Haypál Tibor

Sej, szellők…

REGÉNY

BUDAPEST

Z-füzetek /90

Sorozatszerkesztő
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Haypál Tibor

Egy koraérett népi kollégista kamasz fiú kóvályog a háború utáni koalíciós idők zűrzavaros politikai dzsungelében, s egyre aktí­vabban részt vesz az öntudatra ébredő munkások és parasztok küzdelmében…

Hősünk már az indulásnál belebotlott néhány elvtelen, jellemtelen, gátlástalan, alattomos karrieristába, akik ügyesen meglo­vagolván a különböző koncepciókat, gyengítették a mozgalmat.

„De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,
akár a vad forgószelek,
sebzett földekről és a bányák
mélyéről induló sereg.”

                                          (Radnóti Miklós)

Eszembe jutott gyermekkorom nagy fekete bogara. A diófa alatt találtam rá, r hátára fordítottam. Kapálódzását kárörvendőn figyeltem, majd meg­könyörültem rajta, s visszafordítottam a talpára. Gipszágyamból szabadul­ni, sajnos, nem ilyen egyszerű, nem a könyörülettől függ.

Sarolta! Törzsemre szabott gipszágyamban jó rád gondolnom. Nagymes­tere voltál férfivá avatásomnak.

Úgy kezdődött, hogy a dekorációs brigádban együtt dolgoztunk a Megyeháza nagy­termében. Sarolta a Magyar Kommunista Párt me­gyei bizottságán afféle mindenes volt: adminisztrátor, nyilvántartó és gazdasági felelős. Ő irányította a nagyterem díszí­tését a másnapi aktívaértekezletre. Hosszú, vörös vásznakat erősítettünk a falakra, majd betűket vágtunk fehér kartonból, s gombostűkkel feltűzdeltük a jel­szavakat a vásznakra.

Későn kezdtünk. Két segítőtársunk sürgős ügyeikre hivatkozva otthagyott bennünket. Sarolta már csak bennem reménykedett. Sziszifuszi munkánkat türel­mesen végeztük, s éjfél is elmúlt, mire befejeztük.

Sarolta ráült a pulpitus szélére, táskájából kis laposüveget vett elő, lecsavarta a kupakját, nagyot húzott belőle, s nekem nyújtotta.

– Nyugodtan ihatsz, most már nem keverjük össze a betűket.

Arcán a nevetéstől kétoldalt kis gödröcskék jelentek meg, széles szájában szabályos, vakítóan fehér fogak csillogtak.

Az italnak körteíze volt, égette a torkomat. Ahogy visszaadtam az üveget, megint ivott belőle, s számhoz nyomta.

– Cumizzon a fiúcska a szülinapomon. – Vigyáznom kellett, félre ne nyeljek.

Boldog születésnapot kívánva, kétoldalt arcon csókoltam, úgy, hogy kicsit a szánk széle is összeért.

Behúztuk magunk mögött a hatalmas diófa ajtót, kiléptünk a tér­re. Belénk mart a hideg, a felhő nélküli égen sziporkáztak a csilla­gok. A hold fényében némán állt a tér közepén a barokk Szenthá­romság-szobor, túloldalon a szecessziós stílusban épült Városháza kevélykedett, jobbról a Törvényszék, balról a Plébánia kerítette be a teret. Vékony, kanyargós, macskaköves kis utcácskák nyíltak minden irányban.

Saroltán béleletlen, kék szövetkabát volt, fázósan összesimultunk. Átkaroltam a derekát, megindultunk a lejtős úton hazafelé. Először bátortalanul a nyakát csókolgattam, várva a visszautasító letolást, készen állva a visszavonulásra. Aztán megálltam, magam felé fordí­tottam. Tenyerembe fogtam a fejét. Néztem a szemeit. Úgy szikráz­tak, mint az ég csillagai. Megcsókoltam a száját. Csókolóztam már diáklányokkal. Volt, amelyik kezét maga elé tartva védekezett, ne­hogy a melléhez érjek, s akadt fiúsán szikár, akinek nem volt mit vé­denie. Ereztem Sarolta meredeken kiálló melleit, ahogy hozzám la­pulnak, s olyan mámor fogott el, amelyet még sohasem tapasztal­tam. Az utcán váratlan zaj keletkezett. Megnyitottak szemben egy kaput. Megindultunk. Most már szorosabban fogtam a derekát.

A város egyetlen szállodája a front alatt kórház lett, majd a Népi Kollégiumot helyezték el benne. Zárva volt a tölgyfa kapu. A fiúk az emeleti hálószobákban aludták álmukat. Ha zörgetek, a fél várost fölverem. Tanácstalanul álltam. Sarolta megoldotta a problémát.

– Megalszol egy fotelben a pártbizottságon.

A kollégiummal szembeni tornyos, klasszicista stílusú épületben, az egykori Kaszinóban székelt a pártbizottság. Régi feljegyzések sze­rint, ha Liszt Ferenc hangversenyt adott a városban, mindig ebben az épületben szállt meg. A ház kapuja mellett márványtábla, rajta Liszt profilja és az emlékező szöveg. Sarolta nagyméretű kulcsot vett elő táskájából, nyikorogva nyitódott a nehéz ajtó. Kör alakú lépcső vezetett az emeletre. A lépcsőház falán Dózsa-, Petőfi-, Kossuth-, Táncsics-képek. Kopott, széles falépcsők. Enyhén dohos, nehéz le­vegő. Az emelet első párnázott ajtaján Sarolta lenyomta a kilincset. Zárva. Káromkodásfélét mormolt fogai között.

– Gyere, iszunk még egyet!

Újabb, most már keskenyebb csigalépcső. Néhány perc és fent áll­tunk a toronyszobában.

– Te itt laksz?

– Itt.

Négy ablak, a négy égtájnak. A szoba uralja a várost. Minden irányban komor, sötét háztömbök. Gyér világítás. Babonázó szép­séggel ragyog a hold.

– Ez volt Liszt szobája?

– Igen.

– Megértem, miért ragaszkodott hozzá.

Elhúzta a nehéz barna függönyöket az ablakokon. Megszűnt a külvilág. Magamhoz húztam. Megint éreztem a kemény, ruganyos melleket. A szája puhán, forrón szétomlott számon. Tapintatos lassúsággal kibontakozott karomból.

– Várjál, letusolok.

Végtelennek tűntek a percek. Megjelent végre. Fehér fürdőköpe­nye kiemelte kreol bőrét, fekete haján kékesen csillogott a fény. Bo­ros üveget vett elő. Öntött. Ittunk.

A heverőre dőlt. Szépen ívelt lábán félrecsúszott a fürdőköpeny. A heverőhöz térdeltem. Csókolgattam a bokáját, s aztán egyre fel­jebb, feljebb. Orgonavirágszaga volt a testének. Simogatta a hajamat, majd gombolni kezdte az ingemet. Még soha nem dobáltam le ma­gamról olyan hirtelen a ruhát, mint akkor. Mezítelenül, villámgyor­san mellé akartam feküdni, de megállított.

– Hadd nézzelek. Olyan vékony, finom csontú vagy, mint egy antik görög szobor.

Szétnyitotta a fürdőköpenyt. Életemben először láttam mezítelen nőt. Tetőtől talpig remegni kezdtem. Kiszáradt a torkom. Nem tud­tam betelni vele. Széttárta a lábait. Közéjük szédültem. Nem tudtam, mit csináljak. A kezem tehetetlen volt. Próbáltam hímvesszőmmel nekimenni a dús, göndör szeméremszőrzet alatt lévő célpontnak, de alig értem hozzá, elélveztem. Rettenetesen szégyelltem magamat. Megsemmisültem. Sarolta magához szorított és nevetett.

– Te szűz vagy? Miért nem mondtad? Kis butuskám!

Úgy babusgatott, mint egy kisgyermeket. Arcán meghatódottság látszott.

– Gyere! – Behúzott a fürdőszobába. A langyos víz alatt érzéssel és gyönyö­rűséggel szappanozni kezdte a fütyimet. Gyorsan beállt a merevedés. Rohantunk vissza a heverőre, s most már ő segített a mézesbarlangba találni. A nyirkos, szoros, forró lyukban finom kis izmok mozogtak, húztak, szívtak befelé. Vonaglott alattam a teste. Átvettem a ritmust. Meleg leheletét arcomon éreztem. Nagyon erő­sen magához szorított. Sikoltás, nyöszörgés, sóhajok következtek, s aztán fáradtan, elernyedten félrefordította a fejét, mintha elszállt volna belőle az élet. Tovább mozogtam. Rögtön feleszmélt. Megint kialakult a ritmus. De ez már más volt. Aztán én is belezuhantam a boldog megsemmisülésbe, s utána elárasztott egy érzés, amit győze­lemittasságnak lehet csak nevezni.

Sarolta félkönyékre támaszkodva néz és mosolyog.

– Úgy látszik, szűzfiú kellett nekem! – mondta. – Azt hittem, a sok szörnyűség után már sohasem tudok kielégülni.

– Mi történt veled?

Hasra feküdt. Szépen ívelt hátát, összezárt, formás lábait bámul­tam. Arca láthatatlanná lett, hangja idegenné.

– Velem? Semmi!… Mesélek majd neked egy lányról, szép volt és szűz, s tábori kuplerájba hurcolták…

Megfordult. Szemei könnyesek voltak. Kézbe vette poharát, fené­kig kiitta, s elnyomta az álom.

Az izzó villanyfűtőtest mellett csendben kimentem a fürdőszo­bába. Zaj nélkül mosakodtam. Először éreztem igazán férfinak ma­gamat. Három hónappal múltam tizenhét éves. Magas növésem többnek mutatott.

Zsúfolásig telt a Vármegyeház terme az Újgazdák és Földhözjuttatottak Országos Szövetségének megyei aktivistáival. Legtöbbükön kommunista pártjelvényt látok, de sarlós parasztpárti jelvény is akad bőven. Azért vagyok itt, hogy a Néplapot tudósítsam. Berger Dezső, aki mellett gyakornokoskodom, influenzás. Láza a negyvenet köze­líti. A január vírusos influenzával tört a városra. A Néplap a Bal­oldali Blokk újsága, szombatonként jelenik meg.

Berger örökké mosolyog, akkor is, ha zavarban van. Hosszú, ko­pott bőrkabátban jár. Negyvenötben a szocdemeknél kezdte, negy­venhatban átpártolt a kommu­nis­ták­hoz. Először megbízott, hogy MADISZ-híreket írjak, majd a NEKOSZ életéről is kért tudósításo­kat, s amikor megkedvelt, nehezebb feladatokat adott. Egyedül volt, kellett az ingyen segítség. Most pattanásig feszült vagyok. Az első nagy feladat előtt állok.

Barázdált, kemény, bajuszos arcok, kérges, lapátnagy tenyerek, munkától görnyedt vállak, viseltes ruhák, zsíros, disznóbőr csizmák, bakancsok, mély férfi zümmögés. Senki sem figyel a jelszavakra, amelyeket keserves igyekezettel tegnap este Sárival felraktunk. Van valami visszafogottság, merevség a mozdulatokban. Ügy viselked­nek, mintha templomban lennének. Nem is olyan régen, más em­berek jártak a Vármegyeháza nagytermében. Szokatlan a hely. Túl­lépi a falusi templomok méreteit. Aranyozott szélű karzatok. Drága bársonnyal terített asztal az elnökség részére.

Ajtó nyílik. Karcsú, feltűnően elegáns nő lép a terembe. Igazi úri­asszony. Állja a férfi tekintetek kereszttüzét. Széjjelnéz. Árad belőle a fölényes magabiztosság. Meglátja mellettem az üres helyet. Rám mo­solyog. Szabad? Bólintok. Mellém ül. Kiveszi táskájából jegyzettömbjét és a hegyezett puha ceruzákat. Szünczy Etel, a megyei Kis Újság szer­kesztője. Először kerülök a közelébe. Francia parfümöt használ. For­más lábain testszínű selyemharisnya. Tudom, hogy tehetséges, szelle­mes, művelt, s azt is tudom, hogy nem szereti a kommunistákat. Úgy látszik, Nagy Imrére, a Politikai Bizottság tagjára, mégis kíváncsi.

Szélesre tárt ajtó. Terembe lép az elnökség. Középre ül a vendég. Cvikkere csillog a fényben. Ilyennek képzeltem a Mikszáth-regények főispánjait.

Bereka Tamás, a megye kommunista agitproposa, akinek jól menő antikváriuma volt a háború előtt, feláll, köszönti a vendéget. Hang­súlyozza, hogy földosztó miniszter volt. Nehéz, kérges tenyerek taps­orkánja. A vendég jobb oldalán Balázs István, a Nemzeti Parasztpárt megyei elnöke ül, aki tizenkilences vöröskatona.

Nagy Imre feláll, köszörüli a torkát. Simít a bajuszán. Beszélni kezd. Dunántúli hanglejtésű paraszthangját hallom, ám a szabatos, választékos szöveg kiművelt emberre utal.

Figyelemtől feszülő arcok. Félelem és öröm, düh és mindent fel­oldó nevetés. Mintha nagy varázsló lenne a mikrofon mögött.

Amit mond, közismert, ahogy mondja, hatásos. A napokban rob­bant a leleplezés bombája. Összeesküvőket vettek őrizetbe. A Magyar Testvéri Közösség élén Dálnoki Veres Lajos tábornok, Horthy bizal­masa állt. Mit akartak? Eltiporni a köztársaságot, a demokráciát, visszaadni a földet a földbirtokosoknak.

A szót kérők az összeesküvők szigorú felelősségre vonását köve­telik, s ígérik, falugyűléseken továbbadják a tájékoztatást.

Himnusz után Etel táskájába teszi a vaskos jegyzetfüzetet, ceruzái­val együtt. Köszönés nélkül hátat fordít, s elsiet. Egyenes tartású, su­dár termetét mindenki megnézi.

A környékbeliek nem sietnek. Szoros gyűrűbe fogják Nagy Imrét. Kérdezgetik, s ő mindenkinek válaszol. Nyugodtnak, türelmesnek, közvetlennek tűnik.

Váratlanul felbukkan a gyűrű szélén Sarolta. Arca piros a kinti csípős levegőtől. Kipihentnek látszik. Hozzásietek. Meg akarom puszilni. Olyan, mint a jégcsap. Halkan, de nagyon határozottan mondja:

– Közöttünk nem történt semmi! Érted? Vedd pillanatnyi elgyen­gülésnek részemről… Te még nagyon fiatal vagy. Nekem vőlegé­nyem van a központban. Még ma találkozni akarok vele. Nagy elv­társ megígérte, hogy elvisz. Légy jó fiú! Ne próbálj még négyszem­közt sem bizalmaskodni!

Mintha fejbe kólintották volna. Alig ocsúdtam fel, már el is tűnt mellőlem.

– Beteg vagy? – kérdezte a kollégium naposa. Aztán azt is rögtön tudtomra adta, hogy éjszakai hiányzásomat beírta a Naposkönyvbe, s lakolni fogok a kollektíva előtt kicsapongásomért. A Naposkönyv olyan volt, mint a Hajónapló, mindent rögzített, semmi nem kerül­hette el figyelmét. Gondosan vezettük, amikor ránk került a sor, mintha történelmet írnánk.

– Beteg vagy? – kérdezte a szobatársam is. Kitelepített svábok bú­toraival berendezett hálószobáink fűtetlenek voltak. Kikászálódtam a dunyha alól. Mosakodtam. Magamra kapkodtam a ruhát. Szoba­társam, Páter, sápadt, pattanásos arcú fiú. Kitűnő tanuló. A háttér­ben nagy család, cselédsors. Krisztus nélküli szocializmust nem tud elképzelni. Máskülönben mindennel egyetért. Krisztus megóv ben­nünket attól, hogy gonoszok legyünk, mondogatja. Sublótunkon hazulról hozott fekete keresztje áll, rajta az alumínium Jézussal. Múltkor nevelni próbált. Elvágtam végtelennek tűnő, monoton szö­vegét.

– Jézus jó szándékú ember volt, vagyonközösséget akart, de ki­forgatták tanait, ráhivatkoztak az inkvizítorok is. Ne feledd! Szálast is buzgó katolikus volt… Páter! Te parasztgyerek vagy. Próbálj gyakorlatias lenni, mint az apád. Elfogadta a tíz holdat az egyházi birtokból, mert a sok éhes szájra gondolt. Apád pontosan tudja, kitől kapott és kitől nem várhatott soha semmit… A te szöveged túlságosan elvont és zavaros!

Páter konok ember. Ragaszkodik rögeszméjéhez. Egyéni tanulás után kölcsö­nösen kikérdezzük egymást. Legkisebb sejt a tanulópár. Felelnek egymásért a nagyobb kollektíva, a szövetkezet előtt. Nyol­cán vagyunk a szövetkezetben, ha nem lennénk szégyenlősek, a szö­vetkezetét kommunának hívnánk. A kollégium négy szövet­kezetből áll. A szövetkezetek hetenként egy embert küldenek a népbíróságba. Mindig mást. A kollégiumi népbíróság hétfőnként maga elé citálja a fegyelem ellen vétőket. Büntetéseket szab ki. Súlyos esetben kol­légiumi taggyűlés elé viszi az ügyet. Taggyűlési döntés lehet kizárás is… Félévenként kollégiumi vizsgán kerül mindenki személy szerint terítékre. Vizsgabiztos érkezik a NÉKOSZ-központból. Szóbeli és írásbeli vizsga. Kritika- és önkritikaszeánsz. Mérlegre kerül, ki mi­lyen közösségi ember, ki hogyan tanul az iskolában, s mennyi moz­galmi munkát végez. Rossz tanuló vagy önző diák nem lehet népi kollégista.

Tulajdonképpen mi ketten Páterrel rendhagyó figurák vagyunk. Itt mindenki tisztességes értelmiségi pályáról álmodik, orvos, jogász, mérnök, pedagógus, közgazdász, mezőgazdász akar lenni. A kol­légium társadalmi szükségletre neveli az új értelmiséget. Páter pap­nak készül, én firkásznak! Aki párba rakott bennünket, abban min­denesetre volt humorérzék.

Megbízom Páterben. Végtelenül tisztességes, szelíd, jóságos, türel­mes, szívós, következetes.

Elmarasztalt a Népbíróság éjszakai kimaradásomért, büntetésként soron kívül beosztott napos szolgálatra. Ez nem csak azt jelentette, hogy éjfélig a folyosó végén, a naposasztalnál kuporogtam, hanem azt is, hogy kenyeret szeleteltem, ételhordót cipeltem, ételt osztot­tam, mosogattam.

Hárman voltunk hatodikos gimnazisták, a Páter, Birícza meg én. Biricza árva volt. Apja meghalt a Don-kanyarban, anyjával szívro­ham végzett. Biricza a parasztpárti Népi Ifjúsági Szövetségben buzgólkodott, s egyszer kérdőre vont:

– Mit keresel te a komcsik között? Te parasztgyerek vagy! Köz­tünk a helyed.

– Te viszont nem vagy parasztivadék, úgy tudom, apád értelmi­ségi volt. Te mit keresel ott?

– Magyar vagyok!

– Én is.

– Zsidók vezetik a pártodat. Mondj egyet, aki nem zsidó!

– Rajk László, Nagy Imre, Kállai Gyula, van több is. De miért ér­dekes ez? Csak nem vagy antiszemita?

Elhallgatott. Óvatos és tartózkodó lett velem szemben. Később átlépett a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségbe, amelyet kom­munisták irányítottak. Most már egy helyen voltunk. Soha nem fir­tattam előbbi nézeteit. A kollégiumi estek politikai foglalkozásain Biricza aktív volt. Amikor Dálnoki Veress Lajos Magyar Testvéri Kö­zössége lebukott, Biricza halált követelt rájuk. Külső vendégeink is szép számmal voltak, amikor a témát tárgyaltuk. Mindenki felfigyelt Biriczára.

Váratlan botrány robbant a vén gimnázium falai között. Lyukas­óránk volt. Biricza padtársa, a langaléta Lehetz kiment a folyosóra, s a padon felejtett egy könyvet. Biricza beleolvasott. Az első mondat így hangzott: „Söpörjétek ki a zsidó-bolsevista szemetet az ország­ból.”

Először nekem mutatta meg. Imrédy Béla könyve volt. Közben visszajött Lehetz, a gazdag hentes egyetlen fia.

– Kitől kaptad ezt a könyvet? – Biricza úgy kérdezett, mintha az egésznek semmi jelentősége nem lenne.

– Vadli tanár úrtól – válaszolt Lehetz unottan és ásított.

Biricza kiment a dobogóra és felolvasta az első mondatot. Né­hány zsidó fiú is volt közöttünk. Mindenki elszörnyedt. A lassú ész­járású Lehetz is kapcsolt, kirohant, hogy visszaszerezze a könyvet, de elkésett. Biricza már a folyosón volt.

Vadli Ödön történelemtanárt, aki zsíros falatokért Lehetzet kor­repetálta, még aznap felfüggesztették állásából.

Berger cikket kért tőlem az ügyről a Néplap számára. Az eredeti címet kihúzta, s helyette ezt írta: „Támad a reakció” Néhány mon­dattal megspékelte. A lélekmérgezést összefüggésbe hozta a Magyar Testvéri Közösség összeesküvésével s Vadli Ödön egykori magyar élet párti tagságával.

Ettől a naptól kezdve a keresztény kurzuson nevelkedett tanárok gyanakodva mustrálgattak bennünket. Talán kicsit féltek is tőlünk.

Sietve tanultam. Volt úgy, hogy hajnalban. Valaki szólt az érde­kemben. A kollektíva már nem kérte számon, ha hiányoztam vagy nem vettem részt az apró-cseprő közösségi munkákban. Olvasták cikkeimet. Irigykedve büszkélkedtek velem.

Berger mellett mindent vállaltam. Megtanultam korrektúrát javí­tani, tördelni, meg­ismertem a betűtípusokat. Gyakran inspekcióz­tam a nyomdában.

Negyvenhét januárjában részt vettem a Mérnökök és Techniku­sok Szabad Szak­szer­ve­ze­tének közgyűlésén, amely: „Megvetéssel bé­lyegezte meg a sötét és bárgyú demokráciaellenes összeesküvést.” Majd rögtön utána arról tudósítottam, hogy a gazdaasszonyképző iskola cipőkészítő tanfolyamot indít: kukoricalevélből.

Az igazi nagy esemény hónap végén következett, amikor a kom­munista megyei vezetés meghívta kisgazda partnereit baráti vacso­rára. Berger kétnapos fejtágítón volt Budapesten. Nekem kellett tu­dósítani a barátkozásról. Szünczy Etel is ott volt. Az asztal végén ültünk, szemben egymással. Mustársárga pulóvert, fekete szoknyát viselt.

A kisgazda vezetők többsége kövér nagygazda volt. Fekete ünnep­lőjükből kivirított a végiggombolt nyakkendő nélküli fehér ing. Keményszárú csizmájukon csillogott a villanyfény. S mintha össze­beszéltek volna, mindegyik kezében ötliteres fonott demizson himbálódzott, megtöltve borral, s az asztalra tették. Csak dr. Szentes fő­ispán öltözködött úriember módjára. Sötétkék, csíkos angolszövet ruhájához fehérpettyes, piros csokornyakkendőt kötött. Az ötvenes éveit taposó ügyvéd már a háború előtt is kisgazda képviselő volt. Sima modora, ravaszsága, jó fellépése segítette a lavírozásban, össze­köttetései messzire nyúltak. Tolókocsis, béna felesége mellett a me­gye legszebb úriasszonyai között válogathatott. Hírneves szoknyapecér, kitűnő társalgó, mulatni szerető és tudó ember volt.

A vendégeket Gállá Sándor megyei titkár fogadta. Darabos, lassú beszédű ember. Bányászsportolóként csatlakozott a harmincas évek végén a kommunistákhoz. Megúszta a letartóztatásokat, negyven­négyben néhány társával Titóékhoz szökött, s a Petőfi osztag parti­zánja lett. Gállá könnyen barátkozó, jó szervezőkészséggel meg­áldott vezető volt, de nehezére esett a beszéd. Kereste a szavakat, kínos szü­neteket tartott, izzadt az arca, s a politikai nyelvezet helyett az egy­szerű bányászok bárdo­latlan szavait használta.

Bereka Tamás agitpropos, az egykori antikvárius beszélt helyette, aki büszke volt arra, hogy boltjába Móricz Zsigmond is betért vidéki riportútja alkalmával. Bereka hangsúlyozta, „a Magyar Közösség összeesküvése, annak ellenére, hogy kisgazda képviselők is részt vet­tek benne, nem vethet árnyékot arra a baráti együttműködésre, ami a két párt között a megyében kialakult”.

Válaszbeszédében Szentes főispán ilyeneket mondott: „Fűzzük szorosabbra egymáshoz a kapcsolatokat, magyar őszinteséggel pró­báljuk meg a közeledést.”

Közben megérkeztek a kékinges, vörösnyakkendős rendezőgár­dista lányok, a sárga színű, finom illatú orjalevessel. Majd sűrű pap­rikáslében úszó csülökpörkölt következett. Az étrendet omlós hájas­kifli zárta.

Kifogytak a demizsonok, újabb borszállítmányok érkeztek. Fény­lettek, kipiro­sodtak a nevető arcok, a beszéd egyre hangosabb, zagy­vább, bábeli a zűrzavar… Gállá a központtól kapott pénzt a vacsorá­hoz. Tudom, az országban sok közös vacsora zajlik. Barátkozni kell. Ukáz! Egyik kéz üt, a másik simogat… Nyugaton felhördültek. Felbomlik a koalíció, megszűnik a demokrácia, kezdődik a diktatúra – harsogják. Meg kell cáfolni őket. Holnap minden újság beszámol a baráti estekről. A kisgazda újságok is. Minden újságot figyelnek a nyugati követségek. Az elemző munkával megbízottak hitetlenkedve futnak majd főnökeikhez. Ezeket a kommunistákat nem fejjel lefelé ringatták! Mit csinálnak a kisgazda középkáderek? Erőt érez­nek. Elveszítették negyvenötös fölényérzetüket. Helyezkednek. Csupa testvéri összeborulást észlelni. Az elemzők szörnyülködnek a követsé­geken, amikor lapozzák a Kis Újságot, amely idéz Tildy Zoltán kis­gazda köztársasági elnök, volt református tiszteletes belga lapnak adott nyilatkozatából: „Sohasem tűrném el a feudalizmus, az ipari kizsákmányolás és az igazságtalanságok visszatérését.” Ugyanez az újság tudósít Gerő Ernő kommunista miniszter diósgyőri beszé­déből. Többek között kijelentette: „Hála illeti a kommunista belügy­minisztert, Rajk Lászlót.” 1947. január vége! Valami különös, eddig nem tapasztalt, váratlan fordulatokkal teli korszak kezdődik. A nem­zetgyűlés kiadta a nyolc megvádolt kisgazda képviselőt. A nemzet­gyűlés többsége kisgazda, az államelnök, a miniszterelnök kisgazda. Az államvédelmi osztály bizonyítékokat tár fel. A kommunista belügyminiszter Rajk László most a baloldal legnépszerűbb embere. A nyugati követségek elemzői bizonyára ámulnak. Nagy a tömeg­mozgás, sok a baloldali tiltakozó gyűlés. Híres értelmiségi felszólalók is a Szabad Népet idézik.

A legszebb felszolgáló, aki a kórházban dolgozik, cigány lány. Ké­kesen fénylő, fekete hajához jól áll a gárdisták kék ingje a vörösnyak­kendővel. Cecilliának hívják. Találkoztam vele a MADISZ-ban. Te­gezzük egymást. A legfinomabb vörösbort nekünk hozza, és moso­lyog.

Szünczy Etel egyenes tartással ül, nekikeseredetten iszik. Arca egyre sápadtabb. Bömbölnek a vastagnyakú kisgazdák, a bányász mély ba­ritonján kontrázik, az antikvárius meg az ügyvéd beszélgetni szeret­nének, de a gajdolás elnyomja hangjukat. Zsibbadok az erős bortól. Milyen jó ez az egymásra borulás! Bokámba nyilall a fájdalom. Bosszúsan nézek Ételre. Hegyes a cipője. Nevet.

– Gyere! Mit bámulsz? Tudod, hogy nyitva maradtak az oldalak! Húsz sort kell leadnunk az első oldalakra.

Jólesik, hogy tegez. Felér egy avatással. Sohasem szólt a cikkeim­ről, de tegezése azt mutatja, bevett a szakmába. Felsegítem a könnyű, puha, rozsdavörös hörcsögbundát, indulunk. Irigy tekintetek. Az egyik nyaknélküli atyafi felrikolt:

– Legjobb az újságíróknak! – Bamba röhögés a válasz. A bányász baritonja még utolér bennünket az ajtóban.

– Írjátok meg, hogy szeretjük egymást! – Valaki rákezdi: „Akácos út, ha végig megyek rajtad én…” Bekapcsolódnak a többiek is.

Nyirkos szél csap arcunkba. Kihalt az utca. Zörög a félig leszakadt csatorna bádoglemeze. Síkos az utca köve. Belém kapaszkodik Etel.

Meleg ólomgőz. Kattognak a szedőgépek. Előjön a mettőr, udva­rias. Utolsó percben jöttünk. Bekísér az üvegfalú kalitkába. Három géppapírt teszek indigóval az írógépbe. Etel rutinból diktál, hibátla­nul. Kettőt megkap a mettőr, egyet Etel a táskájába süllyeszt. A sze­dők megállnak néhány másodpercre, kocsányon lóg a szemük. Mi­csoda nő!…

Megint a gonosz szél. Láthatatlan macska kísértetnyávogása. Etel karja a karomban. Botladozik. Átfogom a derekát. Tántorog. Én is. Felszívódott a vörösbor ereje.

– Arra! – Etel a villasor utcájára mutat. Botorkálunk. Kulcsot vesz elő. Kizárja a kertkaput. Örökzöld bokrok között megyünk a be­járatig. Tágas előszoba törpepálmákkal, japánfenyőkkel. Némaság.

– Pesten vannak a nagybátyámék! – mondja, és belöki az egyik ajtót. – Gyere! – vetkőzik, mintha ott sem lennék. A széles francia­ágy vetetlenül áll… – Mire vársz? Vetkőzz, te hülye! – Nincs semmi bántó a hangjában. Tényleg hülye vagyok, ahogy bávatagon állok. Úgy vetkőzöm, hogy közben egy pillanatra sem veszem le róla a sze­mem. Ledobja a melltartót. Kicsiny, feszes mellei vannak, rózsaszín bimbókkal.

Bebújt az ágyba, mellé zuhantam. Részegek voltunk. Lekattintotta a zöld ernyőjű lámpát az éjjeliszekrényen. Olyan volt a teste, mintha láz égetné. Beleharapott a vállamba. Szívta a nyakamat. Véresre mar­cangolta a számat. Tombolt. Kétszer is elalélt a boldogságtól, mire zsibbadt állapotomban eljutottam a csúcsra.

Bőséges reggeli után a könyvtárszoba csendes áhítata. Faburko­lat. Zsúfolt könyvespolcok, mind a négy oldalon. Tetővilágítás. Mi­csoda kincs. Olyan, mint egy szép álom.

– Jártam a faludban. Beszéltek a családodról.

– Igen! És?

– Dédapád, Keve Péter, nemzetőrtisztként harcolt Jelačić ellen. Szerteágazó rokonságodban híres kálvinista prédikátort, kisgazda­képviselőt, vármegyei árvaszéki vezetőt, falubírót, vitézt találni. Apád kivételével csaknem mindenki a kisgazdákhoz tartozik rokon­ságodból.

Ételből hidegség árad. Zöld ragadozó szeme megse rebben. Éjjel összekarmolt bőrömön borzongást érzek.

– Nincs mit mondanod?

– Dózsáról sohasem hallottál?

Ez talált. Mintha apró repedés mutatkozna arca jegén.

– Dózsa az eszményképed?

– Ha meg akarsz érteni, válaszd le a rokonságról az én ágamat. Dédapámat a bukás után bebörtönözték. Betegen tért haza, gazda­sága tönkrement. Nagyapám már agrárproletár lett. Apám, a délceg Keve István, aki után minden lány bolondult, jómódú családba nősült, így lett kisbirtokos, néhány hold szőlővel.

– Előttem mégis érthetetlen, hogyan lett kommunista?

– Az eset tényleg rendhagyó. Gondolom, csupán ezért izgatja a fantáziádat… A megfejtés tizenkilenchez fűződik. Tizenkilenc áprilisában udvarolni kezdett apám húgának a falu leggazdagabb pa­rasztjának fia. Júniusban eljegyezte, szülői bele­egyezéssel. Szeptem­ber tizedikére kitűzték az esküvő napját. Augusztus elején meg­bukott a kommün. Augusztus tizedikén a vőlegényt kitagadással fenyegették szülei a hozomány nélküli lány miatt, ezért felmondta az eljegyzést. Augusztus tizen­kettedikén apám húga lúgot ivott, szét­marta a torkát, meghalt… Ettől kezdve apám kereste az utat azokhoz, akik tizenkilenc néhány hónapjában megleckéztették a pökhendi, dölyfös gazdagokat.

– És a fiú követé az ő atyját!

– Igen! Nem akarok szegényeket és gazdagokat. Egyenlő esélyeket szeretnék, és kiváltságok helyett demokráciát.

A hangja gúnyos. – Ez szépen hangzott. És mit gondolsz, ha ha­talomra jutnak az elvtársaid, lesz demokrácia? Nem lesznek kivált­ságosok?

– Ha ebben kételkednék, pillanatra sem álltam volna közéjük.

– Én pedig azt mondom, véres terrort jelent a győztes bolsevizmus!

Mintha leköptek volna. Eszembe jutottak a nyakatlan kisgazdák, akik a bányászból lett titkárt részegen ölelgették, lapockáját vere­getve. Azok parasztok. Etel úriasszony. Azok hajlanak az összeborulásra. Etel irtózik tőlünk. Mi keresnivalóm van nekem itt? Felállok.

– Mielőtt elmégy, mutatok valamit! – Kiemel a jobb oldali könyvfal aljából, a bekötött újságok közül egy vaskosát. Ráteszi az asztal zöld posztójára. Felnyitja a papírszelettel jelölt helyen. Rábök egy képre.

Olvasom az aláírást: „Orsós professzor, európai hírű magyar tudós Berlinben átnyújtja a katyni halálárkok tanulmányozására kiküldött nemzetközi bizottság jegyzőkönyvét dr. Conti német biro­dalmi egészségügyi vezetőnek.” Megkeresem a címoldalt: Magyar Futár, 1942. évfolyam. Úgy érzem, mintha varangyos békához nyúl­tam volna.

– Ezzel akarsz meggyőzni? – kérdezem. – Goebbels hazugságai­val?

Etel arcizmai megfeszülnek, szája pengevékony. – Ne félj, nem vagyok fasiszta. Láttam, bámultad a férjem arcképét az éjjeliszekré­nyemen. Tudod, kik lövették agyon a főhadnagyomat? Szálasiék! Nem volt hajlandó fölesküdni. Bujkált. Elfogták. Agyon­lőtték. Hu­szonnégy éves volt. Torkig vagyok minden fasisztával, de Orsós pro­fesszornak hiszek, közeli rokonom… A halálos tarkólövések idő­pontját meg lehetett állapítani. A németek később jelentek meg azon a vidéken… Sztálin a nyugati demokráciáktól magas kitüntetéseket kapott. Mégis azt mondom, fanatikus hóhér!

– Nekünk, azt hiszem, már nem lehet több mondanivalónk egy­másnak. Sajnálom, hogy összehozott a sors bennünket – mondtam, s valósággal menekültem előle.

Még utánam kiáltott, sírós hangon. – Keserves napjaid lesznek, ha rádöbbensz, hogy nekem van igazam!

Micsoda förtelmes élet. Egyik órában mennyországban érzem ma­gamat, a másik óra a pokol tornácát nyújtja.

Botorkálok a síkos úton. Negyvennégy december elsejére gondo­lok… Apámmal, anyámmal a pincében kuporgunk, boroshordók között. Mély pince. Hosszan nyúlik az épület alá. Éktelen fegyverro­pogás, aknák robbannak az éjszakában. Lent a pincében úgy hallom, mintha sebesültek jajgatnának, s csak hajnalban, amikor előmerész­kedünk a beállt csendben, döbbenek rá, a tyúkok vertyákolnak külö­nös, síró hangon ólukban. Kihalt utcára látunk dombon levő udva­runkból. Kisvártatva megjelennek a katonák. Lopakodva mennek a kerítések mellett. Ruhájuk földszínű, kezükben fegyver. Aztán me­gint üres az utca. Fél óra elteltével két fiatal katona jelenik meg ná­lunk. Átkutatják a házat. A füstölőre fegyvert szegeznek. Amikor ki­nyitom az ajtaját, s meglátják a sonkákat, kolbászokat, nevetnek. Pirospozsgás nagyanyám a sparhelt mellett ül, simogatják az arcát: bábuska, bábuska. Anyám széles tálon disznótorost kínál, apám bort tölt a kancsóból a poharakba. Először neki kell inni. A katonák lehajtják a bort, falnak egy szelet pecsenyét és rohannak kutatni a szomszéd házat. Az udvaron a magasabbik körbemutat: „Burzsuj! Burzsuj!” Később megértettem, hogy az ő szemükkel nézve a falu csupa kis- és nagyburzsujból állt…

Be kell mennem a rendőrségre. Óriási szenzáció készül. Elfogták a hentes Csiszlit. Nyolc csontvázat találtak, hátul a kertjében elásva. Eltűnt menekültek maradványai. Állítólag húsukból kolbászt készí­tett. Már az egész város beszéli. Bohus nyomozót jól ismerem. Talán elkotyog valamit. Csiszlinél a legnagyobb húshiány idején is lehetett kolbászt kapni. Jól fűszerezett, ízletes kolbászt. A fene egye meg, még az evéstől is elmegy az ember kedve, ha erre a förtelemre gon­dol. A kapitányság felé veszem az irányt.

– Bohus hadnagy bajtárs vidéken van – mondja az őr a kapuban és tovább topog, lilára fagyott arca barátságtalan. Rengeteg a bűn­tény. Megnőtt a rendőrség tekintélye. Teljes gőzzel dolgozik… Bohus mesélt nekem a Magyar Közösség felépítéséről. Legkisebb sejtjük tíztagú és családnak hívják, vezetőjüket családfőnek, a csalá­dokat összefogja a nemzetség, a nemzetségeket a törzs, a törzseket a Hetes Bizottság, vagyis a hét vezér… Hol élnek ezek?

Végre a kollégium kapujában vagyok. Teljesen átjárt a hideg. Sárga­borsófőzelék szaga érződik a kapualjban. Készül az ebéd, összeszalad a nyál a számban, nagyot nyelek. Ebéd után nekiesek a tanulásnak, be kell pótolnom a kiesett órákat.

Mielőtt belemerülnék a matematikafeladat megoldásába, felde­reng előttem Etel gyűlölettől izzó arca. Sztálin maga az ördög szá­mára. Sztálinról szobatársammal, Páterrel is beszéltem. Egyszer néze­gettük a klasszikusok képeit egy könyvben. Azt mondja a Páter: Marx, Engels, Lenin tipikus értelmiségiek, mellény, fehér ing, nyak­kendő… de Sztálin olyan, akár az öregapám, amikor nyakig gom­bolja magán a munkaruhát.

Az utóbbi időben egyre közelebb kerültem Violához. Amikor éjszakás, bejön, leül az ágyamhoz, beszélgetünk. A sűrű félhomály legmélyebb titkait is elő­csalja belőle. Panaszkodik élettársára, aki játssza a macsót és pipogya, gyor­san kielégül, kiszáll, nem törődik vele. Dicsén az öregedő férfit, akivel össze­hozta egyszer a sors. Éreztette vele, hogy a teste kincset ér, jár neki a rajongás, a hódolat, az alázat, az oldódás, a kielégülés. Tehetetlenségemben a lelkére próbáltam hatni. Szerelmes verseket suttogtam neki. Nem is gondoltam, hogy a versek milyen lenyűgöző hatással lesznek a gyakorlatias észjárású Violára. Heinnch Heine „matrác sírból” küldött üzenete felkeltette irántam szánalmát.

Vigasztalásként elmondja, hogy ő is boldogtalan, mert megcsalta az élet­társa. Sértett hiúsága gyűlöletbe csap át, s azt mondja: egy csúf girnyóval feküdt le, hűljön rá a bőr!

Hűljön rá a bőr! Igen, világosan emlékszem, ez volt Cecilliának, a szép cigány lánynak is a legelkeseredettebb átka. A kommunista-kisgazda közös vacsora után, ahol felszolgálóként duzzogva szem­lélte flörtömet Etellel, egy rozoga kéttonnás tehergépkocsi platóján hozott össze bennünket ismét a sors.

Kettőnkön kívül Pacskó doktor ült a penicillines szérummal teli ládák között. Elöl, a sofőr mellett, rendőr terpeszkedett. Negyvenhét tavaszán a kormányzat elég muníciót szerzett ahhoz, hogy az egész országban, de különösen az orvos nélküli apró falvakban, megindítsa hadjáratát a háborúban elterjedt nemi betegségek ellen.

Három apró faluban ugyanazt tapasztaltuk. A híg, savós, majd sűrű, gennyes váladékot kamillás főzettel mosták le, ha kankót ész­leltek. Szervezetük is védekezett, s a kórokozók visszahúzódtak, meg­bújtak a nemi mirigyekben, aztán kiújultak, férfiakon átterjedtek a prosztatára, nőkön a petefészekre. Majd csak elmúlik, gondol­ták a betegek, s a betegség terjedt. Legnagyobb veszedelmet a ritkábban előforduló vérbaj jelentette. A falusi elöljáróság sokat segített, a köz­ségi bírók megadták a csapodár nők és a falubikák nevét, címét, s hosszas faggatózás után csaknem mind feltárta betegségét, de kap­csolataikról nem akartak beszélni.

Két falu között, a döcögős dűlőutakon, Pacskó doktor megállás nélkül hadarta tapasztalatait, s dicsérte a penicillint.

Zsebemben lapult első nagyobb honoráriumom, s amikor késő este befejeztük nemibetegség-ellenes körutunkat, meghívtam Cecilliát vacsorára a Gödör halász­kertbe.

Cecillia szép arcocskája tüzelt a szesztől, szemei drágakőként csil­logtak, s nevetett, mintha szünet nélkül csiklandozták .volna. Apja a Fekete Sas bőgőse volt, a Gödör zenészei jól ismerték, s rázendítettek kedvenc nótájára: „Hawaii lány az első nagy szerelmem…”

Friss tavaszi szellő lengedezett, mikor hazakísértem. Földbesüppedt, málló­vakolatú, öreg házban laktak. Töredezett lécekből össze­eszkábált kis­kapu­jukban már odáig jutottam, hogy hegyes, kemény mellét csókolgattam, de amikor szoknyája alá nyúltam, dühösen el­lökött magától.

– Csak arra vagyok jó, hogy a kurvád legyek?

Mellbe vágtak a szavak, s mire magamhoz tértem, Cecillia már se­hol sem volt.

Vasárnap vonatra ültünk, irány Katalin-puszta. Páter itt látott nap­világot. Őszinte szeretet árad felénk az emberekből. Minden család vállal egy kollégistát ebédre. Hattagú családhoz kerülök, a gyerekek osztatlan iskolába járnak, Katalin-pusztától négy kilométernyire. Egyetlen tanteremben, egyetlen pedagógus tanít hat osztályt. Erzsiké, a család legnagyobb gyermeke, jó tanuló. Tízéves. Mohón issza szavaimat, amikor a kollégiumról beszélek. Apját inkább a politika érdekli.

– Azt mondja meg, mi lesz velünk, ha visszagyün az uraság? Minket úgy beszéltek rá, hogy elfogadjuk a földet. Azt beszélik, szer­vezkednek a régi tisztek, s úgy lesz, mint tizenkilencben vót.

Próbálom nyugtatgatni. Közben a háziasszony kínálgat. Errefelé az a szokás, hogy a csirkepaprikást túrós tésztával tálalják. Kérde­zés nélkül is mesélnek Páterről és családjáról. Megtudom, hogy ura­dalmi gépész nagyapját tizenkilencben a fehértisztek félholtra ver­ték, mert azt állította, hogy Jézus volt az első kommunista.

Azt hiszem, mindenki számára feledhetetlen a műsoros estünk. A hosszú urasági istálló egyik felében az újgazdák jószága, a másik fele üres. Dobogót építettek a puszta iparosai az üres jászlakra. Vihar­lámpák fénye világít a dobogó fölött. Járják a fiúk a csürdöngölőt, cincog a citera Páter keze alatt. A furulyaszólónál könnyet látok egy idős asszony arcán. Az egyfelvonásos színműben Lőrinc papot alakí­tom, aki Dózsa seregében a legradikálisabbak közé tartozott. Tapstól imbolyog a viharlámpák fénye. Istállótrágya szaga, takarmányillat, az állati testek kigőzölgésének ismerős bűze áramlik az istálló másik végéből, s elvegyül a pipák füstjével meg az asszonyokból áradó bazsalikom csiklandós illatával.

Hideg, zuhogó esőben caplatunk a kisvasút talpfáin bukdácsolva a kilométernyire levő vasútállomásra. Dideregve várunk a kései vo­natra. Éjfél körül egy fűtetlen szoba hideg ágyába zuhanok.

Hétfőn reszkettem a matematika órán. Pukli, a végtelenül ideges matektanár, kerülte tekintetemet, s ha néha lopva rám nézett, úgy láttam, mintha félelem ülne a szemében. Minél többet írtam, annál ismertebb lettem. Az összeesküvők leleplezése óta sokan elveszítet­ték biztonság­érzésüket. A felgöngyölítési hullám elérte megye­szék­helyünket is. Március végén rövid hírt jelentettünk meg az első olda­lon: „Letartóz­tatták Szentes főispánt. Bevallotta, hogy bandaharcok támogatását ígérte.”

Nagybetűkkel, előkelő tördelésben hoztuk az emlékezetes vacsora legkövérebb parasztjának, Tósonyi országgyűlési képviselőnek a hű­ségnyilatkozatát a fiatal magyar demokráciához. Öt nappal később újabb nagybetűs cím vonta magára az olvasók figyelmét: „Paraszt fő­ispán a megye élén.” Az irdatlan, rikító címet alig pár sor követte: „A köztársasági elnök úr Tósonyi Pétert, városunk és megyénk ismert kisgazdáját nevezte ki a főispáni székbe. Ö az első parasztember, aki ezt a magas hivatalt betölti.”

Berger tágas szerkesztői szobát kapott az egykori úri kaszinó eme­leti helyiségében, s íróasztalával szemben nekem is beállíttatott egy kisebb asztalkát. Mivel paraszt megye voltunk feladatomul szabta, hogy mindennap tüzetesen böngésszem át a Kis Újságot, s ha pole­mizálásra okot adó cikket fedezek fel, azonnal jelezzem. Azt is lelkemre kötötte, figyeljem pártunk paraszt hetilapját, a Szabad Földet, hogy ötleteket nyerhessünk belőle.

Hosszasan húzódott az összeesküvők pere. Több csoportot tartóz­tattak le egymásután. A Kis Újság részletes tudósításokat hozott az egymás ellen valló vádlottakról. Sokat tűnődtem Kovács Béla ügyén, aki a kisgazdapárt főtitkára s egyben a Kis Újság főszerkesztője volt. Lapjában február huszonegyedikén a következő hír jelent meg: „A Kovács Béla ellen felhozott nyomozási anyag nem elegendő az összeesküvésben való részvételének bizonyítására.” A február huszon­hatodiki szám viszont első oldalon az alábbi tudósítást hozta: „Kovács Béla ma reggel önként jelentkezett vallomástételre az államvédelmi osztályon. Szívesen megyek a rendőrségre kihallgatás végett, mondta, mert tisztázni szeretném a hatóságok előtt az ügyet.” Február huszonhetedikén, ismét első oldalon, a következő nagy­betűs címet olvashatták a kisgazda újságban: „A szovjet megszálló hatóságok letartóztatták Kovács Bélát. A vád földalatti szovjetellenes terroristacsoportok alakítása és a Szovjet Hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében aktív részvétel.” A lap közölte, hogy szem­besítették a lefogott összeesküvőkkel, s valamennyien ellene vallot­tak.

Polemizálásra alkalmat adó cikket még véletlenül sem találhattam negyvenhét elején a Kis Újságban. Ezekben a napokban, úgy véltem, Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök a baloldalt támogatja, mivel kijelentette: „Az összeesküvők irtózatos merényletet követtek el a magyar néppel szemben.”

A Szabad Föld olvasása közben sokat vidultam. Legemlékezetesebb egy féloldalas rajz volt számomra az első oldalon. Népviseletbe öltö­zött parasztasszonyok és férfiak csoportja, vállukon különböző szer­számokkal, a csoport jobb oldalán nemzeti színű zászlót fog egy férfi, a zászlórúd végén ötágú csillag. A csoport bal oldalán levő férfi templomi zászlót tart. Mellette pap áll, majd ministráns fiú és egy nagybajuszú öreg füstölővel. A pap szájából a következő szöveg jön elő: „Isten nevében megáldom a szerszámaitokat, hadd legyen bol­dog három esztendő múlva Magyarország.” A rajz fölött a három­éves tervről olvashatott a nyájas olvasó, amely Rákosi Mátyás szerint kétszeresére emeli a magyar dolgozó nép életszínvonalát.

Nagy Imre, a Szabad Föld főszerkesztője írásaiba néha merész tak­tikai manővert kevert. Karácsony ünnepén című cikkéből hadd álljon itt egyetlen mondat: „A karácsonyi gondolat vezérelt bennünket akkor is, amikor kisepertük a magyar közéletből a békebontókat, a háborús uszítok hazai bérenceit.”

Szaporodtak híreim, tudósításaim, riportjaim. Rendőrségi tudósí­tásaim leg­borzal­masabb emléke egy félőrült lány, aki kutyával etette meg újszülött magzatát. Ült a cellában, s egyre csak azt hajtogatta: „Mindennek a Jani az oka!”

Két hétre el kellett szakadnom Bergertől, mivel július első felében NÉKOSZ-táborba küldtek.

Fonyód-Bélatelep. Szaharai hőség. Fenyőerdő. Szakadt, ócska, háborút járt sátrak. Keményre tömött szalmazsákok a földön. Éjjel felváltva őrködünk. Fegyverzetünk furkós­bot és zseblámpa. Éjszaka riadó, szakaszkötelékben menetelünk. Egy osztály, egy szakasz. Edzenek bennünket. Az élelmezés silány. Százhúszan vagyunk a táborban.

Minden délelőtt háromórás nagyelőadás, vasárnap is, délután két­órás szeminárium az előadás anyagából, majd rövid szünet után más­fél órás kiselőadás. Bevezetőben elmondták, hogy felvérteznek ben­nünket a legértékesebb tudománnyal, a marxizmus-leninizmussal.

A társadalmi formák fejlődésének részletes taglalásával kezdtük. Mindegyikünk számára világossá vált, hogy szigorú társadalmi tör­vényszerűség alapján váltotta fel az őskommunizmust a rabszolga­társadalom, ennek hanyatlását feltartóztathatatlanul a feudalizmus követte, majd ennek elavultá válása után a kapitalizmus kifejlődésére került sor, és most tartunk ott, hogy a rothadó kapitalizmust, amely a fasizmust is világra szülte, a szocializmussal váltsuk fel. Az új tár­sadalomban mindenki képességei és munkája szerint részesül a ter­melt javakból, megszűnik a kizsákmányolás. Tanul­tunk az evolúció és revolúció viszonyáról s a dialektikáról. Kevés kis szabad­időnk­ben is a könyveket bújtuk, ahelyett, hogy a Balatonban fürödtünk volna. A második héten már éjszakánként is vitatkoztunk vagy olvastunk.

Rengeteg mozgalmi dalt tanultunk. Élveztük a tábortüzeket, az együtt éneklés örömét. Mindent áthatott a forradalmi pátosz, a par­tizánromantika meg a végtelen erőt kölcsönző internacionalizmus keveréke. Német parasztlázadók, francia jako­binusok, orosz forra­dalmárok, kínai vöröskatonák, görög szabadságharcosok, néger rab­szolgák, spanyolországi nemzetközisek, olasz felkelők dalai mellett leg­többet a jugo­szláv partizánok indulóit énekeltük. A Sztálin-dalok még ismeretlenek voltak, de Titóról már megjelent a dicsőítő ének.

„Már a lángunk meg se lobbant,
eltemettük szívünk mélyén.
A tüzek ma újra égnek,
gyújtogatja Tito, Tito.”

Kamaszszívünk akkor Titóért dobogott, lehetett jelentkezni a Petőfi brigádba, amely Jugoszláviába indult, a nemzetközi ifjúsági táborba, hogy segítsen a szét­rombolt vasútvonalak újjáépítésében. Jelentkeztem, de kihúztak a névsorból. Levelet kaptak pártbizottsá­gunktól, sürgették visszatérésemet az újsághoz.

Elutazásom előtti vasárnap, a délutáni szeminárium után, el­maradt a tervezett kiselőadás. Váratlan vendég érkezett. A meredek löszfalnál gyülekeztünk, ahol a tábortüzeket szoktuk gyújtani. A zsibongást hirtelen beálló csend követte. A löszfal előtti dobogóra Rajk László belügyminiszter lépett. Hangja visszafogott volt. Szelíd, nyu­godt arca fáradtnak látszott.

Tolmácsolta a kommunista vezetőség üdvözletét, szeretetét és bizalmát. Beszélt küldetésünkről, a célok megvalósításának folya­matáról és tanácsokat adott a további munkához.

Szavait orkánszerű taps követte, s mintha összebeszéltünk volna, rázendítettünk Rajk kedvenc indulójára:

„Madrid határán, állunk a vártán…”

Velünk énekelt. Később velünk vacsorázott a gerendákból össze­eszkábált, hosszú asztalnál. Kabáthajtókára kihajtott ingben járt. Nálunk is ez volt a szokás. Petőfit utánoztuk, s a fene sem tudja miért, haragudtunk a nyakkendősökre.

Két hét alatt gyökeres változások mentek végbe a Néplapnál. Már nem a Baloldali Blokk lapja volt. A Kommunista Párt birtokolta. Emelték a pártapparátus létszámát, ezért a lapot a MADISZ-székházba költöztették.

Bergeré lett a nagyobb szoba, enyém a kisebb. Kaptunk egy har­madik helyiséget is, amelyet archívumnak, raktárnak használtunk, s ez lett a hálószobám. Vaságyam közvetlenül az ablaknál, a mosdó­kagyló mellett volt.

A MADISZ ezen a nyáron szombatonként rendezett bált, ilyen­kor éjjel kettőig lehetetlen lett volna aludnom vagy olvasnom, s én is a táncot választottam. Már az első alkalommal összefutottam Cecilliával. Hazakísértem. Nem engedte, hogy a melléhez nyúljak, a száját csókoltam kábultan, kalapáló szívvel. Amint magamhoz szorítottam, rögtön ellökött magától.

– Szalmazsáknak szeretnél! Igaz?

Lehangoltan baktattam hazafelé a csillagoktól fénylő ég alatt. Másnap kialvatlanul a megyeházhoz loholtam éppen, amikor lom­pos, kövér, fénylő arcú nővére, akit életemben másodszor láttam, megállított.

– Hagyd békén a húgomat. Úgyse veszed el. Ha kurvát akarsz, keress magadnak másik lányt!

Nem tudtam, mit válaszoljak. Nősülésre korai lett volna gondol­nom, hazudni meg nem akartam.

– Kopjál le, fiú! – adta meg a kegyelemdöfést, s totyogó léptekkel továbbállt.

Nehéz hetek következtek. Egyik lányt a másik után kértem fel a táncos estéken, de titkon mindig csak Cecilliára figyeltem, vonzott, mint a mágnes. Virtuóz táncával közfeltűnést keltett. Legtöbbször Ulmann Karcsi kísérte haza Cecilliát. Ulmannéknak nagy rőfösüzletük volt. Karcsi vezetőségi tagként tevékenykedett a MADISZ-ban. Leleményes, okos fiú volt, nemrég érettségizett a kereskedelmi­ben.

A koalíciós idők Kommunista Pártja nem tartotta rövid pórázon a MADISZ-fiatalokat. Vidám közösségeket alkottak, egyik vonzere­jük a táncmulatságokban rejlett. Minden pártnak megvolt a maga ifjúsági szervezete, s általában, konzervatív hagyományaik miatt, alig tudtak mit kezdeni a fiatalokkal. A leglátványosabban és a legmoder­nebb stílusban a MADISZ működött. Időnként még a Katolikus Legényegylet gazdag parasztfiataljai is felbukkantak ezeken a bálo­kon. Szemmel láthatóan jól érezték magukat, pedig plébánosuk óva intette őket a MADISZ által megtestesült kommunista fertőtől.

Három hét elteltével táncra kértem Cecilliát.

– Haragszol? – Apró hegyes fogain csillogott a villanyfény, ahogy mosolygott.

– Nem.

– Tényleg itt laksz?

– Itt.

– Jé, de muris! Megnézhetem a lakosztályodat?

Kimentünk a bálteremből. Húzott maga után.

Nem volt függöny az ablakon, nem kapcsoltam fel a villanyt. Té­tova mozdula­tokkal vetkőzni kezdett. Óriás udvara volt a holdnak, sugarai elbűvölő fényt adtak a szobának.

– Légy óvatos, te vagy az első – suttogta, s remegő teste olyan volt, mint a fűtött kemence.

Pályát változtatott plátói szerelmem, Viola. Most a szikár Edit nővérhez tar­tozom. Harmadnap már balerinára hasonlítom. Nincs mell, nincs ingerlő tompor, hiányoznak a gömbölyded, lágy vonalak, viszont kecsesen légies, röp­pen, mint egy madár. Átszellemült arc hajol fölém, kellemes, halk hangon szól hozzám, semmi közönségesség csupa kifinomultság. Nyomorú­ságos gipsz­ágyam rabságában Edit nővér keszeg teste is fölpörgeti fantáziámat, szeret­nék vele sokáig beszélgetni, szívesen simogatnám törékeny szikár testét.

Hiányzik Viola lágysága, oldottsága, nőiessége, amely a természet harmó­niáját közvetítette. Egyre mélyül magányosságom. Nyugtalanul alszom, rossz álmok gyötörnek.

Szétnyitott lábakkal feküdt a vörös hajú nő, hónaljának, szemérem­szőrzetének színe valósággal lángolt a festményen, amely alatt Pöhő Béla ült kopott, festékes nyakas­pulóverben.

– Már az anarchistára is szükségetek van? – kérdezte gúnyos mo­sollyal.

– Ahogy mondod! – bólintott Bereka Tamás agitpropos, s tekin­tetét a pornográfia határát súroló festmények tömegén legeltette. Mint egykori antikvárius, vásárolt Pöhőtől jó néhány festményt, hogy vevőket csaljon a könyvei közé.

Festékszag keveredett sült szalonna illatával a vízimalomban, ahol a háziszőttessel letakart széles lócára mutatva, a festő hellyel kí­nált bennünket.

– Kapaszkodj meg, barátom! Szűz Máriára lenne szükségem.

– Nekem is – röhögött a házigazda –, de mindig csak ócska kurvák kerülnek utamba.

Bereka elkomorodott. – Nem tréfálok. A párt megbízásából mon­dom: Szűz Mária kell, glóriával, karján méhe gyümölcsével.

– És Sztálin mellé teszitek a pártházban?

– Ne idétlenkedj! – sziszegte most már haraggal. – Majd mi el­döntjük, hová kerüljön.

– Ki fizeti a számlát?

– A párt.

Amíg Bereka Pöhővel egyezkedett, láttam az ablakból, hogy a folyócska tükre feletti mozdulatlan, korhadt lapáto­skeréknél egy vörös hajú nő úszik be a néma tájba. Megfogta a mohos deszkát, s félig kiemelkedett a vízből. Szabadon álló csöcsein csillogtak a vízcseppek, néhány másodpercig hallgatózott, majd visszasüllyedt a vízbe, úszott ötven­méternyit, s kikapaszkodott a partra, ahol a fövenyes rész kezdődött. Ruhátlan teste messziről is szabályosnak tűnt. Elnyelték a bokrok. Arcának csúfon­dáros vonásai belém ra­gadtak.

– Keve elvtárs jön a festményért – mondta rám mutatva Bereka, mielőtt elbúcsúztunk volna. Nehezen indult a Csepel–125 motorja, az agitpropos mögé ültem a nyeregbe, óvatosan megkerültük a vízi­malom köteleit, amelyek a parthoz rögzítették, megindultunk a ma­gas töltésen húzódó gyalogösvényen.

Negyvenhét júniusának utolsó vasárnapján az MKP járási titkára, Zapai vitt német hadseregtől zsákmányolt oldalkocsis motorkerék­párral a vízimalomhoz. Pöhő festményén felismertem a vízből ki­ágaskodó vörös hajú nőt. Karján pufók kisbabát tartott, szemét lesü­tötte és mégis – a glória alatti arcban csúfondáros vonást véltem felfedezni.

Pöhő gyorsan és halkan beszélt, elharapta a szavakat, nagyon figyelni kellett, hogy megértse az ember. Lusta, lompos testét ne­hezen mozgatta, zsíros haja az arcához tapadt. Szinte hihetetlennek tűnt, amit Berger mondott róla. Ifjú korában kerékpárral indult Párizsba, s néhány hónap múlva megérkezett. Útközben kocsmák­ban rajzolt portrékat, hogy a betevő falatot s a szállásköltséget meg­keresse. Párizsi éveiben tanult, dolgozott, anarchisták közé járt, nyomorgott, ritkán vásároltak festményeiből. Szegényen tért haza rozoga kerékpárján, elvette az özvegy vízimolnárnét, aki később öngyilkos lett. Festményeiből nagyvonalúan él, közepes festőnek tartják.

Zapai fizetett, az oldalkocsiban magamhoz szorítottam a csúfon­dáros arcú Szűz Máriát, amelyet széles aranykeret övezett, és a dom­bok között megbúvó Nurga községbe indultunk.

Idillikus kép fogadott bennünket. A dombra épült tömzsi, kis templom ajtajában ősz hajú plébános állt, pirospozsgás arcán derűs mosollyal, s a feketébe öltözött emberek körülvették a magaslaton. Vibrált a levegő a tikkasztó hőségben, a templom­kertben sűrűn ül­tetett rózsák illatoztak.

Zapai rövid beszédében el akarta oszlatni azt a tévhitet, hogy a kommunisták az egyház és a vallás ellenségei, s állítása bizonysága­ként átnyújtotta a festményt a plébánosnak.

Az öreg pap megköszönvén az értékes ajándékot, sikert és boldog­ságot kívánt az ajándékozóknak, magasba emelve, felmutatta a tö­megnek Magyarország Nagy­asszonyának képét.

Sűrűn vetették a keresztet az asszonyok, a férfinép megbabonázva bámult a szokatlan látványra. A gyülekezet, mint egy hatalmas ve­gyes kórus, énekelni kezdett:

„Magyarországról, édes hazánkról,
Ne feledkezzél meg, szegény magyarokról…”

Szívből jött az ének, összefogta a sokaságot. A környékbeli lelkek pásztorának, a fehér hajú, reverendás férfinak arcáról földöntúli bol­dogságot láttam vissza­tükröződni.

Próbáltam valamit rögzíteni jegyzetfüzetembe. Először kaptam a megtisztelő feladatot, hogy lapom bőséges tudósítása mellett húsz sort a Szabad Népnek is adjak.

Poharazgatásra betértünk a plébániára. Fehérre meszelt falak, bolt­hajtásos mennyezet, széles ablakpárkányok, rálátás a falura, amely két meredek domb közé szorulva, hosszan kígyózik a völgyben. Friss erdei levegőt hoz a nyitott ablakon át a szellő a dombokról.

Gerendái plébános úr irodája puritán egyszerűségre vall. Barnára pácolt üveges szekrényében csak a legszükségesebb könyvek állnak. Tárgyalóasztalának széles, nehéz tölgyfa székei kényelmesek.

Negyven körüli asszony hozza tálcán a bort. Életemben nem lát­tam ilyen dúskeblű nőszemélyt. Zapainak is eláll a lélegzete. Furcsa érzés, ahogy az óriás kebel szuggerálja az embert. Mintha a test nem is létezne, az arc sem érdekes, csak ezek az ordítóan kihívó csöcsök mozgatják meg tudatalatti világunk minden bestiáját.

Lassan csörgedező diskurzusunk óvatos politizálásba megy át. Gerendái plébánosnak hamar megárt a bor. Kibújik csigaházából.

– A férfiember már apró gyerekkorában megtanulja, hogy nem lehet széllel szemben pisálni… A győztesek megegyeztek a zóna­határokban, nekünk most le kell nyelnünk a békát, ha akarjuk, ha nem. Magyarázgatom a püspökömnek is, de nehezen érti, konok em­ber. Maguk most másként viselkednek, mint tizenkilencben. Akkor több volt a bizonytalanság, a kapkodás, rögtönzés, álomkergetés…

Zapai fölényesen legyint. – Veteránjaink sok gondot okoznak. A fegyverek bűvö­letében élnek. Politizálni nehezebb. Mi mégis a politikát, a demokráciát választjuk.

– Adja a Mindenható, hogy úgy legyen – rebegi a pap.

– Tálalva van. Fáradjanak át az ebédlőbe – közli az óriás mellű gazdaasszony.

Gerendái plébános bemutatja az asztalnál várakozó vendégeket, a római katolikus iskola kefehajú igazgatóját, a kisgazdapárt és a pa­rasztpárt elnökét, a jegyzőt, a bírót és egy tanítónőt, aki három kis­község egyetlen kommunista alapszervezetét képviseli.

Nehezen melegszünk össze, csak az aranyló zsírkarikákban bővel­kedő tyúk­húsleves szűrcsölése hallatszik. A pirosra sült burgonyával körített sült kolbász, a sült hurka nyeleti az emberrel a bort. Egyre nehezebben hámozom ki a szavakat a hangzavarból.

Látom, hogy a fitos orrú szőke tanítónő egyre gyakrabban hajol Zapai füléhez, szeme csillog, mint a bagzómacskáé.

Felugrik a csontsovány, alacsony, kefehajú igazgató, sietve távozik, sápadtan tér vissza, arca zöldesszínben játszik, s nem nyúl többé a po­hárhoz.

A jegyző valami rendeletén vitatkozik a három paraszttal, a falusi bíróval, a kisgazda meg a parasztpárti elnökkel.

Elnézést kér mindenkitől a járási titkár, s bejelenti, hogy köteles­ségének tartja átvinni a szomszéd faluban lakó tanítónőt otthonába, motorkerékpárján. Felém fordulva megnyugtat, nemsokára megjön, s engem is hazafuvaroz.

– Azt becsülöm Irmácskában – közli velem a savanyú­leheletű igazgató –, hogy inkább elvált volksbundos férjétől, de nem lett nemzetáruló.

– Hogyan lett párttitkár?

– Zapait már vándorgépész korában is ismerte – mondja sokat sejtető, kaján mosollyal. – A szérű, ahová a cséplőgéppel állni szokott, Irmácskáék háza mellett volt.

Tíz óra után a fehér hajú tisztelendő a körülötte zajló, egyre han­gosodó szó­párbajok ellenére elaludt. Kezét hasán összekulcsolva, egyenesen ülve, előrebillent fejjel fújta a kását.

Felnéz a tajtékpipáját turkáló bíró, észreveszi az alvó házigazdát, s figyelmezteti a többieket. Óvatosan, zaj nélkül kelnek fel a székről, halkan elköszönnek tőlem, s lábujjhegyen távoznak.

A hirtelen beállott csendben felébred a plébános. Arcán jámbor mosoly. – Elnézést. Nocsak, megszöktek az atyafiak?

– Sajnos, még nem jött értem Zapai – mentegetőzöm.

Ránéz a faliórára. – Van vendégszobánk. Megalszol nálunk.

Amíg a házvezetőnő mosogat s megveti az ágyat, beszélgetünk.

Apai szeretetet látok az öreg szemében. Minél többet iszom a mise­borból, annál jobban kínoz a szomjúság. Agyam csak foszlányokat fog fel házigazdám beszédéből. Jézust dicséri, akit azért nehéz követ­ni, mondja, mert az embert kísérti a hatalom, a gazdagság, a gyönyör.

Asztalra könyökölve ér el az álom. A házvezetőnő keltegetésére ébredek. Már nyugovóra tért a tisztelendő. Hónom alá nyúlva vezet a vendégszobába. Az alvás jót tett, majdnem kijózanodtam. Óvato­san rásegít a vetett ágyra, lehúzza cipőimet, gombolja a sliccemet, csodálatos érzés, fenekem alá nyúl, egyetlen mozdulattal kibújtat a nadrágból. Ágaskodó hímvesszőm előbukkan az alsónadrág nyílá­sán, mohón, megbűvölve nézi. Magamhoz húzhatnám, s mint tejre­szomjas csecsemő, hozzáférhetnék a két hatalmas csöcshöz, de Cecillia jut eszembe, s társamul szegődik a jótékony álom…

Éktelen dudálásra ébredek. Kinézek az ablakon. Zapai vigyorog lentről rám. Szemei karikásak, ráncai elsimultak, kielégültnek lát­szik. Ránéz az órájára, sürget, mert értekezletre kell mennie.

Szeretnék elmélyedni a nurgai templomnak adott ajándék ünnepsé­gének megírásában, de Berger nem hagy mélázni, sürgősen össze kell csapnom a riportot meg a Szabad Népnek küldendő tudósítást, mert újabb feladat vár.

Bunni Gergőről kell írnom. Képviselőjelölt. Tudom, hogy a spa­nyol szabadság­harc Nemzetközi Brigádjában harcolt. Negyvenhat­ban hazatért Kanadából. Apjának fürge kis traktort, a Kommunista Pártnak piros teherautót hozott ajándékba, amelyet falujárásra használnak. Amerikai dzsipjével furikázik, bankba tett pénzének ka­mataiból él, és ingyen dolgozik a mozgalomnak. Berger lelkemre köti, nehogy meg­kér­dez­zem, miért ment ki Amerikába, mert ezt úgyis tudja a város, másrészt meg azt hinné, blamáim akarjuk. Fag­gatózásomnak nem tud sokáig ellenállni, s elárulja a titkot. Bunni Gergő tizenhat évesen elveszítette az édesanyját. Apja újra nősült, s húsz évvel fiatalabb asszonyt vitt a házhoz. Egyszer váratlanul hazaérkezvén, kővé dermedten figyelt a hálószobából kihallatszó ké­jes nyöszörgésre, lihegésre s az ágy ritmikus nyikorgására. Felsza­kította az ajtót, s a fiát látta, ahogy mostohaanyját gyömöszöli, lába közé bújva, anyaszült mezítelenül. Sokáig kerülte az embereket a menyecske, az arcán virító kék foltok miatt. Bunni Gergő pedig világgá ment. Két év elteltével levelet írt régi barátjának Kanadából, s elterjedt a hír, hogy meg­gazdagodott…

Söresteket rendezett szombatonként a Korzó sörkertben az MKP, s meghívta baráti eszmecserére a többi párt vezetőit. Cigányzene mellett, oldott légkörben keresték a közös nevezőt, a demokrácia tel­jesebbé tétele érdekében, s mi írtunk az estekről, hozzátéve, hogy ezek is eleven cáfolatai a nyugati propagandának, amely nyugtalan­ságról és puccshangulatról terjeszt hazugságokat.

Sörestre hívott Bunni, amikor megtudta, hogy írni akarok róla. Elvittem magammal Cecilliát. Legnagyobb bosszúságomra, a jól öl­tözött, deresedő hajú, jávor­bajuszos öregfiú egész este Cecilliát kábítgatta. Pénze volt bőven, háromfogásos vacsorával traktált bennün­ket, s amikor rájött, hogy Cecillia imádja a pezsgőt, egyik üveget a másik után rendelte. Kanadai, mexikói, kubai, spanyolországi törté­netei felszították Cecilliában a kóborlás ősi vágyát. Volt valami bika­szerűség Bunniban, rövid, göndör haja, vastag nyaka, széles válla, mély hangja, határozottsága, vetkőztető tekintete bódítóan hatott a gyengébb nemre… Rádöbbentem, Cecillia már az övé. Fülem hal­latára egyezkedtek. A lány holnap szabadnapos. Bunni elviszi dzsip­jével a Balatonra. Elnehezült a szívem, legszívesebben sírtam volna… Azzal persze nem dicsekedett, hogy kanadai gazdagságát egy harminc évvel idősebb hölgy révén alapozta meg, akit Berger elbeszélése sze­rint fehér menyasszonyi ruhában vezetett oltárhoz… A Kanadai Munkás című baloldali újság köréhez egy fiatal lány szerelme kap­csolta, akit később taníttatott.

Hogy lerázzon magáról, kérdéseimre röviden válaszolt. Kanadá­ból Spanyol­országba teherhajón utazott. Gyűjtésből vásárolt komp­lett gépkocsijavító-műhelyt szállított, szerelőkkel együtt, a harcoló köztársaságiaknak. Később ő lett az üzemelő műhely parancsnoka. Harcoló egységhez sohasem tartozott. A Nemzetközi Brigádok kivo­nása után néhány évet Mexikóban töltött, majd visszatért Kanadába.

Bunni kézen fogva kivezette Cecilliát az üresen álló kör alakú, be­tonozott térségre. Táncversenyen is díjat nyerhettek volna. Cecillia partnerére talált. Mi maradt nekem? A pezsgő! Elkeseredésem ará­nyában nőtt a szomjúságom. Ürültek az üvegek. Ólmos fáradtság te­lepedett rám, becsuktam a szemem, s egyre távolodott a zenebona, jóleső zsibbadást éreztem.

Másnap betűtenger fogad a nyomdában. Nagy a felelősségem. Minden betűhiba új értelmet adhat a szavaknak. Választási finisben vagyunk. A tudósítások pártunk dicséretét szuggerálják. Kétszázezer pár olcsó bakancs a falunak, kommunista akció! Tavaly három má­zsa búza árába került egy pár bakancs, idén egy mázsa búza áráért kapható UFOSZ-utalványra. A Kommunista Párt negyvenkét traktort adományozott a múlt választásokon jó eredményt elért közsé­gek parasztságának.

Nemrég még azt hittem, Nagy Ferenc miniszterelnök őszintén szór átkot az összeesküvőkre, ezért döbbenten veszem tudomásul, hogy Svájcban bejelentette lemondását. Varga Béla, a nemzetgyűlés kisgazda elnöke Ausztriába szökött. A kisgazda Dinnyés Lajos mi­niszterelnök lett. Dobi Istvánt választották a kisgazdapárt elnöké­nek. Dinnyés a debreceni kisgazda nagygyűlésen kijelentette: „Az el­múlt rendszer sok levitézlett zsoldosa lopakodott be soraink közé.”

Holnap lesz mit olvasni lapunkból. Hírül adjuk, hogy elfogták Sántha Dezsőt, a betörő királyt, aki Gestapo-kém volt a régi rend­szerben. Helyettesét, Bachmann Sándor egykori SS-őrnagyot is letar­tóztatta a rendőrség.

Örömhírre bukkanok a korrektúrában. Gyenes Antal, a NEKOSZ elnöke bejelentette, hogy mivel 1948, a centenáriumi év következik, száz népi kollégium nyitja meg kapuit tízezer népi kollégistával. Felállítják a Vasvári Pál kollégiumot, amely a politikai pályára készülő, új magyar értelmiség otthona lesz. Mindez a NÉKOSZ-kiállításon történt, amelynek vendégkönyvébe Rákosi Mátyás ezt írta: „A Népi Kollégiumok ügye a nemzet egyetemes ügyévé vált.”

Érdekes külpolitikai jellegű hír is szerepel majd a következő számban. Guilaud, francia jobboldali tábornok összeesküvést szőtt a köztársaság ellen. Pár nappal a hír előtt Rómából érkezett tudósítás hasonló jellegű összeesküvésről.

„Segítettek a kommunisták!” Ezt a címet szedettem a közeli fal­vak egyikéből küldött levél fölé, amely arról számolt be, hogy leégett egy háromgyermekes hadi­özvegy házának teteje. Az asszonyt gyer­mekeivel együtt ideiglenesen a kommunista párthelyiségbe költöz­tették. Pénzt gyűjtöttek számára, s a párttagok, akik között ács és kőműves is akadt, társadalmi munkával új tetőt építettek. Az özvegy az épület átadásakor egyre csak azt hajtogatta: „Az isten áldja meg a kommunistákat!”

Elnyújtott vonatfütty. Pöfögés, füstfelhő. Hosszú szerelvény. Marha­vagonok. Vasutasok rohannak a kocsikhoz, elhúzzák az ajtókat. Te­hénbőgés, kakas­kukorékolás, gyermeksírás árad a vagonokból, áporodott szag csapja meg az orromat.

Benézek az egyik vagonba. Öregasszony üldögél búzászsákon, ke­zében bögre, tejet kortyolgat.

– Néni, melyik vagonban találom a Csóka Imrét?

– A legutolsó vagon az övék – igazít el, s szája szögletében fény­lik a tejcsepp.

Csóka Imre a szerelvény végén áll. Barátságosan üdvözöl.

– Megengedi, hogy csatlakozzam magukhoz?

– Jól gyün a segítség – és mosoly jelenik meg fáradt arcán.

Ismerkedem a családdal. Csókáné negyven körüli testes asszony, lábán sáros férfibakancs. Ferenc az elsőszülött, hetyke kis bajuszkájával izmos, mozgékony, vidám legény. Öccse az ellentéte, vékony­csontú, mélabús, hallgatag, fáradt mozgású. Húguk, Kata, félérett, bimbózó teremtés. Északi festők Szűz Mária képeit juttatja eszembe.

Hatalmas katonai tehergépkocsik érkeznek. Gyorsan ürülnek a vagonok. Segítek a Csóka családnak. Roskadásig zsúfoljuk a jármű­vet. Irány Kocsala. Széles sublót tetején ülök. Csóka Imre egymásra zsúfolt dunyhákba süppedve szívja pipáját.

– Muszáj volt eljönni?

– Sajnos.

– Miért?

– Ráfogták a magyarokra, hogy fasiszták.

– A kommunistákra is?

– Azokra is.

– Miért?

– Hogy szabaduljanak tőlünk.

– Nem tettek panaszt?

Legyint. – Tettünk. Még Pesten is. Hiába.

– Pesten?

– Ott hát. Hárman gyüttünk Rákosihoz. De nem ért rá. Rajk fo­gadott bennünket, őszintén megmondta, a magyar kommunisták nem avatkozhatnak a csehszlovákok belügyeibe. Mikor hazaértem, gyütt értem a rendőr, ugyanaz, aki harminchatban kommunista izgatásért Illavára kísért az internálásba.

– Hová vitte?

– Társaimmal együtt Pozsonyba, a politikai osztályra. A parancs­nok nem akarta elhinni, hogy Rajkig eljutottunk. Ismerte Rajkot Spanyolországból. Ő is interbrigádos volt. Azt mondta, ha tényleg találkoztak vele, akkor mondják meg, hogy milyen ismertetőjele van. Nekem eszembe jutott, hogy amikor Rajk Symphoniával kínált ben­nünket, fel volt gyűrve az ingujja, s forradást láttam a karján. Erre aztán a parancsnok elengedett bennünket.

Kocsala. Befordulunk a hosszú, elhagyott sváb ház udvarára. Lekászálódunk a tehergépkocsiról.

– Onnan mi, innen ők! – mondja keserű mosollyal Csóka Imre, s bemegy a házba. Végigjárja a szobákat, mustrálgatja a padlót, az ab­lakokat, pillanatra leül a kemence padkájára. Homlokára tolja kalap­ját. – Minek ez a népvándorlás?

Kérdése megválaszolatlanul lóg a levegőben.

Legutoljára a szekrényt emeljük le a platóról. Megszólal a déli harangszó, hangja szétárad a környék dombjain, völgyein. Csókáné sírós, remegő hangját hallom: – Veszedelemtül, betegségtől, ellen­ségtől őrizz bennünket, Uram!…

Indulok vissza a városba. Beülök a katona mellé. A szélesre tárt ablakból integet a Csóka család. Bódult vagyok. Megbabonázott a Kata szelíd szeméből felém áradó jóság.

Tósonyi főispán hatalmas présháza a Püspökdomb tetején áll. Lá­tom a széles teraszról a napsütötte domboldalt, a rézgálictól kék levelű, tízholdas szőlő nyíl­egyenes, frissen művelt, gazmentes sorait, s a szőlő aljában szerényen meghúzódó, fehér­falu vincellérházat.

Megint pártközi találkozó résztvevője vagyok. Most a kisgazdák hívták meg a kommunistákat. Az asztaltársaság kiemelkedő vendége Dobi István, aki a kisgazda­párt újdonsült elnöke. Szemben ül Gállá Sándorral, a kommunista megyei titkárral. Legtöbbet vele beszél. A mellette ülő kövér házigazdát alig méltatja szóra.

Gállá mellett most Bunni a második ember a kommunisták kö­zött. Tósonyi neki teszi a szépet. Rossz nyelvek szerint az első pa­rasztfőispán, mióta hivatalba lépett, végigtivornyázta a megyét.

A vincellér pörge bajuszos, középkorú ember. Két eladósorban levő lányával és feleségével végzi a felszolgálást. A kadarka megfesti az üvegpoharakat, fanyar íze, mint a timsó, összehúzza az ember száját. Ennivalót követel a gyomor. Végre! A fehér kötényes vin­cellércsalád felvonul az ital után a tálakkal is. Halászlé, túrós csuszá­val. A sűrű tejföllel nyakon öntött túrón apró, barna, ízletes sült­szalonna-kockák illatoznak. A következő fogásnál malacpecsenyétől roskadozik a fehér háziszőttessel letakart asztal. Kerek fatányérkákon kovászos uborka, cékla, ecetes paprika kínáltatja magát.

Frissen sült omlós, mazsolás mákosbejgli zárja a sort. Tele gyo­morral is kedvet érzel arra, hogy megízlelj egy-egy szeletet, mert erre a borra enni kell, különben kimarja a gyomrodat.

Szünczy Etel, akivel az asztal végén ülök, idegenként kezel, kellet­lenül fogadja köszönésemet. Kezdetben alig nyúl a pohárhoz. Vigyáz magára. A malacpecsenyét, úgy látszik, nagyon szereti. Gyakran kor­tyolgat a pirosra sült húsra.

Feláll Dobi. Megemeli poharát. Akadozik a nyelve. Közhelyeket nyögdécsel. Mindenki tapsol.

– Undorodom – suttogja Etel, s átjön az én oldalamra. – Innen legalább valamit látok a tájból – mondja.

A szemben levő domboldalak mint óriás teve púpjai merednek a késő alkonyatban, s itt is, ott is sziporkázni kezdenek, apró kis szent­jánosbogarakként, a szétszórt tanyák fényei.

– Mindig elolvasom, amit írsz. Újabban mintha kicsit lojálisabb lennél a baloldalhoz.

– Mi mást tehetek? – válaszolja rosszkedvűen.

Tósonyi főispán is föláll, akar valamit mondani, de mintha hirte­len elfelejtené a mondandóját. Felemeli a poharat, remeg benne az ital, végre kinyögi:

– Az Isten áldja meg barátságunkat. Szabadság! Szervusztok! – Me­gint taps. Röhögés. Kezdődik a nótázás. Kidagadnak a nyakerek. Egy­mást túlüvöltik.

Közel érzem a fülemhez Etel száját, megint duruzsolni kezd.

– Keve, nem iszonyodsz a köpönyegforgatóktól?

– Miért köpönyegforgatók? Az embereknek megváltozhat a véle­ményük. Rájöhetnek arra, hogy amit eddig hittek, tévedés volt.

Nevet. Hosszú körmével turkálja nyakamnál a hajam tövét.

– Kis ravasz! És miért akkor változik meg a véleményük, amikor vesztésre állnak? Tósonyi miért nem negyvenötben dörgölődzött hozzátok, amikor a választásokon miénk volt a döntő fölény? Erre is tudsz válaszolni, okos Keve… Mi lesz, ha majd egyszer az embe­rek számon kérik tőletek az ígéreteiteket? Ha fordul a kocka, s nála­tok is nyüzsögnek a köpönyegforgatók? Istenem, de szeretném látni, hogyan öklendezel majd akkor, te okos kis Kévém, te szép gyerek! – Legyint. – Hogy is értenéd te ezt? Ti most mindig csak győztök. Minden győző hajlamos arra, hogy a győzelmét öröknek higgye.

Hallgatok. Mit válaszoljak? Etel látja, hogy tépelődöm. A főis­pánt veszi megint célba.

– Ha a közismerten buta Tósonyi tudná, hogy Sztálin likvidál­tatja majd a zsírosparasztokat, akkor is Isten áldását kérné a barát­ságra? Na! Válaszolj!

– Itt nincs polgárháború. Békés átmenet kezdődik a szocializ­musba. Ez nem proletár­diktatúra, ez népi demokrácia! A demokrá­cián van a hangsúly, nem a diktatúrán.

Ráborul az asztalra, úgy kuncog. Alulról fölfele néz. Megrándul a szája, szeme elpárásodik.

– Te tényleg ilyen hülye vagy?

Ezt már nehezen viselem el. Felállók. Megcélzóm a teraszról leve­zető lépcsőt, óvatosan megindulok, hogy a környéknek valami sö­tét szögletében leeresszem a fáradt­gőzt. Közben eszembe villan Sütő bácsi, a falumbeli internacionalista, aki felakasztotta magát, mert a koalíciós taktikázásban árulást látott.

Ürül a hólyagom, s közben hallom, hogy mellettem is csurgatja valaki.

Odanézek.

Bunni mosolyog rám. – Ne haragudj, pajtás.

– Miért haragudnék?

– Cecillia miatt.

– Szabadon rendelkezik magával. Ha téged szeret, legyen a tiéd.

Látszólag nagystílűre sikeredett a válaszom. Belül mégis fáj a lel­kem.

Visszatértemkor Etel helye üres. Hallgatom az érthetetlen hang­zavart. Végül támad egy ötletem. Odamegyek Dobihoz. Akadozik a nyelve. Részegnek látszik, legszívesebben elhessegetne magától, mint egy szemtelen legyet.

Amikor végre megvilágosodik előtte, hogy újságíró vagyok, dühö­sen kifakad. – A Sulyok faszista! Le kell leplezni…

Harsogó röhögés. Gállá rám szól.

– Hagyd békén! …Botladozik a nyelve!

Elkotródom.

Etelt az asztal végén találom. – Mit akartál a keretlegénytől?

– Interjút.

– Nem látod, hogy részeg?###

– Mi az, hogy keretlegény? Honnan veszed ezt?

– Háború alatt, öregbakaként munkaszolgálatosokhoz vezényel­ték. Ő volt a jóságos keretlegény. Muszos kommunisták már akkor megnyerték az ügyüknek.

– Le akarjátok járatni?

– Nem. Csak egyszerűen ez az igazság. Mit mondott?

– Hogy leplezzem le a fasiszta Sulyok Dezsőt.

Etel nevet. – Te elhiszed, hogy Sulyok fasiszta. Mit tudsz róla?

– Az első világháború végén csendőrtiszti tanfolyam hallgatója. Harminchatig a jobboldali Magyar Élet Pártjának országgyűlési kép­viselője, majd átpártol a kisgazda­párthoz. Negyvenhatban nem akar köztársaságot. Kizárják a kisgazdák, s új pártot alakít. Az MKP áp­rilisi határozata nemrég kimondta: „A fasiszta Sulyok-párt elleni harcban össze kell kapcsolni a közvetlen tömegakciók módszerét a dolgozók felvilágosításának módszerével.”

– Kitűnően betanultad a leckét. Ugyebár, a ti értelmezésetek sze­rint a közvetlen tömegakciók azt jelentik, hogy kommunista rohamosztagosok, az R-G tagjai szétverik Sulyokék gyűléseit! És tudod-e, ki Sulyok Dezső fő anyagi támogatója?

– Honnan tudnám?

– Báró Ullmann György, a zsidó finánctőkés. Gondolod, hogy a zsidó támogatja a fasisztát? És arról hallottál-e, hogy Sulyok Dezső kisgazda képviselő harminc­nyolcban, amikor a nyilasok előretörtek, bátran szembeszállt velük a parlamentben?

– Nem hallottam.

– Utánanézett Szálasi származásának, és dokumentumokkal bizo­nyította, hogy a fajmagyarságot dicsőítő mozgalom vezetője, a nyi­las értelmezés szerint, nem magyar. Szálasi dédapja, Szálosján Ferenc és dédanyja, Mechitaren Rebeka, Moldvából beván­dorolt örmények voltak. Nagyapja, Szálosján Antal Kajetán osztrák állam­polgárként Bécsben élt, s elvette Heimreich Júlia fehérnemű-varrónőt. Apja Bécsben született. Anyai ágon nagyapját Szakmár Jánosnak, nagy­anyját Krusnyák Annának hívták. Mindent összegezve, Sulyok ki­mutatta, a parlamenti képviselők derűje közepette, hogy a főfaj-magyar ereiben örmény, német és szláv vér csörgedezik.

– Hogyan reagáltak a nyilasok?

– Központi lapjuk, az Összetartás cikksorozatban leplezte le Su­lyok Dezsőt. Dokumentumokkal bizonyították, hogy kommunista, hogy a Vörös Őrség közbiztonsági előadója volt tizenkilencben. Hubay Kálmán nyilas vezér a parlamentben is kijelentette, hogy Sulyok vörösőrparancsnok volt. Szálasi barátja, gróf Széchenyi Lajos pedig kommunista zsidóbérencnek nevezte Sulyok Dezsőt.

Érzem, egyre jobban émelygek. Dobi vékonyodó hangon kiabál valami érthetetlen szöveget, Gállá a tenyerébe csap. Tósonyi része­gen sír és Bunnit csókolgatja. A dombok tanyáiban a kutyák meg­vadulva vonítanak a részeg gajdolástól.

– Kisasszony, Dobi elnök úr hívatja! – A dundi vincellérlány pukedlizik Etelnek, s megismétli: – Az elnök úr hívatja.

Nem bírom tovább. Konyhán át jutok a szabadba. A présház mö­götti térségen zabot ropogtatnak pofájukra húzott tarisznyából a lo­vak. Fűre terített pokrócokon hasalva, viharlámpa fényénél, kártyáz­nak a hintók kocsisai.

Kétkilométernyire lehet a város. A szurdok felé indulok. Ciripel­nek a tücskök, körülvesz a sötétség, óvatosan lépkedek, itt minden botlás eséssel jár.

Gomba módra szaporodnak az országban a népi kollégiumok. Ná­lunk is van már leánykollégium. Huszonheten vannak. A feloszlott Sulyok-párt székházát kapták.

A legutóbbi kibővített Sulyok-párti megyei aktíva ülésére munká­sok özönlöttek be a közeli bányából. Feketék voltak, akár az ördö­gök… Újságunk rövid hírben számolt be arról, hogy a munkások megyénkben is egyre türelmetlenebbül követelik a fasiszta Sulyok­párt feloszlatását. A bányászok és a reakciósok közötti ellentét tetlegességgé fajult. A rendőrség vizsgálatot indított, a kihallgatottak többségének állítása szerint a Sulyok-gárdista teremőrök provokálták a verekedést.

Később arról is tudósítottunk, hogy Sulyok pártjának vezetősége lemondott megyénkben, s a tagság szétoszlott.

Kuczor Böskét választották a lányok kollégiumi titkárnak. So­vány, szemüveges, komor lány volt, s a gimnázium hetedik osztályá­nak legjobb tanulója. Apja a megye­székhelytől tíz kilométerre levő község selyemgyárának lakatosa, az első években szocdem volt, majd átnyergelt a kommunistákhoz.

A kollégiumavató ünnepség bálján találkoztam Csóka Katával, a felvidéki telepes lánnyal, akinek családjáról írtam, amikor új ott­honába költözött. Kata telve volt rajongással, bizakodással. A segít­séget, a támaszt látta bennem, ebben a hirtelen feltárult világban, ahol egyetlen ismerőse voltam.

Egy héttel később motorkerékpáron hazavittem a falujába. A csa­lád szeretettel fogadott. Nem engedtek visszaindulni. Két bátyjával a tágas hátsó szobában feküdtünk, hajnalig beszélgettünk. Hétfőn kora reggel indultunk vissza. Katát boldognak láttam, s ez önma­gában is boldoggá tett.

Meglátogat Kutasi, a megyei kórház igazgatója. Neki köszönhetem a két­ágyas szobát. Kollé­giumunk könyvtárosa volt. Fanyar humorú, szeplős, göndör hajú férfi. Nehezen őszül. Híres sebész

Ismertem a stílusát. Olvastam vezércikkeit a Szabad Népben. Tömör volt, pártszerű, célratörő, szókimondó, megfellebbezhetetlen. Szerettem volna utánozni. Nem ment. Révait más körülmények szülték. Mielőtt a kommu­nista mozgalomhoz csatlakozott, verseket írt. Néhányat Kassák közölt lap­jában. Radikálisan megtagadta polgári származását:

„Dögölj meg apám,
Dögölj meg anyám,
Dögölj meg első tanítóm”

Ezerkilencszáznegyvennyolc szeptember huszonegyedikén, kedden dé­lelőtt meleg idő volt. Igazi vénasszonyok nyara. A nyitott ablak mel­lett ültem a Köztársaság téri pártház nagytermében. Kuczor Böske, a leánykollégium titkára ült mellettem, majd Biricza következett a sorban. Izzadtunk a zsúfoltságtól s a félénk magasodó Révaitól. Amikor tőlem idegen csoportokat átkozott, élveztem hideg, kegyet­len logikáját. S most az idegességtől kesze-kusza betűkkel róttam papírra szenvedélytől fűtött kiáltozását: „A népi kollégisták egy része lenézi a tanulást, megnyílik a Vasvári Akadémia és azután az a bizo­nyos marsallbot a politikai vezetésre valóra válik… Sokáig becéztük a NEKOSZ-t, a bírálattal segíteni akarunk…” Kiátkozta Révai az úgynevezett „nemi felszabadítás” légkörét a NÉKOSZ berkein belül. „Kitaszítjuk a nemi kicsapongás gyakorlóit!” – kiáltotta.

Szétnéztem a teremben. Gyászos arcok. De mintha Biricza bólo­gatna. És Kuczor Böske sem szomorú. Rá még semmi nem vonatko­zik a bírálatból.

A többség viszont viharvert „janicsár”. Évekig lobogott. Nem kí­mélt időt, fáradságot. Kétoldalt égette a gyertyát. Most a jeges szél el­fújja a lángocskákat. A kisgazdák fénykorában a Kis Újság „kommu­nista janicsárképzőnek” nevezte a népi kollégiumokat. Most röhög rajtunk a jobboldal. A francia forradalom felfalta gyermekeit, s most ezek is kezdik, mondogatják kárörvendőn.

Nem papneveldében éltünk. Ez igaz. De mi az, hogy „nemi felsza­badítás”? Soha senki nem beszélt erről. Ezt Révai kreálta. Ha nemi kapcsolat szövődött a mi köreinkben, soha nem kísérte semmiféle anyagi megfontolás, kényszer, kiszol­gál­tatott­ság, érdek. Természetes körülmények között született a szerelem, s ha nem volt életképes, természetes módon halt el, illúziók, hazugságok szülte megrázkód­tatások nélkül. Születtek életre szóló nagy szerelmek is – erről miért nem beszélt Révai?

És a Vasvári Akadémia! Miért lenne az rossz, ha a tehetségek kivá­lasztódásának folyamatából nem csak a tudomány, hanem a politika is meríthetne? Meg­akadályoz­hatnánk a kontraszelekciót.

Az egész kirohanás érthetetlen számomra. Közép-Kelet-Európa térségében egymás után dőlnek meg a régi rendszerek. Ázsiában is hódít a kommunizmus. Franciaországban, Olaszországban erős kommunista tömegpártok vannak. Miért kell a győzelmek bőséges aratásában a kaszát a „janicsárok” felé fordítani?

Vitát nem nyitottak. Csak Hollós Ervin mondott néhány szót, aki a Magyar Dolgozók Pártja ifjúsági bizottsága titkáraként köszön­tötte Révait, s végül felkért bennünket az Internacionálé eléneklésére.

Hazafelé döcögünk a füstös fapadoson. Szüretelőket látok az ab­lakból. Évek óta tartó aszály után ez az első közepes termés. Keser­ves kínlódások, kemény, hajnaltól késő estig tartó munka után a földhözjuttatottak először érzik, van értelme a gürcölésnek.

Biricza előtt szétnyitott füzet, Révai szavait böngészi.

– Van mit megszívlelnünk! – és Kuczor Böskére néz.

A lány bólint. Fékez a vonat. Apró bakterház előtt szalutáló vasu­tas, hóna alatt kis piros zászló. A leszállók nehéz batyukat emelnek a földre. Sípol a kalauz. Indulunk tovább.

– A párt akarata parancs számunkra! Fegyelmezetten végrehajtjuk az utasításokat – mondja most már ünnepélyes arccal kinyilatkoz­tatva Biricza, s rám pillant, mert nyugtalanítja hallgatásom.

Felveszem a kesztyűt.

– Minden fontos kérdésben meg kellene hallgatni az alapszerve­zeteket. Akkor tudnánk, mi a párt akarata. A párt többsége munká­sokból és földhözjuttatottakból áll.

– Ez demagógia! – vágja rá Biricza, s elvörösödik.

– Mire jó az okoskodás? – szól közbe Kuczor Böske. – Tanul­nunk kell! Ez a lényeg. – Rám néz. Először látok fölényt szemében. – Miért akarunk okosabbak lenni az okosoknál?

Nézem az elfutó földeket, hallgatom a kerekek zakatolását, nincs kedvem tovább fűzni a szót.

Másnap Berger fanyalogva fogad a szerkesztőségben.

– Pihentetünk egy kicsit. Utolsó éves vagy, kitűnőre kell érettsé­gizned. Utána megvan a helyed a szerkesztőségben.

Révairól nem beszél. Fél tőle. Néhányszor már a megyei lapok szerkesztőinek is a nyaka közé csördített ostorával. Jaj annak, aki melléfog! Nincs megbocsátás. Kiebrudalják. Berger, szerkesztői érte­kezletekről hazatérve, bezárkózik szobájába. Konyakosüveget tesz maga elé. Iszik. Várja, hogy oldódjon a görcs. Aztán csendben, feltű­nés nélkül elmegy, véreres szemében ijedtséggel.

Újabban minden leírt szót többször is megrág a kéziratokban. Az önálló gondolatokat, érdekesebb hasonlatokat, szellemes meg­jegyzéseket, amelyekért régebben lelkesedett, villámgyorsan kihúzza. Zsörtölődik, néha ordít is miattuk.

Nem bánom, hogy pihentet. Unom a favágást, ez már nem is új­ságírói feladat.

Rövid időn belül vékony kis füzet jelenik meg. Az ország most már egyetlen ifjúsági szervezete, a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége gondozásában. Révai beszédét tartalmazza a brosúra, amit a NEKOSZ kommunista nagyaktíváján mondott. Minden kollégistának köte­lező olvasmány, mielőtt a kollektíva megvitatná.

Biricza a városi MINSZ-bizottságra futkos. Valamire nagyon ké­szül. Arca fontoskodó, titokzatos.

A megyei és városi pártbizottság apparátusát kibővítették. Felköltöz­tek a Szent­háromság térre, ahol a Vármegye­háza terpeszkedik. Kiürí­tették a bank hatalmas épületét, s beköltöztek. A kapu előtt állam­védelmi őr áll. Belépni csak cédulával lehet, amit a tudakozóban adnak.

A volt szocdem pártházban székel a MINSZ. Rétegszervezeteinek, a Szak­szervezeti Ifjúmunkás Tábornak, a Diákszövetségnek, az Egy­séges Parasztifjúság Országos Szövetségének külön irodái vannak a házon belül. Új, fentről jött fiatalok láthatók a MINSZ megyei és városi vezetői között.

Megszűnt már a közvetlen pártkapcsolat. Áttételek jöttek létre, MINSZ-bizottságok. A MADISZ a múlté, a táncmulatság már nem divat, komor fegyelem ülepedett mindenre. Az ifjúsági megmozdu­lásokon egyszerre lépünk, mint a katonák.

Külön ülésezett a kollégium négy szövetkezete. A Révai-beszéd volt a téma. A Diákszövetség városi vezetőségének ülésén voltam ezen az estén.

Másnap éreztem, hogy valami szokatlan történhetett. Kerültek a fiúk, nem néztek a szemembe, zavartak voltak.

Este a kollégiumi gyűlésen, amelyre a leánykollégiumot is meg­hívták, Bincza volt az előadó.

Én lettem az a bizonyos „ló az állatorvosi egyetemről”. Rajtam mutatta ki Biricza szemléletesen a NÉKOSZ minden betegségét.

Kellettek a konkrétumok, kellett a bűnbak. Találtatott egy villám­hárító, aki az átkot magába szippantotta. Mindenki megkönnyeb­bülhetett.

A városi MINSZ-titkár ült Biricza mellett. Magabiztosan, mere­ven nézett, mintha üvegszemei lettek volna, győztes volt a legyőzői­tek házában. Csak néhány hónapja helyezték Budapestről a városba.

Harmincán hallgattak. Hatan felszólaltak, s ők csépeltek, ahol csak lehetett.

Biricza elégedetten bólogatott. Megadta a hangot. A többi vissz­hangozta gondolatait.

Harmincán hallgattak. Szerezhettek volna érdemeket, nem tették. Nem is bólogattak, nem is tapsoltak. Konok népség. Talán érezték, hogy tulajdonképpen itt nem is csak rólam van szó.

A vendég kollégisták között ült Csóka Kata. Amikor éjszakai ki­maradásaim megjelenültek, elvörösödött az arca, s többé nem nézett rám. Szép arcocskája haragos volt. Majd biztosan beszámol szülei­nek. Micsoda szégyen!

Mit mondjak? Hogyan védekezzem? Igaz, voltak nőügyeim. Az új­ságírás össze­hozott nőkkel, alkalmakat kínált. Jogos az irigykedés egyesek részéről, jól tudom, itt nem tanulógépek ülnek. A vágyakat nem lehet kiiktatni. Olyan eszme nem volt és nem is lesz soha, amely a vágyakat közömbösíti. Hiszen még a papnövendékek is… De miért védekezzem? Mit szégyelljek?

Igaz, hogy Vasvári Akadémiára pályáztam. Politikatudományt, filozófiát, szociológiát, pszichológiát szeretnék tanulni. Ez bűn?

Lehetnék kitűnő tanuló. Jó átlaggal zártam az évet… Mi a prob­léma? Lustasággal senki nem vádolhat. A tanulás mellett dolgoztam is. Hol az én bűnöm? Tényleg elhanyagolom a tanulást? Honnan veszi Biricza a bátorságot, hogy ezt ilyen határozottan állítja?

És ők hatan, a stréberek, az ügyeskedők, a konjunktúralovagok, akik feszítsd meget kiáltanak rám, azt hiszik, hogy a hallgatag har­minc nem tudja, hányszor változtattak véleményt szemrebbenés nél­kül.

Miért hallgatott a harminc kollégista? Miért ezt a leggyengébb jel­lemű hat embert kellett hallgatnom?

Itt, ahol most élve boncolnak, negyvenhat novemberében, gennyes, véres gézek hevertek, tömény orvosságszag, húgyszag facsarta orrunkat… Elvitték az orosz sebesülteket a város szívében épült szál­lodából. A kommunista alapszervezetek társadalmi rohammunkára mozgósítottak. Az üvegesek kicserélték a repedt ablaküvegeket, az asztalosok felcsiszolták a padlót, kijavították a törött ajtókat, a vil­lanyszerelők csillárokat raktak fel, a vízvezeték-szerelők az emberi ürülékkel csordultig telt repedt kagylókat s az eldugult csöveket, rossz mosdókat cserélték újakra. A szobafestők és mázolok ajtókat, ablakokat, falakat festettek. A MADISZ-ból is ott voltunk néhányan. Segédmunkát végeztünk a kommunista iparosok mellett.

Szoba-konyhás kicsiny házban laktam diákként a város szélén, a leglaposabb helyen, Molnár néninél. Télen, a szigetelés nélküli vá­lyogfalak méternyi magasságban nedvesek voltak… A rohammunka után az újjávarázsolt szállodában örültem, hogy az első kollégisták között lehettem…

Csend van. A hatodik vádló is elmondta a magáét. Biricza hiába erőlködik, senki más nem száll be a ringbe.

Fojtogat a csend. Talán fel kellene állni és kimenni. De akkor rám fognák, hogy nincs önkritikám. Simán kizárnának. Mehetnék vissza Molnár néni nedves falú, dohos szobájába. Nem engedhetek Biriczának könnyű győzelmet.

Enyhe szédülést érzek, ahogy felállók, mint amikor a beteg lelép ágyáról. A szemek felém fordulnak.

– Tudom, vannak hibáim. Minden erőmmel azon leszek, hogy kijavítsam őket. Kérlek benneteket, menet közben is szóljatok, ha valami nem tetszik, figyelmez­tessetek, segítsetek. Csak felfuvalkodott emberek képzelik magukat hibanélkülinek. Én nem tagadom a hibáimat, ha segítetek, megbirkózom velük.

Taps. Az a harminc most összeüti a tenyerét… Győztem.

Megint mély csend. Biricza arca izzad a dühtől.

A városi MINSZ-titkár következik. Ismételgeti Révai szavait. Mondja a leckét. Velem már nem is foglalkozik, belevész az általá­nosságokba.

Biricza az utolsó kollégiumi felszólaló szavait idézi, aki kizáráso­mat javasolta. Ki ért vele egyet?

Hét kéz van a magasban. Beleértve Biriczát is.

– Ki ellenzi?

Harminc kezet számlálnak. Senki nem tartózkodott.

A többség mellettem van. Ez jólesik. Mégis, úgy érzem, sebet kap­tam. Az első sebet, mióta mozgalmi munkát végzek. Ha meggyó­gyul, akkor is megmarad a sebhely.

A sublóton álló alumínium Jézus keresztje előtt mozdulatlanul kö­nyököl Páter. Kezét imára kulcsolja, fejét mélyen lehajtja. A harminc kéz közül az egyik az övé volt. Tudja, hogy a szobába léptem, de nem néz fel elmélyültségéből.

Csendben vetem az ágyat. Megmosakszom az ablakmélyedésben álló mosdó­kagylóban, majd fogat és lábat mosok. Ruhámat szép rendben a székre rakom. Cipőimet kiviszem az ajtó elé. Lefekszem. Az ablak felé fordulok. Háttal Páter ágyának. Lecsukom a szemem, aludni szeretnék. Az álom elpártolt tőlem.

Sokáig meditál a kereszt előtt Páter. Aztán zörren a sublót. Vet­kőzni kezd. Mosakszik. Lekattintja a villanyt. Felkapcsolja olvasó­lámpáját.

Tegnap beleolvastam a legújabb könyvbe, ami ágya mellett feküdt az éjjeli­szekrényen.

Girolamo Savonarola dominikánus szerzetes a hőse, aki lángoló szavakkal ostorozta a gazdagok és a főpapság elpuhult, erkölcstelen életmódját, puritán köztársasági államformát követelt. Ám a kiváltsá­gosok nem hagyták kiváltságaikat kárba veszni. Savonarolát egyházi átkokkal sújtották, bíróság elé állították és kivégezték, négy izgága szerzetestársával együtt. Előbb felakasztották őket, közszemlére téve kötélen lógó testüket, majd Firenze főterén máglyát gyújtottak, s a rothadásnak indult testeket a tűz martalékául vetették.

Savonarola! Különös ember lehetett. Tömegek hallgatták elbű­völve Firenze főterén. Ezreket ingerelt gyújtó szavaival. A tömeg ugrásra készen állt. S akkor megelégelték az igazságot hordozó szavakat. A gazdagok és a főpapok lecsaptak rá! A tömeg hátra­hőkölt, mint a kutya, amelyiknek doronggal az orrára csapnak… Ismerem Pátert, gyűlöli a letűnt úri világot, papként is szolgálhatja a haladást.

Amikor tetemrehívásom történt, egy pillanatra találkozott a sze­mem Páterével. Bűn­bocsánatot s egy kis sajnálkozó elnézésfélét lát­tam benne. Régebben, amikor diadal­masan megtértem éjszakai ki­ruccanásaimról, akkor is ugyanezt láttam tekintetében.

Milliárdnyi csillag néz rám a függöny nélküli ablakon át. Nagyon magányosnak érzem magam. Soha nem láttam apámat panaszkodni. Erre én is képtelen vagyok.

Páter fölényét eddig kinevettem. Most bánt. De miért? Tényleg fö­lényben van?

Néha, éjszakánként, amikor azt hitte, hogy alszom, akaratlanul is tetten értem Pátert. Forgolódott az ágyban, sóhajtozott. Aztán jött a magányos lihegés, az önkielégítés, vagy ahogy a parasztok mond­ják, a marokmarcsa.

Kinek a teste, kinek az arca jelenhetett meg Páter előtt ilyenkor? Szűz Máriáé? Vagy a tiszta és szent nők közül egy másik kiválasztot­té? Vagy nincs teste és arca? Csak szabadulni akart a vágy kínzásától?

Páter! Ha tudnád, mennyivel nagyobb gyönyör a formás, telt női melleket simogatni, mint önnön hímvessződet, eltűnne szemedből örökre a buta fölény.

Még fülembe csengenek a sértő szavak, a gúnyos hangsúlyok, még húsomban érzem a fogak marását, s menekülésképpen próbálom megfejtem vágyódásaimat a vadító női keblek után.

… Mondták, anyámnak nem volt teje, és én tehéntejet kaptam. Első nagy, jogos talál­kozásom az éltető édes emlővel, elmaradt… A tehéntejbe szennyeződés kerül­hetett, vérhas lett a vége. Az orvos tehetetlen volt, már majdnem elsirattak, amikor apám találkozott Kocsis Eszter nénivel, aki azt mondta: pörköljetek árpát, daráljátok meg, főzzetek belőle árpateát, majd attól meggyógyul. Két kézzel markoltam a poharat, s jóízűen ittam az árpateát. Meggyógyultam tőle… A női mell csak ösztö­neimben lapult homályosan, meghatározhatatlanul. Aztán egyszer csak váratlanul előbukkant az ismeret­lenségből. Tizenhat éves cigány lány jött a falu szélén álló putrik valamelyikéből, karján csecsemővel. Kigombolt ingéből kiállt a csöcse, s a kicsi becsukott szemmel mohón szopta… Úgy ért, mint az áramütés. Összefutott a nyál a számban, nagyot nyeltem. Amit nem élhettem át csecsemőkoromban, amit az ösztöneimmel hiába keres­tem, előttem volt, elbűvölve néztem és sírva fakadtam…

Ez az éjszaka a virrasztásé.

Biricza karrierista. Ezt értem. Mindig voltak és lesznek karrieris­ták. Minden energiájukkal a szélirányra figyelnek. Mindig tudják, honnan fúj a szél. Ráállnák a szélirányra. Könnyen boldogulnak. Ki­nevetik az erkölcsi gátlásokkal küzködőket. De Biricza nem csak kar­rierista, van benne szadizmus is. Élvezi, ha fájdalmat okozhat, úgy keveri a szavakat, hogy kínozhasson velük. Ha a szúrós szavakat kiejti száján, sugárzik az arca a boldogságtól.

Nem tehetek róla, émelygek a szadizmustól, akkor is, ha másokat sújt. Az állatok kínzóit is mindig utáltam.

Falumbeli iskolatársam, Bigyur, nem értett a kínzó szavakhoz, mint Biricza, primitív módon nyilvánult meg szadizmusa.

Kitépte a legyek szárnyát, aztán boldog nevetéssel elengedte őket. Varangyos békát tartott dunsztosüvegben, s időnként megüttette árammal. Szikrázott a béka bőre, s olyan hangokat adott ki magá­ból, mint egy nyöszörgő csecsemő.

Kerültem Bigyur társaságát, undorodtam tőle. Észrevette viszoly­gásomat, s igyekezett találkozásunkkor minél több disznóságot elkö­vetni, hogy kitoljon velem.

Egyszer sarabolásból jöttünk haza, s a Huszár-köznél párzó ku­tyákba botlottunk. Össze voltak ragadva, ahogy falun mondani szokták. Ilyenkor a kan hímvesszője beledagad a nősténybe. Egy­másnak hátat fordítva állnak, némán várják, hogy a merevedés meg­szűnjön. Tehetetlenek és kiszolgáltatottak. Bigyur a borotvaéles sarabolóval szétvágta őket. A kan nyüszítve elrohant, véres csíkot húzva maga után. A nőstény a meglepetéstől dermedten állt, mert a hím­vesszőt még mindig magában érezte.

Hányingert kaptam, fának támaszkodva öklendeztem. Ezek után Bigyurral nem álltam szóba. Elmentem mellette, mintha nem ismer­ném…

Türelmetlenül várom a hajnalt, nem akar megérkezni. Vibrál az éjszaka homályában a sublótra állított alumínium Jézus a kereszten.

Szobatársamtól sokban eltér a véleményem. Mégsem haragszunk egymásra. Páter öröknek képzeli a családon alapuló parasztgazdasá­got. Én szövetkezetét szeretnék, kevés emberrel, kicsiny területen, jól áttekinthetőt, kevés adminisztrációval, néhány választott vezető­vel. Olyat szeretnék, amit még magáénak érezhet az ember, amibe könnyű beleszólni, mert könnyű áttekinteni, amelyben úgy érzed magad, mint egy nagy családban… A magányos család jobban kiszolgáltatott időjárásnak, betegségnek, szerencsétlenségnek, mint a tömörülés tagjai.

Lelki szemeimmel a falumbeli Güzü-Szabót látom. Megy a poros dűlőúton, a nyakában lazsnak. Figyeli az utat. Ahol lógombócot, megszáradt tehén- vagy disznóürüléket lát, gyorsan felkapja, s bele­csúsztatja a durva szövésű lazsnakba. Megérkezvén, a trágyát ki­borítja a földje végébe. Örömmel szemléli, egyre nagyobb a trágya­domb. Keze fekete és büdös a piszoktól. Kút nincs a közelben. Nekilát a kapálásnak.

Hazafelé megint gyűjti az állatok hulladékát. Otthon is nő a trá­gyadomb. Állata alig van. A föld elszegényedik, ha nem trágyázzák.

A falumbeliek büszkébbek Güzü-Szabónál. Pedig sokan szegé­nyebbek nála. De azért tartásuk az van. Ha kiejtik a két szót: Güzü-Szabó, megvetést érzel a hangjukban… Szeretném, ha a körülmé­nyek soha egyetlen Güzü-Szabót sem szülhetnének.

Az éjszaka csendjében burjánzik bennem a szégyen, mint a rák. Nem voltam hős a tetemrehíváson. Gyáva voltam. Taktikáztam. A szívem most kezd lázadozni az eszem ellen. Csak őszinte szavakat érdemes kimondani. Különben csak beszél, beszél az ember. Rakos­gatja a szavakat, szépen, okosan, ügyelve arra, hogy baj ne legyen be­lőlük.

Bemagoltam azt az átkozott brosúrát. És rágódom rajta. „A harc élesedik!” – hangsúlyozta Révai. Miért élesedik? Győztünk. A kis­gazda összeesküvők börtönben ülnek. A legyőzött reakciósok némán hallgatnak vagy hízelgő hangokat hallatnak. Emelkedik az életszín­vonal. A tömegek elégedettek.

A hold hideg, kék fénye eszembe juttatja Révai kék nyakkendőjét. Hideg szín, hideg ember. Vág az esze, mint a borotva. De mit vág? A saját húsába vág! Nem veszi észre? Fenyegetése nyugtalanságot kel­tett bennem.

…„Az egész családban, amit a párt jelent, napirenden van a rend­csinálás, a saját táborunkban – és a NÉKOSZ a mi táborunk – vi­gyázzunk az egészséges harci szellemre… A NÉKOSZ-t igen sokáig csak becéztük és csak becéztük!”

Rendcsinálás? Hosszú ostrom után beveszem az erődöt. Aztán előveszem a győztes csapatot, és kihirdetem, hogy itt az ideje a rend­csinálásnak! Ki érti ezt?

Dereng a hajnal. Visszatérnek a színek a szobába. Beszűrődnek a térről a korai munka első zajai.

Hogyan nézzek Biriczára s arra a többi hatra? Eddig úgy éreztem, mintha a testvéreim volnának. Kiderült, hogy mostohatestvérek…

Ne csodálkozz a csődön. A káderek jelentős része lezüllött. Csupa olyan tu­lajdonság fejlődött ki bennük, amely ellen a forradalmár elődök életük koc­káztatásával harcoltak. Talpnyalók, korruptok, hatalmaskodtok, kiváltsá­gosok, harácsolok, elvtelen karrieristák, gyenge jellemű bábok népesítették be a vezetést. Jaj volt az igaz embernek, ha közéjük tévedt, ha próbálta számon kérni az eszméket, melyek jegyében egykor a mozgalom indult. Ezt a tenyé­szetet a túlsó oldalról csak dicsérni lehetett. Ezek ártottak legtöbbet a szocia­lizmusnak. Ezek nyitottak kaput a kapitalizmus előtt…

A halál kapujában minden nyomorúságosán kicsinyesnek, jelentéktelen­nek tűnik, mégis szeretnél mindent újrakezdeni, s csendben nyeled a könnyed, mert tudod, bevégeztetett.