1944 emlékezete


Amint előző számunkban jeleztük, szépirodalmi alkotásokkal, valamint a fasiszta üldöztetést és kínzatásokat túlélők dokumentum igényű levelezéseivel, visszaemlékezéseivel hívjuk fel a figyelmet a horthysta Magyarország és a náci Németország bűneire, tiltakozva a kirekesztés és gyűlöletkeltés minden formája ellen.

SÁRKÖZI MÁRTA

Levél Sárközi Mártától 1 Erdei Ferencnek 2

Bp., 1938 (pünkösd)

[…] A légkör bizony elég ronda errefelé. A fiamat már kétszer lezsidózták a játszótéren, és tegnap azt ordították neki, hogy „betöröm a szádat, te zsidó”. Hát most gondolkodom, hogy minek is szültem őket tulajdonképpen. Ha minden jól megy, és nem jön rosszabb, csak marad a mai helyzet, akkor az én gyermekeimnek a következő kilátásai vannak: ha az iskolát el is végzik, nagy zsidózások és megaláztatások közepette, utána a világon semmi lehetőség sem nyílik számukra. Egyetemre nem mehetnek, állást nem kaphatnak, hiszen a 20 százalék érdekében 3 mindenütt elküldik a zsidókat, nemhogy újakat vennének fel. Én mondom, ez az optimális kilátás. Mert ha rosszabb viszonyok jönnek, akkor vagy bevonulhat az apjuk Hitler seregébe katonának, és őket naponta verik majd fejbe a német átvonuló seregek, vagy végleg rossz lesz nekik és visszavonulhatnak a Rumbach utcába 4, sárga folttal a fenekükön. És ezt a Gyuri 5 szerint türelemmel be kell várnom, és el kell szenvednem, mert Gyuri magyar, magyarnak született, itt élnie-halnia kell stb. Hát így teljesen egyedül maradok evvel az óriási felelősséggel: Gyuri egyszerűen átadja magát ennek a nagy fene patetikus hazaszeretetnek, és frázisokat felel a reális skrupulusokra. És én úgy érzem, hogy vétkes könnyelműség ülni, várni és hagyni, hogy három gyerek tönkremenjen. 6 Magának mi a véleménye erről? Azért részletezem az egész ügyet, mert szeretnék egy elfogulatlan véleményt hallani. Maga hagyná leköpni a gyerekeit, vagy menekülne velük, amíg nem késő, feláldozva esetleg saját meggyőződését? […] (Menedékház. Sárközi Márta-emlékkönyv, Budapest, Magvető, 2007.)





1 Sárközi Györgyné Molnár Márta (1907-1966) szerkesztő, műfordító, Molnár Ferenc lánya. [vissza]

2 Erdei Ferenc (1910-1971) szociológus, a Válasz című folyóirat körül tömörülő alkotócsoport tagja. [vissza]

3 A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosítására vonatkozó 1938-as törvény értelmében a sajtó-, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, valamint az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó. [vissza]

4 A Rumbach Sebestyén utcába – utalás a törvényileg szorgalmazott elkülönülésre. [vissza]

5 Sárközi György (1899-1945) költő, Sárközi Márta második férje, a Válasz főszerkesztője. [vissza]

6 Sárközi Márta első házasságából kettő, a másodikból egy gyermek született, a levél keletkezése idején a legidősebb gyermek tizenegy, a legfiatalabb egy esztendős. [vissza]

VISSZA

BÖHM ARANKA

Böhm Aranka (Karinthy Frigyesné) levele fiának, Karinthy Ferencnek

(1939)

Öcsi, életem, ezt egy padon írom, azért ilyen firkálás, a Central Parkban, ami egy gyönyörű, hatalmas Városliget és vurstli New York City kellős közepén, és akármerre néz az ember, minden oldalról óriási felhőkarcolók szegélyezik… Öcsikém, nagyon felkavart a leveled, egész éjszaka sírtam. Az érzelmi szempontjaid, amelyek miatt nem akarsz ide kijönni, tipikus európai gondolkozás, ezt innen világosabban látni. Sőt éppen ez a haszontalan és együgyű érzelmesség is bűnös benne, hogy hagyta a dolgokat addig fajulni, ahol jelenleg vagyunk… Mi az, hogy Fradi meg Lánchíd meg Krúdy Gyula? Te magad se mondhatod komolyan! Efféle csacsiságok miatt maradnál abban az országban, mely számodra az elkövetkező években a csaknem biztos pusztulást jelenti? Hallgass rám, könyörögve kérlek, ezt ideátról pontosabban föl lehet mérni, ha már nem hiszel az anyai előérzetben. A háború megindult, föltartóztathatatlan, és a hitlerizmus gépezete nem fog a kedvedért megállni Magyarország határán. És ki az a Karola? Csak nem az a vézna, bandzsa kislány, akivel hangversenyre meg korcsolyázni jártál?… Vedd tudomásul, nekem is irtózatos a honvágyam, és pokolian hiányoztok, és ha nem jössz mégsem, akkor én utazom haza. Pedig esztelenség száz százalékig, mintha egy tüzes kályhába ugranék. […] Én vétkes vagyok, s erre Amerikában ébredtem igazán rá, itt, ahol olyan keményen kell harcolnom kicsiségekért is, parazita voltam életem nagy részében, csak élvező és eltartott és fogyasztó, aki maga nem produkál, és ez keserű felismerés az én koromban. De odaát Európában most nem a vétkeimért lakolnék, hanem olyasmiért, amiben ártatlan vagyok. Befejezem, gondold meg és írj, csókol

Anyád

VISSZA

RADNÓTI MIKLÓS

Radnóti Miklós levele Komlós Aladárnak

(1942. május 17.) 1

[…] Hogy is kezdjem… A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata 2, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. 3 A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” – Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a „belső valóságon” nem változtathatnak törvények.

Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, „zsidó felekezetű” vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), 4 de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőségem” meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek 5, Féjának 6, vagy Sós Endrének 7. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapnyi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után ism – (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó) kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. […]

(Radnóti Miklós: Ikrek hava. Napló, Budapest, Osiris, 2003.)





1 A levél megírásának apropója, hogy Radnóti indoklását akarja adni, miért nem kíván szerepelni az Ararát című zsidó évkönyvben, melyet Komlós szerkesztett. [vissza]

2 Barabás Miklós (1810-1898) festő, a magyar biedermeier legkiválóbb mestere. A hivatkozott olajkép 1856-ban keletkezett. [vissza]

3 Simó Ferenc (1801-1869) festő, grafikus. A Kazinczy Ferencet ábrázoló festmény eredetije 1829-ben készült. [vissza]

4 Radnóti elhatározása az volt, hogy – Jézus megfeszíttetésének életévére való tekintettel – közvetlenül 34 éves kora előtt kíván megkeresztelkedni (bár 18 éves kora óta katolikusnak vallotta magát.) Ennek megfelelően 1943. május 2-án veszi fel a keresztséget. [vissza]

5 Maróthy-Meizler Károly (1897-1964) vezető nyilas politikus. [vissza]

6 Féja Géza (1900-1978) író, újságíró, az 1940-es évek első felében fajvédő nézeteket vallott. [vissza]

7 Sós Endre (1905-0969) kritikus, az Új Zsidó Könyvtár című sorozat szerkesztője. [vissza]

VISSZA

ELEK ARTÚR

Elek Artúr levele Réti Istvánnak 1

Budapesten, 1944. ápr. 24-én 2

Kedves Pista,

éppen egy hete, hogy megkaptam levelét, a következő napok egyikén pedig a lapját. Bár az idők viszontagságosak, az elmúlt hét nem volt nagyon eseményes az életemben. Eseménynek abban mostanság a napról-napra megjelenő új rendeletek számítanak. De azok nem csupán az én eseményeim, s minthogy ugyanegy a rendeltetésük és körülbelül a hatásuk is – a hurok szorulása a nyakak körül – nincs róluk mit mondani.

Meg is lehet róluk olykor feledkezni ebben a gyönyörű tavaszban. Szombat délelőtt villamoson kivitettem magamat a Farkasrétre, meglátogattam anyám és hugom sírját. Kora-tavasz arra az idő. Még alig zsendül a növényzet, csak a fű zöldül az elysiumi 3 mezőknek abban a csodás, átszellemülten édes és halk árnyalatában, aminőben csak a tavasz első hetében mutatkozik. Különben néptelen volt a nagy temető, s annyival otthonosabban éreztem magamat benne.

Másik eseménye volt az elmúlt hétnek, hogy meglátogatott Szentiványi Gyula, aki most a Műemlékek Országos Bizottságának főtitkára…

Ebben a pillanatban csöngettek. Egy sárgacsillagos biciklista-fiúnak nyitottam ajtót. Ezt az írást hozta:

Utasítás

Felsőbb parancs folytán felhívjuk, hogy holnap, azaz 1944. április 25-én kedden reggel 9 órakor Budapest, VIII. Rökk Szilárd u. 25. szám alatt 4 az ottani hatóságnál személyesen jelentkezzék. Saját érdekében hozzon magával:

1 takarót

3 váltás fehérneműt

2 rend felsőruhát

2 pár cipőt

1 csajkát, v. fazekat, v. lábast,

evőeszközül 1 evőkanalat

1 fémpoharat,

továbbá három napi élelmet. Személyi poggyászának súlya az 50 kilogrammot nem haladhat meg.

A jelentkezés elmulasztása a mulasztóra nézve a legsúlyosabb következményeket vonja maga után.

Budapest, 1944. április 24.

A Magyar Zsidók Központi Tanácsa

Most hétfő du. 1 óra.

Hogy ez a parancs mit jelent, nem kétséges.

Isten vele, drága Pista, csókolja meg helyettem a Méltóságos Asszony kezét.

A biciklista fiú, úgy tudja, hogy a németek kész listája alapján jár el a Bizottság. Az elmúlt héten éjnek idején 400-nál több embert hurcoltak el.

Öleli, Artúr





1 Réti István (1872-1945) festő, grafikus, akihez Elek Artúr írót, a Nyugat műkritikusát bensőséges barátság fűzte. [vissza]

2 A behívó kézhezvételét követő napon Elek Artúr öngyilkos lett. [vissza]

3 Paradicsomi. [vissza]

4 A Rabbiképző Intézet épületében a német megszállást követően internálóközpont működött. [vissza]

VISSZA

NAGY ZOLTÁN

Zsidócsillag

A csillagom, a csillagom
Halovány, gyűrött, sárga,
Ezentul együtt bujdosunk
Esőbe, hóba, sárba.

Millió társa tündököl
Felhők felett az égen,
De énrám már csak ez ragyog,
Mint ősapámra régen.

Mily égi fáról szállt le rám
Bús hervadó levélnek?
Világnak ősze van talán
S már lombja hull az égnek.

Alatta most egy szív dobog,
Rejtett könnyekkel sírva,
A Szomorúság Öt Könyve
Van abba beleírva.

A Szomorúság Öt Könyvét
Tanulom minden órán,
A mesterségem rettegés,
Fekete bú a tórám.

Utam már nem visz sehova,
Csak ténfereg a lábam,
Nem tudom, hol van Jehova
E szomorú világban.

Tán ő is, ő is menekül,
Vad felhők rengetegjén,
Hátán batyu, szemében könny
S egy csillag van a mellén.
                                                1944

VISSZA

SÁRKÖZI MÁTYÁS

Sárközi Györgyről

Az 1930-as évek közepén a magyar értelmiség megkísérelte felvázolni az ország társadalmi rétegződésének minél pontosabb képét. Édesapám, Sárközi György a Nyugat 1935/4 számába írt esszét, amelynek fontos gondolata, hogy a politikát nem lehet kizárni az irodalomból, „a szociális ösztön éppúgy szenvedély, mint a szerelem” – írta, és ezzel az 1934-ben alapított politizáló folyóiratra, a Válaszra is utalt. A lap azonban belső nézetkülönbségek miatt 1935 derekán válságba került.

Illyés Gyula javaslatára ekkor Sárközi György vette át a szerkesztését. Ő írta később, hogy a Válasz harckocsija 1935-ben kerekeire esett szét, és „úgy látszott, nem lesz, aki vállalni merné a szerkesztő idegnyűvő posztját, tehát utolsó kísérletként Sárközi Györgynek dobták oda a szekérroncsot”. Összerakta és a népi mozgalom tekintélyes fórumává tette a lapot. A magyar szellemiség mindenfajta problémája és minden irodalmi irányzat helyet kapott benne. Hamvas Béla Jeffersről, Kerényi Károly az új görögségről írt, miközben Illyés Gyula számról számra közölte a Puszták népét.

Több okból esett apámra a választás. Egyrészt az Athenaeum Könyvkiadó irodalmi igazgatójaként minden magyar írót ismert és kiváló szervező volt. Másrészt higgadt, nyugodt, halk szavú emberként képes volt békét teremteni heves vitákban. Szeretett mindent haladéktalanul elintézni, a Válasz ügyeit is. Anyám mesélte, hogy amikor a pianínón négykezeseztek, apám gyakran nála hamarabb érkezett a dallamsor végére.

Anyám szerdánként vacsorára látta vendégül a Válasz munkatársait. Egyik szerdán a népieket, így Sinka Istvánt és a csizmás Veres Pétert székelykáposztára és vargabélesre, a másikon az urbánusokat: Cs. Szabót meg Szentkuthyt, franciás különlegességekre. Ám 1937-től a Márciusi Front volt a Válasz fenntartója, s mikor ez megszűnni kényszerült, a Válasz további megjelentetése is lehetetlenné vált.

Kiselemista voltam, amikor meghalt. Csak arra emlékszem, hogy jó családfő volt, az anyám első házasságából hozott gyerekei, Eszter nővérem (később Lukin Lászlóné néven ismert énektanárnő) és Ádám bátyám (a tévés Horváth Ádám) is nagyon szerették.

1944-ben apámat, mint megbecsült írót és költőt, a Kultuszminisztérium mentesíteni igyekezett a zsidó származásúakat sújtó rendelkezésektől, annál is inkább, mert áttért, és a katolikus költészet jeleseként tartották számon. Orvoshoz ment éppen, amikor az utcán nyilasok feltartóztatták, a mentesítő iratot összetépték és a balfi kényszermunkatáborba került. Tankcsapda-ásásra fogták be a hasonló körülmények között Balfra hurcolt írótársaival, Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt.

Szerb Antal letargiába esett és néhány hónap múltán meghalt. Elpusztult az esszéista Halász Gábor is. Már odahallatszottak a közeledő orosz tüzérség lövegeinek dörrenései, amikor apám éhen halt.



Gyenes Gitta: Végig a Népszínház utcán

VISSZA

RADNÓTI MIKLÓS

Nem bírta hát…

(Dési Huber István emlékére)
Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
a multat és e bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
nem bírta más, csupán az értelem,

s az bírta volna még. De megszökött a test,
szived megállt, a festék megmeredt,
üres maradt a karton és a vászon,
kezed nem méláz már a lap felett;

árván maradt világod és világunk,
sötéten színes, fölmért s tág világ;
bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
s a dési templom és a dési fák.

A sorsod ellenére voltál mester
és példakép. Hivő, igaz, okos;
a munkáló idő emel ma már;
hiába omlik rád sír földje most,

a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
de megtanul majd s többé nem felejt el.

S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
a külvárost, a tájat, társait;
mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
vagy tűzfalat, mert minden arra int:

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
hordozd szivedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte
hogy más legyen.”

                                                               (1944)

VISSZA

SÁNDOR KÁLMÁN

Zord idők *

Levél idegenből

Illyés Gyulának szeretettel

Mint rituális mosószappan írom ezt a levelet, mélyen tisztelt Uram, fogóddzon meg jól, egy szerény izraelita tisztítószer szól Önhöz e sorokból magyar nyelven; egy egyszerű szappan, melyet néhai Himmler Henrik parancsára főztek szorgos német kezek boldogult Sándor Kálmán magyar íróból. Hja, ilyen az élet, tisztelt Uram, mi csak felnövünk, elbeszéléseket írunk, külországba exportálnak bennünket, a végén a messzi idegenben megfőznek, és nincs tovább. Mily tanulságai is vannak nemzetek, fajok, népek, családok, egyének sorsának! Itt van például boldogult Fenti élete! Ha meggondoljuk, mily érdekes sorból is származott, mi minden volt már családjában: bádogosok és főrabbik, fülorvosok és sekrestyések, lakatosok és metszők, hegesztők és tóramásolók, és bölcsek is akadtak atyjafiai közt; szegény Vilmos bácsija egyszerű érsek volt Olmützben, a piperkőc Ignác bácsi pedig ellenőr a Búrvasútnál! Mi minden volt már. Szappan azonban még sosem volt az ő családjában! Ő, szegény, az első. De hagyjuk ezt a fájdalmas témát.

Hajdani nyersanyagom (boldogult S. K.) utolsó kívánságát teljesítem, amikor szerény okulásul leírom az ő egyik szürke, hétköznapi délelőttjét Önnek, kedves Szerkesztő Úr. Hiszen ő gyakran emlegette, hogy az Ön emléke nemcsak mint igaz Baráté, mint Kongeniális Írótársé, hanem mint értékes Hitelezőé is feledhetetlen az ő számára. Hiszen ő még az üstben sem felejtette el azt a zacskó dohányzás elleni mogyorót, s azokat a pénzösszegeket, amelyeket Öntől kapott. Hiszen ő még a messzi idegenben is gyakran emlegette, mily baráti érzés igaz szálai fűzik Önhöz, s mennyire szerette volna Önt viszontlátni: vajha továbbra is együttműködhettek volna otthon rendhagyó igeragozásunk további felvirágoztatása és magánhangzóink hathatós kiküszöbölése terén. És erre mily sokáig minden remény megvolt! Hiszen még röviddel a külországi főzések megkezdése előtt is arról volt szó illetékes tényezők körében, hogy szegény Boldogult, mint utolsó magyar izraelita spirituszban, a Magyar Nemzeti Múzeumban kerül kiállításra.

Vajha így esett volna! Bizonyosan így is történik, ha néhai Hitler A. nem ígéri azt több ízben nyomatékosan másként a német népnek.

Boldogult Zsiradékforrásom – akit továbbiakban egyszerűség kedvéért csak B. Zs. megjelöléssel illetek – szóban forgó hétköznapi délelőttjét az alábbiakban van szerencsém röviden vázolni az Ön számára, Érzőszívű Jóbarát.

Délelőtt tíz óra van. B. Zs., ez időben csak egyszerű, ámde rovott jövőjű szappanjelölt, Dachau rabkórházában őrzi az ágyat. Egyazon ágyat őrzik még vele együtt: G., Franciaország válogatott centerhalfja, M., szovjet tüzérezredes, továbbá a gondos német egészségügyi felügyelet megbízásából egy SS katona, aki töltött fegyverrel és szigorú pártatlansággal vigyáz arra, nehogy a szappantöltelékek közül bárki is visszakapja a tüdőbacilusokat, ilyképpen alattomos szabotálással hátráltatván azoknak a német vezérkar tervei szerint megszabott, hadifontosságú munkáját.

A szalmazsák bal oldali egyharmad részén fekvő, kiváló francia középfedezet időnként szürrealista költőkből szaval, kissé rekedten, s lelkes hangsúlyával erősen Önre emlékeztetően, és ha B. Zs. behunyja a szemét, gyakorta képzeli azt, hogy – az élősdieket leszámítva – az Ön társaságában van, Kegyes Barát. A szalmazsák jobb oldali harmadrészén – taglejtéseit szigorúan Philippe Soupault mondanivalóihoz szinkronizálva – a szovjet ezredes magyarázza, jelbeszéddel, oroszul nem tudó Zsiradékforrásomnak a hadi helyzet állását.

A teremben körös-körül kötelességtudóan haldokolnak a szappanjelöltek. Künn, a blokk udvarán, tisztelettudó arccal folynak az ürülékkaparás gyorsasági világrekordjának megjavításával kapcsolatos munkálatok; mint az a rövid bevezetésből is tüstént látható, általában minden a legnagyobb rendben van a világon, amikor boldogult Sándor Kálmán egyharmad ágya fejénél megáll mintegy száznyolcvanhat kiló és három méter kilencvennégy centiméter a teremben őrzött katolikus lelkészi kar képviseletében. Ebből kilencvenkét kiló és száznyolcvannégy centiméter: Raggles András innsbrucki lelkiatya, sört hoz a kiváló Zsiradékforrásnak, kilencvennégy kiló, kétszáztíz centiméter: Ketzlick Johann hannoveri antifasiszta plébános pedig kis sétára hívja őt.

S jobbra-balra köszöngetve már indulnak is a faágyak háromemeletes útvesztőjében. A német lelkiatya feje a harmadik emelet magasságában vonul, a mintegy negyed méterrel rövidebb B. Zs. pedig a második emelet lakóit üdvözli végig. A földszinten amúgy is többnyire üdvözlésre különösebb igényt nem tartó, és e helyütt csupán lábszámozásra váró szappanjelöltek fekszenek.

E leibnizi harmónia, e létező legjobb világ második emeletén két albán politikus dominózik sötét arccal, egy földszinti ágyon éppen a holland haditengerészet félig kihűlt főkormányosának hamis fogsorát lopja el egy lánykereskedő Szkutari városából, a harmadik emeleten töprengve ül öt liter bükkönyből főzött leves előtt A. Vlaszov ukrán főkönyvelő, a nagybányai metsző behunyt szemmel éppen imádkozik, a terem sarkában egy hordó sörbe a friss csapot veri be a kórház spanyol kantinosa. V. Kolobajev orosz páncélgépkocsi-vezető egy pillanatra abbahagyja a gitározást, kissé kiölti nyelvét, és egy régi, illusztrált lap képéből körömheggyel vakarni kezdi Hitler A. szemét, a kommunista német könyvtáros a polcról a Filozófia történeté-t adja ki valakinek, az első emeleti ágyak egyikén vizeletet öntöget át több, kisebb bádogdobozból egy nagyobba a mongol szobaszolga, a belga parlament egyik tagja csokoládét eszik, egy lett feleségdaraboló tűnődve szidja éppen a zsidókat, majd szemrehányó pillantással leheli ki a lelkét.

A praestabilizált harmóniát első látásra mintha kissé zavarta volna Békeffi László. Boldogult Zsiradékforrásom e sorstársa ugyanis gatya nélkül, kissé sértődött arccal álldogált odakünn, a drótráccsal elzárt ablakon kívül, ahol az imént vázolt rekordjavítási közérdekek folytak.

Tizenegy órát csengettek odakünn, amikor a kétszáztíz centiméteres lelkiatya a zsebéből egy magyar nyelvű könyvet húzott elő, s átadta a kerek huszonöt centiméterrel rövidebb B. Zs.-nek. E Károli biblia első oldalán kusza ceruzával ezt írta egy kéz: „Kaptam ezt a könyvet egy bajtársamtól, és én bízom az én Jézusomban, hogy ő hazasegít engem. Magyaróvár, 1944. nov. 15. este 6 óra. Kohus Ignác.”

B. G., tizennégy esztendős, salgótarjáni cigánygyerek ágya előtt történt mindez: boldogult Zsiradékforrásom ekkor – mintha most jutott volna eszébe valami, mintha majdnem elfelejtette volna – a homlokára ütött, és lábujjhegyre ágaskodva, elszontyolodott arccal súgta a lelkiatya kétszáztizenhárom centiméter magasságban fekvő, kissé szőrös fülébe Isten létezésére vonatkozó, régi, elvi kételyeit.

– Az a te bajod – mondta udvarias sajnálkozással, de ellentmondást nem tűrően az Óriás –, azért tolmácsolhatsz.

E pillanatban már az útra készülő kis cigány földszinti ágyának szélén ültek. Fejük felett az első emeleti ágyon a mongol szobaszolga folytatta a vizeleteknek a kisebb bádogdobozokból a nagyobba való átöntögetését, jobbra, a sarokban a német írnok előrelátó gondossággal B. G. halotti lábszámát írta egy madzaggal átfűzött papundeklire, mert a kis cigány halála aznap estére volt hivatalosan előirányozva; a haldokló fiúcska huncutul B. Zs.-re hunyorított az Óriás háta mögött, Boldogult Zsiradékforrásom visszahúzódott, s a két gaz cinkos megkezdte a jámbor Óriás, a gyanútlan lelkiatya rút hitegetésére szolgáló, alávaló játékát. Hangosan kimondott szavaik és ájtatos arcuk: dogma és rítus teljes szigorát tudatosabban és hűebben tükrözték, mint a cinkosi hierarchiájukból kihagyott gyermeki lelkipásztoré; becstelen tökéllyel játszották ezt a halálos játékot: a csak magyarul tudó haldokló és a szertartást tolmácsoló gaz izraelita B. Zs. nem hittek istenben, de a szent áldozás, gyónás és olajozás e pillanataiban a lelkiatya kedvéért szívdobogva és visszafojtott szusszal megjátszották a hitet, s a haldokló vallásilag követelt komolyságát. A főbűnös persze a haldokló volt, a fiatalkorú cigány szélhámos.

Fizetség volt ez, hiszen kárpótolni akarták valamivel e pompás Óriást, e hivő gyermeket, aki szakadatlanul és különbség nélkül pazarolta már két esztendeje kincseit Dachauban: minden ételét, elpusztíthatatlan testi erejét, vidám gyakorlatiasságát, basszus énekhangját, ártatlan komolyságát, erős hitét – a barakkban lakó összes szappanjelöltekre. A gaz B. Zs. az ellágyulás őszinte pillanataiban néha cinikus ígéretet is tett a lelkiatyának: „Ha valaha hiszek majd istenben, ez csak a te kedvedért történik, s akkor sürgönyzök Hannoverbe.” – Marha! – volt a válasz, és Ketzlick iszonyú öklével mély sajnálattal hátba vágta nagyot nyekkenő Boldogult Zsiradékforrásomat.

A játék véget ért, a haldokló felkészült, Ketzlick Johann eltette a szent olajat tartalmazó üvegcsét, zsebéből némi kotorászás után egy fő fokhagymát vett elő, s azt megosztotta a haldokló és a tolmács: e két becstelen hamisjátékos között. A kis cigánygyerek mosolyogva szagolta a fokhagymát; – Hát mán tidébájos vágyok, csak á térgyem ne reszketne, tisztelendő úr – szólt végül.

…A felső ágyon a mongol szolga befejezte a vizeletöntögetést, és a bádogdobozzal kifelé indult; a lábszám elkészült, a világrekordot odakünn megjavították; A. Vlaszov ukrán főkönyvelő elfogyasztotta az öt liter bükkönylevest, a holland haditengerészet főkormányosának fogsora eltűnt, ebédre csengettek; a bacilusok vidáman harapdáltak tovább.

Általában már első pillantásra is tüstént látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak a nagybányai metsző imádkozott behunyt szemmel, és Békeffi László álldogált kissé sértődött arccal, még mindig gatya nélkül, a drótráccsal elzárt ablaknál.

Kegyes barát, Kongeniális Írótárs, érző szívű Hitelező: íme, fentiekben sikerült boldogult S. K. végső óhajának eleget téve előadnom a Néhai Megfőzött egy szürke, hétköznapi délelőttjét Dachau táborában. Belátom, e rajz szerfölött távol áll a tökéletességtől, sőt, a részletező teljességtől is, amelyet egyes, eddig még egyáltalán meg nem főzött íróknak otthon megközelíteniök oly sokszor és oly nagy mértékben sikerült korszerű, realista regényekben. És ámbár éppen a közelmúltban volt példa rá, hogy egy oláh szappanfőző készítménye, mint halhatatlan költő is beváljon, én magam tudom, hogy a hozzám hasonló, korlátolt képességű izraelita mosószer irodalmi munkássága sohasem is tarthat igényt különösebb széptani megbecsülésre.

Ámbár, ha mérsékelt is a nemzeti okulás, mely belőle meríthető, ha gyarló is az irodalmi forma, melyet szegény szappani mivoltomban e műnek kölcsönözni képes voltam, ha világnézeti szándékaim nem is mindig a legnemesebbek, mégis határozottan sejtetni merem, hogy B. Zs. végakaratával egyáltalán nem állna ellentétben e kisigényű beszámolónak egy Önhöz, Kegyes Barát, közel álló irodalmi közlönyben magyar nyelven történő napvilágra hozatala.

De időm betölt! A kötelesség hív. Várnak a bajor férfierő roppant vásznai, vár a germán szennyes: szólít a német gatyamosás! Nem habozom tovább. Távol a hazától, a messzi Germániából baráti búcsúm küldöm

boldogult Sándor Kálmán nevében

U.i.

Az üst szélén ezek voltak boldogult S. K. különös nyomatékkal mondott utolsó szavai: AKI MEGFIZETETT ÉRTE, JOGA VAN SAJÁT SORSÁVAL CINIKUSNAK LENNI.





* In.: Sándor Kálmán: A sírásó és a bába. Elbeszélések. [vissza]



Turán Margit: Dachau

VISSZA

PILINSZKY JÁNOS

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, – azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
„Csak azt feledném, azt a franciát…
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.



Kádár György: Fivéremet a felszabadulás előtti utolsó órában ölték meg

VISSZA

TABÁK ANDRÁS

Karácsonyi ének

(Részlet)

1.

Nem sokkal karácsony előtt – épp ezüstvasárnap, amikor leesett az első hó – beköltözött a szomszédunkba egy csendőr százados. A szomszéd lakás már jó ideje lakatlan volt. Töpörödött, csöndes kis öregasszony élt benne azelőtt, akit szinte soha nem láttunk. Nyáron ő is átment a sárgacsillagos házba. Azóta leragasztva, lepecsételve állt az ajtaja.

A százados bőröndjeit két katona cipelte a lifttől, ő maga cigarettázva haladt mögöttük. Sovány, szemüveges ember volt, ráncos arcú, s mert sapkáját a kezében tartotta, azt is láttam, hogy a haja őszes, és a homloka felett kopaszodik.

Kint álldogáltam a körfolyosón, a havazást bámultam. Eljött mellettem és rám mosolygott. Feltűnt, hogy az ajka keskeny, szinte vértelen, s hogy az orra, melyet pirosra csípett a hideg, mulatságosan hegyes és előreugró. Korántsem látszott ijesztőnek vagy gonosznak, olyan embernek, akitől különösebben félni kell, pedig anyu erre készített fel, hiszen tudtunk a jöttéről: Pintér bácsi, a házfelügyelő közölte velünk néhány napja az óvóhelyen, kihasználva egy alkalmas pillanatot, amikor senki se volt a közelünkben. Nem, állapítottam meg magamban, ez a bácsi semmiben sem hasonlít a többi csendőrre. Mert ahány csendőrt csak láttam (s újabban egyre többet láthattam az utcákon), mind goromba arcú volt, vastag bajszú, a beszédjük meg úgy recsegett-ropogott, hogy bármit mondtak is, csak a hangjuktól menten félelem szállta meg az embert.

Ez a bácsi csöndesen, szinte hízelkedve mondta: – Szervusz, kislegény! Hát, szomszédok leszünk? Üdvözlöm a szüléidét, fiacskám.

– Kezét csókolom! – köszöntem én is, ám ahogy kellett, rögtön lehajtottam a fejemet. – Nekem csak mamám van, bácsi. Az apukám meghalt.

Odapillantott az ajtónkon sárgálló réztáblára, amelyen ez állt: Bágyi Balázsi Magdolna, és felsóhajtott.

– Ó, te szegényke!… – s hűvös, valószínűtlenül hosszú ujjaival megcirógatta az arcomat. – Hány éves vagy, mondd?

– Hat – feleltem, és fontosnak tartottam hozzá biggyeszteni: – Hat múltam.

– Ez igen – mosolygott rám újból –, már el is múltál! Derék! Ne felejtsd el, kérlek, a kézcsókomat átadni édesanyádnak.

Bólintottam, hogy semmi szín alatt el nem felejtem, s titokban roppant tetszett, hogy ilyen komolyan beszél velem; úgy, akár egy felnőttel.

Káldy testvér, a házparancsnok jött a gangon, a hátsó lépcsőház felől, a fekete egyenruhájában, lakkcsizmájában, mögötte meg Pintér bácsi, fején elmaradhatatlan sofőrsapkájában, valami szivarvéget rágcsálva szokása szerint, és kezében a lakáskulcsot csörgette. Káldy testvér összevágta csizmája sarkát, hogy csak úgy csattant, és előre dőlt felsőtesttel, magasra lendített karral harsogta: – Kitartás! Jelentkezem, százados testvér!

Pintér bácsi kiköpte a bagót a szájából, és barátságtalanul rám mordult. – Mit ténferegsz itt, vakarcs? Eridj haza, mert lefagy a fütyülöd!

Szerettem volna hasba rúgni, hogy így megszégyenít, és éppen ez előtt a bácsi előtt, de az csak mosolygott.

– Sebaj, kisöreg! – mondta vigasztalóan, s újra megcirógatta az arcomat. – Majd elbeszélgetünk legközelebb.

Azzal mindannyian bementek a lakásba.

Apu udvari szobánk függönye mögül nézte végig a felvonulást. Cigarettázott, egykedvűen vonogatta a vállát.

– Ez se lesz sokáig a szomszédunk. – Újabban nagyon sokat szívott. És furán, a markába rejtve tartotta a cigarettát. A munkatáborban szokta meg így, árulta el egyszer, ahol csak titokban gyújthatott rá. – Legfeljebb újévig – fűzte hozzá addig meg már féllábon is kihúzzuk.

Anyu lemondó kis fintort vágott, de nem vitatkozott vele.

– Kellemesebb szomszédot is el tudnék éppen képzelni. – Mindössze ennyit mondott.

Tudtam, ő nemigen hisz apu újévi reménykedésében, s nagyon is attól tart, hogy a bátyjának lesz igaza, aki több hetes, hosszú ostromot jósolt, és hát Elek bácsi csak-csak jobban ért hozzá, gondoltam, hiszen katona, méghozzá alezredes, ha már nagyon régóta nem láttam is az egyenruhájában, amit persze borzasztóan sajnáltam. „Lehetetlen – magyarázta épp a napokban apunak –, merő képtelenség, hogy menetből indítsák meg a támadást! Nem fognak fejjel rohanni a falnak…” S olyasmiket mondott, hogy leharcolt csapatok, elnyúlt utánpótlásvonalak, meg hogy feltöltött eszes hadosztályok, jól tagolt, nagy mélységű védelem, amelyekből nem sokat értettem, csupán annyit, hogy messze, nagyon messze még az orosz támadás kezdete. „Átkarolják és blokád alá veszik a várost – bizonygatta keresztapa –, friss hadosztályokat dobnak át ide, amelyeket még föl kell készíteniük az ostromra és csatarendbe kell állítaniuk. Csak azután kezdhetik meg az ostrom tüzérségi előkészítését. Ez pedig még legalább hat hét, ha ugyan nem több…” „De hisz addig valamennyien elpusztulunk” – suttogta anyu valahonnan a szoba mélyéről, a félhomályból, talán a kályha mellől. Keresztapa kedvetlenül nevetett. „Tudom, Magdus, kegyetlen dolog az, de szembe kell néznünk vele. A maguk szempontjából egyébként tökéletesen igazuk van. Egyszer már, valamikor november elején, megpróbálták, hogy menetből törjenek be a városba. Nem sikerült, elakadt a támadásuk. És kötve hiszem, hogy még egyszer ilyesmivel kísérleteznének. Ugyan miért véreztetnék el fölösleges utcai harcokban a katonáikat, amikor szétbombázhatják, kiéheztethetik, porrá ágyúzhatják ezt a várost, amíg csak meg nem adja magát?” Ám mondhatott bármit, apu mindegyre a fejét rázta. „Nem, nem – hajtogatta tévedsz, Elek! Újévkor bent lesznek a városban, talán már itt a körúton. Érzem, tudom… biztos vagyok benne!” „Érzed, tudod… biztos vagy benne! – Keresztapát hirtelen elöntötte az ingerültség. – Holott csak konok vagy, és áltatod magad! Értsd már meg végre-valahára: ez a város most egy hatalmas erőd! Csak a pesti oldalon ötezer háztömböt kellene elfoglalni. Mit gondolsz… egyik napról a másikra sikerülhet ez? Mire való, mondd, csökönyösen illúziókban ringatóznod?” Megint össze fognak veszni, gondoltam búsan, s már baktattam is át, minden felszólítás nélkül a másik szobába. Mert mindig oda zavarnak be, ha összekapnak valamin. És minden alkalommal összekapnak, valahányszor csak keresztapa látogatóba jön. Márpedig szinte mindennap megfordul nálunk, amióta apu megszökött és itthon bujkál…

– Milyen igaza volt Eleknek! – jegyezte meg most anyu. – Mennyire igaza, amikor egyre csak unszolt minket: egyetlen napot se késsünk azzal a búvóhellyel!

Ott álltunk mindhárman a függöny mögött, s figyeltük, amint új szomszédunk éppen kikíséri a gangra Káldy testvért, aki nagy bokacsattogtatások és karlendítések közepette búcsúzkodott tőle, majd szokott döngő lépteivel eldübörgött. A százados cigarettára gyújtott, kis ideig ő is a havazást nézte, aztán végigpillantott a folyosó hosszán, s láttuk, hogy a tekintete megakad és elidőzik az ablakunkon.

– Gondolod, hogy át fog jönni? – kérdezte apu.

– Nem tudom – felelte alig mozduló szájjal anyu, és az arca dermedtté vált aggodalmában. – De mától kezdve óvatosabbaknak kell lennünk. Még annál is óvatosabbaknak, mint eddig voltunk.

2.

Még aznap este, közvetlenül az elsötétítés után, Pintér bácsi szerét ejtette, hogy vízvezeték-javítás ürügyén feljöjjön hozzánk. Legalább olyan nyugtalannak látszott, amilyennek anyu.

– Vigyázzanak, nagyon-nagyon vigyázzanak! – hajtogatta, és szokása szerint egy szivarcsonkot rágcsált. – Ezentúl állandóan résen kell lennünk. Ritka egy komisz fráter ez a százados!

Pintér bácsi természetesen tudott apu bujkálásáról, hiszen akkor éjszaka, amikor hazatért, ő eresztette be a kapun, és ezermester lévén, ő készítette el a rejtekhelyét is, ahogy Elek bácsi meghagyta neki. Apu feltétlenül megbízott benne. „Hajlíthatatlan öreg szoci – mondogatta –, sosem árulna el.” Ebben magam is biztos voltam, noha sejtelmem se volt róla, mit is jelenthet az a szó: szoci. Bálványoztam Pintér bácsit, csakúgy, mint az összes többi gyerek a házban, talán azért, mert aligha akadt olyan mesterség a világon, amelyikhez ne konyított volna, vagy talán azért, mert mindig morcos volt, és zord, s neki aztán nem kellett kiállnia az udvar közepére, a porolóhoz, és ordítoznia föl az emeletekre, hogy „abbahagyni, büdös kölykök, azonnal abbahagyni a rajcsúrozást, ez úri ház”, ahogy nagydarab, kövér felesége tette; ó, nem, neki csak meg kellett jelennie a házmesterlakás ajtajában, szája sarkában a füstölgő, messze bűzlő szivarjával, csak oda kellett állnia a küszöbre és horkantania kellett egyet: „na, csend lesz ott fönn, he?” – s mi máris kezessé juhászodtunk, és kullogtunk bűnbánó képpel haza.

Ezúttal azonban csodálkoztam rajta, és mi tagadás, titokban csalódást éreztem. Hát félne ettől a századostól? Alig hihettem. Bátrabb és gorombább embernek ismertem annál, semhogy bárkitől megijedne. Hiszen még Káldy testvértől se gyullad be, hiába is parádézik az naphosszat a fekete egyenruhájában meg a tükörfényesre suvickolt csizmájában, örökösen a pisztolyát lóbálva; épp a minap, az egész ház füle hallatára, úgy leteremtette az udvar kellős közepén az untalan parancsolgatásai miatt, hogy Káldy testvér csak a száját tátogatta, s végül úgy elkotródott, mintha forró vízzel loccsantották volna nyakon.

Pedig Káldy testvértől szinte mindenki fél a házban, s aki csak összetalálkozik vele, széles mosollyal, nagy karlengetéssel üdvözli. Egyedül Pintér bácsi az, aki a kisujját se mozdítja. Sőt egyáltalán nem is köszön neki. Néha meg, amúgy véletlenül, éppen akkor támad kedve egy-egy jókorát sercinteni, amikor megpillantja. Figyelmeztette is nemrég az óvóhelyen Pelikán bácsi, az ezüstös fejű, öreg zenetanár, bizony aggodalmaskodva figyelmeztette, hogy nem valami okos dolog úton-útfélen ujjat húznia Káldy testvérrel, mert könnyen megütheti a bokáját, de Pintér bácsi csak rágta a szivarcsonkját és a vállát vonogatta. „Nekem átkozottul rossz a nevelésem, Pelikán úr – vetette oda mogorván. – Ennyi az egész!” – Azzal még hozzá is tett valami olyan csúnyát, hogy aki csak hallotta, belepirult.

Mindez még nagyszerűbbé emelte őt a szememben, s bármennyire fájt is, készségesen megbocsátottam neki, hogy barátságtalanul és lenézően bánik velem, hol vakarcsnak vagy töpörtyűnek, hol kis tökfejnek címezgetve, nem is szólván örökös csúfolkodásáról, amelyet soha el nem mulasztana, valahányszor csak megpillant: „Na mi van, öcsi-pöcsi? Hogy ityeg a fityeg?”

Ilyenkor ugyan első mérgemben legszívesebben sírva fakadnék, de aztán rájövök, hogy mégiscsak valami megkülönböztetett figyelem ez tőle, akkora megtiszteltetés, amilyenben egyetlen más gyereket sem részesít a házban. Róluk ugyanis tudomást sem vesz, rájuk sem hederít, egyszerűen keresztülnéz rajtuk, mintha a világon se volnának – azok pedig, jól tudom, a legszebb játékaikat boldogan odaadnák azért, hogy Pintér bácsi legalább csak egyszer levakarcsozza vagy leöcsipöcsizze őket.

De most mélységes csalódást éreztem. Kiábrándító volt látnom, hogy igenis fél. Hogy titkolni sem próbálja, mennyire fél az új szomszédunktól. Ráadásul nem is értettem félelme okát. Én mindenesetre egészen másnak találtam a százados bácsit, mint amilyennek lefestette.

Még elmenőben, az előszobában is kettőzött óvatosságra intette anyut, és gondterhelten pillantott rá.

– Valahogy kutya rossz előérzetem van – dörmögte. – Szinte mérget mernék venni rá, hogy már holnap beállít magukhoz szaglászni.

Amikor visszamentünk a szobába, megráztam a fejem.

– Pintér bácsi nem mondott igazat – jelentettem ki elszántan. – Az a százados bácsi nem komisz, és nem kell félni tőle. Nagyon is kedves. Én már beszélgettem vele.

Apu meglepetten kapta rám a tekintetét, de nem szólt, anyunak azonban a lélegzete is elakadt.

– Mit mondasz? – kérdezte aztán lassan. – Te beszélgettél vele? Hát nem abban állapodtunk meg, hogy idegenekkel nem beszélgetsz?

– Ezzel a bácsival máskor is fogok beszélgetni – mondtam dacosan. – Tudom, hogy jó ember. Pintér bácsi meg csak hazudozik, mert fél tőle. De én nem félek.

Anyu hirtelen odalépett hozzám, és lekent egy jókora pofont.

– Megőrültél? – kiáltott fel apu, és odaugrott elé, lefogta a kezét.

De anyu csak lihegett, s magából kikelve egyre csak engem nézett, a szeme pedig úgy sütött, hogy sírni se, mukkanni se mertem, bármint égett is a nyaklevestől az arcom.

– Te kis hülye! – suttogta megbicsakló hangon. – Nyavalyás, szerencsétlen kis hülye… – s hirtelen kezébe temette az arcát, felzokogott és kirohant a szobából.

Apu a térdére ültetett, és kis köröcskéket kezdett az arcomra rajzolni.

– Semmi baj – mondta vígasztalban –, de azt meg kell ígérned, hogy máskor nem teszel ilyet. Veszélyes dolog ám efféle bácsikkal szóba elegyednie egy kisfiúnak, akire ekkora titkot bíztak, és aki a titkot ilyen hűségesen megőrizte eddig.

Hálásan pillantottam rá, annyira jólesett.

– De tényleg, apu… – motyogtam. – Hidd el, apu, ez a bácsi igazán kedves és barátságos, nem kell félni tőle…

Figyelmesen nézett rám.

– Ugye, tudod – kérdezte –, hogy engem csendőrök vittek el, s hogy megszöknöm is tőlük kellett.

Bólogattam, hogy tudom, persze hogy tudom, hogyne tudnám, mégis egyre csak erősködtem. – De ez a bácsi nem olyan, mint a többi csendőr. Ez nem gonosz. Biztos, hogy nem az! És nem is goromba meg kiabálós… Jó csendőr talán nincs?

– Nincs – mondta apu szelíden. – Nincs jó csendőr. Főleg most nincs. Ez a te bácsid ráadásul tábori csendőr. A tábori csendőröknek pedig az a dolguk, hogy elfogják vagy egyenest agyonlőjék a menekülőket, a bujkálókat meg a szökevényeket. Semmivel sem jobbak a nyilasoknál. így hát ez a bácsi, aki se nem goromba, se nem kiabálós, és akit egyáltalán nem nézel gonosznak, ha megtudná, hogy itt bujkálok, éppen úgy elfogna és elvitetne engem, mint azok, akik gorombák, kiabálósak, és akiket te is gonosznak tartasz.

Döbbenten hallgattam. Egyszerre kiszáradt a szám, összeszűkült a torkom, mert hirtelen felidéződött bennem valami, amit azóta is mindenáron el akartam felejteni.

Néhány hete – akkor, amikor apu még nem szökött haza –, egyik délután anyuval a belvárosban csatangoltunk. Váratlanul felüvöltöttek a szirénák. Nem tudom, miért, de vijjogásuk valahogy ijesztőbbnek hatott, mint máskor. Talán mert világos nappal volt, talán mert idegen helyen jártunk. A szűk utca pillanatok alatt felbolydult. Egyszerre mindenki szaladni, rohanni kezdett. Nagy csattanással lehúztak egy boltredőnyt, fülsiketítő dörgéssel motorkerékpár száguldott el. A kapualjak – megannyi tátott, sötét száj – mohón nyelték magukba az embereket.

Anyu ölbe kapott, mi is beszaladtunk a legközelebbi kapun. A kapualjban két rendőr meg egy ragyás arcú nyilas katona ácsorgott. A nyilas katona övéről csíkos kézigránátok fityegtek le, mellén kis puska himbálódzott: géppisztoly. Ő mutatta meg az óvóhelyet.

Az óvóhelyet még a mienkénél is rosszabbul világították meg, néhány gyertya pislákolt csupán. Az orromat fülledt, dohos szag facsarta; úgy rémlett, a nyirkos, sötét pince zsúfolva van emberekkel. Egy ládán ültünk, lélegzetvisszafojtva hallgattuk a fenti dörrenéseket, szorongva simultam anyuhoz. Ő magához szorított, a fejemet simogatta – éreztem, milyen szaporán dobog a szíve.

A pincében fojtott csend volt. Időnként megszólalt egy fölényes, mély hang, talán a légóparancsnoké: „Semmi vész! Ne izguljunk, emberek. Egykettőre visszakergetik őket a mieink.”

Ám a bombák mindegyre potyogtak, néha egészen közelről hallatszott egy-egy robbanás. A pince falai megrázkódtak, vakolat hullott a boltívekről. Szűnni nem akaró légitámadás volt.

És akkor kintről léptek hallatszottak. Sok-sok csizmás láb dobogott le a lépcsőn. Csikorogva kitárult a páncélajtó, és fekete egyenruhások tódultak be rajta. Mindegyikük kezében zseblámpa villant fel. „Nyugalom, testvérek! Igazoltatunk…”

A pincében zsongás támadt, tompa, nyugtalan zsivaj. Megijedtem. Jobban, mint a fenti dörgéstől, a becsapódó bombák robbanásától. Anyu karjába kapaszkodtam, nem mertem mukkanni se. Az elemlámpák ide-oda cikáztak a sötétben, pászmájukban arcok villantak fel, lázasan keresgélő kezek, riadt tekintetek. El kéne bújni, gondoltam, belebújni gyorsan a ládába, amin ülünk…

Anyu is kapkodva kotorászott a retiküljében. „Ne félj, ne félj – suttogta semmi félnivalónk…” – de szaporán és nehezen lélegzett, s tudtam, legalább annyira fél ő is, ahogy én.

Egyszer csak, akárha a földből nőtt volna ki, egy nyilas katona termett előttünk. A rávetődő gyertyafényben felismertem: a ragyás arcú, aki a kapuban állt és megmutatta nekünk az óvóhelyet. Erős fényű zseblámpát tartott a kezében, az arcunkba világított. A szemem káprázni kezdett, de úgy is jól láttam, hogy szúrós-gyanakvón végigfürkész bennünket, miközben a tenyerét szótlanul nyújtja a papírokért.

Fél szemét lehunyva betűzgette, s újra meg újra az arcunkba kémlelt. Ujjai közt zörgött a papiros, én pedig hirtelen arra gondoltam, mégiscsak igaza van anyunak is, keresztapának is abban, amire állandóan figyelmeztettek: a nyilasoktól félni kell, szörnyen félni – mert az igazat megvallva, én inkább mulatságosnak tartottam őket. Főleg akkor, amikor masíroztak az utcán, és vezényszóra a magasba dobják a karjukat és nagy hangon kurjantják: kitartás! kitartás! És őszintén szólva, a házbeli Káldy bácsi is inkább bolondnak látszik, semmint félelmetesnek, amint mindig trappogva jár-kel, kidüllesztett mellel, magasra emelt fejjel, mint valami kakas, és boldog-boldogtalant karlendítéssel üdvözöl meg testvérnek szólít. De akkor ott, a pincében megértettem, hogy valóban félni kell tőlük. Félni a tekintetüktől, a fenyegető némaságuktól, a mellükön lógó géppisztolytól, amelyen a kezüket pihentetik, de még a zseblámpájuktól is félni kell, ahogy éles-könyörtelen fénnyel az ember arcába vág, meg attól is, ahogy az igazolványpapírok zizegnek az ujjaik között.

A fény ismét rám villant és elvakított, de aztán továbbsiklott rólam. „Látod – súgta a fülembe elfúló hangon anyu –, nincs semmi baj… semmi baj…”

De akkor valami rettenetes dolog történt.

A pince legsötétebb zugában hirtelen lárma kerekedett. Egyszerre többen is beszélni kezdtek, nyers hangok csattantak. És valaki siránkozóan azt dadogta: „Eresszenek… eresszenek el… Az istenre kérem! Engedjenek…”

Futó léptek robaja hallatszott, az összes fekete egyenruhás mind arrafelé rohant. „Zsidót fogtak” – suttogta egy néni a közelünkben.

A zseblámpafények összevissza cikáztak. Néhány pillanatig elővillant egy ballonkabátos ember háta. Láttam, hogy görnyedten meghajol, fejét védekezőén eltakarja a karjával, miközben zuhognak rá a fekete egyenruhások ütlegei, és máris cibálják, taszigálják a vasajtóhoz.

„Nem zsidó volt, hanem katonaszökevény – szólalt meg a fölényes, mély hang. – Az utcáról jött be a piszok.”

Mellettünk egy kucsmás öregember ült, a szemüvegét dörgölgette. „Agyonlövik – dünnyögte, rövidlátó szemét ránk meresztve. – Micsoda szörnyűség!…” – s lassan ingatta a fejét.

Lázasan vert a szívem, és szerettem volna elhitetni magammal, hogy ez nem lehet igaz. „Anyu! – néztem rá könyörögve. – Anyu – suttogtam –, ugye, hogy nem igaz? Mondd, hogy nem igaz! Hogy nem lövik agyon azt a bácsit…” Megszorította a kezem, és biztatóan elmosolyodott: „Persze, hogy nem, te csacsi! Csak… megbüntetik.” „Igen, igen! – kaptam a szavain. – Börtönbe csukják egy kicsit… vagy talán visszaviszik oda, ahonnan megszökött!” „Úgy, ahogy mondod – helyeselt anyu. – Én is azt hiszem. – S újból megszorította a kezem…”

De most, hogy ott ültem apu térdén, s hallgattam, amit a csendőrökről beszélt, egyszerre ráeszméltem, hogy anyu csak vigasztalt, nyugtatgatott akkor, és nem ő, hanem a kucsmás öregember mondott igazat. Azt a ballonkabátos bácsit agyonlőtték. Ahogy Bucsek Janót lőjük agyon a rablópandúrban. Elfogjuk négyen-öten, mert mindig neki kell a rablónak lennie, neki, a susztergyereknek, a legkisebbnek, a leggyöngébbnek, aztán elfogjuk, a kezét spárgával összekötözzük, aztán rászegezzük a pisztolyainkat, és azt kiáltjuk: tűz!… – ő pedig meghal. És ha akaratoskodik és nem akar meghalni, vagy későn bukik a földre, a kövér Ruff Karcsi elveri…

S megint csak a ballonkabátos ember rémlett fel előttem. Előregörnyed, eltakarja a fejét a karjával, a fekete egyenruhások meg vadul ráncigálják és ütik…

Vajon honnan szökött meg? És miért? Talán neki is van egy kisfia, akit meg akart látogatni?

3.

Eltelt két-három nap, de a századosnak színét se láttuk. A szomszéd lakás mintha továbbra is üresen állt volna. Lám, gondoltam, mégiscsak tévedett Pintér bácsi! Igazán szerencse, hogy nem vette be azt a mérget, amiről beszélt!

Ám anyu nyugtalanságán ez mit sem változtatott. És nőttön-nőtt a nyugtalansága. Reggeltől estig idegeskedett, kiabált, kifogásolt – egyszóval, belekötött mindenbe, csak azért, hogy szidhasson és veszekedhessen velem, s olyan csip-csup dolgokért is megbüntetett, amilyenekért máskor rám se szólt volna. Azt pedig többé nem engedte, hogy egyedül menjek ki a folyosóra ácsorogni és bámészkodni egy kicsit.

De akármilyen izgalomban volt is, a százados bácsi nem mutatkozott. Pedig lassacskán már nemcsak várta, de valósággal kívánta, sóvárogta a látogatását, siettetni szerette volna. Mert attól a hitétől, hogy előbb-utóbb igenis átlátogat hozzánk – sehogy sem lehetett eltántorítani.

– Csak jönne már, jönne! – fakadt ki egyszer. – Esnénk túl rajta minél előbb!

Aput szemlátomást kevésbé izgatta a dolog.

– Talán csak rémlátás az egész – próbálta csillapítgatni. – Rémlátás, vaklárma. Végtére is, semmi okot nem adtunk a gyanúra. Mi a fenének szimatolna itt?

– Nem, nem! – kötötte meg magát anyu, és csökönyösen csak azt hajtogatta: – Jönni fog, jönni, tudom! És váratlanul állít majd be. Épp olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rá…

Talán éjszaka, gondoltam riadtan, igen, biztosan valamelyik éjszaka.

Mert az éjszakák voltak a legnyomasztóbbak.

A rádiót sose kapcsoltuk ki, halkan búgott, zöld varázsszeme kísértetiesen villogott a sötétben. Esténként mindig azzal aludtam el, hogy hamarosan úgyis fölkeltenek. S valóban, csaknem minden éjjel arra kellett riadnom, hogy anyu gyengéden rázogat és fölibém hajolva, sürgetőleg suttogja:

– Ébredj, ébredj! És öltözz hamar! Le kell mennünk.

A rádió pedig harsog a szobában.

– Figyelem! Légiveszély, Budapest, légiveszély! Achtung, Achtung! Krokodil gross, Lichtspiele!

És kint üvöltenek a szirénák.

Apu persze nem jöhet le velünk a pincébe. Mindig fent kell maradnia a negyedik emeleti lakásban, s már egy ideje nemcsak a bombáktól kell tartania, hanem a nyilas katonáktól is, akik többnyire a légiriadók alatt jelennek meg – előszólítják a házparancsnokot és Pintér bácsit, majd velük együtt végigjárják az emeleteket, találomra kiválasztanak egy-két lakást, amelyet felnyittatnak, hogy nem rejtőzködik-e bennük valaki.

De hát maguk a légitámadások is éppen eléggé félelmesek. Nem is igen merek arra gondolni, hogy ilyenkor mit csinálhat és mit érezhet apu odafönn. Borzasztó dolog lehet hallgatni a repülőgépek zúgását, a légvédelmi ágyúk dörgését, a bombarobbanásokat, s közben tudni, hogy teljesen védtelen, még csak egy emelet sincs a feje fölött, csak a padlás. Ő persze mindig csak viccelődik, a világért se vallaná be nekem, hogy talán fél, hanem azzal vigasztalgat: hiszen ismerem őt, mennyire szórakozott, néha bizony annyira belemerül egy-egy könyvbe, hogy fel sem tűnik neki a nagy égzengés, csihi-puhi odakinn! Ezt ugyan nem egészen hiszem el, bár annyi bizonyos, hogy ami a szórakozottságát illeti, aligha versenghetne bárki is vele.

Emlékszem, Mikulás-este is megszólaltak a szirénák. Éppen akkor kellett összekapnunk magunkat és sietnünk le az óvóhelyre, amikor fölfedeztem, hogy az ablakba kitett cipőmben ott vannak a piros cukroscsomagok meg a szaloncukrokkal teliaggatott virgácsok. A pincében meg pokoli lárma volt, a gyerekek szörnyen izgultak a Mikulásért, néhányan még bőgtek is, mert attól féltek, hogy még valami baja esik a nagy bombapotyogásban. Végül Pintér bácsi teremtett rendet, megnyugtatván őket, hogy a Mikulás a Podmaniczky utca sarkán álló ház óvóhelyén tartózkodik. A saját szemével látta, amikor két krampusz kíséretében bement oda.

Reggelig üldögéltünk az óvóhelyen.

Mire fölmentünk, hűlt helye volt a sok-sok cukornak meg a nagy skatulya bonbonnak. Apu az utolsó szemig fölfalta az egészet szórakozottságában. Roppantul szégyenkezett, és kérlelt, hogy ne haragudjam rá. S ha eleinte haragudtam is rá egy kicsit, végül már muszáj volt kuncognom rajta, hogy milyen torkos, és milyen zavartan mentegetőzik: ő csak olvasott, olvasott, közben pedig bekapott egy-egy szemet, és egyszer csak, maga sem érti, üresen zizegett a zacskó!

Máskor meg azzal töltötte az idejét a bombázás alatt, hogy tönkretette a legféltettebb játékomat. Gyönyörű kis tűzoltóautó volt. Ha elindult, szirénázni kezdett, és a tetején egy piros lámpácska gyulladt ki. Keresztapától kaptam a névnapomra, s nem akadt a házban olyan gyerek, aki ne irigyelt volna érte. De alig egyszer-kétszer játszhattam csak vele. Mert az alatt a bombázás alatt apunak kedve szottyant rá, hogy elővegye és közelebbről is megvizsgálja. Persze elrontotta, majd azzal, hogy megjavítja, szétszedte az egészet, de aztán se megjavítani, se összerakni nem tudta. Sírtam mérgemben, ám ami történt, megtörtént, s azon már senki sem segíthetett. Anyu gyűjtötte össze végül a tűzoltókocsi darabkáit, és kihajította a szemétbe.

De lenn a pincében, miközben hallgatom a szívszorító dörrenéseket odafentről, mégis egyfolytában arra gondolok: inkább egye meg apu az összes csokimat szórakozottságában, és szedje szét akár a legszebb játékaimat, csak valami baj ne érje! Mert azok a robbanások még az óvóhelyen is rémítők. Nem tudom megszokni őket, bármilyen régóta járunk is le a pincébe. Minden egyes dörrenésre összerázkódom, közelebb húzódom anyuhoz és szorongva pillantok rá. Ő fáradt kis grimaszokat vág, mintha rajtam is, önmagán is, egész helyzetünkön csak mulatna, hogy micsoda bolondul képtelen dolog is itt lenn, ebben a mécs- és gyertyavilágtól derengő, penészes falú hodályban, egy dohos szalmazsákon gubbasztani, s rám is úgy mosolyog, alsó ajkát picit előrebiggyesztve, hogy az arcán ott lebeg valami fintorgó megbotránkozás ez ellen az illetlen, csúf tréfa ellen, amelyet velünk űznek – de nem tud becsapni, se megtéveszteni, látom, hogy titokban ő is szorong, könnyű veríték gyöngyözik a homlokán.

Ámbár ezekben a napokban ritkultak a légitámadások. Ritkultak, rövidültek és gyengültek is. Esték és éjszakák teltek el anélkül, hogy le kellett volna mennünk az óvóhelyre. Mindenkinek feltűnt ez, s mindenki erről beszélt a házban is, meg vásárlás közben is a hentesbolt vagy a Révhegyi bácsi fűszerüzlete előtti hosszú sorban. Egy vadászruhás, bilgericsizmás, kövér úr, aki a vastag hangjával mindenkit túlharsogott, nagy garral bizonygatta, hogy az angolok meg az amerikaiak már annyi repülőgépet veszítettek, hogy hovatovább nincs mivel és kivel bombázniuk, az oroszoknak pedig egyáltalán nincsenek bombázórepülőik, ha ugyan csak újságpapirosból nem hajtogatnak néhányat maguknak, és különben is, folytatta még nagyobb hangon a bácsi, miközben körülötte nagyon nevetett mindenki azokon az újságpapírból hajtogatott orosz bombázókon, különben is, folytatta, most már csak a vak nem látja, hogy sokat akart a szarka, mert bizony hiába toporog itt, a város előtt a tenger muszka horda, többé nincs ereje megindítani az ostromot. Meg aztán Bécs felől úgyis jönnek már a németek, de jönnek ám, jönnek a felmentő seregek, akár a parancsolat, és hozzák a csodafegyvereiket, amiket itt fognak először kipróbálni, és amikkel olyan irtózatos pusztítást rendeznek majd az ellenség között, hogy hírmondó se marad belőlük!

Ekkor már nemcsak nagy hangú volt a bácsi, de ordított, bömbölt, harsogott diadalmasan, minduntalan jókorákat dobbantva a bilgericsizmájával. És aki csak ott állt és hallgatta, mind lelkesen helyeselt, és azt mondogatta, milyen igaza van. Én azonban csodálkoztam rajtuk, s gyanakodva nézegettem őket, hogy tényleg igazán helyeselnek-e és örülnek-e annak, amiket a bácsi beszél, vagy csak félnek tőle, s borzasztóan szerettem volna megmondani nekik, hogy engem ez a bácsi, ha felnőtt is, valahogy szörnyen emlékeztet a hájas Ruff Karcsira, akinél hazudósabb fiú az egész Terézvárosban nem akad, s akiről tudja is minden házbeli gyerek, hogy minél nagyobb a szája, annál rettentőbbeket hazudik. Persze volt annyi sütnivalóm, hogy ezt a remek gondolatot ne osszam meg velük ott a sorban, azon melegében, de még anyuval is csak később, már odahaza, s nagyon büszkévé tett, hogy őt is, meg aput is sikerült szívből megnevettetnem.

Ám Elek bácsi, aki éppen akkor toppant be, nem nevetett, még csak el sem mosolyodott, noha elismerte, hogy észrevételem felette találó.

– Voltaképpen borzasztó – jegyezte meg kesernyésen –, hogy egy kiskölyöknek több esze van, mint a lakosság nagyobbik felének együttvéve.

Felbátorodva dicséretén (mert a dicséretet sohase szórta két kézzel), megtudakoltam tőle, hogy szerinte tényleg vannak-e csodafegyvereik a németeknek, és ha vannak, csakugyan olyan irtózatos pusztítást lehet-e rendezni velük, ahogy az a nagyszájú bácsi állította a sorban.

– Az a csoda, tudod – nevette el magát apu –, hogy még egyáltalán vannak fegyvereik azok után, amiket az oroszoktól kaptak a seggükre.

Ezen keresztapa is nevetett, majd szokásos komolyságával azt felelte, hogy a maga részéről nemigen hisz semmiféle német csodafegyverben, de ha történetesen mégis volna valamilyen mindennél pusztítóbb, új fegyverük, az már se nem oszt, se nem szoroz, legkevésbé sem befolyásolhatja a dolgok végső alakulását, vagyis a németek vereségét. Azt viszont kénytelen bevallani, hogy a bombázások lanyhulását maga sem érti. Annál kevésbé, fűzte hozzá már apuékhoz fordulva, mivel a londoni rádió minden egyes adásában arra figyelmeztet, ha Budapest nem adja meg magát, nehéztüzérséggel és repülőerődökkel fogják porrá zúzni a várost, a bekerített német és magyar katonasággal együtt. S ezúttal is jó néhány olyan szót használt, amelynek inkább csak kapiskáltam, semmint ismertem az értelmét, de hát éppen eléggé kifejező szavak voltak ahhoz, hogy hallván őket, hideg szánkázzon a hátamon: tűzhenger, tömegtűz, szőnyegbombázás.

– Világos – magyarázta apunak –, hogy nagy űrméretű rombolóbombákat kellene alkalmazniuk. Ötszáz és ezerkilósakat, sőt kétezer kilósakat. De az utóbbi időben, ha megfigyelted, a bombázásaik határozottan korlátozott jellegűek. És ez bizony ismételten csak arra vall, hogy messze még az ostrom kezdete.

Apu elgondolkodott, a vállát vonogatta.

– Nem értek hozzá – mondta. – De mindaz, amit elmondtál, éppenséggel arra is vallhat, hogy talán mégsem akarják eltörölni a föld színéről ezt a várost.

– Mesebeszéd – intette le Elek bácsi, miközben én rémülten bámultam anyura, s megpróbáltam elképzelni, milyen is az, amikor egy várost eltörölnek a föld színéről. – Újra illúziókban ringatod magad. A háború – az háború!

– Talán úgy vélekednek – folytatta apu tűnődve, mintha nem is hallotta volna keresztapa szavait –, hogy néhány igaz mégiscsak akad Szodomában…

– Kötve hiszem, hogy valami nagy bibliaismerők volnának. – Elek bácsi fagyos gúnnyal mosolygott. – Nagylelkűséget vagy szentimentalizmust pedig végképp nem föltételezek róluk. Nyugodj csak meg, előbb-utóbb potyogni fognak majd azok a kéttonnás bombák és légiaknák is.

Aztán megint csak kedvetlenné vált, fölkelt a helyéről, cigarettára gyújtott, pedig ezt ritkán tette, és borongósan pillantott ránk.

– Lám – mondta csöndesen –, egy magyar katonatiszt… egy volt vezérkari tiszt, aki az ellenség rádióját hallgatja, és aki azt kívánja, hogy az ellenség minél előbb foglalja el ezt a várost. Bármilyen rombolás árán is…

Ott állt az ablaknál, a sűrű függöny előtt, a bevetődő, tompa, délutáni fényben, mindig fekete kesztyűbe bújtatott, béna bal keze a testéhez szorítva, mereven csüngött, és szikár arcán egyszerre annyi keserűséget vettem észre, hogy önkéntelenül elszorult a torkom.

– Nem hiszem – mondta apu, hogy szemrehányásokat kellene tenned magadnak.

Még én is értettem, mire céloz. Hiszen tudtam, Elek bácsi másfél évig szolgált kint, a fronton, az első vonalban harcolt, megsebesült, és akkor bénult meg a fél karja.

Anyu is bólintott.

– Ne emészd magad, Elek – kérte. – Nincs rá semmi okod.

De keresztapa csak legyintett, ingerülten pillantott rá.

– Ugyan, kérlek – szólalt meg nyersen, kímélj meg ettől! És te is – fordult apához, ha egy mód van rá. Nem szorulok vigasztalásokra.

– Tévedsz – rázta meg a fejét apu –, ez nem vigasztalás. Éppen ellenkezőleg… inkább irigységféle. Csodálkozol? Pedig valóban az. Irigység. Te magad döntöttél arról, hogy mit teszel, hogy mit kell tenned. Magad… amikor a német bevonulás napján leköszöntél a rangodról. De én? Mit tettem én? Semmit! Én ártatlan vagyok. Érted? Csak egy nyavalyás és nyomorúságos ártatlan! Hát ez az, tudod, amit soha ebben a büdös életben meg nem bocsátók magamnak, még ha túlélem is ezt az egészet. Soha nem bocsátom meg az ártatlanságomat.

Keresztapa hűvösen nézett rá.

– Tudom, mire akarsz kilyukadni – biccentett. – Neked viszont azt kell tudnod, hogy minden látszat ellenére is két malomban őrölünk.

– Ó, efelől pillanatnyi kétségem sincs – hagyta rá gúnyosan apu.

– Az Istenre kérlek titeket – sóhajtott fel anyu ne kezdjétek el újra!…

Én pedig már ballagtam is át a másik szobába, tudván tudva, hogy minden rimánkodása csupán falrahányt borsó, ballagtam át leverten és szomorúan, hiszen ott a helyem ilyenkor, s azon búslakodtam közben, hogy miért is muszáj minden alkalommal összeveszniük valami érthetetlenségen – mert valóban alig-alig értettem valamit összeveszéseikből, inkább csak indulatos, fojtott hangjukból éreztem ki, hogy nem akármilyen harag fortyog bennük.

Ezúttal is jól hallom, még csak fülelnem se kell különösebben, amint Elek bácsi indulatosan suttogja: – Ezekkel az eszmékkel én soha nem fogok egyetérteni. Megértetted? So-ha!

Nincs időm eltűnődni a furcsa szón: eszme, nem töprenghetek rajta, vajon mit jelentsen, mert apu hangját hallom.

Ő is fojtottan kiabál.

– Én pedig soha többé nem akarok ártatlan lenni! Pokolba az ártatlanokkal! Csak áldozatoknak valók…

– Torkig vagyok a gyűlölködéssel – szakítja félbe keresztapa, s úgy rémlik, nehezen uralkodik magán. – Torkig! Torkig!

– Márpedig én megtanultam gyűlölni – suttogja apu. – De nem én akartam. Ti hajszoltatok bele. A ti katonáitok… a ti neveltjeitek… a ti hazátok! Ez az egész rothadt magyar királyi haza…

– Elég! – kondul közbe Elek bácsi mély hangja komoran.

– Túl messzire mégy. Ehhez még neked sincs jogod. Így nem beszélhetsz!

Apu nevet. Valami sosem hallott, keserű nevetés fakad fel benne.

– Nem-e? – kérdi gúnyosan. – Hát, mi ez itt most, mondd? – S hallom: indulatában zihál, szinte hörög. – Ez a szenny? Ez a pokol? A gyilkosoknak ez a dáridója?… Vagy tán ez csak úgy lett? Csak úgy előállt? A semmiből? Hát miből lett, mondd, miből?

– Mi mindig is német nyomás alatt álltunk, ők kényszerítettek bennünket arra… – kezdené keresztapa, de apu sziszegve metszi el a szavát.

– Ne kezdd a szerecsenmosdatást! Hát németek hurcoltak el engem negyvenben is, negyvenkettőben is munkaszolgálatra? És tavaly Borba, talán németek hajtottak el, mint a barmot? És a bajtársaimat Cservenkánál, a halálmenetben, németek géppuskázták volna halomra?

Odaát csend.

Majd ismét apu keserű, szúrós nevetése.

– Ellenben, ha mindenáron tudni akarod – folytatja – éppenséggel egy öreg sváb parasztnak köszönhetem a megmenekülésemet. Még magyarul se tudott tisztességesen. Ő volt az egyetlen, aki felfigyelt rám, amikor ott Soroksáron, a templomnál, az alkonyodó téren egyszerűen kiléptem a sorból. Magam sem értem, miért pont ott szántam el magam több száz kilométer után, de egyszerre úgy éreztem, hogy minden mindegy, tökéletesen mindegy, s csak azt tudtam, nem megyek tovább. Nem megyek tovább, át a Dunántúlra, és vártam a dörrenést. A golyót a lapockám alá. És akkor valami kerékbe tört magyarsággal kiszólt nekem az az öregember a nyitott ablakából, ahonnan a menetoszlopunkat nézte: „Nyisson be a kapun! Ne féljen a kutyától.” Másnap aztán ő öltöztetett át, és ő, a Volksdeutsch fuvarozott be a tejeskocsiján egészen az Oktogonig…

Hát, így tudtam meg, hogyan is sikerült megszöknie apunak. Az ablakból pedig láttam, amint Elek bácsi elment. A függöny mögül figyeltem. Feltűrte télikabátja gallérját, hajlott háttal, görnyedten haladt a folyosón – amióta nem a feszes egyenruha simul rajta, a valóságosnál is magasabbnak, szikárabbnak hat, már-már hórihorgasnak, s valamiképp annyira öregesnek és elesettnek, hogy egyszer csak azon kaptam magam, kapar a torkom, s kis híján elbőgöm magam.

– Miért kell örökösen gyötörnöd? – kérdezte éppen ekkor odaát, az ebédlőben anyu, és csupa szemrehányás volt a hangja. – Nincs talán elég gondja-keserve? Amióta Hilda otthagyta, mert nem szolgál tovább, amúgy se találja a helyét. Mekkorát csalódott abban a nőben, pedig hogy szerette! És hát… mintha nem tudnád, hogy ketten is bujkálnak nála…

Apa dünnyögött valamit, alighanem mélységesen bánta már az egész összetűzést, bennem meg valami jóleső melegség támadt, hogy lám, Elek bácsi is rejteget valakiket, igazi katona, ha nem is hord már egyenruhát, bátor és kemény ember, amilyen azelőtt volt, nem fél ő senkitől se.

– És végül is – fejezte be anyu bizonytalanul, szinte szégyenkezve –, végül is… most ő tart el bennünket… A félretett pénzéből…

– Igen – mormogta apu. – Tudom…

Én persze ezt sem tudtam. És sokáig azt sem, hogy anyu az ő kifejezett kívánságára lépett ki az ügyvédi irodából, ahol titkárnő volt, mert apu hazaszökése után Elek bácsi ragaszkodott hozzá, hogy egész nap otthon legyen velünk, s engem vegyen ki az óvodából. De még arról is hasonló véletlenül szereztem tudomást, hogy apu búvóhelyének kieszelése is Elek bácsitól származott. Félelmes hely, beleborzadtam a látványba, amikor nekem is megmutatták, ám apu szerint annál biztonságosabb, mivel ilyen búvóhelyre aztán álmában se gondolna senki. Ha becsöngetnek hozzánk, anyu nyomban kiszól, hogy egy kis türelmet, nem találja a kulcsot, velem pedig hangosan pörölni kezd, szid, mint a bokrot, azt kiabálja, hogy minden szál hajamat kitépi, ha még egyszer játszani merészelek a kulcsokkal és elhányom őket, én meg eközben bőgök, izgalmamban-félelmemben igazán valódi könnyeket ontok. Amikorra aztán a kulcscsomó megkerül (ott lapul persze mindig anyu kötényének a zsebében), apu már kisurrant szépen a fürdőszobába és elfoglalta a rejtekét.

De mi lesz, ötlött fel bennem, ha egyszer valaki mégis gyanút fog, és rájön mindenre? Hiszen ilyesmi véletlenül is megtörténhet. Elég, ha az alattunk lakók közül bárki gondol egyet, és kidugja a fejét a lichthof-ablakon.

Az ablakmélyedésben álltam, a lassan leomló téli alkonyaiban, a sötétedő szoba rejtélyes árnyai közt, s fejemben homályos, szorongató gondolatok kergetőztek – anélkül, hogy egyet is megragadhattam volna közülük –, miközben úgy tetszett, a nagy-nagy csöndben a tulajdon szívem lüktetését is hallom.

Hirtelen mellbevágott a rémület. Az az érzésem támadt, hogy apu és anyu már nincs odaát a másik szobában, és az egész lakásban csak én vagyok egyes-egyedül.

– Apu! – kiáltottam el magam suttogva. – Apu! Anyukám!… Hol vagytok?… – S pillanatszülte, páni félelmemben reszketve nyitottam be az utcai szobába.

Ott ültek az egyre sűrűsödő homályban, a cserépkályha mellett, a rekamién, föl sem figyeltek rám. Nézték a nyitott kályhaajtóban táncoló tüzet, hallgattak és fogták egymás kezét.

VISSZA

VIHAR BÉLA

Óvóhely

Emlékszel? Nem, nem felejtetted el.
      Azon a délelőttön felvonítottak a szirénák és hamarosan a város fölött
                                                      kerengett a bombázó repülőgépek raja.
A járókelők futólépésben fedél alá menekültek.
Én sárga csillaggal a mellemen a legközelebbi házban kerestem
                                                                                    védelmet.
A zsúfolt óvóhely közepén egy miniatűr oltár díszlett.
Az áldást osztó Jézust és Máriát ábrázoló porcelánszoborral.
Kintről egyre erőteljesebb robaj hangzott. A sarokba húzódtam.
Egyszer csak átfúrta magát a tömegben egy férfi, hozzám lépett. Ott
      – mondotta már-már udvariasan – nem tartózkodhatnak zsidók.
                                                                  Menjen a zsidó óvóhelyre.
Rendben van – válaszoltam, de akkor – mutattam a Jézus és Mária
szoborra – ők is jöjjenek velem.
Hogyhogy – hüledeztek néhányan.
Hát úgy, hogy ők is sárga csillagra kötelezettek. Értik már? – kérdeztem
                                          és [majd] eltávozva megfogtam az ajtókilincset.
Néhányan bávatagon, mások kővé meredten bámultak utánam. Amint a
lépcsőn kifelé osontam – olybá tűnt – hogy a Názáreti ifjú rabbi és az a
fájdalomtól gyötört zsidó anya követi lépéseimet. Mögöttem egy jajkiál-
tást véltem hallani. Vajon ők szólítottak? Körülöttem megremegett a föld.



Lakkos Alfréd: Munkaszolgálatosok

VISSZA



Vörös Géza: Virágcsendélet fecskékkel

VISSZA

közelmúltunk


GYÁRFÁS ENDRE

Régvolt történetek

A legkorábbi várjáték Egerben

„Vár állott…” Nem kőhalom, nem bizony. Eger vára tűrhető állapotban volt 1967-ben, amikor a város vezetősége elhatározta, hogy várjátékot rendez. A cél nem az idegenforgalom föllendítése volt, nem is a pénzszerzés, hiszen a turisták, a diákok jöttek amúgy is seregesen. A hazánk történelmében oly ritka hadászati győzelem helyszínét – gondolták , mindenkinek látnia kell. Már csak azért is, hogy a Gárdonyi-regény, az Egri csillagok olvasmányélményét kiegészíthesse a látvány élménye.

1964-ben a Magyar Televíziónak először sikerült egyidejűleg három helyről műsort közvetítenie. A Versengő városok első adásában Eger és Veszprém lakosai vetélkedtek, főként kulturális témákban.

Huszonéves ifjoncként én lehettem a szerkesztő.

Azután még egy dokumentumfilmben is bemutathattam az Eger patakra könyöklő város látni valóit, később pedig egy 17. századi polgárlázadásról írtam regényt, Nyugtalan egriek címmel.

Mindezt azért mondom el, mert talán ez indokolta, hogy az első várjáték forgatókönyvét tőlem rendeljék meg.

Nyilvánvaló volt, hogy az esemény gerince nem lehetett más, mint az 1552-es várvédelem.

Várkonyi Zoltán ekkor még nem készítette el látványos filmjét.

Én Dobó István nagy beszéde köré szerveztem a jeleneteket. „Hőseim” vívtak, birokra keltek, szurkot főztek, kopját vetettek, még ágyúztak is.

A csatazaj szüneteiben Tinódi Lantos Sebestyén krónikáját hallgatták a nézők: „Summáját írom Eger várának…” Elhangzott a töröktől elrabolt „komáromi szép lány” népballadája is, és a korhű jelmezekbe bújtatott zenészek reneszánsz kori hangszereken muzsikáltak. Volt petárda, villogás, görögtűz…

A közönség, melytől senki nem kért belépti díjat, a várudvart foglalta el, és takarókon, hazulról hozott kempingszékeken, sámlikon ült.

Az előadást a Heves megyei amatőr színjátszók, irodalmi színpadosok profi rendezője, Szívós József tervezte és szervezte meg. Dobó Istvánt az úttörőház megtermett, öblös hangú igazgatója alakította, a többi szerepet egri gimnazisták és főiskolások játszották. Természetesen gázsi nélkül.

A helybeli műkedvelők igyekezete, lelkesedése, játékkedve jellemezte az egész produkciót. Néhány év múlva már „fővárosi” művészek, hivatásosok jelentkeztek, és ők éltették tovább a hagyományt.

A mi várjátékunkat megnézte Ilku Pál miniszter is. Körülötte sertepertéltek a város, a megye fő korifeusai, és széles mosollyal fogadták az elismerő szavakat, a gratulációkat. Azután elvonultak valamelyik elit, ma úgy mondanánk, exkluzív helyre, és ettek-ittak, mulattak a siker örömére.

Én legalább is így képzelem, mivel minket nem hívtak meg. Az író, a rendező, néhány szereplő, egyszóval mi, az egész esemény kitalálói, megteremtői egy másodosztályú vendéglőbe mentünk, és csendesen, elégedetten borozgattunk. Fogyott a leányka, a bikavér, a medoc…

Bármibe lefogadom, hogy a nyárközép éji égen miránk mosolyogtak a legkedvesebben az egri csillagok.

Az őstévé hőskora : az Iskolatelevízió

Iskolatelevízió! Remek dolog volt a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Egyrészt kiegészítette a tanultakat, másrészt meglendítette a diák fantáziáját, és az érzelmekre hatva mélyítette el a tudást.

A hetvenes évek elején megtisztelésnek fogadtam a felkérést, hogy alsósoknak, negyedikeseknek forgatókönyvet írjak Mátyás királyról és koráról. Nekik már nem elég a népmesék furfangos uralkodója. Nemcsak az igazságos, hanem az igazi Mátyásról is képet kell kapniuk.

Unatkoznának, sejtettem, ha illusztrált előadást kellene nézniük-hallgatniuk. Látvány kell, kalandos cselekmény, érdekes figura, némi humor.

A visegrádi romok csupán díszletek. Életet kell lehelni beléjük.

A negyven perces színes filmen egy negyedikes osztály bolyong a palota lépcsőin, teraszain. A tízéves Balázs lelkesen kattintgatja a Pajtás fényképezőgépét. Rányávint egy kóbor macska. Ám egyszerre csak megelevenedik a vörösmárvány kút előtere. Az udvari bolond pukedlizik, és Beátrix magához inti a fiúcskát, mivel apródnak nézi.

– Ma reggel megbántottam őfelségét, a királyt – mondja neki. Engesztelésül vidd el neki ezt a szajkót, azaz mátyásmadarat!

A fiú elindul. A szobrásztól megtudja, milyen szobrok, díszítések divatoztak akkoriban, reneszánsz lantmuzsikát hallgat, a kóbor cica oroszlánná változik. Balázs a tudósok körében bukkan rá Mátyásra, kihallgatja a haditerveket, és végül átnyújtja a tarka madarat.

A színes játékfilmben – Apród voltam Mátyás udvarában – Nagy Tibor rendezőnek köszönhetően kitűnő színészek szerepeltek. A felséges párt Kozák András és Bodnár Erika alakította, a bolondot pedig Paudics Béla. Részt vett a forgatáson a pesti állatkert hímoroszlánja is.

Filmünket az Iskolatelevízió sok éven át sugározta, délelőttönként és délutánonként. Még mozikban is vetítették.

Jó lenne, ha nemcsak nosztalgiáznánk. Iskola ma is van, tévé ma is van. Hogyan találhatnának megint egymásra?

VISSZA

műhely


SZEPES ERIKA

„Talpig nehéz hűségben…”

Ajánlás P. Papp Zoltán: Időhíd című kötetéhez

Milyen támaszt választ a költő, hogy önmaga maradhasson? Amiként P. Papp Zoltán példaképe, címadó idézetem szerzője, József Attila kimunkálta az önmagát megtartó erőt, úgy P. Papp számára is a legfontosabb erő a hűség. És hogy mihez lehet, mihez kell hűnek lenni az Időhídon, azaz az életúton való áthaladás közben? A versek kijelölik ennek a hídnak a pilléreit, és világosan megrajzolják azt is, hogy az életút az időben elindulástól az idő végéig, a megérkezésig – nemcsak egy személyes életút, élettörténet (ontogenezis), hanem annak a világnak, élő és élettelen környezetnek – története is (filogenezis), amelyen P. Papp a maga útját végig járta.

Rögtön első kötetében (Sorsunk, 1976) érzékenyen fogja meg azt a jelenséget, amelynek azóta egyfolytában árnyékában élünk: „Sugárfertőzött / szennyű szép hajnalon /… a Föld a Napba fordul (…) s úgy fogad minket a Nap / mint lyukas kétfillérest a kolduskalap”. P. Papp egészen magába hasonította választott költőjét, így méltán hallhatjuk e sorok mögött az Íme hát megleltem hazámat – József Attila utolsó versének – sorait: „e föld befogad, mint persely. De nem / kell (mily sajnálatos) a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos.”

Az Időhíd pilléreinek kijelöléséhez önismeretre, használt fogalmainak tisztázására volt szüksége: valóságkép, tudatlanság, hit, együgyűség felől kell indulnia, és kialakítania az útján azt, amit elhagy a tegnapból, megtart vagy elvet a mából, keresi a holnap és a holnapután felé vezető életvonalakat, de ehhez kezdetben még nem talál kapaszkodót: „a létben semmik vagyunk. Beleborzongok.” (Dimenzió) Mint általában azok, akik az emberek között, a társadalomban nem találnak erőt adó kapaszkodókat, P. Papp is a természetbe menekül. Gyönyörű természetleírásai mögött azonban ott rejtőzik az ál-idill tudata: a víz és a vízi sportok az ő elsőrendű életeleme, boldogságának forrása. (Nem véletlenül mondta Hérakleitosz: „ariszton men hüdór”: a legjobb a víz) Testvére a táj is: fák között biciklizett, és ha lehetett, hajóra szállt. Ez a visszafordulás a tájhoz, a természetbeli mozgásformákhoz visszavezeti őt abba a múltba, amelyből indult, s amely indulás még apa nélkül is boldog volt (újabb azonosulási lehetőség József Attilával): a szegénységet utólag megszépíti a társadalomtól távollét tisztasága: fakád, lavór, (ami helyett ma csempézett fürdőszoba áll rendelkezésére), kerekes kút, láncos vödörrel, gyümölcsfák. Az emberi összetartozás ebben a kicsiny világban még csak a szerelmi kapcsolatban éri: a szerelmi együttlét szép verse az Együtt. Talán ez a visszatekintő ciklus az első pillér.

A Fényforduló ciklus egészen más világot tár fel: szélesebb spektrumú, nagyobb látószögű világot, amelynek kulcsszava – nemcsak a cikluscímben – a FÉNY. Ez a fordulat a második pillér. Nem tekinthetünk el az ontogenezis filogenezisbe fordulásától: nagy történelmi fordulópontot jelöl ki P. Papp, amelyben igényként merül fel a FÉNY, a SZELLEM ereje, s amelyen a jó fény áldásai – jóság, fenség, igazság – az istenek miatt gyilkosokká válnak: birtokosokként hatalmat akarnak, s részeggé tett istenrajongókként fényvakságban merednek a világ problémáira. A tömeg manipulációja-hiszterizálása indítja el igazi világára a költőt: „azóta többszólamban sírok” – mondja, mert most vált eggyé a tömeggel. Az Időhíd a manipulálók kezében visszafordul: jövőképük nincs, a mával nem törődnek, a múltba csak bámulnak. „Már semmit nem értenek” – mondja a költő, - majd egy szép képben láttatja is fényváró reményei megsemmisülését: „az idő mindennap átgörgeti rajtam a Földet, sárba, porba – szürkül a fény, halkul az ének.”

Ebben a homályba visszaforduló állapotban egy hatalmas, genezis-méretű képet vetít fel: „Csend voltam / fennkölt burokban, / testemben mindétig reng / Anyám szívdobbanása, / s e hullám az élet gátján / is átvezet, míg újra csend leszek.” Íme a harmadik pillér: a létet szülő, léten átvezető, és a halálba is elkísérő ANYA kép. Minthogy Anya, akiről mindig fájdalommal szól, meghalt, az iránta való szeretet mellé társul a halál feltornyosuló képe is, amit egy megkapó, de meglepetésszerűségében igaz és megrázó felismeréssel párosít: „Először a tárgyakkal szivárog el az élet / az éveken át gyűjtött emléktárgyak / álló halottak lesznek, / a házakból elfogy a levegő, / kiürülnek az utcák az ismerős tekintetek/ … a fiatal tűz semmivé lett / már vár rám a végítélet.”

De az ANYA pillér több a halálfélelemnél, a szeretet és a melegség is belőle-felé árad: „A legszebb verset kellene írnom / a zuhanás pillanatában / kőnél tömörebb színekben / megígérni Neked / hogy túlélem a felfoghatatlant.” A sok halál-gondolat mellé az általános lehangoltság, depresszió képei tolulnak fel: egy zárt osztály emléke, és sok-sok magány. A közösségi élmény, mely lehetett volna jó, egy verseny, az örömből átfordul: „a versenyből itt is halál lesz: A csend / gazdagít, erőt ad, bár az igazit még egyikünk / sem hallgatta.”

A negyedik pillér a nehezen megtalált közösség, amelyhez hozzásegítenek költő-elődök sorai. P. Pappnál így szól egy egymásra találás: „ez a koraszülött-kapaszkodás egymásba / ad-e feloldást egy gyönyör-röppenésre” – ki ne hallaná mögé Garai Gábor híres Artisták versének sorait: „Óh, ha így tudnánk összefogni, / egymásra bízott szeretők, / mintha folyton fönn-szállva, mintha / folytonos zuhanás előtt”. És P. Papp a közösséget érezve, végre felsóhajt: „milyen jó, hogy így együtt vagyunk! / A költemény minden nap új menetet vág az értelem völgyén.”

Elérkeztünk a negyedik pillér, a közösség kibontásához: a közösséggel együtt megtett út juttat el a vágyott FÉNYhez, ami nem elsősorban a világosság, hanem a SZELLEM FÉNYE. A sötétséget, ami ellen a szellem győzedelmeskedhet, „fekete lyukak” képviselik, amelyek „talán sátánok és istenek találkahelyei / [tehát az isteneket egyenlőknek tartja a gonoszokkal, Sz.E.], minket elnyelnek majd, / ha eljön az ideje, / csillaghalmazzal labdázó églények / fényromok közt a kezdet és a vég (…) parányi idődarálók duruzsolnak / a salakból lesz a holnap”. Ismét költőt idéz fel P. Papp, de perlekedik vele: Madách csillaggömbökkel labdázó Istene megteremtette ugyan a világot, de a mellette ügyködő Sátán segítségével a végromlásba hajtja. P. Papp lehetőséget lát a salakból jövőt formálni, mert sorsa a többes szám: „minket elnyelnek”.

A SZELLEM FÉNYE Petőfi szava, ő is a vállalt költő-elődök egyike. Őt így idézi: „Petőfi legszebb szava: / alig merem leírni: HAZA. / Sehol a világon ennyi szomorú költő / nem dalol a föld alól.” Szomorú sorsú költők, akik azt nem is tudják, hogy szép eszméiket eltorzítva idézik: „a múlt észrevétlenül kimosódik a mából”, ezért lesz a „fényes szellők” lobogójából „Rongyos zászlókból fúvó tavaszi szelek”.

A SZELLEM FÉNYE, a kultúra egy költő számára persze elsősorban a szó megnyilatkozása, ezért tart az „eszelős száguldás a fény felé”, mert veszély van, mert „múlandó szavak vacognak… ejtőernyős politikusok dedikálnak / a könyvsátrak között hányódik a tömeg”, a költő ajtaját csak a szél zörgeti.

Megtalált közösségben, vállalt és idézett költőelődökkel halad végig P. Papp az Időhídon, amelynek pilléreit ő maga jelölte ki. Az utolsó, az ötödik pillér a jelen, a kötetbe rendezés pillanata: „Utad magad jelölted, s ha járhatod, / Az már lehet boldog állapot.” – összegzi.

S mi jelenti számára a boldog állapotot? „A szabadság bősz harcban fogan, / Ezért nem vállalják sokan, / Egyedül te se lehetsz szabad, / Ha köztetek egy rab is marad.”

És még keményebben, a kategorikus imperatívusz erélyével jelenti ki: „Minden ember / annyit ér / amennyit tett / másokért.”

P. Papp Zoltán költő. Folyóiratot alapított olyan társainak, akiket más lapok nem fogadtak be. maga is tiszta, szép, őszinte, vallomásos verseket ír, évtizedek óta. Sokat tett másokért. A megtalált utat „Talpig nehéz hűségben” járja végig.

VISSZA

MADARÁSZ IMRE

Marco Polo Odüsszeusz és Kolumbusz között

700 éve hunyt el Marco Polo

A bőséges Marco Polo-irodalomban a „főhősről” kevés olyan érdekes meghatározás, oly inspiratív jellemzés született, mint Vito Bianchié, a Bari Egyetem régészprofesszoráé: „keresztény Odüsszeusz” (Ulisse medievale), „új Odüsszeusz” (nuovo Ulisse). 1. Egyszerre késztet elfogadásra, vitára, pontosításra és továbbgondolásra. Talán éppen azért, mert a szerző e frappáns definícióit nem fejti ki amúgy terjedelmes életrajzi monográfiájában. Még azt sem egyértelműsíti, hogy melyik Odüsszeuszra gondol. Némely utalásából („Keletről visszatért” 2.) arra következtethetünk, hogy a homéroszira. Ami érthető is, figyelembevéve, hogy az Odüsszeia hőse a világirodalom nemcsak időbelileg, hanem hatástörténetileg, jelentőségét tekintve is első utazója, ami „rokoníthatja” őt a Laurence Bergreen által „történelmileg a világ leghíresebb utazója” 3. címmel kitüntetett Marco Polóval. Pedig Bianchi utalhatott volna a dantei „Ulisse”-re is mint Marco Polo „kora lelkére”. Hiszen Marco Polo útleírása, az Il Milione mindössze pár évvel az Isteni Színjáték előtt íródott, 1298-1299-ben. Bergreen a Milionét is (ismételten) „eposznak” nevezi4., ami ugyan vitatható műfaji rokonság a Divina Commediával, ám annyiban nem alaptalan, hogy a korabeli olasz irodalomnak Dante „szent poémája” mellett a Milione a legegyetemesebb jelentőségű irodalmi alkotása. Irodalomesztétikai, crocei értelemben költői értékében nyilván nem közelíti meg „a világirodalom legnagyobb költeménye” 5. színvonalát „egyéni hangjával, mely egyszer száraz és precíz, mint egy adószedőhöz és kereskedőhöz illik, másszor cikornyás, mint egy mesemondóé”, szerkezeti „gondatlanságaival”, „szeszélyességeivel”, esetleges befejezetlenségével, töredezettségével és hasonlókkal. 6 Ám Itáliában a Dekameronig hasonló epikai alkotás nem született.

Homérosz Odüsszeuszával szemben, aki a hazatérés, a „nosztosz” hérosza és jórészt akarata ellenére lesz „sokfele bolygott”, Marco Polo inkább Dante Ulisséjéhez hasonlóan akar – a Pokol XXVI. énekének szavaival – „látni világot” (direnir del mondo esperto). Igaz, nem nyugatra a vízen, hanem keletre a szárazföldön haladva, és nem a „néptelen világ” (mondo sanza gente), hanem éppenséggel a világ már akkor is legnépesebb országa, Kína s a „Katájt” (Cattai) uraló impérium, a valaha létezett egyik legkiterjedtebb birodalom, a mongol felé.

„Keresztény Odüsszeusz”: az epitheton Dantéra is alkalmazható. 7 Valójában a „költők legmagasabbjára” sokkal inkább, mint Marco Polóra. Dante a kereszténység „sommo poeta”-ja, Marco viszont a maga korában nem számított vallásos embernek. Némi túlzást és anakronizmust megkockáztatva akár felvilágosultnak és toleránsnak is mondható, például a buddhizmus vonatkozásában. Igaz, az iszlámot a keresztes háborúk idején előítélettel, ellenszenvvel, ellenségesen ítélte meg és el. 8 Iszlámellenessége fényében még feltűnőbb – és túlzóbbnak hat – csodálata, gyakran rokonszenve az arabokénál sokkal véresebb, embertelenebb, pusztítóbb, gyilkosabb tatárok (Tartari) birodalma iránt. Mert velenceiként, olaszként kevésbé ismerte, szenvedte, gyűlölte meg a szörnyű tatárjárást? Vagy mivel a Nagy Kán (Gran Can, Grande Cane 9, Kubiláj (Cublai), elkínaiasodván, „a legkevésbé mongol nagy kán lett”? 10. Netán személyes hálából, sőt „hízelgésből”, mivel „a Nagy Kán szolgálatában” állt ő maga is és „bűvkörébe került”? 11. Akármiért is, így sikerült „európai szemszögből” 12, mégsem fölényesen lenézve-lekicsinyítve, lenyűgöző narrációban bemutatnia a Nyugatnak a Távol-Keletet. Nem a már ismert Közel-Keletet és nem az addigi katonák, hittérítők és követek szemével, hanem új látószögből, egy Európában is új, feltörő osztály, a polgárság, az „új ember”, a „kereskedő” 13 („velencei kalmár”?) szemszögéből. Jelentősen kitágítva ama nyugat-európai horizontot. Lényegében Nyugat és Kelet-Ázsia, Európa és Kína első nagy kulturális találkozását valósítva meg. Hiszékenysége, babonás hiedelmei – melyek „a történetírás atyjától”, Hérodotosztól és az olasz historiográfia kortárs atyjaitól, Dino Compagnitól és a Villaniaktól sem voltak idegenek – nem kérdőjelezik meg korszakos civilizációtörténeti, civilizációs találkozástörténeti nagyságát. És még erősítik is „új Odüsszeusz”-imázsát: hisz a homéroszi Odüsszeusz is mesélt csodalényekről, Szkülláról, Kharübdiszről, Küklópszokról… Marco is hallomásból unikornisokról, egyszarvúakról (orrszarvúakról?), griffmadarakról és hasonlókról. 14 S amik nem kevésbé fantasztikusnak tűnhettek: a Milione számolt be először az európaiaknak kínai nyomtatásról, papírpénzről, szemüvegről, puskaporról… 15 A dantei Ulisse, az Atlanti-óceánon hajózva és sosem látott földet pillantva meg, a reneszánsz-kor Nagy Hajós Felfedezőit előlegezi, a messzi földeket elsőként bejáró és leíró Marco Polo mentalitásában a racionalizmus és az empirizmus előjelei fedezhetők fel.

Ulisse utolsó útját Vergilius tolmácsolásában beszéli el a görögül nem tudó Danténak. Marco Polo „tolmácsa”, írnoka, szerzőtársa genovai közös hadifogságukban a „Messire Marco Polo”-ról egyes szám harmadik személyben író Rustichello da Pisa volt. 16 Együttműködésükről, a Milione szerzőségéről, a társszerződés bizonytalanságairól temérdek tanulmány látott napvilágot. A jelen írás megkíméli az Olvasót a textológiai problémák belvitáitól. Nem is beszélve az olyan képtelenségektől és tudományosan, gazdag szakirodalommal megcáfolt kitalációktól, miszerint Marco Polo nem is járt Kínában… 17 Az előbbieket meghagyja a filológusoknak, az utóbbiakat az „illigistáknak”, a „kitalált középkor” és hasonló tudománytalanságok híveinek. Inkább, befejezésképpen, visszatér kiindulópontjához, egyszersmind előre is tekintve: Marco Polo és Milionéja olyan kulturális „selyemúttal” kötötte össze a homéroszi és a dantei Odüsszeuszt/Ulissét Kolumbusszal 18, Amerigo Vespuccival, Magellánnal, mely távlatosabb volt karavános világutazásánál is. A dantei Ulissét isteni vihar akadályozta meg abban, hogy belépjen a földi paradicsomba. Az „új Odüsszeusz” bejutott az ígéretes földre. Életében negyed évszázad alatt eljutott „a világ végére”, holta után az ismert, az óvilágon túlra is irodalmi halhatatlanságában, egyetemességében.





1 Vito Bianchi: Marco Polo. Storia del mercante che capì la Cina, Laterza, Roma-Bari, 2009, 318., 321. o. [vissza]

2 Bianchi, 321. o. [vissza]

3 Laurence Bergreen: Marco Polo, General Press Kiadó, Budapest, é. n., 445. o. [vissza]

4 Bergreen, 423., 430. o. [vissza]

5 Babits Mihály: Az európai irodalom története (1935), Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, 131. o. [vissza]

6 Bergreen, 425-428. o. Vö. V. Bertolucci Pizzorusso: Genesi e struttura del Milione in Marco Polo Il Milione. Antologia della critica vol. 1. a cura di Rocco Paternostro, Matteo Vallorani, Roberto Venturini, Lithos, Roma, 2009, 195–201. o. [vissza]

7 Madarász Imre: A dantei Ulysses Hübrise és megdicsőülése. Lectura Dantis: a Pokol huszonhatodik éneke in Madarász Imre: „Költők legmagasabbja”. Dante-tanulmányok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2001, 78. o. [vissza]

8 Bergreen, 116., 77. o. [vissza]

9 Marco Polo: Il Milione, Editrice Lucchi, Milano, 1981, 12–13. o. etc. [vissza]

10 Bergreen, 174. o. [vissza]

11 Bergreen, 194., 206., 218., 194–226. o. [vissza]

12 Bergreen, 215. o. [vissza]

13 Bianchi, 326. o.Vö. F. Brunello: Marco Polo, il mercante in Paternostro–Vallorani–Venturini, 295–314. o. [vissza]

14 Bergreen, 254., 385. o. [vissza]

15 Bergreen, 295., 415–416. o. [vissza]

16 Zorzi, 314–325. o. Bianchi, 323–326. o. Paternostro–Vallorani–Venturini, 196–354. o., főleg C. Segre: Titolo e struttura del Milione, 256–268. o. [vissza]

17 Bianchi, 333–339. o. [vissza]

18 Zorzi, 352. [vissza]



Szántó Piroska: Velencei gondolák

VISSZA

SZEPES ERIKA

Vallomás az írás hatalmáról

Sebők Éva: Egészen sötét című könyvéről

Gazdag nyelv a magyar. Ha élünk bő lehetőségeivel, akkor egy nagyformátumú alkotás minősítésénél két szót is használhatunk: teljes és tökéletes. Pedig a kettő nem azonos: a teljesség a mű tartalmi gazdagságát jelzi, a tökéletesség a kivitelezés minőségét. Sebők Éva regényénél nem kétséges: mindkettőt használhatjuk, sőt kell is használnunk. Mert ennek a műnek a teljessége egész világunk teljessége, térben és időben egyaránt kiterjesztve, méghozzá úgy, hogy semmiféle fogódzót nem ad a szerző arra nézve, hogy mikor és hol játszódik ez a nagyregény. Mert a műfaja kétségtelenül regény: van főhőse – több is, erről később –, vannak a jelenben előre haladó eseményei, amelyeknek okait a múltban véli feltalálni, és vannak még meg nem valósult, de sejthető jövőbeli következményei, amelyekre a múlt és a jelen egyaránt figyelmeztet. Ha erre az időbeli teljességre figyelek, azt mondhatom: a regény egyik főszereplője az IDŐ, amely mindnyájunk legfőbb és legyőzhetetlen ellensége. Az egyik legracionálisabban gondolkodó ógörög filozófus, Hérakleitosz ezt a bölcs tételt állította: „Legbölcsebb az idő, mert mindent feltár”. Arisztotelész, akit szokás a legnagyobbnak tartani, Platónra hivatkozva, ellentmond neki: „az idő nemcsak feltárja a dolgokat, hanem feledteti is.” Számomra – és Sebők Éva számára – Hérakleitosz felfogása a rokonszenvesebb, mert a megőrzés, ráemlékezés és hagyományozás folyamatából az ember, az emberiség nemcsak gazdagabb, de bölcsebb is lesz. Platón szerint mi csak idő-kópiákat ismerhetünk, mint ahogy mindennek csak a kópiáit ismerhetjük, hiszen az eredeti, az idea, rejtve marad.

Hogy miért merülök le egészen ebben a fejtegetésben egészen az ókorig? Mert Sebők tudja, hogy az emlékezés és felejtés folyamatairól folytatott vita ma is él a magas szintű elméletben is. Nem véletlenül kerülnek bele világa ellenszenves tudományának képviselői közé az amnéziánusok, akik felejttetik a múltat: értékeit, műalkotásait újabb, értéktelenebb hordalékokkal takarják el az utódok tekintete elől. Sebők értékmentés-küldetése lényegét tekintve Hérakleitoszra megy vissza.

És az értékmentés, emlékezés, rá- és felismerés, álmodás mind megannyi eszköz arra, hogy megőrizze műve – és a világ – számára az IDŐT. Pedig érzi ennek reménytelenségét, hiszen a regény a VÉG szóval kezdődik. Egy mű, aminek első szava a VÉGE. Mint egy önfarkába visszatérő Uroborosz-kígyó, az IDŐ egyiptomi szimbóluma. A mű cselekménye azért – tartva magát a regény szabályaihoz – a valódi vég felé halad, vége a szereplők világának, és vége a főszereplő látásának – tehát értelmes életének. Mert amit láthatna, az annak a világnak a vége. Hiába fohászkodik utolsó szavaival a főhős: „Világ, könyörülj rajtam!…” – az Idő azt a világot már felemésztette.

De nemcsak az absztrakt és a vele ellentétes tulajdonságú megélt idő a főszereplője ennek a regénynek, hanem mindazok, akik az idő jelen szeletében benne élnek, akik emlékeznek az átélt múltra, és tervezik a jövőjüket – a regény utolsó mondata értelmében – hiába.

Hogy az átélt-megélt világ teljes lehessen, a benne élőknek az emberiség legalább két alapvető típusát kell megtestesíteniük, hogy a világot vezérlő két alapvető erő, a dichotómia (kétosztatúság) képviselve legyen. (A biológiai, természeti stb. dichotómiákról itt most ne essék szó.) Ha az emberiség első emlékeiben keressük az emberi-szociális-társadalmi kétosztatúságot, számtalan példa akad rá az Ótestamentumban vagy az antik mitológiákban. Ez a primér dichotómia jelentkezhetik jó és rossz ellentétében (Káin és Ábel, Dávid és Góliát), jelentkezhetik képességbeli különbségekben, mint a görög mítoszban az előrelátó Prométheusz és a későn kapcsoló Epimétheusz, a furfangos Odüsszeusz és a csak testi erővel rendelkező, „átverhető” harcosok, de ott van a kettőződés a római mitológia születésénél, a kezdeményező Romulus és az utánzó Remus ikerpárosánál (a magyar mitológia testvérpárjai ismertek: Hunor és Magor, Attila és Buda). Nem ritka egyébként az egy személyben jó és bosszuló istenalak sem: a fényes Apolló, a Múzsavezető és a dögvész ura az Iliaszban. A múltra emlékezés – megőrzés-átadás a görögök óta él, és máig él az írókban – a nagyon jó írókban – az a késztetés, hogy szerzett tapasztalataikat, tudásukat, amit előttük feltárt az idő, megosszák feltételezett olvasóikkal.

Mert Sebők Éva világa dichotomizált, a kül- és belvilág okozta szembeszegülések és – főként – az elkülönülten élők különféle lakóhelyeinek adottságai szerint különböző életformák közt élők kétféle világa ( nyilván egy fölöslegesen aprólékos felsorolásban számtalan különféle világ létezhet) az a terep, ahol Sebők a két archaikus-örökölt alapformát teremti újjá: a realista, a világ törvényszerűségei szerint jól tájékozódó életet élő kézműiparos-gyárigazgató Imrét, illetve az álmodozásra, transzcendenciára, a mítoszban lebegésre hajlamos művész típusát, a zenész Rafaelt. Nem véletlen, hogy e két típus két különféle településszerkezetben lakik, a realista, evilági Imre a Gócban, aminek jellegzetességei a fővárosnak felelnek meg, a művész Rafael a Városban, ami inkább egy kisváros, vidék sajátosságait mutatja.

Imre és Rafael világa lényegileg különbözik: Imre, a realista, valós betegségben szenved (szemidegsorvadás), aminek reális végkifejlete a megvakulás; Rafaelnek, a művésznek lelki betegségei vannak: önértékelési zavarok, félelmek, kisebbrendűségi komplexusok, önhibájából bekövetkezett szerelmi csalódások, boldogsága pedig egy mítosz („amikor nagyzenekar tagja lehettem, majd elszálltam”). Mindkét főszereplőhöz tartozik család, igen népes, családfájuk követhetetlen ágbogaival, de a sors, az IDŐ vezérelte jövővonalak mindkét családnál egyfelé vezetnek: a pusztulásba.

Hiába rejti a mű a mítosz jótékony fátyolába a kort, amelyben a szereplők vergődnek, évszám nélkül is pontosan meg tudjuk határozni, mikor és hol járunk. A regény kezdő motívuma a végig ismeretlenül maradó eltávozott – és továbbra is mindvégig távolmaradt – Tamás telefonhívása: elutazott és nem tud visszajönni. Ez nem a szabadság korszaka. A szereplők, mindkét oldalon információhiányban szenvednek, mert az egyetlen napilap is megszűnt, az egyetlen, előfizetéses hetilap, a híreket az utcán a Fronthatalom alkalmazottai megafonokon keresztül árasztják. Kijárási tilalmat hirdetnek. A szelíd lelkű Rafaelt besorozzák, jelleme nyilván ezért változhat meg annyira, hogy beszáll egy késpárbajba, amelyben mindketten megsebesülnek. A gyerekeket elválasztják szüleiktől, és zárt közösségekben „nevelik” őket – a „művelt pedagógus-közeg” előzményként hivatkozik is Spártára. Az így közösségbe kényszerített gyerekek egyik jó „programja”, hogy kivégzéseket kell végig nézniük. Hogy mind beleőszültek? A nevelés hatásosságát bizonyítja.

Tamás nem jöhet haza – egy későbbi eljárási fokozatban már nem is telefonálhat – munkahelyét elveszíti, vissza sosem veszik. Nővérének, Sacinak ki kell adnia a lakrészét, de nem is ez éri nagy bajként, hanem hogy letartóztatják és le is kell ülnie valamennyit a büntetéséből. Miért? A bűnös ne kérdezzen.

A két családon kívüli külső világban dúl az atrocitás: tömegtüntetések, az évszázadok óta méltósággal ünnepelt Halottak Napja helyett beiktatják az Élet Napját, amit össze kell kötni a választásokkal. A tömegrendezvények a stadionok környezetében zajlanak, éltetik Dánt, a Fronthatalompárt vezérét. Ez a párt oly hatalmas, hogy vezetői még működő intézményeken belül is területeket különítenek el maguknak: így könnyebben és jobban lehet megfigyelni és ellenőrizni. Emberek állását szüntetik meg, félelemben tartanak mindenkit. Intézményeket olvasztanak egymásba, folyik a központosítás. De persze tömeget mindenhová lehet szervezni, és a tömeg élteti Dánt.

A két külön világ, a Góc és a Város kezd összefonódni, azonos szörnyűségek történnek velük és bennük: fallal zárják körül a városokat, robbanások történnek, amelyek következtében repedések támadnak, majd omlani kezdenek a falak, végül egész házak omlanak össze. A két család és az általuk képviselt teljes világ egyformán tart a katasztrófa felé, és ugyanide vezetnek a személyes emberi sorsok is. Rafael megroppanása, Saci idegösszeomlása, Achilla néni halálra készülése a Matróna ünnepen egy káprázatosan nagyszerű szertartással, majd a legfőbb tragédia is bekövetkezik: a realista világ főhőse, Imre megvakul. Ő kiált segítségért a kötet végén, és vakon is látja, hogy segítség – nincsen.

Sebők Éva világa nyilvánvalóan a mi világunk, még ha szóhasználatával mágikus ködbe borítja is az eseményeket – nehogy véletlenül ráismerjünk! -, de ez a mágikus köd átlátszó mítoszképzés: ez a mítosz a mi jelenünk, helyszíneinek szereplői mi vagyunk. Az idő és a tér teljessége áll előttünk.

De beszélnünk kell még a másik minősítésről, a tökéletességről is. Sebők Éva ezt a különös, disztopikus regényt – hogy rossz érzésünket csökkentse, vagy talán épp, hogy ellenpontozza? – a szépség felkeltésére alkalmas írói-költői eszközökkel díszítette fel. Az első, a legfeltűnőbb jelenség az a szeretet, ahogyan szereplőit életre kelti. A korántsem Adónisz-külsejű, félvak Imre józan, ügyes és érzelmekkel teli lény, aki nem győzi – kicsit butuska, de kedves, gügyögő, gömbölydeden nőies – feleségét becézgetni. És ebben van egy rendkívül érdekes, egyedülálló, Homéroszig visszautaló megoldása: Imi állandó jelzőkkel (epitheton ornansokkal) halmozza el a feleségét. De nemcsak úgy fantáziátlanul, mindig ugyanazzal a jelzővel! Nem! Imre hangulatának megfelelően váltogatja ezeket a minősítéseket: „Iru, aki nekem törzskönyvezett, hites feleségem”, „Iru, aki állandó státusban a hitvesem”, „Iru, aki úgyis mint a hétköznapok gyöngye” stb. Hasonló jelzősort kap kettejük közös gyermeke, Lurkó, akinek már a beceneve is a családi mítosz része. Lurkó tipikus elkényeztetett gyerek, akinek gyermeknyelvi humorát Sebők tökéletesen imitálja: „Követelem, hogy nem kell vacsi.” Éjszakai hisztériáit a család mitikus meséivel lehet csak lecsillapítani; ezek a mesék olykor véletlenül kiejtett szavakból szövődnek történetté (Suriburi hercegnő meséje). A női nyelvet dajkanyelvként alakítja Sebők: Iru és Dodó mama is, épérzésű olvasó számára nevetségesen gügyögnek. De ez a gügyögés tökéletesen illik Iru gömbölyűségeihez és repkedő szőke fürtjeihez.

A díszítő jelzőkön kívül mással is tud varázsolni Sebők: szinonimahalmozással, amelynek a célja, hogy fátyol mögé rejtse az igazi szót. Szómágiát végez. Tamás – mai nyelven szólva – emigrált. Ez Sebőknél így hangzik: „Tamás elutazott, eltűnt, letűnt, felszívódott, átszökött az Elérhetetlen Birodalomba.” Ezek az eufemisztikus elnevezések is a mítoszképzés eszközei, felsorolhatatlanul sok van belőlük, érdekesek, megmosolyogtatók, a dolgok fájó élét tompítják.

A világ tökéletességének megalkotásához – az eddigiek alapján – hozzátartozik a korábbi kultúrák beépítése, a megőrzés, átadás szándékával. Az intertextualitásoknak ezek a rejtett fajtái szinte belesimulnak a saját szövegbe, így egy Dino Buzzatti utalást csak az érzékelhet, aki az eredeti művet olvasta: amikor Imre élete utolsó tartózkodási helyére, a Lorgnette Lakba kerül, kezdetben a legmagasabb szintre helyezik, ahol a viszonylag még jó állapotban lévők vannak, majd onnan egyre lejjebb kerülve érti meg, hogy az ő élete a vége felé tart. A kép, a csökkenő kórházi emeletekkel, Buzzattinak A hetedik emelet című regényéből való átvétel: örültem neki, mert Buzzattit érdemes felfedezni, ha egyre inkább halad az irodalom a disztópiák felé.

Sok szépség van még az emlékek felidézésének tárgyaiban: fiókok, gyermekszobák, fényképek, könyvek – mind-mind a múlt darabjai, amelyeket meg kell őrizni a házomlások, a bombázások, a tűzvész közepette is, mert belőlük vagyunk. Ennek a gondolatnak szép megvalósítása még a Régiségek Boltjának leírása.

Az emlékek és az álmok keveredhetnek, sőt ebben a mágikus világban személyről személyre öröklődhetnek. Rafael és Hermin szerelme idején Hermin kihajolt a korláton, hogy imádottja után nézzen. Rafael és Hermin – a lírai világ. És a mítosszá vált kép átszármazik Imrére is, ahogyan kezd ő is kicsöppenni a realitások világából, és így éli meg ezt a jelenést: „Hermin lenézett rá a korlátról, kerek, holdarca volt, és feljött az égre.” Gyönyörű lélektani pillanat: az érzelmek hasonlósága azonos mitikus képet generál.

A teljes világ tökéletes szépségéből nem hiányozhatnak a szép tájak, tájleírások sem. Egy táj – vagy álombeli táj – a tenger végtelenje Rafael hangulatának és koncert termi bemutatkozásának előestéjén; vetekszik a legszebb tájleíró költeményekkel. Rafael, a művész ezeknek a mesébe illő tájaknak a látója, ő képes észlelni azt, ami mellett más elmegy. Amikor ködöt lát a folyóparton, belső monológban így gondolkodik: „…itt van valahol a világ közepe. A misztikus part. Létezik ilyen a világegyetemen?” – holott Sebők tudja, hogy a görögök a Delphoiban lévő Omphaloszt tartották a világ köldökének. Nem véletlenül van ilyen látomása Rafaelnek: előkészítése ez Imre teljes megvakulásának. A vakok tudják, hogy nem azonos vaknak születni vagy vakká válni. Utóbbinak van fogalma színekről, formákról, arcokról. És ismét jön egy vigasztaló múltidézés: az ókori jósok feláldozták a szemüket, hogy ne vakítsa el őket a jelen látása, hogy csak a jövőbe tudjanak látni.

Ennek a regénynek a végkicsengése nem afelé mutat, hogy belelátunk a jövőbe. Imre betegsége, megvakulása nem áldozat a jövőbelátás oltárán. Csak pusztulás. Amiként pusztul Sebők Éva egész teljes és tökéletes világa. Pedig oly szeretetre méltó hősök lakják be, oly sok emléket és tudást lennének képesek továbbadni. Talán éppen a szeretetmegnyilvánulások és a szép képek segítenek majd megőrizni mindazt, amit ez a regény hozott nekünk. (Sebők Éva: Egészen sötét, Napkút, 2024)



Vajda Júlia: Kettős portré

VISSZA



Kádár Béla: Kék-sárga kompozíció

VISSZA

mérleg


FERBER KATALIN

Németország és Japán

Közhelyként „tudott”, ismert tény, hogy a második világháború kataklizmája és a két atombomba ledobása után Németországnak és Japánnak egyaránt (a jog alkalmazásával) felelnie kellett háborús tetteiért.

Ebben minden szövetséges (győztes) ország vezetője egyetértett, s az 1950-es évek közepéig a jogi eljárások mindkét országban, ha ellentmondásosan is, de lezajlottak. A felelősségre vonások hiányai, vagy azok elmaradása szintén közismert, így felesleges ezt részletezni.

Kevesen tudják azonban, hogy a hidegháború kezdetekor (1948) az Amerikai Egyesült Államok kormánya már nem a háborús bűnösök felelősségre vonását tartotta mindkét országban a legfontosabbnak, hanem a német náci és a japán fasiszta vezetők alkalmazását a német és japán gazdaság újjáépítésében.

A két ország gyors helyreállítása, gazdasági és pénzügyi stabilitása feltétele volt ugyanis az amerikai gazdaság növekedésének. A pénzügyi stabilizációt Japánban és Németországban ugyanazon amerikai bankár „tanácsai” alapján hajtották végre.

A német náci időszakban vezető állami pozíciókat betöltő szakemberek többsége folytatta szakértői munkáját a háborút követő újjáépítésben, s ugyanez történt Japánban is.

Mindennek indoklása közismert: nem volt más szakember, mint a korábbi háborús időszak gárdája. Konrad Adenauer német kancellár megfogalmazása szerint: „mindaddig a piszkos vizet kell használnunk, amíg nem érkezik meg a tiszta.” Sokáig, több mint két évtizedig természetesen nem érkezett „tiszta víz”.

Az egymást követő japán kormányok gazdaság-és pénzügypolitikáját egyaránt a japán birodalom egykori vezető szakemberei irányították. Ennek kiemelkedő, mert szélsőséges példája Kisi Nobuszuke, aki technokrata képzettségével egyik rettegett vezetője volt a gyarmatosított Mandzsúriának, majd amerikai javaslatra 1957-ben Japán miniszterelnöke lett.

Unokája, Abe Sinzó, Japán történelmének leghosszabb ideig hivatalban levő, 2022-ben meggyilkolt miniszterelnöke politikai példaképe éppen anyai nagyapja, a náci Kisi Nobuszuke volt, s ez nagy mértékben hozzájárult Japán politikájának a szélsőjobb irányába való elmozdulásához.

A szakmai tapasztalat tehát mindenek fölött állt. Japánban ezt Németországhoz képest nyíltabban fogalmazták meg egykori kormánytagok. A tényleges háborút elvesztette az ország, tehát a világgazdasági háború megnyeréséért kell küzdeni, s ennek legfőbb garanciája a háború évei alatt vezető szerepet betöltő szakemberek mozgósítása.

A két ország jóvátételi kötelezettségei

A német háborús jóvátételi fizetéseknek hatalmas irodalma van, s bár a japán jóvátételek történetéről kevesebb az információ, a két ország jóvátételi kötelezettségeiről hiteles képet kaphat a téma iránt érdeklődő.

A német eset kiemelkedő: köztudott, hogy a holocaust túlélői, illetve leszármazottaik részére a német állam jóvátételt, illetve kártérítést folyósított. Ismert a feltárt elrablott műkincsek, pénzösszegek visszajuttatása is. Legutóbb a kényszermunkára elhurcolt, a német birodalom területén dolgoztatottak még élő rokonai kaptak kártérítést. Végül nem feledkezhetünk meg az egyik legfontosabb nürnbergi törvényről: az emberiség elleni bűntettek sohasem évülnek el.

Japánban ez utóbbi törvényt nem alkalmazták egyetlen háborús bűnösre sem. A szigetország változó kormányainak mindegyike egyetértett azzal, hogy Japán a két atombomba áldozataként, súlyosan megfizetett rémtetteiért.

Egyéneknek a japán kormány sohasem fizetett sem jóvátételt, sem kártérítést, elrablott vagyontárgyakat nem szolgáltattak vissza, mert ezt a japán jóvátételi kötelezettségeket rögzítő San Francisco-i békeszerződés (1952) nem írta elő. Ez jelentős különbség a két ország háború utáni pénzügyi kötelezettségei tekintetében.

A német jóvátételi folyamatnak ugyanakkor vannak gyenge pontjai: Németország nem nyújtott kártérítést azoknak a holocaust túlélőknek, illetve azok hozzátartozóinak, akik nem a német birodalom területén szenvedték el a nácik rémtetteit, illetve akik a kapituláció után alkotott törvények szerint nem voltak jogosultak kártérítésre, például a szintik.

Japán az 1952-ben San Francisco-ban aláírt békeszerződés alapján teljesített jóvátételt, de csak országoknak, így sem a japán birodalom területén elvett javakat, múzeumokból elrabolt tárgyakat, sem pedig az egyének kifosztásából származó jelentős értékű vagyonokat és készpénzt nem adta vissza eredeti tulajdonosainak, illetve azok utódainak.

Németország kiemelkedő „jóvátétele” azonban nem e területen zajlott, s zajlik ma is. Az új izraeli állam alapítása után Németország volt a legjelentősebb támogatója Izraelnek, pénzügyi, gazdasági és katonai tekintetben egyaránt. E támogatás természetesen nem vette figyelembe azt, hogy az új ország olyan területen jött létre, ahonnan el kellett távolítani a palesztin lakosság nagy részét. Izrael német támogatása nemcsak az USA, de a német kormány érdeke is volt. Izrael jelentős és rendszeres támogatása ugyanis azt is jelentette (s most nem a holocaust áldozatainak folyósított kártérítésről van szó, vagy az Izraelnek nyújtott jóvátételi fizetésekről), hogy Németország ezzel (is) bizonyította: véglegesen szakít a náci rezsim ideológiájával és gyakorlatával. Ez segítette döntően Németország visszafogadását a nyugati országok közösségébe.

Adenauer és Ben Gurion, a két ország vezetője írta alá a jóvátételen kívül a további német gazdasági pénzügyi és katonai segélyek folyósítását az új izraeli államnak.

A múlt század ötvenes és hatvanas éveiben a német államapparátus szakembereinek jelentős része a hitleri időkben is hasonló szakmai tevékenységet végzett, csak a célok változtak. Németország konszolidációja, gazdasági és pénzügyi stabilizálása a gyakorlatban ugyanazokkal a szakemberekkel zajlott, akik Hitler német birodalmi elképzeléseit gyakorlati javaslatokká varázsolták. Erre talán az egyik legjobb példa Hjalmar Schacht, Hitler bankára, akinek nevéhez fűződik a pénzmozgás nélküli, úgynevezett klíring rendszer kidolgozása. Ezt a rendszert a későbbiekben a Szovjetunió vezette KGST is használta, kevés módosítással. Hjalmar Schachtot felmentette a nürnbergi bíróság.

Ennél azonban sokkal jelentősebb Hans Gobke tisztsége, aki tíz éven át volt (1953-1963) a (nyugat)német kormány vezető tisztségviselője, s Konrad Adenauer kancellár jobbkeze. Levéltári anyagok bizonyítják, hogy az izraeli államnak nyújtott pénzügyi és katonai támogatás tényleges lebonyolítását Adenauer ahhoz kötötte, hogy Hans Gobke neve nem merülhet fel az Izraelben tartott Eichmann-perben. Ez az „árukapcsolás” morálisan egyáltalán nem, kizárólag gyakorlati szempontok miatt indokolható. Gobke ugyanis jogászként egyik legfontosabb előkészítője volt a zsidóság felszámolását célzó törvényeknek. Franz Josef Strauss, aki a Wehrmachtban teljesített szolgálatot a második világháborúban súlyos sérüléséig, 1945-től politikai pályára lépett, s a különleges ügyek minisztere lett Adenauer kabinetjében, majd Bajorország miniszterelnöke lett.

Az Eichmann-per Gobke nevének említése nélkül lezajlott, Izrael pedig az ítélet kihirdetése után megkapta az ígért kölcsönt és fegyvereket, hadserege kiépítéséhez.

A nácik tehát mindkét ország véleménye szerint eltűntek az NSZK-ból – legalábbis az 1952 óta működő szövetségi és támogatási rendszer ezt igazolta.

Az Eichmann-per idején ugyanis megindult a hatékony, és a nyugat-európai országok többsége számára vitathatatlan fordulat: számukra az arab térség lett náci. Ennek egyik indoka az volt, hogy e térségbe rengeteg német tudós menekült, továbbá az, hogy sem Izrael, sem pedig az NSZK vezetése nem értett egyet az egyiptomi politikai változásokkal. Így lett számukra Nasszer a Nílus Hitlerje és „az arabok” a nácik támogatói. A Szovjetunió és a szocialista blokk ezzel szemben az arab világot támogatta.

Nem nehéz a mai olvasónak belátni, hogy miközben a német vezető tudósok nagyrészt az Amerikai Egyesült Államokba távoztak, hogy ott segítsék az amerikai haditechnika fejlesztését, valamint a nukleáris energia népszerűsítését, a közvélemény tudatos manipulálásának eredményeként a nácik helyébe az „arabok” léptek, s az arab világ egyhangú, nyugati elítélése végső soron nem pusztán Izrael állam agresszív területszerző háborúit tartotta igazságosnak, de minden ezt megkérdőjelező, vagy bíráló véleményt antiszemitának minősített – úgymond – az antiszemitizmus a német-izraeli, máig tartó szövetségi kapcsolattal megszűnt.

Németország 1965-ben diplomáciai értelemben is visszakerült a nyugati országok egyenrangú tagjaként a demokratikus közösségbe, aminek legfőbb bizonyítéka Németország NATO tagsága volt. Ezzel a lépéssel véglegessé vált, hogy a Német Szövetségi Köztársaság jó útra tért, felszámolta a súlyos hitleri örökséget, melynek legfontosabb nemzetközi bizonyítéka Izrael gazdasági, pénzügyi és katonai támogatása volt, s az ma is.

Hogy az NSZK és az NDK egyesülése után miért éledt újjá a szélsőjobboldali, etnikai tisztogatást hirdető és antiszemita mozgalmak sora az új Németországban, annak okai éppen az antiszemitizmus sajátos német felszámolási módszerében lelhetők fel. Izrael és Németország viszonya tehát a kölcsönös függés, mert Németország emlékezet-kultúrája korántsem lenne elegendő a német gazdaság Európában betöltött vezető szerepéhez, s az USA „európai képviseletéhez”.

Japán

Japán domináns, csaknem hegemón gazdasági és pénzügyi szerepe a kelet-ázsiai térségben egyértelmű volt. Mivel önálló hadiipar kiépítését tiltotta az amerikai megszálló hatóság szakemberei által írt új alkotmány, kevéssé ismert megállapodás jött létre Japán és az USA között. Az amerikai katonai bázisok állandó japán jelenléte volt az ára annak, hogy Japánban az USA még ideiglenesen sem tárolhatott nukleáris fegyvereket.

Kétségtelen, hogy az USA, mint a Japánt egyedül (a többi győztes hatalom részvétele nélkül) hét évre megszálló hatalom, nem sokat értett a japán gazdasági és pénzügyi intézmények működéséből, s teljes értetlenséggel elemezték szakértőik a hatalmas, szakképzett állami bürokráciát. A gazdasági és politikai demokrácia amerikai képviselőinek meggyőződése volt, hogy reformokkal Japánt is a demokrácia Amerikában bevett útjára lehet terelni, s felesleges az államapparátus nagy részének működése.

A roosevelti New Deal eszméin és gyakorlatán felnőtt amerikai szakértők szerint az állami „beavatkozás” annak alkalmazásakor teljesen felesleges volt, holott valójában a New Deal nem volt más, mint állami eszközrendszer a gazdasági világváltás szociális következményeinek enyhítésére.

Az amerikai megszállók szakértői szerint Japánban minden háborús intézményt véglegesen meg kellett szüntetni, a japán társadalmat meg kellett tanítani a demokráciára, s a „feudális intézmények” helyett demokratikus intézmények létrehozása van szükség. Hiába bocsátottak el azonban csaknem százezer állami bürokratát, többségüket a megszállás után a már független japán kormány újra alkalmazta. Ideiglenesen ugyan feloszlatták a megszállás éveiben legfontosabb és rettegett belügyminisztériumot, de az alkalmazottak többsége a később világhírűvé vált ipari és kereskedelmi minisztérium alkalmazottja lett. Ők voltak a japán gazdasági „csoda” megalkotói.

A japán stabilizációs, majd gazdasági újjáépítési koncepcióját ugyanaz a szakmai gárda végezte, amely a harmincas években kidolgozója volt a japán birodalom hadigazdálkodási terveinek. A háborút követően hozzájuk csatlakozott a néhány, kiemelkedő tudással rendelkező baloldali (társadalomkritikai szemléletéről híres) csoport is, amelyek tagjainak egy része „vörös”, azaz kommunista volt a harmincas évek egyre szörnyűbb politikai rendszerében, ám nézeteik, 1945 utáni javaslataik kivétel nélkül ennek ellenére megvalósultak mind a japán gazdasági helyreállítás, újjáépítés, mind pedig a gazdasági növekedés ösztönzése területein. Az ő tapasztalataik (Mandzsúriában, a kísérleti gyarmaton) nélkülözhetetlenek voltak a gazdasági csoda megteremtéséhez. Javaslataik egy része a szovjet ötéves tervek alapos tanulmányozásának eredménye volt, a másik része pedig annak belátása, hogy a liberális piacgazdaság korszaka már nem tér vissza. Az állam aktív, piaci logikával történő irányító, szabályozó tevékenysége mind a háború évei alatt vezető pozícióban levő szélsőjobboldali technokrata szakemberek, mind pedig a szociáldemokrata szemléletű, vagy épp baloldali társadalomtudósok számára magától értetődő volt.

Japán, az amerikai „biztonsági ernyő” védelme alatt az ázsiai, ausztrál és holland kormányoknak fizetett jóvátételen kívül nem kötelezte el magát további segélyek folyósítása mellett, s különösképpen nem Kínának, ahol 1931 és 1945 között abszolút és relatív értelemben elkövetett legsúlyosabb rémtetteik, rablásaik semmilyen módon nem kerültek kompenzálásra mind a mai napig. Becslések szerint – bár nem a statisztikák a rémtettek igazi kifejezői –, csaknem tíz millió kínai állampolgár vesztette életét a japán katonai megszállást követően, 1931 és 1945 között Kínában. Bár hasonlóan a többi ázsiai országhoz, Kína jóvátétele is kormányszíntű megállapodás keretei között zajlott, a kényszermunka, a katonai kényszerrel létrehozott „kényelmi szolgáltatások” (ingyenes és tömeges prostitúció) áldozatai semmiféle kártérítést nem kaptak, sem egyénileg, sem csoportosan. Fél évszázaddal a háború után a japán kormány biztatására „magánalapítvány” folyósított némi kártérítést az egykori kényszerprostitúció áldozatainak, de ezt a károsultak nem fogadták el.

A két nagyhatalom „jóvátételei” között volt azonban egy fontos hasonlóság.

Németország Izraelnek nyújtott jóvátétele, segélyei, egyéb támogatásai a német iparágak termelésének fellendülését eredményezték. Nem volt ez másként Japánban sem, ahol a jóvátételi fizetések kizárólag japán áruk behozatalát jelentették mindegyik, a háborúban károsult ország számára. (Ez a fogadó ország számára kötelező volt.) Mind a német, mind a japán gazdaság – paradox módon – ennek köszönhette a háborús pusztítások utáni gyors helyreállítást, (ha most eltekintünk az amerikai, nyugat-európai országoknak nyújtott Marshall segélytől). E jóvátételi konstrukció biztosította mindkét vesztes ország nemzetközi piacainak bővülését.

Mindkét ország kormánya a meglehetősen szigorú (amerikai) költségvetési szabályok ellenére saját nagyvállalatainak jelentős kompenzációt folyósított háborús veszteségeik miatt. Végül, de nem utolsó sorban, az USA döntésének köszönhetően igen sok német kiemelkedő tudós, mérnök és technikus menekült az Amerikai Egyesült Államokba. A CIA elődje a Gemkapocs művelet (Operation Paperclip) keretében több mint 1600 német szakembert menekített ki a háborút követően. Sokuk hamis útlevéllel távozott az Amerikai Egyesült Államokba. Az USA kormánya arra hivatkozott, hogy a náci német kormányt szolgáló kiemelkedő tudósok fognak segíteni az amerikai rakéta- és űrhajó programok kidolgozásában, melyek a hidegháborúban rendkívüli szerepet játszanak a Szovjetunió elleni esetleges háborús konfliktus esetén. Közöttük az egyik leghíresebb volt von Braun, aki nagymértékben hozzájárult az amerikai rakéta- és űrhajó program sikereihez.

Japán esetében másként történt az eljárás: mindaz a sokféle kémiai fegyver (méreg) melyet a háború évei alatt a Unit 730 nevű titkos laboratóriumokban a japán kutatók élő embereken kipróbáltak, ingyenes átadásra került az amerikai katonai vezetés számára. Cserébe sem a titkos laboratóriumban folytatott kísérletek és azok áldozatai, sem az ott dolgozó japán tudósok adatai sem kerültek be a háborús bűnösök Tokióban tartott pereit előkészítő anyagba. Japán esetében a kommunista Kínával szembeni konfliktushelyzet volt az, indok, s mert Japán – hasonlóan Németországhoz –, az amerikaiak által írt alkotmány 9. paragrafusa értelmében nem fegyverkezhetett, a védelmi feladatot – csapatai állomásoztatásával – az USA látta el. (A helyzet mára már megváltozott.)

A japán titkos laboratóriumokban kísérleti célokra készült vegyi anyagok (mérgek) egy részét az USA hadserege a koreai háborúban használta először, majd a vietnami háborúban ismét. Japánban néhány politikai ambíciókat dédelgető, rendkívüli befolyással és vagyonnal rendelkező személy pedig a CIA megalakulását követően – rendszeres fizetség ellenében – a CIA ügynöke lett. Közülük két politikus is döntő szerepet játszott Japán első atomerőművének törvényi előkészítésében.

Janus arcú szakértelem

Van-e helye a morális mércének az államapparátus szakemberei esetében?

E kérdés látszólag banális, hiszen a szakma „steril”, politikai nézetektől független gyakorlat, így nincs helye ebben az esetben a moralizálásnak.

Azonban a kérdés másként is megközelíthető.

A tudósok, akik közvetlenül háborús célokra fejlesztettek ki repülőgépeket, robbanó anyagokat, tengeralattjárókat, speciális, egyetlen bevetésre tervezett, egyszemélyes (kamikaze) repülőgépeket és torpedókat, pontosan tudták, hogy munkájuk eredménye mi lesz.

Más azonban a helyzet a szakképzett vezető, államapparátusban dolgozó, a gazdaság- vagy pénzügypolitika egy-egy területén tevékenykedő szakemberek esetében. Elítélhető-e (nemcsak büntetőjogi, de morális értelemben) az, aki a hazája háborús felkészülését saját koncepcióival és javaslataival segíti? Van-e bármilyen mérce, amely objektívan, vagyis személyek iránti elfogultságok nélkül képes „mérni” a gazdasági és pénzügyi intézkedések káros hatásait a társadalom különböző csoportjaira?

Természetesen éppen ezért mind a japán, mind a német gazdaság háború utáni „reformjai” különös hangsúlyt fektettek a társadalmi igazságosság biztosítására. A (nyugat)német szociális piacgazdaság intézményeinek létrehozása, valamint a japán társadalom szociális ellátásának kiterjesztése ezt a célt szolgálta. Az újjáépítés, valamint a gyors gazdasági növekedés mindkét országban a hadigazdaság más eszközökkel és intézményekkel történő folytatásának köszönhető. A náci fajmegsemmisítő ideológia egy évtized alatt „eltűnt”, Japánban pedig már nem a japán etnikum felsőbbrendűsége, hanem nemzetközi gazdasági fölénye határozta meg a japán identitástudatot.

Mindkét országban megszűnt tehát a náci, faji ideológián alapuló gyakorlat veszélye.

A német és japán láthatatlan restauráció

Számos, rendkívül fontos különbség van a két ország eszköztárát és intézményei tekintve abban, miként maradt meg a fasiszta örökség mindkét társadalomban.

Az „emlékezet-kultúra” Németországban annak a koncepciónak a társadalmi tudatba való bevésése, hogy a náci, fajelméleti gyakorlat, illetve annak felélesztését szolgáló politikai mozgalom és párt még egyszer – várható súlyos és azonnali jogi szankciók nélkül – nem létezhet Németországban.

Japánban, köszönhetően annak, hogy az amerikai megszálló hatóságok érintetlenül hagyták a japán társadalom legfontosabb intézményét, a császárságot, mely a japán identitás meghatározója, a némethez hasonló emlékezet-kultúra sohasem létezett a szigetországban. Ennek egyik veszélyes és hosszú távú következménye az lett, hogy a japán politikai rendszer egésze valójában sohasem demokratizálódott, az egymást követő kormányok többsége szélsőjobboldali nézeteket vallott és ennek megfelelő gazdaságpolitikát érvényesített, s kezdetben érintetlenül hagyta a szélsőjobboldali, a háborús kapitulációt ellenző csoportokat, majd Japán gazdasági fénykorában a követeléseik egy részét integrálta saját politikájába, például a történelem oktatás területén. Japánban tehát kizárólag „békekultúra” létezik, bár ezt is ellenzik az említett szélsőjobboldali csoportok. (Itt, terjedelmi okok miatt most arról nem lesz szó, hogy ebben milyen szerepet játszott 1945 augusztusában az amerikai két atombomba ledobása.)

Németország (s a továbbiakban Nyugat-Németország 1989-ig) Izrael állam támogatásával tért vissza a nyugati országok közösségébe, aminek két súlyos következménye volt és van. Az egyik, a náci időszak szakmai és politikai vezetőinek átmentése a békekorszakba, ami látszólag lényegtelen elem, valójában azonban ez biztosította, hogy a szélsőjobboldali, náci, faji ideológia megmaradjon a társadalom rejtett szegmenseiben, s elegendő volt egyetlen nem német etnikai közösség léte (a török etnikum) Németországban ahhoz, hogy ezek a szervezetek célt találva, újjáéledjenek.

A másik, a német társadalomra nézve súlyos következmény a két német terület és rendszer egyesülése után az volt, hogy a volt NDK társadalma a nyugati terület társadalmával nem vált egyenrangúvá, így az önvédelmi reakció természetesen a faji, szélsőjobboldali nézetek gyors terjedése volt. Erre a Pegida-mozgalom, valamint az AfD párt létezése a meggyőző bizonyíték.

Japánnak az elmúlt hét és fél évtizedben azonban nem kellett szembenéznie sem volt gyarmatbirodalma népességének „fenyegető” emigrációjával Japánba, sem pedig a valódi, azaz működő, demokratikus, többpártrendszeren alapuló politikai rendszer természetes kritikájával, mert Japánban – hála az USA támogatásával megvalósított reformoknak – a mai napig nem létezik működő többpártrendszer.

Van japán történész, aki nemes egyszerűséggel az 1940-es rendszernek hívja könyvében mindazt, ami kevés módosítással, de egészen a hetvenes évek végéig Japánban elérte az ország nemzetközi gazdasági sikereit. (Ez utóbbit nevezték el gazdasági csodának a nyugati országok, sőt az USA vállalatainak egy része a japán „rendszert” akarta meghonosítani az amerikai piacon, mondván, hogy az a világ legtökéletesebbje.) Melyek tehát az 1931 és 1945 között kiépült gazdasági és pénzügyi rendszer elemei, amelyek fennmaradásának köszönhető a japán gazdasági csoda?

Az első, s talán a legfontosabb a pénzügyi rendszer radikális átalakítása volt. A kereskedelmi pénzintézetek száma csökkent, több mint ezerről 65-re, törvény tiltotta a bankcsődöt, s minden, csődhelyzet közelébe kerülő pénzintézet számíthatott az állam támogatására.

A második a gazdaság vállalati szereplőinek „szervezeti” átalakítása volt. A nagy cégek (melyek teljes iparágak termelését jelentették), a családi tulajdonban levő konglomerátumok, termelésük szerkezetét átalakítva, a családi vállalkozásoktól a középméretű üzemekig beszállítói rendszert építettek ki. Erre azért (is) volt szükség, mert a haditevékenység a férfi munkaerő radikális hiányával járt. A szabad munkavállalást a kormány „felfüggesztette”, s egészen a nyolcvanas évek végéig ez alig változott.

A legfontosabb lépés értelmében a termelővállalatok mindegyikének törvény írta elő, hogy osztalékot nem fizethet részvényeseinek, s amennyiben termelése veszteséges, az állam garantál kettő százalékos nyereséget, amit a pénzügyi hatóság fizet ki. Amennyiben a cég termelése nyereséges, a nyereség egészét vissza kell forgatnia a vállalati beruházásokba, mondván, a profit a nemzet profitja, s nem a magántulajdonosoké. E rendszer, némi módosítással, de a helyreállítási periódusban is fennmaradt. Enyhítésekkel ugyan de az állami irányítószervek továbbra is korlátozták a nagyvállalati nyereségeket, egészen a hetvenes évekig. A túlzott verseny ugyanis békeidőben ártalmas a gazdaság egészére – így a pénzügyminisztérium szakképzett vezetői.

Természetesen továbbra sem volt szabad tőkeáramlás, ahogy nem volt munkaerőpiac sem. Az amerikai megszálló hatóságok ugyan feloszlatták a nyolc legnagyobb, családi tulajdonban levő konglomerátumot, de a megszállás után a japán központi bürokrácia szakemberei új formát (és tartalmat adtak) a nagy vállalati egységeknek. Ekkor vezették be a keresztrészvény-tulajdonlást. Minden nagyvállalathoz hozzárendeltek (egy kötelezően használt) pénzintézetet, s a vállalat, annak beszállítói, valamint a pénzintézet egymás részvényhányadát tulajdonolták. Ezzel békés (és láthatatlan módon) meg lehetett akadályozni az „ellenséges” vagyis külföldi vállalatfelvásárlásokat, azaz a működő tőke behozatalát-piaci alapon, állami engedély nélkül. Ez utóbbira valójában 1945-ig aligha lett volna szükség, mivel a gyarmatbirodalom területein mozgatott kényszermunkaerő bőséggel rendelkezésre állt. (Ők sem kaptak 1945 után semmiféle kártérítést a japán kormánytól.)

Japán tanulva a náci szociális-és egészségügyi politika szakembereitől, 1939-ben bevezette a kötelező és általános orvosi vizsgálatot minden állampolgár számára, s ez a rendszer a mai napig érvényben van. Mindez azonban még nem indokolja teljes mértékben, hogy a szigetország gazdasága kizárólag a hadigazdaság lényegi elemei és intézményei alapján érte el a békeidők sikereit. Kellett ehhez az amerikai technológiai és katonai támogatás is, továbbá elengedhetetlen volt a népesség állandó és teljes körű mozgósítása a gazdasági eredmények, teljesítmények növelése érdekében. Japán a háború után rendkívül alacsony bérköltségekkel működő gazdaság volt, s nemzetközi versenyképességét részben ennek köszönhette.

Az egyes ágazatok termelésének felfuttatása állami támogatással történt, a munkaerő állandó biztosítása pedig kétféle módon A nagyvállalatok eloszlása földrajzi tekintetben egyenetlen volt (amiben közrejátszott a nagy nehézipari konglomerátumok egy részének megsemmisülése), ugyanakkor a vidéki lakosság folyamatos mozgósítása enyhítette a munkaerőhiányt.

A vidéki, vagyis agrárnépesség munkaképes korú része kétlakivá vált, mert ingázásuk, megélhetési kényszer volt, de a helyi hatóságok kvóták szerint kötelezték egy-egy település férfiait részmunkaidő vállalására a közeli gyárakban. A helyi hatóságok a japán Gyáriparosok Országos Szövetsége „ajánlásai” szerint írták elő a vidéki agrárnépesség ipari foglalkoztatását. Japán gazdasági tündöklése négy évtizedig tartott. Ebben az időszakban a munkaerő mobilizálása épp oly természetes volt, mint a teljes oktatási rendszernek az ipari szükségletek szerinti működtetése. A japán gazdasági (relatív) hanyatlása már a kilencvenes évek végén felerősítette a kormány által is támogatott jobboldali politikai törekvéseket, az oktatástól egészen a foglalkoztatás politikájáig. A szellem kiszabadult a palackból. Annak ellenére, hogy a japán alkotmány változatlan, csaknem egy évtizede Japán újra fegyverkezhet, együttműködve az amerikai hadiipar óriásaival. S mielőtt a bagatellizálás megkezdődne: Japán Kínával néz szembe egy háborús konfliktus esetén, s nem Észak-Koreával, ahogyan azt a nyugati média szüntelenül hirdeti.

Végszó helyett

Németország az elmúlt néhány évben, különösen a tavaly októberi Izrael-Gáza között kirobbant háború óta csaknem megoldhatatlan helyzetbe került. Egyfelől Németországnak minden más nyugati gazdasági hatalomhoz képest döntő szerepe volt Izrael iparosításában és korszerű hadiiparának kiépítésével. Másfelől a német egyesülés után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Németországnak Izraelt kell támogatnia bármely háborús konfliktusa esetén. Az „arab”, pontosabban „iszlám” fogalma azonossá vált az antiszemitával, így kevéssé meglepő, hogy Angela Merkel volt kancellár a német parlamentben mondott egyik beszédében kijelentette: Izrael biztonsága a német államrezon.

A szellem kiszabadult a palackból. A Pegida szélsőjobboldali szervezet és a részben ennek tagjaiból létrejött AfD (Németország Alternatívája) párt már egyértelműen szélsőjobboldali programmal 2017-ben parlamenti párt lett, a harmadik legnagyobb erővé vált a német szövetségi parlamentben. A 2024. június 9-i választást követően 14 mandátumot szerzett az Európai Parlamentben, és 28 további képviselővel Szuverén Nemzetek Európája néven önálló frakciót alakíthatott melynek egy képviselővel a Mi Hazánk Mozgalom is tagja lett.

Nem biztató a kép.

A több mint hét évtized után újraéledő szélsőjobboldali szemlélet, ennek terjedése mindkét országban a faji (hamis) ideológia gyakorlati megvalósításának követelménye nem a „semmiből” jött. A második részben ennek néhány bizonyítéka kerül elemzésre.

VISSZA

KISS ENDRE

Pszichológia, írói üzenet, tabuizálás

Déry Tibor nehézségei az írói névadással

Déry Tibor Befejezetlen mondata több szálon függ össze korabeli osztrák irodalmi jelenségekkel, elsősorban a polihisztorikus regényirodalom tágabb összefüggésében. A nagy regény írását Déry 1934-ben egy bécsi kávéházban kezdte meg, a regény egyik döntő fejezete a Bécsi Munkásfelkelés központjában, a Karl-Marx-udvarban játszódik. A Befejezetlen mondatot olyan kísérletnek tekintjük, amelyik az akkori, rövid fénykorát élő osztrák polihisztorikus regény (elsősorban a Broch-i változat) megnyitását tűzi ki célul a kortörténeti és politikai problematika előtt, mégpedig elsősorban a magyar társadalom összefüggésében.

A Befejezetlen mondatnak a polihisztorikus regény oldaláról indított rekonstrukciója következményekkel jár Déry általános világképének és a regény egykori realistaként való értelmezésének szövegösszefüggésében is. A realizmus-problémát elsősorban nem a sztálinista irodalompolitika értelmezésében vetjük fel, 1) hanem első szándékú közvetlen regénypoétikai kérdésként. A polihisztorikus regény és a realizmus viszonyának bonyolultsága markánsan rajzolódik ki e regény esetében, láthatóvá válik: a realizmusnak par excellence antimodernista és anti-innovatív irányzatként való beállítása súlyos deficiteket hozott létre a realizmus és a modernizmus kapcsolatrendszerének megértésében. Ez a deficit mind a mai napig meghatározó mértékben áll a modern irodalom megértésének útjában, minthogy a polihisztorikus regényírás nagy teoretikusa, Hermann Broch, a maga klasszikus regényelméletét „kibővített, kitágított naturalizmus”-nak nevezte 2) és bizonyosan nem tudott volna mit kezdeni a realizmus-antirealizmus antinómiával.

A Befejezetlen mondat egyidejűleg transzparens és rejtett módon ugyanis polihisztorikus regény. Strukturálisan – és ennek megfelelően a hatásesztétika oldaláról csupán annyi egyértelmű, hogy Déry regény-korpusza józanabb és „újtárgyiasabb” az ideáltipikus polihisztorikus regényénél, ami a regényelméleti részletekre kevésbé fogékony olvasó szemében „realistább”-nak is tűntetheti fel azt a többi polihisztorikus regénynél. 3)

Déry teljes tudatossággal veszi fel a polihisztorikus regény univerzumába a két világháború közötti Magyarországot kettéosztó politikai létharcot, egyrészt mint osztályharcot burzsoá és proletár, másrészt mint politikai harcot az állami establishment és a szabad önmegvalósításra törekvő társadalom között. Az igazán nehéz kérdés annak elbírálása, vajon milyen nagyságrendben változtatja meg ez az új politikai elem a polihisztorikus regény poétikai és filozófiai karakterét.

Déry saját felfogása a polihisztorikus regény totalitásáról erőteljesen különbözik Hermann Blochétól, ugyanakkor váratlan történelmi és ezen keresztül regényelméleti pillanat szülötte is. Alkotáslélektanilag Déry ekkor érik meg egy nagy, modern komplex regénykoncepció kidolgozására.

Nem játék a szavakkal, ha ezek után úgy gondoljuk, az így elképzelt polihisztorikus regény is képes arra, hogy egészet hozzon létre. Ennek a totalitásnak integráns része az egészre irányuló művészi akarat, az író széles társadalomismeretének a holizmus irányába mutató összegeződése, az alakpoétika összes eszközével szinte a fehér izzásig felerősített „alvajárás”. Sajátosan illeszkedik ebbe a sorba a közvetlen auktoriális dikció is, amely részben a broch-i mindentudó író valamelyes dekonstrukciójaként, részben más, fontos narratív funkciókat követve 4) a totalitás relativizálása közepette is sajátos totalitást hoz létre, anélkül, hogy az írói akarat transzparens akaratkifejtéseként tűnne fel.

A klasszikus polihisztorikus regényben nem tudott a politika lényeges és önelvű tematikává válni. Déry módosított elvrendszere be tudta fogadni a politikai tematikát. Nem mondhatjuk, hogy Déry azért lázadt a totalitás-ábrázolás aktuális nagy mintái ellen, mert a két világháború közötti magyar és közép-európai politikát, mint politikát, kihagyhatatlannak ítélte a regényből, módosított koncepciója azonban mindenképpen alkalmassá tette az új szerkezetet a polihisztorikus regény „politizálásá”-ra.

A Broch-hoz való kapcsolódás újabb – és immár nagyon is komplex és kvalifikált – területe tárul elénk a regény alakpoétikájának – konkrétan névadásának – immár az alvajárás médiumában való ismételt vizsgálatában. A kulcsot a Parczen-Nagy és a Pasenow név feltűnő hasonlatossága adja most a kezünkbe. Joachim von Pasenow Broch trilógiája első kötetének eszmetörténeti és értékorientáltsági szempontból egyértelművé tett címében ekként szerepel: „Pasenow, avagy a romantika”. Pasenow-ból Parczen-Nagy lett, a „romantika” előbb értelmezett fogalma a Befejezetlen mondatnak éppúgy vezérlő alapelvévé vált, mint a Broch-trilógia első kötetének. 5) A polihisztorikus regény e politizálódása a magyar társadalompolitika nélkül ábrázolhatatlan „alvajárásá”-nak ábrázolása céljából Déry a maga számára új alakpoétikát is ír elő. A polihisztorikus regény alakpoétikájának megvolt a maga teljes organonja és algoritmusa. A polihisztorikus regény „politizálása” kivonja tehát Déry regényét a polihisztorikus regényekre vonatkoztatható alakpoétika érvényéből, és ha nem is teljesen, de erősen közelíti a realista regényekre vonatkozó alakpoétikai meggondolásokhoz és reflexiókhoz. Daedalus, Bloom, Joseph K., Ulrich vagy éppen Joachim von Pasenow végérvényes megoldásoknak tűnhettek már a kezdet kezdetén, miközben a nem-polihisztorikus regény alakpoétikája többszörösen meghatározott.

A névadás az epikában ugyanolyan elkerülhetetlen külső kényszer, mint magában az „irodalom kívüli” társadalomban. Van benne mechanikus, kötelező erejű komponens, és van véletlenszerű, ami egyben az azonosításra alkalmas; az azonosítás természetesen korlátozza az emberi (és írói) szabadságot, de szabadon változtatható is. A társadalmi névadás elemei máig kultikusak, tabuk, de egyben modern, sőt, posztmodern kultusz és tabu összetevői.

A huszadik század (nem polihisztorikus) irodalmiságának legáltalánosabb feltételeit szem előtt tartvahárom alapvető elv játszik szerepet az irodalmi névadásban: a pszichológia (a tudattalan is), a mű üzenete (a konkrét név helye és szerepe a mű üzenetének egészében), valamint az örök és az éppen érvényben lévő társadalmi és politikai tabuk, előírások és szabályok (amelyek lehetnek öntudatlanok, az írói választás indokolásában azonban lehetnek megnevezhetőek is).

A pszichológiai szempont érvényességén elsősorban az író pszichológiáját értjük, aki valamiért szükségesnek, ha éppen nem egyenesen kényszernek érzi azt, hogy egy fontos alakot pontosan ezzel vagy azzal a névvel jelöljön. A név kiválasztásához való kötődés komplex és szintetikus jellegű, szociális, de egyéni motívumai is vannak, kommunikálható és nem-kommunikálható elemeket egyszerre tartalmaz. Ezt a szélsőséges komplexitást nevezzük pszichológiai összetevőnek, amelyet éppen a fenti tulajdonságok összessége miatt érdemileg nem is tekinthetünk maradéktalanul hozzáférhetőnek a kutatás számára. Mindez nem jelenti azt, hogy ne tartsunk minden mozzanatot fontosnak. A névválasztás pszichológiai dimenziójában gyarapodó tudás nem lesz képes maradéktalanul áttolni a sajátosan pszichológiai dimenziót a tudományos párbeszéd racionális világába. Itt elsősorban az író pszichológiájára gondolunk, aki valamiért szükségesnek, ha éppen nem kényszernek érzi azt, hogy egy fontos alakot pontosan ezzel vagy azzal a névvel jelöljön. Mindebből következik, hogy a pszichológiai szempont rendszerezésünkben igen tág kategória, és magába foglalja a hagyományos művészi és intuitív szférát, az esztétikai érzést és a tudattalan erőteljes – sok esetben felülírhatatlan motiváló erejét.

Az alakpoétika, illetve az írói névadás második, immár jóval tudatosabb – sőt, legtöbbször csak hosszú mérlegelés után megvalósítható – része az írói üzenet. A mű (össz)üzenete az egyes szereplők identitásának és akcióinak szinergetikájából születik, az egyes szereplők identitása pedig nagyon is erőteljesen kötődik a névhez. A névvarázstól a névadásig terjedő jelenségsor kielégítően illusztrálhatja a személy, az identitás és a nevek világa közötti bonyolult kapcsolatrendszert. A nevek világának van egy rendje – a regény, amikor a maga üzeneteit fogalmazza, nem mehet szembe ezzel a renddel. E rendhez való viszonyban demonstrálható a klasszikusan polihisztorikus – és a Dérynél módosított (a politika felé kinyitott) – polihisztorikus regény kettőssége. Miközben a klasszikus polihisztorikus regény a maga új üzeneteit (s ebben az esetben absztraktan új, heurisztikus tartalmakat hordozó üzenetekről van szó) nagy szabadságfokú alakpoétikai és névadási gyakorlattal valósíthatja meg, a módosított, sokban realista Déry-féle regény jóval nagyobb nehézségekkel néz szembe, hiszen az ő sokszoros alakpoétikai kötelmeit nem lazítja fel a polihisztorikus regény forradalmian új alapkoncepciója.

Minden korszakban van a nevek világának egy rendje, amely az író számára eleve számos kötöttséget jelent. A szereplő elhelyezése ugyanis nagy mértékben a névadástól függ. Az író egész üzenetét megerősítheti vagy félreviheti a név megválasztása: a meghatározott társadalmi fekvésben elhelyezkedő szereplőknek nem adhat például olyan nevet, amely teljesen kiröpíti azokat saját, ábrázolni kívánt közegükből. A kapcsolódás az írói szándék és a tervezett üzenet között jön létre. Az írói szándék jéghegye alatt ott húzódik annak nem-verbalizálható hatalmas alapzata.

A pszichológia és az írói üzenet mellett harmadikként a tabu és a tabuizálás jelensége a nem-polihisztorikus regény alakpoétikájának legfontosabb meghatározója. Az alakpoétikai tabuk kérdése azért is érdekes, mert nehézségek nélkül kapcsolja be az irodalomelméletet és irodalomtörténetet a társadalomontológia és az antropológia szélesebb szövegösszefüggéseibe. A modern társadalom is tele van tabukkal, bár ezeket nem érzékeljük minden esetben, mivel elrejtőznek a szocializáció, a társadalmi illem vagy egészen egyszerűen a reflexió alá nem vett társadalmi normalitás szabályai mögé. A tudatban csak ritkán és csak rendkívüli esetekben felszínre törő tabuk mellett azonban ott vannak a nyílt társadalmi, sőt, politikai tiltások is.

Az a huszadik századi író azonban, akinek alakpoétikai szükségszerűségből neveket kell adnia szereplőinek, nyomban saját bőrén érzi a politikai-társadalmi tabuk létét. Ezek egyik része közvetlenül cenzurális kérdés (Déry ezzel is találkozott életében), más részük már rejtettebb társadalmi akadályba ütközik. S hogy egy aktuálisan közismert példát hozzunk fel a tabuképződés állandó folyamatára, emlékeztetünk a Mohamed, a karikatúra, illetve a Mohamed, a játékmackó címszók alatt folyó globális vitákra. A sztálinizmus és a létező szocializmus mérsékeltebb korszakaiban is átfogó és végigondoltan szankcionált társadalmi szabályozás vonatkozott a nyilvánosan kimondható vagy leírható (mert még e két kategória között is volt különbség) neveket illetően: egy kabaréban a Mátyás név kimondása (lett légyen szó akár magáról Corvin Mátyásról) önmagában kész politikai helyzetet teremtett, a Rajk-perről alkotott nyugati és keleti találgatásokat mindvégig rejtett módon kísérte az a nyelvi lehetőség, hogy Rajk esetleg zsidó származású lett volna, miközben Grósz Károly hatalomra kerülése is hasonló – a nyelvszabályozás kereteit túllépő – politikai kérdések feltételéhez vezetett. Az sem volt jelentéktelen tény, hogy a nyolcvanas évek elejének magyar sikeríróját Esterházynak hívták – a nyilvános nevek világában minden név válhatott a tabuképzés vagy éppen a tabuk időleges feloldása példájának…

E három vezető szempont részben egymás ellen is irányulhatott: az írói lélektani evidencia például nem valósulhatott meg valamely aktuális tabu miatt, aminek következtében azután az írói üzenet sérülhetett.

A Befejezetlen mondat is példázza, hogy a huszadik századi magyar társadalom egészét tekintve az arisztokrácia és a középnemesség megmaradt csoportjai, családjai és egyénei okozzák a névadás szempontjából a legkevesebb olvasói értelmezésre szoruló erőfeszítést. Kosztolányinak s olvasójának nem okoz sem nehézséget, sem későbbi problémát Vízy Kornél vagy Vajkay Ákos nevének megtalálása, valószínűleg egy olvasóban sem vet fel kérdéseket Sátordy Imre neve Babits Halálfiai című regényében. Hasonlóképpen csaknem problémamentes társadalmi terület a vidék, a parasztság alakjainak alakpoétikai megjelenítése és névadása. Igen differenciált – épp ezért névadás szempontjából igen nagy írói és olvasói erőfeszítést követel – viszont a középréteg, amelynek tagjai – politikai, szellemi és más okokból – váratlan, és a névadással csak nehezen lefedhető sokszínűséget mutatnak. A burzsoá nagy és középpolgári családok – a maguk gyakori zsidó vagy a magyaron kívül más monarchiabeli népcsoporthoz tartozó eredetével – üzletileg és családilag kapcsolódtak az akkori értelemben vett értelmiségi családokhoz és szereplőkhöz, miközben ekkor már a baloldali és részben jobboldali politikai mozgalmak vezetői is egy széles értelemben vett középosztály részei voltak. A középosztály egyrészt anyagilag igen differenciált, másrészt teljesen differenciált a polgári státusz és identitás képviseletének minőségében, érzületi és mentális vonatkozásokban, az értelmiségi létformához való közelségben és távolságban, a politikai mozgalmakhoz való közelségben vagy távolságban. Ez a több tengelyen realizálódó sokszoros differenciálódás ráadásul még kiegészül a magyar történelem 1918-1919-es megrázkódtatásaiból (összeomlás, Károlyi-forradalom, Tanácsköztársaság, Horthy-restauráció) következő szociokulturális differenciálódással. A zsidó származású szereplők alakpoétikája és írói névadása a legszorosabb módon függ össze mindezekkel.

Az írói névadás nehézségei pontos társadalmi összefüggéseket képeznek le. Az írónak rendkívüli nehézségei adódhatnak egy valódi élő szereplő elhelyezésével ebben a nagyszámú, egymáshoz közel álló és egymásba állandóan átmenő rétegben. Gondoljunk csak arra, hogy a jórészt kézenfekvően zsidó származásúnak elfogadott Parczen-Nagy-család zsidó gyökereire alig van utalás (lényegileg egyáltalán nincs), sőt egy-egy eldugott helyen a kispolgári-polgári antiszemitizmus igen halványan érzékelhető jelei is megjelennek. Ezt a kérdést illetően tehát a nehézséget az jelenti, hogy az író a maga üzenetének megfogalmazásában olyan polgári családot kívánt megragadni, amelyben egyszerre voltak és lehettek inkább zsidó, és voltak és lehettek inkább nem-zsidó polgári családokra utaló jellegzetességek. Az általánosítás folyamata a társadalmi létben így is működik. A több csoport tulajdonságaiból összegyúrt, egymáshoz amúgy is számos fontos összefüggésben már hasonult családok alapján meg lehet azonban alkotni egy általános vagy tipikus polgári családot. Ezt a családot azonban meg is kell nevezni, és ennek a családnak csak egy nevet lehet adni. A névadás egyértelműsítő kényszere tehát az esetleges írói üzenet megfogalmazása ellen szól. Déry – feltesszük – nem egy zsidó vagy nem-zsidó, baloldali vagy jobboldali, inkább értelmiségi vagy kevésbé értelmiségi arculatú polgárcsaládot akart ábrázolni, hanem azt a polgárcsaládot, amelyik a századeleji gyökerek erodálásával, a forradalmak és politikai fordulatok szétziláló hatásaival küszködve, a gazdasági válságok hullámain megkapaszkodni törekedve él az adott történelmi időben. 6)

De nemcsak a típus (ebben az esetben a szóban forgó polgárcsalád), de az egyéniség, ha tetszik, a különösség oldaláról is szembe kerülhet egymással az írói üzenet szándéka és a névadás. Világos, hogy jóval kevesebb a társadalmilag fontos szerepekre jellemzőnek tekinthető családnév, mint ahány érdekes egyéniség és személyiség keresi a maga útját ezek között az alternatívák között. Ezért az egyéni útkeresőkkel is megismétlődik az, ami a csoporttal, illetve a családdal megesett: a név szűkebb körre utal(hat)ja a szereplő arcélét, mint amit az írói üzenet sugallni kívánt volna. 7)

Lélektan (tudattalan), írói üzenet és a (sokszoros és nem is mindig tudatossá váló) politikai-társadalmi tabuizálás hármasságában nyilvánvaló, hogy az írói névadás nemcsak általában kivételesen nehéz feladat, de konkrétan is az: nagyszámú és egymással sokban szembenálló szabályt és előírást kell szem előtt tartania (más puhább, azaz még szabályokba sem foglalható szabályokról nem is beszélve). A nehézségek e hatványozódása egyben azonban produktív is lehet. A zsidó származású szereplők alakpoétikai karakterű névadásának szempontjai ugyanis majdnem maradéktalanul reprodukálódnak irodalmon kívüli összefüggésekben is. Egyértelműnek tekintjük, hogy a tabuizálás jelensége a zsidóság társadalmi létformájának egyik általános meghatározója is. Bonyolult szabályok hálója regulálja a zsidó társadalom oldaláról, hogy mikor, milyen környezetben, milyen tartalommal nyilatkozzon meg saját és mások zsidóságának összefüggéseiről és általában a zsidó léttel kapcsolatos tartalmakról. Csaknem tükörszimmetrikus módon a nem-zsidó társadalom oldaláról is bonyolult szabályok hálója határozza meg a kommunikációt. Az írói névadás szempontjából egyértelmű, hogy a társadalmi és politikai tabuk önmagukban is kiterjedt rendszere a zsidó szereplők névadásánál még nehezebben feloldható nehézséget jelent, hiszen annak taburendszerét egy irodalom-előtt, irodalmon kívül létező primér taburendszer már előzetesen meghatározza. Ez az irodalom-előtti taburendszer azonban minősít, és adott esetben büntet, az érvényben lévő és a tabukat éppen megtestesítő szabályok nem ismerete vagy rossz használata a zsidóság egészéhez való viszony megítélését, egy abban való állásfoglalás feltevését vonja maga után.

Az irodalmi névadáshoz – illetve ebben az esetben már az irodalomelőttiség szférájához – fűződő tabuizálási szabályrendszerek kritikusan szűkítik le az író mozgásterét a névadással elérendő írói üzenet megfogalmazásában. A leszűkítés e mozgásiránya ellentétes a zsidó származású irodalmi alakok egyik legfontosabb aktuális üzenetével, azaz, hogy a zsidó szereplő a műben éppen a maga már említett példaszerűségében, jelenjen meg, tehát – hogy most ezt a változatot ragadjuk ki – a zsidó szereplő éppen nem mint zsidó, hanem mint „az ember általában” válik üzenetté az adott műben. Szimbolikus helyzet ez: miközben a tabuk két gyűrűje (az irodalom-előtti, illetve az irodalmi műre vonatkozó tabuk kettőssége) leszűkíti az írói szabadság mozgásterét, holott a zsidó létformában megnyilvánuló példaszerű karakternek éppen szélesítenie, tágítania kellene ezt a mozgásteret.

Érdekes példát ad erre James Joyce, aki éppen a transzparensen vállalt általános érvényűség érdekében ad egyik főszereplőjének Írországban zsidó nevet (Bloom). Déry dilemmáját gordiuszi csomóként vágta át a Hermann Broch Alvajárók-trilógiáját idéző Parczen-Nagy-név. Miközben a kor művelt olvasói számára a kapcsolat ráutaló erejű volt (s ez is volt Déry közvetlen célja), a Parczen-Nagy-összetétel szerencsésen ötvözi a társadalmi lehetségességet (beépíthetően egy, a kor Magyarországáról szóló reprezentatív regénybe), ugyanakkor társadalmi szempontból nem egyértelmű, azaz nem jelöl ki olyan társadalmi csoportot az olvasó számára, amelynek szociológiai konkrétsága ellentétes lenne a regény szándékolt általános érvényűségével. 8) A Parczen-Nagy-név a maga reprezentativitásában és példaértékű mivoltában annyira váratlan találat, hogy legyőzi az olvasó szociokulturális gyanakvását: egyszerre egzotikus és triviális, egyszerre különös és megszokott, kiválóan mutatja fel (a Broch-ra való utaláson kívül) a magyar századelő sajátos dinamikus átmenetiségének és sokszínűségének lenyomatát.

A Befejezetlen mondat alakpoétikájának problematikája folytatódik a Felelet esetében is. A proletariátus alakjaiban nagy változatgazdagságban tűnnek fel a budapesti munkásság eredeti etnikai sokszínűségének reprezentánsai Neiseltől Ocsenáson át Brányikig, miközben a Köpe név az 1945-ös újrakezdésre figyelemmel immár a magyar nép történelmi lehetőségeire emlékeztet. (Köpe Bálint és Farkas Zénó alakjainak meghatározó kettős struktúrájáról a tanulmány későbbi részében hosszabban is megemlékezünk.) Látszólag teljes problémátlan és természetes ám épp ezért lesz különleges fontosságú a névadás a Befejezetlen mondat István elvtársa esetében. Elsősorban (de természetesen nem kizárólagosan) azért, mert kitűnően demonstrálja a politikai-társadalmi tabuizálás mértékének és komplexitásának mindig változó, sokrétű valóságát. Mindenekelőtt a Horthy-rendszer rendőrségére és – az ebben az összefüggésben kötelező – illegalitásra tekintettel maradt el a vezetéknév az illegális harcos nevéből. Egyrészt tehát realista a regény annyiban, hogy maguk a regény szereplői sem ismerhették a velük kapcsolatba lépő illegalitásban élő személy valódi nevét. Másrészt egy esetleges vezetéknév valamilyen közvetett nyomot, analógiát jelenthetett volna a regényt olvasó horthysta rendvédelmi szervek számára is (Déry nem tudhatta, hogy a Befejezetlen mondat nem fog megjelenni nyomtatásban 1945-ig). 9) De mindez még mindig csak a tabuképződés egyik oldala. Nem kevésbé tekintélyes tabuk léteztek ugyanis a Kommunista Párt részéről is. Ha ugyanis Déry vezetéknévvel is ellátja a reprezentatív kommunista szerepében megjelenő István elvtársat, ezzel akarva-akaratlanul el is helyezi őt a Párt akkori szárnyainak és hatalmi harcainak univerzumában (itt elsősorban az egyes nagy frakciókat fémjelző nevek alternatívája jöhet szóba, de természetesen mindig sokan figyeltek a Kommunista Párt vezetőinek szociokulturális hátterére, elsősorban a vezetők zsidó vagy nem-zsidó származására utaló kódokra is). Déry valamilyen mértékben, de mindenképpen kategorizálta volna tehát egy vezetéknév használatával a Párton belül István elvtársat, s ezzel egy lehetséges aktuális vagy (ami még sokkal inkább lehetséges volt számára) egy jövőbeli, azaz a regény megírásakor még ismeretlen tabut sérthetett volna meg (ezt tette Szent-Györgyi Albert főszereplővé választásával a Feleletben).

A Felelet alakpoétikai és névadási sajátosságai a Befejezetlen mondat szerves kiegészítését, nem egy esetben alapkérdéseinek intenzívebbé válását jelentik. Amíg a Befejezetlen mondat női főszereplője, Krausz Évi a regényben zsidó származásúként szerepel, a szövegösszefüggést tekintve abban a kutatói szempontból kivételesen egyértelmű helyzetben vagyunk, hogy bizonyosak lehetünk abban, a Felelet megfelelő regényalakjának mintája (Nagy Etel) nem volt az. A korai harmincas évek kontextusában ez semmiképpen sem jelentett tabukérdést, az írót tehát ekkor nem a tabuk betartásának vagy be nem tartásának szempontja vezette, hanem az írói üzenet irányultsága. És ez nem is lehetett másként, hiszen a magyar társadalom szociokulturális térképén a kommunista aktivista s egyben fiatal művésznő típusa összehasonlíthatatlanul nagyobb súllyal utalt a zsidó-polgári, mint keresztény középosztályi, paraszti vagy akár még talán proletár eredetre is. Miközben tehát érték Déryt támadások abból az irányból, hogy tudatosan eltünteti a regény középpontjában álló Parczen-Nagy család zsidó eredetének nyomait, ebben az esetben bizonyítottan zsidó származásúként ábrázol egy nem zsidó származású szereplőt, amivel ebben az esetben az írói üzenet helyes megfogalmazásának parancsát követte.

Megfordul a helyzet a Felelet esetében. Farkas Zénó professzor fiatal szerelme, Nagy Júlia nem zsidó származású szereplő, jóllehet a regény történelmi ideje megközelítően azonos a Befejezetlen mondat történelmi korszakával, s a magyar társadalom szociokulturális térképét ismerve ismételten arra az eredményre kell jutnunk, hogy egy emancipált, modern gondolkodású vegyésznő, aki a harmincas-negyvenes években a Kommunista Párt illegális aktivistája, jóval inkább jöhet a magyar zsidó polgárság soraiból, mint valamely más társadalmi csoportból. Ebben az esetben tehát az előző eset megfordítottja jön létre: egy inkább zsidó származású főszereplő nem-zsidó származásúként jelenik meg. Az üzenet és a tabu szempontjainak ismételt egymásra vonatkoztatásáról van szó. Az üzenet szempontjának előnyben részesítése Nagy Júlia alakjának a társadalmi típushoz közelebb álló zsidó eredetéhez vezetett volna, míg a tabu szempontja a másik megoldás felé, miközben nyilvánvalóan feltehetjük, hogy a holokauszt tragikusan újkeletű tapasztalata már újabb tabuként befolyásolta az írói alakpoétika megfontolásait.

Alakpoétika, regénykonstrukció és írói névadás mégis Szent-Györgyi Albert, azaz Farkas Zénó alakjában fonódik össze a legsokrétűbben. Feltűnő, hogy Déry milyen keveset beszél erről a későbbiekben (mai érzésünket tompíthatja mind Déry mélységes depressziója és frusztrációja az ún. Felelet-vita és általában a Felelet egész fogadtatása miatt, de természetesen az is, hogy a hetvenes évek elején történő hazalátogatása ellenére Szent-Györgyi távolról sem léphetett vissza arra a helyre a magyar társadalom értékrendjében, amelyet a két világháború és az 1945-ös átmenet, majd a magyar demokrácia rövid korszakában elfoglalt). Ezért egyszerre érthető és érthetetlen hiánya Az ítélet nincs-ben is, igaz, a megírás időpontjában Lukács és Márai társaságában még az élők sorába tartozott.

A Felelet konstrukciója nagyon is transzparens módon épül Farkas Zénó és Köpe Bálint alakpoétikai kettősségére, amely nagyon is követhető módon fogalmazta meg a magyar társadalom népi demokratikus (szándékosan használtuk ezt a tudatosan politikai meghatározást) „reintegrációjának” azaz újra való szervezésének és egyesítésének modelljét. A regényt követő „vita” (a politikai perek egy klasszikus változata) nagyon is elfedi, hogy ez a kettős nemcsak írói lelemény volt, de a Párt népi demokratikus berendezkedésének víziója is, sőt még a demokratikus Magyarország közmegegyezése is. A koncepció alapja (ez nagyon fontos) kezdetben (ez is nagyon fontos) olyan széleskörű konszenzust, közmegegyezést fejezett ki, ami pontosan megfelelt Déry 1945-tel induló írói eufóriájának és többször megfogalmazott írói ars poetica-jának („felelet” a magyar nép induló forradalmi felemelkedésének kihívására).

A Párt, az író és a társadalom időleges közmegegyezésében Köpe Bálint elfogadása nem szorul különlegesebb magyarázatra, annál inkább arra szorulhatna a Farkas Zénó személyét érintő közmegegyezés. De melyik tudós, értelmiségi vagy más közszereplő lehetett volna alkalmasabb az újrakezdés reprezentatív figurájának modelljére? Nem az irodalom, de a társadalmi-politikai helyzet diktálta, hogy egy közismertnek tekinthető modell nélkül felépített Farkas Zénó, mint alakpoétikai teljesítmény, rövid úton lehetetlenné vált volna: súlytalan írói fikcióként nem lett volna képes hordozni a nagy regény problematikusabb, ellentmondásosabb oldalának kivételes terheit. 10) A nagy vállalkozás kezdetben tehát nyilvánvalóan még nem az írói alak, de az alak modelljének hitelességén alapult.

Szent-Györgyi ilyen hiteles modell volt, tökéletes közmegegyezést hozva létre a magát szabadon elkötelező író, a magát a maga fogalmai szerint demokratikusnak definiáló Kommunista Párt és a demokratikus újrakezdésben őszintén, ha nem is félelmek nélkül reménykedő (és határozott értékrendszerrel rendelkező) magyar társadalom között.

Ez a modell valóban nem lehetett más, mint Szent-Györgyi Albert, Mr. Magyarország, a Magyarországon megszerzett Nobel-díj tulajdonosa, akit a díj odaítélésének pillanatában Szegeden szerenád ünnepelt, a kritikus és elkötelezett tudós, az ellenállás harcosa, a színes társasági ember, 1945 után közvetlenül még a Magyar-Szovjet Baráti Társaság társelnöke is, akiről történetek százai keringtek, a kor Magyarországának megtestesült pozitív politikai önképe. 11) Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy nem volt egyetlen egy más tudós vagy reprezentáns sem, akiben Farkas Zénó személyiségjegyei valamilyen mértékben és összetételben ne lettek volna feltalálhatók. Szent-Györgyi élő, ha tetszik, két lábon járó mitikus személyiségével azonban senki sem vehette fel a versenyt. 1947. március 15-én Déry-vel egy időben és egy teremben vette át Szent-Györgyi a maga Kossuth-díját, amely aktus látványos bizonyítéka a Révaiékra is kiterjedő közmegegyezésnek. Déry tehát nemcsak jól választott Szent-Györgyi Albert alakpoétikai modellnek választásával, de saját érdekében – azaz a regény saját érdekében – sem választhatott volna másként. 12)

Részben az író mindenkor meglévő alakpoétikai szabadsága, részben a későbbi történések magyarázzák, hogy Farkas Zénó alakjában egy-egy olyan vonás is felbukkan, amely egy, a Szent-Györgyiére emlékeztető státusú és személyiségű értelmiségi reprezentánsra utalnak (elsősorban Zemplén Győző, s kisebb mértékben Terplán Zénó jön szóba ebben az összevetésben). A napjainkra már örvendetesen gyarapodó tudománytörténeti szakirodalomból világossá válhat azonban, hogy egyikük személyes vonásai sem érik el Szent-Györgyi Albert alapvonásainak nagyságrendjét és intenzitását a regény Farkas Zénó alakjában, a „szellemi arcél” egykor még a realizmus-diszkusszióban is frekventált szempontja egyértelműen dönt ebben a kérdésben.

Déry tehát a lehető legkedvezőbb helyzetben kezdett az alakpoétikai munkához (is). Üzenetének Szent-Györgyi Albert felelt meg legjobban, mint modell, és ez a modell minden volt, csak nem tabuizált, mint láttuk, háromszoros, felülmúlhatatlan közmegegyezés vette körül személyét. Szent-Györgyi Albert azonban 1947-ben elhagyta az országot. Az író kezében vált tabuvá az alakja. Ami tabu lett, tegnap még nem volt az.

Az eredmény nyilvánvaló. Farkas Zénó alakjának centruma és személyiségének lényege megmaradt a Szent-Györgyi Albert-modell követésében. Eltűntek e centrum körül azonban a Szent-Györgyit körülvevő egyes konkrét anekdoták és történetek, ami már önmagában sem lehetett kis módosulás a koncepcióban, mert itt a szó szoros értelmében anekdoták és történetek százairól volt szó, amelyek jó része valamilyen szempontból eleve is nagyon mély és sokat mondó volt, azaz az író számára a zseniális extravagancia számtalan konkrét realizációját jelenthették volna. A zseniálisan extravagáns elemeitől megtisztított Szent-Györgyi alakjához hozzávette a bizonyos értelemben Szent-Györgyire valóban hasonlító Zemplén Győző néhány vonását (elsősorban bátor és szókimondó németellenességét a legnehezebb történelmi órákban), majd Terplán Zénó néhány további vonása mellett annak szociokulturálisan nagyon is jól azonosítható keresztnevét. 13)





1 Ld. e vetületről e tanulmánykötet több más tanulmányának fontos részleteit. [vissza]

2 Eredetileg „erweiterter Naturalismus”. Ld. a következő két Broch-monográfia regényelméleti fejezeteit K.E., A negatív univerzalizmus filozófiája és irodalma. Intellektuális monográfia Hermann Brochról. Veszprém, 1999. 1-199. és E.K. Philoso- phie und Literatur des negativen Universalismus. Intellektuelle Monographie über Hermann Broch. Cuxhaven-Dartford, 2001. 351. [vissza]

3 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a „Neue Sachlichkeit”-hez tartozó elemek ne lennének a klasszikus polihisztorikus regény fontos összetevői is (ld. pl. a „Huguenau avagy a Sachlichkeit” című részregényt Broch Alvajárók-trilógiájában). [vissza]

4 A regény végén az írónak ismertetnie kell a szereplők életének alakulását, a cselekvés egyes szálait ezért is össze kell kapcsolni az írói narrációval. Déry ezt a funkciót teljesen transzparensen, az irodalmi aura minden esetleges látszatának tudatos eloszlatásával oldja me [vissza]

5 Az, hogy Broch három nagy attitűdjéből a romantika áll Dérynél középpontban, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Befejezetlen mondatból teljesen hiányoznának a Sachlichkeit (tárgyiasság, például Wavra) vagy az anarchia (Vidovics) mozzanatai. Ez utóbbi két alapmagatartás azonban éppen azért másodlagos, mert nem a főszereplő alapmagatartása van rájuk építve. [vissza]

6 Ehhez képest a Parczen-Nagy-név szerencsés találatnak nevezhető. E névnek Hermann Broch Pasenow-jával való összefüggéséről más tanulmányainkban már értekeztünk. [vissza]

7 Óhatatlanul eszünkbe jut Kosztolányi többszöri jóindulatú, de mindenesetre feltűnően értetlen, ha éppen nem tapintatlan tréfálkozása József Attila nevén. Márainak a húszas évek emigrációjában komikus volt Déry neve is (!), akit visszaemlékezéseiben en- nek jegyében „Szalámy”-nak titulál. [vissza]

8 Jóllehet Botka Ferenc fellelte Déry egy korai írásában például a Wawra-név eredetét, s arra is volt példa, hogy valaki a kézirat olvasásakor is felismerte környezetében a Wawra-alak vélt, sőt, azonos nevű mintáját, meggyőződésünk, hogy Déryt ennek az alaknak a megalkotásában erős személyes élmények vezették, s benne nem is csak a magyar, de a közép-európai politizáló értelmiség klasszikus alakját teremthette meg, akiben az „alvajárás” ismeretelméleti alapállása a közvetlen társadalmi-szociológiai típust is kiválóan volt képes megjeleníteni. [vissza]

9 Déry már igen korán hangot ad annak a meglepetésének, milyen nehézségekkel jár egy olyan regény magyarországi megjelentetése, amely kommunistákat ábrázol. Ld. a Lukács Ilmának szóló 1933. nov. 1-i levelet, in: Déry Tibor levelezése 1927-1935. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. (Déry Archívum). Budapest, 2007. Balassi Kiadó – Petőfi Múzeum. 267. [vissza]

10 Amint ez nem sokkal később számos szocialista realista regény alakpoétikailag meghatározó alakjaival elő is fordult, beleértve természetesen e regényekben a „régi” értelmiség reprezentánsait is. [vissza]

11 Egy mai, azaz hangsúlyozottan a mai magyar „piac” iránt orientált Hírportálban például a következőt olvashatjuk róla. „Orvos és az élet titkát kutató tudós, kitűnő tanár volt, De sportoló és szellemesen társalgó humanista is, aki kémregénybe illő fordulatokkal (!) politizált (!). Sőt: sármos férfi, akit olyannyira elvarázsoltak a nők, hogy négyszer (!) nősült életének 93 éve alatt… az egyetlen magyar, aki szülőföldjén élt és dolgozott, mikor szegedi professzorként elnyerte a Nobel-díjat… Hitler maga követelte kiadatását, a Gestapo üldözte.” [vissza]

12 Mindez természetesen érdekes, új és erkölcsi vonatkozásoktól sem mentes helyzetet teremt Déry és Szent-Györgyi között. A magunk részéről erősen kételkedünk abban, hogy Déry az igazat mondta Rapcsányi Lászlónak 1970-ben egy, az első Kossuth-díjról adott rádióinterjújában („Magának a díjkiosztásnak a körülményeire nem nagyon emlékszem…, mert ennek huszonkét éve…” Ld. Déry Tibor, Barátságos pesszimizmussal. „A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz.” Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1965-1977). Sajtó alá rendezte: Botka Ferenc Petőfi Irodalmi Múzeum. Budapest, 2003. 161. [vissza]

13 Szent-Györgyi természetesen nemcsak zseniális extravaganciáinak elhagyása miatt bűnhődött meg az ország elhagyásáért, neve – Farkas Zénó immár teljesen kiszolgáltatott bőrében – válogatott szidalmak tárgyává vált (s ebben sajnos maga Déry is részt vett, újabb, új típusú erkölcsi problémákat felszínre hozva), még a szexuális irigységet a fejére idézte. Lássunk néhány Déry-kijelentést Farkas Zénóról (az idézetek helye: Déry Tibor, Szép elmélet fonákja. Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957). Sajtó alá rendezte Botka Ferenc- Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002.): …Farkas Zénó az a fajtája, az a típusa az önmagával meghasonlott, tovább élni nem tudó, haldokló polgárságnak, amellyel én saját képességeim szerint a leghívebben tudom ábrázolni a polgárság romlását és elhalását. („Gyorsírói feljegyzés a Magyar Írók Szövetségének 1952. május 21-én tartott vitadélutánjáról.” ik. 257.), majd Farkasról: „jelkép az anarchiára, fellázad osztálya ellen és nem tud a szocializmushoz csatlakozni” (uo. 260), továbbá: „Hogyan szerethetett bele ez a tiszta kommunista lány ebbe a rothadt burzsoába?” (uo. 273), ezután: „…Révai elvtársnak abban is igaza van, hogy ha Nagy Júlia a kötetnek részletesen megrajzolt, tehát reprezentatívnak látszó kommunista alakja vereséget szenved a polgártól, akkor olvasómban jogosan támad az a benyomás, hogy maga a párt szenvedett vereséget („Hozzászólás az MDP Központi Előadói Irodájának ankétján Révai József Megjegyzések egy regényhez című tanulmányához”.i.k.281.). [vissza]

VISSZA

vallomás


DÉNES GÁBOR

Az én mesém

(17. rész)

– Mi kell ahhoz, hogy boldog légy? – kérdezte egy nyugatnémet közvéleménykutató a lipcsei filmfesztiválon.

– Mi kell hozzá? Nem tudom, még sosem voltam olyan elégedett, hogy hosszabb távon azt érezzem, hogy boldog vagyok. De talán a biztonság, a béke, az inspiráló közeg, a szabadság megélése, a szexuális kiegyensúlyozottság, hogy az ember avval él, akit szeret, akivel jó együtt lenni az ágyban és az utcán és a vonaton, akivel öröm megosztani a pillanatokat. És talán a legfontosabb, hogy amit csinál, azt szeresse.

– Köszönöm! – mondta a szemüveges, szakállas fickó, aki egy film miatt kapott megbízást a kérdezgetésre. Mindent szépen leírt, aztán tovább kérdezett:

– Maga forgatókönyvíró?

– Nem, én csak filmkészítő tanonc vagyok.

– Idevalósi?

– Nem. Én csak ideiglenesen élvezem az NDK vendégszeretetét. Még néhány hónap és megyek haza.

– Szabad kérdeznem, hová haza?

– Budapestre. Magyarországra.

– Mindjárt gondoltam. Ja, úgy már értem. Úgy könnyű… – és nevetett, miközben minden szót felírt. Ahogy befejeztük néhány ismerős lépett oda hozzánk.

– Gyertek velünk, lemegyünk ide a szemközti pincébe sörözni. Na, gyertek, ne szarozzatok!

– Sajnos nekem ma még meg kell csinálnom negyven interjút, de jó szórakozást, majd talán legközelebb! Köszönöm, üdítően jókat mondtál.

A többiek már a második körnél tartottak, én csak egy pikolót ittam. A társaság tagjai kedélyesen csevegtek a különböző sörök milyenségéről, amihez én nem nagyon tudtam hozzászólni, és nem is érdekelt. Ott ültem, és idővel azt vettem észre magamon, hogy még mindig azon a közhelyes kérdésen gondolkodom, amit a szociológus feltett. Mi a boldogság?

– Egy állapot, egy pillanat? – kérdezte a belső hang.

– Szerintem egy életfilozófia – válaszolta a másik énem. – Mert mi a boldogság? Meddig tart, ha megéljük? A boldogságra vágyakozni olyan, mint a szerelemre. Át tudjuk élni akkor is, ha egy jó könyvet olvasunk, vagy egy jó filmet nézünk. Vagyis virtuálisan bele tudjuk élni magunkat.

– De mi történik a valóságban? Lehet-e megélni virtuálisan a szerelmet, vagy a boldogságot? Nem arról szól, hogy nyitottak vagyunk rá, hogy igényünk van rá, és várunk, várunk valami csodára, egy pillanatra, amelynek nincsenek előjelei, amely egyszer csak jön, ott van, és nekünk észre kell vennünk, és nem szabad elengedni. Készen kell állni rá, hogy megérezzük, ha eljön.

– Te boldog vagy? – kérdeztem az egyik vágólányt, aki véletlenül mellém ült az ivóban.

– Miért kérdezed?

– Mert azt éreztem, hogy nagyon elmerültél. Más világban jártál.

– Nem értem, mit kérdeztél?

– Feltettem egy egyszerű kérdést. Boldog vagy? Boldognak érzed magad?

– Kit érdekel?! Szarok rá, micsoda baromság… boldogság? – vágott vissza elutasítóan, és belehúzott az ivásba.

– Engem érdekelne – mondtam halkan, és megvártam ameddig lenyeli a sört.

– Téged is megkérdezett az a pasas a fesztiválklubban? Én nem válaszoltam neki. Magánügy. Senkinek semmi köze hozzá, hogy én boldog vagyok-e, és ha igen, mitől vagyok boldog. Ez szerintem rossz és provokatív kérdés. Ki boldog itt manapság? Nézzél körül! Látsz te itt elégedett embert? Ha két percig beszélgetsz valakivel, azonnal kiderül, hogy nagyon messze van attól, hogy azt mondhassa, igen, én boldog vagyok. Tíz év után megkaptam a kurva Trabantomat. Ettől boldognak kellene lennem? Vajszínűt akartam, de bilikéket adtak, mert csak az volt. Érted, tíz év várakozás után? Na ettől kellene röpködnöm? Marad a sör, a vodka, annak legalább kiszámítható a hatása. Ne kérdezz itt ilyeneket, amúgy is azt érzem, hogy megfulladok. Ez nem segít. Sőt. Ettől még erősebb lesz a depresszióm.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy ilyen indulatokat vált ki belőled a kérdésem. Vissza is vonom. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit!

– Semmi baj. De, ha már ennyire érdekel a lelkem, ha feljössz hozzám, a hotelszobámba, akkor megmutatom a lepkegyűjteményemet. Nem fogod megbánni. Fél órára átélhetjük a boldogságot. Na? Mit szólsz az ajánlatomhoz? Te boldogságbúvár! – emelte a korsót és egy slukkra kiitta a maradék sörét. Aztán olyan németesen, férfiasan az asztalra csapta az üres üveget. – Még egyet! – rendelt, és én tudtam, hogy ameddig kihozzák, fel kell állnom, nagyon határozottan, nagyon gyorsan el kell tűnnöm. Más sem hiányzik mára, mint, hogy detoxikálósdit játsszak egy megkeseredett libával. Ahogy kiléptem az utcára, megszólalt a belső hang.

– Tanulság: rossz kérdésre csak rossz választ kaphatsz. Rosszkor, rossz helyen, rossz kérdésre, mielőtt válaszolnának, és amíg időd engedi, csak az angolos távozás a praktikus megoldás. Ja, és óvakodj a korsóból söröző nőktől, főleg, ha már a harmadik körnél tartanak!

Lassan, de biztosan közeleg a december. Egyre jobban besűrűsödtek a napok. Egyre több dolog van, amit el kellett intéznem, mielőtt hazamegyek diákságom utolsó szabadságára. Még diákigazolvánnyal utazhatom, de már nem sokáig. Azt éreztem, hogy sietnem kell, mert, ha már ennyit várt rám az a gyerek, hogy megszülessen, akkor ne húzzuk az időt. December 12-én hazarepülök. Még két vizsgám van, amit januárban és februárban abszolválni kellene, aztán végleg hazaköltözöm. De mit vigyek a gyereknek, a gyerekemnek? Évek óta annyi gyerekdolgot vittem haza ajándékba, de most a saját gyerekemnek kell ajándékot vennem. Azért ez más érzés és felelősség. Az NDK-ban a csecsemőkre való ruhák nagyon olcsók és jó minőségűek voltak. Gondoltam, azt kellene venni. Sőt azt is eldöntöttem, hogy fehéret veszek, az jó lesz, akár fiúként, akár lányként lepjük meg egymást. Bemenetem Potsdam legnagyobb gyermekruha üzletébe, ahol egy kedves, nagy szemű, barna hajú, csinos, negyvenes nő állt a pult mögött.

– Jó napot! Mi óhajt?

– A gyerekemnek szeretnék ruhát venni – válaszoltam, de éreztem a bizonytalanságomat, mert ez volt az első eset, amikor kimondtam ezeket a szavakat.

– És mekkora a gyermek?

– Még nem tudom…

– És fiú vagy lány? – kérdezte az eladó megengedő türelemmel.

– Még az sem tudom – mondtam zavartan, mert tökhülyének éreztem magam. Mit gondolhat ez rólam, milyen apa vagyok, hogy semmit sem tudok a saját gyerekemről?

– Ha jól értem, akkor a gyermek csak most fog megszületni…

– Igen. Konkrétan napokon belül, azt mondják.

– És mit szeretne neki vásárolni?

– Nem tudom, hogy mi kellhet, és nem tudom, hogy mi létezik egy ilyen picike gyereknek? Mi a kínálat?

– Tudja, jó lenne tudni, hogy hány kiló.

– Arra gondoltam, hogy veszek neki egy sorozatot, mondjuk nullától egyéves koráig. De előbb tudnom kéne, hogy mi kell egy babának.

– Első gyereke?

– Tudomásom szerint az első. Ő lenne a prototípus. Gondolom, a többieknél már nem lennék ilyen gondban.

A nő jóízűen nevetett, átérezte egy kispapa belső bizonytalanságát, aki ki akarja stafírozni a még meg nem született gyermekét.

– És hol fog megszületni a gyermek? – kérdezte még mindig angyali türelemmel és bíztató mosollyal.

– Budapesten. Holnap utazom haza, aztán januárban jövök vissza még két hónapra. Addig elvileg el kell dőlnie számos jövőt meghatározó kérdésnek, többek között, hogy hol fogok élni.

– Nézze, van egy javaslatom. Most adok egy újszülöttre való készletet, amiben minden fontos dolog benne lesz. Azután, ha visszajön, akkor már sokkal több információnk lesz és akkor egy évre előre be tud vásárolni. Kitaláljuk, mit és mennyit. Ha ez megfelel önnek?

–Remek ötlet. Hálásan köszönöm! Már látom, hogy törzsvevő leszek magánál…

– Úgy legyen! Szeretettel várom – mondta, és kezdte összekészíteni a csomagot.

Ilyen nincs. Ez a nő kedves, humora van, okos, ez egy tündér, mondtam magamban, amikor két rékli között megkérdezte:

– Megengedi, hogy megkérdezzem, maga nem véletlenül a HFF-re, a filmfőiskolára jár?

– De igen. Miből gondolta? Honnét tudja?

– Kicsi a világ. A barátnőm ott dolgozik. Szokott mesélni a munkájáról. Ő említette, hogy tanul ott egy magyar fiatalember, aki nagyon tehetséges és szorgalmas.

– Nem mondja komolyan! Ilyenek terjednek rólam?

– Meglepő? És még azt is mondta, hogy ez a diák sok különlegességet csinál. Neki nagyon tetszett a csigafilm, meg az írógépről szóló filmje. Arról is hosszan áradozott, de azt is elmesélte, maga hogy néz ki. Pontos volt a személyleírás – mosolygott kicsit zavartan, aztán jót nevetett.

– Zavarba hoz – mondtam, ami nem volt nagy kunszt, az addigi bizonytalanságok után. – Szabad megkérdeznem, hogy ki a barátnője, aki a filmjeimről mesélt?

– De hiszen jól ismeri! – kis hatásszünet után folytatta: – Frau Raumm.

– Mindig vannak kellemes meglepetések. Ez nagyon az volt! – mondtam, és a hölgy már be is csomagolta az első garnitúra ruhát a gyerekemnek. Mondott egy összeget, ami sokkal kevesebb volt, mint amire számítottam.

– Tudja mit, hadd örüljön az a gyerek, vennék még neki valami játékot is.

A ruhák csak szükségesek, de egy gyereknek nem szereznek örömet.

– Lenne még egy kérdésem. Milyen játékot ajánlana egy újszülöttnek? Valami olyat, ami egyszerű, nem kell hozzá se elem, se áram, ami nem zajos, nem villog, nem lő, amit nem tud lenyelni, amitől nem ijed meg, ami fejleszti, de nem uralkodik rajta?

– És ami tisztítható! Mert az a legfontosabb.

– Tényleg. Erre nem is gondoltam. Szóval mesekönyv az még korai lenne, gondolom.

– Vannak nagyon kedves állatfigurák, amiket a gyerekágyra lehet feltenni. Ezek jók. Azt mondják, hogy a szülők szeretik ezeket.

– Miért a szülők? Nem a gyerekeknek készült?

– De igen, de tudja ebben a korban általában a gyerekek nem szokták egyértelműen kifejezni tetszésüket, egy-egy formával kapcsolatban. Reagálnak valamit, amit a kedves szülő dekódol. A végén ő dönt. Egy darabig. Ezeket tudom ajánlani. Jóminőségű kétrétegű puha műanyagból készült maci, lovacska, cica, kutya, tehénke, napocska – melyik legyen?

– Adja mindet! Legyen jó napja a gyereknek! Elvileg egyszer születik meg az ember. Legyen neki ünnep!

– Én a maga helyében várnék még ezekkel, de ha magának örömet szerez, akkor adom az egész kollekciót. Mást?

– Köszönöm, igazán, nagyon kedves. Egyelőre ez pont elég, kezdésnek.

– Minden jót és szépet kívánok maguknak! Akkor januárban találkozunk – mondta.

– Köszönöm, és boldog karácsonyt! – válaszoltam, és egy jelentős csomaggal fordultam ki az üzlet ajtaján. A gyermekemnek ez volt az első bevásárlás. Örülni fog, ha megkapja?

Meglepetés lesz, az biztos. Ő is nekem, és én is neki. Csak egészséges legyen!

– Hová kellene vinni? – kérdezte a teheráru fuvarozásért felelős komoly bajuszú illetékes a potsdami főállomás épületében.

– Babelsbergből Budapestre.

– És mekkora kellene?

– Miben számolják? Négyzetméter vagy köbméter? Nem tudom, csak úgy számolom, hogy egy háromméteres elég lenne, ha elég széles.

– Biztos benne? Képzeljen el egy kockát, minden oldala 2,5 méter. Az a legolcsóbb. Ha abba belefér, akkor ne is gondolkozzon tovább. Az éri meg a legjobban. És mikor kellene?

– Március elején.

– Az jó, akkor most rendelje meg. Előleget is kell fizetni, de tíz márka is elég lesz.

– És mik a játékszabályok?

– Nagyon egyszerű. Mi odaszállítjuk magához. Maga bepakol, aztán értesítjük a vámhatóságot, azok kimennek, megnézik, bezárják, lepecsételik, mi elszállítjuk, vasútra tesszük, és maximum 10 nap múlva már Budapesten lesz.

– És mennyibe fog ez kerülni?

– Ha mindent beleszámolunk, a szállítást, a várakozást, akkor 80 márka lesz. De ez csak Budapestig szól. Ott helyben mások a tarifák.

– De még csak december van. Már most rendeljem meg? Nem korai? Ki tudja, mi történik márciusig?

– Úgy veszem észre, maga túl optimista típus. Ha most megrendeli, legalább 30 százalékkal olcsóbb, mintha egy héttel az utazás előtt rendelné meg. Én rászánnám azt a tízest.

– Rendben van – mondtam, kicsit kétségek között, és megrendeltem életem első konténerét.

Csomagolás, indulás a repülőtérre. Jól felpakoltam magam ajándékokkal, hiszen jön a karácsony, de főleg a születendő gyerekemnek vittem sok praktikus apróságot. Hálátlan dolog izzadva, kimerülve megérkezni a reptérre. Mindig irigyeltem az elegáns, laza, kis csomaggal utazó elitet, akik csak utaznak és nem nagyon törődnek semmivel. Azt mondják, hogy elég egy bankkártya, minek két bőrönd?

Ismertem a schönefeldi repülőtér titkait. Gyorsan feladtam a csomagjaimat és nagyon drukkoltam, hogy semmi váratlan ne jöjjön közbe, hogy a gyerekem születésére végre otthon legyek. Néztem az órámat, mert azt mondták, hogy bármikor megindulhat a szülés. December 12. Elkezdett zuhogni a hó. Mi lesz ebből? A hangosbeszélőn bemondták, hogy a budapesti járat késni fog. Hogy mennyit, arról nem szóltak. Puff, ettől féltem. Mi lesz ebből? Mint kiderült, nincs gép, ami repüljön. Eredetileg egy TU 134-esnek kellene várakoznia a betonon, de ott csak a hó növekszik. Teltek a percek, az órák. A reptérről felhívtam a családot, hogy ne izguljanak. Nincs semmi baj, csak gép nincs. A váróteremben már teltház volt, mert más járatok sem indultak el, illetve nem érkeztek meg. Azt éreztem, hogy lassan felrobbanok az idegességtől. Hogy tehetik meg ezt velem? Pont ma, pont most, ebben a rendhagyó szituációban.

Megkerestem a helyi Malév képviselőjét, hogy mondjon valamit, mert nekem mennem kell.

Elmondtam a személyes problémámat, amit nagy megértéssel fogadott.

– A probléma, hogy a gép még Budapesten áll. Se indulni nem tud, sem fogadni nem tudják. De várjon, megkérdezem a helyi Interflug képviselőt, hátha ők indítanak valamit, mert egy fontos delegáció utazna Budapestre, akiket nem illik várakoztatni. Maradjon itt, mindjárt visszajövök.

Imádom a fontos delegációkat, főleg, ha felférek a gépre. Ha… de jó lenne…

– Itt vagyok. Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

– Legyünk túl a rossz híren, ne kíméljen… – mondtam, és vettem egy hatalmas levegőt.

– A rossz hír, hogy egy régi Il-18-as gépet indítanak, ami akár három órát zötykölődik a felhők között, de a jó hír, hogy felveszik a gépre. Csak a csomagokat kell kikeresni és átbukkolni. Ez a megoldás megfelelne? Ahogy látom, így is előbb lesz otthon, mert hogy a menetrendszerű járat mikor érkezik, az nagyon bizonytalan.

Elolvadtam, hogy milyen rendesek, hogy mennyire segítőkészek. A Malév-képviselő külön utakon levitt egy kapuhoz, ahol már nagyon sokan várakoztak. Egy busz kanyarodott elénk, és előbb a delegációt pakolták be, aztán minket, protekciósokat. A busz elindult és olyan érzésem volt, hogy már a földön elkezdődött a kaland. A busz csúszkált jobbra-balra. Mintha táncolna. A delegáció egyes tagjai már kissé illuminált állapotban voltak, jókat nevettek, mintha a Vidámparkban lennének. A reptér legtávolabbi pontján állt az Il-18-as légcsavaros gép. A gépre egy kis lépcső vezetett fel. Az egyik oldalon kétszemélyes ülések voltak, a másik oldalon háromszemélyes sor. A személyzet mindenkinek megmondta, hová ülhet, hogy a terhelés egyenletesen legyen elosztva. Sikerült egyedül maradnom a két ülésen. Közölték, hogy a biztonsági öveket az út végéig be kell kötni. Éreztem, hogy mindenki feszült. A légikísérők mindenkinek egy kis szeszesitalt kínáltak, és cukorkát, amit a felszállás alatt szopogatni kellett. Én igyekeztem a gép vége felé ülni, mert valahol azt olvastam, hogy ha baj van, akkor hátul nagyobb a túlélés esélye.

A havas kifutón egy gép letolta előlünk a havat, aztán felbőgtek a motorok és elindultunk.

Érezhető volt, hogy a gép is csúszkál. De végre elemelkedtünk a földről. Van remény! Úton vagyok hazafelé. Néhány száz méteren hírtelen azt éreztük, hogy kiesett alólunk a levegő, mert a gép nagyot huppant lefelé. Aztán felbőgtek a motorok és újra emelkedni kezdtünk. Kint zuhogott a hó, semmit sem lehetett látni a kis ablakokon. A személyzet a hátam mögött ült, és nem mosolyogtak. Nem is szóltak egymáshoz. Ez nem jó jel, gondoltam. Ezek tudnak valamit. Aztán a gép elkezdett úgy viselkedni, mintha szántáson menne. Zötyögött, rázkódott.

A kapatos elvtársak kezdetek kijózanodni. Mindenki hallgatott. A gép folyamatosan manőverezett, próbálta a széllökéseket és a légörvényeket korrigálni. Eltelt egy óra, amikor a személyzet felállt, és kezdték az utasokat kínálni a szokásos Interflug-menüvel. A többség csak inni kért. Volt, aki tartalék zacskót, mert az odakészítettet már telehányta.

– Lehet tudni, hogy most hol járunk? – kérdeztem az egyik stewardesst, aki kicsit imbolyogva szolgálta ki magyar vörösborral az extra igényű utasokat.

– Szerintem, Prága környékén járunk. Még legalább egy óra. Ne féljen, nem lesz semmi baj. Ilyen időben ez normálisnak mondható. Inna valamit?

– Igen, ha kaphatnék egy pohár ásványvizet, az jó lenne és egy cukorkát, avval talán gyorsabban telik az idő…

– Kis türelmet, mert előre kell vinnem egy újabb üveg vörösbort.

– Természetesen várok, momentán nincs hová sietnem – mondtam mosolyogva. A nő végre elnevette magát.

Lehet, hogy a nejem már a szülőszobán van? Lehet, hogy már megszületett a gyerekem? Rémes, hogy nem tudok senkivel sem beszélni. Még egy óra, aztán a csomagok, a vám, lesz az két óra is, mire kijutok a reptérről.

– Parancsoljon! Ásványvíz, hozzá a cukorka… – nyújtotta át tálcán a stewardess, aki már nem volt fiatal, de nyilván az NDK-ban is irigyelt munkája volt, mert utazhatott, pénze volt, és nagyon sok emberrel ismerkedhetett meg. Azt talán kevesen látták, hogy egy-egy rázós út mennyire leamortizálja a repülőgépen dolgozókat. Látszólag csinosak, szépek, de néhány órás repülőút után nagyon le tud kopni a smink, és éveket öregednek.

Csak már megérkeznénk. Sóhajtoztam és arra gondoltam, hogy most nem érdekel semmi más, csak a végállomás. Éreztem, hogy a gép elindult lefelé. Jó jel. Az út nagy részét már megtettük.

– Lehet, hogy Budapest nem tud fogadni – súgta meg a kedves német stewardess.

– Ez biztos, vagy csak lehet? – kérdeztem kétségbeesve.

– Még nem biztos. Mindjárt el fog dőlni. Ha nem fogadnak, akkor Bratislavában kell landolnunk. Onnan busszal vinnék Pestre az utasokat. Néha előfordul. Az legalább 4 óra kiesést jelent. Az időjárásról nem tehet a légitársaság. Vannak objektív feltételek a landoláshoz. Ha nem teljesíthetők, akkor más megoldást kell keresni. A lényeg a biztonság. Megérti ugye?

– Biztosan nagyon várják otthon?

– El sem tudom mondani, mennyire – válaszoltam, de úgy döntöttem, hogy akárkinek nem adom ki a titkom.

A pilótafülkéből jött a kolleganő, és halkan mondott valamit a mosolygósnak. Azt éreztem, hogy kicsit megkönnyebbültek.

– Jó hírem van! – súgta oda nekem a mosolygós. Ferihegyen landolunk!

Óriási kövek zuhantak le rólam. Legalább ennyi jó történt az elmúlt egy órában. Még húsz perc. Ki kell bírni. Ki fogom bírni, bíztattam magam. Elkezdtem fészkelődni, a táskámat levettem.

– Nyugalom, szólt a mosolygós stewardess. Még harminc perc. Ki kell kerülni egy két akadályt.

Azt éreztem, hogy megállt az idő. Mintha szándékosan lelassult volna minden. Lehet, hogy fiam van? Már túl van mindenen? Lehet, hogy a reptérről egyenesen a kórházba kell mennem? Milyen jó lenne, ha lenne olyan telefon, ami mindig nálam van és bármi történik, azonnal megtudhatom, és akkor beszélek, amikor én akarok. Egy hordozható telefon, fel kellene találni… és mennyi mindent kellene még… De nem most. Reggel óta úton vagyok. Ma még nem ettem. Két pohár vizet ittam. Lehet, hogy az is oka a türelmetlenségemnek?

Végre meglátom Budapest fényeit. Hurrá! Percek kérdése, nyugtatgatom magam. Aztán azt érzem, hogy a gép már másodszor fordul ugyanazon a körön. Látom, amint a személyzet tagjai összesúgnak. Leülnek a helyükre és erősen behúzzák a biztonsági övet. Közben hallom, hogy a gépből valami kattog, recseg. Mintha az egyik futómű nem akarna kijönni. A légikísérők egyre feszültebben ülnek. Megkezdtük a harmadik kört. Elől a derék németek azt hitték, hogy ez a gesztus nekik szól. Nagyon elégedettek voltak. Egészen hátul is lehetett hallani, hogy wie schön ist … milyen szép ez a város…

Aztán egy nagyobb reccsenés és a gép a leszállópálya felé fordult. A stewardessekről óriási kövek zúdultak le. Egymásra néztek és mosolyogtak. Az egyik felállt, hogy ellenőrizze az övek bekötését. Na, ezt is megúsztam, most már csak percek kérdése és megtudom, hogy apa vagyok-e már….

Ferihegyen zuhogott a havas eső. A delegáció ment le először a lépcsőn, de a busz még nem nyitotta ki az ajtaját. Mire én leértem, már minden rendben volt. Nem kellett sokáig áznom.

A csomagokat gyorsan megkaptam, hiszen az enyémet rakták be utoljára. A delegáció javában ott állt, amikor én végre kiléphettem a váróba, ahol megláttam drága apámat és mellette a feleségemet a nagy pocakjával. Hirtelen az öröm és a csalódottság furcsa keveréke futott át rajtam, ameddig odaértem hozzájuk. Szóval még nincs. Nem baj, várt rám a gyerekem.

– Én azt hittem, hogy már bent vagy… hogy már meg is született a gyerek, egész úton csak ez járt a fejemben…

– Amint látod, egyben vagyunk. Nincs semmi baj. Jól érezzük magunkat. Ha ki akar jönni, majd szól. Egyelőre eddig nem akart. De ez csak napok kérdése.

Végre hazaértünk. Finom vacsora várt, az otthon melege. Másnap kényelmesen megreggeliztem, zuhanyoztam, amikor a feleségem elém állt és azt mondta, hogy szedjem össze magam.

– Hogy érted, hogy szedjem össze magam?

– Úgy értem, hogy eljött a pillanat. Most kell bemennünk a kórházba. Elindult a szülést jelző folyamat.

– Ezt te most komolyan mondod?

– Nagyon komolyan.

Egy pillanat alatt felöltöztem, fogtam a felségemet, az összekészített csomagot és már a lépcsőházban voltunk. Beültünk a kocsiba, és mint egy mentőautó, végigszáguldottam a városon. Pillanatokon belül Budáról a kőbányai Bajcsy kórház kapujához értem. Szombat volt, nem volt nagy forgalom, de ha lett volna, akkor is átmenetem volna a sárgákon. Drága apósom, aki csodálatos ember volt és csodálatos orvos, már várt minket.

– Na, ez gyors volt. Most búcsúzzatok el, te menjél, haza, ha lesz valami, akkor szólok. Csak útban lennél.

– De én…én… – dadogtam, miközben láttam, hogy a felségemet már két nővér közrefogja és bekíséri a Szülészet feliratú katedrálüveges csapóajtó mögé. Nem is nézett vissza.

– Nincs vita. Majd szólunk. Menjél haza! Sosem lehet tudni, mennyi idő kell az első szüléshez. Ne izgulj! Minden rendben lesz…

Tudatmódosított állapot, azt hiszem, ezt csak így lehet kifejezni. Elindultam hazafelé. Minden szabályt betartottam, szépen komótosan haladtam. Visszafelé közel egy óra alatt értem haza.

– Na…? Mi van? – kérdezték anyámék, akik szintén ekkor költöztek vissza négyéves tudósítói munka után Prágából.

– Hazaküldtek. Majd szólnak.

– Egyél valamit, mi már ebédeltünk, de melegítek neked – kínálgatott, agitált anyám, de egy falat nem ment volna le a torkomon.

Mit csinál ilyenkor egy képpel dolgozó, feszült várakozás kényszerében lévő apajelölt?

Azon morfondíroztam, hogy melyik fényképezőgépbe fűzzek filmet, mert amikor meglátom gyerekemet, úgysem lesz időm, hogy megnézzek rajta mindent és mindent meg tudjak jegyezni, és aztán el sem tudom majd mesélni, hogy milyen az a gyerek. Vagyis azonnal le kell fotózni, hogy megmaradjon a pillanat. Érzékeny anyagot kell használni, mert lehet, hogy ott kevés a fény. Érzékeny anyagban csak a 6x6-os Pentacon-six fényképezőgéphez van film. Igaz, hogy nagydarab, igaz, hogy nehéz, de az embernek egyszer születik meg élete első gyermeke. Minőségi képet akarok készíteni róla. Előkészítettem mindent, ha jön a hívás, azonnal tudjak indulni. Ha valaki közben telefonált, összerezzentem. De vagy ismerősök voltak, vagy anyámékat keresték. Mindenkivel csak távirati stílusban beszéltem, mert féltem, hogy pont akkor hívnak majd a kórházból. Aztán fél három után megszólalt a telefon. Anyósom volt.

– Gratulálok! Lányod született! Egészséges, minden rendben van – mondta.

– Lányom? De hát mindenki azt mondta, hogy fiú lesz… Biztos, hogy lány?

– Biztos! Eszter lett. Ha most elindulsz, meg tudod nézni. Várnak!

Anyámék ott álltak a telefon mellett. Csak érezték, hogy valami történt.

– Na, mi van, mondjál már valamit…

– Eszter! – mondtam és már fogtam is a fényképezőgépet, és rohantam le a lépcsőn.

A kocsi okos volt. Szinte magától vitt vissza a kórházba, mert én nem emlékeztem az útra, csak arra, hogy gyerekem van, lányom van, hogyan fogom felnevelni? Hogyan fogom tudni megadni neki, amit szeretne? Hogyan fogom tudni, hogy mi a baja, hogy mikor éhes, hogy mije fáj, és egyáltalán, tudok e majd jó apa lenni? Az apósom már könnyes szemmel várt, gratulált, és bevezetett egy folyosóra, megállított egy üvegablak előtt, amin egy ócska fehér lepedő volt függönyként felakasztva.

– Itt várj, szólok, hogy mutassák meg.

– Milyen? – kérdeztem, de már nem is hallotta meg, mert bement egy ajtón.

Gyorsan előkaptam a fényképezőgépet, beállítottam rajta, amit lehetett és vártam. Nem tudom mennyi ideig tartott, ameddig mozgást érzékeltem a függöny mögött. Arra gondoltam, hogy most mutatnak nekem valakit, aki az én gyerekem lesz, akivel egy egész életen át össze leszek kötve. Aki az életem legfontosabbja lesz, akit most pillanatokon belül meg fogok látni. Milyen lehet? Milyen lesz majd, ha leakasztják a piros bajcsys pecsétekkel díszített kórházi lepedőt. Aztán eljött a pillanat. Az egyik nővér levette a függönyt és ott állt karjában egy újszülött csecsemővel, történetesen az én kislányommal, Eszterrel. Ránéztem, Ázott volt és gyűrött. Azonnal elkezdtem fotózni. Egy perc alatt kilőttem a 12 képet. Aztán jobban megnéztem a részleteit. Ami feltűnt, a kis ujjacskái, hosszúak voltak és nagyon ázottak. Ez olyan, mint egy mosónő-zongorista ujja lenne, ugrott be. Az arca szép volt, a haja sötét. Még hunyorgott, mert nem tudta elképzelni, ki a fene fotózza őt ilyen intenzíven az üveg másik oldalán. Hiába mondtam volna neki bármit is, nem hallhatta, vastag volt az üveg. Az ápolónő kedvesen intett, és visszaakasztotta a lepedőt.

– Na milyen? – kérdezte a felségem a hordágyon fekve.

– Gyönyörű! – mondtam, és potyogtak a könnyeim. Megöleltük egymást. Aztán eltolták az egyik kórterembe.

Hazamentem és azonnal bevetettem magam a fürdőszobába, hogy előhívjam a filmet.

– Na milyen? Mesélj már! – faggattak türelmetlenül anyámék.

– Nem tudom, majd meglátjátok. Olyan ázott, friss, primőr. Kicsit ráncos, de a mienk!

– Ma szombat van, holnap már bemegyünk, megnézzük. Na, hívjad a filmet! – mondta apám, aki meg volt hatva, de nem nagyon akarta mutatni.

Mire a filmet előhívtam és lenagyítottam már besötétedett. Egy ismerős házaspár jött vendégségbe. Ültek a szobában, nagyokat nevettek, amikor bevittem a képeket, mint büszke apa megmutatni. Úgy éreztem, hogy nem vagyok elfogult. A képek még nedvesek voltak. Gondoltam, az ázott ujjak sokkal természetesebben hatnak a nedves fotópapíron.

Mindenki megnézte, anyámék rögtön azt mondták, hogy olyan, mint én voltam. Az ismerős házaspár nőtagja csak annyit mondott.

– Ne izgassad magad, majd ki fog alakulni. Kialakul majd.

Ezt nem kellett volna mondania, mert úgy éreztem, mintha szíven szúrt volna. Ezt mondja egy idegen az én gyerekemre? Legalább mondta volna azt, hogy szép! Nem kell, hogy gyönyörűnek lássa, de ilyen lefitymáló megjegyzéssel kiírta magát a könyvemből.

Este több tucatszor megnéztem a képeket. Amikor felhívtam az ismerőseimet, hogy közöljem a jó hírt, a képek ott voltak előttem. Csodálkoztak is, hogy honnét tudok ilyen részletes leírást adni egy újszülöttről. A saját gyerekem, csak el tudom mondani, hogy milyen…

Néhány nappal később, amikor Eszter és mamája végre éppen hazatért, ágynak estem. Valami vírus támadott meg. Lehet, hogy még a repülőn szedtem össze. Magas láz, köhögés, takonykór. Ágyban kellett feküdnöm, mert a 40 fokos lázzal nem lehetett vagánykodni. A szobaajtóból mutattak meg Eszternek, amikor megérkeztek.

– Látod, ez a te apád. Jó lesz, ha megjegyzed magadnak – mondta neki anyám, aztán elvitték a másik szobába. A feleségem sem jöhetett közel hozzám. Karanténba voltam zárva a saját szobámban. Teák, gyógyszerek, borogatások, és egy kicsit olyan másnapos érzés, mint amikor az ember egy tál tejbegrízben próbál úszni, és nem teheti le a lábát. Csak néztem utánuk, ahogy elbújtak az ajtó mögött.

Borzasztó érzés volt, hogy nem érhetek hozzá, de az igazi baj csak ez után jött. Az öcséméktől örököltünk egy igazi doktor bácsit, Lengyel doktort, aki kiváló gyermekorvos volt, és végtelenül lelkiismeretes. Úgy beszéltük meg, hogy este már el is jön, és megnézi a gyereket. Én csak érzékeltem, ahogy megérkezik, anyám bevezeti a gyerekhez, és néhány perc után kiabálást hallottam.

– Hol vagyunk? Tanyán? Mi ez? Hogy adhatták ki ezt a gyereket így? – üvöltötte magából kikelve.

– Tudják mi ez? Penficus-fertőzés, ami életveszélyes! Egy újszülött babánál halálos lehet. A kórházban kapta el, ami azt jelenti, hogy azonnal értesíteni kell az osztályt, hogy zárják le, mert a többi gyerek is megkapja. Ez valami botrány! Nem igaz, hogy ezt nem látták ott. Azonnal antibiotikumot kell adnom, és három óránként sterogenolos vízben meg kell fürdetni a gyereket, aztán egy tiszta pelenkával le kell kaparni róla a felpuffadó bőrhólyagokat! Anyuka, ne sírjon, ezt meg kell csinálni, nem maradhat rajta ez a hólyag. Ha így marad, akkor megfulladhat! Tudom, hogy kegyetlen, de nincs más megoldás. Csípni fog, a gyerek sírni fog, de meg kell csinálni. Holnap is jövök, mert be kell adni az antibiotikumot.

– Már most el kell kezdeni a fürdetést?

– Nincs mire várni. Ha van itthon sterogenol, akkor igen. Megmutatom, hogyan kell csinálni.

A család a felhőtlen örömből hirtelen a rettegésbe és a félelembe zuhant. Anyám hozta a kért szert, a babakádat, egy kis kézmeleg vízzel és csak azt hallottam, hogy Eszter üvölt, üvölt a fájdalomtól. Én nem mehettem oda, de azt éreztem, hogy nekem egyre jobban fáj.

Három óránként, éjjel nappal meg kellett ismételni a műveletet. A doktor bácsi minden nap jött és beadta az injekciót. Néha megdicsérte anyámat meg a feleségemet, hogy jól csinálják, de ő szegény, halálosan ki volt merülve, mert nem csak szoptatni kellett 3 óránként, a tisztába tevéssel, de a fürdetés is be volt programozva. Alig állt a lábán. A gyerek is teljesen ki volt merülve. A végén már fel sem ébredt, csak a fürdőkádtól iszonyodott. Ha meglátta, már zokogott. Ennyit a protekciós szülésről. Természetesen azonnal hívtuk a nejem apját, aki a Bajcsy kórházban főorvos volt, hogy mi történt. Másnap lezárták az egész osztályt és leverték mindenhol a csempéket. Nem tudtuk meg, hogy mások is elkapták-e a fertőzést. De a kórház részéről senki nem szólt, hogy elnézést, miben segíthetünk. Kórházi fertőzések akkor is voltak. Csak akkor azonnal intézkedtek.

Lassan én is túl voltam a betegségen, és végre a karomba foghattam a gyerekemet. Valószínűtlen érzés volt, mert azt éreztem, hogy kicsi, és nehéz megfogni, hogy ügyetlen vagyok még, hogy nem csak én féltem, de mindenki más is, nehogy elejtsem, vagy kiessen a kezemből. Eszter nem igazán érezte magát biztonságban nálam. Ha visszaadtam az anyjának, azonnal ellazult. Pedig csak néhány napja voltak együtt.

Nagyon gyorsan teltek a napok. Tudtam, hogy január elején vissza kell mennem Babelsbergbe. Itt kell hagynom a gyerekemet, a feleségemet, a családomat. Éreztem, hogy innentől kezdve más lett a világ. Mások lettek a prioritások.

Eszter vonásai kezdtek kisimulni. Szerencsére jól evett, és azt hiszem az anyatej legalább olyan fontos gyógyszer volt számára, mint az antibiotikum. Arra gondoltam, hány nő nem akar szoptatni, mert félti a mellformáját, és közben fogalma sincs, hogy a legfontosabbat veszi el a gyerekétől. Önmagát és a gyerek ellenálló képességét. Lassan, napról napra, egyre jobban azt éreztem, hogy semmi nem fontosabb, mint a saját gyerekem. Minden más csak utána jön. Aztán azon törtem a fejem, hogy a kismamáknak vannak tanfolyamok, orvosi tanácsok, ott a védőnő, aki megmondja, hogy mit és hogyan kell csinálni a picivel. De az apák, mintha nem lennének fontosak. Mintha természetes lenne, hogy akinek gyereke születik, azonnal jó apa lesz. Pláne, ha az első gyereke. Hogy azonnal érteni fogja a gyerek érzéseit, gondolatait, bajait. Természetesnek gondolják, hogy a mamával azonos érzéseket vált ki az apában is az újszülött. Nem tudom, ki, hogy van vele, de ebbe bele kell tanulni. Az ember csodálja a gyereket, a napi változásokat, a napi kicsi fejlődéseket. De nem ugyanazt érzi, amit a mamája.

Főleg, amikor elkezd sírni a gyerek. Mi a baja, miért sír? Mit kéne vele csinálni, hogy megnyugodjon? Mit mondjak neki, mit meséljek neki, mit dúdoljak neki? Ringassam, forogjak vele? Emeljem fel, tegyem le? Csupa kérdőjel, csupa talány, és azt éreztem, hogy nem tudom megfejteni a kódot, amivel Eszter kommunikálni képes. Az ősi ösztön hiányzott, amitől az anya, anya lesz. Mert ő valahol megérzi, megérti ezt a jelrendszert. Persze nem mondtam senkinek sem, hogy miket gondolok, miket érzek, mert úgysem értették volna meg. Arról nem is beszélek, hogy mindenki a gyerekkel volt elfoglalva. Ki érdekeltek az apa lelki problémái?

1981. január. Babelsbergben nagyon hideg volt. Fűteni kellett. Az egyik reggel egy hatalmas robbanást hallottam a házban. Abban a pillanatban a kályha csöve megnyílt, és az egész lakást fekete korom lepte le. Minden, ami a szobában volt fekete lett. A polc, a könyvek, a bútorok a függönyök. Nem tudtam, hogy a felettem lévő lakásokban mi történt, de nálam, a kémény legalsó pontján, szörnyű volt a látvány. Azonnal mindenki kiszaladt a lépcsőházba, mindenki magyarázta a másiknak, hogy ilyenkor mi a teendő.

– Jaj, de sajnálom, hívni kell a kéményseprőket, de itt senkinek sincs telefonja –mondta a volt háztulajdonos özvegye. Az idős asszony felnézett az égre, mintha onnan várt volna segítséget, és széttárta karjait.

– Mi történt? Megsérült valaki? – szaladt le Elke, az orvos, a legfelső emeletről.

– Gyere, nézzél be! – mondtam, és a szétbombázott lakás ajtajából mutattam a pusztítást.

– Egyelőre ne nézzél bele a tükörbe, mert nem fogod magad felismerni – mondta, és nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen.

– Majd én hívom az illetékeseket, ne nyúlj semmihez, ne csinálj semmit! – mondta, és kirohant az utcára.

Aztán egy szirénázó hangot hallottunk, amely egyre közeledett. Megjött a rendőrség, aztán a kéményseprők főnöke. Egyenesen a lakásomba jöttek.

– Mivel fűtött be? – kérdezték, úgy, mint amikor a rendőrségen kihallgatják a gyilkossággal gyanúsítottat.

– Én?! Semmivel. Nézzék meg a kályhát! Üres, még a hamut sem vettem ki. Úgy van minden, ahogy leégett a tüzelő.

A szervek alaposan megvizsgálták a kályha állapotát, aztán közösen megállapították, hogy valóban nem én vagyok az elkövető. De akkor ki? Elindultak felfelé a lépcsőházban. Mindenhová becsengettek, csak a harmadikon nem nyitottak ajtót. A kéményseprő kopogott, csengetett, de nem volt reakció. Egy fiatal pár lakott ott, akik nem adtak életjelt. Aztán valami szag, valami halk nesz kiszűrődött. Vagyis otthon van valaki.

– Lehet, hogy szénmonoxid mérgezés? Lehet, hogy nem tudnak az ajtóig sem eljönni? – vélekedett a rend őre. Hívni kell egy mentőt, biztos, ami biztos.

Közben újabb két kéményseprő érkezett, akik ellenőrizték a házban a kéményeket. Újabb szirénázás és megérkezett a mentő is. Még mindig nem nyitottak ajtót, de érezhető volt valami füstszag, ami átkúszott az ajtó alatti résen.

– Két tanút kérek! – mondta a rendőr –, be kell törnünk az ajtót!

– Jelentkezem! – mondta az egyik lakó.

– Maga lesz a másik! – mutatott rá a volt tulajdonos özvegyére.

– Én? Miért éppen én? Én nem tudok semmiről semmit!

– Nem is kell, hogy tudjon, csak azt igazolja, hogy mi életmentés céljából betörtük az ajtót. Érti? Azt kell aláírnia.

– De én nem írok alá semmit, én soha nem akartam aláírni semmit, mert amikor aláírtam, abból mindig csak baj lett.

A két kéményseprő nekifeszült az ajtónak, egyszer, kétszer, háromszor, és az ajtó hatalmas reccsenéssel kiszakadt az ajtófélfából. Az évtizedek alatt egymásra festett barna festék rétegenként pattogzott le. A rendőr és a három kéményes bementek, utánuk a mentősök. Nagyon büdös füst ömlött a lakásból kifelé. Az ágyon ott feküdt a fiatal nő, a férje az ajtó mellett a földön. Azonnal kihúzták őket a keskeny lépcsőházba. A mentők még egy kocsit hívtak, közben élesztgették őket. A kéményseprők azonnal kinyitották az ablakokat. Köhögve krákogva jöttek ki a lakásból.

– Ez valami borzalom, ami bent van! – mondta az egyik. – Ezt nem élhették túl.

Elke azonnal beszállt az újraélesztésbe. Előkerültek az oxigénpalackok, maszkok, ballonok. Közben megérkezett a másik mentő is. A keskeny lépcsőházba nehezen hozták fel a hordágyat. Először a fiatal nőt vitték le, aztán jött a favágásból élő férj. Ő már nehezebb volt. Négyen a kezükben vitték le a földszintre. A ház előtt óriási csődület lett. Rendőrség, mentők, és megjöttek a tűzoltók is. Az összeverődött tömeget a rendőrség elkezdte tovább terelni. De egyre többen lettek. Minden nézelődőnek volt valamilyen információja. Öngyilkosság, gyilkosság, merénylet, valami külföldi, az áldozat, aki a házban lakik… Egymásnak adták a biztos forrásból származó híreket. Részben mert a koromtól fekete voltam, többen azt hitték, hogy én vagyok az elkövető.

– Ide jönnek, aztán csak a baj van velük.

– Ezek még begyújtani sem tudnak…

– Ez állítólag magyar, a magyarok mind cigányok…

– Nem szeretem az idegeneket, nézzen rá, hogy néz ez ki…

– Tessék, ez az eredménye. Fel kell őket jelenteni és kiutasítani az országból. Ez Németország, nem a Balkán!

Jobbnak láttam, ha bemegyek, mielőtt még ellenem fordult volna az utca. Közben a szervek végigkutatták a lakást és kiderült, hogy a fickó valami speciális vegyszerrel kezelte le a tűzifát, ami nyílt lángra azonnal berobbant. A hatóság lezárta a kéményhez tartozó összes kályhát. Senki nem fűthetett, ameddig nem vizsgálták végig a teljes kémény bélését.

Január második fele volt és nagyon hideg. Az illetékesek hatékonyan dolgoztak és estére befejezték a vizsgálatot. Lehetett újra fűteni. A felettem lakóknak óriási szerencséjük volt, ott csak hamu jött ki a kályha elé. A kéményben felgyülemlett kormot én kaptam.

– Ha rám hallgat, akkor porszívóval és dupla porzsákkal szedje össze a kormot. Vizet ne nagyon használjon! Seperni ne seperje, mert a korom csak odább száll. A legjobb, ha módszeresen csinálja. Kezdje a legtávolabbi ponton és úgy haladjon az epicentrum felé – adták a remek tanácsokat a kéményseprők.

– Eljárást fogunk indítani a lakó ellen, robbanóanyag illegális tárolásáért és használatáért. Mások veszélyeztetéséért, gondatlanságból elkövetett, életveszélyt okozó tevékenységéért – mondta a rend őre a lakóknak, aztán felém fordult.

– Ha van koromkárra biztosítása, akkor kaphat valami kártérítést, ha nincs, akkor perelheti a károkozót. De ez több évig is elhúzódhat. Feltéve, ha az illető túléli ezt a mérgezést.

A rendőrök beültek a kocsiba és elmentek. Magunkra maradtunk. A házban mindenki megdöbbent, hogy ilyen is előfordulhat, mert a ház történetében még hasonló eset soha nem történt.

Porszívóval kezdtem felszívni a fekete mocskot, ami úgy rátapadt mindenre, hogy csak többszöri nekifutásra tudtam egy-egy négyzetmétert megtisztítani. A ruhákat, a textileket ki kellett rázni, aztán porszívózni, aztán mosni. Az volt a szerencsém, hogy a szoba ajtaja csukva volt, és így a lakás többi része aránylag korommentes maradt. Egész nap porszívóztam, mostam, pucoltam. Estére jégverem lett a lakás, de valamennyire használható. Másnap vizsgázni kellett mennem. Tudományos kommunizmusból. Az írásbeli diplomám nem tetszett nekik.

– Nagyot csalódtam magában! Herr Denes – mondta a tudományos kommunizmus professzora, aki egy fél könyvtárral járt az órákra, minden kötetben fontos mondatok voltak tintaceruzával kiemelve. A prof úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. Egy ócska Simson robogóval közlekedett, ami mindig leállt, és mire megérkezett az előadásra, rendszerint olajos volt a keze, fekete csík volt a körmei alatt, a nadrágja pedig boka fölé volt felhajtva, egy fa ruhacsipesszel rögzítve.

Én szerettem vitatkozni vele, amit a németek élveztek, mert ők nem mertek ellenvéleményt megfogalmazni. Ő meg azt élvezte, hogy valakivel szemben meg tudja védeni az álláspontját. Tiszteltem, mert tiszta embernek tartottam, aki hitt abban, amit mondott, amit tanított. Nem volt doktriner, sőt, sokszor nekem adott igazat. A németek nem tőlem, hanem egymástól féltek, hogy valaki majd valahol jelenti, hogy mit mondott. Furcsa világ volt akkor, amit csak belülről lehetett érezni.

Amikor a vizsgára beléptem, lefagyott a levegő.

– Csalódtam magában! Maga eddig egészen mást mutatott, mint amit itt leírt a dolgozatában. Mi pont az ellentétes véleményen vagyunk. Mi történt magával?

Már csak ez hiányzott. Ez most nem viccel. Látszott az öregen, hogy kifejezetten dühös rám.

Az állam és az egyház viszonya Magyarországon volt a témám. Arról írtam és fogalmam sem volt, hogy mi nem tetszett nekik. Összegyűjtöttem a hazai szakirodalmat és abból dolgoztam. Amúgy az egész nem érdekelt, mert egy nagy színjátéknak tartottam az egészet. Sajnos ők nem. Azon tanakodtak, hogy a cél előtt az utolsó pillanatban rúgjanak-e ki, vagy adjanak-e még egy esélyt.

– Kérem! Én megértem önöket, de azt szeretném kérni, hogy önök is értsenek meg engem – mondtam, egy pillanat sugallta ötletből kiindulva.

– Nekem haza kell mennem, nekem nem ide, hanem oda kellett írnom ezt a munkát. Hiszen önök is tudják, hogy Magyarországon néhány dolgot másképpen ítélnek meg. Nekem az a fontos, hogy ott elfogadják, hiszen ott folytatom majd az életemet.

Egymásra néztek, látszott, hogy a vonásaik megenyhülnek.

– Ah, ja! Értjük. Erre nem is gondoltunk. Hát, ha így van, akkor elfogadjuk. Beszámítva az eddigi aktivitását…

Így úsztam meg, pedig nem velem nem értettek egyet, hanem Aczél Györggyel, akinek néhány fontos gondolatát, amivel magam is egyet tudtam érteni, megosztottam. Igaz, akkor nagyon különböző két világ volt az NDK és Magyarország politikája. Ott tudományos volt a kommunizmus, nálunk csak a szocializmust kellett tudományosan ismerni. Ott ez a tárgy legalább olyan fontos volt, mint a szakmai munka. Nálunk mindenki tudta, hogy a „legyünk rajta túl” kategóriába sorolták. Ettől a vizsgától féltem a legjobban, mert sok diák itt vérzett el. Pótvizsgázni, sőt évet ismételni is kellett sokaknak.

Megint előnyt élveztem a magyarságomból. Egy zárt világ szürkeségében nehéz tiszta fényű jövőt elképzelni. Inkább cinikusan, látszólag elfogadták a félhomályt, mintsem új fényforrások után kutassanak, hogy megláthassák a jövőt.

A Mester a vizsga után meghívott egy kávéra.

– Hűűű! Na, ezen is túl vagyunk. Azt hittem, hogy ezek beteszik a staflit. Tehetetlen voltam, mert a vizsga előtt nekem panaszkodtak, hogy ez nem elfogadható. Nem azért, mert amit írtál, az rossz, hanem azért, mert jó, de ideológiailag pont az ellentéte a mi ideológiánknak… Én mondtam, hogy biztos valami oka van, hogy ezt írtad, de ők elfogadhatatlannak tartották. Na, ezt megúsztuk. Mikor leszel készen?

– Még van egy védésem, aztán egy halasztott vizsgám művészettörténetből, és kész.

– Csak azért kérdezem, mert tudnom kéne, mikorra legyen készen a diplomád, amit hazaviszel. Amíg a papírmunka elkészül, az idő, mert a minisztérium, a főiskola egyeztet, adminisztrál. Leveleznek egymással.

– Február végén, vagy március elején kellene, hogy indulhassak. Addig ezer dolog van, amit intézni kell.

– Ha bármiben kell segítség, csak szóljál, jövök! – mondta a Mester és jókedvűen megitta az utolsó korty langyos kávéját.



Ámos Imre: Ketten

VISSZA



Ámos Imre: A tisztaság vize

VISSZA

olvasólámpa


STANCSICS ERZSÉBET

Vallomásos könyvismertetések

Baranyi Ferenc: Hová érkeztem? – Pályám hét évtizede

Május 30-án a K11-ben – Művelődési és Kulturális Központban – volt Baranyi Ferenc új könyvének bemutatója. Nem csodálkoztunk, hogy tömve volt a tágas terem, hiszen a szerzőt Európa-szerte ismerik, rengeteg barátja van, akik közül még az iskoláskori ismeretségeket is számontartja. A szerző bár nem örvend kiváló egészségnek, mégis eljött, hogy korszakos könyvét az ünnepség után dedikálja nekünk.

Geröly Tibor, a Művészetbarátok Egyesülete elnöke felvezetője után széleskörű méltatást kapott Madarász Imre professzortól és a Hungarovox kiadója, Kaiser László is hozzászólt a könyv hosszú útjához. Ez után megszólalt maga a szerző, aki az előszóban elmondja, hogy „…Jelen jubileumi kiadvány korántsem irodalomtudósok munkásságomat értékelő tanulmányait sorakoztatja fel elsősorban, hanem a pályatársak, művészbarátok velem kapcsolatos megnyilvánulásait könyvekben, sajtóorgánumokban…” A fejezet címek alatt régi és új barátok, híres költők, újságírók történetei, visszaemlékezései sorakoznak, találkozások, emlékek, dokumentumok formájában, melyeknek szerzői közül már sokan nem élnek. Szívmelengető és szempárásító találkozások történeteit olvashatjuk azoktól, akiket valamikor valahol, rövid, vagy hosszabb időre összehozott az élet Baranyi Ferenccel. Mindegyik történet más, csak egy dologban azonosak: senki nem tudott közömbösen továbblépni a találkozások után, szó nélkül maga mögött hagyni egy percet, órát, közös élményt, munkát, amit együtt cipelt a szerzővel. Megejtően gazdag, az egész ország szellemi térképét felskicceli pályatársainak hozzá írt életpanorámája. Megfogalmazzák az idő hatalmát: az emberi lét végső értelmét fürkésző írások: mégiscsak! csak azért is! – Veled együtt, Baranyi Feri!

Én is ott ültem az utolsó sorban, figyeltem a méltatást, az élettörténetét, a munkát, amelyet olyan izgalmasan és találóan fejtett ki Madarász Imre. Fájó szívvel hallgattuk Baranyi hozzászólását, amelyben tudomásunkra hozta, hogy a jövőben egészségi állapota miatt már nem tud részt venni a közéletben, írni is csak a saját „elefántcsonttornyában” fog. Belénk sajdult egy idézete: „Az ember részletekben hal meg”, ami ugyan mindenkire érvényes, de úgy véljük, őrá soha! Mert a művészet, melyet ő képvisel, mint a legszebb, legtisztább vágyak sajátos kifejeződése, azért halhatatlan, mert eszmékkel és reménnyel lehet benne élni. Csak azt érdemesíti megmaradásra, amiből az emberség csírája még nem halt ki végképp, ahol a gyengébb nem tudja megvédeni magát egy nagyravágyó birodalomban. Ott mindig őrá van és lesz szükség.

A végtelenből kiszabott véges idő, melyet Baranyi teleírt igazságaival, sosem tűnik már el, mint erdőben a vad lábnyoma. Embert szerető, tisztelő humora, lehajlása a gyengékért felemeli, emberivé, esendővé teszi saját magát is, aki nehezebb időkben is kiállt az elvei mellett. Elmehet-e közülünk egy ilyen nyitott, érdeklődő reneszánsz ember, polihisztor, gondolkodó? És magyar! Fogyatkozásához mi is hozzáhalványodunk, zöld leveleinket nekünk is áterezi a hervadás. Vele együtt lassan mi is olyanokká leszünk, akiknek két ujj is elcsippentheti a lángját.

Ezen a könyvbemutatón is fegyelem és figyelem feszítette egymást, egyszerre küzdve elfogultsággal és elfogódottsággal. Míves szómágia ez a könyv közös világunkban töltött pályájának eddigi hét évtizedéről. Befejezetlenségében és befejezhetetlenségében is teljes életmű: teljességre törekvő értékközvetítés, létösszegző, önbeteljesítő folytatást kíván. Hetvenéves alkotói pályája folyamatában végső pecsétként maga az igazság szűrődik át az őt méltatók szavain, amelyet még nem felejtettünk el. Érthető és mégis értelmen túli antennákkal felfogható üzenetek azoktól, akik Baranyi-verseken szocializálódtak.

Baranyi magánya mellé ült le a huszadik és ez az évszázad is, aki mindig közelebb élt a csillagokhoz, mint gondolnánk. Mindig a távol vándora lett, új ízekkel a nyelvén és hangokkal a szívében. Amolyan egyszemélyes teremtő, s „ebbe már mások is belehaltak”. Egyszer majd eljátszik fenn a fényben karcsú testű hegedűk között, ahol a kivételesek között önmagának kell ítélkeznie önmagáról…

Ismét született egy könyv irodalmunkban, melynek lesznek majd értő olvasói, tisztelői. És lesznek, akik térkép helyett használják lelkiismeretük útjain, hogy el ne tévedjenek. Mert eltévedni könnyű: torkolattalan víz, összegyűrt távol, elfogyott utak a lábunk alatt, s minden pillanatban várhatjuk, mikor rándul végsőt alattunk a Föld. Nos, akkor kell majd elővenni Baranyi Ferenc köteteit. Érdemes lesz olvasni őket…


Simonyi Imrét olvasni…

„Szepes Erika: Ki tiltja meg, hogy elmondjam”

Örömteli meglepetés ért az idei könyvhéten: Szepes Erikával találkoztam a Hungarovox standja előtt, akivel egy időben Baranyi Ferenc is dedikált. Erika azonnal megismert a nagy, zajos forgatagban és új könyvét az alábbi dedikációval adta át nekem: „Stancsics Erzsinek közös ízlésünk és meggyőződésünk jeleként szeretettel Erika”

Nem kis dolog közös ízlésen és meggyőződésen lenni egy olyan szerzővel, aki művei által fogalommá és etalonná lett a magyar irodalomban. Megtisztelt, hogy feltételezte: ismerem, mi kell a költészethez, amely témájának csak a szerzői tehetség önkénye szab határt. Napjainkban egyre kevésbé van szemünk és szavunk a rendkívülire, amit meg kell(ene) neveznünk. Ezért is kaptam vaskos, nehéz kötete után olyan örömmel, mert már előre éreztem az ízét, hogyan fogom olvasni az otthoni, belakott, privát térhez kötődve… És akkor, lapozás közben az elemzések között ráakadtam Simonyi Imrére!

Szepes Erika, az irodalomtörténész olvasott a lelkemben, mert honnan is tudná, hogy ifjúságom óta egyik kedvenc költőm Simonyi Imre. Első kötete, amit egy antikváriumban vettem meg a „Különvélemény” volt. Szepes Erika elemzésének címe: „A különbözés költője”. Simonyi költészetében, gondolkodásában és teljes emberi mértékében mindig az volt. Az elemzés olyan mélyreható, pontos és valóságos, hogy hozzátenni ahhoz egy mondatnyit sem lehet. Én inkább saját élményemet írnám le, apró megjegyzésként, hogy szerényen elmondhassam egyetlen személyes találkozásunk apró történetét.

1988-ban az addig megjelent köteteit mind elolvastam, melyek igen nagy hatással voltak rám. Mély lélegzetet véve írtam neki egy levelet, amelyben tisztelettel gratuláltam a költészetéhez. A címét nem tudtam, a borítékra csak ennyit írtam: „Simonyi Imre, Gyula” és bedobtam a postaládába, mint a tengerbe a palackot szokták a hajótöröttek. Két nap múlva megérkezett a válasz. Akkor még jól ismerték a nevét és jól működött a posta. Ettől kezdve rendszeresen leveleztünk, majd alig egy év múlva váratlanul meghívott egy napra Gyulára. (Még nem tudtam, hogy mennyire súlyos beteg.) Nem látszott rajta: elegáns volt, mint ideáljai, Krúdy, vagy Márai, ballonkabátja kigombolva, hogy látszódjék kifogástalan, fehér inge, nyakkendője, fekete zakója. Megebédeltünk a patinás Feketesas vendéglőben, majd végigsétáltunk Gyulán, ahol mindent megmutatott, melyek régi, kedves helyek voltak számára, s melyeket megörökített a verseiben. Még azokat a helyeket is, melyeknek már híre-hamva sem maradt a régi Gyula szikrázóan szép életéből. Végül betértünk a Száz éves cukrászdába, ahol a sarokban láthattam a törzshelyét. Szinte hallani véltem a régi beszélgetések cigarettafüstbe burkolt hangulatát. Elkísért az állomásra és az esti homályban még láttam felemelt kezét, fehér inge szinte világított a sötétben. Utolsó emlékem az élő Simonyiról…

A vers mindig önvallomás. Simonyi vádló és különálló őszintesége egyik leleplező és elhallgathatatlan dokumentumává lett nemzedékének. Aki golyóérett menekülőként járta meg a háború sötétségét, annak hiába maradt otthona a múlt, nem lakhatott benne, mert elmosta a történelem. A nagy események mindig csendben születnek. Élete – versei tükrében – szellemi és fizikai szenvedések, csalódások, harcok sorozata volt a nála gyengébbekért, az igazságért, a gondolat szabadságáért. Ifjúságában megénekelt asszonyai szemérmesen pirulósak voltak, kényelmetlen titkok tudói, de ha indulatba jöttek, szabad szájúak és átkozódók lettek, mint a rettenetlátók. A technikai civilizáció térhódítása miatt a természet-természetesség fogalma átrendeződött körülötte, már nem találta a helyét ebben az értékrendjét vesztett világban.

A halála is méltó volt Máraihoz és Krúdyhoz kötődő, szenvedélyes csodálatához. Kívánságára egy üvegezett hintóban szállították a temetőbe, sétabotját rátették a koporsóra. Szegényen ment el, mint Krúdy, csak gazdag szellemét hagyta ránk, az utókornak. Kézzel írott leveleinek mondanivalója számomra igen nagy értéket képvisel lelketlen, erőszakos és dilettáns világunkban.

Hálás vagyok Szepes Erikának Simonyi verseinek kiemelkedően példaértékű értelmezéseiért, elemzéséért. A kötet többi megszólított költője sem járt másképp: a szerző tudása, jó szeme és jól halló füle felemelte a kortárs költőket arra a magaslatra, amit megérdemeltek. Simonyi tanulmányát így fejezi be: „Egy ilyen karaktert csakis éles körvonalakkal lehet megrajzolni, hogy világosan lássék különállása ’Különvéleménye’. Különleges költő. Különleges érték.”

Köszönöm Szepes Erikának, hogy dedikációjában megelőlegezte irántam való bizalmát: „Közös az ízlésünk és meggyőződésünk”. Hiszem, hogy nemcsak Simonyi Imrét illetően!

VISSZA

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Végre megjelent a Babonaszótár

Szendrey Zsigmond – Szendrey Ákos: Magyar néphit- és népszokás-lexikon

A különböző lényeknek, eszközöknek, cselekményeknek és körülményeknek titokzatos tulajdonságot, természetfeletti hatást tulajdonító tévhit a babona, A babona mindig egy adott tudásfokhoz képest minősül valótlannak, megalapozatlan, tévesen kialakított véleménynek. A néprajz tanulmányozza a néphitet, a nép, elsősorban a parasztok körében elterjedt babonákat, hiedelmeket. A nép körében a korábbi időkben több babona élt, mint újabban. A XIX-XX. századi etnográfiának hálás témáiul szolgáltak a hiedelmek, s a magyarság körében is gyűjtötték őket. A legnagyobb magyar néphitgyűjtemény azonban csak most, 2024-ben jelent meg.

Szendrey Zsigmond (1879–1943) és fia, Szendrey Ákos (1902–1965) a XX. század első két harmadának legjelentősebb néprajztudósai közé tartozott. Saját műveik mellett főművük, közös, monumentális munkájuk az 1920–1963 között készült Magyar néphit- és népszokáslexikon, rövid, a szerzők által is használt címén a Babonaszótár. Ez eredeti formájában közel 2500 gépelt oldalas, 1500 szócikket tartalmazó mű. Saját gyűjtésükön kívül felhasználtak történeti forrásokat és szinte a teljes néprajzi szakirodalmat: a Néprajzi Múzeum szervezetében található Ethnológiai Adattárat, a magyar néprajz központi adatbázisát, megyékről készült monográfiákat, néprajzi könyvek, nyelvészeti folyóiratok, s mindenekelőtt a két legfontosabb néprajzi folyóirat, az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő anyagát.

A Babonaszótár a XX. század utolsó harmadában a néprajztudósok számára hozzáférhető volt: egy-egy példánya az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában és az Ethnológiai Adattárban volt olvasható. A szerzők 1939-ben és 1940-ben az elkészült szócikkekből „mutatványokat” tettek közzé művükből az Ethnographiában és a Néprajzi Értesítőben. Fazakas István és Székely Sz. Magdolna munkája a jóval rövidebb, a Babonaszótárat kivonatoló: Igézet ne fogja (Bp.: Magvető 1990) című mű. Több alkalommal is szóba került az eredeti, kéziratos mű megjelentetése, de nyomtatott formában csak 2024-ben vállalkozott erre az erdélyi (egykor Háromszék megyei) Baróton működő Tortoma Könyvkiadó.

A szótár ábécérendben rendszerezi a hagyományokat, hiedelmeket, s a szócikkek végén a szerzők feltüntették az adatok forrásait. A feldolgozott témák felölelik például az ünnepeket, a betegségeket, az időjárást is. A szócikkek pontosságra törekvő prózában, jól megszerkesztve készültek. Az egész mű is jól szerkesztett, jelentőségük arányában közli az adatokat. Egy-egy átfogó szócikk valóságos esszé, kisebb monográfia. Ilyen a boszorkány szócikk (54-58. o.).

Lényegesen és arányosan rövidebb, csak „kisesszé” az égerfa: „Levele a szoba földjén széthintve elűzi a bolhákat, a Szamosháton levelével dörzsölik a szemölcsöt, s rügye olajba törve sebgyógyító, Kapuváron megtörik az égerfalevelet, és sebre teszik, Rábagyarmaton a penészes palántát égerfaággal seprik végig, s ha a tehenet égerfával megütik, véreset vizel, Csermosnyavölgyében a vérvizeléses állattal éger gyenge levele fiatal hajtásának főzetét itatják” (120. o., az eredetiben megadott hivatkozások jelen közléskor elhagyva).

A szócikkek némelyike egészen kegyetlen hagyományt közvetít. Ilyen például a fecskekő: „A régi feljegyzések szerint, ha fecskefióka szemét kiszúrják, harmadnapra anyja a tengeren túlról olyan füvet hoz, amely a fióka látását visszaadja. Ekkor a fiókát megölik, s beleiben három, különféle színű követ találnak: a zöld gyűrűbe foglalva láthatatlanná tesz, vagy könnyű szülést segít elő; a veres úgy világít, mint az égő gyertya, vagy hideglelés ellen óv; a fehér a szemre téve leszívja a hályogot, vagy a balhón alatt hordva elmulasztja a lidérces (lunaticus) betegségeket. A mai szegedi hit így módosul: a veres a nyelv alatt tartva elűzi a szomjúságot, s akit így a fehérrel megcsókolnak, azt szerelmessé teszik magukba, a zölddel pedig férjükké kötik” (134. o.).

Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos veretes, tudományos prózában szerzett műve a feldolgozott adatok bősége révén ma is értékes, figyelemre méltó, s immár a nagyközönség számára is nyomtatott formában hozzáférhető. (Szendrey Zsigmond – Szendrey Ákos: Magyar néphit- és népszokáslexikon. Barót: Tortoma 2024, 615 oldal)



Vadász Endre: Nagybányai vásár

VISSZA

FARKAS CSABA

Békés, halas történelem

Dezse Tibor: Aquarium Múzeum

Igazi könyvkülönlegességet tart kezében az olvasó, ha elmerül az Aquarium Múzeum című, egyfajta belső békét és nosztalgiát sugalló kötet világában. Az akvarisztikatörténeti – vagy mondhatni: biológiai-kultúrtörténeti – mű szerzője, Dezse Tibor a mai hazai akvaristák „nagy öregjének” könyve az akvarisztika, a díszhaltartás létrejöttével, elterjedésének világszerte való, de főleg magyarországi momentumaival foglalkozik. A mai világban, amikor senki sem tudja, mit hoz a holnap, az akvarisztika olyan passziót jelent, ami megnyugvást, csendes örömöt hoz művelőjének életébe.

Az 1860-as években már komoly folyóirat is foglalkozott hazánkban az akvarisztika témájával. Egészen pontosan azzal, hogy nyilvános akváriumot kellene létesíteni Magyarországon, a külföldi példák nyomán – olvasható az Akvárium Múzeumban. „Külföldi aquáriumok, különös tekintettel a Pesten felállítandóra” címmel cikk jelent meg a témáról a lapban, Kriesch János tollából.

Nálunk szobai akváriumok abban az időben még nem voltak; a legelső magyar akvaristának Pázmán Ferenc színészt tartják, az első magyar tengeri akvarista pedig Temesvári Dezső volt. Akvárium-szobáját „Vivárium”-nak nevezte el, és rendszeres találkozóhelye lett az akvaristáknak. A Füvészkertben 1893-ban építettek „aquarium”-ot – így nevezték el a Victoria-házat, amelynek betonmedencéjében a Victoria amazonica nevű, óriási tündérrózsa élt, a látogatók legnagyobb ámulatára. Paradicsomhalak sokasága (ez a hal volt az első, Európába behozott trópusi díszhalcsoda) s aranyhalak (amelyeket már kétezer éve kitenyésztettek a kínaiak egy náluk is honos kárászfajból) úszkáltak az egzotikus mocsár illúzióját keltő környezetben. Az akkori Állatkertnek is volt Akváriuma, mely a felújítások miatt többször bezárt, és 2004-ben ismét, immár negyedszerre nyílott meg. A Belvárosi Akvárium és Terráriumot, melyet Kápolnási Béla hozott létre, 1982-ben kezdték el építeni, s ugyanazon évben el is készült; fennállásának öt évén keresztül Budapest nagy nevezetessége lett. Sok neves kutató is ellátogatott a kiállításra, Bíró Pétertől, Lányi Györgytől Pénzes Bethenen és Csányi Vilmoson át Janisch Miklósig, Tölg Istvánig s Pintér Károlyig. A Tisza-tavi Ökocentrumot, mely magában foglalja Európa legnagyobb édesvízi akváriumát 2012-ben avatták föl – egymillió literes édesvizű akváriumrendszerről van szó. A kiállítás leglátványosabb attrakciója a termetes, egykor a magyarországi folyókba is felvándorolt vizák (a világ egyik legnagyobbra növő, részben édesvízi halai) bemutatója, az óriások társaságában több száz más hal úszkál, a maga természetközeli élőhelyét megtalálva.

Sok akvarista összejöveteleinek helyszíne a Malom-tó presszó volt; a tó növényzetéhez tartozott a Vallisneria spiralis, a tündérrózsa, a rucaöröm, a víz alatti moha, a tóalma, és az úszó májmoha is. Zoológiai érdekessége volt a búvárpók, egy indiai örvényféreg, a nyugati hólyagcsiga, s egy vak hévízi bolharák. Paradicsomhal is élt itt, aztán már csak a guppi maradt. A Margitszigeti-tó létrehozásának az előzménye: Zsigmondy Vilmos bányamérnök, a hazai artézi vizek és gyógyforrások kutatója a sziget nyugati partjánál artézi kút fúrásába kezdett. Ennek köszönhetően jött létre a japánkerti kis tó is, ahol a legkülönbözőbb díszhalfajok éltek. Meg lehetett figyelni, hogy az akváriumi halpéldányok miként nyerik vissza egy-két nemzedéknyi idő alatt az eredeti, vadon befogott példányokhoz nagyon hasonló színezetüket. Miskolctapolca s Eger is díszhalparadicsom volt, az ottani hőforrásoknak köszönhetően. És természetesen Hévíz is az – manapság épp elég gondot okoznak a természetvédőknek a felelőtlen személyek által ide kihelyezett, a tó eredeti halállományát veszélyeztető trópusi díszhalak.

De olvashatunk a kötetben a mexikói kardfarkú hal (iphophorus helleri) magyar vonatkozásáról is. Tudományos nevét ez a hal az anyai ágon magyar származású felfedezőjéről, Heller Károlyról kapta. Heller Mexikóban, Orizaba város közelében gyűjtött egzotikus növényeket, és egy ottani kis tó partján pihente ki éppen fáradalmait, amikor megpillantotta a halakat. Nagy nehézségek után tudott is belőlük fogni egy példányt, s másnap reggelre a befogott halon kívül – nagy meglepetésére – még további huszonkét apróságot látott a haltartóul szolgáló üvegedényben. Ekkor már tudta, hogy egy teljesen új hallal hozta össze a sorsa, amelynek jellegzetessége az elevenszülés. Olvashatunk Homonnay Szabolcsról is, aki, még diákként, kifogta az első magyarországi tüskés pikót a Dunából Budapestnél. Akváriumaiban gondozott kis csukái számára apró eleséghalakat (szélhajtó küszöket) gyűjtött kézihálójával, s amikor kifogta a szokatlan halat, máris látta, hogy pikót zsákmányolt, s azt is tudta: ilyen Magyarországon eddig még nem került elő.

A magyar akvarisztika arcképcsarnoka tagjaival is megismerkedhetünk a kötet révén. Például Behyna Miklóssal, Az akvárium berendezése és gondozása című könyv szerzőjével. Pénzes Bethenről is olvashatunk, a Bölcső a víz alatt, Akváriumi növények, s a Halaink című kötetek szerzőjéről (több további szakkönyvet is írt). Wiesinger Mártont is bemutatja a kötet, akinek Akvarisztika című könyvét sokan olvasták. Zsilinszky Sándorról szintén olvashatunk – ő volt Magyarországon a legismertebb díszhaltenyésztő, s külföldön, a magyarok közül, a legelismertebb. A Horn Péterrel közösen megírt, úgyszintén Akvarisztika című könyve sok kiadást ért meg. Lányi Györgyről az is olvasható, hogy nála alighanem senki sem tett többet a magyar akvarisztikáért. Ő volt a honi akvarisztika legnagyobb terjesztője és népszerűsítője, az Élet a víz tükre alatt című, monumentális kötet szerzője, de létrehozott könyvet Korszerű akvarisztika címmel, és Wiesinger Mártonnal együtt írva egy – ismét – Akvarisztika című könyve is megjelent. Kászoni Zoltánt sem kell bemutatni az akváriumkedvelőknek, ám azt nemigen tudja Magyarhonban senki, hogy háromszéki székely emberként ő hozta létre a román tengeri halászatot is. Akvarisztika és sporthorgászat, Kerti tavak, s – megint csak – Akvarisztika című könyveit ma is sok gyűjtő keresi. Pasaréti Gyula, az Akvaristák Magyarországi Egyesülete (AME) elnöke is szerepel a könyvben. Ő volt a főszerkesztője az Akvárium Magazin című szaklapnak; a másik alapító Dezse Tibor. (Egyébként a lap indulásakor Dezse Tibor volt a főszerkesztő, és Pasaréti Gyula a felelős kiadó.) Kollányi Ágostonról, a világhírre szert tett Akvárium című film rendezőjéről s munkásságáról is olvashatunk a kötetben, amelyben találhatunk írást a veszélyeztetett trópusi díszhalcsodák magyar megmentőiről – a mexikói magashegyi fogaspontyokkal kapcsolatos projektről –, a Magyar Akvarisztikáért díjról, az Akvaristák Magyarországi Egyesülete megalapításáról, s még sok egyébről is. Például a kötet címét adó Akvárium Múzeumról. A magyar akvarisztika részletes eseménynaptára (1840-től, amikor Heller fölfedezte a mexikói kardfarkú halat, 2024 április 21-ig, amikor ismét TerraPlaza volt a Lurdy-házban) a kötet erősségeihez tartozik.

Végezetül – a keretes szerkezet jegyében – következzék egy idézet ismét Kriesch Jánostól: „Az aquarium oly életet tár föl az ember előtt, amely a szabad természetben alig, vagy éppen nem szemlélhető, az aquarium az általános oktatás élő intézete, általa szélesbül az ember látköre a természet megismerésében, s minthogy érdekes látványt, gyönyörködtetést is nyújt, valódi népképző intézet; nem tekintve azt, hogy itt a természetbúvár is mindenkor új tanulni valót talál.” (Dezse Tibor: Aquarium Múzeum. Gyűjtőknek szánt szerzői kiadás, 360 oldal, 2024)



Vadász Endre: Vurstli

VISSZA

illusztrációk




Vörös Géza: Festő és modellje




Vörös Géza: Önarckép




Jándi Dávid: Mene, tekel, ufarszin




Ámos Imre: Önarckép ravatalon


VISSZA