Önarckép
Oswaldo Guayasamin (1911. Quito - 1999. Baltimore)
Önarckép
Ecuadorban nagyon sok tehetséges művész él, Oswaldo Guayasamin neve azonban világszerte ismert. Művészetének egyedi expresszionista és kubista stílusa jelentős mértékben hozzájárult az ecuadori műalkotások sokféleségéhez. S ez nem kevesebb, mint 13 000 alkotást jelent. Nem tűnik szerénytelenségnek a kijelentés, hogy ezek a művek örökéletű legendává, valódi dél-amerikai Picassóvá tették őt. Ám mindig meg kell fizetni annak az árát, hogy valaki tehetséges személyiséggé váljon. Oswaldo Guayasamin művészetére erősen rányomta bélyegét az a többszörös személyes tragédia, amelyek hatását egész életében hordoznia kellett magában. Mi teszi hát legendává az embert?
Oswaldo Guayasamin gyermekkora
A tehetséges művész története 1919. július 6-án kezdődik Quitóban, ahol kecsua és mesztic szülőktől született. Népes, szegény család legidősebb gyermekeként Oswaldo minden tőle telhetőt megtett, hogy segítse a családot. A festészet alapjait már kisgyerekkorában elsajátította, és képességeit folyamatosan fejlesztette. Első sikeresnek tekinthető alkotásai a tanárairól és barátairól készített ironikus rajzai voltak.
Családjáról nem sok információ maradt fenn. Anyjának Dolores Calerónak kicsinyke boltja volt. Oswaldo anyja támogatásának köszönheti pályafutásának kezdetét: hetente újabb és újabb hirdetményeket tervezett a bolt népszerűsítéséért. Apja, Jose Miguel szorgalmasan dolgozó kárpitos volt, aki családja támogatása érdekében később taxi- és teherautósofőrként dolgozott.
Anyja halála jelentette az első csapást életében, de távolról sem az utolsót. Amint felfigyelt a társadalmi kérdésekre, azonnal észrevette a szegénységet, a bennszülettek elnyomását, a kizsákmányolást. Az életét és művészetét befolyásoló második csapás egy csapat gyerek – közte legjobb barátja – lemészárlása volt egy tüntetés során. Erről készítette első jelentős festményét Halott gyermekek címmel. Elviselhetetlennek tartotta a környezetében megnyilvánuló brutális elnyomást, s ez vallásos hite elhagyására késztette. Iskolai tanulmányai során nem remekelt, mivel kizárólag a művészet érdekelte, ezért apja ellenkezése dacára beiratkozott a quitói művészeti főiskolára, ahol 1942-ben festészet és szobrászat szakon diplomázott.
Végzettsége kijelölte művészi pályafutását: ő volt a legtehetségesebb a végzettek között, s expresszionista stílusú festményeit már huszonegy évesen magángalériában állította ki. A kiállítás mintegy a főiskolai hivatalos évzáró rendezvény konfrontációja lett, és hatalmas vihart kavart. Ám legnagyobb szerencséjére a gazdag üzletember, Nelson Rockefeller, aki részt vett a kiállítás megnyitóján azonnal megvásárolta több festményét, később pedig elintézte, hogy több hónapig az Egyesült Államokban tartózkodhasson, ismerkedhessen az ott élő művészekkel. Ott eladott képei árából Mexikóba utazott, s ez jelentett újabb fordulatot életében és munkásságában: jó barátságba került José Clemente Orozcóval, aki asszisztenseként alkalmazta egyik hatalmas murális alkotásának elkészítésében.
Időközben barátságot kötött Pablo Nerudával is, egy évvel később pedig – részben Orozcóval együtt – számos latin-amerikai országban járt, így Peruban, Brazíliában, Chilében, Argentínában, Uruguayban, és mindenütt az elnyomott őslakos társadalommal találta szembe magát. A témát vázlataiban örökítette meg, s ezek nyomán alkotta meg később a Huacayñant, a Könnyek ösvénye című 103 daraból álló első nagy festménysorozatát. Ezek a festmények mind az őslakosok: kecsuák, meszticek, feketék keserves életének lenyomatai. A téma hat éven át foglalkoztatta, ez idő alatt vált teljessé az alkotás.
A hidegháborús időszak újabb alkotói szakaszt eredményezett munkásságában, mely stílusában a kubizmus felé indult, tartalmában erős háborúellenes nézeteket tükrözött. A harag kora című sorozata elítéli az Egyesült Államok, s ezen belül is a CIA tevékenységét, mellyel sorozatosan fellép a demokratikusan megválasztott rendszerekkel szemben és bábkormányokat juttat hatalomra szerte Latin-Amerikában. Lágrimas de sangre (Véres könnyek) című sorozatában állít emléket a meggyilkolt Salvador Allendének, Víctor Jarának és Pablo Nerudának is. Mindezek az események magatartásában és tevékenységében is szembe fordítják az Egyesült Államokkal, és arra ösztönzik, hogy támogassa Fidel Castro és Che Guevara tevékenységét.
Kubista stílusú festményei kemény eszközökkel ábrázolják a megtört ecuadori nép szenvedéseit, a szegénységet, a rasszimust, az erőszakot. A képeken fontos szerepet tölt be a kezek ábrázolása akár imádság közben, akár a félelem jeleként.
A harag kora ellensúlyaképpen új korszakát a Gyengédség kora címmel ruházza fel, ebben állít emléket anyjának, és mutatja ki tiszteletét minden édesanya előtt. A Latin-amerikai társadalomban a családnak igen nagy a szerepe, ez jelenti a békét és a biztonságot az igen nehéz körülmények között is. Festményein az anya óvó karjai a gyerek számára a szeretetet, a melegséget jelentik.
Az Orozcónál is elsajátított technikák felhasználásával közintézményekben számos hatalmas falfestményen örökít meg történelmi eseményeket: Az Inka Birodalom és a spanyol hódítás, Ecuador falfestménye (a Huacayñan sorozatból), A civilizáció története, Az Amazonas felfedezése, A haza képe (az Ecuadori nemzetgyűlésben) – ez utóbbin számos mondat is szerepel: José Mejía Lequerica „A véleményeket nem tűzzel törlik ki”. A latin-amerikai országok egyesülésének támogatását is kifejezi, Bolívar mondatát idézve: „Alakítsatok egyetlen nemzetet az egész új világból.”
Művei eladása és számos megbízatása következtében Guayasamin igen jómódú lett, szülei el sem tudták volna képzelni, hogy gyermekük mire viszi a művészettel. Hatalmas háza volt Quito Bellavista negyedében, ahonnan rá lehetett látni az egész városra. Festményeit itt állította ki, majd 1976-ban családjával együtt létrehozta a Guayasamin Alapítványt. Abban a hitben, hogy a művészet nem magántulajdon, a művészet mindenkié, hozzálátott Az ember kápolnája (Capilla del Hombre) kiállítóhely építéséhez. 1999-ben bekövetkezett halála miatt nem adatott meg számára, hogy részt vegyen a múzeum 2002. évi megnyitásán.
A miniszteri megállapodással létrejött alapítvány fő célja a művész által adományozott kulturális javak és gyűjtemények megőrzésének biztosítása, valamint a közjólét és a népszerűség céljának védelme. A művésznek az ecuadori művészeti és kulturális örökségébe adományozott alkotásait továbbá régészeti, művészeti, gyarmati és kortárs gyűjteményeit e három kulturális térben állítja ki: a Guayasamín Ház Múzeum, Az ember kápolnája és a Régészeti Lelőhely és Kultúrák Parkja. Az alapítványt az vezérelte, hogy a közkinccsé vált művész alkotásait kegyelettel megőrizze a következő nemzedékek számára.
Az Ember kápolnája
Fogoly
1963 lehetett. A divatot követő osztálytársak a Radnóti Gimnáziumban már farmernadrágban jártak, s nagy divatja volt a twist nevű táncnak is a teadélutánokon, házibulikon. Ekkor érkezett közénk Kovács Endre tanár úr tanárjelöltjeként néhányad magával (rajta kívül még a szigorú tekintetű szintén néprajzos Kriza Ildikóra emlékezem, Kovács kedvelte a néprajzosokat), Voigt Vilmos. Galambszürke, kicsit méretére tán bő öltönyben (nyakkendőt nem hordott – a vezetőtanár öltözési szokását követte?), fekete, a kellő méretnél valószínűleg nagyobb fekete gumi kalucsniban, ritkás, szőke, vagy még inkább színtelen hajjal. Nem túl erős hangon, lassan, tagoltan beszélt az órákon (egy icipicit – de régen volt!) raccsolt is talán.
Jó szívvel hallgattuk óráit, alighanem a XIX. század irodalma volt az ő tanítási gyakorlatának penzuma.
Aztán Vilmos lediplomázott, mi leérettségiztünk.
Csaknem másfél évtizedre rá Szabolcsi Miklós vezetésével a volt tanítványok és tanártársak közös elhatározásával emlékkötet szerkesztését határozták el a jeles magyar tanár, Kovács Endre tiszteletére. Bálint Éva, Kovács tanár úr egyik kedves növendéke vállalta magára a kötet szerkesztését. A könyvet ki is adta A közvetítő címmel a Tankönyvkiadó. (Úgy mondták, nagy bravúr kellett, fontos kultúrpolitikus támogatása, hogy a kötet létrejöjjön.) Nagyon büszke voltam, hogy Éva engem is, a falusi tanárból lett kezdő kutatót is a szerzők közé választott (gyermekirodalom-kritikai jegyzeteimet szerkesztettem tanulmánnyá). Büszkeségem nőtt azzal, hogy a „szerzőtársak” közt az egykori tanárjelölt dolgozatával együtt szerepelhettem. A tanulmány a folklorizmusról és a neofolklorizmusról szólt. Emlékszem, érdeklődéssel olvastam, ám az érdeklődés inkább a jó emlékeim közt őrzött egykori tanárjelöltnek szólt.
Aztán úgy hozta a sors, hogy pedagógiai, ifjúságmozgalmi, később kutatói munkám – párhuzamosan a gyerekvilágban is teret nyerő táncház-mozgalommal s ennek művészetpedagógiai leágazásaival –, szembekerültem a jelenségvilágnak nem csupán gyakorlatias, de teoretikus kérdéseivel is. A Fiatalok Népművészeti Stúdiója és holdudvara fontos írásokat, köteteket adott közre ebben az időben, sokat tanultam belőlük. De a Stúdió gondolkodásmódját gyakran lengte be (szó se róla alapvetően ízlésesen) a néphagyomány felélénkítésének romantikus, olykor „nemzetieskedő” felhangja. S ilyenkor kapóra jött Vilmos szóbanforgó írása. Benne világosan különítette el a folklór, a folklorizmus és a neofolklorizmus tartalmait és funkcióit. „Élő népművészet?” Persze, de a XX. századi megidézése, rekonstrukciója tárgyi világban, öltözködésben, szórakozásban (a táncban), a „nomád nemzedék” életmódjában jól értelmezhetően tárgyalható a „neofolklorizmus” narratívájában.
E fogalmakat azóta is rendre használom. Olykor úgy látom, hogy napjainkra, sőt már a XX. század végére a voigti narratívához képest is új tartalmak, funkciók jellemzik a néphagyomány posztmodern – akár pedagógiai – használatát. Élőszóban (bizonyára laikus módon) már neveztem neo-neofolklorizmusnak” (ajánlom a kulturális antropológusok figyelmébe e változásokat: a közösségi tartalom felerősödését, az alternativitás hangsúlyos vállalását – már-már a múlt század eleji „életreform” – jelenségek, pl. Gödöllői Művésztelep) kivonulási prezentációinak megjelenését.
Mikor találkoztam újra Voigt Vilmos gondolataival? Nevelésfilozófiát tanítottam (olykor még tanítok is) az egyetemen, ma a Wesley Főiskolán, Iványi Gábor iskolájában. Megannyi tapasztalat és olvasmány vezetett el, ha nem is az illics-i „iskolátlanításig”, de addig mindenképp, hogy a „Nevelés színterei” témakört, a kérdést, hogy „hol is zajlik a nevelés?” messze tágabban értelmezem, mint kortársaim többsége. A kérdés az tehát: hogy a társadalom milyen tereket, műhelyeket, társulásokat, vállalkozásokat és közösségeket ruház, ruházott fel a nevelés felelősségével – egyben szabadságával (a hagyományos pedagógiai kézikönyvek a család és iskola dualizmusát ecsetelik, a modernebbek hozzáteszik a „Kortárs csoportot”). Én ezt árnyaltabban látom és láttatom. A család, a természetadta közösségek és az intézmények (melyek sorában a bölcsődétől az óvodán, iskolán át, a nevelőotthon és a fiatalkorúak börtöne is helyet kér magának), továbbá a piaci szolgáltatások, nemkülönben a civil szerveződések is hozzátartoznak e szintér-együtteshez.
S hol a helye a vallásnak, az egyházaknak ebben a szereposztásban? Történetileg és a jelenkorban? Európai és nem-európai kultúrákban? Nevelőnek, tanítónak tekinthetők-e a sámánok, nota bene az egykori regösök, a papok, a tiszteletesek, a pópák, a mullahok, a rabbik? Felfogásomban igen. Akkor is, ha a fenti négypólusú struktúrában a helyük nagyon változó (a szekularizáció folyamatában megtett útjuk a „természetadta közösségektől” alapvetően a „civil kezdeményezésekhez” vezetett. S hol találtam ehhez forrást, hallgatóimnak ajánlott olvasmányt? Újra Voigt Vilmosra leltem. A 2004-ben megjelent nagy műre: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba című művére.
Folkloristákkal, a népi játékok Kiss Árontól tanult hagyományairól beszélgettünk minap a jeles porcsalmai polihisztor emléktáblája körül. Ekkor ért a felkérés, hogy az Ezredvégnek írjak Voigt Vilmosról. Az egyik beszélgetőtársam belehallgatott a telefonba.
– Voigt tanár úr?
– Igen.
– Tanított az egyetemen. Neki köszönhettem, hogy eljuthattam skandináv szakosként Svédországba. Annak idején ösztöndíjat éppen lehetett szerezni, de útlevelet már nehezebb volt. S tanár úr, addig kilincselt, telefonált, míg végre tanulmányaim megkoronázásaként utazhattam.
Mintha ez a gesztus is, ez az emlék is Voigt Vilmos hivalkodástól mentes, csendes, de mindig számításba vehető emberségéről szólna.
Jól egészíti ki az én hézagos emlékezetemet.
Sajnálom, hogy személyesen a hosszú évtizedek előtti néhány órát kivéve nem találkozhattunk. Nem mesélhettem el neki a fenti történeteimet. A tanárnak, néprajzkutató-folkloristának, mesekutatónak, a szemiotika, a strukturalizmus, az esztétika sokat tudó, nagyhatású tudósának, az új tudományok lankadatlan tudományszervezőjének, az ELTE professzor emeritusának.
Néhány nappal 85. születésnapja után – ahol szakmatársai ünnepelték –, halt meg. Búcsúztatására a Néprajzi Múzeumban került sor. Temetése szűk családi körben történt.
Fehér koporsó
Maria R. Iniguez arcképe
– Az inkáknál, bár egész társadalmuk mások kegyetlen meghódításából élt, mégis a gyermekszülés és az anyaság nagy becsben volt tartva… – zengett a teremben a hangszórókból.
Az előadónő 2008-ban került az egyetemre, már akkor véres feministaként ismerték, nem is volt egyetlen fiú sem a hallgatóság között. Ingrid Kari Jensdatter is a kreditek miatt iratkozott fel a „Női szerepek a történelemben” című kurzusára.
– …A római nők a szennyvízcsatornákba vagy a szeméttelepre tették ki a nem vállalt csecsemőket…
A lány el-elkalandozott. Csak foszlányok jutottak el a tudatáig az előadásból. A hamarosan induló per járt az eszében, ez lesz a diplomamunkája témája. Most egész Norvégia erre figyel. Természetesen a politikusok elmossák a dolgokat, de államilag azért már elhangzott egy tétova beismerés.
– …A Lebensborn intézeteket az árja faj inkubátorainak tervezte Himmler. Főleg az SS katonáktól várandós északi lányokra számítottak, akik ezért kiemelt ellátást és jutalmat kaptak. Norvégiában tizenkétezer ilyen gyermek született. De rengeteget raboltak el a megszállt területekről is.
Ingrid fülét megütötte a Lebensborn kifejezés. Megpróbált az előadóra koncentrálni.
– …A németekkel kollaboráló nőket és SS gyermekeiket társadalmunk erkölcsileg – egyébként érthető módon – elítélte. Biztosan mindenki hallott a napokban induló, ezzel kapcsolatos kártérítési perekről…
„Hát igen!” – gondolta Ingrid – „A gyűlöletet nehéz levedleni, és legtöbbször azt találja meg aki nem tehet róla! Hiába telt el több mint hatvan év, még most is ott a nyoma az emberekben.”
…
A kastély kerítése magas volt, Milenának esélye sem volt bemászni, mégis minden nap ott téblábolt a kert hátsó részénél, ahol a kovácsoltvason túl gyermekek játszottak. Túl messze voltak ahhoz, hogy felismerhesse Pawelt. Kiabálni nem mert neki a múltkori eset óta, mikor a nevelők ráküldték az őröket. Alig tudott elmenekülni előlük.
Jobb oldalt a medence mellett egy fiatal nő felfigyelt rá, nehézkesen felállt a nyugágyról és a derekát fogva elindult felé. Lassan, döcögősen közeledett, már csak néhány napja lehetett a szülésig. Amikor közelebb ért, Milena megszólította:
– Kérem, könyörgök kérdezze meg, hogy mi van Pawellel. Pawel Kaminski, négyéves szőke kékszemű kisfiú.
A nő nem válaszolt, csak, amikor egész közel ért hozzá.
– Mit keres itt? Mit akar tőlem? – kérdezte meglehetősen gorombán.
– Maga is anya, legyen szíve! Két hónapja vették el tőlem a gyereket, azóta semmit sem tudok róla. Állítólag ide hozták. Kérem! Könyörgök!
– Nos, ha itt van, akkor a legjobb helyre került. Iskolába fogják járatni. Nem lesz semmi baja, az SS vigyáz rá!
– Nem érti, ők ölték meg a férjem! Nem akarom, hogy Németországba vigyék a gyerekem! Én akarok vigyázni rá!
A mondat, mint egy ügyész vádja visszhangzott a lelkében. Sigrid Jørgensenben a mélyre temetett szégyenérzet heves önvédelmi reakciót generált.
Az elmúlt hónapokban bemagyarázta magának, majd lassan el is hitte, hogy helyesen cselekszik. Az első hónap után, amikor elszökött otthonról Jürgenhez, a férfi eltűnt. Soha többé nem látta. Sokáig azt hitte, elvezényelték. Mikor kiderült, hogy terhes, jött egy hasonló sorsú lány, és elé rakta a Lebensborn programról az ismertetőt. Nem volt választása. A norvégok számára ő már az SS kurvája lett.
Bár nem mertek vele gorombán viselkedni a katonák miatt, de a pillantásukon, a mozdulataikon áttetszett a mélyről jövő megvetés, és a gyűlölet. Egy darabig még remélte, hogy Jürgen majd belovagol egy fehér lovon és megmenti, de lassan rájött, hogy a férfi kedvessége is a program része volt.
– Maga akar vigyázni rá!? A halott férjével? Ugyan már! Még hogy én nem értem?! Ugyanabban a helyzetben van, mint én! Nyugodjon bele, így lesz a legjobb a kölykének! – válaszolta indulatosan, majd sarkon fordult és ahogy a hasa engedte sietett el, minél messzebb a néma vádaktól.
Milena csak állt ott az elveszetett reményével. Némán nézte ahogy a nő távolodik a kerítéstől. Mikor már messzebb járt, Sigrid hátrafordult. Szemük, mint valami szállítócsatorna kapcsolódott össze, egyik irányban a kegyetlenséget másik irányba a vádat közvetítve. Másodpercekig állták egymás tekintetét, mire Milena ajkát elhagyta egy alig hallható, lemondó „könyörgöm”.
– Tűnjön el innen! Ha még egyszer meglátom, szólok az őrségnek! – jött az azonnali reakció.
…
Azon a szörnyű napon a szomszéd húzta ki az ájult Milenát a férje holtteste alól. Napokig seblázban feküdt. Mikor magához tért, csak arra emlékezett, hogy a férjét lelőtték. Első kérdése Pawel volt. A szomszédasszony csak csóválta a fejét, nem merte elmondani neki. Félt, hogy a legyengült szíve felmondja a szolgálatot. A harmadik héten árulták el neki, hogy a németek magukkal vitték Stockholm felé. Csak négyéves volt. Milena még betegen utána szökött, majd Norvégiáig követte a nyomokat.
…
– Ingrid Kari Jensdatter – mutatkozott be a könyvtárosnak. – Tudna segíteni? A Lebensborn ügy történelmi hátterének szeretnék utánanézni.
A már nyugdíjas könyvtáros úr a szemüvege felett hosszan nézett rá. Rosszallóan megcsóválta a fejét, majd a bajusza alatt morogva alig halhatóan megjegyezte: – Ja, az SS szajhák ügye. Miért kellett ezt most megint elővakarni…
– Szociológusnak tanulok – mondta halkan Ingrid. – Ez a diplomamunkám.
A könyvtáros rá sem nézve közölte: – Hatos sor D szekció, történelmi dokumentumok, 1920-50-ig.
…
„A Lebensborn-program hat évvel létrehozása után, 1941 márciusában érkezett Norvégiába” – olvasta Ingrid az egyik vastag könyvet.
„A megszálló katonákat hivatalosan arra bátorították, hogy gyermeket nemzzenek a helyi nőkkel, lányokkal. Biztosították őket, hogy a Birodalom gondoskodni fog a gyerekekről még akkor is, ha nem kívánják feleségül venni az anyákat, vagy már nősek. A program fizette a szülés költségeit, az anya anyagi támogatást, ruhákat, babakocsit és kiságyat kapott. A német katonák igen kis százaléka akarta feleségül venni és magával vinni Németországba a gyermeke anyját. A programban érintett norvég anyák névtelenül szülhették meg gyerekeiket, akiket azután a program jegyében létesített állami Lebensborn-otthonokban helyeztek el és gondoztak.”
Ingridnek először nem is tűnt olyan borzalmasnak ez, de tovább lapozva már a gyermekek Németországba szállításáról írtak, és a bentlakásos iskolákról, ahol megdöbbentő pszichés nyomás alatt faragtak belőlük gátlás nélküli „übermensch hősöket”.
„1942. július 25-én az SS vezetője arra adott utasítást, hogy vigyenek gyerekeket Szlovéniából a Birodalomba. A parancsban nyíltan fogalmazott: az apákat partizánmozgalmi vádakkal lőjék le, az anyákat pedig küldjék koncentrációs táborokba. Ehhez hasonlóan Lengyelországból több mint kettőszázezer gyermeket vittek el, akikből a háború befejeztével mindössze negyvenezret sikerült hazajuttatni.”
Muszáj volt abbahagynia az olvasást – agya túl filmszerűen vizualizálta az információkat. Összecsukta a könyvet, és kiment a büfébe, de nem hagyta nyugodni a dolog. Kis idő múlva már a számítógép mellett gőzölgött a teája, míg ő a monitoron a korabeli sajtó kapcsolódó cikkeit olvasgatta.
Még véget sem ért a háború, mikor már a londoni emigráns norvég kormány hazaüzent:
– „Ezek a nők életük végéig fizetni fognak a tettükért: minden norvég megvetésével kell számolniuk.”
A háború befejezésével a „német szajhák” haját levágták, az utcákon közszemlére tették és leköpdösték őket. Sokukat letartóztatták és internálták, a többség elveszítette az állását.
Nem kímélték a gyerekeket sem. A norvég szociális minisztérium egyik munkatársa nyilatkozta három hónappal a háború után: „Arra, hogy ezekből a gyerekekből tisztességes polgárok váljanak, annyi esély van, mint hogy a patkányból háziállat válik!”
A gyűlölet nem csitult később sem. A szellem, ami romba döntötte Európát, Norvégiában pusztított tovább. Egy tekintélyes pszichiáter hivatalos orvosi véleményként közölte: – „A nyolcezer hivatalosan regisztrált gyerek többsége rossz géneket hordoz, ezért értelmileg fogyatékos, így speciális intézményekbe kell kerülniük”.
Ingrid úgy érezte magát, mintha hirtelen valami idegen bolygóra transzportálták volna, majd lassan, akár valami élőhalottak, agyának eldugott rekeszeiből bólogatva másztak elő azok az eddig feldolgozatlan emlékmorzsák, melyek mind alátámasztották a tényeket. Egy-egy megvető pillantás, vagy megjegyzés valakire, amit gyerekként még nem tudott hova tenni, most helyére került az ok-okozati láncban. Nem akarta elhinni, nem akarta, hogy igaz legyen.
– Ez biztos csak valami háborús sokk túlkapása – kattintott reménykedve a kétezres évekre mutató linkre, amikor is több, valamikori Lebensborn gyermek a norvég bíróságon pert indított az állam ellen.
– „A kormány elismeri, hogy a háborús gyerekeket zaklatás érte a társadalom részéről, de 50 év múltával már nem lehet megállapítani a kormány felelősségét” – jelentette ki Thomas Naalsund, a kormány jogi képviselője.
2007-ben 157 egykori Lebensborn gyerek fordult jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, de kérvényüket arra hivatkozva, hogy az eset túl régen történt, elutasították.
Randi Spydevold, a Lebensborn gyerekek ügyvédje szomorúan nyilatkozott: „Norvégia, a Nobel-békedíj hazája, a konfliktuskezeléséről híres ország képmutató, hiszen saját háborús áldozatait nem hajlandó elismerni. Csalódott és összezavarodott vagyok Norvégia nevében is. Azt hittem, hogy Norvégia nagyszerű ország, az emberi jogok hazája, de amikor átvettem ezt az ügyet, mindenben csalódnom kellett!”
– „Szükség volt valakikre 1945 után is, akit utálhatunk és a nők ideális célpontok voltak!” – fogalmazott Tor Brandacher.
…
A közelmúlt napi sajtójában azonban valami kezdett megváltozni. A dolgokat már nem lehetett politikai erővel a szőnyeg alá söpörni. Az állam vonakodva bár, de elismerte a történelmi felelősségét, és kártérítést fizetett az áldozatoknak.
Ingrid végig ülte az egyik meghatározó tárgyalást. Sima ügynek tűnt, túl sok ellenérvet nem tudott felhozni a védelem a Lebensborn gyermekekkel kapcsolatban. A vád tanúi által felsorolt események ma valóban embertelennek és az egyenlő elbírálás megsértésének tűntek. A per meglepetések és fordulatok nélkül zajlott. Politikailag már el volt döntve minden, még a kártérítés mértéke is előre meg lett határozva. Az állami képviselők részéről elhangzottak a nyilvános bocsánatkérések. Ügy lezárva. Ingrid kezdett elbizonytalanodni. Ez messze nem elég egy diplomamunkához. Elmaradt a nagy egymásnak feszülés a társadalom ítélete és az egyén szabadságjogai között, ami a dolgozat fő konfliktusát jelentette volna.
Néhány hét múlva egy újabb per keltette fel Ingrid figyelmét. Egy Sigrid Jørgensen nevű nő indította, azért, hogy mint a nemrég balesetben elhunyt fia örököse, megkaphassa a kártérítést, ami Lebensborn-gyermekeknek járt. A nő érvei jogi szempontból ültek: tényleg megszenvedte fia a társadalom kiközösítését, az iskolákból való kizárást, a gyengeelméjűség valótlan vádjait, amivel a többi ilyen gyereket is illették, azonban valahogy sem a hallgatóság, sem a riporterek nem érezték igazságosnak, hogy az az anya kapjon kártérítést, aki kollaborált a megszállókkal, még a gyermekéről is lemondva részükre.
Ingrid mindent lejegyzett. Az egyébként bűnös, ámde jelen helyzetben esetleg helyes erkölcsi alapon ítélő társadalom, valamint az egyén jogainak megsértése közötti konfliktus érdekes diplomamunka forrásnak számított. A védelem egyetlen dologba kapaszkodott: bizonyítható-e, hogy a nő fia valóban Lebensborn gyermek, de ez a kérdés is eldőlt mikor a vád felvezette a bizonyítékát, egy 1943-ban készült fényképet, ahol egy intézet udvarán a felperes beszélget egy, a kerítés túloldalán álló nővel. A kép, a letagadhatatlan drámaisága miatt rendkívül jó sajtóanyagnak bizonyult, így minden csatorna be is mutatta, amely tudósított a perről.
Ingrid a tárgyalás végén követte Sigrid Jørgensent a közeli kávézóig. Megvárta amíg a nő rendel, majd elintéz egy telefonhívást.
Odalépett hozzá: – Leülhetek? – kérdezte zavarában.
Az idős nő gyanakodva méregette a fiatal lányt, emlékezett rá a tárgyalóteremből. Elege volt már a hatvan év ítélgetéseiből, belefáradt. Megrázta a fejét, de a lány folytatta:
– Ingrid Kari Jensdatter vagyok. Szociológus hallgató.
A nő a név hallatán meggondolta magát, és a székre mutatott.
– Akkor van némi fogalma az emberek kegyetlenségéről. Gondolom maga is kapott eleget az ismeretlen apa miatt – utalt a nevére *.
Bár a modern társadalomban az, hogy „anyai nevet” hordott, már nem igazán kellett volna, hogy számítson, de az ítélkezés mindig is az emberek kedvenc tevékenysége volt és lesz is, maximum az indoka változik.
Ingrid bólintott, majd félve nekikezdett:
– Könnyű ítéletet mondani bárki felett, főleg a sorsának ismerete nélkül, de én szeretném megérteni a döntését. Elmesélné, hogy milyen helyzetbe kerül akkor régen?
A nő meglepődött. A lány az első olyan ismeretlen, aki egyáltalán kérdezett tőle bármit is a történtekről. A történések soha senkit nem érdekeltek, hát még az, hogy ő mit érzett. A folyamatos ítéletek megkeményítették, és arrogánssá tették a nő megnyilvánulásait.
Ott folytatta, ahol a tárgyaláson félbeszakították.
– Jürgen eltűnése után, a házigazda, akinek a katonaság lefoglalta a szobáját, kirakott. Nem tudtam volna fizetni neki, de nem is tűrt volna meg. Haza nem mehettem. Egy barátnőm fogadott be. Mikor kiderült, hogy terhes vagyok, onnan is mennem kellett. Nem volt más lehetőségem, csak az intézet.
Felhajtotta a maradék kávéját és folytatta:
– Nem tudtam, hogy a gyermeket el akarják tőlem vinni Németországba. Még akkor is szerelmes voltam Jürgenbe, és ragaszkodtam volna a fiunkhoz is, de közölték, hogy én nem kellek. Tizenhét évesen egy naiv liba voltam. Nem sokkal a háború vége előtt elvették tőlem a fiamat.
Az idős nő kis szünetet tartott majd egy sóhajtás után folytatta:
– A háború végén ott álltam egy szál magam az üres intézetben. Amikor minden étel elfogyott, elindultam. Magam sem tudtam hova. Több levelet is írtam haza, hiába. Majd egy év telt el, mikor az első válasz megérkezett. Egy nekem címzett hivatalos levél volt, amiben közölték, hogy az intézetből el kell vinnem a gyereket. Azt hittem Németországban van, azt sem tudtam, hogy került az államhoz. A szüleim egy sort sem fűztek hozzá, csak tovább küldték nekem a hivatalos papírt. Nem tudtam volna gondoskodni róla, magam is nyomorogtam, de azt mondták, hogy különben elmegyógyintézetbe kerül, így elhoztam. Egy távoli vidékre mentünk, ahol nem ismertek. Valahogy túléltük a következő éveket. A fiam felnőtt, és műszaki végzettséget szerzett. Két éve halt meg egy balesetben – fejezte be a sztorit.
– Most már mindent tud. Ha akar ítéljen el, nem érdekel! Nem maga lenne az első – majd az asztalon hagyva néhány érmét, sarkon fordult és kiment a kávézóból.
…
A másnapi tárgyaláson a védelem tanújaként szólították a képen szereplő másik hölgyet, aki igazolta a felperes állítását. A teremben senki sem értette, mi haszna volt a védelemnek a tanúvallomásból, amíg az ügyvéd fel nem tette az utolsó kérdését:
– Ön erkölcsileg igazságosnak tartja azt, hogy a felperes megkapja az igényelt kártérítést?
A válasz nagyon határozott volt: – Semmiképpen sem tartom igazságosnak.
– Tiltakozom! A tanúnak nincs sem jogi tudása, sem alapja ezt eldönteni! – ugrott fel a vád képviselője, de a bíró leintette.
Az ügyész mentve a még menthetőt, a tanúhoz lépett és nekiszegezte a kérdést:
– Milena Kaminski, ön miért helyteleníti a jóvátételt, hiszen ugyanabban a helyzetben van, mint a felperes.
– Nem uram, közel sem abban a helyzetben vagyok. Az én gyermekemet elrabolták és nem én adtam oda. Én sosem akartam megválni a gyermekemtől. Az, hogy végül mégsem vitték el Németországba, csak a háborús helyzet megfordulásán múlott. Jóvátétel kizárólag a felperes gyermekének jár, akit ártatlanul hurcoltak meg, és nem az anyának, aki szabadon dönthetett a gyermekéről.
…
Ingrid a per befejeztével belépett a mosdóba, hogy a tükör előtt megigazítsa a sminkjét, mikor nyílt az ajtó és belépett Jørgensen néni. Ugyanebben a pillanatban nyílott ki az egyik fülke ajtaja a kilépő Milena Kaminski előtt. A két idős anya szoborrá dermedve nézett ismét, sok évtized után egymás szemébe. Ingrid, felfogva a helyzetet mozdulatlanná vált nem mert zajt csapni.
Sigrid indulatosan levegőt vett, majd megszólalt:
– Milyen alapon ítélkezik felettem? Tizenhét éves voltam, férj nélkül. Nem volt más választásom.
Milena hangja nyugodt volt, szinte megértő: – Nem ítélkezem, de nekem nem volt választásom. Mentem a gyermekem után. Magának lett volna!
Sigrid Jorgensen csak ott állt, néhány pillanatra a messzi a régmúltba zuhanva, majd visszatérve nagy levegőt vett, öntudatosan felszegte a fejét, megfordult és dolga végezetlenül távozott. Az ajtón túlra érve törölte csak le az arcán végig futó könnycseppet.
…
A Lebensborn házak vezetőit soha nem ítélték el: azt vallották, hogy nem tudtak a gyermekrablásokról, a külföldi gyermekeket árvának hitték.
* A norvég „vezetékneveket” az apa keresztnevéből képezik (pld: Johansson mint Johann fia). Ha az apa nem ismert, akkor az anya keresztnevéből a -datter végződéssel használják, így a névből következtetni lehet a leányanya szülőre. [vissza]
Halott gyermekek
1. Határok és korlátok
Határokon és korlátokon e gondolatmenetben az emberi nembeli korlátokat és határokat értjük, az emberi nembeliségnek abban az értelmében, ahogy az emberiséget egyszerre leíró-antropológiai és ugyanakkor érték-szempontból a klasszikus idealizmus, majd annak nyomában a marxista filozófia értette. 1 Ebben az általánosságban nembeli határ és korlát azokat a határokat és korlátokat jelenti, amelyek az emberi nem (Gattung), s benne természetesen a nembeliséget képviselő reprezentatív emberi egyének számára meghaladhatatlan korlátok és határok voltak, még pedig a condition humaine, az emberi feltétel értelmében. Ilyen nyilvánvalóan a halál, és egy sor további tárgyi, történeti vagy akár tudati jelenség. E jelenség meghatározó nembelisége maga is jelentékeny elvontság, hiszen távolról sem minden hétköznapi korlát és határ nembeli. Ugyanennek másik oldala az, hogy a nembeli korlátok egyáltalán nem az egyén szintjén fogalmazódnak meg, kijelölésük, meghatározottságaik nem az egyén szabad cselekvésétől vagy éppen választásától függenek.
A történelem sokszínű fátylán át visszapillantva annak lehetünk tanúi, hogy az emberiség nemcsak kivételesen erős és nagyhatalmú nembeli határok és korlátok közé volt szorítva, de annak is, hogy az ember számára ezek a sokszoros korlátok és határok a lehető legtermészetesebbek voltak. Jó ideig eszébe sem jutott, hogy e korlátokat tágítani akarja, de még az sem, hogy azokat alaposabban megismerje vagy akár megpróbáljon szabadulni tőlük. Nemcsak a rekonstrukciók alapján feltételezhető gondolkodás utal ebbe az irányba, de maga az emberi praxis elemei is, így a túlvilággal való állandó kommunikáció, az Istenek akaratának permanens kipuhatolása, az összes lehetséges jóslat és titkos jel komolyan vétele és azok megszerzésére irányuló állandó törekvés. 2 A határok és korlátok valamelyes relativizálódása, el- és megmozdulása a korai modernség korszakához fűződik, érdemileg egyre intenzívebben a felvilágosodáshoz, miközben a határok és korlátok hagyományosan maradéktalan uralma és a határok lassan érzékelhető viszonylagossá válása között egy olyan történelmi szakasz helyezkedett el, amelyben ennek a folyamatnak csak igen lassú és távolról sem a végső kérdésekkel kapcsolatos átalakulását lehetett már valamennyire érzékelni.
Amikor azután a határok és korlátok elvi problematikája egyáltalán napirendre kerül, amit e teljes problematika fokozatos relativizálása is követ, transzparenssé válik, hogy mit jelentenek e határok változásai. Az is láthatóvá válik azonban, hogy az ember már ekkor sem passzív elszenvedője a határok és korlátok lassan beinduló elmozdulásainak, de már maga is ad új teleológiát cselekedeteinek, amelynek egyes változatai fokozatosan egyre inkább a mindenkori határok kitágításával lesznek kapcsolatosak. Felveszi cselekvésének indítékai közé a határok tudatos kitágítását.
A korai modernségben tehát már nemcsak érzékelhető, de meg is fogalmazódik a határokhoz és a korlátokhoz való megváltozott viszony. Éppen a kora újkor új megvilágítása mutathatja meg egyébként, hogy alapvetően három hatalmas kérdésről van szó. Az egyik a természet korlátainak és határainak kérdése, a másik a társadalom korlátainak és határainak kitágítása, a harmadik pedig a megismerés határainak és korlátainak kitágítása. Ebben a szövegösszefüggésben most nem vonultatjuk fel negyediknek az egyén problematikáját (ld. az egyén határainak és korlátainak kitágítása), amely ugyan teljes joggal ide tartozna, de amelynek univerzális nembelisége azonban egészen más karakterű, mint az előző három viszonylatban megjelenő határprobléma. Ez az a pont azonban, ami fundamentális szerepet játszik a gender-problematikában, és ugyanilyen fundamentális szerepet kell, hogy játsszon a gender későbbi kutatásaiban és mindenekelőtt az azokkal foglalkozó elvi vitákban. A gender ugyanis minden kétséget kizáróan olyan radikális határátlépés, amelyik az egyénből indul ki és az egyénhez is érkezik el, s csak az egyénen keresztül érintkezik (másodlagos és harmadlagos vonatkozásokon át) a természettel, a társadalommal és a megismeréssel. 3
Mint egy lassított filmen, úgy tanulmányozhatjuk a korai modern és az érett modernség közötti átmenet fázisaiban, hogy mi történik részletesen a határokkal és a korlátokkal. Az első fázisban a határok és korlátok már viszonylagossá válnak, de az elmozdulások elszórtak, összefüggés nélküliek, és sem kívülről, sem belülről nem igénylik az elmozdulások általánosítását, mi több, nem igénylik még azok szisztematikusabb feltárását sem. Egy második fázisban a nembeli határok és korlátok kitágítása nem pontszerű, de már formációkba és struktúrákba igyekszik szerveződni, megszokottá válik, része lesz a hétköznapi életnek. Jó példa erre a tengeri hajózás, amelynek eredményes lebonyolításához egy egész sor határt és korlátot kellett áttörni, s úgy lehetett csak a mindennapi élet része. A XVIII. század végén és XIX. század elején azután teljes erővel berobban a harmadik fázis, amikor is mindazokon a frontvonalakon, amelyekről beszéltünk (természet, társadalom és megismerés), valóságos mutációra kerül sor. A nembeli határok és korlátok kezdetben szórványos, később fokozatosan összefüggővé váló átlépéseit egy fajta állandó határátlépés váltja fel. A határok és korlátok kitolása rendszeres tevékenységgé válik. A második és harmadik fázis közötti ugrás egyben a korai modernség és a modernség közötti ugrás is, a korlátok és határok sporadikus kitágítása, e határok egyre összefüggőbb, egyre szisztematikusabb kitágítása átcsap a határok és korlátok tudatos átalakításába. A XVIII. és XIX. század fordulóján a természet és társadalom tudatos átalakítása már középponti, egyszerre intézményes és individuális tevékenység.
A társadalomban, természetben, a megismerésben és az egyén szintjén a határok és korlátok meghaladhatatlansága nem azt jelenti, hogy ezek a határok és korlátok mindig ugyanolyanok, azaz nem változnak. A határok és korlátok állandósága és egyben változékonysága a történelem folyamán valójában soha nem jelentett valódi ellentmondást. Ha ugyanis a természet vagy társadalom valamely szegmensében egy határ vagy korlát megváltozott, attól kezdve immár az lett a határ és a korlát. Amíg az első ember nem ment fel a világűrbe, addig az űrhajózás nembeli határ és korlát volt. Ez a korlát azóta már nem létezik, de nagyon is létezik korlát általában, amit most aktuálisan egy másik kozmológiai és asztrológiai dimenzió testesít meg.
*
A nembeli határok és korlátok azonban, s ez szinte már szójátéknak tűnik, nemcsak nembeli határok és korlátok, azaz nemcsak formálisak, de minden konkrét összefüggésben mindennél fontosabb tartalmi meghatározottságokkal is rendelkeznek. A határok és korlátok állandó mozgása az egyik legszámottevőbb oka az identitások szakadatlan újra fogalmazásának is. Általában is igaz, hogy a társadalomlélektani identitás-probléma 1970-es évekbeli áttörése, majd széleskörű tudatosodása egyáltalán nem jelenti azt, hogy korábban az identitások újrafogalmazása érdemileg nem ugyanolyan törvények szerint és ugyanolyan okok és szükségletek kihívására ment volna végbe. A továbbiakban ezért úgy kell beszélnünk a nembeli határok és korlátok problémájáról, hogy mindvégig mögötte lássuk annak az identitásnak a problémáját is, amelyik számára éppen a határok és korlátok jelentik dinamikus kibontakozásuk természetes környezetét és közegét.
A határok állandó kitágítása a modern társadalomban nem jelentheti a határok megszűnését. A megszűnő határok helyére nyomban valóságos vagy valóságosnak feltételezett újabb határok kerültek. Ezért szinte különösebb elméleti viták nélkül kristályosodott ki a határok állandó kitágításának alapzatán azoknak a határoknak és korlátoknak az elkülönítése, amelyeket még ebben az állandó mozgásban is véglegesnek és meghaladhatatlannak ítéltek/ítéltünk. 4 Ezek az egyszer már véglegesnek ítélt nembeli határok és korlátok inganak meg azonban a globalizáció új korszakában. Az első példánk a veszélyes sportok világa, amely érdemileg megszünteti az emberi halálfélelem nembeli határát. 5 A második példánk, jelen tárgyunk, a gender-forradalom, amelyik részben átmenetivé teheti az ahhoz a nemhez való tartozást, amelybe valaki beleszületik, de már érzékelhetővé tesz egy olyan horizontot is, amelyik megszünteti (alternatívvá teszi) az emberi reprodukció lehetőségének nembeli határát (fiúvá operált lányok nem szülnek). 6 Harmadik példánk az aktuális világméretű háború. Sokféleképpen lehet vélekedni napjaink (legalább) két manifeszt háborújáról, de azt semmiképpen nem lehet kimondani, hogy a modern háború (beleértve a nukleáris, vegyi és információs háború elemeinek lehetőségeit is) napjainkban áthághatatlan nembeli határnak és /vagy korlátnak számítana. 7
Olyan nembeli határok/korlátok dőlnek/dőlhetnek meg, amelyeket megingathatatlannak tartottunk. E helyzet igazi drámája részben konkrétan megmutatkozik (a halálfélelem, a reprodukció és a háborús fenyegetettség olyan drámai jelenségek, amelyeket nem szükséges retorikusan külön is felerősíteni). De még ennél is nagyobb félelmet kelthet annak bizonyosra vehető jövőre tekintő előrejelzése, hogy ezek után új határok kijelölése aligha lesz már elképzelhető. Vagyis: a modern-posztmodern globalizáció sodrásában immár teljesen elképzelhetetlen, hogy ismét kialakulhasson a halálfélelem, a nemek munkamegosztása vagy a világméretű háború mint nembeli határ vagy korlát. Az ilyen mérvű megingások nem teszik már lehetővé, hogy újra határok alakulhassanak ki. Ezek olyan határok, amelyek átlépése után a határnak már a fogalma is megszűnik. Egykor a neopozitivista tudományfilozófia erőteljesen megszigorította az egyes kijelentések ellenőrzését, mint amikor két ország határán megszigorítják az útlevél-ellenőrzést. Az újtípusú (többek között) posztmodern nembeli határátlépés nem szigorítja meg a határátlépést, de megszünteti a határok fogalmát, azaz nem igazoltat többé. 8
2. Létezik gender-mozgalom, hogyan lehetséges?
A gender-mozgalom. ismét hangsúlyozzuk, egészét természetesen nem azonosítjuk a nembeli határátlépésnek az előzőekben középpontba állított mozzanatával, miközben az is kétségtelen, hogy ez a mozzanat valamennyire már a jelenben is benne van ebben a mozgalomban.
A hetvenes évek közepét követő társadalomfejlődést akkor is igen kevéssé feldolgozottnak tekintjük, ha mindenkinek tiszteljük is az e területen elvégzett munkáját. Az alaphelyzet leglényege az, hogy ebben a korban széttöredezett mind a filozófia, mind az ideológia, mind pedig a művészet, azaz a „kultúra”, s ezért nem volt képes létrejönni új, átfogó kor- és társadalom értelmezés. 9 E leírásban jelenleg nem a kritikai elem a lényeges (miért maradt el a totalitás?), de a gyakorlati-társadalmi, sőt, rendszerelméletileg is igazolható széttöredezés. Itt a fragmentálódás szociális és szociológiai valóság. 10 A filozófiából filozófiai szubkultúrák, az ideológiából ideológiai szubkultúrák (mélyen belemenve a vallásokba és akár az ezotériába is), az egyes művészetekben művészeti (irodalmi stb.) szubkultúrák jöttek létre. Ez számunkra a döntő láncszem. Ilyen okokból hullott katasztrofálisan a mélybe a társadalomelmélet is (s ez lehúzta a szociológiát is, amelynek rekonstrukciója nem tartozik illetékességi körünkbe). A hetvenes évek utáni társadalom leírása kritikusan megnehezedett, hiszen egyrészt az, hogy ez a társadalom szélsebesen vált egyre komplexebbé, szinte már büntetendő közhely, amit nem is merünk kimondani, miközben az egyes tudatfajták nem tudtak újraszerveződni saját fragmentálódásuk miatt, hiszen egyik konkrét szubkultúrának sem lehetett feladata a társadalom, mint társadalom teljességének értelmezése (felmentést kaptak). Ez a pillanata a szellemi (filozófiai, ideológiai, művészeti) produkció deklarált lemondásának nemcsak a totalitás, de még a megismerési érdekeltség kötelezettségéről is (ennek klasszikus szimptómája az eredetileg nagy lehetőségekkel induló posztmodern differenciagondolkodássá való válása is). 11
A hetvenes évek második felétől gyökeresen megváltozott a gondolkodás és a társadalom viszonya, a gondolkodásnak a társadalomba való beágyazottsága. Az intellektuális szubkultúrák saját törvényeket állítottak fel maguknak, megindultak a társadalom misszionálásának irányába, harcoltak az establishmenttel (amelynek semmilyen gondolata nem volt már ekkor), harcoltak egymás ellen is, szükségszerűen politizálódtak, keresték a valódi hatalommal való kapcsolatot, miközben a valódi hatalom is kereste a velük való kapcsolatot (általában sikeresen is használta fel őket társadalmi hangulatok megváltoztatására, kisebb káosz-jelenségek előidézésére, a társadalmi normalitás szétzilálására, sokféle, éppen akkor valamely lépés útjában álló attitűdök szétverésére, ezek médiuma általában a mindenkori ifjúság egy része volt). A gender-mozgalom nem az egyetlen és nem is korai változata a hetvenes évek közepe utáni intellektuális rekrutációnak (bár a „nők” és a „nők problémái” egy pillanatig sem hiányoztak ezekből a szubkultúrákból). Mégis, e tanulmány ebben az intellektuális világban találja meg a gender-gondolat ősét, korántsem tagadva, hogy más intellektuális és nem-intellektuális összetevőik is voltak nagy számban. A hetvenes évek második felében széttöredező intellektuális világ nemcsak a gender-mozgalomhoz vezetett, s a gender sem csak kizárólagosan ebben a fordulatban gyökerezik. Mégis, túlnyomórészt ennek az „új gondolkodás”-nak a terméke.
3. A helyettesítő szkepszis mint a gender-forradalom egyik összetevője és médiuma
A szkepticizmus fogalmának szigorú használata igen nehéz feladat. Alig van olyan filozófiai kategória, amelynek használatában egy fogalom szemantikájának egymástól függetlenül kialakult és eltérő használatú változatai oly nagy számban lennének elterjedtek, mint éppen a szkepticizmus esetében. Állandóan beleértjük e fogalomba az antik és középkori szkepszis jelentését, itt azonban az is problémát jelent, hogy éppen az antik- és középkori filozófia szisztematikus megjelenése nagyon is különbözött a modern filozófiáétól. Egy második szinten: a művelt köznyelvben alig van olyan fogalom, amelyet annyi eltérő értelemben lehetne használni, mint éppen a szkepszist vagy a szkepticizmust. Ennek elsődleges oka, hogy a kételkedés viszonyfogalom is, s csak a mindenkori szövegösszefüggés gondoskodik az egyes jelentések egyértelműségéről. Ezekben a szövegösszefüggésben a szkepticizmus a maga művelt, majdhogynem már eleve filozófiai, teoretikus értelmében jelenik meg, azaz már köznyelvi használatban úgy szerepel, mintha eredendően filozófiai szövegösszefüggésről lenne szó.
Megkülönböztetünk filozófiai szempontból igazi, holisztikus szkepszist, s rögtön el is választjuk azt a részleges funkcióban fellépő, többnyire helyettesítő szkepszistől. Az elválasztás alapja az, hogy a holisztikus, definíciójának megfelelő szkepszis mint filozófiai pozíció, végeredmény. Olyan végeredmény, amely becsületesen végig járta az adott probléma megismeréséhez vezető legitim utakat, és mégsem tud pozitív eredményekhez jutni, bár az igazsághoz vezető utat szükség esetén láthatóan dokumentálni is tudja. A holisztikus szkepszis tehát önálló jelenség, a filozófia egy-egy alapvető, esetleg egy-egy döntő kérdését érinti. Végső eredő, strukturált összegezés. A holisztikus szkepszis nem problémafelvetés, nem vélemény, nem megismerési érdekeltség, nem értékelés, nem reflexió, hanem pozitív végeredmény. Erre a szkepszisre nem lehet rákérdezni (pedig ez a szkepszis fogalmából általában adódna).
Ezzel a holisztikus, azaz „igazi” kétellyel az olyan részleges, funkciójában helyettesítő kétely áll szemben, amelyben ugyancsak megvan a kételkedés eleme, filozófiai alakot is ölthet, mégis részleges marad, mégpedig azért, mert nem elégíti ki a holisztikus kétely felsorolt alapkövetelményét: nem képes felmutatni az aktuális probléma megismerésében explicitté tett teljes megismerési utat. Kételkedő magatartását nem alapozza a végső belátások demonstrált egyértelműségére.
A részleges, funkciójában helyettesítő jellegű kétely azonban valóságos szkepszisnek akar látszani. Még rendelkezhet is a szkepszis némely elemével. A legtöbb részleges szkepszis valamilyen stratégiát követ. Közelebbi történelmi korszakunkban a filozofáló köztudat jelenkori világnézeti küzdelmei nyúlnak leggyakrabban a helyettesítő szkepszis fegyveréhez. Az ilyen filozófiai szkepszis könnyen áttranszformálható a társadalmi ignorancia gyakorlati magatartásává is, miközben a szkepticisztikus ignorancia igen előnyös társadalmi pozícióval is járhat. Az akár az ignoranciába is átívelő részleges szkepszis – ki hitte volna? - tiszteletreméltó társadalmi álláspont. Az ignorancia minden további nélkül felment a kiélezett harcokban való állásfoglalás kényszere alól. Olyan történelmi korszakokban, amelyekre a képmutató tolerancia burka alatt késélre menő ideológiai harcok jellemzőek, igen előnyös ez a pozíció.
Igen sok számottevő elismerést hoz a részleges szkepszisnek, hogy olyan kérdésekben kételkedik, amelyek valamilyen/bármely szempontból kívül esnek a lehetséges tapasztalaton, amelyekben, mivel megismerni sem lehet őket, valójában még kételkedni is elég komikus. Ehhez természetesen a mindennapi tudatnak joga van. Ő kételkedhet abban, hogy az egész emberiség boldog lehet-e egyszerre, ez azonban mégsem lehet a filozófiai szkepszis problémája, hiszen a probléma kívül van a lehetséges tapasztalaton.
A behelyettesítő szkepszis, ha tömeg-tudatformává válik, igen problematikus képlet, hiszen úgy szkeptikus, hogy nem ment (és nem megy) el a végletekig az adott probléma teljes kivizsgálásában. Ez a szkepszis ideálisan illik bele a hetvenes évek második felében kezdődő új intellektuális szubkultúra világba, hiszen a fragmentált irányzatok egyrészt már lemondtak az egész megértéséről, másrészt hallgatólagosan még a megismerési érdekeltségről is. Gondolatmenetünk egyik fő felismerése, hogy a hetvenes évek második fele után e fragmentált intellektuális világban valójában tényleg a részleges szkepszisnek kellett lennie az ideális értelmiségi ideológiának. Az intellektuális élet szerkezete és a részleges szkepszis csereszabatosak lettek egymással. Ez teremtette meg a gender-ideológia és a részleges szkepszis mély, közös alapját.
Az egészre vonatkozó megismerés, sőt, a megismerési érdekeltség nélküli fejlődésben igen gyakran került sor arra, hogy egy-egy szubkultúra az eredetileg nyíltan behelyettesítő részleges szkepszist immár az előjel nélküli, általános konformizmus jegyében fogadtatja el („ugye te is kételkedsz a benzines autók használhatóságában?”, „ugye, szerinted is szörnyszülöttek a vízierőművek?” vagy újabban: „rettenetesen veszélyes ez a Fukusima?)”. A szubkultúrák nem rendelkeznek valódi igazságtartalommal, saját perspektívájuk abszolutizálása majdhogynem megengedett. Az ő üzeneteikkel való egyetértést ki kell erőszakolniuk, vagy manipulálniuk kell a célközönséget. Ennek hídfője pedig a tágan értelmezett konformizmus. A részleges szkepszis önálló univerzális igazságigény nélkül csak a konformizmusra építhet. Ekkor új társadalmi játékszabályok lépnek életbe. Egy szubkultúra nem számolhat azzal, hogy közvetlen üzenetei gyarapítani fogják a csoport erejét. Először tehát a szubkultúrához és az üzenethez elengedhetetlen konformizmust kell meghirdetnie. Előbb a konformizmus, utána a konkrét álláspont! Előbb a fegyelem, utána a parancs! Itt mutatkozik meg az 1989 utáni kor mély sajátszerűsége is. Klasszikus alapesetben ugyanis egy álláspont elfogadásához az álláspontnak igaznak kellett lennie. Most igazságról szó sincsen, a konformizmus manifeszt tudatának meg kell előznie a döntést. A részleges konformizmus itt válik behelyettesítővé. A rész az egészt akarja jelenteni. Az elfogadást pedig egyszerűen az illető számára előnyös konformizmus magatartásának elfogadásában ajánlja. A valóságosan működő konformizmus és a gondolkodást kikerülő ignorancia ilyen mérvű közelsége önmagában is alarmírozó.
A minősített gender-ideológia sikere, már amennyiben valóban van és valóban minősített, messzemenően inkább a hatalmas erővel felkínált konformizmus-ajánlatnak köszönhető, mint az egyes egyének önálló és lelkiismeretes gondolkodási folyamatának. A gender-jelenségnek meghatározó köze van a részleges (helyettesítő) szkepszis kiterjedt uralmához. Hiszel a gender-problémában? Jó ember vagy! Szemünkben Hofi Géza egy ennél jóval sokrétűbb és szofisztikáltabb érvelése meggyőzőbb. Az argumentáció azzal a kérdéssel kezdődik, van-e akváriumod, s azzal záródik, hogy (ebben az esetben) „buzi vagy” (sic!).
A gender-ideológia és a részleges szkepszis uralmának kapcsolatát nem könnyű felismerni, hiszen egy ilyen erőteljes és (mint látni fogjuk) a legnagyobb mértékben határátlépő ideológia recepciójakor, mint „jó emberek”, a tizenkilencedik század becsületes alapmagatartását követve, elsősorban az új ideológiai tartalmaira, annak igazság-vonatkozásaira összpontosítunk. De úgy tűnik, ez a tiszteletreméltó magatartásunk mára már elavult. A gender-ajánlatot korántsem sivár és szegényes igazságelemei sodorják szemhatárunkba, de a saját már létező konformizmusunknak címzett ajánlat ereje. Azért foglalkozunk/foglalkoznak vele, mert világosan felismerjük/felismerik, hogy társadalmi helyzetünk is, hovatartozásunk is függhet a kérdésben való állásfoglalástól. A (részleges, mindent befogadó) szkepszisnek szóló ajánlat felülírja a kérdés nem-létező intellektuális dilemmáit. A gender-fordulat társadalmi támogatóinak nagy része egyáltalán nem rendelkezik differenciált önálló, önmaga átgondolta intellektuális erőfeszítésből származó állásponttal, annál világosabban van tisztában viszont azzal, hogy erőteljesen performatív jellegű, a részleges szkepszis végtelen szellemi vadászmezőin portyázó ellen-konformizmus cselekvésorientáló jellegű. Választaniuk kell! Ha van akváriumod, akkor bizony …vagy!
A legendás 1960-as évektől a köznyelv, különösen pedig az értelmiségi köznyelv intellektuális szintje, fogalmi színessége erősen megemelkedett. Megszabadult a nyers ideológiák fogalmiságától, szinte feltöltődött új, differenciáltabb teoretikus fogalmakkal, amelyek összegezték az új folyamatok lényegét, a történelem új trendjeit vagy egyszerűen csak a társadalomnak a jövőre vonatkozó reményeit. „Hard”-ból „soft” lett ez a nyelv. Általános kijelentések váltak uralkodóvá, amelyek sajátos kettős arculattal rendelkeztek. Teoretikus jellegű kijelentéseknek tűntek fel, de teoretikus megjelenésük ellenére sem rendelkeztek teoretikus megalapozással. A mindennapi tudat akkor spontán módon üdvözölte ezt a világot érdekesebbé és színesebbé tevő fordulatot. A közönség nem követelte meg a bizonyítási folyamat teljességét, s a tudatiparról, az elidegenedésről vagy az esélyegyenlőtlenségről megalkotott teoretikus jellegű kijelentéseket elfogadta valódi teóriának.
A társadalmi diszkusszióba belehulló elméleti kategóriák olyan teoretikus teret teremtettek, amelyben a teoretikus fogalmaknak kijáró kötelező kontroll-vizsgálatok követelménye tökéletesen elesett. Ez a fejlődés tovább erodálta a minden elméleti fogalomnak addig kötelezően kijáró kételkedés alapmagatartását. Részben pozitívan tette ezt, hiszen egy valóban „hiteles” médium egyik fundamentális meghatározása éppen az, hogy minden további nélkül hisznek neki. De a negatív megközelítés is helyénvaló lehet, a tömegkommunikáció világa nem a tudományos értekezések birodalma. A tömegkommunikáció vonzó médiumán át az elméleti és kvázi-elméleti fogalmak hihetetlen sebességgel nyomultak be a társadalmi kommunikációba. Az eredmény az lett, hogy most az elméleti fogalmakat „mondták” éppúgy „utána” a tömegkommunikációnak, mint korábban az ideológiai, s még korábban a politikai fogalmakat vagy éppen a futball fogalmiságát.
Ezek a teoretikus tartalmú (teoretikusan azonban nem minősített) megállapítások, megtámogatva a hatékony médiumok szakadatlan lendületével és energiáival, hatásos igazságokként hódítottak (és hódítanak) a tájékozottabb társadalom soraiban is. Uralkodó és végső elméleti eredményként éltük meg például a totalitarizmus-elméletet, a nagy elbeszélések végének tételét, a történelem vége tézisét, a nagy társadalmat, a „búcsú az elvektől” tételt, a civilizációk harcát, vagy a minden lehetséges tételét, miközben ezek a kijelentések úgy töltötték be a társadalom tapasztalatainak orientáló funkcióját, hogy közben nem voltak (esetleg nem is lehettek) szigorú értelemben bebizonyítva. Vajon a két totalitarizmus szigorú értelemben is ugyanaz? Nagyon vigyázni kell az itt megjelenő finom különbségekkel! Nem arról van szó, hogy ezekben a tételekben ne lenne igazságtartalom, egyes esetekben ne találnák fején a szöget, vagy éppen ne fejeznék ki nagyobb társadalmi csoportok véleményét vagy reflexióit. A probléma azzal van, hogy széles körben úgy kezelik/kezeljük őket, mintha bizonyított igazságok lennének, amelyeket tehát további gondolkodás nélkül lehet újabb gondolatmenetek kiindulópontjává is tenni. A bizonyított és nem bizonyított tételek között ugyanis nem az a különbség, hogy az egyik „okosabb”, mint a másik, hanem az, hogy a teoretikus tétel be van bizonyítva, a vélekedés pedig nem (ettől még lehet nemcsak izgalmas, de még igaz is).
A teoretikus jellegű, de az igazi teória igazolódási folyamatának alá nem vetett kijelentések egyre összefüggőbb és rendszerezettebb uralma átcsaphat, és át is csap saját ellentétébe. A kritériumokról nem tudó kételkedés (önmagában is hatalmas önellentmondás) uralkodó magatartássá válhat. Ez az önmagát uralkodó magatartássá kikövetelő nyilvános kételkedés teljesen új jelenség. Nyilván nem lehet „igazi” kétely, mert nem szükségszerű és nem kikerülhetetlen. Az uralkodó kételkedés eleve evidenciának tartja önmagát, legfeljebb arra van gondja, hogy a körülötte folyó filozófiai elméletekből aktuálisan kiszűrje azokat az elemeket, amelyek már eleve eldöntött kételkedését új, relativista érvekkel képesek felfrissíteni. Az érzületi- és véleményközpontú filozofálás leváltani látszik a valóságos filozófia megalapozást.
A szükségszerű kétely elismert privilégiumának vizsgálatakor ismét szem előtt kell tartanunk, hogy e valóságos és valóban legitim kétely helyzetének kiharcolása kizárólag a lehetséges tapasztalat világán belül érvényes. A kutatás egy-egy pillanatnyi állásának rögzülése, a kifogástalan módszerrel elvégzett kutatás határainak ténye és e határok elismerése egyáltalán nem csökkentik a szükségszerű kétely kritériumának fontosságát. Az, hogy a tudomány nem omnipotens, semmiféle kételyt nem tesz jogossá. Mi több, a köztudattal ellentétben a tudomány ma sem omnipotens, jóllehet terjed ez a nézet, és buzgón terjesztik is. A tudománynak nem is lehet eredményesebben ártani, semmint, hogy omnipotensnek tűntessék fel. Az ilyen alapvető összefüggéseket az előzőkön túl az is intenzíven elhomályosítja, hogy számos tudományban az új „tudományos” eredmény elérése jórészt a kutatás eszközrendszerének kapacitásától függ. Tanulságos lenne emlékeztetni arra, hogy az orvosi technikában a legtöbb nagyteljesítményű eszközt már évtizedek óta középszinten képzett munkaerők működtetik.
4. Az utólagos engedetlenség
Az utólagos engedetlenség azokra a társadalmakra jellemző, amelyek egyszer már majdnem végérvényesen és teljesen elveszítették szabadságukat. Legtöbbször úgy, hogy egy-egy diktatórikus politikai rendszer foglyul ejtette őket, amellyel szemben az azt megelőző politikai harcok idején nem tudtak, nem akartak vagy nem mertek tevőleges engedetlenséget tanúsítani. Ideáltipikusan tiszta, pszichológiai áttételek során semmiféle magyarázatra nem szoruló módon aránytalanul felerősödtek a tragédia után az engedetlenség összes lehetséges formái, hiszen nyilvánvaló kompenzációs motívumok alapján kiéleződött az érzékenység az engedetlenség elmulasztásának a jelenben is lehetséges negatív következményei iránt. Így adódott össze immár a békés (!) jelenben a lehetséges engedetlenség összes alkalmának agresszív (!) teljességre törekvő kihasználása. Kifordult a világ! A diktatúra valós világában hallgató társadalom a demokrácia valós világában minden fűszálért véres harcot indított, intranzigensen leplezte le a demokratikus hatalmat és rendezett szimbolikus forradalmakat. Ez az utólagosan maximálisan érvényesített engedetlenség kezdett hozzá az 1945 utáni történelem számos viszonylatának kialakításához. 12
A valós történelmi időben elmulasztott ellenállásból származik Schelsky kiváló kategóriája, amely a szóban forgó diktatúra vagy más elnyomás után, azaz a szó szerint vett felszabadulás után annál erősebben nyilvánul meg. Az utólagos engedetlenség, mint láttuk, per definitionem kompenzatórikus karakterű. Éppen a kompenzáció ereje az, amelynek nagyságrendje nemzedékekre is rá tudja nyomni bélyegét. Önálló életre kelhet, miközben az utólagos engedetlenség feltétel nélkülisége, feltétel nélküli hite saját igazságában könnyen be is szűkítheti az azt képviselő társadalom szemhatárát.
A társadalmi, elméleti, sőt a politikai kategóriába is átcsapó „utólagos engedetlenség”, „utólagos ellenállás” (talán még „utólagos forradalom” is) magatartását kivételesen jelentős felismerésnek tartjuk, s őszintén csodálkozunk, hogy maga a gondolat nem hatolt be sokkal mélyebben a társadalomtudományi megismerés eszköztárába. Ezt a gondolatot két szinten is igen alkalmasnak tartjuk a gender-jelenség értelmezésére. Egyrészt közvetlenül: megpróbáljuk felhasználni a gender-problematika értelmezésében. Másrészt, valamelyes módosított formában, úgy is felhasználjuk, hogy az „utólagos ellenállás”, „utólagos forradalom” fogalmait átalakítjuk „a kísértetekkel szembeni ellenállás” és a „fantom-forradalom” fogalmává.
A jelenkori gender-mozgalom ugyanis ugyancsak az utólagos ellenállás, az utólagos „szembeszegülés” forradalma. Az „utólagosság” viszonya ugyanaz, még akkor is, ha ez a történelem kronológiai dimenzióiban egészen máshol helyezkedik is el. A hitlerista diktatúrán keresztülment társadalom (értelemszerűen a maga fiatal nemzedékeiben elsősorban) az újbaloldali ideológiában találta meg a maga társadalomkritikájának effektív médiumát (természetesen nem az egész társadalom és nemcsak az újbaloldali ideológiában, miközben az újbaloldali ideológiai ideológia sem csak ezt az egyetlen funkciót töltötte be). Mellesleg az 1989 utáni magyar társadalom sajátos balliberalizmusában is felfedezhetőek az utólagos ellenállás elemei. A német példa mindenesetre a közelmúlt rendszerével szemben megfogalmazott utólagos forradalomként értelmezendő.
A gender történelmi dimenziói mások. A gender a nők egész történelmével szemben való utólagos ellenállás terméke. Nagyvonalúan az emberiség egész történelmével szemben. Ez hihetetlen terheket ró a közgondolkodásra. Nem érdemes tagadni a nők hátrányos történelmi létezését, de mi következik ebből? Mivel, és főleg meddig tartozik az emberiség a nőknek? Nem beszélve a mai férfiakról, akik elődeik fáraói hatalma miatt nemcsak saját gyarlóságuk terheit kell, hogy viseljék, de az egész addigi férfitársadalomét. Ugyanez a nőkre is igaz. Egy mai nő learatja az összes korábbi nő szenvedésének erkölcsi kompenzációját, kezdve azon a lányon, akit az etológusok kedvenc példája szerint, elkaptak a szomszéd törzs tagjai, amikor vízért ment a forráshoz. Az utólagos ellenállás idő-dimenziója ugrik egyet, mint láttuk, és még, mint ugyancsak látni fogjuk, „mutál” is. Ez a mutáció érdemileg eleve kizárja a kompenzációt, az utólagos felkelés sérelmei végtelenek, kielégíteni nem lehet őket. Mellesleg érdemileg például a feketék vagy más hasonlóan történelmileg elnyomott csoportok kielégítése is lehetetlen, még akkor is, ha elég sok minden történt és történik ennek érdekében. Hány Nat King Cole képes elhalványítani a rabszolgatartás több évszázados történetét? Mindennek azonban még az elején vagyunk, a kérdés lezárhatatlansága azonban már most is világos.
Az utólagos lázadás momentuma kétségtelen, még ha annak történelmi beágyazása különös, ha nem is éppen precedensnélküli, azaz teljességgel szinguláris. Ehhez társul még egy ettől erőteljesen különböző tulajdonság: egyfajta üresség és fantom-ellenségkép. Ürességen az értendő, hogy egy-két törvényhozásbeli változáson kívül – amelyek esetében a törvényesítendő szellemi-politikai cél érdemileg már aktuálisan is megvalósítható –, a mai neoliberális elvek alapján megszervezett politika és társadalom minden kedvezményt megad a nőknek, ez így van, még ha a társadalom valóságában az erők szabad játéka ezt befolyásolhatja is (bár eddig a kvótanői politikusok tevékenységéből elég sok válság szakadt az emberiségre, de fegyelmezetten tűrjük).
A gender-ideológia horizontális és vertikális dimenziói kontúrtalan és a szó szoros értelmében parttalan halmazt alkotnak. Ennek egyrészt sok előnye van, de ami még ennél is fontosabb, megfoghatatlan is. Mindenki azt érthet rajta, amit akar, és ez pontosan megfelel a 2010-es évek ideológiai mintájának, amelynek prototípusa az egyiptomi „arab tavasz” volt. A gender-mozgalom egy sajátos női „arab tavasz”, és megfordítva, az arab tavasz, ha van még ilyen, némi büszkeséggel tekinthet sikeres utódjára. Az arab tavasz abból állt, hogy tele van a hócipőnk a kormánnyal (ismét Hofi: „Melyikkel?” s a válasz „Mikor melyikkel”), s vidáman mobil telefonnal a kezünkben elkergetjük azt az önkényuralmat, amely a világ végtelen számú önkényuralmával ellentétben kivételesen több békés és stabil évtizedet biztosított Egyiptomnak, de az sem rossz ötlet, hogy felszabadítjuk Líbiát a líbiaiak alól, hogy aztán végtelen káoszba süllyedjen egy autokratikus állam szociális beütésekkel. Ez a képlet („arab tavasz alulról”) persze kiegészül egy „felülről” működő hatalmi beavatkozással, valakiknek ez jó, de ez már nem érdekli a boldog felkelőket, akik a mozgalomban gazdag élményekre tettek szert, olyan élményekre, amelyekre az „arab tavasz” nélkül nem tehettek volna. A gender-mozgalom nem konstruktív, destruktivitásának azonban nincs tudatában. Nem is nihilista, inkább a szó legmélyebb értelmében alvajáró, egyébként a női nemiség legátmenetibb, legrövidebb korszakára összpontosít, a szó szoros értelmében serdületlen, éretlen nemzedékek félelmeit és reményeit lovagolja meg, sajátos kulturális forradalom, a fiatalabb nemzedék mobilizálása a társadalom ellen, s ezért az innovációért Maót még haló porában is el kellene ismerni (annyi sikeresen háborúzó amerikai elnök után végre őt is ki kellene tüntetni Nobel-békedíjjal). Kontúrtalansága és parttalansága sokáig képes lesz pótolni az értelmes ideológiát, s azt is látni kell, hogy az értelmes ideológia pótkávéja már a helyettesítés funkciójával is nagy szolgálatokat tesz az eliteknek, hiszen abban széles körű egyetértés van, hogy számukra bármelyik értelmes ideológiából csak baj lehet, számukra a kommunizmus legalább akkora baj, mint egy jól szervezett olaj-állam, amelyik autokrata (de független).
A gender-attitűd, mint az „utólagos engedetlenség” egy sajátos változata, a maga szkepszisét egy társadalmi magatartással is összekapcsolja. Az „utólagosan engedetlen” társadalom (így a gender-hívek) annyiban nem szkeptikusak, hogy minden erejükkel az utólagos engedetlenség attitűdjében hisznek (erre az attitűdre nem terjesztik ki a szkepszist, éppen ellenkezőleg!). Szkepszisük már csak ezért sem áll saját lábakon. Ez nemcsak általánosan van így, de mind a konkrét társadalomban, mind pedig a konkrét folyamatokban is. Az „utólagos engedetlenség” attitűdje tehát nem csak hogy nem eredendően szkeptikus, de nagyon is előre meghatározott. A körülményeknek megfelelően igen hamar talál magának további társadalmi politikai és filozófiai kiegészítéseket, így újabb elmélet vagy elméletek kristályosodásának pontjává is válhat. Az utólagos engedetlenség decizív. A decizivitás nemcsak, hogy nem szkepszis, de éppen a szkepszis diametrális ellentéte, meghatározó. A gender-attitűd helyzete ezért is különleges, ami filozófiai szempontból is különleges magatartásra kényszeríti. Az utólagos engedetlenség filozófiai és politikai nyomást gyakorol.
De a szkepszis (helyettesítő szkepszis) más vonásainak megfelelőit is megtaláljuk a gender-mozgalom sajátosságai között. Miközben egy bizonyos szempontból az egész mozgalom a behelyettesítő szkepszis általános attitűdjének köszönheti létét (többek között éppen azért, mert ez nem tartott igényt az egyes okok és az egyes következmények szigorú bizonyítására), maga megpróbál a gender léthelyzeteiből eredeti és koherens filozófiát kreálni. Az egyik lépés a gender-elemek ontologizálása, egy ontologizált gender ugyanis már nem gender, de ironikusnak látszó kifejezéssel szólva, már maga a valóság.
A „helyettesítő” szkepszis, egy példa: maga Odo Marquard, még a maga legszeriőzebb változataiban is szívesen hajlik arra, hogy saját ontologizált szkepszisét ironizálja, játékossá, viszonylagossá tegye, ez igen gyakran rokonszenvessé is teheti, közelíti a posztmodern magatartásformák main streamjéhez, ami természetesen nagyban csökkenti e magatartás igazi veszélyeinek a felismerését. Ezek a veszélyek már a kezdet kezdetétől fogva igen sokrétűek, de az igazi veszély minden relativizáló irány számára abban rejlik, hogy ha a gondolati szerkezet meg is szilárdul, az idők változásával maguk az aktorok változnak meg, vagy pedig, ha netán ugyanazok maradnak, elemi érdekeik változnak. Az eleve relativizáló és egykor még önironikusan kezelt szkepszisből a legélesebb ideológiai fegyvereket lehet kikovácsolni.
A gender-gondolkodás, ha nem is maradéktalanul, de nagy mértékben a behelyettesítő szkepszis irányzata, és ez az irány minden csak nem ironikus vagy éppen ön-ironikus. Mindez először is arra példa, hogy elvileg a világon mindenből lehet szélsőséges és türelmetlen ideológia. Mint a szkepszis terméke intoleráns, a szkepszis segítette hatalomra, s a hatalom birtokában nem ismeri már a szkepszist. Odo Marquard még a filozófia önkritikájával magyarázta és enyhítette a maga szkepszisét.
Az ideáltipikus gender-ideológia azonban nemcsak a „részleges” szkepszis mindent átható magatartásbeli „éteré”-nek köszönheti felemelkedését, de ezer szállal kötődik az újbaloldal egykori szellemi hegemóniájához is. A neomarxizmusból minden nehézség nélkül nagy szellemi területeket lehetne kimetszeni, amelyek a szó szoros értelmében gender-tartalmakat fogalmaztak meg. A kor konkrét viszonyaiból következett az is, hogy az újbaloldal demokratikus és ugyanakkor hatalomkritikai elvárásokkal lépett fel. Belenyúlt a demokratikus politikai rendbe, de még erősebben nyúlt bele a demokratikus hatalmat eszmeileg legitimáló erőviszonyokba. Ebből a szempontból nem játszhatott különösebb szerepet az a körülmény, hogy az újbaloldal nem fordított különösebb figyelmet a létező szocializmus világára, hiszen a vasfüggönynek a Keletet a Nyugattal szembeállító árnyéka a keleti országokra fordított különös figyelem nélkül is rávetült ezekre a viszonyokra. A neomarxista elköteleződés után terjedő részleges szkepszis ebben az összefüggésben végbemenő felemelkedését már ekkor instrumentalizálásnak, kompromisszum-keresésnek, és többé-kevésbé olyan illegitim kiútkeresésnek tekintjük, amely ki akar térni a konkrét helyzetből származó végérvényes és egyértelmű ideológiai és politikai döntések elől. Egy ilyen összefüggés általánosságban kimondható, s ebben az általánosságban egy magasabb szemszögből (ezért ez most sem nem konkrét intellektuális, sem nem konkrét erkölcsi kritika) a gender-mozgalom is értelmezhető más általános problémák feldolgozása elől való kihátrálásnak.
5. Érzület
Gondolatmenetünk több szintjén is megfogalmazódott már, amit most érzületi hozzáállásként definiálunk. A filozófiai pillanat egyedülálló, és egyben igen komplex is. A gender egy konkrét kor érzületének médiumában konkrét helyzetet artikulálva konkrét célokat fogalmaz meg. Az érzület a nemek egyenlőtlenségének új megfogalmazása, az egyenlőtlenség egy történelmi állapotának intenzív jelenbeli átélése. 13 Ezt az érzületet azután kiemeli a maga konkrétságából (aurájából), majd gondos műveletekkel felnöveli, általánosítja, felerősíti, s hozzá igazítja azt fontosnak tartott filozófiai kor-szükségletekhez. Ez a lépés önmagában is figyelemreméltó. Az antagonizmussá felemelt, így rekonstruált érzületet racionalizálja, és erőteljes követelésként irányítja a társadalmi konformizmus irányába, ahol is a részleges szkepszis attitűdje jó eséllyel felölti magára azt az ontologizált érzületet, ami számára a céljainak megfelelő konformitáshoz való tartozást biztosítja („én is a társadalomnak azokhoz a jobb köreihez tartozom, akik a gender-állásponton vannak” 14). A részleges szkepszis jelenléte meghatározó: kételkedem a társadalmi többség álláspontjában gender-ügyben, de természetesen nem kutatom ki a kérdés összes összetevőjét, korábban is meglévő, mindennel szemben érvényesülő alap-szkepszisemet konkretizálom aktuálisan most a gender tartalmainak irányában. E folyamat a maga dinamikájában már-már képes elhitetni azt is, hogy mindaz, amit korábban (intellektuális) érzületi elemnek neveztünk, már feljogosít egy önálló, sőt, támadó filozófiai pozíció megalapozására is. A mindenkori konkrét alapmozzanatot számos helyen színesíti, történelmileg differenciálja és az érzületekben lecsapódó elemekkel társítja, őt igazoló történeti dokumentumokat gyűjt, jogi eszközökkel támadja a másképpen cselekvő intézményeket és a másképpen működő médiumokat, új kritériumokat állít fel a helyes viselkedés, és ami még ennél is sokkal fontosabb, a helyes „nyelv” szabályozására, az új követelményeknek meg nem felelő viselkedést és nyelvet szankcionálja és bünteti, először informálisan (a konformizmus hatalmas erejére támaszkodva), de azután a szemünk láttára tér át az informális szankcionálás formálissá tételére is (büntetés!). Időközben nemcsak divat-fogalommá, de valóságosan gyakorolt eszközzé vált a narráció, illetve a narrativitás, ami azután ezt az önmagát tudománynak és filozófiának tartó, a részleges szkepszis médiumában felnövő radikális ideológiai hatalmat (ami a társadalmi gyakorlat és az intellektuális szférák erodálódása után már korántsem veszélyeztet valóságos hatalmakat) állandóan újra fogalmazza és minden új szituációban újra elmeséli. Az egyre gazdagodó elbeszélések nemcsak konformizmusunkat célozzák meg (ki mer szembe szállni elitcsoportok aktuális ideológiai hadjárataival), de tanultak más ideológiák erkölcsi stratégiájából is („elnyomták-e a nőket vagy sem?” – klasszikus változatban „Amerikában verik a négereket”). A részleges szkepszis médiumában kiteljesedő, a társadalmi konformizmus mobilizáló hatalmára támaszkodó, tudománnyá és helyes ideológiává (voltaképpen „helyes tudattá”) felstilizált érzület (nehéz együtt élni azzal a gondolattal, hogy milyen erővel nyomták el a nőket, plusz a történelmi narratíva rejtett szexuális vonatkozásai!) egyre nagyobb igényekkel lát hozzá hegemónná válásának kialakításához.
Még egy igen összefoglaló - határátlépés
Ha végül egy pillantást vetünk ezekre az új típusú, globális, „nembeli” határátlépésekre, amelyek egyben meg is szüntetik a nembeli határokat, egy olyan sajátos szerep-csere tűnik fel, amely ugyancsak évezredek vagy évtízezrek dimenziójában értelmezhető. A hatalom és a társadalom szerepcseréjéről van szó. Amíg a történelem valóságában a nembeli határokat és korlátokat a hatalom kívánta biztosítani, mindig a társadalom volt az, amelyik a történelemben ismert módon tágítani akarta ezeket a nembeli határokat és korlátokat, nem egyszer egyenesen forradalmasítani is. Napjainkban a számára közömbös határokat megszüntető határátlépéseket a hatalom nem egyszer kifejezetten támogatja, s ha nem, tűri. A gender és a háború ügyében nyilvánvaló támogatásról van szó, s mindez a támogatás a társadalom ellen negatívan is megvalósul. 15 A gender a neoliberális berendezkedésű országokban gyakorlatilag a hivatalos politika rangjára emelkedik, ezt viszonylag relativizálni látszik az ilyen államok még mindig létező toleranciája és a hivatalos politikának a civil társadalmakkal kialakított olajozott együttműködése.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Forrai, Judit (2002), Magánélet és az egészség kultúrája. Dialóg Campus Kiadó (2002), ISBN: 9639310778 .
Forrai, Judit (2012), Szexuális nevelés, szexuálpedagógia. In: A tudomány-, technika- és orvostörténet kutatásának irányai és intézményei az elmúlt 40 évben, 2012. pp. 155-165. https://doi.org/10.23716/TTO.19.2012.25
Kiss, Endre (2000), Neoliberalizmus/neopozitivizmus és posztmodern között. in: Filozófia az ezredfordulón. Szerkesztette Nyiri Kristóf. Budapest, Áron Kiadó, 227-242
Kiss, Endre (2013), Játék mint világmodell, avagy a több „egész” nem több, mint a kevesebb. in: Iskolakultúra, 23(10), 61–72.
Kiss, Endre (2024), Szkepszis – a legnagyobb igazság (Bizonytalanság a gondolkodásban). in: Lábjegyzetek Platónhoz. A kétely. Szerkesztette: Daróczi Enikő, Laczkó Sándor. Szeged. Pro Philosophia Szegediensis Alapítvány, Magyar Filozófiai Társaság, Státus Kiadó. 350-367.
Spira, Veronika (1991-2001), Az értékek változása és a pedagógia. in: https://docplayer.hu/110879267-Spira-veronika-az-ertekek-valtozasa-es-a-pedagogia.html (letöltés: 2024. december 13.)
Spira-Kiss, Veronika (1992), Über die vorherrschenden Werte der IMEN-Forschungen, Budapest Vorlesung praesentiert in Ludwigsburg, 1990. Conference on Mother Tongue Education Veröffentlicht auf englisch: Reflection on Values. An Axicological Analysis of some IMEN Documents. In: Resy Delnoy, Eduard Haueis and Sjaak Kroon (eds.): Comparative Analyses of Case Studies on Mother Tongue Education. VALOM Enschede, 275-280.pp. és http://www.spiraveronika.hu/ (letöltés: 2024 december 13.)
1 A nembeliség fogalomköre sajnos nem eléggé elterjedt még a tudományos közösség nyelvében sem, de a klasszikus idealizmus e nagyszerű fogalmi leleménye sikeresen képes egyesíteni a természeti alapjain fejlődő ember dimenzióját (ez megfelel az „antropológia” ekkori értelmének) az emberi történelem harcaiban kivívott „összemberi” vívmányokkal. Ezeken az alapokon például a nembeli „határ” megfellebbezhetetlen és egyben evidens tartalomra tesz szert a minden emberre, illetve minden társadalomra való vonatkozásban. [vissza]
2 Mindez még az antikvitásra nézve így volt, ami különösen annak fényében lehet érdekes, hogy eközben a görög politika vagy az esztétika már nagyon is előre haladt az evilági élet evilági hátterű értelmezésében. Talán a görög tragédia lehet egy ideálisan tipikus példa arra, ahogy az emberi szabadság és az ember határai a legélesebben láthatóvá válnak. A határok és korlátok világát a kereszténység évezredes uralma a tartalmak változékonyságától eltekintve megörökítette, és az embernek a maga nembeli korlátaihoz való viszonyát a középkori ember állandó, mindennapos problémájává tette. [vissza]
3 Ad hoc-megjegyzésnek tűnik, bár nem az: egy ember (egyén) nemi természetének megváltoztatása nem érintkezik közvetlenül a természet problémájával, legfeljebb azon elmélkedhetünk, hogy volt idő, amikor az ember a valódi természetet akarta megváltoztatni az ember javára, nem pedig egy ember (egyén) akarta megváltoztatni saját nemi természetét saját (vélt) javára. [vissza]
4 Mélyreható elemzések lennének elindíthatóak erről a pontról a tabu, illetve a tabuizálás problematikájának feltárására, hiszen minden társadalom lényeges összetevőjét alkotják. [vissza]
5 Ld. erről, Kiss (2013). [vissza]
6 Nyilvánvaló, hogy gondolatmenetünk kizárólag azzal a gender-problematikával foglalkozik, amelyik jelen korunkban egy, már mélyen a politikai gyakorlatba, a világ történéseinek politikai értelmezésébe és a társadalmi folyamatokba beépült klasszikus politikai ideológia (amelynek közelebbi értelmezése éppen e tanulmány tárgya). Ebből értelemszerűen következik, hogy a feminizmus általában, a feminizmus története, az életreform, a nő-emancipáció, a női írásmód, a szerelemfilozófia vagy a szex-edukáció (hogy sok más további lényeges területről ne is ejtsünk szót) teljesen kívül esik szemhatárunkon. A gender-problematikához egyébként nem igazán közelálló Prohászka Ottokár kifejezését kölcsönözve, e dolgozatot napjaink „diadalmas világnézete” érdekli a gender-jelenségben. „Cherchez la femme” – ez áll, de e dolgozatban mást jelent, mint a közkeletű értelmezés. A teljességre egyáltalán nem is törekedve (ami lehetetlen is lett volna) e többi megközelítésre Forrai Judit két tanulmányát javasoljuk (Forrai, 2002, Forrai, 2012). [vissza]
7 Tanulmányunk közvetlen érdeke annak leszögezése, hogy 2024 decemberében egy korlátozott atomháború lehetősége egyértelműen belül van a lehetőségek határán. [vissza]
8 Kiss, 2000, 240. [vissza]
9 E sorok szerzője 1996 és 2024 között 97 (!) közel átlagos hosszúságú társadalomelméleti tanulmányt írt, nem utolsó sorban a kultúra, az intellektuális valóság-feldolgozás fragmentálódásáról, előszeretettel kísérletezve a jövő három (vagy négy) kultúrájának elválasztásával, illetve azok egyre pontosabb meghatározásával. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a problémát végérvényesen megoldotta volna, azt pedig különösen nem, hogy részleteiben is követni tudta volna az ebből a szubkultúrákká válásból következő összes új jelenség kibontakozását. Így azonban a jelenségek kifejlődése és az elméleti feldolgozás közötti gap nagy sebességgel növekedett. Itt kell elmondanom, hogy a hetvenes években induló nagy „érték-fordulatról” igyekeztem erőteljesen támaszkodni Ronald Inglehart akkor nagy ígéretet jelentő munkáiból a poszt-materiális értékvilág tárgyában, ugyanúgy foglalkoztam az akkor értékszociológus Hankiss Elemér kiváló felvetéseivel is. Mégis, e 97 társadalomelméleti tanulmány korszakában a legtöbbet Spira Veronika ekkori bátor és következetes gondolatainak köszönhetek (ld. az Irodalomjegyzéket). [vissza]
10 A hetvenes évek közepének ezt a hatalmas változását ugyancsak nem vizsgálhatjuk, nemcsak igen számos és igen lényeges társadalomelméleti oka volt, de teljesen megváltozott az aktori magatartás is, egy új értelmiségi osztály lépett színre, amelyik éppen ebben az időpontban vesztette el az őt felemelő ideológiát (neomarxizmus). [vissza]
11 Ld. a 8. sz. lábjegyzetet [vissza]
12 Itt kell megjegyeznünk, hogy a szkepszis itt kifejtett koncepciójának egyes elemeit Odo Marquard bírálata-elemzése közben dolgoztuk ki. Az utólagos ellenállás jelenségét, amire pedig már korábban is figyeltünk, teljesen kifejtetten ugyancsak Marquard használja fel, miközben többször utal arra is, hogy ezt a fogalmat Helmut Schelskytől vette át, akivel például az újbaloldal elleni vitában közös fronton érzi magát. Ld. erről, Kiss, 2024. [vissza]
13 Ilyen alapon még retro-jelenség is, de természetesen ennek megvannak az alapjai, de alapos kutatása is várat magára. [vissza]
14 Kiváló példa a behelyettesítő szkepszis elasztikus mozgékonyságának és a meghatározó értelmiségi konformizmusnak a kapcsolatára a „zöld rendszám”. Nyilván vannak, akik minden pillanatban átélik, hogy ők most az unokáikért harcolnak, de szerintünk többen vannak, akik a progresszív színezetű konformizmus hívei. – Hasonlóan használható az elektromos autók példája is: a részleges szkepszis nem végez kutatómunkát (az elektromos autó összes környezet-károsítása), a valóságos szkepszis, ha van itt ilyen, igen. [vissza]
15 A társadalomellenesség nyilván a háború, sőt az esetleges atomháború felvállalására vonatkozik, de a mai hatalom nem bánik kesztyűs kézzel általában sem a számára már cselekvőképtelenné vált társadalommal [vissza]
Síró leány
A világ nyelveiben az állatnevek rendszere egyrészt a tudományos osztályozáshoz hasonló népi sémákon alapul, másrészt viszont e szavak viselkedését olykor különleges mechanizmusok is szabályozzák. Az alábbiakban egy érdekes magyar nyelvjárási jelenségre mutatok rá, hangsúlyozva azonban, hogy a kielemezhető rovarnévosztály önkényes, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Az nem különösebben meglepő, hogy egyes dunántúli nyelvjárásokban a legfeljebb pár tucat népi rovarnévből öt l-re végződik, a hangyál és szul változatok megjelenése azonban magyarázatot igényel, s ezt tágabb összefüggésben érdemes vizsgálni.
Az állatneveket, esetleg ezek bizonyos típusait számos, névszói osztályokat ismerő nyelv külön kezeli, s ennek a jelenségnek még a magyarban is vannak – nem túl jelentős – analógiái. A sémi nyelvekben bizonyos állatosztályokat jelölő szavakat meghatározott gyöktípus jellemez. Ezekben a nyelvekben, így az arabban, bizonyos állatok nevei úgy alakultak ki, hogy az eredeti afroázsiai (sémi-hámi) két mássalhangzós gyökök egy harmadik, jelentést hordozó determináns mássalhangzóval, az „állatságra”, pontosabban zsákmányolt vagy káros állat jellegre utaló b-vel egészültek ki. A b tehát az erre – mint harmadik gyökmássalhangzóra – végződő állatnevekben valamiféle állatnévképző szerepet tölt be. Hasonló módon, de más képzőkkel jöttek létre egyes hasznos állatok elnevezései. A gyöktípusokat részben az egyes sémi nyelvek belső rekonstrukciójával, részben az afroázsiai nyelvek összehasonlításával vizsgálják. A jelenségre példa az arab kalb ’kutya’ (eredetileg ’vadkutya’) és dubb ’medve’ (Diakonoff 1970: 461, Iványi 1999). Számos sémi nyelvben, főleg az arabban, az is kimutatható, hogy azok a gyökök, amelyekben két közös mássalhangzó van, jelentésbeli hasonlóságot is mutatnak (Iványi 1999).
Jelentős részben a sémi gyökök mintájára a XIX. század közepének magyar etimologizálását jellemezte valamiféle dilettáns, látványos összefüggésekre rámutatni igyekvő, máig ható gyökelmélet (újabb kritikája: Nádasdy 2020: 152-163), ami tulajdonképpen a később tudományosan is művelt belső rekonstrukció (erről például: Austerlitz 1992, Fox 1995: 185-216) elfajult változatának tekinthető. A dilettánsok munkálkodása a feltárt tényleges összefüggések elfogadtatását azonban hátráltatja. Az általában a mássalhangzókra összpontosító gyökelméleti elképzelésekkel rokon, és szintén csak kuriózumképpen említhető, hogy Bugát Pál szerint a magyarban a halnevek képzője a szóvégi a hang (nála még betű, „Formativum piscium litera a est”, példái: viza, potyka, csuka, harcsa, galócza, „természettudományi szóhalmazának” Ajakhal szócikke, 1843: 6). Így ajakhal helyett ajkócza elnevezést javasolt (1843: 6), lanthal helyett lanta elnevezést (1843: 271), májhal helyett mája elnevezést (1843: 202), orsóhal helyett orsa elnevezést (1843: 321), szatyinghal helyett szatyinga elnevezést (1843: 395). A magyarban azonban nincs halnévképző, még csak sajátos halnévelem sincs. A halneveket Bugát a több figyelemre méltó, nyelvújító javaslatot is tevő könyvében nem is javította ki következetesen.
A magyar állatnevek legfeltűnőbb hangtani, de rendszert nem képező különlegessége szókezdő mássalhangzóik tekintetében mutatkozik, ilyen a tyúk szókezdő ty- hangja (e szónak ezzel párhuzamosan több variánsa is van, például tyúk ~ tik, analógia a lyuk ~ lik), valamint a tücsök szókezdője (több változattal, például prücsök, de van bilabiális tremulánssal kezdődő változata is).
A magyar nyelv történészei az állatnevek ténylegesen létező külön képzőit elsősorban kicsinyítő képzőként tartják számon. Jellegzetesen ilyen -ka/-ke képzős vagy legalábbis ilyennek felfogott a korai ómagyar csirke, róka, a vitatott eredetű kecske, szarka, macska (két szláv jövevényszó), fecske, cinke, lepke (Szegfű 1991: 243), majd a szláv jövevényszó birka, csóka és póka ‘pulyka’, továbbá a sáska, a potyka ‘ponty’ stb. A kicsinyítő-becéző képzősnek felfogott, állatnevekre jellemző szócsoport eltérő eredetű tagokból áll. Az állatnévképzés már régen nem produktív, a kicsinyítés-becézés azonban igen. Az ugyancsak kicsinyítőként számontartott egykori -t képző több állatnévben is előfordul: evet, menyét, nyest, nyuszt, pegyvet, sőt fajt (a fajd szó korai változata; Szegfű 1991: 243), ráadásul talán ide sorolható például a fürj (eredetileg für) szó Dunántúlon előforduló fürt változata is (ÚMTsz. 2: 562). Ugyancsak képzőt tartalmazhat külön a szárcsa és a vércse, külön a pacsirta, külön a nyúl és a sül (Szegfű 1991: 203, 243-4).
Mindenesetre az állatneveket is érintő kicsinyítő képzőknek a magyarban régen sokkal gazdagabb rendszere létezett. Vértes O. András mutatott rá az érzelmi világ szegényedése, sivárodása és a kicsinyítő képzők eltűnése közötti összefüggésre, ami kétféleképpen is érthető: egyrészt a kicsinyítők egykori gazdag rendszere tűnt el, másrészt az egyáltalán még meglevők használati köre szűkült (Vértes 1986: 151-2).
Az újabban terjedő, tipikusan kétszótagú szavakat előállító, kicsinyítő -i képzőt legutóbb Nádasdy Ádám tárgyalta (2020: 67-68). Az -i Nádasdy kifejezésével „agresszívan csonkoló”, mert a szóból csak az első szótagot őrzi meg és a második szótag elején álló mássalhangzókból egyet-kettőt, a többi részt törli. Nem kíméli az állatneveket sem. Nem különösebben jellemző, de rovarnévvel is előfordulhat, ilyen a szunyi ‘szúnyog’ (Parapatics 2008: 110). Az -i képző terjedését szokás a dajkanyelvből is származtatni (például Nádasdy 2020), de az is figyelemre méltó, hogy mennyire népszerű volt a XX. század első harmadának tolvajnyelvében is (Szirmay 1924).
Miként egyes -ka/-ke végződésű jövevényszók kicsinyítősként lettek felfogva és így illeszkedtek be a magyar morfológiába, sok jövevényszó, különösen kétszótagosak átvételénél is megjelenik az -i képző, így ezek kicsinyítős értelmezést nyernek. Ilyen például a purszli és eredetibb alakváltozata, a purcli ‘bukógalamb, röptében bukfencező galamb’ (< német Purzel ‘bukfenc’, MTsz 2: 229–230, ÚMTsz. 4: 629), továbbá az ugyancsak német jövevényszó ruszni és alakváltozata a ruszli ‘csótány, svábbogár’, amely urbánus jellegzetesség ugyan, de egyes nyelvjárásokban is megvan. Volt nyelvjárási keszi ‘csótány, svábbogár’ is (Nógrád, MTsz. 1: 1116). A XX. századi magyar tolvajnyelvben a kimli és a zsuhi egyaránt ‘tetű’ jelentésű volt (Szirmay 1924: 31, 50), az utóbbi cigány jövevényszó (< oláh cigány žuv ‘tetű’; később valamely más cigány nyelvből a džuv változat átvétele a szélesebb körben is elterjedt dzsuva ‘tetű’). A magyarban azonban a kicsinyítő -i képzős, kétszótagú szavak nem alkotnak rovarnévosztályt.
A főleg egyes nyelvjárásokban létező, keresztnevekről vett rovarneveket Takács Judit rendszerezte (2001: 163). Ezek közül legtöbbet, világszerte a katicabogár neveit tanulmányozták (például Kiss & Bató 2012: 78-79, Kicsi 2015: 104-6), de a bodobács elnevezései is figyelemre méltóak (például Kiss & Bató 2012: 29). Kovács Antal a Felső-Szigetközből említette, hogy a futkorászó természetű bodobács néhol a falu bolondjáról lett elnevezve, s ez a falunként és koronként váltakozó, aktuális megnevezés olykor rögzült (1987: 55). A poloska népi elnevezései között is megvolt Bencéről a büdösbence, Mártonról a büdösmárton, büdösmarci, Pálról a pocokpál, Annáról a büdöspanna, büdöspanni, Margitról a büdösmargit, margitbogár (Fercsik & Raátz 2009 és a forrásul szolgáló ÚMTsz. adatai).
Rendkívüli jelenség, sajátos szóvégi rovarnévelemre utal a magyarban, egyes dunántúli vidékeken a hangya szó hangyál, a szú szó szul változata, amely jelenséggel párhuzamos a nyelvjárási l-ezés (ly helyett l, például folyó és gólya helyett foló és góla), s ez érinti a bögöly, a moly és a métely szók szóvégi mássalhangzójának depalatalizációját is (bögöl, mol és métöl). Nem egyeznek azonban a nyelvjáráskutatók által megállapított nyelvjáráscsoportok határaival se a hangyál, se a szul alakváltozatok megjelenésének, se a ly depalatalizációjának határai. (Utóbbi határairól: Kálmán 1977: 70, 72.) Mindhárom jelenség egyértelműen jellemző azonban az úgynevezett nyugati nyelvjárástípusra, avagy nyugat-dunántúli nyelvjárásterületre.
Mind a hangya, mind a szú alternáló rovarnév. A hangya ~ hangyát a tővégi időtartamot váltakoztató névszótöveket képviseli, a szú ~ szuvat időtartam-váltakoztató, v-s változtató névszótöveket, s utóbbihoz hasonló alternációt mutat az állatnevek körében a nyű és a fú.
A hangya szó nyelvjárási hangyál alakváltozata a szú szó szul alakváltozatával általában együttesen fordul elő. Ezek az alakváltozatok általában egyes dunántúli (azon belül főleg nyugati) nyelvjárásokra jellemzőek, de akadnak szórványos székely adatok is: hangyál (MTsz. 1: 803, ÚMTsz. 2: 843, Kiss 1979: 40, Markó 1981: 108, Kovács 1987: 54, Várkonyi 1988: 92, Ábrahám 1991: 65, Balogh 2004: 75), szul (MTsz. 2: 606, ÚMTsz. 5: 230, Kiss 1979: 68, Markó 1981: 243, Kovács 1987: 58, Várkonyi 1988: 215, Ábrahám 1991: 102, Balogh 2004: 151, a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató: 2012: 137–8). A két szóban a szóvégi -l talán ősi képző (közelebbről denominális névszóképző; a hangyál esetében ez valószínűleg véletlenül egyes finnugor, mégpedig permi nyelvekkel is közös), talán inetimologikus betoldás (mint az r a nyárs, nyers, hárs, birs szókban), de megjelenése mindenképpen önkényes. Hasonlóan inetimologikus l és r megjelenésére példa népi rovarnévben, hogy a Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a XX. század közepe e nagyméretű, elsősorban tájszókat felmérő vállalkozásában a bögöly szóra rákérdezve (642. kérdés) a pőcsik szó plőcsik és précsik változatait is regisztrálták (Kiss & Bató 2012: 31). A pőcsik nem dunántúli, hanem tiszántúli tájszó, főleg az úgynevezett északkeleti nyelvjáráscsoportra, nyelvterületre jellemző szó.
A fő változat és köznyelvi hangya (1313) és szú (1395 körül) mellett megjelent hangyál 1650-től, szul 1405 utántól adatolható, s volt hangyály (Nyugat-Dunántúl, MTsz. 1: 803) és szuly változatuk is. A szuj és szúj változat viszonylag gyakori (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 974. kérdése, Kiss & Bató 2012: 137, ÚMTsz. 5: 229-230), a *hangyáj változatot nem regisztrálták. A Schlägli Szójegyzékben (1405 körül), ahol a zul ‘szú” megjelent (Gl. 666), még hanga ‘hangya’ található (Gl. 300), s ugyanitt volt mol ‘moly’ is (Gl. 500). A hangyály és a szuly vagy eredetibb változatok és a szóvégi -ly depalatalizációja egyes dunántúli nyelvjárásokban már későbbi fejlemény vagy a Dunántúl egyes részein a később említendő, analógiát felmutató bögöly, moly és métely szók, egyéb ly-re végződő állatnevek megfelelőinek szóvégi mássalhangzója is eleve -l volt.
A hangyál és a szul mellett lényegesen ritkább, egyértelműen csak dunántúli jelenség a bögöly szó bögöl alakváltozata (ÚMTsz. 1: 581, Kovács 1987: 52, Ábrahám 1991: 48; a Felső-Szigetközben volt bögű alakváltozat is), a moly szó mol (a Felső-Szigetközben mól, móllepke) változata (ÚMTsz. 3:1295, Markó 1981: 184, Kovács 1987: 56, Várkonyi 1988: 162, Balogh 2004: 120, itt molpille változatban), a métely ‘laposféreg’, helyenként ‘rovarféleség, bagócs’ métöl alakváltozata. Ez utóbbi szintén szórványosan a Dunántúlon fordul elő (ÚMTsz. 3: 1251, Kovács 1987: 52), de már a Felső-Szigetközben az egyik alakváltozat métű (Kovács 1987: 51–52). A hangya és a szú finnugor kori szavak. A török jövevényszó bögöly, a szláv jövevényszó moly és a déli szláv jövevényszó métely szóvégi -ly hangja depalatalizálódott az említett alakváltozatokban.
A hangya és a szú a viszonylag csekély számú köznyelvi és az egész magyar nyelvterületen elterjedt rovarnév közé tartozik. Ami a Dunántúlról idáig regisztrált rovarnevek számát illeti, Kovács Antal kivételesen igényes gyűjtése a Felső-Szigetközből az ízeltlábúak (köztük főleg a rovarok) köréből 40 szócikkben még több taxont ismertetett (1987: 51-58; újabb gyűjtések révén ez a szám valószínűleg emelkedni fog, Ulicsni 2013). Azonban csak az említett öt, l-re végződő alakváltozat (hangyál, szul, bögöl, mol, métöl) alkotja a sajátos dunántúli rovarnévosztályt (például nincs *bolhál vagy *bóhál, pedig a bolha korai szláv jövevényszó), s meglehetősen önkényesen alakult ki, pontosabb megfelelése a tudományos rendszerrel nincs. Ráadásul a métöl elsősorban nem is rovart jelöl, hanem jelentése főleg ‘laposféreg’. Az öt közül három szó (szul, mol, métöl) jelöl kártékony fúróállatot, a vérszívó bögöly is fájdalmasan szúr, a hangya népi megítélése azonban árnyaltabb (Szendrey 1936). A hangadás elsősorban a bögölyre jellemző, a métű, métöl legalábbis a Felső-Szigetközben jelölhet dongó bagócsféleséget is (Kovács 1987: 52), viszont már csak alaposabban odafigyelve ismerhető fel, hogy a szú perceg, még alaposabb megfigyelés, hogy a hangya kopog. Az öt rovarféleséget szűkítve, a hangyának és a szúnak sincs olyan közös vonása, ami kielégítően magyarázná a megnevezésükkor külön képzővel való kiemelést.
A hangyál és szul változatokban betoldott l tehát önkényes, de a bögöl, mol és métöl helyi változatok szóvégi mássalhangzójának depalatalizációjával nemcsak a szinkrón rendszerben függ össze. A feltehetően eredetibb hangyály és szuly változatok talán csak a már jövevényszóként meglevő bögöly, valamint a honfoglalás utáni jövevényszó moly (1395 körül) és métely (1470) hatására jöttek létre. Közvetlenül hangyál és szul változatok létrejöttével számolva, ezeket is megelőzhette az analóg szavak depalatalizált szóvégű helyi változatainak (bögöl, mol, métel) átvétele.
A dunántúli, szóvégi -ly depalatalizációja több szót (például király helyett királ), így madárneveket is érint: fogoly helyett a szórványosan megjelenő fogol; harkály és seregély helyett különböző, már -l szóvégű madárnévrendszert nem alkotó változatok. Például a seregély megfelelője Kiskanizsán seregény (Markó 1981: 225), Bükön sergíl (Balogh 2004: 142), a Felső-Szigetközben seregíl és seregé (Kovács 1987: 84). A sirály szót a Dunántúlról népi madárnévként nem közölték. A tiszántúli nyelvjárásokra jellemző nadály szó nadál változatban előfordul a Felső-Szigetközben, de itt is csak ritkán (Kovács 1987: 51). Ezen állat megnevezése a Nyugat-Dunántúlon jellegzetesen pijóka (például Markó 1981: 207) vagy pijóca (például Kovács 1987: 51). A bagócsok lárváját jelölő imely népi névként nem dunántúli tájszó (ÚMTsz. 2: 1077).
Mindenesetre a dunántúli l rovarnévelem különleges. Rovarnévelemként talán b jelentkezése lett volna inkább várható, ha ez a hang inetimologikus betoldásként egyáltalán megjelenne. A magyar köznyelvi bogár valószínűleg a hangutánzó búg ige származéka, ennek analógiája a későbbi, székely nyelvjárási hangutánzó nomenverbum burung ’dong, dongva röpül (a cserebogár); bogár, különösen cserebogár’, de számos nyelv ’bogár’ jelentésű szói tartalmaznak hasonló szókezdőt (például angol beetle, bug, dán bílle, norvég bille, izlandi bjalla, szerbhorvát buba, bolgár brəmbar, török böcek), s hasonló még többek között a vietnami bọ, ami rovar-, féregnevek prefixuma.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Ábrahám Imre: Nyúl község nyelvkincse. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1991.
Austerlitz, Robert: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Bp.: Tankönyvkiadó 1992.
Balogh Lajos: Büki tájszótár. Szombathely: Vasi Szemle 2004.
Bugát Pál: Természettudományi szóhalmaz. Buda: Magyar Királyi Egyetem 1843.
Diakonoff, I. M.: „Problems of root structure in Proto-Semitic.” Archiv Orientalni 38(1970)453–480.
Fercsik Erzsébet & Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája. A leggyakoribb női és férfinevek. Bp.: Tinta 2009.
Fox, Anthony: Linguistic Reconstruction. An Introduction to Theory and Method. Oxford: Oxford University Press 1995.
Gl. Berrár Jolán & Károly Sándor, szerk., Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára. Budapest: Akadémiai 1984.
Iványi Tamás: „Sémi-hámi nyelvek.” In: Fodor István, szerk.: A világ nyelvei. Bp.: Akadémiai 1999: 1234.
Kálmán Béla: Nyelvjárásaink. Bp.: Tankönyvkiadó 19774.
Kiss Gábor & Bató Margit: Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Bp.: Tinta 2012.
Kiss Jenő: Mihályi tájszótár (Rábaköz). Bp.: Akadémiai 1979.
Kovács Antal: „Járok-kelek gyöngyharmaton...” Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár: Hazafias Népfront városi bizottsága, Mosonmagyaróvári Múzeumbarátok Egylete 1987.
Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp.: Akadémiai 1981.
MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Bp.: Hornyánszky 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? Bp.: Corvina 2020.
Parapatics Andrea: Szlengszótár. A mai magyar szleng 2000 szava és kifejezése fogalomköri szinonimamutatóval. Bp.: Tinta 2008.
Szegfű Mária: „A névszóképzés.” In: Benkő Loránd, szerk.: A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. kötet. A korai ómagyar kor és előzményei. Bp.: Akadémiai Kiadó 1991: 188–258.
Szendrey Zsigmond: „Hangya a magyar néphitben.” Ethnographia – Népélet 47(1936)4: 318–9.
Szirmay István: A magyar tolvajnyelv szótára. Bp.: Béta Irodalmi Rt. 1924.
Takács Judit: Keresztnévből származó állatnevek. Magyar Nyelvjárások 39(2001)159–164.
Ulicsni Viktor: Folk knowledge of invertebrate species in Central Europe. Poszter. 36th Annual Meeting of the Society of Ethnobiology „Climate Change and Ethnobiology”. University of North Texas in Denton, Texas, May 15–18 2013.
ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Várkonyi Imre: Büssüi tájszótár. Bp.: Akadémiai 1988.
Vértes O. András: „Érzelmi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása.” Magyar Nyelv 82(1986)1: 11–29, 2: 151–162, 3: 288–300.
Kéz és fej
– Mit akar ez az ember?! Amerikába menni és ott filmet forgatni? Ez meszet evett! Ráadásul, egyszerre két filmet. A Szent-Györgyit még érteném, de miért kell egy varrógép miatt New Yorkba kiutazni? Nekem ez nagyon nem tetszik. Ezt nem hagyom szó nélkül! – mondta egy kedves illetékes, aki a helyi pártszervezet egyik bástyája volt.
A hölgy ugyanis a Naumann néven ismert NDK-s varrógéppel keverte össze a világhírű tudóst, mert, hogy John von Neumannról még sosem hallott. Sokan drukkoltak, és sokan ellendrukkoltak. Természetesen a hátam mögött. Senki nem mert kérdéseket feltenni. Szerencsére észre sem vettem. Csak azt tudtam, hogy nagyon fel kell készülnöm mind a két zseniből. Hiszen zsenikről volt szó. Azt már sejtettem, hogyan tudom Szent-Györgyit bemutatni, de Neumann szellemét felidézni jóval keményebb feladatnak tűnt. Éjjel-nappal képeket láttam, elképzeltem milyen lehetett a valóságban. Kire hasonlíthat? Ha élne, elfogadna-e partnernek, adná-e magát? Tudnánk-e úgy beszélgetni, mint két hétköznapi ember? Érdekelné-e őt, hogy milyennek látom, hogy milyennek mutatom be a filmben? Tudtam, hogy a portréját másokkal kell megrajzolnom, barátok, kortársak, kollégák, családtagok segítségével. Mellesleg be kell mutatnom néhány tudománytörténeti csodát, mint a számítógép története, miből lett, honnan indult, vagy a Játékelmélet születését. Aztán ott van a két kortárs, Wigner és Teller. Őket is meg kell szólaltani. Őket viszont nem nagyon szereti az aktuális hatalom. Hú, mibe vágtam a fejszémet megint!
Azt is tudtam, hogy kell egy profi riporter, aki ismeri Amerikát, aki már járt ott, tudja, hogyan működik egy hivatal, hogyan tudunk bejutni olyan intézményekbe, amelyeket szigorú biztonsági rendszabályok védenek. Hogyan kell bekopogni egy tudományos intézetbe, egy egyetemre? De ki legyen az? Azt is tudtam, hogy olyasvalakit kell találnom, aki televíziós gyakorlattal rendelkezik. Tehát nem újdonság számára a kamera jelenléte, tudja, mit jelent a szinkronhang, az optika, a látószög, a felvételkész állapot. Anyámmal, aki rádiós volt, sok-sok alternatívát átbeszéltünk. Legyen jó újságíró, legyen helyi tapasztalata, legyen agilis. Legyen rugalmas. Így esett a választás Wisinger Istvánra, a népszerű riporterre, aki akkoriban tért haza Amerikából, ahol egy komoly ösztöndíj által támogatott, több hónapos tanulmányúton vett részt.
– Az operatőr ki legyen? – kérdezte a stúdióvezető-helyettes. – Jó lenne, ha az nem televíziós lenne, hanem egy a mi embereink közül.
– Én Péterffy Andrásra gondoltam. Fiatal, tehetséges, ráadásul eredeti szakmája: angoltanár. Már dolgoztunk együtt. Megbízható, és vészhelyzetekben mindig hideg fejjel tud dönteni. Vele szívesen dolgoznék.
– Rendben van. Akkor elkezdhetjük a hivatalos anyagok beadását. Remélem nem lesz akadálya, különös tekintettel arra, hogy az előző filmedet politikai okokból betiltották.
Itt megállt egy pillanatra, majd folytatta:
– Magunk között legyen mondva, bár a film jól sikerült, de valakiknek nagyon sértette az egóját. Kár érte. Én azt mondom neked, hogy most ne törődj semmivel. Gyűjtsed az anyagokat, a neveket, a címeket. Wisingernek és Péterffynek még egyelőre ne szóljál, majd, ha biztos a dolog, akkor lehet velük alkudozni. Az az érzésem, hogy ez egy óriási vállalkozás lesz. Most megy a belső harc. De a felsővezetés támogat. Ahogy az lenni szokott, a kis Kádárok és kis Aczélok teljes erővel próbálják akadályozni, hogy ebből legyen valami. A lényeg, hogy a forgatási dátum adott. Addigra ott kell lennetek.
– Köszönöm a bíztatást. Lehet, hogy te már tudsz valamit? – kérdeztem, miközben kiléptem a kicsiny, egyszemélyes irodából.
„Csak semmi bizakodás. Türelem” – mondogattam magamnak, miközben kettesével vettem lefelé a lépcsőfokokat.
Reggel nyolc óra előtt megcsörrent a telefon.
– Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte Szederkényi Miklós, aki a produkció felvételvezetője volt.
– Mi történt, hogy ilyen korán? Miért kérdezed? – válaszoltam kissé álmosan.
– Nagy újság van! Ellőtték a startpisztolyt! Elfogadták! Felfogtad? Elfogadták a film forgatókönyvét, és kiadták a gyártási engedélyt. Úgyhogy, ha lehet, azonnal gyere be! El kell kezdenünk végre komolyan dolgozni, kiket kell értesíteni, mit kell összeszedni. Ami biztos, hogy szeptember 16-án Szent-Györgyi Albert születésnapi ünnepségén már Amerikában kell forgatnotok! Szóval, ülj be egy taxiba és gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz! Wisingert és Péterffyt is értesíteni kell, hogy jöjjenek ők is.
Alig kaptam levegőt. Hurrá! Na, végre! Ezt vártam hónapok óta. Akkor, 1983-ban még nem volt mobiltelefon. A filmgyári gyakorlatban, ha az illető nem volt elérhető vonalas telefonon, mindig táviratot küldtek neki. Persze volt expresszlevél, fax, sőt futár is. De minden kapcsolatfelvétel időbe telt. A nehézségek ellenére valahogy mégis működött. Péterffy Andrást valahogy értesítették és bekérették a filmgyárba. A főnökségen közölték vele a lehetőséget. Mire én beértem, ő már ott volt, és tudta, mire fogom felkérni. Wisinger valahol forgatott. Ő csak másnap tudta meg, mi vár rá. Igen! Harminc nap Egyesült Államok, egy ministábbal. Egy ilyen munka nagy stábnak is komoly kihívás. Hát még egy háromfős csapatnak! Beindult a szervezés. Mindenkinek volt néhány jó ötlete, mit kellene vinni, mit kellene előre leszervezni. Milyen gyógyszert, milyen cipőt vigyünk, merre ne menjünk, melyik negyedet kerüljük, és még sorolhatnám.
Eldőlt, hogy 16 milliméteres filmnegatívra dolgozunk majd. Tehát, kell egy korszerű 16 milliméteres Arriflex kamera, amiből csak egy volt a filmgyárban. Továbbá kell a szinkronhanghoz egy hangrögzítő, vagyis egy profi magnó, jó minőségű szalagokkal, mikrofonokkal, kábelekkel. Továbbá, vinnünk kell lámpákat, amelyek ráadásul 110 voltra vannak átállítva. Kell egy berendezés, amely az amerikai szabványt, azaz a 110 voltot kétszázhúsz voltra konvertálja fel. Aztán nélkülözhetetlen a kamerához akkumulátor, hozzá töltő. Szükségesek még állványok a kamerához és a lámpákhoz. Kell egy úgynevezett mellstatív, amivel kézből is lehet forgatni. És kell a filmnyersanyagnak valami ütésálló szállítóeszköz. Hát ez térfogatban, súlyban is meglehetősen húzós. Fontos szempont, hogy a nyersanyagot biztonságosan kell szállítani, nem érheti semmiféle sugárzás, se hő-, se fényhatás. Vagyis ládába kell zárni az anyagot. A ládákon több nyelven jelezni kell a különböző biztonsági szerveknek, hogy a láda tartalma FILMNEGATÍV, ami nem röntgenezhető, nem világítható át. A ládákat a magyar vámhatóság zárja le és csak Amerikában nyithatók fel.
Tudtam, hogy mindent többszörösen ellenőrizni kell, mindent ki kell próbálni. Az ördög nem alszik. Fel kell készülnünk a technikai problémák megoldására is. Kell néhány kéziszerszám. Fogók, csavarhúzók mellett a szokásos filmes segédanyagok, drót, szigetelőszalag, csipeszek. A lámpákhoz korrekciós fóliák, éghetetlen selyem. A filmgyárban sokan kérdezték, hogy ki fogja majd cipelni a felszerelést?
– Ahogy ma a dolgok kinéznek, valószínűleg mi – válaszoltam, de fogalmam sem volt, hogy mázsákban mérhető lesz az úticsomag.
Végre sikerült Wisinger Istvánnal leülni, aki kissé kétkedve fogadta a felkérést. Igazából nem merte elhinni, hogy bekerül egy ekkora projektbe, ami nem csak álom, de meg is valósul.
– Ezt most komolyan gondolod? Hatalmas feladat és hatalmas lehetőség. De nekem erre fel kell készülnöm. Mennyi időm van rá? – kérdezte a riporter.
– Ha minden igaz, két heted van – válaszoltam, mire Wisinger elfehéredett.
– Az nem fog menni. Az nekem kevés.
– Ha igent mondasz, átadom neked a forgatókönyveket. Azokban sok minden van. De ahogy gondolod. Sajnos nincs időnk hezitálni. Ha neked nem jó, akkor mást kell keresnünk – mondtam elég határozottan. Eltelt legalább fél perc, amig egyikünk sem szólalt meg.
– Rendben. Csináljuk, majd megoldom – mondta magabiztosan, és azt hiszem, nagyon büszke volt magára.
Elkezdtünk együtt dolgozni. Pillanatokon belül kiderült, hogy jól döntöttem, amikor őt választottam. Sokat számított az Államokban töltött fél éve, mert ő amerikaiul tudott gondolkodni. Itthon is számított, hiszen mint televíziós arcot mindenhol ismerték. Ahol intézni kellett valamit, oda együtt mentünk. Akadt ennek előnye is.
– Kiszámoltátok már, hogy hány városban akartok forgatni? Hová, hányszor kell repülni? – kérdezte Szederkényi, aki a forgatókönyv alapján összeállított egy listát.
Az akkor Budapesten működő amerikai légitársaság a PAN AM néhány levélváltás után különleges ajánlattal állt elő. Egy bizonyos összeg fejében egy hónapig a stáb oda repül az államokon belül, ahová csak akar. Egyetlen szigorú feltétele volt, hogy mindig New Yorkot kell érintenie. Ez elsőre jónak tűnt. A film szempontjából fontos bázisnak számított Boston, Woods Hole, New York, Princeton, aztán át kell repülnünk a másik oldalra Kaliforniába, jön San Francisco, Stanford, Palo Alto. Utána még vissza kell mennünk Washingtonba és New Yorkba. Valójában komoly logisztikai tervezés hárult ránk. Ki kellett találni, hol szállunk meg, hová, mennyi felszerelést vigyünk magunkkal. Talán egy mai fiatalnak elképzelhetetlen, de akkor csak telefonkönyvek voltak, útleírások, személyes tapasztalások és utazási irodák. Nem volt internet. Analóg módon kellett nyomozni, szervezni, kommunikálni.
Közben Péterffy Andrással kipróbáltuk a technikát, a nyersanyagot. Ment a harc, hogy megkapjuk a szükséges kamerát, amire rajunk kívül két játékfilmes produkció is igényt tartott. Szerencsére Szent-Györgyi neve és presztízse segített. Nekünk ítélték, vihettük. Elvileg a próbák lementek, minden rendben volt, de hogy ott mi lesz majd, mi vár ránk, azt senki nem tudhatta előre.
– Valami ajándékot kellene vinnünk Szent-Györgyi Albertnek, hiszen a 90. születésnapja lesz – merült fel a kérdés valamelyikünkben.
– Na jó, de mit vigyünk? – kérdezte Péterffy.
Volt, aki azt javasolta, vigyünk jóféle pálinkát, más azt, hogy vigyünk pirospaprikát magyaros asztaldísszel. Mások szerint a téliszaláminak örülne. Aztán Szederkényi Miklós előállt egy ötlettel, hogy megjelent a Vizsolyi biblia hasonmás kiadása. Kicsit nagy és kicsit nehéz, de nagyon nemes ajándék lenne a professzornak. Azonnal elfogadtuk. Öt kilóval nehezebb a cucc, nem mindegy? Megbeszéljük a részleteket. Közben Szent-Györgyivel is egyre aktívabb lett a kapcsolatunk. Írta, hogy vár minket szeretettel.
Minden felgyorsult. Egyre fogytak a napok és az órák az indulásig. Mi mindent kell még beszerezni, elintézni? Angol nyelvű névjegyektől a szóróajándékig, naponta bővült a lista. De vinni kell fényképezőgépet, hozzá filmet, és ki kell találni a személyes poggyászt is, egy hónapra. A családok is izgultak, hogy mi lesz ebből a kirándulásból. Biztosan jó ötlet? Messze van, hosszú az egy hónap. Megéri?
A stúdióban sokan irigykedtek, sokan szerencsét kívántak. De én nem igazán vettem észre a kiemelt figyelmet. Megszállottként tettem a dolgomat, amit éppen kellett. Naponta jöttek elő újabb és újabb nevek, szakanyagok, történetek. Naponta bővült a forgatókönyv is. Lassan azt éreztem, hogy annyi minden van, amit tudnom kellene, hogy egyre kevesebbet tudok. Közben a TV-ben elterjedt, hogy Pista Amerikába megy. Ez önmagában nem volt meglepő, de hogy két egészestés dokumentumfilm riportere lesz egy filmgyári produkcióban, erre sokan felkapták a fejüket. Itt is beindult a hagyományos irigységi mechanizmus. Közölték, hogy nélkülözhetetlen, és csak akkor mehet el Amerikába, ha a filmgyár hivatalosan egy hónapra kikéri a televíziótól. Ráadásul külön szerződést kellett kötni vele, de nem, mint riporterrel, hanem mint színésszel, mert az számára kedvezőbb. A TV vezetősége kénytelen volt beleegyezni, hogy Wisingert kiadja, de ettől nem jött létre koprodukció. Ez is megoldódott.
A régi filmes expedíciók hagyományához híven a műszak hatalmas faládákba csomagolta a film nyersanyagát. A ládák üresen is nehezek voltak. Hát még tele filmtekercsekkel! Minimum két ember kellett hozzá. A kárörvendők örülhettek: cipekedjenek csak, ha annyira Amerikába akarnak menni!
– Így szoktunk csomagolni. Ha ez jó volt Afrikában, akkor Amerikában is jó lesz. Nem baj? Nincs más lehetőségünk – mondta a főnök. Majd valahogy megoldjátok.
– Persze, valahogy megoldjuk. Erre lettünk kiképezve. A magyar filmes a megoldóember – mondtam halkan, miközben biztosan hálásnak kellett volna lennem.
Mivel a diplomám megszerzése előtt segédoperatőrként dolgoztam, nekem természetes volt, hogy amit tudok, azt megfogom és cipelek, de ez kicsit soknak tűnt. Igazából nem a súlyok zavartak. Egyre jobban belém állt a félelem. Hogy fogom én ezeket a filmeket leforgatni egy számomra teljesen idegen világban, egy olyan világban, ahol minden a profizmusra épül? Mi meg úgy nézhetünk ki a ládáinkkal és a cuccainkkal, mintha kedves, műkedvelő amatőrök lennénk egy vándorcirkusz betétszámaként.
Aztán megszólalt a belső hang. „Ez hülyeség. Nem csak az első benyomás fontos. Ott sokkal inkább meghatározó a teljesítmény. Ez a döntő. Bíznom kell magunkban.” Aztán a belső vita tovább gördült. „Én úgy érzem, hogy Európában otthon vagyok. Otthon érzem magam, de Amerika az nagyon más. Talán szerencsénk lesz és nyitottabbak, talán elfogadnak, nem lesznek előítéletesek, hogy mi honnét jövünk. De az is lehet, hogy az előítélet gyárilag bennünk van?”
Igen. Amerika más világ volt, főleg 1983 szeptemberében, Ronald Reagan idejében, aki éppen meghirdette a csillagháborút. Háborút az űrből. És aki ezt kitalálta, az nem volt más, mint Teller Ede, akivel szintén forgatni szeretnénk. Aki még egyetlen egy újságírót, filmest sem fogadott, ha Magyarországról vagy a szocialista országokból érkezett. Talán velünk kivételt tesz?
És különben is, én, aki megbuktam matematikából, Neumann Jánosról készítek filmet. Azért ez számomra kiváltságos rehabilitáció. Ha ezt tudnák rólam, mit szólnának?
Elérkezett az indulás előtti utolsó nap.
– Gyere be hozzám! – mondta a stúdió gazdasági vezetője. – Itt vannak a hivatalos papírok és itt a dologi kiadásokra a pénz. De mindenről számlát kérünk! Mindenről! Amiről nincs számla, azt nem tudjuk elszámolni. Legyen az taxi, vagy villamosjegy. Tudod, milyen szarban van az ország. Nincs valutája. Úgyhogy nagyon vigyázzatok a pénzre! Muszáj pontosan számolni és főleg spórolni. A napidíjatok is itt van. Mindenkinek X dollár a napidíja, ebből kell, hogy túléljétek a forgatási napokat – mondta, és átadott egy 100 dollárosokból álló vastag köteget. Bankkártya akkor mifelénk még szinte ismeretlen volt. Egy pillanatra lefagytam. Hogy fogom én ezt hordozni? Hova fogom eldugni? Hogy fogok én evvel fizetni? Hiszen a tizedéért is öltek már embert. Ebből egy százast azonnal fel kell váltani, hogy legyen aprónk. A hordárnak nem fizethetek 100 dollárossal, hogy adja vissza a visszajárót. Mi lesz ebből?
Szerencsére a filmgyárban minden elő volt készítve. A repülőjegy, az ATA Carnet (a nemzetközi vámpapír), a kiviteli engedélyek. Komoly kis csomag lett ez is. Mivel akkor még nem járt közvetlen járat Budapest és New York között, ezért Londonban kellett átszállunk a PAN AM gépre. Előre láttam, ahogy egy iskolai kiránduláson a kísérő tanárok állandóan számolják a gyerekeket, úgy számoljuk majd mi is a csomagjainkat. Azt is tudtuk, hogy hosszú lesz az út New Yorkba, és onnan másnap Bostonba. Ott fogunk kocsit bérelni, és azzal eljutni Szent-Györgyi házához Woods Hole-ba, ahol vár minket. Wisinger előre közölte, hogy ő nem vezet. Ez ránk maradt Péterffyvel. Hogy milyen autót, hol, hogyan bérlünk, azt majd Bostonban kell kitalálnunk. Volt egy címlistánk, jó pénzért vettük egy jónevű magyarországi tudóstól, azokról, akik érdekesek lehetnek a filmben. Persze akadtak rajta ismert nevek, egyeseket már itthonról próbáltunk elérni. De alapvetően csak olyanok jöhettek szóba, akik személyes kapcsolatban voltak Neumann Jánossal vagy Szent-Györgyi Alberttal.
Indulás előtt bejelentkezett egy amerikai producer, hogy ő is beszállna a buliba. Érdekli a Szent-Györgyi téma. Annyira, hogy vár minket New Yorkban. És ha kell, elrepül velünk Bostonba. Útközben a repülőgépen megbeszéljük, hogy tudnánk-e együtt dolgozni.
Valamikor délelőtt indult a MALÉV-járat Londonba. A stáb pedig természetesen a filmgyárból, egy mikrobusznyi felszereléssel. A kollégák segítségével feladtuk a csomagokat. A kamerát és a hangrögzítőt magunkkal vittük a fedélzetre. Az szent. Azt nem lehet másra bízni. A személyzet nagyon kedves volt velünk. A becsekkolásnál olyan helyet kaptunk, ahol ki tudtuk nyújtani a lábainkat és elfért a kamera is.
Amikor a gép ellandolt Ferihegyről, Wisinger 3 sört kért.
– Ez azért kértem, mert nem hittem el, hogy el tudod intézni ezt a forgatást. Igyunk a film sikerére! Még nem látom pontosan, hogy mi lesz a dolgom, de igyekezni fogok megfelelni.
Majd elkortyolgatta a pohár sört. Péterffy csak annyit mondott:
– Úgy legyen!
Én bámultam magam elé, fogtam a pohárnyi sört, és azon gondolkodtam, milyen érdekes az ember. Küzd valamiért, elképesztő energiákat mozgat meg, miközben neki személyesen szinte jóformán semmi haszna sincs az ügyből. De a cél valamiért szentül fontos neki. És küzd hegyeken, árkon-bokron át, olyan elementáris erővel, hogy nem lehet megállítani. Lassan mások is elhiszik, amit mond. A kérdés, hogy ez az erő meddig tart ki.
London. Átszállás a New York-i járatra. Újabb biztonsági átvizsgálás. A vámos fehér cérnakesztyűben kinyitotta a kamerakoffert, kiemelte a kamerát, majd egy mozdulattal, mint egy rutinos segédoperatőr, leemelte a kazettát, és kivette az optikát is. Belenézett a gép belsejébe, majd ugyanolyan profi módon mindent visszatett a helyére. Elképedtünk, hogy mi mindent kell tudnia egy felkészült vámosnak. Közben kedélyesen mosolygott. Amikor végzett, jó utat kívánt és sikeres forgatást. Mint kiderült, vannak speciálisan kiképzett vámosok, akik minden forgalomba lévő profi kamerát kívül-belül ismernek.
Ültünk a tranzitváróban, amikor Wisingerből kitört az ősriporter.
– Mi lenne, ha forgatnánk a gépen? A kapitánnyal? Egy ilyen hatalmas Boeing tele van komputerrel. Mit tud a kapitány Neumannról?
Egymásra néztünk. Jó ötlet. Végül is minden itt van a kezünkben. De ki fogja elintézni, hogy engedélyt kapjuk a forgatásra?
– Rögtön jövök! – mondta Pista, és egy pillanat alatt eltűnt a tömegben. Péterffy Andrással összenéztünk. Végül is, időnk van, jegyünk van, kameránk van. Még úgysem láttunk Jumbo-jetet közelről, főleg a pilótafülkét belülről. Hátha jó lesz valamire az anyag. A repülőtér főutcáján feltűnt, ahogy idősebb amerikai hölgyek és urak színes ruhákban, széles színes kalapokban sétáltak fel és alá, mint egy promenádon. A hölgyeken látszott az ápoltság, a gazdagság, a smink anyagának vastagsága. Talán csak kicsit átruccantak a vén Európába körülnézni, és most utaznak vissza az Újvilágba?
Negyedóra sem telt el, amikor Wisinger visszatért egy PAN AM-egyenruhás csinos, szőke hölggyel.
– Minden rendben! A hölgy felkísér minket a gépre, ahol már vár ránk a kapitány. Forgathatunk. Bizonyos stratégiai kérdéseket nem tehetünk fel, de általánosságban bármit kérdezhetünk.
A hölgy nagyon kedvesen jelezte, hogy kövessük. Sajnos így is át kellett mennünk a biztonsági ellenőrzésen, de néhány perc alatt végeztünk és egy furcsa folyósón találtuk magunkat, ami egyenesen a gép utasterébe vitt. A Boeing 747-es, vagy ahogy pestiesen hívták, a púpos, akkor a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe volt. Méretei egy sportpályához hasonlítottak. Kísérőnk a gépen belül elindult felfelé egy lépcsőn az első emeletre. Végig mentünk az elsőosztályon, ami számunkra elképzelhetetlen luxusnak számított. Onnan nyílt a pilótafülke. A háromfős legénység már előkészült az útra. A kapitány, egy őszhajú, nagydarab, ötven és hatvan közötti fickó, széles mosollyal fogadott minket. Az egész olyan volt, mintha már tíz éve ismernénk egymást. Pista elmondta, hogy miért utazunk Amerikába és miről szólna vele a beszélgetés. A kapitány mosolygott, majd beleegyezően bólintott.
– Rendben! Kezdhetjük – mondta, és kereste a kamerát.
– Egy pillanat türelmet kérünk. Még össze kell raknunk a felszerelést – mondta Péterffy, én pedig átálltam segédoperatőri üzembe. Wisinger a hangot állította, a mikrofont összekötötte a magnóval, számolt háromig, persze magyarul.
Kamera kész, mondtam, és elindítottam a felvételt. Az amerikai pilóta elmondta a gépben található számítógépek funkcióit és azt is, hogy mindez Neumann Jánosnak köszönhető, aki a világ egyik legnagyobb matematikusa volt. Öt percet beszélt, nyomdakészen. Amikor leálltunk, azt mondta, hogy mondana még valamit, ha belefér.
– Tessék, kamera megy! – szólt Péterffy.
– Én csak azt tenném hozzá, hogy amióta nekem is van otthon egy computerem, nagyon megváltozott az életem. És ha ez elterjed, biztos vagyok benne, hogy meg fog változni a világ is.
Én teljesen ledöbbentem. Ez az ember egy órával ezelőtt, azt sem tudta, hogy mi a világon vagyunk, hogy mi őt bármiről meg fogjuk kérdezni. Neumannról nem is beszélve. Mégis képben volt. Profi módon nyilatkozott. Kora ellenére számítógépet használ, ami akkor nem volt hétköznapi dolog ott sem. Hát még itthon! A többségnek fogalma nem volt arról, hogy mit lehet vele csinálni. Igen! Amerika már egy másik világ, gondoltam magamban. Talán szerencsénk van. Jól indult a kaland. Elpakoltuk a felszereléseket, a pilótáktól elköszöntünk, és becsukódott mögöttünk a fülke ajtaja.
Amikor megérkeztünk végre New Yorkba, az addig elegáns hölgyek és urak húsz évet öregedtek. A nők arcán a smink, mint öreg házon a vakolat, kezdett leperegni. Feltűnő volt a változás. Mi sem lehettünk jobb állapotban. De a meglepetés csak ezután jött. A repülőtéri káosz. Nekünk tovább kell repülnünk Bostonba. Meg kell találnunk az amerikai producert, aki velünk repül majd. Össze kell szedni a csomagjainkat. Át kell szállítani egy másik terminálra. Mindenki fáradt volt, hektikus és ideges.
Legnagyobb meglepetésünkre a csomagok valahonnan felülről érkeztek le egy kanyarokkal tűzdelt fém csúszdán. Pont olyanon, amilyen a strandon van. Az elegáns bőröndök nagy erővel csapódtak a már leért csomagokba. De látszólag kibírták az ütközést. Nem is volt probléma, amíg nem jöttek a MAFILM feliratú faládák, tele filmtekercsekkel. Hiába volt rajtuk a felírat, hogy törékeny, a helyi csomagmozgatók úgy dobták rá a csúszdára, hogy mindenhol hallani lehetett. A ládák nagysebességgel kanyarogtak lefelé, és becsapódáskor szabályosan összepréselték a már előttük leérkezett csomagokat. Mindenki sziszegett, te jó Isten, mondták sokan. Mi meg ott álltunk tehetetlenül és húztuk be a nyakunkat. Nagyon kínos volt. A szürke ormótlan faládák és az elegáns bőröndök hihetetlen kontrasztot alkottak New Yorkba érkezésünk pillanatában.
A bostoni járat másnap reggel indul. A repülőtéri szállodában töltjük az éjszakát. Én egy olyan lakosztályt kaptam, ahol akkora volt az ágy, mint egy garzonlakás. Az angolszász ágyazási technikával itt találkoztam először. Egy óriási ágy, ami úgy van huzattal lezárva, hogy az ember nem tudja, hol nyílik, hol lehet bebújni. Percekbe telt, ameddig kitaláltam, hogyan kell használni. Egy ekkora ágyban érződik igazán a magány, teljesen elvész benne a vándor. Olvasni reménytelen, mert a lámpák az ágy széleinél vannak, aminek fénye középre már alig ér el. Nem nagyon tudtam aludni, próbáltam megtalálni a helyem, de a szoros és nehéz ágytakarótól leszorítva éreztem magam. Az járt a fejemben, hogy Amerikában vagyok, át kell állítanom az agyamat. Nem szabad meglepődőm semmin. Nem szabad kiderülnie, hogy tele vagyok kétségekkel, kisebbségi érzésekkel, önbizalomhiánnyal. Na, ennek itt aztán nem szabad érződnie. Alkalmazkodnom kell a helyi viszonyokhoz. Mindenért én felelek, az én felelősségem. Az improvizációs képességem új értelmet nyerhet. De aludnom kell, mert másnap nagyon nehéz napunk lesz. És ami a legfontosabb, Szent-Györgyi Albert vár.
Másnap reggel a szálloda halljában végre találkoztunk az amerikai producerrel. Se nagy kalap, se hosszú szivar, semmi különleges nem volt rajta. Teljesen hétköznapi ötvenpluszos fickó állt előttünk, egy pilótakofferrel.
– Jó reggelt! Christopher vagyok! Mehetünk? – mutatkozott be az amerikai, aki vállalta, hogy elkísér minket Bostonba, hogy útközben megbeszéljük az együttműködés lehetőségeit.
– Engem érdekel ez a pasas. Nobel-díjas kalandor, érdekes ember. Nem sokat tudok róla, de amit tudok az éppen elég. Tudós és tudományszervező. Rákkutató, pacifista, világpolgár és igazi amerikai – sorolta az ismereteit Christopher, aki lelkes volt és érdeklődő. Egymás mellett, mögött ültünk a repülőgépen. András angolra fordította a forgatókönyvet. A fickó bólogatott, néha csodálkozott. Mire Bostonba értünk, teljes mértékben partnernek tekintett minket. Istenem, micsoda lehetőség! Mi mindent tudnánk felvenni, bemutatni, ha több pénz lenne a filmre! Nem beszélve a forgalmazásról. A fickó az angolszász nyelvterület forgalmazási jogát is megvenné. És mit lehet tudni, hátha a Neumann-filmbe is beszállna. Óriási szerencsének éreztük, hogy valaki ránk talált, akinek fontos, amit csinálunk.
– Én szívesen beszállok a filmbe. Egy feltételem van. Mindenkinek angolul kell beszélnie – mondta. – Nos, mi a véleményük? – kérdezte már leszállás közben.
– Nagy örömmel dolgoznánk együtt, csak sajnos mi ezt itt most nem dönthetjük el, mert Budapesten van a magyar producer, a stúdióvezetőség. Velük kell megbeszélni, hogy egyáltalán milyen feltételek mellett vállalnánk a koprodukciót.
És ahogy ezt kimondtam, már lent is voltunk a földön.
– Ok! Hát akkor kérdezzék meg. Még itt vagyok. Ez elvi kérdés. A részletekről majd, akkor, ha rábólintanak.
Mind a hárman a föld felett lebegtünk. Milyen csodás lenne, ha egy magyar-amerikai filmet csinálhatnánk, aminek van kifutása, néhány tízmillió nézője.
– Jó! Akkor nekem most telefonálni kell Pestre a filmgyárba – mondtam a többieknek.
Persze fogalmam sem volt, hogy Pesten hány óra van. A gyártásvezetőt hívtam. Senki nem vette fel a telefont. Rövid számolás után rájöttem, hogy Pesten már lassan este van. Akkor írtunk egy levelet és elküldtük faxon a filmgyár központi számára. Nagy volt az izgalom, mikor tudunk egy főnököt elérni. Ott álltunk a repülőterén egy halom csomaggal. Valahogy el kell jutni az autókölcsönzőig, ahol az előre lefoglalt kocsit átvesszük. A cég elvileg ott volt a reptéren és le is volt okézva egy nagyméretű, nagy csomagtartóval bíró automata váltós Ford furgon.
– Ez megfelel? – kérdezte a bérbeadó, és rámutatott egy széles és hosszú, nagyon amerikai autóra. A pesti Wartburgomhoz képest ez egy elegáns tank volt. Első látásra tudtuk, hogy beférünk a ládákkal és a csomagjainkkal.
– Rendben. Megfelel. 14 napra bérelnénk.
– Jó, semmi akadálya. Kérném a kártyát.
– Milyen kártyát? Készpénzzel fizetnénk. Itt van az útlevelünk, a jogosítványunk, itt van a foglalásról a visszajelzés, mi kell még?
– Az úgy nem megy. Bankkártya kell. Arra tudom kiadni az autót. Az útlevelük lehet hamis, a jogosítványuk nem érdekel. Kártya kell.
Na, erre nem voltunk felkészítve. Most mi lesz? Néztünk egymásra. A két világ első konfliktusa.
Christopher előlépett és előhúzott egy bankkártyát.
– Nem probléma. Én vállalok garanciát. Itt a kártyám.
– Biztos benne? – kérdezte a kereskedő, aki ismét végigmért bennünket és a csomagjainkat bizalmatlanságot sugárzó tekintetével.
– Ezek rendben vannak – szűrte a fogai között halkan a producer. A kereskedő számolt, adminisztrált, és bemondott egy összeget. Én meg, mint egy úr, készpénzzel kifizettem.
– Errefelé nem tanácsos ennyi pénzzel az utcára kilépni – mondta a kereskedő.
– Megígérem, ha ebből lesz közös munka, mindannyiuknak saját kártyája lesz itt dollárban – mondta Christopher, és a következő géppel indult vissza New Yorkba.
A producerrel megállapodtunk, ha beszéltünk a filmgyári főnökeinkkel, azonnal értesítjük és folytatjuk a megbeszélést. Aztán bepakoltunk a kocsiba. Nem sok hely maradt szabadon. Felmerült a kérdés, ki kezdi a vezetést? És egyáltalán, hogy a fenébe jutunk ki a városból, hogy jutunk el Woods Hole-ba? Szerencsére, amíg az autókölcsönzőben mi vitatkoztunk, Wisinger összeszedett mindenféle helyi térképet, turisztikai látványosságot kínáló prospektusokat. Bár hoztunk magunkkal otthonról is egy Amerika-térképet, de a léptékek nem adtak elég támpontot a helyi problémákra.
– Te már vezettél automata kocsit? – kérdezte Péterffy. – Mert én még soha.
– Magunk közt szólva, eddig csak Trabant-hycomathoz volt szerencsém, de megpróbálom, kezdek én – mondtam a hályogkovácsok biztonságával.
Beültem, beállítottam az ülést, a tükröket. Ráadtam a gyújtást, a kocsi nem indult. Jól kezdődik. De úgyis meg kell kérdezni, hogy milyen üzemanyagot kell tankolni és főleg hová, mert nem látok sehol tanksapkát. Hol vannak a fényszórók kapcsolói? Azért nem ártana, ha valaki elmondaná. András bement szólni az embernek, aki mély megvetéssel jött ki, hogy megmutassa a balkániaknak, mi hol van. Utolsó gesztusként benyúlt a lehúzott ablakon és a sebességváltót „P”-állásba lökte, majd intett, hogy most már mehetünk. És valóban, a kocsi azonnal beindult. Könnyű volt kormányozni, de a szélessége zavarba ejtő volt. Alig értünk ki a repülőteret körbefogó útról, egyirányú utcába kerültünk, szabályosan, ahogy kell, amikor egyszerre nagy sebességgel jött felénk egy fekete fickó biciklivel. Én ösztönösen dudáltam, hogy vigyázzon, de ő csak jött szembe velünk, és a mutatóujjával a halántékát mutatta, hogy mi vagyunk a hülyék. Nem nagyon értettük. Aztán kiderült, hogy a biciklisták errefelé a szabályokat sokféle módon értelmezhetik. Pillanatokon belül bekerültünk a bostoni csúcsforgalomba, olyan dugóba, amilyet még egyikünk sem látott. Percekig nem mozdult egyik irányban sem a kocsisor. Aztán elindultunk. Legalább három métert tettünk meg, majd tíz perc szünet következett. A megállást és elindulást volt lehetőségem begyakorolni. Nem tudom mennyi idő telt el, mire végre kiértünk az országútra. Csupán 120 kilométernyi a távolság. Nálunk az egy óra lenne, de Amerikában országúton nem szabad gyorsabban menni, mint 55-60 mph, azaz 90 km körül. Nem baj. Szép a táj. István nézte a térképeket és elmondta milyen települések jönnek. Valahol félúton András elkérte a kocsit, hogy kicsit ő is gyakoroljon. Nagyon kellett figyelni, hogy ne lépjünk rá a gázpedálra, mert a kocsiban elképesztő erőtartalék volt. Végre baj nélkül megérkeztünk Woods Hole-ba. Megtaláltuk az Oceanográfiai Intézet tengerbiológiai laboratóriumát, ahol Szent-Györgyi Albert is dolgozott. A tengerparton állt a többemeletes vöröstéglás klasszicista épület, amely egyszerre volt nonprofit, magán kutató- és egyben felsőoktatási intézmény. Itt egyesítették a tengerbiológia és a mérnöki tudományokat. Az intézet ma is vezető szerepet tölt be a tengeri tudományok, technológia, oktatás és kommunikáció területén. Az intézetben a tengerbiológia mellett többek között kutatóhajókat és víz alatti járműveket fejlesztenek és üzemeltetnek tudományos kutatások támogatására. Amit tudni lehet róla, hogy ma is itt folynak a legnagyobb oceanográfiai kutatások a világon.
Woods Hole -t ősztől tavaszig alig több, mint ezer ember lakja. De nyáron a világ különböző egyetemeiről és intézeteiből néha tízezer kutató költözik a településre.
Mire megérkeztünk, már délután volt. A nagy épületben gyalog felmentünk a harmadik emeletre, megkerestük Szent-Györgyi laboratóriumát, ahol egy kedves idősebb hölgy fogadott. Dr. Jane Mc Lauglahin, kutató, aki, mint kiderült, a professzor legrégebbi munkatársa volt Woods Hole-ban. A hölgy inkább a hatvanhoz, mint az ötvenhez állt közelebb. Lassan, kimérten beszélt.
– Igen, a professzor úr várta magukat, de mivel nem érkeztek meg időben, haza ment, és azt üzente, hogy várja magukat otthon. Felhívom, hogy megérkeztek, és mennek. Elmagyarázom, hogyan találják meg. De előbb el kéne foglalniuk a szállásukat, ami innen nincs messze. Az intézethez tartozó campuson kapnak szállást és ott tudnak enni is. Ott is várják magukat. Egy út van igazából, nem fognak eltévedni. A hölgytől elköszöntünk és elindultunk az úton, a megadott irányba. Néhány percen belül megérkeztünk egy nagyon kulturált motelszerű épülethez, ahol egy szigorú kinézetű, nagydarab afroamerikai asszony várt a kulcsokkal.
– Ha balra mennek, ott találják a szobájukat. Ha jobbra mennek, előbb-utóbb megtalálják az éttermet, ahol reggeli és vacsora várja magukat. Honnan is jöttek?
– Magyarországról – válaszolta Wisinger mosolyogva és kedvesen.
– Oh, és az hol van, merre? Melyik földrészen? – csodálkozott, mintha a Holdról jöttünk volna.
– Ha egy térképet talál, akkor Ausztria és Románia között keresse. Elsősorban Európában – válaszolta András.
– Hallottam róla, de én gyerekkorom óta itt élek. Nekem ez a világ. És mik maguk? Búvárok, vagy halászok, vagy biológusok? – de nem várt választ, csak megigazította dús fekete haját.
– Na, most mennem kell, majd a reggelinél találkozunk – és már csapódott is utána a folyosói lengőajtó. Gyorsan elfoglaltuk a szobákat, leraktuk a csomagjainkat, és kamerával, mikrofonnal felvételre készen elindultunk a megadott útvonalon. Egyszer csak egy lezárt sorompó állított meg. Egy kisebb nyaralónak kinéző őrbódéban monitorok előtt ült egy egyenruhás pasas. Megálltunk és vártunk. Elég sok idő telt el, mire az őr felállt a foteljéből és kilépett a sorompó elé.
– Hova, hova? Ez magánterület. Ide nem lehet behajtani! – mondta nagyon határozottan. A fiúk elkezdték magyarázni, hogy mi a Magyar Televízótól jöttünk a Nobel-díjas professzorhoz riportot készíteni, de a fickó nem akarta érteni, hogy kihez mennénk, és ki a milyen díjas? Aztán végre fogta a telefont és felhívta a professzort, hogy három gyanús idegen keresi. Néhány mondatos párbeszéd után a kapus letette a nyomógombos fehér telefont, még egyszer végigmért bennünket, felírta a kocsi rendszámát, az útlevélszámainkat, majd kis hatásszünetet tartott és azt mondta:
– Mehetnek! De sehol nem állhatnak meg, csak az út végén, ahol majd ki lesz írva, hogy Seven Winds, hét szél, na ott van a doktor háza.
Elindultunk a félsziget magánútján. Jobbról-balról csodálatos parkok és viktoriánus stílusban épült paloták olvadtak a tájba, elég nagy távolságra egymástól, Ami feltűnt, hogy sehol nem láttunk kerítést. A gazdagságnak olyan fokát tapasztaltuk meg, ami számunkra addig csak filmekből volt ismert. Lassan mentünk, hogy elhiggyük, ami elénk tárul. Igen, a gazdagság és a szabadság így együtt ér valamit. Igen, így is lehet élni. Szinte lebegtünk a tükörsima aszfaltúton. Senki nem figyelt ránk, senkit nem érdekelt, hogy kik vagyunk, mit akarunk. Már délután volt. A szeptemberi nap lemenőben mindent átszínezett, a vörös árnyalataival. Durván két kilométer után valóban megláttuk a Hét szél nevű útjelző táblát. A táblát maga a Mester alkotta. A tábla mögött húsz méterrel az Atlanti óceán hullámzott. A parton ott ült Szent-Györgyi Albert zakóban, nyakkendőben, és amikor meglátott üdvözlésképen egy légycsapóval integetett felénk.
– Kamera megy, Pista indítsd a hangot és menj oda hozzá! – mondtam, kissé megilletődve. A belső hang megszólalt. Tényleg igaz! Itt vagyunk Woods Hole-ban, a professzor kertjében és forgatunk!
– Jó napot kívánunk! Gyönyörű ez a hely – kezdte a beszélgetést Wisinger, miközben Szent-Györgyi hellyel kínálta a mellette lévő kempingszéken. Mindenki mosolygott, kicsit megilletődött. Albert vette a lapot és egy pillanat alatt felvette a ritmust is.
– Hol is vagyunk tulajdonképpen, elmesélné nekünk? – folytatta Wisinger.
– Igen, gyönyörű ez a hely. Ez egy félsziget, és amikor először jártam itt, beleszerettem, és mondtam, hogy itt szeretnék lakni. Aki a fogamat kezelte, az lakásügynök is volt, és mondtam neki, hogy szerezzen nekem itt egy kicsi házat, de lehetőleg a víz mellett. Azt mondta, hogy „kicsi ház víz mellett”, olyan itt nincsen. De azt is hozzátette, hogy itt a kocsim, üljenek be, hajtsunk körül és nézzük meg. Végig mentünk a félszigeten és megláttam ezt a házat, ami be volt zárva, be volt deszkázva. Betörtünk. Olyan gyönyörű volt, hogy azt mondtam, ezt muszáj megvennem. Mondtam az ügynöknek, hogy szerezze meg. A tulajdonos nagyon kedves volt, és azt mondta, hogy nekem olcsóbban adják, és azt szeretnék, hogy én vegyem meg. A probléma az volt, hogy nem volt pénzem, mert a pénzemet az állam lefoglalta: ellenség voltam akkor, mert egy kommunista országból jöttem. Én voltam a nemkívánatos idegen. A tulajdonos nagyon kedvesen reagált, azt mondta, hogy nem baj, kivárja, amíg a pénzemhez jutok.
Ott álltam másfél méterre Szent-Györgyi Alberttól, egy kilencven éves bölcs öregembertől, akinek még mindig mosolyog a szeme, aki még mindig aktív alkotó. Néztem az arcát, a ráncait, a gesztusait. Ez az ember nem csak tudós, nem csak tanár, nem csak akadémiát szervező, de igazi harcos, aki a legnagyobb veszélyek ellenére is aktívan harcolt a fasizmus ellen. Volt egyetemszervező, volt pilóta, vitorláshajó kapitány, volt motorversenyző, kém, titkosszolgálati ügynök, volt pacifista, volt humanista, volt potenciális miniszterelnök-jelölt. Olyan ritka példány, akit elfogadtak a szövetségesek, elfogadtak az oroszok, akit mindenhol mindenki tisztelt a tudása, a kiállása, a felfedezései miatt, a Nobel-díja miatt. Most itt van előttem karnyújtásnyira, és nagyon meg kell jegyeznem az arcát, a vonásait, a mozdulatait, hogy hiteles portrét alkothassak róla.
Az öreg tekintetével a tenger felé nézett. Kicsit legyintett magának, és folytatta a gondolatsort.
– Nehéz így hirtelen ekkorát ugrani. Nehéz ezt ennyi idő távlatából megmagyarázni, Szóval én nagyon az orosz-magyar barátság oldalán álltam. De tudtam, hogy ha az oroszok bejönnek, akkor ott is maradnak. Nekem, mint tudományt képviselő embernek az volt az elképzelésem, hogy Magyarországot fel kell szabadítani, fel kell emelni a tudományos életben, de ezt nem tudjuk csinálni, ha folyton harcolunk az oroszok ellen.
Wisinger arca egy pillanatra elkomorult. Ez kemény mondat volt. Mi lesz itt még?
Azonnal tudtam, hogy ehhez a mondathoz fogom bevágni az 1946-os Magyar-Szovjet Művelődési és Baráti Társaság megalakulásának ünnepségéről szóló korabeli híradóriportot. A társaság alapítója és díszelnöke Szent-Györgyi Albert volt. Főtitkára Zilahy Lajos. Azt is tudtam, hogy az alapítás igaz történetét nem mondhatom el. Pedig a nagy történelmi pillanatok mögött, mindig apró emberi történetek vannak. Történt, hogy közvetlenül a háború után Zilahyt állandóan elkapták az utcán az oroszok és elvették tőle, ami elvehető. Néha szabályosan levetkőztették. Több órája, kabátja, zakója gazdagította a Szovjetunió polgárait. Nagyon el volt keseredve, panaszkodott is barátjának, Albertnek, akinek támadt egy praktikus ötlete. Kitalálta a társaság megállapítását és kinevezte Zilahyt főtitkárnak. Azt mondják, hogy az oroszok soha többé nem vettek el tőle semmit. Persze tudtam, hogy erről nem beszélünk.
Szent-Györgyi az Atlanti óceán partján egy levegővételnyi szünet után folytatta a mondatot:
– Tehát én nagyon a barátság mellett voltam, és úgy tűnt, hogy a kormány megbízik bennem, szabadon utazhattam, tárgyalhattam, de aztán a kommunista kormány is változott, és azok már nem szerették, amit én csinálok. Azt mondták, jobb lesz, ha maga elmegy innen. Aztán vettem egy hajójegyet, és most itt vagyok – fehér haját hátrafésülte az ujjaival, és intett a kamera felé, hogy álljon le.
– Kezd, hűvös lenni. Nem érzik? Mára fejezzük be, azt javasolnám. Holnap folytassuk reggel a laboratóriumban – mondta, és felállt. Akkor láttam, hogy egy kitaposott tornacipő van rajta. Intettem Péterffynek, hogy folytassa a felvételt. Bekísértük a házba. Ott bemutatkoztunk a feleségének, aki negyven évvel volt csak fiatalabb és láthatólag nem igazán lelkesedett értünk.
– A feleségem festő. Én mondom, sokkal jobb, mintha zenész lenne. Nekem elhihetik – mondta, természetesen magyarul. A kocsiból bevittük az ajándékkönyvet. Szent-Györgyinek fülig ért a szája a meglepetéstől.
– Nahát a Vizsolyi Biblia itt, Woods Hole-ban? Nagyon hálás vagyok, ez igazán nagyon szép ajándék. Nagyon köszönöm! Akkor holnap reggel kilenckor várom magukat az intézetben.
A feleség megpróbálta megemelni a bibliát, de inkább visszahelyezte a nagy, kerek tölgyfaasztalra.
Másnap a szeptemberhez képest meleg hajnalon az ágyam mellett megszólalt egy hajókürt. Kiugrottam az ágyból. Mi történt? A Tengerbiológiai Intézet vendégházának ablaka a kikötőre néz, ahonnan különböző nagyságú hajók indultak útjukra. Ha már felébredtem, végig kell gondolnom, hol és mit akarok leforgatni, mit kell elintézni. Egy biztos, nekem reggel nyolc órakor telefonálnom kell Budapestre. Volt bennem egy rossz előérzet. Mit fognak mondani a főnökök, akiknek egy része nem nagyon örült, hogy sikerült kiharcolni a kiutazásunkat. Hogyan tudom okosan és meggyőzően előadni a kínálkozó lehetőséget. Mi lenne jó ebből nekik? És egyáltalán, kinek van jogosultsága dönteni ebben a helyzetben? A Stúdiónak, a Filmgyárnak, a Filmfőigazgatóságnak? Szorongani kezdtem, miközben csodálatos táj vett körül. Olyan különleges pontja a világnak, ahol a különböző vizek összefolynak. A meleg Golf-áramlat eddig húzódik fel, a hidegebb víz pedig a Cape Cod öbölből itt folyik le a Cape Cod-csatornán. Nyilván azért született itt ez a varázslatos település, és azért települtek itt le évszázadokon át a halászok. A szállásunk halljában természetesen volt telefon. Pontban reggel nyolc órakor elkezdtem tárcsázni Budapestet, a stúdió titkárságát. Hívtam egyszer, kétszer háromszor, nem vették fel. Aztán negyedikre felvette valaki.
– Halló, nem hallom, tessék hangosabban beszélni.
– Stúdió? – kérdeztem hangosan, tagoltan.
Folytatása következik
Rigoberta Menchu portréja
Újvilág
Őslakosok
Messzire vezető kor
Ballai László írónak legújabb történelmi, a Hármas könyv című három kisregényt tartalmazó kötete olyan időszakban játszódik, mely kor Magyarország sorsát hosszú-hosszú időre meghatározta, illetve eldöntötte. Ez pedig a XVI. század eleje és közepetája. A három kisregény valójában három portré – mint azt a hátsó borító szövegében olvashatjuk: „A törpelelkű vagyongyarapítóétól az ország érdekeit és lehetőségeit is felismerő nagypolitikuséig három jellemet rajzol meg Ballai László: Werbőcziét, Dózsáét és Fráter Györgyét. A tablók hátterében Szapolyai, az antikirály és Ferdinánd, a Habsburg machiavellizmus reprezentánsa, akik egymással civakodva a trónért mérhetetlenül megnövelték Magyarország szenvedéseit, amelyre már kitátotta torkát az oszmán Mammon.”
És ez a három portré, e három történelmi személyiség rajza, bár különböző formában-stílusban lett megalkotva, lettek egy-könyvvé, át- meg átjárja szinte az egész kötetet, és mondhatni, egyetlen közös történetben szerepelnek. Az is eléggé jellemző, hogy e három jellem egyike sem természetes halállal halt meg. Werbőczit megmérgezték, Dózsát kegyetlen, bestiális módon végezték ki, és Fráter Györgyöt is – Ferdinánd parancsára – meggyilkolták.
Hármas könyv – ugye a cím. De mire utal? Teljesen egyértelmű, hogy Werbőczi István híres-hírhedt munkájára, amelynek Hármaskönyv a címe. Leleményes ötlet a szerző részéről ez a szójáték, hiszen tényleg „hármas” a kötete, és elsőbbül Werbőczi portréját olvashatjuk, vagyis a jellemét. Hogy milyen jellem rajzolódik ki a mű első részében, azt nem nehéz megállapítani. A kisregény címe egyébiránt: Werbőczi, a nádor. „Ha te vagy a védő és a bíró is, annál semmi nem kínál nagyobb aratást. Mindig arass. Akinek rosszul áll a szénája, fűt-fát megígér. Az ígéretről mindig vegyél fel kötelezvényt. Ha megkérdezik tőled, hogy vagy, azt válaszold, már alig-alig. Egyébként az ügyek csapnivalóan állnak. Kerüld a munkát, különben megtalálnak a leghálátlanabb feladatokkal, hármaskönyvek szerkesztésével. Hármaskönyv? Igen, a király, vagyis a kancellár kért fel a magyar szokásjog összefoglalására afféle bírói segédkönyv összeállítására, rohadt egy dolog, sok munka, semmi pénz, azt se tudom, hogyan bújjak ki belőle.”
De hát, mint tudjuk, nem bújt ki alóla. Érdemes idézni ebből az eredeti Hármaskönyvből: 3.§ (…) és hogy minden emberkor megtudja, hogy mekkora bűnség az urak ellen feltámadni: bárhol lakó összes parasztok elveszítvén e hűtlenségi vétkük miatt szabadságukat, amely szerint egyik helyről a másikra költözhettek, az ő földesuraiknak feltétlen és örökös szolgaság alá legyen vetve.
4.§ A parasztok a nemesekkel szemben semminemű pert nem indíthatnak, ellenük nem tanúskodhatnak, ügyeikben uraik ítéljenek.
Hogyan valósult meg a Hármaskönyv tárgyiasítása? Íme: „(…) a kiváló bécsi nyomdászhoz, Johann Singreinerhez fordultam, aki a szöveg szedésére a jól olvasható nagy antiqua betűket, a címekre pedig a díszes gót betűket ajánlotta, és serényen munkához látván, a hetvenegy ívre terjedő könyvet negyven nap alatt előállította. A jogi szokásgyűjteményt II. Ulászló király megerősítő oklevelét beleillesztve szedettem, vagyis abban a formában, amelyben az 1514-ben a kihirdetés és szétküldés végett készen állott, ezzel is azt sugallva, hogy törvényerőre emelkedett. A következő országgyűlésen úgy szóltam a Hármaskönyvről, azt valóságos alakban is letéve, mint annak törvényes biztosítékáról, hogy a peres ügyek az ország írott joga szerint tárgyaltassanak.” Magyarán mondva, az a paradox és visszás helyzet állt elő, hogy lett egy kinyomtatott szokásjoggyűjtemény, és az törvénytelenül „törvényerőre emelkedett” – olyannyira, hogy évszázadokig hivatkozhattak rá!
A második kisregény, a Dózsa útja azt mutatja meg, hogy milyen légkörben is „született meg” a Hármaskönyv. Hiszen ez lett az egyik leglényegesebb következménye az 1514-es levert parasztháborúnak.
Meglepően egyszerűnek indult. Volt egy fiatal, vitéz székely férfi, aki párbajban legyőzött egy törököt. Ám a Sors erre mintha felpörgette volna az eseményeket. Ez a vitéz hamarosan Budára került – a király is fogadta, sőt lovaggá is ütötte, vagyis nemessé –, és meglepődve értesült arról, hogy attól kezdve ő a frissen szervezett, illetve szerveződő keresztes sereg (kurucok) főparancsnoka. Ő pedig nem rettent meg a feladattól. Vállalta. Csak a pápa és Bakócz Tamás (a majdnem pápa!) érsek parancsolhatott neki.
A történet ismeretes. Ezért a szerző fikciós ötlete az volt, hogy kissé megszínezi az eseményeket. Feltűnik Dózsának, hogy megjelent a „színen” a seregében egy Sándor nevezetű, garabonciás deák. „Hol vannak a magyar nemesek? Bakócz érsek megbízottjai is mintha lógó orral vették volna tudomásul számunk örvendetes gyarapodását, a következő állomáson sem vár elemózsiás szekér, korgó gyomorral menetelhetünk holnap is. Dalljátok akkor az üres gyomor énekét. Mi ez, ki ez? Sándor deák, a garabonciás. Hogy kerül ide? Mókamesterünk… (…) Bolond ez tényleg. Bolondságban a szórakozás.” A vezér folyton dilemmázik, hogy vajon tényleg bolond-e Sándor, vagy sem? Úgy tűnik, sose tudja eldönteni. Többrétű hasznosságát és becsületességét azonban fel- és elismeri. Volt sáfár, mókamester, és még más is: „Nosza, fiam, darab időre változz vissza magad is mesteremberré, juss be valahogy a városba (Lippa), és kémleld ki azt, várj csak, vidd magaddal a garabonciás Sándort, hátha nem is olyan bolond…”; „Derék munkát végeztél, Márton vitéz, veregette meg fegyvernöke vállát Dózsa György, Lippa kapujának leeresztett hídján táncoltatva a lovát. Nem én, hanem a garabonciás deák.” Aki harcostársait lelkesítve a csatában, elesik végül: „(…) győzelemre vitt a kereszt, győzelemre visz a szív, mert végül csak a szeretet marad. A torkába fúródó nyílvessző szegte szavát Sándor deáknak.”
A harmadik kisregény, a Bíborosgyilkosság sem kevésbé szomorú. Példátlan bűntény történt 1551. december 17-én. Egy bíborost meggyilkoltak. A bérgyilkosokat Ferdinánd bérelte fel. Lehettek vagy tízen. Az egykor csatában edződött Fráter Györgyöt nem volt egyszerű leteríteni, de a túlerő végül győzött. Voltak előzmények, régebbről: „(…) a gyűlölt Grittivel leszámoltak a magyar rendek, és akkor Szapolyai végre megtalálta az emberét, Fráter Györgyöt. Attól fogva Ferdinánd állandóan ebbe a Barátba ütközött.”
És ideillik, hogy miért járja át- meg át egymást a három regény: „A Buda bástyáit legyező oszmán lobogókban is szívesen gyönyörködő Werbőczit végül Szulejmán parancsára megmérgezték…”
Gyűlölték Fráter Györgyöt, féltek tőle, mert rendkívül okos, mondhatjuk fondorlatos volt, megvesztegethetetlenül, bár sokszor taktikázva, de erős kézzel irányította az országot. Mennie kellett. Kész.
Végül az Örök Városból érkezik a pápai levél, 1555. február 14-én: „(…) kijelentjük és jogerősen kihirdetjük, hogy Ferdinánd királyt és mindazokat, akik György barát megölésében őt tanáccsal, szívességgel vagy tettleg segítették, semmiféle tilalommal vagy büntetéssel nem sújtjuk, s azt meg sem érdemelték.” Ennyi. Glóriát azonban mégsem tudtak Ferdinánd feje köré varázsolni. Mindenki elégedett volt tehát. A problémák elcsitultak. Folyt tovább az élet.
Az pedig, hogy egy főtisztelendő bíborost 70 napig hagytak ott, ahol megölték, tehát nem temették el a holttestet – hogy történhetett meg? Talán a regény egyik kulcsmondata mondja ki: „Itt, Közép-Európában minden olyan képlékeny.” És hogy ez mennyire örök érvényűen van így, azt mindenki tapasztalhatta, és tapasztalhatja ma is.
Kérdezheti tán az olvasó, hogy: a Történelem, amely az Élet állítólagos tanítómestere, miért olyan, amilyen? Talán nem is tanít. De mindörökké világos lecke a mindenkori politikusoknak, meddig mehetnek el. Vagy lehet, hogy a politikusok nem is nagyon olvasnak – Történelmet? (Ballai László: Hármas könyv, Három jellem a XVI. századból – kisregények, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2025)
Pruzsinszky Sándor: Történelembe vetett művészek
Vajon – úgymond – lerágott csont, ha egy művész ír művészekről? Nem feltétlenül. Erre jó példa Pruzsinszky Sándor író, drámaíró legújabb drámakötete, a Holtak lázadása, melyet a Magyar Napló Kiadó jelentetett meg, ebben az esztendőben.
A kötet két ciklusba lett szerkesztve, és négy-négy darab található bennük. Az egyik a Holtak lázadása, a másik a Muzsikusportrék címmel. Nincsenek időrendbeli sorrendbe állítva. Az elsőben a XVIII. századvégi-XIX. század-eleji regényírónő, Jane Austenről szóló Jane Austen szerelmei című darab, úgymond a kakukktojás, míg a másodikban a Vivaldi életéről szóló A rőt Antonio c. színmű. A többi mű a XX. században játszódik. Érdekesség, hogy a kötetnyitó Holtak lázadása XX. századbéli esemény – de csak nagyrészben.
Az 1990-es marosvásárhelyi márciusi „forradalom” idejében vagyunk Marosvásárhelyen. Egy 1848-49-ben játszódó színdarab kapcsán, az író-rendező, és a színészek párbeszédeiben bomlik ki a jelen cselekmény, mely darab ugyanakkor időnként át- meg áttűnik az eljátszandó 1848-49-es műbe. A román-magyar ellentét, akarom mondani, vérre menő, ádáz ellenségeskedés kapcsán felvetődhet a kérdés, hogy: hol is kezdődött mindez? „ÁRON Azt hihetnénk: ez is, meg a régi történet is, amit épp előadunk, csak egy bomlott agy meséi… Pár év múltán csak bámulunk majd rajtuk: ilyen is lehetett?” Sajnos nem így történt. (A belső darabban:) „FARKAS Ez nonszensz, uram! Miért akarják maguk ezt? IANCU Professzor úr nem tudná? A magyar törvények a románt nem ismeri el politikai nemzetnek. De a császár igen! FARKAS A fenébe is, maguk a császártól várják a felszabadulást? AXANTE Az uralkodó kijelentette: a románokat is megilleti az önrendelkezés joga.” A marosvásárhelyi túlkapások és vérengzések is mutatják, hogy a Történelem nem múlt el egyik fél számára sem, és hogy ma sincs vége a román jogtiprásoknak és a kölcsönös gyűlölködéseknek. Az pedig nagy tanulság, hogy minden időben, mindannyian – Történelembe vetettek vagyunk.
A Mosolycsekk c. következő darab nálunk játszódik, a nyolcvanas évek végén, mikor a Kádár-rendszer már recsegett-ropogott, majd végül kidőlt. „JUTOCSA Egy bomba sose lehet olyan veszélyes, mint egy gondolat…” A lelkes, ámde csöppet sem veszélytelen szamizdat-irodalom ötlik fel itt, örök mementóként. Minden kor – egyben kór is. „DOKTOR Mióta nyugdíjazták Kádárt, akkora itt a kupleráj – ó, bocsánat! – mint még soha… Ami eddig jó volt, az rossz lett, ami meg rossz, az jó… Fogunk mi még csodálkozni, asszonyom!”
Lett is, sírás és fogaknak csikorgatása. És sok vállalkozás kelt ki a földből, dudvák és virágok gyanánt – jó alkalmat adva, hogy keserű humort csillogtasson meg az író. „A FÉRFI (kézbe veszi, nézegeti) Lilában nincs? JUTOCSA Momentán. De utánarendelünk, ha a kedves vevő kívánja. A FÉRFI (forgatja a bábut) Madeingermány? Mi a francot jelent ez? JUTOCSA Azt, hogy német gyártmány. Tehát tűz- és vízálló. Plusz földrengésbiztos. A FÉRFI (bizalmatlanul forgatja) De miért nem nemzetiszínű? JUTOCSA Tessék visszajönni a jövő héten. Le fog esni az álla. A FÉRFI (nézi) Már leesett.”
Jane Austen korában is leesett az álluk az embereknek, ha egy nő efféléket gondol vagy – ne adj Isten! – mond: (Cassandra, Jane testvére, Jane levelét olvasva:) „(…) jó apánk magához hívott s elmeállapotom szilárdságát kétségbe vonva, megdorgált… Kezemet az imakönyvre téve meg kellett előtte esküdnöm, hogy ezentúl illendően viselkedek a doktorral – s én csaknem feltettem neki az ostoba – ámde megalapozott – kérdést: szükség van-e hosszabb távon egyáltalán férfiakra?” A Jane Austen szerelmei egy női alkotóművész, mondhatnánk nőjogi, és függetlenségi törekvése és harca egy olyan korban, amelyben a nő szabadsága – így, e két szó egymás mellett – ép ésszel felfoghatatlan, és mint ilyen, kárhozatos.
Még tovább megy e kérdéskörben a Lófüge című darab, mely Andy Warhol szerelmi életéről, gondolatairól, és művészetéről szól. Mindjárt olvashatjuk a legelején, már a művész temetésén (igen, a temetésen kezdődik a darab!), amit Valerie, a művész párja, hangosan és nyíltan mond, nem kis botrányt okozva: „Az álmomról beszéltem, az Andromeda 20 nőbolygóról, amelyen Andy és én a halálnak létrehozzuk a világmindenség első erőszakmentes államát, annak folytán, ha sikerül a férfiak méretét a lemurok, e kis erdei majmocskák méretére lecsökkentetünk s így ezen áldott bolygón a béke és harmónia uralma fog beköszönteni… Bizonyos vagyok benne, folytatta, hogy Andy Warhol e bolygóról néz le ránk most és nevet rajtunk…”
„A művészportrék (Jane Austen, Bill Evans, Andy Warhol, Antonio Vivaldi, Cziffra György és Django) megannyi lélektani kísérlet, melyben a szerző a valós életrajzi események talaján a műalkotás létrejöttének titkait s a művészsors kataklizmáit is kutatja, melynek különössége a társadalom értetlenségével találkozva, a művészt a közösségből kirekesztésével fenyegeti.” – olvashatjuk a Hátsó Borító szövegében. Annak pedig, aki ezt vállalja, nem holmi duda-suliba kell járnia, hanem valóban a „pokolba kell annak menni.” A fenti művészek mind alászálltak. Ki így, ki úgy, de roskadva cipelték a lelküket, a tehetségüket. A rőt Antonio-ban mondja Vivaldi: „(…) Ezért írtam alá úgy a szövegkönyvet, hogy ’Antonio Vivaldi, boldogságcsináló’. Komolyan gondoltam: a boldogságcsinálás minden művész legfőbb feladata, még ha közben szénné ég is a lelke…”
Egyetlen hatalom sem szereti, ha birodalmában – nevezzük nevén ezt az elkompromittálódott szót – zsenik ütik fel fejüket, akik végeredményben szabadok, tehát veszélyesek. Bármennyire is úgy tűnik, hogy mostanság a művészet nem „trendi”, sőt egyenesen értelmetlenség, tébolyultak szépelgése stb., sosem szabad elfelejteni, hogy: enélkül, vagyis a művészet nélkül, szétvetné magát a világ. A művészek az eget tartják vissza.
Végül is: azoknak, akik „boldogságot csinálnak” nekünk, illik köszönetet mondani. (Pruzsinszky Sándor: Holtak lázadása, drámák, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2025)
Fidel arcképe
Kísértet járja be a könyvpiacot, egy Baranyi-regény kísértete. Felbukkanása oly meglepő és váratlan, mint a „lebegő rémalaké” Kölcsey fenséges Huszt versében, avagy az „ördögi kísérteteké” Bornemisza Péter klasszikus-patinás, egyszersmind különös-vegyes kötetében, a régi magyar irodalom gyöngyszemében. Pedig, miként a szellemek rendesen, ez a könyvkísértet is visszatérő lélek. Baranyi Ferenc először a rendszerváltozás idején 1990-ben publikálta az újdonsült magánkiadók egyikénél, bizonyos Editorgnál A túlvilági szajhát, a Horror Könyvek sorozatban, Francesco del Sarto álnéven (ámbár a copyrightban feltüntetve valódi nevét is), ugyanis – ahogy a jelen kiadás fülszövegében vallja – „röstelltem kicsit, hogy ilyen kétes kalandba bocsátkoztam”. Holott röstellkedésre nem volt oka: a könnyed műfaj ezúttal nem jelentett könnyűséget, esztétikai súlytalanságot, könnyelmű flörtölést a szórakoztató kalandos-fantasztikus irodalommal. Sőt, a mű arról győzte meg értő olvasóit, hogy Baranyi Ferenc azon magyar tollforgatók közé tartozik, akik a lírai költészet után az elbeszélő prózában is anyanyelvükként szólalnak meg. Persze nem a nagy elődök és (talán) példaképek – Babits és Kosztolányi – komolyságával és súlyával. Mindazonáltal a szórakoztatás, a lebilincselő, magával ragadó, sodró mesemondás élménye mellett művészi élvezetet is adva. Csak örülhetünk tehát az antikváriumi (kétszeres értelemben vett) fantomkönyv (!), keresett könyvritkaság újbóli megjelentetésének a Hungarovox Kiadó gondozásában, az egykori kissé giccses küllem után elegáns edícióban, a költő-író unokájának, Baranyi Flórának művészi illusztrációival. „Az agg lírikus – idézzük ismét a szerzőt magát verseskötetek, tárcanovellák, zene- és irodalomtudományi munkák, valamint színpadi művek szerzője”, most (ismét) regényíróként lép elénk.
A világosság – írhatnám úgy is: a Világosság, a Fények – mellett elkötelezett költő szépprózájában a hol homályos, hol sötét – újfent szavait citálva – „misztikus világba” vezet, a holtak alvilágába, profán Vergiliusként, hogy a kiváló Dante-fordítóhoz illően fogalmazzunk. S ha már Dante: a regénybeli szellemvilág olasz világ (nem volt véletlen a Francesco del Sarto írónév!), néhol egyenesen a tizenkilencedik századi veristákéra emlékeztető, jóllehet realizmus helyett az irrealizmus eszközeivel és elemeivel. Olyan hiedelmekéivel, melyek az olasz(os) szereplőknek nemcsak hitvilágában elevenek és igazak, de életükben is sorsfordítóak. Vagy inkább determinálóak, ezúttal tényleg a naturalista determinizmussal mutatva távoli rokonságot: a halhatatlan, feltámadó szellemlények, élőhalottak nemzedékeken röpülnek át, nyomasztó és riasztó örökségként. A legördögibb ördög, a legembertelenebb gonoszság mégis a babonaságtól, fanatizmustól és gyűlölettől áthatott emberlélekben tanyázik. Baranyi ezzel visszatér lírai felvilágosodás-eszményéhez, egyszersmind társadalomkritikus szenvedélyéhez, amelyeknek aktualitása és fontossága ma Magyarországon nem igényel bizonygatást a hatalmi hivatalosság, az uralmi propaganda által el nem vakított és meg nem vadított olvasóközönség számára. A Rosszal szemben a tiszta szerelem képviseli a Jót. S ezzel megint Baranyi Ferenc „vezérmotívumaihoz kapcsoltunk vissza. A rendhagyó mű az életműbe ekként épült bele szervesen.
Mit tetszenek mondani? Hogy most már foglaljam össze a tartalmat is? Tréfálnak? Hölgyeim! Uraim! Az tilos! Ez egy krimi (is)! (Baranyi Ferenc: A túlvilági szajha, Hungarovox Kiadó, 2025.)
Oswaldo Guayasamin: Gyengédség
Oswaldo Guayasamin: Fekete könnyek
Oswaldo Guayasamin: A Ramblán sétálók
Oswaldo Guayasamin: A Ramblán sétálók