Azonosság és másság

TANULMÁNYOK LATIN-AMERIKÁRÓL

BUDAPEST

Z-füzetek/39

Válogatta
KOLLÁR ZOLTÁN
SIMOR ANDRÁS

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Készült a Magyar Latinamerikanisták Társasága közreműködésével,
a szegedi József Attila Tudományegyetem
Latin-Amerika Története Kutatócsoportja támogatásával

© Kollár Zoltán

Szabálytalan előszó

Tanulmánykötetünk Kolumbusz Kristóf első amerikai útjának 500. évfordulóján je­lenik meg, mégsem a „felfedezőnek” akar em­léket állítani, bár természetesen nem kí­vánja kétségbe vonni Ame­rika „felfedezésének” történelmi jelentőségét. A szerző­ket az érde­kelte, mi történt a „felfedezés” után a latin-amerikai történelem­ben. Ter­mé­szetesen csak történelmi mozaikok felvillantására ad le­hetőséget a Z-füzetek – egyéb­ként a megszokottnál bővebb – terjedelme. Ilyenkor a jogos olvasói igény ki­elé­gí­tése érdekében mindenképpen megmagyarázandó, hogyan állt össze ez a tanul­mány­kö­tet.

Mivel tanulmányaink egy tudományos ülésszak filozófiájához il­leszkednek, rö­vi­den szólnunk kell magáról a konferenciáról is. A Magyar Latin­amerika­nisták Tár­sa­sá­ga – a József Attila Tudo­mány­egyetem és az MTA Szegedi Akadémiai Bi­zott­sá­ga tá­mo­ga­tásával – 1992 áprilisában nemzetközi tudományos konferenciát ren­de­zett Sze­ge­den. Szegedre esett a választás, mert a Latin-Amerika-kutatás meg­ha­tá­ro­zó köz­pont­ja itt található, azonkívül a JATE Latin-Amerika Története Kutató­cso­port­ja ép­pen fennállásá­nak tízéves évfordulóját ünnepelte.

A tudományos ülésszak előkészítőit az vezérelte, hogy a Kolumbusz-évforduló in­kább „csak” jó alkalom legyen, amelyhez kapcsolódva a magyar latinamerikanisták minél szélesebb körben közre adhatják új kutatási eredményeiket. Ezért természetes volt, hogy Latin-Amerika elmúlt 500 évét választottuk keretül, minden diszciplináris megkötés nélkül. Ám, hogy ne válhassék parttalanná a konferencia, valamiféle korlátot kellett szabni. A szervezők nem pusztán Amerika „felfedezése”, hanem a két világ találkozása je­gyében rendezték meg a konferenciát, a „Tolerancia és intolerancia az amerikai történelemben” címmel pedig arra hívták fel a résztve­vő kutatókat, ne feledkezzenek meg Latin-Amerika elmúlt 500 évét „indián-látószögből”, vagy éppen az „indiánsorba” kerültek helyzetének nézőpontjából is áttekinteni. A konferencia igazolta e szempontok jogosságát.

Tehát nem Amerika 500 évvel ezelőtti „felfedezése” volt a köz­ponti gondolata a konferenciának, sőt ha lehetett, az előadók el is kerülték a felfedezés szót, és ma­ka­csul ragaszkodtak a „két világ találkozása” – egyébként eufémiától nem mentes – ter­mi­nológiához. Ezzel el is kívánták ismerni: azok az indián kultúrák, amelyeket a „fel­fedezők” ott találtak, az egyetemes emberi kultúra legjelesebb és szerves részeit al­kot­ják, s korántsem fejlődésképte­len, úgymond civilizálandó társadalmak éltek – és hang­súlyozni kell: már ott éltek – a nyugati féltekén. Ezen indián magas­kultú­rák nem­csak a régmúlt megkövesedett emlékeit hagyták hátra, ha­nem olyan hatást gyako­roltak a földrész életére, hogy a mai és a történeti Latin-Amerika csakis latin-amerikaságában érthető meg.

A konferencia munkáját kétségtelenül befolyásolta az a sajnála­tos tapasztalat, hogy elég szegényes és sekélyes ismeretekkel ren­delkezünk a távoli földrészekről. Kultú­ráikról korántsem mondha­tó el, hogy szerves részét képeznék műveltségi nor­mánk­nak. Ha valaki kétségbe vonná ezt a nyilván sommás megállapítást, sőt ne­tán még ki is kérné magának, vegye elő bátran érvényes gimnáziu­mi tankönyveinket. És ha világszemléletünk határait egyre inkább Európa (még­inkább egyfajta észak-atlan­tivá bővült, szűkült Euró­pa) tölti ki, félő, nem szorulnak-e ki végképp a nem európai érté­kek, holott az európai kultúra, az européerség, amely etalonként jelenik meg ma­napság gondolkodásunkban, egyáltalán nem zárja ki az egyetemes értékek – át- és újra­értékelő – befogadását. Az egyetemes értékek is üressé válnak, sztereotípiákká se­ké­lyesednek, ha nem gazdagodnak új ismeretekkel, és kiváltképpen, ha a közvé­le­mény nem fogékony velük szemben, ha holt anyagként kezeli azokat. Ennek a kon­fe­ren­ciának a jelentősége többek között abban áll, hogy az előadók – ebből az állás­pont­ból ki­indulva – számos „apró”, kevésbé látványos tudományos eredménnyel gaz­da­gí­tot­ták Latin-Amerika-képünket, azzal az eltökéltséggel adva elő őket, hogy a nem „hi­va­tásos” latinamerikanistákat is Latin-Amerika életének, kultúrájának mint az egye­temes kul­túra szerves reszeltek további megismerésére ösztönözzék.

Sajnos, nem nyílt lehetőség arra, hogy a konferencián elhangzott közel 40 előadást együtt kiadjuk. (Eddig a Rubicon 1992. 5. szánta adott közre néhány dolgozatot a konferencia anyagából.) így kö­szönettel tartozunk a 2-füzetek alapítványnak a kiadási lehetősé­gért (és a kötet gondozásáért), még ha ezáltal szembe is kellett néznünk a válogatás nehéz feladatával.

Válogatásunk elve az volt, hogy a kiválasztott dolgozatok szu­verén kutatási ered­mé­nyeket tartalmazzanak, ugyanakkor a koráb­ban említett fő szempontokon kívül még hordozzanak valami spe­cifikus közös vonást is, s így alkossanak (legalábbis vi­szony­lago­san) egységes kötetet. A kötetünkbe bekerült dolgozatok monda­nivalóját áthatja az azonosság és másság (nemcsak regionális lépté­kű) ellentéte, ezzel is ki­fe­jez­ve Latin-Amerika igen sokszínű törté­nelmét. Ezt a sokszínűséget kívántuk példázni a külön­böző tu­dományágakat képviselő dolgozatok közreadásával. Igyekeztünk ügy válogatni, hogy a T. Olvasó – amennyire ez lehetséges – osztozhassék a szerzővel a kutatás, a megismerés izgalmában.

Végezetül a megemlékezésé a szó. Húsz évvel ezelőtt hunyt el a nemzetközi te­kin­télyű latinamerikanista, Wittman Tibor professzor. Valaha azt remélte, hogy a szét­aprózódott magyar Latin-Amerika-kutatások kilépnek elszigeteltségükből és szervezett együttműködés keretében fejlődnek tovább. Tudományszervezői munkás­ságának méltó örököse lett a JATE Latin-Amerika Törté­nete Kutatócsoportja. A több szaktudományágat képviselő magyar latinamerikanisztika mára „nagykorúvá” vált. S remélhetőleg a – hol nekilendülő, hol megtorpanó – kutatási együtt­műkö­dés­nek is egyre biztosabb szervezeti kerete lesz a Magyar Latinamerikanis­ták Társasága. Ha kötetünk (és a tudományos ülésszakon elhang­zott többi előadás) mindezt bizo­nyítja, akkor főhajtásunk méltó Wittman Tibor emléke előtt.

Kollár Zoltán

MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS

Az 500. évforduló teológiai jelentősége

A katolikus egyház számára az ún. katolikus kontinens felfede­zésének 500. év­for­du­lója nemcsak azért jelentős, mert emlékeztet egy azóta sem tapasztalt missziós ak­ti­vi­tásra, amely az egyházat akkor hallatlanul megerősítette. Az 500. évforduló az egy­ház fi­gyelmét ismét arra a kontinensre fordítja, ahol harmadik évezred­beli sorsa el­dől.

Walbert Bühlmann kapucinus misszióstudós a következőket ír­ja: „Eddig, leg­alábbis Európában, a világot nem tudták másképpen elképzelni, csak Európával a kö­zép­pontban. Ezek után viszont a Csendes-óceán válik központtá a partjain fekvő álla­mokkal. Ennek révén Európa automatikusan a világ nyugati peremére kerül. Eu­ró­pa (az egyesült Európa) megőrzi ugyan jelentőségét, de azt a jelen­tőséget, melyet két­ezer éven át, különösen pedig a felfedezések kora óta birtokolt, vissza­von­hatat­la­nul elveszítette. 1950 és 1975 között a világkép döntően megváltozott. Egy törté­nel­mi korszak­nak vége, egy másik veszi kezdetét.” ^[1]

Az 500. évforduló előkészítését sok feszültség, letagadhatatlan konfliktus szegé­lye­zi. A legfrissebb éppen Ausztriában váltott ki megdöbbenést. Ervin Krautler osztrák származású, de Brazíliában működő és ott szentség hírében álló püspököt a salzburgi főiskolai napokra, melynek témája az 500. évforduló, meghívták a szerve­zők. Georg Eder salzburgi püspök azonban önálló kezdeménye­zéssel ugyan­arra az előadásra fel­kérte Joseph Ratzinger bíborost, a római Hittani Kongregáció vezetőjét. Először csak szervezési fél­reértéssel magyarázta a kellemetlen helyzetet, ám hamarosan nyíl­tan megvallotta: nem bízhatja az ünnep értelmezését egy baloldali-gyanús püspökre. ^[2]

Bartolomé de Las Casas

Az évforduló teológiai értékelésének méltó mércéjéül választani azt a teológust, aki korán túlmutató éleslátással nemcsak egy poli­tikai és egyházpolitikai gyakorlat el­len lépett fel, hanem az emögött meghúzódó emberkép és Istenkép kritikáját is meg­adta. El­lentétben ui. számos kortársával, akik, mint kez­det­ben maga is, a bennszülött őslakosokat és a pótlásukra betelepített feketéket nem tekintették embernek, s így a rabszolgakereskedelemmel szemben sem voltak fenn­tar­tá­saik, Las Casas embereknek tartotta őket. ^[3] Chapas püspökeként azt az utasítást adta, hogy nem oldozható fel bűneitől az, aki rabszolgát tart. Egyházmegyéjében ez oly mérvű ellenségeskedést váltott ki vele szemben, hogy lemondott a püs­pökségről. Szel­lemi örökösei között azonban ott találjuk többek között Francisco de Vitoria (1480–1546) és Francisco Suarez (1548–1611) filozófusokat, akik az emberi méltóságon alapuló egyetemes emberi jogok filozófiájának előfutárai. III. Pál pápa pe­dig 1537-ben kibocsátotta Sublimis Deus kezdetű bulláját, mely­ben elítélte azokat, akik azt képviselték, hogy „Nyugat-India és a déli földrészek lakosait úgy kell kezelni mint értelmetlen állatokat és kizárólag a mi szolgálatunkra és nyereségünkre használni”. VIII. Urbán pápa pedig kiközösítette azokat, akik indián rabszolgát tar­tottak. ^[4]

Az évforduló teológiai inspirációja elsősorban az ún. felszabadítási teológiákra hat, melyek hermeneutikai kiindulópontként a sze­gények melletti elkötelezettséget jelölik meg. ^[5] „Nem arról van szó, hogy azt ismé­tel­ges­sük, amit egykor felfedeztek és megtettek. Nem akarjuk elkövetni azt a hibát, hogy a radikalitást összetévesszük az intellektuális lustasággal és hiányzó elszántsággal, ha vala­mi új megtanulásáról és bevezetéséről van szó. Nagy teremtő erő­feszítést követel, ha találkozni akarunk a valóság jelenlegi kihívása­ival. Azt például, amit az elmúlt év­tize­dek­ben Latin-Amerikában pl. a teológiában kifejlesztettünk, újra át kell gon­dol­nunk, újra meg kell fogalmaznunk, más témákat és távlatokat beleépítve. Ez hat oda, hogy a szigorodás, a változások és az új kérdésfelvetések ide­jén a reflexiónk élesedik. Meg­fordítva pedig, az evangéliumhoz és a szegényekhez való hűség feltételezi az evan­géliumra való állandó nyitottságot, és azt, hogy egy olyan néppel járjuk az utat, amely változó világban él.” ^[6] – írta G. Gutiérrez.

A sokféle Amerikában sem állítható két oldalra a visszaemléke­zés szempontjai szerint az egyház. Fény és árnyék keveredik az emlékezésben.

A visszaemlékezésben mindazonáltal mégis preferenciát kell tennünk. Minden ün­nep értelmező tulajdonítás. Miközben a ki­egyensúlyozott történelmi elemzések pon­to­san körvonalazzák az ötszáz éves és azóta történt eseményeket és össze­függéseket, a teológiának, mint Isten Jézus Krisztusban kimondott önmaga szisz­te­ma­tikus és ra­cio­nális kifejtőjének éppen azt az opciót kell megtenni, melyet Jé­zus­ban, a Krisz­tus­ban maga Isten definitív mó­don megtett: szegények közé jött. Az em­lé­ke­zés­ben a teo­lógiai szempont a lekicsinyített, kifosztott, rabszolgává ala­cso­nyí­tott, sze­mély vol­tá­tól megfosztott és áruvá alacsonyított bennszülöttek mel­let­ti vok­sot jelenti. S egy­ben azt a kritikát is, melyet Latin-Amerika népei saját sor­suk­kal val­la­nak arról a ke­resz­ténység által is kialakított Európáról, ember­esz­mény­ről és élet­ideál­ról, melynek ne­vében és melynek terjesztésével a keresztény egyházak egy­kor és ma is ön­magukat más egyházak, vallások, illetve az emberiség felekezeten kí­vü­li isten­ke­re­sé­se fölébe eme­lik.

Dussel igen kritikus, amikor azt állítja, hogy a bennszülöttek a misszio­náriusok ellenére ismerték fel a kereszténység lényeges üze­netét, a szegények mellett pártos Istent, aki a kereszten mezítele­nül, kifosztottan megosztotta sorsát a lemeztelenítettekkel és kifosztottakkal.

Bűnbánat és bűnbocsánat

II. János Pál: „Az igazság előtti alázattal, triumfalizmus és ha­mis szégyen­ke­zés nélkül közelíti meg az egyház az 500. évfordu­lót. Az igazságra szegezi tekin­te­tét, hogy az eredményekért Isten­nek adjon hálát, a hibákból tanulva pedig megújuljon és felkészül­jön a jövőre.” ^[7]

Az USA püspökeinek pásztorlevele mindkét Amerika evangelizálásának 500. év­for­dulójára így fogalmaz: „Az ötszázadik évben a bennszülött népektől bocsánatot ké­rünk és megfogadjuk, hogy ve­lük együtt küzdünk jogaik és vallásszabadságuk tiszte­let­ben­tar­tá­sáért és kulturális örökségük megőrzéséért. ” ^[8]

A történelem másik oldala

A hivatalos egyházi dokumentumok mellett külön figyelmet ér­demel az „ős­la­ko­sok” értékelése. „Fontos az egyház történelmi szerepének tisztázása. Kétségtelen, hogy egyik szerepe az volt, hogy vallásainkat deszakralizálja és halált hozzon rájuk. Anél­kül, hogy valamit is elsajátított volna belőlük, ügy ítélte meg őket, mint babonás, ördögi, sátáni szokásokat. Ám azt a szerepét sem vitat­hatjuk el, hogy védelmezte elő­deinket a pénzéhes betolakodók fo­gaitól. Gyakran igazolta azonban őseink és közös­ségeink kulturá­lis, vallási, sőt testi halálát, máskor pedig megpróbálta megmenteni és megvédelmezni őket. Az egyház szerepe kettős volt, kétértel­mű, és az maradt továbbra is. Ezért inkább több katolikus egyház­ról kell beszélnünk és nem az egyetlenről.” ^[9]

„Az uralkodók szemszögéből írt történelem hosszú időn át el­rejtette előlünk a valóság számos aspektusát. Meg kell ismerked­nünk ezzel a másik történelemmel, amely nem más, mint a »másik« történelme.” Annak a „másiknak” történelmét, akinek – Edu­ardo Galeano uruguayi író híres kifejezését kölcsönözve – „erei még mindig nyitottak” éppen azért, mert lakosai közül a legszegé­nyebbek emberi méltóságát még mindig nem ismerik el. „Távolsá­guk” a mai társadalmi-gaz­da­sá­gi rendtől és a fennálló kultúrától par excellence teszi őket felebarátainkká, amint az ir­galmas szama­ritánussal kapcsolatban ezt a felszabadítási teológia kezdettől fog­va taní­totta. Olyan történelemről van tehát szó, amely nagy­részé­ben az indiánok ellen­állása volt az idegenek terjeszkedésével szem­ben, amellyel együtt járt emberi érté­keik lebecsülése. Ez az ellenál­lás képes volt mindezek elle­nére kulturális hagyományok megőr­zésére, nyelvek életben tartására, melyek a jelent táplálják és iden­titásuk lényeges alkotóelemeit adják.” ^[10]

Kitalálás vagy felfedezés?

Filozófiai megközelítésben, Heideggert követve, Amerika azok­tól, azok meg­ismerésétől tett szert a „meglétre” (’ente’, Dasein), akik révén megjelenik a nyugati kultúrában. Az ’indio’ ázsiai elne­vezés, hiszen úgy vélték a felfedezők, hogy a bennszülöttek indiai hinduk.

A felfedezés szó jól illusztrálja, hogy elfedve ott volt valami előbb is. Az európai „én” azonban úgy fedez fel, hogy ami ott volt, annak semmi vagy legfeljebb negatív jelentést tulajdonít. Hegel: „Európa a civilizáció misszionáriusa lett az egész világ számára.” Ha véghezvisszük mai gondolkodásunkban a kopernikuszi fordu­latot, és többé nem Európa lesz számunkra a Föld, ami körül a Nap, Amerika forog, akkor jutunk el oda, hogy az egykori, máig nyúló felfogásunkat az évforduló kapcsán a történelem „másik ol­dala” felől értelmezhetjük, azok iránti felszabadító tisztelettel, akik azt elszenvedték, mint felfedezettek, kitaláltak. ^[11]

A történelem bennszülött szemlélete szerint ugyan­is az egyház­nak nem az a feladata, hogy a „legyőzöttek” oldalára álljon. Öreg­jeik azt mondják, hogy őket ugyan nem győzték le, mert még tart a harc, ők ellen­áll­nak és maguk is győzelmet arattak az egyház egy része fölött. ^[12]

A „másik”

Az 500. évforduló teológiai üzenete annak a „másik”-nak kö­zéppontba állítása, aki a héber gondolkodás szerint Isten szegény családjának tagja, Jézus irgalmas sza­ma­ri­tánusról szóló példabeszé­déből ismert „felebarát”, s aki Sartre szerint számunkra ma­ga a po­kol. „A kulturálisan policentrikus világegyház, amely nem akarja és nem is akar­hatja kitörölni nyugat-európai történelmét, azzal a fel­tétellel valósulhat meg, ha az európai kultúrán belül megfogalma­zódott bibliai örökségének két jelentős vonat­ko­zá­sát emlékezetbe idézi s egyre inkább érvényre juttatja. Először is bibliai örökségé­ből fakadóan olyan vallásként kell hogy értelmezze magát, amely küldetésének nevében mindenki számára keresi a szabadságot és az igazságosságot. Másrészt olyan vallásnak kell bizonyulnia, amely bibliai örökségére alapozva sajátos kultúrát teremt, nevezetesen azt a kultúrát, amely elismeri mások másságát, vagyis az etnikai­kulturális sokféleség teremtő elismerésének kultúráját, melyet a kereszténység őstörténetéből jól kellene ismernünk.” ^[13]

Az egyház történelmi munkája az 500. évforduló kapcsán elmé­lyülhet, és hozzá­já­rul­hat a „mások másságának, mint másságnak” elismeréséhez az egész világon. Eb­ben a katolikus egyháznak és teológiának nemcsak Amerika felfedezésével kap­cso­la­to­san van átháríthatatlan és sürgős feladata.

JEGYZETEK

^[1] Wo der Glaude lebt. Einblicke in die Lage der Weltkirche, Herder, 1974. 73-77. [vissza]

^[2] A nagy nemzetközi hullámokat verő konfliktusról az osztrák katoli­kus püspöki kar, miután beszámol a két püspök találkozásáról és esz­mecseréjéről, így nyilatkozik: „A testvéri és nyílt párbeszéd nem tisz­tázhatott minden különbséget, ám megegyezés született a párbeszéd folytatásáról, a fennmaradt nézeteltérések rendezése érde­ké­ben.” (Katpress, Nr. 071. 1992. 04. 10. 10–11. o.) [vissza]

^[3] A Párizsban tanító teológussal, John Major-rel (1469–1550) szem­ben, aki az indiánok elleni háborút teológiailag igazolta, Las Casas ironikusan azt írta: „Ügy vélem, John Major sohasem viselne el egy ilyen méltatlan és gyalázatos helyzetet, ha maga is indián lenne.” (idé­zi: G. Gutiérrez, Gott oder das Gold, 1990. 18–19. o.) [vissza]

^[4] Justitia et Pax pápai bizottság, „Egyház és rasszizmus” c. kiadványa alapján. [vissza]

^[5] Vö. C. Boff, L. Bof Wie treibt man Theologie der Befreiung, Patmos, 1986. Máté-Tóth, Születőben a szegények egyháza, Vigilia 54 (1989) 648-652. [vissza]

^[6] G. Gutiérrez, Tekintettel az 500. évfordulóra, CONCILIUM 26 (1990), 448–454. itt 453. [vissza]

^[7] Beszéd a latin-amerikai püspöki karok tanácsa előtt, Santo Domingo, 1984. okt. 12. II., 3. [vissza]

^[8] Origins, 6. Dezember 1990. 20. köt. 26, 413–426. [vissza]

^[9] Alban Wagua, Az európaiak amerikai inváziójának mai következmé­nyei. Az őslakos szemszögéből, CONCILIUM 26 (1990), 477–484, itt 477. [vissza]

^[10] G. Gutiérrez, Tekintettel az 500. évfordulóra, CONCILIUM 26 (1990), 448-454, itt 450. [vissza]

^[11] Enrique Dussel, Entdeckung oder Invasion Amerikas? Eine historisch­teologische Betrachtung, CONCILIUM 24 (1988) 510–514. [vissza]

^[12] Wagua, 481. [vissza]

^[13] Metz, Johann Batist, Einheit und Vielheit: Probleme und Perspektiven der Inkulturation, CONCILIUM 25 (1989) 337–342. [vissza]

KOMLÓDI ZSUZSA

Két kultúra találkozása:
Garcilaso de la Vega, az Inka

Amikor Kolumbusz 1492. október 12-én Amerika földjére lé­pett, anélkül, hogy tu­da­tában lett volna tette történelmi horderejének, új korszak vette kezdetét nem csu­pán Európa gazdasági-tár­sadalmi, kulturális életében, hanem az újonnan fel­fe­de­zett és meg­hódított kontinens lakói számára is.

Az újonnan felfedezett kontinensen két nagy birodalom – északon az aztékok, dé­len az inkák – kivételével nem alakultak még ki nagyobb társadalmi cso­por­to­su­lá­sok, leg­feljebb időszakos törzsszövetségek.

A felfedezésnek, illetve az azt követő hódításnak több szem­pontból voltak nagy je­lentőségű következményei. Spanyolország a XVI. századra világhatalommá vált, ki­ala­kult az abszolút monar­chia, amit ott a nemzeti egyház és a főnemesség túlsúlya jel­lem­zett. A kezdetben Indiáknak nevezett kontinens bányáiból az Óvilágba szállított ne­mes­fémek Spanyolországban csak közvetítő szerepet játszottak, lévén, hogy a világ­első­ségért folytatott harcok finanszí­rozását szolgálták, nem pedig az ipar, a váro­sok vagy a kereskede­lem fejlődését. Mind Spanyolország, mind Európa többi orszá­gá­ban árforradalmat okoznak, melynek hatása az Újvilágban is erő­sen érződik.

De a XVI. század Spanyolországban az irodalom és a művésze­tek terén az Arany­századot is jelenti, elegendő, ha csak Cervantes, Lope de Vega, El Greco, Velázquez nevét említjük.

A spanyol hódítók az új kontinensen a sajátjuktól nagyon sok mindenben eltérő földrajzi környezetet és kultúrákat találtak. A két kultúra kezdeti összeütközései, éles szembenállásai idővel enyhültek, és azt lehet mondani, hogy az élet minden területén egy­beolvadtak. Ennek a fúziónak a szimbóluma Garcilaso de la Vega, az Inka élete és művei – a következőkben erről szeretnék néhány szót szólni, előrebocsátva, hogy az előadásra rendelkezésre álló idő természetesen csak néhány epizód megemlítését teszi lehetővé.

Gómez Suárez de Figueroa, akit a világ Garcilaso de la Vega, az Inka néven is­mer, 1639. április 12-én született Cuzcóban, a spa­nyol hódítás előtt hatalmas Inka Bi­ro­da­lom fő­váro­sá­ban – erre a tényre a későbbiek folyamán, amikor már többezer kilo­méterre él szülőföldjétől, mindig büszkén utal. Garcilaso de la Vega Vargas spa­nyol kapitány, és Isabel Chimpu Ocllo inka hercegnő természe­tes (törvénytelen) gyer­me­ke­ként született. Apai részről olyan il­lusztris ősökkel dicsekedhetett, mint Marqués de Santillana, Jorge Manrique, Garcilaso de la Vega (toledói költő). Számára és benne az apja testesíti meg a spanyol világot. (Noha sokszor és szeretettel vegyes csodálattal ír apjáról, nem hagyja megjegyzés nélkül, hogy a spanyol hódítóknak gyakran születik gyerekük indián asszonyok­tól, de törvényes feleségül spanyol hölgyeket választanak, és nem törődnek azzal, hogy mesztic gyerekeik törvényes helyzetét ren­dezzék.) Anyja képviseli számára az inkák régi dicsőségét. Ő sze­mélyesíti meg az indián, bennszülött világot (amellyel műveiben gyakran azonosul); Túpac Inca Yupanki unokája, Huáyna Capac unokahúga, Huáscar és Atahuallpa unokatestvére.

Gyermekkora első évei szorosan kötődtek az inka kultűrához. Apja, hogy az inka elő­kelőségeket a keresztény hitre térítse, lehe­tőséget biztosított a házában, hogy a gye­rekek ott tanuljanak. így együtt tanult Túpac Yupanki Inka egyik lányával, a kró­ni­ka­író Fe­lipe Huamán Poma de Ayala későbbi anyjával is. Ö maga úgy nyi­latkozik egyik munkájában, hogy az inka uralkodó család több mint kétszáz tagját ismerte sze­mé­lyesen, köztük az idős Cusi Huallpát, aki anyja nagybátyja, és az inka száj­ha­gyo­mány őrzője és továbbadója volt. Az amautáktól (inka tanítók, tudósok) és saját ro­ko­nai­tól rengeteg történetet hallott ősei történelméről, amelye­ket később a műveiben fel­használt.

Tízéves korában szülei különválnak, ugyanabban az évben mindketten törvényes házasságot kötnek. Noha gyermek- és ifjú­kora éveiről részletesen ír, anyja házasságát egyetlen egyszer sem említi.

Szülei különválása után apja házában marad, ahol a perui törté­nelem későbbi főszereplői között forog. 1554-ben apját kinevezik Cuzco Justicia Mayorjának és Corregidorának; ő is élvezi az apja rangjával járó előnyöket. Erre a korszakra a La Florida c. művében így emlékezik: „kevés olyan iskola volt, ahol tanulni lehetett, de túl sok volt az olyan, ahol a fegyverforgatást tanították.” Szinte ugyanezekkel a szavakkal utal erre a korszakra a Comentarios Rea­lesben is.

1559-ben, kevéssel halála előtt apja végrendeletet készít, amely­ben róla is meg­em­lé­kezik, és Paucartambóban földet hagy rá, vala­mint 4 ezer ezüst és arany pénzt, hogy az­zal Spanyolországba utazzon és ott tanulmányokat folytasson.

1560-ban indul el Cuzcóból. Indulása előtt azonban még meg­láthatja a frissen felfedezett inka múmiákat, őseit, ami mély benyo­mást tesz rá. Ütvonala: Cuzco – Chin­chansuyo – Ciudad de los Reyes (Lima) – Callao – Cartagena – La Habana – Azori Szi­getek – Lisszabon – Sevilla – Extremadura – Montilla. 1561 szeptemberét és novemberét nagybátyja, don Alonso Vargas és an­nak felesége, Doña Luisa há­zá­ban tölti. Spanyolországba utazásá­nak célja (a tanulmányokon kívül) az, hogy elnyerje a Koronától apjának Amerikában tett szolgálataiért a megérdemelt elismerést és az azért járónak vélt királyi jutalmat.

1561-ben érkezik Madridba és a következő két évet is ott tölti egy szerény fo­ga­dó­ban. Kezdetben jól áll az ügye, de Don Pedro Lope García de Castro, az Indiák Ta­nácsának egyik tagja, később Peru kormányzója, elutasítja kérelmét, arra hivat­koz­va, hogy a történetírók tanúsága szerint apja odaadta lovát a lázadó Gonzalo Pizar­rónak a döntő csatában, akinek így sikerült megmenekülnie. Ez az ítélet nagyon elkeseríti Garcilasót, és talán ez is szerepet ját­szik abban, hogy megírja az általa igaznak vélt történeteket. Ügyé­nek elintézésére várva olyan személyeket ismert meg, mint Her­nando Pizarro, Vaca de Castro, Bartolomé de Las Casas, Juan Suárez de Carvajal, Gonzalo Silvestre.

Minthogy ügye nem nyert kedvező elintézést, vissza akart térni Peruba. Meg is kapja rá az engedélyt, de végül is lemond erről a tervéről, és visszatér nagybátyjához Montillába. Ott, 1563. novem­ber 22-én egy keresztelőn vállalt szerepekor Garcilaso de la Vega-ként írja alá a nevét. Ezt a tényt életének és műveinek tanulmányo­zói többféleképpen értelmezik. Az egyik vélemény szerint, mivel elhatározta, hogy a félszigeten marad, spanyolnak akarta magát érezni, és szakítani akart az Indiákkal. Egy másik értelmezés sze­rint életének és életkörülményeinek változását szimbolizálta vele, mint Cervantes hősei, amikor új életet kezdenek.

1568-ban Alpujarrasban fellázadnak a moriscók. Ő is beáll a ki­rályi hadseregbe, egy távoli rokona, Marqués de Priego vezetése alá; az egész sereg parancsnoka Don Juan de Austria volt. Kapitá­nyi rangot kap – ő az első mesztic-amerikai, aki Spanyol­országban a királyi hadseregben kap kapitányi rangot. A hadseregből Montillába tér vissza. 1570–71 között meghal anyja és nagybátyja. Ez utóbbi egy kis örökséget hagy rá, ami ha nem is fényűző, de gondtalan életet biztosít számára. Nagynénje halála után (ő is hagy rá örökséget) Córdobába költözik.

1590-ben Madridban jelenik meg első irodalmi műve, egy fordí­tás: León Hebreo portugál-zsidó humanista olaszul írt műve a Szeretetről. Noha ez csak egy fordítás, mégis az első alkalom, hogy egy perui szerző neve egy Európában kiadott könyv cím­lap­ján szerepel. Művét II. Fülöp királynak dedikálja: „León Hebreo három Pár­beszéd a Szeretetről [művének] fordítása Olaszról Spa­nyolra Inga Garcilasso de la Vega által, aki a nagy Cuzco, a Perui Királyságok és Prouinciák vezető városából való. A Szent Katoli­kus Királyi Felség, mi urunk, don Felipe [Fülöp] Királynak.”

Ez az első alkalom, hogy használja az Inka nevet, magának kö­vetelvén az inka csá­szári eredetet. Egyik biográfusa, Avalle-Acra szerint: „ami két különböző ten­den­cia (a hispanizmus és az indigenizmus) közti szándékos ellentétnek tűnik, feloldódik az Inkában, az Inka név használatában, miáltal az európai társadalom peremére és a fölé kerül.”

Madridi tartózkodása idején, mint ahogy erről már említés tör­tént, meg­is­mer­ke­dett Gonzalo Silvestrével. Az ő általa elmondott történetek alapján írta meg első önálló művét, amit Lisszabonban adtak ki. „La Florida del Ynca. Historia del Adelan­tado Hernando Soto, Gouernador y capitán general del Reyno de la Florida, y de otros heroicos caualleros Españoles é Indios; escrita por el Ynca Garcilasso de la Vega, capitán de su Magestad, natural de la gran ciudad del Cozco, cabeca de los Reynos y prouincias del Peru…”

Szintén Lisszabonban, 1609-ben jelenik meg főműve első része, Comentarios Reales címmel. Menéndez y Pelayo szerint ez „a vala­ha írt legtisztább (leg­ere­de­tibb) amerikai mű, és talán az egyetlen, amelyben visszatükröződik a legyőzött fa­jok lelke”. Prescott sze­rint a Garcilaso által írottak „az indián lélek kisugárzásai”. Fő­műve meg­írásakor az a cél vezérelte, hogy méltóságteljessé tegye őseinek tör­té­nel­mét, szülő­földje hosszú és szilárd korszakát rekonstruálja, megírja az események tel­jes, rend­sze­re­zett és javított kapcsolatát, a spanyol hódítók előtti Peru szokásait és ideáit.

A könyvben szerepel egy kettéosztott címer, apai és anyai ősei­nek fegyvereivel, az egészet körbeöleli a „Karddal és tollal” mon­dat (ez volt költőrokonának,a toledói Gar­ci­laso de la Vegának is a jelmondata). A címer egyik oldalán a Vargas család fegy­ve­rei van­nak, a Figueroák fügefalevelei, és egy osztott sávban a Sotomayor és a Vega csa­lád fegyverei az „Ave Martával”. A címer másik olda­lán az Inkák császári szim­bó­lu­mai: a Nap, a Hold, és alattuk az „llautu” és a „mascapaycha”, amelyeket egy mesz­tic módra koro­názott kígyó harap. Ez az egyetlen alkalom, amikor megjelenik ez a címer, ami csakúgy, mint ő, a két kultúra fúzióját szimbolizálja vagy személyesíti meg.

Terjedelmi okok miatt, mint ahogyan erről már említést tettem, nincs módom Garcilaso főművének részletes elemzésére. Jellemző azonban, hogy számos tudo­mány­ág, mint pl. az irodalom, a közgazdaságtan, a nyelvészet, a filozófia művelői benne látják előfutá­rukat, tudományáguk első hazai művelőjét. Csak hogy néhányat említsünk közülük: Alberto Escobar őt tekinti „első nyelvészünk­nek”, Carlos M. Cox szerint a gazdasági gondolkodás előfutára. A Comentarios Realefoen Garcilaso kom­men­tálja a gazdasági jellegű információkat, a 262 fejezetből 58-at gazdasági témáknak szen­tel. Ismételten utal azokra az anyagi mozgatórugókra, amelyek meghatározták a hó­dítást, és kiemeli a nemesfémek exportjának Spanyolországban a gazdaságra ki­fej­tett hatását, és azok következ­ményeit Amerikában.José Carlos Mariátegui számára „Garcilaso magányos alak a Gyarmati irodalomban. Garcilasóban kezet fog egy­mással két kor, két kultúra. De Garcilaso inkább Inka, mint hó­dító, inkább kecsua, mint spanyol. És pontosan ebben van indivi­dualizmusa és nagysága.” A történész Louis Baudin szerint „Garci­laso de la Vega az első helyet foglalja el kora történészei között.” De ebben a művében megmutatkozik a rómaikról szóló olvasmá­nyainak a hatása is, és megjelenik az a humanista környezet, amely őt körülvette, amikor León Hebreo művét fordította. Csodálója Róma katonai és kulturális nagyságának és Julius Cézárnak. Az In­ka birodalmat egyfajta Rómának, és fővárosát az élet központjá­nak tekinti. (Rómát és Cuzcót többször összeveti és egyenrangú­nak tartja.) Amit leginkább csodál az Inkák birodalmában, az a rend, a harmónia. Művében részletesen leírja az állam szervezetét, irányítását, egy kissé idealizált képet mutatva az olvasó elé egy olyan birodalomról, ahol a Rend és az Igazság uralkodik, lakói mindegyikének meg­van a maga feladata a társadalomban. Részlete­sen leírja az élet különböző aspek­tu­sait, így megismerhetjük a régi peruiak gazdasági, társadalmi életét csakúgy, mint a gyerek­nevelést és oktatást, a tudományokat. Könyve jó fogadtatásra talált, noha több­ször és több oldalról támadták is. És mivel a hősi, dicső múl­tat tárta kora és az utána kö­vetkező korok elé, 1780, a II. Túpac Amaru-féle felkelés után a hatóságok be­til­tot­ták, mint ahogyan er­re a sorsra jutott a kecsua nyelv tanítása is az 1570-ben alapított San Marcos Egyetemen.

Könyvének második részét, melynek címe Historia General del Perú, csak ha­lála után adták ki. (1616. ápr. 23-án halt meg Córdobában.) Ezzel a művel be­te­tő­ző­dik a maga elé tűzött történelmi feladat. Amint az Első részben az anyai ág (vér, faj) előtt tiszteleg, emléket állítva őseinek, az Inka birodalom alapítóinak és fenntar­tóinak, úgy a Második részben tiszteleg apai ősei, a spanyol hódí­tók emléke előtt, akik amerikai földre plántálták át a keresztény hi­tet, a Nyugati kultúrát, és közös örökségként otthagyták a konti­nenst benépesítő népeknek nyelvüket, mely ezáltal indián szavak­kal és fogalmakkal gazdagodott.

És ennek a kis tanulmánynak, mely megpróbálta felvillantani Garcilaso de la Vega sze­mélyén keresztül azt a történelmi tettet, amelyet olyan sokszor és olyan sokan ke­mé­nyen bíráltak az egyik oldalon, védtek meg, sőt festették rózsaszínűbbre a má­si­kon, a be­fejezéseként álljon itt egy Miró Quesada idézet Garcilasóról: „És ekként nem­zeti és egyetemes, realista és idealista, kritikus és alko­tó ő, aprólékos történészi pon­tos­sággal és mély költői érzelemmel, indián és mesztic, perui és amerikai, spanyol és egyetemes, Garci­laso de la Vega, az Inka, a fúzió és a szintézis élő példája, a perui irodalom legdicsőbb neve, időrendben és par excelencia kiemelke­dik az amerikai klasszikus szerzők közül, az Újvilág első olyan la­kóját képviselve, aki mély nyomot hagyott a nyugati kultúra széles útján.”

BIBLIOGRÁFIA

– Juan Bautista Avalle-Arce: El Inca Garcilaso y sus „comentarios” Edi­torial Gredos, S. A., Madrid, 1970.

– Enrique Pupo-Walker: Historia, Creación y Profecía en los Textos del Inca Garcilaso de la Vega José Porrúa Turanzas, S. A., Madrid

– Carlos Manuel Cox: Utopía y Realidad en el Inca Garcilaso Universi­dad Nacional Mayor de San Marcos, Lima–Perú

– Aurelio Miró Quesada S.: El Inca Garcilaso y otros estudios garcilasistas Ediciones Cultura Hispánica, Madrid, 1971.

– Alfredo Torero: El quechua y la historia social andina Univ. Ricardo Palma, Perú

FODOR JUDIT

Amerika XVI. századi spanyol uralkodói végrendeletekben

„…por descargo de mi conciencia…”
„…por el bien público, defensión y
conservación de la Cristiandad y de
nuestros reynos…”
„… de mi propio motu, e cierta ciencia e
poderío Real absoluto …”

A XVI. századból három spanyol uralkodó végrendeleteit is­merjük. E vég­ren­de­le­tek a magán- és politikai végrendelet jegyeit egyaránt hordozzák, így megismerhetjük be­lőlük a kor halálról al­kotott elképzelései és végrendelkezési szokásai mellett a ren­del­ke­ző személyiségét, egyéni értékrendszerét éppügy, mint országai jö­vőjéről al­ko­tott elképzeléseit, illetve az arra vonatkozó konkrét terveit. A három uralkodó tes­ta­men­tu­mait összehasonlítva pedig képet nyerhetünk egy ország, egy birodalom egy év­szá­zados sor­sáról, mégpedig ügy, ahogy az azt irányítani akaró uralkodók halá­luk előtt saját politikájuk sikereit-kudarcait áttekintve, utódaiknak tanácsokat meg­fo­gal­maz­va látták, megélték.

Bár mindhárom uralkodó élete során több végrendeletet is ké­szített, mi – részben prak­tikus okokból, részben pedig a fenn vá­zolt célt, nem pedig az egyes uralkodók po­li­ti­kai pályájának vizs­gálatát kitűzve – csak utolsó, haláluk előtt készített ren­del­ke­zé­seit hasonlítottuk össze.

Eszerint elemzésünk tárgya I. (Kasztíliai) Izabella Medina del Campóban 1504. ok­tóber 12-én, V. Károly Brüsszelben 1554. júni­us 6-án és II. Fülöp Madridban 1594. március 7-én kelt végrendele­te, illetve e két utóbbihoz Yustéban 1558. szep­tem­ber 9-én, illetve Madridban 1597. augusztus 23-án készült kiegészítés volt. ^[1]

Bár célunk Amerika helyének, szerepének, a neki szánt politikai sorsnak a vizs­gá­la­ta, ez olyan szervesen illeszkedik egyéb politikai témákhoz, sőt a nem politikai jel­le­gű személyes meggyőződéshez, élet- és hatalomfelfogáshoz is, hogy célszerűnek lát­szik, legalább nagy vonalakban, áttekinteni a végrendeletek egészét.

A három testamentum rendkívül sok formai, sőt tartalmi hason­lóságot mutat. Ezek okait részben természetesen a kor végrendel­kezési szokásaiban kell keresni. Vi­szont a három dokumentum egészét áttekintve talán nem járunk messze az igaz­ság­tól, ha azt ál­lítjuk, hogy másról is szó van. Nevezetesen arról, hogy bár a Ká­rollyal hatalomra került dinasztia a Habsburg nevet viseli, politikai elképzeléseik alapját jó­részt a Katolikus Királyok, közülük is Kasztíliai Izabella vetette meg. ^[2]

Mindhárom végrendelet első része vallásos és személyes rendel­kezéseket tar­tal­maz. Témájánál fogva ez mutat legtöbb egyezést a kor magánvégrendeleteivel, ^[3] mint pél­dául a bevezető fohász, el­mélkedés a halál elkerülhetetlenségéről, hitvallás; majd a te­metés helyének, módjának megjelölése, az elmondandó misék száma, a lelki üdv biz­to­sítását szolgáló kegyes cselekedetek felsorolása, fel­kérés tartozásainak meg­fi­ze­té­sé­re, a rábízott, de valamilyen okból végre nem hajtott feladatok továbbhárítása, mind­ezek anyagi fede­zetének a megjelölése. De bizonyos egyezéseket figyelhetünk meg a végrendelet fő- és zárórészének vonatkozásában is. A családi va­gyon általános örö­kösének, illetve az öröklés sorrendjének megál­lapítása, az ezzel kapcsolatos ál­ta­lá­nos, esetenként konkrét elkép­zelések felvázolása, a családtagok sorsáról való gon­dos­ko­dás (ne­veltetés, házasság, hozomány), személyes értéktárgyak, kegytár­gyak szét­osz­tá­sa, a szolgálókról való gondoskodás. Majd végül a végrendelet érvényességének biz­to­sítása, végrehajtóinak kijelölése és a hitelesítés aláírással, pecséttel, a jegyzők és a tanúk aláírásával, pecsétjével.

Az uralkodói végrendeletek azonban mutatnak sajátos jegyeket azon túl is, hogy itt a „családi vagyon” sokkal jelentősebb, a rá vo­natkozó rendelkezések sokkal na­gyobb horderejűek, mint magánszemélyek esetében. A spanyol uralkodók patri­mo­niá­lis felfogása szerint ugyanis ez a családi vagyon nem más, mint az örökül ha­gyott or­szágok és tartományok összessége.

Ilyen sajátosság például az elmondandó misék igen nagy száma (Izabella: 20 000; V. Károly, II. Fülöp 30 – 30 000). A végrendel­kező lelki üdvéért végzendő kegyes cse­lekedetek közül a szegé­nyek felruházása, szegény leányok hozományára, esetleg ko­lostor­ba vonulására adományozott összeg általánosnak mondható, a hadjáratokban po­gány fogságba esett keresztény katonák kiváltá­sának elrendelése viszont újra csak ural­kodói sajátosság. ^[4] A meg nem fizetett tartozások összege – a dolog természeténél fogva – igen nagy. Megfizetésükre nemhogy a személyes ingó­ságok és az e célra félretett összegek nem elegendőek, de az ország jövedelmé­ből is jelentős, több éves bevételeket kötnek le e célra (Izabella Granada jövedelmeiből, ^[5] V. Károly a lovagrendek kilencévi bevéte­léből, ha ez nem elég, egyéb korona­jöve­del­mek­ből, ^[6] és II. Fülöp is apjához hasonló forrásból ^[7] kívánja ezt biztosítani). E hatalmas összegek lekötése ellenére láthatjuk, hogy az adósságok megfizetésé­nek, illetve az előd végrendelete végrehajtásának kötelessége szin­tén öröklődik – tehát a végrehajtás várat magára. ^[8]

Ugyanakkor – mivel személyes rendelkezésekről van szó – ez az egyik olyan hely, ahol leginkább megmutatkozik a végrendelke­ző személyisége is.

Izabella és II. Fülöp hosszú vallásos bevezetést, hitvallást, egész teológiai traktátust fogalmaz. V. Károlynál ez néhány tömör – bár mélyen átélt – mondat. ^[9]

Izabella móroktól visszafoglalt, kedves Granadájában kíván te­metkezni. Szegény leányok számára tett adományát részben hozo­mánynak szánja, részben pedig ezzel biztosítja kolostorba vonulá­sukat. A szegényektől pedig ellenszolgáltatást vár a ruháért: hogy imádkozzanak érte. Meghagyja továbbá, hogy kapjon adományt a toledói székesegyház, a guadalupei Szent Szűz, ^[10] és elrendeli, hogy ha még nem lenne kész, fejezzék be a granadai királyi kápolna épí­tését. ^[11] Az e célokra szükséges összegek megítélését végrendeleté­nek végrehajtóira bízza.

V. Károly előbb ősei mellé, Granadába, majd kodicíliuma sze­rint a yustei ko­los­tor­ba kíván temetkezni. Ő jól ismeri a pénz érté­két: mentegetőzik is adósságai nagy­sága miatt, mondván, hogy a hitetlenek elleni hadjáratokra és más olyan háborúkra kellett a pénz, amelyekbe önhibáján kívül keveredett. ^[12] Ezért kegyes ado­mányainak fedezetéről előre kíván gondoskodni. E célra egy ládá­ban őriztet 30 000 dukátot. ^[13] A jócselekedetek közül neki, mint katonának, volt fegyvertársai kiváltása a legfontosabb, leányoknak viszont csak hozományra ad pénzt, kolostorba vonulásra nem. A felruházandó szegények közül – volt erazmistaként – azokat vá­lasztja, akik nem kérkednek szegénységükkel. ^[14]

II. Fülöp gondos hivatalnok – ő az egyetlen, aki számozza vég­rendeletének fe­je­ze­teit –, viszont többet gondol magára, mint elődei. Ő saját maga építtette családi krip­tájába, kedvenc Escoriáljába kíván temetkezni, amelyet bőven ellát ado­má­nyok­kal. ^[15] Bár megteszi felajánlásait szegények felöltöztetésére (200 helyett azon­ban csak 100-éra!), szegény leányok hozományára, ke­resz­tény foglyok kiszabadítására, ugyanakkor a korábban Guadalupénak ado­má­nyo­zott 2000 dukát értékű ezüstlámpa hasonmásait rendeli Compostelába és Mont­ser­rat­ba, hogy ott az ő lelkéért égjenek, és ugyanitt rendeli el azok kártalanítását is, akik­nek birtokai az ő va­daskertjei miatt szenvedtek kárt, ^[16] valamint kodicíliumában rész­le­te­sen foglalkozik kul­csai és iratai sorsával. (Ez utóbbiak olvasás nélkül el­ége­ten­dők.) ^[17] Ugyanakkor vi­szont ő említi meg és adomá­nyozza csa­lád­tag­jai­nak és a királyi kincstárnak a legtöbb személyes tárgyat, kö­zü­lük néhány nagyon jel­lemzőt: családi ékszerein kívül sok kegytárgyat és hat uni­kornis-szarvat. ^[18]

A belpolitikai rendelkezések vizsgálata több, alapkérdésünk szempontjából is fon­tos tanulsággal szolgál. A legfontosabb észre­vétel az kell hogy legyen, hogy e részben a legkifejezettebb Izabel­la végrendeletének a hatása. Nála jelennek meg azok a téma­kö­rök, amelyeket ilyen vagy olyan formában a másik két végrendelet is követ, neve­ze­te­sen a koronabirtokok és –jövedelmek visszaszerzé­se és megóvása, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás javítása, két társadalmi réteg, az egyház és a hidalgók védel­mé­nek külön emlí­tése, illetve tanácsok a kijelölt utódnak.

E rész Izabellánál egy hivatalokról szóló rendelkezéssel indul. A királynő el­ren­deli, hogy szüntessék meg azokat a hivatalokat, amelyeket ugyan ő vezetett be, de a régi jó szokásokkal ellenkez­nek. ^[19] Tar­tal­mi­lag ide kapcsolódik egy másik rendelkezés is, amely azt mondja ki, hogy idegenek nem viselhetnek sem királyi hivatalt, sem egyházi méltóságot. ^[20] Ezek közül egyiket sem talál­hatjuk meg utódainál. Ez idegen eredetű, hivatali apparátust ki­építő és arra támaszkodó uralkodóknál természetes. Ugyanakkor II. Fülöp legalább némiképp visszanyúl a hagyományokhoz, mi­kor – V. Károly uralkodásának tanulságait is levonva – arról rendelkezik, hogy a mindenkori spanyol királynak Spanyolor­szágban kell székelnie. ^[21]

Izabella fontos feladatnak tekinti az alattvalók védelmét a földesurak hatal­mas­ko­dá­saival szemben. Ezt a célt szolgálja, hogy elrendeli, senki se akadályozza őket ab­ban, hogy a királyi kancellá­riákhoz, illetve a királyhoz fellebbezzenek. ^[22] V. Károly meg­ismétli ezt a rendelkezést, ^[23] II. Fülöp viszont, érdekes módon, hallgat ró­la. Vajon az igazságszolgáltatás javult, vagy a király nem tekinti ezt a rendelkezést olyan fon­tos­nak?

Bőven hivatkoznak viszont az utódok – szó szerint is idézve – a Katolikus Király­nő végrendeletére, mikor arról rendelkeznek, hogy az uralkodó feladata a királyi örök­ség védelme kettős érte­lemben is: mind a koronabirtokok, mind a korona­jö­ve­del­mek vo­natkozásában. ^[24] Őt idézik akkor is, mikor azt részletezik, hogy milyen – nagy szük­ség­ből – eladott vagy eladományozott javakat és jövedelmeket kell vissza­sze­rez­ni, illet­ve visszaváltani. ^[25] (Még az adományozást semmissé tevő formulát is szó szerint veszik át tő­le. ^[26]) Itt derül ki az is, hogy – ugyancsak nagy szükségből – nem tel­jesí­tették a királynő idevonatkozó rendelkezéseit sem, utódjuk­ra hagyva ezt a kétes sikerrel kecsegtető feladatot. Fülöp viszont nemcsak elvesz, de vissza is ad. Fiatal korában még könnyen hozzányúlt – mondanunk sem kell, nagy szükségből – az egy­ház és a lovagrendek javaihoz és alattvalóihoz. Ez most, halála előtt, nyo­masztja lelki­ismeretét. Végrendeletében, kodicíliumában is han­goztatja a visszaadás fontosságát. ^[27]

Ezzel már rá is tértünk a belpolitikai rendelkezések harmadik csoportjára, amelyet kiemelt fontosságúnak ítél mindhárom ural­kodó. Ezzel kezdik utódaiknak adott tanácsaikat is. Az utód, „mint katolikus fejedelem, fordítson nagy gondot Isten és a Hit di­csőségére …, engedelmeskedjék az Anyaszentegyház parancsai­nak, legyen védelmezője és őrzője …, helyezze előtérbe az Inkvi­zíciót az eretnekség elleni harc­ban. Védje és védelmeztesse a temp­lomokat, a kolostorokat, a főpapokat, a nagy­mes­tereket és a ren­deket …” ^[28] V. Károly ehhez három dolgot tesz hozzá: „védje az egy­házak és az egyházi személyek kiváltságait…, segítse elő, ahol szükséges, annak reformját”, illetve az inkvizítorokat igyekszik il­lő javadalmazással ellátni, hogy ezáltal növelje tekintélyüket. ^[29] Kodicíliuma azt is tükrözi, hogyan keményedik meg halálára a koráb­ban Erasmus hatása alatt álló Károly. 1558-ban – az eretnekség spanyolországi terje­désétől is megrettenve – az utód legfontosabb feladatának az eretnekek üldözését és meg­büntetését tartja, ennek legjobb eszközként az Inkvizíciót jelölve meg. ^[30] II. Fülöp bizonyá­ra elégedett volt apja ide vonatkozó intelmeivel, mert e két utóbbi rendelkezés kivételével szó szerint ismételte meg azokat. ^[31]

Ugyancsak Izabellától ered a királyság másik támaszának megje­lölése, védelmének előírása. Ezek pedig a hidalgók. Kisebb terjede­lemben, de ugyancsak a fontos tanácsok között utal rájuk. ^[32] Károly külön fejezetben említi őket, ^[33] Fülöpnél viszont újra az intelmek közé kerül ez a figyelmeztetés. ^[34]

Izabellára megy vissza a jó uralkodó erényeinek felsorolása is. Legyen kegyes és em­ber­séges alattvalóival, fordítson gondot az igazságszolgáltatásra, mindenkit egyen­lő mércével mérjen, jó és elegendő számú hivatalnokokkal kormányozzon, ügyeljen arra, hogy adókkal ne terheljék túl a közrendűeket, tartsa tiszteletben a törvényeket és a szokásokat. Példaképet is állít, férjét, Ferdinándot. ^[35] Károly néhány helyen eltér az erények felsorolásakor. Sze­rinte a legfőbb erény az igazságszolgáltatás, a kormányzás helyes­sége. Ügyelni kell továbbá a belső békére és nyugalomra, kegye­sen, ember­sé­ge­sen kell bánni az alattvalókkal, meg kell védeni őket a bántalmazástól. És újra kitör be­lő­le a lovag. Az uralkodó rendel­kezzék a lovagi erényekkel, legyen az özvegyek, ár­vák, szegények és nélkülözők gyámola. ^[36] Fülöp ez esetben is újra szó szerint veszi át apja intelmeit. ^[37]

E fejezet tanulságait magának V. Károlynak a szavaival össze­gezhetjük. Eszerint a jó uralkodó feladata, hogy „…a keresztény­ség és országaink rendje, védelme és megőrzése érdekében…” munkálkodjon. ^[38]

A végrendeletek külpolitikával foglalkozó része sok eltérést mu­tat. Rövid át­te­kin­tés után viszont az is kiderül, hogy ezek a külpo­litikai elképzelések erősen egymásra épülnek, és ugyanabból az uralkodás célját illetőn legitimációs elképzelésből fakadnak.

Izabella hitet és egyházat illető tanácsainak tárgyalásakor nem tértünk ki egy na­gyon fontos mozzanatra. Isten dicsőségének és az egyház támogatásának álta­lános­sá­gok­ban mozgó meghagyása mel­lett két konkrét, egymással szorosan összefüggő, a ki­rály­nő politi­kájának lényegére világító kötelezettséget is ró utódjára. Az általa siker­rel be­fejezett reconquista folytatásaként „…ne hagyják abba az Afrika meg­hó­dí­tá­sá­ért és a hitetlenek ellen a hitért vívott har­cot.” ^[39] Mint tudjuk, utódai mindkét ta­ná­csot megfogadták. V. Ká­roly maga is több hadjáratot vezetett Észak-Afrikába, egé­szen az 1541-es algíri kudarcig. A figyelmeztetés második része azonban igen hosszú éle­tű, és többször felbukkan az általunk vizsgált do­kumentumokban is. Nem mu­laszt­ja el a katolikus királynő azt sem, hogy kifejtse a már felfedezett és még felfedezésre váró terü­letek sorsára vonatkozó elképzeléseit. Eszerint az „óceántenger szigetei és szárazföldje és a Kanári-szigetek” minden joga király­ságait, Kasztíliát és Leónt illeti. Jogcímként két különböző helyen két különböző dolgot említ. Először is, mert „ezen országaink költségén, ezen alattvalóink által fedeztetett fel és hódíttatott meg.” ^[40] Másodszor: „a Granadai Királyság és a Kanári-szigetek és az óceántenger már fel­fe­de­zett és még felfedezésre váró, meghó­dított és meghódításra váró szigetei és száraz­földje a mi Kasztíliai és Leóni Királyságainak részét kell hogy képezzék, amint ez az er­ről számunkra kiadott Apostoli Bullában foglaltatik.” ^[41] Izabella ingadozása jól tük­rözi az e témáról Spanyolországban még jó ide­ig folytatott vita eldöntetlenségét. ^[42] Vi­szont rendelkezése halála után 15 évvel jogi erőre emelkedik: 1519. szeptember 14-én for­mailag is megtörténik a tengeren túli területek inkorporációja Kasztíliába.

A katolikus királyok házassági politikája veti meg a XVI. száza­di spanyol nagy­ha­tal­mi­ság alapjait, egyben körvonalazza céljaikat és szövetségi politikájukat is. Leg­idő­sebb leányukat, Johannát Szép Fülöphöz, Burgundia és Német-Alföld örököséhez ad­ták felesé­gül. (A végrendelkezés időpontjában e házasságból már megszüle­tett Ká­roly és Ferdinánd is.) Másik leányukat, Máriát Por­tu­gá­lia királyához adták nőül, a har­ma­dik, Katalin walesi hercegné –a ké­sőbbi VIII. Hen­rik felesége – volt. ^[43] Tel­jes­nek látszik te­hát Fran­ciaország be­kerítése, a nyugat-európai hegemónia – a császárság meg­szer­zé­séről ekkor termé­sze­te­sen még nincs szó –, körvonala­zódik a félsziget egye­sí­té­sé­nek a lehetősége is.

A királyi trón öröklése viszont – ami később a kül­po­litikai feje­zetek legfontosabb pontjait alkotja – ekkor még inkább belügy. Az álta­lá­nos örökös Johanna és férje. Viszont a hercegnő egészségi állapota szükségessé tesz egy kitételt: a leendő királynő távolléte vagy egyéb akadályoztatása esetére a kor­mány­zást Ferdinándra bízza. ^[44]

A Trastámarák (és a Habsburgok) családi politikájának sikerét tükrözi, hogy I. Ká­roly 1519-ben V. Károly néven császár és fél Európa ura lesz. Végrendeletében e biro­dalom sorsáról kell intéz­kednie. így nála az öröklési ügyek alkotják a végrendelet kül­politi­kai részének magvát. 1554-ben már nincs arra mód, hogy a császári trónt fiának, Fülöpnek biztosítsa. így erről szó sem esik. Országai­nak két csoportjáról, a spa­nyol korona országairól és a burgund-német-alföldi tartományokról rendelkezik. Külön, több szempont­ból is érdekes fejezetek intézkednek két észak-itáliai birtoknak, Milánónak és Piacenzának a sorsáról.

Az általános örökös természetesen fia, Fülöp, aki épp a végren­delet fo­gal­ma­zá­sá­nak időpontjában, 1554 júniusában köti második házasságát Angliában Tu­dor Máriá­val. E házasság a császár számá­ra nemcsak a katolicizmus angliai hely­ze­té­nek meg­erő­sítése és szö­vetségi politikája szempontjából tűnik fontosnak, de nagy sze­repet szán az ebből születendő utódoknak a Fülöpre hagyományozandó tar­to­má­nyok kö­zött már ekkor érezhető feszültség feloldásában. Eszerint míg a spa­nyol ko­ro­na or­szá­gait Fülöp első, portugál há­zasságából született fia, Károly örö­köl­né majd, a má­so­dik, angol házasságából származó legidősebb fiú- vagy ennek hiá­nyá­ban le­ány­gyer­mek örökölné a német-alföldi országcsoportot, mert „… ez meg­fe­lel Urunk és Is­te­nünk szolgálatának, és a Szent Kato­likus Vallás érdekeinek, és a ke­resz­tény­ség ál­ta­lá­nos békéjének, és ellen­sé­gei­vel, a hitetlenekkel szembeni ellen­ál­lás­nak, és min­den or­szá­gunk, államunk és ura­dal­munk meg­óvá­sának, gya­ra­po­dá­sá­nak és meg­őr­zé­sé­nek, a kasz­tíliai és aragón ko­ro­ná­nak éppúgy, mint az emlí­tett Német-Al­föld­nek és a töb­bi­nek, minden alattvalónk bé­ké­jének, nyu­gal­má­nak, gya­ra­po­dá­sá­nak és meg­elé­ge­dé­sé­nek …” ^[45]

Az indoklás első részének fordulatai sem csupán frá­zisok, ha­nem Károly egész politikájának lényegét alkotják: Isten szolgálata, a ke­resz­tények közötti béke, a hitetlenek és az eretnekek elleni harca uralkodásának leg­főbb, többször hangoztatott, cselekedeteit mozgató – és mint láttuk, részben már Iza­bel­lánál is hangsúlyos helyen említett – céljai. ^[46] A keresztények közötti béke biz­to­sí­tása az, amit Károly a császárság középkori eszményének hordozója (felélesztője?) hozzá­tesz az öröklött tanácsokhoz.

A károlyi legitimációs elképzelések vizsgálata miatt fontos szá­munkra Milánó kér­dé­se is. Az észak-itáliai hercegség élére már 1546-ban fiát, Fülöpöt állította. Halála előtt a közvélemény előtt igyekszik megmagyarázni tettének indítékait, és egyben meg­erősíti fiát e stra­tégiailag fontos területek birtoklásában. Érvei a következők:

– Milánó utolsó ura, Francesco Sforza utód nélkül halt meg. Miután ő is császári invesztitúra alapján gyakorolta a hatalmat, az invesztitúra joga visszaszállt a császárra.

– Milánó bizonytalan helyzete veszélyezteti az itáliai és a ke­resztények közötti békét, felkeltvén szomszédai és távolabbi álla­mok étvágyát is.

– A hercegségnek nincs elég ereje, hogy megvédje magát.

– És végül egy érdekes, Izabella és egyben Vitoria érvelésére emlékeztető indoklás a margón: „… figyelembe véve, hogy az említett állam fenntartása sokba került már a mi kasztíliai és aragón koronánk országainak, és sok különböző helyről származó alatt­valónk halt meg és ontott vért védelméért.” ^[47]

Jogos tehát, hogy bölcs és tapasztalt főembereivel tör­tént ta­nácskozás után fiát tette meg a hercegség urává, és e döntését újra meg­erő­síti, felszólítván minden alatt­valóját annak elfogadására. ^[48]

Piacenzával más a helyzet. Ennek birtoklásáért a pápasággal ke­rült össze­üt­kö­zés­be Pier Luigi Farnese, III. Pál pápa fiának, Piacenza előző urának halála miatt. S bár ő nem volt részes a gyilkos­ságban – annak ellenére, hogy a pápa ezzel vádolta –, ha­lá­la előtt szeretné megnyugtatni a lelkiismeretét és kibékülni a pápasággal. Ezért utoljára arra szólítja fel, hogy vizsgáltassa ki ala­po­san az ese­tet, és ha „nem tarthatjuk meg (ti. Piacenzát – F. J.), és nem hagy­hatjuk örö­kö­sein­kre, és nem tartozhat az előbb említett milánói ál­lamhoz sem, adják azt vissza a római egyháznak.” ^[49]

Így a végrendelet. Érdekes azonban számba venni a feltűnő hiá­nyokat is. Nem esik szó a török elleni harcról. Talán, mert erről ki­merítően beszélt az 1548-ban fiá­hoz írt instrukcióiban? Nem emlí­ti az afrikai hadszínteret. Talán,mert az 1541-es ve­re­ség után ez el­vesztette a jelentőségét a császár szemében? Amerikát csak címei kö­zött és a kasztíliai korona országainak örökülhagyását tárgyalva említi. Logikus: 1519-ben megtörtént az inkorporáció. Amerika sorsa ettől kezdve összekapcsolódott Kasztí­liáéval. Számára ekkor Európa és ezen belül is országainak jövője a fontos.

II. Fülöp politikai elképzelései szempontjából szintén az örök­léssel kapcsolatos ren­delkezések a legfontosabbak. Ő is két or­szágcsoportot említ: a spanyol korona or­szágait és Német-Alföl­det. Ez, mint tudjuk, a Tudor Máriától születendő gyer­me­kek hiá­nyá­ban a II. Fülöp által szabadon örökíthető tartományok közé került, viszont már majd három évtizede a birodalom legválságo­sabb területe volt. Fülöp halála előtt apja el­kép­ze­lé­sei­hez vissza­nyúlva igyekezett biztosítani a békét.

Bár általános örökössé fiát, Fülöpöt tette, oszthatatlannak nyil­vánítva az örök­len­dő területet, nyitva hagyott egy kiskaput is. Va­gyis utódja „… életében semmit sem ide­genít­het el az említett ki­rályságokból, uradalmakból és államokból, nem oszthatja meg őket sem fiai, sem más személyek között, kivéve ha Urunk na­gyobb szolgálata, és a közbéke tisztelete, és ezen országok lecsilla­pítása és mind ezen (ti. Spanyolország – F. J.), mind a német-al­földi állam jobb kormányzata számára ezt látná jónak …” ^[50] Kodicíliumában már az elidegenítés módját is meghatározza: mindezen fent említett okok miatt „hasznos azt hozo­mány­ként és feudumként az említett hercegnőnek (Izabella Klára Eugéniának – F. J.) adni.” ^[51] E cselekedetével a fenn vá­zolt po­li­ti­kai cél mellett kedvelt leánya sorsát is biztosítva láthatta. Ugyan­akkor a tar­to­má­nyok bir­toklására vonatkozóan feltételeket is szab. Német-Alföld olyan ho­zo­mány­ként és hű­bér­birtok­ként kapott területként kezelendő, amelynek hű­bér­ura a spa­nyol ki­rály, akinek kezébe a házastársak­nak – Izabella Klára Eugéniának és Albert fő­her­ceg­nek – ünne­pélyes esküt kell letenniük, megfogadván, hogy a ka­to­li­kus hitet el nem hagy­ják, és országukat a spanyol korona részeként kormá­nyozzák. Utó­daik csak a spa­nyol ki­rály hozzájárulásával köthet­nek házasságot. Alatt­valóik pe­dig – a kelet- és nyugat-indiai kikö­tők ki­vé­te­lé­vel – szabadon hajózhatnak és keres­ked­hetnek a spa­nyol korona valamennyi or­szá­gá­ban. ^[52] Ez utóbbi kitétel hát­te­ré­ben részben a ke­res­kedelmi monopólium fenntartásának igénye, rész­ben az „eretnekség” ter­je­dé­sé­től való félelem állhatott.

Fülöp uralkodása idején a másik országcsoportban is jelentős változás történt: 1580-ban sikerült megszereznie Portugáliát. A bölcs király ezt uralkodása leg­fon­to­sabb eseményének tartotta, részben személyes portugál szim­pátiája miatt, ^[53] részben azért, mert ezzel teljesült a kasztíliai uralkodók ama vá­gya, hogy az egész félszigetet ural­muk alatt tudhassák. Végrendelete 21. pontja azon­ban mélyebb okokra is rávi­lá­gít. Ebben Por­tugáliát félszigeten kí­vüli tartományaival együtt örökre Kasztíliához kap­csolja, mert „… ez felel meg legjobban ezen és azon ország biz­tonságának, gyara­po­dásá­nak és jó kor­mány­za­tá­nak, a Szent Katolikus Hit ter­jesz­té­sének és az Egyház védelmének.” ^[54] Te­hát ezzel valósítja meg legjobban a föl­di hatalom gyakorlásának célját, ugyanakkor le­gi­ti­málja a tengeren túli hódításokat is. Hasonló okok­ra vezet­hető vissza a trón további örök­lésének az a feltétele is, hogy a minden­kori uralkodónak – amellett, hogy Spa­nyol­or­szág­ban kell székelnie, is­mernie kell az or­szág nyelvét és szokásait – régi ka­to­li­kus­nak kell lennie. ^[55]

Kondicíliumában célul tűzi ki a Habsburg dinasztia két ága csa­ládi kapcsolatainak, szö­vet­ségének a megerősítését gyermekei há­zassága révén. Eszerint Fülöpnek Gre­go­ria Maximiliana főherceg­nővel, Izabella Klára Eugéniának pedig Albert fő­her­ceg­gel kell há­zasságot kötnie.^[56]

Ily módon áttekintve a végrendeletek egészét, itt az ideje, hogy levonjuk az ebből adódó következtetéseket. Amellett, hogy a vég­rendeletből három eltérő egyéniségű ural­kodó képe rajzolódik ki, megállapíthatjuk, hogy hagyományaik, bel- és kül­po­li­ti­ká­juk egy­másra épül, természetes hangsúlyeltolódásokkal, de jellemző ha­sonlóságokkal. Céljuk, legitimációjuk a hitetlenek ellen, a téríté­sért, a keresztény egységért, később a ka­to­li­ciz­mus győzelméért vívott harc. Izabellára az első kettő, Károlyra az első há­rom, Fülöpre az első kettő illetve a negyedik a jellemző.

Világi programját tekintve Izabella célul tűzi ki Kasztília meg­erősítését Ameri­kával. E programot V. Károly végrehajtja, a továb­biakban viszont figyelme közép­pont­jában az európai politika, majd a spanyol korona helyzete áll. Ezt célozza angol szövetsége, illetve a Német-alföld leválasztására tett kísérlete is. E politikáját folytatja fia, II. Fülöp részben szintén a Német-alföld leválasztásá­ra tett kísérlettel, részben pedig Portugália Kasztíliához kapcsolá­sával. Ezzel egyben elérni látta legfőbb célját, a katolicizmus ter­jesztését a kiterjedt gyarmatbirodalomban, másrészt viszont éppen ezzel az ideológiával látta igazoltnak eddigi és további (közös) hó­dításaikat.

A belpolitika az e célok eléréséhez szükséges erőforrások előte­remtését és a belső békét kellett hogy biztosítsa.

A hit terjesztéséért vívott harc, az igazságos uralkodás, mint cél nem került tehát szembe az uralkodónak, mint embernek legfőbb, transzcendentális céljával: saját lelki üdve biztosí​tásával. Sőt, épp azt erősí​tette. így az e vég​ren​de​le​tek​ből ki​bon​ta​ko​zó király​esz­mény egybe​esik a kato​likus, és ezen belül is a spanyol koraújkori királyeszménnyel. ^[57] És ezt erősíti – legalábbis elméletben – Ame­rika meghódítása is.

JEGYZETEK

^[1] A szövegek lelőhelyei: Walsh, William Thomas: Isabel de España, Santander, 1938. Függelék, 605–639. old.; Testamento de Carlos V, Ed. Manuel Fernández Alvarez, Madrid, 1980., 1–113. old.; Testa­mento de Felipe II, Ed. Manuel Fernández Alvarez, Madrid, 1980., 1-107. old. [vissza]

^[2] Jól jellemzi ezt, hogy az az V. Károly, aki burgund-német-alföldi ha­gyo​mánnyal, francia anyanyelvűként került a spanyol trónra, végren­deletét spanyolul, Izabella testamentumának formáját és tartalmát kö­vetve írja, sőt helyenként egész passzusokat vesz át belőle.
A Katolikus Királyok elképzelései közötti különbség vizsgálatára a je­len keretek nem alkalmasak, annál is kevésbé, mert – tudomásunk szerint – Aragóniái Ferdinánd nem készített a szakirodalom által is számon tartott végrendeletet. [vissza]

^[3] Manuel Fernández Alvarez: Bevezetés II. Fülöp végrendeletéhez, VI­II. old. [vissza]

^[4] L. 3. jegyzet [vissza]

^[5] Izabella: 609. old. [vissza]

^[6] Károly: 9–11., 49. old. [vissza]

^[7] Fülöp. 19–21. old. [vissza]

^[8] Izabella: 610–611. old.; Károly: 7. old.; Fülöp: 11. old. [vissza]

^[9] Izabella: 605–608. old.; Károly: 1–3. old.; Fülöp: 1–3. old. [vissza]

^[10] Izabella: 610. old. [vissza]

^[11] Izabella: 637. old. [vissza]

^[12] Károly: 7. old. [vissza]

^[13] Károly: 51–53. old. [vissza]

^[14] Károly: 5–7. old.; Fernández Alvarez Bevezetés, XIV. old. [vissza]

^[15] Fülöp: 3, 13–15., 57. és 81-85. old. [vissza]

^[16] Fülöp: 7–9. old. [vissza]

^[17] Fülöp: 91–95. old. [vissza]

^[18] Fülöp: 51. és 85–89. old. [vissza]

^[19] Izabella: 611. old. [vissza]

^[20] Izabella: 620–622. old. [vissza]

^[21] Fülöp: 45–47. old. [vissza]

^[22] Izabella: 616–617. old. [vissza]

^[23] Károly: 15. old. [vissza]

^[24] Izabella: 622. old.; Károly: 25. old. és Fülöp: 21–23. old. [vissza]

^[25] Mercedes concedidas: Izabella: 611. old.; Károly: 15. old.; Fülöp: 27. old. Alcabalas, tercias, pechos y derechos: Izabella: 615–616. old.; Károly: 11 – 13. old.; Fülöp: 25. old. Juros de por vida: Izabella: 617– 618. old.; Károly: 17. old.; Fülöp: 29. old. Juros al quitar: Izabella: 617-618. old.; Károly: 17. old.; Fülöp: 29. old. [vissza]

^[26] Izabella: „… de mi propio motu, e cierta cienca e poderío Real abso­luto, de que en esta parte quiero usar e uso, revoco, caso e anulo, e doy por ninguno e de ningún efecto …” 612., 614., 616., 617., 635. old.
Károly: „… de nuestro propio motu, cierta $ien$ia, y poderío real ab­soluto, de que en esta parte queremos usar y usamos, como Rey y So­berano Señor, no reconociente en lo temporal superior en la tierra, re­voco, caso y anulo y doy por ninguna y de ningún efecto y valor …” 13., 15., 85. old.
Fülöp: „… de mi propio motu, cierta sciencia y poderío real abso­luto, de que en esta parte quiero usar y uso como Rey y Soberano Se­ñor no reconosciente en lo temporal superior en la tierra, revoco, quasso y anullo y doy por ninguna y de ningún valor y efecto …” 25., 59. old. [vissza]

^[27] Fülöp: 29-31, 77. old. [vissza]

^[28] Izabella: 625. old. [vissza]

^[29] Károly: 19, 27. old. [vissza]

^[30] Károly: 97, 99. old. [vissza]

^[31] Fülöp: 31–33. old. [vissza]

^[32] Izabella: 625. old. [vissza]

^[33] Károly: 25. old. [vissza]

^[34] Fülöp: 33. old. [vissza]

^[35] Izabella: 626–627. old. [vissza]

^[36] Károly: 19. old. [vissza]

^[37] Fülöp: 33. old. [vissza]

^[38] Károly: 11. old. [vissza]

^[39] Izabella: 625. old. [vissza]

^[40] Izabella: 622–623. old. [vissza]

^[41] Izabella: 628. old. [vissza]

^[42] Fodor Judit: La teoría política española del siglo XVI y la legislación de las Indias, Acta Histórica, Szeged, 1989, 19–33. old. [vissza]

^[43] Izabella: 619-620, 618-619, 634. old. [vissza]

^[44] Izabella: 623–625. old. [vissza]

^[45] Károly: 31. old. [vissza]

^[46] José Antonio Maravall: Carlos V y el pensamiento político del Rena­cimiento, Madrid, 1960. [vissza]

^[47] Károly: 71. old. [vissza]

^[48] Károly: 69–73. old. [vissza]

^[49] Károly: 61. old. [vissza]

^[50] Fülöp: 41. old. [vissza]

^[51] Fülöp: 75. old. [vissza]

^[52] Fülöp: 99-102. old. [vissza]

^[53] Fernández Alvarez Bevezetés, XXVI. old. [vissza]

^[54] Fülöp: 23. old. [vissza]

^[55] Fülöp: 45–47. old. [vissza]

^[56] Fülöp: 71–73. old. [vissza]

^[57] Rotterdami Erasmus: A keresztény fejedelem neveltetése, Budapest, 1987., 39., 41. old.; Jean Bodin: Az államról, Budapest, 1987., 45., 238. old.; Fodor Judit: Pedro Calderón de la Barca Az élet álom c. drámája, mint a XVII. századi spanyol államelméletek összefoglalása, Kézirat. [vissza]

TÓTH ÁGNES

Ferences barátok az indiánok gyógyító tevékenységéről
Felső-Kaliforniában a XIX. század elején ^[*]

„A gyarmatok lakosságának, indiánok és spanyolok millióinak egészsége, nagy tér­sé­ge­ken, három évszázadon keresztül a missziók orvosi tevékenységétől fügött” – írja Maria Carmen Sánchez Téllez a missziók orvosi tevékenységéről szóló monografikus mun­káját megelőlegező cikkében. (Maria Carmen Sánchez Téllez: La medici­na misio­nera en Hispano-América y Filipinas durante la época colo­nial. Estudios de Histo­ria Social y Económica de América. Revista de la Universidad de Alcalá. Alcalá de Henares, No. 6./1990 p. 33)

Valóban – a hivatalos orvoslás személyi és tárgyi feltételei hiá­nyában – ahol missziók és redukciók működtek, az atyák kény­szerültek a lakosság egészségének gon­dozására. Ezt azonban szak­mai felkészültségük és anyagi lehetőségük korlátái kö­vet­kez­té­ben, egyedül ők sem végezhették volna eredményesen az indián ősla­kosság gyógyító embereinek tudása, tapasztalata nélkül.

Hogyan látták a misszionáriusok az indián gyógyítók tevékenységét?

Felső-Kalifornia 19. sz. eleji viszonyaira jó képet ad egy forrás – a spanyol udvar által 1812-ben kiadott és a gyarmatokon terjesztett kérdőívre („Interrogatorio”) adott „válaszok” gyűjteménye. A kér­dőívet eredetileg a gyarmatok admi­niszt­rá­ció­já­nak jobbítása céljából adták ki – de rengeteg etnográfiai anyag gyűlt össze a vá­la­szok­ban.

Kalifornia esetében azért is nagy jelentőségű e forrás, mert nem­csak a misszi­ók­ban élő, megkeresztelkedett indiánok életét írják le a velük együtt élő atyák, hanem a tá­volabb, eredeti közösségükben, eredeti társadalmi körülményeik között élő, még po­gány indiáno­két is, akik a spanyol s főleg később az amerikai gyar­ma­to­sí­tás után vagy teljesen eltűntek, vagy óriási mértékben megváltoztak.

Az „Interrogatorio” kérdéseire 1813 és 1815 között a felső-kalifor­niai missziók kö­zül 18 felelt. Kettőt, a San Francisco Solanót és San Rafaelt később alapították, és csak egy nem válaszolt, a La Purísima.

Az „Interrogatorio” egy pontja konkrétan az indián orvoslásra kérdez rá, de szá­mos utalást találunk más kérdéseknél is, így pél­dául ott, ahol babonákról, bál­vány­imá­dá­suk­ról, ún. rossz szokásikról kívánnak tájékozódni.

A 15. kérdésen belül a következő alkérdések szerepelnek: 1. Mivel falvaikban nincsenek orvosaik, milyen módon gyógyítják betegeiket?

2. Amennyiben az indiánok gyökereket, kérgeket, leveleket használnak, (a barátok) írják le a nevüket és használati módjukat.

3. Alkalmaznak-e érvágást, hashajtó és hánytató szereket, illetve milyeneket, és milyen hatóanyagokat tartalmaznak?

4. Termál vizekben – amelyekben Amerika bővelkedik – vesznek-e fürdőt, és milyen betegségeket gyógyítanak vele?

5. Melyek a domináns betegségeik, múlóak-e vagy krónikusak?

6. Milyen a születési és halálozási arányszám?

Az első kérdésre, hogy orvos hiányában hogyan gyógyítanak, a válasz általában az­zal kezdődik: „Mi, missziós barátok, a lehető legnagyobb gonddal látjuk el őket, sze­rez­zük be a legszükségesebb gyógyszereket.” Igyekeznek – jogosan – missziós tevé­keny­ségük jelentőségét, hasznos voltát bizonyítani, hangsúlyozni. Gyakori azonban a vá­laszokban az indián gyógyító emberek említése és legtöbbször a tudatlanságuk fel­hány­torgatása. Például: Van közöt­tük – úgymond – néhány „éles elméjű” neofita, akik meggyőzik a többieket, hogy ők értenek ahhoz, hogyan kell beteget gyógyítani, vagy: „ezek a szegény ördögök nem értenek a gyógyítások­hoz …”, „kuruzslóik alkal­maz­nak gyökereket, füveket, kérgeket, anélkül, hogy meg tudnák indokolni miért ép­pen azt alkalmaz­zák.” „Néhány öreg magát orvosnak nevezi, akik bizonyára a tu­dat­lan­ság iskolájában doktoráltak.” Gyakori, hogy boszorkány­nak, varázslónak titu­lál­ják az indián gyógyító embereket, akik be­csapják az indiánokat, csakhogy minél több gyön­gyöt és egyéb ér­tékes tárgyat szerezzenek.

A következő két kérdésre, a gyógynövények és egyéb gyógy­módok használatára vo­nat­kozó válaszok is gyakran ebben a mo­dorban születnek: Az indián gyógy­mó­do­kat álnok, csaló prakti­káknak minősítik. ,Szinte minden válaszban szerepel a kiszívás mód­szere, amikor az indián gyógyító kiszívja a fájó testrészt, s né­ha előzőleg szájába vagy kezébe rejt egy apró követ, csontot, szőr­szálat vagy tollat, hogy bemutassa, ki­szív­ta a betegség okozóját. „Énekelnek, táncolnak, gesztikulálnak”, „ezer grimaszt vág­nak a betegnek, hogy babonás kúráik hatását fokozzák, s addig folytat­ják, amíg meg nem ölik a beteget” – írják a páterek. Elítélik az in­dián gyógyítók szertartásait, bár a barátok maguk is éltek pszichi­kai eszközökkel: mielőtt a betegek kúrálásába kezd­tek, elmondtak (esetleg együtt a beteggel) egy imát, hogy megnyugtassák és a gyó­gyulás reményét plántálják a beteg lelkébe.

Gyakran teljesen kétségbe vonják az indián gyógyítók tudását. San Diegóban így írnak: „Nincs más gyógymódjuk, csak amit a misszionáriusoktól vagy más fehérektől eltanultak, s bár sok gyógynövény van a vidéken, nem használják, soha nem is hasz­nál­ták azokat.” Santa Cruzban írják: „Nem fedeztük fel, hogy bármi­lyen gyógyszerük len­ne betegségeikre. Ha megbetegednek, nem vesznek semmit igénybe, hacsak maga az anyatermészet nem siet a segítségükre. A halált, születést egyaránt meglehetős kö­zöm­bös­séggel fogadják.”

San Juan Bautistában elmondják, hogy az indiánok nem szok­tak gyógyszereket hasz­nálni. Santa Clarában leírják, hogy nem al­kalmaznak gyógyszert (hashajtót, hány­tatót).

Ám valószínűleg csak meghatározás kérdése, mit tartanak gyógyszernek, mert gyakran ezeket a negatív véleményeket aztán az indiánok által használt gyógy­nö­vé­nyek, főzetek felsorolása kö­veti. Kijelentik, hogy nem alkalmaznak érvágást, de le­ír­ják, hogy ha fájdalmuk van, éles kővel felvágják a fájó részt és kiszívják.

A gyógyítók és gyógymódok megítélését azonban nemcsak leki­csinylés és lenéző modor jellemzi. Az atyák jó része tárgyszerű le­írást ad, sőt elismerőt is, bevallva saját tu­datlanságát. Többen elis­merik, hogy az indiánok „eret nem vágnak, de a kiszívás ha­sonló eredményt hoz”, s hogy az érvágásnak megfelelő műveletük az éles kővel vá­gott seb kiszívása. Elismerik továbbá, hogy bár ők maguk, a misszionáriusok igye­kez­nek ellátni az indián lakosságot, azok mégis szívesebben fordulnak va­rázs­lóik­hoz, illetve „elfogadottabbak az ő gyógymódjaik”. „Még most is, már meg­ke­resz­tel­ked­ve is, alkalmazzák eredeti gyógyszereiket” – panaszkodnak. Olykor az atyák a gyógy­mó­dok eredményességét is elismerik. San Carlos misszióban, a vágott seb kiszívásáról ír­ják például: Ez az „operáció csodákat művel velük”.

Néhányan részletesen leírják az indiánok által használt gyógy­szereket, illetve gyógymódokat. Felsorolják a felhasznált gyógynö­vényeket, leírják azok indián nevét, s ha van, spanyol megfelelőjét. (Hichis – mangrove, Cuta – bodza, Hial – szömörce) Az indiá­nok gyógyszereit ugyan szemfényvesztésnek tartják, de többen el­ismerik, hogy használnak. San Luis Obispóban írják: gyógyszereik nagy része „csalás ugyan, de jó”. San Antonióban: „Bizonyos … hogy mindenre van gyógyszerük, s meglehetősen hatásosak.” Gya­kori, hogy egyszerűen megemlítik: „ismernek gyökereket, fakérge­ket, le­ve­leket”, de hozzáteszik, hogy „a nevüket nem ismerjük”; „hánytató, purgáló sze­reik vannak, de nem ismerem, mit kevernek bele”. „Keveset vagy semmit sem tud­unk a növények tulajdonsá­gairól.” San Carlos misszióban egyenesen azt írják, hogy le­he­tet­len megtudni egy bizonyos gyökér nevét, amellyel a vérhast gyógyí­tották ered­mé­nye­sen. Sem a lelőhelyét, sem a nevét nem árulták el az indiánok, akik általában igye­kez­tek a növények titkát megtarta­ni. így írta a San Luis Rey-i misszió válaszadó ba­rátja: „Gyógy­módjaiknál… én, aki a misszió alapításától (1798) köztük élek (kb. 15 év­e), amit „holt biztosan tudok – a barát itt egyenesen önkriti­kus –, az a tudat­lan­sá­gom az ő babonás praktikáikat illetően. Semmit sem árulnak el, kivéve, amit már nem tud­nak letagadni.” San Buenaventurában írják, hogy a kuruzsló kitér a válasz elől a nö­vények hatóanyagát illetően azzal, hogy apjától vagy valamelyik öregtől hallotta, hogy ezek és ezek a füvek jók, s nem árul el töb­bet. San Luis Obispóban írják, hogy időveszteség gyógyító embe­reiket gyógymódjaikról kérdezni, mert tudásukat csak saját fiaik­nak adják át.

Az indián gyógyítók, varázslók valóban igyekeztek megtartani titkaikat, részben a ha­gyományaikat felszámolni akaró misszioná­riusok elől, részben pedig eredeti kö­zös­sé­gükben e tudás hagyo­mányosan is csak néhány, erre hivatott, beavatott ember pri­vi­légi­uma volt. Titkuk őrzésének, titkos működésüknek meg éppen elő­mozdítója az atyák bizalmatlansága volt pogány szokásaikkal szemben, amiről igyekeztek minden­áron leszoktatni őket.

Néha azonban nem alaptalanul. Az indián orvoslás terén első­sorban a sebek ki­szí­vá­sáról és a forró fürdők és az izzasztó kuny­hók használatáról igyekeztek a barátok lebeszélni őket, általában veszélyes voltára hivatkoztak. Santa Barbarában írják: „a leg­gya­koribb gyógymódjaik a legveszélyesebbek, mert kellő elő­vigyá­zatos­ság nélkül alkalmazzák.” A sebek kiszívása a Santa Inés-beliek sze­rint a mindent gyógyító kúrá­juk, a test lágy részeinél, vagy a szem környékén sokszor többet árt, mint használ.

Ugyanakkor elismerik például, hogy a termál forrásban való für­déssel bőr­beteg­sé­gei­ket látható módon eredménnyel kezelik. San Carlosban írják, hogy megpróbálták le­szoktatni őket az izzasztó kunyhó használatáról, de végül azt tapasztalták, hogy min­denféle bőrbetegség terjedt el hiányában.

A születési és halálozási számokról írva egyöntetűen a halálozási számok túl­sú­lyá­ról számolnak be. Az egyik, egyben domináns, sok halált okozó betegség a vérbaj, aminek a rovására írják a halálozási arányszám túlsúlyát. Soledad misszióban egye­nesen a lakosság ki­pusztulásától tartanak, ha nem találnak rá megfelelő gyógyszert. San Jóséban a barátoknak „úgy tűnik, az indiánok visszafogják a születéseket.” San Miguel misszióban beismerik, hogy „a missziós időszak elején a születések száma meg­haladta a halálozásét”, s fo­kozatosan billent át a mérleg. Gyakran írják, hogy szo­mo­rú­sá­guk­ra, depressziójukra nem találnak orvosságot.

Türelem, türelmetlenség kérdését nagymértékben befolyásolta a misszionárius ba­rá­tok személye, személyisége. Alapvető hozzáállá­sukat viszont meghatározta: azért jöt­tek az Újvilágba, hogy a ke­resztény hit számára újabb lelkeket hódítsanak. S mivel az indián gyógyító ember többnyire maga a varázsló volt, s szertartásait, gyógy­mód­jaik­kal együtt, a barátok a bálványimádás körébe sorol­ták, mindegyiket fel­szá­mo­lan­dó­nak, kiirtandónak ítélték. Ebből is fakadt elutasító, lebecsülő magatartásuk az indi­án gyógyítókkal, részben gyógymódjaikkal szemben.

A mindennapi életben az egymásrautaltság feloldhatta a bizalmat­lanságot, vagy a kényszerhelyzet is kialakíthatott valamiféle komp­romisszumos egyensúlyt, elfogadva egymás gyógymódjait. Befeje­zésül egy epizód, ez utóbbiak érzékeltetésére: Junípero Serra páter, akit Kaliforniák Atyjá-nak. neveztek, és aki Felső-Kalifornia első ki­lenc missziójának alapítója volt, újabb misszió telepítésére alkalmas helyet keresve, egy expedíció során, annyira szenvedett hosszú évek óta elfekélyesedett lábától, hogy öszvérekre kötött hordágyon vit­ték. Az expedícióban Dr. Prat, az összes misszió és erőd egyetlen hivatalos orvosa is részt vett, de nem tudott segíteni rajta. Végül az ex­pe­díció indián öszvér­hajcsára sietett a segítségére, mégpedig si­kerrel, azzal a ke­nőccsel, amellyel az öszvéreit kezelte.

JEGYZETEK

^[*] Köszönettel tartozom a UCI (University of California, Irvine) Department of History, Department of Antropology és Department of Spanish and Portugués taná­rai­nak, személy szerint Jaime Rodrigueznek, Steven Topicnak, Duane Metzguernek és María Herrera Sobeknek segítségükért, hogy támogattak az anyaggyűjtésben. [vissza]

FISCHER FERENC

„Dél-Amerika poroszai”

(A CHILEI-NÉMET KATONAI KAPCSOLATOK, 1885-1914)

A legolvasottabb chilei napilap, az El Mercurio egyik 1910. júni­usi számának „A po­rosz uniformis a hadseregünkben” című írása jelentős vitát váltott ki a chilei köz­vé­le­mény­ben. Chile párizsi nagykövete ugyanis arról számolt be, hogy az antant or­szá­gok­ban tartózkodó chilei tisztek gyakori bántalmazásoknak, gúnyolódá­soknak vol­tak kitéve, mivel uniformisuk szinte minden részletében megegyezett a császári né­met tisztek egyenruhájával. A francia szimpátiát tükröző írás számos konkrét esetet sorol fel. így például azt, hogy az angol és francia tisztek ironikusan azt kérdezték a chileiek­től: „Miért viselnek önök német uniformist? Chile talán német gyarmat?”

Az 1880-as évekig a chilei katonák egyenruhája a francia katonai tradíciókat követ­te. A múlt század utolsó éveitől azonban Chilé­ben, majd Dél-Amerika más or­szá­gai­ban is a franciát nem tolerál­va, majd azt teljesen kiszorítva egyre erősödött a német katonai befolyás. A kortársak e folyamatot „prusificación”-nak, „Ger­manisierung”-nak nevezték, melynek eredményeként a chilei katoná­kon megjelent a porosz–német egyenruha is. 1899-ben először a nagy tradíciójú santia­gói kadetiskola, az Escuela Militar növendékei vi­selték a porosz uniformist, majd 1900-ban néhány egységnél beve­zették a heggyel díszített porosz sisakot, az úgy­nevezett „Pickelhaube”-t, amely évtizedekig a dél-amerikai német katonai be­fo­lyás szimbóluma lett, s amely a chilei katonákat külsőleg olyannyira ha­sonlóvá tette a porosz tisztekhez, hogy a gyakorlatlan szem nem is tudott különbséget tenni kö­zöt­tük. Ezért fordulhattak elő olyan esetek, amilyenekre a Mercurio cikkírója is felhívta a figyelmet.

Amikor közvetlenül az első világháború kitörése előtt II. Vilmos öccse, Heinrich her­ceg három hatalmas német csatahajó kíséreté­ben Chilébe látogatott, büszkén szá­mol­ha­tott be a „Kaisernek” írt útibeszámolójában arról, hogy a Santiagóban tartott „dísz­szemlét a tempelhofi mező egyik parádéja miniatűr kiadásának is nevezhet­nénk. Ennek utánzása, a kaszárnyái élet és a szolgálat, a tisztek, az altisztek és a legénység ma­ga­tar­tása nemcsak hogy megfelelnek a mi szokásainknak, hanem azok mélyen bele­ivódtak a chilei nem­zetbe … a militarizmus rendkívül értékes összekötő' kapocs Chile és Németország között.” Az I. világháború előtt Chilében tevé­kenykedő vagy oda látogató német és külföldi tisztek és diploma­ták is egyöntetűen úgy vélték, hogy az andesi országban egy „mi­niatürizált” – spanyolul beszélő – porosz hadsereg jött létre, és hogy még a japánok sem vitték odáig az utánzást, mint a chilei ka­tonák. 1914 előtt a bolgárokat a „Balkán poroszai”, a japánokat a „Távol-Kelet poroszai” jelzővel illették. A chileiekről pedig az a mondás járta akkoriban, hogy ők „Dél-Amerika poroszai”.

Bár az I. világháború idején éles viták folytak a chilei kormány­zati tényezőkön be­lül a „germanofil” illetve a „frankofil-anglofil” irányzatok között, mégis a chilei had­se­reg tisztjeinek többségénél oly erős német szimpátia élt, hogy azokat (például a saj­tó­ban is) nyíltan kifejezésre juttatták. Nem utolsósorban a chilei hadsereg Német­ország iránt érzett megingathatatlan rokonszenve biztosította azt, hogy Chile az antanthatalmak nyomása ellenére is semleges maradt az I. világháborúban. Franciaország az 1920-as évek­ben a Versailles-i szerződés szigorú rendelkezéseit is fel kívánta használ­ni arra (a 179. paragrafus például megtiltotta katonai instruktorok külföldre küldését), hogy vissza­szerezze katonai befolyását Chilé­ben (és Dél-Amerika más országaiban). Ezek a próbálkozások azonban kudarcot vallottak. (Az I. világháború előtt a chilei tiszti­kar mintegy negyede töltött hosszabb-rövidebb időt a porosz hadseregben.) A Versailles-i szerződés tiltó cikkelyeit kikerülve a 20-as évek végén a chilei hadsereg, sőt az 1927-ben újonnan felállí­tott csendőrség (carabineros) ismét német tiszteket szerződtetett, és egyértelműen egykori tanítómesterét, kiképzőjét („Drillmeister”) tekintette példaképének. A második világháborús német ka­tonai vereség, majd az Amerikai Egyesült Államok fokozódó ka­tonai aktivitása ellenére a több mint fél évszázados porosz–német katonai befolyás oly erős gyökereket eresztett Chilében, hogy a XX. század második felében is megőrizték a porosz–német katonai tradíciókat. Napjaink chilei hadserege néhány egységének díszegyenru­hái, a nemzeti ünnepeken tartott díszszemlék továbbra is a századfordulón rendszeressé vált katonai parádékra emlékeztetnek. A po­rosz hadseregmodell át­vé­te­lé­nek eredményeként a chilei katonák „óporoszok vak- és vasfegyelemmel beoltva me­ne­teltek”, fejükön „Pickelhaube”-vel, porosz egyenruhában és díszlépéssel, kezükben Mauser-puskával, spanyolra fordított német katonaindulókat éne­keltek, miközben a lovasság a Krupp-cég ágyúit vontatta.

A chilei–porosz katonai kapcsolatok gyors fejlődésére, elmélyülé­sére a kedvező fel­té­tel­rend­szert az első világháború előtti nagyhatal­mi rivalizálás, illetve a dél-amerikai államok közti határ­vi­ták, a re­gionális versengés összekapcsolódása, egymásra hatása teremtette meg. Dél-Ame­rika országainak történelme ugyan bővelkedett polgárháborúkban, államcsínyekben, de az államközi háborúk inkább kivételnek számítottak. A szubkontinens követ­kez­mé­nyeit tekint­ve legjelentősebb konfliktusa, háborúja 1879–1883 között zajlott le. A köztudatban csendes-óceáni, illetve salétromháborúként ismert összecsapás vitat­ha­tat­lan győztese Chile volt. A chilei haderők le­győzhetetlenségének mítosza ekkor született. Két, lélekszámban na­gyobb északi szomszédját katonailag térdre kényszerítette, s há­borús zsákmányként megszerezte Peru (Tacna-Arica) és Bolívia (Tarapaca, Anto­fogasta) déli tartományait. A 4000 km-nél is hosszabb Chile ekkor érte el jelentős (mintegy 180 000 km2) területnövekedésével új északi határait. A chilei állam a dön­tően angol, il­letve német tulajdonba került salétromüzemek, pontosabban a sa­lét­rom­kiviteli vám révén hatalmas, új bevételi forrásokhoz jutott. Az évtizedekig a salétrom-monokultúrára épülő chilei nemzetgaz­daság a fegyverrel birtokba vett Atacama-sivatag bevételeitől füg­gött. A salétromexport hatalmas tételeit a nitráttartalom miatt kü­lönösen az európai földművelés, majd az I. világháború előtti fegy­verkezési lázban egyre inkább a lőporgyártás használta fel. A po­rosz földbirtokosok és a német hadiipar Chile e termékének legfonto­sabb vásárlója lett.

A salétromháborút megelőzően Dél-Amerikában egy „vertikális balance ofpower” állt fenn. Az Andok nyugati oldalán Chile, Peru, Bolívia, míg a keleti oldalán Argen­tína és Brazília képezett egy sa­játos „függőleges hatalmi egyensúlyi rendszert”. A chilei győzelem azonban hegemén szárazföldi és tengeri hatalommá tette Chilét Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékén, miközben a háborús ve­reségébe belenyugodni nem tudó Peru, de különösen Bolívia – amely éppen e háború következtében veszítette el teljes tenger­partját – revansra vágyott.

Chilének keleti szomszédjával, Argentínával is feszültté váltak a kapcsolatai, ugyan­is mindkét ország egyidőben déli irányú expanzi­óba kezdett. Chile, ez a Cordil­lerák és az óceán közti keskeny sávra beszorított ország, a 80-as évek végére megtörte az araukán indiá­nok ellenállását, s ezzel ténylegesen is lehetővé vált számára az or­szág déli irányú területi növelése, majd ezután főleg német földmű­vesekkel való be­né­pe­sí­té­se. Argentína Patagónia déli részein ugyan­csak megtörte az indián ellen­állást, s meg­kezdődött ezen óriási terü­letek gabona- s állattenyésztő térségekké való átalakítása. Az An­dok két oldalán fekvő ország több ezer kilométeres közös határait egy 1881-es szerződés szabályozta, miszerint a határvonalat a „legmaga­sabb csúcsok” képezik, melyek egyúttal a „vízválasztót” is jelentik. A konkrét határkijelölések azonban azt eredményezték, hogy a Dél-An­dok speciális viszonyai miatt eltérő értelmezésekre kínálkozott lehető­ség, ugyanis nem minden esetben a legmagasabb csúcsok jelentették egyúttal a vízválasztót is. Valójában az egyre hevesebb határviták hátterében az állt, hogy Chile lehetőséget látott az Andok déli ré­szén a hegyrendszer keleti felére történő átjutásra, s így a Patagóniából való részesedésre, kijutva az Atlanti-óceánhoz is. Mind­két állam előtt felsejlett a két óceáni partvidék lehetősége, hisz Argentína is le­he­tő­sé­get látott arra, hogy a Patagóniához közeli csendes-óceáni part­szakaszokat meg­sze­rez­ze. A chilei–argentin rivalizálás, a hegemonisztikus törekvések különösen Chile számára voltak igen fontosak, hiszen egész tengeri forgalma Európával (a Panama-csatornát csak 1914-ben adták át) a Magellán-szoroson át bonyolódott le.

Chile évtizedeken át fenyegetve, bekerítve érezte magát, s külö­nösen attól tartott, hogy „az ellenségem ellensége az én barátom” ősi koalícióformáló elv alapján egy egymásban „ter­mé­sze­tes szövetsé­gest” látó perui–bolíviai–argentin „hármasszövetséggel” szem­ben kell megvédenie megnövekedett nemzeti területét, az új status quot. Ebben a feszült – „Dél-Amerika Elzász-Lotharingiájaként” is nevezett – nemzetközi helyzetben született meg a san­tia­gói dön­tés: a két északi szomszédjával szemben ugyan győztesként kikerült had­erőt mégiscsak modernizálni és ütőképesebbé kell tenni egy esetleges revans- vagy háromfrontos háború megakadályozására. A hadseregmodell-választás, Sedán után, Európa új „katonai titán­jára”, a nagy presztízsű porosz hadseregre esett. Személy szerint pedig Emil Körner vezérkari kapitányra, aki az első lövést adta le Párizsra, majd a berlini „Kriegsakademie” hallgatójaként a későbbi hadvezér és államelnök Hindenburg évfolyamtársa volt.

Körner kapitány 1885–1891 között a porosz katonai modell új­világi átültetésének el­ső lépéseként az új tisztikar kiképzésére kon­centrálta erőit. Reformtervei azonban a chi­lei tisztikar frankofil és konzervatív szárnyának ellenállásába ütköztek. A Chilében már évek óta növekvő belső társadalmi feszültségek 1891-ben polgárhá­borúba tor­kollottak. A tét az ország megnövekedett erőforrásai felhasználásának „hogyanja” volt. Balmaceda elnök koncepciózus modernizációs elképzelései fokozatosan saját láb­ra álló, iparosodó, prosperáló, autonóm fejlődésű Chile képét vázolták fel. A szűk lá­tókörű, az angol tőkés vállalkozókkal szorosan összefonódott, korrupt hazai oli­gar­chia többsége azonban ellene fordult. Miután a „salétromklikk” nem tudta a hadsereget az alkotmányos elnök ellen fordítani, ezért a melléjük állt, fellázadt flottával elfoglalták Chile gazdag salétromtartományait. Balmaceda elnök legyőzéséhez azonban száraz­földi hadsereg is kellett. Ezt a feladatot Körner haj­totta végre, aki – a német és angol érdekeknek is megfelelően – elárulta az őt szolgálatába fogadó elnököt. Chile észa­ki sivatagi tartományaiban a volt porosz vezérkari tiszt lett a hadseregszervezés lelke. Pár hónap alatt „a la Moltke” olyan ütőképes hadsereget állí­tott fel – akkoriban nagy nemzetközi visszhangot keltve –, mely villámháborús módszerekkel a négyszeres túlerőben lévő kor­mányhadsereg erőit két döntő csatában szétverte.

Körner egyedülálló karrierje valójában ekkortól kezdődött. Már a polgárháború alatt a vezérkar tényleges főnökeként óriási hatalom összpontosult a kezében, majd a győzelem után a hatalomba visszakerült chilei oligarchia azzal jutalmazta szolgálatait, hogy bri­gád-, majd hadosztálytábornokká léptette elő. A vezérkar minden­ható főnökeként a hadseregszervezés elveit ő maga dolgozta ki: a po­rosz katonai modell átültetéséhez immáron „zöld jelzést” kapott. A tisztogatások eredményeként a gyors poroszosítást ellenző franciabarát, kormányhű erőket eltávolították. Miután Chile saját hadiiparral nem rendelkezett, így a hadseregmodernizáció fő haszo­nélvezője a német hadiipar lett. Az I. világháborúig terjedő évek­ben a Krupp-cég ágyúi, a Mauser-puskák és számos más német had­sereg­fel­szerelés sok száz millió márka értékben – a francia fegyver­szállítók kikapcsolásával – gyakorlatilag monopolhelyze­tet élveztek.

1894–1902 között a chilei–argentin feszültségek olyan mérete­ket öltöttek, hogy több alkalommal nem lehetett kizárni a háború lehetőségét sem, melynek tétje nemcsak Patagónia birtoklása, ha­nem a „dél-amerikai vezető szerep” biztosítása volt, mely valójá­ban az európai nagyhatalmaktól függő „groteszk hegemóniát” je­lenthetett csak. Körner tábornok a chilei „héják”, a „háborús párt” fő szószólója lett. 1894 nya­rán Berlinbe utazott, ahol legmagasabb szinten jóváhagyták terveit egy olyan chilei haderő megszervezésé­re, mely gyors mozgósítási rendszerre építve kétvállra fektetné Pe­ru és Bolívia után Argentínát is. A chilei oligarchia és tisztikar a polgárháborús győ­ze­lem után a győzhetetlenség nimbuszában tet­szetett. Mivel az idő Chile ellen dol­go­zott (Argentína lakossága például sokkal gyorsabban növekedett az európai be­ván­dor­lás miatt), ezért Körner a porosz hadidoktrinák dél-amerikai interpre­tálójaként a „preventív háború” tervét propagálta. A múlt század 90-es éveinek „teuton in­to­le­ranciája”, az egyre kihívóbb – a II. Vilmos által képviselt – „Weltpolitik” jegyében 1895 nyarán maga a „Kaiser” adta áldását Körner terveire: harminc porosz arisztokrata szár­mazású fiatal tiszt, köztük a porosz hadügyminiszter fia kapott engedélyt a porosz vezérkartól kétéves chilei szolgálatra.

Az I. világháború előtt a Törökországba küldött német katonai missziókon kívül ez volt létszámában és következményében a leg­jelentősebb. Körner és „légioná­riu­sai­nak” megjelenése, ahogy az ar­gentin lapok e porosz instruktorokat nevezték, há­bo­rús pánikot keltettek a szomszédos országokban. Bár a német tisztek többsége csak egy évet töltött a távoli országban, mégis ez idő alatt a chilei hadsereg egész szer­ve­zete olyan mély átalakuláson ment át, hogy az későbbi fejlődésére is döntő ki­ha­tás­sal volt.

Az európai egyre gyorsuló fegyverkezési verseny óriási piacra talált Dél-Ame­ri­ká­ban, s az 1895-ös német katonai misszió láncre­akciót indított el. Pár éven belül a dél-amerikai országok hozzálát­tak fegyveres erőik modernizálásához, európai katonai missziók szerződtetéséhez. Chile volt az első Európán kívüli ország, amely 1900-ban bevezette az általános hadkötelezettséget, s ezt követte Argentína 1901-ben.

Miközben a chilei–argentin rivalizálás a két országot a gazdasá­gi összeomlás kü­szö­bére sodorta, s eladósodásuk fantasztikus mé­reteket öltött, az európai hadi­anyag­gyá­rak óriási profitra tettek szert. A német katonai tanácsadók a nagy hadi­anyag­meg­ren­de­lé­sek propagálói, reklámozói is voltak. Érvényesítették Krupp üzleti alapelvét: „A politikai feszültségeket kihasználni és propagandát csinálni hadianyagok beszerzése érdekében.” A 90-es évektől az Óvilágot a „bewaffnete Frieden”(„fegyveres béke”) és a porosz hadsereg alapelve, a „si vis pacem para bellum” jellemezte. A chilei-argentin – különösen Németország által ösztönzött – rivalizálás az egész szubkontinenst a bizalmatlanság, a kölcsönös félelmek, az intolerancia, és végső soron a kívülről bevitt militarizálődás, az erő­politika mítoszának irányába terelte. Az európai militarizálődás ör­vényébe kerülve a dél-amerikai „fegyveres béke” („paz armada”), a kardcsörtetés és a fegyverzaj (ruido de sables y de armas) óriási erőforrásokat vont el ezektől az országoktól.

A bizalmatlanságból fakadó argentin tengeri és szárazföldi fegy­verkezés Brazí­liá­ban keltett félelmet, miközben Chile Brazíliát, il­letve a Peruval ellenséges Ecuadort te­kin­tette természetes szövet­ségeseinek. A chilei hadsereg már a századforduló előtt olyan presz­tízsre tett szert, hogy számos latin-amerikai ország chilei katonai missziókat szerződ­te­tett, és ezzel az áttétellel, a „vía chilena” révén a Krupp-fegyverek oda is el­ju­tot­tak, ahová nem szerződtettek né­met katonai kiképzőket. Az Andok 3–4000 mé­te­res hágói, illetve az európai nagyhatalmak „vétója” (Németország 1899-ben Argen­tí­ná­ba is missziót küldött, s a legkritikusabb hónapokban nem szállítottak elegendő fegy­vert, az angolok pedig egyik félnek sem folyósítottak hadihiteleket) a többszöri há­borús krízist nem en­gedték fegyveres konfliktusba torkollni. A feszültség fenn­tar­tá­sa és kihasználása igen, de a háború már nem állt érdekében az európai nagy­hatal­mak­nak.

A chilei „háborús párt” fő szószólója, Körner tábornok tapasz­talva, hogy az Ar­gen­tína elleni katonai expedíció rizikóját Német­ország nem vállalja, még egy utolsó lé­pést tett – és ez még a chilei közvélemény előtt sem ismert. A német archí­vu­mok­ban feltárt leg­újabb források szerint minden valószínűség szerint ezzel a felajánl­ko­zá­sá­val meg akarta nyerni II. Vilmos támogatását egy Argentína elleni háborúhoz. Az al­kalmat a kínai boxer-felkelés kínálta. Miután 1920. június 20-án a kínaiak meg­ölték az ottani német kö­vetet, ez a császári Németországnak lehetőséget terem­tett arra, hogy egy „büntető expedíció” ürügyét felhasználva kiszélesítse kí­nai be­fo­lyá­sát. Az éppen Berinben tartózkodó Körner a chilei vezér­kar főnökeként felajánlotta a porosz had­ügy­minisz­ter­nek a 80 000 fős, az Argentína elleni háborúra kiképzett, gyorsan mozgósítható, jól felszerelt chilei haderőt, valamint Kínába szállításukhoz a chilei tengerészet hajóit. E terv ugyan nem valósult meg, de találó­nak érezzük azt az értékelést, miszerint a császári Né­metország Körnert „soha nem szűnt meg olyan tisztnek tekinteni, akit csak »köl­csö­nöztek« a chilei hadseregnek, és akitől chilei tiszti minő­ségben várható volt, hogy képes és hajlamos a német érdekek kép­viseletére gyakran hatásosabban, mint a Reich diplomáciai képvise­lői.” Az évek folyamán Körner számos magas porosz ki­tün­tetést kapott a chilei német érdekek – elsősorban a fegyvervásárlások – elő­moz­dí­tá­sá­ért.

IRODALOM

El Mercurio 1910.1. 21. (Bonn, politisches Archiv des Auswártigen Amts–PAAA R 16654)

Die Streit zwischen Argentinien und Chile IN: Kölnische Zeitung 1895. 8. 25. PAAA R 16671

Historia del Ejército de Chile. Tomo XI. Uniformes. Santiago de Chile, 1987.

Schaefer, Jürgen: Deutsche Militárhilfe an Südamerika; Militär- und Rüstungsinteressen in Argentinien, Bolivien und Chile vor 1914. Düsseldorf, 1974.

Quiroga, Patricio–Maldonado, Carlos: El prusianismo en las Fuerzas Armadas chilenas. Un estudio histórico 1885–1945. Santiago de Chile, 1988.

Quesada, Ernesto: La política argentina respecto de Chile, 1895–1898 Buenos Aires, 1898.

Bonn, Politisches Archiv des Auswártigen Amts – PAAA R 16640

Fischer Ferenc: Un ejemplo de una modernización dependiente: las Fuer­zas Armadas chilenas y la influencia militar prusiana desde el punto de vista de fuentes Alemanas, según documentos de la marina (1905–1914) IN: IX Congreso Internacionale de Historia de América – AHILA, To­mo III. 721–737. Sevilla, 1992.

Fischer Ferenc: A chilei hadsereg és a német katonai befolyás (1885–1914) IN: Acta Universitas Szegediensis de Attila József Nominatae Sectio Scientiae Socialismi Tomus XVI. Szeged, 1979. 3–83

HORVÁTH GYULA

Az intolerancia sajátos megnyilvánulása Mexikóban:
a két cristero felkelés

Latin-Amerika XX. századi története bővelkedik az intolerancia meg­nyil­vá­nu­lá­sai­ban. A vitás politikai társadalmi problémák meg­oldására, a válságok „kezelésére” a leg­kézenfekvőbb eszköznek az erőszak bizonyult. Amire viszont erőszak volt a vá­lasz. Felkelések, forradalmak, puccsok követték egymást, amelyek legtöbb esetben rész­megoldást hoztak és a strukturális válsággal küszködő szub­kontinens problémáit meg­oldani nem tudták, csak a politikai hata­lom síkján értek el eredményeket. Mexikó sem tekinthető kivétel­nek az intolerancia szempontjából. Annál is inkább, mert itt zaj­lott le a kontinens legnagyobb, tömegeket megmozgató, mélyreható változásokat ho­zó forradalma 1910 és 1917 között, amely a társa­dalmi összméretű intolerancia meg­nyilvánulása volt. Ha a forradal­mat tágabb értelemben tekintjük, és a benne moz­gó részfolyama­tokat is elemezzük, mégis azt mondhatjuk, hogy Mexikó sok te­kin­tet­ben más, mint a „latin-amerikai átlag”. Itt ugyanis nem egy esetben azt figyelhetjük meg, hogy a hatalmi elit – akár egyes saját köreinek ellenállását is legyűrve – a jelenség (azaz témánk szem­pontjából az intolerancia) okát képes megszüntetni, kezelni. Ily módon az intolerancia (gazdasági, társadalmi) okát megszüntetve, mérsékelve, a politikai élet felszínén az intoleranciára toleráns vá­lasz jelenik meg. Jellemző példaként a két cristero felkelést (1926–29 és 1935–39) szeretném elemezni.

Mexikóban 1910 és 1917 között forradalom zajlott le, amely a sajátos mexikói vi­szo­nyok között magán viselte a polgári demok­ratikus forradalom legtöbb ismérvét. ^[1] A forradalom győzelmével új alkotmány született, amely erősen egyházellenes volt. Az egy­háztól elvették birtokait. A templomok állami tulajdonba kerültek, az isko­lák­ban laikus oktatást írtak elő stb. A forradalomban hata­lomra kerülő burzsoázia egy­ház­el­le­nes­sé­gét saját tapasztalatai mel­lett (az egyház a forradalomban az ellen­forra­dal­már tábornokot, Huertát támogatta) az is motiválta, hogy félt az egyháznak a töme­gekre gyakorolt hatásától. A burzsoázia a belső piac növelése érde­kében szét kívánta törni a latifundiumokat. Az egyház a latifun­diumokon kiszolgálta a hacendadók ér­de­keit és tekintélyét a forra­dalom során hatalomra jutott közép- és kis­burzso­ázia ellen hasz­nálta föl. A forradalom nem törte meg a lati­fundisták és az egyház szoros kap­cso­latát. Ellenkezőleg. Még jobban összekovácsolta őket a közös érdek. Az egyház az össz­tüzet az 1917-es alkotmány­ra irányította, amelyet a püspöki kar már születése pilla­natában el­ítélt, kijelentve, hogy azt nem ismerik el. ^[2] Az üj államhatalom és az egyház között a konfliktus akkor éleződött ki, amikor Calles el­nök szó szerint értel­mez­ve az alkotmányt, kulturális célra lefoglal­ta és átalakította a templomok egész so­rát. Callesnak a forradalom „ébrentartásához” a konszolidáció után is szüksége volt „az ellen­ségre”. Úgy vélte, hogy az egyház „kis falat”, ezért lényeges ellenál­lást nem ta­nú­síthat. 1926 júliusában jelent meg az ún. Calles-törvény, ^[3] amely betiltja az egyházi iskolákat, és az egyház politikai te­vékenységét, a templomokat pedig teljes egészében az állam tulaj­donává teszi. A papok jegyzékbe vétele gyakorlatilag az állami ki­nevezési jo­got jelentette. Az egyház melletti városi rokonszenvtüntetések a falun fegyveres fel­ke­lésbe csaptak át. A mélyen vallásos felkelő peónok Krisztus Király (Cristo-Rey) ne­vé­ben fogtak fegy­vert, egyházukért az „istentelen” kormány ellen. ^[4] A felkelés köz­pontjai Michoacán, Jalisco, Guanajuato, Colima és Aguascalientes államok voltak. A köz­ponti kormány hadseregének közel fele (40 000 ember) harcolt a gerilla harc­mo­dort választó cristerókkal.

A mindkét fél részéről igen kegyetlen harcokban három év alatt kb. 100 000 em­ber esett el. Az alsópapság is részt vett a harcok­ban: a három év alatt 100 papot vé­gez­tek ki a szövetségi seregek.

Az egyház helyi vezetői és a földesurak a cristero felkeléstől a kormány meg­hát­rá­lá­sát várták. A Calles kormány azonban, maga mögött tudva a hadsereget és a városi mun­kásságot, kitartott, és lassan felőrölte a cristero-csapatokat. A kormány kül­po­li­ti­kai sike­rei is a felkelőket gyengítették (az USA elismerte). 1929-re ezért egyfajta ideig­le­nes „modus-vivendi” jött létre a toleránsabb új el­nök, Portes Gil és az egyházi veze­tők között. ^[5]

A kompromisszum nem jelentette azt, hogy az egyház elismeri az alkotmányt, de új­ra működhetett, megszűnt az ún. „egyházi sztrájk”. A kormány pedig nem ra­gasz­ko­dott a papok „jegyzékbe” vételéhez. Ezzel Latin-Amerika legnagyobb vallás­hábo­rúja ért véget.

A cristero háború véget ért, de mint Latin-Amerikában annyi­szor, csak tüneti ke­ze­lés történt. Az intolerancia valódi okait kel­lett megszüntetni, mert, ha ezt nem te­szik, az okozat újfent megje­lenik. Ez történt 1935-ben, amikor kitört a második Cris­tero fel­kelés. A kiváltó ok most a Cárdenas kormány által bevezetett ún. „szocialista oktatás” ^[6] volt, amely a laikus oktatást kívánta bevezet­ni az ország egész területén. A baloldali eszméket valló Cárdenas-kormány a forradalom igazi örököseinek tekintette magát, és úgy vélte, hogy a földreform folytatása a legégetőbb kérdés, mert csak ily módon teremthet a burzsoázia megfelelő erkölcsi és társadalmi támogatást a tőkés fejlődés felgyorsítását szolgáló strukturális re­formjaihoz. Általános támadást indí­tot­tak a latifundiumok ellen, ezzel a földreform dinamikája megélénkült. Amikor erre vá­lasz­ként a volt cristerókat az egyház egyes vezetői és a helyi földbirto­kosok ismét moz­gósí­tották, Cárdenas nem a katonai erő fokozott bevetésével, hanem a föld­re­form­mal való taktikázással válaszolt. Azaz, az új cristero-felkelés által érintett terü­le­te­ken (Puebla, Michoacán, Aguascalientes stb.) gyorsította fel a földreformot. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Cárdenas felismerte, hogy az intolerancia igazi okát kell megszüntetni. (Cárdenas alatt több földet osztottak ki a peónok között, mint addig 1917-től össze­sen.) ^[7] Cárdenas elsősorban nem a hadsereget küldte a criste­ro-fel­kelés által érintett területekre, hanem a földet kapott ún. agraristákat fegy­ve­rezte fel. így, amíg a képlet Calles alatt a központi had­sereg-paraszt ellentétet mutatta, Cárdenas alatt paraszt-paraszt ellentétként jelent meg a konfliktus.

A parasztságot megosztva a kormány még a látszatát sem kel­tette annak, hogy a parasztság ellen harcol. Sőt úgy állíthatta be a helyzetet, hogy a cristerók a földreform ellen lépnek fel, így is meg­osztva a parasztságot. Az, hogy az agraristák harcoltak a cristerók ellen, azt is eredményezte, hogy a harcok nem terjedtek ki na­gyobb terü­le­te­kre, hiszen a cristerók hajdani fölényét, a terepisme­retet az agraristák ellen­súlyoz­hat­ták. A második cristero-felkelés, amely önmagát Felszabadító Népi Mozga­lom-nak ne­vezte, ko­rántsem ért el olyan méreteket, hogy egy második cristero háború­ról be­szél­hes­sünk. Ebben közrejátszott az is, hogy az egyház ve­zetői nem kapcsolódtak be a nyílt és fegyveres konfliktusba, amely kilátástalan volt a stabil társadalmi erőkre tá­masz­kodó és a pa­rasztságot földreformmal megnyerő kormánnyal szemben. A cristero akciók mindinkább kisebb jelentőségű terrorisztikus akciókra zsugorodtak. Korabeli jelentések arról adnak számot, hogy egyre nagyobb lett a fegyveres harcot nem válla­lók száma. ^[7] 1936-ban azonban még 6000 cristero gerilla állt fegyverben. Ők is több ál­lamban elosztva, gyengén felfegyverezve. Egy Rómában írt jelentés szerint (1936) „a Felszabadító Néphadseregből nem lehet nagyobb hatékonyságot elvárni, mint amit mostanáig kifejtett.” ^[8]

Calles élezte a konfliktust, az intoleranciára intoleranciával vála­szolt. Cárdenas esz­közei kifinomultabbak voltak. A földreform és az agraristák bevetése mellett tág te­ret adott a parasztság politikai szervezésének. A látszólagos spontaneitás mögött azon­ban a po­pulista politika által vezérelt érdek húzódott meg, hogy végső so­ron a szer­vezett paraszttömegeket központból irányíthassák. Ezt a célt szolgálta a kor­mány­párt átalakítása négy szektorú (burzsoázia, hadsereg, munkásság, parasztság) popu­lista párttá. ^[9]

A fentiek miatt a második cristero felkelés, mielőtt háborúvá te­rebélyesedett volna, elhalt.

JEGYZETEK

^[1] Vő. Horváth Gyula: A mexikói forradalom jellege. Közlemények. (Az MSZMP Somogy Megyei Oktatási Igazgatóságának folyóirata) 1988. 35-45. o. [vissza]

^[2] A mexikói püspöki kar tiltakozó levele 1917. február 24-én. Archivo del Conflicto Religioso. INAH. Mexikóváros. (Mikrofilmek): 9. tekercs/1917. [vissza]

^[3] Diario Oficial. 1926. július 2. [vissza]

^[4] Vő. Horváth Gyula: La revolución mexicana y la guerra cristera. In: Ig­lesia, Religión y Sociedad en la Historia Latinamericana. JATE. Szeged. Tomo IV. 77–86. o., illetve: Jean Meyer: The cristero rebellion. The Mexican People between church and State. Cambridge University Press. 1976. [vissza]

^[5] Cámara de diputados: Los Presidentes de México ante la Nación. Mé­xico. 1966. Tomo V. Manifestas y Documentos. 702. o. [vissza]

^[6] Horváth Gyula: A „szocialista oktatás” Mexicóban. Tájékoztató (Mű­velődési Minisztérium kiadványa) 1981. 4. sz. 123–136. o. [vissza]

^[7] La Trinchera. 1936. augusztus 23. [vissza]

^[8] Archivo del Conflicto Religioso. INAH. Rollo: 38/1936. [vissza]

^[9] Horváth Gyula: Az agrárnépesség egységes szervezetbe tömörítése és a „hivatalos” pártokhoz csatlakozása Mexikóban. Tájékoztató. 1983. 1. sz. 29–44. o. [vissza]

SZILÁGYI ÁGNES JUDIT

A brazil Estado Nővo nemzetiségi politikája

Getúlio Vargas és az Estado Novo

Talán nincs vitatottabb alakja a brazil történelemnek, mint Ge­túlio Vargas. Sze­mélyiségét illetően a feltétlen magasztalástól az el­ítélő bírálatokig sokféle véle­mény él a közfelfogásban és a politi­kai, történeti irodalomban egyaránt.

Az alatt a közel húsz év alatt, míg ő irányította Brazíliát, külön­böző minőségben állt az ország élén: 1930–1934, mint az ideigle­nes kormány feje, aztán 1934–1937, a Kong­resszus által válasz­tott, alkot­mány­szabta jogkörrel bíró elnök, majd 1937–1945, dik­tátor, és végül, 1951–1954, a nép által választott elnök, akinek a hatalmát ismét al­kot­mány szabályozta. A Vargas által meghatáro­zott periódus 1937-től 1945-ig ter­je­dő szakaszát nevezzük Estado Nóvónak, mely elnöki puccsal vette kezdetét.

Az Új Állam-nak a 30-as évek súlyos gazdasági, társadalmi problémáival kel­lett szembenéznie, hiszen ekkor „Brazília valójá­ban válaszúton találta magát: egy vi­déki és archaikus ország éppen átalakulóban volt, hogy modern városi nemzetté vál­jon”. ^[1] A kihí­vásra Vargas, Francisco Campos köz­reműködésével egy olyan po­litikai rendszer kidolgozásával válaszolt, melynek leg­főbb eszköze a cen­tra­lizado” (központosítás) és a „nacionalizado” (államosítás, egy­ben nemzetiesítés) volt. Ezek az elvek képezték az új, 1938-as Alkotmány alapjait is, és érvényesültek mind a gazdaság, mind a társadalom átalakítását célzó intéz­kedé­sek­ben. Így az Új Állam és a nemzetiségek, vagyis a nagy számú bevándorló viszonyának egyik meghatározója nem a tolerancia, sokkal inkább az intolerancia volt. „…a politikában a »brazilosítás« érdekei jelentették a fő motívumot. Az Estado Nóvo ugyanis egy etnikailag egységes Bra­zília tervét, az európai bevándorló csoportok asszimilálását tűzte ki célul.” ^[2] Ezenkívül, főleg a 40-es évek elején, Brazília külpolitiká­jának, a második világháborúban játszott szerepének vál­to­zá­sával a nemzetiségeket sújtó intézkedések tovább szigorodtak, illetve a hátrányos törvények még következetesebb betartatására került sor.

Egységes nemzet?

Brazília az 1920-as években egy gyökereit, hagyományait, nem­zeti azonos­ság­tu­da­tát kereső fiatal állam volt. Ebben az időben az értelmiség, mely mindig is nagy hatást gyakorolt a közvélemény formálására, arra törekedett, hogy minél inkább függet­lení­tse ma­gát az európai hagyományoktól, hatásoktól, irodalomban, képzőművészetben, tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyok­ban egyaránt. E törekvések jelmondatokban is meg­fo­gal­ma­zód­tak. így pl.: „Brazília brazilosítása!” „Hagyjátok, hogy elfelejtsük az Akropolisz már­vá­nyát és a gótikus katedrálisok tornyait!” „Mi a hegyek és az erdők gyerme­kei vagy­unk. Vessünk véget az európai gondolatoknak! Gondol­kodjunk Amerikáról!” ^[3] A 20-as évek értelmiségi-művész mozgal­mának e célkitűzéseit később a hivatalos poli­ti­ka is magáévá tette. Az 1930–1940-es években folytatódott az identitás­értelmezés, mint intel­lek­tuális tevékenység, azonban az identitás­építés a politi­ka része lett. ^[4]

Bizonyos tekintetben nem tűnt lehetetlennek a nemzetállam ki­alakulása. Hiszen az indiánok, a fehérek és a feketék szinte kezdet­től fogva keveredtek a nagy „olvasz­tó­tégelyben”. Gilberto Freyre szerint: „A kezdettől fog­va vegyes brazil lakosság a rasszok viszo­nyát tekintve valamennyi amerikai tár­sa­da­lom között a legharmo­ni­ku­sab­ban alakult ki, a csaknem teljes kulturális köl­csö­nös­ség lég­körében…” ^[5]

Ezzel szemben a XX. század közepének ideája, mely Brazíliát egységes nemzet­állammá kívánta alakítani, rögtön anakroniszti­kusnak és egyben intoleránsnak tűnik, ha a tetemes számú új be­vándorlóra gondolunk. Hiszen éppen ebben az időben rengeteg el­ső generációs emigránst találunk Brazíliában. Például a magyar ko­lónia hivatalos kezdetét is 1922-re tehetjük. ^[6]

A bevándorlók

A legtöbben Portugáliából, Olaszországból, Spanyolországból, Németországból és, a századfordulótól kezdődően, Japánból jöttek.

A bevándorlók száma évtizedenként: ^[7]

A táblázat alapján látható, hogy sok embert érint a nemzeti jel­leg megőrzése, illet­ve az asszimiláció kérdése. Milliós embertö­megről van itt szó.

Az emigránsok általában fontosnak tartották a magukkal hozott nyelv és hagyo­má­nyaik ápolását. Az országban és az egyes telepü­léseken, városokon belül is igye­kez­tek csoportosan elhelyezkedni, egymást segíteni. Gondoljunk csak Santa Catarina vagy Rio Gran­de do Sul állam nagy számú német eredetű lakosára, vagy a nagy­vá­ro­sok olasz vagy japán negyedeire. A kolóniák azután automati­kusan vonzották az azo­nos nemzetiségű telepeseket, akik gyakran rokoni vagy baráti kapcsolatban álltak egy­más­sal, vagy a régebbi bevándorlókkal. A kolóniákban azután létrejöttek az anya­nyel­ven működő iskolák, különböző szakmai és kulturális egyesületek, se­gélyszervezetek, új­ságok és, gyakran a brazil egy­ház­szer­ve­zet­től függetlenül működő, vallási gyüle­ke­ze­tek, mint pl. a magyar koló­niában is.

Az azonosságok ellenére a beilleszkedést tekintve nagy különb­ségek is voltak a más-más országokból érkezettek között. Ebből a szempontból a két végletet talán a portugál és a japán bevándorlók jelentették. Míg az előbbiek nyelvtudásuknál, mediterrán tempera­mentumuknál fogva könnyen illeszkedtek a befogadó ország társa­dalmába, addig az utóbbiak viselkedését a következőképpen látja a kortárs meg­fi­gye­lő: „Másképp áll a helyzet a japánokkal, akik [São Paulóban] egy távoli ne­gyed­ben lak­nak. Ők egészen maguk között maradtak, elzárkóztak az őket körül­ve­vő bra­zíliai világtól.” ^[8] Amíg tehették, rendkívül szoros kapcsolatot tartottak az anya­or­szág­gal. Ja­pán pedig, csakúgy, mint a német vagy az olasz vezetés, az 1930–40-es évek­ben meg is próbálta saját politikája szolgálatában fel­használni az emig­rán­so­kat. En­nek ellenére túl­zásnak, propaganda célzatúnak érezzük az imént idé­zett meg­figye­lő kö­vetkező meg­ál­lapítását: „… már százezren felül telepedtek le ezek­ből a szorgal­mas kis em­be­rek­ből, asszonyokból, és ez a tömeg rendkívül jól van szer­vezve és a hazai kor­mányzat parancsára cselekszik.” ^[9]

A törvényi szabályozás

Az Estado Novo asszimilációs törekvéseinek közvetett módsze­reire, így például az oktatás- és kultúrpolitika egyes vonásaira most nem térnék ki bővebben. Csupán a kifejezetten az emigránsokra vonatkozó törvényekkel foglalkoznék.

Brazíliában a külföldiek belépésére és tartózkodására vonatkozó­an 1938 és 1945 között nem kevesebb mint 29 rendelet jelent meg. ^[10] Ezek a rendeletek a bevándorlás kor­lá­to­zását célozták, de nem voltak előzmények nélkül valók. Az 1930-as évek közepéig a brazil kormány támogatta a betelepülni szándékozókat, különösen a lakatlan iteriorba (belső területekre) irányítva őket. Az 1934-es alkotmányban azonban már korlátozták a külföldiek beáramlását. Felállították a Conselho Nacional de Imigracáo-t (Nemzeti Be­ván­dorlási Tanács). Ez a szervezet volt hivatott arra, hogy kiválogassa a „minőségi” bevándorlókat tőkeerő, szakképzettség vagy éppen nemzetiség szerint. Az intézkedés hivatalos magyarázata pedig a következő volt: „Gazdasági szempontból az a nem­kí­vá­na­tos be­vándorló, aki azért jön, hogy a városok kis-parazitája legyen.” ^[11]

Az Estado Novo azonban nem elégedett meg a betelepülési lehe­tőségek szigorításával. Törvényileg korlátozta a brazíliai emigráns szervezetek jogait. Az alap­vető kérdés ekkor már nem a külföldiek száma, sokkal inkább integrálódásuk mértéke volt. Az 1938-ban kiadott 383. számú törvényrendelet a külföldieknek Brazíliában meg­tiltott mindennemű politikai-ideológiai tevékenységet. Felosz­latta szervezeteiket, csak nemzeti ünnepeik alkalmából gyűlhettek össze. Sőt, a már Brazíliában születettek vagy honosítottak azon szervezeteit is betiltotta, melyeket külföldiek alapítottak. ^[12] Mindez annak ellenére történt, hogy 1940-ben pl. 644 255 olyan, Brazíliá­ban született (tehát nem is első generációs!) német élt, főleg a déli államokban, aki otthon nem használta a portugál nyelvet. ^[13]

Voltak kevésbé konkrét rendeletek, melyek alkalmat adtak a kormánynak, hogy meg­szabaduljon a „nemkívánatos” elemektől, így ír erről a Dél-amerikai Magyar Új­ság: „Egy új rendelet értelmé­ben az államfőnek jogában áll kiutasítani olyan itt tartózkodó kül­földieket, akik elítélőleg nyilatkoznak Brazíliáról, vagy pedig tet­teikkel sértik az ország érdekeit.” ^[14]

Az anyaországok, melyek szoros kapcsolatban álltak emigránsa­ikkal, tettek bi­zo­nyos diplomáciai lépéseket a fenti intézkedések enyhítésére. Különösen Német­or­szág és Olasz­ország, hiszen ki­vándorlóik nagy száma, fontos szerepük a brazil gaz­da­ság­ban, il­letve a 30-as években a Vargas-kormányzattal fennálló baráti vi­szonyuk le­he­tő­sé­get nyújtott erre. Az Új Állam, eleinte nem is volt túl szigorú az in­téz­ke­dé­sek be­tar­ta­tá­sá­ban.

A rendeleteknek csak akkor kezdtek igazán érvényt szerezni, amikor Brazília, korábban kinyilvánított semlegességét feladva, 1942 augusztusában az antifasiszta koalíció oldalán belépett a má­sodik világháborúba.

Az emigránsok többsége (olaszok, németek, japánok) éppen az ellenséges nem­ze­tek­hez tartozott, így már sem a hatóságok elnéző magatartása, sem titkos diplomáciai megállapodások nem védték őket. Iskoláikat megszüntették, egyesületeik csak brazil néven és vezetőséggel működhettek tovább. Így járt a nagy múltú Brazíliai Magyar Segélyegylet is, amely munkáját csak mint brazil egyesület folytathatta. 1943-tól Associação Beneficente „30 de Setembro” néven dolgozott tovább, Dr Luiz Toloza de Oliveira Costa Filho elnöklete alatt. ^[15]

A bevándorlási korlátozások, illetve a külföldiekre váró kedve­zőtlen körülmények ha­tására a Brazíliába települők száma radikáli­san csökkent (1. fenti táblázat). Az anya­nyelv, a hagyományok megtartásának lehetőségei romlottak, különösen a má­so­dik, har­madik generációt tekintve.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az Estado Nóvo rendsze­rének egyik ideológiai alappillére az egységes brazil nemzet képe volt. Mint a diktatúrák általában, az Új Állam sem kedvelte a más­ságot, az etnikai tarkaságot. Félt, néha nem is alaptalanul, az emig­ráns szervezetek keretében esetlegesen megbúvó, kontrolálatlan politikai-kul­tu­rá­lis energiától. Ezeket adminisztratív eszközökkel igyekezett féken tartani. Ez még ért­hetőbb, ha figyelembe vesszük Vargas 1937-ben kialakított célkitűzéseinek egyikét, mi­szerint „a hanyatló politikai demokráciát gaz­dasági demokráciával kell he­lyet­te­sí­te­ni”. ^[16] A rendszer intoleranciája csak nőtt a háborús hely­zet, a külpolitikai változások foly­tán. Azonban a korlátozások nem voltak hosszú életűek. A háború és egyben az Estado Nóvo korszakának vé­gével az emigráns szervezetek lassan visszanyerték ko­ráb­bi jogaikat, újra indul­ha­tott a koloniális élet, melyre pezsdítőleg hatott a második világ­háborút követő be­ván­dor­lá­si hullám is.

JEGYZETEK

^[1] „Brazil truly found itself at a crossroad: a rural and archaic country in the process of transforming itself intő a modern urban nation.” (ki­emelés tőlem) R. S. Seitenfus: Ideology and Diplomacy: Italian Fascism and Brazil (1935–38). Hispanic American Historical Review (HAHR) 1984/3. 503. o. [vissza]

^[2] Anderle Ádám: Nemzettudat és kontinentalizmus Latin-Amerikában a XIX. és XX. században – Kossuth, 1989. 252. o. [vissza]

^[3] Vö. E. Bradford Burns: A History of Brazil – Columbia University Press, 1970. 274. o. [vissza]

^[4] Vö. Anderle Adám: i. m. 230. o. [vissza]

^[5] Gilberto Freyre: Udvarház és szolgaszállás – Gondolat, 1985. 136. o. [vissza]

^[6] Vö. Dr. Kögl Szeverin O. S. B.: A brazíliai magyar kolónia feledésbe me­nő kezdetei c. előadása, mely a brazíliai magyar nyelvű sajtó feldol­gozása alapján ké­szült. Elhangzott a Sáo Paulo-i Könyves Kálmán Szabadegyetem 1991. októberi elő­adá­sán. [vissza]

^[7] A hivatalos brazil adatokat közli T. W. Merrick–D. H. Graham: Population and Economic Development in Brazil 1800 to the Present – Thejohns Hopkins University Press, 1979. 91–92. o. [vissza]

^[8] W. Hoffmann–Harnisch: Egy forróövi nagybirodalom – Athenaeum, 1941. 78. o. [vissza]

^[9] W. Hoffmann–Harnisch: i. m. 78. o. [vissza]

^[10] Vö. História da Imigra$áo no Brasil – As familias Sáo Paulo, 1978. 62. o. [vissza]

^[11] Vö. José Maria Bello: A Questao Social e a Solu§áo Brasileira – Rio de Janeiro, 1939. 43. o. és: „No aspecto de concorréncia económica, o imigrante indese­jável é o que vem para as pequeñas profissöes parasitárias das cidades.” 44. o. [vissza]

^[12] Vö. R. S. Seitenfus: i. m. 528. o. [vissza]

^[13] Vö. R. S. Seitenfus: i. m. 506. o. Jegyzetek [vissza]

^[14] Délamerikai Magyar Újság 1939. VI. 29. 5. o. [vissza]

^[15] Vö: a Délamerikai Magyar Hírlap 1949-es naptára – Sáo Paulo 1949. 49. o. [vissza]

^[16] „Decadent political democracy needs to be replaced by economic democ­racy.” E. Bredford Burns: A Documentary History of Brazil – New York, 1966. 346. o. [vissza]

TÓTH ÉVA

Azonosság és másság Alejo Carpentier müveiben

Mindnyájan ismerjük azt a spanyol anekdotát, amelyben egy pe­rui – vagy argentin vagy mexikói – szemrehányást tesz egy spa­nyolnak, amiért ősei kiirtották, leigázták az indiánokat. – Azok a te őseid voltak – mondja a spanyol –, nem az enyémek. Az enyé­mek ugyanis itt maradtak Spanyolországban.

Az anekdotában szereplő, többé-kevésbé fehér bőrű latin-ame­rikai – azaz kreol – tehát azonosul az Újvilággal és disszimilálódik, elhasonul ősei hazájától, a spanyo­lok­tól. Azonosság és másság ingamozgása jellemzi a latin-amerikai öntudatot meg­szü­le­té­sé­től kezdve, nagyjából azóta, hogy a „criollo” szó először szerepelt nyomtatásban Juan López de Velazco 1571 –1574 között Mexikó­ban kiadott geográfiai mun­ká­já­ban. (A kifejezés és a jelenség nyil­vánvalóan korábban is létezett, hiszen Juan López de Velazco egy ismert állapotot rögzít.) Idézzük Carpentier nyomán: „A spanyo­lok, akik elmennek azokra a vidékekre és ott huzamosabb időt töl­tenek, az éghajlat és a hő­mér­sék­let különbözősége következtében nem kerülhetik el, hogy színüket és személyük milyenségét illető­en meg ne változzanak; azok viszont, akik ott születnek, kreolok­nak nevezik magukat, s noha minden tekintetben spanyoloknak tartják őket, közismerten különböznek színükre és termetükre nézvést azoktól.” Garcilaso de la Vega, az Inka azt írja 1617-ben, hogy „kreoloknak nevezik a spanyolok azokat, akik az Újvilágban születtek, akár spanyol, akár afrikai szülőktől.”

Idézzük tovább Carpentier „Cómo el negro se volvió criollo” (Hogyan lett a né­ger­ből kreol) című esszéjét: „Bizonyos ideig, megsejtve a veszélyt, amelyet az űj szó ma­gában rejtett, a spanyol korona megpróbálta megtiltani, hogy bármiféle do­ku­men­tum­ban, feljegyzésben vagy jogi természetű írásban használják. A (kreol) szót azon­ban továbbra is széles körben alkalmazták egy új, Ameri­kában kialakult emberfajta je­lö­lé­sé­re, amely sajátos jellegzetessége­ket mutatott a különböző régióknak és a ki­ala­ku­lá­sá­ban szerepet játszott összetevőknek megfelelően.”

Alejo Carpentier, származásának összetevőit tekintve, ha bizo­nyára nem is „egye­düli példány”, mindenesetre ritka a mégoly mesztic Amerikában is. Mint ismeretes, apja svájci francia, anyja orosz, ő azonban már Havannában született, s gyermek- és serdü­lőkorát – egészen tizenhét éves koráig – vidéken töltötte, Ha­vanna közelében. Nem rendelkezik tehát sem spanyol, sem afrikai, még kevésbé indián felmenőkkel, s mégis – vagy talán azért is – törekvéseit és eredményeit tekintve ő a leginkább latin-amerikai író. Asturias Guatemala mítoszaiból, folklórjából és jelenéből me­rít, Carlos Fuentes és Juan Rulfo háttere mindig Mexikó, García Márquezé Kolumbia, Borgesé, akire igazán nem lehet azt monda­ni, hogy a couleur local megszállottja, Bue­nos Aires és az argentin vidék, onnan rugaszkodik el a képzelet röghöz nem kötött tarto­mányaiba. Carpentier ifjúkori kísérletei után tudatosan amerikai – latin-amerikai – író, erre a hivatásra készül, amikor nyolc éven át „tanulja Amerikát”, s az 1949-ben megjelent „Földi királyságitól kezdve műveit egyetlen „amerikai ciklus”-nak tekinti.

A „Földi királyság” előtt Carpentier egyetlen regényt adott köz­re, az „Ecue-Yambá-O”-t, amely alcíme szerint afrokubai regény, valamint néhány, szintén afro­ku­bai témájú librettót. José Antonio Portuondo 1962-ben megjelent „Bosquejo histó­ri­co de las letras cubanas” (A kubai irodalom történetének vázlata) című mű­vé­ben Car­pen­tiert egyenesen a negrista mozgalom közvetlen előfutárai közé sorolja az ugyan­csak fehér Ramón Guiraóval és José Zacarías Tallet-tel együtt, hozzátéve, hogy a negrista mozgalom legjelesebb képviselője Nicolás Guillen. Az első generációs kubai Carpentier tehát oly mértékben azonosult hazája, népe egyik legfontosabb össze­te­vő­jé­vel, hogy nemcsak róluk, helyettük is szólt. Portuondo azonban félre­ért­he­tet­le­nül ha­tá­roz­za meg a negrista mozgalmat: szerinte ez az iberoamerikai indigenizmus és a világszerte fellépő populizmus kubai változata. Carpentier tehát, bármily meglepően han­gozzék is, népi íróként kezdte pályafutását, noha az avantgarde igézetében. Kö­vet­kező regénye, a kopernikuszi fordulatot jelentő „Földi királyság” azonban már nem negrista regény, hanem való­ban amerikai és Carpentier egyik leghibátlanabb mű­ve. A „Földi királyság” színhelye Haiti, az Antillák franciák által gyarmatosított része s a realista történelmi regény keretein túllépve Carpentier egy történelem alatti népfaj és társadalmi réteg érzéseit és gondo­latvilágát jeleníti meg. „Időnként el kell távo­lod­nunk a dolgok­tól… hogy közelről láthassuk őket” – mondja majd „Barokk ze­ne” cí­mű regényének mexikói urasága. Carpentiernek magának is szüksége volt rá, hogy el­tá­vo­lod­jon Kubától. 1928-tól 1939-ig ki­sebb megszakításokkal Párizsban él, előzőleg már járt Oroszor­szágban és Mexikóban, közben pedig Spanyolországban, 1945-től 1959-ig pedig Venezuelában működik. A Kubából, a rurális, majd városi néger pro­le­tár­környe­zetből kiinduló koncentrikus körök egyre tágulnak: az Antillák után az „Eltűnt nyomok” fő helyszíne a Karib-térséghez tartozó Venezuela, „A fény száza­dá”-é ismét Kuba és az Antillák, de már bekapcsolva a francia forradalom áram­kö­ré­be és összekötve Spanyol­országgal. A „Rendszerek és módszerek” tengelye szintén Latin-Amerikát köti össze Párizzsal, míg a „Barokk zene” útvonala Mexikóból Kubán és Spanyol­orszá­gon át Itáliáig ível. „A hárfa és az árnyék”-ban, a felfedezés transz­cendens kalandjában a Mediterráneum és az Újvilág mellett kiraj­zolódnak az Atlanti-óceán keleti partjain Afrikától a Kanári-szige­teken át Izlandig, a „Consagración de la primavera” (Tavaszünnepi áldozat) főszereplői pedig az orosz forradalomtól a spa­nyol pol­gárháborún és a náci Németországon át a kubai forradalomig jut­nak el. Vagyis a földrajzi tágassághoz nagy időbeli fesztáv társul: a prekolumbián időktől nap­jaink Latin-Amerikájáig, amelyre a há­rom emberfaj és azok minden lehetséges vál­to­za­tának és kombiná­ciójának jelenléte és a történelmi és történelem előtti kor­sza­kok egymás mellett élése jellemző, a kőkorszaktól a huszadik századi megalopoliszig.

Az amerikai, latin-amerikai azonosság tudata a másfélével, az Európával történő konfrontációban tudatosodik és érlelődik a tár­sadalmi különbségeket is áthidaló szolidaritássá. Ismét a „Barokk zene” mexikói uraságát idézzük: „Colmenar de Oreja és Villamanrique del Tajo szülötteinek ivadéka vagyok, apám extremadurai volt, s Medellínben tartották keresztvíz alá, akárcsak Hernán Cortést. Mindazonáltal ma dél­után, most, az imént, valami fura dolog történt velem: míg zengett Vivaldi muzsikája s átengedtem magam a zenét illusztráló történet hányattatásainak, egyre erősebben kí­vántam, hogy a mexikóiak győzzenek, lehetetlen végkifejletet óhajtottam, hiszen tud­ván tudom, jobban, mint bárki más, mivel odavalósi vagyok, hogy is történtek a dol­gok a valóságban. Azon kaptam magam, hogy gáládul azt kívánom, bárcsak győzné le Montezuma a pökhendi spanyolt, és hogy leánya, mint ama bibliai heroina, fejezze le azt a bizonyos Ramirót. És rájöttem, hogy az amerikaiak pártján állok, ugyanazt a fegy­vert forgatom, s rom­lását kívánom azoknak, akiknek véremet és nevemet kö­szön­he­tem. Ha Pedro mester bábszínházának Don Quijotéja lennék, lándzsá­val és pajzzsal támadtam volna a saját páncélos-sisakos fajtámra”.

Carpentier 1949-ben, a „Földi királyság” előszavában hirdeti meg a csodás való eszté­tikáját a szürrealizmus koholt csodái elle­nében. Egy 1975-ös venezuelai elő­adá­sá­ban világosan megmagya­rázza, hogy a csodás nem feltétlenül jelent szépet, csúnyát sem, csodás az, „ami rendkívüli, ami szokatlanságánál fogva rémisztő. Minden, ami szo­katlan, ami ijesztő, minden, ami kívül áll a normá­kon, csodás.” De milyen nor­má­kon, kérdezhetjük, és nem véletle­nül jut eszünkbe, hogy Carpentiert nemcsak azzal vádolták időn­ként, hogy túlságosan európai, hanem egyenesen francia írónak ne­vezte egy jeles latin-amerikai pályatársa. A normák, akár tetszik, akár nem, Európa normái, és ezekhez képest más – csodás, kü­lönböző, szokatlan, rémisztő vagy legalábbis ámu­lat­ba­ejtő az, ami az amerikai számára természetes vagy annak kellene lennie. Tudjuk azonban, hogy a gyarmatok értelmisége az anyaország szemével – vagy azzal is – néz­te önmagát és környezetét, ez vezetett a latin­amerikai irodalomban autoexotismo-nak nevezett jelenséghez. Carpentiert azzal is vádolták, akárcsak más nemzetek külföldön is sikeres íróit, hogy exportra dolgozik, nem a kubaiaknak, nem a la­tin-amerikaiaknak ír, hanem az európaiaknak. Az igazság persze, nem ilyen szimpla. Fernando Ortiz, a nagy kubai néprajztudós jel­mondata: „mundializar a Cuba” – amit nagyon nehéz magyarra fordítani, mivel jelenti azt is, hogy Kubát világszínvonalra emelni, és azt is, hogy a világ számára hozzáférhetővé tenni – ez a törek­vés Carpentier munkásságát is át­hatja. Az európai – főleg nyugat­európai – ember megszokta, hogy ő áll a világ kö­zép­pontjában, s hozzá képest a világ többi része periféria, hogy ő halad a történe­lem „fősodrában”. Carpentier nem kívánja aláásni Európa szellemi hegemóniáját, de jó komparatista módjára melléhelyezi egy másik világ képét, azét az Újvilágét, „amely, vég­eredményben, hagyomá­nyai és öröksége révén, mindannak a révén, amit kapott, asszimi­lált és átalakított, ugyanolyan régi és érett, mint a Világ többi vilá­ga”.

A világ, az emberi világ lényegi egységében és végtelen változa­tosságában jelenik meg Carpentier enciklopédikus életművében. Salvador Golomón, a francia kalózok el­len küzdő kubai néger „tu­lajdonképpen Akhilleusz volt a maga módján, hiszen, ha nincs Trója, akkor a dolgok léptékének megfelelően, lehet az ember Ak­hilleusz Baya­mó­ban vagy Coyoacánban is, amennyiben nevezetes tetteket visz véghez”.

A másság felismerése szülhet félelmet is, a félelem pedig gyűlö­letet. Carpentier tá­gas világában mindenki otthon lehet és minden­ki az lehet, ami: ember. „Ha a nép, amely­hez tartozunk – idézi Carpentier José Martinak Herderre visszhangzó gon­do­la­tát – nem áll a kor színvonalán, egyidejűleg kell a kor és a nép fiának lennünk, de min­denekelőtt a nép fiának.” Carpentier sub spécié Americae szemlélte és ábrázolta a világot. De mondhatnánk azt is, hogy sub spécié humanitatis.

KACZÚR ÁGNES

Magyar világ Brazíliában – beilleszkedés és „beillesztés”

A kivándorlás a megkésett, lemaradt gazdasági és társadalmi fejlett­ségű területek történelmének sajátos jelensége volt, és az ma is, amely különösen egy-egy nagyobb gazdasági-társadalmi fordulat után erősö­dött fel, vált és válik létszámában jelentőssé. A magyar kivándorlás a XIX. század második felétől jelentkezett vál­tozó intenzitással, tömeg­méreteket azután a XX. század „válságos évtizedei” -ben öltött. Latin-Amerikát tekintve a két világháború közötti időszak jelenti az oda­irá­nyuló kivándorlási mozgalom nagy korszakát, amelynek során az el­csatolt magyar területekről és a trianoni Magyarországról családok ez­rei kerültek elsősorban Argen­tínába, Brazíliába, Uruguayba, de kisebb csoportok megtelepedtek más orszá­gok­ban is. A létszámában jelentős elvándorlás elsődleges oka – az első világháború nehéz évei, a forra­dalmak zűrzavara mellett – az elcsatolt területek magyar lakosságá­nak kilátástalan helyzetbe kerülése volt. Irányát viszont az szabta meg, hogy az addigi legnagyobb bevándoroltató ország, az Amerikai Egye­sült Államok jelentősen szűkítette bevándorlási kvótáit, így a magyar vándorcsoportok döntő többsége Dél-Amerika felé indult. És ez nem volt véletlen, hiszen a fentebb említett latin-amerikai országok maguk is támogatták ezt a típusú munkaerő-átcsoportosítást Európa és a gaz­daságilag felzárkózni kívánó dél-amerikai államok viszonylatában. Ami azonban a konkrét emberi-családi sorsokat illeti, a haza-, illetve életmódváltás a többség számára kényszermegoldás volt, és a hozzá fűzött remények nem mind teljesültek, hiszen a kivándoroltak az egyik perifériális létből egy másikba kerültek. Latin-Amerika XIX. És XX. századi történelmét, gazda­sági-politikai lehetőségeit ugyanis erő­sen meghatározta a valamikori gyarmati lét, az elmaradottság élménye és tudatosodása Európával, majd egyre fokozódóan az északi szom­széddal szemben. Különböző megoldási változatok születtek a felzár­kózási törekvések és a társadalmi modernizáció során. Mindez termé­szetesen erőteljesen be­fo­lyá­solta az Európából bevándoroltak, így a magyarok életét, lehetőségeit is.

Brazíliába a Régi Köztársaság idején, tehát 1889 és 1930 kö­zött érkeztek nagyobb magyar csoportok, tömegesen 1920 után. A XIX. század végén, illetve az első világháborút megelőzően kez­dődött a bevándoroltatási akció, amikor a brazil kormány a munka­erő-szükségletet ily módon próbálta enyhíteni. Az állam magára vállalta az utazás költségeit, az ültetvénytulajdonosok pedig a tele­pítés költségeinek egy részét. A nagyszámú spanyol, portugál, olasz, nemet és japán telepes mellett jó néhány magyar, főként dunántúli család is útnak indult a toborzó hajós­társasági ügynökök ígéreteiben bízva, saját föld és jobb élet reményével. Rio Grande do Sul állam­ban, Jaguary községben és a Santa Catharinai Jaraguán tele­ped­tek le. Az a kb. 290–300 család – jóllehet azzal a céllal indult útnak, hogy anyagiakban megerősödve majd egy idő múlva visszatér Magyaror­szágra – lassanként beolvadt a szomszédos osztrák–német kolóni­ába, akikkel közös volt spontán egyleti életük is. A brazil hatóságok a kolónia különleges érdeméül emlegették, hogy a magyarok taní­tottak kis iskolájukban először portugál nyelvet „… azon tisztes­ségből kiindulva, hogy amely ország kenyerét eszik, annak nyelvét is sajátítsák el”. Az első világháború segítette ezen kis csoportok be­olvadását, hiszen néhány esztendőre szinte minden kapcsolat meg­szakadt anya- és befogadó ország között. A két világháború közötti időszakban ezek a kis csoportok már második generációjukat élték, cs területi elhelyezkedésük, azaz São Paulótól való távolságuk miatt szervesen nem kapcsolódtak be abba az élénk közösségi életbe, amelyet a nagy bevándorlási hullám magyarsága alakított ki.

Az 1919/20 és 1941 közötti magyar kivándorlás a maga több tízezres lét­számával és a szociális mellett már politikai jellegével uj fejezetet jelent. A ki­moz­dító okok között a biztonságosabb mcgélhetőségi lehetőségek keresése, a föld­hözjutás vágya mellett megjelent a politikai meggyőződés és az utódállami nacio­na­liz­mus kényszerítő ereje is. Az ebben az időszakban kikerült magya­rok egyik ré­sze, a többség a trianoni békefeltételeknek megfelelő­en elcsatolt, többnyire egy tömb­ben magyar nemzetiségű terüle­tekről vándorolt Brazíliába. Ennél a csoport­nál a sze­gény­paraszti elemek domináltak. A kisebbségi létbe kerülés, a hát­rá­nyosan meg­különböztető gazdasági reformok sora aradi, temesi, bácskai és fel­vidéki családok százait mozdította el falujukból, tanyájuk­ról, hogy felszámolva addigi életüket, kétségbeesetten bízva a toborzók ígéreteiben, egy jobb élet reményével nekivágjanak az is­meretlennek, ahonnan nem sokaknak volt visszatérés. Az utód­ál­lamok hallgatólagosan támogatták a magyarság kivándorlá­sát, hiszen ez csak ja­ví­tott a vitatott nemzetiségi arányokon. Más­ként fogalmazva „kiengedési poli­tikát” foly­tattak a magyarokkal szemben.

A kivándorlók másik csoportját alkották a ténylegesen magyar állam­pol­gár­ságú, nagy részben városi származású magyarok: ipa­rosok, gyári munkások, értel­mi­ségiek, szinte valamennyien poli­tikai emigránsok, akik a két forradalom után kü­lön­böző utakon kerültek Brazíliába. 1939-ig a magyar bevándorlás szinte fo­lya­matos volt, csak az évenkénti létszámok között van jelentős elté­rés: a gazdasági vál­ság előtt ván­do­rolt ki a többség. Megfigyelhető a kolóniák közötti folya­ma­tos vándorlás, ami élet­mód­váltást is jelentett fazenda-város-magyar falvak között, és ha nem is volt számot­tevő, meg kell említeni a tovább – és visszavándorlást is (Ar­gen­tína, Uruguay felé, illetve Magyar­ország­ra.) Így – bár az állandó hely­vál­toz­ta­tás és a hivatalos statisztikák nem egyértelmű adatai már a kortársak számára is meg­nehezítették a brazíliai ma­gyarság létszámának megállapítását – összehasonlító szá­mítások alapján 1941-re mintegy 80 ezer magyar élt Brazíliában, 80 száza­lékban São Paulo államban.

Az egymás után kiérkezők beilleszkedését befolyásolta a már korábban bevándorolt magyarok segítsége. Sokan a földiek, ro­konok hívására, néhányan há­zas­sá­gi ajánlatra vándoroltak ki. A 20-as évek elején nagyon sokan – főként az álla­mi­lag szubven­cionált bevándorlók – kávéfazendákra kerültek, és csak később me­ne­kültek be a civilizálatlan körülmények közül a városba. Az iparosok, szak­mun­kások, értelmiségiek igyekeztek meggyökerez­ni és boldogulni a városokban, első­sor­ban São Paulóban és Rio de Janeiróban. Az értelmiségiek – mérnökök, or­vo­sok – gyű­jtő­állama Rio Grande do Sul lett, mert ez volt az egyetlen brazil ál­lam, ahol nem kellett honosítani a diplomát, csak 1929 után. 1924-től sorra szü­let­tek meg a magyar falvak és telepek – Szent­istván­király­falva, Árpád­falva, Bol­dog­asszony­falva, Mátyás­király­falva, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Ezek a telepek in­duláskor színtiszta magyar lakosságúak voltak. Az életképesek a ké­sőbbiekben is megőrizték magyar jellegüket, pl. Árpád­falva 1938-ban 181 családdal, ebből 138 romániai, 41 szerbiai magyar családdal. A gyengébben prosperáló falvak lakossága az évek elő­rehaladtával vegyes nemzetiségűvé vált: olaszok, len­gye­lek, né­metek is betelepültek.

A tényleges beilleszkedés a brazil társadalomba 1938-ig külön­böző mér­ték­ben haladt előre attól függően, hogy hová kerültek a bevándorlók, és mivel fog­lal­koz­tak. A városoktól távolabb sod­ródott családok vagy kisebb csoportok kény­te­le­nek voltak hama­rabb igazodni a külső környezethez, míg a nagyobb kolóniák si­ke­re­seb­ben tudták megőrizni magyarságukat kifelé is – a 30-as évek közepéig. Mégis a fokozatos beilleszkedést több tényező is kikényszerítette. A legfontosabb kér­dés a nyelvhasználat kérdése. Boldogulni az új hazában, főként a városok­ban – ipar­ban, szol­gáltató szférában, vállalkozásoknál – a portugál nyelv mielőbbi elsajátításával lehetett. A magyar nyelv ott, ahol nem tudtak aktí­van be­kap­cso­lód­ni a 20-as évek végére felvirágzó közösségi élet­be – egyletek, olvasókörök, sport­kö­rök, anyanyelvi sajtó, majd a magyar iskolák és egy­ház­szer­ve­ze­tek életébe –, lassan­ként be­szorult a családi körbe. De a közösségi élet során is változott a nyelv: felhígult portugál eredetű szavakkal, szókincse megmere­vedett és elveszítette megújulási ké­pes­ségét. (A magyar nyelvűújságok humoros formában gyakran ki­pel­len­gé­rez­ték ezt a sajátos Fél-magyar fél-portugál társalgási stílust.) A második fontos ok a be­illesz­kedésben, hogy nem volt az anyaország által szervezett és támogatott te­le­pí­tési akció, mint pl. a németeknél és japánoknál, ahol az anyaország mintegy saját meg­hosszabbításaként kezelte brazíliai telepeseit. Ők szoros közösségekben, az állam által vásá­rolt földeken éltek, és csak a szükséges mértékben érintkeztek a befogadó országgal. A különböző vidéki és városi kolóniák állan­dó, egymást segítő kapcsolatban álltak egymással. Nem utolsósor­ban a német és japán be­ván­dor­lók etnikai különállása ellen szület­tek meg azon rendeletek és törvények amelyek az Estado Növő nemzetegységesítési céljait szolgálták. A harmadik té­nye­ző a beil­leszkedés elősegítésében az 1927 után létrejött és a Brazíliai Ma­gyar Segélyegylet által koordinált iskolahálózat volt. Az az okta­tás-nevelés, amely az 1938-ig működő 13 magyar iskolában folyt, elsősorban arra készítette fel a nebulókat, hogy jó állam­pol­gá­rai­vá váljanak a brazil társadalomnak, minél inkább megfeleljenek az ottani elvárá­sok­nak. A portugál mellett tanultak magyar nyelvet, irodalmat, történelmet is, de ezek­ből a tárgyakból nem kellett vizsgát tenniük ahhoz, hogy mun­ká­ba állhassanak, vagy tovább tanulhassanak. Ahhoz a 4. osztály végén por­tu­gál nyelvű álla­mi vizsgát kellett tenniük a tanulóknak, és természetesen a megkapott dip­loma is portugálul íródott. Ezért azután a ne­gyedik beolvadást segítő té­nye­ző a 30-as évek közepétől maga a boldogulás volt. A többség, akik fia­ta­lon, 20–30 évesen kerültek Brazíliába, alkotóerejük és képességeik biztos tuda­tá­ban, a gaz­da­sági válság szűkös esztendői után, a rohamosan fejlődő Sáo Pauta­ban meg­ta­lál­ták helyüket. Anyagiakban gyarapodni kezdtek. Egy 1940-ből származó kö­vet­jelentés már arról számol be, hogy azok, akik a boldogulás útjára léptek, egyre na­gyobb számban vették fel önként a brazil állampolgárságot. A hazatérésre egyre ke­ve­sebben gondoltak. Egyébként is ugyan hová jöttek volna HAZA? A ki­vándoroltak szinte teljesen magukra maradtak. 1927-ig nem volt hivatalos kap­cso­la­tuk Magyar­or­szág­gal, de a nem magyar állampolgárságú magyarok a magyar kül­képviselet és kon­zu­látusok lét­rehozása után sem fordulhattak ügyes-bajos dol­gaik­kal a magyar hi­va­ta­los szervekhez, csak az általuk támogatott magyar egyesüle­tekhez, ahol a magyar­ság­tu­dat és nem az állampolgárság volt a döntő tényező.

Horthy Magyarországa csak a bethleni konszolidáció idején, 1927 után kez­dett aktív emigrációs politikába, az aktív külpolitiká­val egyidőben. Célja az volt, hogy a kül­földre származott magya­rok körében ébren tartsa a magyarsághoz tartozás tudatát, illetve elfogadtassa a magyar államnak a trianoni igazságtalanság kiküszö­bölésére tett erő­feszítéseit. Az elcsatolt területekről származó bra­zíliai magyarság körében igye­kez­tek fenntartani a reményt egy esetleges visszavándorlással kapcsolatban, fel­té­tel­ként hozzáfűzve a területi revízió sikerét. Propaganda céllal meg is indult egy visszavándoroltatási mozgalom 1938 után, de ennek hírverése na­gyobb volt, mint lét­száma.

A beilleszkedés belső tényezői után a beillesztés kívülről jövő hatásait is szá­mba kell vennünk. Ezek szoros kapcsolatban álltak azzal a brazil gazdasági és nemzeti útkereséssel, amely a 30-as években erősödött fel Brazíliában és komoly po­litikai változásokat hozott. A brazil nemzettudat fejlődésében már a 20-as évek­től olyan új jelenségek figyelhetők meg, amelyeknek eredményeként a „brazilság” mint új etnikai minőség lett a fontos, és erre kívánták a brazil nemzet új alapjait épí­te­ni. Ahogy Anderle Adám kimutatta a „Nemzettudat és kontinentalizmus Latin-Amerikában” c. könyvé­ben, ennek a „brazilság”-nak a lényege abban állt, hogy az etnikai és regionális sokszínűséget elfogadták az új állam alapjául. Így a be­ván­do­rol­tak – a magyarok is – az új brazil társadalomba való beillesztendők közé so­ro­lód­tak.

Ezt az egységesítést célozták már az 1934-es bevándorlási korlátozások, az 1937. november 10-i, majd az 1938. május 4-i törvé­nyek. Az előbbi szerint min­den Brazíliában született gyermek bra­zil állampolgárnak számít – kivéve, ha a Brazíliában élő szülők valamely külföldi állam szolgálatában vannak. Az utóbbi pedig meghatározta, hogy „… a bevándoroltaknak nem szabad közös fel­épü­lé­se­ket alapítaniuk. Bármely településen a telepeseknek legfeljebb 25 százaléka tartozhat egy­azon nemzethez és a telepesek legalább 30 százalékának brazíliainak kell lenniük.” Ugyanez vo­natkozott az üzemekre is, ahol a munkások és alkalmazottak 2/3-nak kellett brazil állampolgárnak lennie. Ha a törvények betűit az elet helyen­ként magához is igazította, a törekvés egyértelmű volt.

A vargasi diktatúra, amely a hazai ipari tőkések, a városi kis- és közép­rétegek támogatásával került hatalomra, erőteljesen lá­tott hozzá alapvető törek­vé­sei­nek megvalósításához. A gazdaság legfontosabb ágazatainak nacionalizálása, az import­helyettesítő iparosítás és a mindenre kiterjedő „brazilosítás” – ez volt a var­gasi po­litika lényege. Felszámolta a politikai pártokat, a parla­mentet, minden téren meg­növelte az állam szerepét, és törvé­nyekkel megkezdte egy etnikailag egységes Brazília megteremtését. Az 1938-as áprilisi és májusi törvények kiadását kettős cél motiválta: megakadályozni a fasiszta befolyás terjesztését, illet­ve a be­ván­do­rol­ta­kat integrálni a brazil társadalomba. A rendele­tek a Brazíliában élő kül­föl­die­ket eltil­to­tták mindennemű politi­kai tevékenységtől, az óhazai politikai befolyás alatt álló egye­sü­letek, szervezetek sorsa a megszűnés lett. Korlátozták a nyelv­hasz­ná­la­tot, a külföldi jelvények, zászlók, szimbólumok és tér­képek nyilvános használatát, sajtó­kiadványok és egyéb propa­gandairodalom terjesztését, a brazil belpolitika szem­pont­jaival, törekvéseivel ellentétes tartalmú előadások megtartását. A ma­gyar isko­lák és egy­ház­szerve­zetek a működési akadályok miatt megtűrt helyzetbe ke­rül­tek, és egyre inkább elvesztették etnikai jellegüket, jelentőségüket. Az egyesü­le­tek túl­élé­sére is a ve­gyes tagság volt az egyetlen esély, néhol a vezetőségbe is beválasztot­tak brazil állam­polgárokat, és kétnyelvű lett a közösségi élet is. Segítette a kolónia szét­apró­zó­dá­sát az is, hogy a különböző politikai felfogású csoportok között egyre feszül­teb­bé vált a viszony, és ez tovább gyengítette az etnikai jellegű szerveze­tek fennmaradási esé­lyeit.

Ezeknek a tényezőknek az együttes hatására nem csodálkozha­tunk azon, hogy a beilleszkedés és beillesztés során az alkalmazko­dás idővel azonosulássá vált. A boldogulás és a családi kapcsolatok érzelmi közeledést jelentettek az új hazá­hoz, kialakult a „bizonyí­tani akarás” attitűdje, a brazilokkal és más etnikumokkal szembeni egyenlőség érzete.

A második világháború után 1946/47-ben, 1948 után, majd 1957-ben ér­kez­tek nagyobb csoportok Brazíliába, de ez már nem tömeges bevándorlás volt, mint a 20-as években, és egészen más jellegű is, már ami az indító okokat illeti. Az egymás mellé került, ma is igen megosztott magyar közösségi csoportok viszonya Bra­zíliához és Magyarországhoz külön téma a kutató számára.

Függelék

Magyar Latinamerikanisták Társasága

A Magyar Latinamerikanisták Társasága (MALATA) alakuló ülésére 1989 június 20-án került sor az MTA Felolvasó termében 41 alapító tag részvételével. Működési formája egyesület, a Latin– Amerikával bármely területen aktívan foglalkozó szak­em­be­rek és a magyar–latin–amerikai kapcsolatok ápolásában hivatásszerűen résztvevő sze­mé­lyek társasága, amelynek tevékenységébe bárki be­kapcsolódhat, aki elfogadja alap­szabályzatát.

A Társaság célja, hogy elősegítse Latin–Amerika megismeré­sét és meg­is­mer­te­té­sét, támogassa a hazai rendezvények megszer­vezését és vállalja lehetőség szerinti koor­dinálását, népszerűsítse az új nemzetközi eredményeket hazánk­ban és a hazai tu­do­mányos és művészeti alkotássokat Latin–Amerikában, járuljon hozzá a ma­gyar–latin-amerikai, valamint a Latin-Amerikába kitelepült magyarság és az óhaza közötti kap­csolatok ápolásához, s hogy részt vegyen a kint élő magyarság történetének és je­le­nének feltá­rásában.

A MALATA a nemzetközi latinamerikanista társaságokhoz kapcsolódva elősegíti a Latin–Amerikára vonatkozó ismeretek és tudományos eredmények hazai terjesztését, elősegíti tagjainak ilyen társaságokhoz való egyéni csatlakozását, azok rendezvényein való részvételét, és maga is rendez ilyeneket. A Társaság, céljainak megvalósítása érdekében, konferenciákat, vitákat, kiállításokat szervez és támogat, pályázatot hirdet, időszakos és állandó kiadvá­nyokat ad közre, és más társaságok és személyek hasonló törekvé­seit is támogatja. Az 1992-es áprilisi, szegedi konferenciát követő tisztújító választáson a MALATA választmánya a következő lett: Elnökség: elnök – Anderle Ádám, alelnök – Boglár Lajos és Kol­lár Zoltán, főtitkár – Kéri András; Tagok: Dornbach Mária, Fischer Ferenc, Komlódi Zsuzsa, Kosárka József, Kukovecz György, 1 ,ux Judit, Simor András, Tóth Éva.

Kéri András