, és azok többségét nagyrészt új magánföldbirtokosok sajátították ki, és hasznot nem hajtó latifundiumok új formái jelentek meg. A másik probléma sokkal össze­tettebb, hiszen olyan szövetkezeti kultúrá­ról van szó, mely meghaladja a saját kapa­citás növekedését féke­ző kistulajdonosi és elszigetelt termelői mentalitást. A szövet­keze­ti kultúra nem akarja erőszakosan megszüntetni a kistulajdont, még kevésbé pártolja az erőszakos kollektivizálást. A szövetkeze­ti egyesülésnek termé­sze­ténél fogva önkéntes jellegűnek kell len­nie. Az ennél fejlettebb szervezeti és tulajdon­formák a vidéki ter­melők közötti közösségi kultúra tapasztalatából és fejlődéséből ala­kulhatnak ki.

Tehát a belső piac kérdése és a fejlődését béklyózó agrárproblé­ma kétségkívül elsődleges fontosságú a venezuelai forradalmi folya­mat új szakaszában. A mező­gaz­da­sági határok helyreállítására és a növekedésükre kidolgozott tervek terén megtett erőfeszítések, valamint az elért sikerek azt mutatják, jó irányban haladunk.

A pénzügyi rendszer

Amennyiben az ismert aforizmából indulunk ki, mely szerint „mondd meg, kitől sze­ded be az adókat, és megmondom, mire köl­töd, és kiket irányítasz”, a lakosság köz­vetlen fogyasztásának ösz­tönzése, és ezzel együtt a belső piac, úgy is, mint a ter­me­lés élén­kítése, megfelelő és hatékony pénzügyi rendszerekkel áll szoros kapcso­lat­ban. A neo­liberális pénzügypolitikákat többek között a regresszív jelleg jellemzi. A be­fek­tetés és a fogyasztás élénkítésé­nek ürügyével csökkentik a nagy jövedelmek köte­lező adóit, így teszik könnyebbé ezek tőkésítését. Venezuelában is ez történt a kőolajjal kap­cso­la­tos fiskális pénzügyi politikával a „Nyitás” poli­tikája idején. A regálék és az adók csökkentését követően növek­szik a termelés és lenyomják az árakat, a kőolajból befolyó hozzá­járulás pedig meredeken zuhant. Ehhez a kincstári politikához olyan pénzügypolitika csatlakozott, amelyet a pénz rendszeres leér­tékelése jellemzett. Ily módon a kőolajágazat hozzájárulását a nemkőolajágazat – a lakosság nagy részére ez érvényes – hihetetlen mértékben növekvő szegénységének csökkentésére fordították.

Nemrégiben módosításokat vezettek be, amelyeknek most lát­juk igazán az eredményeit. A nemzeti gazdaságot felölelő áttekin­tésben fel kell mérni a kincstári és pénz­ügyi politika helyes egyen­súlyát, amelyeknek ugyanakkor követniük kell a ter­me­lés és annak sokfélesége, valamint a bevételek igazságos elosztása ösztönzését.

A venezuelai szocializmus politikai tézise

A nemzeti proletariátus a globális kapitalizmus szolgálatában

A jelenlegi venezuelai társadalompolitikai helyzetben a lakosság gyári munkásságára nem lehet kizárólag proletariátusként tekin­teni. Ezt a réteget inkább az elszegényedett la­kosság nagyobbik hányadának potenciális magjaként lehet kezelni, amely magába fog­lalja az országnak a modem kapitalista enklávéktól elkülönül­ten, a városok és a vi­dék perifériáin, történelmileg egy létfenntar­tó gazdaság keretei között tengődő lakos­ságát éppúgy, mint azo­kat az értelmiségieket, szakembereket, művészeket, iparosokat, vala­mint mindazokat, akik megélhetésükben csak a bérükre, a fize­tésükre támasz­kodhatnak.

Olyan együttesről van szó, melynek összetevői társadalmilag és kulturálisan nagyon is elkülönülnek egymástól. Ez utóbbit, a progresszív akkulturációs folya­matból származó feltételt a spanyol gyar­matosítás és az európai nagyhatalmak meg az Egyesült Államok által gyakorolt neokolonializmus együttes tevékenysége alakítot­ta ki. A Bourbonoknak a 18. századi spanyol trónra kerülésétől kezdve, a császári vezetés reformjával – miközben a gazdagság a korona kezében összpontosult – meg­ho­no­so­dott a merkantilista gondolkodás, és a 19. században a politikai függetlenség elérésé­vel az uralkodás egyes formái elültették a mi mesztic Amerikánk­ban a liberális gondol­kodás­módot, melynek nyomán a pénz fel­halmozása a termelés legfőbb tényezőjévé változott tőke feletti ellenőrzést gyakorló nemzeti burzsoáziák privilé­giuma lett.

Ebben az utóbbi ideológiai keretben fejlődött 1830-tól Venezu­ela és a többi indo-amerikai ország társadalmi és politikai élete, miközben népeik igencsak el­ma­ra­dot­tak voltak a tudomány és a technika terén. Felszívta őket egy olyan „külső piac”, amely min­den fejletlen perifériás térséget felölel. E területek lakói „más, ala­csonyabb társadalmi osztályokká alakultak”, amelyek munkájuk­kal hozzájárulnak a tőke­fel­hal­mo­zás­hoz oly módon, hogy beszál­lítóivá lesznek a centrumországok iparának, és fo­gyasz­tói az ott keletkező feleslegeknek.

Ebben az értelemben igazolható tény az, hogy a fejlett társadal­mak képtelenek elfogyasztani teljes termelésüket: sem munkásaik nem realizálják a változó tőkét, sem kapitalistáik nem realizálják teljes egészében az értéktöbblet fel nem halmozott részét. Ezért a kapitalista fejlődéshez nélkülözhetetlenek ezek a régiók és lakos­ságuk, hogy hozzá­járul­janak a kereslet növekedéséhez, és ezzel bezárják a gazdasági ciklust. Az indo-amerikai és különösen a mi venezuelai valóságunkban ezek a szociális szektorok, amelyek a fejlett világgal határos térségekben találhatók és a fejlett gazdasá­gok be­folyási övezeteit alkotják, nem képeznek társadalmi osztá­lyokat. Fenntartják a pre­ka­pi­talista „rendi” szerkezetet, amelyben társadalmi szempontból elevenen él a pozitív vagy negatív kivált­ságok megőrzésének vágya, a neveltetésből származó életmódok­hoz, az öröklődő vagy szakmai előnyökhöz való elszánt ragasz­kodás. Ezért nem lep­het meg bennünket mostani társadalmunk középosztályai részéről a társadalmi sta­tus terén meglévő pozitív előjogaik irracionalitásig szenvedélyesen gyakorolt vé­del­me, füg­getlenül attól, hogy a 20. század utolsó negyedében a neoliberális rend­sze­ren belül meg­valósított monopolista és oligopolista kon­centrációnak köszön­he­tően elvesz­tették a javak, szolgáltatások és a járadékok meg a bevételek meg­szer­zé­sé­re irányuló cselek­vési formáik feletti rendelkezés hatalmát. Ezek a tények jellemzik az ipari kapi­talista társadalom osztályhelyzetét.

A venezuelai proletariátus és belső egységcsoportja: a forradalom történelmi szubjektumai

A fentebb megnevezett kategóriákat is magukba foglaló negatívan megkülönböztetett rétegek alkotják a szó klasszikus értelmében vett proletariátust. Úgy tartották, hogy a társa­dalom­nak ez a lega­lacsonyabb sorban levő adófizető rétege, amely a római civi­li­zá­ció idején csak saját munkaerejével vagy gyermekeiével (prole=leszármazott) tudott hozzá­járulni a politikai közösség életének fenntar­tásához. A forradalom tör­té­nel­mi szubjektuma Venezuelában két­ségkívül ez az 1999 óta előretörő proletariátus, amely békésen átvet­te a pozitívan megkülönböztetett és az úgynevezett Punto Fijo-i Paktum megkötésekor létrejött koalíciótól az államhatalom feletti ellenőrzést, új termelő­erőket szabadított fel, és az új struktúrának megfelelően meg­kez­dte a jogi, politikai, gaz­dasági, katonai, társa­dalmi és kulturális intézmények és ideológiai formák átala­kítását. Olyan történelmi szubjektum, amelynek előőrsében kétség­telenül fontos sze­re­pet játszott az a csoport, amelyet az uralkodó oligar­chia szeretett volna a Bolivári Forra­dalmi Mozgalom200-on (BFM) belüli katonai kaszttá változtatni.

Ez a társadalmi képződmény – a katonai – mintegy „vállalati” formát öltött: szabad polgárokat funkcionáriusokká változtatott, akiket szerződéssel és fegyver­bir­tok­lással, zsolddal, élethosszig­lani és örökölhető társadalmi juttatásokkal, hűség­es­kü­vel és engedelmességi fogadalommal kebelezett be a különleges jogi nor­mákkal sza­bá­lyozott kormányintézményekbe. Ezeket a funkcio­náriusokat tehát egyetlen büro­kratikus szerkezetbe olvasztották, aminek eredményeképp egyetlen elit – a kormány­uralmat és a tőkét birtokló burzsoázia – döntött minden szükségletükről és felmerü­lő hét­köznapi problémáikról, életük minden mozzanata a burzso­ázia kezében lévő esz­kö­zöktől függött. Igyekeztek „vaskalitkába” zárni a nemzet katonáit, meg­fosz­tották őket állampolgári szabad­ságjogaiktól, hogy „pretoriánus gárda”-ként szol­gálják a tulaj­do­nosi osztályokat. Társadalmunk kiváltságos kasztjainak ellenőr­zése alá kerül­tek; elsősorban a kőolajjáradék kisajátításából vagyo­nossá lett burzsoázia uralkodott rajtuk. Olyan hivatásos csoport­ról van szó, melyet a hatalommal fennálló kapcsolata határoz meg.

A BFM elővéd volt, és ugyanakkor egyik vezetője, Hugo Chávez parancsnok lett a forradalmi folyamat vitathatatlan irányítója. O volt a legalkalmasabb arra, hogy népünk jelenlegi nagy szük­ségleteiért cselekedjen. Messzebbre látott másoknál, és erő­telje­sebben fogott hozzá a venezuelai társadalom korábbi fejlődéséből eredő problé­mák megoldásához, megjelölte a termelési viszonyok korábbi dinamikájából fakadó új társadalmi szükségleteket, és államfőként hozzákezdett a fogyatékosságok fel­számolásához. Hugo Chávez és a BFM lett a venezuelai proletariátus egység­szerve­zetén belül a meghatározó csoport.

A liberális burzsoá forradalom, a szocializmus és az egyeduralomra törő tőke

Tagadhatatlan azonban, hogy egy forradalom megvalósításához szükség van az uralkodó ideológiával szembenálló nézetekre. A 20. század második felében az úgy­ne­vezett neoliberalizmus által hirdetett uralkodó ideológia a nyugati civilizációba tö­mö­rült orszá­gok kormányintézményeinek liberális gondolkodóin keresztül egyre job­ban érvényesült, terjedése pedig, különösen a globális plutokrácia katonai akciója, ideoló­giája és gyakorlata következté­ben világszerte felgyorsult.

Angliában a 17. század közepén, a tudományos-technikai for­radalom kezdetén kelet­kezett ellenkultúráról van szó; a polgárhá­borúk idején született, melyek az embe­rek politikai életében fon­tos tényezőnek, a közvéleménynek az első megnyilvánulásait jelez­ték. A radikális mozgalmak által ebben az időben nyomtatott pamfletekben ter­jesz­tett viták és eszmecserék voltak a közvetlen előz­ményei a liberális gondolattal kibékít­hetetlenül ellentétes tenden­ciájú későbbi szocializmusnak. Ez utóbbinak fon­tos kiindulópont­ja volt a 18. század végi, a korszak európai társadalmait jellemző, gazda­sági­lag a földjáradék által fenntartott hagyományos arisz­tokrata rend alapjait elsöprő francia politikai forradalom úgyne­vezett jakobinusainak tevékenysége.

Abban a forradalmi időszakban a hatalom ellenőrzése a földet birtoklók kezé­ből a termelési és pénztőkével rendelkező burzsoá­zia kezébe került, ami lehetővé tette az ipari termelés fejlődésének megindulását. Valódi forradalomról volt szó, aho­gyan Marx és Engels írt erről a Kommunista Kiáltványban, amikor rámutattak, hogy „a burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi sze­repe volt”. Azt írták, a „burzsoázia, ahol uralomra jutott,… könyör­telenül széttépte a tarka-barka hűbéri kötelékeket, amelyek az embert 'természetes feljebbvalójához' fűzték, és nem hagyott meg más köteléket…, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli 'készpénzfizetést' (…) Az írásba foglalt és szerzett jogokat az egyetlen és szívtelen üzleti szabad­sággal helyettesítették”. Később „a burzso­ázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jám­bor borzadállyal szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásá­vá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét” (MÉM 4. kötet). Marx és Engels számára azok között a feltételek között ezek, valamint a tudo­mány és a technika fejlődé­sével megjelenő új hivatások az ipari-kapitalista termelési móddal kikényszerített új osztályhelyzet idején a proletariátus osztályába kerülnek át.

A szocializmus és a humanizmus

A politikai fordulat egyrészt a szociálpoltikai berendezkedés libe­rális formájához vezetett, ahol az egyéni érdekek fölébe helyez­kednek az állam és a nép mint társa­dalmi egység érdekeinek; más­részt a fasiszta formához, ahol az állam helyezkedik az egyének fölé. A liberális formában a nép számít a humanista gondolat lege­redetibb for­rá­sának. Ez az alapvető aspektus alkotta az európai reneszánszként közismert eszme­áramlatot. Ez az a történelmi pil­lanat, amelyben felismerték az emberi értéket és az őt körülvevő világ – a természet és a történelem – megértésének szándékát. Meg akarták ismerni az embert mint élőlényt és értelmi képességei segít­ségével módo­sult viselkedését, melyet a biológia tanulmányoz; meg akarták ismerni ezt az állati fajt, amelyet értelme képessé tett egy mesterséges, a civilizációkban reprezentált világ felépítésére.

Akkor tűnik fel a természet és a kultúra konfliktusa, amely bizo­nyos mértékig meg­magyarázza a történelem alakulását. Ez a harc az egyénben is lejátszódik, mint az ész és az ösztönök ellentmon­dása. Ennek a konfliktusnak a történelem minden pilla­na­tában megvan a társadalompolitikai kifejeződése: a történelemben a „kon­zer­vatí­vok”, akik az ösztönös tehetetlenség erejét kihasználva szem­beszegülnek az „újítókkal”, akik az emberi élet számára magasabb rendű fejlődési szakaszokat vizio­nál­nak. Ebben a keretben kristá­lyosodnak ki a fizikai világ „dialektikus viszonyai”, amelyek magyarázzák és megkönnyítik az anyagi fejlődésnek, különös­képpen pedig a felemelkedés útján járó emberi faj evolúciójának előrejelzését.

A fejlődésnek ez az útja feltételezi, hogy az emberek leküzdik azt a minden­napos lét által kikényszerített versenyharcot, amely­ben csak a legrátermettebbek maradnak fenn. Ez a szocializmus nem metafizikus, s ennélfogva utópisztikus terv, mint a názáreti Jézus evangéliumaiból kiinduló, az ember erkölcseinek idealista etiká­jában gyökerező „keresztény humanizmus”. Ez a szocializ­mus az anyagi valóság sajátos­ságainak ismeretén alapul – olyan ismereteken, melyekhez a tudomány forradalma által jutottunk. A tudományban az emberi lény fiziológiai tevékeny­ségének termé­keiként a hiedelmek, a hagyományok és a szokások integrálják ezt az anyagi jelleget.

Ez a céletikában fenntartott vízió, melyben általános értelem­ben az élet­fenn­tartás és különösen az emberi faj fenntartása az emberi lét értelme. Ez a társadalom­politikai ellentmondás fejező­dik ki az osztályok harcában, melyek a kapitalista termelési mód uralmával jellemezhető, alapjában a fajok evolúciója biológiai elmé­letének megfelelő, ennélfogva lényegében konzervatív „moderni­tásban” jöttek létre.

A történelemben és a szociológiában hirdetett tudományos szo­cializmus fogan­tatása pillanata óta tervezi az európai társadalmak rendi alapú feudális szerkezetének osztály­szerkezetűvé alakítását. A tudományos szocializmus idejében a proletár­tömegek, amelye­ket – Marx szerint – csak a közös gyötrelmek érzése egyesített, nem tudták, végül is kinek a pártjára álljanak, néha fellelkesedtek, más­kor meg letörtek. Ez a helyzet a mi proletariátusunkra, amelyet közös szükségleteinek tudata egyesít, nem jellemző. Megnyilvá­nul viszont mindazokban, akik az utóbbi időszakban az ország burzsoá uralmának vezető pozícióira törtek, és akiket megosztott a szokások ereje, ami arra ösztönzi őket, hogy megőrizzék az álta­luk meghódított csekélyke hatalmat.

A bennszülött szocializmus a venezuelai humanizmus alapja

A szocialista eszmék a függetlenségi háborúval egy időszakban jutottak el indo-amerikai kontinensünkre, és megvilágították az alapvető ellentmondásokat, amelyek a mesztic népek között a 19. és a 20. században kibontakozó és mind a mai napig folyó belső harcokat jellemzik. Ezek a harcok, a mi esetünkben a mai Vene­zuela területén élő indián lakosság kulturális gyökereiből táplál­koznak. Ezek a népek – melyek mai lakosságunk meghatározó többségét képviselik – nemcsak biológiailag járultak hozzá a mesztic lakosság kialakulásához, hanem kulturális szempontból is.

Egyes, társadalmilag teljesen különböző csoportok, amelyek ele­inte aktívan, majd később passzívan ellenállva az akkulturádónak – viszonylagos el­szige­telt­sé­gük­nek, anyanyelvük, magatartásfor­mák, hiedelmeik és gazdasági szokások folyamatos alkalmazásá­nak köszönhetően – mostanáig kitartóan megtagadták, hogy csat­lakoz­zanak az országot uraló nyugati típusú társadalomhoz.

Ezeknek a csoportoknak kulturális fejlődését meghatározza, hogy történelmileg „határ­népek”, és fejlett civilizációk veszik őket körül. A Kolumbusz előtti időkben a közvet­lenül a szomszédsá­gukban lévő nagy inka civilizáció volt rájuk hatással, jelenleg pedig, az ország más területein, a nyugati kultúra. Ez az a körülmény, ami beléjük oltotta a szabadság érzését, és megőrizte bennük az egyenlőség iránti érzéket Mindkét érték célként ösztönözte az ellen­állást a civilizált népek kultúrájával, tehát azokkal a kultúrákkal szemben, amelyek az egyre hatékonyabb termelési módok fejlődé­se során hierarchizált folyamatokat gerjesztettek. Ezek döntik a nagy többséget szegénységbe és nyomorúságba, nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is. Ezeket a rétegeket az állam a társa­dalmi rend alsó fokán tartja, mint puszta munkaerőt.

Kultúrák, melyek manapság is alakítják bennszülött népessé­günk magatartását, olyan kollektív tulajdon- és termelési formá­kat fejlesztettek ki, amelyek ma fellel­he­tőek a tudományos szoci­alizmus elveiben, és amelyek vitathatatlanul hatást gyako­rol­tak a negatív módon megkülönböztetett helyzetben lévő kasztokra, az ország lakos­sá­gá­nak nagy részét kitevő, helyileg és tevékenységét tekintve „elkülönült és nagyon külön­böző összetételű tömegre”. A szabadság, egyenlőség és szolidaritás értékeivel rendel­kező etni­kumaink kultúrái az ország történelmének és a nemzeti integráci­ós folya­matnak is mérföldköveit jelentő népi lázadások és felkelé­sek ösztönzői voltak. Olyan, a történelem menetének tudatában nem levő „ősi szocializmusról” volt szó, amely a nacionalizmus megjelenésével és a merkantilizmus létrejöttekor rajzolódott ki előttünk, amikor a monarchikus abszolutizmus rendszerének alá­vetett államokban már gazdag városok születtek.

Az antiimperialista Bolívar

Nemigen vitatják manapság a Hazafias Társaságnak az 1810-ben és 1811-ben játszott szerepét, amely kirobbantotta a köztársasági rendszert megteremtő forradalmat. Mind­addig az ország az ame­rikai spanyol gyarmatok egyik katonai körzete, a vene­zuelai Főkor­mányzóság volt. Ahogyan az a tény sem vitatott, hogy ez, a koruk szel­le­mét megelőző férfiakból és nőkből, fehérekből és barna bőrűekből álló szabad szel­le­mű és egyenlőségen alapuló szerve­zet nagy hatással volt a szabadságharc jövendő politikai és kato­nai vezetőjére, Simón Bolivárrá. A gyarmatosítás elleni harc nagy veze­tője, aki hozzájárult az indo-amerikai népek jelentős részének függetlenné válásá­hoz, a Panamai Konföderációs Kongresszus összehívásával szorgalmazta, hogy az amerikai népek és Nagy-Britannia szövetkezzenek. A szövetség célja a kultúra és a közös történelem által egyesített népek közötti széttagoltság megszün­tetése volt.

A széttagoltság kezdetben a merkantilizmusban érvényre jutó naciona­liz­mus­ból, a regionális és helyi érdekekből fakadt, a külön­válás időszakában pedig a neo­ko­lo­nializmus modelljén belüli kapi­talizmus volt az okozója. A neokolonializmus a periférián élő népek fejletlen állapotát fenntartani hivatott uralom új formája. Ahogy jeleztük, a gazdasági körforgás teljes ívéhez szükséges állapot ez, az újra­gyar­ma­to­sí­tott országok nyersanyagok beszállítóivá válnak – olyan fogyasztási javak tömeg­gyártá­sához, amelyekből hiányt szenvednek a centrumországok vagy amelyek erősen szennyezett iparágakból származnak –, és feldolgozott javak, köztük szerszá­mok és gépek fogyasztóivá. Bolívar, aki az erősebb népek uralmá­nak alávetett népek fel­sza­badí­tásáért harcolt, az antikolonialista politika és stratégia letéteményese.

Dél-Amerikában Bolívar tevékenysége és felszabadító hadjára­ta a kontinens egyesítéséért félelmet és gyanakvást keltett a kiala­kulóban lévő, az ipari kapitalizmus meghonosítását éltető észak­amerikai birodalomban. így történt, hogy a bolivári erőfeszítések­kel párhuzamosan a világnak ezen a táján letelepedett fehéreket, angol­szászokat, protestánsokat összefogó szövetség, az úgyneve­zett Monroe-elven keresztül a hagyományos európai gyarmatosí­tó politikával szembefordulva el­szi­ge­te­lő­dési politikát fogadott el. Ez az elv nemcsak azt tűzte ki célul, hogy a térséget és a lakossá­got uralma alatt egyesítő belső piac kialakításával magasan fejlett gazdaságot hozzon létre, hanem stratégiai biztonság elérésére is törekedett, a lehető legkisebbre csök­kentve más hatalmi közpon­tok versenyének kockázatát. De ez a törekvés még nem foglalta magába a déli földrész, a közép-amerikai szigetvilág és az Antil­lák terü­le­teinek indoamerikai népeitől való szegregálódást. Vezetőik a régi gyarmati anya­országok jelenléte és egy új hatalmi pólus kiala­kulásának lehetősége miatt veszély­forrásnak tekintették ezeket a térségeket.

1829-re Bolivár – amikor az angol Patricio Campbell ezredeshez írt levelében kifejti ismert gondolatát az Egyesült Államokról, amely államot „a Gondviselés eleve arra rendelt, hogy a szabadság nevé­ben nyomorúságot hozzon Amerikára” – két­ség­te­lenül tisztán látta ennek a nemzetnek a birodalmi jövőjét. Ugyanebből a levélből vilá­gosan kiderül, hogy Bolívar felismerte a dél-amerikai egység elle­ni összeesküvés tervét a Washingtonban szolgáló angol követ sugal­latára tett ajánlatból, hogy egy európai herceget jelöljön ki utódjá­ul, továbbá nyilvánvaló az európai hatalmaktól való el­szigetelődése is. Bolivár megemlíti, hogy Anglia sem nézné jó szemmel, ha a kivá­lasztott történetesen egy Bourbon lenne, aztán megjegyzi:

Mintha máris látnám, hogy szőnek általános összeesküvést az ellen a szegény Kolumbia ellen (ez ismétlődik a mai Venezuelával kapcso­latban), amelyet úgyis váltig irigyel Amerika minden köztársasága. Az egész sajtó megmozdulna, új keresztes háborút hirdetne a szabadság áru­lóinak cinkosai, a Bourbonok szekértolói és az amerikai rendszer sárbatiprói ellen. Délen a peruiak szítanák fel a viszály lángját; a Földszoroson a guatemalaiak és a mexikóiak, az Antillákon pedig az amerikaiak, és min­denfelé a szabadelvűek, Santo Domingo se maradna veszteg, segítségül hívná a testvéreit, hogy közösen szálljanak szembe egy francia uralkodó­val. Mindenki ellenség lenne, Európa pedig mit se tenne értünk, mert az Új-Világ nem éri meg, hogy pénzt dobjanak ki egy itteni Szent Szövet­ségre (lásd a mai NATO-t); legalábbis megvan az okunk, hogy így gon­doljuk, lám, milyen közönyösen szemlélték, hogy küzdünk, harcolunk a fél világ felszabadításáért, pedig csakhamar ez a fél világ lesz az európai jólét legbővebb forrása. (Benyhe János fordítása)

Egyértelmű volt számára, hogy az összeesküvés a déli konti­nens világosan mutatkozó egységének megakadályozására irá­nyult. Az egység a birodalmi ambíciókat fenyegette. Az amerikai dolláron lévő felirat – „Istenben bízunk” – valószínűleg a legjobb kifejezése annak – a polgári forradalmat ösztönző kálvinista puri­tanizmus örökö­seként –, milyen is valójában az említett nemzet. A pénzhez és a hatalomhoz kap­csolódó istenhit bizonyos értelemben meghatározza ezt a politikai közösséget jellem­ző nemzetközi maga­tartást. A keresztes háborúk formájában megvalósított akcióik meg­egyeznek Lutero Oso Parado (Álló Medve) sziú törzsfőnök által mondot­takkal: „Es ha a civilizáció szerepe a megcsonkítás, a rab­lás és a tönkre tétel, akkor mi a haladás?” De még meglepőbb Boli­várnak ebben az üzenetében a politikai szociológiáról meglévő ismerete. Az üzenetben általa leírt helyzet ma szinte pontosan ismétlődik a népünk aktuális életét jellemző forradalmi körülmé­nyek között.

Az indo-amerikai és karibi népek egyesítésének már Miranda által felvázolt és ma a venezuelai forradalom által szorgalmazott bolivári tervét nem a meglévő birodalmakkal való versengésre szánt újabb birodalom megalkotásának szándéka vezérelte. A kon­föderáció integrációs politikai formaként való elfogadása már maga is kizárja ennek a lehetőségét. A szövetségnek ebben a formájában a népek megtartják ön­rendelkezésüket, hiszen céljaikat, azzal ellen­tétben, ami a konföderációkban tör­tén­ni szokott, a szövetség min­den egyes tagállamának hatalmi szervei valósítják meg. Ez volt a Joaquín Mosquerának adott utasítások központi gondolata – ami­kor telj­hatal­mú megbízottnak nevezték ki a Peruval, Chilével és Buenos Airesszel folyó tár­gya­lá­sok­ra, azzal a megbízatással, hogy érje el az Egységre, a Szövetségre és a Kon­fö­de­rá­ció­ra vonatkozó szerződések jóváhagyását. Az alapelvek így szóltak: Ez a Kon­fö­de­ráció nem pusztán szokásos szövetség a támadás és védekezés esetére (…), nekünk testvéri népek szövetségére van szükségünk, melyek ma elkülö­nülnek, emberi cselekedetek folytán, szuverenitásuk védelmére, ám egye­sülve erősek és hatalmasak lesznek a külföldi hatalom agresszióinak fel­tartóz­tatására.

Ezekből a megnyilatkozásokból arra következtethetünk, Bolí­var tisztán látta, hogy az elszigetelt és védekezőképesség nélküli forradalom megvalósítása kivi­he­tet­len, és azt is, hogy a boly­gónknak ezen a részén megteremteni kívánt igazságos tár­sa­dal­mak eléréséhez szükséges átalakulások megvalósításához békére van szükség. Béketörekvése annyira világos volt, hogy 1820. júni­us 20-án Francisco de Paula Santander ezredeshez írott levelében ezt mondta: „a béke első napja lesz az én pa­rancs­nokságom utol­só napja”. A Hobbestól Kantig kidolgozott humanista gon­do­latot Bolívar ismerte, és megértette, hogy egy ilyen békeállam nem ter­mészetes helyzet – mivel a biológiai életet a természetes kiválasz­tódás mozgatja –, hanem fel kell építeni, ez az állam a civilizáció terméke. És ebben az értelemben az Indo-amerikai Konföderáció megépítését a békéhez vezető útnak tartotta. Gyakorlati érzékével felismerte azt, amit ma többpólusú világnak nevezünk: ebben a világban az indo-amerikai környezetet magukba foglaló, erős és belsőleg egységes geostratégiai régiók hatalmi egyensúlyt alkot­nak, és kölcsönösen lemondanak az erőszak alkal­ma­zá­sáról; követ­kezésképpen tervbe kell venniük olyan nemzetközi jog kidolgo­zását, amely szavatolja a békét. Kant szerint ez a jog a szükséges és elégséges feltétele annak, hogy a béke megvalósuljon. Az egyenlőség bolivári értelmezése az egész em­be­ri­séget figyelembe veszi. Ez az egyetemes nézőpont azonban nem akadályozta meg Bolivárt abban, hogy tekintettel legyen a konkrét népekre, főként azokra, amelyeket integrálni akart eredeti tervébe. Ez a terv Nagy-Kolumbia megszervezésére irányuló gyakorlati törekvésében öltött testet. 1819. február 15-i híres beszédében Bolívar ezt mondta:

A Természet tükre, az Alkotmány révén Venezuela Állampolgárai tel­jes politikai egyenlőséget élveznek. Ha ez az egyenlőség nem lett volna vezérelv Athénban, Franciaországban és Amerikában, minekünk kellene kimondanunk, hogy orvosoljuk a látszólag fennálló különbséget. Tör­vényhozók, az a véleményem, hogy rendszerünk alapelve közvetlenül és kizárólag attól függ, hogy milyen egyenlőséget létesítünk és gyakorolunk Venezuelában. Az emberek úgy jönnek a világra, hogy egyenlő joguk van a társadalom javaihoz, ezt a bölcsek többsége elismeri; meg azt is, hogy minden ember úgy jön a világra, hogy egyaránt megszerezhet minden méltóságot; ugyanis mindenkinek gyakorolnia kell az erényt, de nem min­denki gyakorolja, mindenki becsületes kell hogy legyen, de nem minden­ki az, mindenkinek tehetsége kellene, hogy legyen, de nem mindenkinek van. Ebből ered a legszabadabb szellemben berendezett társadalom tagjai közt tapasztalható, tényleges különbség. A politikai egyenlőség elvét álta­lában elismerik, de a testi és erkölcsi egyenlőtlenségét nem kevésbé. Tehet­ség, vérmérséklet, erő és jellem tekintetében a természet egyenlőtlennek alkotja meg az embereket. Ezt a különbséget a Törvények orvosolják, mert a társadalomba helyezik az egyént, hogy a nevelés, az ipar, a művészetek, szolgálat, erények révén tegyen szert valami képletes, úgynevezett állampolgári és társadalmi egyenlőségre. (Benyhe János fordítása)

Olyan egyenlőségről van szó, amely nélkül elképzelhetetlen a kultúra részeként el­ismert szabadság és a béke, amely a termé­szetben nem létezik, vagyis emberi al­ko­tás, mint ahogy a szocia­lizmus is az. Egyenlőség, amely a civilizációs folyamat alkotó erő­fe­szítésének terméke és ennek a gondolatmenetnek lényeges eleme. De Bolívar nem esik abba a hibába, hogy azt gondolná: a proleta­riátus diktatúráján keresztüli erő­szakkal ez kikényszeríthető. A proletárdiktatúra az abszolutizmus új formája, melyet a reakciós erők totalitáriusnak neveztek. Bolívar elismeri az emberek közöt­ti ter­mészetes különbségeket, társadalmi státusukat kijelölő külön­leges vonásaikat. A szo­cializmusról alkotott jelenlegi kép szerint ez a státus csupán növeli az egyénnek a tár­sa­dalom iránti kötele­zettségeit, és tevékenységét aszerint ellentételezik, hogy milyen mértékben járult hozzá a társadalmi fejlődéshez. Ezért Bolívar indí­tékai kö­zött mélységes etikai tartalomnak és az emberi nem fejlődé­sének teret adó világ rend­szerezett elemzésének is szerepelnie kell.

A forradalom eszközei: erkölcs és műveltség

Bolívar gondolkodásában kétségkívül elsőrendű szerepe van annak, hogy az állam­polgár öntudatának kialakításában döntő szerepet játszik az erkölcs és a műveltség. Közel fél évszázaddal megelőzte ezzel Marx gondolatait, aki nélkülözhetetlennek tartotta ezeket a tényezőket a szocialista közösség létrehozása szempontjából. E közösség tagjainak ugyanis „magán- és magáért való öntudattal” kell rendelkezniük. „A tudat sohasem lehet más, mint a tudatos lét, az emberek léte pedig az ő tényleges életfolyamatuk” (K. Marx és F. Engels: A német ideológia). A jelenlegi szociológia nyelvén ez a fogalom a szocializációnak felel meg. A szó azt jelöli, hogy az egyén tanulási folyamat révén – mégpedig elsősorban a hozzá hasonlókkal folytatott inter­akciók informális kereteiben, különö­sen azoknak a viszonyoknak a közvetítésével, amelyeket a terme­lés társadalmi funkciója határoz meg – integrálódik a társadalom­ba; ez a folyamat azonban összhangban van egy olyan formális neveléssel, amelyet az egyen­lőség, a szabadság és a szolidaritás eszméi vezérelnek. Jellegzetes értékei ezek a szocia­lista közösség­nek. Ez a szocializáció gondoskodik arról az erkölcsről és művelt­ségről, amely nélkülözhetetlen a szocializmus építése szempont­jából. Összhangban van azzal, amit Hegel „népszellemnek” nevez, s amit a tudományos szocializmus ala­pí­tói „osztálytudatként” hatá­roznak meg. Ez a tudat „eleve társadalmi termék, és az is marad, amíg emberek egyáltalán léteznek” (uott); megköveteli, hogy ismer­jük meg az egyén közvetlen környezetét és azoknak a korlátozott viszonyoknak a jellegét, amelyek összekapcsolják más, rajta kívü­li személyekkel és dolgokkal. Talán Simón Rodrí­guez volt az egyet­len nyíltan szocialista indo-amerikai gondolkodó, aki kijelölte az indoamerikai és különösképpen a venezuelai tudat kiművelésé­nek útját.

Robinson a forradalom atyjaira vonatkozóan megjegyzi:

Bármennyire ágálnak is az önkényuralom ellen, azon keveseknek, akik érzik ennek a súlyát, el kell viselniük, amíg részeit alkotják a népnek, amely elviseli, anélkül, hogy erezné azt. Ha már nem tudnak nem a Néphez tar­tozni, dolgozzanak azért, hogy kiemeljék azt a meg­ve­tett­ség­ből, akkor majd fölemelkednek vele együtt, és eljutnak az áhított méltósághoz (…) Bár­mennyit is dolgoznak azon, hogy kiábrándítsák a népeket a sorsukról alko­tott képből, semmit sem érnek el, ha nem éreztetik velük a változás hatá­sait (…). Feltételezéseket taglalnak, ígérgetnek, megszépítik a reménye­ket (…). De ezekből semmi sem kézzelfogható! Az egyszerű ember nem szereti a feltételezéseket, mert nem tudja, mivel helyettesítheti be azokat (…talán nem is képes rá…). Más­képpen kell eljárni. Közoktatás. Hasz­nos gyakorlatok. A tulajdonon alapuló törekvések.

Ezt a szocializáló módszert javasolja Rodríguez a „nemzeti szel­lem” és az „osztály­tudat” megteremtésére. Olyan tudatról van szó, amelyet a modern kapitalista rendszerben a javak fölötti rendel­kezés képessége, a társadalmi státus és a személyes sors határoz meg, mely a fennálló gazdasági rendből; a hatalomból vagy annak hiá­nyá­ból; a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésből és az életminőség növelését biztosító bevételekhez való hozzájutás lehetőségéből származik. Más szóval az emberi felemelkedésük­höz, a létüket jellemző szegénység és nyomor meg­ha­la­dá­sá­hoz szükséges tudatról van szó, szemben azoknak a tudatával, akik a tőke fel­hal­mo­zá­sával a hatalom gyakorlásán keresztül a nép egé­sze és különösen a proletariátus fölött despotikus uralmat gyako­rolnak.

A fölött a proletariátus fölött, amely az ellenőrzésük alatt álló tömeg­kom­munikáción keresztül terjesztett „propaganda” meg a kapitalista szemlélettel vezetett, személyes nyereségre fordított „haszon”-orientált magán- és állami vállalatok munka­viszonya gyakorlatának összetett tevékenysége miatt kasztokra bomlott. Ez a szét­töre­dezett venezuelai proletariátus olyan burzsoáziával talál­ja magát szemben, amely nem­zetközivé vált a globalizált piacon, „magán- és magáért való” tudattal rendel­kezik, és sokrétű straté­giát alkalmaz a különböző frakciók ellen, közömbösítve a mun­kásság jogos osztályérdekeiből származó erkölcsi fölényt.

Olyan konfrontációról van szó, amely manapság nem csak a nemzeti tulaj­donosi osztállyal való konfrontációra korlátozódik. Ez a burzsoázia, mint említettük már, jórészt annak köszönheti egzisztenciáját, hogy a kormány intézményei fölött gyakorolt ellenőrzés révén az osztály kisajátítja a kőolajjáradékot. Ezzel pár­huza­mosan a proletariátus összeütközésbe kerül a nemzetközi bur­zsoáziával, melynek szerves része a hazai burzsoázia. Az utóbbi ugyanis, az európai burzsoáziától elté­rően, elvesztette „nemzeti szellemét”, és eszközként használja azt az erőt, amelyet az Egye­sült Államok az úgynevezett ipari-katonai komplexum által ellenőrzött katonai gépezet révén halmozott fel. Ez a komplexum globalizált alkotóelem, mivel a hadiipar olyan kapitalista vállal­kozás, amely a piac globalizálásának központjává lett. Ez a piac magában foglalja a többi fejlett tőkés országot, melyek, ha nem vesznek is részt közvetlenül a haditermelésben, a nemzeti gazda­ságok termelési terjeszkedésétől füg­gnek, és ezek a nemzeti gaz­daságok manapság elválaszthatatlanok a háborús célokat szolgá­ló termeléstől. Ezért üzlet a háború, amelynek eredménye lehet a kapitalizmus és az általa felépített birodalom összeomlása is, a földi élet lerombolása, a felhasznált eszközök pusztító ereje vagy a népek erkölcsi és fizikai kimerülése következtében.

A kispolgári szocializmus és a proletariátus szétesése

A kétségkívül Simón Rodríguez gondolataihoz kötődő ibér-amerikai szocializmushoz olyan személyiségek járultak hozzá lénye­gesen, mint a perui Flora Tristán, az argentin Esteban Echeverría és Domingo Faustino Sarmiento, a perui Francisco Arcos Arlegui vagy a brazil José Ignacio Abreu e Lima ezredes, a venezuelai füg­getlenség szabad­sághőse, akik azt állították, hogy a szocializmus kultúraként való fejlődéséhez csak arra van szükség, hogy az egyé­nek gondolkodásmódjának megváltoztatásával ki­bon­takozzon a „nemzeti szellem” és az „osztálytudat”. A megvalósítás azonban igen­csak erőtlen volt. Még társadalmi kísérleteket sem folytattak, az utópista szocialisták – az angol Róbert Owen és a francia Claude Henry de Rouvroy, Saint Simon herceg és Charles Fourier – híres kezdeményezéseihez hasonlóan, akik társadalmi termelésű gyá­rakat, kísérleti telepeket, termelő-, elosztó és fogyasztási szövet­kezeteket és ezek mellett a munkások érdekeit védő szakszerve­zeteket működtettek. Ezek az értel­mi­ségiek nem értették meg, hogy a politikai közösségek valódi struktúrái sokkal inkább az uralko­dó termelési mód által meghatározott termelési viszonyokból követ­keznek, mint a társadalmak felépítményének részét alkotó erős erkölcsi tartalommal bíró tisztán absztrakt gondolatokból.

Ezért nem tudtak olyan kísérleteket ösztönözni, amelyek model­lül szolgálhattak volna a termelés társadalmi formáinak felbecsü­léséhez, hogy összevessék őket a kapitalista szellemű magán- és állami vállalatokkal. Az egyetlen ilyen jellegű kísérlet hazánkban Agustín Codazzié volt, aki a tengerparti hegyvidéken, a mai Aragua területén élő Martín Tovar Ponte herceg együttműködésével egy 387 tagú német közösséget hozott létre – Fourier nyomán falanszternek nevezték el –, melyben a tagok között nem volt más csereeszköz, mint a mezei és a ház- vagy útépítéseken való, közös­ségben végzett munka. Felállítottak egy, szabad és spontán válasz­tások útján kialakított közösségi tanácsot, kiadtak egy kétnyelvű tájékoztató füzetet, volt orvosi ellátásuk, tanították a növényter­mesztést és a megfelelő mezőgazdasági tech­nikákat, minden gye­rek számára megszervezték az iskolát, volt egy nagy raktáruk a termények és a társadalmi termelő vállalatokként működő faze­kasműhely és a malom számára.

Ilyen kísérlettel napjainkban is találkozhatunk, bár a liberális befolyás erősen el­tor­zította, és nem válhatott a nemzetgazdaság ésszerűsítésének modelljévé. Ez, a modern szociológia által elis­mert valóság, a politikai közösség felépítményét valóban megha­tározó termelési mód és a társadalmi struktúra közötti viszony, a javak meg­ter­me­lésére és a szolgáltatásokhoz használt eszközök jel­lege határozza meg a tudo­mányos-technikai átalakulásokhoz kötődő társadalmi vátozást, ezzel együtt a termelés tényezői – a föld, a tőke és a munka – közötti kapcsolatokat. Az olyan gondol­kodók, mint Fermín Toro és José María Baralt, akiknek a munkás­sága nálunk és általában véve az indoamerikai világban kevéssé ismert, a tudományos szocializmus meg­al­kotóit megelőzve értet­ték meg ezeket a körülményeket.

Csak a 20. század második évtizedében – amikor a III. Internacionálé eszméinek megfelelő kommunista mozgalom bontakozott ki Venezuelában – vezetik be a mi szélsőségesen hierarchizált poli­tikai közösségünk társadalmi rendjének alap­ján álló közgazdasá­gi megfontolásokat. Ez a tény egyrészt egy forradalmi irányzatot ered­ményez, másrészt egy reformista irányzatot. Az utóbbi a kis­polgári szocializmus eszméit tette magáévá, és csatlakozott a nem­zetközi szociáldemokrata mozgalomhoz. Tagsága szabad­foglal­kozá­súa­kat, vidéki kisiparosokat és kisbirtokosokat, kézművese­ket, kiskereskedőket és az akkoriban csekély számban előforduló ipari vállalatok mun­kásait foglalta magába. Olyan, szakmák sze­rint kasztokra bomlott társadalmi osztály jött létre, amely a prole­tariátus és a burzsoázia között ingadozott, tagjai azonban vé­gül a nemzetközivé vált mono- és az oligopolikus tőke kibontakozása nyomán, a munka­megosztás romboló hatásainak következtében kiszorultak a burzsoázia tagjai közül, és a proletariátus soraiban kötöttek ki.

Ezt a reformizmust a hatvanas évekre már a nemzetközivé lett burzsoázia és venezuelai megfelelője uralta, amelyet az eliteknek a már említett Punto Fijo-i egyez­ményében rögzített egyetértése kísért. Forradalmi és szocialista természetű felforgató moz­galom alakult ki, melyet azonban könnyedén levertek a dél-amerikai dik­ta­tú­rákétól semmiben sem különböző brutális elnyomás és a nem­zeti proletariátus széthúzása segítségével. Ez a proletariátus csak akkor egyesült, amikor az elnyomás kegyetlensége és a kőolajjá­radékok miatti életszínvonal-csökkenés egyre növekvő sze­gény­séggel fenyegetett.

Tény, hogy a konzervatív, nemzeti és nemzetközi erők reakció­ja felébresztette a venezuelaiak többségében a „nemzeti szellemet”. Ám az is igaz, hogy ez a szellem – súlyos belső szakadásokkal – több politikai és társadalmi mozgalomban él tovább, és így meg­akadályozza egy olyan „osztálytudat” kialakulását, amely erőt kép­viselne a reakciós erők tevékenységével való szembeszálláshoz.

A Zamora ezredes-féle átmeneti szocializmus bukása

Venezuela életében a tőke uralmához vezető folyamat zajlott, ame­lyen cseppet sem változtatott az Ezequiel Zamora ezredes vezette mozgalom. Zamorát a Pierre-Joseph Proudhon, Louis Blanc és Auguste Blanqui által felvázolt, úgynevezett „átmeneti szo­cializ­mus” eszméi vezérelték. Elgondolása – amely szinte bizonyosan sógora, a kor­szak európai történetéről jól tájékozott, elzászi Juan Caspers hatására alakult ki – a konzervatív erőkkel szembenálló szervezet, a nemzet életét polarizáló Liberális Párt regionális poli­tikai vezetőjévé tette őt. Zamora nevéhez fűződik az osztályharc kibon­ta­kozása a nemzeti gazdaságot és politikát kézben tartó kon­zervatív oligarchia és a mostanihoz hasonló jellegű proletariátus között; ez a proletariátus jobbára olyan okokból egyesült, amelyek ma is előmozdítják egységes fellépését.

Bár a korszak, a 19. század ötvenes éveinek politikai kiadványai írtak az uralkodó igazságtalanságról, a földek rossz elosztásáról és a népnek a „gótok” általi kizsákmányolásáról, nem fogalmaztak meg semmilyen javaslatot az országban meg­lévő, a gazdasági és társadalmi fejlődést előmozdítani képes termelőerők fel­sza­ba­dítá­sára vonatkozóan, mint ahogy ugyanabban az időszakban Fran­ciaországban az át­me­neti szocialisták sem, akik a napóleoni Brumaire 18-át (1799. november 9-i) ösz­tö­nözték. A szövetségi hábo­rút irányító forradalmi erőket meggyengítette az, hogy helyi vezé­rek ellenőrzése alatt álló területi milíciákra estek szét, ezzel meg­nyílt az út a Negyedik Köztársaság kezdetén az állam életében vezető szerepet betöltő arisztok­rácia és a burzsoázia restaurációja számára. Venezuela történetének abban az idő­sza­ká­ban a regio­nális vezérek közötti hatalmi egyensúly segítségével fennmaradt az állam egysége. Ez az egység egy, a valósággal kapcsolatban nem lévő egyenlőségen alapuló ideológiát eredményezett, és a tőkeerős nagyvárosi gazdasági körökhöz, majd a 20. század utolsó évtize­deiben a Nemzetközi Valutaalap által bevezetett gazdaságpolitika ré­vén nemzetközivé vált burzsoáziához kapcsolódó gazdasági libe­ralizmus helyre­állítását szolgálta.

A katonai erő és a venezuelai szocializmus

A valódi polgárháború lehetővé tette egy népi bázisú hadsereg lét­rejöttét. Ez a Fel­sza­badító Hadsereghez hasonlóan ösztönözte a politikai változást, és még akkor is meg­maradt újjászervezett kato­nai erőnek, amikor a 20. század elején módosította jellegét a kon­zervatív erők behatolása a kormányzati rendszerbe. Katonai ere­jét azért tudta megőrizni, mert olyan társadalmi mozgalomból kelet­kezett, amely célul tűzte ki az állam megvédelmezését a nemzeti és nemzetközi konzervatív reakciótól. Az orszá­gon belül a „Fel­szabadító forradalom” elnevezésű kíméletlen ellenzék fejezte ki ezt a konzer­vatív reakciót, nemzetközileg pedig egy német-angol szövetség általi blokád­ban nyilvánult meg. A „Felszabadító forra­dalom” elnevezésű csoport egy intéz­mé­nye­sített vidéki milíciából indult ki, amely kezdetben a restaurációs liberalizmus által koop­tált nem reguláris erőkből szerveződött. így épültek fel akkoriban a venezuelai állam katonai erői. Cipriano Castro tábornok tervez­te meg a katonai apparátust, aki újjá akarta éleszteni az osztály­harc politikai elvét az átmeneti szocializmus keretein belül. Ez a szocializmusfelfogás nem a konzervatív és az újító erők közötti harc dialektikájának eredménye volt, hanem egyetlen egyén – egy jelentős személyiség – tevékenységének következménye, aki egy korábbi történelmi fejlődés hatására létrejött erőt irányított.

A Felszabadító Hadsereg csakúgy, mint az 1859-1863-as pol­gárháborúban részt­vevő forradalmi erők legyőzték a kasztosodott konzervatív katonai erőket. És bár a Felszabadító Hadsereg fel­oszlott, hogy helyet adjon a tulajdonosi osztályokat szol­gáló zsol­dos erőnek, Zamora forradalmi erői nem oszlottak fel. Szétdarabolódtak ugyan, de a regionális milíciák megtartották népi jelle­güket. Ez a jelleg az intéz­mé­nyes­sé váló Fegyveres Erőket is jelle­mezte a 20. század első hét évtizedében. A társadalom negatívan megkülönböztetett szektorainak tagjairól van szó, akik a köte­lező katonai szolgálat sorozásain kerültek a csapatokba és a tisztikar állományába. A burzsoázia tagjai, a régi földbirtokos arisztokráci­ával ellentétben megvetették a kato­nai hivatást, mint olyasvalamit, ami alacsony szintet foglal el a „polgári társadalom” hierarchiájá­ban, és a katonákat jóformán társadalmon kívüliként kezelték, mert úgy tartották, hogy csak az tekinthető polgárnak, aki pénzzel járul hozzá a politikai közös­ség fenntartásához.

Az ország stratégiai védelme mint társadalmi funkció, egységet feltételez a polgárság és a katonaság között. A konzervatív oligar­chia azonban a védelmi funkciót az 1830-1863-as időszakban hiva­tásrendi feladattá tette, a Punto Fijo-i elit viszont a 20. század utol­só évtizedeiben az Amerika-közi Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés keretében, a transznacionális burzsoázia érdekeinek megfelelően szervezte újjá ezt a feladatot. Ez a körülmény magya­rázza alapvetően a BFM200 által játszott forradalmi szerepet. Ez a szervezet erőteljesen ösztönözte a polgár-katona összefogás gon­dolatát, valamint a haladó polgári erőkkel karöltve végrehajtott összes 20. századi katonai jellegű fellépést.

A forradalmi párt szükségessége

Tagadhatatlan, milyen eredményekhez vezetett a társadalom nem kedvezményezett szektorainak legtudatosabb része, az előőrs tevé­kenysége a forradalmi folyamatokban, melyek meghozták a vene­zuelai nép politikai függetlenségét, és később felváltották az egy­ségesítő politikai centralizmust a pluralista szövetséggel. Ezek az előőrsök együtt cselekedtek az elitnek egy viszonylag kis létszá­mú részévek amely humanista tudattal és egyetlen vezető irányí­tása alatt az elővéd előőrsévé vált, a két fogalom katonai értelmé­ben.

Ez a sokaság a katonai erőknek olyan része volt, amely élcsa­patként távolodik el a főerőktől, hogy felderítse az ellenséget és leküzdje annak előretolt állásait. A Hazañas Társaság, amely Simón Bolivárt tette meg vezetővé, valamint a Liberális Párt, amelyet Ezequiel Zamora alakított meg, hogy katonai vezetője legyen a forra­dalomnak, mindkét helyzetben úgy léptek fel mint előőrsök, mint az elővéd elővédje. Kis részlegek voltak ezek, amelyek a legmeszszebbre nyomultak, és biztosították az össze­köttetést az elővéd első vonalaival. Az előőrsök mindkét helyzetben nagyon jól ismerték az ellenséget. Ismerték az ipari nagyhatalmakban uralkodó bur­zsoázia érde­keit kiszolgáló földbirtokosok elővédjeinek természe­tét.

De az elővéd csak a győzelme eléréséhez kiküszöbölendő ellen­ség előretolt ál­lá­sait érzékelte. Ezeknek a felszámolása volt a fel­adata. Akkor, amikor az elővéd osz­tály­harcot tervezett a burzsoá­zia világszerte növekvő egyeduralma ellen, a szemben­állást való­ban az elővéd tervezte el, szembeszállt az országot közvetlenül ellenőrző föld­birto­kosok­kal. Ezek a parasztháborúkká változott összecsapások, melyeknek politikai célja a föld feletti uralom lett, az akkori Venezuelában nem torkollottak a rend­szer és a korszak politikai teóriái elleni harcokba. A konfrontációk az ország fejlődé­si fokából eredtek, egy olyan országéból, amely extenzív mezőgaz­dasági kul­túrával igen, de szinte semmi jelentős iparral nem ren­delkezett, és nem volt a politikai központot a perifériával össze­kötő szárazföldi és folyami úthálózata sem. Egy olyan or­szágéból, melynek kereskedelme a mezőgazdaságból származó nyersanya­gok export­jára támaszkodott, külföldi valutákban kifejezett pénzforgalma pedig a kivé­telezett kasztokra és az alakulóban lévő bur­zsoáziára korlátozódott.

A parasztság ugyanúgy szegmentálódott, mint ma a proletari­átus: egy részük közvetlen jobbágyi függőségben volt a földesu­raktól, más részük kisbérlő és kis­tu­laj­donos maradt. Dezorientáltak voltak, egyenlőségeszméjük semmi kapcsolatban nem állt a gyakorlattal, szerveződéseik könnyen felbomlottak, ami a konzer­vatív reakció számára lehetővé tette, hogy visszaszerezze uralmát a föld felett, és egyben meg­sze­rez­hette az ország politikai ellenőrzé­sét is. Ezzel egy időben – mint a hadi fel­hasz­nálású javak kereske­delmi terjedésének terméke – megerősödött a kereskedelmi és pénz­burzsoázia. Az akkori harcok megelőzték a periférián folyó hábo­rúkat, melyek manapság „negyedik generációs háborúkként” foly­nak a harmadik világ térségei feletti uralomért azzal a céllal, hogy fenntartsák a kapitalista felhalmozás folyamatát.

Valószínűleg más lett volna ezeknek a háborúknak a forgatókönyve, ha a proletár elővéd tömegpárttá szerveződött volna, amelyből nemzedékek emelkednek ki, hogy felváltsák az elővé­deket, fenntartsák a venezuelai társadalomban az emberi haladá­sért vívott harc folyamatosságát. Ilyen jellegű intézmény híján a haladó hagyo­mány a vezetők halálával és az előőrs folytonos fel­bomlásával semmivé lett, vagy a széthúzó erők erőszakos fellé­pése, vagy a tagok gyengeségének következtében. Ilyen helyzet­ben ismét újjászerveződnek a hol egymást kiegészítő, hol egymással ellentétes erők, a tehetetlenségi erő törvényének engedelmesked­ve, a nemzetközi viszonyokhoz képest viszonylagos elmaradott­ságban élő venezuelai nemzet körülményei között.

Venezuela a társadalmi forradalom jelenlegi időszakában

Kétségtelen, hogy minden társadalmi forradalmi időszakban „a fejlődés meg­ha­tá­ro­zott fokán – mondja Marx A politikai gazdaság­tan bírálatának alapvonalai című mun­kájában – a társadalom anya­gi termelőerői ellentmondásba jutnak a meglévő ter­melési viszo­nyokkal”. Ez történik ma világviszonylatban, és az események hatá­sa Vene­zuelában is érvényesül. Az emberi munkát automatikusan működő gépekkel helyet­tesítő kibernetikának utat nyitó tudomá­nyos-technikai forradalom ellent­mon­dásba került a társadalmi rendszert uraló ipari-mechanikus termelési móddal, és meg­gyen­gítette a társadalom szerkezetét maghatározó régi termelési viszo­nyokat, ennek következtében az ideológiai felépítményt, és meg­teremtette a feltételeket ahhoz, hogy új és minőségileg magasabb rendű termelési viszonyok jöjjenek létre, melyek az új termelőerők fejlődésének kedveznek.

Ezek a körülmények több országban ösztönözték a politikai for­radalmat. Kétségtelen, hogy – a társadalom szerkezetében tapasz­talható felgyorsult átalaku­lásnak köszönhetően –, még ha nem tudatos módon is, Venezuela esetében is ked­ve­zően hatottak ezek a körülmények. Nyilvánvaló, hogy hazánkban a 20. század máso­dik felében új és többféle termelőközpont jött létre, melyek közül néhánynak a meg­alakulását az állam sürgette, mások közösségi vagy magánlelemény termékei, és hogy ezek a kapitalista hátterű magán- vagy állami vállalatok – gyakran vonakodva – meg­változ­tatták profitorientált gyakorlatukat, hogy alkalmazkodjanak annak a társada­lom­nak az igényeihez, amelyik már nem fogadja el a kaszt­helyzetet, és ami ezzel együtt jár, a gazdaság járadékos jellegét.

Fejlettebb termelési mód ösztönzése céljából a gazdaság szo­cialista koncep­cióját javasolják, ami nem jelent állami kényszert, és azt sem, hogy megakadályoznák a közösségi kezdeményezése­ket vagy a magántevékenységet. Olyan folyamatot takar, amely nem korlátozza a gazdasági szabadságjogokat, úgy tartják, a nyíl­tan kimondott verseny, ha nem vezet mono- és oligopóliumok kiala­kulásához, akkor demokratikus. Amikor szocialista gazdasági fel­fogásról beszélünk, nem olyan felfogásra gondolunk, mint amilyen a létező szocializmusé volt, amely kivette a termelőeszközöket a magán­tu­lajdonosok kezéből, s egy államkapitalizmust létrehozó bürokrácia kezébe adta őket.

Az már megtörtént Venezuelában, ahol a termelővállalatok nagy része az állam kezében van. Ehelyett a liberalizmus által fenntar­tott gazdasági elképzelés újra­struk­turá­lását javasolják.

Az imperatívuszokat kimondó liberális nézőpont, amely auto­nóm tanul­má­nyo­zási területnek tekinti az ember gazdasági maga­tartását, ma, ismeretelméleti távlatból tekintve elfogadhatatlan. Az a tendencia, amely egyesíti a komplex jelen­ségként kezelt emberi viselkedés – amelynek különböző aspektusai egymástól elvá­laszt­hatatlanok – vizsgálatát, elvezet annak felismeréséig, hogy a gaz­daság újra­struk­turálása nem egy független gazdaságtudomány tár­gya, hanem a társadalmi rendszer – ahol a politikai és kulturális magatartás alapvető fontosságú – működése összetett ta­nul­má­nyozásának ered­ménye. Vagyis egy olyan társadalmi forradalmi időszakban, mint a mostani, ami­kor az uralkodó társadalmi-gaz­dasági anyagcsere hagyományos ki­induló­pontjai nem­csak meg­kérdő­jelez­hetőek, hanem meg is kell kérdőjelezni őket, és ez a kri­tika, aho­gyan Marx mondja, nem jöhet létre másutt, mint kifeje­zetten a politika színterén.

Ilyen körülmények között, hogy a válság csúcspontján megfe­lelően betetőzzük a szocialista gazdaság eredeti célját, a forradal­mi politikának át kell engednie törekvéseit – minden szinten és minden területen, köztük, hatékony döntéshozatalok formájában a gazdaságén is – a társadalomtestnek, amelyből új anyagi és poli­tikai igények fakadnak. Úgy tűnik, ez az egyetlen módja annak, hogy a forradalmi politika fenntarthassa saját stratégiáját, ahelyett, hogy harcoljon ellene, ahogy az a 20. századi („létező”) szocializ­musban történt.

A társadalmi mozgalmak és a szocializmus

Jelentős társadalmi mozgalmak bontakoznak ki, és ezek hasonló, nemzeteken át­nyú­ló, a munkás- a női, ifjúsági és diák-, indián, afro-amerikai, béke- és környezetvédő szer­vezetek által képviselt törek­vésekhez csatlakoznak, melyek az emberek közötti egyen­lő­séget az emberiség különböző összetevői, az emberiség és természeti kör­nye­zete közötti egyensúly irányába mutató, fenntartható fejlődés eszméjén belül keresik. Ezek olyan társadalmi áramlatok, melyek Venezuelában aktívan csatlakoztak a forra­dalmi folyamathoz, erköl­csileg és fizikailag erősítették meg azt. Az emberek közötti egyen­lőségre és a természeti környezet tiszteletben tartására irá­nyuló törekvésük szembe­helyezi őket az emberi különbözősége­ket hangsúlyozó és a földi életet súlyo­san fenyegető neoliberaliz­mus konzervatív politikájával.

Ez a tény eleinte kielégíti az emberek közötti egyenlőség – amely a szocialista gondolkodás minden időszakának sajátja, az ország ideológiájában pedig kiemelten kezelt eszme – és a természeti kör­nyezet mint az emberek földi létét lehetővé tevő bioló­giai tér irán­ti tisztelet eszméjét. Ebben az összefüggésben ezeknek a moz­gal­mak­nak a nagy része bizonyosan szocialista nézeteket vall. De ha nem, akkor is a szocia­liz­mushoz szervesen hozzátartozó huma­nista gondolkodásmódot erősítik, külö­nösen amikor a lényegét alkotó egyenlőségért küzdenek. így a szocialisták számá­ra feltét­len parancs, hogy támogassák ezeket a mozgalmakat mint a civi­lizáció leg­ma­ga­sabb rendű eszményeinek kifejeződését.

A kispolgárság a forradalomban

Kétségtelen, hogy a transznacionális burzsoáziának a bolivári for­radalommal szem­beni belső reakciója kihasználta az államappa­rátus meg a köz- és magán termelő­vál­la­la­tok bürokratáivá lett kis­polgárságban felgyűlt erőt. Felhasználta ennek érdekében a rendi hierarchia által kiváltott érzelmeket; felhasználja továbbá az állam­nak az örök­le­tes vagy szakmai tekintélyen alapuló társadalmi meg­becsüléséből adódó lehető­sé­ge­ket. Egy szélsőségesen hierarchizált rendben a felsőbb társadalmi kategóriához való tar­tozás érzése a termelő- és pénztőkét ellenőrző burzsoáziában a gazdagság fel­hal­mo­zása révén – az őt fenye­gető prole­taria­lizá­lódás folya­matá­val össze nem egyez­tet­he­tő – „osztálygőgöt” ébresztett. Tény, hogy a kispolgárság soraiból kerültek ki azok, aki­ket egyes szociológu­sok „új szegényeknek” neveznek. A szegénységük abból eredt, hogy elértéktelenedett vagy elveszett személyes tulajdonuk és bevé­teli forrásuk.

Az oligarchiának nem volt nehéz sikerre vinnie ezt a célkitűzést. A közép­szerű­ségből táplálkozó és a banalitásban örömét lelő középszerűség – a tömeg­kommu­niká­ció – kézben tartása volt a cél eléré­sének az eszköze. Több mint három gene­ráción keresz­tül minden nap a trivialitás lett ezen társadalmi réteg – amely idő és tér nél­küli történetekkel és jelenetekkel népesíti be emlékezetét – kultú­rájának az uralkodó aspek­tusa. Ez a globalizált piac általi virtuá­lis birodalom létéhez szükséges és elég­sé­ges feltétel. Állampol­gárból puszta fogyasztókká lettek, akik nem az életminőség javí­tásá­hoz szükséges cikkeket vásárolják meg, hanem a hiúságukat kielégítő ócska­sá­go­kat. A liberalizmus biztosította ennek a virtuá­lis birodalomnak a terjeszkedését, meg­terem­tette számára a felté­teleket, hogy új termékeket dobjon piacra, melyek moz­gás­ban tart­ják a tőkét, és megakadályozzák a régi termékek értékének elavu­lását és érték­vesztését, továbbá a pénz elértéktelenedését.

A venezuelai népnek ez a szegmense a 90-es évekre az ország lakosságának 13,65 százalékát képviselte. A folyamat a szabad ver­seny által kijelölt kontextuson belüli társadalmi felemelkedés lehe­tőségének igézetével kecsegtetett, ami magába fog­lal­ja a nem sze­mélyes érdemből, hanem a rendi helyzetből elért „tisztelet” fenn­tartá­sát. Az eltömegesedés felgyorsította a szélsőséges magatar­tásformák térhódítását. Ez a réteg irracionális módon arra gyana­kodott, hogy a forradalmi politika követ­kez­té­ben elveszti szemé­lyes javait és gyermekei személyes javait, de még a gyerekeit is. Ez a gyanú ipso facto vitathatatlan evidenciává alakult, és a társada­lom margi­na­li­zá­ló­dott rétegeivel szembeni ellenszenv pillanatok alatt ádáz gyűlöletté változott. Ezek a körülmények váltották ki azokat az infantilis magatartásformákat, amelyek a 2002-ben meg­nyilvánult konspirációs erőszakot táplálták.

De felbukkantak olyan, nyilvánvalóan kisebbségben lévő áram­latok is, melyek helyzetük teljes tudatában a változás társadalmi mozgalmaihoz csatlakoztak. A Pozitív Közép­osztály elnevezésű szervezet, amelyből stratégiai és taktikai okokból kivált az úgy­ne­vezett forradalmi középosztály, és jelentős társadalmi erővé vált, amely csatla­kozott az előző fejezetben már említett erőkhöz; ezek az erők az egyenlőség és az anti­imperializmus elveit vallják. Eze­ket a mozgalmakat, akárcsak amazokat, általában vonz­zák a szo­cialista eszmények. Tevékenységük bizonyosan hozzájárult az elide­ge­ne­dett szektor leszereléséhez.

Az ellenállási háború mint a szocialista gondolat része

Vitathatatlan a szocialista gondolkodás békeszerető irányultsága. A politikai célok elérésére irányuló háborút elutasítva a párbe­szédnek és a vitának kell a forradalmi tevékenység céljává lennie. Az alkotmány békeövezetté nyilvánítja Venezuela terü­le­tét. Kife­jeződik ebben az a népi akarat, hogy senki erőszakos cselekmé­nyekkel ne kény­szerítse ki a társadalom rendjének megváltozta­tását. Ez a felfogás – mely magába foglalja a fenyegetés vagy az erő alkalmazásának tilalmát, az ellentétek békés meg­oldását, a más államok belügyeibe való be nem avatkozást és a békés egymás mel­lett élést – megfelel a földi élet összes létező formája – beleértve az emberi nem ésszerű szaporodását is – tiszteletén alapuló háború­ellenes hozzáállásnak, amely a szocialista etika alapja.

A mi felfogásunkban a tőkefelhalmozás az a mechanizmus – a tőkének a mono- és oligopolikus felhalmozásáért folytatott hábo­rújától ezúttal eltekintve –, amely a globalizált piac uralmáért ver­sengő burzsoáziák politikai közösségének prole­ta­riátusait szem­beállítja egymással. A jelenlegi összeütközésekben, amelyekben el­tör­lőd­tek a katonai és polgári tevékenységek közötti határok, a társadalom nem ked­vez­mé­nyezett szektorai állnak egymással szemben halálos ellenségekként a csata­mező­kön vagy a konflik­tusba bevont lakott területeken.

Ezek az erőszakos összeütközések – különösen a fejlődésben elmaradt peri­fé­riák területeire való áthelyezésük miatt – a földi civilizációból kizárt társadalmi al­vilá­got képviselő lakosság növe­kedésének ellenőrző eszközévé váltak. A szegények és nyo­mo­rul­tak vándorlási hullámának megfékezéséről van szó, akiket vonz a régi kolo­nia­lista vagy neokolonialista országok talmi ragyogása, és ott keresik annak lehető­ségét, hogy az emberi méltósággal össz­hangban lévő életszínvonalat érjenek el.

A békeszerető elhivatottság azonban nem maradhat fegyverte­len. Megvan a kockázata a nagyhatalmak vagy az alkalmi koalíci­ók – mint például az angol-német szövet­ség, amely a 20. század elején blokád alá helyezte Venezuelát – által ellenőrzött nem­zetek feletti intézmények használatán keresztül az egyoldalú vagy kol­lektív katonai beavatkozásoknak, melyek veszélybe sodorhatják az országban folyó változ­tatási folyamatokat. Ezért a venezuelai szocialista gondolkodásnak tartalmaznia kell az ellenállási hábo­rú gondolatát, nemcsak mint védekezést az esetleges idegen inter­venciókkal szemben, hanem mint a társadalmi élet sajátos praxi­sát, amely a részvételi demokrácia kereteiben szavatolja a nép­szuverenitás gyakorlását.

A forradalom nemzetközivé tételének szükségessége

Bármilyen eltökélt is népünk az ellenállásra, a nemzetközi politi­kát uraló kapitalista nagyhatalmak és a venezuelai nemzeti hata­lom közötti erőviszonyok egyenlőtlenségei nem tennék lehetővé, hogy semlegesítsük a neokonzervatív erőket vagy megelőzzük támadásukat – annál kevésbé, mert csatlakozna hozzájuk a teljha­talmától megfosztott oligarchia által szervezett belső „ötödik had­oszlop”. Az olyan nagyhatalmakkal – külö­nösen az Orosz Föde­rációval, Kínával és Indiával – való alkalmi szövetség, mivel ezek egy multipoláris világrend hívei és szemben­állnak az Egyesült Álla­mok egy­pólu­sú uralmával, továbbá a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC), az El Nem Kötelezett Országok Mozgalma és a Dél-amerikai Nemzetek Közösségének meg­erő­sö­dése a vene­zuelai szocialisták jelenlegi gondolkodásának részét képezik.

Ez a hatalmas közösség, az ipari világban és az amerikai föld­rész szolidaritást ér­demlő testvéri államaiban jelen lévő radikális mozgalmakkal együtt képviseli az ural­kodó imperializmus antitézisét az egyoldalúság és a sokoldalúság közötti alapvető el­lent­mondásban, amely az emberiség jelenlegi dialektikáját jellemzi. A lényegileg bé­ke­szerető szocialista eszmevilágban helyet kell kap­nia a dél-amerikai kontinensen élő népek egyesítésének, ennek megvalósításában kiemelkedő szerepet játszott fel­sza­ba­dítónk, Simón Bolívar.

A béke álláspontja a háborúval szemben az, hogy ennek a tér­ségnek a hatalmi egyensúllyal rendelkező világrend kialakulását befolyásolni képes geostratégiai régióvá kell válnia, ez az érvényes út ahhoz, hogy olyan nemzetek feletti intézmények alakul­janak, amelyek erőszak helyett a jogot alkalmazzák. Ezen a módon érhe­tő el, hogy az Amerikai Szabad­keres­kedelmi Övezetet (ALCA), amely az indo-amerikai közeget az Egyesült Államok „hátsó udva­ráénak szerepére kárhoztatja, felváltsa az Amerika Bolivári Alter­natívája (ALBA), mint olyan eszköz, amelyik egyenjogúsítja az amerikai földrész területein a politikai közösségeket, valamint e közösségek kiváltságok nélküli rétegeit azokkal a kisebbségekkel, amelyek a kezükben tartják az uralmat a gaz­da­sá­gok és politikai rendszerek fölött. Az ALCA célja a kereskedelem liberalizálása és nor­ma­lizálása, valamint a térségbe történő befektetés, amivel meg­erősíti a földrajzi térségünkben jelen lévő plutokráciák hatalmát, az ALBA viszont céljait eszközöknek tekinti a szegénység és a tár­sadalmi kirekesztés elleni harchoz. Dialektikus viszony jött létre, miközben az ALBA, a Venezuela által irányított terv szerint halad előre az indo-amerikai és karibi világban, az ALCA modellje meg­hátrál a regionális közvé­le­ménnyel szemben, amelybe beleérten­dők az angol-amerikai társadalom jelentős szektorai is.

A venezuelai szocialista program szintézise

A szocialista gondolatvilág nem valósulhatna meg a venezuelai állam kormányának erőteljes beavatkozása nélkül; az állam kezé­ben összpontosul a hatalom azáltal, hogy ő kezeli az olajjáradéko­kat, koncentrálja a legnagyobb tőkét, tulajdonosa a nemzet­gaz­da­ság alapját képező legfőbb vállalatoknak, ő az erő kizárólagos tör­vényes hasz­ná­lója. Ez a következő intézkedéseket feltételezi:

1) A néphatalom megerősítése a Közösségi Tanácsok hatékony fejlesztésével. Ez­zel egyidejűleg gyengíteni kell azoknak a régi hatalmi struktúráknak a szerepét, ame­lyek a kormány-, regionális és a helyi szervekben összpontosultak és a parla­men­táris demok­rácia gondolatának feleltek meg.

2) Á nemzeti szellem és az állampolgári öntudat megerősítését célzó szocia­li­zá­ciós folyamat előmozdítása, hogy megerősödjön a nemzeti szellem és az állampolgári öntudat, biztosítva legyen a személyiség egészséges fejlődése. Ez azt jelenti, hogy a személyi­ség tisztában legyen léte értelmével, fizikai és pszichikai képessé­geivel, he­lyé­vel a társadalmi összességben, ahol a hozzá hasonlókkal azonos társadalmi helyze­te­ket él át, s így kialakulhat benne az osztálytudat. Ez a dinamika az állampolgár szá­má­ra kisgyerek korától élete végééig lehetővé teszi, hogy megossza mindennapi el­fog­lalt­ságait a tágabb környezetében élőkkel, és így elsajátítsa a népünk kultúrájára jellemző szokásokat és hagyományokat. Biz­tosítani kell az állampolgárok részére a folyamatos és szervezett oktatási rendszert, a tudományos ismeretekhez és a termelő tech­nikák elsajátításához való hozzáférést és azok folyamatos frissíté­sét, az emberi események rendszeres, fokozatos megismerését, olyan médiumokon keresztül, amelyek hiteles információt és egész­séges szórakozást nyújtanak.

3) Elő kell mozdítani a tudományos és technikai kutatóprogra­mokat oly mó­don, hogy kutatói központokat és hálózatokat léte­sítünk, szorosan összekapcsoljuk őket indo-amerikai ekvivalense­ikkel és a világ hasonló intézményeivel, hogy ösztö­nöz­zék a részt­vevők társadalmi és kulturális átalakulását és a népi tapasztala­tokra épülő meg­ismerés társadalmi megszervezését. Ezt az erőfe­szítést ki kell egészíteni a tele­kom­muni­kációs, a multimédiás in­frastruktúra telepítésével, amely megkönnyíti a kap­csolat­terem­tést az e tevékenységekben résztvevő egyéni és kollektív szerep­lők kö­zött, valamint a munkájuk eredményeit használókkal, továb­bá a közösségi köz­pon­tok­kal és a termelővállalatokkal.

4) Segíteni kell a termelőapparátus fejlődésének ösztönzését a fenntartható gaz­da­ság keretében. Új állami, községi és magánvál­lalatok létesítésével, a meglévők meg­erő­sítésével, lehetséges stra­tégiai egyesületekkel, nemzetközi termelőkkel kötött közvetlen befektetés, a tőke adományozása, a könnyített hitelek és a techni­kai, törvényi és adminisztratív asszisztencia útján. Ennek a célnak az elérése csak az államnak a pénzügyi szektor és a pénzügypoli­tika feletti közvetlen ellenőrzése révén lehetséges. Olyan tevé­kenységről van szó, melynek célja a belső igények kielégítése – az ország kínálta kapacitásokkal összhangban lévő javak termelése és szolgáltatások útján –, továbbá felesleg termelése, különösen az indoamerikai területen belüli nemzetközi kereskedelem élénkíté­sére. Mindez az Amerika Bolivári Alternatívájának alapjául szol­gáló szegénység és kirekesztés elleni harc eszköze.

5) Nem egyszerű reformról van szó, hanem mezőgazdasági for­radalomról, mely magába foglalja a földjeink termékenységének növeléséhez meg a városi és a vidé­ki életfeltételek között meglé­vő szakadéknyi különbségek eltörléséhez szükséges optimális agráripari fejlesztést. A belső piac erősítésének és az exportálható termék­felesleg növelésének járulékos mechanizmusáról, amely szo­ros kapcsolatban áll az állam stratégiai biztonságával. Ezért erre a tevékenységre a terület és a nemzeti szuverenitás katonai védel­méhez hasonló rendű szociális funkcióként kell tekinteni, hiszen az élelmiszer-ellátás biztonsága erőt jelent a konfliktusokkal ter­hes nemzetközi viszonylatban.

6) Bővíteni kell az egészségügyi, oktatási, szabadidős, közleke­dési szolgál­ta­tá­so­kat és az alapvető fogyasztási javak elosztását mint az egyenlőségre épülő társadalom felépítésének eszközeit olyan fogyasztási módszerekkel, amelyek függetlenek a termelt javak elosztásától. Több és jobb közintézmény létrehozásával kell biztosí­ta­nunk, hogy az állampolgárok vásárlási és életviteli szoká­sai hasonlókká váljanak.

7) Erősen progresszív adókat kell bevezetni, amelyek a társa­dalmi élet leg­ked­ve­zőbb helyzetben lévő tagjait arra kötelezik, hogy jövedelmükkel arányosan járul­janak hozzá embertársaik, a közös­ség és az állam fejlődéséhez.

8) Meg kell fogalmazni az indoamerikai és globális társadalmi és nemzeti nép­moz­galmak egyenlőségés szabadságigényeit, elis­merve a szereplők sokféleségét és a harci formák, kultúrák, iden­titások, kozmológiák és szabadságigények külön­böző­sé­geit, ame­lyek szembehelyezkednek a globalizált neoliberalizmussal és az imperia­lizmussal.

9) Ösztönözni kell az állampolgárok részvételét az állam kato­nai védelmében, meg­gyökereztetve a polgárkatona eszméjét és az ellenállási háború fogalmát, az aktív erők, a Tartalékosok és a Terü­leti Gárda keretében. Olyan mechanizmus ez, amely megvédi a venezuelai életvitelt, a nemzeti függetlenséget és a haza területét.

10) Elő kell mozdítani a multilateralizmusra irányuló külpoliti­kát, hogy olyan nem­zetközi jogrendszer jöjjön létre, amely bizto­sítja a népek és az egyének jogait, közvetlen célnak tekintve a hatal­mi egyensúlyt garantáló multipoláris nemzetközi rend kiépítését, amely a lehető legkisebbre csökkenti a háború kockázatát. Ebben a geostratégiai régióban ahhoz, hogy a nemzetközi struktúra ala­kításához elegendő befolyásunk legyen, elsődleges fontosságú az indoamerikai népek integrációja.

A párt

Chávez választói bázisa és a bolivári forradalom

A történelem mostani időszakában mi, venezuelaiak, és általában a világ lakossága, tanúi voltunk egy olyan eseménysorozatnak, amikor a caracasi proletariátus, érthető módon, politikai forradal­mat robbantott ki, amely kezébe helyezte a venezuelai kor­mány­szervek ellenőrzését. Ez a változás magába foglalta a venezuelai szocializmus fentebb kifejtett politikai tézisét összefoglaló, tíz­pontos programhoz igazított állami politika kibontakozását. Meg­figyelhettük a 80-as évektől különös mértékben jelen lévő aktív és passzív ellenállást, amely a nagy történelmi összefüggések meg­nyil­vá­nu­lá­saként és a politikai erőszak minimális alkalmazásával – a képviseleti demokrácia kí­nál­ta módszerekkel – 1999-ben az állam kormánya, a katonai vezetés élén is változást eredményezett, és előzőleg mint előőrs kirobbantotta az 1992. február 4-i és novem­ber 27-i lázadásokat.

Ennek az ellenállásnak leghatározottabb képviselői tiltakozó megmozdulásokat szerveztek különféle közterületeken, melyek 1989. február 27-én teljesedtek ki, az El Caracazo néven ismert tár­sadalmi felkeléssel. Ez volt az előfutára a fentebb említett katonai felkeléseknek. A tiltakozó tömegek politikailag támogatták a bal­oldali pár­to­kat és mozgalmakat, melyek legalább nyilvánosan adtak hangot a szocialista gondol­kodás ihlette kételyeiknek. Ez a maga­tartás a köztársaság kongresszusában helyeket biztosított ezeknek a politikai szervezeteknek és uralmat néhány helyi és regionális kor­mányban, ám megosztottságuk miatt kevéssé hatékonyan és alacsony minőségben járultak csak hozzá a változás mozgalmá­hoz. Eközben kevésbé öntudatos, a bizal­mat­lanság és a véres elnyo­más miatti félelmükben apátiába süppedt rétegük passzív ellenál­lást gyakorolt, nem vett részt a politikai és társadalmi folyama­tokban, amelyek a politikai rendszert fenntartó intézmények kiala­kításának nyitottak teret. Vitathatatlan, hogy ez a kétféle attitűd, illetve magatartás vezetett oda, hogy 1830-tól kezdve – kis meg­szakításokkal – az állam által ellenőrzött hatalmi apparátusból eltűntek.

Ilyen körülmények között az 1998-as választás újjáélesztette a gyarmati időszak óta meglévő ellentmondást, amely szembeállí­totta a születőben lévő burzsoáziával össze­kapcsolt, pozitívan meg­különböztetett társadalmi rétegeket a lakosság negatívan megkü­lönböztetett csoportjaival, melyek a rabszolgaság és a szolgaság körülményei között adták munkaerejüket a gyarmati időszak és a függetlenség első századának földes­urai által uralt feudális társa­dalom számára csakúgy, mint a kapitalista társa­da­lom­nak, amely a 20. században az olajiparba való benyomulással vette kezdetét, így jött létre az a világrend, amelyben a periféria területei, az ott élő elmaradott lakos­ság­gal, eszközeikkel és munkaerejükkel tet­ték teljessé a felgyorsult iramban globalizálódó piac gazdasági cik­lusát. Ebben a keretben, az alapvetően választási jellegű szerveze­ten, az Ötödik Köztársaság Mozgalmon (ÖKM) keresztül az ország­ban jelen levő, főleg szocialista erőket felölelő politikai szerveze­tekkel szövetkezve – melyek együt­tesét Hazafias Pólusnak nevez­ték – létrejött a „Chávez népe”. Heterogén együttes, amely köz­vetlenül kötődik a forradalmi folyamat vezetőjéhez, aki 1999-től napjainkig a venezuelai politikai valóságot meghatározó átmene­ti rendszer vezető személyisége. Ennek a hibrid együttesnek abban az időszakban nemcsak az jutott feladatául, hogy a forradalmi folya­mat érvényességét választás útján fenntartsa, hanem, hogy a kato­nai intézmények haladó szektoraival együtt hozzájáruljon a neoli­berális reakció aszimmetrikus háború keretében véghez vitt tény­leges akciói elleni védelemhez.

A liberális restaurációs forradalom, az osztályharc és a venezuelai Kommunista Párt

A jelenlegi forradalmi folyamat legközvetlenebb előzménye az 1899-es liberális res­tau­rációs forradalom volt, amelynek a Cipriano Cas­tro által vezetett tachirai liberális egyesület volt az előőrse. A csa­lódott liberálisok fellázadtak a konzervatív oligar­chi­ának az államhatalomba való visszatérése miatt, és elővédként a politikai közös­ség struk­turális szegénységének bázisát, a parasztságot használ­ták. Kezdetben integráló moz­galomról volt szó, amivel szemben nem a hagyományos földbirtokos arisztok­rácia lépett fel, hanem a nagyvárosok kapitalista enklávéjához szorosan kapcsolódó, a nem­zeti burzsoáziában testet öltött kapitalizmus, versenyeivel és konf­liktusaival. A 20. századi két világháború fejezte ki ezt a nagyha­talmak burzsoáziái közötti versenyt.

A liberális restaurációs forradalom nyíltan vallotta az országon belüli osztály­harcot, nemzetközi síkon pedig az antiimperializmust abban a történelmi pillanatban, amikor a szenet helyettesítő szénhidrogének felhasználása nyomán bekövetkező technikai átalaku­lásokból eredő társadalmi forradalom beköszöntött. Nem megle­pő tehát, hogy a 20. század első felében a venezuelai Andok láza­dásaihoz hasonlítható politikai forradalmak törtek ki külföldön, mint például a mexikói forradalom és az oroszországi szovjet for­radalom, még akkor is, ha a folyamatok résztvevői között nem volt semmilyen összekötő kapocs. Ezt a tényt nem vették figyelembe a tudo­má­nyos szocializmus teoretikusai, akik a fejlett európai tőkés társadalmak valóságai alap­ján kialakított téziseiket általánossá tet­ték. Arra törekedtek, mint a liberalizmus is tette, hogy egyöntetű­vé tegyenek egy anyagi valójában jelenlévő sokféleséget, és nem ismerték az egyes társadalmi valóságok különleges sajátosságait. Ezzel a problémával szembesülnek aztán az orosz forradalomban a volt cári birodalom nemzetiségeinek kérdése kapcsán.

Az új integráló folyamattal a modemitás keretében, a helyi és a nemzetközi burzsoázia politikai viszonyai között kellett szembe­nézni, akárcsak napjainkban. Egy­részt az úgynevezett „Felszaba­dító Forradalom”-bán testet öltött, a szén­hid­ro­gé­nek terü­letén kon­cesszióval rendelkező Egyesült Allamok-beli vállalat érdekeihez kap­cso­ló­dó nemzeti burzsoázia pénzügyi szektora által vezetett belső „ötödik had­osz­lop­pal”, másrészt ellenállni Németország és Nagy-Britannia hadihajó-blokádjának, ugyan­akkor visszaverni egy Kolumbia felőli inváziót. Az inváziót együttesen hajtotta végre a Konzervatív Pártba tömörült kolumbiai földbirtokos arisztokrácia és a Libe­rális Párt úgynevezett „golgotáiból” álló burzsoá frakció. (A Liberális Párt 1880-tól mind­máig uralkodik a szomszédos ország politikai porondján.) A restaurációs moz­ga­lom mindenesetre sike­resen szállt szembe ezzel a fegyveres reakcióval; de végzett vele a Juan Vicente Gómez nevével fémjelzett, a folyamat katonai erejé­vé vált belső viszály­szító csoport – mégpedig akkor, amikor ez utóbbi még kisebbségben volt, és nem számíthatott a forradalmi regionális milícia segítségére, ám az Egyesült Államok katonai ere­jének közvetlen részvételével megkaparintotta a hatalom ellenőr­zését.

De a 19. század forradalmi folyamataitól eltérően ezúttal nem foszlott semmivé az integráló erő. Az integráló mozgalom magja megmaradt a milíciák kebelében, és ezekből az intézményesítést követően megalakult a Nemzeti Hadsereg. így került sor a 20. szá­zadi forradalmi politikai erőszak első jelentős eseményére: az 1919. január 15-i katonai puccsra. Fiatal katonák által véghezvitt erő­szakos akció volt ez, akik kapcsolatban álltak a diákmozgalommal, a régi forradalmárokkal és értelmiségiekkel. A pozitivizmus ideo­lógiai felfogásában ez utóbbiak szálltak szembe az államhatalom ellenőrzése terén a burzsoáziával. Olyan magatartásról volt szó, melyet Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszor­szág rendszereinek bukása, továbbá a mexikói és a szovjet forra­dalom győzelme ösztönzött. Tartós kapcsolat jött létre a katonai parancsnokságok szektorai és a politikai mozgalom között, és ez a kapcsolat kifejezte az ország integráló erejét. Egy sor polgári­katonai felkelésben öltött testet, melyek kijelölték a nemzeti poli­tikai átalakulás menetét az egész 20. századra vonat­kozóan, és az 1992. február 4-i, illetve november 27-i felkelésekben érték el tető­pontjukat.

Az 1919-es lázadók csoportján belül valószínűleg voltak néhányan azok közül, akik 1927-ben Mexikóban a Venezuelai Forrada­lom Pártja alapítói lesznek, amelyből majd 1931. március 5-én az illegalitásban megalakul a Venezuelai Kommunista Párt. Ez a poli­tikai erő hozta szerves kapcsolatba az ország élő radikális hagyo­mányát a tu­do­mányos szocializmussal. Ez az elméleti alapvetés a 19. századi determinizmus je­gyé­ben fejlődött ki, amely lehetővé tette az anyagi jelenségek bizonyítható meg­is­me­ré­sét. Ez a tétel megfelel Marx tapasztalati megfigyelésének az európai népek tör­té­ne­ti fejlődését illetően, amely szerint, közvetlen a kapcsolat a ter­melőerők meg­ha­tá­roz­ta idő­szakban uralkodó termelési mód és a mindenkor elért társadalmi forma között. Ez a politikai szervezet fogja elterjeszteni azokat a nézeteket, amelyek szem­ben­állnak az egész elmúlt század uralkodó áramlatával, a venezuelai gazdasá­gi libera­liz­mus­sal.

A Forradalmi Párt bomlása a polgári szocializmus egyeduralma idején

A proletár tömegek a 20. században csak három alkalommal lép­tek színre újra: az 1945. október 18-i, az 1958. január 23-i polgári szocialista forradalmakban és az 1989 feb­ruárjában kezdődő szo­ciális felkelésben; az utóbbi indította el az 1999-es politikai forra­dalmat. Az imént említett két polgári szocialista forradalmat, melyeket különféle tömeg­pártokban a népi rétegek féken­tartá­sára szer­veztek, részben az uralkodó tár­sa­dal­mi osztály valósította meg a kispolgársággal szövetkezve, amely a kapitalista társa­dalom meg­szilárdítása érdekében akarta orvosolni a szociális bajokat.

Ebbe a kategóriába tartoznak a szociáldemokraták és a szociálkeresztények követői is, akik a hátrányosan megkülönböztetett szektorok sorsán kívántak javítani; az úgynevezett civil szerveze­tek, a transznacionális tendenciák irányában haladó neo­li­beraliz­muson belül szervezett politikai közösségekben az úgynevezett „civil társa­dalom” képviselői; a szakszervezeti vezetők és a szak­mai szervezetek tagjai, és végül a minden­féle természetű nemzeti reformerek. Ez a szocializmus az egész társadalom javára a sza­bad­keres­kedel­met kínálja, a gazdaság fejlődése és a foglalkoztatás növelése érdekében védővámokat, végül a „jó állampolgároknak” az élet és a tulajdon fizikai biztonságát, miközben kegyetlenül elnyomja a tiltakozó rétegeket, és katonáit – a fentebb már említett „negyedik generációs háborúk” felfogásának keretében kifejlesz­tett globalizált harcok részeként – közepes intenzitású regionális konfliktusokban való részvételre készíti fel.

Bomlasztó erőkről van szó, hiszen alapjában a „civil társada­lomról” szóló felfogás kiterjesztésével a venezuelai lakosság és terü­let fontos részét kizárták: a lét­fenn­tartó gazdaságban elhelyezke­dő társadalmi szektort, az úgynevezett „strukturális szegénység” alkotóelemeit, valamint a hagyományos gazdasági tevékenységek széles körét. A civil társadalom fogalma „cenzusos demokráciát” jelent. A demokráciának ez a formája azokat az önkéntesen szer­veződött politikai és társadalmi csoportokat tette meg politikai és társadalmi szereplőkké, amelyek gazdaságilag önállóak, függetle­nek az államtól és a fennálló törvényes rendhez kötődnek; kizárta viszont azokat a szer­vezetlen csoportokat, amelyek erősen függ­tek az állami támogatástól, illegálisan tele­pedtek le, bádogváro­sokban és egyéb rögtönzött lakóhelyeken laktak, rendszeres mun­kájuk nem volt. Ebből a szociális szektorból kerültek ki a szélső­séges politikai moz­galmak tömegei, akiket megtévesztett a paternalizmus és a klientúrarendszer dema­gógiája és gyakorlata. így nemcsak kooptálták a lakosságnak ezt a szegmensét, hanem moz­galmaikba a jelentős számú értelmiségi és diák mellett bevették a gyári munkásság és a szakmai testületek nagy részét is. A nemze­ti politikai színteret 1945-től 1999-ig ez a szövetség uralja majd, amely lényegében a kapitalista polgárság fej­lő­dé­sének kedvez, kiemelten a gaz­daság harmadik, szolgáltató szektorában mű­kö­dő vállalatainak.

A Forradalmi Párt – Venezuela Kommunista Pártja (VKP) – ellen­zéki politikát folytatott, és propagandájával leleplezte a liberális­kapitalista ideológiát, amely Vene­zuelában az olajkitermelés kez­deteitől fokozatosan teret nyert. Ez utóbbi feladathoz a diákmoz­galom bizonyult megfelelő terepnek, innen került ki az integrálást hirdető moz­galom „élcsapatának” nagy része, bár a dolgozói moz­galmak kezdeményei is fontosak voltak. Kétségkívül előmozdított egy olyan átfogó politikai mozgalmat, amely tevékenységében egyesíteni igyekezett valamennyi nemzeti tiltakozó és anti­impe­rialista csoportosulást. 1936-ban egyesült a Nemzeti Demokrati­kus Párttal, melytől aztán egy évvel később különvált. Az egyesü­lés és a különválás vesz­te­sé­gek­kel járt, a távozó tagok alapítják meg később a Demokratikus Akció (DA) elnevezésű pártot, amely fősze­repet játszik majd a polgári szocializmus létrejöttében.

A múlt század 60-as éveiben ezen az egységesítő irányzaton belül a VKP csat­la­ko­zott a DA egyik elszakadó csoportja által kez­deményezett fegyveres harchoz. Ennek a politikai szervezetnek egyik szegmense – a Baloldali Forradalmi Mozgalom (BFM) – sze­rette volna helyreállítani a forradalmi és antiimperialista irányvo­nalat, fel­lázadt a párt vezetése ellen, hogy a politikai erőszak segít­ségével megszerezze az állam el­len­őrzése feletti hatalmat. A har­cok több mint egy évtizeden át folytak, a nem re­gu­lá­ris háborús technikákat vegyesen használták az erőszakos összeesküvéssel, de ka­to­nai alakulatokat is igénybe vettek időnként, míg végül viszony­lag elszigetelten, a ka­pi­ta­lista enklávék periférikus területein mély belső ellentmondásokba keveredtek, és szin­te megállíthatatlan szét­esés vette kezdetét, ami katonailag és politikailag tovább gyen­gí­tette a mozgalmat. A 20. századi venezuelai forradalmi folyamat­nak ez az idő­sza­ka a hidegháború része volt, amely világméretek­ben szembeállította egymással a nagy iramban a szétesés felé hala­dó liberális kapitalizmus erőit. A szabad­keres­kede­lem helyét a mono- és oligopóliumok vették át, ezek a pénztőkével közösen glo­ba­li­zált világot uralnak, amelyben a tőkekivitel nagyobb jelentőségű, mint a termék­kivitel.

A „chávizmus”, a Hazafias Pólus és a forradalmi erők újraegye­sítése

A forradalmi erők szétszórtsága miatt tucatnál több közepes, kicsi és egészen apró politikai párt és mozgalom keletkezett, melyek két elkülönült stratégiai vonalat tettek magukévá: a képviseleti demok­rácia gyakorlatát használva, „élcsapatként” működve a pro­le­tari­átusban kialakítják az osztálytudatot, és a baloldali gyermekbe­tegség áldo­za­tai­ként egy politikai-társadalmi apparátus és logisz­tikai támasz nélküli fegyveres harc­ban fenntartják magukat. De a két irányzat közül egyik sem vette figyelembe a szom­széd orszá­gokból – ahol felgyűlt az uralkodó társadalompolitikával szembe­ni ellen­érzés – érkező migráció által táplált, egyre nagyobb népes­séget tömörítő társadalmi szek­tort, amelyben a strukturális sze­génység gyökerezik. A John Williams nevével fém­jelzett 1989-es Washingtoni egyezmény, melyet a venezuelai államra is ráerőltet­tek, viharossá fokozta a felháborodást. Tény, hogy ez a szociális együttes lett való­já­ban az 1989 februári események főszereplője, miközben a szocialista mozgalmak vita­köreiben tévesen úgy véle­kedtek, csupán a lumpenproletariátus megnyilvánulásáról van szó.

A baloldal gyermekbetegségében szenvedő csoportosulásoknak szinte sem­mi­lyen hatásuk nem volt az ország életére, kivéve, hogy az állam az elnyomó apparátus fenn­tartásának igazolásaként hasz­nálta őket. Az elnyomó apparátus különösen a városi területeken és a vidéki településeken található ellenzéki társadalmi szektorok vissza­tartására szolgált. A formális demokrácia gyakorlatait alkal­mazó szervezetek azonban nem ilyen irányban fejődtek. A VKP kivételével revizionista szemszögből vetették fel újra a tudomá­nyos szocializmusról vallott politikai nézeteiket, többé-kevésbé kiegészítve ezeket Antonio Gramsdnak a „kulturális hegemóniá­ról” szóló elméletével, valamint az eurokommunizmus néhány elképzelésével a „több­párt­rend­szer­ről”, mint a demokrácia ismer­tetőjeléről; az volt továbbá a véleményük, hogy a szo­ci­alizmust békés úton, diktatúra nélkül kell megvalósítani. Látva – a Szovje­tunió Kom­munista Pártja „proletárdiktatúra” értelmezésének betudhatóan – a kommunista blokk szétesésének fenyegető jeleit, ennek nyomait az új kiváltságos osztály létre­ho­zá­sa és az úgyne­vezett „létező szocializmusnak” a Varsói Szerződés országaira kénysze­rített gyakorlatában, számukra a többpártiság szinte poli­tikai imperatívuszt jelentett.

Ezeken a revizionista gyakorlatokon keresztül a venezuelai bal­oldali politikai pártok és szervezetek az ország kormányának külön­böző szintű parlamenti intéz­mé­nyei­ben megszilárdították kis terü­letek feletti uralmukat, az ellenőrzést a szövetség né­hány államában, néhány nagyvárosban a munkásmozgalom és az állami egyete­me­ken a diákmozgalom befolyási övezeteiben. De a képviseleti demokrácia választási gya­kor­latának elfogadásából szükségszerűen következett, hogy elvetették az osztály­harc gondolatát, még ha jel­szóként megtartották is. Felülkerekedett ezzel a történelmi blokk kulturális hegemóniájának Gramsci-féle gondolata. A forradalmi mozgal­mak­nak ezek a csoportosulásai egymás versenytársaivá vál­tak, és kizárólag választási céllal vagy a parlamenti politikán belül hoztak létre alkalmi koalíciókat vagy szövetségeket a hatalom tényezőivel, ami összezavarta bázisaikat, és mindenekfölött szim­pa­ti­zán­sai­kat, akik szórványos támogatást jelentettek terveikhez. Ilyen körülmények között nagy valószínűséggel az történt volna, hogy a baloldalnak ezek a szervezetei egy­más­sal versengtek volna az 1998-as választásokon, és hasonló sorsra jutottak volna, mint az úgynevezett centrumpártok: letűntek volna a venezuelai politikai színtérről, és ettől kezdve két pólus maradt volna, egyik oldalon a „chávizmus”, a másikon pedig az Enrique Salas Römer vezette pénzoligarchia.

Politikai szervezetként való kitartásuk a nemzeti életben betöl­tött főszereplői jelenlétükkel kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy elnökjelöltnek Hugo Chávez Frías parancsnokot választották, aki a BFM200 előőrsének vezetőjeként lépett a nyilvá­nos­ság elé. Egy választásra készülődő politikai szervezet bázisán jött létre Chávez ve­ze­té­sé­vel az Ötödik Köztársaság Mozgalom (ÖKM), amely a par­lamenti választási folya­mat­ban az országban jelen lévő legfőbb szervezett politikai szereplővé válik majd. A struk­turális szegény­séget alkotó szektorok csatlakoztak a mozgalomhoz, és ők alkot­ták ennek a politikai szervezetnek a választási erejét. Gyakorlati­lag ez a politikai szer­ve­zet erőszakolta ki a Hazafias Pólusként ismert formáció megalakulását. A Hazafias Pólus nemcsak a haza­fias orientációjú erőket egyesítette, beleértve a kispolgárságnak a neoliberális konzervatív blokkal szemben létesített mozgalmait. Mindez nem az említett szervezetek felső vezetésének döntésére történt.

Tagságuk nyomására alakult ki a helyzet. így egyesültek a nem­zeti proletariátus bizonytalan szektorait megosztó, szétszórt forradalmi erők. A nemzet kiváltságokkal nem rendelkező osztályai és rétegei állammá lettek, miután 1998 decemberében megnyerték a választásokat, ahogyan azt megelőzően, Juan Vicente Gómez rezsimje alatt, a kőolaj-kitermelés megkezdésével, a Venezuelában történt átalakulás után a burzsoázia tette.

A forradalmi front és az átmenet hatékonysága

A baloldali politikai pártok bázisai és az ÖKM által szervezett, kire­kesztett társadalmi szektorok az államfő szinte személyes vezeté­se alatt alkották közvetlenül a forradalmi frontot. Közvetítőkké vál­tak a folyamat vezetője és a tömegek között. A vezető útját nyil­ván­valóan kijelölte a köztársasági elnöki funkció gyakorlása, a hatalma tudatára ébredő tömeg pedig a létrejött átmeneti rendszer támogatói bázisát alkotta. Ez a rend a permanens forradalom je­gyében gyorsuló ütemben megszilárdult.

A mi esetünkben a permanens forradalom fogalmát a perma­nensen és folya­ma­tosan, valamint a társadalom kormánya számá­ra alkalmilag létrehozott bármely más hatalommal szemben túl­súllyal cselekvő „alkotmányozó hatalom” elsőbbségének eszméje tartotta fenn. Az egész átmeneti időszak alatt ténylegesen fenn­maradt – a kapi­talizmus megszilárdulásának időszakát átugorva, kihasználva a modem enklávék és a lakosság nagy részét kitevő, a hagyományos vagy létfenntartó gazdaságban tevé­keny­kedők között gerjesztett feszültségeket – a járadékos társadalom fejlet­tebbé alakításának lehetősége. Ilyen feltételek mellett az átmeneti rendszer dinamikáját egy­részt a háttérbe szorított hatalmi blokk reakciója alakította, másrészt – alapvetően a lélektani hadviselé­sen keresztül kialakult stratégiai viszonyként – a forradalmi front – az elő­véddé egyesült tömeg – tevékenysége. Ebben a viszonyban a magánkézben lévő tömeg­kommu­niká­ció közvetlen ellenséggé változott, és az erődemonstrációk az utcák ellen­őrzésétől kezdve a társadalmi mozgósításokon keresztül, a katonai puccsal együtt konkrét gyakorlati módon valósultak meg.

A belső tevékenység felgyorsult, miután az Egyesült Államok a 2001. szep­tem­ber 11-i események után meghirdette az úgyneve­zett „terrorizmus elleni harcot”. Ez a te­vé­kenység olyan küzdelem, amely szembeszáll a nagyhatalmi törekvésekkel, és több­pólusú rendszert kíván kialakítani. Ezek az események módosították a szemben­állás­nak köszönhetően aktivizálódó venezuelai belső feszültségeket. A konfliktus fő szín­terét az úgynevezett „ingatag­ság ívének” országai alkotják: a dél-amerikai Andok-vidé­kétől kezdve Észak-Afrika, a Közel-Kelet, a Fülöp-szigetek és Indoné­zia, továb­bá az „új Európa” elszegényedett övezetei (Románia, Len­gyelország és Bulgária).

Senki sem tagadhatja jelenleg, hogy ez a politikai front 1998-tól 2006-ig a különböző választási folyamatok során – beleértve a 2003-as újraválasztó nép­sza­va­zást és az államcsínnyel és a 2002-es olaj­ipari szabotázzsal szembeni rendszervédelmi tevékenységeket – hatalmas társadalmi mozgósítások vezetésével és igazgatásával bizonyította be hatékonyságát. Tevékenysége azonban nem volt ugyanilyen hatékony, amikor azon fáradozott, hogy kialakítsa a szocializmusba való átmenethez szükséges struktúrákat és felépítményi elemeket. Kiderült, hogy az „élcsapat” nem szervez és nem hoz létre tulajdont, csak azt osztotta szét, amit a hivatalos rendszer elkülönített a nép számára. A missziók (társadalmi prog­ramok) informális rendszere volt az, ame­lyik lehetőséget és újféle identitást teremtett a kiváltsággal nem rendelkező vene­zuelai la­kos­ság részére. Friss szervezet volt ez, amely számot vetett egy jelen­séggel, melyre a pártok és a szakszervezetek nem tudtak kellő figyelmet fordítani: a rend­szer­ből ki­re­kesz­tet­tek­ről van szó. Ebből a rétegből emelkedett ki az új vezetés is, amelyik tömeget tudott maga mögé állítani, és ma ez a tömeg alkotja a rendszer kemény támogatói bázisát. És ez a jelenlegi venezuelai forradalmi mozga­lom hatalmának társadalmi alapja.

Venezuela Egyesült Szocialista Pártja mint a forradalom politi­kai eszköze

A rendszert állandó lélektani, gazdasági és katonai nyomás alatt tartja a globalizált burzsoázia, szövetségben a kolumbiai oligar­chiával és a belső „ötödik hadoszloppal”. (Ez utóbbit a nemzeti nagyburzsoázia és a középosztályok alkotják, amelyek hagyo­má­nyosan függnek a fejlett tőkés országoktól, manapság pedig köz­vetlenül az Egye­sült Államoktól.) Ilyen helyzetben a politikai rend­szer szilárdsága nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire haté­kony a forradalmi kormány politikája.

Ahogy Simón Rodríguez megjegyzi egy már idézett bekezdé­sében, „az egyszerű ember nem szereti a feltevéseket, mert nem tudja, mivel helyettesítheti be azokat…” – őt a tények érdeklik.

Ezért kedvez a reakciónak az, amikor nem tudjuk hatékonyan tel­jesíteni a programokat. Ez a tehetetlenség sok esetben nyilvánva­ló. Sok tekintetben kétségkívül a konzervatív erők számlájára kell írni, hogy forrásokat kellett elvonnunk tevé­keny­sé­gük semlegesí­tésére. Hasonlóképpen az államigazgatásba beszivárgott bürokrá­ciának tulaj­donít­ható, hogy bűnös szabotázsa vagy vétkes hozzá nem értése miatt elmaradt a tervek végrehajtása. De az élcsapatot is jelentős felelősség terheli a zűrzavar miatt, hogy nincs olyan szer­vezete, amelyik tevékenységének kohéziót biztosítana. Olyan rend­re van szükség, amelyik a reivindikatív társadalmi mozgalmat az alapnak és a fel­épít­ménynek a szocialista forradalom igényelte átalakításait ösztönözni képes politikai erővé alakítja.

A folyamatot semmiképpen sem valósíthatná meg a kis pártok sokasága; a szak­szervezetek, szakmai testületek, érdekcsoportok és felelős személyiségek, tehát az elővéd különböző elemei, vala­mennyien vetélkednek egymással, keresik a be­fo­lyá­solás társa­dalmi lehetőségeit, hogy kielégitsék saját érdekeiket, egyebek közt közt úgy, hogy közfunkcióikkal visszaélve jogtalan anyagi elő­nyöket szereznek. Mindez olyan politikai pártot követel, amely lehetővé teszi a szocialista terv végrehajtását, és biz­to­sítja a szer­vezett nép ellenőrzési jogát a társadalmi élet minden területén.

A szocializmus és a párt

A szocializmus ebben az értelemben nem az emberi nem fizikai és különösen bio­ló­giai szempontú evolúciójának egy meghatározott időszaka a Földön. Nincs tele­olo­gi­kus jellege, ami a „történelem céljává” vagy a tökéletes társadalom – a kommunizmus – elérésé­hez vezető átmenet egyik szakaszává változtatná – ahogy az a neo­liberális fel­fogással történt –, s aminek minden körülmények között azonos dogmatikus jelen­té­se volna. Valami olyan, amit ha politi­kai terminusra fordítanának le, az emberi lé­nyek közötti állandó konfrontációnak neveznénk, ahogyan azt a „vadkapitalizmus” fel­vázolja a „végtelen háború” sémájával. Nem is „megmentő ideo­lógia”, ahogy a gaz­dasági liberalizmussal egyetértő polgári szoci­alizmus megfogalmazta, azt a hamis reményt keltve, mintha poli­tikai reformokkal fokozatosan megvalósítható volna a társadalmi humanizáció.

Ez a társadalmakra elidegenítő hatást gyakorolt, az emberi elő­rehaladást gátló kon­formista attitűdhöz vezetett, és olyan demagóiát alakított ki, amely végletesen el­tor­zítja a demokrácia eszmé­jét – azt az eszmét, amely az élet megőrzésére irányuló szándék­etika legracionálisabb értéke. Ahogyan mi, venezuelaiak csaknem egy év­szá­za­don keresztül megfigyeltük, a gondolkodásnak ez a formája csupán a köz­társa­sá­gunk­ban együtt élő osztályok és tár­sadalmi rétegek közötti szélsőséges egyenlőt­len­séghez vezetett. A szocializmus az emberi viselkedés tudományának területén kiala­kított elmélet arról, hogy egy meghatározatlan anyagi valóságban mi a lehetősége egy olyan rugalmas társadalmi rend létrehozásá­nak, amely képes alkalmazkodni a fizikai világban és az emberi kultúrában bekövetkező változásokhoz. Ez a kultúra a szoci­alista rend alkotóképességének eredménye – azé a képességé, amely esz­közöket talál fel, hogy megkönnyítse az emberi létet meg az embe­ri nem megőrzését. Ez egyike azok­nak a fizikai vagy metafizikai természetű képességeknek, amelyek az emberi akarat­tól és egy tanulási folyamattól függnek. A párt tehát akaratformáló iskola, és ez az akarat lehetővé teszi az emberek számára, hogy felépítsék és megvédelmezzék a szocializmust.

A párt nem termeli újra a politikai szervezetek napjainkig jel­lemző vonásait. Nem egy ideológia kifejlődése, és nem egy társa­dalmi osztály vagy bármely más emberi egyesületi forma érdeke­it képviseli, amely önmagáért való céllá válik. A liberális képvise­leti demokrácia keretén belül ez volt a pártok felfogása. A párt arra szolgál, hogy egyesítse a szabad embereket, akik önállóan, demok­ratikusan kívánnak részt venni hatalmuk gyakorlásában, hogy ter­mészeti környezetükkel harmóniában valósítsák meg önmagukat az embertársaikkal való békés együttélést lehetővé tevő közpoliti­kák alakításában. Más szóval: a szocializmus etikai keretén belül.

A politikai szervezetnek ily módon történő felfogása lényegé­ben pluralista, hiszen még ha megvan is az alapegyezség az érté­kekről és a célról, ami felé tartanak, ismerik az emberi lények közöt­ti természeti különbségeket. Olyan társadalmi rend ez, amely elis­meri mind az egyének, mind a konkrét csoportok közötti érdekel­lentéteket, hiszen ezek a szociális és természeti környezet külön­bözőségeiből adódnak.

Ebben az értelemben a tolerancia a szocialista gondolkodásmód egyik alap­értéke, gyakorlati érvényesülése meghatározza a párt­tagok magatartását és a külső környezettel szembeni attitűdjüket. A különbözőségek megoldására a párbeszédet és a vitát ismeri el érvényesnek, és határozottan elutasítja a hatalom meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként történő, a politikai viszonyokat néhány stratégiai termé­szetű viszonyban átala­kító személyes vagy csoportos kizárást. Per­sze felhívja a figyelmet az egyénben és a társadalmi csoportokban jelentkező kultúra-természet ellentmondás létezésére. A párt éppen úgy eszköze a lényegében békés politikai cselekvésnek, mint az erőszakos jel­legű stratégiának. Ami ez utóbbit illeti, agresszív cse­lekedetek létrehozójává válhat, konflik­tusok színterévé, melyek­ben összeütközésekre kerül sor napjainkban nemzeti és nemzet­közi méretekben, szocialisták és konzervatívok között, avagy maguk közt a szocialisták között is. Ily módon a párt idegrendszert alkot, aktivizálja az államot a nép szuverenitásának védelmére.

A társadalmi „szinapszis” mint Venezuela Egyesült Szocialista Pártjának (VESZP) alapvető funkciója

A politikai szervezet úgy működik, mint a különleges egyesülése­ket megkönnyítő „szi­nap­szisokat” kiprovokáló neurotranszmitter, amely az idegrendszerben jeleket továbbít egyik neurontól a másikhoz, és az idegrendszerből kiindulva összekapcsolja a neuronokat a nem idegi sejtekkel, például az izomsejtekkel vagy a mirigysejtekkel, hogy egyéni építő- vagy védekezőakciókat pro­vokáljanak. A neuronok között a szi­nap­szis felel az egyéni tudat kialakulásáért. Ez a fogalom – a szinapszisé – görög sza­vak kom­binációjából származik: sin azt jelenti „egyesültek” és a haptenia úgy fordít­ható le: „határozottan”. Ha e fogalmat összefüggésbe hoz­zuk a párttal, lényege úgy fogalmazható meg, hogy olyan esz­köz, amely a közös tuda­ton belül a tagjai közötti egységre törek­szik, és arra, hogy más és más társadalmi és politikai formákban a környezetében mindenki valósítsa meg a résztvevőkkel az államon belül a társadalomtest egységét.

Ezzel a képpel váltjuk fel a már ismert, mechanikán alapuló metaforát, amely ezt az „élcsapatának tekintett politikai szerve­zetet afféle áttételszíjként fogja fel, amely a már felvilágosult együt­tes ismereteit és döntéseit átadja a félretájékoztatott, ön­tudatlan proletariátusnak, és általában annak a vízfejű társadalomnak, mely­ben minden energia „az agyban” összpontosul, s az mozgatja a testrészeket a faj minden­ható akarata szerint, saját érdekeinek meg­felelően. Ez a jelenség – a 19. századi és a 20. század első részében lezajlott tudományos fejlődéssel, és a gazdaság terén elért haladással összhangban – akadályozta meg az emberiség felemelke­dését általában, és specifikusan a szocializmus előretörését.

Az úgynevezett „létező szocializmus” szervezeti formáiban – legalább annyira, mint a polgári szocializmusban – az energia fel­halmozását keresték, ahogyan ez ösztö­nösen a konzervatív erőkön belül is történik, nevezetesen az oligarchikussá vált vezetésben, amely önkényesen a népek leigázására használta a felhalmozott hatalmat. Ugyanez zajlott le a nemzetközi kapcsolatokban is. Meg­alkották tehát ezt a szélső­sé­ge­sen hierarchizált rendet, amely a konkrét politikai közösségekben úgy fejeződik ki, hogy széles réte­geket szegénységgel és kirekesztéssel büntet.

A nemzetközi rendszerben ennek a képnek a megfelelője, lefor­dítva arra, ahogyan a birodalom hadvezérei maguk nevezik: az „ingatagság íve”. Kiterjedt terü­let, amely a dél-amerikai kontinens andoki régióinál kezdődik, átszeli Afrika északi és közép­ső részét, onnan bejárja a Közel-Keletet, és eljut a Fülöp-szigetekig és Indo­néziába. Ez a terület az, amelyet a „harmadik világnak” neveznek, és ahol a fejletlen felté­telek­nek alávetett népekkel együtt a legna­gyobb ásványianyag-tartalékok talál­hatók, főleg olaj- és gáztarta­lékok, a legnagyobb víztartó rétegek és itt a legnagyobb a biológiai sokféleség. Ebben a térségben helyezték el az előretolt katonai bázi­sokat, ahonnan megpróbálják visszatartani ezeknek a közössé­geknek, magának az emberi nemnek a felszabadító mozgalmait.

Ennek a metaforának a kibontásával jellemezhetjük a Venezue­lai Egyesült Szocia­lista Párt összetartó erejét. A mikroelektronika területén végbement tudo­má­nyos és technikai forradalom a vég­telenségig fokozta az információ elérésének és szer­ve­zé­sének lehe­tőségeit a döntések meghozatalában, a kommunikációs csatornák megsokszorozásával megkönnyítette a társadalmi erők szervezé­sét és irányítását, továbbá a termelőerők növelését jelentette. A tár­sadalmi forradalom időszakán belüli forradalomról van szó. Ennek a robbanásszerű változásnak volt köszönhető, hogy jelentős poli­tikai forradalmak valósultak meg, mint például az iráni iszlám for­radalom és a mi bolivári forradalmunk.

Szinte megmagyarázhatatlanul omlott össze a globális kapita­lizmus által támogatott monarchia, amelynek felhalmozott gaz­dasági és katonai eszközei össze­hason­líthatatlanul nagyobbak vol­tak annál, mint ami az iráni proletár tömeg kezében volt.

Ugyanez volt a meglepő Venezuela esetében is, proletariátu­sunknak nemzeti méretű mozgósítása az El Caracazo néven ismert felkelés alatt. Az első esetben a mágneses szalagokkal működő „kazetták” és az elemes hordozható lejátszók voltak a kollektív tudatot formáló eszközök, melyek lehetővé tették az Irán politikai rezsimjét átalakító tevékenységek koordinálását, miközben a mi esetünkben a tömeg­kom­mu­ni­ká­ciós eszközök és a mobiltelefon játszottak fontos szerepet abban a népfelkelésben, amely utat nyi­tott a mostani forradalomnak.

Ugyanilyen megdöbbentőek voltak a bolygóra kiterjedő, a nem­zetek feletti és a pacifista jellegű különleges szervezetek ellenőr­zése által végzett mozgósítások a nem­zet­közi piac uralmára vágyó monopol- és a transznacionális vállalatok szándékaival szemben, az imperializmus háborús terrorizmusa ellen, amikor az ellenőrizni próbálta a már említett „ingatagság íve” területeit. A párt műkö­désébe szisztematikusan be kell vezetni az úgynevezett ismereti hálók gyakorlatát: tagjait be kell vezetni a nyilvános „info­közpon­tok” használatába, utóbbiakat létesíteni kell, és több alternatív kom­munikációs eszközre van szükség.

Így jön majd létre a szinapszis, amely lehetővé teszi a szocialis­ta elővéd egy­ségét és erejét, valamint a venezuelai államba tagolt társadalomtest kohézióját. így a párt megtalálja helyét az összeüt­közések színterein, a népek társadalmi életében és a köztük ma jelen levő dialektikus viszonyokon belül, vagyis a közvélemény területén. Alakot ölt, ami a radikális angolok puszta megérzése volt, akik a 17. században utat nyitottak a forradalmi ellenvallás­nak, a nyomtatott sajtót használva arra, hogy meg­nyer­jék maguk­nak a közvéleményt. Ez a gyakorlat lehetőséget ad arra, hogy a köz­vet­len részvételi demokrácia anyagivá váljon, a párt működé­sében legalább annyira, mint a politikai közösség életében, való­sággá változtatva, ami mostanáig pusztán körül­ír­ha­tat­lan abszt­rakció volt, amit úgy hívnak, hogy „21. századi szocializmus”.

A párt mint a venezuelai forradalmi tömeg szervezésének esz­köze

A párt alakot ölt, de nem a polgári szocializmus által szervezett tömegpártokét, célja az, hogy a politikai és stratégiai cselekvés érde­kében hatékony elővédet szervezzen a nemzeti proletariátus egy részéből. De sok ember nem szükségszerűen tömeg, csak szük­ségleteik tudatában lévő és vágyakkal rendelkező emberek nagy­számú tömö­rü­lése, akik sokkal inkább hallgatólagos megegyezéssel – a közös célokat azonosító lélek­tani mechanizmus segítségé­vel – csoportosulnak, mintsem egy felvilágosult ve­ze­tés hatására. Vitathatatlan, hogy a társadalmi elővéd, amely lehetővé tette a vene­zuelai forra­dalmat, szinte spontán állampolgári egyesülés által jött létre, olyanokéból, akik tuda­tában voltak szegénységüknek és embertelen életkörülményeiknek. Nem szugge­rál­ható és hiszékeny, ösztönös viselkedésű sereg volt, amely irracionális spontaneitás­sal bír, és tömegre jellemző erőszakos megnyilvánulásra meg álla­ti vadságra képes.

Tömeg a közösségünk középrétegét alkotó kispolgári tömeg volt, és hamar kimerítette minden erejét. Olyan helyzet állt elő, amelyben a nemzetközivé lett bur­zsoázia által kimondott gyanú ipso facto vitathatatlan ténnyé változott; az ellen­szenv elve pilla­natokon belül vad gyűlöletbe csap át. És tömegeket csábított el a polgári szocializmus demagógiája, akik beléptek a polgári pártokba és civil szer­ve­ze­teik­be, s akarat nélküli automatákká váltak. Viszont nem volt fanatizmus, sem gyű­lö­let, sem feltétel nélküliség az élcsa­pat viselkedésében. Sikereiket inkább rábeszélő és lebe­szélő mód­szereikkel érték el az uralkodó burzsoázia által kikényszerített sza­bályok keretei között, nem fizikai és lélektani agresszióval.

Ebből következik, hogy viszonylag alacsony árat fizetett győzel­méért, és lé­nye­gében nyereséget könyvelhetett el, miközben ellen­ségei nagy veszteségeket szen­ved­tek el nemcsak a belső színtéren, hanem a nemzetközin is. Alapgondolatunk az, hogy igazi tömeg­szervezet létesüljön, amely felkészült kádereket képez a politi­kai-stratégiai cselekvés számára, nem pedig a fordítottja, mint a korábbi gyakorlatban történt, amikor úgy kezelték a proletariátust és a társadalom középrétegeit, mint a röghöz kötött jobbágyokat. A párt mint a szocialista program végrehajtásának eszköze

A párt térben vagy funkcionálisan elszigetelt kis akciócsoportok körül alakult, amelyekben ténylegesen megvalósítható a demok­rácia eszméjén belül a politikai tevé­keny­séghez alapvetően hoz­zátartozó párbeszéd és vita, és végrehajthatók a konzer­vatív reak­ció erőszakos tevékenységének visszaverésére hivatott stratégiai tevé­keny­sé­gek, a „decentralizált harcmező” gondolatának jegyében. Ezek az egységek – a katonai nyelvből átvett „zászlóalj” nevet kap­ták. Az ilyen típusú alakulat a politikai tevé­kenység által megkí­vánt taktikai akciókat hajt végre. Szocialista köröket hoznak létre, közvetlenül választják szóvivőiket, és akciósorozatokon keresztül valósítják meg időben és térben mélyebb tevékenységeiket. A szó­vivők fizikai vagy virtuális gyűlésen – ismeretségi hálóikon keresz­tül – megválasztják küldötteiket a szervezet vezetésébe, amely álla­mi és nemzetközi összefüggésben politikai és stratégiai tevékeny­ségét irányítja.

Ugyanez a mechanizmusa a kormányintézményekbe és a vene­zuelai köz­ha­tal­mat szervező különböző szintű szervekbe történő képviselőválasztásnak. Olyan mecha­nizmusról van szó, ahol a veze­tésre az eredmények adnak erkölcsi jogot és legiti­mitást, nem pedig pusztán a származás vagy a demokrácia képviseleti formája, amely a felső vezetést jellemezte a polgári szocializmus idején, mely az utóbbi ötven évben a venezuelai politikai rendszert meghatároz­ta. Ez esetben a hatalom az igaz­sá­gos­ság által megszerzett tekin­télyből származik. Ezt az értéket olyan politikai akcióval vagy gya­korlattal lehet megszerezni, amely összhangban van a venezuelai nép legfőbb értékeivel. Ebben a helyzetben a párt társadalmi szám­vevővé is válik azért, hogy az emberek érezzék: kormányuk és vezető tagjai igazságosak vagy igazságtalanok, tör­vé­nyesen járnak el vagy törvénytelenül, nemcsak aszerint, ahogyan politikai pozí­ció­juk­hoz jutottak, hanem alapvetően aszerint, amit cselekszenek.

Összefoglalva a párt a szocialista program megvalósítójaként reményre jogosít, a haladás biztosítéka a venezuelai állampolgá­rok részére. Ezzel a mechanizmussal járul hozzá népünk ahhoz, hogy optimalizálja a béke lehetőségeit az egész emberiség számá­ra. A venezuelai burzsoázia a proletariátus erőszakos cselekvésé­től való félelmében oly lassan és gyáván lépett a színre a szövet­ségi háború idején, a 19. század közepe táján, hogy a proletariátus 1999-es győzelme után hamar elvesztette magabiztosságát, és kapi­tulált; minden reményét külföldi osztályos társaiba vetette, akik azonban alaposan belebonyolódtak periférikus háborúikba a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. A venezuelai burzsoázia tekintélyét igencsak megtépázta a Kolum­bia Terv alkalmazása során elszen­vedett veresége, és az a tény, hogy sikertelenül próbálta érvénye­síteni az ALCA-ban kifejezett uralmi politikáját.




ISBN 978-963-06-8375-3

Felelős kiadó a Venezuelai Bolivári Köztársaság Nagykövetsége

Felelős szerkesztő Simor András

2009 Vasas-Köz Kft. Nyomda
Felelős vezető Badó Géza

Terjeszti a Könyvtárellátó Közhasznú Társaság