Örsi Ferenc

Jus ultimae noctis, avagy egy este a siklósi várban

TÖRTÉNELMI LÁTOMÁS 2 RÉSZBEN

BUDAPEST

Z-füzetek/24

A sorozatot szerkeszti
SIMOR ANDRÁS

Fedélterv és tipográfia
JORDÁN GUSZTÁV

Készült a Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával

© Örsi Ferenc, 1991

Játszódik: 1526. augusztus 21-én, hétfőn este nyolctól

I.

Mint mindig – a török idők kivételével – ezen az estén is: pontosan nyolc órakor megszólalnak a siklósi harangok.

A vár úrnő után érkező udvarlólányok Kanizsai Dorottya mellé sorakoznak, majd a folyamatos harangkongás közepette asszonyostól együtt elindulnak a kápolna felé. Amikor a várúrnő a kápolnába lép, egyszerű orgona szólal meg odabentről és a kórus énekelni kezdi a „De profundist”.

KÓRUS   (hangja a kápolnából)

„A mélységből kiáltok, Uram, Hozzád,
Mindenható! Halld meg szavam!
Legyen füled figyelmezéssel,
Könyörgésem szavára, én Uram!
Ha felrovod a vétkeket, Uram,
Ki áll meg akkor előtted, Uram?
Ám a bocsánat tenálad vagyon,
Törvényedért benned bizakodom.
Bízom az Úrban, bízik én szívem,
Igéjében igen reménykedem.
Jobban eped lelkem az Úr után,
Mint éji őr a virradat után,
Bízzál az Úrban, Izrael,
Mert nála van a kegyelem,
S a váltság nála bőségben lakik
És Ő megváltja Izraelt,
És megbocsájtja minden bűneit.” ^[1]

PAP   (hangja a kápolnából) Feledd el, Uram, a mi bűneinket, és ne büntess minket a bűneinkért…

Elhal a könyörgés, mert Zárkánál János apród becsukja a kápolna ajtaját, majd az apródok megkönnyebbülten fellazuló csoportjával Bika Imre és ÉLIÁ Ambrus felé indul. Fáklyájukat a kút kávájába tűzik. Először a lélekharang hallgat el, majd elnémul a többi is. A kápolnából már csak monoton imádság morajlása és esetenként meg-megújuló gregorián kórus hangjai szűrődnek ki.

BIKA   Mindig ilyen siránkozók itt az esték? (kérdi Zárkánditól).

ZÁRKÁNDI   Karácsonykor, húsvétkor hallelujázunk, de az év többi részében leginkább csak a bűneinket bánjuk.

BIKA   Bizonyára van bőven mit bánnotok! (mondja pajzán hangsúllyal)

ZÁRKÁNDI   (nagy sóhajjal) Itt, uram! Miféle bűnt követhetnénk el itt? Legföljebb álmainkban, ha éppen nem virrasztunk őrt állóként! (háborog tréfásan).

BIKA   Ahol ennyi szép lánynak és ilyen sereg buzgó szolgálónak vetnek ágyat éjszakára – ott az ördög is megtalálja a számítását!

ZÁRKÁNDI   Az lehet… az ördög! Mert azon csak tömjénnel van hatalma nagyasszonyunknak.

BIKA   Benneteket talán lelakatol esténként?

ZÁRKÁNDI   Hogy értsem ezt, uram?

BIKA   Csak úgy, mint amikor a szemérem és hűség megóvását övre meg lakatra bízták a Szentföldre induló lovagok, mert attól tartottak, hogy a messze töltött idő megtöri a hölgyek állhatatosságát.

ZÁRKÁNDI   (kissé sértetten) ÉLIÁS uram, mint főtárnokmestere a várnak, bizonnyal tudja, hogy a különféle készletek és szerszámok nyilvántartásában szerepel-e ilyen … alkalmatosság.

ÉLIÁS   (kissé rendreutasító, de udvarias hangon) A siklósi várban a nagyasszonyunk által adott szent példa és a tisztességes rend őrzi a szemérmet és nem holmi lakatos kulcsos szerkezet.

Nyikordulva nyílik a belső várkapu és lánccsörgés közepette 10 rab parasztot terelnek a börtönök felé. A börtönajtó előtt megáll a csoport, amelyet két alabárdos őrrel együtt a sántító Porkoláb Gáspár kísér. A várudvar kiemelkedő szegletén állók a zaj irányába fordulnak.

BIKA   De lakat és kulcs is akad, amint látom.

ÉLIÁS   Mint minden várban, ahol az úrnap pallosjoga van és Isten kegyelméből az igazság és a rend zálogosa.

Közben kinyitják a börtönajtót. A szemben levő ajtóból két szolga egy szélesebb deszkát hoz, amelyen lécek résében cipók vannak egymás mellé rakva. A rab parasztok egymás után lépnek a cipókhoz, elvesznek egyet-egyet.

BIKA   Mifélék? (Nézi a cipóosztást)

ÉLIÁS   (megfontoltan) Melyik, milyen. Az a félkezű öreg tizenkét esztendeje fényesíti a bilincset. Dózsa György hadában legénykedett. Csak azért kerülte el a karóbahúzást, mert híres törökverő legény volt annak előtte. Négyen szökött jobbágyok, akiket az 1514-es évi titulusok értelmében láncon hoztunk vissza, mivel elköltöztek a falvaikból. A többi, ahány, annyi fajta bűnnel terhelve hordja a vasat. Kettőnek már köszörüli a pallost a bakó, csak éppen most a török miatt sok a munka. A várárok fenekét karózták egész nap … Üdvös munkával raktak fogakat az égbevezető lajtorjába. (Fanyar haraggal)

BIKA   Melyik az a kettő?

ÉLIÁS   (odapillant) Utolsók a sorban …

BIKA   Miféle bűnt követtek el a nyomorultak?

ÉLIÁS   Az alacsonyabbik lázított. Azt ordítozta a kilenced­szedőknek, hogy a török alatt jobb sora van a népnek. Néki mind­egy, ha sarlót tűznek a torony tetejére, és nem keresztet. A magasabbik: meg­átalkodott eretnek. Járja a falvakat, a nagy ítélet közeledtét hirdeti. Még itt a börtönben is prédikál esténként, és ha megszállja az örög, addig énekel, míg az őrök kopjanyéllel fejbe nem verik.

PORKOLÁB   (közben átmegy a színen, melléjük érve süvegei, és kimegy a kápolna mellett)

BIKA   Nem paraszti forma … (Nézi töprengve)

ÉLIÁS   Jó szemed van, uram (mondja neki merően). A pécsi egyetem diákja volt valaha … Mondják, a legkiválóbbak egyike. Talán éppen azért kísértette meg és törte jármába az ördög (sóhajt).

PORKOLÁB   (a kápolna melletti átjáró ajtón tér vissza. Egy szakállas aggastyánt terel a várudvar felé, de megtorpannak at ajtó előtt, amíg a porkoláb a zárral bajlódik)

ZÁRKÁNDI   (Bikának suttogja) Ennek az öregnek elvette eszét az Isten! Lépjünk el az útjából! (Húzódik hátra)

BIKA   (önkéntelenül helyet ad a magaslat peremén) Dühöngő?

ÉLIÁS   (miután ellép az útból) Az utóbbi hó­napok­ban a taposó­malom, amivel a vizet hajtja fel a palotába, meg­csillapította kissé.

PORKOLÁB   (megérinti a súlyos vasgolyóhoz bilincselt aggastyánt, és int, hogy induljon)

AGGASTYÁN   (két kézben tartva a vasgolyót, elindul a magaslat peremén, de Bikáék csoportjához érve megtorpan. Bal kezébe veszi a vasgolyót, magához szorítja, hogy tartani tudja jobban, jobb kezét magasra emeli, majd Bika Imrére mutat) Imre!… Téged ismét megkeresztellek a teljes szentháromság nevében.

PORKOLÁB   (Megtaszítaná, hogy tovább induljon) Eridj, öreg!

BIKA   (kíváncsi zavarral odalép hozzá) Te ismersz engem?

AGGASTYÁN   Az évben hullott ki Mátyás kezéből az országalma, amikor fejedre öntöttem a szenteltvizet.

BIKA   Márton … Martinus páter? Élsz?

AGGASTYÁN   (felnevet) Az országalma vaslabda … (emeli magasra a lánchossza szerint a vasgolyót) Mélyberántja, aki megfogta … Ulászló Corvintól elragadta … (erőlködik, torz nevetéssel dobja Bika felé a vasgolyót), gördül, gördül a vaslabda.

BIKA   (elugrik a vasgolyó elől, amely a láncnál fogva földre rántja az aggastyánt)

ÉLIÁS   (riadtan a kapu felé kiált) Őrt állók! Ide! (A kaputól hét alabárdos sietve indul feléjük)

AGGASTYÁN   (próbál feltápászkodni) Ország kupeceihez – Légy kegyetlen, Isten! Corvin árulóihoz – Légy kegyetlen, Isten!

Kántálja, litániaszerűen a golyó körül vergődve. Közben a két alabárdos sietve érkezik, az egyik ütésre emeli alabárdja nyelét, de Bika Imre megfogja a kezét.

BIKA   Ne üssétek!

ÉLIÁS   (keményen az alabárdosokhoz) Vigyétek! (A két alabárdos megragadja az aggastyánt, és vonszolja a börtön felé. A lánc végén csúszik utánuk a vasgolyó)

PORKOLÁB   (szabadkozva) Megbocsássanak … Az elmúlt hetekben szava sem volt…

ÉLIÁS   Egyedül legyen a tömlődben …

PORKOLÁB   Úgy lesz, uram! (Biceg sietve a börtön felé)

AGGASTYÁN   (a börtönajtóban) Ország kupecéihez – Légy kegyetlen, Isten! (Ordítja, de lelökik a lépcsőn)

PORKOLÁB   (a börtön előtt álló rabokhoz érkezik, csak lefelé mutat, és int a másik két alabárdosnak. Azok fegyverük nyelét vízszintesen maguk elé tartva taszigálják az ajtóba a rabokat, végül, amikor feljön a két alabárdos, rácsapják az ajtót, és a Porkoláb a kampóba kattintja a lakatot)

BIKA   (Eliáshoz) Mióta tartjátok vason a szerencsétlent?

ÉLIÁS   Öt esztendeije, Nándor és Zimony eleste után verődött erre a tájra. Átoklitániáját bömbölte a vásáros nép között… Az alja csőcselék először röhögött rajta, de később együtt harsogta vele: „Légy kegyetlen, Isten!”

BIKA   Corvin János elűzése után tűnt el az udvarunkból. Apám azt hitte, meghalt.

PORKOLÁB   (Eliásboz lép) A falhoz táncoltattam … A kőfaragónak adhatok be bort?

ÉLIÁS   (hidegen) Böjtre vetett rabnak nem jár!

PORKOLÁB   Napok óta emészti életem és fenyegetőzik.

ÉLIÁS   (elfordul) Megmondtam!

PORKOLÁB   (Meghajol, és elsiet. Felvesz egy cipót, és a kínzókamra ajtaján át eltűnik)

BIKA   Ott kit őriznek?

ÉLIÁS   Miklós mestert, a kőfaragót!

ZÁRKÁNDI   (belekottyantva) Mivelhogy az a bizonyos ördög, akiről példálódzott kegyelmeid, ugyancsak megtalálta hozzá az utat. (Bizalmaskodón) Mindenféle pucér lányokat rajzolt (halkan), és agyagból megmintázta az egyiket.

BIKA   Láttátok a szobrot?

ZÁRKÁNDI   (int ÉLIÁS háta mögött: igen) Nem láttuk, uram. Tisztjeink éberek voltak … időben jelentették … Azóta elmélkedhet a mester azon, hogy a mi Őszentségének a pápának szép … szóval, ami Rómában fürdőző istennő, az itt minálunk csak egy pucér, parázna nőszemély.

ÉLIÁS   (magyarázóan) Diánát mintázta meg a mester, de a feje az öreg kovácsmester lányát formázta. (Rendreutasitóan) Mivel az apród urak műveletlensége folytán botránykő lett volna a szobor … Valamennyien helyeseltük, hogy nagy­asszonyunk a szobrot szétverette, és a mestert negyvennapos böjtre vetette.

BIKA   (fanyar gúnnyal) Jó dolgotok van, ÉLIÁS uram! A török már átkelt a Dráván, a Szerémséget végigdúlta, meggyilkolta a férfiakat, meggyalázta asszonyainkat, drága szüzeinket… (kissé fellobban) Nálatok egy holt szobor válik botránykővé, miközben odalent a szüzek virágát szpáhik és janicsárok kötik csokorba – rabszíjjal!

ÉLIÁS   Uram … szeretném hinni, tudod, hogy kedves vendég vagy ebiben a várban (hangzik kissé fenyegetően).

BIKA   (hűvösen) Parancsot adnál valakinek, hogy szállásomra vezessen?

ÉLIÁS   (szertartásosan) Nagyasszonyunk személyesen szokott jóéjszakát kívánni a vár vendégeinek a könyörgés utáni kihallgatáson.

A kapu felől újabb csoport érkezik: a várnagy, két „rangbéli” kísérővel, egy lovas hadnaggyal és egy darabont hadnaggyal, mögöttük négy katona főn, két lovas és két darabont „főlegény”.

VÁRNAGY   (gyors, de határozott, kemény lépésekkel tart a beszélgetők csoportja felé, amikor a lépcsőhöz ér, a hadnagyok és a főlegények lemaradnak mögötte, felsorakoznak a lépcső alján; a várnagy Bikához és Éliáshoz lép) Bocsásd meg uram, hogy csak futtában köszöntöttelek, de kapuzáráskor – kivált ilyen vészterhes időkben – a várnagyra számos felelősség hárul.

BIKA   (kezét nyújtja) Csak egy éjszakára kértem bebocsátást. Reggel indulok Mohácsra.

VÁRNAGY   Most érkezett vissza lovashadnagyom a táborból (mutat a lépcső alján várakozók felé). Két hordó bort vittek a temesi főispánnak és a váradi püspök úrnak.

BIKA   (felélénkülve) Péter és Ferenc urak is megérkeztek?

VÁRNAGY   Péter úr hadával Zimonytól a Duna bal partján kerülgette a szultáni sereget. A püspök úr egyenest Mohácsra vitte bandériumát.

BIKA   Milyen híreket hozott hadnagyod?

VÁRNAGY   Domján! (Int a lovashadnagynak)

DOMJÁN   Csak amit láttam és felszedtem, arról beszél­hetek. Uraikkal nem találkoztam: egész nap folyt a haditanács. Úgy láttam, a sereg lelkes, kivált a fiatalja bizakodó. (Az apródok kíváncsian sereglenek a beszélő köré) Bár mindenki tudja, hogy a török sereg háromszázezerre tehető, és a mi seregünk száma mintegy húszezer.

BIKA   Háromszázezer és húszezer?! (Ismétli tompán)

DOMJÁN   Szó szerint ezt kérdeztem én is! De meg­nyugtattak, hogy a három­száz­ezres török sereg nagy része keresztény, akit Bolgárországban, Szerbiában kényszerített hadába a szultán, vagy ha nem is keresztények: keresztény szülőktől származnak! Ezeknek képviselői és Tömöri érsek meg­bízottai állandó tárgyalás­ban vannak. Meg­egyeztek abban, hogy a csata kezdete után ők is a töröknek fordulnak, hiszen ha megsemmisítik a szultán seregét, akkor az ő hazájukat is felszabadítják a török zsarnokság alól. Ezt beszélik táborszerte. No, akad olyan is, aki naphosszat gunnyaszt a sátor árnyékában, és olyan fehér az arca, mint a mész.

BIKA   Kitől hallottad? (Hitetlenkedik). Neveket mondjál!

DOMJÁN   Beszélik azt is – mondom, csak hallottam! –, hogy a szultán tüzérségével is megállapodott Tömöri érsek: a német és olasz zsoldosok – akiket a szultán csengő aranyakért vásárolt össze Nürnbergtől Genuáig – a csatában a magyar sereg fölé lőnek Részben, mert az egyházi átoktól félnek, részben: az érsek tízszeres aranyat ígért nekik.

VÁRNAGY   (kis szünet után) Nos, ezek a délelőtti hírek. A hadnagy szekereket kísért, délben indult vissza. A délutáni helyzetet nem ismerem, de amit mondott, az fölöttébb biztató.

BIKA   (elgondolkodva) No, reggel úgyis útnak indulok… néhány nap és halálos pontossággal kiderül, hogy mindebből mi igaz, és mit szült a rettegő képzelet önmaga vigasztalására.

VÁRNAGY   (kissé zavartan) Nagyeszű urak hányják-vetik az ország sorsát a mohácsi mezőn! Ha mindez, amiről had­nagyom hírt hozott, nem lenne igaz: nem tipródnának hiába! Nem várnák be a sarkukba a tizenötszörös túlerőt! (Vigasztalja magát és környezetét). Mert nekem az a véleményem, hangsúlyozom, hogy csak az egyéni nézetem, mivel húsz esztendeje forgatom a kardot, javarészt itt, a déli részeken … (A magyarázkodásba közeledő kürtölés vág bele, sajátos „hívót” fújnak ismételve, újra és újra. A várudvaron levők némán figyelik a hangokat, amikor harmadszor hangzik, most közelről és tisztán, a várnagy felkiált) Ez a váradi püspök úr jele! Tisztán hallottam, az első két rikoltás az ősi Percnyi hívó, az utolsó a püspök úr jelzése, nyolcéves kora óta használja, akkor lett erdélyi püspök! Istenem, de elröppent az idő! (Ismét hangzik a kürtjel, a mindeddig katonás várnagy izgatottá válik) ÉLIÁS uram, nékem nyomban a kapuhoz kell mennem, a püspök úr várunk kegyura, örökösödési jogon ő itt a tulajdonos … még akkor is, ha nagyasszonyunkkal évek óta perben állnak … (tanácstalanul fordul Éliáshoz, hallgatja a kápolnából felerősödve kiszűrődő hangokat) Zárkándi fiam, füleld meg, mennyi lehet még az ájtatosság végéig!

ZÁRKÁNDI   (a kápolna ajtajához siet)

VÁRNAGY   (kissé ideges ingerültséggel fordul Éliáshoz) ÉLIÁS uram, szólaljon meg már, adjon tanácsot! Ájtatosság közben nem zavarhatjuk nagy­asszonyun­kat, de Ferenc urat sem várakoztat­hatjuk odakint éjszaka!

ÉLIÁS   (megfontoltan) A két hordó bor, amit ma nagy­asszonyunk parancsára a mohácsi táborba vittek, arra enged következ­tetnem, hogy a válságos idők megenyhítették a peres feleket. Nagy­asszonyunk intézkedése – melyet, hangsúlyozom: önszántából tett –, szerintem a békesség poharába való bort jelentette. Ha a püspök úr most itt meg­jelenik, feltételezem, mostoha anyjának kívánja megköszönni a figyelmességet.

ZÁRKÁNDI   (siet vissza) Erős negyedóra lehet még hátra. Ahogy kivettem, még csak a harmadik tizednél tartanak a szentolvasóban … ha hozzáveszem a könyörgéseket, még több is!

VÁRNAGY   (újabb kürtölésre, sürgölődve intézkedik) Emberek! Őrség, fegyverbe! Apródok, fáklyát! A püspök úr elé!

Indul a kijárat felé. A hadnagyok, főlegények mögéje sorakoznak, az apródok felragadják a kút kávájába tűzdelt fáklyákat és kétoldalt követik a menetet.

DARABONT HADNAGY   (a kapuboltozat alá érve, harsányan kiáltja) Őrség! Fegyverbe! (A boltozat alatti, jobboldali ajtó felől alabárdosok sietnek elő)

PORKOLÁB   (sietve érkezik a kínzókamra ajtajából. Éliáshoz) Főtárnokmester uram! Igaz, amit ez a parázna lelkű kőfaragó mondott? Igaz, hogy Ferenc püspök kürtőket a kapu előtt?

ÉLIÁS   A várnagy úr már elindult, hogy fogadja az érkezőt. A kürtjei, amit fújnak, valóban a Percnyi-hívó, a püspök úr jelével kiegészítve.

PORKOLÁB   (kissé meghökkenve) Akkor nem csodálom, hogy a mester akkorát röhögött! (Hangosan tanakodva) Most mi az ördögöt tegyek? Rákérdezhet a püspök, hogy milyen sora volt az emberének.

ÉLIÁS   (hűvösen) Nagyasszonyunk csak fegyel­mezte a böjttel. Mindazonáltal, tanácsolom, hogy vigyél be neki egy hasasabb korsó bort. Ha jókedvre derül tőle – haszon. Ha bűzlik tőle – a szava fabatkát sem ér. Ha elalszik tőle – az lenne a legjobb.

PORKOLÁB   Kegyelmed mindig csak talál megoldást. (Elsiet)

BIKA   (kíváncsian Éliáshoz) Miért ekkora ügy egy kőfaragó mester?

ÉLIÁS   Négy esztendeje küldte Ferenc nagyasszonyunk kérésére, hogy szép fatagványokkal ékesítse a várat. Ez a kútkáva, többük közt, az ő munkája, meg a kápolnában néhány faragás, és más dolgok is. Csakhogy rettenetesen furcsa természete van. (sóbajt) Megfertőzte a külföldi kóborlás… néha megmakacsolja magát. (sóhajt) Én mondom, uram, inkább egyetlen faragott kő se ékesítsen egy várat, ha ilyen ember tartása az ára. (Újabb kürtjelzés hangzik, ez nem a Perényi szignál. Úgyszintén szignál, három rikoltással, de másfajta) Ez meg mit jelent? Valaki tréfát űz velünk?

Ismétlődik az előbbi kürtjelzés

BIKA   (fülel, majd Éliáshoz fordul) Úgy vélem: ez a Móré család hívója … mégpedig Fülöp püspöké.

ÉLIÁS   A pécsi püspök? Lehetséges… Ő is Mohácsra tarthat. Vagy Szederkényen át, vagy erre vezet az út.

BIKA   Zsinat lesz itt ma éjjel, tárnokmester uram!

ÉLIÁS   (kissé gondterhelt) Nehéz idők …

BIKA   Még mindig könnyebb két magyar püspököt vendégül látni, mint egy török szultánt.

PORKOLÁB   (siet elő egy nagy korsóval) Tavalyi malvasárival töltöttem meg, ezt szereti a beste, mert gyorsan a fejébe száll.

ÉLIÁS   (bólint) Csak iparkodjál, Porkoláb uram! Ahogy hallom a ricsajról, már a belső kapu felé tartanak a vendégek.

PORKOLÁB   Ezt kéne a törökre küldeni, az ilyen mihasznát…(El)

BIKA   Porkoláb kománk, úgy látszik, nem értékeli a művészetet!

ÉLIÁS   Mi a művészet, uram? Ezt árulja el egyszer valaki! Már az ilyen! Mert az ötvösöket magam is becsülöm. Aranyiból, ezüstből szép kelyheket művelni az úr teste és vére számára. Vagy királyi, főúri ruhákra boglárt, kötőt, násfát cifrázni! Az érték, uram, a világon bárhol. Azt egy ládába teszem, viszem bárhová, I és mindenütt megadják az árát. De a faragott kő csak ott mutat, ahová beillesztik. Az nem érték, kidobott pénz. Kőiből húzzanak falat a szél, az eső, a tél ellen, emeljenek bástyát az ellenség ellen. De sohasem érthetem meg, hogy ez a kútkáva itt, kinek, minek hajt bármi hasznot! – Egy téglafal ugyanígy megtenné! Vagy nézd, uram, azt a csúcsos keretet, ott bent, a falban. Számomra érthetetlen, hogy fölös cifraságokért annyi pénzt hajigáinak ki az emberek.

BIKA   ÉLIÁS uram, ha megkérdezhetném: merre jártál eddig külországokban?

ÉLIÁS   Semerre. De nem is hiányolom, uram. Voltam: Budán, Pozsonyban, Terebesen, Valkón, és öt esztendeje Győrben meg Komáromban meg lefelé Pestig a Duna mentén a királyné kíséretében. Ahhoz, ami az én dolgom, ennyi éppen elég.

A kapu felől harsány énekszó hangzik. Fáklyák lobognak a menet élén. Elől jön a várnagy és kísérete. Mögötte, egymás mellett a két püspök, Petényi Ferenc és Móré Fülöp lovagol, könnyű, előkelő papi ruhában. Lovaikat csatlósok vezetik. Két oldalukon kisszámú kíséret Petényi és Móré címeres, merevített zászlóival. Mögöttük vegyes öltözetű fegyveresek vonulnak be a várba. Jókedvű, 18-2o éves fiatalok. Némelyik olaszosan, mások déliesen, török hatású ruházatban. Fegyverük lándzsa, alabárd, amit vállukon hoznak. Dúdolnak egy trubadúr dallamot, nem szöveges éneklés, trallaláznak csupán, de a dallamra lépnek.

A várnagy felsiet a lépcsőn. A kútkáva és az emelt rész szegélye között áll Éliás, kissé hátrább Bika.

ÉLIÁS   (két lépést a püspök elé lép, mélyen meghajlik, és megfontoltan beszélni kezd) Püspök urak, nekem jutott az a szerencse, hogy amíg nagyasszonyunk esti ájtatosságát végzi, köszöntsem magas vendégeinket. A váratlan látogatás, amely őszintén hiszem, hogy különös örömére szolgál úrnőinknek, bizonyos feladatok elé állítja a tárnok­mestert. Püspök urak! Tudom, hogy úrnőim nevében teszem fel a kérdést – addig is, amíg vele nem találkoztak – mivel szolgálhatok kegyelmes­ség­tek­nek és a nemes kíséretnek, hogy várunk és nagyasszonyunk jóhíre mind­annyiszor megfényesedjék, valahányszor erre az estére emlékeztek.

PERÉNYI   (könnyedén) ÉLIÁS uram! Köszönöm szavaidat. Tudtam, hogy jó gondolatot sugallt Bacchus, amikor a kellemes ajándékot megízleltem. A pécsi püspök úrral és szép számú csapatával, amely a királyi szóra Mohácsra tart, a várkapu előtt csomózta útjainkat Hermes. Nézd, mennyi erős, fiatal hadfi, a pécsi egyetem diákjai csaknem valahányan. (A diákok kiáltozni kezdik kórusban: „Vivant episcopi! Vivant episcopi!” Perényi mosolyogva néz körül a vivátozókon, majd könnyedén meg­emeli karját. Csend lesz az udvarolt) Azt várjuk, ÉLIÁS uram, hogy sürgősen vacsorát adatsz a fáradt hadnak, megmerítteted kupáikat isten­dicsérő tenkesi borral, gondoskodsz nyugvóhelyükről. Mi pedig, Fülöp atyámfiával megvárjuk úrnőd áhítatosságának végét, hogy illendően elébe járulva köszönthessük.

ÉLIÁS   Máris intézkedem, uram! Várnagyunk addig rendelkezésedre áll. (Meghajol, és az előre furakodó Porkolábot magához inti)

PORKOLÁB   (odasiet hozzá, és megállnak a lépcsők nézőtérhez simuló nyúlvány áriát)

ÉLIÁS   (suttogva utasítja a Porkolábot) Beveze­tem őket a déli nagyterembe, és adatok nékik mindent a püspök úr paran­csa szerint. Te pedig szaladj körbe, és zárd be az összes ajtókat, ame­lyek a kisasszonyok és a szolgálók traktusa felé vezetnek, mert az ilyen meg­buzdult diákok ezer kőfaragónál is vakmerőbbek!

PORKOLÁB   Mennyi csapás!

ÉLIÁS   Ne siránkozz! A kulcsokat fűzd az övedre! Fejed­del felelsz, hogy egyetlen harcias kurafi se férkőzhessen nagyasszonyunk liliomos kertjébe!

PORKOLÁB   Rohanok, uram! (Elsiet)

ÉLIÁS   (harsányan) A pécsi püspök úr bandériumának hadnagyát szólítom.

PÉCSI HADNAGY   (odalép hozzá) Én vagyok, uram!

ÉLIÁS   Arra kérnélek, vezesd utánam a lelkes csapatot! (Elindul a bolthajtásos kapualj felé)

PÉCSI HADNAGY   Emberek! Diák urak! Induljatok utánam!

A diákok ismét rázendítenek a trubadúr dallamra, és vonulnak a kapualj felé. Amikor odaérnek és megbomlanak a soraik, ismét harsogni kezdik: „Vivát episcopi!” Majd hirtelen elcsendesedve eltűnnek a jobboldali folyosón, vagy a nagy pincében.

PERÉNYI   (Móré Fülöppel együtt megáll a kút és a leg­magasabb rész szögletén. A kápolnából – most, hogy csend lett az udvar­ban – ki­hallatszik egy kesergő, sirató dallam. Petényi, tompa egykedvűséggel szólal meg) És harmadnapra nem lesz feltámadásuk …

MÓRÉ   (kérdően fordul hozzá; a Várnagy, Bika és az apródok kissé hátrább húzódnak, hogy a püspököket ne zavarják:) Olyannak ítéled a helyzetünket?

PERÉNYI   Végzetesnek.

MÓRÉ   (A várnagyék csoportjára pillant, a magaslat pereme felé tart, egészen közel lép a nézők első sorához) Beszélj világosabban. Az erdélyi vajda serege megérkezett?

PERÉNYI   Szegednél lehet, csak futárja hozta intő levelét, hogy bontson tábort Mohácson a sereg, és vonuljon sürgősen Buda felé. Ne vállaljon csatát, amíg ő meg nem érkezik erdélyi hadaival.

MÓRÉ   Ez természetes… ez okos…

PERÉNYI   Hiszed te és hittem volna én is, de le­torkoll­tak, és arcomba vágták, hogy gyáva vagyok. Két napja szakadatlan tanács­koztunk, próbáljuk az értelem erejével rábírni a megvadultakat, hogy addig vonuljanak hátra, amíg négy napi járóföldre van a szultán serege. Két napot vesztettünk… és ma döntöttek: a mohácsi mezőn csatát vállalunk.

MÓRÉ   Mekkora a sereg?

PERÉNYI   Tegnap számlálták: húszezer.

MÓRÉ   Tömöri érsek, Péter öcséd, a nádor, a herceg­prímás beleegyezett?

PERÉNYI   A brassói táborból, amely alig ötezer előhadat számlál, követek jöttek. Az ország­nagyokkal szóba sem álltak. Bevitték egy külön sátorba a királyt, hogy mit beszéltek vele, nem tudom. Őfelsége hamuszín arccal reszketett, amikor kijött. A krassói had követei csak ezután szóltak a gyűléshez. Harsogva intették az országnagyokat, hogy rá ne merjék venni a királyt a megütközés elhalasztására, mert akkor hátat fordítanak a töröknek, és megrohanják a Mohácsnál táborozó sereget.

MÓRÉ   Ez felségárulás!

PERÉNYI   A csata ezután elhatároztatott. Batthyány Ferencet várják, és rád is számítanak, atyámfia.

MÓRÉ   iSzáz lovast már előreküldtem és háromszáz gyalogossal – látod – megyek.

PERÉNYI   Ennyivel is több vértanút lajstromoznak majd oda- fönt az angyalok. (Nevet keserűen) Mondtam a kancellárnak: induljon Rómába, mert ennyi bolond szentet Néró császár arénáiban sem hajtottak a biztos halál elé. (Könnyedebb hangra vált) Szóljunk a várbeliekkel, még úgy vélik, hogy keserves titkaink vannak, holott: ilyenkor már felszabadul a lélek. A bizonytalanság gyötrelmét elfújta a biztos halál szele. (Felnevet és elindul a Várnagyék csoportja felé)

VÁRNAGY   (az apródoktól követve elébe lépked) Parancsolj velem, uram!

PERÉNYI   Sajnálom, hogy elkerültük egymást had­nagyod­dal. Ö hozta a bort? (mutat Domjánra)

DOMJÁN   Énnekem jutott a szerencse, uram.

PERÉNYI   (egyik kísérőjéhez, aki a lépcsők alján áll) Öt aranyat neki! Hogy hívnak, fiam?

DOMJÁN   Domján a nevem.

KÍSÉRŐ   (pénzeszacskót nyújt át a hadnagynak)

DOMJÁN   Uram … ezen három lovat vehetek.

PERÉNYI   Szükséged lesz rá, fiam! (Megpillantja Bikát) Apród! Fáklyát az úrnak! Hadd látom, nem tévedek-e?

BIKA   (előrelép és könnyedén meghajol) Köszöntelek, szent-atyám! (hangzik kissé tréfásan)

PERÉNYI   Bika Imre! (Megöleli, majd Móréhoz fordul) A híres Bak nemzetség fia, akikben a nagy Botond vezér vére csörgedez!

BIKA   (Móré felé is könnyedén meghajol)

MÓRÉ   Tudok róla, hogy egyházmegyémben van ősi birtokod, de eddig nem volt szerencsém hozzád. (Nyújtja a kezét)

BIKA   Nemrég érkeztem Itáliából… Itthon várt a királyi parancs … Összegyűjtöttem embereimet. Holnap reggel én is Mohácsra indulok. Majd a csata után illő tisztelemet teszem.

PERÉNYI   A csata után… (de elharapja a mondat végét) Hány embert viszel?

BIKA   Tizenkét lovast.

PERÉNYI   Szerencsétlen szám! Küldd haza, amelyiket legjobban szereted. (Nevetgél)

BIKA   (Perényire néz, az legyint, és elfordul tőle)

VÁRNAGY   (kissé feszélyezett csendben, amelyet ismét kitölt a kápolnából szűrődő gregorián siralom) Jó híreket hozott a hadnagyom! Mondtam is az aggályoskodóknak … szóval én húsz éve forgatom a kardot, javarészt itt a déli részeken … És ha mindaz igaz, amit hallottam tőle …

A kapualj felől egy 10-12 főnyi diákcsapat érkezik sietve, a lépcső alján megállnak és mélyen meghajolnak.

MÓRÉ   (kissé hűvösen) Mit akartok … diák urak?

BARNABÁS   Nagy jó uraink! Társaink bennünket bíztak meg azzal, hogy valamennyiünk kérését tolmácsoljuk. Hálából a késői bebocsátásért, jóltartásunkért és a szállásért: engedélyt szeretnénk kérni arra, hogy tanulságos és szívderítő játékot rögtönözzünk itt a palota udvarán. Mint diákok, a nemes vendéglátást csak efféle szerény hálával viszonoz­hatnánk. Bízunk benne, hogy kacajra fakasztjuk a várnép előkelőjét és alját egyaránt.

MÓRÉ   Attól tartok, tiszteletre méltó diák urak, hogy sem a hely, sem az alkalom nem alkalmas arra, hogy kacagjunk. (Perényihez fordul) Ferenc atyámfia, nagyasszonyunk érkezéséig téged tisztelünk házigazdánknak, szólj, miként vélekedsz erről. Esti harang- kondítás… ájtatosság után… Nem farsangi karneválra jöttünk.

PERÉNYI   (élénken) Színjátékot, itt a palota­udvaron?

Az apródok odatolonganak a közeibe.

BARNABÁS   Színjátékot uram, ha ebben lelnéd kedvedet, tréfát, éneket, avagy megelevenítjük a „Test és lélek vetélkedése” című jámbor példázatot, ám, ha úgy tetszik, eljátsszuk az „Élet és halál vetélkedését”.

PERÉNYI   Az „Élet és halál vetélkedése”?

BARNABÁS   Ha azt parancsolod!

PERÉNYI   Vidámabb darab nincs a tarsolyotokban?

BARNABÁS   Ó, uram! Klasszikust parancsolsz, vagy modernet? Mindkét fajtából van bőven a tarsolyunkban. Ha klasszikusban lelnéd kedved, kézenfekvőnek tartanám Plautus „Hetvenkedő katonáját”, de attól tartok, félreértenék (kacsint a várnagy fele). Ez a darab a polgároknál mindig sikert arat, de a katonákra – számomra érthetetlen okból – a legvadabb ellenségnél is bőszítöbben hat. A „Szamárvásárban” mi boldogan lelnénk kedvünket, de meggondolatlan előadásától visszatart, hogy női szereplők kellenének hozzá. Bár ezen néhány cérnahangú .társunk – ha ruhákat kapnánk – könnyén segítene. De az a világ, amelyet Plautus bemutat, oly ismeretlen itt, hogy könnyen félreértenék. Az Amphytrionra gondolhatnánk, de egy istent – még ha görög volt, akkor is – oly színben bemutatni nem tanácsos, hisz nemcsak a nagyurak, az istenek is rokonok lesznek egyszer, ha elült köztük a harc.

PERÉNYI   Állj meg, fiam! Tetszik nekem a szellem, ahogyan látod a helyet, ahol előadásra szánod a pajzán rómait. (Az apródokhoz) Legénykék, ti milyen játékot néznétek szívesen?

ZÁRKÁNDI   (zavartan) Megvallom, uram …, mi csak egyszer láttunk effélét, egy passiót, de az meghatott nagyon. (Kiböki) De a diák azt mondta, hogy valami „modernet” is tudnak. Olyant mi sose láttunk …

PERÉNYI   (felnevet) „Modernet”! No, tessék, diák uram!

BARNABÁS   A legújabbak – amelyekről tudok – Lodovico Ariosto „Kincses­doboza”, amit Ferrarában mutattak be. Bernardo Bibiena kardinális úr „La calandria” című darabja, amely Urbinó-ban került előadásra.

PERÉNYI   Hallod, fiam? (fordul Zárkándihoz)

ZÁRKÁNDI   (zavartan) Nagy felelősség ez, uram! Én nem merek választani. Ha két lovat látok, tudom, melyik kéne, de Ariosto … meg Bibiena! Bocsánatot kérek, de nekem semmit se mondanak. Ám ha mégis 'kérhetek valamit, valami olyant szeretnék látni, amiben győz a magyar.

PERÉNYI   (elkomorodik) Ez hát a feladat ma estére, diák urak.

BARNABÁS   Ezt úgy értsem, hogy engedélyezed, uram?

PERÉNYI   Hallottad! Álljatok össze, és itt a várudvaron játsszátok el, hogy „Győz a magyar”!

BARNABÁS   Két effajta művecskét ismerek „Otranto ostromát”, és azt a Sibylla-játékot, amelyiket éppen 25 esztendeje adtak elő Budán.

PERÉNYI   (félbeszakítja) A ti dolgotok.

BARNABÁS   Köszönöm uram. Még csak annyit: néhány, a várban feltalálható eszközt, ruhadarabot kérnénk kölcsön.

PERÉNYI   A várnagy úr hozzásegít benneteket.

BARNABÁS   Vivant episcopi! (Elszaladnak szinte hancúrozva és kiabálják) Vivant episcopi! Vivant episcopi!

VÁRNAGY   (ijedten) Püspök úr! Nagyuram! A vár rendje! Nagyasszonyunk – félek – nem tartja alkalmasnak az időt tréfára, bohóckodásra!

PERÉNYI   (rápillant, és gőgösen odaveti) Ezt bízzad rám, várnagy. (Majd elfordul tőle, és a magas rész pereméhez lép)

MÓRÉ   (követi) Nem hamarkodtad el a döntést? Mégis, a nagyasszony megneheztel érte.

PERÉNYI   (ingerülten fordul meg, de tompult hangra fékezi indulatát) A szultán kétnapi járóföldre van … Tudod, mit kéne tennünk, Fülöp atyámfia? Korbáccsal verni Pécsig a diákjaidat! És ha a várfalaid gyengék, beűzni őket a Mecsek barlangjaiba! Mentsék, dugják el a koponyájukat! (Lobog fojtottan) Láncra- verni őket, amíg eszükre térnek! Mert holnap, vagy holnapután ezek a szájak már vérhabot köpnek! Ezek a fejek lándzsahegyek tetején játsszák el a szultáni sátor körül a história legostobább komédiáját (folytatja elkeseredve), mint a vásári pálcás bábfigurák.

MÓRÉ   (hűvösen, kissé sértődötten) Nem én hívtam őket harcba. Önként ajánlkozott az egész egyetem. Töprengtem: elfogadhatom-e áldozatukat? (Felcsattan) De a nemeseim nem jelentkeztek! Tavaly a hatvani gyűlésre Baranyából 1300 fegyveres indult, hogy akaratára hajtsa a királyt – mint mondták – a nemzet érdekében! Hol vannak most ezek a csahos urak?!

PERÉNYI   A táborban ezer is alig akad …

MÓRÉ   Tavaly tizenhatezren verték kardjukat a hatvani piacon! Értsd meg, atyámfia! Mi mást tehettem volna? Ezek kótyagos lelkesedéssel jöttek … elfogadtam áldozatukat…

PERÉNYI   Báró Burgio, a pápai követ mondta: nincs ebben az országban három ember, aki önzetlenül áldozná javait a hitért és hazáért…

MÓRÉ   Az én bandériumomban háromszáz ilyen van!

PERÉNYI   De hiábavaló ez az áldozat!

MÓRÉ   (vállat von) Vagy az, vagy nem az… Csodát is tehetnek ezek a magyar Tyrtaiosok … Lelkesedésük magával ránthatja a sereget…

PERÉNYI   És ha meghalnak?

MÓRÉ   (hűvösen) Legalább senki sem vádolhat majd, hogy nem tettük meg, amit lehetett. Haláluk, önfeláldozásuk érv lehet Rómában, Wormsban … bizonyíték a követek kezében … talán felbuzdulnak az ottani egyetemek.

PERÉNYI   Buzdulni, mindig buzdultak értünk …

MÓRÉ   Talán áldozatuk az égre kiált.

PERÉNYI   (Móréra néz, aztán cinikusan felnevet) Fülöp atyámfia … ugye, biztonságba helyezted a kincseidet?!

MÓRÉ   (sértődötten fellobban) A kettő nem érinti egymást. (Rendreutasító hangon) Egy vesztes csata után is tovább élhet az ország! Háromszáz fej lehullása nem döntheti el a haza jövendő sorsát!

PERÉNYI   Megértelek, atyámfia! (Még gúnyosabbá válik) Bocsásd meg indulatom. Lehet, hogy a magam életét siratom az ő sorsukon!

II.

Kinyílik a kápolnaajtó, az orgona záróakkordokat búg. A várnagy int embereinek, felsorakoznak a kihallgatáshoz. ÉLIÁS és Porkoláb gyorsan érkeznek, ők is odaállnak a magas rész kapu felé eső peremére. Perényi, Móré és Bika oldalt állnak a kápolna nézőtér felé eső szögletéhez- A diákok kiözönlenek az udvarra a lépcsők aljáig, de addigra a fal mellett sorakozó alabárdosok odasietnek, mintegy kordont alkotva. Az orgona még szól, amikor a kápolna ajtaján kilépkednek a szolgálók, majd az udvarló lányok, kezükben égő gyertya, vagy mécses. Megjelenik Kanizsai Dorottya. Előre lépked a kútig. A lányok, asszonyok követik, az apródok a szárnyakra állnak a fáklyákkal. A diákok közül Barnabás elkiáltja: „Vivat Domina! Vivat Domina!” Az egész udvarban zeng: „Vivat Domina! Vivat Domina!” Dorottya felemeli kezét üdvözlésre. Elhallgat a zsivaj.

VÁRNAGY   (előrelép és feszesen jelenti) Nagy­asszonyom! A kapukat harangkondításkor bezártam. Ám az esti ájtatosság alatt megjelent a mi Ferenc nagyurunk, majd csaknem egy­időben a pécsi püspök úr és csapata …

DOROTTYA   Hol vannak a püspök urak? (Szakítja félbe a várnagy mondatát)

VÁRNAGY   (mutatja) Várakoznak nagy­asszonyunk­ra.

DOROTTYA   (odafordul és sietve indul a három férfi felé) Ferenc… fiam! Fülöp püspök! Köszöntőm kegyelmeteket Siklós várában!

PERÉNYI   (kissé bohókás udvariassággal féltérdre ereszkedik, és őszinte indulatait leplezve, könnyedén beszélni kezd) Köszöntelek, úrnőm … anyám! Köszöntelek, mint afféle vándor, aki mielőtt hosszú útra indul, még egyszer betér oda, ahol ifjú volt… oda, ahová visszaviszi lelkét majd az álom, ha feje az út porába bicsaklik … a fáradtságtól… a részegségtől… – a haláltól.

DOROTTYA   (kissé zavartan emeli fel a térdeplő Perényit) Forró nap volt… Mohácstól ide, négy órát lovagoltál… És bizonyára megízlelted a bort?

PERÉNYI   (Felegyenesedik) Az első korty után egy régi tavasz illata buggyant fel bennem … Itt álltam és néztem a virágba borult gyüdi hegyoldalt. Mandulaerdők habos köntöse borította a Tenkest. Te is ott voltál, anyám … Emlékszel! Ezelőtt hét esztendővel, apám halálakor. Én kísértelek haza a temetés után. Terebesről… (Kis szünet után) Váratlanul tört ránk a tavasz Siklóson. A hó és a mandulák virága szinte egybeolvadt…

DOROTTYA   Akkor voltál itt utoljára. (Megállítaná a férfi szavainak áradását)

PERÉNYI   Meghalt apám … egyedül maradtam … Elolvadt a hó … virágzott a mandula … A nyugati szél a várig hordta illatát… Óráról órára fogyott a hó, és kibújt alóla a barna föld … Megállíthatatlanul!… A föld, amelyből vétettünk, s amivé leszünk … Dorottya!

DOROTTYA   (egy pillanatig elérzékenyülve hallgat, majd nagyasszonyt méltóságába feszíti magát) Ferenc… fiam! Kimerített az út, és bizonnyal Fülöp püspök is szívesen lepihenne. (Móréhoz fordul) Kegyelmed ossza meg velünk ezt az estét! (Bikára pillant) Intézzük el gyorsan az estéli formaságokat! (Indulna a Várnagyék felé)

PERÉNYI   (kissé felrebbenve) Anyám! Utólag kérném jóváhagyásodat!

DOROTTYA   (visszafordul) Mihez … fiam?

PERÉNYI   Itt ez a háromszáz pécsi diák …

DOROTTYA   Tárnokmesterem mindennel ellátja őket.

PERÉNYI   Lenne egy alázatos kérésük hozzád.

DOROTTYA   Hozzám? Nekik? (Csodálkozik)

MÓRÉ   (feszengve) Ferenc atyámfia akaratom ellenére szószólójuk lett.

PERÉNYI   Nézd, mennyi buzgó fickó … annyi idősek lehetnek, mint én voltam akkor … habzó mandulavirág … három nap múlva tört ágak… sárbavert szirmú fiai Pannóniának. (Felrebben) Ostobaság! (Higgadt, hűvös hangon) Azt kérik; adj engedélyt arra, hogy utolsó estjükön, amit biztos falak közt töltenek … itt a palota udvarán, tanulságos és vidám színjátékot rögtönözzenek.

DOROTTYA   Itt! Esti ájtatosság után? Amikor a szokások szerint mindenki pihenni tér?

PERÉNYI   Mikor volt szokás, hogy a kapuk bezárása után beállít várunkba háromszáz diák?

DOROTTYA   Csatába indultak… útközben pihenőt adni – elvárja tőlem Lajos király.

PERÉNYI   Hisz éppen ezért szólok a nevükben. Azt is tudd: mit várnak ők! Fiatalok, értsd meg őket, anyám! Mulatni és mulattatni akarnak, hálából mindazért, amit kaptak, és amit jelent nékik ez a vár. (Ridegen Dorottyához lépve) Meghalnak! Dorottya! Értsd meg! Holnap, vagy holnapután! (Enyhültebben) Anyám… Dorottya, add meg nekik „az utolsó éjszaka jogát”!

DOROTTYA   Ferenc… rémeket látsz! „Utolsó éjszaka?” Diadalmasan vonulnak Pécsre, amikor ismét köszöntőm őket! (Próbálja elhitetni önmagával is)

PERÉNYI   (hirtelen) Gyere! Nézz a szemükbe! (Indul a diákok felé eső peremhez) Ezeket a szemeket már csak a halál dermesztő fátyolával letakarva látod újra, ha lesz bátorságod és erőd, hogy megments bennünket az ordasok és varjak gyomrától, akik majd ott fekszünk a halál kusza rendjén a mohácsi mezőn …

DOROTTYA   (tétován lép utána) Fiam … te félsz? Félsz, hogy meghalsz?

Móré és Bika tisztelettudóan utat engednek neki.

PERÉNYI   (csendesen) Az én számomra már csak meg­könnyeb­bülést hoz a halál. De ők, győzelmi hittel, kábán dalolva vonulnak kaszája elé.

DOROTTYA   Hallgass! Isten az égben …

PERÉNYI   (félbeszakítja) Nem az ostobákért tesz csodát.

DOROTTYA   (kis habozás után) Mit akarsz tőlem?

PERÉNYI   Mondtam: az ő számukra az utolsó éjszaka jogát.

DOROTTYA   (szembefordul Perényivel) Nem tehetem! Váram rendjét egy bal­sejtelmű hangulatért fel nem áldozom! Holnapra elmúlik a hangulat, de a rend oly csorbát szenved, melyért az a felelős, aki erre lehetőséget adott. „Utolsó éjszaka joga?” A rettegők és gyávák számára szabadság, akik már most a csata előtt feladták a harcot!

PERÉNYI   Vagy azoknak óhaja, akik sejtik bár, de önmaguknak sem merik bevallani, hogy rájuk borult az utolsó éjszaka!

DOROTTYA   Ha úgy is lenne, bár Isten erejében a végsőkig hiszek, kimondani a szót: „utolsó” … Ferenc! Ez istenkáromlás! Feladása minden reménynek! Tagadása annak, hogy a véges emberi erőn túl van olyan hatalom, amely sorsunkat, országunk sorsát vezérli!

PERENYI Tisztellek hitedért, anyám! Mégis megpróbálom megingatni szilárdságodat. Akik most tőlem engedélyt kérnek arra, hogy vidámkodjanak és másokat felvidítsanak – nem sejtik, hogy ez az utolsó éjszaka! Csak néked mondtam én is ezt a szót, hogy tudjad …, hogy hited magas falai közül többet pillanthass meg, mint a fölötted kéklő tenyérnyi ég. Ezek a kedves fickók az utolsó szálig győzni akarnak! Az életre vágynak! De lobogásukat már a halál táplálja, amint az agonizáló beteg erejét, aki hirtelen felül az ágyban, és kedvenc ételéből enni kér.

DOROTTYA   Mit jelentene az „éjszaka joga?” (Buggyan ki bizonytalanul a nagyasszonyból)

PERÉNYI   Bízd rájuk, anyám … Fiatalok. Ők csak játszani akarnak … Maguk sem tudják, hogy miért… csak játszani, játszani, játszani mindazzal, ami szép, hitet és értelmet sugall, amikor a szép már csak képzeletükben él, és hitük önálltatássá rákosodott.

DOROTTYA   Szörnyűeket beszélsz!

PERÉNYI   Pedig sejtelmeimnek csak satnya formáját adják vissza a szavak! Dorottya! Nézd őket! Várják igenlő válaszod! A te buzdító szavad kíséri őket tovább végzetük felé! Légy kegyes hozzájuk, mosolyod vigyék útravalónak az örökkévalóságba!

DOROTTYA   Ti továbbmentek, Ferenc… (Gyötrődik) De a meglazult rend az én gondom marad.

PERÉNYI   Adná Isten, anyám, hogy legnagyobb keserv­ként, utolsó órádon ezt emlegesd! De azt se feledd, ha ezek nem térnek vissza, örökké égni fog benned a vád, hogy háromszáz vér­tanúnak nem adtad meg az utolsó éjszaka jogát! (A diákokra mutat)

DOROTTYA   (fellobban) Hallgass, Ferenc! (Bizonytalanul ellép Petényitől, inkább csak azért, hogy szabaduljon a férfi hatása alól, de lendülete a diákok sorfala elé viszi, akik félreértve a helyzetet, vad és lelkes kiáltozásba kezdenek) Vivat Domina! Vivat Domina! (Harsog a várudvar. Dorottya most lassabban, bizonytalanul felemeli a kezét. Hirtelen csend lesz. Kissé fátyolos hangon, a diákok ragyogó szemébe meredve szólal meg a nagyasszony.) A váradi püspök úr tolmácsolta kérésieket. Legyen … Kívánom, kellemesen pihenjetek váramban … és adja isten: sokáig emlékezzetek arra, hogy milyen volt ez az éjszaka!

Kirobban a diákokból: Vivat Domina! Vivat Domina!”

BARNABÁS   (a diákok élén vezeti a lelkesedést) Vivat Domina!

DOROTTYA   (a várnagy elé lép, a zsivaj elhallgat)

VÁRNAGY   Nagyasszonyom, a vár kulcsait átadom. Alázattal kérem a jelszót éjszakára!

DOROTTYA   Elrendelem: a pécsi püspök úr diákjainak legyetek segítségére abban, hogy önmaguk örömére és várnépünk gyönyörűségére, itt a palotaudvaron Istennek tetsző játékot rögtönözzenek.

ZÁRKÁNDI   (aki közelben áll, boldogan elbődül) Vivat Domina!

Apródok, diákok követik példáját és éltetik Dorottyát.

DOROTTYA   (Perényiék felé fordul) Urak! Kísérjetek belső termeimbe! (Indul)

VÁRNAGY   (riadtan lép utána) Nagyasszony! A jelszót… A jelszót éjszakára!

DOROTTYA   (megtorpan) Éjszakára… A jelszó! Várnagy, a jelszó – figyeld! – ma éjszaka: „Jus ultimae noctis…”

VÁRNAGY   (kissé zavartan) Jus ultimae noctis… Értettem, nagyasszonyom: Jus ultimae noctis!

DOROTTYA   (int az udvarló lányoknak, és a menet megindul vissza a palotába. A gyertyák és mécsesek fénye felfelé hiszik, majd ablaktól ablakig tovább siklik. A menet eleje már a második emeletre ér, amikor a második fele az első emeleti folyosóra kanyarodik. Egyszerre indulnak meg a fények az ablakok mögött. Ablaktól ablakig világosodik meg a palota homlokzata. Most minden ablakban világít 2-2 gyertya vagy mécses. Dorottya és a három férfi eltűnik baloldalt. Az asztalra sok karú ezüst gyertyatartókat raknak az udvarló lányok. A „vénasszonyok” tálakat, kancsókat, kupákat hordanak fel. Amikor az asszonyok és a szolgálók menete eltűnik a palotaajtóban, ÉLIÁS az udvaron átveszi a „parancsnokságot”’.)

ÉLIÁS   (a diákok felé) Azt javaslom, kedves diák urak, hogy térjenek vissza most a tálak mellé, mert a vidámság üres gyomorral nem lenne igazi.

BARNABÁS   Vivat magister tavernicorum! („Vivat! Vivat!” – kiáltják a diákok és indulnak vissza az udvaron kívüli helyükre)

VÁRNAGY   (amikor elcsitult a diákok nyüzsgése) Feje tetejére állt a világ! Ki hallott ilyesmit, esti harangszó, kapuzárás után?

ÉLIÁS   Éjféltájra ezen is túlesünk, várnagy uram. Reggel úgyis továbbindul a had.

VÁRNAGY   (int Éliásnak, hogy lépjenek távolabb az apródoktól) ÉLIÁS uram! (Mikor távolabb kerültek, aggódva kérdi) Mit jelentsen ez a szó: Jus ultimae noctis – magyarul?

ÉLIÁS   Az utolsó éjszaka joga.

VÁRNAGY   (meghökkenve) Hát így állnánk? Az utolsó éjszaka?

ÉLIÁS   Nem a mi dolgunk, várnagy uram, hogy azon töprengjünk: miért ezt adta jelszavul nagyasszonyunk.

VÁRNAGY   Csak azért… az őrök is furcsállják a szokatlan jelszót … hogyan magyarázzam meg nekik az értelmét?

ÉLIÁS   Sehogy … csak mondják latinul.

VÁRNAGY   No, majd csak elmúlik ez az éjszaka is! (Indul) Emberek! (Int a kísérőinek, a hadnagyok és a főlegények elindulnak utána a kapubejárat felé, és kimennek a várudvarról)

PORKOLÁB   (Eliáshoz siet) Tárnokmester utam… a kulcsok … itt vannak nálam.

ÉLIÁS   Helyes! De nem árt még néhány óvintézkedés! (Az apródokhoz fordul) Zárkándi! Ha akarnak valamit a diákok, a lovagteremben vagyunk. Jelentsétek. (Indul Porkolábbal)

ZÁRKÁNDI   Megértettem, uram! (ÉLIÁS és a Porkoláb eltűnik a lovagterem bejáratánál, az apród int a társainak) Gyertek! (Az apródok a kút kávájába tűzik fáklyájukat)

BOLDIZSÁR   Rosszul választottál (mondja Zárkándinak) Azt kellett volna kérni, hogy „klasszikust” játszanak.

ZÁRKÁNDI   Miért? Abban mi lett volna a jó?

BOLDIZSÁR   (közelebb inti őket és suttogva magyarázkodni kezd) Én álltam nagyasszonyunk ajtaja előtt, amikor a kőfaragót dorgálta a pucér szobráért. A mester egyre azt hajtogatta, hogy az klasszikus forma! Meg így klasszikus, meg úgy klasszikus! Értitek! Abban, hogy klasszikus, abban sok huncutság lehet! (Nevet)

ZÁRKÁNDI   Az ördög érti ezt! Hiszen éppen azért mondtam, hogy „modernet”, mert a mester azt mesélte, hogy olyan modern játékot látott, amiben „kurtizánok” is szerepeltek.

BOLDIZSÁR   Mi az, hogy „kurtizán”?

ZÁRKÁNDI   (körülnéz, magához inti az apródokat, súgja nekik a szó magyar megfelelőjét, az apródok nagyot nevetnek)

BOLDIZSÁR   Nagy csúf vagy te, Zárkándi! És láttátok, milyen ártatlan ábrázattal kérte?

ZÁRKÁNDI   Azt reméltem, hogy megérti a diák. (Lemondóan) No, nem baj, az ilyen időkben azt is jó látni, ha eljátsszák, hogy győz a magyar. (Suttogva) Néhány szó a püspök urak beszélgetéséből megütötte a fülem. Én álltam legközelebb hozzájuk …

BARNABÁS   (három diák kíséretében jön sietve)

BOLDIZSÁR   Jön a diák! (Izgatottan szakítja félbe Zárkándi suttogását) Próbálj szót érteni vele!

ZÁRKÁNDI   (zavartan) Most mit akartok? Klasszikusokat vagy modernet?

BOLDIZSÁR   Mindegy, csak „olyan” legyen! (Mondja izgatottan)

BARNABÁS   (társaival felsiet a lépcsőn, a diákokhoz érve, udvariasan meghajol) Köszöntünk benneteket, apród urak. Néhány tanácsot szeretnék kérni kegyelmetektől. Mi vala­mennyien először vagyunk ebben a várban, és ahhoz, hogy emlékezetes legyen az éjszaka, néhány apróságot hasznos lenne tudnunk.

ZÁRKÁNDI   Kérdezzetek, deák urak!

BARNABÁS   Már csak a játék iránya miatt kéne tudnunk, miként oszlanak el a traktusok a palotában.

ZÁRKÁNDI   Értem, vagyis ki, honnan nézi majd … BARNABÁS   Csontvágó elméd van, apród uram. Vagy tartottak itt már színielőadást?

ZÁRKÁNDI   A passiósok… Ők is megkérdezték. No, nagyasszonyunk akkor ott ült a loggián (mutatja) néhány udvarló lányával és Vénasszonyaival. Most, gondolom, a püspök urak is onnan nézik a játékot. Az első emeleti traktuson a nemes leányok sorakoznak. Fölötte a szolgálók ágyasháza húzódik.

BARNABÁS   (a diákok felé pillant; azok összesúgnak)

ZÁRKÁNDI   (

Nevetnek valamennyien.

SIMON   (egyik diák) Olyasmi is előfordult már?

BOLDIZSÁR   (belekottyant) Egyszer… (de elharapja a szót)

ZÁRKÁNDI   (legyintve próbálja elsimítani a kottyan­tást) Ilyesmiről mindig fecsegnek a katonák, akár igaz, akár nem.

SIMON   Nekünk elmondhatjátok, apród urak. Holnap tovább lépünk … aztán, ahogy eddig nem voltunk itt soha … (Legyint)

ZÁRKÁNDI   (töprengve) Nem is azért… Inkább kegyelmetek árulják el, hogy miben lenne több pajzánság, ami klasszikus, vagy ami modern? (Közelebb hajol a diákokhoz)

SIMON   Mondtam én neked, Barnabás: a nemes apródok valami pajzánságot várnak.

BOLDIZSÁR   Persze, csak a hit és illem szabályai között!

BARNABÁS   Ez csak természetes. A mi szándékunk is az. Azért kerestük, tárnokmester uram, hogy előadjuk ma esti játékunk rendjét.

ZÁRKÁNDI   Jelentem néki a szándékotokat! (Sietve indul a lovagterembe)

SIMON   No, áruljátok el: miként esett, amikor valaki idegen zárat feszegetett? (Biztatja Boldizsárokat)

BOLDIZSÁR   (suttogva) Porkoláb uramról mesélik, hogy rajtakapta a várnagyot.

SIMON   És mi lett a vége?

BOLDIZSÁR   Azóta sántít Porkoláb uram. Sodrófával csapta meg a felesége, mivel a szobába toppanva jobban hitt a saját szemének, mint hites asszonyának, aki egyre azt hajtogatta, hogy várnagy­urammal egeret űztek, és eközben estek rá az ágyra! (Nevetnek)

SIMON   (nevetve) S közben a cickány beszaladt a lyukba?

BOLDIZSÁR   (nevetve) Kegyelmed mondta, nem én!

A palota ajtajában megjelenik ÉLIÁS és Porkoláb, mögöttük jön Zárkáncli. Az apródok és diákok szétrebbennek.

BARNABÁS   (diáktársaival ÉLIÁS elé lép) Domine magister Tavernicorum! Összeállítottuk szerény játékunk rendjét. Lesz benne vidámság és tanulság bőven. Csak néhány kellékért esedezem társaim nevében, hisz csatába indultunk, és nem komédiázni.

ÉLIÁS   Hallgatom, diák uram.

BARNABÁS   Amit tudunk, szerény szerelvényünkből állítjuk ki, de szükségünk lenne hat leányruhára, néhány tarka lepelre, nyolc darab létrára, egy fényesebb talárra. Asztalra, székre, ágyra és gyertyára. Tálakra, korsókra, jól csengő kupákra. Avult lepedőre, amelyért nem kár, ha elégne – végül: még csak egy vödör korom kéne.

ÉLIÁS   Porkoláb uram! Mindezt adja ki a diák uraknak.

BARNABÁS   (meghajol) Köszönjük, domine! Még csak annyit kérünk, a dobosokat, trombitásokat várnagy uram hívassa ide.

ÉLIÁS   Mi lenne az ő feladatuk?

BARNABÁS   Égzengés és mennyei harsonázás csupán. A finomabb muzsikát majd mi szolgáltatjuk.

ÉLIÁS   Amennyit tudok, összeszedetek.

BARNABÁS   Ez minden, uram! A többit már elvégezzük.

PORKOLÁB   Mit kíván még? (Indul a kapu felé)

BARNABÁS   (a diákok követik) Mondom: hat leányruha …

PORKOLÁB   Azt meg honnan vegyem? (Menet közben)

BARNABÁS   Nem kéne cifra, lehet egyszerű, mint a szolgálóké, amiből tucatszám akad ott, ahol ennyi jámbor hajadon él… (Eltűnnek a kapu alatt)

ÉLIÁS   (elgondolkodva néz utánuk, majd az apródokhoz fordul) Boldizsár! Eredj a várnagy úr után, hogy szedesse össze a dobosokat és kürtösöket!

BOLDIZSÁR   Igenis, uram! (Elsiet a kapu felé)

A kínzó kamra felől kissé borízű éneklés hallatszik, odabentről Miklós mester, a kőfaragó énekli:

Serkenj fel, kegyes nép,
Mert most jő a hajnal,
Aranyszál tollakkal,
Repdes, mint egy angyal

ÉLIÁS   (felháborodottan) A mester berúgott. Eredj, Zárkándi! Intsed csendre!

ZÁRKÁNDI   (elsiet a kínzókamra ablakához, és bekiált) Mester! Miklós mester, csendesedjék!

MIKLÓS   (közben még énekli)

Ingó-bingó fűszál,
Cifrán felöltözik,
Liliom rózsába
Meg is törölközik.

ZÁRKÁNDI   Miklós mester! Elkondították már az éjszakát!

MIKLÓS   (bentről röhögve) Elkondították, bizony elkondították azt régen!

ZÁRKÁNDI   Maradjon csendben, Miklós mester! A vendég diákok komédiáznak majd az udvaron.

MIKLÓS   (bentről) Ha meglátod, add át tiszteletemet a váradi püspöknek!

ZÁRKÁNDI   Kegyelmed tudja, hogy ő érkezett?

MIKLÓS   (bentről) Alig várom a pillanatot, hogy illendően köszöntsem.

ZÁRKÁNDI   Mester! Miklós mester! Az egekre kérem, maradjon csendben. (Rémüldözik)

MIKLÓS   (bentről) Add át tiszteletem a váradi püspöknek!

ZÁRKÁNDI   Megteszem, amint hozzáférek, megteszem! Csak most ne szédüljön meg kegyelmed! (Igen rémülten)

ZÁRKÁNDI   (siet Éliáshoz) Hallotta, tárnok­mester uram?

ÉLIÁS   Remélem, a deákok zenebonája elnyomja a szavát, és mire végetér a cirkusz, álomba dönti a bor.

VÁRNAGY   (négy dobossal és négy kürtössel, a két hadnagy és Boldizsár kíséretében megérkezik) Valóban, ÉLIÁS uram parancsolta ide a zenebonásokat?

ÉLIÁS   (nagy sóhajjal) Nyugodjon bele, várnagy uram. Elmúlik ez is, aztán nyugodtak lesznek itt az éjszakák megint.

PORKOLÁB   (érkezik a kapualj felől) Megszállta őket az ördög! Sok mindent megéltem, de ilyet még soha! Asszonyruhákba bújnak a férfiak.

VÁRNAGY   És ezeket viszi a török ellen Móré püspök úr.

A kapu alatt gyülekeznek a diákok, pisszegő utasításokkal szedik rendbe az „ügyelők” a furcsán megváltozott hadat.

BARNABÁS   (Tapsol néhányat, néma csend lesz, a kapu alatt, ezután az előbbi négy diák és hat lantos kíséretében szertartásosan elindul a kút felé)

ÉLIÁS   Úgy látszik, elkezdődik. Most legyen velünk az Isten! Porkoláb uram, a kulcsok?!

PORKOLÁB   Övemre fűzve mindahány!

BARNABÁS   (csoportjával szertartásosan a kúthoz lépked) Tárnokmester uram, kezdődhet a játék nyomban. Simon diákra bíznám a dobokat és kürtöket. (Simon int a dobosoknak és a kürtösöknek, és a loggia alá vezeti őket, ott felsorakoztatja egymást váltóan a 4-4 zenészt) Kálmán deák a díszletekért felel. (Int és Kálmán meghajolva, a kapukon visszasiet) Márton deák a bútorzatra ügyel! (Int és Márton is a kapuhoz siet vissza) Lukács deáké a feladat, hogy minden úgy történjen, ahogy vezénylem. (Lukács meghajol a kút és a kapu közötti rész közepén helyezkedik el) Most kérem, jelentsék a vár úrnőjének, hogy kezdődik a játék. (Int Simonnak)

SIMON   (beinti a kürtöket és a dobokat; díszjelet fújnak fokozódóan alápergetve)

ÉLIÁS   (int Zárkándinak, az apród besiet a palota kapuján, majd az első emeleti loggián látjuk átsietni. Éliás, a várnagy, a Porkoláb és a két hadnagy szintén felsietnek az első emeletre, és a palota ajtaja fölötti ablakba állnak, hogy a játékot láthassák. A palota emeleti ablakai kinyílnak. A mécsesek mellett az udvarló és szolgálólányok kíváncsi feje bukkan fel mindkét emeleten. Közben szól a díszjel, és odafönt a loggián megjelenik Dorottya, Perényi, Móré és Bika. Zárkándi besiet az udvarra, és az apródokkal elállja a palota kapuját. Amikor odafent megjelenik Dorottya és elfoglalja helyét, Barnabás int Lukácsnak, aki a kapualj felé jelez. A diákok, akiknek első sora égő fáklyát tart, egyszerre lépve, egyenes sorokban jönnek előre a tér egyharmadáig, közben harsogják; „Vivat Domina' Vivat Domina' Vivat Domina'” A dobosok, kürtösök fortisszimóba csapnak. Barnabás int Simon és Lukács felé, Simon a zenészeket, Lukács a diákokat inti le. Néma csend lesz)

BARNABÁS   (a csendben) Úrnője, nagyasszonya a siklósi várnak! Püspök urak és vendégek, mindahányan! Amint látjátok, a pécsi diákok előálltak, hogy kegyes engedelmetekkel fáklyafényiben és vidáman fogadjuk az éjfélt. Játékunk, amelyet rögtönzünk ma este, minden nézőnket fakasszon jókedvre! És ha itt-ott vaskosabb lesz a tréfa, ne véljétek azt, hogy a szívünk léha. Hitünkre mondjuk ma itt mindahányan, megálljuk majd a helyünk: holnap a csatában! (Int Simonnak, Simon int a zenészeknek, a dobosok röviden pergetnek, majd Barnabás és Simon intésére elhallgatnak) Elsőként illendőnek tartjuk, hogy örvendezzünk a szép nyárnak, amellyel megajándékozott bennünket az ég! (A diákok felé fordul. A lantosok a magas rész peremére állnak. Barnabás felugrik, a kút kávájára, és beinti a „Nyárkánont”. A nyárkánont először csak a diákok éneklik, majd a kánonrészbe belekapcsolódnak a palota ablakaiban kíváncsi nézőként elhelyezkedő női kórusok. Barnabás a kút kávájáról vezényli a kórust. Amikor az utolsó hang is elhal, mélyen meghajol körbe-körbe)

PERÉNYI   Brávó, deák, brávó! (tapsolni kezd, tapsol – egymástól átvéve a tetszésnyilvánítás módját – az ablakokban levő közönség is, csak Dorottya és az őt figyelő Éliásék nem nyilvánítanak tetszést. Perényi egy aranypoharat kap fel az asztalról és a loggia korlátján kihajolva kiáltja) Brávó, deák! Kapd el! (Dobja a poharat) A tied.

BARNABÁS   (elkapja a poharat és magasra tartva kiáltja) Vivat episcopus Perényi! („Vivat! Vivat!” – kiáltja a diákok tömege, majd Barnabás csendet int, Lukács felé, az a diákoknak int. Elhallgatnak. Barnabás int Simonnak, Simon a zenészeknek. Ismét felhangzik egy rövid dobpergetés. Barnabás leinti. – Simon leinti a zenészeket –, majd megszólal:) Most Kleiót, a múzsát szólítom, szálljon le hozzánk és legyen a bíránk e pannoni tájon! (Mutat a kapu felé. Lukács intésére szétnyílik a diákok csoportja, és a kapu alól egy lapjára fektetett létrát hoznak vállukon a diákok. A létrán áll a láthatóan sebtében felöltöztetett „Kleio múzsa”. A lépcsőig hozzák, ünnepélyesen együtt lépkedve. Amikor az elől lépkedők felkapaszkodnak az emeltebb részre, az „antik” pózban álló „múzsa” megbillen, előrehajol és hangosan szidalmazza hordozóit)

„KLEIO MÚZSA”   Álljatok meg, mert nyomban hanyatt esem! (Barnabás leugrik a kút kávájáról és segítségére siet, ugyancsak odaugrik Lukács is)

BARNABÁS   (fojtottan) Fogd a pofádat, Bálint! Most „múzsa” vagy!

„KLEIO MÚZSA”   (ingerülten, miközben felviszik a kút mellé) Akkor is! Ki látott seggre esett „múzsát” e „pannoni tájon”?

BARNABÁS   Kuss, ha mondom! (Lukáccsal együtt átsegítik a létráról a kútkávára, a „múzsát”) Mondd a szerepedet!

„KLEIO MÚZSA”   (Felveszi az antik pózt) Szólítottak a helikoni tájról… (Belenéz a kútba, riadtan kap Barnabás keze után) Fogd meg a kezem, mert beleszédülök a kútba!

BARNABÁS   (megfogja a kezét és súgja) Fogom, fogom, csak mondd már a szöveged!

„KLEIO MÚZSA”   Szólítottatok a helikoni tájról, ím, iddibbentem: mit kívántok? (Megbillen kissé a lendülettől, de Barnabás elkapja)

BARNABÁS   Ó, Kleio! Ki a történetírás múzsájaként ismered a múltat és méred a jelent, tégy igazságot Buda és Siklós között, akik egymással versengnek. (Félkézzel a múzsát tartja, félkézzel int Lukácsnak)

„KLEIO MÚZSA”   Lépjetek elém két ősi vár: Buda és Siklós! (Lukács int a kapu felé: két létrát hoznak az előbbi módon, a létrahordozók az emelt rész közelébe érve, felállítják a létrákat. Ekkor hosszú vászoncsíkok peregnek le a földig, amelyekre korommal fekete „fugákat” rajzoltak. A két létra most két „bástyát” ábrázol, kellő groteszkséggel)

„BUDA”   (Az egyik, a nagyobbik bástya elé lép, melle előtt sebtiben festett címert tart) Én Buda vagyok! Sziklából emelt falaim ölében bizton uralkodik a magyar király. Napkelte szórja be aranyával a lábam alatt hömpölygő Dunát.

„SIKLÓS”   Én Siklós vagyok! Kisebbnek mérnek, mint téged, Buda, és kisebb vagyok, mint Visegrádi (Ugyancsak címert tart) De mégis falaim között tartották rabként Zsigmond királyt, a császárt.

„BUDA”   Pártütőknek adtál hajlékot, tenkesalji vár? (Játssza a felháborodottat)

„SIKLÓS”   Csak országunk rendjére bírták lakosaink a császárt! (Játssza az indulatost)

„BUDA”   Koronás főre emeltek itt kezet! (Toporzékol)

„SIKLÓS”   Csak egy luxemburgi herceget tanítottak meg arra: habár fején a császári korona, de ez a föld Árpád óta a magyarok hona!

„BUDA”   Hallgass, szentségtörő Siklós! A felkent királyok Isten akaratából tartják a jogart!

„SIKLÓS”   De a királynak hatalmat csak az ország­lakosok együttes ereje ad!

BARNABÁS   (megrántja a „múzsát”): Most te következel!

„KLEIO MÚZSA”   (antik pózban beszélni kezd) Ó, Buda, ó, Siklós, csillapodjatok! Halljátok ítéletem: Buda nagyságával Siklós nem versenyezhet, de Siklós szépsége… (Belezavarodik a szövegbe, kizökken az antik pózból, segítséget kérdett fordul Barnabáshoz) Elfelejtettem.

BARNABÁS   (mérgesen megtaszítja) Belelöklek a kútba, ha nem mondod tovább!

„KLEIO MÚZSA”   (rémülten) De Siklós szépsége … (Hangosabban) De Siklós szépsége a pannoni táj minden liliomát idevonzotta (mutat az ablakokban levő nők felé) És én mondom nektek, Kleio múzsa a Helikonról, hogy Siklós boldog lehet, mert közel esik Mohácsihoz, ahol a magyar sereg várja a törököt, és istenuccse, úgy ellátjuk a baját, hogy Ázsiáig meg sem áll! Ezt el- hihetitek, mert én Kleio vagyok, a történelem, aki ezt tudom!

A diákok vivátozni kezdenek, az ablakokban tapsolnak a nők; „Buda” és „Siklós” felszalad a kút mellé és hajlongani kezd körbe-körbe. A múzsa is leugrik a kútkáváról, lehajítja magáról a múzsaruhát.

PERÉNYI   (megáll a loggián, csendet parancsol a kezével) Kleio múzsa! Majd keressél meg a csata után! Addig is fejenként egy arany a jutalmatok! (A loggiáról aranyat szór a szereplők közé)

BARNABÁS   (int Simonnak, az a dobosoknak, és kürtösöknek. Harsányan pengetnek, zengetnek. A diákok kapkodva szedik föl az aranyakat. A lantosok rendje is megbomlik, de Barnabás helyre ráncigálja őket; végül Simonnak ismét int, elhallgat a zenebona, eközben a „múzsa” és a „várak” sietve elvonulnak a kapu felé, ott a létrákat a falhoz támasztják. A létrák teteje az első emeleti ablakokhoz ér. Barnabás ismét beszélni kezd) Most egy klasszikus vígjáték következik. írója a nevezetes Plautus. Kis jelenetét Krisztus születése előtt vagy kétszáz esztendővel írta. Ezt azért mondom, hogy a pogány észjárásra magyarázatot kapjunk, és félre ne értsék a tisztelt nézők! (Taps. A kapu felé int Lukács. Márton vezetésével a diákok egy ágyat, egy asztalt, két széket hoznak, majd az asztalra dunyhát, kancsót és két kupát helyeznek. Ezután sietve távoznak. Barnabás int) Kezdődjék a játék! (Behúzódik Simon mellé a dobosokhoz)

„PORKOLÁBNÉ”   (női ruhába öltözött diák, magakellető kacérsággal az asztalhoz siet, meghajol körbe-körbe, majd elvékonyított hangon siránkozni kezd) Óh, egek, óh világ! Itt ez a forró nyár és hites uram, a derék Porkoláb, egész napon át a mezőségeket rója! Asztagba rakja a gabonát, számlája a legelésző marhát, és estére úgy elnyomja az álom, hogy dús tomporom hiába riszálom aszott ölébe! Óh, egek, óh, világ! Nem férfi már ez a porkoláb!

PORKOLÁB   (elbődül) Micsoda? Nem igaz!

VÁRNAGY   (visszafojtott nevetéstől pukkadozva csitítja) Ez „klasszikus”! Nem hallottad az előbb?

„PORKOLÁBNÉ”   (tölt az egyik kupába és iszik) Ölbe ejtett kézzel várom a pillanatot, hogy összeborzolja szemérmem! Ugye, senki se csodálja, ha vigasztalásul jó bort kortyolgatok? (Egy női hang az emeletről: „Senki!)” Lám, igazam van! De, ah, ki jön át a várudvaron? (Mímeli, kezével ernyőzött szemmel a leselkedőt; kimegy a magas rész pereméig) A várnagy úr! A délceg! Az erős! Jaj, megdobbant a szívem! Forróság környékez, oltani kell a tüzet! (Az asztalhoz siet és ismét iszik)

„VÁRNAGY”   (A várnagyhoz hasonló ruhába öltözött diák, ugyanolyan mozdulatokkal – amelyeket kissé karikíroz mint a várnagy, kardot csörtetve, sarkantyút pengetve közeledik. Fellép az utolsó előtti lépcsőfokra, és körbejárja a magaslatot; eljátssza, hogy beles az ablakon.)

„PORKOLÁBNÉ”   (egy fényes tálca tükréből figyeli a „várnagyot”, de állandóan domborított farát mutatja neki. Amikor a „várnagy” körbejárja a képzeletbeli szobát, Porkolábné fara ugyanúgy körbejár) Óh, egek! Óh, világ! Vajon mit akarhat! Csak tudnám, mit akarhat! (Az emeleti ablakban felvihog néhány asszony)

„VÁRNAGY”   (megáll, bajuszát akkurátuson pödörgeti, kardját csörgeti, majd beszól a képzeletbeli ablakon) Porkolábné asszony! Keresem az urát.

„PORKOLÁBNÉ”   (hirtelen odapenderül) Várnagy uram! Hogy rámijesztett kegyelmed ezzel a hirtelen szóval! A szívem majdnem kiugrik a kebelemből! (Mutatja dúsan kitömött kebleit) Ebből! Nem … Ebből!

„VÁRNAGY”   (nyaka megnyúlik, ahogy a képzeletbeli ablakon át lesi a „porkolábné” kebleitMutatja dúsan kitömött kebleit) Nem volt szándékomban, csak éppen keresem az urát!

„PORKOLÁBNÉ”   (biztatóan) Az én uram egész nap a mezőket rója. Asztagba rakatja a gabonát, számlálja a legelésző marhát. Óh, egek! Óh, világ! Nagyon fáradt ám esténként a szegény porkoláb!

„VÁRNAGY”   Fáradt-e?

„PORKOLÁBNÉ”   Fáradt bizony, szegény!

„VÁRNAGY”   Én bizony sohasem fáradok!

„PORKOLÁBNÉ”   Sohasem? (Kacérkodik)

„VÁRNAGY”   Soha ám!

„PORKOLÁBNÉ”   Pedig be akartam hívni egy pillanatra, hogy pihenjen meg kegyelmed!

„VÁRNAGY”   Csák éppen azért ülnék le odabent, hogy el ne vigyem az álmukat.

„PORKOLÁBNÉ”   (nyüzsgő izgalommal) Hiszen én is csak azért mondtam, várnagy uram! (Siet a képzeletbeli ajtóhoz, kinyitja)

„VÁRNAGY”   (szintén a képzeletbeli ajtóhoz siet és belép, nagy sarkantyúpengetős kakaskodással) Jó hűvös van idebent, Porkolábné asszony!

„PORKOLÁBNÉ”   (izgatottan, ingerlően) Én úgy érzem, hogy forróság környékez!

„VÁRNAGY”   (közelebb hozzá) Aztán … elárulná nekem Porkolábné asszony, hogy milyen tájon környékezi leginkább a forróság (Ficánkol egyet a „Várnagy”)

„PORKOLÁBNÉ”   (tettetett, de kacér szemérmességgel) „Olyan tájon”, várnagy uram!

„VÁRNAGY”   Hadd tapintom! Nékem hűvös a tenyerem!(Nyúl feléje)

„PORKOLÁBNÉ”   (hátrál az ágy felé) Óh, egek! Óh, világ!

„VÁRNAGY”   (követi) Biztosan a mezőn van a porkoláb?

„PORKOLÁBNÉ”   (az ágynál van) Óh, egek! Óh, világ! Hát, hol lenne ilyenkor egy dolgos porkoláb?

„VÁRNAGY”   Akkor jó! (Egy lépést közelít, „Porkolábné” az ágyra zökken, a „Várnagy” ráborul, az ágy leszakad alatt csak négy láb kapálódzik a levegőben)

„PORKOLÁBNÉ”   Óh, egek! Óh, világ! Várnagy uram! Várnagy uram! Uram! Uram! (Kapálódznak a lábak)

„PORKOLÁB”   (A Porkolábhoz hasonló öltözetű diák egykedvűen ballag a kapu felől. A palota ablakából visonganak a nők: „Ott jön a Porkoláb! Ott jön a Porkoláb!” „Porkoláb” gyanútlanul megy fel a lépcsőn, bepillant a képzeletbeli ablakon, furcsállóan megáll) Egy-kettő-három-négy … (Megrázza a fejét) Jól látok én? Reggel még két lába volt a feleségemnek! Egy-kettő-há- rom-négy… Óh, egek! Óh, világ! Ennek fele se tréfa! Ilyen nagy csizmái csak a várnagynak vannak! (Elszántan rohan a képzeletbeli ajtóhoz, és beront a szobába) Asszony, Asszony! Mit látok itt! (A „Porkolábné” és a „Várnagy” felugranak)

„PORKOLÁBNÉ”   Mit lát! Mit lát! Hát látta, amit látott! Ha van szeme!

„PORKOLÁB”   Mit műveltek itt ezzel a … a …

„VÁRNAGY”   (eléje toppan, kardjára csap) Vigyázzon a szavaira !

„PORKOLÁB”   De kegyelméd is vigyázzon ám! (Kakaskodik, majd az asszony felé fordul) Te trágár, te céda, te cemende, te léha!

„PORKOLÁBNÉ”   (odatoppan) Óh, egek! Óh, világ! Elment az eszed?

„PORKOLÁB”   Láttam, amit láttam! Paráznák!

„PORKOLÁBNÉ”   (fellobban, előkap egy sodrófát) Nyitottad volna ki jobban a szemed! Csúf rágalmazó! Ha tudni akarod: egeret fogtunk a várnagy úrral! Egy fürge egeret! Egy fürge egerecskét! Még sohasem láttam ilyen fürgét! (Sodrófával ütni kezdi a „Porkolábot”, az táncolva kapkodja a lábait)

PORKOLÁB   (elbődült odafent az ablakban) Megálljatok, csúfok! Ezt megkeserülitek! (Lerohan, az apródok ijedten ugranak félre; a „színpadon” megáll a játék)

BARNABÁS   (int a szereplőknek, hogy álljanak hátrébb, majd ő fogadja a dühöngve lesántikáló Porkolábot) Mi történt, Porkoláb uram?!

PORKOLÁB   Cudarok! Galádok! Csúfok! (Tombol)

BARNABÁS   Nem értem kegyelmedet!

PORKOLÁB   Ezt megkeserülitek! Ki árulta el?!

BARNABÁS   (csúfolódóan engeszteli, nagy magyarázkodással) Már kezdem sejteni, Porkoláb uram, hogy miért zúdult fel így kegyelmed! Minden bizonnyal a fordítás miatt!

PORKOLÁB   (lobogva) Engem ne gúnyoljatok!

BARNABÁS   Megdöbbent ez az indulat! Itt senki se akarta gúnyolni a Porkoláb urat! Ez klasszikus vígjáték volt, amit Krisztus urunk születése előtt kettőszáz esztendővel írtak!

PORKOLÁB   Ez igaz? Jézus urunk előtt kettőszáz esztendővel?

BARNABÁS   Hiszen ilyen csalfa istentelenség napjaink­ban elő se fordulhat! Ugye, igazat mondok, Várnagy uram?!

VÁRNAGY   (ablakból lekiált) Színtiszta igazat! Különben is, azt minden művelt ember tudja, hogy ez egy „klasszikus”! Akkoriban sok minden előfordulhatott! (Magyarázkodik széles gesztusokkal lefelé) Én is húsz éve forgatom a kardot a déli részeken, de ilyesmiről sohasem hallottam.

BARNABÁS   (Porkolábhoz) Ez az igazság, Porkoláb uram!

PORKOLÁB   (meginogva) Akkor… akkor miért volt Porkoláb, igen. (Odaugrik a „Porkoláb”-hoz megragadja) Ezt miért hívták „Porkolábénak?

BARNABÁS   (kiszabadítja a porkoláb kezéből a „Porkoláb”-ot) Tudtam! Tudtam! Ez a fordításból adódott, uram! Ezerhétszáz esztendős fogalmakat, neveket, ki értene meg? Nos, hát csak ezért helyettesítettük olyan szavakkal, amit mindenki megért. (Az ablak felé fordulva kiáltja) Mindenki megértette a játékunkat? (Az ablakból visongva kiáltanak a nők: „Igen! Igen!”)

PORKOLÁB   (bizonytalanul) Hiszen … lehetséges. Már megbocsássanak az indulatért, de annyi munkám van nekem, hogy a „klasszikusokhoz” nemigen van időm.

BARNABÁS   Hiszen mi megértjük ezt! (Mondja leereszkedően, és kezét nyújtja)

PORKOLÁB   (kezet fog vele, a diákok kezdik a tapsot, az ablakokból folytatják)

PERÉNYI   (amikor elcsendesedik a taps, lekiált a loggiáról) Brávó, diáik! Brávó! Hogy hívnak, fiam ?

BARNABÁS   Barnabás a nevem!

PERÉNYI   Minek készülsz az egyetem után?

BARNABÁS   Ügyvédnek, nagy uram!

PERÉNYI   Csata után a titkárom leszel!

BARNABÁS   (tomboló örömmel ugrik fel) Vivat episcopus!

PERÉNYI   (felemeli a kezét, csend lesz) Nos, Barnabás, mit látunk most, a „klasszikus” után?

BARNABÁS   Egy érdekes Sibylla-játékot, amelyet 1501. Űrnapján adtak elő Budán. Jakab plébános rendezésében.

PERÉNYI   Honnan tudsz erről, Barnabás?

BARNABÁS   Egyszer Pécsett járt Iván bojár – tőle hallottam.

DOROTTYA   Én ott voltam a budai várban ezen a napon. Láttam! Hogyan akartok ahhoz foghatót itt… most?

BARNABÁS   Boldog vagyok, nagyasszony, hogy lemér­heted majd nemes törekvésünk nagyságát. Bár kissé átformáltuk a szent misztériumot napjaink kívánalmai szerint.

DOROTTYA   Kezdjétek!

BARNABÁS   (int Simonnak, Simon a trombitásnak, és a dobosok elé áll, vezényelni kezd egy nagyon egyszerű, bevonulási dallamot. Lukács diák játékmester vezényletével elindul egy gyalogos fegyveresen. A zenészek, diákok egyszer körbevonulnak az udvaron. Lelkesítőén és lelkesedést sugallóan menetelnek, hogy mind a „történelmi”, mind a valóságos közönséget magával sodorja a jókedv, a bizakodás. Ezalatt Kálmán diák vezetésével a várudvarnak a kapuboltozat felé eső részén felállítják a „Sibylla- játék” díszleteit. Az eddig használt „Buda” és „Siklós” létrabástya díszletét felhasználva a másik két létra segítségével néhány diák felmászik az emeleti ablakokig, és kifeszíti a lepedőre festett „mecset” díszletet, amely eltakarja a várudvarnak a kapu felé eső részét. A földre, nagy félkörben fáklyákat szúrnak le, majd a fáklyák fénykorén kívül hét törökös ruhájú diák helyezkedik el, amint a mecset felé arcra borulva imádkoznak. A mecset-díszlet úgy áll, hogy a közönség belát a díszlet mögé is, és a Sibylla- játék cselekményével párhuzamosan történő diákcsínynek is tanúja lehet. A díszlet úgy áll, hogy Dorottya és a püspökök nem látnak mögéje. Nem veheti észre azt, ami a „színfalak” mögött történik.)

Eközben lelkesen és lelkesítőn vonulnak a diákok az udvaron, majd felállnak a magaslati részekre. Egyidőben a felvonulás befejeztével elkészül a díszlet is. Egy török mecsetet ábrázol, mely két bástya között áll. A mecset kupolája mögött a „föld és ég” között lebeg Mohamed koporsója. A létrákon át néhány diák – a díszletek mögött – már bemászott a nők ablakán, és ott elkezdődött a riadozással vegyes enyelgés, amit a mécsesek fényét kissé felerősítő világításnál láthatunk. Barnabás, amikor a díszletállítás és a felvonulás befejeződött, int Simonnak, az még egy fortissimót vezényel a zenekarnak, aztán hirtelen leinti őket. Barnabás a csendben megszólal:

BARNABÁS   Az ádáz ozmán seregek hazánk földjére léptek. Öt esztendővel ezelőtt elesett Sabác, Zimony és Nándorfejérvár. Most Buda ellen indul a szultán! (Felemeli kezét, a diákok kórusban mondják: „Isten segíts!” – azután folytatja) Királya parancsára fegyvert fogott a magyar, hogy útját állja a veszedelemnek. (Int, diákok litániaszerűen mondják: „Isten segíts!” Odafönt az ablakokban a nők visszhangozzák: „Isten segíts!”) Hozzád kiáltok, Mindentudó, adj jóslatot ma este nékünk, hogy győz-e most a magyar? (Diákok, nők visszhangozzék: „Adj jóslatot, uram!” – Csend lesz, nagy csend az udvaron, Barnabás emeltebb hangon, szinte követelőzve mondja) Hozzád kiáltunk, Mindenható! Adj jóslatot ma este nekünk! (Diákok, nők kórusa: „Adj jóslatot, uram!” Közben a mecset-díszlet mögött látjuk, hogy egy diák szócsővel a kezében sietve kapaszkodik az emeleti ablakon, ahol eddig egy szolgálót szorongatott csókolódzva. Megkapaszkodik az ablakkeretben, a létra tetején, és a szócsövön át „mennyei hangon” válaszol.)

SIBYLLA   Jóslatot kértek tőlem, magyarok? Jóslatot adjak nektek csata előtt?

BARNABÁS   Jóslatot kérünk, uram! (Int, és a kórus ismétli: „Jóslatot kérünk, uram!”)

SIBYLLA   A jövendőt én jól ismerem, de jóslatot mégsem mondhatok. A jövendő fátyolát ne próbálja oldozni emberi akarat! Ám figyeljetek! Jóslat helyett látomást és jelet adok. lm, lássátok, hogy ebben az órában mi történik a távoli Medinában, ahol Mohamed koporsója az ég és föld között lebeg. (Megvilágosodik a koporsó, Kálmán diák és társai leeresztik a „mecset” vászonfalát)

BARNABÁS   (int a lantosoknak, azok sejtelmes dallamot pengetnek, erre a dallamra recitálja szintén sejtelmesen a diák) A régi legenda azt tartja, addig tart a pogány hatalma, míg Mohamed próféta koporsója őrködőn lebeg ég és föld között. (A lantosok pengetik tovább)

SIBYLLA   (miután gyorsan befejezte a csókolózást a szolgálóval, szócsövéhez kap, és „égi hangon” mondja) Lássátok mi történik a távoli Medinában, ebiben az órában!

Az ablakból hosszú, vékony póznára erősített fáklyát nyújt ki, amellyel meggyújtja a „lebegő” koporsót. A koporsó nagy dörrenéssel lángot vet, és darabokra törve hullik le. A diákok tombolva vivátoznak, az ablakokban tapsolnak, őrjöngenek, visítoznak örömükben a nők. Dorottya szintén tapsol, de Perényi csak feláll, és nézi a tombolákat, kihajolva az udvarra. A diákok tömött sorokban indulnak a „mecset” felé, a „törökök” elmenekülnek hangos jajgatással. A diákok tépni kezdik a „bástyát”, a „mecset” lepedőre festett falait. A létrák már csupaszok, az udvaron félelmetes kavargó tánc alakul ki.

BARNABÁS   (Simonnal a kút mellé inti a dobosokat és kürtösöket; olyan ritmusú dallamot kezd vezényelni, melyre táncolni lehet. Az udvaron levő diákok nagyobbik része már táncol, az ablakok felé kurjongatva, ahonnan a magukról megfeledkezett nők vissza-vissza kurjongatnak. A diákok kisebbik része a négy létrán egymás nyomában kúszik fel az ablakokra, és sorra beugrálnak a sikongató asszonyok közé. Az, emeleti folyosókon vad, hancúrozó kiabálás, sikongatás zaja hangzik. Egymás után lobbannak ki az ablakokban égő gyertyák és mécsesek. Barnabás táncolva vezényli a zenészeket. A palotakapun a diákok táncolni vonszolják a szolgálókat, udvarló lányokat. Még vadabbá válik a tánc, kezdetben győzelmi örömtáncnak látszik, és csak a zene fokozatosan torzuló ritmusára válik pillanatról pillanatra elkeseredett tobzódássá. Közben néhány diák leveri a karikákba tűzött égő fáklyákat. Csak a loggián adnak fényt a karos gyertyatartók, és azok a fáklyák világítanak, amelyeket a kapu alatt, a palota bejáratánál kézben tartanak. A kápolna szögletétől fedett részen, ahová a loggián ülők nem láthatnak, sietve öltözik leányruhába hat diák. A tánc még vadabbá válik. A leányruhába öltözött diákok elvegyülnek a forgatagba. A zene kísértetiessé fokozódik, és most már a győzelmi tánc elkeseredett haláltánccá alakul. A fények arcnélkülivé teszik a táncoló nőket, és olyan látvány alakul ki a palotaudvaron, mintha a halállal táncolnának a diákok.)

DOROTTYA   (felugrik, de csak a mozdulatait látjuk, mert minden hangot elnyom a kurjongató zenebona. Mozdulatai parancsolok, látjuk, hogy Perényi csitítgatni próbálja, de Dorottya magához inti a várnagyot)

VÁRNAGY   (hadnagyaival lesiet az udvarra a zenészekhez) Vége! Vége a komédiának! (A zenészek abbahagyják a játékot. Mintha megbénult volna a tánc, egy-egy vonaglás még, végigrándul a tömegen. A morajlás is elcsitul, elnémul az udvar)

DOROTTYA   (indulatosan jön lefelé, Perényi, Móré és Bika követik. Az apródok fáklyákkal világítanak. Dorottya a magas rész pereméhez siet, és indulatosan mondja) Vendégeim! Vendégei a várnak! Jó éjszakát!

MÓRÉ   (előrelép és kemény hangon kiáltja) Hadnagyom, vezesse nyugvóhelyére a pécsi bandériumot, és nyomban jöjjenek a parancsomért!

Mozdulnak a kijózanodó diákok, de Perényi szava megállítja őket.

PERÉNYI   Deák urak! Mielőtt lepihennétek: meg­köszö­nöm nektek ezt az éjszakát. (Diákok megtörten, inkább csak szokásból kiáltják: „Vivat episcopus!”)

PÉCSI HADNAGY   (harsányan) Indulás! (A diákok indulnak a hadnagy után, és a kapualjban jobbra eltünedeznek)

BARNABÁS   (meghajol Perényi felé) Nagyuram! Jelentkezhetek a csata után?

PERÉNYI   (Mintha gondolataiból ébredne) A csata után?! – Együtt leszünk, fiam!

BARNABÁS   Köszönöm, uram, (Futva indul a többi után és eltűnik a kapualjban)

DOROTTYA   (a kíséretében levő két vénasszonyhoz) Járjátok végiig a lányok és a szolgálók szobáit. Amelyik kanca nyihogni mer, böjtre vetem! (A két vénasszony elsiet) Éliás! (fordul a tárnokmesterhez, de a várkapu felől egy eddig nem hallott kürtjei hangzik, sürgetően, többször egymás után)

VÁRNAGY   A király hívója! (Figyel riadozva)

PERÉNYI   Igen … a királyé!

DOROTTYA   (kissé izgatottan) Várnagy! A kapuhoz!

VÁRNAGY   Gyerünk! (Int a hadnagyoknak és sietve indulnak a kapuhoz)

MÓRÉ   (miközben a királyi hívó sürgetően ismétlődik) Mi történhetett? Ide jött a kiráy?

DOROTTYA   (Perényire néz, majd szemrehányón) Tudtam … tudtam, hogy ilyen isten­telenség lesz a vége! Pogány bacchanália! Itt!

PERÉNYI   (egykedvűen) Az egyházatyák szerint a vértanúk minden bűnét megbocsájtja az Űr… Ugye, Fülöp atyámfia?

DOROTTYA   (keményen) A törvény – törvényünk marad szívünk utolsó dobbanásáig! Nem oldhat fel alóla senkit a rendkívüli állapot!

PERÉNYI   (egykedvűen odaveti) Csak a halál.

DOROTTYA   (fellobban) Ferenc! Te félsz? Látom!

PERÉNYI   Ostobaság! O, quam miserum est nescire mori – írja Seneca. – Ó, mily nyomorúság nem tudni meghalni! (Felnevet) Dorottya! Látom, hogy nem tudod, mit hirdetett a bölcs Seneca. Én meg tudok majd halni! (egykedvűen) Legföljebb nem márvány­medencében, gőzbe burkolva, avatott sebészek kezétől, hanem a mohácsi mezőnek tikkadt füvére borulva, ágyúk füstjének gomolygása közt, a janicsárok bárdja alatt. A lényeg így is, úgy is ugyanaz!

DOROTTYA   (ingerülten) Előre tetszelegsz a halálodban! Rettegsz! Érzem a szavaidból! Senecát is csak azért idézed, hogy áltasd magad!

PERÉNYI   (kis csönd után, sértő hűvösséggel) Beszélj, Dorottya! (Cinikusra vált) Csak egytől óvlak: te ne áltasd magad!

VÁRNAGY   (A gyalogos hadnaggyal és két királyi futárral sietve érkezik a kapu felé.)

ÉLIÁS   (felkiált) Nagyasszonyom! Királyunk emberei!

DOROTTYA   (látszik, hogy indulatosan válaszolna Perényinek, de a tárnokmester felkiáltására az érkezők felé fordul, néhány lépést tesz feléjük)

VÁRNAGY   Nagyasszony! A király két futárja! (Be­mutatja az érkezőket) Fülöp püspökhöz indult az egyik, a másik Batthyány úrhoz tart. (A két királyi futár meghajol) Ő a pécsi püspök! (Mutatja az I. futárnak Mórét)

I. FUTÁR   (pergamen tekercset vesz elő tarsolyából) Köszöntelek, Nagyasszony! (Móréhoz fordul) Uram! A király parancsa! (Átadja a pergament)

MÓRÉ   (átveszi és olvasni kezdi)

VÁRNAGY   (magyarázkodni kezd) A másik úr alá új lovat adattam. Hadnagyom a nyergelésére ügyel.

II. FUTÁR   Kemes és Vajszló irányában még az éjjel el kell érnem Batthyány urat!

MÓRÉ   (kezében összeperdül a tekercs, gondterhelten mondja) Vettem az üzenetet. Reggelre a táborban leszek. (Tárgyilagosan) Fél óra múlva indulok csapatommal. Pihenj le addig.

I. FUTÁR   Parancsom az volt, hogy a levelet átadjam és a választ, amilyen gyorsan tudom, vigyem. Ameddig új lovat nyergeitek, addig pihenhetek.

MÓRÉ   Hadnagyom ad alád lovat az én paripáim közül. (A várnagyhoz fordul) Vezesd csapatomhoz az urat.

VÁRNAGY   (meghajol és a szintén meghajló futárral a kapu felé indul. A kapu alól egy lovashadnagy és egy lovász felnyergelt lovat vezet be a várudvarra)

LOVASHADNAGY   (a megtorpanó várnagyhoz) A Boskót nyergeltettem fel.

DOROTTYA   (a II. futárhoz) A leggyorsabb és legszívósabb lovunk!

II. FUTÁR   Köszönöm, Lajos király nevében. (Meghajol, majd a lóhoz siet, nyeregbe ül, és kilovagol a várból)

VÁRNAGY   (a lovashadnagyhoz) A kaput! Szokás szerint ügyeljetek! (Az I. futárra mutat) Vezesd az urat a pécsi püspök csapatához! A kaput! Vigyázzatok!

LOVASHADNAGY   Értettem uram! (A lovásszal és az II. futárral siet a kapu, a diákok szállása felé)

VÁRNAGY   (visszatér Dorottyáék csoportjához)

DOROTTYA   (kérdően fordul Móréhoz)

MÓRÉ   (megemeli a pergament) Cito, cito, citissimo! Gyorsan, gyorsan, a leggyorsabban! Ezekkel a szavakkal zárul a királyi parancs. A szultán derékhada átkelt a Karassón, holnap, vagy holnapután megütközik a sereg. (Kis szünet után) Nagyasszony! Egy fél órát lepihennék. Addig a csapat is pihen. Egy falás étel, egy kupa bor, aztán számlálást tartunk és indulunk Mohácsra.

DOROTTYA   (Éliáshoz) Kegyelmed lássa el a csapatot, vezesse pihenőhelyére a püspök urat. Indulás előtt jelentse (Móréhoz fordul), hogy elköszönhessek illendően.

ÉLIÁS   Megértettem, nagyasszony. (Meghajol, majd a szintén meghajló Móré mellé lép, és onnan szól a várnagy felé) A csapat gondját a várnagyra bízom. Fél óra múlva veressen számlálásra sorakozót.

VÁRNAGY   Úgy lesz, tárnokmester uram. (Sietve indul kifelé a várból)

ÉLIÁS   (meghajol) Nyugvóhelyére vezetem a püspök urat.

Móréval együtt elmennek a palotaajtón át, két apród melléjük szegődik fáklyával, az ajtóban már csak Zárkándi és Boldizsár maradnak.

DOROTTYA   (körülpillant, a várudvaron már csak ö, Perényi és Bika marad az apród okon és a kapu alatti őrökön kívül. Bika a palota ajtaja mellett áll az apródok közelében, tehát mindenki „halló­távolságon” kívül van. Dorottya, hűvös szertartásossággal fordul Perényi felé, mozdulatain, gesztusain látszik, hogy erélyesen akar szólni, de a mozdulat és a gesztus megakad, és szintes kibuggyan belőle) Ferenc … miért vagy ilyen …?

Az udvaron csak a kapuboltozat alatt ég néhány fáklya, és a palota bejáratát őrző apródoknál. Dorottyát és Perényit két reflektor fejfénye világítja meg.

PERÉNYI   (vállat von a szemrehányásra, és egykedvűen mondja) Milyen legyek Dorottya?

DOROTTYA   Hét éve nem láttalak… úgy őriztem emlékedet, amilyen azon a tavaszon voltál… Uramat eltemettük, de éreztem, jó kézibe került a Perényi-vagyon java. Terveket szőttél… országosokat… Tele hittel, lelkes bátorsággal akartál szembeszállni az országpusztító ostobasággal! Kemény fegyelmet hirdettél, a kótya-vetyerestség ellen. Fényes elméddel világossága kívántál lenni a hazának!

PERÉNYI   (őszinte melegséggel) Sajnálom ezt az éjszakát… Ha a táborban maradok, olyannak őrzői tovább … örökre.

DOROTTYA   Kegyetlen vagy! (Fellobban)

PERÉNYI   Bocsáss meg … Most igazán nem akartam …

DOROTTYA   (a szavába vág) Örökre! A halál! A halál! Nem tudsz szabadulni rémképeidtől?

PERÉNYI   Ha mást mondanék, hazudnék neked.

DOROTTYA   (hozzálép, megragadja) Ferenc … csak huszonhat éves vagy! Féltelek!

PERÉNYI   (megsimogatja Dorottya kezét) Tudom … (Az udvarnak a tánctér felé eső része felé fordul önkéntelenül) Ezek a fickók most annyi évesek, mint én voltam azon a tavaszon …

DOROTTYA   Ne említsd őket! Paráznák! Istentelenek!

PERÉNYI   (belefojtja a szót) Te nem vetted észre, Dorottya? (A tánctérre mutat) A tánc vége felé volt egy pillanat… eltűnt a lányok arca … (Megborzong) Amikor a korláton áthajoltam …

DOROTTYA   Képzelődtél… (Elbizonytalanodik)

PERÉNYI   Nem … nem! Először csak elkomolyodott… aztán eltűnt… a kendőkből eltűnt az arc, a fej! … Akkor álltam fel, kihajoltam a korláton, hogy jobban lássak … (Kis szünet után, megremegve) A halállal táncolták … Dorottya esküszöm a fej- kötőkből a halál vigyorgott szembe velem!

DOROTTYA   (megremeg) Forró nap volt… Négy órát lovagoltál … ittál valamennyit…

PERÉNYI   (felrebben) Meglehet. (Erőt vesz magán) Talán csak káprázott a szemem … (Visszazökken előbbi hangulatába) Kedvem lett volna lerohanni közéjük, derékon kapni az egyik halált, és arra a vad dobszóra forogni-forogni vele. (Ismét felrebben) De akkor, te már véget vetettél az örömüknek.

DOROTTYA   (fellobban) Tudtam … tudtam, hogy ez lesz a vége! De te akartad … beleegyeztem. Léhák! Paráznák! Szemtelenek!

PERÉNYI   Milyenek legyenek? Emberek! Nem a te fejeddel gondolkodnak … a magukéval…

DOROTTYA   (indulatos lesz) Ezért porlik szét a hit, a tekintély! Igen! Ezért vész el az ország!

PERÉNYI   Lám, te is a halált emlegeted!

DOROTTYA   Mert ilyen sereggel indultok hadiba!

PERÉNYI   Nem vihetjük a „fekete sereget”, amelynek szétverésében atyáink oly buzgón segédkeztek. (Töprengőn) Ha lenne még egy parányi hitem, azt mondanám: a győzelem lidérces zálogai ezek a bolond gyerekek. Láttad: csodát hazudtak maguknak – és néked!

DOROTTYA   (felcsattan) Ezt a játékot huszonöt esztendeje láttam Budán.

PERÉNYI   (keserűen) Azóta várjuk a csodát, de országok sorsában nincsenek csodák!

DOROTTYA   Az isten irgalmas…

PERÉNYI   (kissé fellobban) Nem végzi el helyettünk a mi feladatunkat. Ó, jó hinni a csodákban! Álmodni szépeket, anyám! (Dorottya ellenkező gesztusára, indulatosan fellobban) Halál! Halál! Halál! Miért rettegsz tőle? Örökké senki sem él!

DOROTTYA   (szelíd próbál lenni) Tudom, Ferenc! Én csak téged féltelek: ha Isten elé kerülsz ítéletre, hogyan számolsz el a talentumaiddal? (Fellobban) Csak ettől féltelek fiam!. Te sokat kaptál – sokról kell számot adnod odafent!

PERÉNYI   (kissé cinikusan) Valóban kaptam vagyont, értelmet, képzeletet. Mérhetetlen terheket! A vagyonom, vagyon­szerzésre kötelezett, értelmem megmutatta gyengeségemet és mások förtelmes bűneit; képzeletem vádolt mindenért, amit tehettem volna, de nem tettem. Mert éreznem kellett, hogy ahol mindenki önzőn harácsol, ahol az értelem a gonoszság szolgája, a képzelet az aljasság fáklyája lett, ott én, ha szembe szállók az árral, elsodor! (Lobog, majd cinikusra vált) Vettem, hát „talentumaimat”: a szerencse állhatatlan ajándékának, amelyet ha a sors holnap, vagy holnapután visszakövetel, könnyű szívvel adom, ahogy Seneca tanácsolja.

DOROTTYA   (fellobban) Nem a szerencse állhatatlan ajándéka volt a vagyonod! őseid küzdelmei, céltudatos kemény munkája sommázódott benne, amit azért kaptál, hogy tovább gyarapítsd, használd a hit és a haza javára.

PERÉNYI   (felnevet) „A hit és a haza javára”?! Dorottya, hagyd ezeket a zománcos szavakat! Mindenki a saját meg­gazdagodása után rohan! A régi családok sarjai ugyanúgy, mint az újsütetű urak. Hit és haza. Nyisd ki a szemed anyám! Hol van itt hit? Mivé lett a haza? Az erdődi kerékgyártó fiának, Bakócznak: lépcső a pápai trónra! A kassai kalmárgyereknek, Szatmárinak százezer kocsi posztó, amit hol a lengyel királynak, hol a Habsburgoknak kínált – melyik mikor ígért rá a másikra! Szálkái prímás egy-egy követjáráskor úgy tartja a markát, mint apja, a derék csizmadia, a vásári sátor alatt! És a régi törzsökös urak csak lesik a széljárást, figyelik a fürge eszű újakat. Szimatolják, hogy melyik párt az erősebb, hol dobnak nagyobb koncot a hitükért és a hazájukért! Ezek között próbáljak tán az élre törni? Ezért gyötörjem magam? (Kifújja magát, kissé megcsendesedve folytatja) Akkor már inkább követem Senecát, olvasok, elmélkedem, és ha itt a pillanat, elfogadom a jó halált, amely talán valami rosszabbtól ment meg.

DOROTTYA   Ha így van, ahogy mondod: akkor még nagyobb a felelősséged! Aki ezt látja, ezerszeresebb a bűne, milliószorta nagyobb, mint azé, aki a fuldoklónak nem dob mentőkötelet. Ha te ezt látod: kötelességed, hogy segíts ahogy tudsz! Ki rázza fel a nemzetet, ha nem te, Perényi Ferenc, Várad püspöke! (Könyörögve ragadja meg)

PERÉNYI   (legyint) Várad püspöke! Mondd tovább: zászlós úr! Országnagy! A király tanácsosa! Itt! De itt! Ezen a förtelmes tájon. (Dühre lobban, ököllel veri a kútkávát) A történelemnek ebben az útszéli csárdájában, amelynek árendájáért minden szomszéd pöröl, amelyet kifosztanak a vonuló csapatok, és ha néhány martalóc nem kap kedvére való bort, üszköt vet a fedelére!

DOROTTYA   A kereszténység pajzsa ez a nép Hunyadi János győzelmei óta!

PERÉNYI   (szinte dühöngve) Csak mondd! Csak mondd, Dorottya! Oly szép hallani az efféle malasztos szavakat. Szulejmán szultánt éppen a „legkeresztényebb uralkodó”, Ferenc francia király buzdította erre a hadjáratra.

DOROTTYA   (felcsattan) Az átkozott lutheránusok hazudjék ezt!

PERÉNYI   (lecsap) Frangepán János volt a francia király követe!

DOROTTYA   Frangepán? (Megdöbben)

PERÉNYI   (kegyetlen gúnnyal) A szultán ágyúit keresztény mesterek öntötték. Tüzérei német és olasz zsoldosok. És a puskaport, amellyel szétlövik a kereszténység védőpajzsát: nürnbergi kereskedőházak szállították velencei hajókon!

DOROTTYA   Ez… ez… (Megdöbben) Nem igaz! Azt mondják … igen a hadnagyom hozta a hírt, hogy ezek a tüzérek megígérték: a csatában a magyar sereg fölé lőnek!

PERÉNYI   (eszelősen nevetni kezd) Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa!

DOROTTYA   (rendreutasítóan) Ferenc!

PERÉNYI   (abbahagyja a nevetést) Bocsásd meg, anyám… Bocsásd meg, hogy kinevettem siklósi álomvilágodat. S ha majd holnap, vagy holnapután a keleti szél netán ágyúdörgést sodor a várig, csak reménykedjél… (Legyint) Nagy félelem szül nagy hazugságokat. A sereg fölé lőnek? Csodálatos! (Nevet)

DOROTTYA   (kérlelően) Ferenc! A csata előtt gyónd meg a bűneidet, fiam!

PERÉNYI   Kinek? A tolvaj Szálkainak vagy Fülöp atyámfiának? (Legyint arra, amerre Móré távozott, majd felnevet) Dorottya! Oly szép vagy ma este! Gyere, ülj a kút kávájára! Ide! Én eléd térdelek és gyónok neked. (Próbálja Dorottyát a kőkávához vonszolni, és féltérdre ereszkedve játszik a gondolattal) Erős vagy, Dorottya? Sok bűn nyomja a lelkemet! Fertelmesek!

DOROTTYA   (a távolban állók felé néz riadtan; a palotaajtó, a kapu fele) Ferenc! Megőrültél? Az apródok! (Kiszabadítja magát Perényi kezéből)

PERÉNYI   Hívjuk ide őket! Életgyónást teszek! (Felugrik, és indulna)

DOROTTYA   Megőrültél? (Belékapaszkodik)

PERÉNYI   Az őskeresztények nyilvánosan vallották meg vétkeiket! (Féltérdre ereszkedve öleli át)

DOROTTYA   Részeg vagy, fiam? (Ellöki magától)

PERÉNYI   (megtántorodik, de visszanyeri egyensúlyát, egykedvűen legyint) Sok józanság maradt már meddő, de nem minden részegség volt az.

DOROTTYA   Mit mertél mondani? (Fellobban)

PERÉNYI   Bocsáss meg, nem arra céloztam.

DOROTTYA   Isten akarta így… Az Úr akaratából nem született gyerekem. Ferenc! Azért jöttél, hogy a legfájóbb sebet szakítsad fel! (Szemrehányóvá válik)

PERÉNYI   Ne háborogj, anyám! Ma te vagy nekem az ország szimbóluma … Szép voltál, gazdaggá lettél… most makacsul őrződ avult álmaidat. De nincsen senki már, akire örökségül hagynád mindazt, amiért éltél, ami elmédben és tárházaidban összegyűlt. Meddő vagy, Dorottya, és úgy vélem, most már az is maradsz! (Merengve) Amikor megkóstoltam a bort… Furcsa… Azt hiszem sajnálom, hogy megzavartam nyugalmadat. (Megtorpan a szóval és a gondolattal, csak legyint) Hó … és habzó mandulavirág… fehér volt mindkettő … de a nap, amely termővé tette a virágokat, elszárította a szirmokat és elolvasztotta a havat.

DOROTTYA   Kibújt alóla a rideg barna föld … (fellobban) de ebben a rideg földben gyökereznek a fák, ebből az örök sárból szívják az erőt, ami virágokat hajt!

PERÉNYI   És ez a sár fogadja ölébe testünket mind­örökre. Húsunk trágyává málik… ha egy paraszt ekéje majdan kifordítja a földből koponyánk, ki mondja meg: Űr volt, vagy diák? Ki mondja meg? És ki veti pergamenre ezt a nevetséges históriát? Ki tudja azt, hogy éltem?! Hogy mi emésztett azon az éjszakán? (Megtorpan, egykedvűen mondja) Dorottya, köszönöm jóságodat! Pihenj le! Küldess bort valamelyik szolgáddal, és felejtsd el azt a virágos tavaszt! Ígérem, én is hallgatok róla … Ameddig élek, hallgatok.

DOROTTYA   (tétován tesz még egy mozdulatot Perényi felé, majd büszkén kiegyenesedik) Kívánságod szerint lesz, püspök úr! Én imádkozom érted, hogy senki se tudja meg, miként viselkedtél ezen az éjszakán. (Kemény léptekkel indul a palotaajtó felé) Apródok! Fáklyát! (Fejbiccentéssel köszönti a palotaajtóban meghajtó Bika Imrét, és két fáklyás apród kíséretében bemegy a palotába. Az ablakon keresztül, amely mögött a lépcső húzódik, látjuk a fáklyák fényét, majd az emeleten a loggián át kíséri a két apród Dorottyát. Egy pillanatra megtorpan a loggián, az udvarra pillant, ahol Perényi udvaronc-meghajlással lengeti meg kalapját, aztán cinikusan felkiált)

PERÉNYI   A bort ne feledd!… Anyám! (Dorottya eltűnik a loggiáról, a két fáklyás apród visszaindul)

BIKA   (Perényihez siet, aki egykedvűen a kút kávájára ül, és maga elé bámulva lógatja a lábát) Ferenc… Hasznos lenne, ha lepihennél.

PERÉNYI   (legyint) A pécsiekkel én is indulok. Ha lepihennék, elnyomna az álom, és uram bocsáss… elkésnék a csatából. (A kínzókamra ablaka felől most ismét felhangzik Miklós mester részeges gajdolása)

MIKLÓS   (az ablakon keresztüt)

Serkenj fel kegyes nép,
Mert most jő a hajnal,
Aranyszál tollakkal
Repdes, mint egy angyal.

Zárkándi riadtan a rácsos ablakhoz siet.

PERÉNYI   (leugrik a káváról és a rácsos ablakhoz érő Zárkándi után kiabál) Hé, apród! Ki ez a vidám legény?

ZÁRKÁNDI   (zavartan) Egy böjtre vetett rab.

MIKLÓS   (rácson keresztül) Szentatyám! Végre hallom a hangodat!

PERÉNYI   Ki ez a részeg fickó?

BIKA   Egy kőfaragó … A nagyasszony csapta böjtre, valami parázna szobor miatt.

PERÉNYI   (örvendezve, harsányan kiáltja) Miklós! Te vagy az?

MIKLÓS   (a rácson keresztül) Éles elméd van, uram!

PERÉNYI   (az apródokhoz) A porkolábot ide! Hozzátok elő ezt az embert! (Zárkándi és Boldizsár a porkolábért rohannak a lovagterembe)

BIKA   Jó szívvel mondanám … Ne folytassuk már a botránkoztatást. Keserves vége lesz!

PERÉNYI   (nevetve) Nem ismered te ezt a fickót. A legderekabb udvari bolond sem szókimondóbb nála. (A kútkávát mutatja) Ez is a keze munkája. Itáliában bizonyára aranyban, s nem böjtben mérnék a bérét.

PORKOLÁB   (sietve biceg a két apród kíséretében) Parancsodra megjelentem uram. Már intézkedtem a bor felől.

PERÉNYI   A tömlőéből, a kőfaragót vezesd ide.

PORKOLÁB   (zavartan) Nagyasszonyunk … rossz néven venné, uram!

PERÉNYI   Parancsolom! (hátat fordít a porkolábnak)

PORKOLÁB   (tétova mozdulatát sietség váltja fel, szinte szökdécselve igyekszik a kínzókamra ajtajához, kinyitja, néhány pillanatig eltűnik odabent, majd az ajtóban megjelenik Miklós mester, a kőfaragó)

MIKLÓS   (okos homlokú, széles vállú, harmincöt év körüli férfi, akiről egyaránt sugárzik a szobrokat megálmodó ihletettség, kezében egy cserépkorsóval közeledik Perényi felé, a becsípett ember közvetlenségével üdvözli Petényit) Ave! Köszöntelek szentatyám! Mától kezdve a patkány lesz a szent állatom! Egy kövér kanpatkány volt oly szíves és az orromra mászott. Az ilyesmitől nyomban felébredek! Ha nem olyan kíváncsi a szent állat, tán most is hortyogok, mert elnyomott ez a korsó malvasári bor. De felriasztott, és mint minden rab, én is köszönteni akartam a hajnalt. (A korsót a püspöknek nyújtja) Egy kortyot! Mielőtt megkérdezném szentségedtől: hogy ityeg a fityeg?

PERÉNYI   (elveszi a korsót, beleszippant, iszik belőle, majd visszaadja) Ilyen boron böjtöltetnék ebben a várban?

MIKLÓS   A te tiszteletedre történhetett. Harminc napja csak vizet ittam, s ha nem hallják meg a kürtjelet, ma éjszakára is „akva siklósienzisz” döntött volna hasmenésbe a mámor helyett. Lásd, egy kürtszó is mit jelent!

PERÉNYI   Mit tettél? Beszélj vagabund!

MIKLÓS   Egy Dianát gyúrtam agyagba … Klasszikus formák, csak épp az arca mondta el, hogy ki volt az, aki erre a szoborra ihletett.

PERÉNYI   (cinkosan) Csak a szoborra?

MIKLÓS   Üzenni akartam azoknak, akik majd egyszer erre járnak, hogy milyen virágokat bontott ki ez a föld … Kőbe akartam vésni valamit, ami több, mint ezek a divatos baluszterek. (A kútkávára mutat) Utálom már a címerfaragást, amire öt évvel ezelőtt uraságod vetett azzal, hogy ideküldött. Unom már őseid felmagasztosult képét, amint saskarmokkal koronát cipelve röpdösnek a kandallók fölött.

PERÉNYI   A Mediciek sem titkolják el címerüket…

MIKLÓS   (Perényi szavába vág) A címer ott csak járulék, hogy lássák, kit tisztelhet a szobor inspirálójaként a világ. De itt nem a szobor kell, nem a gondolat, csak a címer! Cifrán, csicsásán, hogy nagyságotoknak emléke legyen.

PERÉNYI   Miért nem maradtál Itáliában, te barom!

MIKLÓS   (a korsót nyújtja) Igyál, kegyes Úr! Inkább a bor folyjon beléd, mint kifelé bugyogjon szádból az oktalan beszéd! (Perényi átveszi a korsót és iszik) Látod, ez okosabb, és én is szóhoz jutok.

PERÉNYI   (földhöz vágja a korsót) Üres! Porkoláb! Hol a pokolban késlekedsz? (Miklóshoz fordul) Ha én búcsút mondhattam volna ennek –az országnak, soha, soha nem jövök vissza ide! (Keserűen) Évről évre halasztgattam ezt a tervemet… most már! (Megpillantja a két ezüst kancsóval és poharakkal érkező porkolábot) Végre! Tölts! Ide!

MIKLÓS   Nagy sikered lett volna a római kurtizánok között!

PERÉNYI   Itáliában megtaláltam volna nyugalmamat…

MIKLÓS   Látod, Kegyes Úr! Ezért nem értesz engem: te úgy véled, hogy ott találtad volna meg nyugalmadat, nekem nyugalmat csak ez a föld ad. (Közben a porkoláb tölt a poharakba és isznak) Én azért mentem Itáliába, hogy szívemben, elmémben hazahozzam mindazt, amit ott látok. Hogy megtanuljam a hazai kőből kibontani az itteni világot. (Gúnyosan fejezi be) Talán elfér ez a gondolat a püspöki kalapod alatt?

PERÉNYI   Az itteni világot? Minek? Kinek? Kit érdekel? (Fellobban)

MIKLÓS   Bennünket! (Hasonló szenvedéllyel) Akik itt élünk és azokat, akik utánunk jönnek.

PERÉNYI   Ki jön utánunk? És ki lesz itt valaha kíváncsi arra, hogy egy nagypofájú, részeges kőfaragó mit „bontott ki ebből a világból”?

MIKLÓS   Csak annyian és olyan emberek, akik ma Itáliában túrják a földet, hogy a trágyából kivakarjanak egy csonka Apollót, egy torzó Hetkulest.

PERÉNYI   (gúnyosan) A török ágyúgolyói szétverik majd ezeket a köveket. Ki talál itt egy csonka Apollót, egy torzó Herkulest?!

MIKLÓS   Ne gúnyolódjék, atyám! (Fellobban, majd. a pohár után kap, és kiissza, aztán még Petényinél is gúnyosabban folytatja) Ezek az apró oszlopok túlélnek téged és dicső családodat, még akkor is, ha ágyúval zúzza szét a török. A köveket nem hordják el iszákjukban a martalóc hadak. Szétzúzva is itt maradnak. Itt! Aztán, akié ez a vár lesz – török vagy magyar – új falakat huzat. Az én faragott köveimet habarcsba ágyazzák, vastagítják, magasítják velük a falat, de megmaradnak akkor is, amikor a te csontjaid már rég elporladtak. Évszázadokig senki sem tudja majd, hogy mi lapul a vastag habarcs alatt. De jön egy földrengés, vihar, háború, megbontja a falat, és akkor kibúvik belőle az én kövem, amelyet én faragtam, hogy szép legyen. És tudom, hogy lesznek akkor is emberek, akik megpillantva az általam faragott követ, megértik üzenetemet.

PERÉNYI   Mit üzensz nekik? Talán elárulnád nekem, vagy titkos híradásra használod köveidet?

MIKLÓS   Én úgy faragtam ezt és a többi követ, hogy aki rápillant, érezze benne a gondolatot, amely rendszerbe tette az anyagot, és sejtse meg az erőt, amely nap mint nap porlasztotta a fölöslegest. Az én köveim arról vallanak, hogy ez az anyag is alkalmas arra, hogy széppé formálja a képzelet és a munka. (Fellobban)

PERÉNYI   (cinikusan) Belehevültél, mesterem.

MIKLÓS   (fellobban, kissé röstelkedve) Igazad van! A bor! No, lássuk, kotyog-e valami a kancsó fenekén? (Isznak)

PERÉNYI   (miután letette a poharat a kútkávára) Nem gondolod, mester: bennünket Perényiéket mérve, összezárod körződ hegyét, ám ha beleszédülsz saját „nagyságodba”, úgy tárod szét a szárait, mintha egy kurtizán akarná ölébe fogadni a felkelő napot. (Gúnyosan felcsattan) Mégis, ha kegyeskednél megengedni szerénységemnek: mi, Perényiek az ország épületének kövét faragjuk, rakjuk Árpád-házi királyaink óta.

MIKLÓS   Bőven szólnak rólatok a krónikák. (Szembe­fordul Petényivel, látszik rajta, hogy igyekezne mérlegelni szavait; aztán indulatosan a pohár után nyúl. Az üres, kiveszi a. porkoláb kezéből a kancsót, tölt, és elszántan iszik) Ha már voltál olyan kedves, atyám, hogy kurtizánnal példálóztál, hadd folytatom a szavad. Ó, ti Percnyiek, mindig megéreztétek, hogy melyik király a gazdagabb! S ez a tisztes tulajdonság furcsa mód öröklődött nálatok. Remélem megbocsájtod, hogy ős ízekig nem boncolgatom dicső históriátokat, csak épp nagyapádra emlékezem, aki Mátyást elárulva Kázmér királyt, a lengyel suhancot próbálta behozni hazánkba. Tiszteletre méltó atyád időiben fordított a köpönyegén, és Mátyástól „hűsége révén” visszaszerezte a nagyapádtól elkobzott birtokot. Majd megesküdött, hogy Corvin Jánost segíti a trónra, ám az elsők közt volt, aki a királyválasztásnál Ulászlóra szavazott.

PERÉNYI   (miközben Miklós beszél, szenvtelenségbe fegyelmezi magát, de ő is a pohár után nyúl és iszik) Beszélj, csak beszélj!

MIKLÖS A történet szála egyenesen ide vezet. Mert atyád – Imre nádor –, aláírta a rákosi végzést, hogy magyar trónra csak magyar király lehet; majd gondosan odacirkalmazta nevét Miksa császár és Ulászló egyezményére, amely arról szólt, hogy a magyar trón a Habsburgok öröksége legyen.

PERÉNYI   Ebben mi fáj neked?

MIKLÖS Csak példálóztam, uram … szavam szavadat követte. Ám atyád aláírását ezzel a várral és a szentbirodalmi hercegséggel jutalmazta Miksa császár … (Ismét iszik) Nincs oly kurtizán, aki „odaadásáért” ily rangot, s ekkora vagyont kapott volna! Igaz, egy kurtizán csak azt adhatja, amije van, de atyád bennünket adott! (Gúnyosan, bókolva meghajol) Bocsásd meg, atyám, ezt a kis hasonlatot.

PERÉNYI   (felemeli a poharat, iszik belőle, majd az üres poharat Miklós arcába akarja vágni. A kőfaragó meghajol, Perényi feléje lódul, öklét ütésre emeli, de Miklós szilárdan, mozdulatlanul áll, kissé kifeszítve magát a püspök szemébe néz) Te … Te!' Te mocsok! Az én családomat gyalázod?

MIKLÓS   (nyugodtan, Perényi szemébe nézve mondja) Távol áll tőlem… én neked és családodnak címert faragok. (Kissé felnevet) Felmagasztosult képpel, saskarmokkal cipelitek a koronát.

PERÉNYI   (félkézzel megmarkolja Miklós mellén a ruhát) Megölhetnélek!

MIKLÓS   Senki se kérné számon a tettedet. (Hirtelen mozdulattal felemeli Petényit, és a kút kávájára ülteti. Bika és az apródok odaugranak) Ne mozduljatok, nemes urak, mert ijedtemben kinyitom a markomat, és őszentsége harminc öl mélységbe zuhan. (A Petényi segítségére sietők mozdulata megdermedt) Atyám, nyugtasd meg barátaidat, és küldd őket távolabb.

PERÉNYI   (kinyögi) Menjetek! (Bika és az apródok hátrább lépnek)

MIKLÓS   (Petényihez:) Szíveskedjél nyugodtan talpra állni, hogy elengedhesselek.

PERÉNYI   (Egyensúlyt fog, megszilárdítja állását)

MIKLÓS   (felpattan a káva másik oldalára) Nem szédülsz?

PERÉNYI   (kissé megnyugodva) Nem …

MIKLÓS   Akkor… (Lehajol a két ezüstkancsóért) Igyunk – ha megengeded (nyújtja Petényinek az egyik kancsót)

PERÉNYI   (felkacag) Gazember! (Isznak)

MIKLÓS   (mellélép a káván, a közönséggel szemben vannak) Ha előre lépsz, biztos halál, ha hátra, legfeljebb szentséges seggedre esel. Miként vélekedsz erről, uram?

PERÉNYI   (kis szünet után) Értelek! Nos, a pécsi bandériummal visszamegyek a táborba.

MIKLÓS   Értelmes lesz majd a halálod?

PERÉNYI   Nem.

MIKLÓS   Akkor lépj hátra!

PERÉNYI   Nem.

MIKLÓS   Hiszen azért jöttél ide!

PERÉNYI   (megrándul, majd dermedten néz Miklósra, ivásra emeli a kancsót, iszik, Miklós is iszik) Porkoláb! Üresek a kancsók! (Dobja a kancsót Porkoláb felé)

PORKOLÁB   Ebből a fajtából megfelel?

PERÉNYI   Csak siess! Apródok! Az embereim gyülekez­nek? Imre! Megvárod a hajnalt, vagy holnap délelőtt a táborban szendergünk egyet? (A két apród, a Porkoláb elsietnek)

BIKA   (bólint) Nyergeljetek … (Elmegy a nagykapun át)

PERÉNYI   (Miklós felé fordul) Honnan tudod, hogy miért jöttem ide?

MIKLÓS   Most is azért sürgeted az embereket, hogy az ő mozgásuk rántson magával, hogy le tudd gyűrni halálfélelmedet.

PERÉNYI   (csaknem önmagának) Nem mertem megfogalmazni magamnak … Csak hagytam, hagytam, hogy hozzon a lovam … Ha alaktalanul felbukkant bennem a gondolat, eltűrtem …

MIKLÓS   Rettegtél attól, hogy elhatalmasodik benned a gyávaság … Makacsul idézgetted a halált, hogy barátkozz vele, de mégis azt remélted, hogy megbotlik a lovad, és egy csonttörés megmenti a fejed … Ne szégyeld … Krisztus is vért izzadott, és kérte az Urat, hogy ha lehetséges múljék el tőle a keserű pohár.

PORKOLÁB   (sietve biceg a korsókkal) Püspök úr!

PERÉNYI   (átveszi a kancsót és iszik)

MIKLÓS   (szintén iszik, a kapu alatt megszólal a sorakozol jelző dob)

PERÉNYI   (a dobolás szünetében) Azt hittem … senki sem veszi észre igazi gyötrelmemet.

MIKLÓS   Döntöttél? Ez az utolsó pillanat!

PERÉNYI   (bólint) Megyek. Sajnálom, hogy nem leszel velem. Jó lenne … addig … néhány órát őszintén beszélgetni valakivel.

MIKLÓS   (könnyed mosollyal) Mehetek! Csatában még úgysem voltam soha.

PERÉNYI   Csak ezért?! De meghalhatsz!

MIKLÓS   (természetesen) Igen.

PERÉNYI   És mégis jössz?

MIKLÓS   Ha viszel!

PERÉNYI   (átöleli Miklóst)

MIKLÓS   (miután kibontakozik az ölelésből, fenékig issza a kancsót, Perényi is követi példáját, megszólalnak ismét a dobok. Miklós a kút káváján kissé groteszk mozdulatokkal táncolni kezd, Perényi követi. Körbe táncolnak, billegve, sejtetve, hogy egy rossz mozdulat, és a mélybe zuhannak. Az udvarra sereglő diákok tomboló lelkesedéssel veszik a tánc ütemét. A két férfi beletüzesedve járja nekivaduló ütemű táncát. Az udvarra bevezetik Móré, Bika és Perényi lovát.)

A palotából érkezik Móré, a kapu alól Bika. A loggián megjelenik Dorottya. Az ablakból, a nézők oldalán leányruhás diákok ugrálnak ki, tépik, cibálják magukról a ruhát, és igyekeznek eltűnni a felsorakozottak között. Porkoláb űzőbe veszi az egyiket, de a többiek útját állják. Groteszk kergetőzés alakul ki, végül is elgáncsolják a Porkolábot, aki az elősiető ÉLIÁS elé hemperedik. Perényi most megáll a kútkávának a diákok felé eső részén, felemeli a karját. Hirtelen néma csend lesz.

PERÉNYI   (a csendben, harsányan megszólal) Urak, diák urak, tudjátok mit mondott Tyrtaios a spártaiaknak?

BARNABÁS   (felugrik a kút mellé s harsányan skandálja) „Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi / bátran, s ott esik el, védve hazája rögét”.

PERÉNYI   (átveszi a szavalást) „Tiszteli minden férfi a harcost, kedves a nőknek / míg él, s hős, ha csatán elsők közt esik el. / Két lábát hát jól megvetve maradjon az ember / földjén, ajka fölött összeszorítva fogát.” ^[2]

„Vivát! Vivát!” – harsogják a diákok. Dorottya csak áll a loggián. Perényi leugrik a kút kávájáról, lovához siet. Csatlósai nyeregbe segítik. Megszólalnak a dobok, és a diákok ugyanazzal a trubadúr dallammal, széles kanyarodással elindulnak a kapu felé. Élükön a loggia felé köszönést intő Móré halad. A menet végén Perényi, miután búcsút intett, ellovagol. Miklós mellette gyalogol, vidáman fújva a diákok nótáját. Dorottya mécseseket tartó vénasszonyai kíséretében elindul a loggiáról, és az udvarra érkezve megtorpan a kapuval szemben. A kápolnából halkan megszólal a gregorián könyörgés. A távolodó diákok éneke még hangzik, amikor a börtönből tömör férfikórus énekelni kezdi a 35. zsoltárt:

„Perelj uram az énvelem perlőkkel és harcolj a velem
harcolókkal, Ragadj fegyvert és paizst,
És kelj fel az én segítségemre
És vedd fel dárdádat
És rekeszd meg az én háborgatóim elejének útját
Mondjad az én lelkemnek:
Én vagyok a te megtartód!”

A diákok kórusa már lassan elhalkul. A rabok zsoltára a kápolnából kiszűrődő gregorián dallamot elnyomja. Dorottya kiegyenesedik, és konok, egyenes tartással elindul a kápolnába. Kísérete követi. A kápolnaajtó becsukódik, és ezzel a gregorián dallam végleg elnémul. Az udvart betölti a rabok zsoltárának megismételt befejezése:

„És rekeszd meg az én háborgatóim elejének útját Mondjad az én lelkemnek: Én vagyok a te megtartód!”

A reflektorok a jobbágyok börtönének ajtajára suhannak, és az utolsó hangokkal lassan kihunynak. Az udvaron néhány pillanatig sötét van, majd kígyóinak a fények és

– vége a történelmi látomásnak.

JEGYZETEK

^[1] Sík Sándor fordítása [vissza]

^[2] Kerényi Grácia fordítása [vissza]