Egy diáklány verseit tartja kezében az olvasó. Ilka Nobs-Süpek 1979. május 7-én született. Tizenegy óra negyvenöt perckor. Ezt az édesanyja pontosította így, hogy a jövő irodalomtörténészei ne kényszerüljenek véget nem érő találgatásokra… Édesanyja egyébként a francia irodalom 1995-ben elhunyt, nagy hírű professzorának, dr. Süpek Ottónak a lánya. Jó két évtizede Svájcban ment férjhez Jean-Pierre Nobs-hoz. Kislányuk tehát nem anya-, hanem apanyelven ír verseket. Szépeket, póztalanokat, őszintéket.
Ilka svájci állampolgár. Ott született, ott cseperedett. Lausanne mellett Pully-ben tanult, kilencvenhat júniusáig nyelvszakos gimnazista volt a Champspittet-ben. Jelenleg a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium tanulója.
Most átmenetileg a mienk tehát. Svájci vagy magyar költőnő lesz végül? Ez nemcsak attól függ, hogy milyen nyelven ír, hanem attól is, hogy melyik hazája látja majd el gazdagabb élményanyaggal.
Baranyi Ferenc
|
I. (PREFACE) Amours célestes, perverses, de passage, Quelles amours dois-je avoir à mon âge? Amour des pauvres, amour des vieillards, Toutes ces poésies sont écrites dans l’art, De l’amour. II. Douce souffrance, qui me donne conscience, De la méchanceté de mon insouciance… Tu es juste, trop réelle, et tu es celle, Qui m’as appris à ne plus être sensuelle… III. (A SERGEI) Dieu a eu envie de me convier à Saint-Lizier, Depuis ma vie est étonnement bouleversée. Le Tout-Puissant m’a présenté son ange favori, Son musicien universel, son petit génie, Qui se nomme Sergei et qui est mon fidèle ami. Hier, nous étions ensemble au Sacré-Coeur, Dans une autre sublime demeure du Seigneur, Puis, j’ai prié fort, à n’en plus pouvoir, J’ai demandé à mon Père, le pouvoir, De dominer les sens de l’homme à mes côtes, Et que de mon fol amour, il soit possédé. IV. Le sentiment d’être aimé est troublant, Et par malheur, moi je n’y connais rien. Des plaintes, des plaintes, ah, c’est lassant! Chéris-moi Sergei, si tu veux bien! V. (A SERGEI) Comme j’aimerais être le souffle de ta trompette, Pour chanter au monde combien je t’aime! Les plus belles ballades, sérénades ne suffiraient pas, Pour exprimer les frissons que tu provoques en moi. Ta musique emporte mon âme en un tour, Ton beau visage me rend folle d’amour. Je le sais depuis longtemps déjà, Ja ljublju tebja. VI. A vous déchirer les entrailles, A laisser en vous une faille, A vous vous demander qui vous êtes, A ne plus savoir ce que vous faites, A vous faire ressurgir vos secrets oubliés, A vous vous faire ressouvenir que vous adorer, A vous faire croire à l’Eden, A vous faire prendre en mains les rennes, De votre vie. Maître Marcello, Pourquoi votre adaggio, Est si doloroso? VII. J’ai quelquefois l’envie de m’éteindre. L’existence me semble vide de sens, A présent je ne peux plus me plaindre, Puisque je suis en ta présence. L’amour fait oublier les cruautés, Du monde insensible mais jaloux, Tu me complimentes sur mes beautés, Et le désir de mourir est tout flou. VIII. Le silence de ton amour m’accable, Pas une seule lettre, pas une pensée, Je me demande si tu es capable, De m’adorer. J’avais jadis entendu de ta bouche, Que j’ai fait naître l’ardeur de ton coeur, A cause de quoi tu t’effarouches? As-tu tant peur? IX. Je t’avais dit que je viendrais te voir, A cela tu n’as pas voulu croire. Tu as préféré écouter ton père, Et donner en Allemagne un concert. A présent mon cher, je suis très déçue. Pourquoi notre amour s’est-t-il tant vite tu? X. Je n’ai plus de larmes pour pleurer, Je n’ai plus de voix pour chanter, Je n’ai plus d’âme pour rêvasser. Tu m’as tout pris, tout… Mais tu m’as laissé, L’envie de t’aimer. XI. J’ai le souvenir d’un sourire dans le coeur, Mon âme de tristesse et de chagrin se meurt, Ma vie est comme un terrible malheur, Depuis que j’ai rencontré mon Empereur. Je garde l’espoir de pouvoir le revoir, Mais mon amour cruel me voile de noir. Ainsi vivrai-je avec l’envie de croire. XII. J’aime à écouter le silence de la nuit, Lorsque le monde dort, je me réjouis. Je vois les étoiles et les toiles des araignées, Qui sont à l’affût depuis toute une journée. Elles ont gardés l’espérance d’avoir à manger, Mais moi j’ai quitté l’idée de pouvoir t’aimer. XIII. Je pensais suivre tranquillement mon chemin, Mais un jour, j’ai été arrêtée par l’amour. Il m’est venu à l’esprit de suivre son cours, Grande sottise, car là est venu le chagrin… Alors j’ai compris que tel était mon destin, Qu’il fallait quand-même apprendre à souffrir un jour, Bien que beau et gentil était mon troubadour, Je savais que notre passion avait pris fin. XIV. (LE REGRET) J’étais à Paris près de la Seine, Mon coeur souffre et a beaucoup de peine, Je t’ai appelé, tu n’es pas venu, Définitivement je t’ai perdu. Pourquoi, pourquoi ne veux-tu pas de moi? Suis-je bête, laide ou alors quoi? J’étais à Paris près de la Seine, Avec douleur j’y ai jeté mes chaînes. XV. (SULIKO) Suliko était un petit oiseau, Qui avait un chant merveilleusement beau. Par disgrâce de la nature, il mourut, Et sa musique à jamais s’est tu. La fillette qui écoutait Suliko, Demeura toutes les nuits éveillée, Elle implora le roi des animaux, D’entendre une dernière fois son bien-aimé. Alors le miracle se produisit, Suliko chanta une sérénade, A la fillette qui fut sa tendre amie, Puis à l’aurore, ils partirent en balade. XVI. Telle la souris qui a peur de l’aigle, Telle la gazelle qui a peur du lion, L’amour n’a pas de règles, La passion point de raison. Juste ceci pour vous dire, La peur trouble l’avenir, Soyez contents d’être aimés, Et vous le demeurerez. XVIII (A PÉTER) Je repense à cette lumière divine, Que tendrement le soleil couchant nous offrait, Je revois notre amie, la mouette, coquine, Qui en nous voyant très amoureux, s’amusait. Je me souvient des hirondelles, Qui dansaient près de l’astre merveilleux. J’ai compris alors que j’étais frêle, Laisse-moi me replonger dans tes yeux… XVIII. (A PÉTER) La lune est la complice de tous mes délices. Avec les étoiles dans le ciel, elle est bien cise. Parfois, elle me dit à l’oreille avec malice, Qu’elle a vu que mon amant me trouve exquise. La lune est fatiguée, elle se retire, Puis en même temps mes plaisirs expirent. De grâce, très chère amie ne me quitte pas, De grâce, mon très cher amour ne m’oublie pas. XIX. La balançoire est vide; la neige est tombée; Les arbres ont froid et ma rose est glaçée; Les oiseaux ne chantent plus pour me réveiller; L’été m’a quittée; j’en suis désespérée. Mon jardin m’appelle au secours; Il a besoin de beaucoup d’amour. Je suis seule, à qui pourrais-je avoir recours, Pour pouvoir véritablement lui faire la cour? XX. (A MON GRAND-PERE) Depuis ta mort, on a pris conscience, De l’incroyable valeur de ta science. Il a fallu que tu quittes la terre, Pour que ton entourage te vénère. Jamais je ne mettrai le fard de la tristesse, Car moi, ta très chère petite-fille, te pleure sans cesse. Tu aurais désiré t’appeler Valentin, J’œuvrerai pour nommer ainsi un petit chien, Qui sera l’ami le plus fidèle, Comme l’est pour moi ton âme jouvencelle. Par mes poèmes ton nom sera mythique, Bien que comparée à toi, je sois un moustique. XXI. Bien que j’estime que ce soit dommage, Voici Bogár, mon dernier hommage. Même si l’on a décrété ta mort, Je sais que tu ne perdras que ton corps. Ton âme s’occupera de la mienne, Je n’en serai pas pour autant, chienne. Nous nous promènerons toujours avec liesse, Dès demain, tu seras enfin sans laisse, Tu seras tout de même attaché, Au petit coeur que tu as transformé. XXII. (A ALEXANDRE) Je ne sais comment exprimer ma reconnaissance, A celui qui a transformé mon adolescence. Des amours peureuses à une passion lumineuse, Grâce à lui, ma vie a la senteur d’une tubéreuse. Et si en hiver, je peux jouir de la chaleur, C’est qu’elle apparaît tout simplement de mes ardeurs. XXIII. A seize ans, on se jure les amours éternelles, Puis le temps trop malicieux détruit les promesses. Mais si l’on combat les années avec sagesse, On pourra recueillir ensemble les mirabelles. XXIV. J’avais en mon intérieur des roses, Qui par malheur se sont fanées. Ensuite leur rouge s’est mis à couler, Puis me voilà dans la métamorphose. Mon sang s’est éparpillé à terre, Il s’en va tristement et je le perds, Jamais mes roses ne refleuriront, Que Dieu me garde des cruels démons! XXV. Tout le ciel est agité, personne n’est tranquille, Les nuages courent, les étoiles filent, mais où vont-ils? Les anges sonnent les clairons et jouent de la viole, L’empire céleste va donner des jeux frivoles. Le nectar coule à flots, les cerises sont partout, L’air sent les fleurs, et le vent chante comme un fou. Cette fête est l’essence de l’indécence, Mais elle fait oublier les souffrances. On a beau ne plus avoir de corps, L’âme peut être sous la prise des remords. XXVI. Oh ma muse, tu perfuses dans mes veines, Une espérance somptueuse, mais vaine. Oh mon ami Bacchus, par ton vin, Fais moi voir si le monde est divin! Je veux m’amuser à croire qu’elle m’aime, Et porter de son amour l’emblème. Il n’y a plus devant moi de bouteille, Mais sur ma tombe, se saoulent des corneilles. XXVII. Le jour de ma naissance fut une grande insolence, Le monde fut chagriné; il dut accueillir une fille du diable. Ceci est tellement triste pour moi et bien regrettable, Et j’ai compris la sentence… Je ne vais pas mourir pour vous faire plaisir! Bien que cela soit votre plus grand désir… XXVIII. (A PAPA) Mes dernières larmes s’écoulent vers l’oubli, A quoi bon les pleurs, s’ils ne redonnent pas la vie? On a beau dire que les morts sont avec les morts, Ce mépris troublant n’est pas de tout réconfort. Je voudrais qu’aux yeux des peureux cela soit clair, Je discuterai cette nuit avec mon Grand-père. Il est peut être décédé, son âme n’est point changée, C’est seulement sa carte d’identité, Qui a perdu sa validité. XXIX. Toi, assis dans ta chaise longue orange, Bogár, à tes côtés, qui, personne ne dérange. Je vous observe depuis la terrasse, Bogár s’enfuit, car les fourmis l’agaçent. Toi, tu lis ton journal quotidien, Dans lequel figurera l’annonce de ta fin. Maintenant j’abomine ce noyer, Ce saule pleureur, ces fleurs et ce puits… Triste disgrâce, dans ma mémoire, rien ne s’est noyé, Mais vous me faites mourir quand je vois les photographies, Mais vous me faites mourir, car vous n’êtes plus en vie. XXX. Le poète n’analyse pas tous ses vers, Juste ses pensées dans un poème se réverbèrent. Il exulte par sa plume cette infinie douleur, Qui est d’être pris pour un commentateur, De la vie, des sens, des hommes, de la culture. Cessez donc de la liberté la torture! |
I. (ELŐSZÓ) Égi szerelmek és romlottak és futóak – megfelel bármelyik az én életkoromnak? S a szegények meg az öregek szeretése? A szív művészete: szeretés hozta létre mindegyik versemet. II. Ó, édes szenvedés, te mardosod a lelkem, mikor gonoszkodom léhán és önfeledten… Igaz vagy és valós, te intesz mindig arra, hogy ne legyek sosem érzékiségem rabja. III. (SZERGEJNEK) Isten akarta, hogy Saint-Lizier-be menjek, s nyomban megváltozott zajlása életemnek. Bemutatta az Úr a kedvenc angyalát, a mindenség remek, ifjú muzsikusát – Szergej a neve és ő a legjobb barát. A tegnapi napon a Sacré-Coeur-be vitt utunk, ahol az Úr szent szelleme lakik. És térdepelve ott, a szent kövezeten, kérleltem az Atyát: adassék meg nekem uralkodni fiúm érzékei felett – s hogy őrült vágyam őt sokáig tartsa meg. IV. Ha érzem, hogy szeretnek – zavar az, még nem tudom a szívnek titkait. Untat a sok nyavalygás és panasz – de te szeress, Szergej, az jólesik! V. (SZERGEJNEK) Jó volna fúvása lenni trombitádnak, hogy világgá zengjem: mennyire imádlak! Kifejezni sok szép opusz sem elég azt a borzongást, mit kelt bennem zenéd. Muzsikádtól lelkem szárnyra kelni kész, szép arcod ha látom, őrült vágy emészt. Fogalmam sincs róla, nem emlékszem rá, nem tudom, mióta ljublju ja tyebjá… VI. Nektek, hogy szívetek szakadjon s hogy repedése megmaradjon, nektek, megtudni származástok s hogy ne tudjátok: mit csináltok, nektek, hogy titkokat tovább nem rejtegetve újra gondoljatok a szeretteitekre és hogy az Édent elhiggyétek, nektek, hogy csodaszarvasát a létnek elfoghassátok. Ser Marcello, adagió-d mért ily doloroso? VII. Kedvem támad az elmúláshoz olykor, az ésszerű élet üres nekem, elegem van az önsajnálatokból – jelenvalóságodban létezem. Kit érdekel ekkora szerelemben a közömbös, de féltékeny világ? Lágy szavakkal úgy simogatsz, hogy bennem ellágyul a halál utáni vágy. VIII. Szerelmed csöndjét nehéz elviselnem, sehol egy szó, egy hang, egy sor – ezért magamat faggatom, hogy tudsz-e engem szeretni még? Valaha fennen hangoztattad azt, hogy nekem köszönheted, hogy újra égsz – miért, mitől oly rémült most az arcod? Ennyire félsz? IX. Meglátogatlak, megmondtam, de nem akartad ezt elhinni, kedvesem. Apádra hallgattál inkább, ki Német- országba küldött koncertezni téged. Csalódott vagyok. Ilyen hirtelen mért némult el bennünk a szerelem? X. Nincs könnyem már, hogy sírhassak, hangom sincs, hogy dalolhassak, se lelkem, hogy álmodhassak. Mindent, mindent elvettél, de meghagytad kedvemet ahhoz, hogy szeresselek. XI. Mosolyod emlékét őrzi szivem, érzem, hogy bánatom végez velem, nagy nyomorúság egész életem, mióta uralkodóm vagy nekem. Szemem látásodban reménykedik, de kínzó vágyam éj-fátyla vakít, s csak irigylem, kit éltet még a hit. XII. Szívesen hallgatom az éj csendjét s amíg szunnyad a föld: szivem velem találkozik. Szemem csillagokat s pókhálókat csodálhat, melyek sorsom körül nappal is lesben állnak. Nyugtatnak: mindig is meglesz a kenyerem, de arra nincs esély, hogy szíved elnyerem. XIII. Úgy tetszett, nyugalom kísér ösvényemen, mikor a szerelem jött és elémbe állt, rávett, hogy utamat vele rójam tovább – botorság volt, hisz ez csak kínt hozott nekem. Felfogtam akkor én, hogy ez a végzetem s megtudtam, hogy milyen nagy szenvedés a vágy, szép volt és kedves is a dalnokom – de hát a szenvedély tüze elhamvadt csöndesen. XIV. (A BÁNAT) Szajna partjára, Párizsba mentem, ezernyi kétség gyötörte lelkem. Bárhogy is kértem: gyere oda, nem jöttél és már nem jössz soha. Vajon miért nem kellek neked? Csúf kacsa volnék, kis szörnyeteg? Szajna partjára, Párizsba mentem, szerelmi béklyóm vízbe vetettem. XV. (SZULIKÓ) Szulikó kedves kis madárka volt, csodálatos, szép zengéssel dalolt, egyszer szerencsétlenül járt s legott elnémultak örökre a dalok. A lány, kinek Szulikó énekelt, ébren virrasztott éjszakákon át, az állatkirályhoz ment, esdekelt, hogy egyszer még hallhassa madarát. És a csoda azonnal létrejött: Szulikó újra elkezdet dalolni a lánynak, aki úgy szerette őt. S hajnalban együtt mentek kóborolni. XVI. Keselyűtől egérke reszket, oroszlántól gazella fél – szabálya nincs a szerelemnek s nem ésszerű a Szenvedély. Pontos legyen, amit kimondok: jövőt kuszái a félelem. Akit szeretnek – legyen boldog, otthona az öröm legyen. XVII. (PÉTERNEK) Az égi fényt a lelkem újra látja, mit gyöngéden szórt ránk a szürkület, egy sirály volt szerelmünk jóbarátja: ledéren röpdösött, ránknevetett. Fecskék is viháncoltak fenn az égen a csodálatos csillagok alatt – akkor értettem meg a gyöngeségem. Szemed tavában elmerülni hagyj. XVIII. (PÉTERNEK) A hold ma cinkosa sok gyönyörűségemnek – társa a magas ég és minden csillagok –, halkan hozzám hajolt, kajánkodón lesett meg s megsúgta: szeretőm szemében szép vagyok. Elfáradt már a hold, visszavonult szelíden, gyönyöröm is kihuny, már holdfény-halovány, irgalmazz, drága hold, sohase menj el innen, irgalmazz, kedvesem – s majd gondolj vissza rám. XIX. Hintám üresen áll, mindenütt hó ragyog, dideregnek a fák, a rózsa megfagyott, reggel nem keltenek trillás madárdalok, cserben hagyott a nyár – nagyon levert vagyok. Segítségért kiált a kertünk, mert a jég alatt nem érzi a szeretet melegét, magányom végtelen – s lehet-e menedék számomra az, kinek csak ostromlom szivét? XX. (NAGYAPÁMHOZ) Halálod óta lelkifurdalás-ok hihetetlen értékű tudományod. El kellett költözzél a messzi égbe, hogy környezeted megbecsüljön végre. A bú alkalmi festék csak sokaknak, de én, csöpp lányod, szüntelen siratlak. Szerettél volna Bálint-nevű lenni – így fogom hát kiskutyám elnevezni, mert tőle oly nagy hűséget kapok, mit csak ifjonti lelked adhatott. Verseimtől növekszik nimbuszod, bár melletted nem vagyok több egy szúnyognál. XXI. A káromat el nem mondhatja bár: szálljon hozzád búcsúszavam, Bogár! Tudom, halálod elrendeltetett, de csak a tested az, mi elveszett. Lelked betölti lelkemet, de lám: ettől még nem leszek saját kutyám. Együtt sétálunk s öröm lesz nekem, hogy végre póráz nélkül jössz velem, ahhoz a szívhez leszel kötve csak, amely egészen más lett általad. XXII. (ALEXANDRE-NAK) Megköszönném, de a szót nem találom, azt, hogy így átformáltad ifjúságom. A félénk vágyból fényes szenvedély lett, miattad rózsa-illatú az élet. Már télen is örömsugár melenget, mit okkal vélhetek saját hevemnek… XXIII. Ifjan fogadkozunk: örökké tart szerelmünk – s a bősz idő leront minden ígéretet, de bölcsen küzdve át a hosszú éveket: majd együtt sikerül a szilvát összeszednünk. XXIV. A bensőmben ezernyi rózsaszál van, de elhervadtak mind – s ez fáj nekem, a pirosságuk elmúlt csöndesen, s most így vagyok, ilyen átváltozásban. A vérem szétpereg a föld színén, elfogy hamar – s elmúlok búsan én, rózsáim nem virulnak már soha – a démonoktól óvj, egek ura! XXV. Háborog a magas ég, mindenki oly nyugtalan, vad – felhő fut, csillag tolul, nem tudom, hová haladnak. Angyaloknak kürtje búg, brácsahúrok zengve zengnek, az égi birodalom féktelen játékba kezdett. Habokra nektár folyik, minden meggyvörösben ég, a szél bolondmód dalol s virágot szagol az ég. Tobzódik az illetlenség víg tora, gondot, szenvedést kacagva űz tova. Hiába a testetlenség, lelkemet fogva tartja még a lelkiismeret. XXVI. Drága Múzsám, ereimet általjárja tündöklő s hiú remények áramlása. Hej, barátom, Bacchus, jó a borod, tőle a föld is szebben forog! Mulattat a hit, hogy Múzsám szeret – hordozom ezt, mint örök jelet. Nem látok immár telt butéliát, csak síromat, melyen varjak lakomáznak. XXVII. Tudom, nagyon pimasz dolog volt megszületnem, nem ujjongott a föld, hogy ördöglányt fogadhat, szomorú ez neki, sajnálatos magamnak – ennyi a lényeg ebben. Én a kedvetekért bizony meg nem halok! Bár jól tudom, hogy ez a leghőbb vágyatok. XXVIII. (PAPÁHOZ) Utolsó könnyeim a feledésbe folynak. A sírás mire jó? Nem támaszt fel halottat. Mondogatjuk: a holt holtak közé való, de közhelyek szava sosem vigasztaló. A kétkedőknek én világossá teszem: az éjjel nagyapám vitatkozott velem, de nem változtatott lelkén az elmúlás se, mindössze a személyi igazolványa járt le. XXIX. A narancssárga nyugágy volt a fészked – melletted lustán Bogár heverészett. A teraszon megbújva láthattam rád – Bogár elfutott, zaklatták a hangyák. Olvasgattad azt a napilapot, mely később halálodról hírt adott. A diófa, a fűz, a kerti kút s a sok virág is gyűlöletessé lett, mert szívem tőlük egyre szomorúbb. És belepusztulok, ha fotótokra nézek, jaj, belepusztulok abba, hogy már nem éltek! XXX. Verseit a költő-féle nem elemzi soha, gondolatait hordozza minden egyes sora. Ama kínnak is örvendhet tolla jóvoltából, hogy a létről, a szépségről és a sokaságról tudósító írnok-számba veszi csak a világ. Ne kínozza senki már a szabadságot tovább! |