Arc
Ez az arc nem fintorog kedvesen,
nem nevet,
szépnek lenni buzgón nem igyekszik,
nem kap utána az elhajított
szónak, hogy lihegve
visszahozza, ismervén a játékszabályokat.
Nem pislog ki harag és sírás mögül
kíváncsi várakozással,
ez az arc keskeny és magányos,
és fáradt, mert még sokáig fog élni,
ezt az arcot csak az eső látja,
vagy egy szürke utca, a macskaszagú lépcsőház
meg néha te, mikor megkérded:
„mi bajod van?”
Az a halál
Az a halál, mikor a tárgyak
nem egyebek többé, csak tárgyak.
Mikor a könyv és az irka
már nem az a, könyv, az az irka,
csak könyv és irka,
mikor a kép és a cserép
nem az a kép,az a cserép,
csak kép, cserép.
Ha a cipő már nem emlékszik,
milyen utcákon talpalt végig,
ha elfelejti az esernyő,
milyen volt az az őszi eső,
s a tárgyak némán, mint a boltban,
úgy állnak, holtan.
Vonásaidat
Vonásaidat olykor föllelem egyik-másik baráti arcon
Arcod lassan darabokra hullik akár a réges-rég elfoszlott
katonaférjek megmerevült mosolya
a kegyelet aranyozott keretében
Szörnyen büszkék voltunk egymásra mind a ketten
Elüldögéltünk a kultúra langymeleg kádjaiban
szép szavak labdácskáival dobálództunk ahogy illik
Hiányod őrizői más éneket dúdolnak
ás keseríti őket másnak örülnek
Ha újra látnálak tebenned már őket keresném
Mindig idegen voltál
szikrázó és tünékeny akár a hó
Fáradtság
A fejem
idegen szavak szótára szószedet
Volna szíves Uram
fel-felbukkanó
sztereotip mondatok
tára
közéjük ugrik
egy-egy kancsal
rím is
ráz a hideg
Kelt levelünk
folyamatosan beszélek
egy nyelvet
csak egymás mellé
rakosgatom
játék
Villás emelőtargonéa Miszerint
rajtam kívül mindenki
érti
mosolyom is van hozzá
előregyártott
az angol mosoly
kicsit
jobban csodálkozik
mint
a francia
nem baj
tudnám mi közöm
Legyen szerencsénk a jövőben
is gyártmányaink
igazán bájos
reggel akartam
valamit
mon-
da-
Búcsúzások
Valamit mindig elhagy az ember
ki nem látta még milyen sértetten ellenséges
lesz egyszeriben a szoba négy fala
miközben a bútorok már védtelen
állatokként kucorognak a teherautón
és valaki mindig elhagyja az embert
az óceán túlsó felén
lakik ezentúl vagy csak az utca
túlsó felén
nincs mód visszaszerezni tőle semmiképp
amit magával vitt
a kamaszkort
egy estét
a szerelmet
Nem,
nem voltál példás családapa,
hűséges férje imádott Sárikádnak,
és leányod szerető édesapja –
Zavarjátok már el innen ezt
a nyugdíjas magyartanárt,
ezt a volt plébánost a temetkezési
vállalattól, ezt az ősz sörényű urat,
aki a borravaló reményében rezegteti
a hangját.
Jöjjenek ide siratni őt mind a kurvák,
melles-faros volt szeretői, parasztnénék
és idős úriasszonyok,
ide mind, az ivócimborákkal,
a kártyásokkal, a potyalesőkkel,
a cigánnyal, akinek a vizes borogatásokért
cserébe, a kórházban még utolszor
mulatós cigánydalt dalolt –
sirassák őt el érdeme szerint.
Olvasólecke sötét bőrű
magyar kisiskolásoknak
Az á-ru-ház nagy. Az á-ru-hdz-ban min-den kap-ha-tó.
Csakhogy a ti mamátok nem vásárol az
á-ru-ház-ban
(té-li-ka-bát, csiz-ma)
mert sokan vagytok otthon és
mert apátoknak csak nyáron van
munkája és ezért nincs
pén-ze
A szép ét-te-rem-ben ahová a múltkor
bementéi a pincérek az asztalok között
kergettek végig na nézd a kis
koszost már ide is betnerészkedik
(ikes ige de ezt majd csak jövőre
tanuljátok)
És ahá-zat amelyben laktatok ledöntötték
mert az országút mentén volt és mert
az országúton utaznak a külföldiek
még mit nem és építhettetek helyette másik
há-zat az arra kijelölt helyen
jó messze az
or-szág-út-tól,
ahol a külföldiek nem lát-ják
(vigyázz a helyesírásra!) csakhogy
az a hely meg
omlásveszélyes (ez nehéz szó
ezt te még nem érted azt jelenti
hogy rátok fog szakadni
a hegyoldal)
Ellenvers
A házassági hirdetés rovatban
„jólszituált orvosözvegye” férjül
„magyar embert” keres.
Tuaregek nyilvánvalóan
nem jönnek számításba.
„Bronzbőrű honfitársaink”,
kiknek jelenlétét villamosunkon
tüstént jelzi az éber vezető,
hogy ki-ki megmarkolja retiküljét,
meszet oltanak, téglát hordanak:
így épül újgazdagék tornyos háza
barokk erkéllyel, lőrés-ablakokkal,
a tuareg-mentes övezetekben.
Blues
ALBIE SACHSNAK ÉS STEPHANIE-NAK
Néha jön valaki,
jön valaki, aztán elutazik.
Néha jön valaki messziről,
és beszél,
szemében láng lobog.
Ó – – ilyet ritkán lát errefelé
az ember,
ritkán lát bizony –,
jön,
és beszél
arról, hogy hosszú lesz a harc,
hosszú bizony,
és aztán
elutazik,
elutazik, ó,
mi meg a kapuból integetünk.
Kérdés
Ugyan, miféle szerzet vagyunk mi, Bársonyszemű?
Füstbe vezényelt anyáink fiai,
soha meg nem született kishúgaink nővérei,
kik nem mennek el a direkt nekik rendezett
emlékmű-leleplezésekre,
ahol pedig megtudhatnák, hogy
hálistennek MINDEZ már a múlté.
És mi a csudának lógatjuk az orrunkat,
– melynek hosszát egyébként pontosan lemérhetjük
a szomszédok szemében rejlő
hajszálfinom centiméterrel –,
hiszen ITT NÁLUNK nincs semmi baj és
nem is volt soha,
ezt mindenki tudja, aki újságot olvas,
csak hát – de ezt csak négyszemközt,
és ne vedd rossz néven, ha mondom –,
jobb, ha az ember összehúzza magát
és nem ugrál annyit
Öregek
Kalapjához emelte kezét
nincs ezen mit csodálkoznunk
öreg volt hát elment
a kapubanülőbácsi is
aki mindenkinek visszaköszönt
pedig neki sohasem köszöntek
na és ki emlékszik a
gesztenyésnénire a sarokról
tökmagot is árult meg
pattogatott kukoricát
és még sokkal de sokkal régebben
elment a nagyapám is
aki beteg kutyákat gyógyított
és tudott minden latin közmondást
meg egy csomó Petőfi-verset
és legényesen csillogó szeme volt
és mintha máj foltos homloka
lett volna de ez egyáltalán nem biztos
És én nem tudtam elképzelni hogy így
el lehet felejteni valakit pedig lám
éveken át egy percre sem jutott
az eszembe csak most
amikor megláttam a kapubanülőbácsi
üres-üres helyét a sarokban
Mese
Különösek a kora reggeli álmok. Ismered ezt: az ember már nem alszik, de még nincs ébren, tudja, hogy álmodik, egy kicsit irányítani is tudja az álmot. Gondolsz valakire, az megjelenik, és aztán már csak hiszed, hogy bármelyik pillanatban kinyithatod a szemedet.
Így láttam ma reggel a nagymamát, olyan elevenen, mint még soha, mióta meghalt. Azaz hogy nem is csak azóta, hiszen már jó ideje élőhalott volt azelőtt is, most viszont olyannak láttam, amilyennek én csak egész kisgyerekkoromban ismertem: okosnak, tisztaszeműnek és tisztabeszédűnek.
Tegnap valaki azt a szót használta a pöttyösre: tupfos. Az ő szava volt ez. Évek óta nem tudtam felidézni sajátos beszédét, dunántúli és németes szavaival. A gömbölyűt úgy mondta, gömbölű.
Szóval álmomban beszélt, tisztán és szépen, még most is hallom a szavak muzsikáját. Olyannyira, hogy szinte hihetetlennek tetszik a későbbi kép, amire pedig sokkal jobban emlékszem: mozdulatlanul ül, belenőve a fotelba, zavaros tekintettel néz maga elé és hosszú-hosszú, se eleje, se vége monológot mond, értelmes szavakkal, amelyek nem állnak össze értelmes mondatokká, olykor gyerekkorából váratlanul előbukkanó mondókákkal, vagy számolni kezd: einz, zwei, drei, aztán elakad.
Ma reggel tiszta volt a szeme, okos és szánakozó. Egymást átölelve álltunk. Halkan beszélgettünk (még nem volt süket, nem kellett kiabálni), aztán egyszerre tompa, lágy női hang szólalt meg, mintha víz alól szólt volna: – Adél!
– Szólítanak – mondtam neki, ő rám nézett – tudom felelte – megyek, mindjárt megyek.
És eltűnt.
Anyám
Anyám rábeszélően mosolyog
a prémbe bújt vidéki naccságára,
dicséri az árut,
apró termetével ágaskodik, hogy megtűzze a blúzt
a doktorné két hatalmas keble közt.
Anyám arcára
– tán már ő se tudja –
valamikor nem illett ez a mosoly.
Lehetett volna bonyolult képletek ismerője,
vagy beteg állatokat gyógyíthatna, mint nagyapám.
Anyám kereskedőné asszony, ez így van, s ezután is így lesz.
De hadd szeressem benne én azt a másikat,
aki ma már csak egy vonás
az orr
és a száj sarka közt.
Gyerekkor
Nyelvet sem ölt, meg sem dob utoljára éretlen
barackkal, nem is néz ránk szörnyen vésztjósló,
vádló szemekkel, és nem ad emlékbe kincset érő,
varázserejű kék üveggolyót. Egyszerűen csak elmegy
a gyerekkor, ahogy, mondjuk, kimegy a házból az
ószeres, akiről immár végleges bizonyossággal
tudjuk, hogy nem minket akar zsákba dugni.
Befejezetlen
Szomorú idegen vagy itt
jársz-kelsz bánat fátyolozta szemmel
bánatod puha
benne a gyász hegedűi sírnak
cérnavékony zokogással
Én nem akarom ezt a bánatot
mind messzebb visz tőlem
Egy bánat fátyolozta barna szempár
marad végül belőled
szeretett szempár igen
mintha máris emlék
volna csak
és mintha
messze
Hatvanas évek
1.
HOSSZÚHAJÚ LÁNY,
célozz ügyesen!
Ne lásd őket, akiket én látok,
akik szívesen fogadnának ágyukba
egy éjszakára, mert egzotikus vagy
hosszú hajaddal,
akik meggusztálják melledet a fényképen,
hol hasadat metszi fel éppen a zsoldos,
akik részegen röhögnek,
és vicceket agyainak ki arról,
mi kéne a markodba inkább
kézigránát helyett,
hosszúhajú lány, barátnőm, kedves,
ne lásd őket, meg ne remegjen kezedben a puska,
a repülőre
célozz ügyesen –
én tudom:
ott ülnek azon a gépen
ők is.
2.
ŐK
Arcom homályos tekintetek mély tavaiba fullad naponta
nyafogó hangocskák cérnái tekerednek érzékszerveimre
ragacsosak
akárcsak a fogak között kihúzott rágógumi
Amíg a szomszédasszony csalja az urát van miről beszélni
(tudja ezt a szomszédasszony is hát teszi amit elvárnak tőle)
Valaki meghalt a minap
nem villamos gázolta el nem féltékenységből ütötötték agyon
A szép nevű Bolíviában
szakképzett gyilkosok eresztettek golyót gyönyörűszép szívébe
Az újság nem a Fekete Krónika rovatban hozta
így aztán átlapozták nevét
Színes diapozitívek, turistaútról
Naturalizmus
Főzőcskét játszik két gyerek,
loknis hajukban masni száll,
a vénasszony a sámlin ül
időtlen idők óta már
s nyammogva őröl átkokat,
míg fel nem kelti a halál.
Szomszéd a tévét bőgeti,
ma este operettre vár,
a fiatal pár elsiet,
a szórakozás is kijár –
csecsemő ordít, tudja mért,
tányérhoz kondul a kanál,
asszonysereg a gangra fut:
„részeg … már megint kiabál…”
Férfi nyújtózik álmosan,
övét kinyitja derekén:
„megint egy napon túl vagyunk.”
Lefekszik. Gyereket csinál.
Csend van. Felsír a csecsemő.
Macska gunnyaszt az éjszakán.
Kísértések
Jó lenne csak úgy járni-kelni,
bámészkodni, meg-megpihenni,
nem szólna hozzám senki se –
Nem kéne folyton készen állni,
nem kéne folyton kiabálni,
nem lenne gondom semmire –
Hanyatt feküdnék, elaludnék,
elfelejteném, amit tudnék –
áthullanék a semmibe
Négysoros
Beszédet hallok –mint a zuhatag,
a mondatok hangokká porlanak.
Átlátni rajtam, mint az üvegen.
Ülök köztetek – nem vagyok jelen.
Lábadozó
Eső eső esőcske
harmatzsenge füvecske
legelésző lovacska
kényes gyöngyház halacska
ess eső esőcske
lehunyt pillás szememre
Temetés
Fekszik a földben.
Fekszik egy ládában a földben.
Fekszik fehér kötényben egy ládában a földben.
Két szemén két cserép.
A pap kicsit unja a szöveget Nem csoda csupa öregasszony
Ma már ő a harmadik Ráhajítja a szóvirágok megsárgult koszorúit
Okos öreg krokodilszemével fáradtan pislog egyet aztán tovább
búgatja hangja orgonáját
Jobb szegénykének így hiszen már évek óta Bizony az utóbbi idő-
ben már nehéz volt vele Szép kort ért meg így van ez rendjén
Őszinte részvétem Őszinte Jól megy a hajamhoz ez a
fekete kendő jaj mikre gondolok ilyenkor
Két szemén két cserép.
Fekszik fehér kötényben egy ládában a földben.
Fekszik egy ládában a földben.
Fekszik a földben.
Sirató
Egyszervolt csoda, hova, jaj, hova tűntél!
Csodagyöngy, a nyelvem alatti,
számban homokká szétporlott –
szárnyas tűsarkaim elnehezedtek,
visszhangjuk beleragadt az aszfaltba –
széttört a tükrös fény a szememben,
arcod csodaarcát soha, jaj, soha többé
nem látom.
Hó hull
megül az ablaküvegen
béklyóba ver megöl engem a szerelem
(nem tudod meg sohasem)
A tárgyak
észrevétlen bekerítenek
– egy halványzöld kályha,
egy fanyar illatú pipadohány –
Bosszút áll a szerelem,
a kisemmizett, az elűzött.
Lesből támad, váratlanul,
megaláz, azt mondja, nincs idő
holmi fölösleges cifraságra,
érzelmek, szavak, mély tekintetek,
miegymás
– ha nem érted, hát ne értsd,
mi közöd hozzá, ölelj át –
még a verítéked szagát is szeretem.
Kis groteszk a szerelem témáról
ELSŐ MENET:
Én azt hiszem, hogy te szeretsz,
Te azt hiszed, hogy én szeretlek,
Én azt hiszem, hogy én szeretlek,
Te azt hiszed, hogy te szeretsz.
(Harangzúgás, orgonavirágzás,
álmok szélesvásznon
KODAK-Colorban,
szárnyai nőnek a cipőnek,
az ágy lassan felemelkedik,
levitái, Tarkovszkij után
szabadon)
MÁSODIK MENET:
Én azt hiszem …?
Te azt hiszed …?
Talán még igen
Talán már nem annyira
Talán még megmenthető
De minek
(Fekete-fehér karcos kópia
sárkoloncok a cipőn,
az ágy némi erőlködés után
lezuhan és ripityára törik
Még szerencse, hogy
nagyobb bajom nem esett)
HARMADIK MENET:
– – – – –– – – ? – –
– – _______________
Álmatlanul
Hajnali hatkor nem alhatom,
mellettem horkolsz, azt hallgatom.
Lehet, hogy holtan fekszem itt.
Nem veszed észre reggelig.
Song a bajuszdivatról
Van, aki kívül hordja,
van, aki nem,
de mindez
mitsem változtat
a lényegen.
Van orr, húsos és véreres,
van fontoskodó és hegyes,
van büszke sasorr, ívelő,
van aprócimpás, remegő
s mindegyik alatt ott feszít
és idézi, hogy „volt idő …”
a kefe,
a kefe,
a kefebajusz.
Van, aki kívül hordja,
van, aki nem,
de mindez
mitsem változtat
a lényegen.
Gazdája szenet trógerol,
vagy traktort vezet valahol,
vagy dalárdában énekel,
vagy új nemzedéket nevel,
míg szája felett ott feszít
és suttogja, hogy „türelem …”
a kefe,
a kefe,
a kefebajusz.
Van, aki kívül hordja,
van, aki nem,
de mindez
mitsem változtat
a lényegen.
(Utósong egy temetés után)
Meghalunk mi is, ahogy ő;
jön majd a koporsóvivő,
a testünk vállán megpihen,
majd földbe ereszt szelíden,
aggodalomra nincs oka,
hisz nem támadunk fel soha,
s úgy érzi, övé a jövő,
mert orra alatt ott feszít
a kefe,
a kefe,
a kefebajusz.
Van, aki kívül hordja,
van, aki nem,
de mindez
mitsem változtat
a lényegen.
Song az élet értelméről
Hát mire jó,
mondd, mire jó
ez az egész?
Egy éjjel felsírsz valahol,
majd anyád pólyákba pakol,
iskolába mész egy napon,
évszámokat, hogy bemagolj,
apád gyűlölöd, mert papol,
idővel megházasodol,
és dolgozol is valahol
s vasárnaponként ultizol.
Hát mire jó,
mondd, mire jó
ez az egész?
Talán fiaink – valaha …
mondogatod majd, mint apa,
s nem hiszed, hogy két életen
át ne történjék semmi sem,
amiért élni érdemes,
és meghalni is érdemes,
hisz nemsokára vár a hant
mi alá hazád elkapar.
Hát mire jó,
mondd, mire jó
ez az egész?
Ó, gyönyörű gyerekkor
Rezső bácsinak valóban ellenállhatatlan humora van
most mondta el huszonötödször hogyan tolt ki az adóellenőrrel
Nem tesz semmit Irénke néni ötvenötödször is ugyanígy fog
mosolyogni zsírpárnákbatemetett mosolyával
Ó gyönyörű gyerekkor
Mileszelhanagyleszel hogyviselkedikatanítónéni
monddelabácsinakalegújabbversikédet
Ó gyönyörű gyerekkor
És hogy ne legyek mindig felnőttek között
masnis uzsonnák
a tejeskávé bőrét nem tudom hova köpjem
Kamaszlány korom
1.
Mi vagyunk a fiatalok,
mi vagyunk a tizenhatévesek!
Peckes-begyesen járunk a tavaszban,
hisz azért van, mert mi vagyunk,
s ő bontotta ki pelyhes mosolyunkat.
Szemtelenül nevetünk képébe a nőnek,
aki negyven is elmúlt, s minket utánoz,
mert nincs kozmetikus, ki a mi
csodaszerünket ki tudja keverni.
S ha az utcán végigkopogunk
tűsarkunk triolás dallamain,
bizony megfordulnak utánunk,
mi meg csak kinevetjük az öreg palit, ki
sután próbálgatja szemét úgy csippenteni össze,
mint amitől de régen is egyszer
szíve szakadt meg szép hölgyeinek.
2.
Szeretem az embereket, akik
velem utaznak munkába minden reggel,
a tanárnőt, az éjszaka javított dolgozatfüzetekkel,
a kislányt, aki háromszor egy héten
német nyelvtant tanul
három megállón át
(nemsokára befejezi a könyvet),
szeretem a puha arcú, nedves szemű
napról napra gömbölyödő fiatal tanyát,
aki nagy komolyan meséli, tervezgeti
előre, hova adja fiát majd iskolába.
És szeretem a fiatal kalauzt,
(faluról felkerült legényke),
aki most belebámul szemem bogarába
és megigazítja borzasztó ezüstcsíkos nyakkendőjét,
mert azt hiszi, arcom ragyogása
csak neki szól.
3.
A kamaszálmok majd aludni térnek
És nem keresem többé már magam,
És végigjárom egyenes utam,
S nem szédülök meg szélein a térnek.
Majd napjaim egymás nyomába érnek,
Lesz Balatonon kéthetes nyaram,
És vörösre színeztetem hajam,
És udvarolnak a kolléga-férjek.
Majd megiszom délben a feketémet,
S mindenkit így szólítok: bogaram,
És aktákból építek fedezéket,
Hogy megfékezzem lázadó agyam,
És: sortüzet – mondom az írógépnek,
S minden nap újból megölöm magam.
A véletlen vagy
A véletlen vagy, amely, mint tudjuk, törvényszerű –
az ember lót-fut dolga után,
vizsgára készül, találkozik emezzel meg amazzal,
az ember vigyáz, nehogy kizuhanjon kötelékei közül –
le nem írt vers vagy,
levegőbe néző tekintet egy füzet fölött.
Variációk
1.
A fehér ajtókon gyerekkéz magasságban
színes filctoll-maszat.
Egy darabig őrizgetem majd,
aztán lemosom.
Ennyi marad.
2.
Most játszani kéne veled még utoljára,
mesét mondani, bábszínházba menni,
emlékeket gyűjtenem rólad,
emlékeket gyűjtened rólam,
de ha egyszer
legszívesebben addig kiabálnám neked,
míg meg nem érted:
elutazni annyit tesz – soha többé,
ésmesszire annyit jelent – végleg.
3.
Gyakoroljuk a kettősbetűket
mintha ez volna a világon a
legfontosabb
a nyáron messze mész
nyártól nem kell már a
kettősbetű
és többé soha nem kell
Gyakoroljuk a kettősbetűket
s a múlt idő két té-jét
Írd:
elutazott
Júliustól minden múlt idő lesz
immár
Írd:
elutazott
messze
gyerekként
soha többé
Nekrológ
Hajtsunk fejet az öregasszony előtt,
aki nem gyógyíthatta idejében
súlyos, halálos baját
és belehalt,
nem gyógyíttatta halálos baját,
mert más dolga volt,
és belehalt.
Mi más dolga lehetett, fontosabb,
ez maradjon titok.
Mi más dolga lehetett? Talán
látogatnia kellett egy nála is
súlyosabb kórban szenvedőt.
Ez maradjon titok.
Látogatnia kellett. A lényeg az,
hogy más dolga volt. Fontosabb
s nem gyógyíttatta halálos haját,
és belehalt.
A lényeg az:
hajtsunk fejet az öregasszony előtt.
A halál jóbarát
itt ül az asztalnál velünk
pálinkával kínálom elfogadja
cigarettára gyújt szemüregén át
fújja ki a füstöt ócska mutatvány
de mindig beválik
Te valamin dolgozol épp
Mormogsz emígy jobb
vagy amúgy
Rágódj csak az emígyen
még amúgyon
jót nevetünk majd a hátad mögött
Ötsoros
Nem vagy te már az egyetlen,
egy vagy csak a sok közül –
emlékeim holt tavában
arcod lassú csobbanással
elmerül
Álom
Egy lány halálba futotta magát
Célfotó Kockák Itt halt meg a melle
mondja valaki
Csak az jöhet aki futni tud
Jéé-zuus kiáltjuk és
rémület fojtogat a hajó nem vár
Királynő vagyok de nem tudja senki
És ott van volt szerelmem is
Neje elismerően mondja
te legalább nem riszálod magad előtte
Templom Jajgató imák
viszik a Tórát
Szívemben fájdalom felébredek
Új trubadúrének
SILVIO RODRÍGUEZNEK
Honnan tud Silvio
ily furcsa éneket,
a kék egyszarvúról,
ki tegnap elveszett?
Hol talált rá vajon?
Hogyan ismerte meg?
Ugyanaz volt talán,
akit én ismerek?
S hogyan vesztette el?
Ugyanúgy, ahogy én?
S ő is egy mélysötét
hegyes szúrásnyomot
őriz-e a helyén?
Jó lenne tudni ezt,
bár végül egyre megy:
nem kerül meg soha,
örökre elveszett.
Ami kimondható:
az a szél. Hogy „micsoda szél volt
azon az éjszakán”, MICSODA SZÉL –
Erről lehetne szép sorokat írni,
képekkel (trópusi szélről van szó)
de a legegyszerűbb egyszerűen elképzelni.
MICSODA SZÉL VOLT
És ez is kimondható:
„még nem ismertem a várost,
azt sem tudtam, merre megyünk.”
Aztán még sok nap jött.
Elég sok.
(Azaz, egy átlagos élet napjainak
összességéhez képest elég kevés.
Roppantul kevés.)
Némelyiken fújt a szél,
némelyiken nem,
de ha fújt is,
úgy mint akkor, soha többé.
Levélféle I.
Tudatom veled,
hogy nálunk tél van, hó
(te persze nem tudod, milyen a hó)
A bádogkrisztus mellett, ahol
a buszra várok naponta,
a dér a gyomokból törékeny
kristályvirágokat csinált.
A napok vonata, furcsa jármű,
hol közelebb visz hozzád,
hol megint messze visz.
Lassan megszokom,
milyen érzés valamit
soha meg nem szokni.
Ez végül is csak vers, és
mint ilyen, nem a
teljes igazság,
röviden szólva:
hiányzol.
Levélféle II.
Add, hogy megint közelről lássam arcodat,
ébren, félálomban,
egy könyv betűi közt,
az üres papíron, vagy
akárhol másutt.
Lássalak álmomban,
vagy ne lássalak, csak
tudjam, hogy te vagy!
Fájj, mint még nemrég,
fájj végig a bal karomban,
a vállamtól a kisujjamig!
Ne hagyj el,
ne légy elmesélhető,
ne légy még vers, leírható,
várj még,
ne légy legenda!
Nem láttalak ma sem
Az autóbusz felmászik a dombra,
morog, zihál keservesen.
Este van.
Nem láttalak ma sem.
Sötét a tér.
Kutyák vonítanak a holdra, mint rendesen,
vacognak a levelek a szélben.
Nem láttalak ma sem.
Itt élek:
halott utca. Hanem
vasárnap autójukat mossák, s kiöltöznek a népek.
Nem láttalak ma sem.
Úti beszámoló
Láttam megint a pálmafákat
és a kék eget és a tengert,
jártam megint abban a házban,
ahová álmomban futottam
ólomlábakon, s el nem értem.
Láttam pillangónyi madárkát,
láttam a test nélküli asszonyt
a mutatványos sátorában
– szörnyen unatkozott szegény fej –
láttam, amit látni akartam,
és amit nem akartam látni,
és most már mindegy mindörökre,
hogy elérek, vagy el nem érek
abba a vedadói házba.
Kuba
Ó, nem, ó, nem a tenger,
és nem a pálmafák,
semmi, ami a turistáé is lehet,
ó, nem a bárok
és nem a dayquiri,
legyenek vele boldogok!
Az én Kubám:
fojtogató fájdalom a torokban
és görcsös fájdalom a szívtájékon,
egyetlen szerelem,
amitől fájok,
egyetlen nyugtalanság,
amitől fájni kezd a nyugalom,
egyetlen van,
amitől fájni kezd a nincs,
egyetlen nem-enyém haza,
amitől fájni kezd hazám.
Másik élet
Ez itt a másik életem,
belebújok, akár egy levetett, könnyű
nyári pongyolába (még az is
meleg itt a trópusokon),
s máris odaállok mosni
a kőteknőhöz (mert itt minden nap
mosni kell), aztán kiteregetni
a fehér lepedőket, jól kifeszítve,
s felpislogni az égre:
ha eső lesz, nem száradnak meg
estig, délután futva le kell
szedni őket.
Belebújok itt hagyott életembe,
annyira enyém, hogy nem tudom
elhinni: nem enyém,
annyira örök, hogy nem tudom
véges voltát siratni,
mert ha kivágom magam
ebből a fényképből
itt a vörös flamboyánfa alatt,
már magam sem létezem.
Életem szigete,
szigetnyi életem,
egyetlen álmom, amelyben
valóságosnak álmodtam magam.
Radnóti naplóját olvasva
A halálraítélt csak járkál
Kávét iszik barátokkal beszélget
Tanári állása elhagyja őt Sebaj
akad fordítás Míves szép szavakkal
bajlódik Örül ha rátalál
a legtökéletesebbre
Járkál a halálraítélt
Szelíd asszonya megérti őt
Kávéház Barátok Egyelőre
az élet elviselhető Tébolyult
újságok de még lehet keserűen
nevetni Az otthon melege Okos
leveleket ír Talán még
titka is van (egy női név felkiáltó-
jellel szemérmesen)
Aztán majd a lapát a vállon
Hétvégén az otthon illúziója
Meleg lakás Feketekávé
Aztán majd a lapát a vállon
Aztán majd a gödör.