hátlap kép borító kép


Csák Gyula


Hallgatag doktor


REGÉNY


BUDAPEST

Z-füzetek\42

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Készült a
Magyar Hitel Bank Művészeti Alapítványa
támogatásával

© Csák Gyula


Letölthető:

[ PDF formátumban ]   [ EPUB formátumban ]




1.

– Üdvözlöm, tisztelt Mr. Dass. Látom, egy fehér bőrágy van ott a szoba sarkában, de ha megengedné, inkább ideülnők az íróasztal másik oldalára. Tudom, hogy a pszichiátereknél a pá­ciens feküdni szokott egy bőrágyon, az orvos pedig a fejénél ül, és úgy beszélgetnek, ezt már sokszor láttam különféle filmeken, meg olvastam és hallot­tam is róla, de egyelőre inkább itt marad­nék a székben. Ha lefeküdnék, akkor talán föl­erő­södne bennem a betegségtudatom, holott én azért jöttem, hogy ne betegebb, ha­nem egészségesebb legyek. Ezzel nyilván Ön is egyetért. Azon­kívül megvallom, ha most lefeküdnék oda, a betegeknek szolgáló ágyra, egy bizonyos, hogy úgy mondjam: kiszolgáltatottság-érzet is növekedne bennem. Ha például valahonnan, valamilyen tá­madás érne, akkor nehezebben tudnék megfelelő védekezőállásba helyezkedni. Hát­rá­nya lenne a fekvésnek ezenkívül az is, hogy összegyűrődne a ruhám, amely – mint látja – jelenleg tökélete­sen vasalt. Vigyáznom kell rá, mert innen egy magas rangú fér­fiúhoz sietek, s zavarna, ha nem úgy jelennék meg nála, ahogyan az egy diplomatához illik.

– Az időm tehát limitált, ezért – ha megengedné – rögtön a tárgyra térnék. Amikor Mr. Nath azt ajánlotta, hogy Önhöz for­duljak, mert ismeretei szerint Ön Delhi egyik legkitűnőbb pszi­chiátere, akkor megnyugodtam; sőt: azt is mondhatnám, büszke­ség töltött el. Bizonyosra veszem, hogy erről az érzésemről bő­vebben kell szólnom, ugyan­is kizártnak tartom, hogy az Ön szá­mára minden kiterjedésében érthető – már meg­bocsásson.

– A magyarázatom talán egyszerűbb lenne, ha valamiképpen illusztrálnám is, ezért – ha megkérhetem – nyújtson ide egy lapot abból a blokkfüzetből.

– Köszönöm. Na, kérem, amint látja, felvázoltam itt Eurázsia körvonalait. Japánt lehagytam, de témánk szempontjából ennek most nincs jelentősége. Apropó! Járt már Ön Európában? Ja, persze, szamár kérdés, hiszen Mr. Nath elmondta, hogy Ön az Egyesült Királyságban tanult, mert jómódú szülők gyermekeként ezt megengedhette magának. Igen?! Gyakran átugrott Párizsba is? Mi több: egyszer Bécsbe is átrándult? Hát ez óriási! Ez na­gyon leegyszerűsíti, amit mondani akarok.

– Itt van tehát Becs… és amint látja, az eurázsiai méretek­hez képest szinte mellette van Budapest, az én országom fő­városa. Ez a vonal, amit most húzok, ezt úgy hívják: Duna, és ez keresztül folyik Bécsen is, Budapesten is. Ez a másik, hullá­mos vonal pedig a Tisza nevű folyó. Ma­gyar­or­szá­g második leg­nagyobb folyója, és ettől még erre­felé Keletre, itt ez a pont, ez egy falu, amit úgy hívnak, hogy Püspökladány. Ez az én falum. Ugyan! Mért kellett volna hallania róla?! Ne mentegetőzzék, mert nem kívánom levizsgáztatni hazám földrajzából. Teljesen más természetű dologról akarok beszélni.

– Így fordítom a papírt, hogy jobban lássa ezt a vonalat, amit most meghúzok itt Püspökladánytól Delhiig, ha úgy tetszik az Ön pszichiátriai klinikájáig, amely ugyebár Új-Delhinek ebben az előkelő negyedében fekszik, illetve áll, még pontosabban: mű­kö­dik, éspedig jelenleg azzal a céllal is, hogy ebből a Püspök­ladányból ideérkezett be­teg magyar diplomatából egészséges embert csináljon.

– Örülök, ha sikerült mosolyt csalnom az arcára, de – annak ellenére, hogy környe­ze­tem szerint humoros hajlandóságú va­gyok – ezúttal nem volt és nincs szándé­kom­ban semmiféle tré­fálkozás. Visszatérve tehát erre a vonalra, ami összeköti a falu­mat Delhi­vel, ezt szemléljük úgy, mint amelynek két végpontja között meghatározható távol­ság, úgy is mondhatjuk: tér van, aminek az áthidalásához idő kell. Ez a vonal tehát egy tér-idő jelenség. Amíg otthonról ideértem, térben és időben utaztam. Mondandóm lénye­ge azonban az, hogy ennek az utazásnak léte­zik egy harmadik dimenziója is, amit az egyszerűség kedvéért felfelé irányulónak nevezek. Felfelé azért, mert az én kelet-európai falumnak a széléről, nagyon szegény emberi környezetből indulva jutottam az Ön klinikájáig. Ez úgyszólván felmérhetet­len emelkedés! Ez az általam rajzolt vonal, ugye, térbeli és idő­beli utazást jelez, míg amiről felvilágosítással próbálok szolgálni, az grafikonon jelölhetetlen társadalmi utazás a magasba.

– Nem, kérem, ez nem úgy karrier, ahogyan Ön gondolja, hanem ez több évtizedes, országos kádermunka része, és … Na, ezt most abbahagyom …

– Szabadna tudnom, hány találkozóra, illetve beszélgetésre tervezi ezt a kúrát? Bo­csá­nat, igaza van. Megértem, hogy ez most nem eldönthető, hiszen az … események további alakulásától függ. Néhány találkozónk azonban bizonyosan lesz, és akkor megkísérlem világosabbá tenni, amibe most belebonyolódtam. Most csak visszautalnék arra, hogy büszkeség töltött el, amikor Mr. Nath nyomatékosította, hogy Ön kiválóan kép­zett, Amerikát is megjárt pszichiáter és Önnél a legjobb kezekben leszek. Ne, Ne! Ne szerénykedjék! Mr. Nath nemcsak meghitt barátom, de – magamon szerzett tapasz­talatból is tudom – nagyszerű sebész, de azonkívül is minden paraméter szerint olyan személyiség, aki­nek bátran hihetek.

– Na, igen. Az emberi öntudatnak, vagy én-tudatnak hízeleg, ha tudja, hogy a leg­job­ban képzett emberek működnek a karban­tartásán. Ezért volt az említett s a későb­biek­ben még bővebben kifejtendő büszkeség^érzetem, amikor Mr. Nath azt ajánlotta, hogy Önhöz forduljak, s amint jeleztem: ez a tanács meg is nyug­tatott.

– Ámde ez a nyugalom hamar nyugtalanságba csapott át, mégpedig odáig hatóan, hogy majdnem lemondtam az önnel való találkozásról. Kérem, tudom, hogy most nagyon figyel engem és ez természetes, hiszen ez a dolga és megfigyeléseiből vonja le a követ­keztetéseit s azok alapján dolgozza ki a kuratív eljáráso­kat, de hagyja, hogy figyel­meztes­sem: függessze fel néhány percig az orvos-beteg viszonyt és ne úgy tekintsen szavaimra, mint amelyek árulkodó jeleket mutatnak valamely idegbetegségről. Felejtse el, hogy orvos, én pedig kezelésre járó betegként ülök itt. Még azokról a meg­jegy­zé­sek­ről is feledkezzen el, amelyeket eset­leg Mr. Nath tett, amikor várható jelentkezésemről tájékoztatta Önt. Felteszem ugyanis, hogy nemcsak nekem beszélt Önről Mr. Nath, hanem Önnek is rólam. Jó, most azt mondja, hogy semmit nem közölt Mr. Nath, és ezt vagy elhiszem, vagy: nem. Ez a részlet azonban fölöslegesen terheli beszél­geté­sün­ket. Lehet, hogy semmit nem árult el rólam – legkevéssé gyanúiról – Mr. Nath, lehet, hogy csupán melegen ajánlott az Ön figyelmébe, kommentár nélkül. Az ő szerepét ezen a ponton ki is iktathatjuk.

– Bocsásson meg, ezt a ventillátort itt a fejünk felett nem le­hetne kissé erősebbre kapcsolni? Fullasztó hőség van kint, és itt is érzem, hogy ncdvesedik az ingem. Egyéb­ként nem is értem, hogy ha Önnek olyan jól megy – legalábbis okkal követ­kez­tet­he­tek erre a pompázatos és drága dísztárgyakkal ékes váróterméből és ennek a szobának a berendezéséből – miért nem korszerű légkondiconálót szereltetett be? Aha … Persze, megértem. Az in­diai páciensek többsége inkább ragaszkodik éhhez a hagyományos levegőkavaróhoz. Értem. Így, hogy sebesebb forgásra kapcsolta, így azért jobb.

– Tehát a nyugtalanságom, illetve az aggodalmaim … Ko­molyan kérem, tekintsen most, hogy úgy mondjam: normálisnak, vagy méginkább éles eszű, művelt és intel­li­gens embernek, ami­lyen egyébként vagyok, illetve voltam, amíg bizonyos figyel­mez­te­tő tünetek … lelki-szellemi állapotom felülvizsgálatára nem késztettek, illetve, amíg en­nek szükségességére Mr. Nath nem figyelmeztetett. De hát amint mondtam, tegyük félre Mr. Nath-ot, tegyük félre az ön előfeltevéseit, és próbáljon rám úgy figyelni, mint egy emberre, akit először lát, s akiről a látottak és hallot­tak alapján kiváló benyomásai támadtak. Ha megpróbál és ha tud így viselkedni, így társalogni velem, akkor meg­győ­ződ­het, hogy helyesen járt el. Szavaimból ugyanis meg kell értenie, hogy józan és ép­elmé­jű emberrel beszél.

– Tájékoztatom, hogy a kocsimat három sarokkal arrébb hagytam. Rágyújthatok?

2.

– Látja, milyen kéjjel szívom a szervezetembe ezt a nyomorult füstöt? Atyaisten, hány­szor hallottam, hogy ezzel gyorsítom a halálomat. Csakhogy hiába ijesztgetnek – nem félek a haláltól! A lezajlása – mondjuk – nem lenne mindegy, mert ha lehetne, szép halálnemet szeretnék választani, végül is azonban bárhogy lesz, úgy lesz … Leg­fel­jebb a mai naphoz képest néhány évvel későbbre szeretném tolni, hogy időm legyen elvégezni azt, amit más nem végezhetett el helyettem. Jó eredménnyel befejezni itt a sors által rám rótt munkát, például ezt a hazám szolgálatá­ban végzett kultúrdiplomáciai missziót, útjára indítani az élet­ben a lányomat… s talán egyéb nincs is. Azután jöhet a halál.

– Azt kérdezi: miért nem ideálltam a kocsimmal, ide, ahol ön által fizetett és fenntartott parkolóhelyek vannak a pácien­sek számára? Na, látja, ez az a kérdés, ami belevisz bennünket a probléma közepébe. Használhatom ezt az … izét hamutartó­nak? Köszönöm.

– Képzelje el, hogy egy elmegyógyász… na jó: pszichiáter klinikája előtt egy dip­lo­mata rendszámú Subaru áll… Miért? Mit keres itt? Persze, hogy a barátja is lehetne. Igen, azt is el­hiszem, hogy vannak diplomata barátai. Ámde akkor miért nem közös ebédnél, vagy vacsoránál találkoznak? Ön itt most dol­gozik, és a munkája egyféle: pszichiátriai rendelés. Ide csak azért járnak az emberek, hogy kezeltessék magukat.

– Ki látná meg, ki látná meg?! Esetleg éppen az, akinek feladata, hogy figyelje a diplomatát! Ugyan, kedves Mr. Dass. Ön vagy valóban tájékozatlan effélékben, vagy pusztán áltatni akar engem. A diplomáciai testületek jelenléte kívánatos az államok és népek egymás közötti kapcsolatainak ápolása érdeké­ben, ezért a világ minden orszá­gá­ban ott nyüzsögnek, ugyan­akkor veszélyes is a jelenlétük. Speciális felkészítettségük és külön­leges jogaik révén olyan információk birtokába juthatnak, amiket a befogadó or­szág rejteni akar és nem kiszolgáltatni. Annak, hogy mit óhajt egy külországi diplo­mata, amikor például idejön Önhöz, megannyi oka lehet. Esetünkben azonban vegyük csak az igazságot, vagyis azért jön, mert rászorul a gyógyításra. És mit kezdjen egy küldő ország a kiküldött, idegbeteg diploma­tájával?! Felfogja, mekkora baj lenne rám nézve, ha saját kol­légáim, a nagykövetem vagy az otthoni nagyfejűék rájönnének, hogy én itt kúráltatom magam?!

– Talán mégis vegye lassúbbra a ventillátort, mert így túl nagy szelet kavar a fejem felett Köszönöm … Khm … Meg­vallom Önnek, Mr. Dass, hogy még a feleségem sem tud jelen­legi randevúnkról. Ha egy magyar diplomata gyógykezelésre szorul, a költ­ségek egy részét megtéríti az állam. Én az összes költséget saját zsebemből fizetem a már említett elővigyázatos­sági okokból. Hagyja csak, elhiszem, hogy nem rokkanok bele az Önnek fizetendő, honoráriumba. Nem probléma. Mindössze azt kérem, hogy a mon­dottakból következően se a munkahelye­men, se a lakásomon ne keressen, legfeljebb Mr. Nathon keresz­tül. Sebészi beavatkozásra szüksége lehet egy diplo­ma­tá­nak, de a hülyeség vagy őrültség elleni orvosi beavatkozás már fölöttébb gyanús lenne.

– Na, igen, a gyanú. Ez az a kulcsszó, ami egy diplomata létezésétől és tevé­keny­ségétől elválaszthatatlan. A befogadó ál­lamnak mindent fel kell tételezni róla, ezért minden óvintézke­dést meg kell tenni ellene. Ámde még a küldő államnak is gya­núval kell élnie saját diplomatáival szemben, ezért egyiket fi­gyelteti a másikkal… Undorító! Nekem az, mert én a legtelje­sebb mértékben ártatlan és ártalmatlan vagyok mind a tetteimet, mind a szándékaimat illetően, de meg kell értenem, ha ezt nem hiszik el nekem … Megértenem? Voltaképpen messze áll tőlem, hogy megértsem. Ha egyszer kiválasztottak erre a feladatra, miért nincsenek irántam feltétlen bizalommal? Hát… erre is van ma­gyarázat. Azt mondják: minden ember változik és… változtat­ható. Be­fo­lyá­sol­ható például érzelmei révén, és szerelmi mámo­rában esetleg ártalmassá lehet. Vagy egyszerűen: megvásárolható. Ha nagyon fontos ember, akkor nagyon sók pénzért, aminek nem tud ellenállni.

– Nem vagyok a téma különösebb szakértője Mr. Dass, ezért nem is untatom a vonat­kozó feltevésekkel, amelyek egy diplo­mata mozgásszabadságát okkal, ok nélkül kor­látozhatják. Én azonban én vagyok, tudom: ki vagyok. Ellenben kicsoda Ön? És kicsoda Mr. Nath, aki megannyiszor biztosít, hogy kebelbeli barátjának tekint? Látja, ha a gyanakvásra való hajlandóság betegségnek minősíthető akkor ezzel a betegséggel már be vágyók oltva, ezt el is könyvelheti. Ez a betegség azonban az emberiség több­ségét megfertőzte s mennél többet gondolkozik róla valaki – esetleg éppen azzal a szán­dékkal, hogy kigyógyuljon belőle –, annál inkább elhatalmasodik rajta a nyavalya.

– Kérem, kérem. Persze, hogy semmi alapja az Önre, pláne Mr. Nathra vonatkozó gyanúsításaimnak. El kell azonban ismer­nie, hogy elméletileg nem zárható ki egy olyan elképzelés, ami szerint Ön is, Mr. Nath is, vagy csupán egyikük valamilyen elő­írásnak, utasításnak tesz eleget velem kapcsolatban.

– Rendben van, zárjuk ki ezt a lehetőséget. Ámde akkor is marad valami, ami okkal keltett bennem nyugtalanságot, amíg tusakodtam, hogy felkeressem-e Önt. Ez pedig a következő. A pszichiáternek beszélgetnie kell a betegével, hogy felderítse a betegség forrását s azután ennek birtokában eliminálja, ha tudja. Márpedig a gyógykezelés eredménye attól függ: mennyit érlel a beszélgetés, amelynek ugye éppen a jelzett cél érdekében mindent-feltáróan őszintének kell lennie. De miben és mennyiben lehetek őszinte? Minden szavammal óhatatlanul elárulok valamit a környezetemről s ezzel árthatok neki.

– Orvosi titoktartás? Ugyan, kérem! A politikai gondolkodás nem ismer lehetetlent; mindenen átgázol, ha azt érdekében levő­nek ítéli.

– Látja, Mr. Dass, most valami nagyon fontosat mondott. Magának is joga van ve­lem szemben gyanakodni! Tökéletesen igaz! S kétszeresen igaz, ha valami rejtegetni­va­ló­ja van, de akkor is, ha nincs. Hátha csupán megjátszom a bolondot, hogy kikutas­sam; hol tart az indiai pszichiátria, milyen a műszerezettsége, milyen gyógyszereket hasz­nál, netán kik a hozzám hasonlóan inkognitóban belopakodó páciensei? Vagy: mit tu­dom én – s mit tudhatja Ön? – miféle ismeretnek akarok még a birtokába jutni? He­lyes tehát az áthidaló javaslata; legyünk gyanakvóan bizalma­sokká. Ezzel be is fejez­tük találkozónk nemhivatalos részét, és áttérhetünk a szokványos orvos-beteg helyzet­re.

– Igen, elfogadok egy Colát, köszönöm.

3.

– Nézze csak ezt az újságot Mr. Dass, amit előhúzok innen a belső zsebemből. Ez egy Hindostan Times. Várjon, széjjelebb nyitom, hogy jobban láthassa. Pillanat, átjövök az íróasztal má­sik oldalára, hogy azonos szögből nézhessük, amit mutatni akarok.

– Na, kérem. Itt ez a fotó egy emberről. Letakarom a képalá­írást és így mondja meg nekem: kit ábrázol ez a fénykép? Nem tudja? Na … de uram, tele vannak vele a világ­lapok és az indiai lapok is! Kint, az Ön várószobájában is megtalálhatók. Annyit segí­tek, hogy politikus az illető. Elhiszem, hogy nem érdekli a politika, de ez az arcmás nem kerülhette el a figyelmét. Nézze meg jobban.

– Hihetetlen, hogy nem ismeri fel, de ezzel a képtelenséggel ne húzzuk az időt, ezért megmondom: a fénykép Mr. Eduard Sevarnadzét, a nemrég kinevezett új szovjet külügyminisztert ábrázolja. Mellőzhetjük azonban a posztját, mert nem ebben rejlik itt, most közöttünk a fontossága. Csak a külsejét nézze, a frizuráját, a szemöldökét, az állát és így tovább. Mit vesz észre rajta?

– Nem! Rossz irányba indult. Nem azt kérem, hogy szemé­lyiségének titkaira pró­bál­jon fényt deríteni, csupán a külsősége­ket nézze és azok alapján mondjon valamit.

– Intelligens a tekintete, jó. Mondtam azonban, hogy ne a tulajdonságai után kutas­son, hanem valami egyéb különlegessé­get fedezzen fel rajta. Várjon csak. Visszaülök a helyemre, szem­ben Önnel, így, mozdulatlanul, ahogyan a fényképészeknél szo­kás, és most pillantson az újságban levő fényképre, aztán engem fotózzon le a szemeivel. Á … Á! Ugye?! Ugye! Erről van szó! Ügy hasonlítunk egymásra, mint két tojás! Ez a hasonlóság annyira tökéletes, hogy ördögien megtévesztő. A minap, egy diplo­máciai fogadáson odajött hozzám egy holland tanácsos, és zavart mosollyal rebegte, mennyire megtisztelő számára a Szovjetunió külügyminiszterével való személyes találkozás. Fel­vilá­gosítottam tévedéséről, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Talán arra gon­dol­hatott, ami a magas politikában gyakori jelenség, hogy kiemelkedő személyi­ségek­hez hasonló külsejű személyeket keres­nek, akiket aztán különféle alkalmakkor fel­hasz­nál­nak, mint a nagy ember hasonmását. Mindenesetre még sokáig kétségei le­hettek, mert a közelemben sündörgött. Ön távoltartja magát az aktuális politikától, ami szíve joga, ellen­ben politikatörténetet olvashatott, s ha elkerülte a figyelmét, felvilágosítom, hogy pél­dául Montgomery tábornoknak meg Churchillnek is voltak alteregóik. Bizonyára megannyi más államférfi esetében is felku­tatnak hasonmásokat, mindenek előtt azért, hogy megtévesszék az ellenséget, aki merényletet akar elkövetni az illető államférfi ellen. Tévedésből aztán gyakran meg is ölik a szerencsétlen alteregót.

– Bármennyire megtisztelő hát számomra a biológiai véletlen, amelynek játéka foly­tán összetéveszthető vagyok a szovjet kül­ügyminiszterrel – a helyzetem nem veszély­te­len.

– Amint azonban megmondtam: nem félek a haláltól, s ha úgy kell végeznem, hogy egy Mr. Sevarnadzének szánt golyó küld a másvilágra, hát… ezt a véget is elfogadom.

– Ne akarjon vigasztalni, hiszen tudomására hoztam, hogy nem vagyok beijedve. Nem foglalkoztat különösebben egy ilyen esetleges, fatális véletlen, de – Önnél jobban tudom – nem tekint­hetem kizártnak sem. És természetesen távol áll tőlem, hogy ezért Mr. Sevarnadzéra hárítsam a felelősséget. Nevetséges lenne.

– Más gondom van vele.

– Amikor először megláttam a fényképét, én rögtön ráismer­tem, illetve, hogy pon­to­sabb legyek, az a sejtelem ébredt bennem: ezt az embert már láttam valahol… Kézen­fekvő­nek tetszik arra gondolni, hogy magamat ismertem fel benne, hiszen ha a tükörbe nézek, olyan, mintha őt látnám – vagyis önmagamat ismertem fel benne. Ez azonban hozzám nem illően együgyű megközelítés lenne, mert azonnal felfogtam, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet.

– Először is: nem túl gyakran bámulom önmagamat a tükör előtt állva, másrészt az em­bernek általában hajlama van, hogy senkivel össze-nem-téveszthetően egyedi pél­dánynak higyje ma­gát, harmadszor pedig, ha mégis tükör elé állok és tüzetesen vizs­gá­lom, amit látok, feltétlenül észreveszek olyan apró eltéré­seket, amelyek valóban min­den ember egyedülvalóságát jelzik. Ráadásul az is rögtön világossá lett számomra, hogy egy frissen kinevezett szovjet külügyminiszterrel, aki korábban Grúziában élt, nem fut­hat­tam össze egy utcasarkon. Legalábbis ennek a valószínűsége egy az ezerbillióhoz. Is­meretségünk tehát máshon­nan származik. Vegye tekintetbe azt is, hogy amennyiben még­is találkoztunk, valamikor, évekkel korábban, akkor nyilván más volt az arca egy­sze­rűen abból következően, hogy fiatalabb volt. Tíz évvel ezelőtt én is más küllemű voltam.

– Aztán – ahogyan az ilyesmi gyakran lenni szokott – egy olyan pillanatban, amikor ép­pen máshol járt az eszem, felvillant bennem: hol találkoztam én Mr. Sevarnadzéval?! Rög­tön tud­tam természetesen, hogy nem vele, hanem tökéletes hasonmásá­val talál­koz­tam, éspedig azzal az arcával, amilyennek itt, az új­ságban láthatja. Ez azonban Mr. Se­var­nadze mai arca, aki viszont pontosan így festett, az harminc év távolából bukkant fel az emlékezetemben. Az az illető tehát semmiképpen sem lehetett Mr. Sevarnadze, mert harminc évvel ezelőtt sem én, sem ő nem voltunk őszek és nem kopaszodtunk …

– Azt kérdezi, hogy egy whiskyt? Jó, de igazán parányit. Fáradt vagyok, és nem akarom, hogy a koncentrálásban meg­zavarjon.

4.

– Tehát harminc évvel ezelőtt, sőt: pontosan tudom, hogy 1956. november ötö­dik­én találkoztam az illetővel Belgrádban, a Terazija nevű téren levő Moszkva szálló kávé­házában.

– Megnyugtat, ha nem tartja túlzásnak, hogy harminc évet ugrottam vissza az idő­ben, és azzal a megjegyzésével is egyet­értek, hogy a terápiához igenis szükség van a mély­tudatban, vagy a tudatalattiban rejlő… izéknek a feltárásához. Mit: egyet­értek?! Alázattal tudomásul veszem ezt a megállapítását, hiszen Ön a szakember s én csak követem a tanácsait. Amennyiben tehát határozottan javasolja, hogy folytassam az emlékezést, hall­gassa: mi történt?

– Az történt, hogy én abban az évben kaptam életem első lehetőségét egy külföldi uta­zásra. Szerény út volt, számomra mégis a legemlékezetesebb valamennyi későbbi uta­zásom között, mert amint mondtam, akkor léptem át először az országhatárt, s ez a sza­bad­ság óriási kitágulását jelentette. Bulgáriába utaztam, éspedig repülővel, ami megint páratlanul gazdagító volt, lévén, hogy korábban soha nem száguldottam a leve­gő­ben.

– Huszonhat éves voltam akkor, és túl az első irodalmi szárnypróbálgatáson, ezért kaphattam utazási lehetőséget a magyar iro­dalmi szervezettől. Abban az időben jókora volt a felfordulás abban a szervezetben, egészen pontosan: forradalmi hangulat ural­ko­dott, ezért nem stimmel, ha felfordulásról beszélek, hiszen amint Mr. Lenin meg­álla­pí­tot­ta: a forradalom a legnagyobb rend, ahogyan ezt Ön is olvashatta nála, appardon: de­hogyis olvashatta, hiszen Öntől távol áll a politika, pláne a lenini… Vagyis a magyar író­szervezetben forradalmi rend uralkodott akkor. Persze, Mr. Lenin mondása leg­alább­is kétértelmű, mert attól függ: honnan figyeljük azt a jelenséget, amit ő a leg­nagyobb rendnek állít. Nekem személy szerint igen tetszett az a forra­dalmi rend, mert egy rossz társadalmi állapot jobbra fordulását célozta.

– Elnézést, nem akarom Önt elvont okoskodással, sem a magyar történelem for­má­ló­dásának előadásával terhelni – mara­dok azoknál a tényéknél, amelyek az én sze­mé­lyes életemet ala­kították. Hm … Igaza volt ezzel a whiskyvel. Határozottan jól­esett ez a korty, s mintha még tisztult volna is az agyam tőle …

– Annál kevésbé lehetnek érdekesek az akkor Ma­gyar­or­szá­gon zajló események, mivel – amint arról Mr. Nath tájékozta­tott – Ön jóval fiatalabb nálam, s amikor én hu­szon­hat voltam, Ön talán tízéves lehetett. Dehát, ha azt mondja, éppen ezért új­donság, amit előadok, akkor folytatom, de hangsúlyozom: nem a történelemről kívánok beszá­mo­lót prezentálni, hanem a saját sorsom alakulásáról, hiszen azt elismeri ugyebár, hogy akár­mek­kora tudásra tett szert Angliában és az Egyesült Államokban, a történelmet nem tudja gyógyítani, hanem csak az egyes embert. He-he … És a honoráriumát sem a történelemtől kapja majd, hanem éntőlem, tehát rám koncentráljon.

– Egy hetilap munkatársaként utaztam Bulgáriába, ahol azon­ban otthoni rangomat messze meghaladó ünnepélyességgel fogad­tak. Én persze tudtam, hogy ami körülvesz, az nem csupán ki­emelkedő voltomnak szól, hanem a két szocialista testvérország egy­más iránti hódolatát fejezte ki, de gyanítom, azért is hordoz­tak körbe az országban, to­váb­bá szerveztek számomra találkozó­kat magas rangú államférfiakkal, mert foglal­koz­tat­ta, vagy pon­tosabb leszek, ha azt mondom: izgatta bolgár testvéreinket, hogy mi is zaj­lik valójában Ma­gyar­or­szá­gon, s egy magamfajta, köz­életben járatos ember tapasz­ta­la­tai többet mondhattak a hiva­talos csatornákon érkező információknál. Még azt is mond­hatom, nemcsak izgatta, de aggasztotta is bolgár testvéreinket, ami­képpen vala­mennyi szocialista testvérország közvéleményét, hogy ugyan, mi a csodát akarnak a ma­gya­rok?

– Szóval igen fontos volt a szerephelyzetem Bulgáriában, s a sok fényes vendéglátás már-már velem is elhitette, hogy én, magam vagyok a fontos – önmagam kiemelkedő jelen­tősége miatt. Ebből következően fontoskodó és ünnepélyes voltam, hogy meg­fe­lel­jek annak, amit elvárnak tőlem. Ez minden tekintetben sikerült is, talán azt az egy esetet kivéve, amikor egy rangos kultúrintézményben a tiszteletemre adott fogadáson beszeszeltem és az asztal alatt fogdosni kezdtem az intézmény párttitkár­nőjének a térdeit. Későbben kisétáltam vele a Mr. Dimitrovról elnevezett parkba, ahol csóko­lóz­tunk is, de hát ezt nem tartottuk főbenjáró bűnnek, hiszen egy elvtárs és egy elvtársnő csókolózott egy harmadik elvtárs emlékére alapított helyen, vagyis minden pártszerű és elvszerű keretek között maradt, amennyiben sejtelme van azokról a fogalmakról, amelyeket a helyzet érzékeltetése okán alkalmazok. Ha nem pontosan érti is mondan­dóm velejét, annyi tanulságot mindenképpen levonhat, hogy a mi szocialista vilá­gunk legalább annyira különös lehetett akkoriban, s az lehet ma is egy kívülállónak, mint mondjuk az Önök ezerarcú vallási élete egy európai számára.

– Elfelejtettem említeni, hogy én 1956 októberének tizenötö­dik napján mentem Bul­gáriába, két hétre szóló meghívásnak téve eleget. Országjárásom során termé­sze­te­sen elutaztam a tenger­partra is, ami megint maradandó emlékemmé lett, hiszen először láttam tengert. Sajnos, ezekről az emlékeimről nincsenek doku­mentumaim, tudniillik annak ellenére, hogy igen jó minőségű fényképezőgépet kaptam kölcsön a hetilapom fotósától, elfelejtett filmet dugni bele, s én üres gépet kattogtattam lelkesen egész bulgáriai utam alatt. Fényképezőgép is akkor került előszörre a kezembe s bár a film­tekerés, távolság- és fénybeállítás, valamint az elkattintás elemi mechanizmusait meg­ta­nul­tam fotós barátom­tól, arra nem gondoltam, hogy fényképezés nem valósítható meg film nélkül, és amint említettem, fotós barátom is elfeledkezett a filmről, vagy talán azt hitte, lesz annyi eszem, hogy filmet vásárolok. Nem volt. Így azután rengeteget fény­képez­tem ugyan, sok bolgár ismerősöm címét felírtam azzal a céllal, hogy majd küldök nekik a közös fényképekből, de hát az említett hiányos­ság miatt mindebből semmi nem lehetett.

– Azt mondja: még egy whiskyt? Nem bánom, de igazán csak egy ujjnyi legyen.

5.

– Noha igyekszem elkerülni, hogy a magyar történelem ese­ményeivel terheljem Önt, az én problémám jobb megértése érde­kében mégis szóba kell hoznom egy-két adatot, nevezetesen azt, hogy 1956. október 23-án polgárháború tört ki Ma­gyar­or­szá­gon. Ekkor még Bulgáriában voltam, és mivel a bolgár politikai veze­tés nem tájékoz­tatta a közvéleményt a váratlan és döbbenetes Ma­gyar­or­szá­gi eseményről, így én sem hallottam róla. Az úgy­nevezett Sipka-szorosban, a Balkán hegység egyik csúcsán időz­tünk, amikor tolmácsom – hatvan fölötti úriasszony, akinek a férje a második világ­háború előtt Budapesten dolgozott a bolgár nagykövetségen – félrevont, és riadt arccal mutatta a bolgárok egyes számú újságjának, a Rabotnyicseszko Delónak az utol­só oldalát, ahol a sporthírek közé dugva volt pár soros tudósítás arról, hogy Buda­pes­ten és Debrecenben, amely utóbbi akkor Ma­gyar­or­szá­g harmadik legnagyobb városa volt, szóval, hogy ebben a két városban ellenforradalmi felkelés tört ki, amit azon­ban a szovjet csapatok levertek.

– Jól ismervén a szocialista sajtóviszonyokat, rögtön tudtam, hogy a hír nem igaz, legalábbis nem így igaz. Hoppá! … Ez az látja, amit el akartam kerülni! Ez az, amitől féltem! Semmi­képpen sem lehetek úgy őszinte, hogy azzal ne ártsak hazám és eszmém jóhírének, holott ezt a bűnt nem akarom elkövetni. Ja? Hogy az Önök újságjai is szok­tak hazudni? Akkor egálban va­gyunk. Kérem, hogy ezután is ügyeljen a szavaimra abból a szem­pontból, hogy ha rosszat mondanék országomról, akkor gyorsan mond­jon valami kompromittálót az indiai állapotokról, és ezzel ki­egyenlítsük a számlát. Na, erre az ijedtségre muszáj innom egy kor­tyot. Öntsön magának is. Ha nekem használ, Önnek sem árthat.

– Á-á-á! Ez megint jólesett. Az is jólesett, hogy sajtóügyben megnyugtatott, mert így kevésbé gátlásosán megvallhatom, hogy nem hittem a bolgár újság hírének. Tudja, ál­talános szabály volt az én akkori sajtótevékenységem idején, hogy vagy elhallgattuk az igazságot, vagy szépítettük. Akkor szépítettük, ha már nagyon nem lehetett róla hallgatni. Úgy okoskodtam tehát, hogy lehet valami igazság a hírben, de a helyzet sokkal súlyosabb, mint ahogyan tálalják. Azt kértem a tolmácsnőtől, hogy a további úti­programokat hagyjuk el, és azonnal menjünk vissza Szófiába. Majdnem elfelejtettem hangsúlyozni, hogy bár a polgárháború október 23-án tört ki nálunk, a jelzett bolgár hír csak október 26-án jelent meg. Ez azért fontos, mert a vendégszereplésemből már csak négy nap volt hátra, és én mindenképpen haza akartam jutni. A tolmácsnőm ugyanis tudni vélte, hogy a bolgár kormány minden Ma­gyar­or­szá­gra irányuló utazást leállított, s aggasztott, hogy ezt a tilalmat esetleg rám is kiterjesztik. Ámde: mit csinál­hattam volna ott nyelvtudás és mindenféle egyéb tudás nélkül? Nem, nem, én feltétlenül haza akartam jutni, bármi várt is rám otthon, hiszen ott élt anyám, feleségem, gyerekem, a barátaim, egyszóval ott volt a hazám.

– Megenged még egy whiskyt? Elnehezült kicsit a szívem, és szükségét érzem, hogy oldjam az idegeimben nyargalászó feszült­séget… Phüüü! … Ez most minden korábbi kortynál jobban esett! Ha nem zavarja, megint rágyújtanék. A cigaretta is min­dig csökkenti bennem a feszültséget.

– Egén … Hol is tartottunk? Ja, igen. Visszarobogtunk tehát Szófiába, egyenesen az ott működő Magyar Intézetbe, annak a megfelelőjébe, amelynek én itt Delhiben az igaz­gatója vagyok. Ott azonban zárva találtuk az Intézetet. Három nappal korábban zár­ták be, azon a címen, hogy tatarozzák. Minthogy akkor még gyakorlatlan utazó vol­tam, és járatlan a diplomáciában, fel sem merült bennem, hogy a magyar követségre men­jek, s talán fölös­leges is lett volna. Semmi segítségre nem volt szükségem, csupán hiteles híreket akartam szerezni Ma­gyar­or­szá­gról, és nem biztos, hogy ezt meg­kap­hattam volna a követségen.

– A hazámtól való elzártságomon csak úgy tudtam változ­tatni, hogy elfogadtam tol­má­csom ajánlatát, miszerint az ő laká­sán megpróbálhatnék rádiót hallgatni. Nagy bátorságra vallott ez az öreg hölgytől, mert a külföldi – s ez esetben még a testvéri magyar – rádió hallgatása is tiltott volt, ezért magamra hagyott a rádióval, amit addig csa­var­gattam, amíg Budapestre nem leltem. Órákon át csak a Himnuszt, Beethovent és más klasszikusokat hallgathattam, mivel a szokásos műsor teljesen meg­vál­tozott. Aztán végül mégis eljutott hozzám néhány szófoszlány, amelyből kiderült, hogy a magyar nép levetette magáról a szovjet rabigát, és felvirradt a szabadság napja!

– Öröm és szorongás váltakozott bennem, tudniillik véres har­cokról is hallottam. A poli­tikai változás milyenségére azokból a nevekből következtettem, amelyeket is­mer­tem, de a teljes otthoni átalakulás mélysége és irányultsága ettől még nem bonta­ko­zott ki előttem, csupán a vágy erősödött bennem, hogy haza kell mennem.

– Bolgár vendéglátóim, főként némely ifjú kollegám tartóz­tatni akart, végül azon­ban megértették, hogy nem maradhatok. Annál inkább, mert arról senki sem tudott egy­értelmű felvilágo­sítást adni, hogy maradásom esetén mi történne velem? így hát elbúcsúztunk.

– Igazán kedvesek voltak. Mint a mesebeli, hosszú vándor­útra indulót, minden szük­ségessel bőségesen elláttak. Kaptam konzerveket, borokat meg olyanféle, vad­disz­nó­ból készült kol­bászt, amivel ha most ráütnék ide, az Ön íróasztalára, eltörne az asztal. Egyik ifjú pályatársam verset is írt utazásomról, amelyikben úgy szerepeltem, akár az a hős, aki elindul, hogy levágja a hétfejű sárkánynak mind a hét fejét. Akkorra már hivatalosan is elismerték, hogy Ma­gyar­or­szá­gon ellen­forra­dalom van, amely a szocia­lizmus ellen irányul, s amelyet ilyen módon ellenségesen kell a bolgár népnek szemlélni, hasonlóan ahhoz, ahogyan a többi szocialista testvérország kormányai szemlélték és szemlél­tették polgáraikkal.

6.

– Hazafelé vonaton utaztam. Ezt még Budapesten így ter­veztem, s egyáltalán nem a vonat miatt, amin már sokszor ültem, hanem a lehetőség okán, hogy Jugoszláviát homlokmagasságban látva átszelhetem.

– Nos, hogy jobban megértessem Önnel magam, itt megint egy politikával össze­függő kitérőt kell tennem, de ígérem, hogy ezt igazán csak a lehető legnagyobb mér­ték­ig vázlatosan teszem.

– Bizonyosan Ön által is jól ismert az az emberi beidegződés, amely szerint az eret­ne­ket vétkesebbnek tartja, mint az eredendő bűnöst. A Mr. Tito által vezetett Jugo­szlá­via pedig az eretnek­ség minden ismérvét magán hordta. Rútul szembefordult a szo­cia­lis­ta világtábor, elsősorban a Szovjetunió eszméivel és gyakor­latával, s árulóként a ka­pi­talista világ hatalmasainak láncos ku­tyája lett, állandóan csaholt, vicsorgott és leste, hogy mikor en­gedik el gazdái a láncról, és mikor ugorhat a szocialista világ torkának. Mind­ezt nem saját véleményként mondom, hanem az akkori szocialista politikai ve­ze­tők nézeteit idézem, amely néze­tek azonban tagadhatatlanul befolyásolták az én vé­le­ke­désem alakulását is. Ámde Mr. Sztálin halála után, vagyis 1953 után ez az általános ítél­kezés módosult Jugoszláviával kapcsolatban. Igen halkan bár, de itt-ott rebesgetni kezd­ték, hogy a dolog… talán egy kicsit másként van, mint azt korábban tudni véltük …

Az én első külföldi utazásom idején, tehát 1956-ban pedig már annyira megenyhült az ellenséges érzület a déli határainkon élő szomszédaink iránt, hogy én például Jugo­szlá­viát átszelő vonat­jegyet vásárolhattam. Egymás nyakába ugyan még nem borul­tunk, de körvonalazódtak a törekvések, hogy jószomszédi viszony ala­kuljon ki Jugo­szlá­via és Ma­gyar­or­szá­g között, s a lehetséges mér­tékig tisztázódjanak a korábbi félre­értések.

– Mindezek ellenére azonban Jugoszlávia továbbra is különös hely maradt a köz­ítél­ke­zés szerint. Jó, jó, elhisszük, hogy téved­tünk, amikor úgy hittük, hogy szőröstül-bőröstül kapitalista lett, de azért nem is eléggé szocialista. Voltaképpen akkorhát: milyen?

– Erre a kérdésre akartam én is keresni a választ, amikor megragadtam az alkalmat, hogy legalább vonatablakból széjjel­láthassak az olyannyit átkozott és korábban her­me­ti­kusan elzárt világban. Hiszen valamikor sokkal nagyobb volt az ellenséges­kedés a szocialista világtábor és Jugoszlávia között, mint mond­juk – erről talán Ön is tud vala­mit –, Pakisztán és India között bármikor is. Fegyveres harcba ugyan nem keve­red­tünk egymás­sal, de az eszmei ellentét sokkal nagyobb volt közöttünk, mint a hajdan In­dia részét képező pakisztáni világ és az Önök világa között. S motiválta kíván­csi­sá­go­mat az is, hogy az embert mindig jobban vonzza az, ami tiltott, mint ami engedélyezett.

– Témánktól teljesen függetlenül jegyzem meg, hogy soha nem tapasztalt módon jó hatással van rám ez a whisky. Szinte markolhatóan valóságnak érzem, hogy tisztul tőle az agyam, frissül az emlékezetem. Milyen márka is ez? Ahhá!… Persze, hogy jólesik, hi­szen ez a legdrágább fajta, már amennyire én jára­tos vagyok effélékben. Nem tudok ellen­állni az ajánlatának, és csakugyan leeresztek még egy kortyot. ígérem, hozok magá­nak egy ugyanilyet, de igyék velem legalább egy molekulányit. Van egy olyan magyar köz­mondás, hogy ökör iszik magában … El­nézést, ezt nem durvaságnak szántam, csupán idéztem egy mon­datot úgy, ahogyan az a nép ajkán termett, és a nép mindig pon­tosan fejezi ki magát, és mindig a színtiszta igazat mondja … Cheers! Egészségére!

– Tehát: irány Jugoszlávia, Bulgária felől. Na, amikor a ha­tárra értünk, már meg­érintett az első figyelemre érdemes jelenség.

– Tudja, a második világháború után a szocialista országok olyan tisztelettel tekin­tet­tek a Szovjetunióra, hogy másolni próbálták, amiben csak lehetett. így például a katonai egyenruhák is a legtöbb szocialista országban megszólalásig hasonlítottak a szovjet katonai egyenruhákhoz. Ez valami afféle jelenség volt, mint amikor a sznob alantasan imád alantas dolgokat. Ennek az ájtatos imádatnak lett aztán – egyebek mel­lett – a következmé­nye, amit 1956-tal kapcsolatban említettem. Megfigyeltem ugyan­is, hogy a fellobbanó gyűlöletek gyakran kizárólagos jelei koráb­ban létezett, lobogó szerelmeknek… A jugo­szláv határőrök egészen mások voltak, mint például a bolgárok, vagy a magyarok. S nem is annyira az lepett meg, hogy a szabásmintát illetően kü­lönbözött a ruhájuk, de különbözött a modoruk is.

– Mit mondjak, hogy ezt kellőképpen érzékeltessem?… Gondoljon arra, hogy mi a kü­lönbség itt, Indiában egy tanulatlan és egy tanult ember között. A viselkedésük kö­zött. Vagy… ne, ez nem elég hiteles vetülete annak, amit átéltem. Gondoljon in­kább ar­ra a nagy darab férfiúra, aki itt ül az Ön várójában por­tási vagy, tudom is én, milyen mi­nő­ségben. Gondoljon őrá és önmagára, s próbálja felmérni a különbséget… Hát: kö­rül­belül ekkora volt a bolgár és a jugoszláv határőrök közötti különbség. Távol áll tő­lem, hogy bántsam bolgár barátainkat, mert a mi határőreink is hozzájuk hasonlóak vol­tak, s mivel ezt a darabos­ságot, rossz modort már otthon is bőven megtapasztaltam nem­csak a határőröknél, de bárhol, ahol hivatalos személyekkel akadt dolgom – ezért me­redt nagyra a szemem, amikor a csinosan öltö­zött és csiszolt viselkedésű jugoszláv határ­őrökkel összeakadtam.

– Ami talán leginkább megragadott, az a fesztelenségük volt. Ez ugyebár sok­féle­képpen érthető, mert fesztelenség az is, ha valaki nyegle, vagy egyenesen szemtelen, itt azonban másról volt szó. Ezek úgy voltak fesztelenek, ahogyan a szabad ember az, a szolgához képest. És megint hadd utaljak az előszobában ülő óriásra, aki nyilván elég jó fizetést kap Öntől ahhoz, hogy ren­desen táplálkozzék és öltözzék, s bizonyára úgy választotta ide annak idején, hogy jó modorral is rendelkezzék, hiszen előkelő pácien­sei vele kerülnek először kapcsolatba, amikor ide belép­nek, s egyáltalán nem mindegy, hogy ez a kapcsolat milyen be­nyomást kelt bennük. Szóval ez a Cerberus itt, az Ön várójában udvarias, előzékeny, tapintatos, ezt magam is igazolhatom, ugyan­akkor – s ez mondandóm veleje! – mégis szolga! Szolga voltából következik udvariassága, amit azzal is behelyettesíthetek, hogy: alázatossága. Ez az, látja, ami nem érződött a jugoszláv határ­őrökön. Higgye el: az ilyesmihez titokzatos érzékem van s azonnal meg is fogalmazódott bennem a szocialista valóság szempontjából ideológiai eltévelye­désnek minősíthető felismerés: ezek itt egy szabad ország szabad polgárai! Ezeket nem feltétlen megbízható­ságuk, vak engedelmességre utaló készségük, nem paraszti vagy munkás származásuk alapján választották ide, hanem kizárólag a feladat jó ellátására való, szakmai alkalmasságuk alapján.

– Amikor ezekről az emlékeimről beszélek, ne feledje, amire már utaltam: először nyit­hattam rá akkor a szemem a saját hazá­mon kívüli világokra, vagyis úgyszólván tu­dat­lan gyermekként csodálkoztam rá azelőtt nem látott látványokra, amint fel­te­he­tő­en Ön is vallja azt a pszichológiai megállapítást, amely szerint a gyermek a leg­jobb meg­figyelő – hát minden úgy áll előttem, akár­ha most történne. Ugyanakkor hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a gyermek nemcsak jó megfigyelő, hanem tudatlan is, és ez nagy veszély egy felnőtt esetében … Az emberek általában tudat­lanságból kö­ve­tik el bűneik felét, amint erre az én esetemben is találhatunk majd példát.

– Azt ígértem, rövidre fogom ezt a kitérőt, de Önnek ugyebár az a célja, hogy minél jobban megismerjen, s bár az én munka­körömben hazudni olykor a legszentebb köte­les­ség, önmagam alapos bemutatásához nélkülözhetetlen ez a bőbeszédűség. Ha ugyanis Mr. Nathnek van valami igaza abban, hogy rendezni kellene szellemi ház­tar­tá­so­mat az ön segítségével, akkor ehhez a rendezéshez elengedhetetlenek meg­pe­né­sze­dett emlékeim és gondolataim is, mert ezekkel vagyok az, aki vagyok… Na, gurítsunk le még pár kortyot! Maximum az történhet, hogy agyoniszom magamat, és meghalok. Ne örüljön azonban előre, mert ha meghalok, akkor még többet beszélek, ugyanis akkor majd a mostaninál sokkal többet tudok… Phüüü! De jólesett! Lehet, hogy ezért a lendületes italozásért haragudni fogok majd magamra, de ne féltsen önmagamtól nagyon, mert legritkább ember az, aki nem bocsát meg önmagának … Hi-hi… Remé­lem, osztja ezt a megállapításomat, mert ez tök igaz!

– Nem szállók vitába önmagammal és elismerem, hogy amit mondtam, az igaz; viszont az is igaz, hogy az ember nem az igaz­ság által él, hanem az emlékezet által, ezt bárki másnál is meg­figyelheti, tehát vissza az emlékekhez!

– Előbb azonban valami másról. Bizonyára emlékszik még arra, amint beszél­ge­té­sünk elején előadtam valamit abból, amit az én hazámban évtizedek óta zajló káder­munkának neveztem. Magyarra, azaz: angolra fordítva ez azt a metódust jelzi, ahogyan szocialista keretek között kiválogatják, azután egy felfelé ívelő pályán útnak indítják az embereket. S ácsi! Amint már céloztam rá, ez nem azonos azzal, amit Ön karriernek ismer, lévén, hogy aki befut egy karrierutat, az ugyebár célt tűz maga elé, aztán legjobb képességeit működésbe hozva, erejét nem kímélve küzd a világ ellen, illetve az akadályok ellen, amelyeket legyőzve a céljához érhet. Eléri-e a célját, vagy sem – az aztán már eszétől, erejétől és szerencséjétől függ. Aki elbukik, az vagy nem elég tehet­séges, vagy nagyon szembe kapta a szelet. Mindenesetre: valóságos viszonyok között mé­rettetik meg, birkózva olykor vá­ratlanul előbukkanó akadályokkal, saját gyönge­sé­gei­vel, avagy éppen azokkal, akik hozzá hasonlóan indultak útnak.

– Az úgynevezett káderrel azonban egészen más a helyzet! Az ő esetében semmi más nem fontos, csak az, hogy alkalmas eszköz-e azoknak a kezében, azoknak az oly­kor áttételes szolgá­latában, akik őt kiválasztották. Az én kiválasztásom idején az volt a leginkább uralkodó ideológiai feltétel, hogy a kiválasz­tandó munkás vagy paraszt legyen. Nyilván a Szovjetunióból szerzett ismeretek birtokában, ugyanis ezek látszottak leginkább alkalmasnak arra, hogy eszköz-emberekké legyenek. Azt mond­tam az imént, hogy az ember nem igazság által, hanem emlékezet által él, és ezt most kiegészítem azzal, hogy emlékezet viszont nem létezhet jelen nélkül. Kell a most, hogy emlé­kez­hes­sek, kell ez a jelenvalóság itt, az Ön íróasztala mellett, hogy innen, mint valami fix pont­ról visszaláthassak. Ámde azért is kell ez a jelen, mert a holnap mindig ma kez­dő­dik, tehát a jövőmet is innen láthatom igazán, az Ön íróasztala mellől, azaz a nagybetűs Je­lenből. S hogy milyen lesz ez a jövő? … Na, erről később. Most vissza, a múlthoz.

– Azért, hogy lássa: ezekről az ügyekről szólva mennyire ma­gamról is beszélek, nem tagadom le, hogy tízezer kilométernyire és negyven évnyire innen, a már említett faluban, Püspökladány­ban én is úgy választódtam ki, mint a többi sok ezer. Paraszti származású voltam, és egy szűzlány módjára hittem kiválasztóim­ban és a szocialista eszmében. Azaz: hittem valamiben, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Tudja, az emberek hinni szoktak azokban a dolgokban, amiket csak magasztalni hallanak – vitatni soha. Különben is azt mondogatták, hogy nem kell minden rész­letében tudnom a dolgokat, mert vannak, akik tudják helyettem, s eljön az idő, amikor én is megtudom, addig pedig higgyem el, hogy nemcsak a tudásban, hanem a tudás megszerzésében is óriási boldogság rejlik, csak figyeljek, csak tanuljak és higgyek abban, kizárólag abban, amiről meg akarnak győzni, ugyanis nem sok eszme kell, hanem egyetlen szilárd meg­győződés. Akkor még nem tudtam, hogy akinek nagyon szilárd meggyőződése van, az könnyen üldözővé válik, s azt sem tudtam, hogy az üldözőt is előbb-utóbb üldözik. Nem ismertem a félelmet, s nem tudtam, hogy a félelemtől kell a legjobban félni!

– Nevelődtem és emelkedtem, akár a többi hozzám hasonló. S láttam azokat, akik velem együtt indulva kész káderekké let­tek, egyszersmind készek az eszmei el­köte­le­zett­ség jegyében arra, hogy szadisták, aljasok, totálisan erkölcstelenek, hazugok, tolva­jok, egyszóval: mindenre kész gonosztevők legyenek egy szépnek érzett eszme jegyé­ben, nem tudván és meg nem értvén, hogy mindig az erőszak valósítja meg a legszebb eszméket is. Egy genetikai törvény és a kiválasztok tévedése folytán azonban én kétszeresen rosszabbul jártam a többinél, mert nekem természetes eszem és többféle jó érzékem, egyebek mellett erkölcsi érzékem is volt, s mindezek révén kezdtem felismerni, hogy az a Paradicsom, amelyben élek és másokat is éltetni akarok minden­áron, az nem a magam választotta Paradicsom, hanem engem oda beűztek, és szám­űz­het­nek valakit akár a Paradicsomba is, az ott is száműzöttnek érzi magát. Minden erőm­mel törekedtem, hogy haladjak a többiekkel a kijelölt úton, a kijelölt irányba, és haladtam is va­lamit, amennyiben haladásnak nevezhetjük az ostobaság csökke­nését. Igen raffinált jelenség volt ez, mert kettős értelemben kell felfogni a haladásomat. Egy­részt növeltem a látszatot, mintha idomulnék az idomítok idomításához, másrészt mindinkább nö­vekedtek kínjaim a derengő felismerések nyomán. S hiába pró­bál­koz­tam ez ellen küzdeni – nem sikerült! … Elnézést, amiért az asztalára ütöttem, de képtelen vagyok fékezni az indulatai­mat …

– Szóval, nem sikerült a terv, hogy elhülyítsenek; nem tudtam legyőzni magamban a mindinkább ágaskodó, kíváncsiskodó, rá­ismerő, aztán önemésztő hajlandóságomat, nem voltam képes elporlasztani maradék értelmemet, amelynek átkos működése, lám, az őrület szélére kergetett. Ide, az Ön rendelőjébe kergetett!

– Nem, nem, ne aggódjon … Kicsi türelmét kérem, és össze­szedem magam … Hát nem iszonyú, ahogy itt görnyedek, ahogy remegő szájszéllel próbálom elfojtani feltörő síró­görcsömet, ami nemrégiben három napig gyötört egyfolytában, s akkor hívta szegény feleségem Mr. Nathot, de hát mit segíthetett volna raj­tam egy sebész, ha csak a torkomat el nem vágja? Kértem is rá, és mondtam is neki, hogy ha ő nem teszi meg, akkor megteszem én … Nem először történt, hogy úgy éreztem akkor: igazán meg kellene tennem, s bár Ön még nyilván soha nem került hasonló helyzetbe, de talán hasznát veszi mint pszichológus, ha megmon­dom: az öngyilkosság tervezett gondolata igen erős vigasz lehet olykor.

– Szóval, semmit nem tehetett Mr. Nath, mint azt ajánlotta, hogy jöjjek el Önhöz, és most itt vagyok, de percig sem hiszem, hogy segíthet. Csak az lehetne a segítség, ha mindent el tudna felejtetni velem, ha kioperálná agyamból az értelmet, amely fáj, lüktet és villódzik, akár egy kikötői reflektor, és pillanatonként újra meg újra bevilágítja azt a nyomorúságos vergődést, amit sor­som nagyobbik részének mondhatok … Tudja, azért beszélek ilyen felgyorsultan és folyamatosan, mert akkor talán nem sírok, csak a könnyem folyik, azt meg letörlöm, azt meg el kell viselnie, aminthogy ezt az Ön számára mindeddig nyilván példátlan kór­esetet végig kell hallgatnia, akár érdekli, akár nem, akár untatja, akár nem. Engem is untat az egész világ, és tudom, hogy a világ is un engem, de hát egy időre össze vagyunk zárva. Végig kell a mondókámat hallgatnia, mert fizetek érte, és ha bizonygatná sem hinném, hogy közönnyel tekint a pénzre, mert csak tökfejű ember dolgozik másért, mint a pénzért. Ön pedig ráadásul in­telligensnek látszik, aki azt a költői képet is megérti, hogy a trónjától foszt meg egy királyt minden­ki, aki megveti a pénzt. A pénz ugyanis boldogít, s még az a haszna is megvan, hogy segít megtartani a tisztesség útján.

– Kérem tehát, maradjon nyugton, és várja meg, amíg én is megnyugszom. Ne akar­jon rajtam segíteni, mert a magam gyógyí­tására csak magam vagyok képes. Önnek csak az a dolga, hogy meghallgasson a pénzemért.

7.

– Nem is kértem engedélyt látja, hanem csak rágyújtottam. Amint korábban mond­tam: a nikotin nyugtat. Na, és ez az ital? Nézze, alig tudtám levenni a számról az üve­get! Érdekes, hogy máskor jóval kevesebb is megárt, most meg egyre józanabb leszek tőle, és főképpen ez is csillapít. Tudja, milyen ötletem támadt? Tekintsük úgy ezt az üve­get, mint ami az enyém, és úgy kínálom belőle, mint a sajátomból. ígérem, hogy ho­zok majd ugyanilyet, s hihet az ígéretemben. Legyen a vendégem és ne sajnálja magá­tól! Tudom, hogy szeretik az indiaiak, és még az Önhöz ha­sonlóan tehetős emberek is ne­hezen jutnak hozzá, mert ostoba törvény tiltja a forgalmazását, ezért valószínűleg Ön is titokban vásárolja, magamfajta diplomatától. Nem bántó éllel szólok erről, mert na­gyon is megértem, ha szeretik az indiaiak, hiszen rogyásig itták ezt itt az angolok is, és vedelik a manapság itt lábatlankodó, egyéb nációkhoz tartozó diplomaták is. Állí­tó­lag jó védekezés a klíma ártalmai ellen. De ahogy most érzékelem, jó védekezés ál­ta­lá­ban mindenfajta gyöngeség, továbbá a bolsevizmus ártalmai ellen is… Ne akarjon csön­de­sí­te­ni, mert most már belelendültem! Nem kívánok fölöslegesen hősködni, mert sze­rintem hősnek lenni a legrövidebb lejáratú foglalkozás és iménti halálvágyam el­le­né­re, még sok tennivalóm van ezen a Glóbuszon. És ez a Glóbusz nem áll meg attól a for­gásában, ha olyanokat mondok, amilyeneket hallgatni is veszélyes.

– Szó sincs róla, hogy nekem valami gyógyszert próbáljon adni. Semmi bajom, és még­csak fáradt sem vagyok, sőt: szeret­ném, ha Ön nyugton maradna végre, és hall­gatná a folytatását annak, amit elkezdtem.

– Hol is hagytam abba? Ja, igen! Jugoszláviában vagyunk tehát, ahol a határőrök lát­vá­nya és viselkedése egy számomra addig ismeretlen világ fuvallatát hozta. Azóta per­sze tudom, hogy alapos tévedés volt részemről a jugoszláviai állapotok felértékelése, de hát abban az időben ahhoz az emberhez hasonlí­tottam, aki nem tudja, mit keres, ezért azt sem tudja: mi az, amit talál. Addigi életemben szerzett ismereteimhez képest kel­le­me­sek voltak első benyomásaim.

– Ezeknek a benyomásoknak az értékéből aztán levont vala­mit, hogy miután át­néz­ték az útlevelemet, nem adták vissza. Igaz viszont, hogy továbbra is udvariasak marad­tak és mo­solyog­tak, amikor otthagytak a kupéban. Nem értettem útlevelem el­vételének a célját, de azért nem is nyugtalankodtam nagyon, mert a kezdeti jelekből következően bi­za­lom­mal voltam irántuk, azonkívül robogott velem a vonat Belgrád felé – robogtam haza­felé.

– Belgrádba érve aztán megjelent a határőr, aki elvette az út­levelemet, és intett, hogy kövessem. Az állomás egyik irodájába mentünk, ahol a határőr átadta az út­le­ve­le­met egy hivatalnoknak, aki – miután beletekintett az okmányba – magyarul közölte, hogy két lehetőség között választhatok: vagy itt maradok Belgrádban, s ez esetben ide­ig­lenes tartózkodási engedélyt kapok, amivel hetente jelentkeznem kell a rend­őr­sé­gen, vagy tovább utazhatok, hiszen érvényes a jegyem, de Ma­gyar­or­szá­gra nem léphetek át, mert jugoszláv oldalon lezárták a határt. A Ma­gyar­or­szá­gról tö­megesen menekülőket át­engedik ugyan, de egy lágerbe zárják, ahol addig kell várniuk, amíg valamilyen döntés nem születik a további sorsukról.

– Naná, hogy az előző lehetőséget választottam! Nemcsak a hallomásokból ismert láger­élet riasztott, hanem vonzott a vágy, hogy megismerjem Belgrádot, és általában von­zott a kaland fel­kínálkozó lehetősége. Megvallottam a magyarul beszélő katonai vagy rendőri személynek, hogy jelenleg ugyan vékony a bukszám, de – hazudtam – is­me­rő­se­im vannak Belgrádban, s azok majd gondoskodnak rólam. Minthogy azonban már esteledett, arra kértem, adjon egy olcsó szállodacímet, ahonnan aztán holnap is­me­rő­se­im­hez indulok.

– Mivel ő is végig barátságos volt, megköszöntem az ideigle­nes cédulát meg a szál­lo­da­címet, és meg­aján­dékoz­tam egy üveg bolgár borral, meg egy rághatatlanul kemény kol­bász­da­rab­bal, elsősorban arra gondolva titokban, hogy könnyítek málhámon, – ki­do­bá­lom a fölösleges terheket a léghajómból, mert bár szé­dültem a soha nem érzett sza­bad­ság mámorától, még magasabbra akartam szállni.

– Elgyalogoltam a fogadóhoz, ami nem volt más, mint egy kimustrált folyami hajó a Dunán, s a kapitánynak – vagy portás­nak? – előre kifizettem az éjszakát, s ezzel tovább könnyítettem helyzetemen, mert egyetlen fillérem sem maradt.

– Kétszemélyes kabinba kalauzolt a kalauz, amely kabinban már ott gubbasztott egy fia­tal­ember, akitől – akkor még gyér angol tudásomra hagyatkozva – megtudtam, hogy ame­rikai világutazó, és éppen hazatérőben van. Fényképeket mutatott, amelyek min­de­ni­kén ő volt, amint kézen áll egy torony tetején Malájföldön, vagy a Himalája egyik me­re­dek szirtfokán. Az volt a terve, hogy ezeket otthon eladja, és a bevételből cukor­ka­üz­letet nyit. E sajátos életcél iránti vonzalmának a bizonyságaként addig erőlködött, amíg elfogadtam tőle néhány szem cukrot, amit fegy­verként is használható vad­disznó­kol­básszal viszonoztam.

– Azzal a tudattal hagytam el reggel a kabinomat, hogy most aztán olyan szabad va­gyok, amilyen még soha. Rejtett gondola­taimban ugyanis már akkor érett volt a meg­győ­ző­dés, hogy ott a haza, ahol a szabadság és viszont, de erről majd még mondok mást is. Most csak annyit, hogy elindultam a bizonytalanba, amely bizonytalanról jó tud­nunk, hogy az esetek többségében a bizo­nyosság anyja …

– Ha csakugyan elutasít, és nem kér többet, akkor nem lötyögtetem itt ezt a kicsit az üveg fenekén, hanem … Jesszusom! Elfogyott az egész üveg? Na, azért még maradt annyi, amin osz­tozhatunk.

– Nagyon kérem, tegye meg, hogy iszik velem csöppecskét. Csak annyit, ami szim­bó­lum­jelleggel bír… Tudom, hogy az angol nyelvben ismeretlen a tegeződés, én mégis szeret­ném, ha összetegeződnénk. Bizarr gondolat, és méltán ütközik meg rajta, Mr. Dass, de hát úgy látszik, Ön mértékletesebb az ivásban, mint én. Ez azonban nem tet­szik nekem, hiszen ismeri a szabályt, amely szerint mások jó példája mindig nagyon bosszan­tó. Kérem, hogy ne bosszantson fel, mert akkor kiabálni kezdek, holott az nagyon méltatlan lenne hozzám, és nehezítené együttműködésün­ket. Szerintem egyet­len ordításnak van létjogosultsága, éspedig a diadalordításnak, amire azonban jelenleg nincs okom. Inkább dühös vagyok magamra, és ilyenkor mindig azt a szabályt érvé­nye­sí­tem, hogy számolok négyig, ha pedig még dühösebb vagyok, akkor káromkodom, de Ön előtt nem akarom ezt a modortalanságot művelni, s különben sem érthetném meg vele magam, lévén, hogy a magyar káromkodás olyan nyelvi lelemények bravúrja, amit semmilyen más nyelvre nem lehet lefordítani, legkevéssé talán éppen angolra.

– Noha keserű is, meg dühös is vagyok, ezzel együtt jó is a kedvem, ami bizonyára abból is táplálkozik, hogy egyre jobban érzem magam az Ön társaságában. Azt mondják: az érzelem a tettek legnagyobb mozgatója s én – anélkül, hogy hízelegni akar­nék – pillanatnyi érzéseim szerint, bármit megtennék Önért, mert olyan embernek érzem, akire szükségem van. Általában az em­bernek semmire nincs nagyobb szüksége, mint egy másik emberre, de kevesen tudják.

– Szóval, akik tegező viszonyban vannak, úgy mondják egy­másnak magyarul, hogy: szervusz. Tehát: szervusz! Arra gondolj, amikor ezt mondod, hogy a testvéred va­gyok. Vér szerint persze nem, de lélekben igen, s ha nem vallód is, legalább át­me­ne­ti­leg fogadd el tőlem azt az igazságot, hogy a lélek szava értékesebb, mint a vér szava!… Ezt a lehelletnyit idd meg csupán. Mi ma­gyarok úgy szoktuk, hogy össze is ütjük po­ha­rainkat, azután összeölelkezünk, esetleg a szlávoktól eltanult módon csóko­lód­zunk is, de ettől most eltekintek. Na, csin-csin! Fogadj el a testvéred­nek. Igyunk brúdert! … Így, így látod. Tudsz te, ha akarsz … Klassz pali vagy, Mr. Kisöcsém! Kösz.

– Folytatva, amit az előbb abbahagytam, elindultam tehát a szállodából s a járó­ke­lők­től tudakozódva eljutottam az úgyneve­zett Terázijára, egy nagy térre – ami akkor s talán azóta is – Belgrád idegenforgalmi központja. Egymást érték a vendéglők, esz­presszók, amely utóbbi vendéglátó műfajból itt, Delhiben talán kettőt-hármat, ha látsz, és mit ad Isten? – az egyik presszó abla­kán benézve, odabent láttam két budapesti kolle­gámat, mégpedig Mr. Béla Gádort és Mr. Tibor Tonczot.

– Túlzás lenne azt állítanom, hogy valami közvetlen és egyen­rangú kollegalitásban él­tünk volna otthon, mert a szerkesztőségek hierarchiáján belüli rangjuk jóval nagyobb volt az enyémnél. Én csak olvasószerkesztő voltam a hetilapomnál – ha kíváncsi vagy rá: mi az, majd elmondom később – Mr. Gádor viszont főszerkesztője volt az akkor leg­népszerűbb, azaz: egyetlen magyar vicclapnak, amit úgy hívtak, és ma is úgy hívnak, hogy Ludas Matyi. Jó kétszáz évvel ezelőtt élt egy Mr. Mihály Fazekas nevű ma­gyar költő, aki derűt fakasztóan leírta az ifjú Mr. Matyi Ludas nevű szegénylegény csa­la­finta­ságait, amelyek során háromszor is túljárt egy Mr. Döbrögi nevű földesúr eszén. A második világ­háború utáni időszakban szocialista ideológusaink ezt az ese­mény­sort úgy magyarázták, hogy Mr. Ludas korabeli osztályharcosként győ­ze­del­mes­ke­dett, s az ő emléke előtti tisztelgés gyanánt válasz­tották nevét a magyar vicclap cí­méül.

– Egyszóval sem egyenrangúak, sem közeli barátok nem vol­tunk, de ott, a hazát­lan­ságban, a bizonytalanságban sokkal köze­lebb levőknek éreztük magunkat, mintha ott­hon futunk össze egy hétköznapon, ezért amikor bementem a presszóba és aszta­luk­hoz léptem, roppant módon megörültek nekem, s Mr. Gádor azonnal hellyel kínált, és le­intett, hogy ne mutatkozzam be, ne magyaráz­kodjak, hiszen ő olvasta néhány írá­so­mat, és személyesen is talál­koztunk már. Arról kezdtek inkább faggatni, hogy mi újság ott­hon?

– Elmondtam, hogy én is erre lennék kíváncsi, és elmondtam, ami az előző hetek­ben történt velem s azt is, hogy nagyon aggó­dom. Természetesen a magyar jövendőért is aggódom, de az is tény, hogy személyes helyzetem sem rózsás.

– Mr. Tibor Toncz rangja ugyan kisebb volt az enyémnél, vi­szont nagyapám lehetett volna, s karikatúrái nyomán jóval na­gyobb volt a hírneve is az enyémnél, s bár mor­cosabb alkat volt Mr. Gádornál, neki támadt az a humanitárius ötlete, hogy írjak vic­ceket, amiket ő illusztrál, s azt közöltetjük a Ludas Matyi testvérlapjánál, a jugo­szláviai JEZS-nél, amelynél ők ugyanolyan hivatalosan vendégeskedtek, mint én Bulgá­riában, tehát megvan a kapcsolatuk és lehetőségük, hogy megvalósítsuk a fenti elkép­zelést.

– Valóban körmöltem néhány bárgyú adomát, amit Mr. Gádor addig javítgatott, amíg elfogadhatóvá tette, Mr. Toncz pedig valóban mellékelt hozzá illusztrációkat, va­ló­ban közölték is a JEZS-ben és busás honoráriumokat kaptam. Ráadásul az említett két úr meghívása még további két hétre szólt, szép napidíjat és teljes ellátást kaptak, s így kezdetben annyi kölcsönpénzt adtak, amennyiből kényelmesen fedezhettem szállá­so­mat és élelmezé­semet.

– Máskülönben sok magyar volt akkor Belgrádban. Turisták, rokonlátogatók, mű­vé­szi, meg sporteseményekre érkezettek, akik mind ottrekedtek, várva az események ala­kulását és érlelgetve elszánásaikat, hogy hazafelé igyekezzenek-e, vagy menjenek vi­lággá? Sokan az utóbbi mellett döntöttek, hiszen korábban bör­tönnek érezték Ma­gyar­or­szá­got, ahonnan tilos volt idegen, pláne ellenségesnek mondott országokba utazni, s ezt az alkalmat most úgyszólván tálcán kínálta az élet. Voltak, akik politikai ellen­ér­zé­seik miatt kívántak hátat fordítani a hazájukban uralkodó állapotoknak, mások egy­sze­rű­en a jobb anyagi lét reményében törekedtek úgynevezett kapitalista orszá­gokba. S nem vethetem meg őket, mert bár Ézsaut, az általad valószínűleg ismeretlen bibliai fér­fiút megvetették, amiért eladta elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért, de az eddig sen­ki­nek sem jutott eszébe, hogy hátha nagyon éhes volt…

– Hamarosan kitűnt, hogy a Belgrádban rekedt magyarok jóval többet tudnak az ott­honi eseményekről, mint én. A jugo­szláv újságok bőven és hitelesnek tetszőén írták le a Ma­gyar­or­szá­gi zűrzavart, azaz: a Mr. Lenin szerinti rendet, mint az pél­dául Bulgá­riában történt, hozták a híreket a határzár ellenére frissen átszököttek, de minde­nek­előtt könnyedén lehetett rádiót hallgatni, ami mégiscsak a leghitelesebb forrás volt. Meg­tudtam, hogy elsősorban a nyugati határon özönlenek az országból az emberek, az általad is látott Bécs irányába, de sokan jöttek Jugo­szláviába is, mert innen is könnyen juthattak tovább, a vágyott nyugati országok felé. Az első napokban igen barátságosan és engedékenyen viselkedett a jugoszláv kormány az odamenekülő magyarokkal, s amint Mr. Gádor elmondta, csak akkor lettek bizalmatlanok, és zárták le a maguk ol­da­lán a határt, amikor a magyar forradalmi hangzavarba nacionalista meg irredenta jel­sza­vak is vegyültek. Ennek a megértéséhez tudnod kell, hogy az első világháború után fel­da­ra­bol­ták Ma­gyar­or­szá­got a nagyha­talmak, illetve, hagyták, hogy a szom­szé­dos or­szá­gok akkorákat haraphassanak le belőle, amekkorára kitáthatták a szájukat. A második vi­lág­há­bo­rú után ugyanez ismétlődött, s természete­sen sokan voltak Ma­gyar­or­szá­gon, akik­nek ez nem tetszett, és propagandát is fejtettek ki azért, hogy minél több ember há­bo­rog­jon miatta, vagyis követelje, hogy vissza kell szerezni az el­rabolt or­szág­ré­sze­ket. A „rabló” szomszédok persze ezt ellenez­ték, s így a kölcsönös ellenségeskedés, gyű­lölködés állandósult, amelyben a meztelen érdekeket fennköltnek mondott, de igen alan­tas jelszavakba, érvelésekbe öltöztették, amelyek legarcpirítóbb változata annak fir­ta­tása, hogy melyik nemzet alacsonyabb vagy magasabb rendű, és ezen a címen miért ér­de­mel eleve többet, vagy kevesebbet. Ezzel a jelenséggel te is találkozhatsz a saját or­szá­god­ban, és föllelheted a világon mindenütt. Gyakran gon­dolok rá, hogy akkor lesz igazán boldog a világ, ha a népek majd kozmopoliták lesznek benne …

– Minthogy annak idején Jugoszláviának is jutott egy darab Ma­gyar­or­szá­g, amit most a zajból kihallatszóan egyesek próbáltak visszakövetelni, hát Mr. Tito fel­dü­hö­dött, és lezáratta a határt.

– Hé! Mr. Dass! Ne bóbiskolj itt nekem az én zsebemre! Ne aludj el, mert mindjárt Mr. Sevarnadzéhoz érünk, s akkor ke­zedbe kaphatod a rejtvény kulcsát, amivel kinyit­hatod a kopo­nyámat és beleláthatsz. Ülj egyenesebben! Úgy, ni! Ja, hogy nem aludtál? Akkor elnézést. Nem tudhattam, hogy te akkor figyelsz legjobban, amikor ez a leg­ke­vés­sé látszik … Bocs, Mr. Miszterem. Akkor folytatom.

– Szóval kezdett jól alakulni a sorsom Belgrádban. Baráti kölcsönt kaptam, pénzt ke­restem, éspedig nemcsak bágyadt hu­moreszkjeimmel, hanem sakktudásommal is, ami pedig nem lé­tezik.

– Volt közöttünk egy magyar származású, de nemzetközi ran­gú sakk-nagymester, bi­zonyos Mr. Szabó, aki meghívásra érke­zett Belgrádba, hogy megmérkőzzék ottani na­gyokkal. Különféle mérkőzései közé beiktattak egy szimultán játékot is, ahol har­minc sakkozó ellen küzdött egyszerre. Korábban már összeismertetett bennünket Mr. Gá­dor, és Mr. Szabó ismerte áldatlan anyagi kö­rülményeimet, amelyekről én tá­jé­koz­tat­tam. Általában annál töb­bet siránkoztam anyagi gondjaimról ottrekedt hon­fi­tár­sa­im­nak, mennél jobban ment a sorom. Ott, hogy átélhettem az egyéni szabadság má­mo­rát, nemcsak azok az értékek jöttek napvilágra tulajdonságaim közül, amelyeket otthon el­nyomtak, hanem olya­nok is, olyan ártalmasak és szégyellnivalók, amelyek létezéséről korábban magam sem tudtam. Az eszemmel persze mindig tud­tam, hogy a nyíltság, a jó­ság az egyetlen befektetés, amely hosszú távon kifizetődik, és azt is tudtam, hogy nem az a jó ember, aki jókat cselekszik, hanem aki nem tud rosszat cselekedni, de hát az eszem fölé nőttek rejtett ösztöneim, például az a hajlandósá­gom, hogy olyan em­ber­ré lettem, akár a disznó, aki akkor is vályúba dugja a fejét, ha már degeszre ette magát. Nem arra törekedtem, hogy szemérmesen takargassam sebeimet, inkább festett vér­zé­se­ket is mutogattam, hogy sajnáljanak. S mindez külön élvezetet is okozott az általa nyert anyagi előnyök mellett, mégpedig abból a gyarlóságból következően, hogy az emberek többségének gyönyört okoz, ha nem annak látják, akik valójában.

– Szóval Mr. Szabó kitalálta, hogy a szimultán mérkőzésre nevezzek be ellenfelei kö­zé, s ehhez akkor is ragaszkodott, amikor töredelmesen megvallottam, hogy az alap­lé­pé­se­ken kívül alig konyítok valamit a sakkhoz. Be is ültem a hosszú asztalhoz a többi ver­seny­ző közé, aztán húzogatta a figurákat, miközben Mr. Szabó körbe-körbe sétálta az asztalt, minden ellenfelének a tábláján mozgatta a bábukat mindaddig, míg vala­mennyi ellen­felét legyőzte, velem szemben viszont feladta a küzdelmet, ami nemcsak pá­rat­lan dicsőséget jelentett számomra, hanem komoly summát is. Azután pedig bajt, mert híre ment csillogó sakktudá­somnak, s alig tudtam elhárítani a meghívások ára­datát.

– Megbocsásson Mr. Dass, de most felállók és mozgok egy kicsit. Ne, az istenért, ne ijedezzen! Csak nem képzeli, hogy tá­madni akarok, vagy efféle?! Én?! Önt?! Téged?! Higgye el, békésebb hangulatban vagyok, mint az a szent tehén, aki három napig áll az ut­cán ugyanazon a helyen, és ugyanarra a pontra néz, mert semmi mozgáshoz nincs ereje. Olyan fáradt vagyok, mint az, és olyan szent is, mert mostanra megtisztultam vala­mennyi bű­nömtől. Fogd már fel bruderkám, hogy nálam békésebb embert nem lel­hetsz föl ebben a pillanatban az egész világon! Ellen­ben … figyelj csak. Mondj meg valamit, de őszintén. Ez a pasas itt az előszobádban, ez, ugye, nemcsak azért van, hogy haj­long­jon, ha egy páciens belép? Nem ártana figyelmeztetned, hogy ne ha­joljon túlságosan mélyre, mert mennél mélyebbre hajol az ember, annál nehezebb fel­egye­ne­sed­nie. Ezt azonban csak mellékesen jegyeztem meg. Amiért szóba hoztam, annak az az oka, hogy megfigyelésem szerint jönnek-mennek itt bentlakó ápoltak is… Fel­te­szem, hogy ez a Mr. Bivaly rendet csinál közöttük, ha ra­koncátlankodnak … Cccc… Ne próbálj félrevezetni. Ez benne van az ő fizetésében …

– Komolyan kérlek, maradj a helyeden. Csakis azért jövök feléd, mert leg­szí­ve­seb­ben csókot cuppantanék arra a rozsda­foltos homlokodra, de … nem teszem. Félúton meg­állók, látod. Te is szeretnél felállni? Mozogni akarsz te is? Kérlek! Sétálgass nyu­godtan. Megteheted, elvégre szabad országban élsz. Nem ajánlom azonban, hogy az ajtó­hoz menj, és megpróbáld beszólí­tani az erőművészedet, mert hidd el, rosszul járna velem. Most bejelentem neked, hogy közel megyek hozzád, és ne hátrálj, mert csak a karomat akarom veled megtapintatni. Na! Mit szólsz a muszklimhoz? A vastagságától és a keménységétől meglepődtél, ugye, te szőke gyerek, aki olyan fekete vagy, akár a fe­kete holló?! Ismered azt a nótát, hogy te szőke gyerek? Úgy is szokták mon­dani, hogy te szölke gyerek … Látod, milyen szamár vagyok, hát honnan ismerhetnéd? Ma­gya­rok között kellene ahhoz élned! Ott megtanulnál egyebeket is! Mert a magyaroktól nagyon sokat lehet tanulni! Nem azért mondom, de ha magyarok lennének a világ urai, egészen másképpen festenének a dolgok!

– Jajj, de imádom azt az olajos, fekete szemedet… Nem hi­szel nekem? Nem hiszel a magyarok nagyságában? Úgy tűnhet neked, hogy bolondozok, és mi tagadás: valóban kezd a fejembe szállni az ital, mindamellett komolyan beszélek. Ne múljon el anélkül az életed pajtás, hogy el nem látogatsz a Tisza partjára, és bele nem szagolsz a szín­tiszta magyar valóságba! Ti sokan vagytok itt Indiában, és nagy területet uraltok, de mi, ma­gyarok, nálatok is különbek vagyunk. Miért, miért? Hát azért, mert ma­gyarok vagyunk! Akinek ennyi magyarázat nem elég, azt lebunkózzuk! Ezt Mr. Nathnak is meg­mondtam, és elhitte. Meg is ígérte, hogy eljön Püspökladányba.

– Rövidke ideig azonban maradjunk még Belgrádban, ahol, amiként mondtam, fő­leg igazi magyar és csavaros észjárásomnak köszönhetően piszokul gyarapodtam anya­giakban. Az igazán nagy lökést ehhez az adta, hogy egyik újdonsült ismerős honfi­tár­sam használni akarta fényképezőgépemet, és rájött, hogy nincsen benne film. Én is akkor jöttem rá. Olyan mérges lettem, hogy azonnal elvittem egy jugoszláviai Mr. Bi­zo­má­nyos­hoz, aki féláron meg is vette. Még így is annyi pénzhez jutottam, hogy be­köl­töz­tem a Moszkva nevű szállodába, ahol Mr. Gádorék is laktak és ott ismerkedtem össze Mr. Sevarnadzéval, azaz: valakivel, aki akkor úgy nézett ki, mint Mr. Sevarnadze és Mr. Én – most.

8.

– Ni csak, még van az üveg fenekén! Nem húzod ki? Nicbt, nicht. Akkor jöjjön mi hozzánk! Több kárt már nem tehet bennem.

– E-ehhh … Na, nézzenek oda … A végén még megborzon­gok. Jó, hogy nincs több, mert addig innék, míg belehalok. Ám­bár, az is megoldás lenne, mert akkor már nem kellene meg­halnom. A halott nem hal meg még egyszer. Pedig érdekes lenne, ha feltámadnék, aztán beszélhetnék róla neked. De az nem megy. A halál nem az élet része. A halált nem éli át az ember.

– Összehordok, látod, mindent, pedig ez a sok szó csak szélbe írott betű, rajz ro­ha­nó hullámokon, amelyek hamar elillannak. Azért bízom benne, hogy megértesz, mert értelmesnek látszol, márpedig nem lehet értelmes, aki nem ért meg mást. Bírd hát még egy darabig, és hallgass.

– … Jött a nagy fordulat november negyedikén. Most döbbe­nek rá, hogy mindaz, amit előadtam, összesen négy nap volt. Ügy látszik azonban: igaz a megfigyelés, amely sze­rint nemcsak a térben, az időben is vannak sivatagok, amelyek azonban csak fel­szí­nes pillantásra üresek, egyébként ott is vannak csodák, s az ember egyik leg­cso­dá­la­to­sabb képessége a hit a csodában …

– November negyedikén azt a hírt kaptuk, hogy elözönlötték a szovjetek Ma­gyar­or­szá­got. Ez a hír nagyon felkavarta a kedé­lyeket. Te, mit mondjak? Két nap alatt szét­spric­celt a belgrádi magyarok jó része. Neki a nagyvilágnak! Ösztönösen érezték az em­berek, hogy menekülniük kell, mert haza nem térhetnek, csak hódolattal, és nem akar­tak hódolni az ellenségnek. Talán jól is gondolták, mert azóta én is tudom, hogy az ellen­séghez sem hó­dolat, sem könyörgés nem ér el. Vitte a hazáját mindenki a cipője tal­pán. A haza különben sem az, ahová visszatérünk; mindig csak az, ahonnan elin­du­lunk.

– Mr. Gádor és Mr. Toncz összevesztek. Mr. Toncz magából kikelve kiabálta, hogy „Meleg tengert akarnak az oroszok! Meleg tengert akarnak az oroszok, és ide is be­jönnek! Nem állnak meg az Adriáig! Gyerünk Nyugatra!”

– Mr. Gádor azt hangsúlyozta, hogy osztoznunk kell az otthon maradottak sorsá­ban, és keresni kell a módot, hogy minél hama­rabb visszajuthassunk Budapestre.

– Én merő bizonytalanság voltam. Korábban úgy zajlott az élet a Teraziján, hogy nyüzs­gött, hangoskodott a magyar kolónia, de november negyediké után olyan csend lett, hogy a saját füle­met hallottam. El is néptelenedtek a magyar beszédtől hangos ut­cák, terek, eszpresszók, s engem is megérintett a vágy, hogy nekimenjek a világnak. Lám csak, itt is légüresnek látszó térbe érkeztem, és milyen életrevalóan feltaláltam ma­gam! Csak az fogja az anyja szoknyáját, az ül a családi tűzhely tövében, aki fél a kudarctól. Erősítettem elhatározásomat egy valamikor agyamba tapadt Shakespeare-idézettel, amely szerint „Ha százszor szám­kivet Anglia, / Én maradok halálig hű fia”. Ma már nem hat meg ilyesmi, bárha szépen hangzik. Az ilyesmi a legtöbb ember­nél üres beszéd, a beszédhez pedig nem kell ész, s nem kell tisz­tesség sem. Az ember min­dig az ismerttől halad az ismeretlen felé, hát rá kell magamat bíznom a sorsra. A ter­mé­szet­nek nincsen önmaga elé tűzött célja – miért akarnék én természetfölöttivé emelkedni? S ha szépek is a hazafiságról hangzó szólamok, már az akkori tapasz­ta­la­taim alapján tudtam, hogy esküt mindig eskü­szegők tesznek a legkönnyebben. Mi gá­tol­hat abban, hogy ráfe­küdjek sorsom hullámainak hátára, és ringattatom magam? S az enyéim, akik otthon vannak, meglesznek nélkülem, hiszen velem sem éltek jobban, mert a gond a kulcslyokon át is beoson, én pe­dig valósággal húztam családomra, és persze magamra is a bajt örökös belső tépelődéseimmel és ellentmondásos csele­kede­teim­mel. Jó ember voltam én, de hát a kényszerűség mindenkiből gazembert csinál, s bár mindig van alkalom a jóra, mindig van alkalom a tanulságok levonására, az élethez nem általában tudás kell, hanem élni-tudás, és ebből volt bennem a legkevesebb … Így volt otthon … De hátha másként lesz a magányomban? Hátha azzal segítek az enyé­imnek, ha megszabadítom őket ma­gamtól? Idővel megszokják a hiányomat, a meg­szokás pedig min­dennel kibékít.

– Így füstölögtem a Moszkva kávéház egyik asztalánál, amikor átszólt hozzám a szomszéd asztaltól az a bizonyos Mr. Ál-Sevarnadze, hogy elfogadnám-e a meghívását, és átülnék-e az asztalá­hoz? Meglepődtem, de kis tűnődés után átültem, hogy kielégít­sem kíváncsiságomat, és megtudjam tőle: mit akar tőlem?

– Elmondta, hogy több ízben látott már itt magyarok társa­ságában, és ő is magyar. Je­len­leg Bécsben él, mert nem szereti a kommunizmust, és bár sok rokona él Jugo­szlá­viá­ban, voltaképpen, kicsi eltérésekkel ott is kommunizmus van, ezért él Bécsben, és csak ritkán látogat vissza gyerekkora helyszíneire. Valaha gazdag család sarjaként élt itt, Bécs­ben is jómódban él, és mivel az el­lesett beszélgetések alapján én igen rokon­szen­ves­sé lettem neki, az a gondolata támadt, hogy magával vinne Bécsbe. Amint mondta, ön­maga pontos mását látja bennem, és bánja, hogy nincsen kéznél huszonhat éves korá­ból származó fényképe, mert akkor megmutathatná, hogy pontosan olyan volt, mint én most, azaz, amilyen voltam akkor, huszonhat éves koromban.

– Hm … így kezdődött… Mióta vagyok én itt a rendelőd­ben? Mióta járkálok itt a szo­bá­ban? Nem volt jó ott az asztal mellett ülni sem, de unom ezt a járkálást is. Talán innom kellene még, de nincsen több az üvegben … Tudod, egyik hibám a mér­ték­te­len­ség­re való hajlandóság. Amit elkezdek, azt nem tudom abbahagyni, abban az eset­ben persze, ha tetszik az, amit elkez­dek … Szóval, mégis ledőlnék csöppecskét oda a fag­ga­tó­ágyra … így, ni. Megtehetnéd, dokikám, hogy rámterítesz valamit, mert hiába izzadok, mégis fázom. Azt mondják, akik nem hisznek a minden-lehetségesben, hogy nem lehet például ugyanabból a to­jásból egyszerre csibe is meg rántotta is, holott én itt izzadva fá­zom. Ne! Ne! Azt ne! A szobából nem mehetsz ki! Ha nincs idebent egy pokróc, akkor maradok anélkül. Vagy: tudod mit? Nem is heverészek én ezen az ágyon … Láttad, milyen frissen pattantam fel róla? És nézd csak, mit veszek elő a zsebemből! Ezeket a tablettákat itt, ebbe az ezüst dobozba csomagolva. Be­kapok egy szemet, így ni, aztán tapasztalod majd, hogy pillanato­kon belül jobban leszek. A legjobban leszek minden jobbanléthez képest. Tessék, tanulmányozd. Koffeines készítmény, amit or­vos­ként felfoghatsz, meg még valami van benne, amit orvos­ként sem érthetsz. Kóstold meg te is. Tedd a nyelvedre, ahogyan én tettem s rágcsáld, vagy nyeld le, és olyan friss leszel, mint – látod – én. Ne félj tőle. Csak nem képzeled, hogy ilyen primitív módon akar­lak megölni? És mért akarnám itt, most magamat megölni? Láthatod, hogy inkább új életre keltem. Vedd csak be… Na? Mit érzel? Azt mondod, még jóízű is? Te csacsi. És még azt hitted, hogy én rosszat akarok neked …

– Csak azt nem teheted, hogy kimenj. Legalábbis addig, amíg… meg nem hallgattál. Nézd csak, milyen egyenesen állok! Figyeld a szememet! Ugye, nyomát sem látod az ital hatásának?! Így működik ez a dolog. És te is élénkebbnek látszol. Olyanok lettünk, mint­ha kicseréltek volna bennünket. S ha már így ki­cserélődtünk, legalábbis külső lát­szat­ra, a gyógyszer hatásaként, javaslom: tegyünk tudatos erőfeszítést és az eszünk, aka­ra­tunk segítségével váltsunk vissza eredeti viszonyunkra. Ez méltóbb és jobban illeszkedő lesz mindahhoz, ami ezután következik.

– Magam részéről azzal kezdem, hogy bocsánatot kérek, ha otrombaságokat követ­tem volna el Ön ellen. Igen, javaslom, tér­jünk vissza a távolságtartóbb magázódáshoz, és kérem, tekintse úgy ezt a javaslatomat, amely szintén része az önmagam elleni rosszal­lásnak. A lényeget illetően remélem azonban, keveset vé­tettem Ön ellen, hiszen jó megfigyelők számára köztudott, hogy goromba embernek nincsen epéje. S amint erre korábban is utal­tam, Önt jó megfigyelőnek tartom. Azt remélem ezért, hogy meg­bocsát nekem, hiszen mindent megbocsátani annyi, mint mindent megérteni. Mégsem gondolom ugyanakkor, hogy mindent ért, s bizonyos zavar látszik is a tekintetében. Meg is értem, ha zavarttá teszi, amit átélt a társaságomban. Ön tudós ember, művelt ember s bizonyára nehezére esik tudomásul venni olyasmit, ami ellentmond tudo­má­nyos ismereteinek. Másrészt azonban arra is gyanakszom, hogy bármennyi és bár­milyen magas színvonalú szer­vezett oktatásban vett részt, meghúzódik valahol az ide­gei­ben egy kis otthonról hozott vallásos lerakódás, és most azt hívja segítsé­gül, hogy ér­teni próbálja az érthetetlent. Megannyi nagy tudós esetében az is előfordul persze, hogy nem hajdani emlékképként idéződik benne Isten, hanem éppen tudományos ered­ményei vég­pontján, ahonnan már nem tud továbblépni, csak a hit segítsé­gével. Erre a problémára még visszatérünk. Jelenleg csupán azt kérem, jól figyeljen a tények­re. Tény például, hogy minden te­kintetben teljesen szabályos viselkedésű ember áll Ön előtt. A különbség csak annyi, hogy túlságosan gyorsan zajlott kijóza­nodásom, vagy hogy úgy mondjam: visszarendeződésem. Hát kérem, ez az Ön által is használt csoda­tab­letta hatása, továbbá még valami. Ez a valami pedig abban leli magyarázatát, hogy van bennem valami a kaméleon tulajdonságaiból. Ne hökkenjen meg. Komolyan mond­tam, amit mondtam, s majd erre is vissza­térünk. Mindent elmondok majd, miáltal olyan ismeretek birto­kába juttatom Önt, amilyen ismereteket sem iskoláiban, sem a jógiktól nem tanulhatott.

– Látom, remegnek a lábai. Ha óhajtja, visszatelepedhetünk a székeinkre. Úgy … És most dőljön hátra kényelmesen. Hát az meg milyen mosoly a szája sarkában? A fölény jele? A teljes lehiggadásé? Annak az embernek a nyugalmát jelzi, aki átesett egy ijedtségen, de most már megnyugodott? Netalán a hitetlenkedés, vagy a gyermekes kíváncsiság jele? Ne bíbelődjünk most ezzel. A magam részéről úgy ítélem, hogy Ön teljesen normális, és al­kalmas egy velem bonyolítandó, normális beszélgetésre …

– Nos, nem tagadom, hogy a kávéházi asztalnál ülő ember engem érintő meg­jegy­zé­sei hízelgőek voltak számomra. A prak­tikum szempontjából is jól jött nekem az az em­ber, mert csábító­nak tetszett, hogy világjárásomat nem a bizonytalanba indulva kez­dem, hanem erős pártfogó támogatására hagyatkozva. Ugyan­akkor óvatosságra is in­tett valami. Ámde az úgy van, kedves Mr. Dass, hogy aki nem elég bátor, az óvakodni sem tud eléggé, s ha mégis próbálkozik vele, ráfizet.

– Szóval homályos aggodalmaim okán haladékot kértem tőle, további rengeteg vá­laszt rengeteg kérdésemre, hogy valamilyen ravaszdi módon rájöjjek irányomban nyil­vá­ní­tott rokonszenve igazi okára, de a ravaszsággal meg úgy vagyunk, akár az apró­pénz­zel: nem sokat vehetünk rajta. Noha az idegen úr végig türelmesen és kellemes modorban válaszolgatott, beszélgetésünk végén semmivel nem lettem okosabb, mint az elején voltam.

– Másnap határozottan tagadó választ adtam neki. Azt ha­zudtam, hogy nagyon elkapott a honvágy, ami azonban csak félig volt igaz, és a féligazság mindig egyenlő a félhazugsággal, amit – ezt későbben elmondta – akkor is nagyon jól felismert a sza­vaim között, de nem erőltette ajánlatát, csupán megjegyezte: amennyiben a későb­biek­ben mégis meggondolom magam, bár­mikor útra­kel­hetek, s ha akarom, vihetem a csa­lá­domat is, azok­ról is gondoskodik majd. Ideadta névjegyét, és felírta az én cí­memet is, hogy –ha netalán Pesten jár, elérhessen, s azzal el­váltunk.

– Főként Mr. Gádor nyugtalankodásai és erőfeszítései nyomán a november hónap vége felé hazaindulhattunk. Még akkor is erős volt az ellenőrzés a határ jugoszláv olda­lán, de ott már sok oda­való magyarral találkoztunk, s azok segítettek. Pontosabban szól­va, egy mozdonyvezető segített. Bebújtatott bennünket egy tehervagonba, amit meg­lökött a mozdonyával, és átgurultunk Ma­gyar­or­szá­gra, az ismeretlen világ helyett egy sokkal ismeretle­nebb másvilágba.

– Ott aztán már én ügyeskedtem. Katonákra bukkantam egy ivóban, akik élel­mi­szert gyűjtöttek teherautójukba, hogy Pestre szállítsák a szűkölködőknek, s egy üveg ital és pár doboz ciga­retta ellenében minket is Pestre szállítottak.

– Hárman utaztunk bele, a pokolba: Mr. Gádor, Mr. Toncz, aki félt egyedül, öreg­ember­ként nekivágni a vakvilágnak, ezért dohogva és félve ugyan, de velünk jött – meg: én. Mr. Gádor­ral aztán csak valamikor a halála előtti napokban találkoztam újra. Mr. Toncz is meghalt azóta, így egyedül őrzöm sírásunk emlékét, amikor a szétrombolt magyar fővárosba érkeztünk.

– Testvérgyűlölet és bosszúvágy tombolt otthon, mint meg­annyiszor népem tör­té­ne­té­ben, s amint ismeretes, a bosszú mindig egyaránt sújt bűnöst és büntetőt, vagyis újabb forrásai fakadtak egy későbbem újabb testvérgyűlöletnek és bosszúszomjnak.

– Pár napra magam is börtönbe kerültem, de néhány pofon és gumibotütés után el­in­tézettnek vélték büntetésemet azokért a vétkeimért, amelyeket állítólag még Bul­gá­riába utazásom előtt követtem el az uralkodó hatalommal szemben. Minden­esetre amit kaptam, és amit magam körül észlelhettem, elegendő volt ahhoz, hogy ismét hunyász­ko­dóvá legyek, ismét menjek, ahová külde­nek, és tegyem, amit parancsolnak. Későb­ben, az országos dühök csöndesükével még nyomtak is felfelé pár fokot a káderlétrán, ámbár ezért én semmit nem tettem, de pipogya voltam ahhoz is, hogy ellene tegyek.

– S egyszerre csak ismét feltűnt az életemben a Belgrádban megismert bécsi úr. Idők folyamán Amerikába települt át, s onnan írt egy levelet, amelyben ismét hívott, ha nem is örök időkre, de legalább egy bizonyos időre. Akkorra már lecsitultak annyira az ott­honi állapotok, hogy engedélyeztek számomra egy ilyen utazást. Elmentem az Egye­sült Államokba, Washingtonba, a Potomac partjára.

– Mielőtt azonban elmondanám, hogy ott mi történt, kérem, hívja fel a kórházban Mr. Nathot. Amíg ezt megteszi, ismét rá­gyújtanék, ha megengedi, és gyönyörködöm ott a falon abban a gyíkocskában. Régóta szemezünk egymással …

– Nincs a kórházban Mr. Nath? Ez különös. Próbálja a la­kásán … Elnézését ké­rem, hogy terhelem ezzel a telefonálga­tással, de szükséges lenne tudnom: hol van Mr. Nath?

– A lakásán sincs? Akkor talán valahol úton van. Előbb-utóbb a nyomára buk­ka­nunk. Addig hallgassa amerikai utamról szóló beszámolómat, mert az majd az ön számára is mindent érthetővé tesz.

9.

– Ahhoz, hogy valóban megértse mindazt, amit a továbbiak­ban mondok, fel kell ten­nem egy kérdést, Mr. Dass, amire fel­tétlen őszinteséggel kell válaszolnia. Ez a kér­dés így hangzik: hisz Ön abban, hogy az emberek a majmoktól származnak?

– Hm … Tökéletesen értem zavarát. Azt is értem, hogy riad­tan pislog az ajtó felé. Ne tegye kérem, hogy valami titkos gomb megnyomása révén, vagy egyéb módon ri­aszt­ja a kinti izom­kolosszust. Amint korábban említettem, én részben kaméleon­típus va­gyok, ami nemcsak annyit jelent, hogy a szükséghez iga­zodva váltogatom a szí­nei­met, hanem a nevezett állatkához ha­sonlóan külön-külön irányokba tudom a sze­mei­met mozgatni. Vagyis, miközben Önt nézem, hátrafelé is látok, és azonnal észre­ven­ném, ha nyílna az ajtó. S ha belépne, akkor sem kelne az Ön védelmére a szakállas óri­ás. Ha megpróbálná, azonnal megsem­misíteném, de biztosíthatom: nem próbálja meg!

– Nézze csak meg ezt a csekkfüzetet, amit előhúzok a tárcám­ból. Vagy önnek is van, vagy látott már ilyet, és megállapíthatja, hogy minden részletében hiteles. Most pe­dig nézze meg ezt a helyet, ahonnan kitéptem egy lapot. Itt, a perforált vonal mentén téptem le, s a megmaradt kis szelvényen láthatja, hogy százezer dollárról szóló csekket írtam alá egy bizonyos Mr. Hatban Singh nevű szikh férfiú nevére, aki ugyebár az Ön ajtón­állója. Ezt a csekket bármelyik pillanatban beválthatja Delhi nemzetközi bank­jainak bármelyikében. Akkora összeget kapott Mr. Harban, aminek az ezredét sem kereshetné meg Önnél, s ezzel ő is tisz­tában van. Lehet, hogy már el is nyargalt a pénzt be­váltani, és ön soha többé nem látja az életben. Ámde, ha kételkedik, te­gyünk egy próbát. Íme, kinyitom az ajtót és kiszólok: Mr. Hatban! Jöjjön be! Mr. Dass kéreti.

– A többi néma csend … Bejött valaki? Nekem igazán sok­irányú szemem van, de senkit nem látok, aki belépett volna.

– Folytassuk tehát a beszélgetést. Ha van valami saját nyug­tató tablettája, amit jól is­mer, amiben bízik, s amit esetleg olykor használ, akkor azt most vegye be. Netán pró­bál­koz­zék egy ciga­rettával. Tessék, vegyen az enyémből. Nincs preparálva, teljesen szab­vá­nyos Marlboro … Ha elutasítja, úgy is jó. Csak azt kérem, uralkodjék magán, és ne reszkessen itt előttem. Hiszen Önnek az abnormitások számos példájával kellett már találkoznia, hát miért esik annyira kétségbe, ha valamit most nem ért. S az én ese­tem­ben még­csak nem is kell különleges rendellenességtől tartania. Aminek Ön most szem- és fül­tanúja, éppen a legnagyobb rendnek, a természet rendjének az ön­fel­mu­ta­tá­sa.

– Igen, Mr. Dass. A természetnek én olyan vegytiszta meg­nyilvánulása vagyok, ami­lyen­nel még soha nem találkozhatott, ennyiben elismerem, hogy van mit bámulnia. Nézzen meg ezért jól, mert soha máshol és máskor nem teheti. Ragadja meg az al­kal­mat, és jól figyeljen, mert az Ön elé táruló látvány és szavaim jó megértése révén a Ke­gyelem olyan pillanatait élheti át, ami csak azoknak adatott meg, akiknek a keresz­tény egy­ház tanításai révén megmutatta magát Isten.

– Távol áll tőlem, hogy Istennek tartsam magam. Mi több, még léte felől sem va­gyok egészen bizonyos. Tettem ugyan kísér­leteket, hogy a közelébe férkőzzek, de min­dig elhátrált… Felté­telezem, hogy a Mindenségnek van valamilyen oka, valamilyen for­rása és talán célja is, de ezt semmiképpen sem úgy tételezem, ahogyan a vallások – bele­értve az itt, Indiában föllelhető számos vallást is – hirdetik. Cáfolni sem igyekszem azon­ban az Istenről szóló állításokat, mert alázattal belátom, hogy ehhez kevés a tudá­som, és a létező valóság irányításának nemlétezésére vonat­kozóan semmiféle bizonyí­té­kom nincsen. Azt sem állítom, hogy a vallások által fölmutatott Isten helyett másik Isten létezésére lenne bizonyítékom. Arra gyanakodhatnék legfeljebb, hogy köz­vetett, logikai bizonyítékokkal rendelkezem a szükséges világ magyarázatra. Ez pedig úgy szól­hatna, hogy a Semminél nincsen nagyobb nyugalom, és ha Istenben van a legnagyobb nyugalom, akkor Isten: Semmi. Mindez azonban túlságosan bonyolult ah­hoz, hogy most megpróbáljunk a végére járni. Elegendőnek tartom, ha leszögezem, hogy Isten teremtményeként, vagy valami más eredő folytán én a kaméleon és a gö­rény ötvözete vagyok, éspedig nem fele-fele arányban, hanem nyolcvan százalékban a görény­ség javára …

– Belátom, hogy első hallásra nem könnyen felfogható, amit előadok, holott a vala­ha is létezett legtisztább világmagyarázat­tal igyekszem szolgálni. Hibát követtem el azon­ban azzal, hogy túlságosan előreszaladtam az igazság megismertetésében, ezért az a javaslatom, hogy térjünk vissza kiinduló kérdésemhez. Vála­szoljon tehát legjobb tudá­sa és meggyőződése szerint: vajon az ember őse a majom-e?

– Jó, akkor ne válaszoljon. Tépelődés helyett hallgassa meg az én magyarázatomat, amit Ön helyett és az egész emberiség nevében adok.

– A válasz pedig úgy hangzik, hogy igenis a majom volt az a főemlős, amelynek va­la­melyik válfajából kialakult az ember az élőlények sok millió éves formálódása során. S aztán ezt most úgy tüntetik fel, mint az élő világ legtökéletesebb teremt­mé­nyét. En­nek a fejlődési menetrendnek néhány állomása még homályos, és noha zsenánt, hogy a maj­moktól származunk, a magát művelt­nek tekintő ember meghajlik a tudomány bizo­nyí­tási eljárása előtt. Társasági összejöveteleken kerüljük is, hogy ilyen lekopaszított mó­don trécseljünk ős-őseinkről, mindamellett azonban üsse kő: jöttünk, ahonnan jöt­tünk, a lényeg, hogy a legmagasabbra jutottunk, mert minden más élőlénnyel szemben ren­del­ke­zünk valami egyedül birtokolt, sajátos tulajdonnal, nevezetesen az ésszel, erkölcsi érzékkel és tudattal.

– Odáig jutottunk, Mr. Dass, hogy mára még a vallási hívők vagy akár a papok is rábólintanak erre, ha elég hiúak és elég okosak ahhoz, hogy okosnak tudják mutatni magukat.

– Jól mondom, Mr. Dass? Tud követni? Igazat ad nekem, ha azt állítom, hogy Ön mint képzett orvos óvakodna ez ügyben például tudományos nyilvánosság előtt cáfolni az emberré válás tudomány által kanonizált magyarázatát? Elég, ha csak bólint, hogy így van-é, avagy nem … Köszönöm, hogy bólintott. Úgy­szintén megelégszem, ha csu­pán bólint a következő kérdésemre is. A tudományos magyarázatok elfogadásával egy­idő­ben vajon soha nem támadnak Önben kételyek, amelyek szerint azért nem fel­tét­le­nül kell mindent elfogadni a tudománytól? Vajon megesik-e, hogy lehajtott vagy emelt fő­vel, ahogyan a rítus előírja, vala­melyik Isten házába lép, mert szükségét érzi egy ti­tok­zatosban való megmerítkezésnek? Esetleg csupán titokban hódol a Titok­za­tos­nak, a Mindenhatónak, aki lehet Jézus, Buddha vagy bár­mely más vallási képzelet fő­véd­nö­ke? Igaz, hogy efféle megeshet Önnel? Ismétlem, csupán annyit kérek, bó­lint­son, ha így van.

– Ezt a bólintást is köszönöm. Lehet, hogy egyik alkalommal sem volt őszinte, de ezt most nem firtatom. Én is mondtam valót­lanságokat egyoldalú társalgásunk folya­mán, hogy ne unjam túl­ságosan magam. Az unalom legfőbb hátránya ugyanis, hogy unal­mas, ezért menekülök tőle, ha tehetem. Az emberek között szer­zett tapasztalataim sze­rint gyakran hazudunk egymásnak, így aztán jogos a kölcsönös bizalmatlanság, amit eset­leg azzal a trükkel hidalunk át, hogy a bizalom látszatába burkoljuk bizal­mat­lan­sá­gun­kat.

– Összegezésként leszögezhetjük, hogy származásunkat nézve két nagy csoportra oszt­juk az emberiséget: idealistákra, akik az embert Istentől eredeztetik, és ma­te­ria­lis­ták­ra, akik szerint a majmok valamelyik fajtájából vétettünk.

– Én egyiket sem hiszem.

– Utolsó cigarettámra gyújtok, Mr. Dass. Megígérem, hogy többé nem füstölök a rendelőjében.

– Mondja csak, Mr. Dass, hallotta már azt a kifejezést, hogy a bolha köhög? Vagy azt, hogy valaki pattog, mint a bolha? Vagy azt, hogy valaki pacsirtahangú, vagy pél­dá­ul farkasétvágyú? Fel kell tételeznem, hogy hallotta. Amint azokat a kifejezéseket is is­mer­nie kell, hogy valaki páváskodik, csúszó-mászó, bikanyakú, halvérű, őzlábú, kar­valy­orrú, sasszemű, tyúkeszű, kutyahűségű, pulykamellű, harcsapofájú, lúdtalpas, róka­ra­vasz­ságú, nyúlszívű, oroszlánszívű, madárcsőrű, egérszemű, gólyalábú, ökörtérdű, li­ba­nya­kú, mackó­mozgású, vagy azt, hogy valakit féregnek, pondrónak, kukacnak, tetű­nek, hernyónak neveznek, esetleg rózsás­arcú­nak, nebánts­virágnak, ordasnak, vad­disz­nó­nak, nyál­kás­ter­mé­sze­tűek, kérőd­zőnek – és így tovább. Sok ezer hasonló szót és szó­összetételt sorolhatnék még, amelyek az embert valamiképpen összefüggésbe hoz­zák a bennünket övező élő természettel, vagy akár az élettelennel is, amikor azt mond­ják például, hogy kőagyú, vasidegzetű és így tovább. Mit gondol: honnan erednek ezek a hasonlítgatások? Költők találmánya talán? Szó sincs róla! Ezek a hasonító szavak mind akkor keletkeztek, amikor az úgynevezett történelem előtti időkben elsajátította az ember az artikulációs készséget, és gondolatait vagy szimpla mondanivalóját szavak­ba formálva fejezte ki. És mit fejezett, mit fejezhetett ki? Nyilván azt, amit maga körül észlelt. S azt észlelte maga körül, hogy vala­mennyi másik ember hasonlítható nem ember­szabású teremtmé­nyekhez, éspedig nemcsak külsőleg, hanem természetét, szo­ká­sait, belső tulajdonságait illetően is. Ha Ön elég jó megfigyelő – és már mondtam, hogy annak tekintem –, akkor felfedezheti, hogy akire például azt mondják: tyúkeszű, ezt nem értelmetlen gú­nyolódásból teszik, hanem az illető szellemi képességeire utal­nak vele. A többi jelzős szerkezetű meghatározás is tükrözi, hogy az az élőlény, akihez hasonlítják az embert, benne is él bizonyos száza­lékban az emberben. Esetemben azt állítom, hogy a görény jellemzői nyolcvan százalékban mutathatók ki bennem, termé­szete­sen csupán annak a számára, aki kellően belém lát.

– Azt akarom ezzel érzékeltetni, Mr. Dass, hogy nemcsak a majmok örökösei va­gyunk, hanem bennünk él a teljes világ, valamennyi teremtményével. És nincsen ben­nünk semmi, ami a környező világ fölé emelne bennünket – egyenlők vagyunk a való­ság minden darabkájával, illetve csak annyira különbözünk a valóság darabkáitól, mint azok egymástól. Egyenlők vagyunk más létezőkkel a vízben, levegőben, földön, föld alatt és nem kisebbedik rangunk, ha ezt elismerjük, hanem éppen a bennünket meg­illető legmagasabb rangra emeljük magunkat!

– A fejlődésnek nevezett komédia során ugyan ruhákba öltö­zött az ember, meg ma­ga­tartásformákba öltözött, meg úgyneve­zett eszmékbe öltözött, de idők folyamán ezek nem­csak egymást követően lettek ránk jellemzőkké, hanem egymást keresztezőén és egy­mást kioltóan. S ha pucérra vetkőzünk, ha belül is lemeztelenedünk, semmi nem ma­rad, ami igazán a sajátunk, mint az ösztön és az ösztön vezérelte érdek, vagy az ér­dek vezérelte ösz­tön, ez már teljesen mindegy.

– Nagy a divatja közöttünk, emberek között, hogy az ösztönt alacsonyabb ren­dű­nek minősítjük, mint az észt, a tudatot. Ámde ez utóbbi két fogalom olyan üres, akár egy kiszáradt csigahéj. Semmit nem jelentenek. Ennyi erővel a tyúkról is mondhatjuk, hogy esze van, vagy a tigrisről, hogy tudja, mit csinál, amikor tudatosan ugrik áldo­za­tá­ra, avagy szegény görényről is állíthatjuk, hogy gonosz alattomossággal lopakodik a ba­rom­fi­ud­var­ba.

– Mindeme zavarosság tisztázása végett azonban le kell szö­geznünk, hogy nevezett lények semmi egyebet nem tesznek, mint a természettől kapott ösztöneik szerint cse­le­ked­nek s ebben pon­tosan azonosak az emberrel. A különbség csak annyi, hogy amint mond­tam: az ember álruhát próbál ölteni, „esze” vagy „tudata” spanyolfala mögé pró­bálja rejteni ösztöneit, és letagadja, hogy ezek az ösztönök őt is meghatározóan vezér­lik akár a táplálkozás­ban, akár a párzásban, akár az életet megőrző küzdelemben bárki és bármi ellen.

– A létért való harc pedig, Mr. Dass, nem bűn, hanem a rend és az igazság kife­je­ző­dése a Természetben. Bűnösek tehát nem akkor vagyunk, ha ösztöneink szerint élünk, ha­nem akkor, ha elhazudjuk ösztöneink létét és működését. Igen csalárdak vagyunk te­hát, ha úgy teszünk, mint akik „túlemelkedtünk” már az ösztö­nökön és valamelyik ma­jom­fajta jóvoltából föléemelkedtünk minden más létezőnek! Nagy aljasság ez, Mr. Dass. Nem tekint­jük magunkra nézve kötelezőnek a Természet szabályainak tisz­te­le­tét, mert kiemelkedtünk belőle?!… Érzi ezt az álnokságot? Kiemelkedtünk, és fon­dor­la­tosan hozzáláttunk a Természet át­alakításához, messzenéző terveink jegyében! S még messzebb néző terveink vannak a további átalakításra a civilizáció, a haladás, a kultúr­lénnyé növekedés jelszavának leple alatt.

– Gondolkozzunk csak, Mr. Dass, és beláthatjuk: hová jutunk majd hosszú távon?! Ele­gendő, ha azt vesszük szemügyre: mit műveltünk eddig, és ennek eredményeként ho­vá jutottunk?! Bizonyosan egyetért velem, Mr. Dass, ha azt mondom: a mai ember szá­mára sokkal több veszéllyel terhes a természeti környe­zet, mint amilyen volt bar­lang­lakó ősünk számára. Szennyezetté lett körülöttünk a levegő, a föld, a víz, a táp­lálék, és ami a leg­szörnyűbb, hogy szennyesekké, torzakká válnak lassanként ter­mé­szet­adta ösztöneink is! Elborzadunk, ha azt látjuk, hogy az undorító kígyó fölfalja az ege­ret, holott csupán jól akart lakni, s amikor ez bekövetkezett, összetekeri magát és emészt, szunnyad, párzik, védi kicsinyeit, aztán, ha újra éhes, hát megint eszik egy egeret. Az egér viszont megeszi a nála kisebb lényeket, vagyis a természetben uralkodó táplál­ko­zási lánc törvényei szerint min­denki teszi azt, amit személyes szükséglete diktál. Ezzel szemben tekintsen végig az úgynevezett emberi történelmen, és vegye szám­ba azokat az emberi ambíciókat, amelyek messze túlmutat­nak a személyes szük­ség­letek biztosításán. A megszámlálhatatlan eszmék, izmusok és a hozzájuk társuló politikai, meg katonai hős­tettek mennyi fölösleges pusztítást vittek végbe az élő és holt világ­ban, beleértve magát az embert is! Igen, az ember arra is képes, Mr. Dass, hogy a halot­takat is megölje!

– Ha csupán a magam életén tekintek végig, Mr. Dass, nem tudok szabadulni a keserűség és az undor kínjaitól. Azért, hogy némi humort is vigyek a keserűségembe, meg­kérdezem Öntől: tudja, mi az, hogy kétfrontos harc? Tudja: mi az, hogy jobboldal meg baloldal? Tudja, mi az, hogy urbánusok és népiek? Tudja, mi az, hogy ilyen vagy olyan oldali elhajlás? Tudja, mi az, hogy kötelező optimizmus? Tudja, mi az, hogy har­ma­dik út? Tudja, mi az, hogy fajelmélet? … Na, persze, erről tudhat, hiszen ezzel a rozsdás képével az önmagát legfelsőbb rendűnek tartott fehér faj közé keveredett Angliában, és ott nyilván megszenvedte a fajelméletről szerzett tudását. Én is meg­szen­ved­tem, Mr. Dass mindazt a tudást, aminek olykor lelkesen, olykor kényszerből a birtokosa lettem. S a sokfajta hit nevében elkövetett bűnökben bűnrészesként éltem. Az sem javított a helyzetemen, amikor be­látva bűneimet új eszmék lovagjaként leved­let­tem régi bűneimet, hogy újakat követhessek el, rendszerint azoknak a vezényletével, akik az én húsz százalékos kaméleon­ságom­hoz képest száz száza­lékig azok voltak! És ez így folytatódik mindaddig, amíg az úgy­nevezett emberi társadalom nem változik meg! Erre pedig egyet­len valóságos esély, ha megszűnik. S mivel ezt nem teszi meg a kedvünkért, hát meg kell szüntetnünk nekünk!

– Azért beszélek ennyire végletekben, Mr. Dass, mert szerin­tem a tökéletes rend, ami­ről az emberi világban annyit szájainak, szónokolnak, s aminek az érdekében mér­he­tet­len pusztítást vé­geznek az emberek – szóval az igazán tökéletes rend csakis a nö­vé­nyi és állati létezésmód szabályainak föltétien tiszteletben tartása révén valósulhat meg.

– Igen, Mr. Dass, vissza a Természethez! Ámde nem olyan naivan és eleve hatás­ta­lan­ságra kárhoztatottan, ahogyan ezt Mr. Rousseau, vagy Mr. Leó Tolsztoj, vagy pláne a manapság hemzsegő és ricsaj ózó úgynevezett természetvédők elgondolják, hanem úgy, ahogyan azt Mr. Kirsh elgondolta és megvalósította.

– Talán magától is rájött Mr. Dass, hogy mindannak, amit előadtam, Mr. Kirsh a for­rása, illetve a négy hónap, amit vele töltöttem a Potomac partján. Ott zajlott le át­ala­kulásom, amely­nek során a „tudat” mocskos pocsolyájából az Ösztön rangjára emel­kedtem. Ez az átalakulásom persze nem úgy zajlott, mint korábban az eszmék dzsungelében zajló vergődésem, hanem az egyetlen lehetséges Rendnek, a Természet Rend­jének vállalásához méltó módon. Semmiféle új eszmére nem tettem tehát szert, csu­pán önmagammá lettem. S már csak azért sem holmi új esz­méről van szó, mert ezt az önmagammá levést pusztán tudni lehet, de terjeszteni: nem. A terjesztés éppen annyira képtelenség lenne, mintha az elefánt azt mondaná az egérnek, hogy légy hoz­zám hasonló, és akkor boldogabb leszel. Nem! Az igaz, hogy Mr. Kirshhez hasonlóvá let­tem, de nem azért, mert rábeszélt, hanem csupán felvilágosított, miszerint nem is lehetek más, mint ő, mert eleve olyan vagyok, mint ő, vagyis a kaméleon és a görény keveréke. S mindez a felvilágosítás úgy zajlott, mint anrkor két görény találkozik, és a szemük, szaglásuk s egyéb ösztöneik ré­vén ráismernek egymásra, és nem tekintik egy­mást elpusztítandó és felfalandó tápláléknak, hanem azonos voltuk szerint viselked­nek. Ezt az azonosságot Mr. Kirsh már Belgrádban megérezte, s ezért vélte magától értetődőnek, ha mi, görények összetartunk, hiszen összetartozunk. Minthogy ő már tudatában volt, hogy így mondjam önnön minőségének, csupán annyi történt, hogy engem is összeismertetett valódi önmagammal.

– Tegye meg, Mr. Dass, hogy ismét felhívja Mr. Nathot…

– Még mindig sem a kórházban, sem otthon? Nyilván mindkét helyen keresték már mások is, és mivel nem találták, most már felfokozott izgalommal keresik. Hamarosan meg­találják majd – a holttestét. Ő ugyanis nem tudhatta, de én megéreztem, hogy ő a házi­szárnyasoknak abból a fajtájából való az ő belső természete szerint, amelyet a göré­nyek ösztöneiktől vezérelve gyilkolnak. Ez történt. Megtörtént, ami a természet rendje szerint valóan meg kellett, hogy történjen. És… látja, nincsen bűntudatom. Nin­csen, Mr. Dass, mert nem a Természet urának képzelem ma­gam, hanem a Ter­mé­szet részének. Ha úgynevezett ember lennék, akkor a képmutató emberi törvények ér­tel­mében gyilkossággal vádolnának, és ugyanezeknek a törvényeknek a csűrése-csa­va­rá­sa eredményeként felmentenének, talán éppen abból a gyalázatos elvből kiindulva, hogy az ő bőrszíne alacsonyabb rendű, mint az enyém … Csakhogy ilyesminek nem ve­tem alá magam, mert én a Természet szabálya szerint jártam el, vagyis tettem jogos, akár a macskának ahhoz, hogy megfogja az egeret.

– Hozzáteszem, hogy görény voltomból következő ösztöneim szerint erős bennem a gyilkolási vágy. Az emberek ezt képmuta­tóan elítélik, és a görényt nem szeretik. Hiá­ba van ugyanis eszük, nem fogják fel, hogy a görény legőszintébb ösztönei szerint járt el. Nem előre megfontolt szándékkal cselekedett, ámde ez semmi­képpen sem ítélhető el. Sokkal kevéssé, mint amikor az emberek előre kitervelt módon, ráadásul „eszmei” ala­pokra hivatkozva háborúkat kezdenek, és népeket irtanak, azután ezekért a tömeg­gyil­kos­sá­gok­ért még hősöknek is tekintik és kitüntetik magukat. A görény soha nem ala­kos­ko­dik így; csak azzal a jogával él, amellyel a természet felruházta. Soha nem él vissza ezzel a jogá­val. Ösztönrendszere mindig azonosan, tehát kiszámíthatóan mű­kö­dik. Nem kell attól tartani, hogy egyszercsak pálfordulás következik be nála, önkritikát gya­korol, új „eszméhez” csatlako­zik, hogy esze segítségével most így járjon át mások eszén, amint az efféle, az emberi világban mindennapos. Ráadásul a görény kedves és szép állat, s amiként ösztöne szerint gyilkolni indul, ugyancsak ösztöne szerint me­ne­kül a tudatos gyilkos, vagyis az ember elől, aki bár eljátssza, hogy undorodik tőle, még­is megöli, megnyúzza, finom tapintású kis bundájából önmagának csinál bundát, ami­ként gyönyörrel ékesítik magukat az „álnok”-nak tartott kígyó bőrével is.

– Vessen csak egy összefoglaló pillantást az egészre, Mr. Dass. Míg a görény kizárólag puszta léte fenntartása érdekében cselek­szik, addig az ember fölöslegesen, hivalkodó luxusvágyból is öl, így akarván bizonyítani más élőlények fölötti dölyfös uralmát. Hát nem undorító?!

– Önben is megéreztem a háziszárnyast, Mr. Dass. A véletlen azonban úgy hozta, hogy az ön jól felhizlalt ajtónállója is szárnyas, ezért végeznem kellett vele, és most fáradt vagyok.

– Lehet, hogy elegendőnek érzem az eddig véghezvitt küzdel­memet, és Önre már nem kerül sor.

10.

– Tehát a Mr. Kirsh-sel való együttléteink során jutottam el igazi énemhez. Kö­zö­sen gyakoroltuk a görénységet, vagyis pusz­títottuk az emberek közül azokat, akik fel­ger­jesz­tet­ték bennünk a gyilkolás! ösztönt. így tettünk például azzal az ügyvéddel, aki­vel Mr. Kirsh elkészíttette végrendeletét, amely szerint minden vagyonát rám hagyta. Vagy­is nagyon gazdag ember vagyok, Mr. Dass, aki azt a nagyvonalúságot is meg­en­ged­he­ti magának, hogy az Ön kezébe adja ezt a csekkfüzetet, s Önre bízza: mekkora össze­get ír bele. Tessék, fogja. Ne a honoráriumát írja bele Mr. Dass, hanem akkora össze­get, amely elég lesz a családjának, ha mégiscsak … újratámad bennem a gö­rény­ösz­tön. Erre gondolva azt is javaslom, hogy ne a saját nevére állítsa ki a csekket, ha­nem a felesége nevére. Görénybecsületemre mondom, hogy eljuttatom hozzá.

– Ahogyan mondani szokták Mr. Dass, lángészt csak lángész érthet meg, ezért nem cso­dálkozom, ha csodálkozik, és megértem, ha nem ért meg. Az is igazságtalanság len­ne részemről, ha az eszmék zsebmetszéséből élő emberi fajt min­de­nes­tül kár­hoz­tat­nám. Inkább sajnálom az embereket, akik reménykednek, hogy saját zsarnokaik ve­ze­té­se révén eljutnak majd egyszer egy minden korábbinál jobb világhoz, ahogyan azt meg­álmodta nekik Mr. Thomas Morus. Ámde az ember odáig korcsuk, hogy már ál­mod­ni sem tud helyesen. Mr. Morus is csak ember volt, és ebben a minőségében adta köz­re álmát – egy szerinte – csodálatos sza­badság-szigetről. Az a gyanúm, hogy Mr. Morus nem tudta: mi a szabadság, amiként az emberek sem tudják. Olyan fennkölten be­szélnek róla, mint vágyaik netovábbjáról, amelyért meghalni is készek. Holott Mr. Dass, a szabadságért nem meghalni kell, ha­nem ölni kell érte! Ez most elborzasztóan hang­zik Önnek, de ha a természet rendje szerint valóan az ösztönök természetes érvé­nye­sülésének magasába emelkednek az emberek, semmi borzasztót nem látnak majd ben­ne.

– Magam nem vagyok álmodozó, de bízom benne, hogy el­következik egyszer ez is. Most hihetetlennek tetszik, mert az emberekben túlságosan nagy a sötétség, de hát a sötétség mindig akkor legnagyobb, amikor közeledik a hajnal. Erre alapozom re­mé­nye­met, szemben szegény Mr. Morus-szal, aki utópikus álmai­ról való beszámolóját azok­kal a szavakkal fejezi be, hogy: Szeret­ném, de nem remélem. Az, ami lehetséges Mr. Dass, az mindig megvalósul.

– Adósa vagyok még valaminek a tisztázásával. Előadásomba belekevertem Mr. Se­var­nadze nevét, de nem adtam kellő ma­gyarázatát, hogy mi volt ezzel a szándékom? Nos, igaz, hogy felü­letes szemlélet szerint hasonlítunk, s ebből következhet, hogy té­ve­dés­ből azonosítanak bennünket, s akkor megfizetteti velem a sorsom, hogy hason­lí­tunk. Másik hátránya hasonlóságunknak, hogy ez olcsó élcelődésekre kínálhat alkalmat né­melyeknek. Való­jában azonban minden hasonlóságunk ellenére számos ponton külön­bözünk. A Mr. Kirsh-sel történt találkozásunk óta pedig tudom, hogy lénye­gün­ket tekintve különbözünk. Az ő élete tehát az övé, és valószínűleg soha nem keresz­tez­zük egymás útját. Amiért mégis említettem őt, annak egyetlen oka, hogy látszólag hason­lóságunk juttatta eszembe Mr. Kirshet – a többit már tudja.

– Nincsen tovább se cigarettám, se innivalóm, se mondani­valóm, így hát végeztünk, Mr. Dass. A pontosság kedvéért: én végzek Önnel.

*

Felriadtam, és láttam, hogy Mr. Dass várójában ülök egy ké­nyelmes fotelben, de ké­nyel­met­le­nül összegörnyedve. Csendesen és túlságosan lassan zümmögött fölöttem a ventillátor. Fullasztott a hőség és nyirkosán tapadt rám a ruha.

Pár lépésre tőlem egy pandzsabi szabású öltönyben jól meg­termett, szakállas férfi ült. Amint megmozdultam, szolgálatra kész mosollyal tekintett rám íróasztala mögül.

– Hány óra? – kérdeztem, ámbár a falon is függött egy óriási méretű óraszerkezet, meg nekem is volt órám, de annyira kime­rült voltam, hogy fárasztott volna, ha ma­gam­nak kellett volna a kérdésre adandó válaszért mozdulnom.

– Két perc múlva délután egy óra, uram.

– Mióta vagyok itt? – fésültem hátra vizes hajamat.

– Két perccel ezelőtt érkezett, uram.

– Mikorra beszéltük meg Mr. Dass-sal a találkozót?

– Az én feljegyzésem szerint pontosan délután egy órára, uram.

– Elszundítottam – dünnyögtem inkább csak magamnak, de az óriás szükségét látta, hogy társalogjon, és megengedően mo­solygott:

– Igen, uram.

Felálltam, és karórámra pillantottam.

– Megfeledkeztem valamiről, amit el kell intéznem, ezért – saj­nos – nincs időm várni. Közölje Mr. Dass-szel, hogy majd tele­fonon jelentkezem.

– Így lesz, uram.

Az utcára érve bosszúsan tanulmányoztam nedves és gyűrött ruhámat. Elha­tá­roz­tam, hogy nem indulok a közéleti méltósággal megbeszélt randevúra, s nemcsak azért, mert a ruhám gyűrött, hanem az eszem is összegyűrődött. Különben is korai lett volna hozzá indulnom. Úgy döntöttem, inkább arra az akadémiai elő­adásra megyek, amelyre meghívót kaptam, s amelyre eredetileg nem akartam elmenni. S amely előadásnak az volt a címe: „Az emberi tudat fejlődése”.


Delhi, 1986.




Készült 500 példányban

Ez a
331
példány

ISBN 963 450 000 5
ISSN 0866 – 4420

Felelős kiadó a szerző

Felelős szerkesztő Tabák András

920496 Tótfalusi Tannyomda, Budapest
Felelős vezető Nagy Lajos igazgató

Terjeszti a Könyvtárellátó Vállalat

Megvásárolható az V. Honvéd u. 5., V. Mérleg u. 6.,
VI. Andrássy út 16., VI. Andrássy út 45., VII. Rákóczi út 14-16.,
XIII. Váci út 19., XIII. Szent István krt. 26.
szám alatti könyvesboltokban