Mindig személyes lírát műveltem. Én-kivetítéseimben –jelenjek meg bár zord kakasszéki öregúrként – bizonytalanná vált világunk vulkánja eregeti füstjét. Vagy ha úgy tetszik: az alagútba kényszerített ember kiált belőlük. Az álruhában az ember őszintébb, mint hétköznapi öltözékében, veszélyérzetéről is nyíltabban vall. Ezért teremtettem újra Arany László hősét, Hűbele Balázst.
Az emberiséget a 21. században fenyegető modern barbárság elleni vádiratok az itt olvasható versek. Az olvasók persze jogosan kérik számon tőlem azokat a jelzéseket, amelyek az alagút kijáratának távoli fényét villantják fel. Hadd feleljek nekik ezúttal az én Hűbele Balázsom szavával, délibábos optimizmus nélkül:
Hű, bele, Balázs,
Lovat ad isten,
Ha fölnyer géljük,
Út is lesz itten.
Simor András
ELKOPOTT AZ ÁLRUHÁM
Fintorgó önarckép
Orvosilag igazolt, Hogy baloldalt
nagyobb a szívem, erre vagyok büszke,
ám ha beleakad valami tüske,
földobhatom a talpamat maholnap.
Közhelyek pállott vizével locsolnak,
amíg lángomnak nem marad, csak üszke.
Éji álmomból hiányzik egy rüfke,
ki megengedné, hogy beléhatoljak.
Vékonyodik a lábom és a véknyom,
lépteim nyoma mintha volna ráknyom.
Mérges halottak hívnak odatúlra.
Undorítónak képzelem a vén kort,
és attól félek, hogy nem leszek szép holt,
mikor szívem a ketyegést megunja.
José Marti modorában,
anginás roham után
Vakmerőn kell élni, mint Jósé Marti
Vakmerő Óriása, aki hitte:
El még emberi lélek itt a földön!,
és hirdette, az élet szabadon jó,
ha nem szabad, nem jó a szerelem se.
Ezért háborog és gyúl ki ma versem,
bár nem szalad át a gyöngéd síkságon,
és parfűmös palotákat se önt el
lávájával merész hasonlatoknak,
csak dokumentumot hagy életemről,
és tüdőmről, melynek sebe nem látszik,
hiszen ügyes izotópok befestik,
de tátong benne láthatatlanul, mert
kevés örömet lélegez magába.
Vonítanék, mert nem szeretem kínom,
bajaim se tartom nemesi pajzsnak.
Halak tátognak rám, ki nem vagyok hal,
és bálna se, kicsiny rákokkal élő,
csak a világ lett víz nélküli óriás
óceán, hol rabnépek, mint hűlt testek
húznak-vonsznak sötét terhet magukkal.
Saramago vakjait látom itten,
de nem látom, mikor és mért tűnik majd
szemükről fehér vakság, nap nem ad fényt,
sem fa árnyat, ezt látom, és nem többet.
Ó, drága Óriás, adj egy parányit
vakmerőséged balzsamából, gőggel
tudjam utálni utálnivalóim,
megvetni mindent, ami megvetendő
a mindig élő élet érdekében,
és úgy írjam a verset, mint rémült ló
nézi kiszáradt fáknak rejtekéről
farkas fogát, farkas karmát, a rémet,
vagy mint ökör a tőrt, mit belédöfnek,
magam megadva, és meg mégsem adva,
a jármon állva vakmerőn üzenjek.
Szonett Kubáról,
a hazáról és a félelemről
A néppel teli buszra gondolok,
hová mindig fölfért még valaki,
miközben itt egy férfi acsarog,
és már-már a helyemről túrna ki.
A „van itt hely!” vidám autóbusza,
melyen többé sohasem utazom,
álom-végállomás, szabad Kuba,
Guanabo, Vedado és Malecón.
Szerte nézek, s hazámat nem lelem,
utcán, téren kokárdás honfibú.
Születőben hajdani félelem,
mint vakondé, ki föld alól kibú,
és fejére csap a gyilkos lapát,
nincs otthona, hol elrejtse magát.
Azt mondják
Feledjek el, azt mondják,
mindent, visszamenőleg,
és ne lássam a múltat,
csak letarolt mezőnek,
Kubát, ahol a pálmák
a kő alól kinőnek,
a vietnami lányt, ki
azt leste, mikor jönnek
gépmadarak az égen,
Roquét, akit megöltek,
az Öreget, ki élőn
világát őrző tölgy lett,
azt mondják, ne beszéljek,
őróluk szót se többet,
és feledjek el mindent,
mindent, visszamenőleg.
Húzódjak meg, mint Jónás
árnyékában a töknek,
az Úr haragja nélkül,
míg életemre pöknek
gyilkosok és ficsúrok,
kik jönnek, egyre jönnek,
olyanok, mint a pókok,
halálos hálót szőnek.
Érezzem, hová dobnak,
ölelését a rögnek,
ne legyek, azt akarják,
irgalmat könyörögjek.
Apámra gondolva
Köpködött, nem is ritkán,
botjával hadonászott,
ő leszek, ha megérem
én is az aggastyánkort.
„Mózes lehetett ily vén
- mondom majd a fiamnak
húszszor is – bekaufoltál
velem, kivel kihalnak
a dinoszauruszok mind,
én valék az utolsó.”
Aztán eltörök, mint egy
kútra igyekvő korsó.
Vénember éneke
Altassatok el, mint öreg kutyát
vagy macskát szokás, mert nem élet ez,
a vénembernek csak aludni jó,
hiszen nyomorúságra ébredez.
A nők se néznek rá régóta már,
megint maszturbál, mint sápadt kamasz,
lakásában ügyetlen kutogat,
amit nem talál, az kéne, csak az.
Nincs dolga több, a semmibe mered,
honnan visszanéz rá az agyhalál.
Altassatok el, mint öreg kutyát,
ki nem ugat, és kedvetlen zabál.
Ádám végrendelkezik
Játszik a Vén a kertben,
ültet sokféle fákat,
tekintetünkre kedvest
és eledelre jókat.
Nekünk semmit sem monda
a fák természetéről,
míg lubickoltunk ottan
az édes folyóvízben,
mely négy ágra szakadva
öntözgeté a kertet,
Pison, Gibbon, Hiddékel,
a negyedik nevére
már nem emlékszem, rég volt,
hogy Évát ott a vízbe
dobtam, és ő sikongva
ugrált kövér halak közt,
kiket a Vén teremtett,
szeretett mulatozni
velük a négy folyóban,
melyek Édenből jöttek
oly vidáman csobogva,
mintha mindig is ottan
kékellett volna habjuk
rákokkal és csigákkal.
Aztán jőve a kígyó,
ravaszabb minden vadnál,
és Évát, a kíváncsit,
szavával környékezte,
hogy a két tiltott fának,
álltak kert közepében,
egyen a gyümölcséből,
„bizony nem haltok meg ti,
ha kóstoltok belőle”,
és Éva, a bolondos,
a jó és rossz tudásnak
fájához táncolt akkor,
szakaszta gyümölcséből,
nekem is adott enni.
És gyula a Vén roppant
haragra, ma sem értem,
miért haragúvék meg,
netán, mert szemérmünket
fügefa levelével
rejtettük ő előle.
És szóla a kígyóhoz,
járj hasadon, egyél pórt,
és megátkozta őtet,
de Évát sem kímélte,
azt mondván, epekedjék
énutánam, ki rajta
uralkodék ezentúl
erőmnek erejével,
és szüljön fájdalommal
gyermekeket magomnak
belécsurgó nedvéből,
és rákiabált: „Kurva!”
Jó fiam, Ábel meghalt,
testvérbátyja megölte,
kilencszázharminc évé
tengődöm itt a földön,
mely tövist, bogáncskórót
terem, hiába túrom,
megfogant a Vén átka,
tartva tart örökétig.
Évának bőre ráncos,
fogai mind kihulltak,
de azért még viháncol,
miként a kertben tette,
sarkát mardossa máig
az az átokvert kígyó,
miattuk lettem löttyedt
tökű, aggott, erőtlen.
Végrendeletem mondom
Séthnek, akiben élek,
mióta Ábel nincsen,
és Káin Nód földjén jár.
„Vigyázz, fiam, a Vénnel,
gonosz és agyafúrt ő,
eszejárását tudni
gyümölcse nem segített.
Saját magadra hallgass,
és ne bízz senki másban
ezen a hitvány Földön,
hol porrá leszen Ádám.”
Ennyit mondtam, nem többet
Séthnek, de alig hallá,
a barmokkal veszkődött,
kiket vitt a mezőre,
és volt gondja százféle,
ezért hibbant öregnek
szavára nem figyelmez.
Hát elhallgattam akkor,
és hallgatok halálig,
már csontjaimban futkos,
jöhet bármelyik percben,
mikor a Vén akarja.
Izsák születése
Ki lépked ott a mezőben, mily vénség,
kilencvenkilenc évvel vállain,
egyenesen ha áll, is hajlik kétrét,
és lábaiba hasogat a kín.
Mondá az Úr: „Legyél tökéletes!”,
de ő, mint vízen szalmaszál, evez.
„Megsokasítlak!” – ekképpen az Úr,
kételkedik szegény, töppedt öreg,
a válla rezeg szakadatlanul,
s ellenségei a nagyobb kövek,
mert ha elébe állnak, rögvest botlik,
s szívében tudja, így leszen már holtig.
„Vajha Ismáel élne teelőtted”,
fiára gondol, kit szült vala Hágár,
a vénasszony végett elűzte őket,
ki azóta is őellenük kárál:
„Szolgáló fattyát ne nevezd fiadnak,
bántódásom van, ha látom, miattad.”
Mamié tölgyese áldott pihenőhely,
ott szunyókált sátora belsejében,
mikor az Ur, ki a semmiből jő fel,
megálla angyalok kíséretében,
hármat láta a sátor ajtajából,
mintha őket már látta volna máskor.
És kiálta Sárának, három mérték
lisztlángot gyúlva csináljon pogácsát,
ő maga pedig, szaporázva léptét,
az erdei úton sietve vág át.
„Egy gyenge, kövér borjút is levágok,
az Ur érkezett, legyen neve áldott.”
Elkínlódott a borjúval sokáig,
mert küszködött az, ellenállt a vénnek,
nem is bírt vele, hívta hát szolgáit,
és őhelyette amazok ölék meg,
pedig szívesen maga döfte volna
nyakába a kést, fogván jól marokra,
de remegett a keze, és inába
szállt a tettvágy, lett lába roskatag,
míg azok evének, melléjük álla,
szerencsétlenkedő, pipogya agg,
nem is sejtette, hogy ebből mi lészen,
Sára se, ki várt sátor belsejében.
Mondá az Úr: „Megtérek esztendőre,
és Sárának fia lesz.” Nevetett
a vénasszony, miféle ötlet, dőre,
beszél amaz sületlenségeket.
„Hogyan szüljek én, aki megvénhedtem,
hiszen Ábrahám se illet már engem!
Nem keres éjjel, leánykákra leskel,
kik a vízben hancúroznak vidáman,
nem vágya kelti, mikor ébred reggel,
hiába érkezének ezek hárman,
olyan ő már, mint repedt, régi hordó,
nedve birkabőrön piszok, nem ondó.”
„Mit nevetsz, asszony, avagy lehetetlen
az Urnák megtenni, amit akar?”
Vala ott Sára nagy ijedelemben,
elsárgult, azt hívé, hogy belehal,
mintha vén méhe rándulna nagyot.
Kitől fogan, ha fogan magzatot?
És elköltözék onnan Ábrahám,
lakozának Kádas és Súr között,
retteg a vén, mert sok ott a zsivány,
nem istent imádnak, de ördögöt.
„Hugóm ez a nő” – Sárára ezt mondá,
s fejét reszketőn rázogatta hozzá.
Elviteté házába Abimélek,
de látva, hogy Sára mennyire rút,
magva nem mozdult, elpilledt a lélek,
és Istennel se akart háborút,
ki megjelent álmában, és szólt ekként:
„Ne illesd e nőt, próféta a vendég.”
Sára pedig a hasát tapogatja.
„Ó, jaj, kit szülök, ó, micsoda szégyen!”
Nem is képzeli, ki lehet az atyja
a lénynek, aki ül a belsejében,
nevetnek majd a szomszédok, ha szoptat,
gyereke lett a százéves bolondnak.
Asszonyi sors, rettentő, esztelenség!
Horkol oldalán Ábrahám, mint kecske.
Nincs emberi lény, akinek ez tessék,
magvaszakadt, szánandó öregecske.
„Nem megölelni, még ránézni is rossz,
halálig nyeletlen vágyával kínoz.”
És esztendőre megszülő Izsákot,
aszott melléből csurgata tejet,
hordozgatá fiát, mint kicsi zsákot,
ki bőgött éjszaka három helyett.
Sára egész nap zsémbelt dirrel-durral.
Megköttetett a szövetség az Úrral!
Geertgen Tot Sint Jans
Keresztelő Szent János a pusztában
című festményére
Itt ülök, de miért ülök én itten?
Mögöttem a bárány, a lábam viszket.
Akit várok, elküldi őt az Isten?
Vagy a Vénnek e földi világ mindegy?
Néhány csenevész fa, leghátul erdő.
Az ilyenre mi azt mondjuk, hogy „puszta”
Az égbolt kékjét nem tarkítja felhő,
a természet, akár az ember, lusta.
Nem változik semmi se itt. Merengek.
Szakállam nő, a sercegését hallom.
A vállamról leesik a lebernyeg,
elkelne ide egy házsártos asszony,
hogy ne csupán magammal perlekedve
töltsem időmet. Csak a bárány béget.
A fenének van várakozni kedve!
János, János! Rútul rászedtek téged.
Próteuszhoz
Fókák közt lakozó vén,
ki sohasem felelsz,
faggatlak, kígyó leszel,
faggatlak, párduc leszel,
víz,
fa inkább,
kinek apja volt
minden élet eredője,
láttad
a világot körülfogó tengert,
megélted
Zeusz trónra kerülését,
értelek én,
jobb a fókák közt,
mint társalogni
emberi lénnyel,
titkot kutatóval.
Faggatlak mégis,
legalább
oroszlánként bömböld el,
mi vár reánk a Földön,
visszatér-e
a víz hatalma, a semmi?
Busa fejed
lógatva itthagysz engem,
már fóka vagy magad is.
Férfiarckép
Mintha posztumusz verseimet írnám
holnaputáni okos olvasóknak,
miközben szemölcsöket növeszt irhám,
és megoperált prosztatám is bosszant.
Ha még tíz évig élek, bizonyára
megvetőleg vén komcsinak neveznek,
amaz úgy bámul rám, mint múmiára
ámuló iskolásgyerek, emez meg
faágra képzel, bár békét mond közben,
egy vétkem van, legyőzött a sok nyikhaj,
miért esett így, még ezen merengek.
Holnapom vijjog, hallom már, fölöttem:
számban pótfog, és kobakomon nincs haj,
rögeszméim körül holtig kerengek.
Rimbaud-sorok
Verset fordítok néha még,
az enyém rég elmenekült.
Dehát kinek is szólanék?
Haldokló macskám etetem,
és alszom minden délután.
Ennyiből áll az életem.
Holnapi újak nincsenek.
Cipőfűzőmet pengetem
untán, mint szakadt rímeket.
Irigylem őt, Hüvelyk Matyit,
ki Európából elszökött
lázas verseit hagyva itt.
Gyász
A kertben ásunk sírt neki.
A család együtt temeti.
Készül új otthona.
Porából fű nő, és virág.
Látjuk átváltozni Milát,
szél röpíti tova.
De ki megette reggelink,
ha egyedül volt odakint,
nem lesz többé soha.
Parafrázis Rubén Martinez Villena
Az óriás című versére
Mit keresek én itt, ahol semmi de semmi
nagy keresnivaló?
Ezt kérdezem reggel, amikor fogfájósán
és csurgatási ingeire ébredek,
és nap közben, amikor a napilap
veszi el először maradék
életerőm, és azután,
mikor kényszerűségből
ezzel vagy azzal elegyedem szóba,
mit keresek én itt, ahol
énnekem nincs semmi de semmi
nagy keresnivaló
se múltban,
se jövőben,
és senki se hallja kiáltozásom,
a szavakba rejtett segélykérést,
mikor a Sötét Hatalmak Urával
kezdenék harcot,
utoljára, a végső stáció előtt,
mire várok?
Mire?
Hiszen ebből a gyötretésből nincs kiút!
Kezemet, a két bizonytalankodót
koponyámra tapasztom mégis,
és várok,
várok!
Zárszó
Holnap (vagy holnapután)
leleplezem magamat.
Elkopott az álruhám.
HŰBELE BALÁZS VERSEI
Arany László levele Gyulai Pálhoz
897. Aug. 7.
Pálom!
Kakasszéki barátom, akiről boldogabb koromban Hűbelémet mintáztam, meghalt. Unokanénje megküldte nekem iratait, ezek közt verseket is találtam. Legtöbbjüket öregen írta, amikor ifjonti
hűbelesége zord republikánusságba torkollt. A versekben Hűbele Balázsnak nevezi magát, még a hozzájuk írt megjegyzéseket is e név kezdőbetűivel jelzi. Megrendített ez a síron túli tisztelgés hajdani költő-énem előtt. Ritkán találkoztunk, költészetről nemigen esett köztünk szó, még a hexameteres levelet sem küldte el nekem, azt is csak most olvastam el, holta után. Egyetlen beszélgetésre emlékszem, amikor Petőfi Szilveszterét dicsérte. Talán akkor is őrá gondoltam, amikor Balázsomat így jellemeztem:
Olvasni nem volt éppen ellenére
Kivált költőket, főleg a bizarrt;
Ha Heine, Byron juthatott kezére,
Vagy más poéta, rosszabb, de hazaid,
Ő nyelte azt, s az volt nagyon ínyére,
Ki szitkokat meg gúnyt bőven pazallt,
Kinek kezében a költészet ostor,
Petőfiből az „Őrölt” és „Apostol”.
Azt viszont, hogy Vajdát ilyen nagyra tartotta, nem tudtam, meglep, ennél azért józanabbnak hittem. De nem akarok ítélkezni róla, nem is volna illő. A költeményeket a leghozzáértőbb kritikus ítéletére bízom. Ha publikációra érdemesek, jelenjenek meg Hűbele Balázs versei címmel, a szerző neve nélkül, úgy gondolom, a megboldogult ezzel egyet értene. Ha viszont csak kuriózum-értékűek, maradjanak meg kéziratban. A vén kakasszéki remetében poétái becsvágy nem élt, verseit a maga gyönyörűségére írta, talán ezért is többet ér, mint sok magát Olympusra képzelő dalnokunk.
Sic itur ad astra
László
1850
Esztelenség dühöng,
Honfi honfira kéjjel támad.
Hitvány koraszülött.
Kit véltünk remény századának.
Részeg a Föld, dülöng,
Lakói útra nem találnak.
(Világos után írtam, nem ment, meghagyám töredéknek. H.B.)
Vörösmarty halálakor
Nincsen Éjszak, Dél sincsen,
Nem mutatja irány-
Tű az irányt minékünk,
Sírkert berek, virány,
A nyűtt vonóbul bot lett,
Halott a vén cigány.
Káin megölte Ábelt,
És megőszült a Föld.
Jézussal álnok Isten
Packázik odafönt,
Mindenünk, mi volt tegnap,
Dirib-darabra tört.
Ki méltó elsiratni
Leart, a költő-királyt?
Végtelen vízen látok
Szállni fehér sirályt,
Szívünkből egy darabka
Véglegesen kivált.
Rom isten se tud szólni,
Csönd ül a Földgolyón,
Sárkányfog veteménynek
Nincs többé irgalom.
Némuljatok el, költők,
Hallgass te is, dalom.
Stancák
„Azóta nézi a világ folyását –„
Történetem így ért a végire,
Utána mi sem jött már, mint a kását
Gyerekbe anyja, épp úgy tömte be
Sorsomba az idő saját múlását,
Ha untam is, az élet eltele –
Kiül az ember a kertbe, pipázik,
Vagy locsolgatja kertje almafáit.
Túl sokat bíbelődtem enmagammal,
De vágyam végigélni nem merém,
Kévékbe gyűjtve vár önvád, panasz-dal,
Csúz, székrekedés, álombéli rém,
Hiába keres, ki keres vigasszal,
Vagyok sértett, morózus, fura vén.
„A körülmények…” – mondanám, de félbe-
Hagyom, nézek csak a híg messziségbe.
Eszembe jut: Szilveszter lett a másik,
Kit önsorsa kevéssé érdekelt,
Tett-vett viszont, népe helyett, rogyásig,
És hígan szürcsölgette a levest.
Hűbele ma is szerepelni vágyik,
Ha ki se látja, mit sem ér a tett.
Megint itt van, donog a múlt felettem,
Még a jót is mindig magamért tettem.
Nincs több kaland már, csak egy, az utolsó,
No de az mindenkinek sikerül,
Jut papi beszéd, szemfödő, koporsó
Annak, aki a földbe lekerül.
Valami ötlet kéne, még ha olcsó
Is, mint nóta, mit cigány hegedül,
Hogy életem ha nem is, hát halálom
Hagyjon legalább nyomot énutánam.
Levél Arany Lászlóhoz
Kedves öcsém, legutóbbi (hiányzik a dátum ezúttal)
Szép leveleddel, mint pipaszárral versz a kezemre.
„Meghaltál-é, vagy kezedet görcs bántja” – idézed,
S joggal. Lusta vagyok, de nem annyira lusta, pipás vén,
Mint mondád. A való más. Kis, buta köznapi dolgok
Húznak iszapba, leránt az adósság, rám dűl a házam.
Szidjam a lomha parasztot, sírjam vissza az úrbért?
Termés – volt, nincs. Búzakalászt seregély csipeget most.
Bölcs tudományra adád fejed? Engem ilyesmi nem izgat;
Mint vén Táncsics apánkban, bennem is fortyog a méreg.
Gazda-tanokba merültél? Én maradok, ki valék, és
Sajnállak, Lászlóm, aranyom, ki a drága poézist
Állami jogra cserélted. Még mameluk leszel? Én nem
Lépek ez útra. Deák bölcs, mondják. Bölcs, de unalmas!
Más út nincs, írod, nem karddal oldja ki sorsa
Fránya csomóját nép, nemzet. Lehet, ám sose tudni,
így én, vén jakobinus. Hátha csak átmenet éltünk
Majdani büszkébb korba? Leintesz? Este van, és nincs
Kedvem nyúlós bölcseletekkel kelni vitára;
Újsütetű eszméket sem keverek levelembe.
Égi szabadság minden népnek – csalfa remény? Nem,
Nem s nem! Bárki okos mond ellene bármilyen érvet.
Dong a bogár s koppan a szárnya. Várok a csöndben.
Nincs közelemben semmilyen emlék. Nőm, gyerekem nincs.
Messzi barátnak küldöm e verset s csak veszekedni.
Megharagudtál? írj haragodban még hamarabb hát!
Hűbele egymaga él. Hír ritkán érkezik, egy-két
Unt vendég akad… Expressz-választ küldj ide, Lászlóm.
Ének Prágay Jánoséul
Vagy húsz esztendeje a messzi Cubában,
Jó Prágay János López kis hadában
Irtotta a hispánt, ontotta a vérit,
Noha szíve szerint ment volna csak Bécsig.
Cuba szigetinek híres a flórája,
Kivágatta fáit spanyolok királya,
Vitet oda niggert, ama jorubákat,
Kik lakják vidékit nagy Niger-országnak.
Megsajnálta űket jó Prágay János,
Ezírt csatlakozott López kis hadához,
Hazájában ha nem forgathatja kardját,
Cuba királynője legyen a Szabadság.
Vágta a sok hispánt, de hiába vágta,
Esett vezérivei kegyetlen fogságba,
Akkor életinek vetett vala véget,
Remélvén, ha meghal, talán hazatérhet;
Mert a jorubák közt egy legenda járja:
Ki halála előtt gondol otthonára,
Átkerül a vízen, holtestiért eljő
A tenger úrnője, Jemaja istennő.
Sokszor eszembe jut derék jó barátom,
Kinek rossz halálát szívembül sajnálom,
S még ma el is mondok lelkiért egy Ávét,
Mielőtt meginnám a cubai kávét.
Mily szatíra!
Ki Ámor ellen verset íra,
Szerelmet esdjen – mily szatíra!
Heves vágyamat titkolám.
Kapóra jött, hogy olasz földön
Akkoriban épp ágyú dörgött,
Es hívem, odaküld hazám.
Dezső maradt, Etelka síra,
S ő nejül kéri – mily szatíra!
Sok derék társam talált sírra,
Ostoba harcban – mily szatíra!
Engem Rómába vitt az út.
Etelka Dezsőé, ki telket,
És nem soványka eszmét szerzett.
Rájárt Hűbelére a rúd.
Titkon Etelka értem síra,
És Dezsőnek szült – mily szatíra!
Ámor túl könnyedén lebíra,
Jót nevet rajtam – mily szatíra!
Bizony hoppon maradtam én.
Ki sorsát mindig félbehagyja,
Hol a karrier, nem kutatja,
És csak ábrándozni serény.
Magam csalom, így lelek ina,
És verset írok – mily szatíra!
Tükör-dal
Etelkáról ha álmodom.
Nem lelke hiányzik nekem,
Magányos éjszakáimon
Testünket egynek képzelem.
Testünket egynek képzelem
Magányos éjszakáimon,
Nem lelke hiányzik nekem,
Etelkáról ha álmodom.
Emlék
Velencei dáma,
Gyönyörű puttána,
Hívott incselegve,
Hűbele, a balga,
Mégse indult arra,
Bár lett volna kedve.
Régi emlék üszke,
Vén reá nem büszke,
Szívében még vágy ég,
Kaland, elszalasztott,
Kínoz, ami nem volt,
A hajdani szándék.
Kit buja Velence
Termett szerelemre,
Ajka tulipánja
Nékem nyílott éppen,
Hogy csókját letépjem,
S nem tettem, én gyáva.
Akkor visszaintett
Az oktondi hímnek,
Tán fügét mutatva,
Én meg csak ott álltam,
Tüzelve vad vágyban,
Elment a szép kanca.
Most a végre várón,
Örökös hiányom,
Velencei dáma,
Akit elvesztettem,
Másokban szerettem,
Gyönyörű puttána.
Búcsú
Ne lássam őt, kit megkívántam,
Maradjon délibáb reménynek.
Ha már az enyém úgyse lenne,
Ővele többé ne beszéljek.
Legyen inkább röggé a vérben,
Mi szívig ér egy hajnal órán,
Mikor az elhibázott élet,
Mint a Tisza, követ sodorván
Áradáskor, vélem a semmi
Veszendő partja felé indul,
És részvétlen fák bólogatnak
Elöntött falvak házain túl,
Honnét menekül ember, állat
Nyerítve, szűkölve, vacogva.
Hát akkor, utoljára lássam!
Aztán lehetek Kháron foglya.
Sírkőre
Friedrich úr, Kerényi, kivégzett a hagymáz,
Barátod, Műbele, Kakasszéken sirat.
Krisztus urunk mellett, vagy Pokolban vagy már,
Egyre megy. Nem látlak, ezért e sírirat.
(Mint hallám, Amerikában sírkövet sem állítottak neki. H.B.)
Idill
Fatönkön ülök.
Cirpel egy tücsök.
Órjás tölgy felett
Kópé nap nevet.
Él még valami,
Mit elrontani
Mégsem sikerült.
Látok kicsi sünt,
Bújj el, bújj; Timúr,
Vén kutyám kitúr.
Nem szólok bele,
Hallgat Hűbele.
Nézem az eget,
Felhő integet,
Üljek szél-lovat,
Szállni hívogat,
Végtelenbe fel
Istenig emel.
Jóslat
Kilobban a Földön
Az utolsó szikra,
Bogár nem petéz le,
H álból nem jő ikra,
Nem bömböl vadállat,
Elefánt, se párduc,
nincs fa, és elkorhadt
Ágon nincs madárduc,
Nem sziszeg ott kígyó,
Nem brekeg ott béka,
Régesrég kipusztult
Adám ivadéka.
Isten új világot
E helyébe készít,
Ádámot Évával
Ismét kiegészít.
Néki azt kívánom,
Sikerüljön jobban,
E nyomom bolygó
Pörögjön csak holtan!
Nézi Jézus Krisztus,
Ezen élt az ember,
Kár volt érte halnom,
Gondolja nem egyszer.
Hiába vezettem
Tengeren át népem,
Mózesnak írmagja
Sincs a Mindenségben.
Balga földlakókért
Nincs ok keseregni.
Csillag temetőben
Nem ejt könnyet senki.
Óda
Fél lábbal a halálban,
Életből kiszorulva,
Montblanc-lény, hozzád szólok,
Ki vagy az Isten ujja.
Feddőn fenyegetsz minket
Hitványka életünkért,
Melyből tegnapi eszme,
Mint délibáb, eltűnt rég.
Azt mondod, a mi bűnünk,
Nem őriztük eléggé,
Ezért lett foszló pára,
Szívünk helyett a légé.
Hűbele Kakasszéken,
Mint Pató Pál űr, foglya
Egy reá omló háznak,
Mintha koporsó volna.
Elnézi a parasztot,
Tegnap potomra vérzett,
És kapta élte zsáknyi
Kínját új szolga létnek.
Mit lehet itten tenni?
Szólj Etna-tűz, szent kráter!
Urunk a szolgabíró,
És lelkűnké egy páter.
Vulkán-láng őrizője,
Te egyetlen magányos,
Könyörögjél miértünk,
Jézusunk, Vajda János!
Júdás Apostol levelére
Azt mondja a Sátán:
„Őt hagyd nekem itt,
Széttör te az Úrnak
Kő-törvényeit.”
Válaszolt Mikháél:
„Ha csak a vezér
Vallja az új törvényt,
Az semmit sem ér.
Ezt tudta ő, Mózes,
Ezért törte szét,
Es nem, mert a méreg
Elvette eszét.
Küldte tovább népét
Pusztán bolygani,
Míg bévül omlának
A bűn falai.”
És vitte a mennybe,
Hol Jézus lakik,
A szegény zsidónak
Öreg csontjait.
Ott vagyon azóta,
És tanácsot ad,
Midőn új Teremtést
Tervezend az Agg.
Költősors
Kiszáradt torzsa,
Poétánk sorsa.
Dicsőség-morzsa,
Nincs sava, borsa.
Szobája padlás,
Éje nemalvás,
Véli szent, nagy láz,
Pedig csak hagymáz.
Pénztőzsér, bankár,
Földesúr, kasznár
Hiába grasszál
Ott, hol Pegaz jár,
De köti gúzsba,
Kegyetlen Múzsa,
Ajka tűzrózsa;
Perzsel a rúzsa.
Koldustarisznyát,
Üreset, hitványt.
Rossz alamizsnát,
Halálig itt lát.
A hatvanadikra
Hintaszék himbál, himbál a restség,
Szűrt fény takatja az árnyak testét,
Zörgő léptekkel jő az öregség.
Életem nincsen kévékbe rakva,
Eltékozolta mihaszna gazda,
Kincsét keresi, üres a kamra.
Fölöttem felhő-mintájú ernyő.
Károg a holló: „Hatvan esztendő!”
Amit nem tettem, épp elegendő.
Elégia
„A képzelet nem lesz sehol se testté,
Alföld sem oly szép, mint Petőfi festé…”
így igaz, a vers sártengerbe cuppan,
Rázkódik a ritmus, nagyokat huppan,
S a rímek télen Afrikába szállnak
Útvonalán sok költözőmadárnak.
Kik vesznek körül? Szíj Mukival szóljak
Beállva jámbor Horác olvasónak,
Dicsérve Gyöngyösinket, ki komornyik
Vala, és szava csak ritkán komorlik?
Hűbele címre nem vágy, drága maszlag,
És Kakasszéken megmaradt parasztnak
Nemesbe oltva, a föld jaját sejtve
S belebámul magányos, rideg estbe,
Titkát keresi, csak Petőfi tudta,
Milyen a Tisza, mikor árad zúgva,
És börtönéből szabadult sas lelke,
Mikor ott látott el a végtelenbe.
Ki eszmét nem hisz, verébszárnnyal száll csak,
És vakondtúrást képzel délibábnak.
Én, gyönge lélek, ki eszmét pipálok,
S bár füst-bánatra vagyon sok világ-ok,
Míg él szívem, megőrzőm lázadónak,
Szerelmes porrá lesz, ha sírba dobnak..
(A spanyol Quevedo egyik szonettjében olvastam a szerelmes
porról, megtetszett, hát beleírtam a magaméba. H.B.)
Képviselőházi csatározásokra
Kinek viseli képét mai képviselőnép?
Népet nem képviselnek, a vén Mihályt kivéve.
Mindegyik hadonászik, és szájat mennydörgőn tép,
De egyikből se hallik az Úristen igéje.
Expozé
Leszen itt diktatúra
Haynau és Bach nélkül,
Elfogadott az udvar
Miniszterelnökéül.
Pénztőzsér bizalmával
Biztosít tüntetőleg,
Jövendő éveimre
Megnyugtató előleg.
Keresztény magyaroknak
Leendek biztosíték,
Hogy szélbali izgágák
Nem lázadoznak ismét.
Angyalok visznek égbe,
Ha eltávozom majdan.
Azért becsül az Úr, mert
Polgáriában laktam,
Üdvözöl sok elődöm,
Mikor közéjük térek,
S fejemre glóriát rak
Atya, Fiú, Szentlélek.
Deák Ferenc
Címet, rangot vagy hivatalt nem kért a királytól,
Jó szó néki elég, véle beérte Deák.
Kötve hazánkat osztrák sárbaragadt szekeréhez,
Mondják, bölcs vala, szent; más fizet érte, nem ő!
(Halálakor írtam, kapnék is miatta dörgedelmes szavakat. 1876. H.B.)
Ülj le, magyar…
Ülj le, magyar, nincs mit tenned,
Hazád nem hí, maradj veszteg,
A szabadság
Délibáb,
Jöjjön inkább
Rab világ!
Szolga nemzet, szolga ország
Nemzett szolga magyarocskát,
Urat tisztel,
Legkivált
Nemes grófot,
Jó királyt.
Élt közöttünk egy Petőfi,
Nem tudtunk hozzá felnőni,
Odatúlról
Néz miránk,
A szabadság
Délibáb!
(Hozzájutottam Arany János Szózat-átiratához, akkor írtam ezt. 1881.H.B.)
Antikortes ének
Lopnak, egyre lopnak,
Hona tolvajoknak
Hunnia-miazma,
Pusztulunk miatta.
Miniszteri sógor
Aranyitalt kortyol,
Tallérokat nyelve
Kalandozik nyelve.
Kőbányász a másik,
Föld kincsére vágyik,
Épít családjának
Tizenhárom házat.
Csak a földnek népe,
A város szegénye,
Kit nem pártol Isten,
Támolyog el innen.
Hunnia, szép ország,
Hát szépen kifosztják.
A poéta-féle
Azt se tudja, él-e.
Minderről, ki szólok,
Nem is vagyok boldog.
Uram, engedd, írjak,
Én hazámról víg dalt!
Elégia az 1871-es esztendőrül
„Jaj, hogy Kakasszéktül messzire van Páris,
Tenla helyett lángot vet a kalamáris.
Szűk sorsunkbul végre van hova kilátni,
Mióta megint él tanácsod, Batsányi!”
Ezt írtam tíz éve, elfeledém aztán,
Hevert a papírlap sokáig a padkán,
S békerült utólag az almáriomba,
Sarkait a penész kikezdé azóta.
Nézlek régi írás, veled mit csináljak,
Minek maradtál meg, ha szomorúságnak?
Kicsinyke volt a tűz, nem oly nagy, mint hajdan,
Franczus is elfáradt a kegyetlen harcban,
És mit lángnak képzelt Hűbele, nem láng volt,
Csak füstje maradt meg, fénye bár világolt.
Nézlek, régi írás, rád folyt az esőié,
Mihaszna tavaszé, komolykodó őszé –
Jobb hát bevégezni, mit a penész kezde,
Hisz csak dőreségem juttatod eszembe.
Londonban
Ilyenek a pokolban sincsenek,
Vénembert látok, aki kisgyerek.
Irdatlan késsel rongyos lányka ül,
Húst kapar lófej fogai közül.
Kinek keblében él még érzelem,
Visszaborzad a léttől e helyen.
A tőke s munka közti vad viszály
Kegyetlenebből öl, mint gaz király?
Ezen töprengek, megoldásokon,
És mint barakkot, beföd a korom.
(Whitechepel sikátorai közt írtam, a szabad polgári
osztály legfőbb büszkesége, a Westminster parlamentház
tőszomszédságában. Zigzug reformok képtelenek
meggátolni e vulkán kitöréséi. H. B.)
Szomszédnőjéhez
Mint ijedt gyerkőcöt,
Foglyul ejtett engem,
Pipára se gyújtok,
Nincsen hová lennem.
Éledek, és élek,
Pillantást ha vet rám.
Kijött-é a kertbe?
Átlesek a deszkán.
Szerelmet így vallók,
Kivénhedt vadállat,
Nekitámaszkodva
A deszkapalánknak.
Ugyanahhoz
Válla íve, keble
Ütközik szemembe,
Agglény, hitvány ducivá,
Pislogva, remegve,
Bujálkodni kedve
Volna még, ha tudna.
Zsuzsannát a vének
Fürdőben lepék meg,
Én is erre vágyom,
Mikor alig élek,
Sötétjében éjnek
Forogva az ágyon.
Aztán jő a reggel
Nyári jó meleggel,
Hűbele, a szomszéd,
Függönynél, vénember,
Ki átmenni nem mer,
Alig mozdul onnét.
Etelkát szerettem
Ilyen esze menten,
De néki nem mondtam.
Imádott kegyetlen,
Vágyat ne gyújts bennem,
Vérem kialvóban.
A Húsz év múlva olvasásakor
Az én hegycsúcsomon soha
Nem gyúl ki hó, meg nem jelen
Fölkelő nap, zuzmó, moha
Is alig tenyész szívemen.
Múlt ifjúság hitvány taván
békanyál közt ha fölmerül,
Etelka, ki nem hattyulány,
Velőm is hidegebbre hűl.
Hűbele szerelemtelen
Járt-kelt, és adta a nagyot
E hiú földi tereken,
Aztán mindent félbehagyott.
Izzó parázs e költemény,
Nem bírt vele Montblanc jege,
Irigyekedem vágyadra én,
Vén kakasszéki remete.
Vidats János emlékére
Mit tettél, Vidatsom! Híranyag – ennyi vagy,
Kard nem bírt teveled, mostoha sors lebírt.
Ongyilkosrul, adós gyáva szökésirül
Van témonda elég, de nem
Tűlem! Félre hazúg, pletyka-vitéz sereg!
Gyilkos kór öle meg! Volna csak úgy megint:
Jó gyárad szuronyok százait ontaná,
Rettegné neved újra Bécs.
Más ez, béke-idő! Tűled ekét veszünk,
Szánt-vet búsan a pór, ökre beteg, sovány.
Szűk év, tífusz, aszály – bajra baj, sáskahad!
És most: gyászkeretes neved!
Zord lény, még sose hullt könny szeme sarkiból.
Látod, Hűbele sír: „Csukd be az ablakot!
Bírd még!” Oly kevesen bírjuk a sok csapást.
Hányán? Mit tudom én, ki még.
Hibbant, vén eszelős – pörlekedem veled,
Holttal! Elragadott hajdani szebb dühöm.
Haltál volna előbb! És ne e rossz halált,
Jobbat, halni ha kell, Vidats.
Ott künt ökre nyomán ballag a vén paraszt,
Rossz hír bár ideért, szántani, élni kell.
Lesz még jó aratás, él a mag, és kihajt,
Van még – óvja a föld! – remény.
(Egy átutazó pesti ismerős hozta a kegyetlen hírt, hogy
Vidats barátom levetette magát Kígyó-utcai házának
negyedik emeletérül. Mondd, pénzügyi zavarai miatt.
Én nem hihetém. A verset utóbb írtam. 1873. H.B.)
Tiszaeszlárról, 1893-ban
A szégyennek kéne emelni szobrot,
Sosem feledni többé, ami ott volt,
Öltenék önmagamra inkább kaftánt,
Hogy vérváddal illessen a magyarság,
Nem a magyarság, ki belőle csürhe,
Plébános, aki a boltost kiűzte,
Csendbiztos, aki vészről kukorékolt,
És teszi még, pedig nem is oly rég volt,
Hogy házakba mart a gyűlölet lángja,
S markában maradt a rabbi szakálla.
Nem bocsátanék meg hetediziglen
Őnékik, akik vicsorogtak itten,
Míg ártatlanul folyt a Tisza sodra;
Azt mondom hát, költőnk szavával szólva,
Áldás ha száll, akkor szálland e földre:
„Utolsó antisémita kitömve.”
Eötvös Károlyról
Istóczyk fenekedtek, bűn-kor érkeze hozzánk,
Alja magyarnak, mint vad Tisza, ránk kicsapott
Koszlét rántva magával, balhiteket hinárastul.
Krisztusölőkről szórt átokigét buta pap.
Mindünknél vala bátrabb, undor s vész idejében
Szólt idejében: „A hont el ne borítsa a szenny!”
Felbolydult Tisza partján emlékezz, Tiszaeszlár,
Szobrot néki emelj, virtust tőle tanulj.
Szenici gondolatok
Sár- s porfészek, Szenic,
Hol tyúkot hajkurász
A kóbor macska, sicc!
Ha esik, pocsolyás.
Ha vasárnap, papos.
Kísértet visszajár.
Reményt tavasz se hoz,
Nem fészkel gólyapár.
A nép, mint a tulok,
Tódul, ha terelik.
Ki élt itt, nem tudod,
Karámodban, Szenic!
Tűzvészről álmodott,
Kölcsönzött életet
Mi reccsentve leront,
Maga alá temet.
Itt járok Szenicen,
Őrá emlékszem én.
Miért halt, senki sem
Tudja, élte delén.
Jönnétek ide el,
Pesti bölcs doktorok,
Konzilium se kell,
Tudnátok, mi az ok!
(Komjáthy tetemét a pesti orvostani
intézetben felboncolták. De még mindig
nem tudják a halál okát. 1895. H.B.)
Utolsó vers
Te gyomor, te bél,
Míg Hűbele él,
Irgalmazzatok;
Halál ha betér,
Ne tinálatok
Találjon lakot.
Az utálkozó,
Buta földlakó
Azért elvan itt,
A Nap ragyogó
Szép sugarait
Várja tavaszig.
Kertjébe kiül,
Bár vágya kihűl,
Asszonyokra les,
Farka merevül,
Tőle ideges,
Véle mit se kezd.
Ne gyere, Kaszás,
Rút sírt aki ás;
Zargass másokat,
Nyulakra vadássz;
Bőröm bár rohad,
Vidd szomszédomat.
Apjáról
Ifjan halt apám,
Fiamnak látlak,
Halál oldalán
Volt vetve ágyad.
Birtokod kicsiny.
Még kisebb élted,
Ládd, engem a rím
Hosszabban éltet.
Csak betűvető
Valék, nem szántó,
Félig a jövő
Vidékin álló.
Abrincs-szekeret
Vásárban láték,
Ott ültem veled
Bakon, te árnyék!
Szívemben, apám,
Nem lelek rád rég!
Ebéd, után
Leettem a kabátom,
Ha volna hitvesem
Igencsak szidna érte.
Nincs, hát leehetem.
Csurog a drága dinnye
Leve, akár a vér,
Kabátomon erecske,
Aztán folyóhoz ér,
Hol a tegnapi pörkölt
Deltája tátogat,
Magamat átkozom, mért
Ettem olyan sokat.
Ügyetlenség, trehányság,
Két régi jóbarát,
Vajon meglátogattok
Engemet odaát,
Hol szent Péter uramnak
Leendek kosztosa,
Vajh, tudja, Hűbelének
Mire lesz gusztusa?
Fuit
Szú rágja kidőlt családfámat,
Emlékemet jó kutyám őrzi,
Síromnál kövér papra támad.
Hitvány királyság ez a földi,
Hová olykor új Jézus téved,
Akit ismét meg fognak ölni.
Itt éltem kerek hetven évet,
Háborúztam Itáliában,
Most szemem a semmibe réved.
Forradalmak jöttek – hiában.
Rémiszt a múlt, ha visszanézek,
Mert hátam mögött csak hiány van.
A vénségről
Rubensi némberekről
Álmodom éjszakánként,
Miközben elfogyok, mint
Hajnalidon az árnyék.
Pipaszár lett a lábam,
Nem is megy, inkább botlik,
Füstölgők rá dühömben,
Eltársalkodunk holtig.
Dús hajam, a hivalgó,
Mint buddhistának copfja
Üli meg fénylő tarkóm
Hollószínből kikopva.
Vén gólya ittfeledten,
Délre szálltak a társak,
Nyomát se lelni többé
Víg költözőmadárnak.
Kéménye beomlóban,
Szomorún pislog rája,
Leginkább arra vár, hogy
Induljon már a gálya
Az ismeretlen partra,
Hová meztelen tér meg,
Ki hálni jár belé még,
A halhatatlan lélek.
A kertben
Búcsúzóban fától, virágtól,
Bevallom, nem figyeltem rátok,
Pedig milyen szépek maradtok,
Mikor én már semmit se látok.
Fügefa liluló gyümölcse
Épp így kínálja magát másnak,
Hars almák pirulnak az ágon,
És száll fölébük víg madárhad.
Az egész gyönyörű természet
Szépül, néki én nem hiányzóm,
Bolyba lohol a fürge hangya,
Méh dönög kinyíló virágon.
Bocsássatok meg Hűbelének,
Ki köztetek rideg mogorván
Járt-kelt, mint halni készülőben
Falkából kivénhedt toportyán.
Olajfámhoz
Kedves olajfa,
Kit ülteték a kertben,
Oly fiatalka,
Szél ha megmarja,
Holtra ijed, esetlen.
Szerelmes lányka,
Sudáran nyúlik holnap,
Balázs úr vágya
Szállna utána,
De ő már vígan porlad.
Azután érett
Asszony, ki férfit választ,
Feszül a szélnek,
Udvarló méhek
Levél-ölére szállnak.
Sohasem lesz vén.
Domborodik szép keble,
Utolsó estén
Belészeretvén
Hívom jó szerelemre.
Mórikál, hajlik,
Férfivágyamnak nem enged,
Derekán zöld ing,
Játszik, iramlik,
Nem láttam soha szebbet!
Majdani kritikusainak
Pökök én tirátok,
ítész uraságok,
Életidegennek
Kik engem neveztek.
Verstanokat bújva
Nőttök, mint a dudva,
Foltoznátok inkább
Lábbelit vagy csizmát.
Krisztust biztatjátok,
Megváltva világot,
Feszítve keresztre,
Vidorabb lehetne.
Tetű, bolha csípjen,
Mint Jóbot Úristen,
Aztán vakarózva
Tűnjetek pokolba,
Belzebub úr vár ott,
Fújja már a lángot,
Égjetek, ítészek,
Mikor én nem lészek,
Jövök odatúlról,
Kezemben lángustor,
úgy verek tirátok,
ítész uraságok!
Ima
Balázs, segíts Balázson,
Szent házadba eressz be,
Már torkomban a szálka,
Tedd gyertyáid keresztbe!
Vitáztam véled sokszor,
Most nem vitázom, Isten,
Sötét vizekben úszom,
És nincsen, ki segítsen.
Hová nézzek előre,
Az előre is hátra?
Tedd gyertyáid keresztbe,
Már torkomban a szálka!
Verejtékezem télen,
Rekkenő nyárban fázom!
Termésem sincs begyűjtve.
Balázs, segíts Balázson!
Timúr temetésekor
Sírt ások Timúromnak,
Dől rólam a verejték,
Többé nem fut a kertben,
Nem ugatja az estét.
Magamra hagyott ő is,
Nincs kivel veszekednem.
Nem felel hergő szóra
Jókedvű kutyanyelven.
Amikor az aggastyán
Rossz ablakán kuttog ki,
Orrát nem dugja hozzá;
Árnyékához suttogni,
Ennyi marad belőle,
És kertemben a sírja,
Hol lerogyok a székre
Sírfeliratát írva.
(Ő halt meg előbb, síromnál papra nem támad. H. B.)
Durrogtató
Hű, bele, Balázs,
Lovat ad isten,
Ha fölnyergeljük,
Út is lesz itten.
Menni kell, menni,
Vén vihar-jóska,
Kerekedjünk fel
Mennybe, Pokolra.
Ne álldigáljunk,
Komám, szél-gábor,
Ha nekivágunk,
Közel a távol.
Béfogad minket
Jó Ateisten,
Hű, bele, Balázs,
Induljunk innen.
(Ezt még ifjan írtam, most a végire teszem. H. B.)
Epilógus
Mikor a jogra szubsbribáltam,
A biliárdot megszeretem,
S könyvtár helytt a kártya-szobában
Ültem, mikor csak tehetém.
Folyt a bor, a szó – nem fogyott ki
A hon-mentésbül senki sem,
De tervünk, mint taplót csiholni,
Türelem nem volt senkiben.
Bírák lettek a lázadokbul,
Csak Forinyákot fedi hant,
És aki csak Balázsra gondol,
Búsul a „fél-bolond” miatt.
Szolgálhatnám a hont s lehetnék
Deák pártjában mameluk,
Kinek mi hajdan volt, csak emlék,
És bátran hévül, ha berúg.
Engem e kor nem lelkesíte,
És lettem inkább Hűbele.
Végrendeletem írom: „Item:
Nem élt, és ebbe halt bele.”
ISTENVÁLTÁSKOR
Aiaiéi jóslat
Miért nyugtalanít téged, Odüsszeusz,
hogy társaid röfögnek? Kétezer év
múlva emberdisznók lesznek a Föld
legújabb lényei. Tekintsd tettemet
előjátéknak a majdani korhoz,
és ne ugorj félre, ha puha orruk
hozzád dörgölik, vagy mikor a sárban
hemperegnek, mert éppen elfelejtik,
hogy emberek, vagy vályúmnál tolongva
egyik másikát lökdösi, hogy többet
falhasson, mint amaz. Az emberdisznók
ilyenek lesznek, én mondom ezt, Kirke.
A törvénytisztelők
A lelkész
felhívja a rendőrséget,
mert Jézus
a kertünkben aludt,
és elviteti őt.
Nincs,
aki a rendőr fülét levágná.
Harminc arany
se kell az áruláshoz.
Ez a Jézus
hajléktalan,
büdös.
Minek jött ide?
Netát bombát szorongat?
Vagy megfertőzi
az ágyában alvó polgárt
és gyermekét,
ki még miniszter is lehet?
Keresztje vele!
Ha gonosztevő
nem volna ez,
nem adnók
a törvény kezére.
Kiűzetés
Neve
koszos nadrágból
hullik ki,
melyet
nájlonba
gyömöszlök.
„Legalább
rendet tartana” –
mondja
a büntetőjogásznő.
„Ez nem
ember” –
mondja
a vezérigazgató űr,
és egyetértőleg
bólogat
a kedves szomszédasszony,
a földszinti lakó,
az ügyvéd.
A nájlonba
bekerül
a szakadt cipő,
egy kazetta,
a falevelekkel
teli szórt
ágytakaró,
végül
egy fél pár
csizma.
Erkély-akasztófánk mellett állok,
mint középkori hóhér.
„Talán elviszi” –
reménykedem.
Mi mást
tehetnék?
Istenváltáskor
Urunk szavát kevésbe nem veszem,
elátkozva kezem művészetét
meg kell kötöznöm őt, ki istenem,
de műhelyem megőrzése a tét.
Bár sajnálkozom, mellén átvetem
a vasláncot, és az húsába tép.
Kit gyötör a saskeselyű? Tetem
hever a sziklán. A mája se ép.
Az új urak kérlelhetetlenek,
és hamisak. Mással végeztetik
a hóhérmunkát. Teste csupa seb,
és holnap szakadékba vettetik.
Én, Héphaisztosz, sánta proletár,
teszem, mire kijelölt a király.
A tévén látott antiszemita tüntetésre
Mi bennem él, nem is harag,
mikor nézem e képeket,
mennyi tegnapi rémalak,
tetszhalott volt, feléledett.
Hallgatnak kormányférfiak,
a létük engedélyezett,
csaphatnak pokoli ricsajt,
mert ezt lehet, mert ezt lehet.
Radnóti, Babits, és ki még!
A csürhe itt van, ordibál.
Nem vétkesek bűnvádilag.
Jobbik részem lassan kiég
néha azt hiszem, szólni kár.
Legyen ez a vers vádirat.
Az uszítókról
Előttük piros-fehér-zöld zászlócska,
és azt állítják: bennük a magyarság
jobbik része él. Minden szavuk ócska,
és minden szóhoz pökhendi pimaszság
társul, míg őket nézem, a zászlócskát
is megutálom, ha ők, akkor én nem
osztozom – mert volt hitelét lerontják –
piros-fehér-zöld, hajdan szép színében.
Magyarnak lenni, ha ők a magyarság,
szégyen! Petőfi, Ady, József népe
ne tudná, mi a gazság s mi igazság?
Elég egy betűt elvennünk, miért ne
mondanánk így: mi bennük él, agyarság.
Kísértetek, vissza, sírmélyi éjbe!
Magyar disztichonok
Mink a cigányok házát szétverjük, coki innét!
Nem rasszista falunk, ám nem is India ez.
Még hogy pénzt, kenyeret kunyeráljon sok tetű purdé,
ezt nem tűri, nem ám, itt polgári körünk.
Síri szózat
Én, McCarthy szenátor, hajdani hős, idevárom
George Bush elnök urat, nélküle zord ez a hely.
Félte haragját, jó követőmét, komcsi, muzulmán.
Bárcsak porlana itt, ővele egy vagyok én.
Mitológia
Európé félti magát,
muzulmán zeuszok
rontanak rá,
miközben
barátnőivel játszik a tengerparton.
A finnyás királylány
törvényhozókat hivat,
tiltsák ki őket
birodalmából,
a fekete bikákat.
Őneki
hófehér kell,
annak hátára ül majd,
és gyereket
tőle fogan,
hadd őrjöngjön Héra asszony,
az égi királyné.
Tanulmány Vörösmarty Vesztegetés című versére
Nagy tömeget sok időre veszélyes
ámítani, van-é nagy tömeg, vagy nincs,
ez itt, amire az utód rákérdez,
míg tarkóján félsztől bodros a haj tincs.
A néhánnyal nagyon könnyű az alku,
megveszlek szóval vagy félelem által,
és az igazság ijedősre halkul,
mi több, nem egyszer féltében halált hal.
Az urnák felé tart a nép fia,
ez a félelem demokrácia,
mikor tavaszra télidő havaz.
Netán tetszhalott csak a nagy tömeg,
kinek jöttét várják alvó kövek,
melyekkel majd önmagára szavaz!