|
„Nem mintha el akarnám cserélni tollamat
a te pisztolyodért,
de a költő te vagy."
(Miguel Barnet: Che)
(A mű)
S hogy senki ne legyen magára hagyatva,
a kanári születésnapján kapott egy macskát,
s akit mindeddig nem őrzött senki sem,
hát az őrt kapott természetesen.
Már csak ez volt bevégezetlen a világból,
s most az Isten kedvtelve nézegette,
aztán körültekerte szögesdróttal,
hogy holmi gonoszság kárt ne tehessen benne.
(A túloldalon)
Az újságok megtelnek szavakkal,
mint esőben lucsokkal az út,
leszivárognak az ember idegcsatornáiba,
s az ember száján ásítás bugyborékol.
Ebben az álmos órában mi mást lehetne tenni:
az ember lába elindul,
átviszi gazdáját a téren
egy nemiszerv két oldalán gépiesen mozogva.
A túloldalon lakik az ember szeretője,
keresztrejtvényt fejt hasonfekve éppen,
és mikor unja,
házassághirdetések tetvei közt vakarózik.
Valahol csecsemőkkel trágyázzák a világot,
és felmetszik a sárga asszonyok hasát,
de itt
a fürdőszobában minden befejeződik.
(Ha egy kis szerencséje van)
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy országot
aranyozott címerrel és királlyal,
és viszonylag hegyes-völgyes országot
kap jó esetben -
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy várost
díszkivilágítással és polgármesterrel,
és szép várost kap derék polgármesterrel,
ha egy kis szerencséje van –
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy utcát
a legeslegújabb történelmi névvel,
és ha jó napon született, akkor a
közlekedéshez közel kapja az utcát.
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy lakószobát
tűzhellyel és küszöbbel,
és ha egy kis szerencséje van,
akad egy ágy is benne,
amin majd nem unatkozik.
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy fadobozt
egy névvel és két aranyozott dátummal,
és ha egy kis szerencséje lesz,
ezek idővel
valamit majd jelentenek is.
(Magasabbról ragyogj)
Mennyire vártunk rád, Olajszagú,
hogy üvöltöztünk nevedtől részegen,
hogy emeltünk csenevész vállainkra,
éhes és álmos napokon hogy cipeltünk!
Fagyban mezítláb mentünk eléd,
hőségben szomjan,
lábunk dagadt, tenyerünk fölrepedt,
maltert hordtunk, téglát raktunk alád,
magasabbról ragyogj...
Ne hagyd el sápadt, korán elfáradt seregedet,
mozduljon értünk szíved, karod!
(Add fegyvered vállamra)
Mielőtt
a Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot,
mielőtt kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra,
egy elfelejtett-ízű pillanatban,
mellédszegődve a csatakos utcán,
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé,
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is,
add fegyvered vállamra,
érezzem a heveder szorítását,
és énekeljünk valamit a Forradalomról!
Azt, hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát,
ledönti a harácsolok szobrait,
felborítja a pénzváltók asztalát
és önzésnélküli álmokat ad a szívnek –
Hadd szegődjek még melléd,
mielőtt
nem hiányoznál énnekem se többé!
(Alkohollal öntözött sivatag)
Mert ez az ötven-hatvan év nélküled
csupán a sejtek önvigasztalása.
A szerelem befejeződik az erekciónál
és átadja helyét
az elégedett hús unalmának.
Az asszonyok nem szülnek,
vagy ha szülnek:
a gyerekek
fegyőrt játszanak és útonállót,
míg belenőnek a galerik teenager-kurvái és
tetovált nemiszervű vezérei közé.
Mert
a gondosan adminisztrált sebekből
nem csap ki a vér,
hisz nem teérted keletkezett a seb,
az összeszorított fogak arénájában
nem csikorog a dühök biztatása,
csak valami trombitaszólam
bandukol árván, vagy a
hisztérikus elektromosgitárok csörtetnek céltalanul
az alkohollal öntözött sivatagban.
Mert érzelmeink dzsungelösvényét
benövi nélküled
a nyálas szeretet
és a megadó alázat selyemfüve.
Rothadó öklök lógnak a testeken,
melyeket összemásztak a polgári illúziók tetvei,
vagy zsebrevágott öklök, aprópénzért kotorászó ujjakkal,
vagy órák örömei közt kullogó rabszolga öklök,
melyek mint az elpuhult rendőrkutyák,
már csak csaholni tudnak –
Mert a gyűrött ágyakon,
a halál-utáni irgalom bűvöletében,
az ajtók előtt,
az örömök előtt,
a hullaházak előtt
csak összefogdosni lehet az életet,
remegő és
az örök haláltól maszatos kézzel.
(A hajnal előtti órák)
Jött egy férfi,
aki így énekelt:
Mint a kísértetek,
éjfélkor lopakodunk közétek.
A hajnal előtti órák vaksötétek.
Csak a bakancsok surrognak éjszaka
a hegyi fűben, csak a
sötétbe-mormolt keserűség
denevérei
csattognak át a falvakon.
Tenyerünk ráizzadt a puskatusra,
mert szeretjük a puskát.
Jó puskánk - mondjuk neki -, a vért szeresd,
ne a madarak füttyét, ne a szelet,
mint a költők és egyéb humanisták.
A humanizmus a könyvtáraké,
a polcok humanizmustól roskadoznak.
Szemünk éhségtől fekete kút,
megaláztak minket százféleképp,
most szeretjük a puskát.
Jó puskánk – mondjuk neki –, szeresd a vért!
(S látom, kiköpi a vért és a földet,
sáros arcából szeme kivilágít,
ismeretlen katona lesz maholnap,
síremlékét koszorúzzák a hízott
diplomaták, utcát és áruházat
neveznek róla,
– én öklét lesem,
s lehajtok érte,
sáros fegyverért.)
Szorongatom a számban a neved,
mint a hínárt a vízbefulladó.
Fogam között viszem át a neved
az összehazudott szerelmeken.
Beszélni kellene rólad és elénekelni a neved,
ahogy az elfogott katona énekel,
de minden stratégiai jel első szava a neved,
így aztán nem szabad kimondanom.
Óráim keserű konspirációiban, mikor
a gond a nyomorra is gyanakodva les,
minden kimondott névben azt figyelem,
mi maradt még nevedből kimondatlanul.
Ha letépném magamról ezt a véres inget,
melyet rám adott kötelességeivel a világ,
mindenki látná bőrömre tetovált neved,
s attól kezdve minden egyszerű lenne.
De csak szorongatom fogam közt a neved,
s ahogy lövészárokban nézegeti apja
sohase-látott fia fényképeit,
úgy nézlek reménykedve.
(A legenda végén)
Az Isten is a nagy legenda végén
keresztre küldte, ecettel itatta,
ki annyit járt a sárban őmiatta,
hogy segítsen döglődő teremtményén,
míg az szorongva hajtogatja: én, én!
és csak rabolni verődik csapatba,
vagy ha ura bakavonatra rakja,
s hetykén vigad saját keserűségén.
Ha akad még jó néha a világon,
kis árulók mocskolják azt be gyorsan,
aztán mint akik osztoztak e sorsban,
fényben riszálnak, dicsőségre vágyón.
Hát nem tudom, hogy érdemes-e látnom,
ki az, akitől félnek még a gyávák.
A hős testét szolid nyűvek zabálják,
ha átgázolt szegény a vad halálon.
(Ajánlás)
Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!
|
„No es que yo quiera darte
pluma por pistola
pero el poeta eres tú."
(Miguel Barnet: Che)
(La obra)
Y para no dejar a nadie solo y abandonado
al canario en su cumpleaños obsequiaron un gato,
y él que hasta ahora no fue cuidado por nadie
por supuesto le tocó un guardián.
Sólo esto quedó inconcluso del mundo,
ahora Dios lo observa con placer
y más tarde lo rodeó con alambres
para resguardarlo de cualquier vileza.
(Al otro lado)
De palabras se cubren los periódicos
como bajo la lluvia los caminos se enfangan,
se filtra por las redes nerviosas del hombre
y por su boca borbotea el bostezo.
A esa hora del sueno qué más podría ser:
el pie del hombre se pone en marcha
y por la plaza a su dueño lo atraviesa
en movimiento mecánico de ambos lados de su sexo.
Allá en trente vive la amante del hombre
está acostada boca abajo llenando crucigramas
y cuando se aburre
entre pulgas de anuncios matrimoniales se rasca.
En cierto lugar con recién nacidos se abona el mundo
y rasgan las barrigas de las mujeres amarillas,
pero aquí,
todo termina en el cuarto de baño.
(Si un poco de suerte lo acompaña)
Cuando el hombre nace:
recibe un país como regalo
con su rey y con dorado escudo
y respectivamente el país tendrá valles y montanas
eso en el mejor de los casos.
Cuando el hombre nace:
recibe una ciudad como regalo
con alumbrado especial y con alcalde
y la ciudad bonita con alcalde bueno
será si la suerta lo acompaña.
Cuando el hombre nace:
recibe una calle como obsequio
con el nombre histórico superúltimo
y si nació un día venturoso, entonces
recibirá una calle por donde va el transporte.
Cuando el hombre nace:
recibe una habitación como un obsequio
con cocina y umbral
y si la suerte lo acompaña
hasta encuentra una cama en la que no se aburre.
Cuando el hombre nace:
recibe una caja de madera de regalo
con un nombre y dos fechas doradas
y si un poco de suerte lo acompaña
cuando pase el tiempo
alguién recordará esas fechas.
(Resplandece desde lo más alto)
¡Cuánto de esperamos a ti, Olor de Olivo,
como gritamos delirantes tu nombre,
como te alzamos sobre nuestros endebles hombros
en días de hambre y sueño, cómo te llevamos a cuestas!
Fuimos a recibirte descalzos en las nevadas
y en días de calor fuimos sedientos,
los pies hinchados y grietas en las manos
cargamos morteros, juntamos ladrillos debajo de ti,
resplandece desde lo más alto...
Y no abandones a esta tropa que se cansó antes de tiempo,
¡mueve por nosotros tu corazón, tus brazos!
(Cuelga tu arma en mis hombros)
Antes
de que el privado cabaret llamado Bienestar
como un intelectual solitario desprecie al mundo
antes que a mi pobre amada
la cambie por damas de brillantes
en un minuto de sinsabor y olvido,
déjame acompañarte por la húmeda calle
y sintamos en los zapatos rotos
el fluir de las aguas y el lodo frio
mientras tanto fumemos el último cigarro,
¡y cuelga tu arma en mis hombros
y tenga el apretón de la cincha
y cantemos a la Revolución!
Que de color se llenen los rostros de los niños pobres,
derribemos la estatua de los saqueadores,
destruyamos la mesa de los banqueros
y que de suenos sin egoísmo se llene el corazón –
¡Acompañarte quiero
antes de que
yo también olvide tu nombre!
(Desierto regado por el alcohol)
Porque sin ti estos cincuenta-sesenta anos
son tan solo autocomplacencia de células.
En la erección el amor se acaba
y deja su lugar
al tedio de la carne satisfecha.
No paren las mujeres
pero si dan a luz:
los niños juegan a policías y ladrones
hasta que pertenecen a los grupos gamberros
de las adolescentes-putas y
a los jefes con tatuajes en sus penes.
Porque
de las heridas administradas con cuidados
no salta la sangre
pues la herida no surgió por ti
ni en la arena de apretados dientes
no rechina el estimulo de la furia
únicamente algún sonido de trompeta
se arrastra solitario, o
las histéricas guitarras eléctricas sin tino galopan
en el desierto regado por el alcohol.
Porque el amor empalagoso
y la sedosa hierba de sumisión sufrida
encubren sin ti el trillo de la jungla
de nuestros sentimientos.
Cuelgan de los cuerpos puños podridos
que recorren las pulgas de las ilusiones burguesas
o puños dentro de los bolsillos con dedos Pescadores de monedas
o puños esclavos arrastrados entre horas de placer
que como perros policías
ya solo ladran –
Porque en las camas arrugadas
en el éxtasis de misericordia post-morte
trente a las puertas,
trente a los placeres,
trente a las funerarias
solo manosear se puede a la vida
con temblorosas manos y
sucias por la eterna muerte.
(Las horas antes de la aurora)
Llegó un hombre
que canto así:
Como los espíritus
en la medianoche nos mezclamos con ustedes.
Las horas antes de la aurora son oscuras.
Soló las botas suenan en la noche
entre las hierbas del monte, soló
se oye en la oscuridad el susurro de los murciélagos
de la amargura
que con sus alas crujen sobrevolando los poblados.
Nuestras manos se pegaron a la culata
del fusil porque lo amamos.
Buen fusil, - le decimos - jama la sangre,
y no al trino de las aves, no al viento,
como los poetas y otros humanistas!
De bibliotecas es el humanismo,
y los estantes crujen con él.
Nuestros ojos por el hambre son pozos negros,
que de mil formas nos humillaron,
ahora amamos el fusil.
Buen fusil, – le decimos – ¡jama la sangre!
(Y veo que escupe la sangre y la tierra,
alumbran sus ojos de su cara enfangada,
cualquier día se convertirá en soldado desconocido,
obesos diplomáticos depositarán ofrendas
de flores en su tumba, y la calle y el almacén
llevarán su nombre,
- yo sus puños acecho
y me inclino
por el fusil lleno de fango.)
Aprieto con fuerza en mi boca tu nombre,
como el verdín el que se ahoga.
Entre mis dientes traspaso tu nombre
a través de mentidos amores.
Habría que hablar de ti y cantar tu nombre,
como canta el soldado a quien capturan,
pero tu nombre es la primera palabra de cada signo estratégico
así pues pronunciarlo está prohibido.
En las amargas conspiraciones de mis horas, cuando
la inquietud vigila recelosa la miseria
escucho en cada nombre pronunciado
lo que aún queda por decir del tuyo.
Si mi camisa ensangrentada desgarrara
con la que de obligaciones me vistió el mundo
todos podrían ver sobre mi piel tu nombre,
entonces todo sería más sencillo.
Pero tu nombre sigue apretado en mis dientes
y como el padre que en la trinchera mira
las fotos del hijo que no vio nunca
así te miro esperanzado.
(Al final de la leyenda)
También Dios al final de la gran leyenda
mando a crucificar y dio de beber vinagre,
a quien tanto se enfangó por él
para beneficiar su creación moribunda
que repite sin césar: ¡yo, yo!
y solo llega a la tropa para el atraco
o si el amo le sube al tren militar
y entonces con arrogancia baila su amargura.
Si quedara algo bueno todavía en el mundo
estos pequeños traidores pronto lo ensucian
para después compartir ese mismo destino
y esperar glorias, contoneándose bajo las luces.
Pues no sé si valiera la pena, ver
a quien le temen los cobardes.
El cuerpo del héroe atraviesa la violenta muerte
y por los comedidos gusanos es devorado.
(Recordatorio)
¡Oh, Príncipe de este mundo cacofonico,
si alardeando nos escupimos a la cara,
trente a Dios no hables de nosotros,
tan solo implora por nosotros, Che Guevara!
|
