Dobos Éva

José Rizal

ÍRÓI ARCKÉP

BUDAPEST

Z-füzetek/44

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Dobos Éva

José Rizal

Egy fénykép van előttem. A felvétel helye: a Bagumbayan-mező, a kivégzések szín­tere Manilában, a Fülöp-szigetek fővárosában. Időpont: 1896. december 30., né­hány másodperccel reggel 7 óra előtt. Egy középmagas fiatal férfi áll háttal a kivég­ző­osz­tagnak. Az „árulók” büntetése ez: nem adatik meg nekik, hogy szemtől szembe vár­ják a golyót, hátulról éri őket a lövés, s ők arccal hul­lanak a porba. A férfi sötét öl­tönyt, fehér inget, nyakkendőt, fe­kete cipőt és keménykalapot visel. A háttérben ele­gáns, kalapos hölgyek, urak. Spanyolok és kormányhű filippinek. Háta mögött filip­pin kivégzőosztag áll tüzelésre készen, a filippinek mögött pedig egy sor spanyol kato­na, hogy az előbbiek helyére lépjen, ha azok netán nem tennének eleget köte­les­sé­güknek. E pillanatot örökítette meg a fotográfus. Talán még hallotta is, amint a fekete­kalapos kis ember azt mondja: „Consummatum est”.

Néhány másodperccel később eldördül a sortűz. A fiatalember teste, immár golyóktól eltaláltan, a nézősereg ámulatára, különös módon megpördül a levegőben, majd háttal zuhan a földre, arc­cal a nap felé. Ez az ember tudta, hogy utolsó csele­ke­de­tének szimbolikus jelentősége van, hogy halála nem a vége, hanem a kezdete vala­minek, ezért nem hullhatott arccal a porba. Ezért készült erre a halálra már évekkel a sortűz eldördülése előtt, s azért, mert nem voltak kétségei afelől, milyen vég vár rá.

Így tett pontot 3 5 éves korában, egy végső, óriási erőfeszítés­sel – anatómiai tudása és kardvívói tapasztalatai alapján előre kikísérletezve a fordulathoz szükséges egyen­súlyi helyzetet –, egy nem mindennapi élet után, ez a nem mindennapi fiatal­ember, a Noli me tangere és Az összeesküvés (El Filibusterismo) című regé­nyek szerzője, a Fülöp-szigetek forradalmi mozgalmainak szellemi atyja, az Európa-szerte ismert szem­orvos, a filozófia doktora, költő, író, festő, szobrász, nép­rajz­tudós – José Rizal.

A kivégzést megelőző per komédia volt. Sehol egy bizonyíték, sehol egy konk­rétum. Felségárulás, és a spanyol uralom elleni lázadás volt a vád. Maguk a vádlók tud­ták a legjobban, hogy a kirobbant felkelésben Rizal nemcsak hogy nem részes, de éppen­séggel ellenezte azt. És mégis: a felkelők Rizal nevével ajkukon indultak csa­tába a gyarmat­tartó spanyolok ellen, s akarta, nem akarta, az ő szelleme lobban­totta lángra a szikrát, az ő írásai – köztük az említett két regény – érlelték a forra­dalmat, mely véget vetett az 1521 óta tartó spanyol uralomnak.

Az első spanyolokkal, akik megvetették lábukat a Fülöp-szigeteken, meg­je­len­tek az első szerzetesek is, az Ágoston-rendieket később ferencesek, jezsuiták, majd Domonkos-rendiek követ­ték, a hódítással párhuzamosan ment végbe a hittérítés, s a szer­zetesrendek kezdettől fogva magukhoz ragadták a hatalmat a közigazgatásban is. A hatalom formálisan a spanyol uralkodót gyarmatain képviselő főkormányzó kezében volt, gyakorlatilag azonban az ország gazdasági, politikai, szellemi életét egy­aránt a szerzetesrendek irányították, s a három évre megbízott főkor­mányzók rend­szerint vakon rábízták magukat az országot, úgy­mond, jobban ismerő tanácsadóikra. A szerzetesek rémuralmának semmi sem vetett hát gátat, s azok mind gátlás­ta­la­nab­bak is lettek az általuk megvetően „indusoknak” titulált bennszülöttek kiszi­po­lyo­zá­sában, a lakosok szellemi és erkölcsi lezüllesztésében. Jaj volt annak a fő­kor­má­nyzónak, aki szembe mert szállni velük. Hogy egy kirívó esetet említsünk, egy ízben, a XVII. században, egy főkormányzót a szerzetesek álmában megbilincseltek, elra­boltak, egy föld alatti bör­tön­ben két évig fogva tartottak, végül száműzték – a ten­ge­ren halt meg. A filippinek még a jobb­érzésű fő­kor­mány­zók­tól is aligha vár­hat­ták sor­suk jobbra fordulását. Rizal első regényében, a „Noli me tangere”-ben, amely magyarul Ne nyúlj hozzám címmel jelent meg (1972, Zrínyi Katonai Ki­adó), így beszél erről az egyik szereplő, Tasio, a filozófus:

„… Ha netán valamely magas beosztású személyiségnek tá­madnak nagyszabású és nemes gondolatai, miközben a háta mö­gött bolondnak tartják, efféle beszédeket hallhat: Excellenciád nem ismeri az országot, excellenciád nem ismeri az indusok ter­mészetét, excellenciád romlásba fogja őket dönteni, excellenciád jól tenné, ha megbízna ebben meg abban az illetőben. Minthogy pedig őexcellenciája valóban nem ismeri az országot, (…) ráadásul neki is vannak hibái és gyöngeségei, mint minden ember­nek, hagyja magát meggyőzni. Az is eszébe jut őexcellenciájának, hogy sok izzadságába s még több szenvedésébe került e poszt megszerzése; hogy megbízatása csak három évig tart; hogy öreg-szikes ideje nem holmi szélmalomharcon törnie a fejét, hanem a jövőfén: egy palotácska Madridban, egy házikó falun, s egy jó kis életjáradék, hogy fényűzően élhessen az udvarban, íme, ezt kell megtalálnia a Fülöp-szigeteken. Ne kívánjunk csodákat, ne kíván­juk, hogy az ország javára törekedjék az idegen, aki csak azért jött, hogy megcsinálja a szerencséjét, s azután továbbálljon.”

Ebben a szerzetesek igazgatta feudális rendőrállamban szüle­tett José Rizal 1861. június 19-én, Luzon szigetén, Calamba város­káján. Apja, Francisco Mercado, köz­tisz­te­let­ben álló földbérlő, kinek maga építette emeletes házában – Calamba leg­szebb házá­ban – gyakorta vendégeskednek spanyol tisztviselők és csendőrtisztek is, ki tizenegy gyermekét mélyen vallásos szigorral neveli, s aki mindazonáltal – lévén filippin-kínai félvér – a spanyolok számára csak egy „indus”. S ez a tekintélyes, büszke ember, akit elégedetté tesz, hogy a spanyolok csaknem egyenrangúként be­szél­nek vele, néhány év múlva földönfutóvá, üldözötté lesz, házát lángok emésztik el. Rizal anyja pedig, a régi nemesi családból származó, matematikával és irodalommal fog­lalkozó, művelt, üz­lethez értő Teodora Alonso, ez a nem mindennapi asszony, aki Italán éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy bennszülött létére túlságosan jól beszélt spanyolul, néhány év múlva, holmi koholt váddal börtönbe vettetik majd, ám előbb, megaláztatás­aként gyalog vezetik végig a tartományon, a húsz mér­föld­nyire levő börtönig. A börtönben elveszíti szemevilágát – talán éppen ez indítja fiát arra, hogy Európában szemsebészetet tanuljon.

A fiatal Rizal a jezsuiták manilai kollégiumában, az Ateneóban tanult, tanárai között tudós férfiak is voltak, néhányukkal Rizal élete végéig polémikus, ám baráti viszonyban állt. A jezsuiták – nem lévén birtokaik, jövedelmeik – nem a domini­ká­nu­sok­hoz, Ágoston rendiekhez, ferencesekhez hasonló erőszakos módon kí­vánták be­fo­lyásukat kiterjeszteni, hanem afféle ellenzékként az előbbiek otromba mód­sze­rei­vel szemben, a filippin ifjúság leg­javát igyekeztek megnyerni maguknak igényes, kor­sze­rű oktatás­sal. 1773-ban betiltották és kiűzték a Jézus társaságot a Fülöp-szige­tekről. 1852-ben visszatérhettek, de nem kapták vissza birto­kaikat és jövedelmeiket. Nem fűződött hát anyagi érdekük hatal­muk fenntartásához. Az összeesküvés című regényből szemléletes képet kapunk a szerzetesek vezette iskolák nyo­mo­rú­sá­gos bifláztatásáról, ám, hogy ne tévedjünk a jezsuiták érdemeit illetően sem, ismét a filozófus Tasiót idézzük:

„Mi itt a Fülöp-szigeteken legalább három évszázaddal kullo­gunk a szekér mögött: épp csak, hogy kezdünk kikecmeregni középkorból; ezért lehetséges, hogy a jezsuiták, akik Euró­pá­ban a visszahúzó erőt jelenük, innen nézve a haladás képviselőinek látszanak; hazánk nekik köszönheti a születőben levő természet tudományos oktatást…”

Rizal szellemi fejlődésére nagy hatással voltak az 1872-es cavitei események, kivált­képp pedig José Burgos atya alakja és eszméi. Burgos atya volt a filippin papság kö­veteléseinek fő szó­szólója. Az 1868-as rövidéletű spanyol köztársaság létrejötte a Fülöp-szigeteken is éreztette hatását. Új eszméket hirdető köny­vek és újságok ér­kez­tek a szigetekre, s felbukkantak Európában ja filippin diákság első csoportjai. 1870-ben visszaállították a mo­narchiát Spanyolországban, s a filippinek csakhamar a bőrü­kön érezhették, mit jelent ez. A restauráció első intézkedései közé tar­tozott, hogy meg­tiltották a filippin papoknak a misézést. A filippin papság jogkövetelése fontos poli­tikai kérdés volt, egyfajta ön-t állóságra való törekvés az idegen szerzetesek bámu­latosan kiépített, korántsem csupán egyházi teendőket ellátó szervezetével j szemben. 1872-ben spontán felkelés robbant ki Cavitében, melyet hamarosan vérbe fojtottak, ám ez jó ürügyet szolgáltatott a spa­nyol hatóságoknak, hogy egy állítólagos kormányellenes össze­esküvés leleplezése címén megszabaduljon azoktól az értel­mi­sé­giektől, akik gondot okoztak a szerzeteseknek. Sokukat száműz­ték, a három leg­ve­szedelmesebbnek nyilvánított papot pedig, José Burgos, Mariano Gómez és Jacinto Zamora atyákat – az ő emlékük előtt hajt fejet Rizal Az összeesküvés első lapjain – ki­végezték.

,,Mariano GOMEZ (85 éves)

Jacinto ZAMORA (35 éves) papok emlékére, akiket 1872. február 28-án végeztek ki a Bagumbayan-mező vesztőhelyén.

*

Az egyház nem volt hajlandó megfosztani benneteket papi cí­metektől, tehát egyszersmind kétségbe vonta a bűntényt, mellyel vádolnak; a kormány titokzatos homályba burkolta ügyeteket, miáltal azt sugallta, hogy holmi fatális, pillanatnyi eltévelyedés történt, az egész Fülöp-szigetek dicsőíti emléketeket, s benneteket mártíroknak nevez, ami arra vall, hogy a legkevésbé sem tart ti­teket bűnösöknek.

Addig is tehát, míg nem bizonyosodik be világosan a cavitei zavargásokban való rész­vé­te­le­tek, lettetek légyen hazafiak, vagy sem, dédelgettetek bár ábrándokat az igazságról, ábrándokat a sza­badságról, vagy sem, jogom van hozzá, hogy munkámat nek­tek, ama rossz áldozatainak ajánljam, amely ellen küzdeni igyek­szem. S amíg arra várunk, hogy Spanyolország egy napon vissza­adja becsületeteket, és ne helyeselje halálotokat, hadd szolgálja­nak ezek a lapok kései, hervadt levélkoszorúként jeltelen síroto­kon, azoknak pedig, akik nyilvánvaló bizonyíték híján támadják emléketeket, tapadjon kezükre véretek foltja!”

J. RIZAL

Ugyanazon a helyen végezték ki őket, a Bagumbayan-mezőn, ahol később e könyv szerzőjének vére omlott.

A Cavite és a Burgos neveket – sok filippin otthonhoz ha­sonlóan – Francisco Mercado házában is tilos volt kimondani. Az állítólagos összeesküvés részleteit homály fedte, s tanácsos volt a dologról minél kevesebb szót ejteni. Rizal, fivére, Paciano révén – aki a kivégzett Burgos atya legkedvesebb tanítványa, jó barátja, egye­temi évei alatt manilai házának lakója volt – úgy­szólván első kézből szerzett tudo­mást a történtekről.

Paciano Mercado is megérdemli, hogy figyelmet szenteljünk a háttérben szerényen meghúzódó alakjának. Hogy öccséből az lett, ami lett, abban nem kis része van az ő önmegtagadó, önfel­áldozó segítségének. Az Ateneo után Rizal Az összeesküvés című regényében is szereplő, dominikánus irányítású Szent Tamás egyetem orvosi fakultásán végzett néhány évet; az egyetemi óra leírását e re­gény­ben bízvást önéletrajzi jellegűnek tekinthetjük, s mindjárt megértjük, miért érezte úgy, hogy Európában kell tovább képeznie magát. Európai útja előtt titkos szö­vetséget kö­tött fivérével. Mai szemmel talán romantikusnak tűnik ez a vér­szer­ző­déssel is megerősített esküvés, a spanyoloktól örökölt fülöp-szigeteki hagyo­mányok szerint azonban igen természetes volt. A szerződés értelmében életüket a Fülöp-szigetek ügyének szen­telik, s hogy az ifjabbik testvér minél szabadabban tevékeny­ked­hessék, fivére magára vállalta, hogy ő gondoskodik a családról, öccsének európai útjához s minden egyéb teendőjéhez anyagi hát­teret biztosít, mi több, a házasságról is lemond, hogy az ne vonja el feladatának teljesítésétől. Rizalnak mindhalálig hű szövet­sé­gese, anyagilag szinte erején felüli támogatója marad, üldöztetést és iszonyú kínzatásokat, kis híján kínhalált vállal öccséért, s annak kivégzése után fegyverrel folytatja a Rizal által megkez­dett harcot.

Még egyvalamiről szót kell ejtenünk, mielőtt elkísérjük a fiatal Rizalt európai út­jára, s ez nem más, mint egy tragikus szerelem kezdete, egy Rizal-regénybe illő sze­re­lemé, s valóban, Leonor Rivera alakját a Noli me tangere María Clarája tette hal­hatat­lanná, csakhogy a regény megíráskor Rizal még nem élte meg a regényében megírt tragikus fordulatot, amely majd tulajdon életében is bekövetkezik, méghozzá igen hasonlóan. S noha nem is ez az egyetlen ilyen „látnoki” mozzanat Rizal éle­té­ben, nincs ebben semmi rendkívüli, semmi természetfölötti. A sors, amit vállalt, s amit hősei vállaltak, kijelölte útjukat, s azt, ami az út végén vár rájuk. Ezt a véget elő­re megálmodni – akár a kivégzés előtt tizenhárom évvel ugyanazon a napon is – tűn­jék bármilyen misztikusnak, talán csak egyszerű tisztánlátás.

„Madrid, 1803. január 1.

Két napja, azaz december harmincadikán, iszonyatos rémálom volt, amelybe kis híján bele­hal­tam. Azt álmodtam, hogy egy színészt utánozok, aki meghal a színpadon, s közben tisztán érez­tem, hogy nem kapok levegőt, s hogy minden erőm elhagy. Aztán elsötétült előttem a világ, sűrű homály borult rám s halálfélelem kerített hatalmába. Kiabálni akartam, és segítséget kérni Antonio Paternótól, mert éreztem, hogy meghalok. Erőtlenül, levegő után kapkodva ébred­tem.

(Részlet Rizal naplójából)

Egyedül Paciano tud arról, hogy Rizal Európába készülődik. Leonor Riverától levélben búcsúzik el, amelyet még sok levél követ majd éveken át, ez a különös szerelem ebben a levélvál­tásban bontakozik ki, a közben felserdülő Leonor és a fiatal Rizal között. Leonor Rivera tizenhárom éves volt, amikor Rizal meg­ismerte, és tizenöt, amikor búcsút vett tőle, hogy azután soha ne lássa többé viszont.

Szüleitől is levélben búcsúzott el, tudván, hogy azok sosem egyeztek volna bele egy európai utazásba, hiszen anyja még az ellen is kétségbeesetten tiltakozott, hogy Rizal Manilába menjen tanulni. „Ne küldd őt Manilába!” – esedezett férjének, Rizal visszaemlékezése szerint. – „Eleget tud. Ha tovább tanul, az lesz a vége, hogy a fejét veszik.” S ez nem az anyai szív előérzete, holmi látnoki prófécia volt, de olyan köz­tudomású tény, amit az ország egyik legműveltebb asszonya, Teodora Alonso a saját bőrén volt kénytelen tapasztalni. Azok, akiket meghurcoltak, üldöztek, meg­bé­lye­geztek, a legtanultabb filippinek közül kerül­tek ki; a szerzetesek szemében gya­nús­nak, veszélyesnek tűnt fel minden „indus”, aki – úgymond – túlságosan magasra tört.

Európai útjának első állomása, természetszerűen, az anya­ország fővárosa, Madrid volt. A Madridban tanuló Fülöp-szigeteki diákokkal való találkozás le­han­goló élmény: amiként a manilai Szent Tamás egyetemen legalább olyan ki­áb­rán­dí­tó­nak tartja a diákok tunya, megalázkodó, nyájszerű viselkedését, mint a cinikus szer­zetes-tanárokét, azonképpen keseredik el Madrid­ban, henye, léha életmódot folytató s az egye­temeken javarészt csak bukdácsoló honfitársai láttán. Ez az ifjúság mind a Fülöp-szigeteken, mind Madridban, úgyszólván illusztrálta a gyarmato­sítók azon téte­lét, mely szerint a filippin alacsonyabb rendű faj, s természettől fogva alkalmatlan minden magasabb szellemi tevé­kenységre. A béketűrő, nyájas bennszülött, aki aligha volna képes önnön sorsának irányítására, s hálásan csókolja a szerzetesek kezét a keresztény civilizáció jótéteményeiért – ez volt Spanyol­ország elképzelése a Fülöp-szigetek „indusairól”. Ahhoz, hogy bármiféle reformot ki lehessen csikarni hazája számára – vélekedett Rizal – ezt a szemléletet kell megváltoztatni, e feladatot pedig egy kis élcsapatnak, az Európában tanuló filippin diákság­nak kell magára vállalnia, s kinek-kinek személyes példájával is cáfolnia e hamis képet.

Már manilai diákoskodása alatt írott, s a líceum irodalmi pá­lyázatán első díjat nyert, A filippin ifjúsághoz című versében azt hangsúlyozta, mennyire fon­to­sak a haza számára a tanult filippin ifjak, s itt beszél első ízben – noha burkoltan, és a Spanyol­országnak szóló hálás gesztusok közé ágyazva – a Fülöp-szigetekről, mint lehetséges önálló nemzetről. Egy spanyol költőtől köl­csönvett sort írt mottóként verse fölé, a filippin ifjúságnak cí­mezve: „Növekedj, ó, félénk virág!”, s európai diák­évei alatt, miközben személyes példájával mindenkit bámulatba ejtő bizo­nyítékát adta, miféle szellemi teljesítményre képes egy/ „indus”, sikerült az Európában tanuló diák­ságból valóságos kis élcsapatot kovácsolnia, melynek legjobbjai – említsük itt meg két fiatal fi­lippin festőművész Juan Luna és Félix Resurrección Hidalgo nevét – harcos­társaivá lettek a haza sorsának jobbításáért foly­tatott küzdelmében. Ö tudta legjobban, mekkora akadályokat kell leküzdenie e több, mint három évszázad óta mód­szeresen butított, megfélemlített, tunyaságba züllesztett nép fiainak, s hogy mennyire bízott mégis „e félénk virág” szirombontásában, arra sötét tónusú második regényének, Az összeesküvésnek szinte egyetlen „fénysugara”, a remény­vesz­tett­ségben az egyetlen kapaszkodó, Isagani, a diák alakja a bizonyság.

Személyes példájáról csak ennyit: párhuzamosan végezte az orvosi és a bölcsé­szeti fakultást, és csakhamar az egyetem egyik legkiválóbb diákja lett; különösen ki­tűnt görög, latin és spanyol irodalomból, valamint héber nyelvből. Memóriáját tudatosan fej­lesztette, precíz időbeosztással élt, hogy mindenre jusson ideje, melles­leg képző­művé­szetet és kard­vívást tanult, mind­kettőben kiemel­kedő tehet­ségről téve tanú­bizony­ságot. Az európai útja során megtanult nyelvekhez később még újabbak csatlakoztak, így élete végéig anya­nyelvén, a tagálon kívül a következő nyelve­ket tanulta meg: spanyol, katalán, francia, olasz, angol, német, japán, holland, portugál, latin, görög, héber, arab, szanszkrit; később, száműzetése alatt egy kezébe akadt regény segítségével megtanult oroszul, tudott valamelyest svéd és kínai nyelven. Szem­sebészeti tudását, a madridi orvosi fakultás elvégzése után, a legkiválóbb európai klinikákon, a kor legrangosabb szemész­professzorai mellett tökéletesítette, először Párizsban, majd Heidelbergben, s hazatérve, a Fülöp-szigeteken afféle csoda­doktor hírébe került, akiihez messzi földről zarándokolnak a gyógyulást keresők. Európában kapcsolatba lép a kor három jelentős tudó­sával, Fedor Jagorral, Rudolf Virchow-val és Ferdinand Blumentrittel. Ez utóbbival életre szóló barátságot köt. Blumentritthez hasonlóan ő maga is tanulmányozza a Fülöp-szigetek történelmét, néprajzát – e téren végzett kutatásai is maradandó értékűek. S hogy mindennek ellenére milyen gyógyíthatatlan sebeket, milyen feloldhatatlan gátlásokat okozott neki az a mód, ahogyan a benn­szülötteket a spanyol szerzetesek kezelték, arra tanúság ez a néhány, későbbről származó sor:

„Huszonhét éves vagyok, beutaztam a világot, közelről tanul­mányoztam a főbb nem­ze­te­ket, valamint mindama fajokat, me­lyek leginkább hozzájárulnak az emberi haladás előbb­re vite­lé­hez, beszélem a legfontosabb nyelveket, és mindennek ellenére, én, Font atya és hit­testvérei szemé­ben nem vagyok egyéb, csupán egy «közönséges kis meszticecske«

Mindezen tanulmányok, utazásai s az európai kultúra beható tanulmányozása mellett, egy percre sem feledkezik el fő célkitű­zéséről: hogy harcot indítson a filip­pinek öntudatra ébresztéséért, mintegy felrázza őket tespedtségükből, eléjük tárva helyzetük pontos korrajzát. Kivált a szerzetesek tevékenykedéséről akarja lerántani a leplet, egyrészt honfitársai, másrészt a spanyol haladó értelmiség előtt, mintegy első lépésként további tervéhez, a Fülöp-szigetek számára kivívandó reformok eléré­sé­hez. E célt szolgálják a spanyol újságokban, majd a filippin diákok rövid­életű lap­jában megjelent cikkei, mely cikkeket levélben juttat el Pacianónak hazájába, Paciano pedig gondoskodik terjesztésükről. Ám e cikkeknél szélesebb körben ható eszközre vágyik, s csak­hamar rátalál a megoldásra. A megoldás egy regény. Egy regény, amely az olvasmányos, romantikus történet keretében, a Fülöp-szigetekről széles társadalmi körképet festve, színről színre az olvasó elé tárja a csendőri önkénnyel összefonódott szerzetesi uralom minden rákfenéjét, s kíméletlenül pontos kórképet ad egy olyan betegségről, amelynek eleddig a nevét is csak suttogva lehe­tett kiejteni. Erre utal a regény címe is: Noli me tangere: „Ne érints engem” (Jézus szavai ezek Mária Magdolnához), azaz az itt tárgyalt dolgok mindegyike az érinhetetlen témák körébe tar­tozik. Naplójából kiderül: eredetileg kollektív könyv írására akarta rávenni diáktársait, melyet Madridban publikáltak volna. Diáktársai magára hagyták, elha­tározza, hogy regény ír.

Maradjunk az orvos Rizalhoz oly igen illő sebészeti hasonlat­nál, s idézzük a könyvhöz írott s a „Hazámnak” megszólítással kezdődő, tulajdon előszavát:

„Az emberi szenvedések története emlitést tesz egy bizonyos rákos daganatról, amely oly­annyira rosszindulatú, hogy már a legkisebb érintés is ingerli és igen éles fájdalmakat ébreszt. Nos, hát, valahányszor csak fel akartalak idézni a modern civilizáció közepette, vagy azért, hogy emlé­keiddel társalkodhassam, vagy azért, hogy más országokkal hasonlítsalak össze, mind­annyi­szor efféle társadalmi rákfenével elcsúfítva jelent meg előttem szere­tett képed.

Európa, 1886

A SZERZŐ”

A Noli me tangere magyarul is olvasható, ám azok kedvéért, akik nem olvasták, ejtsünk néhány szót a tartalmáról.

Juan Crisóstomo Ibarra, egy jószándékkal és hittel teli, gazdag, jóképű, művelt félvér fiatalember (ősei baszkok voltak) európai tanulmányai végeztével visszatér a Fülöp-szigeteken levő szülő­falujába, San Diegóba, hogy nőül vegye gyermekkori játszópaj­tását, szerelmét, jegyesét, Tiago kapitány szép leányát, Maria Clarát, s vele vonuljon be az Ibarra-család ősi fészkébe. Felhőtlen boldogságára úgyszólván haza­ér­kezése első percétől kezdve sötét árnyékok vetülnek; megismeri atyja halálának körül­ményeit: az igazságos, egyenes jellemű, haladó gondolkodású – a nem utolsó­sorban igen vagyonos – férfit ellenségei börtönbe vetették, ott is halt meg, s egykori jó barátja, a falu papja, Dámaso atya, még holttestét is kiásatta a sírjából, s a folyóba dobatta. A falu új papja, Dámaso atya utóda, egy bizonyos Salví atya nevezetű feren­ces barát lett, sápadt, komor, zárkózott, fanatikus és szem­forgató fiatalember, akit a „szent ember” álcája alatt a hús iszo­nyatos kísértése gyötör: tébolyult szere­lem­re gyúlt María Clara iránt, s minden módon meg akarta akadályozni annak jöven­dő frigyét Ibarrával. Nem akarta ezt a frigyet Dámaso atya sem, s az olvasó megsejti, miért is imádja a pap olyan atyai szeretettel a leányt, akinek anyja, annak idején, hosszas meddőség után, Dámaso atya jótanácsainak hála, egy igencsak fehér bőrű leány-gyermeknek adott életet. Mind szorosabbra fonódik a hurok a gyanútlan és jó szándékú Ibarra nyaka körül, ő pedig – néhány keserű tapasztalattal, ám még mindig töretlen hittel a jó kor­mányzóban, és a végső soron jóságos anyában, Spanyolország­ban –, iskolát készül építtetni, méghozzá egy európai tapasztala­tain alapuló, sokoldalú képzést nyújtó iskolát.

A Noli me tangere filozófusa, Tasio óvja Ibarrát:

„Az ön minden erőfeszítése a parókia falán zúzódik szét, pusz­tán mert a pap megcsóválta kö­tél­övét vagy megrázta a csuháját; a polgármester bármilyen ürüggyel megtagadja holnap, amit ma en­ge­délyezett; egyetlen anya se engedné fiát iskolába, s akkor minden fáradsága ellenkező hatást ér­ne el. Kedvüket szegné még azoknak is, akik később esetleg nagylelkű vállalkozásokba kez­de­né­nek.

– Tudom, és ez a legrosszabb. A fentről érkező reformok az alsóbb szférákba érve semmivé válnak, s ebben mindannyian hibásak vagyunk. Vegyük például a gyors vagyonszerzés mohó vágyát vagy a mindenbe belenyugvó nép tudatlanságát. A túlka­pásokat semmiféle királyi dekrétum nem hozza helyre, amíg csak valamilyen hatóság nem őrködik féltve a rendeletek végrehajtá­sán, amíg csak szólásszabadságot nem engedélyeznek a zsarnokocskák arcátlanságai ellen: a tervek tervek maradnak, a túl­kapások túlkapások, a dolgával elégedett miniszter mindazonáltal nyugodt abban alszik.”

Ibarra ellenségei nem tévedtek. Nemhiába tartották szemmel, nemhiába kértek jelentéseket minden cselekedetéről magas egy­házi személyek, az „eretnek” apa európai eszmékkel fertőzött fia veszedelmes, elpusztítandó ellenfélnek bizonyul, s elpusztításáról gondoskodni is igyekeznek a tisztelendő atyák. Salví atya bér­gyilkost fogad fel, aki az iskola alapkövének lerakása alkalmából rendezett ünnepségen készül eltenni láb alól Ibarrát, ám mentő­angyala, Elias, a társadalom kivetettje, megmenti Ibarra életét. Ellenségei most fondorlatosabb eszközhöz folyamodnak: néhány szerencsétlen, elkeseredett embert – a falu urainak áldozatait – a szerzetesek bérence koholt összeesküvésbe ugrat bele, melynek állítólagos vezére Ibarra volna. Ibarrát börtönbe vetik, az elfogott elégedetlenek néhányát halálra kínozzák, másokat száműznek. Ibarra életét ismét Elias menti meg, s Ibarra, menekülőben, még utolszor meglátogatja a hűtlennek és árulónak hitt Maria Clarát. Ekkor tudja meg, hogyan csalta ki Salví atya a gyanútlan leány­tól az ő egyik levelét, amelyet a perben felhasználtak ellene.

Salví atya véletlenül rábukkant a leány anyjának Dámaso atyához írt leveleire, melyekből kiderül, hogy Dámaso atya a leány apja. Salví atya felfedte a leány előtt születése titkát, s e levelekért cserébe kérte el Maria Clarától Ibarra régi levelét. Anyja em­lékét védelmezte meg hát a leány a bemocskolástól, a levél átadásával. Tiago ka­pi­tány egy spanyol fiatalemberhez kényszerítené feleségül, ám ő inkább a zárdát vá­laszt­ja. S hogy mi minden esik meg egy ilyen zárdában, az örök titok marad. A zárdában hamarosan felbukkan Salví atya is – eszeveszett szenvedélye immár gát­ta­la­nul tombolhat; María Clara hasztalan próbál kitörni a zárdából, most már mind­örök­re Salví atya kénye-kedvének kiszolgáltatott rabként kell a vastag zárdafalak mögött élnie.

A csónakban menekülő Ibarra után hajtóvadászat indul. A csó­nakot kor­mány­zó Elias veti magát a vízbe, hogy az üldözőket megtévessze, Ibarra pedig megbújik a csónak aljában. Karácsony estére beszélnek meg találkozót Ibarra nagyapjának sír­bolt­jánál, a baljós baliti fa alatt, melyre egykor Ibarra nagyapja felkötötte magát, s melynek tövében Elias elásta a felgyújtott Ibarra-házból kimenekített vagyont.

S itt szót kell ejtenünk a regény egy másik szereplőjéről, Basilióról, akivel Az összeesküvés-ben ifjú orvos­tan­hallga­tóként találkozunk. Basilio ekkor még gyermek, egy szegény asszony, Sisa két fia közül a nagyobbik. A fiúk néhány garasnyi fizetségért a sekrestyés keze alatt szolgálnak, aki szadiz­musban méltó tanít­ványa mesterének, Salví atyának. A kisebbik fiút, Crispint, holmi koholt pénz­lopás ürügyén a sekrestyés agyonveri. Basilio a le­tartóz­tatástól félvén elmenekül – az állí­tó­la­gos tolvajlás miatt anyját is meghurcolták a csendőrségen –, szakadékba zuhan, ahon­nan egy erdei kunyhóban élő öreg menti ki, s gyógyítja meg a fiút. (Ez az erdő mélyén ekkor még idilli nyugalomban éldegélő család tér vissza Az össze­esküvés-ben, és válik egy újabb rém­történet főszereplőjévé: Cabesang Talest, a békés földművest, aki egyházi földet bérel, a szerzetesek adókkal sanyargatják, majd el­veszik a földjeit, Tales gyilkossá, majd tulisánná válik, lányát, Julit egy pap meg­erőszakolja, Juli öngyilkos lesz.)

Sisa, a fiúk boldogtalan anyja, mindkét gyermekét holtnak hiszi, s eszét veszíti a fájdalomtól. Mire Basilio gyógyultan vissza­tér a faluba, anyja már végső perceit éli, s a baljós baliti fa tövé­ben, fia karjai közt meghal. Egy halálra sebesült isme­retlen jele­nik meg a sírboltnál, s máglyát rakat Basilióval, hogy az elégethesse Sisa holt­tetemét, meg az övét, az ismeretlenét – Elíasét –, aki Ibarrára vár – hiába –, s búcsúzik az élettől:

„Meghalok, anélkül, hogy látnám fölragyogni a hajnalt hazám felett…! Ti, akiknek megadatik majd látnotok, üdvözöljétek. Ne feledkezzetek meg azokról, akik az éjszaka során hulltak el!”

A regény az olvasót bizonytalanságban hagyja Ibatra sorsát illetően, s ez teszi lehetővé Rizalnak, hogy Az összeesküvés-ben a holtnak hitt Ibarra a regény egyik legfontosabb és legrejtélye­sebb figurájában visszatérjen. Az össze­eskü­vés önálló regény, noha azok, akik a Noli me tangere Ibarrájának vesztét okozták, tovább élnek benne, itt elsősorban Salví atyára gondolunk, aki különös módon egykori áldozatától retteg.

Rizal a Noli me tangeré-t nem titkos terjesztésre szánta, s ennek ékes bizo­nyítékául, egy példányt a Fülöp-szigetek főkor­mányzójának, egyet pedig Manila érsekének küldött el. Akárcsak a regény főhőse, Ibarra, bízik abban, hogy ha egy liberális, jó szándékú főkormányzó előtt feltárják az igazságot, az változtatni tud hazája sorsán. S akárcsak másik hőse, a már idézett Tasio, a filozófus, kételkedik is ebben. Mégis, Spanyolországba vetett hite még nem rendült meg, még Ibarrával együtt mondja: „Első a haza, első a Fülöp-szigetek, Spanyolország gyermeke, első a spanyol haza!” Amíg a leghalványabb lehetőséget is látja arra, hogy a liberális spanyol erők meggyőzésével reformokat érjen el hazája számára, addig más eszközökhöz nem akar nyúlni. Az erő­szakot korainak, eleve bukásra ítéltnek tartja. Csakhogy ez még­sem ilyen egyszerű. Rizal már ekkor sem egyszerű reformista, noha forra­dal­már­nak sem nevezhetjük. Hősei szüntelenül vitáz­nak egymással, érvek és ellenérvek csap­nak össze, s ezt a vitát José Rizal folytatja önmagával. Elias, aki kapcsolatban áll a tulisánokkal – afféle szegénylegények ezek, akik a meg­aláz­tatá­sokat és szenvedéseket megelégelve, a hegyekbe menekültek, csoportokba verő­dtek, s le-lecsapnak ellenségeikre –, az elnyo­mottak szószólójául akarja meg­nyerni Ibarrát. Ibarra elutasítja:

„– Barátom, bármennyire is szeretnék, sem maga, sem én nem tudunk ezen változtatni.

– Már megmondtam. Azt, hogy igen szánakozom helyzetükön, s nem mondhatok mást, csak hogy várjanak, hiszen a rosszon másik rosszéi nem lehet segíteni, s nyomorúságunkban mindünk­nek megvannak a magunk bűnei.”

Egy hónap elteltével, mely hónap alatt Ibarra maga is a társa­dalom kivetettjévé vált, ismét találkoznak. Ezúttal a végsőkig elkeseredett Ibarra beszél így:

Mind egy szálig magam mellé szólítom majd a nyomorul­takat, mindazokat, akiknek keblében még férfiszív dobog, azokat, akik önt hozzám küldték …”

S most Elias feleli ezt:

Az ország, uram, nem szándékozik elszakadni az anya­országtól, nem kér egyebet, csak egy kis szabadságot, jogot és szeretetet. (…) A haza szenved, igen, de még remél, hisz; s csak akkor kel majd föl, ha már elvesztette türelmét” …

A Berlinben, 1887-ben kiadott regény első néhány száz pél­dánya – a cenzúra ki­kerülésével – bejutott a Fülöp-szigetekre, és sikere minden várakozást felülmúlt. A pél­dányok kézről kézre járnak, s áruk közben mind magasabbra szökik, a tagálra fordí­tott részletek felolvasásain tömegek gyűlnek össze, az ország lázban ég, s nem csoda: először olvasnak a filippinek olyan könyvet, amely hitelesen ábrázolja saját sorsukat, s méghozzá a kor leg­jobb irodalmi színvonalán.

Nem sokkal a regény megérkezése után, a szerző is megjelenik a Fülöp-szige­teken. Új, liberális főkormányzó ül ekkor a kor­mányzói székben, s Paciano, aki az elmúlt évek során többször figyelmeztette öccsét, ¡hogy életveszélyes volna haza­térnie, most maga is elérkezettnek látja az időt Rizal hazautazására, hozzá­téve: „ha Isten és a csendőrség is úgy akarja”.

Merész dolog volt hazatérni. Rizal nagyon jól tudta, hogy a Noli me tangere kötetei – akárha megannyi dinamitrudacska volna. És valóban. Ekkora rob­banást irodalmi mű ritkán idézett elő. A romantikus történet minden mozaik­kövé­ben realista ele­mekből épül fel, valóságos tárháza a szerzetesi és csendőri vissza­élé­seknek, kegyetlenkedéseknek, csalásoknak és ármányoknak, s bízvást elhihetjük a szer­ző­nek, hogy a legapróbb részlet is hiteles tényeken alapszik (lásd: a szerző láb­jegy­zetét Basilio öccse, Crispin haláláról).

Rizal tudta, mit vállal, amikor hazatért, noha kétségtelen, hogy a liberális Torrero főkormányzónál valamelyes védelemre számít­hatott a szerzetesek dühével szem­ben. A cenzúrabizottság, élén egy Ágoston-rendi szerzetessel, a könyv azonnali betiltását és a szerző bebörtönzését követeli a főkormányzótól; az a könyvet be is tiltja, a könyv birtoklását, terjesztését a legsúlyosabban bün­teti, a szerzőt illetően azon­ban beéri annyival, hogy – úgymond – védelmére, testőr gyanánt, állandó kísé­rőt jelöl ki számára, aki minden lépését ellenőrzi, leveleit elolvassa, terveit kifürkészi. A főkormányzó finom érzékére és Rizal iránti feltehető rokonszenvére vall, hogy egy kétségkívül nem átlagos spanyol csendőr­tisztet jelölt ki e szerepre: egy művelt, európai nyelveket beszélő, művészi hajlamokkal megáldott fiatalembert, akinek van szeme Rizal emberi nagyságához, s aki – alighanem a főkormányzó sugallatára, ám jó­barátként is – azt tanácsolja Rizalnak, hagyja el az országot, amíg még nem késő. Ezút­tal pénze is van az uta­záshoz, hiszen hazatérése után megnyitott szemklinikája szépen jövedelmez, orvosi hírneve mind szélesebb körben hódít tért, noha eleinte nem egy betegét elriasztotta, hogy a híres-neves „német doktor” csak egy „indus”.

Nem akar elmenni, míg viszont nem látja Leonort. Hazatérve nem találta Mani­lában a leányt: szülei idejekorán egy másik városba menekítették, s a szigorú szülői őrizet semmiféle találko­zást nem tett lehetővé. Amiként a Noli me tangeré-ben Dámaso atya szerencsétlenné tette Maria Clarát – úgymond atyai szere­tetből –, hogy a leány ne legyen egy üldözött és megbélyegzett férfi felesége, akkép­pen nyomorították meg szülei Leonor Rivera életét, ugyanezen érvvel, mert egy „filibuszter” feleségének lenni rosszabb, mint a halál – s ez a halál nem is vára­tott magára sokáig. Az elmaradt viszontlátás után a szülők gondoskodtak arról, hogy a levelezés, az érintkezésnek ez az utolsó vékony szála is megszakadjon. Rizal leveleit a leány anyja a postán lefogatta, s csak akkor adta át a levélköteget a cím­zett­nek, amikor az már beleegyezett, hogy feleségül megy a számára férjül kijelölt angol vasúti mérnök­höz. A mérnöknek Leonor sohasem beszélt a dolog­ról, két gyermeket szült neki, s rövidesen meghalt.

Időzzünk el egy kicsit a „filibuszter” szónál, annál is inkább, mert Rizal ezen újabb európai útján írott, második regényének – Az összeesküvés-nek spanyol címe: El Filibusterismo: a filibuszterizmus.

A „filibuszter” szó eredeti, a XVI., XVII. századból datálódó jelentése: kalóz, Rizal korában, a Fülöp-szigeteken azonban, a hatalom tényleges, vagy potenciális ellenségeit jelentette, min­denkit, akit valamely okból gyanúsnak, felforgatónak, lázadónak tartottak, ahogyan Rizal ironikusan megjegyezte: „mindazokat, akik ha­ma­ro­san úgyis akasztófára kerülnek”. Mert, ha valakiről kimondatott ez a meg­fog­ha­tat­lan, s mégis mindennél súlyosabb vád, nem volt menekvés. A csendőrség jól bevált módszerei köz­ismertek voltak: vagyonelkobzás, száműzetés, börtön, titokzatos el­ha­lá­lozás útközben, mialatt a csendőrök egyik városból a má­sikba kísérik a foglyot, a filibuszter egész családjának, rokonságá­nak nyomorba döntése, üldözése stb. Rizal családjának és barátai­nak jó oka volt hát minden eszközt latba vetve távozásra bírni a Fülöp-szigetek első számú filibuszterét. Rizal, útja első állomá­sán, Hongkongban, megismerkedett néhány filibuszterrel, akik­nek a száműzetésből sikerült Hongkongba szökniük, és sorsuk, kiváltképp pedig az a mód, ahogyan a szigeteken maradt család­juk viselkedett, megtagadva velük minden közösséget, s meg­tagadva tőlük minden segítséget és szánalmat, mélyen megrendí­tette Rizalt. A találkozás – írja – „hasznos volt számomra, mert egy esetleges még rosszabb végre készít engem elő”. Efféle meg­jegyzések az elkövetkező években mind sűrűbben fordulnak majd elő leveleiben. Korábbi Európából írt leveleinek optimizmusa tűnőben van. Az otthon töltött idő megtette hatását.

Eközben a Fülöp-szigeteken megállíthatatlanul hintik szerte a lázadást a Noli me tangere kézről kézre járó példányai. Egy hó­nappal Rizal újabb tá­vo­zá­sa után, 1888. márciusában páratlanul merész manifesztummal állnak elő a manilai kerületek élére ki­jelölt prefektusok: követelik a szerzetesek eltávolítását a Fülöp-szige­tekről. A mani­fesztum 28 aláíróját börtönbe zárták. A folya­mat azonban immár vissza­fordít­hatat­lan. A jezsuiták nyílt vitát folytatnak a könyvről, ki támadja, ki védi. Új jelenség van szüle­tendőben : az emberek véleményt nyilvánítanak.

Korabeli felvétel a kivégzésről

1888 májusában Torrero főkormányzó elhagyja a Fülöp-szigeteket, s utóda Valeriano Weyler tábornok lesz, ugyanaz a Weyler tábornok, aki néhány évvel ké­sőb­bi, kubai ténykedése folytán mint hóhér, mint véreskezű gyilkos vonul majd be a kubai törté­nelembe. Neve a Fülöp-szigeteken is egyike lett a leggyűlölete­sebb ne­vek­nek, fő­kor­mány­zó­sága alatt gáttalanul tombolt a szer­zetesi terror.

Az ez idő tájt Londonban tartózkodó Rizalhoz mind riasztóbb hírek érkeztek Manilából. Egy orvostanhallgatónál házkutatást tartottak, megtalálták a Noli me tangere egy példányát, a diákot és házigazdáját letartóztatták, és tárgyalás nélkül be­börtönözték. (Az összeesküvés-ben ugyanez történik Basilióval, Sisa na­gyob­bik fiával, aki kemény és kitartó munkával küzdi végig tanulóéveit, állja a szerze­tes­tanárok packázásait, ami kijár a rongyos, benn­szülött diáknak, majd orvos­tan­hall­gató lesz. Felvágatlan röpiratokat találnak nála, börtönbe kerül.) A dominikánusok el­ér­kezett­nek látják az időt, hogy lesújtsanak Rizal „rebellis” szülőfalujára, Calam­bára, amelynek földbérlői, még az előző főkormányzó ide­jén, nem átallották kifogá­solni a szerzetesek illegális földszerzési praktikáit. 60 calambai családot házukból és földjükről való elűzetéssel fenyegetnek, Calamba népe azonban, Paciano, és Rizal sógorainak vezetésével, ellenáll.

A bíróság természetesen első fokon, a dominikánusok javára dönt. A peres­ke­dés tovább folyik, de Weyler tábornok nem várja ki a végét. 1890 szeptemberében egy tüzér­különítményt vezényel a faluba. 300 családot elűznek házukból és föld­jeik­ről, az egész falut lerombolják, fölégetik, 40 családfőt száműznek, köztük Pacianót és Rizal sógorait. Rizal idős apja és anyja Narcisa leá­nyuknál talál mene­dé­ket.

Rizal ekkor már megírta Az összeesküvést, ám a hírek halla­tán még korrigálja: a színek még komorabbak, az árnyékok még élesebbek lesznek, még le­tisz­tul­tak­ban, még markánsabban bon­takozik ki az, amitől mindeddig elhatárolni igye­kezett magát, a forradalmi megoldás alternatívája.

Az illúziók lassacskán szétfoszlottak. A spanyol liberálisok és a lassan éb­re­de­ző, emigrációs filippin értelmiség ugyan már hallatja hangját a sajtóban, a filippi­nek­nek saját lapjuk is van (La Solidaridad), ám ez a hang erőtlen, a lap körül tömörülőket belső csatározások osztják meg, követeléseik nem lépnek túl az óvatos refor­miz­mu­son, s noha Rizal vezető szerepet visz a csoportban, Az összeesküvés írója már túl­lé­pett ezeken az elképzeléseken. A La Solidaridad-ban megjelenő cik­kei­ben is, noha még nem ha­tározott célként, szemben a lap asszimilációs irány­vo­na­lával mind többet foglalkozik a Spanyolországtól való elszakadás gon­dolatával. A Fülöp-szigetek száz év múlva című, 1889-ben írott híres cikkében már felveti a függetlenségi harc alternatívájának gondolatát is, és felismeri, hogy hazája függet­len­ségének jövendő elsőszámú ellensége minden valószínűség szerint az Észak-Ame­rikai Egyesült Államok lesz.

Keserű regény Az összeesküvés. Annak az embernek a regénye, aki im­már könyörtelenül leszámolt magában a békés megoldás illúzióival, s világossá válik előt­te, hogy az egyetlen lehetséges kiút a forradalom. Csakhogy ez a perspektíva nem csihol belőle lelkesedést, hanem éppenséggel kétségbe ejti. A forradalom győ­zel­mé­ben nem hisz, a feltételeket még nem tartja adottaknak. A kiúttalanság érzése festi ilyen sötétre e regény színeit. Iszonya­tos dolgokat beszélt el a Fülöp-szigetek álla­po­táról a Noli me tangeré-ben – miért érezzük mégis valósággal optimista regény­nek amazt, Az összeesküvés-hez képest? Talán, mert abban az ifjú Ibarra kedves alakja, lobogó lelkesedése kísért végig ben­nünket, s bármilyen keserű is a végsőkig kétségbeesett, űzött vadként menekülő Ibarra kifakadása Elíasnak má­so­dik beszélge­tésükkor, abban inkább egy lobbanékony, vérig sértett, a kamasz­korból még alig kinőtt fiatalember nagyotmondó heveskedését érezzük, aki most egy­sze­ri­ben nagyobb forradalmár lesz a tulisán Elíasnál is, s talán csak azért – Elias érti ezt –, mert ővele, a kiváltságos osztály fiával történt meg, ami megtörtént.

Az összeesküvés-ben a holtnak hitt Ibarra visszatér, hogy – afféle Monte Christóként – bosszút álljon ellenségein. (Emlé­kezzünk a Noli me tangere végé­re: a csónakban menekülő Ibarrát Elias elrejti, letakarja, s maga ugrik a folyóba, hogy elterelje az üldözők figyelmét. Elíasra rálőnek, megsebesül, azt hiszik, Ibarrát ölték meg. Még kivonszolja magát a partra, s eljut a megbeszélt találkozóhelyre, a baljós legendákkal övezett baliti fához, ahol aztán meghal. Ott hal meg az őrült Sisa is, Basilio anyja, Basilio máglyát rak anyja és a sebesült idegen holttestének. Megjelenik Ibarra, együtt égetik el a holtakat, Ibarra pénzt ad Basiliónak, és tanulni küldi.)

Ibarra tehát visszatér, mint Simoun, a dúsgazdag ékszerész, a főkormányzó rossz szelleme, aki „a minél rosszabb, annál jobb” elve alapján munkálkodik, hogy még több igazságtalanság, még több szenvedés jusson ki a filippin népnek, hogy minél előbb el­érkezzék a pillanat, amikor a filippinek azt mondják: elég volt, és kitörjön a lázadás. Maga Ibarra fedi fel szándékait és tervét az időközben orvos­tan­hallgatóvá lett Basiliónak, akivel a baliti fánál ismét összetalálkozik:

Igen, én vagyok az, aki tizenhárom évvel ezelőtt idejött, betegen és nyomorultan, hogy meg­adja a végső tisztességet egy nagy, nemes léleknek, aki értem vállalta a halált. Egy romlott rend­szer áldozataként bolyongtam a világban – éjjel-nappal dol­goztam, hogy vagyont szerezzek, s vég­hez­vigyem tervemet. Most visszatértem, hogy szétzúzzam ezt a rendszert, siettessem a rotha­dását, beletaszítsam a szakadékba, amely felé fut dőrén, még ha ez tengernyi könnybe és vérbe kerül is … A rendszer önmagát ítélte el, az ítélet kimondatott, s én nem akarok addig meghalni, míg nem látom darabokra zúzódni a szakadék mélyén!

– A kormányzaton levők alantas szenvedélyeitől hivatva, visszatértem e szigetekre, s keres­kedő álcájában bejártam váro­sait. Aranyammal nyitottam utat magamnak, s bármerre jártam, minden­ütt csak a kapzsiság legundokabb formáival találkoztam: hol képmutató volt, hol szégyen­telenül nyílt, kegyetlenül lakmározott egy halott szervezeten, akár a dögkeselyű a holttetemen, s azt kérdeztem magamtól, vajon mért nem képződik e holttetem bensejében méreg, ptomain, hullaméreg, hogy elpusztítaná e fer­telme s madarat? A holttetem hagyta magát széttépni, a keselyű dugig lakott hússal, s mivel a holtat életre kelteni nem tudtam, hogy hóhéra ellen forduljon, a rothadás pedig lassú folyamat, felszítottam a kapzsiságot, úgyszólván elősegítettem; a jogtalan­ságok és a vissza­élések megsokszorozódtak; ösztönöztem a bűnre, a kegyetlenkedésekre, hogy a nép hozzászokjék a halál gondola­tához, megteremtettem az örökös rettegés légkörét, hogy előle menekülvén valamiféle ki­utat keressenek az emberek, gátakat állítottam a kereskedelemnek, hogy az országnak, elsze­gé­nyed­vén, nyomorba süllyedvén, már semmi féltenivalója ne legyen, feltüzeltem a nagyra­vágyást, hogy el­sze­gényítsem a kincstárt, s mert mindez még mindig nem volt elegendő egy népi felkelés fel­lob­ban­tá­sához, a népet legérzékenyebb pontján sebeztem meg, elértem, hogy maga a keselyű becsmérelje az őt tápláló holttete­met, s megrontsa azt… Ám, amikor már-már elértem, hogy a legnagyobb rot­ha­dás­ból, a legnagyobb szemétből, megannyi un­dok összetevő keverékéből kitermelődjék a méreg, ami­kor a fel­korbácsolt kapzsiság, dőreségében, hirtelen vérszemet kapott, hogy mindent meg­ka­pa­rint­son, ami a keze ügyébe esik, akárcsak egy vénasszony, mikor kigyül a ház – akkor íme, elő­buk­kannak önök, éltetik a spanyol szellemet, elzengik a kormányba és min­denféle el nem jövendő dol­gokba vetett bizalom dalát; egy melegségtől és élettől lüktető, tiszta, ifjú, egészséges, vértől és odaadástól feszülő hús sarjad, íme, hirtelen, hogy újból friss táp­lálékul kínálkozzék … Ó, a mindig tapasztalatlan és álmodozó ifjúság, az örökké pillangók és virágok után futó! Önök egyesítik erőiket, hogy hazájukat virágfüzérekkel és rózsaláncokkal kötöz­zék Spanyolországhoz, s valójában gyémántnál keményebb láncot kovácsolnak! Jogegyenlőséget követelnek, meg szokásaik elspanyolosítását, s nem látják, hogy amit kérnek, az maga a halál, nemzeti létük lerombolása, hazájuk megsemmisítése, a zsarnok­ság fülszentelése! Mivé lesznek a jövőben? Jelleg nélküli néppé, szabadság nélküli nemzetté, minden ízükben utánzatokká, még a hibáikban is. Spanyolosításért esen­genek, s nem sápadnak el a szégyentől, amikor megtagadják azt önöktől? S még ha megkap­nák is, mit akarnak? Mit nyernek vele? A legjobb esetben egy katonai puccsokkal, polgár­hábo­rúik­kal sújtott országot, a foszto­gatók és elégedetlenek köztársaságát, hasonlatosat némely dél-amerikai köztársasághoz! Mit lovagolnak annyit a spanyol nyelv oktatásán? Nevetni kellene ezen a követelésen, ha nem fenyeget­ne oly gyászos következményekkel! Szaporítani akarják eggyel a negyven valahány nyelv számát, melyeket e szigeteken beszélnek, hogy még kevésbé értsük egymást? …”

Simoun Basilio segítségét kéri, mert terve megvalósításában éppenséggel azok a nemes lelkű, haladó gondolkodású fiatalem­berek gátolják, akik, akárcsak Ibarra, akárcsak Rizal korábbi önmaga, még nem vesztették el illúzióikat Spanyolországban és a reformokban:

„Én a Bíró vagyok, s meg akarok büntetni egy rendszert, fel­használván annak tulajdon bűneit, háborút akarok ellene indítani, miközben bókolok neki… Szükségem van a segítségére, hogy latba vetve befolyását az ifjak körében, harcba szálljon ezekkel a balga spanyolositási, asszi­mi­lációs, jogegyenlőségi vágyakkal… Ezen az úton a legjobb esetben is csak rossz kópiává vál­ha­tunk, márpedig a népnek ennél messzebbre kell látnia! Őrültség azon igyekezni, hogy a kor­mán­yzó körök gondolkodásmódjára hassa­nak; azoknak megvannak a maguk eltökélt tervei, szemük nem lát, fülük nem hall, s ezzel önök nemcsak hogy az idejüket veszte­getik el hasz­ta­la­nul, de hamis reményekkel ámítják a népet is, és segítenek neki fejet hajtani a zsarnok előtt. Éppen­séggel a nép elégedetlenségét kellene a saját hasznukra fordítaniok. Elem akar­ják a spanyol népbe beleolvasztani önöket? Nagyszerű! Külön­böztessék meg magukat tőle, sajátos, tulajdon jellegüket körvo­nalazva, s próbálják lerakni a filippin haza alapköveit… Nem akarnak reményeket kelteni önökben? Nagyszerű! Ne remény­kedjenek a kormányban, remény­kedjenek saját maguk­ban, és dol­gozzanak. Megtagadják önöktől a képviseletet parlamentjükben? Annál jobb! Még ha elérik is, hogy kedvük szerint választott kül­dötteket menesszenek oda, mi egyéb történhetnék ott, mint hogy hangjuk belefúl a sok más hangba, s hogy jelenlétükkel szentesítik a később elkövetendő túlkapásokat és hibákat? Minél kevesebb jogukat ismerik el, annál több lesz később, amikor majd lerázzák az igát, és rosszért rosszal fizetnek. Ha nem akarják megtanítani önöknek a nyelvüket, műveljék a sajátjukat, terjesszék, őrizzék meg a nép számára e nyelv tulajdon gondolatát, ne tartomány vágyjanak lenni, de nemzet; alárendelt gondolatok helyett füg­getlen gondolatok kellenek, hogy a spanyol sem a jogok, sem a szokások, sem a nyelv jóvoltából ne érezze ezt a földet otthoná­nak, s a nép ne tartsa a spanyolt nemzetebélinek., de tartsa mindig betola­kodónak, idegennek, akkor előbb-utóbb szabadok lesznek, íme, ezért akarom, hogy ön éljen!”

Ibarra-Simoun szerelme, María Clara még mindiga kolostorban sínylődik, Salví atya eszelős szenvedélyeinek és zaklatásának ki­szolgáltatva. Simon, egy hát­bor­zon­ga­tó jelenetben, mint egyipto­mi „beszélő fej” jelenik meg a manilai közönség előtt egy mutat­ványos sátrában, (régi mutatványos trükk a test nélküli fej) és egy egyiptomi ifjú története ürügyén saját történetét beszéli el, szavait a holtsápadt Salví atyának címezve.

María Clara meghal a kolostorban, mielőtt még Simoun, a fel­kelés ki­rob­ban­tá­sával egyidőben kiszabadítaná. A felkelés el­vetél, közben a Spanyol Akadémia tervét szövögető diákokat le­tartóztatják, Basilio is börtönbe kerül a nála levő könyvek miatt, Isaganitól pedig éppúgy választják el menyasszonyát, a szép Paulitát, mint an­nak idején Ibarrától Maria Clarát, s adják fele­ségül a gazdag félvér Juanito Peláez­hez, aki­hez Paulita boldogan megy is, mert amúgy is unta Isagani hosszas előadásait a ha­la­dás­ról, az iparosításról, meg a hazáról. Esküvőjükre egész Manila hivatalos, az elő­ke­lőségek, a szerzetesek, maga a főkormányzó is, aki a Noli me tangere fő­kor­mány­zójával ellentétben korrupt, cinikus és aljas. Simoun puskaporos hordókkal ak­náz­za alá a teraszt, a főkormányzó asztalát, s egy robbanószerrel töltött lám­pát ad nász­aján­dékba. Basilio azonban kifecsegi a lámpa titkát Isaganinak, s az, hogy meg­ment­se Paulitát, beront a teraszra, s a lámpát a folyóba hajítja. Simoun öngyilkos lesz.

Micsoda poklokat járhatott meg José Rizal, míg a Noli me tangeré-től el­jutott Az összeesküvés-ig!

Az összeesküvés-re valósággal ránehezedik Simoun komor árnya, e bor­zon­gató, olykor démoni figuráé, akit az író – és az olvasó – szeretni már nem, leg­föl­jebb csak szánni tud. Ibarrának – bármilyen szomorú sorsra jutottak azután maguk is – voltak barátai, voltak, akik megértették, hasonló gondolkodású, nemes lelkű férfiak (Don Filipo, a filozófus Tasio), s még egy okos szavú és bátor szívű pa­rasz­tasszony hangja is ellensúlyozza a szentes­kedő, ostoba nőszemélyek lehangoló gá­go­gását. Itt – ha a faluban vagyunk – mindent elsöpör a bigott ostobaság áradata, és sodorja a sze­ren­csétleneket – például Julit – a végzetük felé. A becsüle­tes emberek tehetetlen ál­dozatok, vagy kétségbeesett, kiúttalan lázadók. A városi körkép még plasz­tikusabb és sokrétűbb, mint a Noli me tangeré-ben; s ha nevetünk, ez a nevetés is ke­se­rűbb. Talán a filippin ifjúság – e „félénk virág” –, a diákok egyike-másika, talán Isa­gani … Igen, Isagani nagyszerű, nemes lelkű, okos, bátor fiatal­ember – mintha az egy­kori Ibarra alakja fénylene benne vissza – romantikus hőshöz illő tettét mégis gro­teszk fintorral vesszük tudomásul. És Paulita sem María Clara. A gyö­nyörű Paulita kacér, tyúkeszű, számítgató kis hölgyike. Odaillik a salví atyák és juanito peláezek társaságába, Tiago kapitány házába, amely ezúttal az egész fel­rob­ban­tásra megérett, korhadó építmény szimbóluma.

A vita, a reformer és a forradalmár vitája, José Rizal vitája önmagával, tehát Az összeesküvés-ben is folytatódik. Simoun erőnek erejével igyekszik siettetni, érlelni a forradalmat, s ennek a forradalomnak a szükségessége, el­kerül­he­tet­len­sége iránt – a Fülöp-szigetekről rajzolt vérlázító helyzetkép láttán – nem ma­rad két­sége az olvasónak. Noha a reformista eszmék képviselői rokonszenves alakok, s no­ha Simoun, egyre-másra kudarcba ful­ladó akciói után, megtörtén, meghasonlottan hunyja le szemét, a regény, egészében, valóságos felhívás a forradalmi cselekvésre. A kérdés csak a „mikor?” kérdése, s erre Rizal válasza egyér­telmű „még nem”. Ezt a „még nem”-et a regény egyetlen rokon­szenves szerzetes szereplője, Fernández atya fogal­mazza meg a haldokló Simoun ágyánál.

„Ha Spanyolország elégedetlenebbnek látna bennünket a zsar­noksággal, s készebbnek ar­ra, hogy harcoljunk és szenvedjünk jogainkért, Spanyolország lenne az első, aki megadná ne­künk a szabadságot, mert amikor a fogantatás gyümölcse megérik, sze­rencsétlen az anya, aki meg akarja azt fojtani! Amíg azonban a filippin népnek nincs elegendő energiája ahhoz, hogy emelt fővel s fedetlen mellel kinyilvánítsa a társadalmi élethez való jogát, s azért tulajdon ön­fel­áldo­zá­sával, tulajdon vérével álljon jót, amíg azt látjuk, hogy honfitársaink a magánéletben magukban szégyen­keznek, s hallják lázongó és tiltakozó lelkiismeretük morajló hang­ját, a közéletben azon­ban hallgatnak, kontráznak a kényúrnak, s kigúnyolják a kiszolgáltatottat, amíg azt látjuk, hogy bezárkóz­nak önzésükbe, s kényszeredett mosollyal dicsőítik a legalávalóbb csele­ked­eteket, sze­mük­kel részt kérincsélve a zsákmányból, addig minek szabadságot adni nekik? Akár Spanyol­országgal, akár Spanyolország nélkül, mindig ugyanazok volnának, sőt talán még rosszabbak is! Minek a függetlenség, ha a ma rabszolgái a holnap zsarnokai lesznek? Márpedig nem kétséges, hogy azok lesznek, mert szereti a zsarnokságot az, aki aláveti magát! Simoun úr, amíg népünk nem elég felkészült, amíg becsapatva vagy kény­szerből megy a harcba, anélkül, hogy világos fogalma lenne arról, mit kell tennie, addig a legbölcsebb kísérletek is csődött monda­nak, s főbb is, ha csődöt mondanak, hiszen minek átadni a vőle­génynek hitvesét, ha nem szereti eléggé, ha nem kész meghalni érte?”

Az összeesküvés becsempészett példányai, ha lehet, még a Noli me tangeré-nél is nagyobb vihart kavarnak a Fülöp-szigeteken. A hazatérés egyenlő az öngyilkossággal, és Rizal tudja ezt. Készül a halálra. Mint Blumentrittnek írja: „Megyek, hogy szembenézzek sorsommal. Ha meghalok, te megmaradsz. De az élet számomra lehetetlenné vált Európában. Jobb meghalni, mint nyomorultul élni.” S még egy Rizalra nagyon jellemző mondat ebből a levélből: „Példát kell mutatnom, és nem szabad félnem a haláltól, bármilyen szörnyű legyen is.”

1891 októberében ismét ehagyja Európát – ezúttal végleg – s első állomásként hazafelé, Hongkongban telepszik le, ahol ismét együtt lehet illegális és legális úton Hongkongba érkezett család­tagjaival. Ez utóbbiak között van idős, félvak anyja, akit ismét meghurcoltak, s aki egy buzgó vallásosságban töltött élet után – mint Rizal írja Blumentrittnek – „… most azt mondja, nem tud többé hinni. Azt mondja, minden csupa csalás, a papoknak nincs hitük, nincs vallásuk. Istenben kíván csak hinni, és Szűz Máriában, semmi másban. És nemcsak idős anyám van így ezzel, de nővéreim is, és hozzájuk hasonlóan még sok nő a Fülöp-szigeteken. így hát Spanyolország, így hát a katolicizmus láthatja poli­tikája közvetlen eredményét.”

Rizal mintegy utolsó próbaként, ezt a regényét is figyelmezte­tésnek szánja a spanyolok számára, hogy lássák, hová vezet esz­telen politikájuk, bár már nemigen hisz az erőszakos megoldás elkerülhetőségében. „Quos vult perdere Jupiter, prius dementat.” (Akit Jupiter el akar veszejteni, azt előbb az eszétől fosztja meg.) Ez a mondat, mely a Noli me tangeré-ben és Rizal egy levelében is előfordul – kulcsmondat. Az idézet ilyen szövegösszefüggésben hangzik el: „Spanyolország még mindig örökre megnyerhetné magának a Fülöp-szigeteket, ha Spanyolország egy kicsit is ésszerűen tudna gondolkodni.” Az 1887-ben íródott levél óta ugyan Rizal lojalitásából mái nem sok maradt, ám annyi mégis, hogy egy utolsó lehetőséget kínáljon Spanyolországnak. Ha ez sem hoz eredményt, jöjjön, aminek jönnie kell.

Hongkongi tartózkodása alatt behatóan, részletesen tanulmá­nyozza, s vitatja társaival egy forradalom lehetőségét. Sok szó esett erről közte és José Alejandrino, a forradalom későbbi tá­bornoka között is, akivel Gentben együtt lakott. José Alejan­dri­no így emlékezett meg Rizalnak a forradalommal kapcsolatos el­veiről:

„Ezekkel a szavakkal, vagy ezekhez hasonlókkal fejezte ki e tárgyban vallott nézeteit: én sohasem fogok egy abszurd és ter­mészetellenes forradalom élére állni, amelynek nincs esélye a győzelemre, mert nem szeretném a lelkiismeretemet meggondo­latlan és haszontalan vérontással terhelni, azonban bárki áll majd egy forradalom élére a Fülöp-szigeteken, az maga mellett tudhat engem.”

Rizal levelet ír az új főkormányzónak, Despujolnak, kérelmezi a hazatérést, kérelmének helyt adnak. Tudja, mi vár rá. Két búcsúlevelet hagy hátra, egyiket családjának, a másikat a filippin népnek címezi. Ez utóbbiból idézünk:

„Nem élhetek azzal a tudattal, hogy sokan szenvednek el igaz­ságtalan üldöztetést miat­tam… Ha úgy vélném, én vagyok a filippin politika egyetlen tartópillére… talán haboznék, hogy megtegyem ezt a lépést, de vannak mások, akik a helyemre lép­hetnek, és előre vihetik az ügyet…”

És ismét a Rizalra oly igen jellemző példaadás: „Meg akarom mutatni azoknak, akik nem ismerik el a mi hazafiságunkat, hogy meg tudunk halni ügyünkért és meggyőződésünkért.)” Amikor 1892 júniusában hajóra szállt Manila felé, a spanyol konzul a következő szövegű táviratot adta fel a főkormányzónak: „A pat­kány a csap­dá­ban van.”

Nem sokkal hazaérkezése után, július 3-án, egy manilai ház­ban, a haladó ma­ni­lai értelmiség színe-virága részvételével, meg­alapította a Filippin Liga nevű, szabad­kő­műves színezetű szerve­zetet, a Fülöp-szigetek első politikai szervezetét. A gazda­sági és politikai reformokat követelő Ligát mintegy utolsó lehetőségnek szánja az erőszakos megoldás előtt. Másnap minden házban ház­kutatást rendeznek, ahol csak hazaérkezése óta megfordult. Az összeesküvés számos példányát elkobozzák, Rizalt letartóztat­ják, a szerzetesek a fejét követelik, de a jezsuiták közbejárására a liberális Despujol főkormányzó, aki szívesen tört borsot a szerze­tesek orra alá, kimenekíti Rizalt a karmaik közül, s a távoli Dapitanba száműzi. Ezzel – az utolsó „példát” – a halált le­számítva, véget ért Rizal politikai pályafutása. Dapitanban min­denkitől és mindentől elszigetelve élte le élete hátralevő négy évét, a jezsuitákkal vitázva, akik vissza akarták téríteni az egy­ház kebelébe, mialatt mindvégig mélyen vallásos maradt, hívő a maga módján, akárcsak anyja. Bentlakásos iskolát építtetett a tehetséges parasztgyerekeknek, amelyben megvalósította a sok­oldalú képzés és emberré nevelés elvét, ingyenes kórházat nyitott, ahová messzi vidékekről jöttek hozzá a szembetegségekben szen­vedők, etnográfiai, botanikai, zoológiái kutatásokat végzett – ez utóbbiakról a rizali elnevezésű növények és állatok tanúskod­nak –, s kiterjedt, többnyelvű levelezést folytatott európai bará­taival.

Száműzetése a Filippin Liga végét is jelentette. Hanem a Liga megalakulásának estéjén ott volt egy 29 éves fiatalember, bizo­nyos Andrés Bonifacio, Az össze­esküvés olvasója, egyike azoknak, a „másoknak”, akik Rizal helyére lép­het­nek „és előre vihetik az ügyet”. Bonifacio Rizal letartóztatásának estéjén, egy ma­rok­nyi cso­porttal – mindössze heten voltak – megalapította a Katipunan nevű tit­kos tár­sa­sá­got, mely a Spanyolországtól fegyveres forra­dalom útján való el­sza­ka­dást jelölte ki programjául.

1896-ban felkereste Rizalt Dapitanban a Katipunan egy kül­döttje, s tájékoztatta a kitörőben levő forradalom tervének rész­leteiről. A beszélgetésről írásos doku­men­tum nem maradt fenn, azonban minden jel arra vall, hogy Rizal nem tartotta elég érett­nek a helyzetet, s úgy vélte, egy elhamarkodottan kirobbantott forradalom csak fölösleges vérontásba torkollna.

Amikor hírét veszi, hogy a spanyolok orvosokat toboroznak Kubába induló katonáik mellé, Rizal kérvényt nyújt be a fő­kormányzóhoz, hogy Kubába mehessen. Kétségbeesett kitörési kísérlet ez az idegőrlő elszigeteltségből. A főkormányzó már rég nem várt válasza egyszer csak megérkezik, most, amikor a forra­dalom a küszöbön áll. Rizal hajóra száll – egész tömeg búcsúz­tatja, köztük tanítványai és utolsó éveinek társa, Josephine Bracken, egy fiatal, hányatott sorsú ír-kínai leány –, s először Manilába, majd onnan Barcelonába, a gyülekezőhelyre hajózik. Barcelonába már fogolyként érkezik meg.

1896. augusztus 30-án, a manilai San Juan del Monte erőd megtámadásával kezdetét vette a forradalom.

A Blanco főkormányzónak a spanyol hadügyminiszterhez cím­zett levelével immár szabad utasként hajózó Rizalt Port Saidban ugyanennek a Blanco fő­kor­mány­zó­nak a parancsára őrizetbe veszik, s Barcelonából egynapos fogság után a Monjuich erődben, sürgősen visszaindítják Manilába, ahol immár haláláig a Fort Santiago foglya lett.

Ezután következett a tárgyalás. A hegyekben harcoló felkelők­ről, akik Rizal nevével indultak a csatába, s arattak győzelmeket Emilio Aguinaldo vezetésével, alig-alig jutott el hír a fogolyhoz. Hogy a cellában tovább folytatta örökös vitáját ön­magával a forradalomról, s hogy ebben a vitában a forradalmat igenlő fél mondta ki a végső szót, arra Ultimo Adiós vagy Ultimo pensa­miento (Végső búcsú vagy Utolsó gondolat) címen ismert nagy búcsúverse a tanú­bizonyság.

A kivégzés előtti éjszakán megírta, majd a lámpába rejtette a verset – talán Az összeesküvés Simounja sugallta az ötletet s ezután már csak az utolsó pilla­natra összpontosította figyelmét. Mert „az ember csak egyszer hal meg” – mint barát­jának, Mariano Poncének írta még 1890-ben – „s ha nem jól hal meg, olyan alkalmat szalaszt el, amilyen nem kínálkozik többé.” Paciano fölment a hegyekbe, és a felkelők közé állt. Rizal nem lép­hetett túl önmagán, sohasem állt volna a felkelők élére. De ami neki rendeltetett, azt a küldetést maradéktalanul végrehajtotta. És jól halt meg. Példája újabb ezrekkel növelte a felkelők tábo­rát, azokét, a „másokét”, akik a helyére álltak, hogy előre vigyék az ügyet.

Függelék

A Végső búcsú kézirata

ULTIMO ADIOS

Adiós, Patria adorada, región del sol querida,
Perla del Mar de Oriente, nuestro perdido Edén!
A darte voy alegre la triste mustia vida,
Y fuera más brillante, más fresca, más florida,
También por ti la diera, la diera por tu bien.

En campos de batalla, luchando con delirio
Otros te dan sus vidas sin dudas, sin pesar;
El sitio nada importa, ciprés, laurel o lirio,
Cadalso o campo abierto, combate o cruel martirio,
Lo mismo es si lo piden la Patria y el hogar.

Yo muero cuando veo que el cielo se colora
Y al fin anuncia el día tras lóbrego capuz;
Si grana necesitas para teñir tu aurora,
Vierte la sangre mía, derrámala en buen hora
Y dórela un reflejo de su naciente luz

Mis sueños cuando apenas muchacho adolescente,
Mis sueños cuando joven ya lleno de vigor,
Fueron el verte un día, joya del Mar de Oriente
Secos los negros ojos, alta la tersa frente,
Sin ceño, sin arrugas, sin manchas de rubor.

Ensueño de mi vida, mi ardiente vivo anhelo,
Salud te grita el alma que pronto va a partir!
¡Salud! ah, qué es hermoso caer por darte vuelo,
Morir por darte vida, morir bajo tu cielo,
Y en tu encantada tierra la eternidad dormir.

Si sobre mi sepulcro vieres brotar un día
Entre la espesa yerba sencilla, humilde flor,
Acércala a tus labios y besa al alma mía,
Y sienta yo en mi frente bajo la tumba fría
De tu ternura el soplo, de tu hálito el calor.

Deja a la luna verme con luz tranquila y suave;
Deja que el alba envíe su resplandor fugaz,
Deja gemir al viento con su murmullo grave,
Y si desciende y posa sobre mi cruz un ave
Deja que el ave entone su cántico de paz.

Deja que el sol ardiendo las lluvias evapore
Y al cielo tornen puras con mi clamor en pos,
Deja que un sér amigo mi fin temprano llore
Y en las serenas tardes cuando por mí alguien ore
Ora también, oh Patria, por mi descanso a Dios!

Ora por todos cuantos murieron sin ventura,
Por cuantos padecieron tormentos sin igual,
Por nuestras pobres madres que gimen su amargura;
Por huérfanos y viudas, por presos en tortura
Y ora por ti que veas tu redención final.

Y cuando en noche oscura se envuelva el cementerio
Y solos sólo muertos queden velando allí,
No turbes su reposo, no turbes el misterio
Tal vez acordes oigas de cítara o salterio,
Soy yo, querida Patria, yo que te canto a ti.

Y cuando ya mi tumba de todos olvidada
No tenga cruz ni piedra que marquen su lugar,
Deja que la are el hombre, la esparza con la azada,
Y mis cenizas antes que vuelvan a la nada,
El polvo de tu alfombra que vayan a formar.

Entonces nada importa me pongas en olvido,
Tu atmósfera, tu espacio, tus valles cruzaré,
Vibrante y limpia nota seré para tu oído,
Aroma, luz, colores, rumor, canto, gemido
Constante repitiendo la esencia de mi fe.

Mi Patria idolatrada, dolor de mis dolores,
Querida Filipinas, oye el postrer adiós.
Ahí, te dejo todo, mis padres, mis amores.
Voy donde no hay esclavos, verdugos ni opresores,
Donde la fe no mata, donde el que reina es Dios.

Adiós, padres y hermanos, trozos del alma mia;
Amigos de la infancia en el perdido hogar,
Dad gracias que descanso del fatigaso día.
Adiós, dulce extranjera, mi amiga, mi alegría!
Adiós, queridos séres. Morir es descansar.




VÉGSŐ BÚCSÚ

Isten áldjon Hazám, Te, napfénynek tartománya!
Keleti tenger gyöngye, elveszett édenem!
Imé, vedd éltem, bárha hajlik már hervadásra,
De volna fénylőbb, frissebb, volna dúsabb virága,
Teérted adnám azt is, hogy javadra legyen!

Mások a harcmezőkön, őrjöngő viadalban
Adják éltüket érted, zokszó nélkül, ha kell,
Mit számít, hol a hantja, s mint holt meg, ki alant van,
Keserves kínhalállal, avagy kezében karddal;
Megtette, mit az otthon s a Haza követel.

Meghalok, ha az égnek felbíborlik pirossá,
Jövendölvén a nappalt a komor éj után,
Karmazsin kell a hajnalt befesteni pirosra?
Vedd véremet: a sortűz jókor reggel kiontja,
Legyen a születendő fényben egy rőt sugár!

Rólad álmodtam mindig, kamaszi hévben égve,
Rólad álmodtam mindig, immáron férfiként,
Hogy úgy lássalak egy nap, Keleti tenger éke:
Könnytelen a szem, fénylik a homlok büszkesége,
Ránc nem redőzi, rajta a szégyenpír nem ég.

Szép álma életemnek, sajgó és izzó vágyam,
Légy üdvöz, szól a lélek, mely immár útra kész!
Légy üdvöz! … Ó, mi szép is lehullni, hogy te szárnyalj,
Meghalni, hogy te élhess, meghalni izzó vágyban,
Aztán e drága földben az örök pihenés!

Ha sírhantomon egykor, azt látod, virág sarjad,
Egy szál a sűrű gyom közt, alázatos, szerény,
Lelkemből nőtt virág az, csókolja hát meg ajkad!
Rég kihűlt homlokommal, nyirkos mélyén a hantnak,
E kis meleg fuvalmat, ó, hadd érezzem én!

Hadd nézzen le a hold rám, nyugalmas, tiszta fénnyel,
Hadd küldje el a hajnal villanó sugarát,
Hadd mormoljon a szélnek ünnepi gyász-zenéje,
S ha keresztemre szállva, ott madár rakna fészket,
Zengje a békességről dalát az a madár!

Szárítsa az esőt fel a nap, izzó hevével!
Ha visszaszáll az égbe, fohászom véle száll,
Lesz tán pár jóbarát, ki bánja korai végem,
S ha alkonytájt imára sírom fölébe térdel,
Hogy Istenben nyugodjam, Te mondj imát, Hazám!

Mondj értük is, kiket bús és dicstelen halál ért,
S kik éltek, végigélve kínok egész sorát,
Mondj imát a keserves könnyet síró anyákért,
A megkínzott rabért, ki ha él, csak néma árnyként,
S hogy a végső megváltás ne késsen már soká!

Ha majd éji sötétbe borul a temetőkert,
És csak a dermedt holtak fekszenek éberen,
Ne zavard meg nyugalmuk, ne bolygasd meg a csöndet!
Ám haliga csak, a csöndben egy hárfa húrja fölzeng:
Én vagyok az, Hazám, és Neked szól énekem.

S ha sírom elfeledve, nyomtalanul enyész el,
Kereszt sem jelzi már az egykori nyughelyei,
Hadd szántsa fel az ember, kapával verje széjjel,
Hamvaim, előbukván, szálljanak el a széllel,
Legyenek porból, vérből, sárból szőtt szőnyeged!

Akkor, ha tetszik, adj át a végső feledésnek!
Bejárja mégis lelkem meződet, völgyedet,
Nem leszek más, csak tiszta, füledbe zengő ének,
Illat, fény, szín, morajlás, sírások, nevetések,
S ez mind-mind visszazengőn hitemről vall Neked.

Te gyötrelmem, Te kínom, Te szívemből folyó vér,
Végbúcsúját fiadnak halld, filippin Hazám!
Rád hagyom, kit szerettem: szülőt, barátot, fivért.
Oda megyek, hol nincsen se rabszolga, se hóhér,
Ahol a hit nem gyilkol, s az Úr ül trónusán!

Isten áldjon családom, lelkem ezer szilánkja,
Elveszett otthonomból sok kedves, régi társ!
Jön immár, napom múltán, nyugvás a fáradtságra.
Áldjon Téged, barátném, szép idegen, te drága,
S mindenkit, kit szerettem!… A halál nyugovás.