A kötet megjelenéséért köszönetet
mondok feleségemnek: Panninak,
és az Iparos Újság szerkesztőségének.
LÁTTAM A CSENDET
A folyónál
Körülöttem a derék-vastag, izülettel vert göröngyös törzsek,
ég-magasba nőtt terebélyes ág-koronáikon sárguló levelek
összehajolnak, mint múlt időkről mesélő vénséges-vén hölgyek,
akiknek szemérmes emlékeikben felizzanak a suháng-szerelmek.
Emlékek keringője
Ültünk a kávéházi asztalnál,
beszélgettünk, konyakot kortyintottunk
és lassan a bennünket kerítő év-falainkon
rést ütött a messzi múlt,
s összefogódzott szavaink dallamára
keringőzni kezdtek körülöttünk emlékeink.
Reggeli pillanat
A józanító szél
félrevonta az égi-fekete fátylat,
s a komor házak mögött
tápászkodó nap
bevilágította a kócos fákat –
tollászkodó verebek panaszolták:
hideg volt az éj…
Hónap-virágok
FEBRUÁR
A hegyek hátán
és az alföldi lapályon
mindenütt fehér a világ,
s a szűz hóban lépteink nyomán
még sáros víz fakad.
De lám! Mégis éled a táj,
bújik kifelé, nyílik már a hóvirág!
JÚLIUS
Ahol a lustán delelőre emelkedő
naptól forralt levegőben,
a levelek közt átverődő fényben
rezzenetlenül álló folyóparti fák,
s a szalma-száraz, sárgára szikkadt füvek, bokrok
enyhet hozó esőért jajongnak –
ott a vízbe csobbanóktól szerte repülő cseppek
gyémánt-csillogással kápráztatják el
a magukat friss levegőért felszínre ugrató halakat.
AUGUSZTUS
Hol egykor kaszával vágták a rendet,
most ormótlan masinák dohognak
az éjt is nappallá téve a holnapi létért:
hogy „éhe” ne legyen a kenyérnek –
legyen belőle bőven mindnyájunk asztalán.
SZEPTEMBER
Akár ha ördög szekerén
lett volna kocsis,
villám-ostor durrogással
elrobogott a nyár.
Mikor fogzenére vágyott:
hideg leheletétől
vacogtam,
máskor meg hevült teste
verejték-esőt loccsantott rám.
Bőrömön éreztem:
én, meg a nyár
mint fonódtunk össze
soha ki nem elégült
szerelemben.
OKTÓBER
Csakis így lehetett:
földünk színeiért felelős Mester
inasaira bízta a festékek cipelését.
De az angyal-gyerekeknek már akkor is a játékon
és nem a kanták őrzésén volt az eszük –
megesett hát, hogy a kiömlő festékek
össze-vissza keveredve
milliomnyi színnel borították be
mind a fák, a bokrok leveleit.
S hogy a mester dorgáló haragját elkerüljék
óriási táblákon tudatták az emberekkel:
„ITT LÁTHATÓ MINDEN ÉVBEN
A NAGY ŐSZI SZÍNTÁRLAT!”
NOVEMBER
Rozsdás avarba burkolózik
a köd-lepte táj,
s a sűrűn zuhogó eső
éltető álomba ringatja
a jövő földbe rejtőző magvait.
Lapok Mátraszentistvánról
Az erdőn át ballagtunk a hóban,
arcunkra tűzrózsát mart a szél,
tüdőnk feszült a hideg levegőtől,
nyugtatta szívünket a csend –
s halkan, hogy össze ne törjük a varázslatot
gondolatainkat láncra fűzve
egyszerre mondtuk ki:
élni – így kellene mindig,
ölelő csend-szerelemben.
*
Nagyokat szusszanva
s egymást segítve
araszolunk a hegyi ösvényen
– messze még a csúcs –
s közben az ágaskodó fenyő-táltosok
fagyos rostjaik recsegésével
riogatnak bennünket.
*
Két hegy között
visszanéz a tájra
az irigy-sárga Nap
mielőtt helyet cserélne
az éjszakával.
Láttam a csendet
(Vendégségben Szalay Zsuzsáéknál)
Ott fent, Tahiban,
ahol a hegycsúcsok csiklandozták
a lustán terpeszkedő felhőket;
ott, ahol a ház előtti téren
már fortyogott a gulyás,
melynek látványa mozgásba lendítette
a gyomornedvek hadát;
ott, ahol a vágatlan fű vad-szaga
s a rügyekből a világra pattanó
gyümölcs-virág illat egymásra talált;
ott, ahol az asztalnál
a testet melengető napfényben
a szíveket erősítő calvados
és persze a koccanó poharakból
mind szaporábban fogyó bortól
átszakadt a gát
és szétterült a történetek folyama;
ott, ahol a szavak térhódító serege
zsibongva keringett, kavargott,
fülem nyitott volt a beszédre
s a fel-felcsattanó nevetésre –
szememmel láttam a csendet,
ahogyan a közeli erdőszélen
némán ölelkeztek a lombok,
maguk között ünnepelték
az új élet sarjadó zöldjét.
A NYUGALOM PERCEI
Meg kéne írni
Előttem az A/4-es
fehér papírmező –
napjaim küzdőtere:
vagyok mindig résen,
ellenséget figyelő őrségben;
a tűzvonalban fekszem,
hason kúszok,
s toll-szuronyt szegzek,
rohamra! – kiáltom –
és torkon ragadom
a kezdő sort!
Azután…
a csendes semmittevésbe
kihátrálok.
Nyugdíjas találkozó
Hát fecsegünk,
mint az értekezleteken hajdanán.
S ahogy gyarapodtunk az években
úgy sötétedtünk lélekben,
no, meg agyban lettünk bénák.
De élünk!
Az idő szörnyű büntetést mért ránk…
Bosszú
Gyilkos tűzre lobbannak a gyufaszálak
s a holtra ítélt cigaretta rudacskák
parázsló jajkiáltásokkal esküt tesznek:
füst-lelkükkel halálukért bosszút állnak –
s fuldokló köhögésbe rántják a testem.
Egérfogó
Iskolámnak, a budapesti
Madách Imre Gimnáziumnak ajánlom.
Az iskola védőfészkét
fölrúgtuk,
s cincogtuk az egerek víg dalát:
nem les már haragosan,
nem int már morcosan
kandúr-tanár,
nem miákol
nekünk soha már
cirmos-tanár:
„Te nagy szamár,
te nagy szamár!”
Megérezve az életszagot
az egér-bátorság vérszemet kapott,
s akarat-fogainkkal belevágtunk,
hogy freccsent az ital,
és pezsdítette erőnket a nő…
De jaj!
Csak most érzem igazán,
– ahogy a marakodás acélrugója újra és újra
gerincemre csap –,
e csalétek-életnél ezerszer
– s ki tudja még hányszor –
jobb volt a dühös
kandúr-tanár,
cirmos-tanár…
S ki ezt nem érti:
mind szamár,
mind szamár!
Hoppá!
A felszabadult Ferenciek terén
a hetes buszra várva
ülök a márvány pad szegletén,
ahol várakozik anyjával
luxus kocsijában a gyerkőcke.
Fogatlan ínyével piskótát majszol.
Én meg a mini bagett héjával
bajmolódok fogatlan ínyemmel…
Óh, boldog, újra élt gyermekkor!
Milyen is a nyugalom
Milyen is a nyugalom,
mely hangodat hallva
fejbúbomtól lábam ujjáig megérint?
Tengermély sötétjében fekszik így
a mozdulatlan homokszem —
és sárkány szárnnyal suhanó ember-szív
tágulhat így, amikor érzi:
a levegő atomjai simítják arcát.
HOL VANNAK MÁR
Meddig kegyes
Ki mondja meg: meddig kegyes!
Hazugságaink mikor, mitől válnak bűnné,
vagy lesznek megbocsáthatók !
És a miértekről
már ne is beszéljünk,
mert a tisztára mosásba
még inkább beleszédülünk!
Kontár munka
Óh, Isten, miféle kontár munka ez!
Olyan embereket teremtettél,
akik akkor is gyilkolnak,
amikor Hozzád imádkoznak!
Vakhit
Szívük lövészárkaiból tüzelnek
a hit –
óh, Istenem!
a szeretet –
áldjon meg az Isten!
a gyűlölet –
verjen meg az Isten!
merev-hideg gépfegyvereikkel!
Béke napja
Legyen kellemes… boldog… békés…
De elég-e
ez az egyetlen nap
a békére, a jó szóra,
az egymás ölelésére,
az egymás meg nem ölésére?
Elég-e ez az egyetlen nap:
a Karácsony,
amikor az is szeretetet kap,
aki magából egész évben
egy csipetnyi jót sem ad?
Választás
Szólj –
de vigyázz!
Ha ellenük szólsz
ököllel verik be a szád.
Ha nem szólsz
– tűröd a lélekalázást –
nyomorultul mész
a vég felé,
élj a földön bárhol is!
Kérdő-jel
Az új rend
úgy nekem rontott,
hogy már azt sem tudom
hová lett
országnyi osztályom!?
Éjfél után
Faluhosszában, a tető-hálósipkák alatt
s a lehunyt ablakszem redőnyök mögött
az álmok hajszolják tovább
a napközben meggyötört testeket.
A koldus
Évei hajnalán
Ő is kapaszkodott,
hogy közelebb kerüljön
a felnőtt csillagokkal
tele szórt ablakhoz;
Ő is egyenes gerinccel ült
a tettek táltos lován,
ugratott árkon, palánkon át –
járt a csillagok között is!
És maga sem tudja tán
mikor hullott
kezéből a kantár;
mikor bukott
nyakaszegett lova mellé,
mióta bámulja
a piszok ködén át
cipők, nadrágok, harisnyák
szüntelen vonulását;
mutogatja
fagyvirágos lábát
a valóság filléreiért…
S nem Ő,
de mások kérdezik:
miért?
Miért?
Hősök
A lázadások, a forradalmak:
jövő-vágyaink véráldozatokkal tetézett befektetése,
– ami soha sem biztos –,
hogy a szabadság-kamattal hasznosul,
vagy akár csak megtérül az új renddel,
mert
a párizsi barikádon a holtakon átlépő fiú;
a negyvennyolcas vörös sapkás kisdobos;
az utcai harcokban félelmet nem ismerő pesti srác;
a szent háború lázában égő, köveket hajító fiatal;
a testén tömeggyilkos bombát hurcoló gyerek –
lehetett volna szerelmét versbe öntő költő;
új életet világra segítő szülészorvos;
létünket jobbá tevő kutató tudós;
és ki tudja a milliomnyi lehetőségből
mivé válhattak volna még –
ha a vallásért-, nemzetért-, hazáért-harcok barikádján
nem Ők: a Gyerekek lettek volna a sorban az elsők;
ha nem Őket terítették volna le mindig – minden korban –
a rendet teremtő erők vak golyói;
ha az életből jutott volna több Nekik,
s nem csak HŐSKÉNT lehet, kell Rájuk emlékezni!
Én nem születtem hősnek
Képzeltem magam én is hősnek
azon a forradalmi éjszakán,
amikor a gyermekek kezébe is fegyver került –
de az ismeretlen szülőanyám
és a füsttel égbement apám génjei
úgy keveredtek bennem,
hogy a félelem és a gyávaság páncélja
születésemtől halálomig rám dermedt.
Új igehirdetők
Lassan éjfél –
a szellemek ideje.
S hogy elűzzem őket,
hallgatom a rádiót.
Csendes, szinte szenvtelen a hang:
egy titkát eddig őrző asszony
ebben az éjféli szellemórában
– hihetően a nyugalom perceiben –
emlékezett:
akkor, abban az éjféli órában
villant a toroktűz, dörrentek a fegyverek –
és Ő is belezuhant a Dunába…
De mindnyájunknak
egy az Isten –
amazt gyilkosnak teremtette,
Őt a jeges folyóból kimentette.
Úgy kellett hogy legyen:
vele volt azon az éjszakán az Isten,
amikor átvergődött a jeges Dunán,
mert él!
És fél!
Megint kísért a szellem:
bűnbak-kereső
új igehirdetőktől hangos az ország,
s a dunaparti
mementó-vascipők közül hármat
a vízbe löktek!
Üzenetek 1990-ből
Még élek,
de nem tudom hová visz az út:
a világ van velem haragba,
vagy én nem értem, ami körülöttem van!
Még élek,
de testemen jelt hagyott az idő:
bár peckesen ülök sorsgebémen,
kár lenne csillagrúgásra ösztökélni szegényt!
Még élek,
de hiába próbálom magam összeszedni:
sötétben bóklászó gondolataim
puli-akarattal a fényre terelni!
Még élek,
de nincsenek már világforgató álmaim,
csak apró lázadásaimmal gyarapodom:
ma is újra mérettem a vacsora-párizsit!
Még élek,
de korunk divatja lett:
idő előtt meg kell annak halni,
akit halhatatlanná akarnak tenni!
Még élek,
de nem tudom hová visz az út:
én nem értem, ami körülöttem van,
vagy a világ van velem haragban!
Új üzenetek 2004-ből
Még élek,
de nem tudom hová visz az út:
a világ van velem haragban,
vagy még mindig nem értem, ami körülöttem van!
Még élek,
de már semmit sem remélek:
sem boldog szabadságot,
sem a szabadság boldogságát!
Még élek,
de szívemet most is a keserűség szögesdrótjai kerítik:
harci táborokba gyűlve egy-igazság lobogója alatt
mocskoljuk egymást, demokratikusan!
Még élek,
de haldoklik már a jobb-világ reményem:
rozzant tanyáján semmi-zsákmányért
megkínozták és megölték az öregasszonyt!
Még élek,
de lassan – ha az Égiek is engedik – megérem a hetvenet,
s a velem vénülő sorsgebémen sem ülök már peckesen,
hanem gyalogosan boldogít, hogy léphetek…még léphetek!
Még élek,
de most sem tudom, hová visz az út:
még mindig nem értem mi körülöttem van,
vagy a világ van velem örök haragban?!
Nagyszombat
A békesség illata lengi be a szürke, kopott udvart:
kalácsok sülnek, sonkák, tojások főnek a fazekakban –
tetteinket még a hétköznapok rongyai borítják,
de lelkünk már csodavárással készül a Feltámadásra,
fogadni Jézus Krisztust, az EMBERT,
aki szenvedő testét adta bűneink megváltására!
*
Adjunk kegyelmet hát
a tűzzel-vassal világhódító népirtóknak?
értsük meg
a hit nevében máglyát gyújtogatókat?
mentsük fel
a háborúban győztes erőszak-tevőket?
legyünk irgalmasak
a világeszmék győzelméért láger-teremtőkhöz?
bocsássunk meg nekik:
a fajtisztaságért milliókat gázkamrába-küldőknek?
kapjanak bűnbocsánatot
mind a bűnösök, mert az EMBER:
Jézus Krisztus szenvedésével megváltotta bűneinket?
Most és mindörökkön örökké? Ámen?
Hol vannak már…
Hol vannak már
azok az esték,
amikor a harangkongatásra
pergette nyelvünk
az Úrangyalát,
az Üdvözlégy Máriát,
és ámennel
kívántunk jó éjszakát.
ÉRTÜNK NEM SZÁLL VÍZRE
Mottó
A nőkért én,
s nem ők értem!
– sok éven át
így éltem.
Titkaink
Szőke és fehérbőrű volt,
s a darázsdöngésű nyári réten
a semmi–patak fahídja alatt
megmutattuk egymásnak titkaink:
neki már pelyhedzett selymesen,
az enyém még csak iszonyúan fájt.
Soha, soha többé nem láttam
ilyen megejtően szép csodát.
*
Akkor még nem tudtam:
a beteljesülés gyönyöre
és a szakítás gyűlölete
lehet
egyazon szerelem virágzása
és kétségbeejtő sziromhullása.
Mea culpa!
Mottó:
A televízióban hallottam:
egy szerzetes, amikor Isten létében
csak egy pillanatnyi kétsége támadt,
így kiáltott fel:
„Uram, Te bennem voltál, csak én voltam
magamon kívül!”
Szeretnék krisztusi csodát tenni:
halott szerelmed – értem – feltámasztani!
Ám, csak hitehagyott halandó vagyok, aki tudja:
megadni magamat életnek, halálnak
legalább úgy kellene, mintha hős volnék.
Tudnék tűrni sanyargatást, testi kínzást,
ítéletnapig tartó lelki gyötrést,
de hallhattad: az esendőség – mint mindenkit –
engem is magához, hatalmába kerített,
s feszültséggel telített idegpályáim között
oly tehetetlen, lélekre vetkőztetett fogoly lettem,
mint a kísértés ellen ájuló szerzetes,
mert Te bennem voltál és én magamon kívül,
amikor ólmoskorbács-szavaimmal megütöttelek!
Pedig csak azt akartam mondani:
szerelmes óráink emlék-máglyáján égve hívlak!
Várom szüntelenül a jelt: kezed érintését,
s hallani akarom vétkemet megbocsátó szavaid.
Nagyon régen
Nagyon régen, magas égen
csillag táncolt ezüst-kéken.
indultam, hittem: elérem.
Csillag-tánca, ezüst-kékje
már hiába vár az égen –
Rád találtam itt a mélyben.
Belekiáltom az éjbe:
engem éget tüzes fénye,
szemednek éjfeketéje.
Mintha…
Mintha virágnak mondanám:
részegít illatod –
oly józan vagy;
mintha sólyomnak mondanám:
ülj meg kezemen –
oly messze szállsz;
mintha nyárfának mondanám:
ölelj meg –
oly merev vagy;
mintha jéghegynek mondanám:
olvadj fel –
oly kemény vagy;
mintha sziklának mondanám:
hallgass meg –
oly néma vagy;
mintha Krisztusnak mondanám:
tégy csodát –
oly ostobán szeretlek!
Befogadnálak
Ha erdő lehetnék
– magamba rejtenélek.
Ha Nap lehetnék
– csak Rád sütnék.
Ha föld lehetnék
– befogadnálak,
mint anyaméh a jövő-magot.
Mindenütt
A ködtapogató lámpák sárga fényében –
Téged kereslek;
Az ajtórésnyire nyíló felhők közt a Napba –
Érted nézek;
Az asztalon szegett, szőke hajú kenyér –
Rád emlékeztet.
És jaj,
hallgatás-karámba zárt gondolataimban
s a hajnalt váró vakságom perceiben
a lerántott szemredőnyök mögött is
Téged látlak!
Régen
Az idő hangos szívverése:
az óra bim-bam ütései
emlékeztetnek,
hogy nagyon régen
– már huszonnégy órája –
nem hallottam hangod!
Ha egyszer
kitörve a kötések börtönéből
eléd rohanó szavaim
mesélnek a múltról:
beton falak mögötti ágyakról,
vagy herélt vágyakról jajonganak,
s dicsekednek nazarénusi tettekről –
szemed csukódjon, mint kripta ajtó,
tenyered legyen sziklahegy füleden,
mert hasaljanak bár előtted
kutya hűséggel a szavak –
mind hamisak!
Menj hát el,
hogy ne átkozzuk a napot,
amikor elhittük:
ez a szerelem
a tegnaptól,
a mától
holnapra is
kegyelmet kapott.
Megváltani fájdalmad
Vártalak
a rideg reggelben csörtető villamossal,
forrón buggyanó feketekávé illatával;
vártalak
a kiszáradt föld eső-nyelő mohóságával,
megáradt folyók gátszakító erejével;
vártalak
ahogyan éhező remeg morzsányi kenyérért,
rab várja a szabadulás perceit;
vártalak,
hogy szorongásaim csomóit mosolyoddal kioldjad,
szavaid gyolcsával fájó idegeimet bekössem;
vártalak –
s hogy itt vagy végre –
szomorúság merevíti arcod.
Tőled vártam enyhülést,
s lám, most én vigasztalhatlak Téged.
Megváltani fájdalmad
– ha akarod – keresztre feszülök Érted!
Fény nélküli kupolában
A napok, az idő homokóratorkán lassan hullanak tegnapból a mába; s hiába a bohóctréfa, mosolygás, idegkötözés, a közömbös-ség-pengék nyeldeklése; hiába dugom fejem a süketséghabba, hiába ugrálok a családi gumiágyon; a csókok dobpergése között hiába vetem a mámorszaltókat, ha az emberekkel telt arénában egy szék mindig üresen marad, ha a nagy attrakciók s a finálé után – a verejtékszagtól átitatott porond felett, a zabolák és pattogó ostorok akaratába kényszerített lovak patájától felkavart porszemeken libegve még itt kering a taps, a nevetés – magamra maradva a fény nélküli kupolában mondataink kifeszített kötelén lépkedek, markolva az emlékek bambuszát; szédülök, de fenn tart a képzelet, hogy a kötél-út végén mégis csak ott vagy, vársz! s elérek Hozzád, még mielőtt az utolsó homokszem magával ragadna az idők végtelenjébe…
Surranó tolvajként
Jaj, miért hiszed,
hogy felcsókolhatod
harminc éves álmából
csipkerózsika-életű
szerelmünk!
Minek az emlékezés
tüzének szitása
– hogy volt nekünk is
ezeregy éjszakánk –,
ha a mesék napjaira
irdatlan hegyet hordtak
a Nélküled telt évek múlásai;
ha most is
csak surranó tolvajként
lophatjuk át magunkat
a feledkezés ritka perceibe.
Értünk nem száll vízre
Keményedik bennünk
a bizonyosság:
Te, meg én
– Isten kezétől két
félresikerült
teremtmény –
úgy kerültünk egymás mellé,
mint zuhatagos folyóban
a kormányozhatatlan csónakok.
Forgolódunk
a kielégítetlen vágyaink örvényén,
kötöttségeink szikláinak ütközünk
és darabokra törve hiába kapaszkodunk
a mégis-remény deszkaszálaiba,
mert értünk nem száll vízre
Orfeusz Kháron ladikján,
hogy visszahozza szerelmünk
„a túlsó partról”.
Kedvem kihűlt
Hogy tiltó ujjad
eltakarta a Napot
füttyös kedvem kihűlt,
a nyugalom is
messze elkerült –
s azóta bóklászok,
mint holdkóros:
tenni valóim
tetőgerincén.
A tehetetlenség vonata
A csoda
– hogy évtizedek után
újra találkoztunk –
megint nem tartott
három napnál tovább,
mert hiába csaptunk a lovak közé,
futott velünk vágy-szekerünk –
az utat réges-régen eltévesztettük.
Sorompók közé kerültük
s a tehetetlenség vonata
átgázolt rajtunk.
Reggeli elköszönő
(Anno 1900 valamikor)
Amikor Tőled kocsink messze visz,
emlékezzél:
járt itt egy országút-csavargója,
kinek arra támadt kedve –
Veled egy ágyba keveredne!
S Te, hogy alamizsna-osztó öled melegével
erre az éjszakára befogadtál –
légy áldott érte!
De remélem: meg nem áldattál!
Mondóka
Testedért
lázzal vert
testem
dideregve
verejtékezik
e szeptemberi
hőgutában,
s félve
a múló
idő-huzattól
védelmet
keresve
bújnék
melléd;
mondanám
mondókám:
ha Te is
– mint én –
szeretsz,
velem
repülhetsz
szemben
a fénnyel,
s nem kell
gondolnunk
a téllel,
szívünkre
sohase
üthet ki
a dér…
Ott a fényben
Irigy voltam a látványra,
mert behunyt szemed
vágytól szépült ragyogása
önfeledten
– de nélkülem –
ölelkezett az ágyra hulló
napfénnyel.
Haza kisértelek
Csókjaink,
mint esőcseppek
hulltak lágyan
a kapualj-csendben.
Telefondrótok között
Hívtál!
Nem hallottam!
Hívtalak!
Foglalt volt a vonal!
Mit tegyünk:
ha csak a telefondrótok között
bolyonghat szerelmünk.
Időjárás jelentés
Tegnap ragyogott, ma borult az ég.
S miként változik a napok kedve,
úgy köszöntöttél tegnap csókkal,
andalítottál szerelmes szókkal,
és lám, ma meg a kulcsot az asztalra téve,
majd az ajtóból még egyszer visszanézve
még ennyire futotta erődből: – Útállak!
Fagyott levegő maradt utánad.
Érkezhet
Nem ver hangosabban a szívem,
nem gyorsul ereimben a vér,
ha a Metrón utazás közben Rád gondolok,
ha jöttödre várok a megbeszélt helyen,
mert jegelem érzés-maradékaim
a milliónyi nő közül csak hozzám érkezőnek.
Ismeretlen állomásra
Ha nem lenne hátamon a zsák,
s az teli ék - és színevesztett évkövekkel,
lenne kedvem dalra, táncra –
s talán még egyszer vallomásra:
Veled indulnék,
érkeznék
ismeretlen állomásra…
A körben
Benne vagyunk a körben,
összeláncolva járjuk napjaink táncát: körbe-körbe.
Negyvenhárom év-láncszemei fonódnak,
kötnek egymáshoz közel és távol bennünket –
őrzik szépséges és lassan halványuló szerelmünket,
vágják húsunkba a megadás-rendjét,
hogy bármiként is vágyódnánk másra,
ha álmainkban tennénk is magunkat szabaddá –
nem mehetünk soha messzebb: a lánc hosszánál.
Őszi napfény
E késő őszi nyár
napfénybe öltözve
szerelmes tárulkozással
szédít, bódít, magához ölel –
s már-már hihetném:
nem lesz görcs-rándító fagy,
és a fényben jó, hogy
– immár negyven éve –
Te is velem vagy!
Szemben ült a szőke lány
Két domb között a völgy,
felettük aranyból a kereszt.
Leborulnék előtte
s imát dadogva kérném:
legyen oly erős a hitem,
mint a láncon feszülő Krisztusé –
hogy mellén nem csak szemem,
de egyszer őszülő fejem is megpihenhet.
Megnyugvás
Dühödt tengerektől rágott partok:
a nap-kilométerek fogynak lábam alatt,
felettem néma a bűn-sötét ég,
hajolnak a csupasztestű fák –
az ágak holt kezek:
a szerelem trapézkötelei csüngnek.
Egyre messzebb leszek Tőled!
S a nap-kilométerek végén
a megnyugvás őszülő angyalai várnak.
HÉT X
Egyszeri
Megszülettünk!
Nem rajtunk múlott!
De egyszeri
és megismételhetetlen tett
– magunktól!
Megadtad magad
Látom:
fekszel hanyatt, mint amikor befogadtál –
hordó-hasadon karjaid a ráfok,
s homlokodon fénylik, csillog
az izzadság-gyöngy-párta,
szemedbe süt a mennyezet fehérje,
s ajkadon még mindig ott virít a csók-virág –
de öledet fémfogók feszítik:
szülni kell, mert eljött az idő…
– s nem tudhattad –
már akkor megadtad magad
a halálnak!
Amikor
én születtem
örömében
senki sem itta le magát!
De még a keresztvíz is
csak később,
ímmel-ámmal hullott rám,
amikor életre jajdító
Anyámnak a
„Ne paráználkodj!”
parancsolat-szegést
kegyeskedett megbocsátani
a világ.
Én vétkem
Bocsánatot kell kérnem Anyámtól,
mert nem védtem meg a korai haláltól!
Bocsánatot kell kérnem Anyámtól,
Mert nem tudtam megvédeni a haláltól!
Kérdések – válasz nélkül
Ki bogozza a testbe vágó kétség kötelét?
Ki mutatja az igazsághoz vezető utat?
Ki segít lobbantani a hit ejtőernyőjét?
Ki vágja át a tegnaphoz kötő köldökzsinórt?
Ki nyújtja kezét kézfogásra?
Ki figyel a sikoltó emlék-kerék csikorgására?
Ki segít át a parttalan vízen?
Ki hallgatja meg jajdulásom,
kiáltásom az asszonyért,
kit fölfalt az ismeretlenség messzesége?
Ki bánja jobban nálam a bűnt,
ami a régire újat s az újra másikat szült!
Játékaink
Gyermekjátékaink
már a polcon hevernek:
te legyintesz,
ha int üvegszemű babád;
én mosolygok
az ujjaimtól kopott ólomkatonán –
mert játékunk ma már hazárd:
játszunk
szemet-szemért,
szívet-szívért,
tűrést-rágalomért,
mosolyt-bánatért,
hitetlenül-hitért –
mert játszunk
születéstől-halálig
élettel az életért!
Hét fok
Megint hétfő!
Előttem kétszer hét lépcső –
föl, vagy le?
Makacsul ragaszkodom
a felfelé vivőhöz,
hogy van értelme a mának
és a holnapnak –
írni tudok majd a harmadik fokon is –
és följebb léphetek a negyedikre:
rátalálok a jobb szóra, emberibbre –
s látva már a csúcsot
lépek megint egy fokot:
érted, magamért, mindenkiért –
az ötödiken elfog a kétség:
jó leszek-e még a cselekvésre –
kapaszkodok a hatodikra:
torok szorító szívverés, ziháló lélegzet –
és fent a csúcson, a hetediken visszatekintve
józanít a mélység:
lehet, hogy hazug volt valamennyi fok?!
Reggel – ha ébredek –
ismét hétfő lesz…
S.O.S.
Biztonság-szagot vesztett kutyaként
rohangálok össze-vissza a városban,
keresve magam a járdák hosszában,
S.O.S.- jeleket adva névtáblák kódjain,
nyomot hagyva
ismeretlen magasságokba vivő lépcsőkön,
suhanó liftek tükrös-arcképeiben,
ajtók előtt ácsorogva,
meg-nem-hallott kopogásaimban
munka-koncra várva –
keresem helyem
a magány csapdáiba szédülve
e háborúktól suttyogatott világban,
menedéket keresve
kaparok családi kört magam köré,
és iramodok pavlovi-képzelet asszonyaihoz –
s nem tudhatom:
találok-e befogadó gazdára,
vagy leszek semmit érő –
vénség-sintér prédája?!
Visznek lépteink
Visznek bennünket
lépteink:
a bútorok között araszolók,
a játékosak…
Visznek bennünket
lépteink:
a diákcsínyek, intők,
hirtelen csattanó pofonok,
rózsaszínű bálok
tarka forgatagába…
Visznek bennünket
lépteink:
a távolságnak fittyet hányók
a töretlen csikóra vágyó asszonyokhoz,
a szerelem-tanító anyás ölek melegéhez,
s az első szerelem csapdájába esett
álmokat szövögető szüzek karjaiba…
Visznek bennünket
lépteink:
a kemény koppanású határozottak,
a körbe forgó tétovák,
fénylő, hold-képet nyelő
ég-könny-tócsákat kerülők,
s az alvilági sárba tapodók…
Visznek bennünket
lépteink:
a hányaveti kalandok
kacskaringós útjain,
míg érettek leszünk egyszer
a holtomig-holtodig kötésre,
s a választásra:
az öntvénybe préselt lóerő
s a kurtára szabott
éjszakákat szétbömbölő
gyerekek között…
Visznek bennünket
lépteink:
fel a ranglétrára,
vagy a közöny-mélybe,
megvívni fent és lent
a harcot
napjaink csatamezején –
és nyugalmat remélve
unokáink puha kezét fogva
visznek reumától görcsölő
lépteink
rövidülő sétautakra…
És visznek bennünket
lépteink:
csend-országba,
egyre több koporsó
és urna után,
míg egyszer nem mi lépünk,
csak miként vittük szeretteinket,
visznek bennünket
majd az új léptűek
soha véget nem érő útra:
égre feszülő
szivárvány-hídra…
A mi dolgunk…
A mi dolgunk:
megőrizni a múló órák
fogaskerekei közé szorított
sérülten bicegő idegeinket –
megőrizni látásunk
az ölelésre fújdogáló
hó-űző márciusi szélnek –
megőrizni köd-takaró alatt
sápasztott arcunkat
az áprilisi szabad fénynek –
megőrizni tél-napokat cipelt
fáradt testünket
a májusi bimbót-nyitó Napnak –
a mi dolgunk:
megőrizni évládánkban lapuló
még egész magunkat
a holnap ragyogásának…
Hét X
Elértem a hét X-et!
Tudhatom hát
az Úr nem viccel
velem, –
ha úgy tartja kedve,
felszólíthat a Mennybe!
Így maradjak köztetek
Majd egyszer…
Így akarlak látni bennetek.
miként ülünk most az asztal körül,
s vénasszonyos locsogással hívjuk elő
agy-komputerünk lemezén tárolt történeteinket.
Maradjak meg én is köztetek,
történetet elevenítő csevelyekben;
legyek akár egy félbeszakadt mondat:
…harsány volt, ha a középpontba került…
s még jobban, ha vele nevettek hülye történetein…
szerette a pálinkát, de a viszkit sem köpte ki…
hát még a nőket, de bolondul, reménytelenül…
szerette őket…, mindet örökre…
Hát így maradjak akkor is köztetek –
s néma csendre egy percre se álljatok fel…