Tarján Tamás

Nagy Lajos szobra

ESSZÉK

BUDAPEST

Z-füzetek/34

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

© Tarján Tamás

Apostagi barátaimnak,
a Nagy Lajos emlékét őrző,
helybelieknek

Nagy Lajos szobra

Első pillantásra nem tetszik igazán. Már a szoboravatás cere­móniájára várakozva is – hosszú tízperceken át, vissza-visszatérve – idegenkedőn szemléltem a fehér vászon alól kibukkanó lábszár és lábfej csizmaszerű, elnagyolt formázását, s most, hogy Hubay Miklós, a Nagy Lajos halála előtti utolsó órákra emlékező tanú (és tanítvány) szép beszéde nyomán lehullott a lepel, inkább távol tart, mintsem magához hív az ember­magas­ságú­nál valamivel termetesebb ércalak. Talán az volt az alkotó, Varga Imre szob­rász­művész mozgósító szándéka, hogy miként Nagy Lajos szikár, szigorú prózá­jával – a bronzba öntött figurával is meg kelljen küzdenünk?

A szülőfalu, a ma közelítőleg négyezer lelket számláló Apostag méltó helyet kere­sett bronzkabátban, bronzkalapban hazatérő író fiának, kivel élete évtizedei során hol össze­melegedtek, hol perben-haragban voltak az itteniek. A példás gyorsasággal és össze­fogással fölépített új iskola udvarán otthon érezheti magát a kérlelhetetlen igaz­mon­dó. Ám a földszintesnek is alacsony épület nem a legalkalmasabb háttér a jelleg­telen és fölösleges talapzatra állított szoborhoz – mely éppenséggel a hátát mutatja az üveg­abla­kok­nak: az alak legérdektelenebb részét, hatalmas foltfelüle­tet. Negyvenöt fok­kal elfordítva tengelye körül: így lenne sokkal előnyösebb, élettelibb a szoborférfi posztolása.

Az arányokat, szerkezetet, körvonalat fölmérő, nagyoló tekin­tet végül is a panyó­kára vetett hosszú kabáton állapodik meg, s már békülünk Varga Imre Nagy Lajosával: e vállra-dobottság szimbolikája kezdeményezi az összehangolódást. Beleszorul, bele­fogalmazódik az író életének minden átmenetisége, egzisztenciális bizonytalansága, ideges időzavara. A se tél, se nyár sors.

Rajta is van a nagykabát, meg nincs is.

Klasszikusnak mondjuk őt. Nem úgy becsüljük, nem úgy ol­vassuk.

A kabát alól kinyúló jobb kéz könyvet szorongat, a lapok közt ujja jelzőjével. Saját kötete vagy másé? Talán épp a Kiskun­halom – Apostag örök jelenléte a magyar irodalomban?

Vajon egy végigégett „trombitás Figaro”, egy cigarettacsikk, egy ceruzacsonk nem illenék-e jellemzőbben a kemény kézbe? De tiszteletet, megértést parancsol, s a szobor­nak igazságot szolgáltat a művészi gesztus: Varga Imre ifjúságában maga is megfordult Nagy Lajosnál, a könyvkereskedőnél, akinek budapesti, Nagy­mező utcai boltocskáját jelentékeny szellemek, induló tehetségek, betűre szomjas egyszerű olvasók egyként látogatták. Onnan ered hát az emlék, mely az íróhoz könyvet rendel. (Szász Péter jegyez­te föl: amikor gimnáziumi irodalomtanára puskázáson csípte, s ezért „olcsó kis pesti Rastignac”-nak nevezte, szorongva baktatott el ebbe az üzletbe, olyan kötetet kérni, amelyben e Balzac-hős szerepel. „A felmagasodó, szürke, kopaszodó, bánatos antikvá­rius” egész halom könyvet pakolt elébe, gunyoros kiselőadást is rögtönzött, a vásárláshoz azonban csak harminc fillért tudott volna előkotorni a megszeppent diák. A bánatos ember mogorván arra biztatta: takarékoskodjék a szemközti Túrán mozi matiné­jegyein, írja föl a címét, és jöjjön vissza majd, hátha akad valami az Olcsó Könyvek sorozatában. De már másnap maga a boltos csengetett lakásukon, nem kis csomaggal. Nagy Lajos volt az, a „keserű és koldus szent”. „Részletre, uram – mondta közönyö­sen. – Elolvassam maga helyett, vagy már tud olvasni…? Min­den szombaton délután befárad hozzám és segít katalogizálni a szemeteket. Meg kitakarítunk együtt. Olvas és porol. Volt sze­rencsém, uram.”)

Áll a szobor, kezében a könyvvel. A zakó gombolása és az el­mosódott kravátli vo­nala ugyanúgy a fej iránt emeli pillantásun­kat, ahogyan az öreg hát betegségekbe bele­tö­rő­dött görbülete is. A kalap – tar fejbúbot takar – groteszkül koronázza meg az egé­szé­ben komoly-komor atmoszférát és magányosságérzetet sugalló figurát.

Ember a furán méltóságos kalap alatt. A szatirikus ábrázolás jelese, Karinthy Fri­gyes mögött alighanem a legjobbja a XX. szá­zadi magyar literatúrában. Hamuból ki­pa­rázs­ló újságcikkek, ki­lángoló novellák csóvagyújtogató ja. Ha úgymond „szürke” Nagy Lajos stílusa, hát csakis hamualóliságában szürke.

A száj íve: akár a tragédiamaszkoké. Erős, makacs, kemény férfira valló, összezárt ajkak. Szinte látni: mögöttük csikordulnak a fogak. „Nagy Lajos annyira gyűlölte az emberi törpeséget, hogy belefeketült!” – olvassuk Bor Ambrusnál. Innen a „sötét száj­zu­gok”. Nem pesszimizmus az, ami a hajdan legendás izmaiért irigyelt, telt ábrázatú sportsman hetven év küszködéseitől, szen­vedéseitől, ideglázaitól leapasztott-meg­faragott arcán szétárad – de a múlandóság tudása és tudatása. Minden emberi gyar­ló­ság fölött érzett néma düh.

Mit tehettem ellene? S mit a magam gyarlósága ellen? – kér­dezi a szobor. A kéz mintha nemcsak nyitná azt: rá is mutatna a könyvre.

Nagy Lajos nézi Apostagot, nézi a világot. Orráról kissé lecsú­szott szemüvege fö­lött nézi. Ahogyan nézi, az már remeklés Varga Imre alkotásán. Néz az ifjú, el­sza­lasz­tott, átnyomorgott fiatalsá­gát szótlanul temetve. Néz a javakorabeli író, a későn jött el­is­me­rés és a csak részben megvalósult tervek diktálta indulattal. Néz az idős, kivel a meg­alázó félreállítás már elfeledtette Kossuth-díját. Az öregember-alakban a teljes élet, teljes sors sűrítődik: szembogarában.

Nagy Lajos százegyedik születésnapján, 1984 februárjában végre helyére került a centenáriumra szánt (Apostagon immár második) szobor. A kalapos, kabátos, szem­üveges, könyves érc­ember áll az iskola előtt – és megállít. Kérdez. „Csöppet sem újszerűén”, de „súlyos megfontolások, végtelen sok tapasztalat” birtokában, mint ama híres novellája végén:

– Hogy vagy te?

A történet örök színtere

KÉTARCÚT KAPCSOLAT:
NAGY LAJOS ÉS SZÜLŐFALUJA

Hová helyezi műve cselekményét, hol játszatja a történetet a prózaíró? A regények, no­vel­lák helyszínrajza – az irodalmi to­pográfia – gyakorta kínál érdekes tanulságokat. Kü­lön­féle terek, színhelyek kaphatnak főszerepet, növekedhetnek egy-egy életmű­ben ön­maguknál jelentősebbé. Az kiváltképp figyelemreméltó, milyen alakban éltetik az al­ko­tá­sok az író szülővidékét, a szűkebb pátriát, vagy azt a tájat, amely az emberré for­má­ló­dás­ban volt döntő fontos­ságú. A szülő­hely vagy az életút meghatározó szín­terei vég­le­ges vonásokat vésnek a művész arcára, aki viszont, pa­pírra vetvén megformált emlé­keit, véleményét, érzését, ítéletét, maga is kivési a hely egyik lehetséges arculatát. Scriptor és locus kölcsönösen felelősek egymásért, s korántsem biztos, nem is szük­séges, hogy felhőtlenül vállalják egymást.

Vajon áldott volt-e Nagy Lajos számára Apostag és a hozzá tartozó Tabánitelek, ahol ma dísztelen emlékkő jelöli a puritán­sághoz nemcsak stílusában vonzódó író szülő­házának egykori he­lyét?

Annyi bizonyos: holtig hű volt a Duna-közeli kis településhez, ahol 1885. február 5-én meglátta a napvilágot. Hű volt a tágabb alföldi vidékhez is. Hűsége lokál­patrio­tiz­mus­sá sohasem melege­dett: szülőhelyével való viszonya kétarcú, ellentétekkel is terhelt. Vissza­fogott szeretet és ostorozó indulat, a személyek és a falu érzékenységét soha nem tisz­telő, haragvó indulat is belefért. S a falu szintúgy kettősen válaszolt. Ahogy írói híre nőtt, mindinkább a magáénak is tudta nevezetes fia dicsőségét. De nem bocsátotta meg, hogy „kiírta” legbensőbb ügyeiket is: a szűk közösség éle­tébe zárt monoton minden­napjainkat. Nem kevesen megvették, olvasgatták, őrizték – és nem szerették a könyveit. Ügy érezték: az apostagi fogantatásúak árnyékot vetnek a más tárgyúakra is. Az év­tizedek lassú múlásával némiképp változott a helyzet, ám részben mára is csak a külsőségekben. Tér, iskola, művelődési ház őrzi nevét, két szobrot is állítottak neki, de az idősebbek, akik még emlékeznek karcos emberi egyéniségére, jellemének nehezen bírható vonásait, vélt vagy valós sértő megnyilvánulásait sorolják elsőbben.

A megítélés e kettősségét tudva, nézzük immár – természetesen az író szem­szö­géből – a kapcsolat nyomtatott dokumentumait. Legfőbb forrásaink az élet­raj­zok: az 1949-ben kiadott A lázadó ember és az 1954-ben megjelent A menekülő ember. Az előbbi második fejezetének címe – A történet örök színtere – pon­tosan, megragadó erővel minősíti a tájat, s a közösséget is benne, ahon­nan Nagy Lajos vétetett. Mindig oda kanyarodott ismét, sejteti a fejezetcím szavaival, ahol (meg­sza­kításokkal) gyermekélete zaj­lott, ahol újra és újra lényeges események részese volt. Ha hosszú időre el is vetődött Apostagtól, ha feléje sem nézett, akkor is a korai esz­ten­dők bizseregtek izmaiban, idegeiben, az otthoni emlé­kek tolultak föl tudatában. Tizen­négy évesen készített, apostagi utcát ábrázoló vízfestménye máig fönnmaradt. Ám fest­ménynél, fényképnél is precízebb a leírás, mit szülőházáról adott: „A tanyai cseléd­háznak két szobája volt, a közös konyhától jobbra és balra. Az egyik szobában a nagy­szüleim laktak, a másikban a másik bérespár. A szoba szót nem használták, csak így mondták: benn van a házban. A szobákat kemence fűtötte, a kemencében szal­mával tüzeltek, szalma akadt elég, az uraság adta. (…) A ház padlásán levő zabot néha a nagy­szüleim megdézsmálták …”

Aprócska volt még, amikor Tabánitelekről, a tulajdonképpeni szülőhelyről be kel­lett költözniük a faluba, Apostagra. Így dik­tálta ezt a nagyszülőknek a gazdasági kény­szer. A „törvénytelen” származású fiúcska amúgy is Budapestre került. Jobb sorba ju­tott édesanyja, Nagy Julianna magához vehette őt. Apostag már csak a vakációkban vár­ta vissza. Tizenhat éves koráig volt „fix pont” az apostagi nyár: „… mindennap a Duná­ra jártam. Levet­kőztem a parton, begázoltam a sekély vízbe, amikor már a dere­kamig ért a víz, elvetettem magamat benne, és úsztam befelé, messze be, majd elenged­tem magam, és vitt az ár. Lenn, a parti csárda táján, kiúsztam, kiláboltam a vízből, fölsétáltam oda, ahol kezdtem, és újra megtettem ugyanezt az utat. Ritkán voltak paj­tásaim, legtöbbször magam fürödtem. A parasztgyerekeknek, akikkel barátkoztam, dolgozniok kellett, nem értek rá a Dunára jönni, más gyerek pedig, mint például a Milesz Pista, a hajóállo­más-főnök fia, nem állt velem szóba, lenézett. Néha horgásztam is. A horgászást untam, és zavarba kerültem, ha halat fogtam, mert sajnáltam a horogra akadt, vérző szájú és kopoltyújú ha­lat…” Ekkor már, íme, városi úrifiúnak számított, de ez a kétes rang nemegyszer a kigúnyolására is okot adott.

A visszahívó falu el is taszít egyben. „Ezen a nyáron befejez­tem apostagi vaká­cióimat – olvassuk tovább. – Zavarosnak érez­tem a körülményeimet, félszegnek ön­ma­ga­mat. Apostagon nem ol­vastam, értelmes beszélgető társam nem akadt, semmilyen vagy legalábbis lefokozott szellemi életet éltem. Az eszem tunya lett. Azt hittem, a falusi csendnek, nagyobb nyugalomnak, a pihenés­nek hatása ez. Akkor, tizenhat éves korom­ban, az a gondolat kelt bennem: El innen! El a városba, embererdőbe, minél nagyobb városba, legalább Budapestre …”

Magányossága, sérülékenysége, az erőszaktól való irtózása ki­rajzolódik soraiból. A vá­gyott főváros befogadta, egész életére magához láncolta, s bár igazi otthona csak az utol­só években lett, újabb „örök színtereket” nyitott meg. A Városligetet és a hozzá ve­ze­tő utak szövedékét; a világvárosi menedéket: a kávéházak zsivajos-füstös bel­te­nyé­sze­tét.

Bár menekül, Apostagot nem temeti el magában. Igaz, csak sorozásra megy haza, huszonnégy évesen, hogy azután majd ne­gyedszázadig ne járjon arra. Alföldi falu című, 1937-es cikkében mégis ez áll: „… ezt a falut ötvennégy év óta isme­rem, s vele csaknem állandó kapcsolatot tartok fenn …” A szórványos leve­lezésen, egy-egy híren, találkozáson kívül csak 1932-től, a Kiskun­halom anyag­gyűj­té­sé­nek kez­de­té­től élénkült meg valóban a kötő­dés. Unokatestvére, Vörös Gyuláné így emlé­kezett a nyolcvanas években: „… 1932 nyarán is itt lakott nálunk a feleségével. A há­zunk végé­ben volt egy kis lakás, azt bérelte. Már reggel el­indult kódorogni. Mindig kér­deztem: Hová, hová, Lajos? Azt mondta: Kimegyek a Tabánra. Mit csinálsz arra, kérdeztem, hi­szen már nem él ott senki. Hát lefekszem a földre és nézem az eget! Sose értettem, ezt miért teszi.” A Farkas P. József és Halász Ferenc kérdéseire válaszoló rokon szavait cáfolni látszik Kardos Pál évtizedekkel korábbi, 1958-as monográfiájának úgyszintén rokoni vélekedések alapján fogalmazott passzusa: Nagy Lajos, ha nézte is hanyatt fekve az eget, nem Tabániteleken nézte. A mene­külő emberből is ez vi­lág­lik ki: „Kísértett a gondolat, hogy be­menjünk a tanyára és szemtől szembe lássam gyer­mek­kori életem terepét. Sokféle kíváncsiság lobbant fel bennem. Szerettem volna látni a szobát, amelyben születtem. Vajon mekkora? Kisgyerek koromban elég terje­del­mes volt, tehát most nagyon kicsi-e? (…) Olyan mély-e a kút, mint akkor, több mint negyven évvel ezelőtt? (…) Belépnék a házba és ott látnám nagyanyámat. Talán annyira mégis megelevenedik a múlt, hogy a külső keretben új, addig egészen elszunnyadt emlékek vetődnek föl bennem. Vajon milyen emlékek lehetnek azok? Ügy látszik, hogy félek tőlük, legalább némelyiktől, mert csak állok az országúton, nézek a tanya felé, de nem indulok el, nem merek elindulni. Szorongás fog el, jaj, ha bemennék a tanyára, bele a kisgyerek koromba, menten szívszélhűdés érne.” A legtöbb felnőtt, meglett em­ber átélte már ezt a vívódtató, fájdalmas-szép érzést. Akár megfordult az író a tabáni­telki szülőház közelében, akár nem – utóbbi a bizonyosabb –, a lelkületén amúgy is elhatalmasodott szorongás csak erősbödött.

Alkotói pályája 1907-ben vette kezdetét. December 8-án jelent meg a Népszavában Két leány című elbeszélése. S alig két hónap múlva már olyan írását közölte a lap – sokkal érettebbet, mara­dandóan jelentékenyet –, amelynek indíttató élmény köre a fa­lu­jához kötődik. Ez volt az Özvegy asszonyok. Kt. évtized múltán, 1917-ben pub­likált novellaremek, a Tanyai történet címével be­széli el fogantatását. Bár a példák bő­ven sorolhatók lennének, Nagy Lajosnak Tabánitelekhez és Apostaghoz kapcsolódó kis­epi­kái műveit elegendő a legjobbakkal reprezentálni. De azért ne maradjon el a tárca­novellák, karcolatok, humoreszkek, szatirikus vázlatok említése: Apostag nem­egy­szer álnevet kap. Dunaszemes lesz belőle például, vagy nyakatokért kereszteléssel keltve mosolyogtató hatást: Harpacskószajudar. Előbbi a Kiskun­halom köré csopor­to­sít­ha­tó elbeszélésekben szerepel, és nem is mindig Apostagot jelöli feltétlenül; utóbbi álta­lában a falusi elmaradottság, keményfejű vidékiség, idejét­múlt szokásrend, meszes gondolko­dásmód kifigurázásához ad alapot.

Apostag jobbára nem a világból kiszakítva tűnik föl az írások­ban. A tágabb környék – Dunavecse, Solt, más községek – telje­sebb alakja mutatkozik, hajóállomással, piaccal, templommal, dolgukat végző emberekkel. Mindig hangsúlyozódik viszont a távolság, a messzire­szakadtság. Ezért is gyakori annak menetrendi alaposságú részletezése, miként érhető el, s mennyi idő alatt, vo­nattal vagy hajóval a falu. Mintha a világ végén, az Isten háta mö­gött lenne, nem ország közepén, a Duna ütőere mellett. Hosszú órák, negyed­napok kellenek, míg a fővárosból odajut a vándor, a hazatérő. A centrumtól messzire sodródott ez a tájék, ez a falu – a paraszti régió. Nem csupán földrajzi: történeti, gazdasági, szellemi, erkölcsi értelemben is nehezen hatol idáig a körsugár. Ezért is kettős a viszonyulás: együttérzést és elítélést egyszerre érdemel a perifériának látott vidék, mely Nagy Lajos szerint szenvedője és provokálója is sorsának.

A hosszadalmas utazás szándékosan hosszadalmas leírásával kezdődik az a szocio­grafikus regény is, melyről Apostag a leghíre­sebb irodalmi nevét kapta: a Kiskun­halom. Midőn 1932-ben a végre-végre elnyert Baumgarten-díj egy időre viszony­la­gos anyagi biztonsággal ajándékozta meg, az az ötlete támadt Nagy Lajos­nak, hogy re­gényt ír az Alföldről, a peremvidékinek érzett szülő­földről, illetve annak „egy kis zu­gá­ról, arról a faluról, amelyet ismerek, szóval a szülőfalumról. Távolról is látom a falu tájképét, tudom a lakosok életmódját és szokásait, átérzem lelküket. Isme­reteim igazi ismeretek, gyermekkoromból és kora ifjúságomból valók. Föl kellett azonban újítani őket. (…) Elutaztam felesé­gemmel Apostagra, de csak egy napra, pontosabban néhány órára. Hogy kipróbáljam magamat, vajon fellobog-e a falu iránti régi szerelmem…

Szerelem: sehol másutt nem használ ilyen intenzív kifejezést most lokál­patrio­tizmussá növő kötődése megnevezésére, csak itt, A menekülő emberben. A villám­látogatás kedvező emlékeket ha­gyott benne, mivel nagybátyjának családja meleg szeretettel, a falu pedig a Baumgarten-díjas, megbecsült írónak kijáró tisztelet­tel fogadta – „és mivel jól számolni senki sem tudott, azt hitték, hogy valami igazi úr lettem …” Vissza­tértükkör az anyag- és adatgyűjtés három hete is békésen telt, sok sétával, hivatalos könyvek átböngészésével, utcai beszélgetésekkel. Az évtizedek alatt történt változásokat mennyiségileg soknak, minőségileg sze­gényesnek ítélte. Azt álla­pí­totta meg, hogy változatlanul a magántulajdon a legnagyobb úr. Legyen hatalmas vagy csekélyke a bir­tok, bűvszó a „saját”, az „enyém”.

Érdekelte a helybeliek táplálkozása, jellemzőnek találta, hogy az „előkelő” ételek – a szardínia, a borjúhús és a hasonló ínyenc­ségek – undort keltenek a parasztemberekben, semmi kincsért meg nem ennék, főleg mert az urak táplálékait inkább csak hallo­másból, előítéletekből ismerhették. De az étkezésük egészségtelen is, a tejtermékekből legföllebb a túrót, aludttejet fogadja be az apostagi gyomor. Leves, kenyér, szalonna a fő táplálék itt is, mint az Alföldön annyifelé: az termeli újra a munkaerőt.

A határ megművelése, az erkölcs változása, a háborúról, forra­dalmakról meg­le­he­tő­sen értetlenül, tájékozatlanul elsóhajtott „haj, haj” sem kerülte el figyelmét. Tulaj­don­képp minden ér­dekelte, enciklopédikus bemutatásra vágyott, a teljes és előre ki­dol­go­zott szociográfiai rendszeresség nélkül.

Végső mérlege falujáról: amilyen ősi lehet a település (talán Apos-tag, Após vezér egykori birtoka? – a Földrajzi Nevek Eti­mológiai Szótára is ezt tartja a leg­való­színűbb­nek), olyan régi megkötöttségek munkálnak népében. Változások ide, vál­to­zá­sok oda, szerinte az akkori faluban „állt a világ”, állt az idő.

Felesége sokat segített az adatgyűjtésben. A falu emlékezete őt halványabban, s ugyan­csak ellentmondásos egyéniségként őrizte meg, de általában szeretettel idézik föl (Szegedi Boris írónőt egyébként hivatalosan csak 1935. január 12-én vette nőül).

A hosszú hónapok munkájával készre formált és 1934-ben ki­adott Kiskun­ha­lom természetesen jóval árnyaltabb, elvontabb, művészibb rajzot nyújtott a fa­lu­ról, mint a hajdani jegyzeteket, él­ményfoszlányokat rekonstruáló önéletírás. Az egy nap­ba fo­gott cselekmény körforgásszerűsége, önmagába való, mégis magasabb rendű vissza­té­rése, a vékonyka történet alig észrevehető, meg­megszakított előrehaladása érez­teti azt a súlyos állandóságot, tér­beli-időbeli messziséget, amely faluképének jellemzője. Messzi­séget – a XX. századtól.

A Kiskunhalom egy része Apostagon íródott (abban a házban, melynek fény­képét Kónya Judit Nagy Lajos-monográfiája közli is). Az ottlét mégis mind nyo­masz­tóbbá vált a hetek futtával. „Három hetet töltöttünk feleségemmel Apostagon. Öröm­mel in­dultunk útra, mikor a faluba utaztunk, és megkönnyebbülve, örömmel hagytuk el…”

Nem volt egyszerű a gyermekkori emlékekkel történő szembe­sülés, nem tudta, nem is akarta visszafogni olykori nyersebb véle­kedéseit. A falu is csepegtetett némi gya­nak­vást vendégszerete­tébe. Debreceni Istvánná, a Három boltoskisasszony című 1938-ban megjelent regény egyik címszereplőjének modellje például így fogalmazott négy és fél évtizeddel később, Nagy Lajos apostagi tartózkodásaira visszatekintve: „A falu­beliek előtt nem volt nagy becsülete. Itt úgy tudták, hogy egy helybeli zsidó orvos oroz­va kelt gyereke. (…) Barátai nem voltak a faluban. Féltek tőle az emberek, mind az ér­tel­miség, mind a köznép. Furcsa tulajdon­sága volt, hogy zavarba ejtőn tudott nézni az emberre. Mindent és mindenkit alaposan és sokáig megnézett. (…) Sokan haragud­tak rá, mert sokakat kiírt. Szerintem eltúlozta a dolgokat. Igazat írt, de eltúlozta. Olyan volt a falu, de nem annyira olyan …” (Nagy Lajos atyjának kiléte máig bizonytalan. Ö ma­ga emlékezé­seiben – egy fénykép bizonysága alapján – Basa Lajos tizen­nyolc éves fiatalembert, egy – iratok alapján nem azonosítható – pro­testáns lelkész fiát ne­vezte meg. Elgondolkodtató, hogy – a név nyomán indulva – nem az apostagi föld­bér­letek­ben érdekelt Basch család valamelyik tagja hódította-e meg Nagy Juliannát?)

A robot, a természet kénytelen sanyargatása a megélhetésért, az elfásultság kiölte a kunhalmiakból a természet hagyományos pa­raszti szeretetét, szépségeinek meglátását. Rácsodálkoztak-e a napkeltére? „Az ég alján szerteömlő pirosságok, a sötétkék nagy boltozat kifényesedése, a vörös gömb előrebukása és méltóságos emelkedése, az első sárga meleg sugarak földre zuhanása, felhő­foszlányok alak- és színváltozásai – mindez köznapi jelenség, sőt nem is jelenség, hiszen senki nem veszi észre.” Pedig mily gazdag a színek, a formák, átmenetek tárháza! Ezért is szinte szerelmetes a Három boltos­kisasszony Dunaszemesének bemutatása: „Szép ilyenkor Dunaszemes. Az abla­kok­ban, kertekben színes virágok pompáznak. (…) A füzeserdő a Duna-parton a szeme­siek képze­lete szerint valóságos őserdő, csoda, hogy tigris nincs benne.” Az érzelmesen csipkelődő író még az akác levelét is megünnepli. Mintha mindig is „szürkének”, „száraznak” ítélt stílusában most költőiség villanna, s csillagokat viselnének vállukon az Alföld növényzetének közkatonái: „Az országút mentén a kis akácerdő, teleültetve fával, ezerrel és ezerrel, mintha mind gyertyánfa lenne, egyenes és vékony derekúak, egymagukban meg sem állhatnának. Azután az akác levele! Nem olyan egyszerű dolog az. Mert az nem úgy van, hogy az akác levele zöld. Nem. Hanem mélyzöld, vilá­goszöld, ragyogó zöld, halványzöld, sárgászöld és sárga! Száz ár­nyalata van az akáclevél színé­nek.” Megnőnek rangban az akácok: gyertyánokká válnak. Az akác, mint a sávnyi erdő­ségek kisigényű, szívós és virágfürtjeivel oly kedves „proletárja”, a dunaszemesi nép szimbólumává is lesz. A sokféleséget, az egyéni vonásokat, a sorsok külön­böző­ségét sejteti a levelek változatos színskálája. A közösben az egyedit. Ez az apostagi ihletésű rövid részlet is cáfo­lat lehet azoknak, akik fanyalognak az író úgymond unal­mas, dísz­te­len stílusán. S dehogyis nézte le az egyszerű népet, az övéit. Szavának tüskéi? Az akácéi.

Írói nagyságának egyik legfontosabb alkateleme: humora. Szo­ciográfiái sötétebb tónusába is belefért egy-egy szatirikus éle, fő­leg idéző-leíró, közvetett formákban. A „Szalai- és Mosel-féle Nagy Képes Naptár” ostobán butító ábráinak, tanmeséinek elő­adása a parasztember kommunikációs kiszolgáltatottsága elleni tiltakozás, fergeteges részeként a Kiskunhalomnak. A Három boltoskisasszony egyik jelenete a községháza előkelőségeinek, az urizáló helybeli polgároknak a nagyzolását leplezi le a „Dunaszemesi Hírlap”, vagy a „Dunaszemes és vidéke” című lapok fik­ciójával.

E két mű mellett A falu álarca és a Falu őrzi az otthonképet. Az előbbi – 1937-ben látott napvilágot – az életmű érdekes, de nem a legsikerültebb alkotásai közé tartozik (Varga Csaba per­újító elemzése az árnyalt okfejtéssel és a tem­pe­ra­men­tu­mos, vitázó fogalmazással nem tett rossz szolgálatot e kevésbé olvasott mű­nek. írásában azonban jobbára csak a „szociográfiai esszé” érzel­mi megemelése tör­té­nik, a vélt kiemelkedő értékekről nem tudott meggyőzni). Nagy Lajos ebben arra volt kíváncsi, hogy az egyes ember lelki tényezői, a lefojtott tudati és pszichikai tartalmak együttesen miként befolyásolják a falusi vereségtudat állandósu­lását? Az esetlegesség, az ötletszerűség uralja a kellő tudományos hitellel meg nem alapozott történeti, gazdasági, lélektani hipoté­ziseket. Megrekedt a regény és az esszé közti félúton: az előbbi­hez nincs elég anyaga, az utóbbi nem volt az író műfaja.

A szülőfalu és fia majdnem háromnegyed évszázadon át két­arcú, ambivalens kap­cso­lat­ban állt egymással. Erről tanúskodik a Falu (1946), az útkeresés bizony­talan dokumentuma is. Egyik kritikusa, a fiatal Sarkadi Imre szerint „alig több néhány emlé­kezés formájában megírt vezércikknél”. A kiindulópont ezúttal is Apostag, s noha a mű kevésbé gyümölcsöző pályaszakaszban keletkezett, ott a helye – általánosabb, a falu­határon túl tekintő össze­foglalás-igényével – az Apostag-képben. Aminthogy annak is: a II. világháború vészterhes időszakában a község menedéket adott a származása miatt fenyegetett feleségnek, Szegedi Borisnak. Itt biztonságban tölthették el a nehéz heteket.

Németh László egy, az ötvenes évek elején volt alkotóházbeli együttlétről, illetve Nagy Lajos bogaras, de mindenképp szeretetre méltó és szeretetéhes egyéniségéről írás­ban és magnószalagon is szólt. Ő jegyezte föl naplójába idősebb pályatársának oly jel­lem­ző mondatát, miszerint: „Akárhogy is szidom őket, én hozzá­juk tartozom.” Ez az em­beriségre vonatkoztatott kiszólás, mely a küszködőket ölelte magához, visszavetül a kis­közösségre, a szülő­falu népére is.

Az író igen kedvelte a körkörös modellalkotást. A Budapest Nagykávéház (1936) például egyenesen az univerzumból indította-szűkítette vizsgálódását, hozta le te­kin­tetét a naprendszeren, a glóbuszon, a kontinenseken, Magyarországon, a fő­vá­ro­son keresz­tül a „kávébarlangra”. Létmodell óhajtott lenni az a novellasor is, amely típu­sá­ban a Bérházzal (1931) írható le. Létmodell maga a Kiskunhalom ugyan­csak. Apostag (és Tabánitelek) így hát nem szülőhely csupán, nemcsak fölnevelő vidék, hanem a földgolyó, az egész egyetemes emberi létezés egy része, egyenrangú szín­tere is. Életcentrum – mely a peremre szorult; s a Nagy Lajos-i epika centruma – leg­alábbis az egyik a több próza-mag közül.

A kis település lakosainak vonásai az emberi nem küszködései felől szemlélve rajzolódtak ki az életműben, s lettek e hétköznapi hősök – mint A menekülő emberben olvassuk – „mindhalálig, megmásíthatatlanul fontosok …

„…Látni és láttatni is…”

NAGY LAJOS A FILMRŐL

„A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sík lepedőn, / mindjárt, szivem, uj szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn, / olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt…” – Babits Mihály közismert Mozgófénykép-verse idő­mér­té­kes lükte­tése, kattogása által „a XX. század művészetének”, a filmnek le­nyűgözően suta kezdeti alkotásait és az első vetítőtermek hangu­latát kívánta fölidézni az olvasó kép­zele­tében. A Nyugat 1909-es évfolyama közölte először a két-három évvel koráb­ban írott köl­teményt. Az induló folyóirat munkatársai közül korántsem Ba­bits volt az egyetlen, akit megragadott a „friss csoda”, a techni­kai művészet ereje. Ő érzékeny-fájdalmas stíljátékkal áldozott a később majd oly sok sztár diadalában mindig újjá­szü­lető mozi­múzsának; Karinthy Frigyest – írásai tanúsága szerint – főként a „trükk” érde­kelte a dologból; a költő-filozófus Balázs Bélában lassan készülődött a nagy­hatású film­esztéta. Csupán az első nagy Nyugat-nemzedék tagjainál maradva is hosszan folytat­ható lenne ez a névsor.

Nagy Lajos, kit fiatal korában a szeszélyesen sokoldalú érdek­lődés jellemzett, ugyan­csak korán lett a film, a mozi lelkes híve. Mint levelezéséből kiderül, kevéssel első novellájának még nem épp visszhangos megjelenése után már „mozgó­fény­kép­dráma” írásával próbálkozott, s bár művét az ismeretlen meg­bízó nem fogadta el, további kísérletezésre buzdította a szerzőt.

A születőiéiben levő, máig olyannyira jellegzetes filmmitológia isteneinek és fél­istenei­nek neveivel gyakran találkozhatni nem filmtárgyú publicisztikájában, sőt szép­irodalmi alkotásaiban is. Amiként a sokat emlegetett Einstein a modern természet­tudo­má­nyos világkép megtestesítője, jelképembere lett számára, s aho­gyan Freud nevének gyakori leírásával a modern tudományosság lelki vonatkozásainak, pszichológiai föl­fe­de­zései­nek fontosságát akarta hangsúlyozni, úgy utalt nemegyszer Chaplin, illetve a chaplini figura szimbólum voltára: a naiv életösztön emblematikus alakját látta benne ő is. Az individuális szabadságvágy, az alkal­manként akár mosolyogtató vitalitás jelképét.

A húszas évek végén Eizenstein nevével és a „Potemkin-film”: az 1925-ben készült hí­res Patyomkin páncélos nagyszerűségével érvelt sűrűn. A rendező művészi tisz­tes­sége, társadalomkritikus bátorsága, a mű tökéletesnek tetsző erényei újra és újra vissza­adták a becsületes alkotómunkába vetett, meg-megingó bizalmát. Egyszer-egyszer hí­res filmszínészeket is említett írásaiban, bizo­nyos stílusok és bizonyos ízlések kép­vi­se­leté­ben. Ramon Novarróét többek között. A kisebb vagy nagyobb mértékben kül­sőd­leges aktori sikerek, a divatszenzáció, a sztárkultusz inkább szkeptikusságra han­gol­ták.

A Nyugat 1911. évi 4. számában The Boxing Match címen rövid cikket kö­zölt a némafilmről. A Johnson-Jeffries nehézsúlyú ököl­vívó-mérkőzés híradó­fel­vé­te­lei kap­csán a rögzített események utó­lagos hatásának sajátszerűségéről értekezett. Nagy La­jos az egy­szerű súlyzózástól a hivatásos birkózásig a nehézatlétika valamennyi ágában az erő- és vele együtt a jellemfejlesztés pompás lehető­ségét szerette. Kivételes izomzatú férfiúvá gyakorolta saját magát is. Érthető tehát, hogy a száz kiló feletti óriások nem mindig esz­tétikus, ádáz csatájáról lelkesedéssel, sportemberi hevültséggel szólt. Tétován bár, de már ekkor a dokumentatív és a művészi igényű leképezés összefüggéseit és különbségeit fejtegette.

Fontosabb, terjedelmesebb filmcikkei ugyanezt a kérdést fogják elemezni tizenöt-húsz esztendő múlva. Nem véletlenül. A művészi munkát lényegében a valóság pontos doku­men­tálá­sának tekin­tette. E kétségkívül kissé leszűkítő, egyszerűsítő művészet- és iro­dalomfölfogásnak sokszor hangsúlyozott, mások által is megfi­gyelt írói gyakorlatával adott erkölcsi hitelt: soha semmit nem bízott pusztán a képzeletre, fantáziájának neki­szabadí­tásához is kézzel­fogható realitásra, személyes emlékre, friss tapasztalatra, a megéltség bizonyos­ságára volt szüksége. A felnövekvő filmművé­szet egyes (valóban értékes) alkotásaiban a saját programjának elvi igazolását vélte meglelni, s technikai, mód­szerbeli vonatko­zásokban is ihletet, példát nyert az ábrázoláshoz. Ez a tény, a rejtettebb kapcsolatok kibontásának hasznossága indokolhatja filmtárgyú írásainak részle­tesebb vizsgálatát.

Pedig csupán néhány cikkről van szó. Alkalmilag, rendszerte­lenül, a megbízások szeszélye szerint szegődött vissza-visszatérően valamely művészeti ág kritikusává. Ifjú korától tehetségesen raj­zolt, egy időben komolyan operaénekesnek készült, ösztönös szép­érzéke alaposabb iskolázottság híján is közel vitte az esztétikum különféle formáihoz, így hát az esetlegesség ellenére sem volt botcsinálta bíráló. Zilált egziszten­ciális viszonyai persze nem tet­ték lehetővé az állandó tájékozódást és a rendszeres reflek­tálást; a véletlenszerűen kapott és vállalt feladatok sem késztették erre.

Alkata nem is a rendszeres, áttekintő szemlézésre predesztinál­ta. Kíváncsisága könnyen föllángolt, indulata hol itt, hol ott kere­sett magának célpontot. Az operista és festő­művészi ambíciókról véglegesen lemondva is örömest ünnepelt vagy ócsárolt „énekfenoménokat”, vendégszereplésük alkalmából; s eléggé köztudott, hogy többször is formált önmagáról festő-alakmásokat. Amikor a piktúra, a szobrászat iránt lankadt a figyelme, és az éteri technika is finomodott, szorgos rádióhallgató lett belőle: az idő­södő írónak ez a készülék ajándékozta a zenét, s hozta a hírek egy részét. Rádiós tárgyú írásai közül a legérdekesebb az 1941-es datálású Dicsérjük vagy ócsároljuk-e a rádiót?

Bírálói munkásságában természetesen az irodalomkritika a leg­terjedelmesebb. Pár tucat könyvre terjedt ki recenzensi figyelme, ám amit ebben a műfajban papírra vetett, az is jobbára esetleges. Nagy Lajosnak, az „ítésznek” a tevékenysége pontosan kifejezi, híven tükrözi az életút hányattatásait és a zaklatottságával, idegi tépettségével, sóvár teljesség­vágyával oly sokat küszködő író ke­délyhullámzásait.

Ha választása véletlenszerű is, véleménye sosem az elemző írá­saiban. „Kritikái kö­vet­kezetesen alkalmazott esztétikai elveken alapulnak. Mik ennek az esztétikának alap­törvényei? Mindenek­előtt az, hogy a legrutinosabb művészkedés sem pótolhatja a mű igazságát, hogy teljes értékű műalkotás csak az lehet, ami igaz is” – írta róla a cikkeit össze­gyűjtő, és az első életműkiadás két kö­tetében, válogatva közreadó Gordon Etel. Persze ennek az egy­szerre ideológiai és széptani közhelynek az ellenkezője is tökélete­sen igaz (vagyis a teljes értékű műalkotás szükségképp mindig hiteles, a létező vagy lehet­séges valóság valamely elemére tapintó). Nagy Lajos „következetes esztétikájának” lényege nem egyéb, mint a habitus minden körülmények között szuverén megnyilvá­nulása: a vérében volt, hogy a világ dolgairól – lehetőleg minél többről – neki véle­ményt kell mondania, és éppen, csakis a saját véleményét szabad mondania.

Született bíráló volt. A bírálat vált leghétköznapibb, bizony nem is mindig kellemes emberi megnyilvánulásainak egyikévé, uralkodó gesztusává. Ebből a személyiségjegyből eredeztethető, hogy a kritika műfaja alkalmasan a kezére álló írásbeli kifejezési formája volt. S ha másról ítél, legalább felerészben akkor is ön­magáról írt: önmagát kereste, jellemezte, vizsgálta, analizálta az olvasott, a látott mű fényénél.

Kritikái sokszor áthágták a megszokott műfaji korlátokat. A ha­gyományos mű­is­mer­tetés, a szatirizáló sajtószemle, a lírai forró­ságú, esszéizáló önvallomás, a harcos vita­irat, a paródiába át­csapó gúnyos élménybeszámoló, a pontokba szedett kérdés-felelekkel érvelő kiskáté vonásai is mutatkoznak, illetve keverednek bennük.

Nem szokás rögzíteni, pedig kár elhallgatni: ahogy XX. századi nagy íróink és köl­tő­ink szinte mindegyike kialakította a maga öntörvényű kritikatípusát, úgy Nagy Lajos is művészetté avatta a bírálatot. Ady perzselő vagy hamvasztó egyflekkesei, Babits me­ditáló margójegyzetei, Móricz vastag szénnel fölvitt portrérajzai, Kosztolányi finom remegésű vízfestményei, Németh László er­kölcsi katedráról kihirdetett szigorú igéi, Illyés hajónaplójának mélységet, sebességet, szélirányt oly pontosan regisztráló följegy­zései: mind-mind változatok a kritikára. Déry biztos bokájú botladozása, Örkény már az egy­percesek előtt is egypercesszerű közbe-közbeszólogatása ugyancsak; s a mai közép­nemze­dékből, sőt a fiatalabbakból sem hiányzik a hajlam, hogy a kritikát mint az ön- és korismeret műfaját gyakorolják. A műbírálat e specifikus területén joggal kér magának egy szegletet a megbecsülésből Nagy Lajos is.

Vargabetűnk után visszatérve immár a filmhez: fontosabb írá­sai sorából a már említett The Boxing Match (1911), az Iskolás elmélkedés a filmről (1927), „A nagyváros szimfóniája” Buda­pesten (1928), a Mit tesz velünk a film (1953) foglalkozik a leg­közvetlenebbül ezzel a művészeti ággal. A Néhány szó a film­cenzúra túlzásairól (1941) áttételesebben közelít, s inkább a cen­zúrához, mint a film­hez. Ez utóbbi kivételével mindegyik cikkben arra kereste a feleletet: „mi a film ma”, s mi a film „legbensőbb lényege”.

Válasza kettős, ellentmondásos. Egyfelől – „elméletileg” – a filmben fölismerte és méltányolta a „komoly művészet” eshető­ségét. A film „irodalmi és képzőművészeti elemekből adódó, az időbeliséget – ami eddig csak elbeszélhető volt – a látáson keresz­tül, tehát a szónál intenzívebben, mert érzékien közlő, lélekbe vető alkotás. A film e tulaj­don­ságá­val a szóbeli elbeszélésnek is, meg a képi ábrázolásnak is áttöri bizonyos kor­látjait, mindkettőt tehát kiteljesíti. Új, korszerűbb, jövőbehatóbb mint minden eddigi művészet” – állapította meg.

A filmművészet „felsőbbrendűségének”, összművészeti jellegé­nek hirdetése a szak­iro­dalomban is jó ideig kísértett – és részint nem is nélkülözi az igazságelemeket a nem szak­ember Nagy Lajosnak így nincs mit szégyenkeznie, amiért maga is két másik (és csak e két másik!) ábrázolásmód kissé mechanikus összegzésé­nek tekintette a filmet. S nyilván­való, hogy a jó művészet, az igé­nyes alkotás valamennyi ága és produktuma pon­to­san annyira új, korszerű és „jövőbeható”, mint a technikai apparátusa és dina­mi­kus fejlődése miatt „legmodernebbnek” látott film. (Nagy Lajos még nem számol­hatott, illetve érvelhetett azzal, ami a század má­sodik felében és a vége felé még tovább duzzasz­totta a klasszikus filmmitológiát: hogy a régi vágású mozifilm – mely hangosfilm­ként is már fejlemény, a némafilm sokkal életképesebb utóda – a televíziós és a videó­művé­szetben talál új formákat, melyek egy­ben a saját legkomolyabb verseny- és vetély­társai is.)

Az időbeliség támasztotta gátak (részben persze látszólagos) le­döntését látnivalóan irigyelte az író ember a mozgóképet fotografáló, fotografáltató embertől. A húszas évek végén, a harmincasok elején keletkezett Nagy Lajos-novellák, később a Kis­kun­halom és a Budapest Nagykávéház körképének egyidejű epizódokat egy­más mellé rendelő szimul­taniz­musá­ban nyilvánvaló a film vágás­technikájának a XX. századi epika tekintélyes részén kimutatható inspiráló hatása. Az új tárgyiasság irány­za­tá­nak az avantgardizmushoz sorolható, tendenciájukban legalább háromféle kifutású törek­vései, melyek a német expresszionizmus, s így az 1920 táján virágzó német ex­presszio­nista filmművészet mellett formálódtak, ismerték, alkalmazták és közvetítették a filmszerűnek nevezett (de elméletileg igencsak körvonalazatlan) írásmódot. A „film­szerű­ség” kifejezés több jelentéssel bír, mással-mással a szerkesztés, a stílus, az íráskép, a befogadás szintjén. Magáról a szimulta­nizmusról is máig sok a vita. Nagy Lajos ösz­tö­nö­sen, később tuda­tosan is tájékozódott a Neue Sachlichkeit irányába. Mivel ez az új tár­gyias­ság visszahatás, tagadó válasz volt az expresszionizmusra, szimultanista el­be­szé­lé­sei­nek nagyobb része mintha hig­gadtan lassú, kíméletlenül minden zugba be­te­kin­tő kameramozgás­sal pásztázná a valóságot. A novellák kisebb része viszont még az expresszio­nizmustól örökölte pergőbb ritmusát, feszültségét, a nyelvi közegben érvé­nyesített montázstechnika sajátosságait. A filmszerűbb szövegalakítás nem kötődött Nagy Lajosnál egyik „izmus” kizárólagosságához sem.

A film forradalmasítja a művészet egészét, gyakorlatában azon­ban mégis a reakció, a tömegek megmérgezésének, félrevezetésé­nek eszköze – vonta vissza rajongóbb szavait 1927-ben. „… az én írásaimon a legelsőtől az időbeli legutolsóig végigvonul valami egységes, valami jellemző – nevezzük ezt szemléletnek; de viszont mindazokon a filmdarabokon is, amiket valaha láttam, végig­vonul ugyanilyen vaskövetkezetességgel valami egységes, valami jellemző – nevezzük ezt is szemléletnek. Ez a két szemlélet pedig: tűz és víz. (…) Akár szerelmi, akár más történetet nyújt a film, hol van a hason­lóság a filmbeli ábrázolás és a valóságos élet közt? A distancia sokkal nagyobb, mint akár csak a polgári irodalom­ban. Például a szerelmi történetekben a film hazugul idea­lizál, a valóságos élet pedig pénzproblémáival keresztülgázol a szerel­men. (…) Itt meg­jegy­zem azonban, hogy minden kellemetlen igazságot a leggondosabb körültekintéssel sem lehet elsikkasztani, így például a filmdarabokból kiderül, mennyire léhűtő és mun­ka­kerülő a gazdagok egy részének élete. (…) Keresem az igazi gaz­tetteket, nemcsak azt, hogy az éhező kenyeret, a fázó fát lop. (…) Akarom látni a börtönöket, a köz­kór­házakat, a csatornát és a csa­tornatisztítót, mint társadalmi életünk egy miniatűr pillérét. A bányász és a kubikos munkáját, életét és a heti bérfizetést. Vagy a csapszékeket. De nem mint a gonoszoknak beállított tolvajok és zsebmetszők tanyáját, hanem mint a mű­velet­len­ség és lelki nyo­mor vámszedő intézményeit. Nem akarom látni a svéd királyt Spanyol­országban, sem máshol; sem Rockefellert golfozni, sem a mecklenburgi her­ceget teniszezni. Nem, unom, nem érdekel.”

A Három magyar város, a Kiskunhalom, A falu álarca maj­dani írója, a kisepikái pályája csúcsára érkezett novellista szemléleti meggyőződése kiált ezekből a sorokból. A jogos osztályszempon­tot dühödten érvényesítő egyoldalúsága, indulatos korlátoltsága ellenére is váratlan aktualitással fogalmazva meg a ma oly jelen­tékeny szerepet betöltő valóságfeltáró, dokumentarista filmiskola egyes korabeli cél­ki­tű­zéseit. A bontakozó szociográfiai irodalom­hoz és a népi írók törekvéseihez – néhány más út mellett – nem csupán a Kiskunhalom ösvénye vezetett, de az ilyesfajta, ken­dő­zetlen tényeket követelő tartás, kiállás is.

Vagy pusztán – ahogy azt kimondatlanul is tartják sokan – a naturalizmus nevelt­jeként indult Nagy Lajost karakterizálná a heves kitörés? A Walter Ruttmann Berlin – Egy nagyváros szim­fóniája című, 1927-ben forgatott filmjét méltató tanulmány befe­jezése világosan cáfolja ezt a föltételezést. „… a valóság nem fotografálható, ezt meg kell koncipiálni és eljátszani, szóval meg­teremteni – ez aztán fotografálható – írja. – (…) Naivitás azt mondani a »naturalista« regényre, hogy az életet »fotografálja«. Mintha bizony Zola a Germinal bányájába leszállt volna a föld alá, s ott húsz napon át gyorsírással jegyezte volna, amit Catherine és Etienne beszéltek. Nem, ez nem fotografálás, hanem művészi alkotás, valóbb – mert élő – a fotografálásnál. A valóságot még ha fotografáljuk is – lásd filmkészítés! –, teremteni kell” – összeg­zi nézetét. Ez, vissza­vetítve, bizonyság arra is, hogy műveinek valósághűsége nem a szolgai má­so­lás­ból, hanem a koncipiált és komponált anyag öntörvényű rendjéből ered.

Ruttmann filmje – kimutatta már a szakirodalom – erősen ha­tott rá. Az úgynevezett keresztmetszetfilmek e prototípusa sikeré­vel igazolta az ő tollán keletkező úgy­nevezett kereszt­metszet­novellákat. Nagy Lajos nem vette észre a szimplán szim­bo­likus analó­giákkal, erőltetett képsorpárhuzamokkal is élő filmszimfónia fo­gya­té­kos­sá­gait (illetve nem az igazi fogyatékosságokat vette észre, mondván, „ábrázolásnak sem szuper­latívusz ez a film”, noha „még soha nem láttam ilyen kitűnő filmművet”). A kép­kockákat fölidézve menti át mondataiba filmélményét: ,,… azzal kezdődik, hogy vonaton robogunk Berlin felé. A vonatot nem látjuk, mi ülünk benne. Az egész nézőtér mint egy óriási kupé rohan előre, s a külvilág mintegy a levegőben úszva repül mögénk, föld, fák, telefonpóznák, drótok, verébraj, sínek, árbocok, szemaforok, álló vagonok, távoli épületek, fatelepek, reklámfeliratok stb., stb. (…) Megérkezés – egymás után kö­vet­kező váltakozó képeken keresztül egészen lelki élményszerűen –, pályaudvar, moz­gás lassúdása, megállás, füstölgő gép, fáradt kerék, vidám várakozás­teljes kiszállás, hajnali néptelen utca, derengés, toronyóra ötöt mu­tat, falak mögött megsejtett alvó, ébredő élet, leeresztett rollók, nyugalmas falak, a szél egy selyem­papír­darabot sodor hullámos libegő mozgáson keresztül a flaszteron, egy kövér nagy macska az első orga­nikus élőlény, rendőrkutyával, üzletek feliratai, ígé­retei a nappali mozgásnak, tevés-vevésnek, ébredő felbukkanó emberek, munkába indulók, frissek, szürke gyárkapu, bevonulás a kapun keresztül, villamosok indulása stb., stb.” Leltárszerű a föl­soroló áttekintés, a megismételt stb.-k is tanúskodnak a kereszt­metszet-technika ér­de­kes-hatá­sos, de végső soron reménytelen s kissé mechanikus enciklo­pédi­kus­ságá­ról, ex­ten­zitás­vágyáról. A Kiskunhalom bátran épít majd ugyanerre az egy napba sűrí­tő megoldásra, de szerencsére az eleven élettől mindenütt átjárva, esztétizáló mester­kélt­ség nélkül. Az azonnali asszociációk művisége vívmánynak tetszhetett a maga idejében, de ma már nehezen viselhető ballasztja Walter Ruttmann filmjének.

Nagy Lajos a szimfónia zengő dallamát hallotta ki, talán sú­lyosabb és tisztább ára­dás­sal a valóságosnál. Kassák Lajos – aki­nek 1927 decemberében a Nyugatban publi­kált Az abszolút film című értékelésére Nagy Lajos is hivatkozik – a festő sze­mé­vel a „vizuális szerkezetet” fedezte föl. „A vásznon világos és sötét fol­tok, hori­zon­tális, vertikális és diagonális vonalak egymásmellettisége, egymást metszése történt a kino­technika legtökéletesebb for­májában, mesetartalom nélkül. (…) A nagyváros szimfóniája vé­leményem szerint a legfilmebb film, ami eddig a közönség elé került. Elgondolásában nem színpadi játék, kivitelében nem mű­termi fényképezés. Akik eddig nem lévén megelégedve a film­gyárak produkcióival, úgy gondolták, hogy a mozinak az irodalom felé kell orientálódnia, azok ennek a filmnek a megtekintése után könnyen beláthatják lényegbeli tévedésüket.”

Nagy Lajos és Kassák Lajos alkotói útja között kevés számú valódi összefüggést mutathat ki az irodalomtörténet, noha szem­léletükben, elkötelezettségükben akadtak rokon vonások, sőt sze­mélyiségük sem volt végletesen különböző. Az Egy nagyváros szimfóniája megítélésében egyetértenek. A (némiképp túlbecsült) ideológiai tar­ta­lom, a művészi újszerűség és öntörvényűség emelte magasra előttük a filmet. Nagy Lajos számára – s általában is a baloldali értelmiség számára – a húszas évek végének egyik fon­tos élménye volt Ruttmann műve. Ugyanez a filmtanulmány Ernst Toller Hoppla wir leben!-jét: a Hurrá, élünk!-et és Fjodor Gladkov – tudo­má­sunk szerint Nagy Lajos által akkor még csak elme­sélésből ismert – Cementjét állítja e film mellé, „a haladó szel­lem” „hatalmas megnyilatkozásai” közé. Kassák még a „Potemkinnél is többre tartja, mondván: „filmszerűbb”.

Mindkettejükre jellemző lehetett Nagy Lajos megállapítása: „Úgy látszik, mintha döntő fontosságú lenne, hogy én akarom az igazságot, látni és láttatni is, mondhatnám dobra akarom verni az igazságot, s amint néztem a filmet, keresem a szolidárisakat. Pedig zavaró halk röhejt is hallok …”

A Mit tesz velünk a film megírására a filmipar negatívumai serkentették, midőn 1933-ban az egy esztendővel korábban kapott Baumgarten-díj viszonylagos anyagi biztonságából éppen kicsep­pent. A kérdőjel nélküli kérdésben kifejtetlenül is ott bujkáló válasz: a film az esetek nagy részében becsap, butít. Legalábbis a híradó, ami csupa remek, szép dologról tudósít, s ha véletlenül a népet is lefilmezi („Búcsú az Erzsébetvárosban”), akkor „a nép nyüzsög, nevet, vidám, rikoltoz és jojózik”. Legalábbis a milita­rista filmek, amelyeknek a száma már akkoriban is riasztóan gya­rapodott, előkészítve a háborús tömegtermelést. Legalábbis a „bi­zonyos ideológiát” „minden­nap szüntelen szuggeráló” filmpro­dukciók.

„A mai film célja azonban csakugyan az, hogy a filmvállalat tulajdonosa pénzt sze­rez­zen. Távolabbi cél: a közönség kiszolgá­lása” – mondta ki az ítéletet. A cikk uralkodó meta­forájában szemléletesen jelentkezik az a visszafejlődés-elmélet, amely a dia­dalmas európai proletár­forra­dalmat, nemzetközi revolúciót egyre inkább hiába remélő, a fasizmus térhódítása miatt mindinkább el­komoruló, „különvéleményét” a vissza­vonulás és a kívülállás po­zícióiból fogalmazó Nagy Lajosra 1935–36-tól jellemző lesz.

1934-ben a Szovjetunióban tett útja sem úgy sikerült, ahogy remélte, útinaplójának folytatásos közreadása még a barátaiból is visszatetszést váltott ki az ingerült, csap­ko­dó, bántóan és igaztalanul is gunyoros megfogalmazások miatt – abba is kellett hagynia a folytatásokat idő előtt. Elvtársaival nap mint nap együtt volt, vitázott a húszas-harmincas évek fordulóján. Most már egyre messzebb sodródott tőlük. Elszigetelődött. Meglehetősen magá­nyos férfi lett belőle; ötvenkét-ötvenhárom évesen az öregségtől, betegségtől retteg. Visszafejlődni, korcsosulni látja a világot. El­keseredett kedvének előképe a Mit tesz velünk a film még csak ironikus hangütése: „Egy regényből idézem: »Kicsi korában Hitler is kedves volt. De mi lesz, ha megnő?«”

„Kicsi korában a film is kedves volt. Sajnos, azóta megnőtt – olvassuk. – (…) Kicsi korában a film még olyan íróktól kérte a történeteket, mint Bang, Hugó, Zola. Sőt Zolától pont a Germinalt választotta. De csakhamar közbeiktatták az író és a közönség közé a feliratírót, mint tényezőt, ezt a jól öltözött és gondosan fésült fiatal­embert, aki tisztelte a gazdag embereket, és lenézte a költőket. Igen, a regényt Zola írta, de a feliratokat már Weiszfelder Aladár, Fehéri Döme és Daruvári Ákos készítették. Semmi csodálni való nincs rajta, ha a Germinal feliratai így festettek: »… de a hiszékeny munkásokat lelkiismeretlen izgatok a bánya­igazgatóság ellen lázítják« …” (A Nagy Lajos említette írók kö­zül a dán Hermán Bang ma már kevésbé ismert; impresszionista prózája, alapos megfigyeléseket kamatoztató, részletező leírás­technikája azonban igen nép­szerű volt. Élvonalbeli rangját az északi olvasóközönség körében a közelmúltig meg­őrizte. Felolvasó körútjainak egyikén Budapesten is megfordult mint „egy­sze­mé­lyes színház”, s szép tárcában emlékezett meg a magyar fővárosról. Könyveiből számos fordítás és több filmváltozat készült. A Mikaelt például előbb az író halála után négy esztendővel, 1916-ban a svéd Mauritz Stiller vitte vászonra, majd a dán híresség, Carl Theodor Dreyer 1924-ben.)

A cikk – konkrét példák torzításairól, irodalmi becstelenségről rántva le a leplet – vég­kifejletében a (hangos)film teljes elveté­séig jutott. Nagy Lajos indulatosságában túl­zó igazságkeresése és a filmművészetet szerető alkalmi bíráló teoretikus tapogatózása jár­ja át a befejezést. „A film már születése pillanatában túlmutat saját magán és korán. Ép­pen ezért talán a mi számunkra, akik egy hanyatló gazdasági és társadalmi rendű világ­ban élünk, mi­kor az eddig megvolt művészetek is óriásit zuhantak, a mi szá­munkra talán még meg sem született a film. Amit nyújt, az nem életábrázolás. De ahogyan a mai ember életét nem ábrázolhatja, úgy még kevésbé mutathat a jövőbe. A technikai lehetőség meg­van, de a társadalmi még nincs meg. (…)

A beszélő film a film fejlődésében elakadást, visszaesést jelent. Ezt kell hinnem addig, amíg objektíven indokolt beszélő filmhez nem lesz szerencsém.”

Nagy Lajos, az irodalom, a színház, a film kritikusa nemegy­szer merészkedett túl a művészetek határain. írt – lévén az elmé­let iránt is érdeklődő szenvedélyes játékos, „tűrhető kávéházi matador” – sakk-könyvről. írt – föltételezhetjük: hajdani, rövid, el­me­rült természettudományi stúdiumai iránti nosztalgiából – fi­zikakönyvekről. írt pony­va­regé­nyek­ről és ponyvaregény-olvasók­ról, a ponyva mint magatartás lényegéről. Foglalkoztatták más témakörök is. De szépirodalomról, teremtő művészetről, agyat tornáztató játékról, bármi egyébről szólva mindig a maga őszintén, makacsul hitt igazát írta.

Eddig „dobozukban” heverő filmtárgyú írásait, melyek az Író, könyv, olvasó című gyűjteményben, eredetileg pedig folyóiratok­ban láttak napvilágot (s csak a Walter Rutt­mann-elemzés ismer­tebb széles körben) azért volt érdemes befűzni az irodalom­törté­neti mozi vetítőgépébe, mert erényeikkel és hibáikkal, találó meg­állapításaikkal és mellé­fogásaikkal együtt elhanyagolhatatlan do­kumentumai az ébredező magyar film­esztétikai gondol­kodásnak. Egy árnyalattal maguk is hozzájárulnak az igazságot látni és lát­tatni is akaró író képéhez.

A reménytelen párbeszéd lapja

NAGY LAJOS KÜLÖNVÉLEMÉNYE

I.

„Egy kis társaság, melynek tagjai a szocializmus körül kering­tek, elhatározta, hogy iro­dal­mi folyóiratot indít. Ez 1927 őszén történt. A társaság tagjai úgy tervezték, hogy majd ők maguk is meg a barátaik meg azoknak a barátai előfizetőt gyűjtenek, lesz bolti és utcai árusítás, szóval ha a lap tőke nélkül indul is meg, néhány szám után már ön­ere­jé­ből fenntartja magát. Együtt – ez lesz a lap címe, két lelkes fiatalember szer­kesz­ti, Kálmán József és Szirmai Rezső. Azt is kisütötték, hogy az én nevemnek van irodalmi súlya, meghívnak tehát főszerkesztőnek” – olvassuk A menekülő ember című önéletrajzi regény Együtt, Századunk-fejezetében. Az emlékező író me­mó­riája – majdnem három évtized távolából – kissé csal. Az említett kultúrszemle 1927 májusában jelent meg először, és 1928 októberéig tizenhárom száma látott napvilágot. Medrébe, 1928 márciusában, a kevésbé fontos Látha­tár is beletorkollott. Az Együtt főszerkesztője Nagy Lajos, felelős szerkesztője Bisánszky Ignác, szer­kesz­tői Kálmán József, Nyigri Imre és Szirmai Rezső voltak. A fiatalabbak az MSZDP irá­nyí­tása alá tartozó Munkások Irodalmi és Művészeti Országos Szö­vetsége (a MIMOSZ) tájékán szereztek már némi irodalmi rangot.

Agárdi Péter (Korok, arcok, irányok) és M. Pásztor József („Az író bele­szól”) könyveiben alapos elemzés olvasható a folyó­irat tevékenységéről és jelen­tő­sé­gé­ről. „Mai szemmel talán korai­nak, megalapozatlannak, a munkásmozgalom fej­lő­dési »logikájá­ból« eredően – következetlensége miatt – »anakronisztikusnak« tekint­hetjük e szocialista tendenciájú »népfrontos« kezdeménye­zést” – írja Agárdi. Utóbb arra tér: a mozgalmi „őskáoszt” is tükröző lapban mindenekelőtt „Nagy Lajos fogé­kony, nyitott szerkesztői módszerének és írói tehetségének köszönhető” a gazdag és színes (a 100%-ét is fölülmúló) szép­irodalmi rovat. A főszerkesztőnek nyilván szerepe volt abban, hogy a Párizsból hazatért József Attilától közölhettek verseket, Barta Sándortól, Bálint Györgytől, Szakasits Árpádtól figyelemre méltó lírai anyagot, Barta Lajostól prózarészletet és novellát. Illyés Gyula, Berda József, Fenyő László is munka­társa az Együttnél. A világ­irodal­mat többek között Makszim Gorkij, John Dos Passos, Iszaak Bá­bel, Upton Sinclair reprezentálja.

Miként élte meg Nagy Lajos a szerkesztés munkálatait? A me­nekülő ember so­raiból az derül ki: szubjektíve rosszul érezte magát a szerkesztőségben, kollégáival kez­dettől feszült volt a viszonya. „A lap már születésekor nem mutatkozott élet­ké­pes­nek – kezdi túlzott idegenkedéssel. – (…) De hát mindegy, gondoltam, csi­náljunk egy rö­vid futamú kísérletet. Mindenekelőtt rossz volt a lap címe: Együtt. Suta hangzású szó, és nem fejez ki semmit. (…) A terjesztés sehogyan sem ment, de még a hirdetések szer­zése sem… A borítéklapon éktelenkedő Együtt cím, otromba betűi­vel, senkit vásár­lásra nem csábíthatott. (…) Mindjárt az első szám anyagának összeállításakor az egyik fiatalember egy tanul­mányt adott át a költészetről. Kezdődött pedig a tanulmány így: A költészet mindig is formaprobléma volt. Az egész anyagot én bíráltam felül. Mikor az első mondatot elolvastam, rögtön vissza­adtam a cikket írójának. A fiatal­em­ber meglepődött, és megsér­tődött. A két szerkesztő egymásra nézett, és láthatóan bán­tot­ta őket a szigorúságom. Igen, akkor még nem tört meg irodalmi ítéletemnek csak­nem kegyetlen szigorúsága. Mindig beteges érzé­kenység gyötört, rendkívüli részvétet kel­tett bennem minden em­ber balsorsa, sajnáltam a beteget, a szegényt, a koldust, a halál­hoz közeledő öreget, szóval mindenkit, csak a tehetségtelen írót nem. A szigorúság azonban nem volt elég ahhoz, hogy a lapot jóvá varázsoljam. Elégedetlen voltam pél­dául szerkesztőtársaim írásaival, s azokat mégsem tudtam a lapból kivetni. Ügy igyekez­tem neki színvonalat tartani, hogy én magam sokat írtam a lapba. Ez azután az egész baráti körben elégedetlenséget keltett. Most már szabadulni akartak volna tőlem. Erre azonban nemigen tud­ták magukat rászánni. Én meg folytattam tovább a színvonalat mentő munkálatot. Kitaláltam, hogy a külföldi íróktól is közlök írásokat.”

A kép: a szerkesztésszituáció irodalomtörténeti-eszmetörténeti és lélektani-alkotói értelemben is meglehetősen egyértelmű. A vál­lalkozás terve heterogén összetételű, sze­rény tehetségű, de dina­mikus baloldali írócsoporttól származott, ők lettek a kiadvány motorja is. Nagy Lajos viszont a maga érett szemléletére és tehetségére büszke szellemi irányító: a hajtóerő. Érdekek és érzelmek kölcsönösen sebződtek. A főszerkesztő ke­se­rű személyes tapaszta­lata az volt, hogy még legelső emberként sem képes be­illesz­ked­ni a mégoly lelkes, ám megosztott és ingadozó világszemléletű gár­dába. 1928 augusz­tusában, az Együtt fönnállásának vége felé le is került róla a neve. Ebben az éle­ződő elvi ellentéteken túl súlyos­bodó betegsége, kínzó klausztrofóbiája is közre­játsz­hatott, mely hosszabb időre a Siesta szanatóriumba kényszerítette.

Nem zárható ki, hogy a Budapest Nagykávéház ismert lapala­pítási jelenete, illetve a lap körüli kisszerű és nevetséges buzgal­mak részben az Együttnél töltött időket is tükrözik. Paródiába átcsapó a kritika. Marx és „Iljics Uljanov Vladimír” neve röpköd a levegőben, Vörös Csillagot, Vörös Zászlót, Proletárökölt ajánla­nak címül egymással versengve a radikalizmusuktól és vélt tehetsé­güktől megittasult ifjak, majd a ravaszul konspiratív, s „a forra­dalmi Oroszországra utaló” Északi Fényben álla­pod­nak meg – hogy pár hét múlva a Csatorna című heti riportlap jelenjék meg Sulyok S. Vince szerkesztésében. A regény egy kiforgatott József Attila-idézet által az egyéb­ként a Nagy Lajos baráti köréhez tar­tozó költőt (regénybeli nevén Gerléit) is célba veszi.

Az író tehát nem volt a csapatmunka embere. Szigorú, szóki­mondó, szarkasztikus, szú­rós egyéniségét, árnyékként hozzánőtt magánosságát azok a barátok, emlékezők sem felejtik, akik a vívó­dó, aggályos, betegeskedő férfira ráégett maszk mögött mindig meg­sejtették a társat kereső, szolidáris tekintetet. Szükségszerűen érkezett el nála – mint néhány, más indíttatású írótársánál – az egyszemélyes orgánum megjelentetésének igé­nye. Szabó Dezső, Németh László egyedül írt, szerkesztett, kiadott lapjaihoz lett né­mi­képp hasonlatos az 1959-ben három számot megért Nagy Lajos Külön­véle­ménye.

II.

Ha hiszünk az irodalmi legendáknak, a főcímként mindig a meg­jelenés hónapjának nevét viselő, huszonnégy oldalas, változó for­mátumú sajtótermék egy kecskét sétáltató csinos leánynak köszön­heti ötletét. Legalábbis Fenyő Miksa (Nagy Lajos halála után írt) kései visszamerengése mintha múzsa-szerepet tulajdonítana a szép ismeretlennek. „1944 előtt volt, de már a náci-nyilas idő teljében, amikor egy beszélgetésünk folyamán – a Kútvölgyi úton sétáltunk, egy lány kecskét terelt előttünk; Nagy Lajosnak tetszett a lány, nekem is – kialakult bennünk a gondolat, hogy lapot alapítunk – rögzíti a Fel­jegy­zések és levelek a Nyugatról mely természete­sen bátran megmondja az igazat s csak­is az igazat, minden lap ezzel a mottóval indul. A lap havonta jelent meg; nem kel­lett hozzá belügyminiszteri engedély, aminek megadását egyikünk sem várhatta. A neve egy­szerűen a hónap neve volt, melyben megje­lent: Április, Május, Június – tán öt szá­ma je­lent meg, aztán be­láttuk, hogy minek csináljunk kettőnk számára lapot, mikor láza­do­zá­sainkat beszélgetéseink során, szabadabban és olcsóbban el­intézhetjük; abbahagytuk – ma, azt hiszem, bibliográfiai ritka­ság. Nagy Lajos szerkesztette a lapot, s jórészt – az én névtelen cikkeimen kívül, melyekben Hitlerrel és Németh Lászlóval hada­koztam, nyil­ván másokkal is – ő maga írta. Szerette ezt a munkát, lelkiismeretesen és hozzá­ér­tés­sel végezte; mindent maga végzett a lap körül; a legszívesebben maga hordta volna ki a lapot. (Azt hiszem, azért nem hordta ki, mert nem volt kinek.) Nagy Lajos ele­mé­ben volt; most végre minden valódi vagy vélt megkötöttség nélkül írhatta azt, amit akart.”

Számos adat pontosításra szorul. A Nagy Lajos Különvélemé­nye háromszor je­lent meg, Június, Augusztus és Szeptember föl­irattal 1939 nyarán. Forduló­pont­hely­zetben: közvetlenül a II. vi­lágháború kitörése előtt, illetve után. A második számban le is írták: „Lesz háború. Nem is hosszú időn belül lesz!” (Az utalá­sokból kitetszően ez a lapszám júliusra készült, de anyagi vagy egyéb ok elcsúsztatta.) Szeptemberben már A háborúról kezdettel fogalmazódott a vezércikk (s a cenzúra két egész oldalt és sok be­kezdést kiharapott). Fenyő Miksa nem név nélkül, hanem Ba­lassi Menyhért, Kurucles álnéven-álcímen közölte levélnek öltöz­tetett írásait. (Hitler és Németh László egymás melletti említése csak a méltatlan és tarthatatlan szomszédságot nem érzékelő toll botlása.) Balassi Menyhért-szignóval a júniusi számban három, az augusztusiban újra három, majd a szeptemberiben kettő olvasható. Nem bizonyítható, ám fönnáll a gyanú, hogy ezeknek egyik-másik részlete a „belejavító” Nagy Lajostól származik. Ké­sőb­bi, mo­lekuláris stílusvizsgálat vihet közelebb az igazsághoz. Cáfolni is, igazolni is lát­szik a szerkesztői toldást vagy húzást, hogy a leve­lek lényegileg kommentálatlanok, s rész­ben biztosan megrende­lésre készültek: Nagy Lajos konzultált a háttérben maradó s talán csak némi tőkeerőt biztosító Fenyő Miksával. A harmadik lapszám két Balassi-episztoláját egy alá nem írt levél követi, mely látszólag egy pár esztendeje főiskolát végzett, jelenleg debreceni illetőségű, Nagy Lajos-rajongó fiatalember tudósítása: kép­te­len hozzájutni az író műveihez, a személyes találkozást is hiába ke­reste. A „bouquinis­ták” csupa giccsre, ponyvára, polgári szemétre akarják rábeszélni. Ha óvatosan föl­téte­lez­zük, hogy Fenyő szá­monként három levélre „szerződött”, s analizáljuk e fiktív (?) üzenet fogalmazásmódját, szóhasználatát, ennek szerzőjét is „Ba­lassi Menyhértben” kell sejtenünk. Nem egészen kizárt azonban, hogy ennek volt tényleges postai előz­ménye, az pedig valószínű, hogy Nagy Lajos (aki a Vaszary-, Harsányi-, Földes Jolán-, Bródy Lili-művek sekélyessége elleni dühének nemegyszer hangot adott) maga próbált egy kis reklámot csapni könyveinek.

A lap három szám utáni megszűnése gyorsnak és korainak látsz­hat, Nagy Lajos azonban már az induláskor józanul és elővigyáza­tosan mérte föl távlatait: „írom ezt a Júniust. Különös potpurrinak szánom. Szeretném aztán folytatni, még legalább négy­szer-ötször megismételni. Majd meglátom persze, hogyan fogadják. Hozzászólás ez az örök, esetleg a napi tünetekhez, az emberhez, az ember viselt dolgaihoz! írás, ami nem ígér semmi jót, senkinek még az ellenfele megsemmisítését sem helyezi kilátásba, ami csu­pán a maga módján segít – keresni az igazságot.”

A Különvélemény számai jellegben, koncepcióban azonosak: a pot-pourri (vagyis az ebben a formában helyes francia szó: a »keverék«, »egyveleg«) szerkezetben, stílusban később sem nyúj­tott volna újat; alighanem.

III.

A tartalmi elegyesség, a publicisztikus változatosság sem födi el, hogy a kiadványt végül is az írást cselekvő ember lelkiismereti viaskodása hívta életre. A korlátozás, befolyás, komp­romisszum nélküli megszólalás csak illandó ajándék volt: „írom ezt a Júniust, és – ön­ma­gam­tól függ, hogy mit írok. Néhány év súlyos cenzú­rája után, amit át kellett élnem, van ebben valami mellet duzzasztó felszabadulás. Lehet… legalábbis nagy léleg­ze­tet venni. Azután zavarba esni és töprengeni, no, mit írjak most? Mert… talán már el is felejtettem, hogy mit akarok. Kezd kényelmetlenné válni, már-már ijesztő ez a nagy fel­szabadulás. Úgy, hogy felbukkan a kérdés: csakugyan felszabadulás-e? (…) Dilet­tán­sok azok, akik­nek megjelennek az írásaik. Nagyon helyes! Mert aki beletöri ma­gát a mai lehetőségekbe, aki aláveti magát a rengeteg tilalom­nak, aki az olvasóközönség – egy bi­zonyos könyvvásárló réteg – szája­íze szerint ír, aki a nótát cigányosan fülbehúzza, aki­nek műve megüti a kereskedelmi áru mértékét, szóval aki nyomtatásban, tehát könyv­ben, folyóiratban, lapban megjelenik, az csak dilet­táns lehet.”

A scriptor helyzetének méltatlansága, az írásművészet teljes rangvesztése, az adott és vett „mű” szennyes regnálása kiváltképp az első számban visszatérő téma és keserv. A bukott forradalmak utáni, a gazdasági világválságból úgy-ahogy kikecmergett, hábo­rúba tántorgó Európában saját magának a gúnyrajza az írásmes­terség: „…a valóság maga is, az írás és az olvasás egész világa kész karikatúra. Az embernek, aki éppen ír, óriásivá dagadt nagy­képe, könnyelműsége a tények megállapítása körül, téves logikája a következtetésekben, alaptalan önhittsége a kijelentésekben; az embernek, aki éppen olvas, ingerült elutasítása kedvezőtlennel szemben, mohón-kapása az után, amit hiszen maga is éppen úgy gondolt – mindez csodálatosan torz és csak azért nem nevetséges, mert valójában szinte riasztó. (…) Mit akarok hát ebben a min­dent elöntő betű-, gondolat-, érv- és igazságáradásban, egy száz­ezer­egyedik kis füzettel, könyvvel, vagy mivel, s annak esetleges néhány folytatásával? (…) Mi végre élünk, merre tartunk? – mindenesetre a feleletem habozás nélkül az, hogy: fogalmam sincs róla.”

Az Ajánlás szkepszisét a Barátom, a publicista szatírája követi. Akiről szó van, barátunk egyben. A hirdetett meggyőződésének ellenkezőjét könnye­dén megíró tollbérenc. „Nincs igazság a Föl­dön – aminthogy van –, ha barátomnak a halála után nem emel­nek szobrot. Lovasszobrot. Egy óriási vad paripán ül majd; a pari­pa nyakán, a nyereg első részén elhelyezve lesz majd egy író­gép, barátunk keze a bil­len­tyűkön nyugszik, szeme a messzibe néz, homloka megráncosodik, mert ő gondol­kodik. Szépen, okosan ki­gondolja, hogy mi az, amit ő nem érez, nem gondol, a maga jó­szán­tá­ból még talán ő sem mondana ki soha, s amikor ez meg­van, akkor kiveri a gépen és kész a cikk. A cikk, melynek nagy lesz a sikere szerkesztőnél, kiadónál, olva­sónál, sőt kri­ti­kánál egy­aránt …! A szobor körül kis mellékalakok lesznek, a talap­zat négy oldalán afféle kisplasztikák: Dante, Francé, Petőfi és a többiek.”

Hozzáolvad a Nagy Lajos-i főgondolatokhoz az egyik Balassi Menyhért-levél tétele: „Az irodalom az én szótáramban szellemi magasabbrendűséget jelent, valamint, aminek felhasználása par­lamenti célokra, pártcélokra elképzelhetetlen, mert alkalmatlan.”

Az irodalmi alkotások tömegáru-jellegéről, devalválódásáról a kis szösszenetektől az interjú­részietekig sok helyen töprenkedik a kedveszegett Nagy Lajos. Az irodalom, az írószerep védelmében tett leghathatósabb lépése: a Szeptemberben, közvetlenül A hábo­rúról kezdetű bevezető után újraközli legremekebb novelláinak egyikét, a címé­vel is a mesterségre utaló, 1935-ben keletkezett Egyiptomi íródeákot, a (belső) konkrét dátumot, évszámot „előre tekerve” négy esztendővel.

A védelem: a megalkuvó szellemi magatartás kritikája, a szóval és hallgatással az igaz­ság ellen vétkezők ostorozása. A metsző ön­gúny vallomása ez az elbeszélés. Maga­magát hozza rossz hírbe az élet és a literatúra ítélőszéke előtt. Erkölcsi-Írói hitelét még azok is kikezdhetetlennek tartották és tartják, akik nem hívei sem pró­zájának, sem stílusának. Ha legelsőbben is a maga szemében látja meg (és nagyítja föl) a szálkát, morális jogot szerez arra, hogy a másokéban is észrevegye (és ne kicsinyítse) a gerendát. Magam­ról, magamnak mondom – céhtársam értsen belőle.

A novella alacsonyabb rendű pap hőse, íródeákja az idők vég­telen­jében vándorló lelkével fogas csőrű és csontvázas farkú ős­madárként, bronto­szaurusz­ként, zebraként élte meg az állandó üldözöttséget, széttépetést, kínhalált. Középkori szerzetesként volt egy kis nyugalma: mérgezett, mint sarlatán­kodva gyógyító barát, hogy ne őt mérgezzék. Egyip­tomban az akkori világ lehető legtel­jesebb tudását szívta magába, de mindjárt meg­tanulta a „ne szólj szám, nem fáj fejem” parancsolatát is. „Szörnyű teherként hord­tam tudásomat, szüntelenül rettegtem, hogy elárulom magam, de annyira be­gya­ko­rol­tam azután a hallgatást, hogy végül már biz­tonságban éreztem magam. Természetes, hogy mindent, amit or­szágunkban, az akkori Egyiptomban, a tudósok, kevésbé tudó­sok és nem­tudó­sok mondtak, írtak és cselekedtek, szemenszedett mar­haságnak tar­tot­tam. Sőt, hogy e közlésemnek korrektívumát ad­jam, elismerem, hogy értelmeseket is mondtak és cselekedtek – legkevésbé írtak! például ilyeneket: nyáron nagyon meleg van, télen kevésbé – ezt mondták (nem kell megfeledkezni róla, hogy Egyiptomról beszé­lek); ha tüzes fazékhoz ért a kezük, hirte­len elkapták – ezt megcselekedték. (…) Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy szüntelen konok hallgatásommal, áhítatosnak látszó ámu­lásaimmal s mellébeszéléseimmel derék fickónak tar­tottak ugyan, de egyúttal afféle fél­kegyelműnek is és gyakran mo­solyogtak rajtam. Ha társaságba vetődtem – véletlenül, mert ke­rültem az embereket –, ott bármiről beszéltek, akár arról, hogy a költészet célja a Napisten dicsőítése, vagy hogy a művészet tisztán formaprobléma – esetleg, hogy a mű­vészet a rabszolgák felszabadításának egyik eszköze –, avagy hogy az általános jó­lét emelésének legcélszerűbb módja a piramisépítés, mivel hogy ez munkát ad az embe­rek­nek, én hallgattam, de csalhatatlan biz­tonsággal megéreztem, hogy ha bármit monda­nék is, még csak nem is hederítenének rám, csakis egymással volna megbeszélni való­juk, én nulla vagyok. Talán azt is állíthatom – bár groteszkül hangzik és ellent­mondá­sosnak látszik –, ilyenkor akár Marxot is idézhettem volna, már persze az elsüllyedt világ Marxnak ponto­san megfelelő tudósát.”

A „tévedhetetlen” legfelső papság kasztjából kirekesztett – il­letve, magát attól cini­kus-bölcs önvédelemmel távol tartó – író­deák szellemi bűntársként kerül bíróság elé. Nem-Mat-Ra, a pap­tudós fölfedezte és ki is hirdette a kozmosz valódi formáit és tör­vé­nyeit. Az elbeszélő boldogan lenne cinkosa, társa – de miért szánná magát máglyára? S elég is az együgyűség, hogy kimosakodja magát. „Nemcsak hogy ügyesen viselkedtem, hanem sze­rencsém is volt. Mert arra a kérdésre, hogy hol születtem, valami egészen sajátos szórakozottság folytán azt feleltem, hogy Apostagon. A bírák már ezen is nevettek s az egyik csudálkozó kéz­mozdulat kíséretében mondta: – Olyan város nincs is.” Az író­deák szemrebbenés nélkül tányér alakúnak vallja a Földet… „Hogy mozog-e, mozog-e? Hát ha Ámon, aki a Földet a hasán tartja, mozog, akkor a Föld is mozog.” Neki, egyes-egyedül neki fölmentés és hosszú élet a jutalma: „…mint aggastyán haltam meg, betegség nélkül, könnyen, csak úgy, mint a mécsláng, ha ráfúj a szél.”

Még két novelláját publikálja ismételten. A Panacea magna – avagy a minden beteg­séget meggyógyító orvosság 1929-es, a Kopaszok és hajasok világharca 1936-os írás. „Ezek­ben a má­sodközlésekben nemcsak azt kell látnunk – állapítja meg egyik monográfusa, Kardos Pál hogy az írónak nem volt kedve vagy ideje teljesen új anyaggal megtölteni a lapot, hanem azt is, hogy Nagy Lajos bizonyos írásaiban kifejezett mondanivalójához 1939 válságos nyarán is ragaszkodik.” Mindkét elbeszélés az augusztusi számban kapott helyet, s címével mindkettő elárulja valamelyest, miben leli meg alkalmas tárgyát a szatíra.

IV.

A Nagy Lajos Különvéleménye egyfajta sajátos, monologikussá váló párbeszéd lapja. Legtöbb oldalát a dialogizáló forma uralja. Eleve dialogikus látszató a fő­szer­kesz­tő, illetve az álnév mögé rejtőző, jóval szerényebb részt vállaló, levelező munkatárs viszo­nya. A három számban öt interjú olvasható. Három író-kortársakat szólaltat meg – Erdélyi Józsefet, Kodolányi Jánost, Veres Pétert –, kettő anonim politikusoknak tesz föl aktuális kérdéseket. Az Utcai párbeszédek vagy az Elkapott beszéd­fosz­lá­nyok nem is mindig csak töltelékrovatai szintén a nézetszembesítést szolgálják, gya­korta az adoma vagy a vicc szintjén.

Dialógus az Alfredo Panzini olasz író kedvelt ókori tárgyú regényéből, a Xantippéből vett részlet is, mellyel a nemrég, „het­venévesen” elhunyt szerzőre em­lékezik, „Voltaire szelleme egy diktatúrában!” felkiáltással minősítve a Szókratészről szó­ló köny­vet, azaz annak Anitos és Meletos beszélgetése című epizódját. (Panzini való­jában a hetven­hatodik életévét taposta 1939. április 10-én bekövetkezett halálakor.) A régi Egyiptom helyett itt a régi görögség hozza a kiábrándító történelmi példát, a rossz és a rosszabb közti választás, a helytelen és a még helytelenebb döntés esélytelen vá­lasz­tás­szi­tuá­ció­ját. „No, holnapig még lehet várni” – állítja Meletos. „Holnap is nap van. Vagy talán nincs?” „Nincs, jó Anitosom – hangzik a folytatás. – Mert az a nap so­ha­sem követ­kezik el, amikor az athéniak gondolkoznak és okosak lesznek. Sohasem lesz úgy, hogy a szamarak a maguk démonját meghallják és annak engedelmeskedjenek, so­ha az emberek jók és szépek nem lesznek! Ez a szókratészi veszedelem, hidd el, Ani­tos, nem aggá­lyos dolog; agyrém, futurizmus, amelynek nincs jövője.” A pár­beszéd mo­no­lóggá húzódik vissza, mert a két görög végül is kép­telen érdemi vitára (Szókratész pe­dig tudvalevőleg kiitta a méreg­poharat). Ráadásul a szerkesztői vagy nyomdászi ügyet­lenség is ezt a látszatot erősíti. A fordítás, mely név nélkül, de a Várkonyi Nándor köz­re­működésével készült 1925-ös magyarítás nyomán jelent meg, nem képes követ­ke­ze­tesen érzékeltetni, mikor ki be­szél. Ezáltal ugyancsak monologikussá mosódik a pár­be­széd.

A tökéletes és békíthetetlen véleménykülönbség modern fabu­lájával élt már az első szám Ajánlása, is. „Legyen a kérdés ez; helyes-e, hogy a nyulat vadásszák? Er­re a kérdésre, a köntör­falazásoktól eltekintve, csak két felelet lehetséges: igen vagy nem. Mit szól a nyúl, ha valamely cikkben, vitairatban, könyvben az igent olvassa? Rosszal­ló­lag csóválja a fejét. A vadász viszont jóváhagyólag bólint. Persze nem ilyen egy­szerű kér­dés és felelet nyomán is elkövetkeznek a bonyodalmak. A nyúl először rosszal­ló­lag csó­válja a fejét, de aztán mond is valamit. Azt mondja, hogy az író, aki a fe­le­le­tet el­kö­vet­te, ostoba. Majd két nyúl összeáll és megbeszélik az írásművet. Meg­ál­la­pít­ják, hogy rossz. írójának fogalma sincs stílusról, nyelvről és igazán csak a mai képtelen vi­szonyok közt lehetséges, hogy ily szemét nyomtatásban megjelen­hetik. Harmadik nyúl is beleüti orrát a dologba és ő már leleple­zéssel szolgál: ezt írta az a becstelen? Ó, ó, hiszen nem régen még őt is Hase-nak hívták és nincs két éve, hogy Huzellára magyaro­sította a nevét.”

Kell-e mondani, hogy Hasé – nyulat jelent…?

„A vadászok pedig bankettet rendeznek a nagyszerű író tiszte­letére, esznek nyúl­gerincet gombóccal, és poharaikat emelve meg­állapítják, hogy irodalmi mű, még ha bök­versről van is szó – Az ember tragédiája óta ily súlyos gondolatokkal nem volt terhes …”

Nagy Lajos ha nem is nyulak és vadászok, de végletesen eltérő vélemények között sze­retett volna eligazodni és eligazítani a Különvéleménnyel. De maga is bizony­talan­kodik – itt mintha nem venné észre, hogy a névmagyarosítási procedúrát érintő gúny a zsidó származásúakat érheti. A lapban publikált nem szépirodalmi alkotásai – azaz újra­kö­zölt novelláin kívül lényegében a teljes anyag eszmei irányvesztettségről, az indulattá sze­gényedett erkölcs tétovaságáról, a háborgó tengeren jégtáblaszerűen elsodródó „talp­pont” süllyedéséről tanúskodik. A „fogalmam sincs róla” szabadnak, függetlennek, elfogulatlannak hitt pozíciójából nem fogalmazódhat meg sem a párbeszéd, melyet né­hány kortársával kívánt folytatni, sem a nyilvánvalóvá tett benső vita, melyben ön­maga vetette latra „másik énjének” érveit. A Különvélemény nem szilárd írói eszme­rend­szer, világkép megnyilatkozása, hanem sajnos csak erre-arra véletlenszerűen induló portya, fegyvercsattogtatás, olykor vagdalkozás. Nagyjából 1934 végétől a II. világ­háború befejezéséig a visszavonulás és a kívülállás évtizede zaj­lott a Nagy Lajos-i pályán. Magányos harcosnak vélte magát, akit jószándék, igazságtevő hit, az el­nyo­mot­tak, üldö­zöttek, szegények melletti rokonszenv vezérel munkájában. Világnézeti síkon azon­ban képtelen volt megoldani az őt kínzó problémákat. Lapja a hangosan-gondolkodás orgá­numa volt. A végleges irányvesztéstől, a nihilizmustól csak mások meghallgatása tarthatta vissza a szer­kesztőt.

A világnézeti talajvesztés bizonysága, hogy Nagy Lajos, aki mestere volt az önálló műfaj – például a sajtószemle – rangjára emelt széljegyzetnek, kommentárnak, itt a leginkább vitatható vagy sértő kijelentéseket (közöttük Erdélyi József humorizálóan antiszemita félmondatait) hagyta megjegyzés nélkül. Olvasójára hárította át a megítélést, a tiltakozást. Elszigetelte magát, s csak mintegy messzelátóval figyelt az egyre őrültebb világra. Amint megéledt tehát a párbeszéd, a közeledés szándéka, szinte abban a pillanatban már ott is az eltávolító gesztus, a kívülállás, a külön-ség féltő védése.

A monologikus dialóg paradox példáinak tetszenek a júniusi és az augusztusi szá­mok beszélgetései is: a Politikai beszélgetés, illet­ve a Külpolitikai beszél­ge­tés. A valóságban megvívott viták tö­redékei, újságcikk-mozaikok villannak meg a szö­vegben – a végső kidolgozás azonban a furcsa ál-öninterjú. Tíz lépés távolságból. Ki is a riportalany? „Fölkerestem a politikust, hogy a magyar politika aktuális eseményeiről kérdez­zem. A nevét nem írom ide – ezt megígértem neki, hogy sarkalljam a minél teljesebb őszinte­ségre – olvassuk a Júniusban. – Annyit mégis közlök róla, hogy nincs az ezer jelölt közt, saját állítása szerint azért, mert a mai jelszóharcban nem bízik eléggé a maga politikai hitének átütő erejében. Volt már képviselő, volt már miniszter, tartozott párt­kötelékbe, küzdött a pártonkívüliség nehézségeivel, részt vett kor­mánybuktató intrikákban és kormányalakító akciókban. Szóval gyakorlatilag is szakképzett politikus… Így beszélgetésben rég­óta ismerem, őszinte ember, igyekszik lehetőleg azt mondani, amit gondol. Kétkedő; soha nem vall valamely »igazságot« annyira, hogy néhány kérdőjelet ne gondolna hozzá; jó ízlésű, nem szereti, sőt megveti a konokságot, a jelszavakat, a képmutatást, a pátoszt, a meg­játszott nekihevüléseket – nyilván nem is igazi politikus.” S az augusztusi látogatás be­harangozója: „Ezúttal a külpolitikust kerestem fel. A nevét megintcsak nem írom ide, de annyit meg­mondhatok, hogy megszólalásig hasonlít ahhoz a politikushoz, aki­vel a Június­ban a belpolitikáról folytattam beszélgetést. És még azt is elárulhatom róla, hogy nem szolgált soha a Külügyminisz­tériumban, nem tagja a Külügyi Társaságnak, nem tagja a Royal Institute of International Affairsnek, azt hiszem, semminek sem tagja. Ami­kor azt kérdeztem tőle, hogy elfogulatlan-e, Goethe mondásával válaszolt: Hogy őszin­te leszek, azt megígérhetem, de pártatlan aligha leszek.” Az általam ki­emelt sorokat nem számítva találó önjellemzés is lehetne mindez. A két – fiktív? – politi­kus­egyéniség majdnem bizonyos azonossága – „megszólalásig hason­lítanak” – arra enged következtetni, hogy Nagy Lajosnak egy partner-médiumra volt szüksége: önmaga tisztázatlan, megosztó, eldöntetlen politikai vélekedéseit, helyzet­elem­zéseit a konstruált, vagy részben utólag rekonstruált beszélgetés keretei között tudta leghívebben kifejteni. Az ilyen típusú, terjedelmes interjú hitelét, érdekességét egyéb­ként mindig a néven nevezett nyilatkozó köz­életi súlya, politikusi tekintélye adná. Nem zárható ki, hogy a „politikus-médium” szerepére is Fenyő Miksát szemelte ki fő­szer­kesz­tője. Fenyő már úgyis hozzászokott a névtelenséghez és az álnévhez …

A részletes stílusvizsgálat talál néhány olyan pontot, ahol a fogalmazásmód idegen Nagy Lajostól, s a (most osztatlannak te­kintett) sajtónyelv általánosságaiból merítkezik. Ám a harmincas évek végének Nagy Lajosáról, a Különvélemény Nagy Lajosáról árulkodik például a „no comment” gyakorisága („Ismétlem, nem válaszolok …”; „Nem hiszem, hogy ennek az interjúnak az lenne a feladata, hogy …” stb.). Vajon nem jellegzetesen apolitikus, majdnem szó szerint is a pár oldallal előbbi Ajánlásra, rímelő a válaszadó vállvonogatása: „Mi az irány? Mit tudom én? Hogy mernék erre vála­szolni? Világfilmet rajzolni? Világprogramot adni? Zöld ingben vagy szmokingban? Csodaszarvassal a gomb­lyukamban, vagy valami más jelvénnyel, mert anélkül igazán nem megy. Dehogy válaszolok.” A Nagy Lajos-i ars poetica az alábbi: „Ha nekem akö­zött kellene választanom, hogy anyagiakkal bősé­gesen volnék ugyan ellátva, de a szót, mellyel a butaságot és a gazságot bírálom, a torkomba szorítják, vagy anyagiakban szű­kö­sen, de szabadon írhassam meg, mondhassam el, ami a lelkemen fekszik, akkor én az utóbbi lehetőséget választanám. Elismerem, hogy ez az én egyéni gusztusom.”

A Külpolitikai beszélgetés alanyát kevésbé béklyózzák az itt­honi megszólalás kötelmei. Határozottabb, nyíltabb szavú. Ám a szófordulatok döntő többsége itt is a riporterre, a krónikásra vall. Például: „Hát persze, a jóslás hálátlan tudomány, de hát az a körülmény, hogy semmi sem következik úgy el, mint ahogy meg­jósolták, még senkit sem riasztott el e tudomány gyakorlásától.” Író beszélhet így – politikus soha. Nem vall politikusi talentumra és tájékozottságra az a vélekedés sem – 1939 júliusában –, mely Lengyelország haderejét, „szakírók nyomán”, „igen respektálandónak” ítéli.

A politikus-interjú(k) kiformálódásában a közgazdasági mű­veltségű Fenyő Miksá­nak akkor is szerepe lehetett, ha nem ő volt a valódi alany, a beszélgetőtárs – illetve, ha még­is­csak volt való­ságos megszólaltatott. Meglehet, az ő műve – részben vagy egész­ben – az első számot záró This England című könyvrészlet, bár a név nélküli anglo­mán szerzőt a szerkesztői bevezetés ötvennégy évesnek mondja, Fenyő viszont akkor már hatvankettő volt. Min­denesetre az valóban politikai állásfoglalásnak számí­tott, hogy a világuralmi, világháborús német törekvések küszöbén e részletei­ben ugyan vitatható angliai helyzetkép állt a nyomatékos helyen, a lap végén.

Sajátságos, hogy a Különvélemény első számának – s tulajdon­képp egész koncepciójának – kritikáját az Augusztus egyik Balassi Menyhért-levele tartalmazza: „… ami különvéleménynek is in­dul, mire beérkezik, már nem is különvélemény, hanem communis opinio, mindenkinek a véleménye, főleg az okosoké. (…) Ha olyan kitűnően tudom, mondjam meg, hogyan kell jobban csinálni. Hát én se jobban, se rosszabbul nem tudom, és sehogysem tudom. Éppen ezért ragaszkodók ahhoz, hogy Nagy Lajos csinálja, akit erre egész írói múltja és írói oeuvre-je képesít. Nem kell, hogy éppen a fülembe húzza – egyáltalán nem bánom, ha más a vélemenye a dolgokról és az emberekről, mint az enyém (fenét nem bánom!), de legyen igenje és legyen nemje, óvatosság nélkül, körültekintés nélkül, a ma és a holnap hatalmasaira való kacsin­tás nélkül. Uram, uram, Nagy Lajos uram, különvéleményt kérek. Nagylajosit.”

Kuruclesről hallatszik tehát a bátrabb, harcosabb hang sürge­tése. Maga Fe­nyő – Balassi Menyhértként, mint levelező – be-bevágtat a bajba, leveleit azonban job­bára ugyanúgy az indulat dik­tálja, mint szerkesztőjének sorait. Ő sajnos kevéssé jelen­tős író, gondolatmenetei sem mindig követhetőek. Egy képviselőházi anti­szemita jelenet el­le­ni jogos kifakadásán kívül csak az imént idé­zett „olvasói reagálás”, és részint a Matol­csy Mátyás nézeteivel vitázó levél mondható figyelemre méltónak. Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, 1867-1914 című, szellem­történeti-faj elméleti alapozású könyvével okkal szállna vitába, ha nem tévedne Illés Endre Nyu­gatbeli bírálatának mind nyakatekertebb, erőszakoltabb kipécézésébe. Ugyan­csak a Júniusban az Ady zsenijét az „élettérnek” kisajátító, az egykori Ady-vers kéz­szorítására („Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás, / Szentírá­sos ember, kinek szent az írás…”) szerinte immár méltatlan Móricz Zsigmondot bírálja. Nézete erős félre­magya­rázá­son alap­szik. Földessy Gyula folytatásokban közreadott Ady-tanul­mányát Babits-ellenes táma­dás­nak minősíti, újfent elfogultan lépve föl. Németh László „mély­magyar”-elmé­letének terjedelmes ízekre sze­dése felibe-harmadába megint indo­kolt, de az írás gellert kap – újra Babitsot féltve, ezúttal az állítólag sandán támadó Némethtől.

Fenyő Miksa levelei kevéssé voltak alkalmasak arra, hogy az elképzelt író-olvasó párbeszéd (ténylegesen: író-író eszmecsere) a Különvéleményben ki­bonta­koz­has­sék. A hullámzó színvonalú, elegyes lap „asszimilálta” ezeket az üzeneteket, amelyek a lap­egészben bizonyos fokig Nagy Lajos „önüzeneteinek” hatnak, így az igazán kontú­rossá, karakteressé válni nem tudó kiadvány, a három füzet kétarcúnak sem nevezhető. A levelek változó, alkal­mi helyükön kevéssel járultak hozzá az összképhez.

V.

A levélíró-olvasó nem csupán „én se jobban, se rosszabbul nem tudom, és sehogysem tudom” kijelentésében találkozott össze a Nagy Lajos-i „fogalmam sincs”-csel. Eszmefuttatásaiban föllel­hető egyik-másik publikáció magja, s jelződik, mire lett volna gondja a szerkesztőnek, ha vállalkozása tovább él. Aligha maradt volna pusztán javaslat a Szeptember egyik levél-utóirata, amely ugyancsak ellentmondásos. Lekicsinylőén becsül nagyra, a mellé­kest emlegeti fontosnak: „Azért nem olyan tehetségtelen ember ez a Németh László, mint amilyennek ebből a mérges írásomból lát­szik. Osvát Ernő keze alatt írónyi író, sőt embernyi ember válha­tott volna belőle. Az Ember és terepben megrajzolja egy fiatal költő, Marconnay Tibor portréját. Kitűnő. Bohuniczky Szefi iro­dalmi szalonjának leírása kitűnő. Deák Ferenc portréja igen jó. S szeretem benne, hogy Móricz Zsigmondot oly nagyra tartja, de ebben aztán pechje van, mert Babits is nagyra tartja. Kedves Nagy Lajos, csináljon Németh Lászlóval interjút!”

Valószínűsíthető ebből, hogy negyedikként a Németh László­val való beszélgetés követte volna a három elkészültei: az Erdélyi József-, a Kodolányi János- és a Veres Péter-riportot. Ezek a való­ságos pár­beszé­dek a Külön­vélemény legértékesebb és leg­érdeke­sebb szemelvényei (az eredeti novellákat nem számítva).

Nagy Lajos azokkal a fiatalabbakkal szemben ülve lapozta föl jegyzőfüzetét, akik más, korábbi írásainak tanúsága szerint is ro­konszenvesek voltak számára. Olykor kissé „bele is látta magát” beszélgetőpartnereibe. Veres Péterrel legőszintébb a közelség, de Erdélyit is ekként jellemzi: „… gyakran indulatos, akkor afféle dohogó Petur bán, kegyetlen ítéleteket mond, egyrészt mert a tuda­tos, másrészt mert a tudattalanba süllyedt sérülésemlékeit nem intézte el, de meg mert – úgy látszik – irigyli az igazán rossz embereket. Néha komor, de ha tiszta körüle a láthatár, szívesen nevet mókákon, elmejátékokon.” Ez önjellemzésnek is hibátlan.

A megszólaltatottak egyéniségének és stílusának akkor is teret nyit, ha vélhetően idegen­kedik a kifejtett gondolattól vagy a fo­galmazásmódtól. Közeledik-távolodik, pul­zál a szöveg. „A világ­gal nem törődöm, igyekszem visszavonulni magamba és épí­teni valamit – Erdélyi József e szavait Nagy Lajos maga ugyancsak nyilatkozhatna; a folytatást már kevésbé:-(…) Az egyes ember­hez, a kisemberhez akarok férkőzni. El­férni a kisdedek hóna alá, legyűrhessem azokat az óriásokat, akik elfoglalva tartják a pozí­ciókat, ahonnan használni nem, csak ártani akarnak a népnek.”

Az irodalomról vallott elveivel s ízlésével szöges ellentétben álló válaszokat sem kommentálja akár egyetlen szóval. „Én a formák embere vagyok – indít egy bom­basz­tot Erdélyi. – A forma az a bűvös süveg, ami megfoghatatlanná tesz. Az a kör, amely­ből nem szabad kilépni, de a gondolat diszkoszát a Napba kell, a Holdba, a csillagokba, a végtelenbe vágni.” A kizárólagosan vagy majdnem kizárólagosan formaproblémának fölfogott irodalom- és művészetelv (láttuk is már) mindig fölbőszítette az írót. Most hall­gat, s bosszankodik – csak befelé.

Ezeknek a diskurzusoknak nincs komolyabb súlyuk. Méltatlan viszont Nagy Lajoshoz, hogy az interjú egyik bujkáló kulcsproblé­mája csak epigrammatikus bölcses­ségeket megcsúfoló cinizmussal bukik ki: „– A zsidókérdés?” A zsidókérdés már oldó­dik. De megmarad, amíg zsidók lesznek. A zsidóknak.” (Kevéssel koráb­ban, 1939. május 5-én hirdették ki az 1939: IV. törvénycikket, az ún. második zsidótörvényt, „a zsidók közéleti és gazdasági térfog­lalásának korlátozásáról”… Itt kell megjegyeznünk, hogy az 1922-ben kiadott Találkozásaim az antiszemitizmussal című, a fehér­terror ellen bátran tiltakozó, humánus kötet írója: Nagy Lajos. E kérdésben nemegyszer ellentmondásos kijelentéseit föl­dolgozásra és megjelentetésre váró naplójának bizonyos részletei világíthatják meg.)

Erdélyi művészgőgje, messianizmusa, büszkén hirdetett – té­vesztett – vállalásai a ma már nagyobb távlatból, közelítőleg pon­tosan, tárgyilagos kritikával megítélt élet­pá­lyá­ba tartoznak. Szer­telen, szeszélyes, kevéssé rokonszenves, de általában érdekes fele­le­teiből csak foszlányok élték túl a Különvéleményben való ki­nyomtatást. Leg­in­kább talán ez – s itt mintha megint Nagy Lajos helyett szólna riportalanya: „Nem a há­bo­rú a legnagyobb baj, hanem a hazugság, az elnyomás és elnyomottság, ami ellen ma­gunk­ban kell örökké háborút viselnünk.”

A nem ellentmondások nélküli, de egyértelműbb Kodolányi-interjúból – e tanul­mány logikája szerint – ismét olyan sorokat ragadunk ki, ahol a kérdező mintegy össze­talál­koz­tatta nézeteit a megkérdezettével. Az ilyen részletek száma nem csekély. Kodo­lányi így vélekedik az írói bátorságról és a közszereplésről: „… az író álljon ki minden olyan kérdésben, amelyért való kiállását fon­tosnak és szükségesnek tartja. Ne tegye azonban ezt politikai pár­tok kívánságára. (…) Mi írók már eleget tanultunk a poli­ti­ku­sok­tól, most itt az ideje, hogy ők tanuljanak tőlünk. (…) Szükséges tehát, hogy az író hir­desse az élet bármely jelenségéről alkotott véleményét, én ebben egyáltalán nem lá­tom »az írástudók árulá­sát* …” Itt is hiába várnánk az egyoldalú művészfölénnyel szem­beni vétót. Az utolsó Kodolányi-bekezdést is mintha „közös nyi­latkozatként” fogal­maznák: „Oly köpönyegről ábrándozok, amely­nek védelme alatt észrevétlenül eltűn­hetnék az irodalomból. Az írás szenvedés, önmarcangolás, rettentő felelősségérzés és szörnyű idegmunka, mely az ember szívét szinte testi értelemben betegíti meg.”

E két interjú alkalmankénti teatralitásához, olykori emeltebb hangjához és néha félre­sikló eszméihez képest a Veres Péterrel folytatott beszélgetést a realitás, a ráció, a termé­szetesség, a „jó­zan paraszti ész” teszi vonzóbbá. A Szent István ünnepén Balmaz­újvárosból a fővárosba utazó Veres Péter így válaszolja meg – ő is a kérdező eszmei szövetségeseként – Nagy Lajos első, a közsze­replésre irányuló kérdését: „… azt csinálom, ami éppen belülről fűt. Nekem nem írónak, hanem forradalmárnak kellett volna len­nem – ezt már meg is írtam. Bizonyos, hogy a vágyaim főleg a szépirodalom felé húznak, de az érdeklődésem annyira általános, hogy sokszor izgatnak társadalmi kérdések is. Látom a társadalmi zűrzavart s a tehetetlenséget, nem bírom tétlenül nézni, nekivágok hát, hogy hátha nekem sikerül világosságot vetni a sötétségbe, vagy másképp: kihámozni a rejtett lényeget.”

Az íróinterjúk belső kettősjátéka, helyenkénti teljes érzelmi-gondolati-stiláris azo­no­su­lása, másutt védekező visszahúzódása – és a szinte teljes riportanyag tudatos, tartóz­kodó kommentálatlansága Nagy Lajos kitárulkozásra, megértésre egyszerre képes és kép­telen, bonyolult egyéniségét, sokirányú és mégis tétova tájé­kozódásigényét, erős, még­is elszálló indulatait sejtetik meg. Azt az írói alapállást, amely a közös véleményt – a több­ség igazát – is csak külön véleményként tudta elfogadni; illetve a külön véle­mény­ben is a közös – mert szerinte helyes – véleményt akarta kimondani.

VI.

Dolgozatunk nem ölelte föl a Nagy Lajos Különvéleménye három lapszámának valamennyi publikációját. Legalább címszerűen em­lítést érdemel még két, rézmetszetre emlékeztető írás. Az egyiknek Rotterdami Erasmus a hőse, a másik a Szent Bertalan-éjszakát idézi föl (az Augusztusban, illetve a Szeptemberben). Könyvélmé­nyek ele­ve­nítik meg mindkettőt. Közös gondolatuk: a humánum féltése.

Nagy Lajos lapja nem tartozik a magyar sajtótörténet mara­dandó értékei közé. Be­mu­tatását nem elsőrendűen történeti szem­pontok indokolták. Lényegében annak igazo­lása is megtörtént már a Nagy Lajos-szakirodalomban, hogy az író 1934-es, a Szov­jet­unióban tett utazásának túlérzékenyen elraktározott negatív él­ményei és emlé­kei, az útját övező kisebb-nagyobb, de fatális félre­értések, majd az útinaplójában alkal­mazott előnytelen és joggal bírált feldolgozásmód – vagyis a nagy reményekkel várt utazás helyetti elbizonytalanodás, kudarc visszafogta a Kiskunhalommal már a kitelje­se­dés­hez érkezett alkotót. Az egzisztenciális kényszer, a megfáradás könnye­déb­ben és el­könnyítőn szólt bele a művek egy részébe. Utóbb a ponyvahatárt súroló vagy át is lépő fü­zetes kiadványokat is megjelentetett. A közelgő világháború keltette erköl­csi, intel­lektuális és pszichikai félelem, mely az öregedés személyes fájdalmával is páro­sult, tovább növelte magányérzetét, ideges szorongását. Főként e tényezőknek tudható be, hogy a jó pár esztendei írói válságból majd csak az 1945-ben kiadott Pince­napló és A tanítvány, valamint a több esztendei munka után 1949-ben publikált A lázadó ember ragadta ki Nagy Lajost.

A Különvélemény e kusza és föl nem oldott helyzetre történt reagálásként, a kiút­keresés kísérleteként értelmezhető. Erényei, gyöngéi, próbálkozásai, tévesztései innen fakadnak. A lap isme­rete elsőrendűen a Nagy Lajos-i személyiséghez, s egy ború­sabb pálya­periódushoz adalék. A Különvélemény a szándéketika doku­mentuma. Szerkesz­tőjéről bízvást elmondható e háromszor hu­szonnégy oldal olvastán, amivel ő a maga Veres Péter-portréját summázta: „… az ízlésem és ítéletem szerint írónak, embernek, okos embernek, igazságos és jóérzésű embernek, másokkal is törő­dő embernek született.”

Csillag, 1954. december

Hosszan tartó, egyre súlyosbodó betegségek következtében, 1954. október 28-án, csü­tör­tökön este hunyt el Nagy Lajos. Bajai közül egyik-másik évtizedeken keresztül kínozta. Rendetlenkedő szerveit mind gyakrabban kellett kórházban gyógyíttatnia – mégis várat­lanul távozott el a hetvenegy és fél éves ember. Talán csak abból lehetett volna sejteni a közelgő véget, hogy egy nappal halála előtt ugrásszerű javulás volt észlelhető állapotában, s ezt általában rossz jelnek tartják az orvosok.

Szabó Lőrinc így emlékezett: ,,A mi utolsó – szerdai – estén­kén aránylag nagyon jó erő­ben volt a beteg, különlegesen friss, élénk és jókedvű. Szokás szerint feketét kap­tunk. Lajos dohány­zott: félcigarettákra gyújtott és egy-két szippantás után eldobta a csik­keket. Minduntalan visszatért betegsége dolgaira. (…) Aztán megint az ideges­ségről, a félelemről beszélt. A nyúl, mondta, a nyúl becsületes állat; nem hazudik: már a nevével is megmondja, hogy ő nyúl, hogy ő fél. Én meg … – Te meg, vette át a szót ugratva Fábián doktor (Fábián Dániel – T. T.), te meg úgy visel­kedtél mindig, mint egy oroszlán?! – Azt nem, én csak magamra húztam az oroszlánbőrt!, gúnyolódott magán a házigazdánk. (…) Később a világűrbe is fölkalandoztunk, hitetlen kíváncsisággal igyekezvén az állítólagos szakmagyarázatokon meg a babonás hiedelmeken át be­kukucs­kálni a »korongrepülőgépek« titkaiba; s amikor eljutottunk a Földre szállt Mars­lakókhoz vagy Vénusz-lakókhoz, akiket »testileg láttak«, Nagy Lajos derűsen bizony­kodva jegyezte meg: – No, akkor biztosan azt is látták, hogy a Marslakók éppen kártyáztak, és hogy náluk minden fordítva van: a felső üti a királyt…”

A búcsúszóként közreadott emlékezés tanúsága szerint tehát elemében volt az író, kedvelt témáit vitte a társalgásba, csillog­tatta szarkasztikus humorát. Tíz-tizenegy óra tájban azonban erőt vett rajta a fáradtság, nyugodni tért. Másnap sokkal rosszabbul érezte magát, de a szokásos kávéházi üldögélésről, szemlélődésről ezen a napon sem mondott le.

Csütörtök estére is vendégeket várt, elsősorban készülő darabja dramaturgját, Hubay Miklóst, hogy folytassák a munkát. De aki – Simon István emlékezete szerint – már délután is „betegen, messze révedező szemekkel” gubbasztott a Hungáriában, s „imbolyogva, az asztalokba fogódzva” indult el, ezen az estén már nem tudta fölemelni a tollat. Méray Tiborné, Rózsa asszony, az egyik szemtanú, magánlevélben – melyből utólagos szíves engedelmével idézek – ekként pillantott vissza: „Október 28-án este 3/4 9 körül telefonált nekem Lajos, hogy jöjjek át a Házmán utcá­ba hozzájuk. Nagyon fáradt voltam és mondtam, hogy éppen lefe­küdni készülök. De ő csak kedvesen erősködött, hogy jöjjek. Majd holnap, mondtam neki, de ő azt felelte: Most gyere … (…) Mi­kor beléptem a szalonba, rögtön láttam, hogy nagy az ijedelem. Lajos a foteljében ült, rosszullét fogta el, sápadt volt, rosszul lé­legzett, nem beszélt, csak nézett rám. Sohasem felejtem el a te­kintetét. Orvosért szaladtam a szomszéd utcába, de ott egy alkal­mazott közölte velem, hogy a doktornő fáradt és már nem megy sehová. (…) Dühösen és kétségbeesve rohantam tovább, hogy talán találok egy orvosi táblát valamelyik kapun. Ekkor hallottam egy mentőkocsit szirénázni, eléjük szaladtam és megkérdeztem: Nagy Lajoshoz mennek-e? Éppen a házát keresik – mondták, és felvettek a kocsiba. Megérkezvén, a mentőorvosnő azonnal adott egy injekciót, de az nem használt. Erre közölte, hogy beviszik a János Kórházba, én jöjjek velük, Boriska meg jöjjön utánunk. De amikor be akartam ülni Lajos mellé, az orvosnő intett, hogy ne jöjjek. Az intéséből és a nézéséből azt lehetett érteni, hogy késő – Lajos már nem él.”

A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Nagy Lajos-hagyatékban ta­lálható egy, az exitus tényét igazoló kórházi cédula, de ebből nem derül ki, a halál a mentő­autóban, vagy már otthon, vagy esetleg a kórházban érte-e az írót.

Mindenesetre még a halálában is csalódnia kellett, hiszen nem teljesedett be önéletrajzában papírra vetett reménye: „… a halá­lomat is úgy képzeltem el többször, hogy egyszer majd, sokára, megyek, messzire, megyek, betegen, fáradtan, egészen kimerülök, az országúton, vagy a szabad mezőn összeesek és meghalok.”

* * *

Nagy Lajos 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, munkatársa lett a Szabad Népnek. Sorra jelentek meg könyvei. 1948-ban a legelsők között kapta meg a Kossuth-díjat. Az idősebb prózaíró generáció legjelentékenyebb alakjaként tartották számon, csupán Tersánszky Józsi Jenővel kellett osztoznia ezen a dicsősé­gen (s ez, bár nemegyszer csipkedték meg egymást, nem volt elle­nére egyiküknek sem).

1950-ben változás állt be műveinek és munkásságának megíté­lésében. Ekkor még nap­világot látott két gyűjteményes elbeszéléskötete (1919 május; Nyitott abla­kok), de a következő három esz­tendőben csupán egyetlen kis füzet kiadását tette lehe­tővé a kor­szak irodalompolitikája. Mellőzték, bírálták – pesszimizmusát, az új ered­ményekre való érzéketlenségét róva föl többek között hibá­jául. (Visszaszorításába bele­játszott, hogy emlékezések szerint Rákosi Mátyás köztudottan nem szerette, élesen bírálta a készülő­iéiben levő A menekülő ember fejezeteit: „pacifista írásnak” tar­totta a regényt.)

Hetvenedik születésnapját 1953. február 5-én ünnepelte. De még ebből az emlé­ke­zetes alkalomból is hiába várta a „föloldozást”. Igaz, olyan köszöntők is megjelentek, mint Bóka Lászlóé a Csillag hasábjain. Ahogy Bölöni György írja: „születés­napjára vacso­rát rendezett az írószövetség a Gellért Szállóban. írók vol­tunk együtt, tisztelők és barátok (kevés írónak volt annyi tisz­telője, mint Nagy Lajosnak). Amint ott ült az ünne­pelt az asztal­főn, szeme gyakran az ajtó nyílására tévedt: várt valakit. Várta a hivatalos embereket, a minisztérium és a párt küldötteit, hogy azok is részt vegyenek e neki s nekünk, íróknak is nevezetes estén, s legalább jelenlétükkel megadják neki az értel­met­lenül sokáig visszatartott elismerést. De az ajtón csak a pincérek jártak-keltek, a nyug­talan, érzékeny, megbántott és beteg ember számára nem jött a várva várt vendég. Nagy Lajos a miénk volt, csak az íróké, s amennyiben mi is vagyunk az ország, az országé, a népé. Ezért meg nem bocsátható, ami akkor történt, s ezért sokban égi malaszt a késői dicséret, a halmozott elismerés.”

A Nagy Lajos sírjánál majd – Horváth Márton és Veres Péter mellett – gyász­be­szé­det mondó Darvas József takarékosabb ön­kritikával bár, de ugyanezt fogalmazta meg: „Kö­zel tíz esztendőt élt a világban, amelynek a maga írói munkásságával, tagadva s rom­bolva a régit, harcosa volt. Valljuk meg, a tíz év alatt nem vettük körül olyan meg­be­csüléssel s szeretettel, mint megérdemelte volna. Mi még többet vesztettünk ez­zel, mint ő.” (1951-ben, az I. Irókongresszuson épp Darvas jelentette ki, hogy Nagy La­jos pusz­tán „kispolgári lázongó”, a valóságot a kávéház ablakából szemlélő alkotó. Ez­zel Hor­váth Márton egyik, még 1948-ban tett észrevételét ismételte. Abban az esz­ten­dő­ben Lukács György még mint „tudatos és éles társadalomkritikust” említette az írót, Hor­váth viszont azt állította: „Nagy Lajos nem dolgozott üzemben vagy föl­de­ken, té­mái­val esetleg csak a kávéházi üvegablakon ke­resztül és nem valami szim­bo­likus bari­kádon találkozott.”)

A halála után, a megdöbbenés első óráiban, napjaiban íródott búcsúztatók mind­egyi­ké­ben ott a megkésett gyónás: ki-ki személy szerint, a magyar irodalom és a magyar kul­turális politika pedig egyetemlegesen adósa maradt. Illyés Gyula szavait idézve: „Ba­bits és Somlay halála óta ő volt a harmadik, akinek a halálhírére ez nyilallt szívembe: Késő! Elkéstem, hogy viszonozhassam azt a jóindulatot, amelyet részéről érezni vél­tem. Pedig tán szüksége volt rá. Pedig most tudom csak, mi mindent szívesen meg­tet­tem volna érte.”

Nagy Lajos emberi személyének és írói működésének általános megítélése termé­sze­tesen ellentmondásosabb volt, mint ahogyan az a gyász döbbent mondataiban tükröződött. Erről a későbbiekben még beszélnünk kell. Az író temetésén azonban a befelé tekintő számvetés, a fájdalom, a tisztelet, a lelkifurdalás nagyon sokakat hívott a szürke, borongós vasárnap délelőttbe. Mint a hivatalos gyászjelentés tudatja, október 31-én délelőtt kilenc órától róhatták le kegyeletüket a ravatalnál a barátok, pályatársak, olvasók. Kónya Judit Nagy Lajos-monográfiájából kitűnik: ez volt az utolsó alkalom, hogy a temetési menet az írószövetség székházá­tól indult a Kerepesi temetőbe. „Reviczky és Jókainé sírja között” jelölték ki végső nyughelyét – Sőtér István nem véletlenül említi kevéssel utóbb fogant írásának mindjárt az első mondatában a két nagyság nevét. A legnagyobbak közt akarta tudni, láttatni az elhunytat.

Nagy Lajos elhantolása csöndes demonstrációvá vált. Nemcsak a tusakodó lelki­ismeret akart elszámolni magával: ebben a halál­ban és temetésben jelképet is láttak az egybegyűltek. A gyász néma tiltakozása annak a politikának, irodalompolitikának szólt, amely a saját lehetséges legjobbjai, potenciális hívei, radikális régi harcosai közül is sokakat félreállíttatott, elhallgattatott, belső emigrációra ítélt. Nagy Lajos több esztendei mártí­romsága azért tűnt szembe különösképp, mert ő kommunista volt, mindig is an­nak vallotta magát, még ha számos nézete adott is okot vitára. Személyében és írásai­ban nem egyszerűen a minőséget kezelte fél­vállról, megalázóan az irodalmi politika, de bal­oldali írót kénysze­rítettek hallgatásra.

A korabeli cikkek, dokumentumok, s a mai visszaemlékezések e negatív jelenség ellen emelték s emelik föl szavukat. A nekroló­gokban hallgatólagos egyetértés alakult ki a torzulásokkal szem­ben, a korabeli társadalomépítés egésze azonban nem kérdő­jeleződött meg: az élesebb, nyíltabb bírálat előtt megtorpant az írótársadalom kritikája.

A korszak vezető irodalmi folyóirata, a Csillag 1954. decemberi számát Nagy Lajos emlékének szentelte. A szerkesztés koncep­ciója, az írások tendenciája a Nagy Lajos-életmű, s vele együtt az alkotói szabadság, a szuverén művészi teremtés joga, a nyílt szavú beszéd mellett érvelt.

* * *

A Csillag hasábjain 1953 tavaszától figyelhető meg az irodalmi élet horizontját tágítani és vilá­gosí­tani kívánó törekvés. A folyó­iratot előbb az Aczél Tamás, Király István, Urbán Er­nő összeté­telű szerkesztőbizottság jegyezte; a Nagy Lajos-emlékszám kolo­fonján pe­dig Király István felelős szerkesztővel az élen a követ­kező névsor olvasható: Nagy Pé­ter, Sarkadi Imre, Simon Isván, Zelk Zoltán. Az érdemi munkát azonban nem ők, ha­nem Király, Szabolcsi Miklós és Ungvári Tamás végezték, s belső munkatárs volt Fo­dor András, Rádics József és Szabó Ede. Király, Szabolcsi és Ungvári kérte, gyűj­töt­te az emlékszámba sorolt tizennyolc írást. Hogy ki-ki pontosan melyiket, az mára jobbá­ra feledésbe merült, különösebb jelentősége nincs is.

Az akkori szerkesztőség mindinkább azt tűzte ki célul, hogy a magyar irodalom minél több értékes képviselőjét fölsorakoztassa az egyes lapszámokban, a félre­állí­tot­ta­kat ismét bekapcsolva a hazai literatúra vérkeringésébe. Király István 1953 januárjában már ezzel a tervvel – és Révai József elvi hozzájárulásával – kezdte meg munkáját. Már­ci­usban már meg is szólaltatta Németh Lászlót A prózafordításról című tanul­mánnyal. Szabó Lőrinc sok évi szünet után műfordítással, Laczkó Géza Rabelais-tanul­mányának részletével, Vas István Rákócziról szóló írásával jelentkez­hetett a következő hó­na­pokban. Hosszabb idő után először kö­zölték Áprily Lajost, Jékely Zoltánt, Gyer­gyai Albertét, Sípos Gyulát és másokat.

A Magyar Dolgozók Pártja 1953. június 27-28-i központi vezetőségi ülésének hatá­ro­zataival kezdetüket vették bizonyos kedvező politikai változások, melyek folytatást is ígértek. A dön­tések és személyi módosítások hatására javult a közhangulat. Kül­politikai téren főként a magyar-jugoszláv tárgyalások jelentettek biztató fordulatot, s nagy hatású volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának élén 1953. szeptember 7-én bekövetkezett személyi vál­tozás, Nyikita Szergejevics Hruscsov első titkárrá történt megvá­lasztása. Az Elnöki Tanács 1953. július 30-ai és december 13-ai törvényerejű rendeletéi (a törvé­nyes­ség megóvása az új ügyészi szervezet révén; a termelés szerkezetének átigazítása) is előre­lépéssel kecsegtettek.

Korábban és közelebbről érintette a magyar irodalmi életet a Magyar írók Szövet­ségének márciusban volt ülése, melynek nyo­mán Veres Péter váltotta föl Darvas Józsefet az elnöki székben. Ebben a nyíltabb, fogékonyabb irodalmi légkörben a kez­de­mé­nyező érdemű Csillag azt tekintette a legfontosabb feladatának, hogy min­den értéknek teret biztosítson, s mintegy visszahívja az irodalmi életbe az onnan ki­szo­rul­takat, a hallgató írókat. Ebben az antologizáló szellemben közölték – a már emlí­tet­teken kívül – Erdélyi József, Tamási Áron, Berda József, Keresztury Dezső, Jankovich Ferenc és mások alkotásait. Újra szerepeltették Weöres Sándort, tanulmányt kértek Pais Dezsőtől, Horváth Jánostól. Publikáltak Tersánszky Józsi Jenőtől.

Folytatható lenne a sor. Ott munkált ebben a törekvésben a népies-urbánus ellentét or­vos­lásának nem titkolt reménye, az akkor előnyös hatású irodalmi népfront-gondolat. 1953-tól kezdve Nagy Lajos is egyre gyakrabban szerepelt a Csillagban. Átla­go­san két-három havonta találunk tőle írást: kései novellákat, önéletrajzi jegyzeteket, napló­részleteket. A folyóirat tehát állandó munka­társától, a jelentékeny írótól búcsúzott az önmagán túlmutató fontosságú, 1954. decemberi Nagy Lajos emlékszámmal.

* * *

Nem csupán alkalmi jellegű és politizáló szándékú-állásfoglalású volt ez a lapszám – ezt bizonyíthatják a közvetlen előzménynek tekinthető publikációk is. A szeptemberi Csillagban Abody Béla írt Nagy Lajos Új vendég érkezett című egy­fel­vo­ná­so­sá­ról, amely az 1919 május című novellája alapján keletkezett, s május 29-én a Nemzeti Színházban volt nagy sikerű bemutatója, Sinkovits Imre (Petur István), Somló István (Duhay), Bihari József (Vörös­parancsnok), valamint Somogyi Erzsi, Makláry János, Márki Gé­za, Fenyő Emil, Tassy András, Siménfalvy Sándor és a főiskolás Bíró József közreműködésével. A lelkesült, fiatal, de már ismert kritikus még a valós értéke fölé is emelte a művet: ,,… ez a dráma Nagy Lajost a legjelentősebb színpadi szerzők sorába ál­lítja. Minden tökéletesen színpadszerű és ha Nagy Lajos prózai életművének ismeretében meggondoljuk, nem is meglepő ez. Nagy Lajos »negatív stílromantikája« nyilván szavakból akciókká bontva is a keveset, tömöret, kife­jezőt vonzza.” (A darabot, két másik egyfelvonásos társaságában, a Katona József Szín­ház szín­padán, a Nemzeti kamaraszínházában láthatták a nézők. A ren­dező Marton Endre volt.)

Októberben Zelk Zoltán-verscsokrot hozott élen a lap, benne a Nagy Lajos a kávéházban című „hódolattal”. Jogos a kifejezés, hiszen Zelk – akinél egy később kiterebélyesedő verscsaládot ala­poz a látomásos-megidéző, baráti vallomás – Vajda, Ady, Krúdy, a „márványlapra hajló” „gyönyörű homlokok”, a „lelken is átparázsló szemű” Osvát, s a „Tündöklő Szavú”: József Attila közvet­len örökösének, társának láttatja az „évekre apánk” Nagy Lajost. A helyenként tán túlzottan nagy szavakba tévedő, ám igazán őszinte költemény befejező sorai mint bátorságot és ellene-mondást mutatják föl a Nagy Lajos-i művet, s itt is hangot kap az el­mu­lasz­tott kéz-, illetve segítségnyújtás:

… Most lép ki a
kávéház ajtaján,
künn zúg a déli áradat,
hullám hullám után!
Látom, elindul lassúdan,
a kocsiúton át –
Intsétek le a gépkocsik
zúgó áradatát,
míg által ér! – kiáltanám …
de bőg, de kavarog
az ár. S ő megy, megy öregen,
hullámok közt, gyalog.

Ez a vers gúnnyal palástolt lelkesítő örömet szerzett Nagy La­josnak. Illyés írja: „Neki gratuláltam Zelk oly időben érkezett ver­séhez, melyért egész irodalmunk hálás lehet, ha csak olyanformán is, mint a bűnös a véletlen-adta alibiért. Hogy az öregségről, árva­ságról szóló vers Lajost is meghatotta, azt csak ezzel a mosolyba­burkolt mondattal fejezte ki: – Én meg az ő betegségéről írok majd novellát hozzá.”

Zelk így emlékezett vissza a keletkezés körülményeire és az író reagálására: „Sze­ren­csé­re még életében megírtam a Nagy Lajos a kávéházban című ver­se­met. Német­országban, a Harz-hegység egyik üdülőjében írtam. Hazajövet rögtön fölhívtam Nagy Lajost, s köszönés helyett a telefonba mondtam: Nagy Lajos a kávéház­ban. – Csak akkor kaptam észbe, hogy tapintatlan vagyok a lekávéháziírózott emberhez, mikor ingerülten megkérdezte: – Mi ez, kérem? – Bocsáss meg, Lajos, ez egy vers címe. Fölolvashatom? – Olvasd! – S a vers fölolvasása után megkérdeztem, hová adjam a verset? A Csillagnak, az Új Hangnak? – A Csillagnak – mondta ő, kedves hiúsággal –, annak nagyobb a példányszáma.”

Nagy Lajos halálhírét szerkesztőségi cikk adta tudtul a Csillag novemberi szá­mának elején. Az idő rövidsége miatt ekkorra még természetesen nem állhatott egy­be az emlékező írások sora. A cikk így von mérleget: „Pályája kezdetétől az ostorozó társa­dalom­bírá­lat üröm-keserű hangját szólaltatta meg és dobolta rendíthetetle­nül, sok­szor – például a század elején – majdnem teljesen társtalan magányban – megalkuvás nélkül vallotta magát szocialista írónak. Valóban az is volt – és csak a szocialistává váló Magyar­országon találhatta meg lényének naposabbik kifejeződését írás­művészetében. S ha nem is némult el ebben a művészetben a zsörtölődés zöreje – hiszen volt és van mit még korholni életünkön –, meghatóan nagyapós kedvességgel ütött át minden mos­ta­ná­ban született írásán a megvívott csaták győzelmének öröme, az újnak, az ígéretesnek, a régtől áhított jónak felismerése, megbecsü­lése …”

Ha ezt a választékosán fogalmazott, taktikusan informatív hír­adást a Nagy Lajos-interpretációk körébe soroljuk, akkor annak legszokatlanabb jelzőjét leljük a szövegben: nagyapós. Ha van kifejezés, amely nem illik epikájára és személyiségére – az öreg­korira se akkor ez az. Komolyabb jelentősége persze nincsen ma már e fordu­lat­nak, de át­mi­nő­sít, megszépít, familiarizál kissé a szó. Vagy talán csak védelmezni-sze­ret­tetni akarta, holtában, a sokat bírált és (meg kell vallani) az olvasók körében osztatlan nép­szerűségnek egyáltalán nem örvendő Nagy Lajost?

* * *

A decemberi szám, az emlékszám első (kép-) oldaláról az író leg­ismertebb, szo­mor­ká­san figyelő tekintetű fotográfiája néz az ol­vasóra. Azaz nem is rá: valahová mögé­je. Gyász­keretben a név, s alatta az élet-határoló évszámok: 1883-1954. A további la­pokon még nyolc felvétel. Két igazolványkép, egy könyvnapi dedikálást ábrázoló fény­kép, s a Házmán utcai portré: utoljára a lencse előtt. Egész oldalt kapott az 1932. áp­rilis 30-ról május i-jére virradó­kig, Helfgott Sam városligeti „fényképező inté­ze­té­ben” készült csoportkép, melyről végül Agárdi Ferenc mondja el a mulatságos tudni­va­ló­kat. „Nagy Lajos és felesége”; „A harmincas években”; „A kertben” – igazít el a kö­vet­kező három aláírás. A fotók között egyetlenegy sincs, amelyen mosolyogna. Tu­do­má­sunk szerint a mostoha sorsú Nagy Lajos-hagyaték is alig ismer olyan fölvételt, ame­lyen csak halványan is nevetne. Némi jóakarattal a talán egy­kori könyvesboltja előtt ké­szült felvételt lehet vidámnak nevezni, de azon is inkább a felesége az igazán mo­soly­gós.

Az 1954. decemberi Csillag két helyen közöl Nagy Lajosra emlékező írásokat. A szépirodalmi rovat élén Simon István Nagy Lajos című vei se és Hajnal Anna Kedves rokonom elment című költeménye keretezi egyfelől és Gellért Oszkár (Nagy Lajos sír­jára) meg Juhász Ferenc (A menekülő ember) versei másfelőlA tanítvány című Nagy Lajos-darab első felvonásának szövegét. A Kiskunhalom melletti legkitűnőbb regényének dramatizálása volt az utolsó, már be nem fejezett munkája. Ezen dolgozott volna halála napján is.

Ezek a versek a – Király István szavával – „szocialista nekro­lógvers” műfaji alapo­zói. Hajnal Anna mintha törvényszerűnek tartaná Nagy Lajos távozását – s nemcsak a halál kérlelhetetlensége miatt. Juhász sorainak érdekességét az adja, hogy az irodalmi köz­vé­le­mény ekkor még föl sem ocsúdhatott hatalmas művének, A tékozló országnak hatása alól: éppen egy hónappal korábban közölte teljes terjedelmében a Csillag. Az a szép­iro­dal­mi tömb, mely lényegében a Nagy Lajos-gyászjelentéssel kezdődött, ezzel az óriási eposszal zárult. Akaratlanul is belefogalmazódott ebbe a szerkesztésbe az örök­hagyás gesztusa. S Juhász részben mintha vállalta is volna ezt:

… Neked is sikerült meghalni,
beláthatod, nem oly nehéz az.
Nehezebb ölni, lopni csalni.
Legalább ez legyen a vigasz.

Beláthatod, különb te sem vagy,
mint a mosóné bolond fia.
Akit egyszer az élet elhagy,
annak már nincs miért maradnia.

Leltárt veszünk az öregségről:
magányodat némán elosztjuk,
nem mondunk le a rettegésről.
Még emlékeid is kifosztjuk.

Ülünk majd nélküled, mi fattyák.
Az Isten se támaszt föl a csöndből.
S hangodat szorongva hallgatjuk
sercegve forgó hanglemezről.

Teljes terjedelmű lapszám nem állhatott össze az íróra emlékező művekből. Déry Tibor később idézendő pár sora is tanúsítja, hogy az idő még így is rövid volt a lap­zár­táig. A szerkesztésmód ennek ellenére elősegítette, hogy a folyóirat hangsúlyai a me­men­tón, a megidézésen maradjanak. Juhász Ferenc verse után – többek közt – három olyan szerző következik, akik alább aNagy Lajos emléke című rovatban is szere­pelnek (Szabó Pál, Tersánszky Józsi Jenő, Vas István). Hubay Miklós folytatásos dráma­közlésének itteni aktualitása: ő volt, mint mondottuk, az a dramaturg, akit élete utolsó napján közös munkára várt a nagybeteg. Természete­sen sem az ő műveiket, sem Keresztury Dezső és Devecseri Gábor verseit nem lenne helyes „túlmagyarázni”. Jelenlétük teszi, hogy az emlékszám nemcsak kiemelkedik a lap egész évi tevékenységé­ből, de benne is marad, bele is kötődik a folyamatos publikálás rendjébe.

Az esszék, emlékezések ciklusában tizenegy írás kapott helyet. Elsőül és másodikul Illyés Gyula Nagy Lajos és Agárdi Ferenc Nagy Lajos és József Attila című, személyes hangú visszaemléke­zései. Már a Juhász-vers utalt ,,a mosóné bolond fiára” – s most itt a nyomatékos szándék: az irodalomtörténet magasából, József Attilá­hoz közeli helyen látni Nagy Lajost. Világszemléleti rokon­ságuk nemcsak évődő-vitat­kozó barátságuk pecsétje volt: szövet­ségeseknek tudta őket a harmincas évek legelején a baloldali szel­lemű ifjúság. Széli Jenőtől, az 1933-ban bíróság elé került diákok egyi­ké­től idézve: „Nem egyszerűen a mi költőnk volt Attila, ha­nem zászlónk, büszkeségünk. A KIMSZ-hez csatlakozott fiatal értelmiségiek, egyetemisták jó érzékkel kitapintották, hogy az itthon élő kommunista írók közül József Attila és Nagy Lajos ki­emelkedő, idő­tálló értékek, akik Derkovits Gyulával és Dési Huber Istvánnal együtt számunkra a nem­zet­közi marxista munkás­mozgalom hazai frontszakaszának szellemi, művészi nagy­korúsá­gát bizonyították.” Ha a zárkózott, visszahúzódó Nagy Lajos nem is váltotta be a fiatalok „zászló”-reményeit, a kép – a harmincas évek elejére értve – pontos. Jelképes érvényű, hogy Nagy Lajos utolsó, posztumusz tanulmánya a József Attila címet viseli éppen.

Agárdi Ferenc főként e mozgalmi kapcsolat derűsebb epizód­jairól számol be, föl­idéz­ve a poézist általában nem sokra becsülő, „elkötelezett epikus” József Attila-bosszan­tó rímeit. Érdekes epi­zódról is említést tesz az írás. 1932. május i-jét régi mun­kás­szokás szerint ébren várták a Városliget éjszakai forgatagában, s ezúttal, csodák cso­dá­ja, sörözésre, fény­képész­kedésre is futotta a pénzük­ből.

Illyés Gyula remekbe­szabott portréjából az a – Nagy Lajost oly találóan jellemző – epizód kívánkozik ide, amely 1934-es, közös útjukon esett meg velük. Ekkor a szovjet írók I. kongresszusának vendégei voltak. „Éles, türelmes tekintete volt; csendes, idő­zített humora. Kipróbálta rajtam is mind a kettőt – emlékezik Illyés. – (…) Hat hétig jártuk a szovjetek hatalmas birodalmát. Végül még hajóra is szálltunk, a Fekete-ten­ge­ren. (…) A fedélze­ten ifjúmunkások utaztak, valami tornaünnepélyre vagy torna­ün­ne­pély­ről. Időtöltésül itt is gyakorolták magukat: hatalmas súlyzókat emelgettek, s pró­bál­tak a fejük fölé nyomni. Mások páronként szembehelyezkedtek, s tenyérrel összea­kasz­kod­va igyekeztek egymást állásukból kibillenteni. Már nem emlékszem, hogyan, de eb­ben egyszer csak magam is részt vettem, mégpedig nem megvetendő eredménnyel. Egy­más után sikerült meghátrál­tatnom küzdőfeleimet. Mégpedig Lajos elismerő, bár némi­leg gunyoros tekintete előtt. Nyilván e tekintet hatása alatt történt, hogy végezetül önhittségem csúcsán neki is felkínáltam a viaskodást, merő tréfából; bizonyosra vettem, hogy úgysem fogadja el. Az ifjúmunkások már a puszta kihívásra is jót kacagtak. (Nagy Lajos tizenkilenc esztendővel volt idősebb az akkor harminckét éves Illyésnél – T. T.) Nagy Lajos azonban elfogadta a küzdelmet. Előrenyújtott bal lábát jobb lábamhoz illesztette, jobb tenyeremet tenyerébe fogta, s a következő pillanatban fél térden álltam előtte, nem kis meglepetésemre. Azt hittem, öntudatlanul is kímélettel voltam iránta, nem szedtem össze az erőm. Most tehát összeszed­tem, s ennek eredményeképpen a követ­kező pillanatban már mind­két térdem a padlón volt, az ifjúmunkások harsány derűje köze­pette. Még most sem tértem magamhoz, harmadszor is megújítot­tam a küzdelmet. Csak ekkor – minden izmom megfeszítésekor – tapasztaltam, hogy vas­gyúró kezébe kerültem …

Lajos felém derengette jól ismert szerény és gunyoros mosolyát, majd az ifjú­mun­ká­sok­ra nézett, s mintegy köszönetképpen a fi­gyelmükért, fél kézzel maga fölé nyomta egy­más után azt a két leg­nehezebb súlyzót, amelyet azok két kézzel is csak a derekuk ma­gasságáig tudtak fölemelni.”

Illyés passzusai nagyon jó szolgálatot tettek: a mindig csak bal­oldali, társadalom­kriti­kus, realista, kíméletlenül igazmondó író­nak beskatulyázott Nagy Lajos humorát, játé­kosságát emelte ki, emberi egyéniségét láttatta. Ha van az emlék-Csillagnak fo­gya­té­kossága, akkor az, hogy az e századi magyar szatíra Karinthy után bizonnyal leg­jelen­tősebb mesterére nemigen irányította rá a fi­gyelmet. Pedig ez a rang mara­dan­dóbb­nak is bizonyulhat, mint a másik, amely ma sem „kétes”, de nyilván kevésbé érdekes és megkapó.

* * *

Nagy Lajos „saját generációját”, a Nyugat első nemzedékét Bölöni György, Füst Milán és Tersánszky Józsi Jenő képviselte. Füstnek érezhetően kevés mondanivalója csör­ge­de­zett, de pár bekezdéssel mégis szerette volna megadni a végtisztességet írótársának. Ál­ta­lánosságban mozog, bombasztikus is kissé, ám igazat állít: „A szí­ve vérével, a csont­ja velejével, minden porcikájával szocialista író volt. Őt nem kellett erre meg­ta­ní­ta­ni, ő annak született. Ő lázítani akart, szellemének, kétségbeesett keserűségének min­den ere­jével.”

Tersánszky épp erről a keserűségről beszélt – hogy a saját al­katával végletesen ellentétest mutassa föl: „Végre, végre, végre Nagy Lajos is megkapta a Baumgarten irodalmi ösztöndíjat (elő­ször 1932-ben – T. T.). A lapok nagy betűvel hozták a szerencsés neveket. A Baumgarten-díj valóban komoly összeg volt. Egy évre gond­ta­lan­ná tette egy írónak életét. Nos, akkor a Bucsinszky-kávéházba járt Nagy Lajos. A diadal napján is ott ült az asztalnál egyedül. Előtte újságok és fekete. Meg egy csomó fogal­maz­vány­papír. És Nagy Lajos szokott, merev főtartásával mereng. Véletlen bemegyek a kávéházba és rácsapok: – Szervusz, Lajoskám! Remé­lem kicsit föloldódott most már a kedélyed? – Mitől? – kérdi Nagy Lajos olyan arccal, hogy szinte meg­rebbent vele; mégis rosszul olvastam volna, hogy ő is Baumgartenes? De ni-ni, az előtte heverő újságon is ott virít a neve. – Hát egy évig most mégiscsak lélegzethez jutsz ezzel a díjjal! – jegyzem meg. – Áhh! – legyint kedvetlen: – Éppen azon tűnődöm itt. Kapom ezt a pénzt egy évig. Berendezkedem rá. Megszokom, hogy kapom. Amikor aztán megszűnik, annál rosszabb lesz.

Nem mertem engedni az első érzéshullámomnak, hogy kacagni kezdjek, mert egy pillanatra rá rémségesen igaznak és fájdalmas­nak éreztem Nagy Lajos hangulatát. Ő a kiszolgáltatottak közül való volt mindenha. Éreztem, hogy van tényleg egy olyan válto­zata is a kínnak, amikor az enyhület, ha rövid és felületes, csak alkalmasabbá tesz az új kínra, a már fásulásba kergetett régi he­lyett. Életének egész folyamata, egész összetétele az óvatosságnak olyan rémuralmát tenyésztette ki lelkén, hogy azt nehéz volt le­ráznia. És ez megrontotta minden örömét. Sajnos! Sajnos! Sajnos!

Ez a sajnos szó volt Nagy Lajosnak legjellegzetesebb és leg­többet használt szava.”

Már az eddig idézett négy írás is jelezheti: az eltávozott ellent­mondásos egyéniség volt. Nehéz ember. Ha az 1964-ben kiadott, Vasvári István szerkesztette Nagy Lajos emlékkönyv és bibliográ­fia, e hasznos kis mű textusait nézzük, abból is kiderül: a „végle­tek emberéhez” közelebbi és távolabbi környezete is végletesen viszonyult. Akadt, aki nem fogyott ki a rajongó jelzőkből, mások akár szörnyetegnek ismerték. A Csillagban Bátori Irén (Zelk Zol­tán felesége), Bóka László, Szabó Lőrinc, a fiatal tisztelők közé számító Dalos László, valamint a sírnál búcsúbeszédet mondó Veres Péter emlékezik a legtöbb jóérzéssel. Szabó Pál bölcs tárgyi­lagossággal fogja vissza egykori „telkes-szomszédja” iránti, föl­toluló érzelmeit. Bölöni Györgyből az irodalom­történész, Darvas Józsefből az irodalompolitikus beszél.

Örkény István egyszerre elismerő és tartózkodó véleményét önti elegánsan tisztelgő for­mába: „Kritikusai többször megírták róla, hogy stílusa szűkszavú és szürke. Ez azon­ban csak egy része az igazságnak; mert amit a múzsa képzelőerőben és költői­ség­ben megtagadott tőle, azért akarta kárpótolni egy ritka írói erénnyel: a meg­bíz­ha­tó­ság­gal. Azt hiszem, Nagy Lajos a legmegbízhatóbb írója a világnak.” Melyik író tud őszin­tén örülni a kartársi elis­merésnek, ha az a megbízhatóságot emel ki…?

A Csillag emlékező szerzőinek névsora persze nem a teljes baráti kört teszi, hanem annak csak töredékét. Hiányoznak jónéhányan, akik az író szűkebb társa­sá­gába tartoztak, vagy egyértelmű nagyrabecsüléssel viseltettek iránta. Így például Sőtér István (aki egyébként ebben a számban kezdte meg fókái útja című tanul­mányának köz­lését). Az ő írása már napvilágot látott az Irodalmi Újság 1954. november 6-ai számában; itt nyilván ezért nem szerepel.

Nagy László valószínűleg lekéste a lapzártát, hiszen az 1955. januári számban olvashatók a – később Halálig tiszta címet ka­pott – költemény szép szakaszai:

… Bizony, az érzékek: az ötös szentség
jegyében vetettél igaz betűt.
Hallottad döngeni törtetők lelkét
dobokon, hogy a fül megsiketült.

Tudtad, az atléta-termet, a szív is
elromlik idővel s jön a halál.
Miért hát a kincsek, minek a hír is!
Halálig árva és tiszta valál.

Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
nekünk is bajos, hogy visszük igád,
vért amíg bírnak pumpálni a szívek
s nem jegesednek az artériák.

Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni,
ne tudj már sírni a virág alatt.
Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
vashűség, álkulcsra néma lakat.

                (LÁTOMÁS)

Írástudókat hajt s megítél késsel
az idő és nagy a kaszabolás.
Tégedet nem ér el – hátratett kézzel,
kigombolt lódenban előtte jársz.

A Nagy László-líra egészét átható hűség-, őrzés-motívum e verse azért kitüntetett fon­tosságú, mert ez az első fölidéző-megszólító költeménye a művésztársakhoz forduló alko­tásai sorában. A növendékek szóval a Nagy Lajosnál sokszor fölbukkanó tanítvány-tematika is visszajátszott.

* * *

Déry Tibor látszólag „igazolt hiányzója” az emlékező Csillagnak. Lapalji, rö­vid­ke szöveg üzeni: „Nagy Lajos halála után rövid idővel külföldre kell utaznom. Több mon­da­ni­valóm van róla, mint amennyit ez alatt az idő alatt, még az első nyers meg­ren­dü­lés napjaiban, megírhattam volna. Szeretném, ha a Csillag következő szá­má­ban is len­ne még hely számomra.” Aligha csupán az idő rövidsége volt az elhárító gesz­tus indo­ka. Déry nem egy hónapig, de kerek húsz évig várt, amíg végre részletesebben írt pálya­tár­sáról. Novellaelemzést, melynek nyitánya eléggé meglepő: „Bocsássam előre, hogy Nagy Lajos nem tartozik kedvelt íróim közé. Nem nyíltam meg előtte, azaz nem fogadhattam be, írói egyéni­sége soha nem festette meg az enyémet. Megbámultam né­hány művét, de a mesterségbeli elismerésen nem jutottam túl. írói al­katunk, úgy látszik, túl­ságosan különbözik; mint két egymáshoz nem illő fogaskerék, nem kapcsolódnak.”

Pedig Déry az ötvenes évek elején a Házmán utcai ház leg­hűségesebb és leg­tisz­tes­sé­ge­sebb vendégei közé tartozott. „Soha­sem fogom elfelejteni azokat az estéket, ame­lye­ket az 1951-es írókongresszus körüli hónapokban töltöttem nála – írja Sőtér. – Ab­ban az időben ugyancsak megritkultak az írólátogatók; Zelk, Déry és még néhányan ma­rad­tak hűek – szabályos, nem ritkuló időközökben tanyázott Veres Péter fekete ko­csija is a rácsos kert­ajtó előtt.”

Kevéssel a halálát megelőzően, egy különösen gyötrött, nyug­talan éjszakán Nagy Lajos telefonhívása Déry Tibornál csengett, az ő szavaitól remélt enyhületet, bátorítást a szokatlan időpont­ban.

Persze Déry világszemlélete egészen más volt már 1974-ben, az elemzés meg­írása­kor, mint húsz esztendővel korábban. Oly­annyira más, hogy már szinte testvérien ha­son­lító az „engesztel­hetetlen pesszimista” Nagy Lajoséhoz! Vegye is át bizonyságul a szót az elbeszélést kiveséző Déry: „A tolvaj macska című novel­lája azonban lenyűgözött. Ami csak remekműveknél esik meg az emberrel, megrendültén olvastam. Lelki lúdbőrzésnek nevezném azt az állapotot, mikor egy mű az ember elevenébe vág. (…) A libahúst tehát nem Piros lopta el. A büntetés ártatlan áldozatot sújtott. Az áldozat egy védekezni képtelen macska, mely mint általában az ártatlanság, alulmarad a világi küzdelemben. Ha tör­ténetesen Piros helyett az egyik emberi szereplő pusztulna el, a mű lélektani tanulságán az sem változtatna. A »Jó« és a »Rossz« hadállásai között imbolyogva sosem tudható, mikor aka­dunk fel a társadalom – vagy bővíthetjük a világ kelepcéiben.”

A Különvélemény Nagy Lajosának hangja szól át az írótársi interpretáción. De vajon ez a novellaelemzés az elmaradt nekrológ okozta lelkifurdalásból sarjadt-e, vagy a börtönt megjárt, az ítélet nincs számvetését közreadó idős Déry pesszi­miz­mu­sá­hoz szolgált adalékul az elbeszélés?

* * *

Az 1954. decemberi Csillag tár teret szentelt az író emlékének – de nem avatta szentté. A méltatás, a szeretet hangjai a tartóz­kodáséval, a vitáéival keveredtek. Széles kö­rű írói közreműködés kellett a lapszám létrejöttéhez: lappangó, kimondatlanul is kö­zös vállalás. Az elhunyt író emlékén, munkásságának emlékén át a minőség, a teljesít­mény követelte jogait.

A Csillag történetében, és az 1954 utáni magyar folyóirattörté­netben elő­ke­lő hely jár a ma már gyakori, akkor viszont a Nyugat hagyományaihoz vissza­nyú­ló tematikus össze­állításnak. Az emlék­szám nem maradt folytatás nélkül. Az 1955. májusi Csillag hu­szonhárom szerző írásaiból kiépített tematikus gyűj­te­mé­nye a József Attila emlékezete címet viselte.