Budai Sántha János

Kelet-európai változások

(múlt, jelen, jövő)

NÉGY ESSZÉ

BUDAPEST

Z-füzetek/54

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Budai Sántha János

„Az »ünnep« utáni időszakban a szükségképpen kialakuló De­mokratikus Gazdasági Közösség mellett, arra épülve jön létre majd a kelet-európai társadalmak különféle kombinációk­ban összefogott társulása, ill. konfederációja — politikai, kultu­rális, tudományos és védelmi szövetsége. E térségben a szabad országok önkéntes társulásukkal így fogják meghatározni sor­sukat (az Adriától a Csendes-Óceánig), és ezáltal az egész világ további jövőjét is.

Kelet-Európa nem fog házicselédnek a TŐKÉS EURÓPÁBA menetelni, hanem saját fejlődését biztosító és maga­terem­tette ÚJ VILÁG felé indul.”

Előszó

Négy kisebb írásomat gyűjtöttem össze egy csokorba, és ezennel átnyújtom a Tisztelt Olvasónak, Ezek eredetileg az Ezredvég c. folyóirat számára íródtak, az első kettő 1992-ben, a harmadik 1993-ban már meg is jelent.

Ezúttal kisebb stilisztikai javításokat és apróbb módosításokat végeztem rajtuk. Bizonyos ismétlődések szembetűnnek majd. Ezek abból erednek, hogy az egyes írások önállóak, nem cikksoro­zatként készülték. Ugyanakkor az alapvető összefüggések több­szöri ismétlése, más-más oldalról való megközelítése szándékaim­mal is összhangban áll, fontosságuk miatt.

Budapest, 1995. február

Egy korszakváltás tanulságai

Világtörténelmi korszakváltás korát éljük. Lezárult egy szakasz az összemberi fejlődésben: a Szovjetunió megszűnése a köztulaj­don egyfajta kelet-európai kísérletének végét és egy merőben új periódus kezdetét jelenti. Bár természetesen a felszín bonyolult és zavaros, sok részlet nem ismerhető, mégis ezen új helyzetben szükséges és jogos számot vetni a most véget ért „múlttal”; a lényegre, az általánosra koncentrálva, törvényszerűséget keresve a jelenségek kusza halmaza mögött.

A valóság ezen váratlan (?) és robbanásszerű „kisiklása” min­den bizonnyal súlyos hatással lesz az eszmékre, az elméletek re is, és az új tapasztalatok új felismeréseket és új következtetéseket szülnek, a régi fogalmak új tartalmakkal gazdagodnak, illetve új fogalmak veszik át a múltbeliek helyét. Most van itt az ideje egyes régi nézetek elavulásának, annak, hogy egyes korábbi szte­reotípiák végleg tarthatatlanná legyenek.

A kelet-európai ún. „létező szocializmus” története lényegét tekintve a Szovjetunió története, így ha azt áttekintjük, valójában ezzel is szembenézünk. Nem mintha nem lennénk tisztában a külön­böző­ségek­kel; de minden józan elme tudja, hogy a kelet-európai „népi demokráciák” még­is­csak egy kényszerpályán mozgó bolygórendszert alkottak a „szovjet Nap” körül a történelmi egymás­utáni­ságot, a méreteket, a katonai erőt, a befolyásolás centrumát tekintve.

Hogy a kép, ha hézagos is, de mégis teljes legyen, vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez. Fel kell idéz­nünk a világháborúkat, amelyek a polgári (tőkés) társadalom globálissá válásával, a nyers­anya­gokért és piacokért való konkurenciaharc végső for­máiként kilátástalan nyomorba döntötték a kizsarolt szegényebb országok, a „periféria” néptömegeit. Ott pedig, ahol az elége­det­lenség népmozgalommá tudott szerveződni, az egyedüli kiútnak látszó köztulajdoni jövő birtokba­vételéért kirobbantak a szociá­lis forradalmak. A fennálló tőkés renddel folytatott elke­seredett század eleji küzdelemben azonban egyedül csak az oroszországi hatalomváltás bizonyult tartósnak, a birodalmi méretei és erő­forrásai révén, és mert képes volt eljutni a többségi legitimációig.

A Szovjetunió története három fő szakaszra osztható:

Az első 1917-től a húszas évekig, a második az ötvenes évekig, a harmadik pedig napjainkig tartott.

Az első szakasz az éhező és békére vágyó tömegek háború­ellenes forradalmának időszaka, amikor is a többség akaratát kifejezve és általa támogatva új hatalom született. Ekkor a nép aktív, cselekvő részese volt a politikai fordulatnak, nélküle, elle­nére tenni semmit nem lehetett. Mint minden társadalmi-politikai forradalom, ez is a tömegek közvetlen akaratára épült, tehát de­mokratikus volt, mert a nép részt vett a döntésekben, és maga vállalta annak kockázatát is. Amikor pedig az egész tőkés világ­gal szemben kellett megvédeni saját forradalmát, ott volt a „gá­ton”. Így látszik annak a célzatos állításnak hamissága, amely az egészet valamiféle blankista puccsként könyveli el. Hiszen a hatalmat nem megszerezni, de mindig megtartani nehezebb, és a polgári Rend külső és belső reakciójával szemben csak dolgozni és harcolni is hajlandó tömegekkel lehetett győzni.

Ugyanakkor az elhúzódó háborús helyzet, a szűkösség elsősor­ban a német „hadi-kapi­ta­liz­mus” mintájára fokozatosan „hadi-kommunizmust” kényszerített ki, amelyben, mint minden hábo­rú­ban, az egyéni szabadság elkerülhetetlenül csak korlátozott lehe­tett. Ez a kény­szerű korlá­to­zott­ság később meghatározó szerepet játszott a második szakasz sajátosságaiban, és átmenetet alkotott a két időszak között.

A második szakaszt szükségszerű és történelmileg indokolt katonai despotizmusnak, adekvát szociális diktatúrának nevez­hetjük. Akik pedig ennek hallatára farizeus módon égre emelik szemeiket, azokat emlékeztetnünk kell arra, hogy a történelem tanulsága szerint, éppen a régi tulajdonosok ellenállása miatt, a nagy forradalmak, a nagy tulajdonváltások eredményeit meg­tartani, az új tulajdoni viszonyokat megizmosítani, megszokottá, mindennapivá tenni mindig csak erőszakkal lehetett. így született meg a tőkések uralma a véres cromwelli diktatúra idején Angliá­ban, és így alakult ki a francia kapitalizmus a napóleoni katonai despota zsarnoksága alatt. Ez az időszak még a hatalomra került tőkések számára sem volt a szabadság, egyenlőség és testvériség időszaka, hanem éppenséggel a személyi szabadság nyers és kímé­letlen korlátozása, éppen a tőkés osztály hatalmának meggyöke­reztetése érdekében. (Megjegyzés: Minden osztály­társa­dalom egy osztály uralma más osztályok felett. Az osztály tagjainak részvé­tele a hatalomban lehet kiterjedtebb: demokratikus, és lehet kor­látozottabb : diktatórikus, ahol az osztályérdeket egy szűk csoport képviseli; A hatalom más osztályokkal szemben is működhet engedékenyebb, demo­krati­kusabb, illetve élnyomóbb, diktatórikusabb formában. Vagyis minden osztály­társa­dalomban, bizonyos arányban egyszerre van jelen a diktatúra és demokrácia, ugyan­akkor egyikük dominanciája alapján beszélünk Diktatúráról vagy Demokráciáról. Mindkettő lehet történelmileg szükségszerű, adekvát, illetve szükségtelen, inadekvát, amit végső soron a tö­meges él-fogadottság, a legitimáció minősít. A diktatúra az új társadalom kezdetein, illetve a fennálló társadalom végveszélye esetén szükségszerű. Ez utóbbira példa a fasizmus, amely az adott térségben a tőkés osztály hatalmát volt hivatva megmenteni.)

Oroszország esetében arra is utalni kell, hogy minden új törté­nelmi korszak, minden új tulajdonforma csak a közvetlen meg­előző korszak anyagi és tudati bázisára épülhet. Ezért nem nő­hetett ki a polgári világ közvetlenül pl. az Antikvitásból, és nem támaszkodhatott annak terme­lési szintjére, eszközeire, módsze­reire. A tőkés társadalmat csakis a feudális termelő­képes­ség ala­pozhatta meg, másrészt a feudalizmusból csak kapitalizmus szü­lethetett, mert az előző keretében a rá következő tőkés forma csírái jöttek létre.

Emellett a történelem azt is bizonyítja, hogy minden új tulaj­donforma, bár első elemei a régi és még uralkodó korszak klasszikus centrumában bontakoznak ki először, de kezdetben csakis a fennálló forma perifériáján tud áttörni, képes önálló életet élni, miként a polgárság a spanyol feudális világhatalom a-k-kori perem­vidékén, a reneszánsz Itáliában. Ennyiben a fejlett tőkés Nyugat perifériáján fekvő Orosz Birodalom új társadalmi kísérlete racio­nális történelmi analógiája a korabeli Itáliának, bár itt a hűbéri és faluközösségi maradványok, és nem utolsó­sorban az eredeti tőke-felhalmozás elmaradottsága a második szakaszt a fogyasztás rovására az eről­tetett felhalmozás időszakává is változtatták, meghosszabbítva ezáltal annak életidejét is. A specifikum itt abban is megjelent, hogy a védelmi szükségletek által feszített tőke­akku­mulá­ciót csakis belső erőforrásokból finanszírozhatták, szemben a klasszikus tőkefelhalmozással, ahol is részben gyarma­tok (pl. francia, angol), részben háborúk és annexiók (pl. német, USA, japán) biztosították a külső erőforrás bevonását. Ugyan­akkor történelmi tény, ihogy erőltetett tőkefelhalmozást demokra­tikusan elvégezni lehetetlen; az átlagember nem hajlandó a bősé­ges ebéd helyett erőművet választani. És mégis ez a szakasz Oroszországban a fanyalgók bosszú­ságára és a tudatos hamisítá­sok ellenére a többség szemében elfogadott volt. (Ugyanis csak a mesék birodalmában lehet évtizedekig fenntartani egy politikai hatalmat, ha a tömegek azt eleve elutasítják.) Bizonyítja a legiti­mációt az is, hogy a német megszállás régiójában a polgári res­tauráció lehetősége nem kapott népi támogatást. Nem kapott, mert az átlagember az időszak egészét tekintve jobban élt, mint korábban, azelőtt ismeretlen szociális biztonság jött létre, töme­gessé vált az egészségügyi és kulturális ellátás korábbinál maga­sabb szintje. Egy oroszországi tőkés felhalmozási folyamait, a tömegek drasztikus elnyomorításával, szociális, egészségügyi és kulturális lepusztulásával járt volna együtt (lásd: India, Dél-Amerika stb.).

A fogyasztás megsarcolásával kiépült egy szuperhatalmi ipari bázis (globális jelentőségű hadá­szati, később nukleáris, űrtechnikai iniciatívákkal), amelyre támaszkodva az új társadalom meg­nyerte a világtörténelem legnagyobb háborúját. Vagyis e második sza­kasz annyiban teljesítette törté­nelmi feladatát, hogy létrehozta a tőkés színvonalú anyagi-termelési potenciált. Felhalmozta azt a termelő tőkét, amely mint minimális feltétel, a közösségi tulajdon kibontakozásához nélkülözhetetlenül szükséges. Mindezt azonban mérhetetlen áldozatok árán; és itt nem csupán az egyéni és kö­zösségi fogyasztás visszafogásáról van szó, hanem az „ázsiai” hagyományok konzer­válásáról a militáns regula kényszerzubbo­nyában: az alattvalói alázatról, a szolga­lelkű­ségről, a bele­törődés­ről, a kiszolgáltatottságról. A tömegeket, képviselő bürokratikus apparátus a tulajdon olyan mérvű állami centralizációját építette ki, amelyben az átlag egyén csak végrehajtó szerep­hez juthatott, elvesztve ellenőrzését a végrehajtó centrum felett. A központosí­tott hatalom minimális helyet sem adott az autonóm szerveződé­seknek, és az óázsiai közösségek patriar­chátusának mintájára hierarchikus függések pókhálója fonta be a társadalmat, teret en­gedve az önkény embertelenségének. Ez pedig tragikus következ­ményekkel járt a következő szakaszban, ahol a nagy erőfeszítések árán létrejött tőkés termelőképességet szuverén egyének közössé­gei által kellett volna birtokba venni.

Természetesen nem volt ez másképp a kelet-európai „bolygórendszer” kisebb országaiban sem. A keletnémet és cseh terüle­teken az újjáépítéssel készen adódott a tőkés szintű termelési po­tenciál. De mivel itt nem perifériáról van szó, a szovjet mintát eleve hibás adaptációként vezették be, és így a legitimációt csak külső „rásegítéssel” biztosíthatták. A köztulajdon itt, mint a tőkés centrum részében, történelmileg nem volt időszerű.

A már félperifériális magyar és lengyel térségben pedig, ahol az ötvenes évekre állt elő a tőkének megfelelő termelőképesség, egy „európaibb” köztulajdoni modell sokkal szélesebb elfogadott­ságot érhetett volna el, annak ellenére, hogy az itteni előző kon­zervatív-keresztény rendszer legitim volt, és csak külső erő tudta megdönteni.

A „létező szocializmus” ázsiai szárnyában, ahol ma is tart a jelzett második, a felhalmozási szakasz, remélhetőleg felhasznál­ják a súlyos történelmi tapasztalatokat, és nem bénítják meg az egyének autonóm szerveződéseit, hogy azok majd kellő időiben, ha előállt egy átlagos tőkés színvonalú termelőképesség, valódi köztulajdonosokká válhassanak.

Áttérve most a harmadik szakaszra, amelyet adekvát dikta­túrának minősíthetünk, mindenek­előtt le kell szögezni, hogy a történelmi meg nem felelése okozta bukását. Miben nyilvánult meg ez az inadekváció? Elsősorban abban, hogy bár a második szakasz (betöltve ebbéli történelmi szerepét) felhalmozta azt a termelő potenciált, amin a valódi, demokratikus közösségi tulaj­don már kiépülhetett volna, azonban a. bürokratikus hatalom az állami tulajdon formájában továbbra is saját kezében koncent­rálta a termelési döntéseket, ezáltal fenntartva hatalmi diktatú­ráját is. És bár az uralmi módszerek változtak, finomodtak, a represszió csökkent, a diktatúra „puhává” vált, azonban a hatal­mas történelmi esély elmulasztódott; nevezetesen az, hogy a dol­gozók (az ipari és agrár, a fizikai és szellemi munkások, az alkal­mazottak) közösségei vegyék kezükbe a tulajdont, hogy maguk szabják meg a termelés szervezetét, hogy nagyobb közös­sé­gek­be egyesülve ellenőrzésük alatt tartsák a gazdaság és ezen keresztül a politika felső mezőit is.

A szabadság egyenlő a tulajdonnal: csak a tulajdonos egyén szabad. A társadalmi újra­terme­lésben való aktív részvétel nem más, mint döntési részvétel az erőforrások elosztásában (allokáció­jában), és részvétel a tulajdon eredményének élvezetében. Csak ez szabadíthatja fel a kor technikai szintjén az egyént mind a köz­vetlen, természeti, mind a közvetett, társadalmi béklyók alól. Csak a tulajdon ad garanciát a létbiztonságra, autonóm létezésre, egzisztenciális függés helyett. Csak a tulajdon szabadítja fel az egyénekben az újítás, a permanens változtatás ösztönét, a dolgok jobbátételének aktív igényét. A valóságos közösségi tulajdon azáltal teszi szabaddá az egyes embert, hogy mindenkit résztulaj­donossá tesz; míg a magántulajdon a többség tulajdonból való kizárását, a többségi nem-tulajdonost, a kiszolgáltatott, másoktól függő egyének tömegét jelenti. De hasonló a túlsúlyos állami tulajdon is, amely absztrakt, közvetített köztulaj doniságával, dön­téseinek és eredményeinek a vezetők általi kisajátításával csupán elvont szabad­ságot (egyfajta szociális biztonságot) nyújt az „alatt­valóknak”, de nem ad teret az átlagegyén döntési részvételének, és ezáltal a termelés tömeges megújításának. A centralizált állami tulajdon az erőltetett felhalmozás, az extenzív gazdaság, a háború, a diktatúra tulajdonformája, nem pedig a demokratikus közös­ségi termelésé (amely persze egyáltalán nem zárja ki a társadalmi méretű szabályozást, sőt).

Az új tulajdonformák történelmi szükségszerűségének és egy­ben történelmi lét­jogosult­ságának az a lényege, hogy a megelőző forma termelési bázisa új viszonyok közé kerülve magasabb ter­melékenységet biztosít a korábbinál. Vagyis a lényeg a termelés és ezáltal a kultúra szintjének emelkedése, újabb és újabb társa­dalmi formák által. A „létező szocializmus” harmadik szakaszá­nak a történelmi szerepe tehát az lett volna, hogy a második sza­kaszban létrehozott tőkés szintű termelőerőket már jórészt de­mokratikus köztulajdoni formában működtesse, és hogy ezáltal soha nem látott tudományos-gazdiasági-kulturális fejlődési „rob­banást” indítson el. Történelmi feladata az lett volna, hogy áttérjen az intenzív fejlődési szakaszra, felhasználva és adaptálva a polgári társadalom és gazdaság termelési, politikai, kulturális eredményeit is a tőkés termelékenység meghaladásához.

Ehelyett konzerválódott a múlt, és ennek következtében beprogramozódott a bukás. Hiszen beigazolódott, hogy a tőkés szintű termelő bázis vagy csak tőkés magántulajdon, vagy csak reális közösségi tulajdon formájában működtethető intenzíven és versenyképesen, centralizált állami formában nem (pl. magyar szövetkezeti agrártermelés világszintje és az állami ipar verseny­képtelen­sége). Ez azzal függ össze, hogy a döntéshozó és a meg­újításban permanensen érdek-elit tulaj­donosok eltérő mennyisége a társadalmi újratermelés más-más minőségi szintjeit testesíti meg. Ha pl. egy tőkés szintű gazdaságban sok millió valódi tulajdonos vesz részt a döntésekben, és számon kéri a vezetők döntéseit, úgy a fejlesztő (iniciatív) és elosztó (allokáló) döntések nagyobb száma folytán a (kornak megfelelő integrációval) a dön­tések eredője eredményesebb, mintha csak pár ezer tulajdonos (tőkés) döntene (mégha feltételezzük is a szervezett formát). Ugyanakkor viszont egy szűkkörű „tervgazdasági” apparátus döntései a tőkés osztályénál szükségképpen rosszabb eredmények­hez vezetnek. Itt egyszerűen a nagy számok törvényéről van szó, ami a köztudatban úgy él, hogy több szem többet lát, több fej többet tud.

Közvetlenül innét ered tehát az egyoldalú köztulajdon! kísér­let európai összeomlása: mivel a központosított állami tulajdon nem képes áttérni az intenzív szakaszra, a „létező szocializmus” a fejlett tőkével szembeni termelékenységi versenyben eleve vesz­tes lehetett csak a harmadik szakasz feltételei közt, ahol a tulaj­donosi újítókészség és a minőség az elsődleges, nem a felhalmo­zás mennyisége. (Ez az alapja a kifulladásnak mind a fegyverke­zési versenyben, mind a világ­politikai pozícióharcban.)

Mármost az a kérdés, hogy milyen közvetlen vagy távolabbi okai voltak a centrális állami tulajdon és a diktatórikus hatalom fennmaradásának? Elöljáróban leszögezhetjük: Az kétség­telen, hogy egy demokratikus köztulajdoni változás is traumatikus lett volna, hogy a diktatúrát gyakorló bürokrácia csak társadalmi nyomásra, népi mozgalmak hatására változtatott volna politikáján, annál is inkább, mert a változás a korábbi vezető elit leváltásával lett volna egyenlő. A közvetlen ok tehát itt található: a vezető réteg ellenérdekeit volt a változásban, hiszen hatalma és elitelő­nyei forogtak kockán. Másrészt viszont már a kezdeteknél jelen­levő és később is fennálló külső fenyegetettség társadalmi méretű hadi fegyelmet követelt, ami ötvöződve a kelet-európai konzer­vatív történelmi hagyományokkal, nagyban hozzájárult annak a politikai rendszernek kialakulásához é:s tartós fennmaradásához, amelyben nem szerveződhettek demonstratív erővé a köztulajdon népmozgalmai. így a vulgarizált ideológiával szemben sem ala­kultak ki olyan elméleti bázisok, amelyek felismerték és világo­san megfogalmazták volna az új történelmi szükségleteket, illetve a változtatás elodázásának következményeit. A hatalmi bürok­rácia pedig, bár egy bizonyos ponton már rádöbbent a meglevő helyzet további tarthatat­lan­ságára, uralmát úgy próbálta ezután is fenntartani, hogy továbbra is meggátolta a demokratikus köz­tulajdon létrejöttét, és a centralizált állami tulajdon, valamint a tőkés magántulajdon törté­nel­mileg abszurd, terméketlen elegyé­vel kísérletezett (kelet-európai új mechanizmusok). Az ered­mény: mindkét oldal negatívumai halmozódtak fel. A rés szaka­dékká mélyült, a növekedés meg­állt, a pangást gazdasági, társa­dalmi, morális, majd politikai, illetve legitimációs válság követte. A vezető réteg egyre nagyobb csoportjai menekültek a polgári értékrendhez, és az elitek kompro­misszumát megkötve maguk váltak a tőkés restauráció előkészítőivé, ami a Szovjetunió poli­tikai-hatalmi szféráiban (a kelet-európai kisebb országokat kö­vetően) „rendben” meg is kezdődött.

A történelem ítéletet mondott, és az ítélet a pusztulás volt. Olyan új társadalomra, amely a termelékenységi versenyben cső­döt mond, nincs szükség, és ha azt alulról szerveződő népmoz­galmak nem tudták megdönteni, az ítéletet a történelem a jobb­oldallal hajtatta végre. Tőkés restaurációra volt szükség ahhoz, hogy a köztulajdon túlhaladottá vált diktatúrája megszűnjön, így az aktuális demokratikus köztulajdon hívei időlegesen, nagy­részt tudattalanul és akaratlanul, egy oldalra kerültek a köztulaj­don ellenségeivel, mert közös érdek volt a szociális diktatúra le­bontása, még ha céljaik szöges ellentétben állnak is egymással.

Persze most is vannak elvtelen apologéták, akik hol a külső behatolásban, hol a belső árulásban keresik a bukás okait. De az „imperializmus mesterkedéseire” hivatkozók hasonlóak ahhoz a sportolóhoz, aki a jobb ellenfelét hibáztatja saját vereségéért. Az „árulás” pedig a második periódusban megalapozott harma­dik szakasz törvényszerű kifejlete: mert ahol az osztály nem ellenőrzi a vezetőit, ott a vezetés önérdeke dönt. Végül is a magát „kommunistának” nevező elitnek, miután hatalma tarthatatlanná vált, hasznosabb volt tőkéssé átvedlenie egy polgári társadalom­ban, mint leváltott funkcionáriusként megszégyenülnie egy de­mokratikus néphatalomban.

Ez volt a múlt. És a jövő?

Itt most röviden csak annyit: Kelet-Európában működőképes kapitalizmus többé már nem ver gyökeret. (Miként a Stuart vagy a Bourbon restauráció sem volt képes a feudális tulajdont vissza­állítani, a bérmunkásokat újra jobbággyá tenni.) Itt ugyanis ha­talmas működő tőke be­áram­lására lenne szükség valamiféle pol­gári fellendülés elindulásához. Ennek előfeltétele azonban, hogy a kellő profit érdekében a hasonló gazdasági fejlettségű (peri­fériális) tőkés országok szint­jére süllyedjen le a tömegek élet­nívója, életminősége. És bár egyoldalúságával, tulajdoni, gazda­sági eltorzulásával az „átkos” régi rendszer összeomlása szük­ségszerűvé vált, annyiban fel­villan­totta történelmi pozitívumát, hogy egy nyers és átmeneti szinten megidézte (anticipálta) a valódi, a versenyképes köztulajdon létbiztonságát, munkaellá­tottságát, oktatási, egészségügyi, kulturális preferenciáit. A tőkés versenyképesség érdekében most ezt mind fel kellene számolni. A nép azonban előbb fogja kezébe venni a hatalmat, mintsem az elszegényítése elérhetné az úri Európa számára szükséges be­dolgozó, bóvlivevő, háziszolga szintet. És így a közösségi társa­dalom hívei fokozatosan újra szembefordulnak a köztulajdon ellenségeivel. Ez pedig a többség harca lesz most már a tőkés restauráció ellen, az 1871-ben, majd 1917-ben elkezdett forra­dalom méltó befejezéséért, a szociális társadalom, a humán de­mokrácia megteremtéséért. A kérdés „csupán” az átmenet drámaiságának mértéke!

A polgári, tőkés demokrácia restaurációja (még ha várhatóan később polgári, tőkés dikta­túrába fordul is) ugyanakkor annyi­ban pozitívan járul majd hozzá a majdani, elkerülhetetlen de­mokratikus néphatalomhoz, hogy addig is keretet ad a nép de­mokratikus szerveződéseinek, az egyének (bár gazdaságilag kor­látozott) politikai és jogi autonómiája kifejlődésének. Mert bi­zonyosan ez is nélkülözhetetlen feltétele a jövőnek, ahol a tulaj­donformák versenyben döntik el életképességüket, ahol a teljes körű polgári szabadságjogok a köztulajdoni társadalom hatékony­sági, humanista, szociális többleteivel gazdagodnak.

Még egy történelmi tanulságot érdemes megemlíteni: azt, hogy a kezdetben szükségszerű tőkés osztálydiktatúrához, a napóleoni, cromwelli időszakhoz a későbbi polgári világ úgy viszonyul, mint az a család, amelynek gazdagságát a nagynéni nyilvánosháza ala­pozta meg: bár elfogadja és élvezi a helyzetet, de szégyelli és le­hetőleg hallgat róla. Nem véletlen, hogy a tőkés forra­dalmat és diktatúrát követően sem jakobinus, sem bonapartista néven, sem Cromwellt idézően polgári mozgalom vagy párt nem szervező­dött. De nem ismerünk kapitalista (tőkés, burzsoá) párt elneve­zést sem. Feltehetőleg Kelet-Európában sem építkezhet mérték­adó nép­moz­galom nosztalgiákra, nem tűzhet zászlajára kire­kesztő, leszűkítő, lejáratódott, hitelt vesztett jelszavakat, elne­vezéseket. A jövő csak azoké a szerveződéseké, amelyek előre­néznek, és elsőként saját berkeikben képesek megteremteni a demokráciát.

Budapest, 1992. március

Tőkés restauráció

Kelet-Európában zajlik a rendszerváltás, vagyis a kapitaliz­mus restaurációja. A politikai hatalom birtokosai hozzákezdtek a váltás lényegéhez: az államszocialista tulajdon magán­tulaj­donná alakításához. A hatalmat átjátszó volt bürokrácia, valamint a külföldi és hazai új elit szövetsége alapján, egyelőre még döntően békés keretek között folyik a kívülről komponált és belülről vezé­nyelt sajátos „eredeti tőkefelhalmozás”; a nemzeti vagyonnak részvénytársaságokba és magán­vállal­kozá­sokba való privatizá­ciója. Természetesen úgy, ahogy az eredeti tőke­fel­hal­mozás min­dig is végbement: tehát nyílt, vagy alig burkolt szabadrablás formájában. Mindez persze a burzsoá jog, illetve morál által szentesített és a maga nemében „normális” folyamat. Emellett a reprivatizáció, a volt tulajdonok visszaadása inkább egyfajta tö­megbázist teremtő célokat, mintsem tényleges gazdasági raciona­litást szolgál, mivel a hatalomra jutott új elit nem kívánja meg­osztani gazdasági hatalmát és aprópénzzel tömi be a rég letűnt tulajdonosok követelődző ivadékainak zsebeit.

A néptömegek azonban mindebből csak azt érzékelik, hogy míg egy oldalról a polgári (tőkés) demokrácia a saját jogi szabad­ságformáit és állami-intézményi tartozékait – ugyan már a kezde­tekben torzulásokkal, de – megteremtette (polgári parlamentariz­mus, szervezkedési, sajtó- és vélemény­szabadság), ugyanakkor más oldalról az e tájakon évtizedek óta ismeretlen méretű fizikai és szociális létbizonytalanság, tömeges munkanélküliség, széles rétegek szegénységbe süllyedése, a fiatalság perspektivátlansága, az idősek reményvesztettsége vált meghatározó környezetté. És az ezekkel együtt járó helyi háborúk fellángolása, az erőszak és a gátlástalanság kultusza, nacionalista, fajgyűlölő és misztikus ideológiák arrogáns terjeszkedése.

Mindezek ellenére még sokakban él a boldog remény és a szép illúzió: Majd csak segít a Nyugat. Majd csak beindul a tőke özöne. („Amerika nem mondhat nemet…” – harsog a nóta is.) Ez ma Kelet-Európában a mindent jelentő varázsszó. Mint annak idején a csodafegyverben, ma a csodatőkében hisznek vallásos odaadással. Azt mindenki tudja, az utca embere és a bársonyszék birtokosa is, hogy tőke nélkül nincs tőkés fellendülés, és a kapi­talista gazdaságot megalapozó eredeti felhalmozás szakaszában a külső erőforrás bevonása nélkülözhetetlen (amit a gazdag or­szágoknak a gyarmatok és az annexiók biztosítottak). A tömeges működő tőke beáramlásán áll vagy bukik Kelet-Európában a polgári, vagyis a kapitalista berendezkedés társadalmi konszoli­dációja, hiszen gazdasági felemelkedés nélkül, és ezáltal kézzel fogható, tömegesen érzékelhető, gyors életszínvonalbeli felzárkó­zás nélkül nem lesz társadalmi béke.

Kelet-Európa számára a számba jöhető tőkének két formája van: Egyik az állami, a kormány­zati kompetenciájú, a költségvetésen átáramló tőke, amelynek az államháztartások túlterhelt­sége és eladó­sodott­sága miatt a nyugati átlagpolgár adótöbblete, saját fogyasztásának önkéntes meg­kur­títása a végső forrása. De kellő tömegben erre számítani, a történelem tanúsítja, több mint balgaság, hiú ábránd. Hiszen Kelet-Európában százmilliók felemelkedését kellene finan­szírozni, de a gazdag tőkés államok soha nem támogatták önzetlenül a perifériát. Mert ha ez így lett volna, ma nem lenne olyan áthághatatlan szakadék például az indiai és az angol, az algériai és a francia, vagy a dél-amerikai és az USA-beli átlag-életszínvonal között. A másik forrás, a magán­tőke, amelynek a kiélezett konkurrenciaharcban a léte függ a profit növelésétől, csak oda fektet be, ahol a lehető legnagyobb nyereséget remélheti, ahol azonos termelési feltételek mellett a legalacsonyabb a munkavállalói fogyasztás szintje. Ez pe­dig ma nem Kelet-Európa, hanem Ázsia, Dél-Amerika és Afrika. A gazdag NYUGAT részére bedolgozó munkának ezek a térségek a fő bázisai, mivel az alacsony igények és a szervezke­dés, a „lázongás” hiánya ideális terep a vállalkozók számára. Kelet-Európában az uralomra jutott elitnek, vagyis a világtőke helyi képviselőinek éppen az lenne a történelmi feladata, hogy az itteni életszínvonalat az előzőkkel versenyképes szintre süllyessze le, és emellett bármilyen eszközzel megszelídítse az ellen­szegülésre hajlamos bérmunkásokat. És majd, ha ez mind sikerül, akkor jön e tájékra a termelő tőke. Addig főként csak a terme­lést szipolyozó banki és kereskedői szférát célozza meg, vagy a konkurenciát, hogy azt befagyassza.

Ez a „süllyesztés” és „szelídítés” a rendszerváltás immanens részeként folyik, miközben az elitek alkuja nyomán a bagóért állami vagyonhoz jutott tőkések szűk, újgazdag rétege kihívó fo­gyasztással irritálja azt az átlagembert, akinek a munkája terem­tette meg az állami vagyon nagy részét, de most egyre gyérül a munkalehetősége és egyre vékonyabb a pénztárcája.

A bizonytalankodó és tétovázó kisember már valamit megérzett a tőke igazi természetéből, amelynek lényege nem erkölcsi, hanem politikai-gazdasági kategória. A kapitalizmus múlt századi szabad­versenyes korszakában még a véletlen szabályozta a tőkés nyereséget. Hiszen köz­ismert, hogy a szabadpiacon az egyes adás­vételi aktusok soha nem egyenérték cserék – csak azok átlaga az, mivel a konkrét cserében valamelyik fél véletlenszerűen nyer, a másik pedig veszít. Ha azonban – e század jellemzőjeként – az egyik oldal monopolistává válik, és gazdasági hatalmánál fogva diktálhatja a feltételeket, akkor az egyenlőtlen cserén rendszere­sen ő nyer a másik rovására. Ugyanez alakult ki mára nemzetkö­zileg is, megszüntetve a gazdasági kapcsolatokban a véletlen moz­zanatának meghatározó szerepét. A korábban gyarmatokon, rabló háborúkon meg­gazda­godott tucatnyi ország, ha kell, katonai erő­vel is kézben tartja a nyersanyagbázisokat (iraki leckéztetés) és a nemzetközi közlekedést (panamai beavatkozás), birtokolja a pénz­ügyi szférát és a világ­kereskedelmet (adósságválságba szorítva országok sokaságát, és globális árdiktátumot végezve). Hiszen pl. a világkereskedelem 6o%-a nem szabad feltételek között bonyo­lódik le, és a fejlett világcégek a nyersanyag-kereskedelem 90%-át tartják kézben. ^[1] Mindezek alapján a mono­polizált világgazdasá­gon keresztül soha nem látott mértekben folyik a „harmadik” és most már a „második” világ, Kelet-Európa kiszipolyozása.

Tény, hogy fogadalmak és szépséges szónoklatok ellenére je­lenleg a régióból erőforrás-kivonás történik, vagyis több tőkét szivattyúznak ki innét, mint amit ide telepítenek!

Ugyanakkor, míg korábban egyes elmaradottabb országok fel­zárkózhattak (Japán, Olasz­ország), ma már lehetetlen bejutni a nemzetközileg szervezett és monopolizált tőkés centrumba. Kapi­talista keretek közt az átlagember életszínvonalát tekintve éppúgy reménytelen a gazdag országok utolérése pl. Dél-Korea, Dél-Amerika vagy Portugália számára, miként Ukrajna, Lengyel­ország vagy Magyar­ország számára. Hiszen a Centrum azért és addig gazdag, amiért és ameddig elszívja más népek többleterőit, és létérdeke ezen egyenlőtlen viszony fenntartása. Ezért tehát nem a felzárkózás következik, hanem a mai egyenlőtlen viszony termelődik újjá a Centrum és a Periféria között, sőt növekszik a szakadék. Vagyis tőkés körülmények között súlyos világ­gazda­sági törvényszerűségek kényszerítik ki a periféria elmaradottsá­gát, és ezt jámbor óhajok, látványos ígéretek nem változtathatják meg. A szegényebb országok számára tehát csakis a nem­kapita­lista rendszer adhat reményt a felzárkózásra, így Kelet-Európának mind a kapitalizmust, mind az állam­szocializ­must meghaladó kvázi „harmadik út” jelentheti a felemelkedést, ami nem más, mint az önigazgató szövetkezeteken alapuló vegyes gazdaság és a nép demokratikus hatalmi rendszere. Ahol az állami, a közössé­gi, a kisvállalkozói és tőkés tulajdon szabad versenyben dönti el, hogy melyik termelési ágban, melyik területen milyen tulajdoni szerkezet az optimális, ahol a társadalmi szükségletek által szabá­lyozott piaci körülmények hozzák összhangba a termelést és fo­gyasztást, ahol a munka értékesebb annál, mintsem hogy embe­reket tétlenségre kárhoz­tas­sanak, és ahol éppen ezért a termelé­kenység fokozatosan túlhaladja a kapitalizmus lehetőségeit. És ezen a gazdasági alapon már megvalósítható a társadalmi szolidaritásnak egy olyan rendszere, ahol ismeretlen a létbizony­talanság, ahol az állampolgárok ellenőrzésük alatt tartják a gazda­ság és politika minden szintjét, ahol a polgári jogok világa olyan gazdasági és szociális többletekkel, biológiai, természetvédelmi lehetőségekkel bővül, melyeket a profitérdek uralma soha nem hagyott kibontakozni.

Ma még azonban folyik Kelet-Európa tőkés perifériává gyú­rása, bár e folyamat egyre húsba­vágóbb szorításai hatására mind többen utasítják el a kapitalista célt. Amiként elfordultak a ko­rábbi rendszertől is.

A történelemben az új társadalmaknak katonailag és gazdasá­gilag egyaránt verseny­képe­sek­nek kell lenni. Kelet-Európában az elmaradt tőkés felhalmozást pótló, szükségképpen diktató­rikus iparosítással és kollektivizálással, valamint a háborút követő gyors újjáépítéssel az 50-es évekre megteremtődtek azok a gazda­sági feltételek, amelyekre egy demokratikus nép­hatalom keretei közt működő szociális vegyes gazdaságot kellett volna felépíteni. Ez garantálta volna az egyének újítókészségének kibontakozásá­val a globális verseny megnyerését is. A bürokratikus hatalmi elit azonban saját tulajdonosi előnyeit féltve, a szociális diktatúra további fenntartásával meghiúsította a demokratikus váltást, a népi erők pedig gyöngék voltak ahhoz, hogy erőszakkal kivívják a számukra egyedül reményteli jövőt. Ami életképtelen, annak pedig el kell tűnnie a történelem színpadáról. Ezért érte utol a vég a túlhaladottá vált diktatórikus szocialista formát is. Az egyéni szabadság korlátozásának, a valódi köztulajdon megaka­dályozásának kétes eredménye a lemaradás lett a fejlett tőkével való versenyben. Ezt követően pedig az életszínvonalat is egyre mélyebbre süllyesztő rendszer uralkodó bürokratái kétszeresen csalták meg a kelet-európai népeket – egyszer azzal, hogy vég­sőkig ragaszkodva kiváltságaihoz, romlásba vitték e társadalma­kat, másodszor pedig azzal, hogy „saját zsebre” adták át azt a tu­lajdont és hatalmat, amelyről évtizedekig azt harsogták, hogy az a dolgozóké.

Kelet-Európa a korábbi társadalmat (többségében passzívan bár, de) elutasította. Ma már azonban mind többen látják úgy, hogy nem a kapitalizmus a megoldás. Mivel amit a romba dőlt múlt – minden bűne és torzulása ellenére – az átlagember szá­mára generációkon át természetes és napi élménnyé tett: a fizikai és szociális létbiztonságot, a folyamatos munkaellátottságot, az ingyenes oktatást és egészségügyet, a támogatott kultúrát, sporto­lást és üdülést, most Kelet-Európa versenyképessé tételének „nagy művében” fokozatosan fel kellene számolni. E térséget át kellene alakítani a tőkés periféria mintájára. És ki hallott Mexi­kóban teljes foglalkoztatottságról, Törökországban tömeges mun­kásüdültetésről, Thaiföldön ingyenes egészségügyről, Portugáliá­ban olcsó színház­bérletekről?

A tőkés centrum a kapitalizálódó Kelet-Európának egyszerű bedolgozói szerepet szán, ahol a polgári demokrácia is csupán lát­szat, miként a periférián általában. (Azzal pl., hogy a dél-koreai diktátor civil ruhát öltött, nem váltak legálissá a szakszervezetek, a baloldali pártok, és továbbra is fontos tantárgy az iskolákban a megszépített kapitalizmus dicsőítése.) Tehát Kelet-Európában tőkés keretek közt a diktatúra szükséges és egyedül lehetséges megoldás, mivel a gazdag centrum innét is kivonja a többletérté­két, és így a bérmunkást nem lehetséges magas bérrel, tehát erővel kell féken tartani. Nem véletlen, hogy e térségben nem jellemző ma a jóléti, polgári demokráciát, a szabad piacgazdaságot képvi­selő liberális irányzat uralomra jutása. Hiszen ez azonnali gazda­sági össze­omlást, általános zűrzavart okozna – felszabadítva az árakat, béreket, vámokat, piacokat. Jó példa erre a chilei Friedman-féle sokkterápia csődje. A periférián a szép szólamok elle­nére a tőkés diktatúrát, a paternalista, korporativ államkapitaliz­must megtestesítő konzervatív hatalom az adekvát forma, nacio­nalizmussal és klerikalizmussal „gazdagítva”. E keretek közt kel­lene végre­hajtani Kelet-Európában is az átlagmunkás életszín­vonalának versenyképessé süllyesztését. A tömegek azonban a korábban kivívott jogokat, kedvezményeket és juttatásokat egyre hevesebben fogják védeni, ami pedig egyre inkább növeli majd a nép többsége és a hatalom közötti szaka­dékot. Mindez elkerül­hetetlenül rákényszeríti a vezetést a rendszerváltással bevezetett polgári demok­rácia mind több elemének felrúgására és a burzsoá diktatúra fokozatos bevezetésére. E folyamat tehát nem egy rossz taktikából, vagy félresikerült hatalmi koncepcióból ered, hanem a dolgok logikájának természetes következménye.

A történelem fintora, hogy az idejét múlt szociális diktatúrát békés úton az a polgári demokrácia váltja fel, amely a múlt ta­nulsága szerint ugyancsak bukásra ítélt kapitalista restaurációt (lásd: Bourbonok és Stuartok) erőltetve kénytelen lesz a tőkés diktatúrát kiépíteni, hogy végül szükségképpen átadja helyét a nép demokratikus hatalmának. Most már nem kétséges, hogy Kelet-Európa ezt a restaurációs vargabetűt nem kerülheti ki, e történelmi lecke megtanulását nem „spórolhatja meg” egy olyan új rendszer megteremtése során, amely a korábbi kettő előnyeit ötvözve valósítja meg a történelmi folyamatosságot.

A kérdés mármost az, hogy milyen konkrét útja lehet a kibon­takozásnak, egy új típusú, demokratikus népi hatalom létre­jöttének.

Arról már volt szó, hogy a „megváltó” termelő tőke addig nem jön, amíg az itteni élet­szín­vonalat a velünk versenyben álló tőkés periféria szintjére le nem szorítják. Ez az elnyomorítás pedig konkrétan azt jelenti, hogy pl. meg kell célozni a periféria 15-25 százalékos normál munka­nélküliségi rátáját. Köztudottan a kapi­talizmusban a 6 százalékot is eléri a munka­nélküliség „termé­szetes” ^[2] szintje, vagyis manapság a fejlett tőke átlagosan Ilyen nagyságú, bármikor igénybe vehető munkaerő-tartalékot igényel a gyors profilváltások biztosításához. Ugyanis a tőkés nem kí­vánja kivárni a bérmunkások ágazatközi átrendeződését, mivel számára az im­pro­duktív idő profit­csökkentő veszteségforrás. A korunkban is működő periodikus túl­termelési válságok idején természetesen ez az arány közel megduplázódik, és a periféria recessziós munka­nélküliségi rátája 30-40 százalékos. Ezt kellene elviselnie egy konszolidált kapitalista Kelet-Európának a közel tízévenkénti világgazdasági ciklusok néhány éves időszakában.

Emellett itt egy hosszú átfutási idejű „rendszerváltási” munka­nélküliséggel is szembe kell nézni, ami főként a szellemi szférák­ban jelentkezik. Ismeretes, hogy minden társadalomnak meg­van a maga adekvát osztály- és rétegstruktúrája, amiben tükröződnek az adott rendszer priori­tásai. Az előző rendszer a közvetlen ter­melő rétegek ellátását célozva, egyes kiszolgáló csopor­tokat vi­szonylag nagy létszámra fejlesztett ki. Ezért van itt még egy főre számítva háromszor annyi orvos (ötször annyi kórházi ágy), két­szer annyi pedagógus, négyszer annyi kultúrmunkás, művész, mint a tőkés periférián. A különbözetre itt sem lesz szükség, többsé­güknek munkát kell változtatni majd és elmenni kisvállalkozó­nak, ügynöknek, brókernek, krupiénak, baby-sitternek, házicseléd­nek, utcalánynak. A maradék állástalan diplomás pedig várhatja a havat, mint a régen volt „boldog békeidőkben”.

Mindez azt illusztrálja, hogy a kapitalista restaurációs folya­matban a legszélesebb néprétegek válnak veszélyeztetetté. A bér­munkások – akár fizikaiak, akár szellemiek – kénytelen lesznek a munkahelyeik jó részének elvesztésével viselni a termelési pro­filváltozások, a recessziók, az új prioritások összes következmé­nyét. De nem járnak jobban a kisvállalkozók, kisiparosok, kis­kereskedők sem, hiszen a csökkenő kereslet, a külföldiek és a nagyok piaci ereje kilátástalan helyzetbe taszítja őket, miközben mára megszűnt a korábbi szociális biztonságot adó munkaerő­kereslet. Emellett veszélyeztetetté válnak a vegyes vállalatok hazai menedzserei, sőt egyes hazai tőkés rétegek is. Az előbbiek az arrogáns nyugati „kollégák” által kiszorítva a vezető pozíciók­ból, az utóbbiak a transznacionális tőke kíméletlen konkuren­ciája és a nyugati piacok protek­cionista zártsága miatt.

A képlet tehát így néz ki: azokkal szemben, akik a restaurációt a tulajdon területén is maradék­talanul végig akarják vinni, akik az életszínvonalat a versenyképes mélységig le akarják szorítani, egyre több réteg, csoport fordul majd szembe, belátva, hogy nem érdekelt a folyamat tovább­vitelében, és más irányban keresi majd a kiutat. Mindez szükségképpen növelni fogja a hatalom arroganciáját, és annak is fennáll a veszélye, hogy a „legigazabbak” végső megoldásként nacio­nalista, demagóg jelszavakkal harci osztagokat szervezve, nyílt terrorizmussal próbálják meg a lehetetlent: a történelem kerekének visszaforgatását, a kapitaliz­mus visszaállítását Kelet-Európá­ban. Ez az ultima ráció szörnyű szenvedést jelentene a többség számára, ugyanakkor egy ilyen – szükségképpen rövid átmenetet jelentő – rémuralom a Napnál is világosabban mutatná az elvetélt restaurációs kísérlet végső agóniáját.

Kelet-Európának azonban a békés kibontakozás az alapvető érdeke, egy olyan „dicsőséges forradalom”, amely (mint hajdan Angliában) parlamentális úton zárná le a reménytelen, történel­mileg abszurd (itt, most) kapitalista visszarendeződés erőfeszíté­seit. Ehhez persze mindenütt előfeltétel a demokratikus népi erők, egy új politikai irányzat megszerveződése.

A politikai irányzatok a tulajdoni viszonyokra épülnek, és akár rejtetten is, a társadalmi osztályok érdekeit jelenítik meg. Ma a tőkés társadalmat három osztály alkotja: a többséget adó, tulajdon nélküli bérmunkások (fizikai és szellemi, ipari és agrár egyaránt), a tulajdonos és idegen munkaerőt alkalmazó tőkések és a saját munkából élő kistulajdonosok, kispolgárok. A polgári ideológia persze igyekszik látszatstruktúrákkal elfedni ezt a való­ságot és a munkásság fogalmát a fizikai dolgozókra szűkítve bizo­nyítani, hogy – a technikai fejlődéssel összefüggésben – a mun­kásosztály fokozatosan társadalmi kisebbségbe szorul az ún. kö­zéposztállyal szemben, ahova ezért a növekvő számú alkalmazotti rétegeket is besorolja a kispolgárok mellé.

Az államszocialista ideológia is eltorzította a valóságot az is­mert munkás-paraszt-értelmiség klasszifikációjával, hiszen végig fenntartotta azt a tételét, hogy csak a fizikai dolgozók alkotják a bérmunkás osztályt, továbbá figyelmen kívül hagyta azt az alap­vető törvényt, hogy az osztály­szerkezet a tulajdon, nem pedig a munkamegosztási viszonyok tükre, és hogy minden osztálynak megvan a maga elválaszthatatlan, saját szellemi, ideológus, vagyis értelmiségi rétege.

A „létező szocializmusban” végül is lényegében két osztály alakult ki: egyrészt a kvázi köz­tulajdonos osztály (értelmiségi, alkalmazotti bérből élőket és a szövetkezeti tagokat is ide­értve), más­részt a növekvő számú kisiparos-kiskereskedő, vagyis a kis­polgári osztály (ugyancsak függet­lenül a munkamegosztástól: ipari, agrár, szellemi stb.).

A tulajdont és a hatalmat monopolizáló szűk, párt és állami elit nem alkotott önálló osztályt, csupán elidegenedett réteget a köztulajdon „képviseletében”. Napjainkban pedig folyik a tőkés osztály újraszervezése is, mely „valódi” tulajdonosként váltaná fel az általános állami bürokrácia rétegét. Megjegyzendő, hogy amíg a tőkés és a bérmunkás osztály rendszeralkotó társadalmi erő, addig a kispolgárság nem az, mert csak kiegészítő technoló­giát képvisel, és ellentmondásos érdekeltsége miatt labilis: kon­szolidált kapitalista környezetben a tőke támogatója, de egy álta­lános népi megmozdulás esetén, ha érdekei úgy kívánják, a tőke ellenfelévé lesz.

A mindenkori osztályszerkezetből nő ki a társadalom politikai tagozódása, amely szerint a francia polgári forradalom óta a BAL többségi érdekeket (ma tehát objektíve a bérmunkás érde­keket), a JOBB a tőkés, a KÖZÉP pedig a kispolgári érdekeket képviseli. Természetesen a felszín (az elnevezés, a lózung) ezt csak ritkán láttatja ilyen egyértelműen.

Például a baloldal történelmi létjogosultsága alapvetően eltérő a tőkés centrumban és a periférián. A gazdag kapitalizmusban a nemzetközi extraprofitból a bérmunkás osztálynak is jut annyi „részesedés”, amennyi a rendszer elleni harcot időszerűtlenné teszi. Itt tehát a rendszer­váltás történelmileg nem aktuális. Ennek megfelelően itt a baloldal funkciója nem a tőkés társa­dalom meg­kérdőjelezése, hanem a mind magasabb munkaerőérték kiharco­lása a gazdasági realitás bázisán. Ezt a szerepet tölti be a klasszikus szociáldemokrácia, a fejlett tőkés társadalmak adekvát baloldali irányzata.

A periférián azonban merőben más a helyzet: mivel nincs mi­ből kielégíteni a bérmunkás osztályt, a tömegek felemelkedésének egyedüli útja a nemkapitalista társadalmi forma, így itt a bal­oldal a kapitalizmust nem támogathatja, hanem éppen annak fel­váltását kell kiharcolnia. E régiókban ezért nincs mértékadó szo­ciáldemokrata mozgalom, hiszen alapvető szerepe itt nem érvé­nyesülhet. Ma Kelet-Európában a kapitalizmus restaurációja idején az adekvát baloldal elutasítja a tőkés alternatívát, a bér­munkásokat és a kisvállalkozókat is megnyomorító retrográd, jobboldali törekvéseket, de ugyanakkor elhatárolja magát minden korszerűtlen, a múltat, a szociális diktatúrát képviselő irányzat­tól is, és mindazoktól, akik nem vonták le a történelmi tanulsá­gokat, nem ítélték el a múlt népellenes gyakorlatát, nem számol­tak le a vulgarizált elmélettel, nem száműzték szervezetükből az antidemokratikus, manipulativ hierarchiát.

A ma zajló események közepette még nem kristályosodtak ki azok a markáns baloldali pártok, de azok a valódi középpártok sem, amelyek pluralista módon megfelelnének tényleges osztály­szerepüknek. Pedig mindkét oldalra szükség van, mert a kapita­lista visszarendeződés meghaladásában a BALOLDAL nélkülöz­hetetlen szövetségese a KÖZÉP, hogy együtt biztosítsák a meg­felelő többségi tömegbázist. így a kapitalizmust képviselő kurzu­sokat minden bizonnyal BAL-KÖZÉP együttműködés váltja fel e politikai irányokat képviselő pártkoalíciók, egység­mozgal­mak irányításával és szervezésében. Az ilyen koalíciós politikai erők mielőbbi felállása a restau­rációs erő­feszítések terroriz­musba for­dulásának, illetve a nacionalista káosz elburján­zásának is egye­düli akadálya, ami által súlyos kataklizmáktól menekülhet meg e térség. Ebben jelenik meg ma Kelet-Európában a népi BAL­OLDAL és KÖZÉP korszakos politikai felelőssége.

Budapest, 1992. május

JEGYZETEK

^[1] W. Brandt: Szervezett őrület, Bp. 1987. 144. oldal. [vissza]

^[2] M. Friedman: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus, Bp. 1986. 148., 248. oldal.
     P. A. Samuelson-W. D. Nordhaus: Közgazdaságtan I, Bp. 1987. 319. oldal. [vissza]

Társadalmi-gazdasági lehetőségek

Kelet-Európában az önmagát túlélt és eltorzult szociális dikta­túra összeomlása után a kapitalizmus igyekszik berendezkedni: nagy hangon meghirdetett népboldogító eszméit, poros ideoló­giáit egyre erőszakosabban és egyre sikertelenebbül ülteti át a gyakorlatba. Ugyanis rövid úton kiderült, hogy itt jó ideig nem­hogy Kánaán nem lesz, de még az átkos múlt tömeg-életszínvonala is egyre inkább csak vággyá szépül. A nyugati Nagy ígéretek éppúgy a semmibe foszlanak, mint a helyi megváltók demagóg programjai – persze közöttük szoros az összefüggés. Mára már világossá vált, hogy a politikai hatalomátvétel – a reménybeli hazai és a világtőke meg­bízásából és érdekében – a címer-, a zászló-, az utcanév-, a szobor- és kádercseréket könnyedén meg­oldja, de több kenyeret nem tud adni!

Pedig – ahogy már annak idején Marx Károly is megmondta – első az anyagi élet (táplálkozás, ruha, lakás), és minden más csak ezután következik. Vagyis a döntő szféra a Gazdaság.

A történelmi kérdés mármost az, hogy mi lehet a kiút? Hogy végül is miféle gazdasági kényszer tör át a politikai felszínen, kikövetelve a maga létét az emberi szükségletek nevében? Hogy mi lehet a kelet-európai helyzet megoldása, milyen általánosítható gazdasági modell váltja meg a térséget a maga realitásaival, aktualitásaival?

Úgy tűnik, hogy csak a történelem nagyívű folyamatai és leg­főbb összefüggései nyújthatnak olyan analógiákat, általános érvé­nyű törvényszerűségeket, amelyek alapján egy ilyen jövő körvo­nalai felvázolhatok. Kelet-Európa megélte a bürokratikussá de­formált, túlhajtott „proletár­diktatúrát”, és éli a periferikus, fél­gyarmati kapitalizmus restaurációját. Tapasztalati úton, közvet­lenül érzékelheti mindkét társadalom valóságát, azok előnyeit és hátrányait egyaránt. Egyre inkább rendelkezik vitathatatlan összehasonlítási alapokkal.

A szociális diktatúra – bár egy adott szinten megoldott súlyos történelmi feladatokat (eről­tetett felhalmozás, átlag-tőkés ter­melőerők kifejlesztése), és felmutatta sajátos előnyeit (adott szintű szociális biztonság, esélyegyenlőség, teljes foglalkoztatottság, szo­ciális ellátás, egészségügyi és kulturális preferenciák) –, mivel meggátolta a tényleges köztulajdon létrejöttét, és így meg­akadá­lyozta az erre épülő társadalmilag szabályozott vegyes gazdaság kialakulását, a termelé­kenységi versenyben fokozatosan alulma­radt a fejlett kapitalizmussal szemben. Az intéz­mé­nyesült bürok­ratikus elit, kisajátítva a politikai és gazdasági hatalmat, oly mértékig korlátozta az egyének köztulajdoni döntési, ellenőrző szerepét, hogy ezáltal kiölte belőlük a termelésfejlesztő képessé­geket. Az iniciatíva halálával a kvázi állami bérmunkássá lett köztulajdonos a tagadás pozíciójába került a munkával, a tulaj­donnal és a hatalommal szemben. Végső soron ez okozta és indo­kolta a korábbi rendszer bukását. A gazdaság alacsony hatékony­sága (a túlcentralizált állami tulajdon csak az extenzív felhalmo­zási szakaszban volt eredményes, de az intenzív fejlődést akadá­lyozta) a relatív életszínvonal rohamos csökkenéséhez vezetett, mindinkább lehetetlenült a szociális érzékenység. Vagyis a rend­szer immanens hátrányai így számolták fel annak előnyeit.

Ugyanakkor a perifériás, elmaradott kapitalizmusnál éppen fordított a helyzet: itt a hatékonysági előny morzsolódik fel a szo­ciális érzéketlenség miatt – amit a perifériális függés okoz. Így a végeredmény ugyanaz: válság és csőd, vagy diktatúra, illetve anarchia. Lemaradás, nem pedig utolérés: Törökország, Portu­gália, Dél-Amerika.

Ma egyre nyilvánvalóbbak a kapitalizmus belső ellentmondá­sai. A történelmi jelentőségű technológiai és civilizációs eredmé­nyei mellett – miközben jóvátehetetlen károkat okoz a természeti környezetben (őserdők, ózonlyuk, tengerszennyezés) – személy­telen, komformista nyájjá teszi bérmunkás tömegeit, egy szimpla fogyasztás­centrikus, manipulált létformát erőltet, társadalmilag megrögzíti a tulajdon és a munka, a gazdag és a szegény ellen­tétet. Ez az ellentét, bár a leggazdagabb kapitalizmusban is erő­södik (Los Angeles), ott mégis elviselhető ma még. Az ellent­mondás végletes formában globális méretekben jelentkezik: ugyanis a másokon (gyarmatok, hódítások) meggazdagodott tíz­egy­néhány ország, saját tömegeit kellő élet­szín­vonalon tartva és így biztosítva a társadalmi békéjét, a tőkés világgazdasági ural­mával a végletekig kiszipolyozza a függővé tett kapitalista peri­fériát, szinte az egész világot. Az elmaradottaknak tőkés úton ezért nincs esélyük a felzárkózásra.

Kelet-Európa most újra saját bőrén érezheti ezt a helyzetet, azonban van egy óriási különbség közte és azok közt, akik nem tapasztalták meg a szociális diktatúrát, és nem ismerhették meg annak előnyeit (hátrányai mellett). Az itteni népek ugyanis ezen előnyök (a szociális érzé­keny­ség) elvesztésével szemben semmit sem nyertek, hiszen tőkés perifériává téve (ahonnét több értéket vonnak ki, mint amennyit bevisznek) nincs remény a felemelke­désre, és ezért mind­inkább elutasítják a tőkés restaurációt. így pedig elindulnak a társadalmi háborúk e térség népeinek valódi felszabadulásáért. E küzdelmek nemcsak azért lehetnek hosszan tartóak, mert a tőkés hatalom önvédelemből szükségképpen eljut­hat a polgári demokráciától, illetve egy puha dikta­túrától a nyílt terrorizmusig, de amiatt is, ha a korszerű baloldali szellemi erők nem dolgozzák ki kellő időben egy új gazdaság reális modelljét, és így azt a társadalmi harcok közepette, spontán módon kell ki­kísérletezni. Ugyanis egy történelmileg adekvát gazdasági (és erre épülő politikai) program önmaga is tömegszervező erő, és leszerel, illetve megnyer olyan rétegeket is, amelyek ma még bíznak a tőke ígéreteiben, vagy passzivitásba menekülnek. A dilemma tehát nem az, hogy súlyos vajúdás után megszüli-e Kelet-Európa a maga jövőjét, hanem csupán az, hogy ezt előbb vagy utóbb teszi-e? Hogy túlnyomó többséggel, békés parlamenti úton, vagy megosz­tott társadalomban, kataklizmákon keresztül bukik-e meg a tőke restaurációs kísérlete?

A rohamosan elnyomorodó kelet-európai átlagember sommás véleménye lassan már formálódik: a múlt rendszer létbiztonságát és szociális érzékenységét kellene egyesíteni a politikai szabad­sággal és hatékonysági lehetőségekkel. Vagyis mindkét rendszer előnyeit ötvözni azok hátrányai nélkül. Valóban ez az egyedül lehetséges végső megoldás. Ez a kvázi harmadik út, ez a tertium datur. És ennek elérése a parancsolóan szükséges történelmi fel­adat.

Egy történelmi-logikai tanulmány ^[1] érdekes és meggondolandó analógiákra, törvény­szerű­ségekre hívja fel a figyelmet a kapita­lizmus és a modern köztulajdon kialakulási folyamatában. Úgy tűnik, hogy minden új társadalom létrejötte három markánsan elkülöníthető szakaszból áll: az első a széles néprétegek cselekvő részvételére épülő demokratikus fordulat (pl. Nagy Francia For­radalom – 1789; illetve Nagy Októberi Forradalom – 1917); a második az új viszonyok meggyökereztetése, ahol szükséglet a diktatórikus fellépés kívül és belül (pl. napóleoni katonai despotizmus, illetve szociális diktatúra); végül pedig a restauráció (pl. Bourbonok, illetve mai Kelet-Európa) és a történelmi kompro­misszum (a végső megoldás, „juste-milieu” – arany közép­út, ami Angliában a Dicsőséges Forradalom volt).

A történelmi kompromisszum továbbviszi mindazt az újat, amit a forradalom kivív és a diktatúra meggyökereztet, de ta­gadja magát a diktatúrát, és magasabb szinten visszaállítja a demokráciát; ugyanakkor átveszi a régi rendszer történelmileg időtálló elemeit, és ennyiben szemben áll a két első szakasz to­tális múlt-tagadásával. Ha pedig a diktatúra már túlhaladottá vált, de az új rendszer demokratikus hívei nem képesek annak átalakítására, úgy a rendszer ellenségei döntik meg a diktatúrát, és egy restaurációs kerülőúton jön el a végső megoldás, a törté­nelmi kompromisszum, most már a restaurátorok megbuktatá­sával (szerencsés esetben erőszakmentesen – Anglia, Stuartok bukása). Ugyanis a restauráció soha, semmilyen erő­feszítéssel nem képes a meggyökerezett új gazdasági-társadalmi viszonyokat meg­semmisíteni és a régieket visszarendezni.

Mindezek mellett figyelembe kell vennünk azt, hogy az emberi történelem fejlődési korszakai újabb és újabb tudajdon­viszo­nyok­ként jelennek meg, amelyek maguk is egy sajátos életgörbét írnak le: kezdve egy kialakulási fázissal (ahol az új tulajdoni tartalom még régi csereformákban mutatkozik); folytatva egy kifejlett, klasszikus fokozattal (ahol a saját tartalmak saját formákkal bírnak); végül befejezve a túlérett szinttel (amelyben az adekvát tartalom már a következő korszak formáiban áll elő). A kései feudalizmusban pl. az adekvát hűbéri tartalom, a sarc már pénzben, tehát kapitalista allokációs formában működött, míg a korai kapitalizmusban a tőkés tartalom, a profittermelés még feu­dális formákat ölt – dologházak, munkaidő-meghosszabbítás stb. Ugyanakkor, amíg a klasszikus, múlt századi kapitalizmus tiszta piaci formákban működött, a mai túlérett tőke, bár lényegi tar­talmát megőrizte, mind több társadalmi ellenőrzési, tervszerűségi formát épít ki, mintegy előkészítve azt az új rendszert, amelynek kezdetein a társadalmi ellenőrzés a meghatározó tartalom, bár még a tőkés formák (áru, érték, piac) sem nélkülözhetők.

Miként a hajdani, angliai Dicsőséges Forradalom, ahol az új, a tőkés dominancián belül kompro­misszumot kötött a földesúr és a gyáros, úgy fog végül is előállni a gazdaság és a politika taga­dás-tagadásaként egy olyan társadalmilag ellenőrzött, új rend­szer, amelyben a valódi közös­ségi tulajdon formái mellett a ka­pitalizmus minden előnye adaptálódik, és a régi, illetve új tulaj­donformák gazdasági versenyben bizonyítják életképességüket. Mindez a termelékenység ugrás­szerű növekedését eredményezi majd, amelynek bázisán a szociális biztonság és a humánus de­mokrácia kiépülhet, és a két társadalom előnyeinek ötvözeteként valóban elindulhat egy új világ.

Szemügyre véve a mai kapitalizmusban létrejött jövőcsírákat, azt találjuk, hogy a társadalom döntő többségét kitevő (fizikai és szellemi) bérmunkás-fogyasztás túlnyomó hányada standar­dizálódik. Az alapvető szükségletek szférájában a kereslet „rugalmat­lanná” vált, és egy kielégí­tettségi szinten a fogyasztás akkor sem nő, ha az ár csökken. Ez nagymértékben megkönnyíti a tervezést, hiszen a keresletingadozások és váratlan igényváltások margina­lizálódnak, a luxus és divatszférára szűkülnek. Ugyanakkor a magasan szervezett termelésben alsó szintek demokra­tizálód­nak, mivel a hatékonyság érdekében a munkacsoportok vezetését a tagok választhatják (felsőbb szinteken ez a tőke érdekeit ásná alá). A fejlett tőkés piacot az is erősen befolyásolja, hogy a kíná­lati oldal a kereslet bizonytalanságát, vagyis a legnagyobb vesz­teségforrást igyekszik csökkenteni, és hatalmas reklámapparátus­sal befolyásolja a fogyasztás döntéseit. Ez ma már a tömeges agy­mosás szintjéig jutott el, és kifinomult, tudományos, nagyüzemi technikák jöttek létre a véletlenek csökkentésére, a tervezhetőség esélyeinek növelésére. A reklám- és propaganda­gépezet a rend­szernek megfelelő egyedek szellemi tömegtermelését végzi, el­hitetve velük a komfor­mizmus egyedül üdvözítő voltát, emberi minőségüket kötve fogyasztásuk, élet­módjuk minő­ségéhez. Tehát nemcsak a termelésben, de a fogyasztásban is tért hódít a terve­zés. A piaci automatizmusok korlátozását jelzi az is, hogy nő az állami és közösségi megrendelések aránya, amelyre jól kiszámít­ható termelési és szolgáltatási rendszerek építhetők. Emellett terjed a pályázati forma: a nagy beruházások vagy értékesebb tömegáruk az ajánlat (terv, prototípus) szintjén versenyeznek, a termelés pedig csak a fix áras megrendelés esetén indul be, ki­küszöbölve a piac utólagos bizonytalan értékítéletét.

De minden átmeneti visszaesés ellenére egyre fokozódik az állam beavatkozása is a gazdaságba. A tőkés piac legfőbb jelző­jét, az árat, a pénzkibocsátáson keresztül (az aranyalaptól elsza­kadt papírpénz formában) központilag nagymértékben befolyá­solják. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a ciklikus túltermeléssel szemben ható állami anticiklikus gazdaságpolitika (meg­rendelés, hitel, kamat) nélkül a mai tőkés rendszer képtelen lenne fenn­maradni. És mindez vonatkozik már a nemzetközi szférára is, hiszen államok közötti, sőt feletti szabályozó mechaniz­musok és intézmények működnek, az egyes államok pedig lemondanak szu­verenitásuk bizonyos hányadáról is, a gazdaság biztonsága, a vé­letlenek csökkentése érdekében (Maastricht – egyesülő Nyugat-Európa, illetve USA-Kanada-Mexikó társulása, IMF, GATT. Világbank stb.).

A piaci véletlenek, a termelési anarchia leküzdése terén azon­ban a legnagyobb előrelépést a koncentráció és a transz­nacionalizáció jelenti a termelés mikroszférájában. A kapitalizmus kezde­tein az elszigetelt, kisméretű termelők, később e század közepéig a felhalmozással és fúziókkal létrejött nagyvállalati egyesülések voltak a piac főszereplői, de mára a mammutcégek integrátori funkciója lett a meghatározó. Az integrátor szerződéses piaci kap­csolatokon keresztül a bedolgozó kis- és középvállalatok sokasá­gának diktálja az árakat és a működési feltételeket, elvonva tőlük a bővített újratermelés (a fejlődés) fedezetét, majd annak egy részét saját céljainak meg­felelően juttatja vissza (hitel, licence, know-how, lízing stb. formában). Az integráltak lényegében az integrátor előre rögzített céljait valósítják meg, így tehát a verti­kum egészében tervszerű tevékenység folyik, amit a piaci formák csupán közvetítenek (és elfednek). E jelenségről írja egy német szakszervezeti vezető, ^[2] hogy „a kis és közepes szállítók … formá­lisan, jogilag önállóak, de gazdaságilag teljesen a maroknyi nagy­konszerntől függenek”, és „ilyen nagyság­rend esetén már alig lehet beszélni a piac ellenőrző szerepéről”. A bedolgozók alkotják a gazdaság vázát jelentő integrátorok védelmi zónáját, puffét övezetét és – bár válság idején a puffer egy része elpusztul – még mindig nagyobb a garancia a túlélésre, mint az integráción kívül maradottaknak. (Statisztikai tény, hogy a kisvállalatok átlag élet­ideje 4-6 év, a világcégek viszont fennmaradnak.)

Mindezekkel egy időben folyik a termelés globalizálódása, ami elsőként a nagyvállalatok nemzetköziségében ölt testet, és ezáltal a végletekig kihasználják a regionális eltérésekből adódó kom­paratív előnyöket (automatizálás, ahol magas a bér – kézi munka, ahol alacsony).

Áttekintve a legfejlettebb kapitalizmus által kitermelt, de már az új társadalomnak adekvát jövőelemeket, rögzíthetjük, hogy ezen a gyakorlatban kipróbált bázison alakulhat ki az új rendszer gazdasági szerkezete, a bukott szociális diktatúra történelmileg életképesnek bizonyuló hagyatékával együtt. Konkrétan így jele­nik meg tehát a történelmi kompromisszum, az arany középút, a kibontakozás, illetve az új reneszánsz. Hiszen a fejlődés végső soron mindig a régi és az új harca, de kiegyezése is egyúttal. Ezen aktuális történelmi szakaszig eljutott kelet-európai társadalmak számára pedig mindezek alapján rögzíthetők a lehetséges gazda­sági rendszer fő vonalai.

Mindenek előtt ki kell mondani, hogy a különböző tulajdonformák együttélése és versenye hosszú távú létfeltétel, és ezért a köztulajdon és a magántulajdon különböző változatai szükség­szerű résztvevői lesznek a megcélzott gazdasági modellnek. E formák közötti szelekciót pedig csakis a piaci alakban jelent­kező társadalmi szabályozás végezheti el.

A köztulajdonon belül az első forma a társadalmi tulajdon, amelynek a társadalom minden tagja (társ-) résztulajdonosa, és ahol a tulajdonosi jogokat az államigazgatás, illetve az e tulajdoni körben foglalkoztatottak közös képviselői gyakorolják. A máso­dik forma az önkormányzati tulajdon, amelynek (társ-) résztulaj­donosai a térség lakói, a tulajdonosi jogokat pedig az ön­kor­mány­zat és az e körben dolgozók közös képviselői látják el. A harma­dik forma a szövetkezeti tulajdon, ahol a (társ-) résztulajdonosok azok a szövetkezeti tagok, akik egyben a termelés szereplői is. A szövetkezés irányulhat saját, illetve bérelt termelőeszközök működtetésére egy­aránt. Lényeges, hogy a közös képviselők itt is beszámoltathatok és bármikor visszahívhatók.

Emellett a magántulajdon mindkét fő formája működni fog: az egyik a tőkés tulajdon (egyéni és társas), amelyben szignifikán­san elkülönül a tulajdon és a munka; a másik a kisárutermelő tulajdon, ahol megvalósul a munka és a tulajdon egyszemélyi, illetve családi egysége.

A tulajdoni szerkezet mellett a gazdaságban lényeges megkü­lönböztetés még a közellátó és a versenyző szféra. Az előbbi a társadalmi és az önkormányzati tulajdon része, a hatókör kiterje­désétől függően. Fontos szempont továbbá, hogy a valóban ver­seny­semleges közegben a tulajdoni változatok közel egyenlő arányban induljanak el, így biztosítva az azonos működési felté­teleket, és azt, hogy folyamatos megmérettetéssel és átrendeződés­sel alakuljon ki az optimális ágazati és területi tulajdonszerkezet.

A társadalmi igényeknek megfelelő szabályozás megköveteli az állami, hatósági regulációt (megrendelések, szubvenciók, adó-, hitel- és pénzpolitika), a társadalmilag jóváhagyott stratégiai irá­nyok kijelölését, a széles körű pályázati rendszert és a hasznos, illetve humánus fogyasztási, életmódbeli propagandát (természe­tesen szigorú társadalmi kontroll alatt).

A társadalmi szabályozás legfőbb közvetítője a vertikális in­tegráció lesz a társadalmi tulajdon integrátori szerepével, amely elsősorban a nagy tömegű végtermék-kibocsátásra, a hadászati és űriparra, a közlekedésre és hírközlésre, az energia- és nyers­anyagtermelésre, valamint a banki és külkereskedelmi terüle­tekre terjed ki majd. E társadalmilag közvetlenül ellenőrzött in­tegrátorok szerződéses formákon keresztül szervezik a termelés többi szereplőjét, ezáltal juttatva érvényre a társadalmi célokat az általuk vezérelt vertikum egészében. Így az osztályok és ága­zatok, valamint területek közötti erőforrás-elosztás, bár piaci formát ölt, tartalmában a társadalmi szükségletek szerinti szabá­lyozást valósítja meg. Mivel pedig, elsősorban a köztulajdoni szférában, a teljes új érték növelése lesz az elérendő cél, a terme­lés minden szereplője a termelékenység növelésében, a képességei és a technológia állandó megújításában lesz érdekelt. Ezzel a gazdaság minden rész­tvevője önmaga és környezete folytonos fej­lesztésére kényszerül, ugyanakkor minden (társ-) résztulajdonos számára biztosított lesz a munka és a megélhetés. A nagy terme­lési vertikumok rendel­keznek majd olyan puffer szervezetekkel, amelyek a tágulási tartályok elvén, ha kell felszívják, ha kell átadják a munkaerő egy hányadát, közben szervezett formában elvégezve a speciális képzést és átképzést a megcélzott feladatoknak megfelelően. így mind a nyílt, mind a rejtett munkanélküli­ség ismeretlenné válik, és a tönkrement kisvállalkozó, vagy tőké­nél alkalmazott bérmunkás bármikor beintegrálódhat a köztulaj­doni rendszerbe. Ezzel garantált lesz a szociális biztonság, és korlátozódik a tőke munkát kizsákmányozó lehetősége.

Emellett az integrátorok megvalósítják a több országot átfogó „szuper-makró” tulajdont a több országot átfogó, nemzetközi vertikumok kialakításával. Mivel pedig a gazdag tőkés Európa a Nagy Szavak mögött dél-amerikai típusú „hátsó udvarnak”, olcsó bedolgozó munkaerőpiacnak tekinti Kelet-Európát, fenntartva, sőt fokozva a diszkriminatív korlátozást (vámok, előírások, kon­tingensek), ez a régió ki fogja építeni a saját gazdasági közössé­gét, ahol is az együttműködés fő formáját a vertikális integrációk nemzetközi (horizontális) kiterjeszkedése jelenti.

Kelet-Európa az utóbbi 15 évben valóban leszakadt a nyugat­tól a gazdasági-technológiai fejlődésben, azonban ez az elmara­dás közel sem olyan méretű és olyan reménytelen, amilyennek azt a nyugat és az itteni szócsövei igyekeznek belénk sulykolni. A leg­főbb termelési tényező az ember, és e tekintetben (képzés, szak­tudás) e térségnek nincs mit szégyenkezni, hiszen a kelet-európai orvos, mérnök vagy szakmunkás mindig megállta a helyét nyuga­ton is. Ugyanakkor Kelet-Európában minden ország rendelkezik nem egy olyan világszintű termelési- és nyers­anyag­bázissal, ame­lyeknek termékeit csak a nyugati protekcionizmus értékteleníti el, extra-profitot bezsebelve. Ezek a bázisok az itt kialakuló integ­ráción belülre termelve nagy nyereségű húzó­ágazatok lesznek, amelyekre további fejlesztéseket lehet telepíteni. Így Kelet-Európa azonnal elindulhat a felemelkedés útján, ha megszűnik e térség kiszipolyozása, a változatlanul folyó erőforrás-kivonás és működésbe lép az új gazdasági modellre épülő Demokratikus Integráció. Ez természetesen a tőkés Centrummal is sokoldalú kapcsolatot alakít ki, de szigorúan az egyenlő előnyök alapján. A Demokratikus Integráció másfelől nyitott és készséges lesz a harmadik világbeli országok felé, garantálva az egyenjogú part­neri kapcsolatot.

Nyilvánvaló, hogy a belső társadalmi fejlődés mellett sajátos nemzetközi feltételek is szük­sé­gesek egy új Kelet-Európa létre­jöttéhez. Ma az eltorzult diktatúra bűnei nyomán és a világtőke érde­keinek megfelelően (divide et impera) etnikai partikularizáció megy végbe ezeken a tájakon. A felemás kapitalista restau­rációk mind nyilvánvalóbb sikertelensége, a mindenoldalú válsá­gok, a kiút reménytelensége részint apatikus, részint kaotikus állapotokat teremtettek. A jobb­oldal látja a veszélyt, és egyes nacionalista, szélsőséges osztagai készek akár a saját, akár más népek elleni agresszióra a hatalom megtartása, vagy megszerzése érdekében. Eközben pedig elsőként a revan­sista német tőke a legkisebb áldozattal kívánja birtokba venni Kelet-Európát, mivel kimondva, vagy kimondatlanul is újra az Ural a végső célja. Ugyanakkor a NATO, vagy a szerveződő „európai” haderő kész arra, hogy beavatkozásával biztosítsa bármely kelet-európai kis országban a tőkés restauráció folytatását. Ezért feltehetően szük­ség lesz az itteni változásokhoz a kapita­lizmust elutasító és újjá­születő nagyhatalmi Oroszország ellensúlyára nemzetközi háttér­ként. A megújulásra váró kisebb országok régiója és az Orosz Föderáció egyébként is egymásra utalt, egyfelől a nemzetközi legitimáció, másfelől a katonai erő vonatkozásában. Mindez pedig más megközelítésben, előbb-utóbb a németellenes francia és angol nemzeti köröknek is érdeke lesz.

Budapest, 1992. szeptember

JEGYZETEK

^[1] Erdei László:A forradalom életfolyamata. Vitaanyag 1991. [vissza]

^[2] H.O. Vettet:Egyenjogúság vagy osztályharc, Bp. 1982. [vissza]

Politikai perspektívák

A kelet-európai „kommunizmus” összeomlásának minden drámaisága mellett van egy érdekes történelmi következménye: A világtőke számára a jelenlegi helyzet a látszólagos előnyök ellenére rosszabb, mint a korábbi volt. Ugyanis a kelet-európai „kommunizmus” önmagát túlélt, államszocialista diktatúrává tor­zulva, bár egyoldalról sokféle történelmi feladatot megoldott, de a legfőbb területen, a termelékenységi versenyben megbukott. Ennek ismert összes következ­ményével együtt tehát nem jelentett már igazi veszélyt a világkapitalizmusra. A környező gazdag tőkés országokból nemigen vágytak ide milliók, de még a tőke meghaladásának óhajtott formáira sem születtek itt meggyőző perspektívák. Ami pedig a katonai erőt illeti, azt mindenki tudta, hogy a VSZ fegyverkezése védekező és követő jellegű, így azután sem politikai, sem gazdasági vagy katonai „hódítástól” nem kel­lett a Nyugatnak tartania. (A nyugati fegyverkezés a túl­ter­melés levezetését szolgáló gazdasági szükséglet és pozíciószerzést célzó politikai eszköz, nem pedig a VSZ létrejöttének következménye.) Viszont Kelet-Európa mindinkább olyan negatív példát szolgál­tatott, amivel az esetleg lázadó nyugati átlagembert ijesztgetni lehetett: „Ide jut az, aki nem a kapitalizmust választja.”, illetve „A bérmunkás lét is jobb, mint a kollektív szegénység.”

Az új helyzet pedig arra utal, hogy az összeomlás után jön az igazi rossz. De, hogy lehet ez? Hiszen a „jobbos” fejekben olyan simának és egyszerűnek tűnt az egész: a kommunizmus bukása után visszaáll a kapitalizmus és kész. Az a nem elhanyagolható apróság, hogy milyen kapita­lizmus legyen, megmaradt a vágyak szintjén – t.i. Nyugaton olcsó bérű, bedolgozó piac­terüle­tekről, Keleten Amerikáról álmodtak. A tűzijáték és utcabál után a „váratlan”, „megdöbbentő” és „felháborító” Valóság azonban a csőd, a nyomor, a háború lett. Így ma itt a Nyugat számára sehogy­sem akar a tökéletes gyarmat, illetve az itteni vágyakozók számára Amerika kialakulni. Sőt, közben e népek megismerik a tőkés nyomort cs kezdenek nem kérni belőle. És ez a legrosszabb rossz (a burzsoá szemszögből), mert az államszocializmust elvető tömegek fokozatosan a kapitalizmust tagadó kibontakozás felé fordulnak, egy olyan demokrácia felé, ahol a dolgozó többség érdekei a meghatározók, nem pedig egy vezénylő vagy tulajdonos kisebbségé.

Közismert, hogy a mai kor globálisan a kapitalizmusból a közösségi társadalomba való átmenet időszaka, ahol csak két rendszeralkotó tulajdonforma lehetséges: vagy tőkés, vagy köz­tulajdoni. Ugyanakkor törvényszerű, hogy a korábbi formák be­épülnek az újabb társadalmakba – így a perifériás kapitalizmus máig feudális maradványokkal terhelt, míg a megújuló köztulaj­don rendszerében hosszú ideig fennmarad még a magántulajdon. Emellett az is szükségszerű történelmi tendencia, hogy az uralkodó tulajdont képviselő osztály uralja a társadalmat: kapitalizmus­ban a burzsoázia – kisebbségként –, közösségi társadalmakban a köztulajdonos osztály – többségként –. A társutas osztályok konszolidált állapotok közt (saját érdekükben, mégha kénysze­rűen is) együttműködnek a domináns osztályokkal: kapitaliz­musban a bér­munkások és kispolgárok a tőkésekkel, megújult közösségi társadalomban a kispolgárok és a tőkések a köztulaj­donosokkal.

A két meghatározó tulajdonnak önmagán belül is két fő for­mája van – diktatúra, illetve demokrácia. Ennyiben a tőke és a köztulajdon közt is formális azonosság áll fenn. Diktatúrában az uralkodó osztály egy szűk körének kezében van a hatalom, korlá­tozva még saját osztálytagjait is, nyíltan elnyomva más, főleg ellenséges osztályokat. Demokráciában az uralkodó osztály egésze részt vesz a hatalomban, politikai mozgásteret adva más osztá­lyoknak is. A modern demok­ráciában a többpártrendszer és a parlamentarizmus a jellemző, míg a diktatúrában lénye­gében egy pártba koncentrált, közvetlen társadalmi, illetve osztálykontroll nélküli a hatalom. (Mindennek ősi előzménye már a törzsi kor­szakban kifejlődött, amikor is békés időszakban a vének tanácsa hozta a döntéseket, háborúságban pedig a hadvezér kezében telj­hatalom össz­pontosult.)

Korunk kapitalizmusát vizsgálva megállapítható, hogy demok­rácia csak a tízegynéhány gazdag országban jött létre, míg a száz­nál több szegényebb országban puhább vagy keményebb tőkés diktatúra honol. Mivel pedig az átlag életnívó (a fejlettség igazi fokmérője) e két tábor között nem közeledik, sőt, törvényszerű, hogy tőkés formában a szegények szegények is maradnak, így politikai rendszerükben elkerülhetetlen a diktatórikus túlsúly. A tőkés Centrumban a bérmunkás politikailag szabad, gazdasági nem-szabadságát pedig magas bérrel kompenzálják (a nemzetközi extraprofitból. Persze, ha a kapitalizmus veszélybe kerül, a dikta­túrát itt is bevetik – l: Hitler, McCarthy – joggal írta József Attila: „Kapitalizmus és fasizmus jegyesek.”). Ugyanakkor a tőkés Periférián, mivel a bérmunkást nem tudják megfizetni, hisz innét vonják el a nemzetközi extraprofitot, erőszakkal tartják féken, üldözik, korlátozzák mozgalmait – l: Dél-Amerika, Török­ország, Dél-Korea stb.

Elvontan szintén a fejlettség és a fenyegetettség szabja meg a közösségi társadalom diktatórikusabb, illetve demokratikusabb változatát (amíg létezik a tőke, addig az első lehetőség is fennáll). Más kérdés, ha a diktatórikus formát túlhajtják az öncsonkításig, vagy ha fenntartják akkor is, ha már idejét múlta, miként az Kelet-Európában is történt. Itt az államszocializmust, amely már a hatvanas évekre elavult, nem váltotta fel a fejlődés egyedüli záloga, a demokratikus köztulajdon, így törvényszerű volt a bukás.

Ma Kelet-Európa előtt formálisan csak két társadalmiforma-változat áll: vagy szegény, perifériás, diktatórikus kapitalizmus, vagy demokratikus közösségi rendszer. Jóléti polgári demokrácia vagy köztulajdoni diktatúra itt többé nem történelmi alternatíva. Egyfelől ugyanis bebizonyosodott, hogy az államszocialista forma az újjáépítést követően értelmét vesztette, hiszen csak erőltetett felhalmozáshoz nyújt keretet, nem képes a gazdaság intenzív fej­lesztésére. Így Kelet-Európában ez a modell már történelmi anakronizmus. Ugyanakkor a mai restaurációs folyamat, amely­nek az eleve torzult polgári demokratikus keretei is gyors ütem­ben szűkülnek (titkos alkuk, kliensi rendszer, médiacentralizáció, ideológiai korlátozottság, nacionalizmus és rasszizmus, félelemkeltés), a perifériás gazdasága miatt szükségképpen konzervatív vagy radikális diktatúrába kényszerül átváltani. Ugyanis itt még túl magasak az átlag életszintek és szociális elvárások a Periféria más térségeihez mérten, így itt még nincs remény a magas extra­profitra, tehát a nyugati termelő tőke máshova áramlik. A műkö­dőképes kapitalizmushoz elengedhetetlen „eredeti” tőkefelhalmo­zás (és kevesek kezében koncentrálás), ezért a szűkös belső erő­forrásokra kénytelen szorítkozni, ez pedig olyan további elnyomorodást jelent, ami csak hatalmi erőszakkal vezényelhető. Azonban a múlt rendszer előnyeit elvesztő és cserébe a restaurációval sem­mit nem nyerő tömegek nem várják meg életkörülményeik tőke­csalogató, „versenyképes” szintre süllyedését. Elvetik a kapitaliz­must, és így elkerülhetetlen a restauráció bukása. A tőkés restau­ráció reménytelen, csak az összeomlás formája és időpontja kér­déses. így elmondható, hogy Kelet-Európában a működőképes kapitalizmus (bármilyen formája) csak elméleti alternatíva, a res­tauráció is csak egy rövid politikai szakasz, amely arra szolgál, hogy a gyenge demokratikus köztulajdoni erők helyett elvégezze az államszocializmus eltakarítását, felmutatva a köz­tulaj­donba adaptálható bizonyos tőkés elemeket. Történelmi szerepe ennyi, és nem több. Ezt követően léte itt ugyanolyan történelmi képtelen­ség, mint közvetlen elődjéé volt. Sorsa az, hogy átadja helyét egy demokratikus köztulajdoni rendszernek, amely az intenzív fejlő­dés fokára lépve történelmi szerepét elkezdi betölteni. Azt tudni­illik, hogy a felhalmozott átlagtőkés szintű termelőerőkkel köz­tulajdoni keretben nagyobb termelékenységet mutat fel, mint a kapitalista magántulajdon.

Látható, hogy akár az államszocializmus, akár a (működő) kapitalizmus kelet-európai „vissza­rendeződése” hegeli „rossz végtelen”-ként teljességgel abszurd. Itt, a rendelkezésre álló gazda­sági bázison, csakis a demokratikus közösségi társadalom bizto­síthatja a gazdasági és kulturális felemelkedést, a modernizációt, a felzárkózást, mégpedig a kapitalizmusban elképzelhetetlen ter­mészeti, szociális és humánus gondoskodás keretei közt.

A rendszerváltozások minőségében általában két szintet kell megkülönböztetnünk: első és kezdet­legesebb fázis a politikai rendszerváltás, ahol lényegében az államhatalom (és politikai, kulturális, ideológiai prioritások) változására szorítkozik a folya­mat; a második, a társadalmi-gazdasági alapokat is magában fog­laló változtatás, a társadalmi rendszerváltás. A rendszerváltás minőségi átalakulás, forradalmi mozgás: Forradalom, ha új tör­ténelmi formára irányul, Ellen­forradalom, ha korábbi formát kí­ván visszaállítani. Ez utóbbi restauráció akkor, ha már meg­szilárdult, új társadalmi formációnak korábbi rendszerre való vissza­váltására törekszik. Ez esetben, a történelmi tapasztalatok szerint (Bourbonok, Stuartok), csak a politikai felszín állítható vissza, a gazdasági-tulajdoni bázis lényegében nem, és ezért a politikai res­tauráció is szükségképpen bukásra van ítélve.

A kelet-európai tőkés restauráció még politikailag is felemás, egyes helyeken radikális, máshol felszínes, nem végigvitt. Azon­ban a gazdaságban a közösségi tulajdon alapvető bázisai – ha módosult formában is – fennmaradnak a jövő számára. A restau­ráció bukásával ezekre a köz­tulaj­doni szervezetekre, kapcsola­tokra, érdekekre és tömeges támogatottságra (és a köztulajdoni struktúrát kiegészítő tőkés és kisárutermelő szférára) épül fel a kibontakozás. így, miként a mostani tőkés restauráció, az ezt kö­vető köztulajdoni rendszerváltás sem lesz gyökeres társadalmi-gazdasági fordulat, mivel a gazdasági alapok jó része köztulajdoni lényegét (mégha rejtetten is) megőrzi. Elsősorban politikai válto­zás (politikai forradalom) lesz, és annak keretében kerül majd a gazdaság – főleg külső szerkezete – összhangba a meglevő ter­melőerőkkel (képességekkel, alkotó energiákkal), hogy a társa­dalmi felemelkedés valóban elindulhasson.

A társadalmi változásoknak – ismerve a történelmet – megvan­nak az általános törvény­szerűségei, van egy általánosítható „for­gatókönyve”. Kezdve azzal, hogy minden osztály­társa­dalom osz­tályok, osztálytöredékek, rétegek összessége, ahol a rendszer stabi­litását azok több­ségének támogatása, illetve legalább elfogadása jelenti (és persze minden csoporton belül jelen van egy közéletibb, politizáló, az eseményeket befolyásoló egység, mint a társadalmi csoport érdek­kifejezője, és egy passzív, az eseményeket elviselő rész). Konszolidált időszakokban a rendszert támogató csoportok ellenzéke kevésbé hallatja hangját, a rendszerellenes csoportok is látszólag lojálisak. Ez adja a rendszer legitimációját. Ha azonban a váltás megérik, mind az ellenzék, mind az ellenség aktivizáló­dik, és általában egymással összefogva (mert külön-külön gyen­gék) buktatják meg a rendszert és az azt (adott formában) fenn­tartani kívánókat. Az eredmény pedig a további erőviszonyok függvénye: ha az ellenség gyenge, és a rendszert támogatókon belül az ellenzék erős, úgy a rendszer megújul – ez a REFORM –, amely persze elitváltást jelent, és maga sem mentes a traumától. Ha azonban az ellenzék gyenge, vagy átáll az ellenség oldalára (a restaurációk bázisa mindig ez), úgy az ellenség céljai válnak valóra, a rendszer megdől. A történelem azt bizonyítja, hogy az új társadalmi formák kialakulása többszöri kísérlet eredménye (mint a biológiában a mutáció – új fajok keletkezése), és ennek a folyamatnak természetes része a reform, vagy a restauráció is, mint a folyamat önmagán belüli, vagy önmagán kívüli ellentétébe való átcsapása, hogy végül az ellentét pozitívumaival gazdagodva térjen vissza – magasabb fokon – önmagába.

A jövőbeniségek megragadásának egyedüli útja a történelmi tapasztalatok, törvényszerűségek számbavétele. E téren pedig azt találjuk, hogy hasonlóan a gazdasági alapokhoz, a politikai szféra is a társadalmi rendszerek egymásra épülésének és egymás taga­dásának ellentmondásában fejlődik. ^[1] A korábbi rendszerek kései fázisában itt is szükségszerűen kialakultak azok a formák, ame­lyeket az újabb rendszerek átvettek, adaptálva azokat saját tar­talmukhoz. Így, ha a köztulajdon mai fázisának szükségszerű poli­tikai formáit keressük, óhatatlanul vizsgálnunk kell a mai fejlett kapitalizmus azon eredményeit, amelyek összemberi eredmények abban az értelemben, hogy nem csupán, sőt elsősorban már nem a tőkének, hanem a demokratikus közösségi társadalomnak adek­vátak. (Miként a korakapitalizmus is beépítette még saját tartal­mába a hűbéri formákat, a rendiséget, a választási korlátokat stb.).

A fejlett polgári demokráciákban jogilag biztosított a politikai és szakmai-érdekvédelmi szervezkedés, a szólás, a vallás szabad­sága, megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, létre­jöttek a nemzetiségi autonómiák (természetesen relatíve, gondoljunk csak az állam és az egyház perszonál-uniójára Angliában, a mé­diák tőkés bázisára, a nemzeti feszültségekre Belgiumban, Kana­dában, a német neonácizmusra, az amerikai manipulációkra ^[2]). Kialakultak az államhatalom egymást kiegyensúlyozó és ellenőrző hatalmi ágai – a törvényhozás, a végrehajtás (kormány) és a bíróság intézményei; többkamarás parlamentek –, amelyek már nemcsak a pártstruktúrát, de a regionális, a nemzetiségi, sőt néhol a szociális szférákat is megjelenítik. Általános a választójog – bár a választóhatóságot az anyagiak befolyásolják. Általában sokpárti rendszerek működnek, de erős a tendencia a bipolaritás felé, hol a kormányzó-ellenzéki koalíciók, hol a tiszta kétpártiság formájá­ban (USA).

E bipolaritásnak politikai és gazdasági okai vannak. A tőkés osztály pártjain keresztül nyer politikai formát, de egy párt esetén nem lenne képes optimalizálni hatalmát. Több pártot működtetve azonban az osztály uralja mozgalmait (nem pedig fordítva), és leválthatja azt a pártját, amely rosszul képviseli osztálya érdekeit. E tekintetben két párt elegendő, mert egyszerűsíti és átláthatóvá teszi az ellenőrzést; egy kevés, három már felesleges. A sokpártiság (egy osztályban) az elmaradottság jele. Az nem zavarja a kép­letet, ha az egyik pólus deklaráltan munkáspárti (Anglia, Svéd­ország, Németország, Franciaország), mivel a gazdag kapitaliz­musban a szocdem a tőkés rendszert elfogadja, sőt igyekszik „jobban működtetni”.

A bipolaritás gazdasági oka a kapitalizmus működési módjá­ban gyökerezik. A tőkés piac­gazdaság, a mind erőteljesebb tervszerűségi mozzanatok ellenére végső soron anarchikus maradt – az áruról utólag derül ki hasznossága. (A véletlen uralmából fakadó hatalmas veszteségeket a koncentráció részben csökkenti, magasabb szintre emelve pedig – világcégek, államok államcso­portok – nagyrészben a Perifériára hárítja.) A tőkének egyoldalról közvetlen érdeke a minél nagyobb profit, ez hajtja előre a vállalkozókedvet, ez ösztönöz a felhalmozásra, ez kényszerít a technológiai fejlesztésre. Ez a polgári liberalizmus, a vállalkozási szabadság elve. Ezt szolgálja a privatizáció, a bérstop, a szakszer­vezetek korlátozása, a szociális kiadások lefaragása. Csakhogy a tőke­fel­halmo­zással bértömeg-hiány, kereslethiány lép fel, és túl­termelési válság, csőd, munka­nélküliség, szociális feszültség ala­kulhat ki. Ekkor lép színre a tőke közvetett, rendszerfenntartó érdeke. Szociális juttatásokkal, állami újraelosztással korlátozzák a profitot, növelik a bér­tömeget, mérsékelik a szociális feszültsé­get. Ebben van szerepe az államosításnak, a szak­szervezeti meg­erősödésnek, a tőke intézményi ellenőrzésének. Ez a tőke de­mokratizmusa, a kapitalizmus stabilitásának elve. A csökkenő pro­fitkilátások azonban csökkentik a vállalkozó kedvet, csökken a be­fektetés és a termelés, ezáltal pangás fenyeget és csőd, munkanél­küliség, szociális feszültség állhat elő. Ekkor újra előretör a tőkés szabadság a demokrácia rovására, és kezdődik minden elölről. ^[3]

A tőke közvetlen érdekeit elsősorban a liberális és konzervatív (keresztény) pártok kép­viselik, pl. a Republikánusok az USA-ban, a német CDU, az angol konzervatívok. A kapita­lizmus közvetett, stabilizáló érdekeit főként a polgári radikális pártok és a klasszikus Szocdem valósítja meg, pl. A Demokraták Amerikában, a Munkáspárt Angliában, a német SPD. A kis­polgári pártok nem rendszeralkotó osztály megbízottai, ezért általában csak koalíciós partnerek, néha a „mérleg nyelve” a szerepük. A kapitalizmusban ők a középpártok, a konzervatív-liberális jobb és a demokrata-szocdem bal mellett.

A mai fejlett tőkés Centrumban (ahol történelmileg nincs napi­renden a kapitalizmus meg­haladása, mivel nemzetközi extraprofit biztosítja a társadalmi békéhez szükséges bérfedezetet) a korszerű baloldaliság a munkaerő értékének mind magasabb szintű ki­harcolása, elfogadva a bérmunkás létet. Ezért nincs ma még itt terepe a tőkés rendszer elutasításának, és az antifasiszta ellen­álláson felnőtt francia és olasz kommunista párt is mostanában „zökken” vissza történelmi helyére: vagy szoedemmé válik, vagy marginalizálódik. így a konszolidált gazdag tőkés rend­szerek körében a kapitalizmus megbuktatására szerveződő mai erő a nem reális „szélső-bal”.

A Periférián azonban gyökeresen más a helyzet, és mivel nincs miből kiharcolni a magasabb bért, itt a szocdem a talaj nélküli, inadekvát. Ezen a területen a tőke tagadása, a közösségi társa­dalomért való harc a baloldaliság. A perifériás diktatúrákban azonban ez rendszerint illega­litásban, vagy súlyos diszkriminációs nyomás alatt folyik, hiszen ott még a rendszert támogató ellenzék is korlátozott.

Kelet-Európa mára kvázi tőkés Perifériává lett, a restaurációval a tőkekivonás nagymértékben fokozódik. Miközben a Centrum áruit érték feletti, monopolárakon értékesítik, és a Nyugatra irá­nyuló exportot súlyos vámokkal, kontingensekkel korlátozzák, a kelet-európai valutákat elérték­telenítették, és ide lényegében korlátlanul áramlik a nyugati árufelesleg. Az itteni exportőrök költségszint alá kénytelenek szorítani áraikat, elértéktelenítve az otthoni munkaerő értékét, a hazai termelők kiszorulva saját honi piacaikról a nyugati versenytársak bedolgozóivá válnak. Ugyan­akkor a restauráció ezekkel együtt sem, illetve éppen ezért nem képes konszolidálódni, egyre nőnek az ellentétek az átalakulásban vesztes passzív tömegek (és egyes aktív rétegek), valamint a res­tauráció végigvitelében, a „permanens forradalomban” érdekelt szűkülő csoportok között.

A kelet-európai osztályszerkezet korábbi államszocialista ket­tőssége is módosul. Ott a kiterjedt köztulajdoni osztály mellett a kispolgárság képviselte a magántulajdont. A konglo­me­rá­tum­szerű köztulajdoni osztály pedig mélyen tagolódott: az állami tu­lajdon túlsúlyának (e szek­torban a dolgozók döntésekből való kívülrekedésének), a szövetkezeti és önkormányzati tulajdon állami alávetettségének következtében egy szűk vezérlő és egy szélesebb közvetítő réteg vált el a passzív, végrehajtó köztulajdo­nos tömegtől; természetesen jelen volt emellett a fizikai és szel­lemi, valamint az ipari és a mezőgazdasági, a városi és a falusi elkülönülés is. (A tőke és a feudális tulajdon csak osztálytöredék szinten maradt fenn.)

A politikai rendszerváltással megkezdődött a burzsoá osztály mesterséges kialakítása tehetősebb kispolgárokból, volt disszidensekből, egész gyárakat „zsebrevágó” menedzserekből, hatalomba került „keresztény és zsidó úri középosztály”-ból. Ezzel párhuza­mosan elindult az itteni tőkés osztály tagolódása is nemzeti és az idegen tőkét kiszolgáló burzsoáziára. A kis­polgárság ténylegesen, de méginkább formálisan számottevően megnőtt, ugyanis a re­ménytelen kényszerkisvállalkozók többsége újra a bérmunkás tábort fogja növelni.

A köztulajdonos osztályt átmenetileg szétzilálták ugyan: rész­ben a nemzetközi és hazai össztőke alá rendelték (állami szféra), illetve „magán” szövetkezővé tették, részben tőke nélküli „vállal­kozóvá” kényszerítették, vagy munkanélküli felesleggé degradál­ták, de érdekazonossága fennmaradt.

A politikai fordulattal restaurálódott a kapitalista felépítmény, de a „parlamentáris többpárti” polgári demokrácia már születés­kor a diktatúra felé fordult: több helyen korlátozzák a baloldalt, helyükben legálisan, vagy féllegálisan nacionalista, rasszista és fasisztoid pártok szerveződnek; teljhatalmat követelő Vezérek sürgetik a kapitalizmus gyors bevezetését, akár a jobboldali eufó­riában megválasztott „lassú”, „konzervatív” parlamenttel szem­ben is. A hatalomhoz jutott restaurá­torok természetesen továbbra is a nemzetközi monopol­tőkc receptjeit követik, és ennek fejében kapják a támogatást: hitelt, diplomáciai és propaganda hátteret, szervezési segítséget. (Van tehát igazsága a „Nagy Magyar Útépítő”-nek, amikor nemzetközi „összeesküvésről” beszél, csak­hogy ez a világkapitalizmus természetes szervezkedése, amely nem egyes nációk ellen, hanem a nemzetközi extraprofitját veszélyez­tetők ellen, és nem más nációk mellett, hanem az ugyanezt bizto­sítók mellett áll ki, legyen az akár diktatúra is.)

A mai kelet-európai pártpalettán – a polgári fogalmak szerint – minden színárnyalat fellelhető, a fő erők azonban általában a restaurációt vezérlő jobboldali pártok, mozgalmak, támogatást kapva mind a kispolgárok egyes „kiéhezett” csoportjaitól, mind a volt nómenklatúra (párt, állami és gazdasági) elitjének „ügye­sebb”, hatalomba beépült és „kevésbé ügyesebb”, még polgári elő­ítéletekkel sújtott szocdem pártokban tömörült elemeitől. (A res­taurációkban az elitek prostitúciója egyébként természetes törté­nelmi szerep.) A restaurációt támogató itteni szocdem típusú pár­tok – polgári baloldalként – ideiglenesen még tömegeket is meg­nyerhetnek, azonban a kapitalizmusból való kiábrándulással fo­kozatosan a perifériára szorulnak, mivel itt nincs miből a több bért kiharcolni, a diktatúrát pedig még a rózsaszín is zavarja. Ugyanakkor e pártok többsége, reményeiben megcsalatva és újabb fordulatot véve, ugyanolyan lelkesen részt vesz majd a restaurá­ció megbuktatásában, mint annak létrehozásában. Ez még a jobb­oldali pártokban működő volt elit jórészére is vonatkozik.

A kriptó és ál-baloldallal szemben a restauráció bukásának elő­készítése a kapitalizmust elutasító és a tömegek szemében hiteles, valódi baloldali pártokra vár, amelyek szükségképpen jönnek létre a restauráció kudarcának társadalmi tudatosulásával. Szá­mukra a szavahihetőség alapvető szem­pont a társadalom többsé­gének megnyerésében. Ugyanis egy hatalomban nem levő párt­nak a szuverén mozgástere a saját szervezete. Elsőként itt való­síthatja meg azt, amit a társadalomnak kínál. Kelet-Európában ma az adekvát baloldal a közösségi társadalmat, a kooperatista demok­ráciát célozza meg. Ahol nem manipulálható a szervezet a tisztségviselők érdekében, és a vezetés nem sajátíthatja ki a több­ségi akaratot; ahol a hamis egység nevében nem a türelmetlenség, a leszámolás uralkodik a bírálattal és az alternatív gondolkodás­sal szemben, és a kisebbségi vélemény is elfogadott, megbecsült; ahol minden választott, vagy delegált vezető rendszeresen beszá­moltatott, bármikor visszahívható, és kötött mandátummal korlá­tozott a tisztségviselet ideje. (És a működés során meg is valósul­nak ezek az elvek!)

Mindezt pedig csak a kollektív vezetés és az alulról építkező, alulról ellenőrzött szervező elv garantálja, amely a baloldalnak éppúgy társadalmi célja, mint szervezeti feladata. Ennek hiányá­ban a legszebb program is írott maíaszt marad, mert ki hinné el egy bürokratikusán hierar­chizált, kirekesztő pártról, hogy a tár­sadalomra is nem ezt a szervezeti formát erőltetné rá hatalomra jutva. Kelet-Európában ma a tőkét elutasító, demokratikus bal­oldal az egyedül adekvát. A szervezetében és céljaiban diktató­rikus „szélsőbal” itt éppúgy történelmietlen, irreális, mint a szocdem.

A restauráció (nagyon valószínűsíthető és remélhető békés) bukását csak a bürokratáktól és karrieristáktól, a vezetői dikta­túrától és az alattvalói alázattól (és ezek képviselőitől) megsza­badult baloldal (egy országban is több párt) vezeti majd, az elé­gedetlen kispolgárok pártjaival össze­fogva (bal-közép koalíció) és a tőke nemzeti, progresszív erőitől is támogatva. A tőkés restau­ráció megdöntése Kelet-Európában nem kisebbségi puccs ered­ménye lesz. A restaurá­torokat az általános népi elégedetlenségre épülő humánus forradalom fogja elsöpörni, hogy hozzá­fogjon a társadalom túlnyomó többsége által támogatott új rendszer meg­alkotásához.

A kapitalista próbálkozást felváltó új társadalom a tőkés és kisárutermelést is verseny­partnerként elfogadó, többségében kö­zösségi (állami, szövetkezeti és önkormányzati) tulajdonon ala­pul. Ennek megfelelően a (belsőleg tagolt) többségi köztulajdo­nosi osztály, a vele nagyobb érdekazonosságban levő kispolgári, valamint a kisebb érdekazonosságban levő nemzeti tőkés osztály alkotják majd az osztályszerkezet fő vázát. A pártstruktúra is egy­részt erre épül majd, másrészt a demokratikus köztulajdoni ve­gyes­gazdaság határozza meg.

Ugyanis az államigazgatási tulajdon integrátori szerepben, de piaci formákban látja el a társadalmi szükségleteknek megfelelő szabályozást, ezért a köztulajdonon belül egy sajátos érdek-kölcsön­hatás jelentkezik: egyfelől centralizáló és felhalmozást erőltető érdeket képvisel az állami tulajdon, vele szemben pedig a szövet­kezetek és az önkormányzatok a decentralizáltabb erőforrás-el­osztásban érdekeltek. így a demokratikus köztulajdoni gazdaság­ban is egy ellen­té­tekbe átmenő mozgás jelentkezik: a centralizáltabb szabályozással, erőforrás-elvonással és újra­elosztással hosszabb távra kijelölődnek a stratégiai irányok és arányok, amelyekre nagy bizton­sággal épülhetnek rá az integrált gazdasági egységek. A beruházási koncentrációval nagyléptékű új bázisok keletkezhet­nek, egyúttal az elosztásbani aránytalanságok is mérsékelhetők. Idővel azonban a kijelölt irányok hibái és a korlátozott mozgás­lehetőség miatt gazdasági veszteségek állhatnak elő, érdektelen­séggel párosulva a mikroszférában. Mindezek kikényszerítik a decentra­lizáltabb, kevesebb kötöttséget jelentő, kevesebb központi elvonást és újraelosztást tartalmazó működési elvet, hogy az egyes gazdasági egységek szabadabban, érdekeltebben vállalkozzanak. Egy idő után viszont a hosszabb távú „fogódzók” hiánya párhu­zamossági veszteségforrásokat éleszt fel, aránytalanságok állnak elő a termelésben és fogyasztásban, ezért időszerűvé válik újra a koncentráltabb mechanizmus-változat. És így tovább, ilyen inga­mozgással kerülgetve a társadalmi optimumot. Erre a gazdasági-működési módra épülve és a köztulajdonos osztály politikai fel­építménye feletti ellenőrzési funkcióját is ellátva többpártrend­szerű váltógazdaság jelzi majd a közösségi társadalmat. Itt a „váltótársak”: vagy két köztulajdoni párt (ideális esetben), vagy köztulajdoni pártkoalíciók, esetenként a kispolgári, illetve tőkés pártokat is bevonva. Természetesen a köztulajdoni pártok, a tár­sadalom többségét képviselve, lesznek a meghatározók.

A köztulajdon államhatalmi rendszerét a kiegyensúlyozott hatalmi ágak, a törvényhozó-ellenőrző, a végrehajtó-kormányzó, valamint az alkotmányértelmező-bíráskodó oldalak alkotják. Az eltérő sajátosságoknak megfelelően a többkamarás országgyű­lésben a (állandóan működő) pártképviselők kamaráját és a (egy- vagy kétszintű, kollektív felelősségű) végrehajtó szervezetet választások útján hozzák létre, a felelős ellenzék és a kölcsönös együttműködés komplementer elve alapján. Vagyis a törvényhozás ellenőrzési funkciója és a végrehajtás szerepe a bipolaritás­nak meg­felelően a két ellentétes párt(koalíció)nak jut, a válasz­tási eredményektől függő több, vagy kevesebb döntési jogkörrel, így kizáródik, hogy mind a törvényhozói, mind a végrehajtói hatalom egy párt(koalíció) kezében koncentrálódjon. Emellett az időközönként ülésező nemze­tiségi, regionális és társadalmi kama­rák (felső ház), amelyek kötött mandátumú küldöttekből állnak a társadalom minden metszetét képviselve (szakszervezetek, érdekvédelmi mozgalmak, különféle társaságok), átfogó ellenőrzést lát­nak el a törvényhozás és a végrehajtás felett, döntő szerepet vál­lalva a legfontosabb társadalmi kérdésekben. Ugyanakkor az egész rendszer a kép­viselők és tisztség­viselők választói előtti rendszeres beszámolási kötelességén, a bármikori vissza­hívható­ságán, illetve ennek jól működő intézményi technikáján alapul. Hiszen a demokratikus Közösségi társadalom, annak minden sza­badságelvét megtartva úgy haladja meg a polgári demokráciát, hogy a politikai demokrácia mellé teszi a gazdasági és kulturális demokráciát is, a népképviseletet pedig a közvetlen, részvételi demokráciával egészíti ki. Ezáltal egyrészt a nép többségét (rész-) tulajdonossá emeli – örökre megszüntetve a munkanélküliséget és a szociális létbizonytalanságot (a termelékenység köztulajdoni emelésével) –, másrészt a nép közvetlen akaratának rendeli alá az államot – hatékonyabbá, ellenőrizhetőbbé és olcsóbbá téve azt. Mind­ezekben a múlt és a jövő korszerű kompromisszuma is kife­jeződik a tőkés társadalom minden államszervezési, osztályérde­keltségi eredményét elvető államszocialista modellel szemben.

Végezetül ki kell térni a kelet-európai térség átfogó politikai összefüggéseire. Az törté­nelmileg törvényszerű, hogy mivel az itteni kisebb-nagyobb országok egymásra utaltak, sorsukban közös a múlt és a jelen, így a jövőjük is összekapcsolódik. Ahogy a res­taurációk láncreakcióként terjedtek e régióban, ugyanígy, egy­másra hatva megy majd végbe a restauráció bukása és az új közösségi társadalmak kiépülése. A hiteles bal és közép politikai erők nemzetközi szövetségeit itt a restaurációs folyamat látható kifulladása rövidesen kikényszeríti, hogy majd ezek a mozgal­mak egymást támogatva sikeresen vezényeljék le a rendszervál­tást. Az „ünnep” utáni időszakban a szükségképpen kialakuló Demokratikus Gazdasági Közösség mellett, arra épülve jön létre majd a kelet-európai társadalmak különféle kombinációkban összefogott társulása, illetve konfederációja – politikai, kulturális, tudományos és védelmi szövetsége. E térségben a szabad orszá­gok önkéntes társulásukkal így fogják meghatározni önnön sorsu­kat (az Adriától a Csendes-óceánig), és ezáltal az egész világ további jövőjét is.

Kelet-Európa nem jog házicselédnek a TŐKÉS EURÓPÁBA menetelni, hanem saját fejlődését biztosító és magateremtette ÚJ VILÁG felé indul.

Budapest, 1993. március

JEGYZETEK

^[1] Tőkei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez, Bp. 1968. 178. old. [vissza]

^[2] [2] John Lukacs: Az Egyesült Államok 20. századi története, Bp. 1988. 340. old. [vissza]

^[3] Mindezek részletes taglalását lásd: Erdős Péter: Adalékok… Bp. 1974. és Bér, Profit, Adóztatás, Bp. 1976. c. Munkáiban. [vissza]