Származásunk szerint, genetikailag,
antropológiailag mindketten szlávok
vagyunk. Csak te északi, én meg déli.
Azt mondják, az északiak a baltiakkal
és a germánokkal keveredtek: zúzmarás,
kék szemek, aranyszőke fürtök, tompa áll,
tejszínű bőr. A déliek ellenben mindenféle
szkíta és nomád népekkel elegyedtek,
ezért van bennük valamiféle ábrándos,
büszke, merengő, fekete sólyomtekintet:
sötét tónusok, hegyes orr, barna bőr
és sűrű, göndör haj. Egyszerre vonz
és taszít ellenkező előjelű töltésed,
és félek, hogy megint egy egymást
farkasként maró, kölcsönösen kizáró,
duzzogó, robbanékony Molotov-koktélt
alkotna ötvözetünk, ahogy egyszer már
beleestem ebbe a hibába. Hiszen voltam
már Attila, akinek Ildikó csalfa ujjai rajzoltak
láthatatlan tintával képeket ziháló mellkasára,
mielőtt bűbájával megmérgezett volna.
Akkor is azt hittem, megérti valaki,
milyen nehéz is vajon kormányozni
ezt a birodalmat, amelyben annyi törzs
lázong és ahová annyi idegen légió tör be,
de akkor is elárultak engem, és hasonlatos
különbözőségünkben már most is
ott tenyészik az árulás csírája,
mint egy hajfonatkorongon
visszatérő Életfa-motívum.
Gyökereink valahol a föld alatt
talán összeérnek; ezt hívják közös,
titkos szenvedélynek, szimpátiának,
de annyira eltávolodtunk egymástól
már az évszázadnyi hónapok alatt,
akár a fehér és a vörös rózsa,
akár a fehér és a kék szőlő,
akár a piros és a fekete meggy,
akár a piros és a zöld alma;
a postairón és a mágnes
két vége; a vörös és a kék,
a keleti és a nyugati blokk,
egy totális szerelmi hidegháború,
amiben mindkét fél kölcsönösen
feltételezi egymást és nem tud
a másik mellett, de a másik nélkül
sem meglenni, és csak egy hajszál
választja el őket folyton attól,
hogy atomkatasztrófában
semmisítsék meg egymást.
Sújtólég vagyok, és ha a levegődre érek,
lángolni fog a világ. Villanyáram vagyok,
és ha vizedbe lépek, szikrázni fog a világ.
Tűz vagyok, és ha drága olajodba kóstolok,
lobogni fog a világ. Cián és ólom vagyok,
és ha véredbe jutok, reszketni fog a világ.
Mint Zenit és Nadír, lebegünk
tiszta tükörképekként az égen,
mégis tudjuk, hogy talán jobb
a tisztes távolság, és közelednünk
nem szabad. Elvégre ezért teremtette
meg valaha az Isten az idők hajnalán
az egymást kiegészítő és egymásnak
ellentmondó, szeszélyes égtájakat.
Széthullott kocsim, a Mahájána,
így kinézek a ködös tetőablakon
és inkább a Göncölt fürkészem,
lázas tekintetem elől hogy szalad,
amíg próbálom szekeréről lekapni
a sok-sok rég elvesztett és kocsmai
kártyán már előre eljátszott nyarat,
mert bár azt mondják, a csillagok
szemtanúsága alatt egyformán
parányiak mind a földi életek,
néha mégis úgy tetszik nekem,
hogy vannak előttük pártfogásukba vett
és szeszélyüknek kedvesebb történetek,
de némák maradnak
imáimra és nem felelnek,
a végtelen lelkek fásult tömegében
én számítok-e még valamit,
vagy ugyanúgy csak
egy süket és jeges űrt faggatok,
mint az a másik nyolcmilliárd
majommá züllött kisisten odakint…
Vajda Lajos: Békaszörny
Amikor nem találja a világ benned
a lélek vizéből lágyan kioldott szépet,
így kiáltozva átkozol el könyvedben
minden egyes leírt sort, betűt és rímet,
és egy durva, sziklás hegyi utat látsz
magad előtt csak, amin vándorolva
téged soha senki meg nem ért:
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.
Amikor elkeseredetten csendül fel
minden hang és szólam gitárodon,
amit csak görcsösen megpengetsz;
ha nem úgy zeng a Dal, mert csak
mások által füledbe súgott álmokat
és kétes, talmi hírnevet kergetsz,
és úgy érzed meddőn harcolsz,
hogy a múzsák üdítő nyelvét
minél tökéletesebben beszéld:
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.
Amikor sok rettenetes titok és végzetes,
tiltott tudás tódul be éjszakánként, mint
megannyi zsivajgó denevér ablakodon;
ha tündéri virágoskertet nevelsz,
de szemed mindig megakad
az egyik barázdában fészkelő
undok, mérgezett, gaz gyomon,
vagy olyan vad rejtelmekbe avattak be,
amelyek csöppnyi nedűjétől szédelgő
fejed azonnal elveszíti józan eszét:
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.
Amikor valaki meglátja benned, amit te
magad már nem tudsz: a kozmikus szikrát
és a nemesebb rendű, örökérvényű értéket,
mégis azt érzed, hogy nehéz súlya alatt,
akár egy magányos, dühöngő bika,
szíved a gyásztól kiégve
és boldogtalanul lépked,
így eldobnád magadtól a fáklyalángot,
hogy az értéktelen, ám boldog tömegek
kényelmes és csábító sorsát reméld;
egyszeri ajándékodat semmi
pénzért soha el te ne cseréld.
Amikor kóbor üstökösként szabad
lennél, s megfojt, majd’ megfullaszt,
hogy oly sokan, annyi mindent,
és olyan nagyon akarnak tőled,
és ha révetegen hullámzó,
zokogva fájó gondolataid irigyen
orozzák el közben tulajdon jövődet;
csak annak keresd, aki önmagadért,
zsarnoki törvények nélkül is szeret,
gyóntató, szelíd, fátyolos
és kútmélységű tekintetét,
ám egyszeri életedet semmi
pénzért soha el te ne cseréld!
Bálint Endre: Gyertyafénynél
A mester üzenete
Ha József Attilának Horger volt a mumus, nekem a fizikatanárom, aki akkora volt, mint Küklopsz, de nem egy szemmel, százötvennel pillogott arra, akit kiválasztott. Mint ismert feltaláló, három díjnál tartott, és Szilárd Leóra hajazott. Bármennyire féltem tőle, a szeme azt üzente, valamit lát bennem s nem szeretné, ha úgy járnék, mint Leó, hogy mások arassák le helyettem a babért. Ha rám nézett, mint Leó atomjai, minden robbant bennem. Ha kihívott a táblához, sose maradt ülve. Ha makogni kezdtem, keményen rám szólt: ne azt mondd, amit a könyvedben olvastál, hanem amit te magad érzel. Míg nem kapsz tőlem példát, nézzél a szemembe, és ne úgy állingáljál, mint aki betrottyolt! Sose adjál esélyt a kishitűségednek, mely mindnyájunkban alattomként bujkál. Úgy tetszik érteni… Úgy értem, ahogy mondtam, míg nem érzed, hogy léptél, sose mérlegeljél! Kékültem, zöldültem, látta, hogy félek. Húzd ki magad, Vilmos, nem az Isten előtt adod tiszteleted. Ne érezz bűntudatot sose, ha többet és okosabbat mondasz, mint amennyit kérdeznek tőled. Nem vagy éceszgéber, ahogy belül érzed. Én nem azt látom, ki vagy, hanem azt, hogy ki lehetsz, ha megbízol magadban. Ma nem kapsz tőlem ötöst, osztályozd magadat. Azt ajánlom, Vili, hogy az ELTÉ-n kezdjed, s ha Lorándnak nem jött be a Nobel, markold fel helyette!
A szuper egyetemre, ahová küldött, kétszer se fértem be. Népdalgyűjtő lettem. Apámtól kaptam egy robogót, hogy a sok nyargalástól ne kopjon a lábam. Tíz évvel később egy hegedűversenyen Bartók első szvitjét sikerült átírnom. És kíséret nélkül hoztam le egy pesti Stradivarin. Második díjat ért. Gondolni se mertem, hogy a tanár úr is ott lesz a bemutató esten.
Megismersz még, Vilmos? A kijárónál várt rám fekete kalapban. Nem muszáj remegned, ha nem érezted Leót. De ha a Bartók hátán ügetsz, üld meg. A kék szakállút is hupikékre fessed.
Giza dilemmája
Mostanában, ha egyedül ücsörgök a csendhegyek tetején, milliónyi feltételes szurkálja a fejem: mi lett volna, ha… Ne állj meg, biztat a belső hang, próbálj lépni tovább! Mi lett volna, ha lenne egy gyerekem, egy égig érő fiam? Vagy (még mindig feltételes) ha felhívtam volna Zselyét mielőtt hazaértem? „Képzeld, édes párom, lekéstem az estit, a következő sebes pedig csak reggel hétkor indul”. Akkor is megtörtént volna az, amivel szembesülnöm kellett? Nyilván meg, csak nem akkor, valamivel később. Vajon, ha idejében szólok, kirakod a szűrét? Olyan volt az arca tini titkárnődnek, amilyen az enyém, amikor tíz évvel korábban azon a castingon rám esett a választásod. Nagyon szelíd, kíváncsi és kék szemű tündérnek képzeltem magamat. Úgy gondoltam, egy ilyen angyalt sohase váltanak le. Ha csak néztél, sokáig nem szóltál, megpróbáltam kitalálni, mikor mire gondolsz. Ha telefonért nyúltál, a hangszínedből tudtam, kiket utasítgatsz. Kedves vagy, Liliom (így hívtál mindig), és simogatni kezdted bársony-pihe arcom, ne vedd úgy soha, hogy az alárendeltem vagy. Azzal se törődj, hogy voltam már házas, és van egy pici lányom, neked az a dolgod, hogy tökös királyfit szülj.
Mivel könnyedén megkaptál – az első hívásodra léptem –, gondolom, most is lépni fogok, csak az a kérdés, merre, kinek mi ér többet? Úgy nem tehetek persze, ahogy egy vakondok. Vagy csapjam be magamat, higgyem, hogy álom volt, zavaros képzelgés?
Boncoljam még tovább, győzködjem magamat? Mi lett volna, ha… Na, mi? Ha például kicsit később érek haza, ha még vásárolok, időzök valahol, amíg ti végeztek?
Mint a víz, ha berobban a tűzbe, riadt szemmel bámultunk egymásra. Az ifjú hölgy, nevezzük Nellinek, felkapta cuccait, s míg a kijáratig botladozott, magára rángatta. Bocs, hogy elzavartam, akartam mondani. Mivel nem szóltam, te se viccelődtél, hogy mehettem volna gyalog is Győrig, ahogy Radnóti tette, amíg le nem puffantották.
Hamar kifordultam a meztelen lány után. Majd fékeztem pindurit. Vártam, hogy tartóztass, vagy puhább hangon kérjél, ahogy a cégednél is tetted. De csak a cirádás poharad visítása üzent, ha nincs ló alapon, ihatunk üvegből…
Anyám nagyot nézett, mikor látta, hogy könnyezek. Azért jöttél haza, hogy pátyolgass pindurit, vagy elmondhasd, mit tanultál tőlem? Miért hallgatsz, Giza? Olyan az arcod, mint az egres szőlő a májusi lugason. Miért nem szedsz valami nyugtatót, hogy lazulhassál pindurit?
Nincs kedvem megnyílni. Ő se tette sose, ha apám félre lépett, csak a csalódás könnyeit próbálta valahogy lenyelni.
Mivel nem volt nálam csomag, Zselye kocsiját se hoztam, anyám úgy gondolta, rövid időre ugrottam haza, szeretném pontosabban tudni, hogy áll a kemóval? Míg feljöttünk a lépcsőn, nem karolt belém. Tudtam, hogy elém áll, s a szívembe mászik tűhegyes szemével: miért jöttél haza bejelentés nélkül? Ne mondd, hogy miattam, úgy se fogom hinni!
Nem nagyon éreztem, hol kéne kezdenem. Az elején, Giza, hány napot kaptál beképzelt férjedtől? Nem férjem, anya, csupán élettársam. Tizenegy év után? Ma már ez a divat, ha csak az akták kötnek össze… A gyűrűt is lehúztad? Jól látod, anyám. Állj, mért akarsz lerázni? Megyek zuhanyozni. Mit akarsz lemosni? Mondjam, hogy a múltat, kétszer is vetéltem?
Miközben langyos vízsugárral locsoltam a hasam, az ugrik be megint, mi lenne, ha sose tudnék arról, amiről tudok? Ki kit csapna be, ha továbbra is csalna, míg én lubickolnék jólétem vizében? Harminckilenc vagyok. Mindenki dicséri a külsőm. Azok is, akik nem akarnak cégünk lépcsőin feljebb araszolni. Nem vagyok babonás, mint anyám, aki fekete cicákat tart mióta egyedül maradt. Mi lenne, ha visszamennék, ha úgy maradnék megint?
Sztanó László barátomnak
Alkonyat van, szédeleg egy kabát,
az üveg alján keresztül nézi a Holdat.
Majd akkorát ásít, hogy lenyeli magát,
önmagával reménytelen vitát folytat.
Sántít a hajnal, a házakon bukdácsol,
fűszál harmatot egyensúlyoz,
a világ körfolyosóján nem jön a haza,
émelyítő, ahogy az egész világ túloz.
Az útmenti lámpa lefittyenve hajt fejet,
sápadt fénye mutatja az utat,
megáll, ilyenkor az önvád újra beleszeret,
felmentést remélve csak visszafelé mutat.
A házak olyan ismerősök,
de még a járda-repedések is,
valahol itt laktak az ősök,
reggelente itt főtt a tejberizs.
Az ecetes szellőben szétfolyt csillagok,
a részegség: tompított fájdalom,
a tegnap az egész testben sajog,
feleslegessé válnak a szavak bizonyos vádakon.
Ezt a részegséget nem alkohol szülte,
az erjedt hit a szívbe mar bele,
mint annyiszor, mikor az erejét túlbecsülve,
fáj az élet majd minden lélegzetvétele.
A padon a Hold fénye a huzat,
pedig annyira nem akarta, hogy ez legyen,
bűn nélkül is kialakul a bűntudat,
meghalni szeretne, de azt legalább méltóságteljesen.
A Győrt Sopronnal összekötő 85-ös főút az 1930-as évek legelején kezdett el kiépülni az akkor még Hanságszéppusztától független Gazdagerdő település mögött, egészen pontosan az Alsótavi út páratlan oldalán fekvő, általában legalább 900 négyszögöles telkek végiben. Vagyis hát nem is igazán a végiben, mert bár a kertek ott ténylegesen véget értek, de a funtusok lényegében folytatódtak a végtelen fasorokkal elválasztott, akkoriban csak Kihosszabítások névvel illetett legelőkben, ahová a jobbára módos gazdagerdei nagyparasztok ki tudták hajtani az állatokat. Ezeket a legelőket sajátította ki az állam az új út számára, ami miatt a tulajdonosok elsőül persze igencsak morgolódtak, hisz a Kihosszabítások zsíros, fekete, lápi talaján dús, haragoszöld fű nőtt, de azután csak megbékéltek, mikor a kónyi Hanyakban hasonlóan jó területet kaptak cserébe. Igaz, az a könnyebbség megszűnt, hogy a gazdák reggelibe csak kicsapták a marhát a kert végin túlra, mivel onnantól fogva egyben kellett kihajtani a falu összes tehenit az Újgula-rítre, de akadt ebben is jó. Nem kellett ugyanis mindenkinek egész nap szemmel tartania az állatot, hanem együttesen a gazdák megfogadtak egy gulást, aki reggel kihajtott, nap közben ügyelt a jószágra, estére pedig visszaterelte az állatokat a portákra. Egész a kilencvenes évek végeig így is működött ez az akkorra már Hanságszéppuszta részévé vált Gazdagerdőn, csak akkortájon fogytak meg úgy a marhák, hogy megszűnt a gula, hogy aztán a 2000-es évtizedre már az is ritkaságszámba menjen, ha valaki még egyáltalán tehenet tart.
Az újút (évtizeden át csak így nevezték, majdnem addig, míg el nem készült a még újabb, az M85-ös) építése nem csak a gazdagerdei nagyparasztok életét változtatta meg gyökeresen, de a szegény halantabányaiaékét is könnyebbé tette arra az egy-két évre, míg a munkálatok tartottak. Azokban az esztendőkben nem volt ugyanis kérdés, hogy a helyi fiatalok hová menjenek bérmunkát végezni a nyári szünidőben, vagy ha már az iskolát elvégezték, mit is kezdjenek magukkal. Eladdig azoknak, akik nem tudtak elhelyezkedni a papi uradalomban, vagy valamely nagygazdánál, nem nagyon volt maradásuk a faluban, el kellett menniök Csornára, Győrbe, most azonban legalább egy-két év haladékot kaptak azzal, hogy az építkezésen „kubikúhattak”, azaz lapátoltak és talicskával hordták a földet. Sokan így is tettek, és egy darab ideig kenyeret adott nekik a nehéz munka, de aztán mikor kész lett a hatalmas betonlapokkal fedett út, persze mehettek isten hírivel. Azért abba a generációba beleégett ez a történet, mint az eggyel későbbibe a „levente”, vagy ahogy a legtöbbe a „katonáéknál”, és sokan még évtizedekkel később is mesélgették egy-egy nagyfröccs mellett az itt megesett dolgokat.
Ahogy arról is sokat regéltek az akkori fiatalok: eleinte annyira nem volt forgalom az új úton, hogy egész délutánokra ki lehetett feküdni a forró betonra napozni, és csak nagy ritkán kellett felugrálni, mikor a gumikerekek ütemes csattogása jelezte, hogy valami jármű közeledik. Hanem aztán a történelem megoldotta, hogy legyen itt hatalmas forgalom: ’44-45-ben, ’56-ban és ’68-ban is harckocsik meg teherautók vonultak végig rajta különböző irányokba, és az akkor még életben lévő egykori építők sokszor el is mondották: – Nem ezért lapátoltunk mi oda annyi sok földet annak idejin, hogy most meg gyilkolni menjenek rajta, meg a halálba vigyék a fiainkat!
Aztán ahogy beköszöntöttek a békeidők, és lassan a három faluból (Gazdagerdő, Halantabánya, Hanságszéppuszta) egyesített település minden portáján lett autó, de legalább egy Simson vagy egy Babetta, úgyannyira felélénkült a forgalom az úton, hogy idővel már az a vicc is terjedni kezdett, miszerint egy vidéki rokon megkérdezi a széppusztai embert:
– Bátyám, hogy lehet átjutni a 85-ös másik oldalára?
– Oda, fiam, születni kell!
A falu szempontjából a főút aranykora azonban a hetvenes években vette kezdetét, mikor is éppen csúcson volt a málnázás, meg a „Rábaköz aranya”: az uborkázás. Történt ugyanis egyszer, hogy Dányi Tamás, az öreg Tejes Dányi Laci bácsi unokája, meg a családja leszedte az aznapi málnatermést, és át is vitte Elek Vincéékhez leadni, de az Elekné épp valamiért megorrolt rájok, úgyhogy eléggé lefitymálta a szállítmányt:
– Ez bizony csúnyául túl van érve, csak lémálnának tudom bevenni, gurulósnak semmiképp.
Ez persze azt jelentette, hogy Dányiék jóval kevesebb pénzt kaptak volna érette, úgyhogy az öreg fel is horgadt erre:
– Lémálna ám az anyád picsája! – kiáltotta dühösködve. – Inkább a kert végibe burogatom ki ezt a szép termést, de hogy el nem viteted lémálnába, az biztosúristen!
Azzal haza is tolta a kiskocsit, és nagy dohogva bevonult az udvarára.
– Hát aztán most mihez kezdesz vele? – kérdezte ijedezve az asszony, attul való félelmében, hogy innentől rájuk fog rohadni az egész termés.
– Inkább áttolom Bányára vagy Széppusztára, de ez a mocskos Elekné nem fog nyerészkedni rajtunk. Hanem várjál csak! – kapta fel hirtelen a fejét Dányi, mert a 85-ösön éppen egy jó hangos IFA vagy KAMAZ húzott el. – Inkább megpróbálok valami mást!
Gyorsan előkiabálta a fiát, az Andrást, és vele kicepelt egy nagy asztalt a kert végibe, az út mellé, rápakolta a ládákat, majd kiírt egy olyan árat, ami több volt, mint amit az Eleknél kapott volna érte, de kevesebb, mint amiért a boltban meg lehetett venni. Nem telt belé negyedóra, és üres volt az asztal.
Így aztán Dányi innentől nem is vitt semmit az átvevőhöz, hanem mindent kihordott ide az út mellé, és jó áron eladta. A következő éven már több asztalt rakott ki, és mindent árult, ami a kertjében megtermett, aztán az anyósa, majd a testvérei kertjében is ide kezdett termelni. A szomszédoknak persze hamar megütötte a szemit, hogy milyen jól is megy a kis Tejes Dányinak, akit innentől inkább Zöldséges Dányinak kezdtek nevezni, és itt is, ott is felbukkant egy-egy asztal az éppen aktuális terméssel.
– Na, basszák meg, ezek el akarják rontani az üzletemet! – dohogott Dányi Tamás, aztán úgy döntött, hogy inkább előre irányba menekül. Épített egy fabódét, amiben már fűteni is lehetett, így aztán egész évben tudott árusítani: tavasztól őszig az éppen aktuális terményeket, a télben meg azt, amit korábban letárolt: almát, krumplit, ilyesmiket. Mikorra pedig a többiek is fabódéban kezdtek dolgozni, akkorra Dányi már téglából építtetett egy jó nagy üzletet, és még az az előnye is meglett, hogy közben a fia, András lett a tanácselnök (majd utána még 35 évig polgármester), így aztán a többi kerttulajdonos csak nagy nehézségekkel kapott engedélyt hasonló méretű épület felhúzására, amiből persze komoly zúgolódás lett:
– A Dányinak persze szabad, nekem meg nem? – háborodott fel Elek Vince, aztán fogta magát, és elment a megyei tanácshoz, ahol néhány zsebbe csúsztatott borítékkal elég hamar sikerült engedélyt szereznie, hogy ő is üzletet építhessen, sőt mivel ő hentesmester volt, ezért még hústermékeket is elkezdett árulni, amivel elég erős konkurenciát jelentett Dányinak. Ő azonban addigra már újabb fejlesztésen törte a fejét, és 1991-re, mikor beköszöntött a szabad világ, meg is csinálta: felépítette az Alsó-tó Vendéglő és Panziót, amire válaszul Elek csak egy kisebb éttermet mert felhúzni, a Gazdagerdei Fogadót. Azonban ez is több volt, mint elég ahhoz, hogy Dányival tovább gyűlölködjenek: melyikük is rontja el jobban a másik üzletét.
Ebből a robbanásszerű fejlődésből az is elgondolható, mekkora forgalom alakult ki a 90-es évek elejére az akkor már csak Széppusztai pihenőnek nevezett területen. (Amin persze az ős-gazdagerdeiek vérig is sértődtek: nem elég, hogy az 50-es években a sokkal alábbvaló, és később keletkezett Hanságszéppusztáról nevezték el az erőszakosan egyesített három települést, de még ez a kertjeik végében kivirágzott kereskedelmi központ is arról a nevetséges tanyáról kapta a nevét.)
Erre az emberáradatra persze már a győri alvilág is felfigyelt, és bár a területen nem próbálták meg átvenni a hatalmat, de azért valamiféle hasznot mégiscsak húzni akartak belőle, így aztán elkezdtek lányokat futtatni ott. Mikor pedig felépült a panzió, kiegyeztek Dányival, hogy a lányok egy-két órára kivehetik a szobákat, ha olyan, igényesebb ügyfél érkezik, akinek nem felel meg kocsiban az akció. Dányi András nyilván kishíján idegbajt kapott, mikor megtudta, hogy az apja a győri alvilággal üzletel, és csak akkor nyugodott meg, amikor 1994-ben akkor éppen SZDSZ-es színekben indulva ennek ellenére is fölényesen nyerte meg a választást.
Az igazi problémákat azonban az okozta, hogy a győri alvilág nem egységes egész volt, hanem két csoport rivalizált egymással, és mindegyikük meg akarta szedni magát a Széppusztai pihenőn. Először sikerült elosztaniuk a területet, de azon, hogy ki mikor mehet szobára az Alsó-tó panzióban, már komoly viták alakultak ki közöttük. Végül aztán az egyik csoport 1997-ben úgy döntött, hogy végleg lezárja ezt a vitát: egy fehér furgonba bepakoltak nyolc verőlegényt baseball-ütőkkel felszerelve, hogy végleg eltakarítsák a másik bandát a területről. Azt azonban nem is sejtették, hogy van egy tégla közöttük, aki leadta drótot, hogy mikor és mivel fognak érkezni. Így aztán amazoknak volt idejük felkészülni, ők is összekaptak egy csapatot, és hasonlóan felfegyverkezve várták az érkezőket. A fehér furgon a jelzett időben be is futott, úgyhogy a srácok kiugrottak elé, és nagy lendülettel fenyegetni kezdték a kocsit vezető, fekete ruhába öltözött sofőrt:
– Na pattanj csak ki gyorsan cimbora és nyisd ki a kocsi hátulját!
A sofőr meglehetősen békésen szállt ki a kocsiból, és a bajsza alatt még egy kis mosoly is bujkált, de ez pechükre nem tűnt fel a támadóknak, így hát elég nagy meglepetésként érte őket, mikor kinyílt a furgon hátsó ajtaja, és onnan a várt alvilági alakok helyett a Rábca Bevetési Csoport kommandósai ugrottak ki, akik azonnal a földre is teperték a felfegyverzett társaságot. A másik csapat pedig, amely úgy 2-300 méterrel lemaradva követte az épp gyakorlatra igyekvő kommandót egy eléggé hasonló fehér furgonban, nyugodtan megállt az út szélén, és nagy vidáman végig nézte az akciót, majd – miután még néhány kiérkező rendőrautóval az egész bandát elszállították –, szépen át is vették az uralmat a terep fölött.
Pár év elteltével azonban ennek a vircsaftnak is vége szakadt. Az első csapást a Széppusztai Pihenőre az M1-es autópálya Hegyeshalomig tartó szakaszának elkészülte jelentette, mert az elterelte az Ausztria felé menő forgalom nagy részét. Az üzletek szép sorban kezdtek becsukni, és a kétezres évek végére már csak Dányi panziója maradt talpon, de az is már csak egyre lejjebb csúszó étteremként üzemelt. 2010-ben aztán arra az épületre is felkerült ZÁRVA, valamint az ELADÓ/KIADÓ tábla. Úgy egy évig még egy vidéki vállalkozó próbálkozott az étterem feltámasztásával, de elég hamar csődbe ment, ám akkor Dányinak még egyszer szerencséje lett a hellyel.
Elkezdték ugyanis építeni az M85-ös utat Győr és Sopron között, és mivel a régi 85-ös északi oldalán a Fertő-Hansági Nemzeti Park szigorúan védett területe húzódott, így az új utat (most már ennek lett ez a neve a helyiek körében) a Gazdagerdei telkek végében kellett megvalósítani. Annyi egyezkedésre nem volt szükség, mint a 20-as években az eredeti út építése idején, mert a tulajdonosok inkább már szabadultak volna a 900 négyszögöles telkektől, cserébe még azt is hajlandóak voltak vállalni, hogy – igaz, egy zajvédő fallal elválasztva –, főút fusson a házuk tövében. A legjobban persze Dányi járt, hiszen elvileg őt érte a legnagyobb kár azáltal, hogy az útépítés miatt egy komplett panziót kellett lebontani, ám a kapott pénzből legalább békésen tudta tölteni öreg napjait. Ebben még az sem tudta megakadályozni, hogy a faluban nyilván elterjedt: csak az akkorra már fideszes polgármester fiának köszönheti a komoly kártérítést. Egyáltalán nem zavarta ez a pletyka, és langyos nyári estéken, mikor kiment kicsit kapirgálni a megmaradt kertjébe, mindig csendes nosztalgiával nézte egykori panziója helyét, ahol már kamionok, buszok, autók száguldottak ismeretlen célpontjaik irányába.
Kádár Béla: Konstruktivista város
Illeszkedem a lesíkolt felületre.
Innen, irodamagasból
geometrikus isten-nézéssel
figyelő ég alatt
tágas terepasztal a város.
Kandi tetőkkel, makett-házak.
Kék és piros kígyókként csúsznak
a vonatok a játék-pályaudvarról.
Viszont ha visszasüllyedek, rám nyomulnak
a falak, csálé burkolatok,
lehajló arcokból közönyös, tómély tekintet.
Határolt morajban
elárvult szagok, szomorú lökhárítók.
Nézem fentről a terepasztal-várost.
Látom önmagamat is.
Porban botladozva, régi magamat is.
Hol van az emlék? Mint a zombi, olyan?
Felfúrni alant a járdát! Talán ott rejtőzik.
Vagy nincs ott semmi? Nem is volt?
Vagy itt nincs semmi? Légkondicionált a semmi.
Most hozzátok szólok,
végső válaszolókhoz,
kettős szfinx-hez.
Mit láttatok, láttattatok
amíg nem voltam én, és ti már voltatok?
Még a megnevezés előtt
– ti mind láttátok:
zárt sötétet, tág ragyogást.
Mint egykor,
járdaszegély fölötti fényben
gyerek-esőkabátomat –
Évtizedekkel később, felnőtt-időben
többször próbáltam ugyanabból a nézetből,
de nem ezt láttattátok.
Kopár, szétesett, szürke aszfaltot. Sivár cipő-orrot.
De most, ahogy idejöttem, újra itt vagyok,
ugyanúgy fényes a járdaszél.
Egészbe állt. Szinte lebeg.
Még fényesebben izzó. Mintha foszforeszkálna.
Így láttatjátok, újra telten. De járdalátomás. Nem látvány.
Hol van az ünnep? Káprázat. Ősz nedvesen fanyar lehelete –
Ha föltekintesz: téglalap-ég.
Körbevágott papír a nap.
Minden geometrikusan ésszerű.
Kivégzésed is –
a logikusan zúgó szellőző-berendezés mellett,
a kisebb belső udvaron.
Az épületben visszhangot vernek a
bakancsok az egyenletesen sivár folyosón.
Ezredes elvtárs tekintete meglett
a lefelé fújt cigarettafüst fölött.
Léptei ehhez képest csakúgy
szökellik alá a fokokat
a parancskiadás előtt.
És valahogy mindent por fed.
Hiába dolgozik éjt nappallá
téve a takarítóosztag –
A fásult-szürke semmilyenséget
évtizedekkel később felváltja
a görcsös és harsány –
színű semmibe-ütődés.
Oda érkeztünk, ahonnan elindultunk?
Aligha. Ez a semmi más,
mint a korábbi semmi volt.
Az: fojtó szmog, higanyszínű mocsár.
Ez: redőzött. mint a hóhér csuklyája.
Antonio Rincon Krakkóban találkozott Hieronymus Laskyval 1527 őszén. A régi családból való spanyol lovag annyira gyűlölte a Habsburgokat, amiért ők lettek az uralkodók a hazájában és számos országban, hogy I. Ferenc szolgálatba lépett, pedig a régi, erődszerű udvarházban, ahol nevelkedett, miközben a Meseta jeges szelei hiába ostromolták, vagy éppen a nyári ájult forróság ellen nyújtott védelmet, még a franciákkal vívott küzdelmekről énekelt csillogó szemű hallgatóságának a dalnok. Az ifjú lengyel arisztokrata egyáltalán nem gyűlölte a Habsburgokat, de azokban az időkben, amikor valami nevenincs teológiai doktor protestálhatott a pápa ellenében, és annyi követőre talált, hogy szinte nem maradt német fejedelem, amely katolikus hiten maradt volna – a Habsburgokat kivéve, persze, akik ellenben a Róma feletti politika dominanciára törtek –, így a legkeresztényibb francia király a protestánsokkal kényszerült szövetségre lépni, sőt, a pogány oszmánok felé is tapogatózott, tág tér nyílt a diplomaták, főleg azok előtt, akik világi személyek lévén nem ijedtek meg a fegyverropogástól, vagy egy lovas hajszától, sőt, örömmel rúgtattak a szabadság felé bármely, menlevelüket, státusukat el nem ismerő vám-, vagy járőrparancsnok lézengő emberei között.
I. Ferenc, aki két gáláns kaland között szívesen foglalkozott államügyekkel, érdeklődéssel hallgatta meg Szapolyai János levelét, amelyben bejelentette neki a trónra lépését, egyszersmind azt, hogy számít az általa életre hívott cognac-i liga jóindulatára és szövetségére a kialakult helyzetben, tudniillik, mihelyst hazája törvényei és szokásai szerint Szent István örökébe lépett, a Habsburgok a Mohács utáni nehéz helyzetben nem átallottak Ferdinánd osztrák főherceg személyében ellenkirályt állítani, és fegyveres támadásuk csupán azért késlekedik, mert az osztrák főherceg erőit is Itáliába irányították éppen a liga csapatai ellen, amelyek győzelméért Szapolyai nem csak forró reményeit fejezte ki, de megígérte, hogy imádságaiban is fohászkodni fog érte. E gesztus, és nem különben az a tény, hogy Szapolyai esküdt ellenségei hátában állt – még ha nem is túl erős lábakon –, arra indította a francia királyt, hogy tüstént, még a zordon februári időben követet indítson önjelölt szövetségeséhez, aki persze nem lehetett más, mint a sokat próbált Antonio Rincon.
Tolmácsold neki, lovagunk, mennyire sietünk örömünket kifejezni trónra lépése felett, nem kevésbé pedig afelett, hogy az Európa békéjéért felelősséget érző, bölcs uralkodók táborához kíván csatlakozni azok ellenében, akik a hit mézesmázosságával ajkukon a leggyalázatosabb ármánykodásra, sőt, tettekre készek a kereszténységgel szemben. Egyébként nem kerülhetjük el az erős aggodalmat amiatt, hogy országában azok, akik a királyválasztás letéteményesei, részben ellene fordultak, és hogy vetélytársa miatt gondjai vannak. Álljon a talpára és védje meg bátran a jogait, annál is inkább, mert a római pápa, Anglia hatalmas királya, a Velencei Köztársaság, s kiváltképpen magunk nem fogjuk segély nélkül hagyni legújabb szövetségesünket, azért sem, mert ellenségünk, a császár testvére, ha Csehország koronájához Magyarországét is elnyerheti, elbizakodottságában idővel mások zaklatására is vérszemet kapna. Rinconom, tehát szorgosan értesíts bennünket, mint állnak Szapolyai dolgai, országának mely része, a főurak közül ki tart vele, mennyi és miként felszerelt vára és városa, mennyi ágyúja és fegyveres ereje, mekkora pénzforrásai vannak, hol és milyen segítséget kíván tőlünk, valamint azoktól, akiket barátság és szövetség köt hozzánk. Szándékaink pecsétjéül pedig felkínáljuk őfelségének a lehetőséget, hogy királyi házunk nőrokonságából, tehát a legszebb és legérdemesebb hölgyek közül nyerhessen feleséget.
Rincon az osztrák tartományokon nem juthatott át, ezért Észak-Itália felé került, amelyet ugyan a császár csapatai árasztottak el, de ez a legkevésbé sem tetszett az ottaniaknak, zord hágók titokösvényein segítették őt, amelyekről szívdobogtató látványt kínáltak a sziklafalakkal körülkerített tengerszemek, teljesen elvész az ilyen utazásban az ember, és valóban, május elseje lett, mire megpillanthatta a Szent Márk székesegyház harangtornyát. A Signoriához bejelentkezve ugyan nem vehetett kézhez egy, a liga új tagjához intézett üzenetet, ám a világ legkiválóbb titkosszolgálatának ágensétől megtudhatta, a határ túloldalán már várják is érkezését – Ferdinánd orgyilkosai. Mire a követ Budára ért, amely szépségében bármely kisebb francia várossal felvette a versenyt, a császár zsoldosai új helyzetet teremtettek Itáliában, amennyiben csaknem eltörölték a föld színéről Rómát, felgyújtották, polgárai felét lemészárolták, a másik felét a legkegyetlenebbül megsarcolták, és végül több ezer apácát kényszerítettek prostitúcióra. A liga, a pápa tönkreverve. Az olasz területekről jó kedéllyel visszaérkező zsoldosaival tehát Ferdinánd megkezdhette felvonulását a magyar határra.
A legkeresztényibb király küldöttét Budán úgy fogadták, mintha egyenesen az ég küldte volna. Szapolyai megköszönte I. Ferenc jóindulatát, mentegetőzött, hogy az ő követe, Hieronymus Lasky Ferdinánd zárlata miatt nem érhetett el Franciaországba, és lelkesen megadta a választ I. Ferenc király minden kérdésére, így a megegyezés napok alatt megszületett. Rincon lovag Sarlós Boldogasszony ünnepén már nagymisét celebráltathatott a budai várban Magyarországnak a cognac-i ligához való csatlakozása örömére. Az egybegyűlt tömegnek Werbőczy István kancellár hirdette ki a szerződés szövegét, miszerint a felek bejelentik a Habsburgok elleni összefogásukat, Franciaország pedig pénzt küld és fegyvert szállít Magyarországnak. Rincon nemcsak I. Ferenc nevében írta alá az okiratot, hanem az egész liga nevében. Hogy még uralkodójától, nemhogy a cognac-i liga többi tagjától sem volt erre felhatalmazása? A diplomácia a rögtönzés művészete. Végzetes taktikai hiba lenne elmulasztani a helyzetet egy új front megnyitására a Habsburgok hátában, különösen, amikor a fő hadszíntéren nehézségek támadtak, a segély összegét pedig nem kötötte ki. Mindenesetre sürgős levélben tudósította Velencét is az eredményről, nevezetesen, hogy János király elfogadta a liga nevében neki ajánlott segítséget, és haladéktalanul meg kellene kezdeni a támogatását, mert most még kevéssel is elérhetik Ausztria megtámadását, amire utóbb nagy áldozatokkal sem lesznek képesek.
Csakhogy Ausztria főhercege és Csehország királya, Ferdinánd támadta meg Magyarországot a Szapolyainak addig hűséget színlelő főurakat, mindenekelőtt Török Bálintot magával rántva, méghozzá olyan lendülettel, hogy a váratlan szövetség örömére megsütött ökör csontjairól a hollók már az ő közeledtére rebbentek el Budán. Franciaország, de még Velence is hol? – temette kezébe a fejét Szapolyai János. De Krakkó közel, azzal Rincon már nyergeltetett is, hogy Zsigmond királyt a liga és annak új tagja, a magyar uralkodó nevében addigi semlegességének feladására bírja a Habsburgokkal szemben. A lovag misszióját Szapolyai, Werbőczy és más, jó lengyel kapcsolatokkal bíró nagyurak is igyekeztek támogatni, csakhogy közben védekezés nélkül feladták Budát, így a Wawelbe betérő Statileo prépostot kerekperec elutasították. Rincont, aki ellenben egy nagyhatalom képviseletében járt el, és I. Ferenc nevében még némi pénzsegélyt is ígért, igyekeztek csaknem két hónapig a jó lengyel malacpecsenyével és vodkával elkábítani, mire végül Zsigmond király közölte vele, semmit nem óhajt jobban a legkeresztényibb király szövetségénél, aki már annyiszor a nemesség és elkötelezettség példáját adta Európa uralkodóinak, egyszersmind fiaként szereti Szapolyai Jánost, de Franciaország messze van, ráadásul annak a birodalomnak a túloldalán, amellyel innen Lengyelország határos, és ha konfliktusba keveredne a cseh királlyal, a császár öccsével, nem csupán abból az irányból számíthatna megtorlásra, de Moszkva is azonnal hátba támadná, hiszen igényt formál Kelet- vagy talán egész Ukrajnára.
Rincon lovag, akinek immár nem kellett Budáig, csupán Tokajig nyargalnia, hogy fellelje Szapolyait, éppen a Wawelből való kegyes elbocsátásakor találkozott a Krakkóba befutó Hieronymus Laskyval, akinek észak felől kerülve igenis sikerült eljutnia Párizsba. Ott I. Ferenc, még június derekán, szívesen fogadta, főasztalnoka, főpohárnoka és főlovászmestere gondjaira bízva meggyőzte arról, hogy sehol a világon nem tölthető el kellemesebben az idő, mint a francia udvarban, majd a császári csapatok római győzelmére hivatkozva mindössze szerencsét tudott kívánni a magyaroknak a törökök elleni harchoz, s legföljebb annyit ígérhetett, hogy ha majd az itáliai bajok elmúlnak, segít Magyarországot megvédelmezni. De hiszen Szapolyai azon levelében, amelyre reagálva őt követségbe küldte az uralkodó, szó sem esett a törökök elleni harcról, dühöngött Rincon. Egy pillanat alatt összeomlik a diplomáciai mű, kapkodás, hozzá nem értés miatt, és elveszhet egy nemzet. Mindenekelőtt a két követnek kellett tisztáznia magát, Rinconnak Párizs felé, hogy ő mindenben a kiadott utasítás szerint járt, el, Laskynak pedig azért, mert engedély nélkül vállalt követjárást Szapolyainak. Hogy is? A két diplomata összedugta a fejét. Rendes fickó ez a Lasky, jól bírja a bort, hát még az égetett szeszt. Kemény legény ez a Rincon, amikor a krakkói magyar követ, Statileo prépost alpári módon szidalmazta, hogy „Magyarországot belerángatta a háborúba”, bátran visszaállatozta, és olyan csavart alkarmozdulatot tett, amitől a prelátus hanyatt-homlok menekülni kezdett, holott még a kardgombjához sem ért hozzá. Te, a mi ügyünk nem számít, ragadta meg a harmadik pint bort ajkához emelő lengyel nemes karját a spanyol lovag, te lejtesz néhány tánclépést, én írok egy jó levelet, de Magyarországon, amelyért egy éve fáradozunk, ki segít? Mert sem Franciaország, sem Anglia, sem a pápa, sem Velence, Lengyelország pláne nem.
Mi ketten? Mi legalábbis megtalálhatjuk a megoldást. A teljesen elszigetelődött Magyarország képtelen ellenállni a Habsburgoknak. Apropó, török, Rincon Velencében azt hallotta, hogy a szultán segítséget akar küldeni Szapolyai vajdának a főherceg ellen, csapatai készen állnak. Igen? Azt az értesülését – miután megegyeztek az egymást kínálás sorrendjében, és mindkettejük ujján ott fénylett a malacpecsenye zsírja –, Statileo is megosztotta Rinconnal, hogy Zsigmond király nem tudná helyeselni, ha Szapolyai az oszmánok segítségét venné igénybe, mert ez a dolog nagyon istentelen és veszedelmes, ugyanis Magyarországot ennek örve alatt könnyebben elfoglalhatják és megszállhatják a törökök, amin az egész kereszténység kétségkívül felháborodik majd, és szövetség helyett örökös ellenségeskedés támadna. Valami más módot kell keresni a megoldásra. Mondja Zsigmond, aki, mint szomszéd, szinte a szultán karjaiba lökte Magyarországot? – hördült fel Lasky. Azt viszont, hogy a magyarok folyamodhatnak-e a pogányok segítségéért a Habsburgokkal szemben, János királynak kell eldöntenie.
A két nemes férfiú hanyatt-homlok igyekezett Szapolyaihoz – aki időközben Tokajnál már döntő vereséget szenvedett a Török Bálint csapataival támogatott Habsburg hadaktól –, hogy minden értesülésükkel a segítségére legyenek. János király csak hüledezett, bizony ilyen odaadást, igyekezetet és együttérzést a saját véreitől soha nem tapasztalt. Elhatározásához még a Bibliát is segítségül hívta: „minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” És ki lesz az a hű és bátor lovag, aki Sztambulnak veszi útját? Antonio Rincon semmiképp, bár vonzotta a feladat, hanem missziójának teljesítésével most már igazán vissza kellett térnie Párizsba, Hieronymus Lasky ellenben királyától megkapta a felhatalmazást ahhoz, hogy „kedves fia” diplomáciai szolgálatára legyen. Lehet e gesztust valamely titkos lengyel-magyar szövetségként is értelmezni, éspedig nem is a legutolsóként, mert egy kiváló koponya hadseregekkel felér.
Laskynak az ügy sürgőssége miatt szultáni menlevél híján kellett nekivágnia a veszélyes utazásnak, de azt nem is sejthette, hogy nem rablók, vagy oszmán portyák jelentik a legnagyobb veszélyt a fejére, hanem az a pillanat, amikor az őrparancsnok bólintására beléphet a szeráj első udvarába, ez a Janicsár udvar, mondja valaki, majd másvalaki, hogy itt várjon, egy újabb parancsnok pedig, hogy ott, vagyis körbejáratják vele az udvart, tehát semmivel nem jut előrébb, és abban a pillanatban, amikor az ember már azon gondolkozik, mi az egyáltalán, hogy előre, már valami nagyon nagy úr elé lökik, a földön kell csúsznia, persze a nagyon nagy úr fel fogja emelni, nevetve, hogy mit csinál, hiszen ő nem a szultán, hanem, hogy ki, azt a félelem jeges izzadtságában vergődve nem is érti, ha egyáltalán elhangzik is a címe, és mit parancsol hűsítőnek, friss naranccsal szolgálhatnak neki ebben az évszakban, ha szereti, ja, igen, hát Ibrahim nagyvezír előtt áll, lássuk csak, itt is vannak a János király nevében hozzá, meg a pasákhoz és a velencei dózse sztambuli bankárához, Lodovico Grittihez vitt ajánlások, á, Gritti, ismerjük, persze a velencei dózse fattya, nagyon gazdag, majd rázúdul, hogy urad elfelejtette a szultántól kérni az országot. A mi urunk a budai várat azért hagyta bántatlanul, mert rövid idő múlva vissza szándékozott oda térni. Uradnak nem most kellett volna ide követet küldenie, hanem már korábban, mielőtt fejére tette a koronát. Tudjuk mi, mit sürgetett, amikor még úgy érezte, hatalmában az ország. Most csak azért keresi a legnagyobb úr kegyelmét, mert szorongatja holmi osztrák főherceg.
Laskynak pedig, miközben Damoklész kardja felette lebeg, azt kell mondania, hogy ura nem hűbérbe kéri az országát, hanem szövetséget ajánl a magasságos szultánnak, akitől a Szerémséget is visszakérné, legfőképpen Nándorfehérvárt, adó megajánlásáról szövetségesek között pedig szó sem lehet, erre kacagva börtönbe vetik, ott meglátogatja az olasz kalmár, Gritti, aki egy magyarországi püspökséget kér a szolgálatáért, azt Lasky megígéri, át is fut a fején, hogy a szerémségit, de azért ez már, de azért szövögetik egymás között a szálakat, Gritti pedig tesz-vesz a dívánban, majd a lengyel hirtelen Szulejmán szultán előtt hasal, aki kegyesen felemelteti, magas trónjáról jól megszemléli, majd nem szól semmit. A fermánban azután, amelyet a dívánban átnyújtanak, ott állt: „Szulejmán sah, a császárok császára, a fenséges Jánosnak Magyarország királyának megesküdött a magasságos Isten mindenhatóságára, szentségére, fényére és jóságára, a mennyekre, a napra, a holdra, a csillagokra, a földre és a szentséges Mohamedre, ősatyjára, hogy őt még legsúlyosabb szükségében sem fogja elhagyni, még ha valamennyi birodalma és országa veszendőbe menne is.”
Lasky, mintha csak abban, az eltelt hónapokat egybesűrítő pillanatban engednék el a torkát, amikor a szeráj – belülről nézve – utolsó kapuján is kilovagolhat, és az őrparancsnok csak biccent, nem túrja fel a poggyászát, immár felfigyelhet a kóbor kutyák üdvözletére, a madarak fecsegésére, sőt, az ég magasságára, ahová felszárnyalnak, majd leejtve a pillantását, amint távolodik az ázsiai Üszküdárral szemközti palotaegyüttestől, úgy tárul fel előtte az az isteni színkép, amelyben a Márvány-tenger, a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl egymásba ér, vagy egymásból kinyílik. Azaz nem, félelemről szó sincs, a látkép csupán futólag bűvölheti el, a mesés Kelet képei előtte, ó, micsoda gazdagság, a lépteket puha szőnyegek nyelik el, rafinált, fűszeres illatokat lebegtetnek tova a selyemfüggönyök, minden ajtószegély arany, nem aranyozott, csak a harmadik vezíren több ékszer, mint a legkeresztényibb királyon, igen, ő Hieronymus Lasky immár megjárta a Topkapit, keresett diplomata, akinek a nevét egy uralkodóéval együtt mondják be, és e bejelentés beteljesülés lesz Budán, a Louvre-ban, csakúgy, mint Krakkóban. Tényleg, ott, a jövő előszobájában ismerkedtek meg Antonio Rinconnal.
nem tudom megmondják-e Neked,
hogy meghaltam egyik hétfő délelőtt,
előtte a kertben lenyírtam a füvet,
s egy versemben nem használtam névelőt.
pedig még annyi dolgom lett volna,
megmetszeni Apám barackfáit,
sárga-ingüket a szél rég’ kigombolta,
s cafatokba sodorta a házig.
mely sündisznóként hempereg benne,
kéménytüskéjén, piros alma az alkony,
és mielőtt az őszi nap lemenne,
gyenge melegével cirógatja arcom.
így búcsúzott tőlem a fény,
szép csendet csókolt szememre,
nem érdekel ez a végtelen tél,
mert nyárszíved belevackolt tenyerembe…
Még nem tudom mi vitte ügyetlen
kezem e papírra, mit tettek
előttem annyian, talán ördög
röhöghet belőle, talán Isten
sír boldogan.
Még nem tudom miféle ostoba
játék, nemlátó sorsomon vád:
habár sosem kért megváltó fényen
buján osztozik bennem az árny. Engem
ember teremtett. Így lehetek
jó, vagy rossz.
Még nem tudom zokogva zúzhat-e
keresztet, ki kuncogva kenyeret
oszt. Még legyen e kétkedő kézen
áldott gőg, vagy vezesse rongy alázat.
No lám, mily álnok álmokat sző a
dics, s gyalázat.
Egyre többet álmodok rólad,
ma én szeretlek, te szeress holnap,
már nem érdekelnek a tegnapok,
egy mázsás hajnalon úgy is meghalok.
De addig mennyi vert szárnyú levél,
amit a fákról tép le az őszi szél,
mennyi el nem számolt pillanat,
mikor a perc ezerfelé hasad.
Mennyi éj, az utcán kóborolva,
mikor a Hold árnyékom horgolja,
mely átlátszó akár fakó szemem,
és mély mint a legsötétebb verem.
Mondd, tehet-e a fogoly róla,
ha cellája falára az éveket rója,
szabadulna de már belefáradt,
engedd el te is véresre tépett számat.
Mert martuk egymást, két veszett állat,
mégis ölelésünk felperzselte a tájat,
most elköszönök tőled talán örökre,
könnyeid szórd a rám hulló rögökre.
Megyek a Keleti felé, fejemen fülhallgató, a Goldberg-variációkat hallgatom. Megindító zene, könny szökik szemembe, átérzem a létezés csodáját. A koszos, zsíros járda benyeli a napfényt, mintha ragadna az egész. Külön réteg az aszfalton, koszból, kipufogófüstből, köpésből, hányásból, húgyból összeállva.
Nekem világvége hangulatom van, minden olyan semmilyen. Az egyetem érdektelen, a világ pusztul, én apró részleteket tanulok Hegel gondolataiból, Lacit már nem érdekli Ámor, benyelte az alkoholmámor.
Jön szembe egy breugeli nő, babakocsit tol. Belenézek, fura az egész, hát persze, egy játékbaba van benne. Elmegyek a szexshop mellett, gyönyörű a zene, Bach a kedves arcú grófnak komponálta, hogy az el tudjon aludni. Nem tudom kikerülni a feliratokat: szexjátékok, síkosítók, késleltetők. Vajon járnak ide zeneszerzők? A zenével mégis minden hősiesen gyönyörű, még a valóság is. Olyan ez a városi séta, mint egy Villon vers. Katartikus. Ja, és erotikus.
Buszra szállok, tömve emberekkel, mennek haza fáradtan a munkából. Préselődünk egymáshoz, alig van hely. Nézek ki az ablakon, harminc év körüli, tetovált, kigyúrt lány jön ott. Tekintete kemény. Van neki remény? Magányosnak látszik. Vajon éri még őt kellemes meglepetés? Vajon ér még engem valaha kellemes meglepetés? Hangulatomnak megfelelően nézek mindenkire, egyszerre vagyok átszellemült, de látom a magunk nyomorúságát. Jó lenne, ha legalább választhatnék. Ha történne velem valami mély, egyedi dolog, vagy mit hátrahagynék, mint értelmet, ha már a kerék forog…
Meglátok egy duci anyukát melegítőben, rajta csüng három gyereke. Négyen ülnek a két ülésen, teljesen összefonódnak a pici helyen. Mindenük összeér, egy-két szót beszélgetnek is. Látszik, hogy összetartoznak. Letolom a fülhallgatómat, hallani akarom őket. Kis szelet csokit esznek hárman. Mégis gazdagabbak, mint sokan mások. Nem kellenek álmok. Feltölt a látvány szeretettel. Könnybe lábad a szemem. Egy bácsi aggódva néz felém, egy pillanatra találkozik tekintetünk, majd szemérmesen elnéz máshova.
Leszállok a végállomáson, szenvedve vonszolom le magam az aluljáróba. Az aluljáró koszos, az emberek hordják le fentről az eső sarát. Meghallom a hegedűszót, egy férfi áll kartondobozban, mindkét lába csonkján. Derűsen, a világ összes bizalmával arcán játszik, élvezi a gyönyörű zenét, csúcspontra teszi a mesét. Hirtelen egy csodának vagyok része, mintha angyal szállt volna le a pokolba, és terjesztené a világosságot. Meg se állok nézni, szégyellem magam. Nézem a saját saram.
Már autóból nézem az esteledő várost. A fény még dereng, de a közlekedési lámpák pirosai, zöldjei már feltűnnek a szürkeségben. A házak színei belesimulnak az estébe, előjönnek a melengető esti fényfoltok, színes neonfeliratok. Víztócsákban tükröződnek kirakatok,
barátságos, langyos alkonyat, hallgatom a zenét.
A mai nap érzelmi kavalkádja feltör az egekbe, Laci jut megint eszembe.
Piros lámpánál állok éppen, szelíd szemű koldus újsággal kezében, álldogál a füves területen. Nem kéreget, nem figyel a kocsikra, iszonyú jó arcnak tűnik, hirtelen végtelen rokonszenvet, testvériséget érzek iránta. Lehúzom az ablakot, bent üvölt a zene, nem találom a lehalkító gombot. Intek neki, közel jön, esendő, mégis magabiztosan lezser. Rebbenékenyen, csodálkozva néz rám, ekkora már eltörik a mécses. Odaadom a pénzt, épphogy ki tudom mondani: Köszönöm! Jóindulattal néz utánam, jámborul integet.
Pergetem tovább a filmemet. Vágatlanul. Törölgetem arcomat, mennyi szeretetet kaptam ma váratlanul, a nap elején még idegen emberektől. Holnap reggel, ha újra útnak indulok, ezek az emberek benne lesznek útvonalamban és érzéseimben. És talán nem csak holnap reggel.
A teljesen semmitmondónak induló nap így rejt titkos kincseket magában. Otthon kiülök az ablakba, itt fogok ülni még hajnalba’ is. Előveszek egy szál cigit, nézem az éjjeli várost, fekete házakat, tornyokat, a benne alvó sorsokat, mai mennyországom. Éjszaka a városban, húszhuszonhárom.
Kádár Béla: Konstruktivista város
Mint forgó búgócsiga lomhább perdületével,
oly bicegősen fordul a ferdült tengelye mentén
lassan a Föld, körtáncát járva a Héliosz isten
tágas, sziklás kiskertjében, a Nap közelében.
Newton tudta, hogy éppen e tengely ferdületétől,
éppen e szédült, részeg rondó szögfoka végett
így kerül egyensúlyba a nappal kétszer az éjjel.
S isten tudja, miért, de a nárcisz, a meggyfa virága
tudja: ma fordul az év, mert tudja a csillagok útját.
Szép emlék a gyerekkorból a levendulaillat:
szappan a polcon az élrevasalt paplanhuzatok közt.
Nézd csak a két csigaházat: két Fibonacci-alakzat,
mértani pontosságra faragta ki őket az isten.
Kár kapkodni, rohanni örökké… Éld meg e kertet!
S tán igazuk van: messzire juttat a bölcs csigatempó.
Jó ez a chill, ez a csend, ez a kávéillatu reggel.
Kis bögrényi varázs, csupa forró életerővel,
s mint gumimackók szörpje s a gall csodafőzet: erőt ad.
Kell ez a csend, meg a kávé, s összerakom magam újra.
És aki jót akar, el ne feledje az isteni törvényt:
hagyj békén, mig az első kávém meg nem iszom ma…
Mit vár az olvasó egy ilyen című könyvtől? Azt, amit a szerető szót címbe emelő könyvektől általában: áradó érzelmeket, titkos találkozásokat, párás erotikát, hiszen a szerető minden társadalom bevallott (vagy be nem vallott) szükséglete, intézményesen és egyénileg egyaránt.
Juhász Zsuzsanna könyve éppen nem egy szerető helyzetével indít: egy magzatát a méhében hordó anya belső monológjával (a kötet minden fejezete belső monológ, csak a beszélő más: leggyakrabban egyes szám első személyű a megszólalás, de van megszólító módú is, vagy éppen önmegszólító mód is, éppen a kötet-címadó Ha szerető vagy ilyen, de ritkán van többesszám első személyű beszélő is: Júlia).
A magzatát még magában viselő nő, éppen az első személyű megszólalás révén, egy egyéni sors egy szakaszát írja le részletező alapossággal: a különféle félelmeket a testi fájdalmaktól, a félelmeket a bekövetkezhető lelkiektől, a megszületendő gyermek egészsége felől stb. Érdekes a gondolatmenet – és jó a megfogalmazása – a „kényelmetlenség” állapotáról: a kényelmetlenség innen van a fájdalmon, de túl a normális állapoton
A magánfélelmek kitágulnak a többi nő problémáinak megismerésével (a nő vezető szerepének vállalásával vagy elvetésével a társadalmi oldalon), a gyermek megtartása vagy a róla való lemondás kérdésével, az anya-gyermek viszonyának alakulásával. A legszebb sorai saját anyjáról szólnak, akiről, kettejük különböző világfelfogásának jellemzésére ezt mondja: „anyám egy kicsit hátrafelé élt, én egy kicsit előre.” Érthető, hiszen anyja mögött nagyobb megtett életút állt, volt mire emlékezni, a szerző még csak készül erre az útra, tehát inkább tervez. Fájdalmasan együttérző a látképe, amikor mindig „fehérnek” érzett anyját „szürkének” kénytelen érzékelni az őt ellepő fémportól (Cinkpalást). Az anyjához fűződő viszony tele van ambivalenciával: „az anyám úgy ápolt, mintha az életemet mentené” – így a pozitív érzelem -, „de mintha vigyázott volna arra, hogy ne kelljen velem szenvednie, pedig vágytam rá, hogy megtudjam, hogy titokban sír” – így a negatív érzelem.
A létezés és annak megnyilvánulási formái a szerző magánsorsából elindulva egyre inkább általánossá válnak. A női létet pedig, a maga sokszínűségében, foglalkozási ártalom révén is igen szélesen ismeri. Pszichológusként lelkiismeretével kell megküzdenie, mert ígéretet tesz egy multiplex sclerosisosnak, hogy hozzásegíti az öngyilkossághoz. Tudománya segíti abban, hogy afelől töprengjen: van-e az újszülöttnek emléke magzati koráról? Hallja-e a zenét, amit várandós anyja magányában hallgat? Jól érzékeli-e, hogy a magzat „játszik” vele, amikor érintésére ide-oda rugózik a méhében?
De a foglalkozási behatások nem csak lelki részről érik: a betegápolás minden testi nehézségét és szörnyűségét is át kell élnie. Ezek közt mindennapos a halottöltöztetés hidegrázós élménye; a balesetes természetes igényének tudomásul vétele – és ez nem szarkazmus! – „Csak azt kell elérni még, hogy ne hagyják olyan sokáig alattam az ágytálat”; a méhrákos nő kezelésmegtagadása helyett felajánlani neki, hogy „spermával gyógyíttassa magát”; a hiányos ujjakkal született gyermekről elmondani, hogy „szeretni lehet, de el kell dugni a szégyenét”; megélni, hogy a haldokló rákbeteg elhomályosult tudatával összetéveszti Babucinak becézett feleségével, és utolsó erejével, testének melegéből akar adni neki – ennek a gesztusnak szinte emberen túli jellegét megértve a haldoklót „szent embernek” mondja.
Mindezek átélése, a vállalt szörnyűségek és áldozatok ellenhatásaként a nő-ben kialakul az erőteljes segítőkészség, amely minden élőlényre kiterjed: növény, teknős, madár (Fióka), és az a belátás, hogy minden és mindenki segítségre szorul, már egészen túl terjed a női identitáson: „Mert börtönszázad ez, börtönévek, amiket túl akarunk élni. Elfelejtünk várni a szabadságra.” És ez már nemcsak a nőkről szól. Mert férfiakkal – vagy közöttük – élünk, bár viszonyainkat hozzájuk éppen ez a börtönlét, a szabadsághiány határozza meg.
Pszichológusként, Freud ismeretében – akinek elméletében az egyik fő életösztön, drive, a fajfenntartás érdekében kierőszakolt libidó, szexualitás –, a férfiaknak a freudizmus szerint a szex csak ürítkezés, mint a bogaraknak, mondja legmélyebb keserűségében a szerző (és utal Kafkára…); beszél a szerző olyan lányokról, akik nem akarnak pénzért férjhez menni, sok lány inkább apjával marad, mert erre a világra nincs kedve szülni. (S ha mégis, az anya félti a gyermekét az apjától – Ordításgyakorlat). Miért is nem? Mert a nagy lakásokat a nyugdíjasok (már amelyik) foglalja el, a fiatal generációnak se dolgozni, se lakni, se szaporodni nincs kulturált lehetősége. De a létezésébe beleszólni sincsen joga, sem lehetősége. Az idősebbek ugyanúgy „belakják” a cselekvési lehetőségeket, gyakorolják a vezetést, a hatalmat. A fiatalok mindnyájan A medveölő fiai (Simonffy András), a cselekvésről lemaradtak. Ugyanúgy, mint a hatvanas-hetvenes évek fiataljai – mi -, ahogyan azt az akkori fiatalok megírták: Bella István a Szeretkezéseink-ben, Rózsa Endre Az elsüllyedt csatatér-ben, Béres Attila a Bonfini-ben, Petri György a Zátony-ban („toporogsz, de egyre hallhatóbban / morogsz és végül fölkelsz – magad ellen. / De ez nem ideje semminek.”)
Ezen a ponton tovább tágul a valóságpanoráma. Egyfelől megkísérli megkeresni, milyen élet lehet az, amit egy nő jónak tarthat? Erre – kimerítő válasz a címadó Ha szerető vagy, tehát ha nem vagy feleség, nem kell szülnöd, nem vagy anya, szabad és őszinte lehetsz. S ha így megálmodod az ideális női sorsot, mi lehet a sorsa a férfinak? A kielégületlen férfi-problémától egyenesen eljut a háborúba kergetett férfiakig és fiúkig (hiszen ez megoldja??!!), akik nem hősök, nem a haza hősei, hanem „haldoklói valami nagy, zavaros, ide-odahajtásának a férfilakosságnak. Valami okból, valami célból, ami valójában nem ér meg egyetlen halált sem. Mert élni kell, az élet van minden ok és cél fölött. A béke van, a békéért kell, hogy legyen minden.”
Nem üres szavak ezek a szerzőtől. Pontosan megmondja, milyen békére vágyik: ahol az élet anyagi feltételei adottak, ahol nem kell kukázni egy korty italért, egy falat ételért. Ahol az élet nem olyan, mintha Bábelben kéne újra kezdeni (Az első bábeli). És ahol nem a kapualj az állandó lakhelye a hajléktalannak.
A születendő magzat anyát, apát, lakást, életet igényel. Hatalmas ívben jut el Juhász Zsuzsanna a teljes világképhez. És hozzáteszi mindehhez a haza fogalmát is: „Haza csak ott van, ahol anyák és fiaik szabadon, békében élhetnek.”
Ezt a könyvet ezért a megszenvedett konklúzióért kellett megírni. A konklúzióval egyetértek.
Anna Margit: Bábú
Ordításgyakorlat
Az anya szereti gyermekét. Ez az anya szereti azt a kislányt, aki tíz évvel ezelőtt mindennap többször és üresre szopta a mellét. Az anyák szeretik azt, aki által megszabadul a mellük a tejtől. Az anyák nem szeretnek félni attól, hogy megindul a tejük nyilvános helyen. Az anyák szívesen segítenének más anyák kisgyermekein, de nem teszik, mert irtóznak attól a gondolattól, hogy más anyák úgy főzzenek a tejükkel, mint a tehenek, kecskék tejével.
A kislány áll a pult mögött. Anyjának dolga akadt a raktárban. A gyerekek szeretik, ha szüleik a közelben tartózkodnak. Ha szüleik arra kényszerítik őket, hogy egyedül legyenek, akkor idegen felnőttek közelében telepszenek le, mintha azok rokonaik volnának. Ha rajtakapják őket, elszégyellik magukat és elfutnak. A kislány lassú. Olyan lassú, hogy az ember kedvet érez ahhoz, hogy féltse. Attól féltse, hogy tagjai elmaradnak valahol, szétkenődnek azon, amit érint. A szalvétán, papírtálcán – a világos színű, többnyire fehér kellékein az ételeknek; büféknek: minden ételnek, amit másnak szánunk. Ő talán észre se veszi, nem is tapasztalja majd egykor, hogy a fanszőr őszül meg legutolsónak, a haj s a hónaljak után. Az anya bátor. Olyanfajta bátorság van benne, mint a lyukból kimerészkedő rókának, aki nem érez már semmilyen vérszagot – se madárét. Se fajtársét. Az anya most már bátor. Róla csak két dolgot szoktak megjegyezni, tehet bármit is. Az egyik, hogy nem veszi észre, hogy megdermednek körülötte, ha azt mondja, a férfi csak egy arasszal több a nőnél. S ahogy mutatja is az araszt, az a két ujj, a hüvelyk- és mutatóujja még úgy lebeg a fal, polcok, konzervek díszlete közt, mint a bárkában rekedt ember és állatcsordák megörvendeztetésére hozott olajág a galamb csőrében. A másik, amit biztosan megjegyeznek róla, hogy úgy szívja a cigarettát, hogy minél több füst férjen bele, a testébe. Kidugja a nyelvét, mikor szippant. Kirakja a nyelvét, szinte tárolja odakint még arra az egy-két másodpercre is, mint valami biciklit. Babakocsit a folyosón, eresz alatt. Lenne még egy harmadik megjegyezni való is, ha mernének az emberek rágondolni. Hogy olyan feltűnő az alkalmazkodóképessége, mint a lapos testű állatoké. Akikre kár gombostűt pazarolni, mert könyvek lapjai között le is lehetne préselni őket, mint egy elfogadható állapotban maradt szálat a menyasszonyi csokorból.
Az anya féltette gyermekét az apától. Készült arra, hogy az apa hazaérkezik este. Délután altatót oldott fel kicsi lánya teájában, s elvonta a lányka figyelmét a teáról, az ízről, az itatásról, mikor itatta. Az apa sose találta ébren gyermekét. Az anya büszke volt magára, jó helyen tudhatta gyermekét, mikor hozzákezdtek a veszekedéshez. A gyerek nem látott, nem hallott semmit. Megrövidültek ugyan a napjai, mert korábban feküdt le, mint más gyerekek. Korábban, mint a vele egykorú párévesek, korábban, mint a csecsemők, korábban, mint a magzatok. Az anya viszont nyugodt lélekkel várta esténként az apát, a veszekedést, az ajtócsapkodást, tányérok, ruhák, cipők hullását. Semmi sem akadályozta meg abban, hogy ellenségét valódi ellenségnek lássa. Ha az apa egyszer véletlenül abból a pohárból ivott volna, ami az ő családja nászajándékához tartozott, talán még tolvajt is kiált. A gyermek nem adott okot semmi aggodalomra. Hízott és lassult. Nem használta futkározásra a tanórák közti szüneteket, nem gáncsolt el senkit. Boldogan csattant rajta a labda az olyan játékokban, mikor félre kellett volna ugrani a labdák elől. Úgy nyitotta ki a könyveit, mint pap a bibliát, és úgy csukta be mindet, mintha ragasztót kent volna a lapokra, és várná, hogy megszáradjanak – ő legyen az utolsó olvasója e könyveknek.
A szendvics nem kerül a szalvétára. A kislány túl erősen fogta meg a kenyérszeletet, a bél megtört, mint a valódi bőrkabátok könyékhajlata. Van mindig valami megfoghatatlan hasonlóság a természet elleni vétkekben, valami butító fesztelenség. Mint mikor egy népes társaságban jó, ha ketten tudják, hova is indultak. A kislány seprűt, lapátot hoz. A pult eltakarja a seprű fejét, a lapátot s a gyereket. Csak a seprű nyele látszik, ahogy jobbra-balra dől. Azt nézzük.
Nézzük, mint becsapott gyerekek a bábszínházban. Bot, figura nélkül. Bot, kislány nélkül. Koronás király és történet nélkül.
Cinkpalást
Vonattal utaztunk a fürdőhelyre. Anyám fájós térdét szerette volna megáztatni, én pedig elkísértem őt. Ahol gyógyvíz van, oda a nemzésből kiöregedett városatyák sportmedencét is szoktak telepíteni a nagy városok körbekerített játszótereiből kiszabaduló, hókaszín unokáknak. De a vonaton még mindketten egészségesek lehettünk, nem láthatta senki rajtunk, hogy melyikünk hol fog fürödni, ki az, aki gyógyulni szeretne, s ki az, aki megszabadul majd egy-egy félórára a gyógyulótól, hogy szeretetben és megértésben nevelkedett, sose civódó, népes ízületcsaládját az embernél alig magasabb vízbe terelje. S a kisváros sem alakult át, nem lett belőle éjszakára is kivilágított, éjszaka is élhető, nyílt szolgaváros, ahol a vendégszeretet vagy a vendégtől való félelem bárkit igényessé-finnyássá tehetett volna néhány hétre és kicsit önzővé is, kicsit értékesebbé önmaga szemében. De hát akkoriban semmi sem lehetett valamilyen, akkor még élveztük, hogy olyan sokfélék lehetünk, arcátlanul sétálgattunk egymás kivénhedt – de addig tán őrizni se kellett – szerepeiben, sürgölődtünk a mindenkinek egyformán virsli-sör-bálban, s azt hittük, elég az átváltozáshoz a vetkőzés-öltözés. Szégyen, de én akkoriban csak két dolgot nem tudtam egymáshoz illeszteni: anyám fehér, telt testét, s a vasport, ami munkaruhái után maradt a mosógép hófehér, gyűretlen medrében. Különben egyszerű volt minden, én elkísértem esti leveske-körútjain, amikor a környék öregjeit látogatta, akik gyárakat és pontos címeket emlegettek az elpiszkolódott viaszosvásznak fölött – gyermekeik új munka- és lakhelyét, s csak a küszöbön állva, csak az ajtókeret emberlabda ütőjébe fűzve magukat mertek utánunk szólni, hogy friss kenyér is kellene, mert az sincs már idehaza. Vagy tízórait vittem neki a gyárba, vigyázva arra, nehogy porcsíkos legyen a fehér zoknim, és kócos legyen a szalaggal átkötött hajam, pedig azokon a szalagokon még műanyag alvadékból voltak a pöttyük, a szalag anyagából obszcénul kimeredők – kemények, pattinthatni, törögetni valók, csakhogy a csarnoklátogatások idejére át kellett változnom szépen öltöztetett kiskorúvá, aki óvatosan lépeget a majdan betonfalakban feszülő vasszerelékek között, akinek napszagú, forró haját szívesen összevissza csókolgatnák a munkatársak, de félnek, hogy bepiszkítják, akire jó ránézni a csarnok darukhoz és targoncákhoz méretezett falai közt – úgy kellettem én oda, mint a jó munkával kiérdemelt jelképek, jelvények és zászlók, csak talán én színtelenebb voltam azoknál, megfoghatóbb és kikérdezhető, tiszta, csinos kis jelenvalóm bárkit meggyőzhetett arról, hogy érdemes itt tölteni a nyolc órát, akár tizenhatot is – rövid váltással, önként. S aztán már mehettem, átváltozhattam újra – cipeltem az elrakni való gyümölcsöt, amit anyám felelőtlen – mert engem munkával terhelő –, és pazarló – mert ez a gyümölcs drágább volt, mint a piaci –, nosztalgiából a falusi bejáróktól vett; cipeltem hát a kosarat, izgultam előtte az ülésen, mert kerékpárom pillelábú csomagtartóján úgy ingott, mint egy babakoporsó, s ledőlvén aztán úgy szórta szét a gyümölcsöt, ahogy én akkoriban a napocska sugarait rajzolhattam – egy pontból mindenfelé, és mégis megállt mögöttem a teherautó: a sofőr a gyümölcsöt szedegette velem, társa pedig a szembejövőket állította meg. Azt hiszem, nevettünk, azt hiszem, egyetlen szem se maradt az úttesten, azt hiszem, amúgy is lekvárnak szántuk azt a gyümölcsöt. Vagy ebédet főztem a család összes kereső tagjának, akik aznap reggel elhagyták a lakást, vagyis az otthonukat, amivel madármamám sose volt elégedett, s amit szinte esztelen maradiság-ellenességből folyton átalakított és kifestett, se a szőnyegeken, se a falakon nem volt egyetlen szívet melengető folt, ahonnan a nagy, közös családi emlékezés elindulhatott volna, hogy mikor is, melyikünk labdája, gyümölcsleve, kamasz-természetességű indulata, nem maradt utánunk egyetlen átalakítható, átmeneti kabátka se, vagy legalább egy óillatú gombos zacskó, csak az évenkénti ablak- és ajtókeret mázolások rétegei vastagodtak olyannyira, hogy egyszer azt álmodtam, hogy nem tudom becsukni a nagy szoba, a megérkezők szobájának ajtaját, mert az nem fér már a keretbe. Főztem hát azoknak, akik tudták, aznap hány forinttal járultak hozzá az összkeresethez, s ha nem tudtam valamit, a szomszéd néni szívesen kisegített, de a recepthez mindig hozzávalókat is kaptam, s nem éreztem azt, hogy kapok, mert akkoriban anonim volt a szükség, mindegy volt kié, s ki szünteti meg, mint ahogy a beleknek sincs nevük, s emésztésünk folyamata is azonos, a szomszéd néni pedig ráadásul ilyenkor újra özveggyé válhatott, özvegy anyámat pótolhatta pár órára, s ez kárpótlás volt neki, hiszen akkoriban még szégyellnie kellett, hogy férjhez ment másodszor is, mert nem volt türelme szűz lepedőket hajtogatni reggelente – az övét s lányaiét, ő talán át se öltözött a tömegméretű bálhoz, mert házikabátos férje nekem már akkor is az együtt készített fürdővizeket juttatta eszembe, a férfi és nőtest körül meg-megreccsenő, hűs fürdőhabot, valami komoly, lassú, szinte átokbiztos készülődgetést, ami anyám magányos, merengő fürdőzéseiből mindig is hiányzott –, pedig néha egy-egy tányér ételt is vitt magával a fürdőszobába, mert az általa készített ételekkel sose tudott mindjárt jóllakni, várnia kellett velük pár órát, és vitt magával könyvet, rádiót, szemüveget, magabiztos orvosok és bolti eladók által tanácsolt kenőcsöket is, áztathatta maga mellett a vízben az aznapi alsóneműt, s ő mégis csak ült abban az egy órára teremtett, mégse-sikerült csöpp otthonban, abban e nekünk érthetetlen, bennünket, gyermekeit bosszuló, fürdőszobás korláttalanságban, és vigyázott arra, hogy le ne verje az üres tányért a kád széléről. Különben minden egyszerű volt, elkísért mindenhová, ahova csak beengedték, ahol nem nevették ki, megállt-megült valahol a széleken és nézte ezt, amit csinálok – és nevetett, mikor vágtát pihenő lovak mellől tápászkodtam összekattintott tüdőfelekkel, fulladozva, vagy amikor a mólón vánszorogtam a part felé egy mégse-lett-sírom örvény után – nevetett, mert neki minden egy kicsit bohókás volt, amibe én kezdtem, egy kicsit célt-tévesztett, önmagáért való, kis hozamú, talán majd a jövőben mégis megtérülő, de arra a jövőre ő már nem volt kíváncsi, nevetett hát és csendes, titokban tartható, botránymentes különcségeket várt el tőlem, királylány-monogramos fantáziát – olyan voltam neki, mint a japán díszcseresznye majdani kertjében, ahol minden kicsit máshogy volt, mint mások kertjében – a ribizli fehér volt, a paradicsom citromsárga, a paprikák felfelé nőttek és nem volt hegyük –, mint félig földbe ásott malacok orra – meredtek az ég felé, a földiepernek ananász volt az íze, és padlizsán, paszternák, jónevű kertészek ritka, első nemzedékes díszpalántái kísérleteztek az életben maradással a hajdani kukoricatáblán, s a ház falára egyszerre futott fel a szőlő, lián, rózsa és szelídített szeder – haszontalan mesekert volt az a telek, anyám zarándokhelye, zarándokhely egy valódi utcában, valódi házszám alatt. Vagy esténként rágcsálnivalót készített az íróasztalomra, ahol eztán megvalósult – mint valami gyorsított filmfelvételen – az én barbár szentháromságom: balra a csemegék, középen a könyv, jobbra a dióhéj, üres üdítősüveg, félig telt pohár; amiben napok múlva gyönyörű penészgombák rótták le hálájukat hanyagságomért, én pedig cserébe sehol-se-látott színükért mikroszkópot vetettem melléjük, hogy tanulmányozásukkal biztosítsam létezésük alibijét; mert anyám minden kapcsolatomnál jobban tisztelte az együttlétemet az éjszakával, sose mert kérdezni róla, pedig micsoda palástja volt annak a vén, de erős királynak, micsoda kínzókamrái és szökőkutjai, álmodásra kész tudósai, állatai, akik nem hagytak nyomot a márványokon, akiket öreg korukban és álmukban ért a halál; csak azt mondta, tanulj, én nem akadályozlak meg benne. És szombatonként felmentett a nagytakarítás alól, mert szombat délutánra esett az egyik német órám, pedig ha tudta volna, milyen felejtésre készen érkezem az órák után az estebéd-párás konyhába, mert – én nem tehettem róla, de a bácsitanárom szájából a kemény hákkal nyál is fröccsent nyitott nyelvkönyvem lapjaira, s jófejű gyerek lévén egy-két hónap múlva annyira kiismertem a bácsi gesztusait s mondatfűzését, hogy tudtam, mikor kellene elrántani a könyvet, de nem mertem megtenni sosem; és a bácsi, ha megszomjazott – hogyne szomjazott volna meg ekkora nyálveszteségtől –, olyan kielégülést követelően nyúlt le az asztal mellett levő szódásüvegért, hogy akár a sliccét is gombolgathatta volna előttem; felejteni akartam hát azonnal, észre se véve, hogy a bácsival a nyelvet is felejtem, s évek múlva kezdhetem elölről az egész nyelvtanulást valami koncentrációs táborokkal, náci perekkel magyarázott, de mégis érthetetlen viszolygás-hozadékkal; nem volt nekem igazán kiváltság a nyelvóra, és mintha más kiváltságaim is felemásak lettek volna, mert meggyűlöltem a kiváltságokat, és barátságot kötöttem a von Haus aus vesztesekkel, és reményhívő lettem életveszélyesen. Ma sem tudom, mit kell csinálni, ha bántanak, nem tudom, és milyen jó érzés most azt mondani, hogy nem tudom, mert akkoriban mindennek sikerülni kellett, de mi mégsem a győztesek szép, kultúrember mosolyát akartuk, hanem a meg-megújuló bizonyosságot, hogy csak mi kellünk ahhoz, hogy bármi is sikerüljön – így aztán mi nem beszéltünk arról, hogy kik vagyunk, bennünket nem érdekeltek az örökzöld törvények – mintha kétkezi, de foltarcú felnőttjeink a teljes kudarcmentességbe érkeztek volna valahonnan, ahol mindegyikükkel más történt ugyan, de ahhoz elég, hogy kiérdemelje ezt a partizántörténelmű kudarcmentességet, talán még születni is könnyebb volt akkor, akár negyediknek is; de nem lettünk akarnokok, nem lettünk hétköznapi hősök – anyám lángpiros jelvényei alvóbabám kabátkájára kerültek –, jutalmunk az volt, ami a csecsemőké, s a kanapén, fotelokban nevelt állatoké: még félálmunkban is láttuk, hogy rend van körülöttünk és nyugalom, s így anyám se mondott le a nagycsaládról, inkább felosztotta közöttünk a házimunkát, inkább felkeltett bennünket hajnali kettőkor, hogy elérjük a környező falvakba gyümölcsszedésre induló teherautókat, és mi lopakodhattunk át a se éjjel-se reggel városon, ami különben este nyolctól reggel hétig zárva volt előttünk, megbújhattunk a szeles platókon a felnőttek között, akik helyet adtak nekünk, akik felállították eldőlt vödreinket, akik elfordultak, hogy cigarettájuk füstje ne csapódhasson az arcunkba, s akik nem sajnáltak bennünket egy percig sem, mint ahogy magukat sem sajnálták a koránkelésért, az alkalmi munkával töltött szabadnapért, mert nem volt az alkalmi munka, hanem segítség a városiaktól a falusiaknak; és aztán megkaptam a zsebrádiót is, hogy ne unatkozzak vasalás közben, s én tudom, egy teljes opera ideje annyi, mint amennyi egy nagycsalád ágyneműjének bevasalásához kell. És megkaptam a babakocsit, a magnetofont, a felnőttnél csak egy számmal kisebb kerékpárt, a jogot, hogy használhatom a varrógépet a babaruhákhoz is, orvosi táskát – mert orvosnak készültem pöttyös szoknyás koromtól fogva –, egy teljes főzőcskekészletet, amit természetesen a valódi tűzhelyen is használhattam, s mert vonakodtam attól, hogy játékból is megfőzzem azokat az ételeket, amiket valódi, nagy lábasban, ha-nem-sikerül-nem-lesz-vacsora komolyságával főztem a családnak, ezért a játékedényekben csak virágszirmokat párolgattam, keresgéltem az illatok anyagát, de az apró edényekhez túl nagy volt a lángrózsa, a víz hamar elforrt, a szirmok megsültek, talán csak a szaglásom lett finomabb; és nyáron reggelente egy plédbe kötöttem kincseimet, a kerékpárt külön cipeltem, és a ritka holmikat szétosztottam a lent játszó gyerekek között: az én elemmel is működtethető magnóm körül kamaszodtak a lányok, az én kerékpárom feszes, karcmentes bőrnyergén koptak tovább a napozó-ülepek és bő kisgatyák, az én babakocsimban élhették át újra a kisöccsök a babakort; én pedig csak úgy, semmi nélkül elvonultam a homokozóba valami születés-halál misztériumot játszani, mert nálamnál jó pár évvel idősebb testvéreim mindent tudtak már, titkaik voltak előttem, s ezzel arra kényszerítettek, hogy megfejtsem a titkaikat, a magam módján, játékidőben: leültem a homokozó szélére és elnézegettem a lepkék násztáncát és egyesülését, lyukat ástam a homokba, letakartam és újra kitakartam, hátha történt benne valami változás, bogárkákat temettem lombsírba, virágkoszorúval, de ezt a fajta lyukat sose mertem újra kitakarni, délután, mielőtt anyám megjött volna, gyorsan egybegyűjtöttem a játékaimat és futottam felé, hogy ölbe kapjon, s beszívhassam a munka utáni fürdéskor átnedvesedett kontytövének illatát, ő arról kérdezgetett szinte felmentésre várón, hogy mit is tudtam csinálni nélküle, én pedig hallgattam és szagolgattam őt, mint az állatanyák a visszatérő kölykeiket, de aztán vásárolni mentünk, gyümölcsöt és zöldségfélét raktunk el télire – végül is én szerettem ezeket a nagy közös konyhai munkákat, s csak egyszer sértődtem meg, valamikor kamaszkorom elején, mikor anyám megkérdezte, hogy megjött-e már a havim, mert akkor nem nyúlhatok a gyümölcshöz, különben megromlik a befőtt, pedig megromlott az amúgy is – pedig megmondtam volna magamtól is, mióta vagyok már nagylány – telente mindig ki kellett önteni pár üveggel, de erről nem illett beszélni még akkor sem, ha a nagyobb daraboktól eldugult a wc-csésze, s a kevésbé szerencsés, a kiöntés után elsőnek érkező családtag csak hosszas turkálás után tudott könnyíteni magán is, mint ahogy arról sem illett beszélni, hogy egy városi konyha nem alkalmas másfél mázsás disznó feldolgozására – és mi mégis feldolgoztuk azt a disznót, igaz, öt ember cipelte egy hatalmas deszkán a negyedik emeletre a holtában tetemmé szentesült, kiterített jószágot, igaz, estére úgy megzsírosodott a konyhakő, hogy csak egymásba kapaszkodva tudtunk járni a majdnem kész húsféleségek között, igaz, nem történt baleset, igaz, csak a bátyám lett morgós estére, de azt meg gyorsan a természetére fogtuk. Különben minden egyszerű volt, anyám egy kicsit hátrafelé élt, én egy kicsit előbbre, az én báli ruhám idősebbnek való volt, az övé pedig inkább lányos, fiatalnak való, de akkoriban ezt nem tudtuk, és azt se tudtuk, hogy ez a nagy, még csak ránk se erőltetett öltözés-vetkőzés egyszer és mindenkorra megfoszt bennünket attól, hogy majdan keressük egymást, mert egyikünkben sem maradt megbocsátani való, se benne, se bennem; neki nem kellett várni semmivel, míg felnövök, hiszen felnőtt is voltam, nekem pedig nem maradt felpanaszolni valóm, hiszen ő meg gyerek is volt egyszerre – mi duplán emlékezőkké váltunk, mi magunkban hordjuk a másik emlékeit is; de hát csak így élhetett más is, a bátyám is öltözött-vetkőzött biztosan… ha anyám nem fért fel reggel a buszra, és félt, hogy elkésik, hazaszaladt a bátyámért, aki kerékpáron vitte különben szédülős anyámat a gyárkapuig; – el tudom képzelni, milyen lehetett az az óvatos, mégis sietős karikázás azzal az anyacsomaggal a többi bicikli között, mert a gyárakat egymás közelébe telepítették, mert nagyon keskenynek építették a bicikliutakat, mert a reggel munkába biciklizők kívül estek minden erkölcsi megítélésen, még egymásra se haragudtak, ha összeakadtak a pedálok, ha sárhányót hajlított egy másik első kerék, mert valamelyikük elszundított a hajnali derengésben vagy hóesésben, s az anyafuvar után a bátyám már nem jött haza, mehetett az iskolába friss szakmunkástanulónak, akit a műhelyben dolgozó legkisebb is megfenyegethetett azzal, hogy nem engedi átmenni a vizsgán. Hát ezért nem kapott ki a rossz jegyekért, és nem kaptam ki én sem; és nem kaptunk ki azért, mert halálfejes, gyertyával belülről megvilágított töklámpát engedtünk le madzagon az alattunk lakó, kisgyermekes szomszéd ablakába; nem kaptunk ki, ha füstszagúan mentünk haza – bátyám barátai raktak tüzet a Duna partján, míg a bátyám a horgászbotot tartva izgult, káromkodott és soványodott néhány sovány és olajszagú keszeg miatt, s még az sem tette tönkre benne a horgászszenvedélyt, hogy anyám – nem ráérvén bevallani, hogy konyhatechnikailag nem tud semmit se kezdeni az inkább játéknak, gyerekvödörbe való apró halakkal – vett egy jókora, zsíros pontyot; nem kaptunk ki azért, mert egymás popsijába levegőt fújtunk a biciklipumpával, s ezt gyorsan be is vallottuk, mert sajnáltuk anyánkat, aki önnön bűnösségét kutatva azon tépelődött, vajon mit is adhatott enni nekünk, ami ennyire felpuffasztotta beleinket; most már tudom, hogy amiért kikaptunk, az mindig valami felnőttes dolog volt: kikaptunk azért, mert elfelejtettük befizetni a villanyszámlát, néhány napra áram nélkül maradtunk, anyám pedig nem tartotta romantikusnak a gyertyafényt, mert arra az időre emlékeztette, amikor télen két szem forró krumplival a zsebében indították iskolába, s mivel csak kevés házban volt óra, jóval a tanításkezdés után; a bátyám kikapott azért, mert elfelejtett társadalmi munkára menni anyám helyett, én kikaptam azért, mert én is elfelejtettem, és nem küldtem el bátyámat, Kikaptunk azért, mert vízkorlátozáskor nem gondoltunk arra, hogy anyám mosni akar délután, és nem tartalékoltunk délelőtt vizet a mosáshoz; én alaposon kikaptam, mert pénzt követeltem a bátyámtól, pedig csak pénzben fogadtam a bátyámmal, hogy meg tudok enni már nem emlékszem hány darab cseresznyepaprikát, a bátyám becsapott, anyám megvert, én pedig megtanultam különbséget tenni a váratlan-idegen és a vállaltnevű fájdalom között, mert én nem utáltam meg a cseresznyepaprikát, a hintát, amiről leestem, a szeretőt, akiről csak később tudtam meg, hogy gyerekkorában nem hagyták, hogy kigonoszkodja magát állatokon és növényeken; és kikaptam még azért is, mert hagytam, hogy megölelgessen anyám munkatársának értelmi fogyatékos fia, pedig anyám sose szólt azért, ha segítőkész szomszéd bácsik simogatták a hajamat, mikor anyámtól búcsúztak és maradtak volna még. Rosszak voltak azok a verések, mert anyám nem mert bátran verni, türelemvesztetten lekeverni egyet vagy kettőt, nem, anyám hosszan vert, szünetekkel, újra és újra felhergelve magát, mintha verés közben se tudta volna még, melyikünknek is van igaza, mintha érezte volna, hogy rosszat tettünk ugyan, de olyan helyzetekben, amik nem gyermekléleknek valók, s anyám talán máskor is erezhette, hogy nem jó, hogy ennyire jártasak vagyunk a felnőttek dolgaiban, mert kitalálta nekünk a kukucska-vacsorát: ha délutánra ment dolgozni, akkor a vacsoránkat az asztalra tette, letakarta, s csak akkor volt szabad a kendő alá nézni, ha eljött a vacsora ideje, s mi boldogan fogadtuk a pár órás önmegtartóztatást, mert addigra már évek óta mi díszítettük a karácsonyfát, nem hittünk se jézuskában, se télapóban; vagy hagyta, hogy állatokat tartsunk, s én sokáig azt hittem, hogy ezzel élettiszteletre, bármilyen élet tiszteletére akart nevelni bennünket, pedig csak neki is jó volt látni valamit, ami olyan, amilyen, ami megtartotta a ruháját, vagyis szőrét, tollát, pikkelyeit, neki is jó volt látni a valami csoda folytán báltermen kívül rekedteket – állatainkat –, akiket nem tudott megszeretni ugyan, de aki életszükségleteinek teljesítését nekünk parancsba adta, Anyám sok mindent megérzett tehát, de vajon tudta-e, hogy annak a bálteremnek a falai amilyen hirtelen nőttek körénk, olyan hamar le is fognak omlani, többé nem szabad átöltöznünk, akárhogyan is, de vissza kell találni mindannyiunknak a saját életkorunkhoz és ahhoz a nemhez, amit foganásunkkor kaptunk, mert mégiscsak jó, hogy a nők örökre kiűzettek az öntödék forró, hatalmas kelyheiből, tudom, a férfiaknak is nehéz megszokni ezt a forróságot, és több hét eltelik, mire a nemi szervük nem szárad ki és gyullad be a védőöltözet alatt, Ültünk a vonaton, megismerkedünk azzal, akivel lehetett, és nem jutott eszünkbe, hogy csak úgy csendben is lehetne ülni és köszönteni szépen minden felbukkanó, jelentéktelen külsejű, de mégis idegen, vándor gondolatot, vagy nézni lehetne a tájat is, elbíbelődni egy kicsit az évszakkal, amiben utaztunk, nem csoda hát, hogy most nem emlékszem egyetlen év egyetlen évszakára sem, nekünk olyanok voltak az évszakok, mint a ruhák az öltöztethető papírbabának; ha kitavaszodott, csak lekerült rólunk valahogy a télikabát, a nyár végén csak észrevettük, hogy szandálos-zoknis lábunkat eláztatja már az esővíz; mi mindig csak azzal foglalkoztunk, ami elénk került, uralni akartunk minden emberközi eseményt, a jelen zsarnokai voltunk, publikum előtt vajúdó királynők, szakadék fölé függesztett pártos, éber babák, akik nem mernek elaludni, mert félnek, hogy elengedik a tartókötelet, pedig nekem rossz volt annak a középkorú, vidéki újságírónőnek a cikkecskéit olvasni, mert szédültem amúgy is férfiasan elbökdösött cigarettacsikkjeitől, s beszélgetés közben arra gondoltam, hogy írás helyett inkább a fogait tömetné be, hogy ismerkedhessen férfiakkal is, de hát ilyesmit nem mondhattam el az anyámnak, mint ahogy általában se lehetett beszélni a testi bajokról – betegségeim idején anyám úgy ápolt, mintha az életemet mentené, de mintha vigyázott volna arra, hogy ne kelljen velem szenvednie, pedig hogy vágytam rá, hogy egyszer valamelyik testvérem arról árulkodjon, hogy anyám sírt, mikor kiment a betegszobámból.
Az állomáson rögtön elfogadtuk egy néni ajánlatát, olcsó, udvarról nyíló kis szoba, közel a fürdőhöz, közel az állomáshoz is, felpakoltuk a csomagjainkat a néni négykerekű kiskocsijára, amit egyedül, valami nagyon régi, neki-kedves tempóban húzott maga után – nekem nem tetszett ez a kis kocsi, engem nagyvárosi holmikhoz és világvárosi tervekhez szoktattak, zavart hát a kerekek nyikorgása, az ócska lépéstempó, de hát anyám nem gyanakodott semmire, igaz, akkor se hitetlenkedett volna, ha fegyvert fogtak volna ránk az állomáson, legfeljebb hátra nézett volna, hogy kit is akarnak lelőni, vagy kicsit arrébb küldött volna magától, hogy kettőnk között még elférjen a golyó. A néni háza elhanyagolt volt, kertje is, bár azt mondta, épp érkezésünk előtt utazott el az egyik rokona, egy másik pedig bármelyik nap megjöhet egy olyan országból, ami kedvelt disszidáló helye volt az akkori magyaroknak, de amíg ott voltunk, a nénihez nem jött senki, még a szomszédos utcából se.
A szobához nem volt fürdőszoba, éjszakára egy vödröt kaptunk, nem volt külön kulcsunk, a néni koránkelő volt, s mi még csak ki se próbáltuk, hogy szólna-e, ha sokáig égetnénk a villanyát. A fürdőparkban találtam sportmedencét is, de az anyám térdeinek a gyógyvíz tejszínű volt, mintha egy extra mester ajándékozta volna el naponta a felesleges tejét, és a vízben papírfoszlányok és felpuffadt ételmaradók kavarogtak; nem, olyan visszataszító volt ez a víz, hogy ahhoz se volt kedvem, hogy valamihez hasonlítsam, csakhogy megszerethessem egy kicsit. Anyám biztosan nem vette észre a papírfoszlányokat, mert sok időt töltött a vízben, magabiztosan ült a vízalatti párkányokon a nagy, fürdőruhás, kistestvérrel fenyegető hasával – akkor még nem tudtam, hogy én maradok a legkisebb gyermek –, és hagyta, hogy bármit megvegyek magamnak. Én néhány éjszaka alatt telítődtem a szoba bútorainak szagával, és hánytam a vödörbe, hiába mondta anyám, az öreg holmiknak mind ilyen a szaga, hogy most már nem kereshetünk másik szobát, mert a néninek kell a nyugdíjhoz a pótlás, és máskor hozunk haza üdítőket is, hogy hamarabb kijöjjön a gyomromból a levegő, és a néni nem tehet semmiről, Utolsó nap összevissza rohangáltam egy kolostor romjain, átugráltam a cellácskák fölött, csöpp alsóneműmet mutatva a szent, meditációs porladéknak, tapostam a kisvárosi látnivalót, bűnbakját gyermekgyomrom fájdalmainak – és anyám megvárt, és képzeletben talán velem futott.
Kádár Béla: Anya gyermekével
Egyszer majd leírják ezt a kort is.
Ki volt, mit tett, és mi módon,
amikor elmúlik már a jelenkori pestis,
és a ma lesz majdan avítt és ódon.
Egyszer majd tűhegyre tűzik,
vitrinben tárolva mutogatják,
és – rossz álmot – messze űzik
mindazt, ami minket most rág.
Egyszer majd megítélnek minket,
úgy, ahogy ma mi ítélkezünk
ostorozván szigorral eleinket,
hiszen mást mi sem tehetünk.
Egyszer majd leírnak minket.
Könyvben és könyvelésben, a veszteség rovaton,
hogyha már ránk adták a halotti inget.
S egyszer megítélnek. Lesz olyan hatalom.
(2022. október 9.)
Egyre kevésbé. Már szinte semmi.
Minek rágódni ilyen dolgokon?
A jövő fekete, mint a korom,
és már úgysem kell sehova menni.
Minek számolgatni, hogy mi mennyi,
és nem kell, ha kevés, venni zokon.
Csak elmélázni holmi dalokon,
és hogyha van mit, ebédet enni.
Troglodyta-lét ez már csupán,
várakozás, hogy jöjjön a vége,
emlékezni sem kell, csak a szépre,
amíg agyvérzés nem ver majd kupán.
Vagy amíg még a szív újat dobban,
csak vágyni rá sóvárgó dalokban?
(2022. október 17.)
Nincs már más,
csak a szó dübörög az agyadban, a vérben,
még sincsen mire mondanod:
éltem.
Semmire mentél.
Bár zakatolhat a szó,
facsarodhat a fejben az elméd,
rád röhög éjjel
a „Várlak.
A Semmi vagyok csak, a nemlét.”
(2022. október 23.)
Vajda Lajos: Egyszemű
Halló! Szia. Hát?! Felhívtalak. Bocs, felhívtalak, mert már egy jó ideje… hogy is mondjam? Magamban beszélek veled. Igen? Ja. Igen. Beszélgetünk. De úgy, hogy közben …te meg válaszolsz. Én válaszolok? Igen. Válaszolsz. Lassú, csendekkel teli, jó beszélgetések ezek… de… és azért hívtalak, mert szerintem tudnod kell, hogy mit mondasz. Illetve bocs, nem úgy értem, hanem hogy én mit mondok helyetted. Szóval, biztosan nem érted, illetve azt szeretném hinni, hogy pontosan érted… Jól vagy? Ja. Persze. Semmi. És mit, mit szoktam mondani? Hát mindig mást. Ma például arról beszélgettünk, hogy hallgatás meg fecsegés, meg, hogy nem is hinnénk, ki mindenkitől tanulunk mindenfélét. Mi ketten? Nem, hanem úgy általában. Külön-külön. Illetve, hát persze. Mi ketten. Miért telefonáltál? Mit szeretnél mondani? Nem. Nem tudom. Erre nem vagyok felkészülve. Annyira megszoktam, hogy te is én vagyok.
Egy pillanat. Ezért hívtál? Nem. Nem. Akkor? Azt akartam csak elmondani, illetve nem is terveztem, csak úgy elindult a kezem a mobilom felé és aztán… Mit akartál elmondani? Nem akartam semmit sem elmondani… csak akartam, hogy majd azt mondod tessék, vagy halló vagy igen, és én ezt halljam a te valódi hangodon, igaziból, de azt is tudtam abban a pillanatban, hogy az a tessék már sok mindennek szól, szólhat, nem spontán, tudhatod, hogy ki hív, hiszen lehet, hogy még benne vagyok a telefonodban, és akkor meg kiírja a kijelző, de most, hogy ezt mondom, hirtelen nem is emlékszem a hangod színére, amikor beleszóltál… Te szólaltál meg először… Igen?… De miért hívtál? Miért kellett hívnod? Már kezdtem… miért? Azt gondolod, hogy nekem könnyű? Én is kezdtem, de én megőrülni kezdtem, kihullott belőlem minden, ami valamikor hozzám tartozott, ami egyszer régen még én voltam. De hogy felhívsz, váratlanul, a semmiből, ettől jobb, azt hiszed? Én nem hiszek semmit, csak egyszerűen nem lehet, hogy ne halljalak, ne érezzem, hogy lélegzel… Ne! Kérlek ne. Ezt most itt hagyjuk abba. Én ezt nem bírom. Hónapok óta azt hittem, hogy ez múlik, megváltozik, összecsiszolódnak a valamilyen mittudoménmik, ki tudok menni az utcára, tudok dolgozni, emberekkel beszélni, ezt én most leteszem. Leteszem és ne hívj. Ne, kérlek! Ne tedd le! El akarom mondani, hogy évek óta, amióta nem vagyunk, nem együtt nem vagyunk, hanem nem vagyunk külön-külön se, én két dologtól rettegek amikor elmegyek valahová, járva az utcákat. Az egyik, hogy találkozom veled. A másik, hogy nem találkozunk. Ettől rettegek évek óta. A pályaudvaron, amikor elutaztál, nem engedted, hogy megvárjam, amíg elindul a vonat. Nem szeretted a búcsút. Hát, én is inkább megérkezni tudok, de most menj és én is elindulok értelmetlen akarattal. Megyek és nem nézek hátra. Azt hiszem.
Szikárosodtam. Megkérgesedett a lelkem, de sajnos vannak rajta baromi nagy repedések, amelyeken átcsúszik-kúszik egy-egy ismerős ízű, mélán esendő, szükségtelen érzés. Nagyon szép ez a kabát. Gyönyörűen tartod meg lassú, odafigyelős mozdulataiddal. Értelmet adsz a kabátnak. Még azt a játékos manírt is szeretem benned, amelyben pontosan tudod, hogy apró mozdulataid, szemérmes elfordulásaid, ahogyan szemhéjadat engeded ráomlani nézésedre kacéran és színlelt szigorúsággal, amely azt közvetíti, hogy vége van az előadásnak, innentől a dolgok már nem láthatók, és én is pontosan tudom, hogy ez nem csupán metakommunikáció, hanem műtét: szívátültetés és alhasi műtét egy időben. Erős, önmagam ellenállását folyamatosan legyőző igyekezetemmel több ember emlékezetéből raklak össze, mert úgy érzem, hogy visszavonhatatlanul beégett lenyomatodat ezzel a szánalmas eljárással tudom csak távolabb tartani a pusztulást és pusztítást vizionáló hétköznapokban. Ünnepnap meg nincs. Próbállak megtöbbszörözni és így, ebben az összezavart világban az egyediség, a kizárólagosság már-már felfoghatóságát veszti. Elviselhetőbb. Teret és időt nyerek. Nagyobb felületen oszlik el a nyomás. Egyszerű fizika.
Most máshogyan nézel rám. Egy-egy szemeddel, külön-külön. Érzem, az egyikben félelem van, a másikban, a másikban egyelőre nem tudom, hogy mi van. Nézek, de egyszerűen nem látok a szemedtől. Még pislogni sem enged. Összes szemünk egy kivételével érzi, hogy elveszített idő volna az az egyetlen pillanat is, amikor kizárólag egymásra hangolt tekinteteinket beáldozzuk valamiféle fiziológiai kényszernek engedve. Tehát nem pislogunk. De mi van a másik szemeddel? Érzem, mondani készül valamit, és az a valami az nem jó. Súlyos és kettőnkről szól, mint minden. De a szemed nem bírta el a terhet és máshogyan lepleződtél le, hiszen végül a kezed mondta ki, fecsegte ki, kezed gyengébbnek bizonyult, nem bírta tovább, feloldoztad a titoktartás alól, és ezzel ledöntött valamit, ami igazán még fel sem épült, mert csakis a sejtjeink, mikroorganizmusaink tudnak rólunk, nem keletkeztek tárgyi lenyomatok, nem vonult be környezetünk kollektív emlékezetébe az, hogy mi vagyunk. Egyedül a lélegzésünk tudta megfogalmazni, kimondani az egymásból- és egymásbanvalóságunkat. De hát miért? Ha jobban lennék, jóban lennénk. Nem, ne mondj nekem ilyeneket. Jól hangzó, könnyed mondatokat. Hogy jön ahhoz egy betegség, hogy döntsön sorsunkról? Hogy helyettünk döntsön?
Ma újra elmentem K-ba. Nem fájt. Próbáltam úgy és olyanokat csinálni, minthogyha indokolt lenne az ott létem. Tudod, nem hittem, hogy lesz erőm ezt itt és most elmondani. Én meg nem gondoltam volna, hogy lesz erőm ezt meghallgatni.
Sokra értékelem emberi… Jaj. Ne. Hogy hangzik ez az egész? Mit jelent? Zavarba jövök. Ne vegyünk már el egymástól semmit. Bocsánat, de el kellett mondanom, hogy annak ellenére próbáltál segíteni, hogy… hogy elmondtam, kimondtam, hogy nekünk nincs közös jövőnk. Huh. Különben is mit adtam, ami most elveszhet? Tudod, a B. utcai épület hallja nagyon megváltozott. Tele rakták bútorokkal és egyéb tereptárgyakkal, erős fények lettek és hangosan beszél a személyzet. Nem is ülök le. Csak beleszagolok a levegőbe. Hogy mit adtál? Szerelmet. Mit eszünk? Ezt most komolyan kérdezed? Mindig ugyanazt esszük. Hosszasan lapozod az étlapot és aztán megfontoltan, minden szempontot figyelembe véve rendelsz egy spagetti carbonarát. Mit csináljak? Szeretem, de te rendelhetsz mást. Igen, persze. Ma megint voltak fájdalmaim. Reggel beszéltem F-fel. Aranyos vagy. Nem vagyok aranyos. Szeretlek. Eddig ezt nem mondtad. Nem kérdezted. Ne menjünk haza? Szeretem, ha a vállamon van a fejed.
A hegyekben, a négyezer méter magasan száguldó vonat ablakában állunk majd, én szorítom a kezedet, arcomat a kabin ablakának üvegéhez nyomom, majd nyakad ívére teszem puhán, hogy hűse lassan terjedjen át testedre. És hallgatunk napokig.
Kérsz belőle? Én ezt nem nagyon szeretem, de örömmel eszem, hogy egyszerre mozogjon a szánk és ugyanazt érezzük abban a pillanatban. Megpróbálom elképzelni, hogyan működnek az ízlelőbimbóid, hogyan oldódik egyre mélyebben szétterülve testedben ez a szirupos sütemény. Hogyha ilyeneket mondasz, nem tudok enni, mert kiröhögöm magamból az egészet. Legalább várd meg, amíg lenyelem. Oké, csak figyelem, hogy ez hogy megy végbe. Micsoda? Figyelem benned az utat, a sütemény útját. Mindent tudnom kell belőled, mert én vagyok az az arab, aki készíti neked, személyre szabottan ezt a sütit. De mért akarsz te arab lenni? Hát, hogy a rabod legyek… Bolond vagy. Azt remélem én is.
Neveid egyikén sem tudlak megszólítani. Ez bánt és zavar is, de talán megszólítás nélkül is el tudok hozzád jutni. Legfeljebb a kedves után nem írok semmit. Amit írsz, szavaid, könnyeid fizikailag fájnak. Távolság és tehetetlenség áll vágyaim és minden akaratom mögött, hogy valamit is enyhítsek szenvedéseden. A nap minden percében gondolom és reménykedek, hogy tudok bármi erőt, hitet közvetíteni. Amikor oly’ keveset láttalak, akkor is megvillant félő mosolyod mögött a szorongás, mikor kerít újra hatalmába a kín. Azokban a pillanatokban és most is azt hiszem, hogy nem a szavak kellenek (el is hallgattam olykor), hanem valami más, ami nem szavaink mögé van elrejtve. Annyi mindent írnék, de legtöbb talán most a hallgatás, mert akkor mélyen érezlek.
Írod, hogy a holnapi ebéd nem fog menni. És mi lenne, hogyha kétszer reggeliznénk? De messze a holnap. Nem fogok tudni aludni. Nem panasz ez. Öröm. Várlak holnap. Illetve már most.
Tegyünk kísérleteket arra, hogy tegeződünk. Nem félti azt a fátylat, amely az alig érzékelhető fuvallat hatására meglebben? Úgy gondolja, hogy ez csak a magázódásból van? Ok! Próbáljuk ki. Mit kérsz? Én csak egy limonádét… hát fura.
De nagyon elkanyarodtunk a szemeitől és szükségem van arra, hogy beszéljünk róla, mert akkor könnyebb megidéznem.
Arra gondoltam, hogy vonattal felmegyünk a hegyekbe, onnan Santa Cruz, ott eszünk egy finom steaket és lemegyünk egészen a Tűzföldig és megmutatom magának, hogy hol kelt át Magellán. Jó tervnek tűnik. Most elbúcsúzom, mert lezáródik mind jobb mind bal szemem is. Álmodjunk boldogságot! Ne feledje, este várom a los toldosi állomáson.
Először igyék meg velem egy teát szembesülve, hisz eddig csak oldalról látott és leginkább csak a jobb szememet, és döntse el, hogy tényleg szívesen látná- e ezen a hosszú úton bal és jobb szememet egyaránt.
És nagyon élénken tudom elképzelni, hogy ülök magával szemben a vonaton, miközben 4000 méter felett járunk. Honnan tudja, hogy az minden vágyam? Figyelmeztettem, hogy sok mindent tudok.
Érdekes volna kipróbálni, hogy a többszereplős, koedukált klinikai kórtermen túli világban tudnánk-e ennyi mindenről beszélni? Volna hozzá kedve? Igen. Miért ne? Próbáljuk meg. Én még sosem ismerkedtem fekvő helyzetben. Ez most ismerkedés? Mit szeretne hallani? Ezt. De ez több már annál. Igen? Sokat tudok magáról. Nevét ugyan még nem, de sok mindenről tudom, hogy mit gondol, kezdem ismerni szokásait. Úgymint? Tudom például, hogy miket csinál kedden és csütörtökön délutánonként. Igen? Hát persze, egy négyágyas klinikai kórteremben fekszik, izgalmas színekben összeválogatott ruhában, karjába bekötött infúzióval, ellenállhatatlan, kötött harisnyájával, szabadon maradt kezében egy könyvvel, amelyből ismeretségünk kezdete óta legfeljebb tíz-tizenöt percet olvasott. Igen, ez így van pontosan… mert. Mert egy feltűnően rokonszenves szobatársa, szinte folyamatosan szóval tartja. Kitalálta ezt a gondolatomat is. Miért? Nem így van? Nevet. Hát persze, hogy nevetek, mert tréfál. De pontosan így van. Na látja.
Érdekes, hogy a kezeiről még nem is szóltam. Pedig talán a második dolog, amit észreveszek valakin. És mi az első? Az változó. Aha. Értem. Szóval a kezei. Finom, arisztokratikus kezei vannak. Ezeknek a kezeknek úgy látom, hogy mindig megfontolt helyük és dolguk van.
A szem az más: azok kalandoznak, felelőtlenkednek, simogatnak, kérdeznek, még fogom sorolni, csak egyelőre ezeket igyekszem megélni.
Mit meg nem figyelt. Lehet, hogy a bal a kancsal és nem tud uralkodni magán. Rajtam? De. Tud. Úgy érzem tud. Tudna. Nahát! Én sosem látom magam beszélni és így szemeim hatását sem vélem felfedezni a mások szemében. Azt gondolom a kíváncsiság és embertársam iránt érzett nyitottságom az, ami szemeimet éltetik. Hát ezt nagyon szépen mondta. Akkurátusan is, meg úgy költőileg is. Most kigúnyol? Isten ments!
Harmadik alkalommal fekszem magával. Igen, így is nevezhetjük. Meg kell, hogy mondjam, jó magával feküdni és elég érdekfeszítő a belőlünk kiálló csövek látványa. Én nem is látom. Tegnap figyeltem lélegzésének az egyenletességét, ahogyan testén emelkedett és süllyedt a kezében tartott könyv. Maga figyelt engem? Túlságosan nagy a horizontális látásom. Aha. Azt is észrevettem, hogy néhány sor után, egy rövid időre becsukja a szemét. Ilyenkor vizualizálja azt, amit olvasott? Nem. Azt hiszem nem. Én ezt észre sem vettem.
Én viszont nagyon örültem azoknak a pillanatoknak, mert akkor elidőzhettem egy kicsit az arcán. De akkor miért? Biztos, hogy tudni akarja? Most már mindennél jobban. Fájdalmaim vannak.
Jó napot kívánok. Lefekhetek maga mellé? Hát? Ezt nem én osztom be. Persze. Úgy látom, hogy ez az ágy most szabad.
Akkor lefekszem melléd, úgyhogy ne tedd le kérlek a telefont.
Tudom, fel se vetted.
Jó veled.
Farkas István: Hullámok
Mélyülnek lelked ráncai,
szűk cipőként szorít az idő,
keményre törte finom éned,
egyre vastagabb a kéreg.
Pedig belül – érzed – játszana még,
gyermekként kacagna, futna
pillangót kergetve,
bízva,
messze még a naplemente.
De körbezárt a szűk tér,
s ami eddig jutott, oda befér:
öröm, bánat, látszat és érdek
ott, a nyúlós homályban együtt
már rég megférnek.
Nem harcolsz, harag sincs benned,
úgy nézel, mintha látnál,
mintha lenne még út,
hol előre kell menned.
Befelé meg csak azért ügyelsz,
időben megérezd, mikor leszel
teljesen üres.
Szántó Piroska: Lepkék
Ömlik az eső vigasztalanul,
a nyár tiszta kékje szürkébe fakul.
Jövendőnk üzenete is kemény,
az öreg szívben tünedező remény.
Hiába dolgozott, szorít a most,
neki az élet csak kis lapokat oszt.
Oszt ő is, már nem csak beoszt, és fél:
a járvány kímélte, viheti a tél?
Álma nyugtalan, de makacsul vár.
Csak ő tudná, neki a jóból is jár?
Túl van az ifjú- és felnőtt koron,
de még ember! Létét ne lepje korom!
Fényes Adolf: Öreg festő téli tájban
Jánosnak
Az az ősz nem úgy indult. De hamar vége lett. És rosszabbul nem is végződhetett volna. Október közepén meghalt Cicu. Ez a családot valósággal megrendítette. Tavasszal ugyanis Hermész hunyt el, végelgyengülésben. Két haláleset fél év alatt! Hogy Cicunak mi volt a baja? Senki se tudta megmondani. Gyász és fájdalom hatotta át a Füzér utcai házat, amelyben a Siegfried-Harkányi család lakott. Egészen 23-áig szomorkodtak, búslakodtak. Amikor is aznap kitört az általános Eufória. Az egész család izzott a lelkesedéstől. Mert azon a napon egy kis árva fekete cicuska botladozott be keservesen nyivákolva a kapun, éhségtől és kimerültségtől szinte félholtan. (Mintha egyenesen a Sors küldte volna.) Mikor az egyik kislány, Bözse, meglátta, rögtön tudta, hogy kivel van dolga. Nyomban nevet is talált neki:
– Ciceró, cic, cic! Gyere ide, Ciceró! – hívta kedvesen, leguggolva, kitárt karokkal.
És Ciceró ment, támolygott, de ment…
Siegfried-Harkányi Eduárd, volt katonatiszt, feleségével, felesége rokonságával, és két (iker)leánygyermekével, valamint – a korszellemhez illőn – néhány kényszerű albérlővel lakta a nagy, kertes házat, Kőbányán. Eduárd évekkel a háború után is csupán segédmunkásként tudott elhelyezkedni egy gyárban – horthysta katonatisztként esélye sem lett volna többre vagy másra. Ennek ellenére a raktárvezetőségig vitte – úgymond, fehérgallérosként. Felesége, Gréta – bár a végzettsége alapján komolyabb, magasabb helyre is méltó lett volna – egy közeli iskolában volt napközis tanítónő. Ikerlányaik, a már említett Bözse – vagyis Erzsébet – és Éva, 1949-ben születtek. Ekkoriban töltötték be a hetedik életévüket, bő egy héttel a nagy esemény előtt. Bár, ami azt illeti, Cicu sajnálatos elhunyta ezt a jeles eseményt jelentősen beárnyékolta.
Gréta vallásos szellemben nevelkedett, és vallásos szellemben is élt. Sőt, vallásos nevelésben részesítette a gyermekeit is. Abban a korban ez szinte hősies magatartás volt. Gréta minden nap járt misére, a közeli Szent László-templomba. A két lány ott volt elsőáldozó, és vasárnaponként együtt mentek misére – kivéve Eduárdot…
– Bözse! Honnan tudod, hogy kandúr és nem nőstény? – kérdezte Gréta a kislányt, miután az bevitte a házba a kiscicát.
– Nem tudom, de érzem… – szólt Bözse, és könnybe lábadt szemmel simogatta az árva kis jószágot. – Mama, tudunk neki tejet adni?
– Megyek, megnézem.
Gréta az éléskamrába ment, míg a család többi tagja mozdulatlanul, néma áhítattal nézte a kiscicát, és arcukon mind jobban eluralkodott valami hitetlenkedő, de mégis fokozódó vonása a vidámságnak. Percekig szóhoz sem jutottak. Éva törte meg a csendet először:
– Meg… megsimogathatom? – nézett fel édesapjára, reménykedőn.
– Pont ezen a napon ne? Amikor a sors elhozta nekünk Cicerót? Amikor újra van remény? Persze, Évike, simogasd csak meg, de utána én következek, jó? – mondta lelkesen, kezeit összedörzsölve, Eduárd.
– Ujjé! – visongott a két kislány, és kétfelől babusgatták a kissé ijedt kismacskát.
Gréta visszatért egy kis tálka tejjel, amibe apró kenyérdarabokat szórt. Letette a kiscica elé, aki boldogan nekilátott. Mikor végzett az evéssel, megtörölte a bajuszát és ekképp szólt:
– Hölgyeim és uraim! Először is, köszönetemet szeretném kifejezni: meglehetős volt az étel. Jó tett helyébe jót várj – szól a közmondás és ez nem szófiabeszéd nálam! Én, Marcus Tullius Cicero, az ókori Róma legnagyobb szónoka, filozófusa és írója, szólok hozzátok!
A konyhában lévő egész család, de még a lakásukból időközben kimerészkedett albérlők is árgus szemmel figyelték a szónokot. Valósággal itták a kismacska minden szavát, mint amaz nemrég a tejet.
– Ma pirosbetűs napja virradt fel a hazának! – folytatta nagy pátosszal. – Hogy miért jöttem el ide, és ráadásul épp önökhöz? – kérdezhetnétek.
– Tényleg… miért? – kérdezte bátortalanul Bözse, de a testvére rögtön lepisszegte: – Miért nem hagyod beszélni Cicerót? Ej, Bözse, Bözse!
– Nem, nem! A kérdés teljesen jogos! És azt hiszem, illő is röviden válaszolnom rá – mondta a kiscica. – Nos… nos… Van rádiójuk? – kérdezte váratlanul.
– Van, természetesen – mondta Eduárd, kissé elcsodálkozva.
– Akkor, kérem, kapcsolják be.
– Kérem… ezen ne múljék, bekapcsolhatom, ha úgy kívánja – szólt Eduárd, majd fejcsóválva odalépett a készülékhez és bekapcsolta: „…örömmel üdvözli a lengyelországi eseményeket, a szocialista demokrácia megerősödését és az ezzel kapcsolatos intézkedéseket, amelyeket a lengyel munkáspárt plénumának határozatai kifejeztek. A magyar írók, akik az elmúlt évek során állhatatos harcot vívtak a demokratizálásért, a Rákosi-féle politika ellen, úgy látják, hogy a magyar közélet számára ma a legfontosabb feladat egyfelől biztosítani a továbbhaladást a szocialista demokrácia útján, másfelől elkerülni és visszaverni minden esetleges provokációt, amely kihasználva a magyar dolgozók és a magyar tanulóifjúság lelkesedését a lengyel eseményekkel kapcsolatban, örömünket és a politikai törekvéseinket megzavarná.
12 óra 53 perc.
A Belügyminisztérium közleménye:
A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez. Piros László belügyminiszter.
Gréta és Eduárd sokatmondóan néztek egymásra, és boldogan kiáltottak fel: – Elkezdődött!
A többi felnőtt is fellelkesülve járkált összevissza a konyhában, magukban halkan motyogva és izgatottan gesztikulálva; a két kislány hol az egyikre nézett, hol a másikra, egy kukkot sem értve az egészből, csupán annyit érzékeltek, hogy „valami nagy dolog van a levegőben”. Ciceró mindeközben önelégülten mosolygott a bajusza alatt, aztán a következőket jelentette ki:
– Ez még csak a kezdet, szeretett híveim és harcostársaim! Lehet, hogy prófétikusnak hangzik, amit most mondok, lehet, hogy nem…
– De! Az! – kiáltották egyszerre mindnyájan.
– Jó, jó… talán… esetleg… Szóval, fogódzkodjanak meg, kérem: KITÖRT A FORRADALOM!…
– Éljeeeen! – lelkendezett Eduárd, és a sapkáját lengetve felpattant a levegőbe.
Gréta könnyezve hálaimát mondott; a család többi tagja is; a gyerekek ugráltak, sikítoztak; az albérlők örömkönnyeket hullajtva kezeiket tördelték; a macska dorombolt; és a rádió továbbra is harsogott:
13.01 perc.
A Belügyminiszter közleménye:
Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési és felvonulási tilalmat feloldja.
Kedves hallgatóink szíves figyelmébe ajánljuk, hogy ma este, húsz órakor a hőn szeretett Gerő Ernő elvtárs, az MDP Központi Vezetőségének első titkára rádióbeszédet mond.
Addig is közkívánatra, lágy, ringató szovjet táncmuzsikát hallgathatnak a méltán népszerű Balalajka-kvartett előadásában, megszakítás nélkül, egészen este nyolc óráig. Jó szórakozást kívánunk minden kedves hallgatónknak!
Eduárd szó nélkül odament a rádióhoz és kikapcsolta. Egyszerre mindenki nagyot sóhajtott.
– Fogtok ti még táncolni… – jegyezte meg csendesen Eduárd.
– De még mennyire! – mondta a macska, és harsány szavalásba kezdett: – Látjátok ezt a táncot? / Halljátok e zenét?
Ekkor minden jelenlévő vele együtt hangosan folytatta: akik még nem tudtátok, / most megtudhatjátok, / hogyan multa a nép!…
Eltelt egy nap. Kettő. Három. Sőt, több is. Ciceró gyorsan beilleszkedett a családba. Kezdte diktálni a tempót. Egyszóval diktálni kezdett. „Ki kell adnom a legújabb védőbeszédeimet, nincs vesztegetni való időnk!” – szónokolt fölemelt jobb manccsal. Bözse és Évi pedig szorgalmasan jegyzetelte a mester szavait.
Közben történt azért egy s más, nem kevésbé figyelemreméltó esemény. A szomszéd kutyája, a Tekla, megellett. Nyolc kiskutyája született. Mind a nyolc teljesen különbözőre sikeredett – ezen nem győzött csodálkozni az egész Füzér utca! Ja, és jöttek az oroszok. Tankostul, géppuskástul, katonástul. Annyian voltak, mint az oroszok.
A tiltakozó megmozdulásokat egy-kettőre leverték. A halottak száma több ezer, a sebesülteké úgy húszezer lehetett. A letartóztatások, bebörtönzések folyamatosan zajlottak, kivégzésekre is sor került. Százezrek hagyták el az országot, sokan gyermeküket is magára hagyva. A kezdeti eufóriát félelem, fájdalom, csalódottság, elkeseredettség váltotta fel.
Ciceró megint szót kért. És kapott is, természetesen. Otthon, a csüggedt, keserű arcok karéjában belekezdett újabb szónoklatába:
– Ne csüggedjetek, harcostársaim, ne csüggedjetek! Tudom, volna elég ok rá, megértelek benneteket. Ámde hadd közöljek veletek egy jó hírt!
Kíváncsian pislogtak a macskára. Aki bólogatott.
– Igen, igen! Jó hír! – Grétára és Eduárdra nézett. – Gyermeketek lesz, nemsokára, méghozzá egy fiatok. Sőt, később még egy fiatok!
Gréta és Eduárd szerelmesen, könnyesen néztek egymásra. A két kislány tapsikolt örömében:
– Éljen, éljen, testvérkéink lesznek!
– Bizony! Az elsőből történész lesz…
– Ne mondja, Ciceró úr! – szólt döbbenten Eduárd.
– De, ha mondom, történész lesz! Aki elismert kutatója lesz a nemrég lezajlott eseményeknek! A másikból pedig zeneművész lesz!
– Ho… hogyan? – mondta Gréta, hitetlenkedve.
A cica joviálisan elmosolyodott.
– Bizony! És remélem, hogy a krónikás engem is megörökít majd, mint a nagy idők tanúját és prófétáját…
– Éljen, éljen! Éljen soká Ciceró!
Sikoltoztak a kislányok, és mindenki, egytől egyik mindenki tapsolt és éljenzett, a macska pedig olyan hangosan dorombolt, mint talán még soha…
Egy tó rejtett zugában egyedül dalol,
hátha meghallják panaszát valahol.
Sűrű búba mártott lélekkel,
búcsúzik az élettől e fájdalmas énekkel.
Hívására senki nem felelt,
ő mégis tovább énekelt.
Énekelt az örömről, mely oly kevés volt,
s a bánatról, mely lelkében honolt.
E percben még a szép is fájt,
de ez sem parancsolt a dalnak álljt,
mert úgy érezte, muszáj énekelni
a kék holdnak elmesélni,
hogy mindig egyedül volt.
Most, hogy minden álma holt,
még mindig a szerelemről dalol,
mert egykor hitte, rátalál valahol.
Most vége!
A tó sarkában kuporog,
a kék hold ráhunyorog,
s ő fájdalmasan folytatja énekét,
és érzi ráomló végzetét.
Sűrű búba mártott lélekkel,
búcsúzik az élettől e fájdalmas énekkel.
Vadász Endre: Falu befagyott folyó partján
Morten volt Hedensted legnagyobb seggfeje. Egy igazi tenyerestalpas szmokingos paraszt. Csak a szmoking hiányzott róla. Csörgött az ébresztő. Hat óra volt. Vakarászott. Tudta már nincs ideje, így felkelt. Felhúzott egy farmert és a tegnapi fehér pólót. Becsapta az ajtót maga mögött, zsebéből kihalászta a megbütykölt seszínű Golfjának a kulcsát, és bepattant az autóba. Bedugta a gyújtáskapcsolóba a kormány alá. Eltekerte. Felbőgött a verda. Benyomta a rádiót. Egy Aqua szám szólt. Szerette. Minden szart szeretett, ami éppen benne volt a top ötben. Tíz percnyire lakott a munkahelyétől. A legszánalmasabb helyen dolgozott a környéken: az üvegvisszaváltó telephelyen.
Kettő található ezekből Dániában. Egy a keleti, egy a nyugati országrészben. Ide szállítják az összes visszaváltott üveget, dobozt, kannát. A szorgos hangyák ezeket beszkennelik, kiválogatják. Jól fizet. Minden péntek szabad, minden csütörtökön pizzát kapnak a dolgozók. A szünetben kávét, teát, levest fogyaszthatnak egy gépből. Főleg irakiak és törökök a munkatársai, de elvétve akadnak kelet-európaiak, afgánok, és a volt Jugoszláviából érkező menekültek is. Óránként - ezért a világ bármely pontján irigylést kiváltó naplopásért (az egyik kelet európai fiatal munkás épp most fejezte be az X-akták összes epizódjának nézését az érintős iPod-ján szigorúan munkaidő alatt) - átszámítva ötezerötszáz forinttal jutalmazzák őket. 2006-ban járunk. Ez nagy pénz. Azért akad pár dán is. Csúnya, habókos lányok, nyugdíjazásra váró falu bolondjai, drogosok (főleg az éjszakai műszakban), meg egy volt szerb mesterlövész is, aki mostanában kapta meg a dán állampolgárságot, és aki a háborús történeteivel szórakoztatja a segédmunkásokat a szünetben a boszniai harcok idejéből, és olykor gyermeki szemekkel mesél az alkohol problémáiról amikor meghallja a rádióban az „I just called to say I love you”-t.
Morten megrögzötten utálta a külföldieket. Úgy érezte, csak azért vannak az országban, hogy megigyák a sörét, elvegyék a nőit, és betöltsék a munkahelyeit. Kihasználta a bevándorlók szegényes dán nyelvtudását, és otromba hangnemben, tájszólással, szleng kifejezéseket használva alázta őket.
Egyszer aztán egy thaiföldi lány megelégelte ezt, és szólt a férjének, hogy beszéljen már Mortennel. Nem bírta a mindennapos megaláztatást. A férje be is jött érte munka után, és elmagyarázta Mortennek, hogy itt az ideje leszállni a nejéről. Morten hebegett-habogott, nem értette, majd hangosan kinevette. Erre ő pofon vágta. Morten rávágódott a rozsdás Golfjára a gyárudvaron, és vékony piros csíkot húzott vérével a seszínű autóra. Feltápászkodott. Köpött egyet. Beült a járgányba és haza száguldott. Mindig gyorsan vezetett. Otthon kinyitott egy Tuborgot, és betett a szájába egy fehér Prince cigarettát. Bedobta a sarokba farmerét, s donaldkacsázott egy kicsit, azon töprengve, hogy mi tévő legyen. Kinyitott még egy sört. Csöngettek. A szomszédja volt, Lars. Megfenyegette, hogy ha még egyszer átdobja a szemetét az ő birtokára, akkor rágyújtja a házat. Morten köpött egyet és rávágta az ajtót.
Esős nap volt. Ősz. Morten kinyitotta a harmadik sörét. Kibámult az ablakon, a szánalmas kis ház ócska parányi kis lyukán. Kitárta, hadd jöjjön be a friss levegő, mert már vágni lehetett a füstöt odabent. Hirtelen hatalmas robajra kapta fel a fejét. Könyörtelenül dörgött az ég a megalázott külföldiek haragjának hangján, és egy szikrázó, kétágú villám belecsapott a sebes szájú Mortenbe.
Szörnyethalt.
Ámos Imre: Apokalipszis II.
Tiszta az ég, foltokban ott a beázás
nyoma, a felhők alá vödröket rak a
hőség, Isten a lábát áztatja bennük,
visszapillantó tükör a felelősség.
Kibillenti a villanyoszlopot, ha nézed,
csak akkor nem, ha lámpája világít,
ha elosztod, amit ellophatnak tőled,
kiújul, mint csúz, egyensúlyérzéked.
A jó vers vagy labirintus, vagy kijárat,
a kezdetektől önnönmagát írja, a
költő azt hiszi, ha hipp-hopp, eltüzeli,
elfelejti majd, pedig kívülről fújja.
Emlékszik rád Dévaványa?
Emleget-e még Csemő?
Lenézel még e világra
mit csinál itt férfi nő?
Striker Judit hogyan él itt?
Ő téged ma is szeret.
Simor András olvas téged,
ízlelgeti versedet.
Emlegetlek jó Mihályom,
könyörögjön az imánk,
hogy emberibb legyen végre
e szerencsétlen világ.
1.
Köszöntöm önt Vlagyimir Iljics! Engedje meg, hogy bemutatkozzam, John Fukuyama vagyok. Engem bíztak meg azzal a megtisztelő feladattal, hogy elbeszélgessek önnel arról, hogy miért is keltettük életre, na és természetesen, hogy tájékoztassam az ön számára ismeretlen történelmi változásokról, a világ dolgairól. Mint már tudja 5225-öt írunk. Természetesen nem térhetünk ki minden apró részletre. Gondolom önt is elsősorban a fejlődés nagy vonalai érdeklik. A pszichológusaitól kaptam engedélyt erre a beszélgetésre, akik szerint az ön lelki állapota elég stabil ahhoz, hogy mindezt probléma mentesen befogadja és feldolgozza.
Akkor talán vágjunk bele mindjárt a dolgok közepébe és kezdjük azzal, ami szerény véleményem szerint önt a leginkább érdekelheti. Ön és társai, a marxisták, tévedtek amikor kidolgozták elméletüket a kapitalizmus hanyatlásáról és várható összeomlásáról. Ezt azért tartom fontosnak mindjárt a beszélgetésünk elején közölni önnel, mert ha majd elhagyhatja ezt a klinikát, odakint egy kapitalista társadalommal fog szembesülni. Nincs bennem semmi kárörvendőség, higgye el, hiszen érzelmileg engem semmi sem köt azokhoz az eseményekhez, melyek több mint háromezer évvel ezelőtt lejátszódtak a bolygónkon. Mindössze a mai állapotokat figyelembe véve, kijelenthetjük, hogy tévedtek! Én nem vádolom önt rövidlátással kedves Iljics, sőt biztosíthatom, hogy minden tiszteletem az öné! Természetesen felkészültem önből. Elolvastam az életrajzát, valamennyi művét, és minden fellelhető dokumentumot áttanulmányoztam az ön korából. Ha őszinte akarok lenni, megértem az önök logikáját. Azzal tehát, hogy azt mondom, önök tévedtek, talán nem is tapintok rá a lényegre. Inkább azt kellett volna mondanom, hogy azokban az időkben, a kapitalizmus kezdeti szakaszában minden az önök igazát látszott igazolni. Nem áll szándékomban ön felett, helyesebben az ön világnézete felett ítéletet mondani. Mint mondtam, értem a felfogásukat, csak hát a történelem nem igazolta önöket. Miért? Ki tudja? De talán van rá egy logikusnak tűnő magyarázat. Önök sokat elmélkedtek azokban az időkben a proletáriátusról. Érthető, hiszen minden nap megélték a nyomorukat, látták szenvedéseiket, míg a másik oldalon láthatták azt az óriási gazdagságot, amit a rendszer bizonyos embereknél felhalmozott. Ezért mondom, megértem az akkori elképzeléseiket. Ha megengedi kedves Iljics, ezzel kapcsolatban elmondanám a saját elméletemet, hogy miért nem az önök elképzelése szerint fejlődött tovább a történelem. De, mint mondtam, ez semmire sem bizonyíték, mindössze az én szerény véleményem. Érdekesnek tartom és elgondolkodtam azon, hogy ön is és Marx is megállapították a kapitalizmusról, hogy az mindent áruvá változtat. Szerintem ezt helyesen látták. Azzal is egyetértek, hogy a proletárok az ön idejében csak a munkaerejüket adhatták el. Arra mégsem gondoltak, hogy ha minden áru lesz, akkor a proletár is az lesz és meg lehet venni? Nem csak a munkaerejét, hanem úgy ahogy van, a fejét, a gondolkodását!
Tessék?
Azt mondja, hogy ebben tévedek, mert az embert nem vették meg, csak a munkaerejét? Valóban először csak a munkaerejét, mert a gyáron belül csak arra volt szükség. De később, amikor az úgynevezett osztályharc a politika színterére került, ott már nem volt szerepe a munkaerőnek, hanem a fejeknek, a gondolatoknak! Téved, kedves Iljics, a történelem az ön halála után úgy alakult, hogy a tőke felvásárolta a proletárokat szőröstül-bőröstül. Igaz, ezt nem csak a politikai érdekük kívánta meg, hanem az egyre nagyobb volumenű termelés is erre kényszerítette a tőkét. A felvevőpiacot bővíteni kellett, és emiatt arra kényszerültek a tőkések, hogy egyre több bért fizessenek a munkásaiknak. Rájöttek, hogy ezzel csak jól járnak, hiszen végül is a pénz úgyis visszaáramlik hozzájuk. A munkás a több fizetéséből több árut vett és ezzel a körforgással a pénz visszakerült oda, ahonnan kiindult. Elvileg tehát a tőkést nemhogy veszteség érte volna, hanem ez megnövelte a bevételeit, hiszen a melós vásárlásaival a saját munkáját finanszírozta, a tőkésnek meg nem maradt a nyakán az áru. Az ön által oly nagyra becsült munkásosztály, kedves Iljics, a tőke kollaboránsává vált a fejlett országokban és többé esze ágában sem volt forradalmat csinálni, nem is beszélve egy kommunista társadalomról! A technika fejlődése is lenyűgözte őket és többé már nemcsak munkások voltak, hanem ha elhagyták a gyárakat, akkor vevők, fogyasztók, turisták, sőt a demokrácia lelkes védelmezői, jó polgárok lettek. Ma már tudjuk, hogy a kapitalizmus nemcsak egy, az önök szóhasználatával élve – felső – tízezer jólétéről gondoskodik, míg másokat nyomorban tart. Ez volt a kezdet! De minél fejlettebb technikával valósult meg a termelés, annál gyorsabban nőtt az árutömeg, és annál jobban kellett növelni a felvevő piacot. Egyre nagyobb tömegeket kellett bevonni a vevőkörbe és ezzel a jólétbe.
Azt mondja, hogy a technika munkahelyeket semmisít meg?
Ez igaz, de ne feledje, hogy újakat is teremt. Egyre kevesebb ember vett részt a termelésben és egyre több a szolgáltatóiparban. Ez volt az átmeneti időszakra jellemző. Egy szó, mint száz, kedves Iljics, a nagy álom, a kommunizmus szertefoszlott végleg. Pontosan azok oszlatták szét, akiknek meg kellett volna teremteniök. Hogyan is jellemezzem a mai kapitalizmusunkat? Nehéz rá egy olyan kifejezést találni, ami hűen visszatükrözné a lényeget. A technika hihetetlen csodákra lett képes. És a sors iróniája, hogy ennek a konkurencia által kikényszerített felgyorsult technikai fejlődésnek köszönheti ön most az új életét! Lehet, hogy még nem mondták önnek, de az igazság az, hogy az ön holttestét egészen korunkig Moszkvában őrizték. Mutogatták turistáknak. Most az emberek megcsodálhatják – a kapitalista technikának köszönhetően - az élő Lenint is. Na, már ha egyáltálán még valaki kíváncsi önre, ha egyáltalán még valaki tudja, hogy ki is volt ön.
Azt kérdezi, hogy mi lett a Szovjetunióval?
Még a huszadik században megszűnt létezni. Igaz kibírta csaknem száz évig, de aztán a vezetői feladták, önnek talán jobban tetszene, ha azt mondanám, elárulták. Vegye, ahogy akarja, tény az, hogy a Szovjetunió megszűnt és lett helyette megint Oroszország! Kapitalista Oroszország!
Miért csóválja a fejét?
Higgyen nekem, a kapitalizmus végső győzelmet aratott a szocializmus és a kommunizmus felett. Nos, kedves Iljics, ha részletesebben is meg akarja ismerni azt a kort, akkor majd az elektronikus könyvtárban kedvére böngészhet egész nap.
Tartsunk szünetet? Rosszul van? Hozzak valamit inni?
Várjon egy pillanatig. Máris itt vagyok! Egészségére! Ha majd elhagyja ezt az intézetet, biztos vagyok benne, hogy ámulatba fogja ejteni, amit lát. Itt most egy kicsit vigyáztunk arra, hogy úgy legyenek egyelőre a dolgok, ahogy ön az életében megszokta. Az átmenet fontos. Hihetetlen fejlődés zajlott le az elmúlt háromezer évben. Természetesen ma is vannak gazdagok. Hogyan is mondták annakidején maguk? Ja igen, a felső tízezer! El sem tudja képzelni, hogy mekkora vagyonokkal rendelkeznek bizonyos emberek. Probléma is van némelyikükkel, de erről majd később mesélek.
Azt kérdi, hogy mi van a tömegekkel. Jól megvannak. Egyáltalán nem zavarja őket a gazdagok megléte. Tudja, szinte nem is látják őket. Jó ideje divatba jött, hogy a gazdagok áttelepülnek a Marsra. Ja, igen, azt még nem is említettem, kedves Iljics, hogy a Marsot újra élhető bolygóvá tettük. Az ön korára oly jellemző környezetpusztítás a technika fejlődésével fokozatosan átcsapott az ellentétébe. A környezetvédelem hatalmas iparág lett. Úgy kétezer évvel ezelőtt sikerült megállítanunk a Földünk pusztulását.
Hogy nem válaszoltam kielégítően arra a kérdésre, hogy mi van a tömegekkel? Nos, egy részük dolgozik még, de a nagy többségnek nincs más dolga, mint hogy élvezze a létét.
Hogy? Azt mondja, hogy ezt nem érti? Elmagyarázom kedves Iljics. A technika fejlődésével egyre inkább kiszorul az ember a termelésből. Tudja, ma a termelés csaknem egészét robotok végzik. Ők programozva vannak, az ő részükről nem áll fenn a veszély, hogy esetleg sztrájkba lépnek, vagy magasabb béreket követelnek. Van bizonyos önköltségük, de elenyésző ahhoz képest, mint amennyibe egy ember kerülne, ha dolgozna. A robotok nem fáradnak és nem lesznek betegek. Szabadságra sem mennek, egyszóval tökéletesen kizsákmányolhatóak. Az emberek egy része ezeket a robotokat állítja elő vagy tarja karban.
Hogy mit csinál a többi?
Hivatalnokoskodik, politizál, katonáskodik, rendőr lesz, utazik, sőt olyanok is vannak, akik tanulnak. Bejárják a bolygónkat. Rengeteg gyönyörű hely van a Földön és minden zugában szálloda várja őket, tökéletes kényelemmel. Mármint azokat, akik ezt meg tudják fizetni. És most figyeljen, kedves Iljics: Moszkva–New-York mindössze fél óra, a járatainkon!
Hogy? Valamit nem ért? Kérdezzen csak bátran!
Hogy honnan van az embereknek pénzük, ha egyszer nem dolgoznak?
Jogos a kérdés! Figyeljen csak. Valamikor, úgy háromezer körül, kísérleti jelleggel, bevezetésre került egy feltétel nélküli alapjövedelem. A kísérlet óriási sikerrel járt, úgyhogy ez később általánossá vált. Ma mindenki alanyi jogon megkapja ezt a pénzt. Ebből mindenki meg tud élni.
Hogy honnan van erre pénz?
Csodálkozni fog! A tőkések fizetik ezt a nyereségükből. Mondtam, hogy ma robotok dolgoznak nekik és ez a többszörösére növelte a kitermelt értéktöbbletet. Ebből adnak le egy részt és ebből finanszírozza kormányunk a feltétel nélküli alapjövedelmet. De ne higgye, hogy ez olyan sok. A létminimumhoz van igazítva. A legtöbbjüknek csak arra elég, hogy egyen, igyon és fedél legyen a feje fölött. Az igazság az, hogy az emberek nagy részének ennyi elég. Aki többet akar, az elmegy hivatalnoknak, robotszerelőnek, katonának. A legfontosabb, hogy ez az alapjövedelem megint helyreállította a szociális békét, mert bizony az, azokban az időkben erősen megrendült. Rengeteg volt a rablás, fosztogatás. A foglalkozásnélküliek pénz nélkül lázadozni kezdtek. De, amint látja, erre is megtaláltuk a megfelelő választ. A nyugalom helyreállt.
Hogy hol van a mosdó?
Ha kimegy, balra a második ajtó! Képzelje, csak és kizárólag maga miatt kilincseket tetettünk az ajtókra.
Na, minden rendben, kedves Iljics? Hogy sétálna egyet! Rendben. Akkor kimegyünk az intézet parkjába. Ha egy kicsit felfrissült, akkor majd ott is folytathatjuk a beszélgetésünket, na persze csak ha kedvet érez hozzá.
Csodálatos ez a park, ugye? Ezek a pálmák! Ezek a virágok! Ez a tó! Körben a hegyek! Szinte mennyei béke!
Beszélni kíván a kertésszel?
Ugyan kedves Iljics! Az egy robot! Megtévesztően emberi külseje van, de higgyen nekem, nem ember, gép!
A mennyei békéről az jut eszébe, hogy vannak-e még háborúk?
Sajnos vannak! Látja, ez az a probléma, amit még nem sikerült megoldanunk.
Hogy mely nemzetek között?
Nincsenek már nemzetek, Iljics! Csak Észak és Dél van. A háborúk ritkán folynak azonban Észak és Dél között. Ezek a háborúk a hatalmas gazdasági impériumok között törnek néha ki. Nyersanyagokért. Tudja, ezek az óriás vállalatok saját katonaságot toborozhatnak.
Hogy ezt az állam tűri?
Az állam az ö irányításuk alatt áll. Demokrácia van. A nép választja meg a vezető politikusokat, de az igazi hatalom a leggazdagabb vállalkozók kezében van. Elárulom önnek, hat világháborún vagyunk túl! Sikerült mind a hatot atomfegyverek bevetése nélkül átvészelnünk. Hat világháború! Az ember belefásul. Sokan úgy tartják, hogy amúgy is túlszaporodtunk.
Hogy ma mennyien vagyunk?
Ötmilliárdan! De a negyedik világháború elött már tizenegymilliárdan voltunk. Nem bírtuk volna ezt a tömeget eltartani munka nélkül, márpedig nem volt rájuk többé szükség, a robotok miatt. Tudom ez nem tűnik önnek túl humánus megoldásnak, de muszáj volt valamit tenni!
Hogy mikorra várható a legközelebbi háború? A veszélye csaknem állandóan fennáll. Most a déliekkel van problémánk. Hogy megértse. Ma már nincsenek nemzetek, csak Észak és Dél létezik. A történelmi fejlődés úgy hozta, hogy Földünk e két részre szakadt. A gazdag Északra és a szegény Délre. Mi északiak rendelkezünk csak fejlett technikával, robotokkal, gazdagsággal. A déliek egy elmaradott gazdasággal küszködnek. Én úgy gondolom, hogy azért, mert ők selejtes evolúciós termékek. Lusták is, buták is. Mi ott vagyunk náluk a vállalatainkkal és próbálunk nekik munkát adni, még adományokkal is segítjük őket, dehát alig fejlődnek valamit.
Hogy milyen vállalataink vannak náluk?
Elsősorban azok, amelyek olyan munkákra specializálódtak, melyeknél az emberi munkaerő használata még mindig nélkülözhetetlen.
Dehát milyen munkák ezek, azt kérdi?
Az igazat megvallva, el tudnánk végeztetni ezeket robotokkal is, de egyrészt ezek a déli nincstelenek hajlandók még a robotoknál is olcsóbban dolgozni, másrészt ezzel azért végül is valamilyen szinten biztosítjuk a megélhetésüket. Náluk nincs alapjövedelem. Olyan életre vágynak, mint az Északiak, de ez egyelőre elképzelhetetlen.
Hogy fellázadnak-e?
Ha lázadnának, nem volna semmi esélyük. Fegyvereik a mieinkhez képest olyanok, mintha csúzlikkal támadnának rakétákra. Nincs esélyük, ezt megtanulták. Az utolsó lázadásukat ötszáz évvel ezelőtt levertük, azóta többé-kevésbé nyugalom van. Ha van is zúgolódás, azért mindig a helyi arisztokrácia a hibás, mert egymással marakodnak a hatalmon. Ne aggassza magát miattuk. Örüljenek, hogy élni hagyjuk őket! Persze vannak, akik megpróbálnak átszökni a határokon Északra. Emiatt határainkat ezelőtt tíz évvel hermetikusan lezártuk. Egy hangya sem jut át rajtuk észrevétlenül. Aki mégis nekivág, annak csak a hullája kerül vissza a családjához. De pillanatnyilag nincs velük gond. Ma nem ez a legnagyobb problémánk, hanem a Rowlingok.
Le szeretne ülni? Nézze ott van egy pad. Kicsit sápadtnak tűnik nekem. Hívjak orvost?
Hogy folytassam! Kíváncsi a Rowlingokra!
Jó. Üljünk le! Szóval, a Rowling, az egy család. Hatalmas gazdasági impériumot építettek ki, a Rowling és Rowling egy óriási vállalkozási birodalom, hihetetlen vagyonnal. Bármit, bárkit megvehetnek. Tulajdonképpen a Rowling cég szinte egyedül végezte el a Mars újjáélesztését.
Látja! Egy bolygót képesek vagyunk újjáéleszteni, nemhogy magát! A Rowling és Rowling óriási összegeket fektet kutatásokba. Félelmetes technikájuk van. A probléma velük az, hogy telhetetlenek. Zsarolják bolygónkat! Fennáll a reális veszélye annak, hogy a Föld lakosságát fogságba ejtik és zsarolják!
Értem, hogy ilyen kérdő tekintettel néz rám, kedves Iljics, de mindjárt elmagyarázom. A Rowlingok áttették székhelyüket a Marsra. Ott kifejlesztettek egy technológiát, mellyel a Földünket el tudják zárni a Naptól. Beárnyékolják a Földet. Ha ezt megteszik, mi itt kipusztulunk napfény nélkül. Az egész Föld elpusztulhat, mindenestől. Úgy fog kinézni, mint a Mars egykor. Attól nem tartunk, hogy ezt meg is teszik, bár ki tudja mennyire őrültek. Ők nem pusztulnak velünk. Óriási összegeket követelnek tőlünk és azt, hogy minden hatalmat adjunk át a Rowling családnak. Azt mondják, megvették a Napot. A Nap immár az övék és ha használni akarjuk, akkor fizessünk érte!
Azt mondja, hogy a Nap is áru lett?
Igaza van. Kongresszusunk úgy döntött, hogy egyelőre teljesítjük a követeléseiket és fizetünk nekik, mert időt kell nyernünk és megoldást kell találnunk, különben az egész földi lakosság a Rowling és Rowling rabszolgájává válhat. Most már, hogy ezt is tudja, elárulhatom önnek, hogy az ön felélesztésének is van némi köze ehhez. Ne értse félre, az ön újraélesztése egy tudományos program keretében történt, tisztán tudományos céllal, egy kísérlet részeként. Nem azért keltették életre, mintha magától várnánk bármiféle megoldást is. Az csak néhány kongresszusi képviselőnek jutott eszébe, hogy ha a kísérlet sikerrel jár, akkor kérdezzük meg önt is, kedves Iljics, hátha van valami ötlete a problémánkra. Ha már egyszer él, miért ne? Végül is a fennmaradt dokumentumok úgy írnak önről, mint akinek rendkívüli intelligenciája és problémamegoldó képessége van. Végül is, ön megnyert egy háborút, hogy úgy mondjam az egész világ ellen! Azért ez csodálatra méltó, kedves Iljics!
2.
– John Fukuyama! Álljon fel. A Nemzetbiztonsági Tanács, bebizonyítottnak látja azt a vádat, miszerint ön összeesküvést szőtt államrendünk megdöntésére. A vizsgálatok fényt derítettek arra, hogy önt egy magát Népi Felszabadító Egységes Szabad Emberiség nevű illegális csoport tagjaként, délről dobtak át hozzánk, ön beépült egy állami kutatócsoportba, és mint orvos és magasrangú szociális munkás részt vett abban a tudományos munkában, melynek során Vlagyimir Iljics Lenint újjáélesztették. Az is bebizonyosodott, hogy ön létrehozott itt Északon egy illegális, földalatti mozgalmat, mely a déli összeesküvők számára titkos hadászati dokumentumokat juttatott el, és amely egy Délről ellenünk indított háborúban majd gerillaháborút fog szervezni, itt Északon. Titkosszolgálatunk jelentése szerint Vlagyimir Iljics Lenin az ön segítségével jelenleg úton van a Déli állam felé, hogy a tervezett felkelésben, az ellenünk indított háborúban a déliek segítségére legyen. Tettét súlyosbítja az a körülmény, hogy mindezt egy olyan időszakban követte el, amikor államunk, történelmünk legnagyobb kihívásával kénytelen szembesülni, amikor a Rowlingok privatizálták a Napot, és minden erőnket erre a harcra kellene összpontosítanunk, minthogy az emberiség léte forog kockán. Ezért a Nemzetbiztonsági Tanács gyorsított statáriális tárgyalás keretében a következő döntést hozta: Ön bűnös hazaárulás és felforgató tevékenység elkövetésében, és ezért golyó általi halálra ítéli. Az ítélet jogerős és holnap reggel hat órakor végrehajtásra kerül.
* * *
1.
Kedves Iljics, mióta újraélesztették, eltelt néhány hónap. Nem volt könnyű időszak tudom, de ahogy mondani szokta, ön hozzászokott előző életében a bujdosáshoz az üldözéshez. Ha átérünk a déliekhez, el ne higgye, hogy ott biztonságban lesz. Erről szó sincs. Egy olyan ember, mint maga, sehol sem lehet biztonságban, mindaddig, amíg a világunk kapitalista alapokon működik. Legyen hát nagyon óvatos, és bízzon azokban a szegényekben, akiknek önt majd átadom. Gondolom, már magától is rájött, hogy nem azért élesztettük újra, életünk kockáztatásával, hogy kiállításokon mutogassuk. Ön most az egyik legkeresettebb ember lett ebben a világban, mert nemcsak a hivatalos rendőrség és a titkosszolgálatok keresik, hanem azok az emberek is, akik a világ – igen, jól értette –, a világ megmentését is az ön tehetségétől várják.
Bocsásson meg, de miért szólít Schäfernek? Ez valahogy olyan barátságtalan, Andreas a keresztnevem, szólítson Andreasnak, ez sokkal barátságosabb. Hiszen már jó ideje egymásra vagyunk utalva.
Hogy kik várják önt odaát?
Elsősorban a szegények. Nézzen majd körül délen. El fog rajta csodálkozni, hogy mekkora különbség van Észak és Dél között, holott a kapitalizmus története immár többezer évre tekint vissza.
Utolérésről kérdez?
Milyen utolérés? Többezer éve váltogatják egymást a különböző irányítottságú pártok a hatalomban, és csaknem mindegyik ugyanazzal a szlogennel éri el sikereit; „Velünk utolérjük Északot!”
Hogy a déli politikai elit valóban utolérte Északot? Ez igaz, de ennek az árát a dolgozó emberek fizették meg.
Látom, rengeteget olvas szabadidejében. És mire jutott az új világ megismerésében?
Mit mond? Hogy Marxnak igaza volt?
De ki volt ez a Marx, akire ön annyit hivatkozik? Szerencséje van velem, én kutattam utána. Én olvastam tőle, ami még egyáltalán fellelhető. Mert a könyveit elégették, az internetről törölték. Egyesek elmentettek néhány írást, ezek közül volt szerencsém valamit olvasni. De kedves Iljics, mit ér az, ha igaza volt, vagy akár van, ha senki nem ismeri, senki nem olvassa? Akkor most megérti, hogy ön most miért veszélyes. Önt nem lehet letörölni az internetről, önt nem lehet elégetni, legalábbis addig, amíg el nem kapják. Ön él, és ön szólni fog az emberekhez. Ön megmentheti a világunkat!
Hogy visszautasítja ezt a butaságot?
Hogy egy ember nem képes milliárdokra hatni, különösen akkor nem, ha izolálják?! Hogy eltúlzom az egyén szerepét a történelemben?
Hát nem önök hangsúlyozták mindig, hogy az ember csinálja a történelmét, még akkor is, ha erről nem tud?! A tömeg cselekszik ugyan, de nem tudatosan, ezért éppen az volna a kulcs a megoldáshoz, hogy tudatosan cselekedjen! A tömeg vezetésének viszont megvannak a módszerei. A tömegpszichózis kutatása a legfontosabb tudományággá vált korunkra. Nem! Az urak nem engedhetik meg, hogy a tömeg spontán cselekedjen. A mi demokráciánkban a tömegek elhiszik, hogy szabadok, és szabad akaratukból választják meg a kormányukat. Ebben a tévedésben kell élniük, és ebből a ketrecből nem engedik ki őket a Rowlingok, a Philipsek, a Murdockok. Tudja, hogy ezek az oligarchák több ezer évesek? Nekik majdnem teljesen mindegy, hogy ki van kormányon, alattuk. Ilyen körülmények között, mégiscsak óriási szerep juthat egy karizmatikus egyéniségnek, aki képes a tömegekre hatni, a hivatalos manipuláció ellenére. Nem gondolja?
Hogy erre van itt elegendő kiemelkedő koponya, filozófus? Kire gondol?
Thomas Gregor Mahler? Ne nevettessen meg, kedves Iljics! Ne tévessze meg a látszat! Ismerje meg a múltját! Egy zavaros alak. De azért örülök, hogy felvetette a nevét, hiszen ebből látom, hogy nem pazarolta az idejét. Mahler egyfajta idealista filozófiát képvisel, teljesen összeegyeztethetetlen a mi felfogásunkkal. A filozófiáját számunkra érthetetlen, bizonytalan alapokra helyezte. Nézze meg az életútját. Eleinte azt állította, hogy Délen diktatúra van, ami igaz is volt akkor. Ez a diktatúra maradéktalanul kiszolgálta Észak érdekeit, ezért Mahler is csatasorba állt és harcolt a demokráciáért, és végül nyertek. De a diktatúra és a demokrácia csak a módszereiben különbözik. Ez lényeges különbség. Az erőszakos módszereket felváltották szavazati jogokkal, de itt olyan párt nem nyerhet, amelyikre Észak nem adja áldását, amelyik nem egy jobb kapitalizmus ígéretével lépne fel. A kormányok váltják egymást, és közben semmi sem változik. Illetve igen, a szegénység egyre nő. Amikor Mahler ezt megértette, akkor megint fordult egyet, és felfedezett minket, szegényeket és azt mondta, hogy mi azért vagyunk szegények, hogy mások gazdagok lehessenek. Még Marxot is olvasott, és ezt előttünk be is vallja. Hiába tudja, hogy Marxnak ezer és ezer év távlatából is igaza van, de ezzel nem tud mit kezdeni, viszont érzi, ha az egyetlen reális alternatívát kiiktatjuk, akkor a helyén megjelenik a nihilizmus, az apokalipszisre várás és a fasizálódásra való hajlam. Ő ezekkel a gondolatokkal küszködik írásaiban, mert mint humanista mindezt elutasítja, de nem fogadja el Marxot sem, és így nincs más választása, mint azt állítani, hogy ő maga realista, és ezen az alapon pont oda sodorja magát, ahová sohasem akart tartozni: a nihilisták, a pesszimisták, az apokalipszist várók közé. Felőrlődik a saját gondolataitól és lelkiismeretétöl. Egy jó ember, aki képtelen jót tenni. Sokat beszél, ráadásul olyan stílusban, hogy azt egy egyszerű ember meg nem érti. Ezért is hagyják beszélni, sőt népszerűsítik. Mindennek ön pont az ellenkezője!
Azt kérdezi, hogy Mahler zsidó-e?
Hogy micsoda? Ön olyan kifejezést használt, amit ma már kevesen értenek. Zsidó! Szerencséje van, én olvastam a zsidókról.
Nos kedves Iljics, egy korábbi beszélgetésünkben ön nagyon helyesen rávilágított arra a tényre, hogy az eddig megélt hat világháború mindegyike előtt az emberiség először fasizálódott, aztán fasisztává vált, és ez meghozta a várva várt háborút, hogy az emberiség megszabadulhasson végre azoktól, akiket minden baj okozójának kiáltottak ki.
Hogy ez a huszadik század óta így megy? Hogy akkor is a szupergazdagok pénzelték a fasisztákat, meg most is?
Igen, ez a kapitalisták bevett receptje. Valamikor mindig jön a nagy krízis, az összeomlás, amikor már nem lehet a nyereségeket tovább növelni, ha ennek tetejébe még jön egy világjárvány is, amelyik egyrészt a krízist elmélyíti, de másrészt indokolttá is teszi, és ezáltal elterelheti a figyelmet a valódi okokról, akkor a tőkések nem látnak más megoldást, mint a fasizmust. A tömegek meg valósággal követelik tőlük ezt, mert a fasizmusban szabad folyást engedhetnek a gyűlöletüknek. Ilyenkor érdekes szerepcsere játszódik le. Az úgynevezett demokraták átadják a helyüket a fasisztáknak, tiszteletben tartva a nép akaratát. Aztán maguk is szenvedő alanyai lesznek ennek később. A fasiszták aztán elvégzik helyettük a piszkos munkát, majd ezt követően ők, az úgynevezett demokraták, a fasiszták ellen szerveződők élére állnak, és véres harcokban legyőzik őket. A végén ott állnak tiszta lappal hősökként, hogy aztán a következő nagy krízis idején megint átadják helyüket a fasisztáknak.
Látja azért is gondolom, hogy szükségünk lesz önre, mert alig néhány hónap alatt mindent megértett, hogy itt ma mi folyik.
Hogy nem válaszoltam a kérdésére, hogy Mahler zsidó-e?
Nem, nem az! Nem lehet az! Tudja a negyedik világháború elött, és alatt a zsidókat az utolsó szálig kiirtották a fasiszták. A vicc ebben az, hogy amikor a Dél rárontott hadseregével a fasiszta Európára, akkor az egész fennmaradt Észak együttesen uszított a déliek ellen, mert hogy azok rohadt agresszorok! Akkor még nem volt Észak teljesen egy tömb. A háború után lett az. A világháború után következik a kijózanodás. A krízis megoldódott, emberek milliárdjait kiirtották, a gazdaság ismét lendületet kapott.
Azt mondja, hogy a történelemből tanulni kell.
Én azt mondom, kellene. Nagyon kevesen és nagyon keveset tanulnak a történelemből, kedves Iljics. Akik Északon mégis megértik, hogy mi miért történik, azokat a fellendülés idején könnyű semlegesíteni, hiszen Északon mindenkit jóllakatnak és a háború után mindenki esküdözik, hogy soha többé nem ismétlődhetnek meg a borzalmak. De megismétlődnek! Mindössze két generációváltás kell hozzá.
Hogy az embereknek, akik azt állították, hogy minden bajt a zsidók hoztak az emberiségre, azoknak be kellett látniuk, hogy a helyzetük a zsidók nélkül sem javult egy szemernyit sem?
Igaza van, ennek így kellett volna lennie, csakhogy, amint mondtam, a tömegeket nem engedik önállóan gondolkodni, és az iskolákban – az ő iskoláikban – nem gondolkodni tanítják meg őket, hanem mindenfajta logikátlanságok befogadására. Az oktatás lényege az irányíthatóság kifejlesztése, nem egyéb.
Akkor most figyeljen, elmondom, hogy az emberiség mennyit tanult a történelemből. Tudja mi történt az ötödik és a hatodik világháború során?
Az ötödik világháború elött megint romokba döntötte a gazdaságot egy hihetetlen válság. Igen ám, csakhogy már nem voltak zsidók, akik ezt szándékosan előidézték volna. A gazdaság összeomlott, Észak veszélybe került. Mint már említettem zsidók már nem voltak, így hát most a cigányok, és azok a bevándorolt szegények lettek a gyűlölet célpontjai, akik állítólag soha nem is akartak dolgozni, csak élősködtek a szorgalmas északi tömegeken. Ergo, az új és legújabb fasiszták, ismét előbújtak rejtekhelyeikből, és csodák-csodája hatalomra kerültek. Az ötödik világháború alatt kiirtották az összes cigányt és azokat, akikről bebizonyították, hogy több mint egy éve szociális segélyen éltek. Az újabb háborúban is milliárdok vesztették életüket, éppúgy, mint a korábbiakban. Változott valami? Semmi!
Újabb kijózanodás, újabb krízis. Ezúttal zsidók, cigányok és idegen mélyszegények nélkül. A hatodik világháborúban aztán kiirtották az összes nem keresztény embert, majd a háború befejezése után azt híresztelték, hogy megjelent Krisztus és rosszallását fejezte ki a történtek miatt.
Hogy tényleg megjelent-e?
Akkoriban sokan hangoztatták magukról, miszerint ők volnának Krisztus. A legtöbbjüket elnyelte a feledés, a legjelentősebbeket pedig Észak bíróság elé állította: bebizonyították róluk, hogy közönséges bűnözők és kivégezték őket.
Hogy feltámadt-e közülük valaki?
Nem, ilyen esetről nem tudok, ha voltak néhányan, akik ilyet állítottak, azokat komoly büntetéssel fenyegették meg, mert a keresztény vezetők úgy döntöttek, hogy az lehetetlen.
Az egyetlen ember, aki feltámadt, az nem Krisztus, hanem maga, kedves Iljics!
Most miért nevet? Hogy magát maga a kapitalizmus fogja mindig automatikusan életre kelteni?! Milyen igaz!
Bocsásson meg, de közben elérkezett a búcsú ideje. Örülök, hogy teljesíteni tudtam a rám bízott feladatot. Megérkezett a felkelők egy csoportja. Ők is illegalitásban dolgoznak. Remélem megérte a vesződség és tud segíteni nekik, nekünk, a világnak! Itt az én feladatom véget ért. Búcsúzom, kedves Iljics! Sok sikert!
2.
– Elnök úr! A Valóság fedőnevű ügynökünk jelentkezett. Jelentése szerint elkapták Andreas Schäfert, aki az életre keltett Lenint átszöktette Délre. Sajnos, amikor letartóztatták, Lenin már nem volt vele. Schäfer letartóztatásáról egyelőre nem tud a sajtó és senki. Mi legyen vele? Valóság itt van a vonalban, és parancsra vár. Hogy? Igen! Schäfert kivégezni! Értettem! Hallottad Valóság? Likvidáld Schäfert!
Farkas István: Történt valami?
Az asszony az óriási víztükröt nézi, úgy kérdi, csöndesen:
– Sokáig beszélgettek? Nem ébredtem föl, amikor megjött.
– Levettem a cipőmet és lábujjhegyen lopództam, hogy ne zavarjalak benneteket Jánossal. – A férfi elmosolyodik. – Akárcsak fiatal házas korunkban, Frankfurtban… Emlékezel?
Az asszony legyint.
– Maga már akkor is megérte a pénzét! De most, remélem, nem egy kis helyi csicsóné volt a dologban. Ki az a pesti látogató?
– Ne félj, férfi. Régi ismerősöm, még a laptól.
– Akkor miért nem hívta meg?
– Tizenkét éve nem láttuk egymást, tudtam, hogy a szeánsz sokáig tart majd. Itt csak zavartunk volna, Jánost nem hagyjuk aludni.
– És hogyan keveredett haza?
– Géperejű bérjárművön – nyerít föl a férfi. – Emlékezel a föliratra a régi pesti taxiállomások tábláin?
– Ki tudta fizetni? Jó hosszú az út idáig!
– Az úr a pokolban is úr – mosolyog megint a férfi.
Az asszony ránéz.
– Csak nem kért kölcsön az ismerősétől?
A férfi arcán megmerevednek a vonások.
– Ott még nem tartok – mondja kurtán, sértetten. – Egy friss disszidenstől?!
Kis csend van. Az asszony abroszt hoz, csészét, teáskannát, tejet, cukrot, pasztránákat. A férfi a tengert nézi, merengve.
– Pipált tegnap a Taknyos? – kérdi aztán.
– Azt hiszem, nem – válaszolja az asszony. – Nem figyeltem.
– Te nem eszel? – néz rá hirtelenül a férfi.
– Mikor volt már, hogy reggeliztem – int az asszony. Majd kevéssel később megkérdi: – Azt nem firtatta az ismerőse, miért épp itt kötöttünk ki három éve, az Isten háta mögött?
– Hogyhogy a háta mögött? Éppen ellenkezőleg: szemben egy istennel, magával Vulcanussal! Ez a Kátai kérdezte is, miért hívom a Vezúvot Taknyosnak. Mondtam, mert sokkal későbbi a Badacsonynál. Az már réges-rég kihűlt, ez meg még most is működik, tehát jóval fiatalabb amannál.
Az asszony hangja szinte elhal, ahogy most óvatosan kérdi:
– És kitalálta a választ?
Csönd van. A férfi a sima, reggeli víztükröt nézi, a tollászkodó nap kemény, szemvakító fényeit rajta, a visszatükröződés kápráztató csillámait. S csak nagysokára felel.
– Kitalálta.
– Ugyan! Járt Györökön?
– Egyszer nyaralt is, az egyik parti villában. A látvány most valósággal megdöbbentette őt is: a Vezúv innét Posilipóból szinte hajszálra olyan, mint otthon a Badacsony koporsója Balatongyörökről nézvést. Csak éppen itt, az öböl hajlatában Nápoly van közöttük, amott meg Szigliget…
A férfi lassan hozzálát a reggelihez. A második pasztrána után szólal csak meg, tűnődve.
– Érdekes, vénülök. Sem Berlinben, sem Párizsban, sem Londonban nem kerestem soha az analógiákat, pedig Szent Lajos szigete a Szajnán igencsak emlékeztet Szent Margit dunai szigetére. De akkor ez még nem ötlött szemembe ilyen élesen.
Az asszony sóhajt.
– Mert akkoriban még bármikor hazaugorhatott volna, ha nagyon húzza a szíve vagy gyötrik az emlékei. Aztán fölül az ellenvonatra, és újra odakint van. De ma?
– Igaz.
– Amellett huszonöt körül jártunk, szívem. Most meg ötven fölött botorkálunk.
– Bizony – sóhajt a férfi. – És micsoda ötven év kavargott el mellettünk! A ferencjózsefi Magyarország, amikor gyermekkoromban, a kassai házunkban, a kevésbé fontos helyiségekben még petróleumlámpa világított… – Fejét ingatta. – Micsoda dimenziók! Aztán az első világháborús évek, emlékezel? Az összeomlás, a király trónfosztása, erről írtam is valamikor, az utolsó gödöllői találkozás emlékével… Aztán az impériumváltás, amott az új csehszlovák hatalom, emitt Kun Bélcsiék, ahogy Dide írta az Édes Annában. Majd a menekülés a csődtömegből, a háború utáni idők zűrzavaros Németországával, Franciaországával…
– Csakhogy akkor még új volt minden – int elgondolkodva az asszony. – Most meg…
– Mi voltunk újak, szívem – rázza fejét a férfi. – Az ember olyankor még nagyon is másképp látja, amit néz. Most meg már akkor is lát mindent, ha behunyja szemét, hiszen ki tudja, hányadszor látná már, amit éppen nézne!
Az asszony tűnődve bólogat, aztán ura mellé húzza a székét, s idő múltán megkérdi:
– És valami újság? Mit mesélt ez a Kátai? Voltaképp ki ez?
– Várdali rovatában dolgozott. Akkoriban még csak slapaj volt.
– És most?
– A legutóbbi időkig egy megtűrt egyházi lapnál dolgozott. És úgy érezte, szorul nyaka körül a hurok.
– Nem gyanús egy kicsit, hogy szaglászni küldték maga után?
A férfi fanyarul nevet.
– Mit szaglászna? Aranyom, gondolkodjál! Hogy nem vagyok az otthoni új rendszer híve, éles elméjükkel ezt már abból is gyaníthatják, hogy emigráltunk. Nem igaz?
– Mit tudom én! Hallani olyasmit, hogy valakinek néha utána nyúlnak. Egy hirtelen kanyarodó autó, egy hatodik emeleti ablakból kieső ember, egy hídról a folyóba zuhant szerencsétlen… Eh, hiszen ezer módja van annak! Ne tegyen úgy, mintha soha nem hallott volna ilyesmit!
– De hányszor! Csakhogy azok politikusok voltak, drágám. Meg kémek, ellenkémek, kettős kémek, az ügyeik árulói. No, de egy nyamvadt szépíró? Az kinek állna útjában, mondja meg!
Az asszony fejét ingatja.
– Maga több volt otthon, mint szépíró! A háború alatt a szellemi ellenállás élő szobra! S hozzá az a néhány hónapos egri visszavonulása a német megszállás alatt!
– Belső emigráció – legyint a férfi. – Smafu!
– És az első emigrációnk? Az igazi, tizenkilencben, a fehér terror elől?
– Annak hatását lerontottam huszonnyolcban, a hazatérésünkkel. Nem, hidd el, nem vagyok én olyan fontos személyiség. Sem otthon, sem itt kint!
– A szíve húzta haza akkor, nem a politikai meggyőződés!
– A szívem, igen, meg Zsiga bácsi regénye, az Úri muri. Első emigrációnk tizedik esztendejében olvastam Párizsban, és olyan iszonyú erővel idézte föl bennem az elhagyott otthoni világot, hogy nem tudtam a hatásától szabadulni. Alighanem ez volt egyik legfőbb oka, hogy úgy döntöttem: vége a vándoréveknek, indulunk haza.
– Ezt akkor nem is mondta – csóválja fejét sértetten az asszony. – Csak azzal indokolta e váratlan elhatározását, hogy unja a nagyvilágot, s tíz év múltával egyre inkább hiányzik az anyanyelvi környezet. Látta egész Európát, valamit a Keletből is, betelt velük, és most már odahaza várják a további föladatok. Ezt a regényt akkor nem is említette, hogy elolvashattam volna én is.
– Nem volt véletlen – somolyog a férfi. – Ha elolvasod, nem jössz velem haza. Nem volt éppen valami vonzó világ, amit ábrázolt. De ahhoz képest persze mesevilág, mint amiről most Kátai beszámolt! Ez a tökkopasz Hüvelyk Matyi az internálótáboraival, az államosításokkal meg a kitelepítésekkel vagy megszállott vagy őrült vagy tébolyult gonosztevő, vagy mind a három!
– Csodálja? Nem lehet egy nép nyakába ültetni azt, aki tizenhat évet ült fegyházban! Az nem normális ember többé.
– Viszont helytartónak nincs jobb az olyannál! Ha az aztán egyszer ráül a nép nyakára, olyan vircsaftot rendez be, mint amilyen most gyötri otthon azt a nyomorúságos országot.
– Beszélt erről ez a Kátai?
– Másról se! – A férfi mélyről sóhajt. – Higgyem el, mondta, hogy az ott maga a pokol! Sajtó nincs, csak pártközlöny. Könyvkiadás, rádió nincs, tehát objektív hírközlés sincs, csak állami propagandagépezet. Vallás nincs, csupán megrettent vagy besúgóvá züllött vagy bebörtönzött papok. Igazság nincs, csak jogszolgáltatás, már ahogy az emberi jogot Moszkvában értelmezik… Magántulajdon nincs, ami meg mindenkié, az senkié! A rendelkezési jog mindenről és mindenütt a mindenható államé. – Fölnevet. – Azért a pesti humor még most is üzemel, akár a hitleráj alatt. A vagyonelkobzásokkal kapcsolatban találta ki a pihent pesti agyvelő például ezt a viccet: „Mi az államosítások terén az elvi szempont? A válasz rá: Elviszem. Pont.”
– Szellemes – fintorog az asszony s hajdani kassai házuk jár a fejében. Majd kis szünet után megkérdi: – És az irodalom? Arról nem is mesélt ez a Kátai?
– Hajaj! A fél éjszaka!
– És? Mi van az írókkal?
– Megvannak. Csak az irodalom halott. Egyetlen irodalmi folyóirat van, teli a rendszert dicsőítő versekkel meg novellákkal.
– Könyvek?
– Imitt-amott. Milánnak két-három éve megjelent például egy testes kisregény-gyűjteménye az én régi kiadómnál.
– Hát az még megvan?
– Már régen nincs. De három éve megvolt. Milán szerencséjére. Ez a Kátai azt mondja, Bandinak akkor még volt ott némi szava. Most, az államosított fő-fő kiadónál az úgynevezett műszaki részleget vezeti szegény. És még örülhet, hogy nem tették az utcára.
– A remek kritikus és novellista? – csodálkozik az asszony. – Mint a nyomdatechnikai lebonyolítás szakértője?
– Az. The right man on the right place, ahogy bolsevik uraiméknál szokás. Bármit csinálhatsz, csak ne érts hozzá! Ez most a legfőbb szabály odahaza. Senki nem ért a föladatához – így tud aztán mindenkit manipulálni a mindenható hatalom! De három éve, mondom, Bandi segítségével meg tudott még jelenni ez az öt kitűnő kisregény, persze a keletkezésük még húsz-harminc évvel ezelőtti. Kátai azt mondja, Milán a könyv előszavában azért megragadta a lehetőséget, hogy odamondjon a lihegő neofitáknak, és leírta azt a már akkor is igen bátor mondatot, hogy őt ugyan ne akarja senki kitanítani tisztességből és az elnyomottak iránti szolidaritásból, mert huncut az, aki jobban tudja szolgálni a közösség ügyét, mint ahogyan tudja…
– Ez igen! – biccent az asszony. – Ez csakugyan bátor beszéd!
– Ilyen is akad imitt-amott. Még Gyula tollából is, azt mondja Kátai.
– Gyula – sóhajt az asszony. – A fejedelem…
A férfi nevetve int nemet.
– Az Áron! Az utolsó erdélyi fejedelem!
Felesége fejét rázza.
– Dáciában lehet, hogy ő. De Pannóniában csakis Gyula. Mindig Gyula! Már Gömbös is neki udvarolt, emlékezzék csak! Aztán Kállay Miklósék. Most meg, mint hallom, az új rezsim embere is. Hiába, ő az örök favorit.
– Elfogult vagy vele – csillapítja a férfi. – Persze, hogy igyekezett őt mindenki megnyerni a maga ügyének, hiszen igazi vezéregyéniség.
– Maga talán nem az?
– Nekem olvasóim voltak, szívem. Neki hívei az írók között.
– És melyikből van több? – nevet gúnyosan az asszony.
– Olvasóból – mosolyog a férfi. – Csakhogy azok ülnek szépen otthon és csöndben olvasnak. Az íróbarátok viszont hangoskodnak, lapokat, folyóiratokat bombáznak írásaikkal, könyveket adnak ki, a rádióban prelegálnak… Vagyis e két írótípus hatása nem is vethető össze igazában!
– Ma! – kiáltja az asszony. – De holnap? Ki beszél ma már Dante politikai állásfoglalásairól, hogy guelf volt-e vagy ghibellin? De az Isteni Színjáték úgy magasodik ott a Helikonon, ahogy itt szemben velünk a Vezúv tör az égre!
A férfi elismerőn biccent.
– De szépen mondtad!
– Talán nincs így?
– Csak éppen kell hozzá pár száz év, hogy ez kiderüljön. Ne is kecsegtess azzal, hogy lesz időm ezt kivárni!
– És az utókor?
A férfi nevet.
– Futópor, rímelt rá valamikor Dide. Mert ha már alulról szagolom az ibolyát, nem boldogít, hogy az élők meghatottam emlegetnek.
– És ezt éppen maga mondja, aki Gyula bácsiról azt a gyönyörű könyvet írta, az öreget valósággal föltámasztván halottaiból?
A férfi tűnődik.
– Hát igen – mondja nagysokára. – Valami látszatja azért csak van az ilyesminek. Szegény Gyula bácsinak kilencszáztíz óta nem volt annyi olvasója, mint a negyvenes években, a róla szóló regényem megjelenése után.
– No látja! Hát csak van posztumusz siker!
– Persze – vigyorog a férfi. – De mire megy vele az így fölkoszorúzott, arra felelj végre!
– Azt senki sem tudhatja, fiam. Az ünnepelt talán figyeli a dolgot odafentről – feleli halkan az asszony. – És talán örül neki.
– Ilyen hiúak volnának az elholt írók? – kérdi kajánul a férfi. – Eddig azt hittem, csupán mi, még élők, vagyunk rabjai feneketlen hiúságunknak. De hogy még holtunkban is… Ez fantasztikus!
– Csak profanizáljon – mondja durcásan az asszony. – Maga mindenből gúnyt űz!
– Nem én tehetek róla, szívem, ha olyan a világ berendezése, hogy már a puszta tényrögzítés gúnynak hat! Figyelj ide. Hogy eljöttünk otthonról, annak egyik oka az is volt, hogy nyomottan vártam, mikor olvassák fejemre azt a régi cikkemet, amelyben Sztálint, ha jól emlékszem, szattyánbőr-csizmás kéjgyilkosnak neveztem. Ezek szeretnek kotorászni a múltban. Emlékezel Attila csodálatos soraira? Hogy mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogát sérti meg… Gondolj csak a moszkvai perekre!
Az asszony a semmit nézi. Aztán csöndesként bólogat.
– Jó. De ezzel a váddal maga szembe szegezhette volna az öt éve megjelent kis útikönyve jó néhány passzusát! Hét háborús esztendő után az első nyugati utazása élményeit. A feneketlen kiábrándulást! Emlékszik arra a mondatára, amikor ott áll a Gare de l’Esten, nem liheg, mint a búcsúzkodó magyarok azelőtt, csak fázik, és mohón kérdi: „Mikor indul már ez a vonat Keletre?”
– Nem is tudtam, hogy ilyen remek védőügyvéd lett volna belőled, szívem – mosolyog a férfi. – Kár, hogy nem tanultál jogot. Ámde legyen szabad halkan, bár annál határozottabban megkérdenem: miközben állasz a bíró előtt és cicerói elmeéllel védesz engem, én vajon fegyőrök közt állok-e bilincsben, vagy szabadlábon védekezem?
– Sajátos találós kérdései vannak, hallja, s hozzá eléggé krassz fogalmazásban!
– Fogalmazási készségemmel még legzordabb ítészeim is elégedettek – int biztatón a férfi. – Emlékezzél csak, ezt még az a kis elsőfű kritikus írásba adta, aki pedig egyébként alaposan leszedte rólam a keresztvizet…
– Az! De hogy is mert ez a csibész a bátorságot venni ahhoz, hogy nekirontson magának?
– Ez volt a szerencsém! Hogy egy pehelysúlyú bokszolócska szállt ringbe ellenem. Bezzeg szegény Tibor tíz évvel később sokkal rosszabbul járt, ahogy Kátai mesélte. Őt személyesen maga a bolsevik Göbbels ütötte ki káóval!
– Az ki?
– Nem emlékezel? Az a gimnazista külsejű pubi, a korlátlan hatalmú kultúrbonc és egyben remek költő, akinek mára már klasszikus versében ilyen sorok fényeskednek: „Dögölj meg, apám, dögölj meg, anyám!” Remélem, Kátai híven idézte.
– Szép – mondja elismerőn az asszony. – Igazán mélyen emberi.
– Azt mondják, szegény Tibor valósággal belebetegedett ebbe a támadásba. Mindenesetre ez az ember nagy szívességet tett az íróknak. Azzal, hogy a legmagosabb szárnyalásra fellőtt író-galambot volt szíves személyesen lepuffantani, demonstrálta, mit várhat egy művész a nagy pével írt Párttól. Nyújtsd a kisujjadat, a kezed kell! Ha azt is nyújtottad, a karod kell! Ha a karodat is: a derekadtól fölfelé kellesz! A végén szőröstül-bőröstül befalnak. Kátai szerint ezt ebből a példából rengetegen megértették. Akárcsak abból a másikból, hogy szegény Jenő időnként az Avar utcai kis vasúti hídnál kéregető öreg koldustól kér pénzt kölcsönbe, hogy Sárinak, évek óta ágyban senyvedő szegény feleségének ebédet vihessen, vagy maga ihassék meg egy pohár csemőit.
– Józsi Jenő? – néz rá dermedtem az asszony. – Úristen! Hát már ő is itt tart?
– Három éve kegyvesztett lett – bólint a férfi. – Mert egy értekezleten, ahol az írókat pártos bolsevik művek írására serkentették, idő múltán fölállt, s elharsogván, hogy ő ugyan nem hajlandó fogpasztareklámot írni, nagy dérrel-durral kivonult a gyűlésteremből.
– Jézusom! Ezek valóságos hősök, fiam! Nagyobbak minálunk!
– Tenálad semmiképpen, kedvesem, aki már több mint három évtizede vállalod velem zűrzavaros életem minden kockázatát! Viszont énnálam biztosan. Én itt dekkolok, a langyos biztonságban, azok meg, szegények, odahaza… Hisz nélkülöznünk éppen itt is kell, de legalább nyugodtan alhatunk. Nem kell attól reszketnünk este, hogy éjszaka közepén megáll házunk előtt egy fekete kocsi, majd csizmás lábak rugdalják az ajtónkat.
Az asszony mélyről sóhajt.
– Igaz…
– Ott van például szegény Lajos. Ha valaki baloldali író volt, ő aztán az! De évek óta neki sem jelenhetett meg semmije, mert a pubikülsejű kultúrcézár bélistára tette, fölmagosítván őt úgynevezett kávéházi íróvá. Szegénykém, soha nem volt tisztességes lakása, és csakugyan kávéházakban dolgozott… És amikor erről szó esett egyszer írói körökben, mesélte szinte könnyes szemmel Kátai, s valaki a társaságban e régtől baloldali írókat emlegetvén, azt találta mondani, hogy szegény Attilának volképpen szerencséje volt korai halálával, mert most ő is könnyen megjárhatná, a dolognak híre ment, és az illetőt kipenderítették a pártból.
– Ügyes! – ingatja fejét az asszony. – És a két koma? Ők még megvannak, igaz?
– Most is megárulnak egy gyékényen, ahogy Arany János ezt oly látnokian megírta. Egyikőjük miniszter is volt. Címekkel még ma is szépen ki vannak dekorálva, csak a puvoárjuk nulla. Közelről ilyen a kommunista szövetségi politika.
– És a fiatalok? – tűnődik az asszony. – Róluk nem hallott? Emiciről például?
– Ő szépen megúszta, őt csak a Rádiótól rúgták ki, és évek óta nem jelenhetett meg könyve.
– Mint Sanyikának. Vagy neki igen?
– Fordítások meg gőgicsélő gyermekversikék… – fintorog a férfi. – A legnagyobb élő költőnknek! Eddig két vagy három állásából dobták ki humánus politikusék. De ezek a fiúk még jól jártak, mert mit szóljon a két Gyurka? Az egyik Rómába kért útlevelet, hogy új imakönyvét jóváhagyassa a Szentszékkel. Válaszul szó nélkül bevágták Recskre, a magyar Gulág legszörnyűbb kínzótáborába, a másik György meg, Villon verseinek kitűnő átültetője ugyanide került, senki nem értette, miért. Most is ott sínylődik mind a kettő, ha ugyan még életben vannak.
– Ezekről írt maga olyan szépen abban a tavalyelőtti versében, a Halotti beszédben, igaz?
A férfi rácsodálkozik.
– Emlékezel még reá? – kérdi melegen s tán kissé meghatva is.
– Emlékszem-e? – Felesége fölnevet és idézni kezdi: – „Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen. Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tűrd, hogy az Isten tűri ezt!” – Az asszony még mindig nevet, de inkább sírás ez már, mint nevetés. Úristen, hogy emlékszem-e? Fölmondjam kívülről az egészet?
A férfi cigarettát dug szájába – az elsőt ma reggel –, aztán néhány szippantás után elnyomja.
– Éjjel sokat szívtam. Ez most undorít.
– Melyik kocsmában devernyáltak?
– A Vittoriában.
– Ez az, amelyik a Pejerlire hasonlít?
– Ez. Az udvara, de még a söntése is. Annyira otthon éreztem magam, hogy záráskor alig tudtam az asztaltól fölállni, de szerencsére kötelező volt. Akkor hazavittem ezt a fiút az albergójába, aztán irány Posillipo. A legelső háznál megállítottam és kifizettem a kocsit, onnét gyalog baktattam haza. Ne mondják jámbor őslakosék, hogy a gyüttment idegen – egy lyukkal arrább esetleg sale Métèque – urizál.
– Maga aztán mindenre gondol – mosolyog az asszony.
– Muszáj, szívem. Mi, akár akarjuk, akár nem, egy népet képviselünk itt, meg egy országot. Igen, még így, hontalanul is! – Nyel egyet. – No, és ahogy bandukoltam hazafelé, tán a tenger közelsége miatt, a hajós Szindbád járt a fejemben. Gyula bácsi, persze. Nemrégen olvastam újra a történetét, másfél évtized távlatával, s máig azt hiszem, ez a legjobb könyvem. Regénynek mindenesetre a legszebb, amit valaha írtam. Meglepve láttam, milyen friss még ma is. S hozzá az a szívszorító körkép az egykori, békebeli Magyarországról, amely az én lelkemnek is hazája volt valamikor… Vagyis az igazi hazáról, még az idegenek beözönlése előttiről!
– Csodálatos könyv, igen. Máig nem méltányolták igazán.
– Miért? – horkan fel a férfi. – A Tragédiát igen? A Bánkot igen? Másfélszáz év alatt párszázszor adták őket a Nemzetiben, főképp olcsó diákelőadásokon, hogy azért mégse ásítson üresen a nézőtér… A nagy műveknek ez a sorsa.
Az asszony elgondolkodva bólogat, majd megkérdi:
– Ilyesmiken meditált ott a tengerparton?
– Ilyesmiken – bólint a férfi. – És ott értettem meg, a tollászkodó pitymallat tétova fényeinél, egy évek óta használt idegen nyelv teljes apparátusával eszméletemben: nemcsak üres szlogen ám, hogy nyelvében él a nemzet! Ott él, persze. De ez az élet csak a nemzet irodalmával együtt válik teljessé! Aki egy népnek csakis nyelvét ismeri, de irodalmát nem, az nem is sejtheti, miféle szerzet az a nép! Csupán hazája történetének és irodalmának ismeretével válik igazán e haza fiává a jámbor állampolgár. Innét van, hogy aki egy nép irodalmát eltiporja, valójában a nép lelkét akarja elemészteni! Képzeld el a szegény hazát Petőfi, Balassi, Vörösmarty, Arany nélkül! Jókai, Kosztolányi, Madách és Móricz nélkül! Vajon mit tudnánk a tulajdon népünkről nélkülük?
A férfi föláll, a reggeli morzsáit sepri magáról, majd rágyújt. Jóval evés után már élvezhetőbb a keserű füst. Később székét a tenger s a jócskán égre hágott nap felé fordítja, úgy sütteti arcát a forró reggeli sugarakkal. Az asszony közben leszedi az asztalt, elmossa az edényt a konyhán, és amikor dolga végeztén visszajön, csöndesen leül megint a férje mellé.
Amaz idő múltán tétován, már-már vontatottan megszólal.
– Lassan ideje volna eltűnődnünk a további terveinken, fiam.
Az asszony rácsodálkozik.
– Hogy érti?
– Végre komolyabban is foglalkoznunk kellene a jövőnkkel.
– Újra magán a nyugtalanság? Milyen jövőnk van még nekünk?
– Éppen erről beszélek! Ez éjszaka után egy kicsit megint úgy érzem magam, mint ott, Párizsban, az Úri muri olvasta után…
– Igen? – kérdi nyomottan az asszony. – Megint mehetnékje támadt, mint annyiszor az elszaladt harminchárom esztendő során?
A férfi sóhajt.
– Lelkiismeret is van a világon, kedvesem. Hát igen, bevallom, most, ez éjszakai beszélgetés után is úgy érzem magam, mint egy dezertőr, aki harc közben hagyta cserben a bajtársait.
– Ugyan, fiacskám – nevet keserűen az asszony. – A magáé volt az egyetlen tisztességes döntés!
– Kátai szerint az otthoniak is ezt mondják a maguk útjáról! Nem elmenni – kitartani!
Az asszony töpreng.
– Tehát most is szedelődzködünk? – kérdi aztán fakó hangon.
– Azt hiszem, lassacskán igen.
– És indulunk megint hazafelé?
– Nem, aranyom – rázza fejét a férfi. – Most egy cseppet messzebbre.
– Ugyan! – mered rá az asszony. – Hová?
– Egy macskaugrásra. Csak emide, Ámerikába.
– Úristen! Miért?
A férfi sóhajt.
– Hogy legalább hatezer kilométerrel messzebb legyünk a Mikó utcától – feleli aztán halkan. – A Vérmezőtől. Az Oktogontól. A Margitszigettől.
– De miért? – kérdi újból kétségbeesve az asszony.
A férfi tűnődik. S csak nagysokára mondja:
– Mert ennyire közelről nem tudok már ellenállni a gravitáció irtózatos súlyának! Ha most, a Vittoriában töltött éjszaka után maradunk még, előbb-utóbb hazahúz ez az én önvádtól nehezült, reménytelenül reménykedő, boldogtalan szívem, kedvesem.
Június 27-én elhunyt Ágai Ágnes (1932-2024) középiskolai tanár, író, költő, műfordító, két évtizeden át a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztője. Versei, prózái, visszaemlékezései az Ezredvég alapításától kezdve három évtizeden át folyamatosan jelen voltak folyóiratunkban. Emléke előtt az alábbi összeállítással tisztelgünk.
1987-ben, még frissen kinevezett főszerkesztőként kaptam egy középvaskos dossziét – akkor, ha még emlékszünk, papíralapon, mechanikus géppel írott szövegeket kellett beadni a kiadókhoz –, hogy nézzem át, kiadható-e a kötet. Elsőként olvasni egy kéziratot – Illés Endre szép megfogalmazásával – olyan, mint első lépéseket megtenni szűz havon. Ez esetben nemcsak a kézirat volt érintetlen, hanem én is: a rajta szereplő szerző nevét még csak nem is hallottam. Gondoltam, kezdő ifjú hölggyel lesz dolgom, első kötetes: különösen nagy a felelősség felismerni egy ígéretes tehetséget, még nem teljesen kibontakozott képességeivel, vagy ráérezni, hogy „na ez hiába erőlködik, hiába olvastatom végig vele a világirodalmat, sose lesz költő”. Nagy várakozással kinyitottam az Ágai Ágnes: Élősirató feliratú dossziét, és egyik meglepetésből a másikba estem: egy teljesen kiforrott, költői hang, hol az okos felnőttek szigorúan szerkesztett, összefogott, sallangmentes, beszélő hangjával, a „mintha éppen most szólna hozzám” élményével, hol a kedvesen csacsogó, vidám ötlettel teli, az előtte álló életére még nagyon váró és vágyakozó fruska megmosolyogtató ritmusaival és rímeivel. Akkor még nem volt Google és Wikipédia, maradt a könyvtár, hogy utánanézzek a frissen felfedezett, ifjú hölgynek. Szégyenpír és süllyedés… Ágai Ágnes tanárnő, a Móra Kiadó szerkesztője, sok-sok gyermek- és kamaszkönyv írója, 1932-ben született, tehát „ismerkedésünkkor” éppen 55 éves volt, nem újonnan felfedezettje az irodalmi életnek, hanem évtizedek óta művelője és szervezője.
Miből fakadt hát az első benyomás bizonytalansága? Éppen a fent említett kettősségből: olyan személyiség hozza tudomásunkra gondolatait, aki vetekedik a nagy bölcselők higgadtságával, az érzelmeiket fegyelmezetten palástoló, rejtekező nők komolyságával, de minduntalan előbújik valahonnan – valószínűleg elsősorban saját lelkéből –, de a környezetében nyüzsgő gyermekhadból is egy jóízű kacagás, egy mindenen szétterülő mosoly, a sötét gondolatokon is felülkerekedő derű. A cím rejtelmessége is ezzel magyarázható: az élő – aki túlélő –, siratja a már nem élőket, a jelent élő felidézi az elmúltakat, az elmúltak miatt retteg a jövőtől, de személyiségének alapvető derűje áthangolja ezt a rettegést. Nem illenek rá a kommersz jellemzések („örök kamasz”, „koravén gyerek” stb.). Nem. Egy sokarcú, de lényegében kettős világban élő és tájékozódó, nagyon bölcs ember, aki bölcsességével tanult meg rejtekezni, hogy illetéktelenek ne lássanak bele. Átélte József Attilát: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem, és szeret…”
Első kötete után olvasva a többit is, ez a mélyen érző és bölcsen gondolkodó személyiség nagyon közel került hozzám, és közel kerültünk egymáshoz az Ezredvég lapjain és a Nagy Lajos Társaságban. Most a magam és közösségeink nevében adózom tisztelettel és szeretettel emlékének.
Olyan szép idő van odakint!
Ne mondjuk, hogy hűvös,
mert másutt fagyok vannak.
És ne panaszkodjunk a melegfrontra
mert másutt hőgutát kapnak.
Nézzünk másutt felé,
és azt tapasztaljuk,
hogy másutt, mint itt.
Ebben a medencében kellemesen lehet élni,
és a tyúkszemirtók ára sem emelkedett,
noha tyúkszemeink megsokasodtak.
Legjobb, ha bátran szembenézünk
egymással, egy s mással,
és megmondjuk nyíltan,
hogy aránylag, kopogjuk le,
hozzávetőleg, a körülményekhez képest,
a határeseteket kivéve…
De hát hagyjuk a határ eseteket,
maradjunk a mi kis sorompóinkon belül,
igyekezzünk felzárkózni,
elmélyíteni, továbbfejleszteni.
Legfeljebb élcelődjünk a fonákságokon,
bosszankodjunk a huzatos
nyílászáró szerkezeteken,
az elpasszolt gólokon,
műveljük virágládáinkat,
és lépjünk fel a visszaélések ellen.
Mert élni csak oda szabad, vissza nem
Vissza csak nézni lehet,
még helyesebb tekinteni,
mert a tanulságok mindig vissza vannak.
Maradni nem szabad vissza,
mert különben úgy maradunk.
Őrizzük meg kedélyünket,
olykor elveinket sem árt,
és töretlen optimizmusunkat,
mert a tört optimizmus
kutyaszőrt sem ér.
Minden esetre jó tudni,
hogy előttünk van Észak,
hátunk mögött Dél,
balról minden vízbe mártott test,
jobbról ameddig a takarónk ér.
Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban
Én mindig először megszagolom
a könyvet,
beszívom a képeket és a betűket,
aztán úgy érzem: én vagyok a mese
és a könyv az olvasó.
Maradj, fogd a kezem,
ülj az ágyam szélére, mesélj!
Ha lerúgom a paplant,
takarj be, simogasd meg az arcom,
és ha elalszom, akkor se hagyj el.
Mi van a világ után?
– kérdeztem.
Butaság – mondták –,
a világ után nincs semmi,
a világ után is világ van.
Akkor ez csak olyan, mint a
ma, tegnap, holnap.
Láttam egy óriást,
nagyobb volt, mint a törpe
innen tudtam, hogy óriás.
Törpét is láttam,
az óriásnak még a térdéig sem ért.
Innen tudtam, hogy törpe.
Ha lekuporodsz mellém:
te vagy az összehajtott óriás.
Sose veszekedjetek előttem,
az rosszabb, mintha megvernétek.
Akkor már jobb,
ha rám haragusztok együtt,
mert megjavulok és kibékülünk,
de ha ti veszekedtek,
sose tudom, melyikőtök a rossz.
Ugye a nagy titkokat nem kell
elmondani?
Még neked se.
És nem fogsz sírni miatta?
A titkokat az ujjaimnak
mondom el
este, amikor elém jönnek.
Múltkor ezért dugtam a kezem
a takaróm alá.
Múltkor azt álmodtam, hogy
léggömbök nyílnak a fűben.
Leszakítottam őket,
és elpukkadtak.
Sírtam. De színes könnyeket.
Ha esik az eső,
minden bevonalkázódik:
a bútorok, az arcod,
az ablak, a háztető, a fák.
Ha esik az eső,
lecsurognak a hegyek,
és odaömlenek a lábad elé.
Szereted nézni, ha villámlik?
Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól!
Ilyenkor tüzes késsel
szétnyiszabolják az eget.
Ha villámlik,
éppúgy dobog a szívem,
mint amikor meglékelik a görögdinnyét.
Tudom, hogy nem fáj neki,
de mégis recseg és piros.
Miért nem hiszik el a madarak,
hogy csak etetni akarom őket?
Még meg se simogatnám,
ha nem akarják.
Csak a morzsákat szórom
a párkányra, de elrepülnek.
lehet, hogy egyszer
már lelőtték őket?
Hogyan tovább? kérdeztem magamtól,
de nem hallottam a választ.
Süvített a szél,
habzott a tenger,
elvörösödött a hold,
a madarak megálltak a levegőben,
az emberek
farkasszemet néztek egymással.
No de merre?
No de hogyan?
No de mikor?
No de miért?
Kérdőjellé görnyedtem.
Az utcasarkon
tanácsokat osztogattak.
A tanácstalanok sorban álltak.
A tanácsok után adózni kell,
mondta az Adótanács.
Megadózta már e nép…
felhúzták a zászlót,
amelyikről nem lehetett tudni,
milyen színű és mit ábrázol,
de lengett, amíg a szél ki nem csavarta
nem tudni, kinek a kezéből.
No de, hogyan tovább?
A kérdés ott lebegett
a szmoggal teli levegőben.
Őszintén szólva, nem tudom, volt-e első szerelmem. Kellett, hogy legyen, mert a sort mindig megnyitja valaki, kezdet nélkül nincsen folytatás. De az a bizonyos első szerelem, első lángolás, első megrendülés és első nagy szakítás, amire az ember – vagy csak a lányok? – később nosztalgikus sóhajjal visszarévedez, olyan nekem nem volt. Pedig minden tűzre fogékony vagyok, érzékeny, hiú, sebezhető, szerelemre éhes, nem is értem, hova lett az a bizonyos első. A NŐ. Lehet, hogy a NŐ-t a képzelet, és a várakozás teremti, és nem maguk a nők.
Szerencsés kamaszkorom volt. Nem vett körül sem prűd, sem túl szabados légkör, nem kellett titkolóznom, nem kellett beszámolnom. A nemiséget úgy tapasztaltam meg, ahogy az ember észreveszi a tükörben: lassan borotválkoznom kell. A szerelem már nem volt tiltott gyümölcs, a pornó még nem volt árucikk. Nem uralta a piacot. Mivelhogy piac sem volt. Bomba nők persze voltak – de hát mit kezdjen egy kamaszfiú egy bombával?
Az osztályban több volt a lány, mint a fiú. És ahogy az lenni szokott, érettebbek voltak nálunk, az idősebb fiúknak szépítkeztek, azokat akarták meghódítani. Mi legfeljebb baráti szolgálatokat tehettünk: meghallgattuk történeteiket, összehoztuk őket az áhított felsős sráccal, üzeneteket közvetítettünk, letagadtuk őket, békítgettünk, hazudoztunk, szóval csak ügybonyolítóként szerepeltünk.
Ami azt illeti, mi is az érettebb idomok után forgolódtunk, közvetlen osztálytársaink nővéri szeretete helyett az idegenebb, távolibb lányok vonzása hívogatott. De ha sikerült egy-egy izgalmasabbnak ígérkező találkát létrehoznunk, sután, ügyetlenül viselkedtünk. Hiányzott az iskola családias melege, a közös élmények közös témái, melyek átlendítenek a kezdet nehézségein. Másnap persze feltupíroztuk élményünket, és minél kevesebb eredménnyel dicsekedhettünk, annál szakszerűbben számoltunk be róla.
Amikor már mi lettünk felsősök, és már nekünk festették szempilláikat a kis pisisek, már szövődtek iskolai szerelmek, szépek, kedvesek, szívet melengetőek, de az a nagy, vulkán erejű földrengés, amire vártunk, nem rázott meg bennünket. Legalábbis engemet nem. Legtöbbjük, mint a kártyán nyert pénz, könnyen jött, és én a nyertes önhittségével könyvelhettem el sikeres hódításomat. Az első siker is csalódást hozott. Valahogy túl egyszerűnek, s ezért kiábrándítónak tetszett. Zavart eredményezett mindkettőnknél, utána nem tudtunk mit kezdeni egymással, mert a megváltozott helyzetben mi is megváltoztunk. Furcsa módon, a teljes közelség elidegenített bennünket, ahelyett, hogy összehozott volna. Nem tudtam, jót vagy rosszat tettem-e vele, jobban szeret-e vagy meggyűlölt, több vagy kevesebb lettem-e a szemében.
A szerelmi vágy azonban erősebb érzés, nem torpan meg, végigkísér egész életünkön, újabb és újabb csatákra ösztönöz.
Iskolánk meghívta az egyik moszkvai testvériskola tanulóit: ismerkedjenek meg velünk és hazánkkal. A lányokat az itteni lányok családjánál helyezték el, a fiúkat vagy a fiúk fogadták be, vagy a diákszálló.
Az előttem ülő Marosi Emőkének egy Tatjana Vinogradova nevű kislány jutott, akivel hamar összebarátkozott. Tatjana Vinogradova – későbbiekben csak Tánya – igen csinos és kedves lány volt, nekem azonnal feltűnt magas, nyúlánk alakja, barátságos mosolya, és erős, határozott kézszorítása, amikor bemutatkozott. Emőkével jóban voltam, mindig az ő füzetéből puskáztam a matek dogát (előzékenyen félrehajolt), cserében amikor csak tudtam, súgtam neki. Így hát nem volt nehéz dolgom, amikor észrevette, hogy Tánya felkeltette az érdeklődésemet.
A vendégekkel az orosz anya- vagy apanyelvűek persze behozhatatlan előnyben voltak, ők kötetlenül társalogtak velük, míg mi szótáraztunk és makogtunk. De fiatalok között a kommunikáció hamar megindul, kevés szóval is megértettük egymást.
Tányának megmutattuk Budapestet, amit ő csugyeszno! felkiáltással jutalmazott. Elámult a belvárosi kirakatok és a Vár panorámája előtt, köhögött a csípős halászlétől, csápolt az Ergo koncerten.
A Margitszigetre már kettesbe mentem vele, Emőke nélkül. Világoskék kiskosztümben volt, ami pontosan egyezett szeme színével, haját hátul lófarkosan összefogta, egyedül a vállán lógó táska volt kissé ormótlan rajta, de egészen gyönyörűnek láttam. Sportosztályba járt, röplabdázott és atletizált, ez meg is látszott feszes, izmos, a kellő helyeken mégis nőiesen domborodó alakján.
A szigeti délutánt esti hajókázás követte, lágy összesimulás, és mosolygós arcul legyintés, amikor meg akartam csókolni. Nyilzá! – mondta azzal a hamisítatlan kacérsággal, ahogy a nők a világ minden táján kiejtik a nem szabad korántsem tiltó kifejezését. Rövid, de felhőtlen itt-tartózkodása nagyon kellemes és szép emlékké rögzült egy ígéretes szerelem kibontakozását sejtetve.
A vendég gyerekek és tanáraik igen elégedettek voltak a magyar vendégszeretettel és a magyar állapotokkal. Úgy érezték magukat, és úgy álmélkodtak, mint mi Bécsben a Mariahilfer Strassén. Micsoda bőség, micsoda gazdagság! Hiába, ez már Nyugat!
Tánya megtanult néhány szót magyarul, akár a többiek. Ő is koszonte szepen, egeszsegere emelte a poharat, és még káromkodni is megtanították. Bűbájos hangon mondta, hogy menj a pitsaba! és elismerően fogadta a nyomába felharsanó nevetést.
Elutazásukkor szuvenír, búcsú, csók, ugye majd írsz? kérés-fogadkozás, hosszas integetés. Tatjana Vinogradova.
* * *
Elmenetele után tüstént kézbe került a Puskin-kötet. Tatjana levele Anyeginnek.
Én írok Önnek, kell-e több? Nem kellett. De a levelezés nem volt erős oldalam még magyar nyelven sem. Anyeginre sem lehetett sokáig szorítkozni. Belefáradva a szótárazásba, és a bizonytalan kimenetelű fogalmazásba, Szergejhez fordultam. Szergej segített, és élvezte a szerelmi levelezés irányítását. Lírai hévvel, sóhajos romantikával írta a hosszú leveleket kissé korszerűtlenül, de nagy lelkesedéssel és őszinte szolidaritással.
Nem győztem leállítani, jó lesz rövidebben is, és főleg egyszerűbben, Tánya rájöhet a csalásra, s akkor oda a hitelem. A levelek végére mindig írtam egy-egy magyar kifejezést, buzdítottam a nyelvtanulásra, mennyivel könnyebb lenne ugyanis magyarul levelezni. Szerintem a magyar sem nehezebb, mint az orosz.
A szerelem legyőzi ugyan a nyelvi nehézségeket, de csak bizonyos határig. Küldtem egy magyar nyelvkönyvet, és Tánya forgatta is, de a fejlődés nem volt túlságosan bíztató. Az ő levelei kedvesek és szeretetteljesek voltak, vonalas füzetlapra írta lila tintával, szép, gömbölyű betűkkel, ahogy a szovjet iskolások szokták. Beszámolt mindennapjairól, és nem mulasztotta el a hálás visszaemlékezést a szép, budapesti napokra. Szergej szerelmi áradásaira érdemben nem reagált. Lehet, hogy elpirult, amikor olvasta őket, de az nem látszott innen. Viszont remélte, hogy ismét találkozunk, és ha Moszkvába megyek (oda csak úgy megy az ember!) akkor meglátogatom.
Emőkének is írt ugyanezen az illemtudó, jókislányos hangon, és megemlített engem is, mint kellemes emléket. Lehet, hogy ott a külföldre küldött leveleket mások is elolvasták, és ezért voltak olyan szabványosak, de azokat legalább ő írta, nem úgy, mint én.
Egy idő után Szergej is belefáradt a levelezésbe, költői vénája elapadóban volt, saját szerelmi ügyei foglalkoztatták. Minden bizonnyal bennem is elhalványodik Tánya emléke, ha nem adódik egy moszkvai út lehetősége.
Karesz papája, aki ott valamilyen Főimpexnél volt üzletkötő, (ma úgy mondják: menedzser) meghívott Karesszel együtt egy rövid utazásra. Az eredeti terv szerint két nap Moszkva, egy hét krimi üdülés lett volna a jutalmunk. Karesz el is ment Szocsiba az apjával, én pedig Moszkvában maradtam. Ez az út volt első, önálló férfiutazásom. Szabadon járkálhattam, felügyelet nélkül. Persze, Moszkva nem Párizs, itt nem lehetett titkokat felfedezni, megbűvölten bolyongani a bulvárokon, csodálni a látnivalókat, de azért mégis izgalmas volt, s nemcsak Tánya miatt, hanem mert Moszkva abban az időben a közfigyelem előterében állt.
Az átalakulás szinte tapintható volt, a gorbacsovi Moszkva glasznoszttyal és peresztrojkával a levegőben. Csernobil után, a nagy Reccs előtt. Mindezt egy idegen csak sejthette, érezhette. A város látszatra éppen úgy élte mindennapi életét, mint korábban. Az emberek siettek, tülekedtek, veszekedtek, a boltok kirakataiban változatlanul száraz tészták és konzervek árválkodtak, a zöldséges bódék előtt sorban álltak a fonnyadt sárgarépáért.
Kávéházak, éttermek behúzott függönyökkel, csak a tereken, parkokban volt derűsebb, lazább az élet. Itt lehetett volna beszélgetni, ha jobban tudom a nyelvet, és nem rí le rólam, hogy külföldi vagyok. Egy bácsika meg is kérdezte, honnan jöttem. Á, Vengrija! – bólogatott, de látszott rajta, bizonytalan abban, hová tegye. Turista éppen a csernobili katasztrófa miatt kevés járt errefelé. A Vörös téren akadt néhány hangos amerikai és japán társaság. Leültek a padra, szétterítették a térképet, fényképeztek, ettek, nevetgéltek. Egyszer már voltam Moszkvában, iskolai tanulmányúton (orosz nyelvi gimnáziumba jártam), de akkor nemigen lehetett látni hasonlókat. Igaz, hogy nem is figyeltük. Ahogy a város lüktetését sem. Most tűnt fel, milyen nagy, milyen bő ez a város. Viszonylag kevés kocsi parkol az utcán, nem nyomakodnak fel a járdára, mint nálunk, kisebb a forgalom, csak a metró le- és feljárata ontja az embereket. Kevesebb a jelszó a falakon, eltűntek a hatalmas arcképek, Gorbacsov fotóját is csak egy könyvesbolt kirakatában láttam, nemrégiben megjelent könyve mellett. Az utcasarkon két üveglap között lehetett olvasni a Pravda aznapi számát, újságospavilont – pedig biztosan volt –, nem láttam. Az emberek ott tömörültek, és böngészték a híreket, de nem kommentálták.
Főként az emberek magatartásán mértem le a légkör változását. Lehet, hogy csak belemagyaráztam, hiszen tapasztalatom nem volt, de mintha érdeklődőbbek, közlékenyebbek, bátrabbak lettek volna. Az idegent megnézték – otthon is megnézték –, de nem furcsállkodva, nem bizalmatlanul. Ekkor merült fel bennem először, hogy jó volna újságírónak lenni, sokfelé megfordulni, szót érteni és szót váltani a legkülönbözőbb emberekkel. Nemcsak az események érdekesek, hanem azok hatása és felszívódása is.
Persze Tánya és családja, ahová igyekeztem, segíthetett volna a tájékozódásban, de ehhez kevés volt az idő és sok a szerelem.
* * *
Tánya családjában az volt a különös, hogy nem volt családja. A katonatiszt apa a déli határszélen szolgált és ritkán járt haza, az anya különváltan élt férjétől, idősebbik lányával Uljanovszkban lakott, úgyszólván soha nem fordult az Osztrovszkaja ulicában. Tányát apai nagyanyja, Olja Vasziljevna nevelte. Vidám, kedves, bőbeszédű bábuska. Ő nyitott ajtót, amikor szorongva becsöngettem hozzájuk.
– Á, Pétya! Tányecska már sokat beszélt magáról! – mondta jelentőségteljesen, és felgyújtotta a lakásban található valamennyi villanyt, ezzel is kifejezésre juttatva a látogatónak kijáró tiszteletet.
Úsztam a fényárban, és igyekeztem követni Olja asszony véget nem érő mondatait. Nem volt könnyű, mert hadarva beszélt, és azon az éles fejhangon, amit otthon oly gyakran hallottam orosztanárnőimtől.
Olja Vasziljevna szemlátomást fiatalosnak akart mutatkozni, haját lilás bordóvörösre festette, tarka, nagy virágmintás otthonkát viselt, ami még jobban kiemelte terebélyes, egybeszabott alakját, de élénk és vidám volt, akárcsak ő. Termetre nézve tipikus bábuska, arca viszont rózsás, ránctalan, szeme kerek és kislányosan csodálkozó.
Tánya is másnak mutatkozott az otthoni környezetben. Visszafogottabbnak, mint nagyanyja, de barátságosabbnak és közlékenyebbnek, mint amilyennek Pesten megismertem. Szobája, ahová visszavonultunk, kicsi, de meghitt volt. A heverőn nagy plüss mackó, a polcokon tankönyvek, képeslapok, sportolók, színészek, táncdalénekesek fotói, a sarokban degeszre tömött sporttáska, a szék alatt edzőcipő. Akárcsak nálunk.
Mégis, az egész lakásnak volt valami jellegzetesen szovjet légköre. Talán a kettőssége miatt. A régi típusú bútorok mellett egy modernebb szekrénysor, a nehéz, sűrű szövésű függöny előtt kis komódon csillogó szamovár, a nagy, homályos üvegű lámpabúra alatt kis asztal, rajta rojtos végű, hímzett terítő. A vitrinben kínai teáskészlet, csecsebecsék, és egy kis fehér Lenin mellszobor. A televízión csipketerítő, és az apa, Konsztantyin Vinogradov fényképe ezüst keretben. Egyenruhás, kicsit szigorú, markáns arcú, idősebb katona néz a távolba.
Tánya anyjáról csak később került elő fénykép egy cukorkásdobozból. Fiatal, csinos nő áll egy kertkapuban bozontos, fekete kutyával a háttérben. És egy másik: ugyanabban a kertben a kis Tányát tartja a kezében. Tánya kerek kis holdvilág képpel csodálkozva bámul a világba, kezét előre nyújtja, mintha a fényképezőgépet akarná megfogni. Egy későbbi kép: Tánya és a nővére a homokozóban. A családról együtt nem volt kép.
Tánya gyorsan visszatette a fotókat a dobozba, és belesüllyesztette a szekrény aljába. Ezután kíváncsian forgatta az ajándékba hozott ABBA együttes lemezét, és feltette a lemezjátszóra. Élvezettel hallgatta. A lemezjátszó mellett ott láttam összegyűjtött leveleimet: Szergej alázatos munkáját. Némi bűntudattal néztem a becsben tartott paksamétát. Leveleim mellett egy orosz-magyar szótár, egy Petjofi válogatott versei, és egy kis könyv: A népi demokratikus országok dalai és táncai.
Szerelmeseknek nem kell sokat beszélniük, elég egy mozdulat, egy tekintet, egy simogatás. Magamhoz vontam Tányát, vállamra hajtotta a fejét, hagyta, hogy megcsókoljam, és ez minden nyelven ugyanazt jelenti.
Annál beszédesebb volt a vacsora alatt Olja Vasziljevna. A konyhában térült, fordult, pergett a nyelve, és egyre csak rakta a viaszosvászonnal borított asztalra a finom zakuszkikat és pirogokat. Megkérdezte, mit iszom, de már töltötte is az óarany színű krépkij csajt, ami annyira erős volt, hogy még éjfélkor is dobogott tőle a szívem. Lábunkhoz dörgölőzött egy koromfekete, sárga szemű kandúr, várva a lepottyantott ajándék falatokat.
Vendégek is érkeztek a szomszédból, hokedlit húztak, otthonosan körül ülték az asztalt, italt bontottak, mintha csak ünnepelnének valamit. Koccintottak, vállon veregettek, és még Olja Vasziljevnát is túlbeszélték. Hamar megtanultam, hogy a jól elhelyezett da, da, és a hozzátartozó bólogatás, mosolygás éppen elegendő ahhoz, hogy kellemes és okos társalgónak tartsanak.
Tányát másnap elkísértem a sportcsarnoki röplabdaedzésre. Visszhangzott az öblös terem, vezényszavak, kiáltás, sípszó, dobogás. Zúgott a bíztatás. Figyeltem Tánya rugalmas alakját, izmos lábát, feszes kis mellei ugrándozását a vékonyszálú trikó alatt, figyeltem jó reflexeit, pontos találatait, és összekacsintó mosolyát, mellyel jelezte, hogy együvé tartozunk.
Edzés után közös ebéd a Sportcsarnok önkiszolgálójában, majd város-, illetve egymásnézés.
Egy város annyiféle, ahány hangulatban és amilyen társaságban nézi az ember. Moszkva most bensőséges és kitárulkozó volt. Nem nyűgözött le környezeti szépségével és világvárosi forgatagával, de tartogatott kellemes meglepetéseket. Sok volt a szabad térség, mely a hatalmas méretű, egyhangú várost kis, zöld szigetekre bontotta. Jó volt a gondozott parkban leülni egy kényelmes, széles karfájú padra, évszázados fák lombjai alá, etetni a tóban úszkáló hattyúkat (Hattyúk tava!) és a vadkacsákat. Idilli kép egy bomló birodalom utolsó éveiben.
Tánya egyre oldottabb, egyre fesztelenebb lett. Nyoma sem volt annak a merev tartózkodásnak, ami Pesten, az idegen környezetben jellemezte. Este elvitt egy katonatisztek és családtagjaik számára fenntartott klubba. Ide az apja révén bejáratos volt, jól ismerték, zdrásztvuj, Tányecskával üdvözölték, miközben engem alaposan megnéztek, majd összehajoltak, és – gondolom – kiértékeltek. A terem túl nagy volt ahhoz, hogy meghitt lehessen, de fent az emeleten kis boxok rejtőztek. Felmentünk, az egyik asztalra ki volt téve a Reserve tábla kissé hivalkodóan és fölöslegesen, hiszen hely bőven akadt. A bajtársak sötét öltönyben vagy egyenruhában, teleaggatva kitüntetéssel, ha nem is brezsnyevi mértékben, de azt megközelítve. Partnernőik többnyire hangosak és teltkeblűek voltak, ők rendelték az italt, és a táncban is ők voltak a kezdeményezők. Néhány fiatal pár is akadt, tviszteltek meg csacsacsáztak. Egy feltűnően csinos lány farmerben és vállára terített vállkendőben meglehetősen egyedi jelenségnek hatott.
Kaviáros szendvicset ettünk, pezsgőt ittunk, Tánya intett, hogy minden el van intézve, a pincér hozott valamiféle elszámolást, amit ő diszkréten retiküljébe süllyesztett. Halk zene szólt, a vidámabb társaságok énekelni kezdtek, átültek egymás asztalához, a hangulat szemmel láthatóan családias volt. Tánya szeme csillogott, miközben kortyolta a pezsgőt, ő is dalra fakadt, szép, tiszta, meleg hangon énekelt, kicsit ringatózva, kezét a kezemre téve. Orosz népdal lehetett, ezt követte egy operaária, majd huncutul rám nézett, és tiszta, hibátlan ütemmel rázendített:
Mégy a gózos, mégy a gózos Kanyizsára,
Kanyizsaji, kanyizsaji alomásra.
Kezével a vonatkerekek forgását mutatta, mint a gyerekek az óvodában. Vajon, kitől tanulta? Meglepetten és meghatottan öleltem magamhoz. A szomszéd asztal felől taps jutalmazta a produkciót jelezvén, hogy nincsenek titkok, lám, a népek bonthatatlan barátsága a zene szárnyán!
Tánya kissé kapatos volt, amikor hazaértünk. A bábuska nem volt otthon, beteg barátnőjéhez utazott. Csak a fekete kandúr domborította hátát hazaérkezésünk örömére. Furcsa volt ez a sötét, idegen lakás.
– Szeretsz itt lakni? – kérdeztem nem is tudom, hogy miért. Tánya vállat vont.
– Most jó itt – mondta, ami azt is jelenthette, hogy máskor nem, és azt is, hogy használjuk ki a helyzetet.
Kint eleredt az eső, egyre sűrűbb cseppekben hullott. Tánya az ablakhoz lépett.
– Kak iz vedra! – állapította meg, és elhúzta a nehéz függönyöket.
Valóban úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Ilyen időben nem lehet elmenni. Persze más időben sem. Álltunk egymással szemben a szoba közepén. Átkaroltam. Halvány levendula illata volt, a ruhája beszívta a klubhelyiség füstjét. Magammal húztam a heverő felé, és lassan lefejtettem róla a füst szagú ruhát. Kicsit ünnepélyesen, de odaadó készséggel bújt mellém, mint aki várta ezt a pillanatot.
Nemcsak várta, hanem elő is készítette. Ezt később gondoltam így, amikor felidéztem ezt az estét. Ittlétem alatt mindvégig úgy éreztem, hogy minden egy előre elkészített forgatókönyv szerint történik. A vendéglátás, a szomszédok átjövetele, a bábuska fogadtatása, hirtelen elutazása, talán még a szakadó eső is. Mintha minden és mindenki a mi nászunkon fáradozott volna. Ez persze igazságtalan túlzás volt.
Egy vendég programját előre meg kell szervezni, és egy szerelmes lány természetesen várja a megálmodott együttlét beteljesülését.
Mégis, ez az összehangolt, jóváhagyó közreműködés elvett valamit az együttlét spontaneitásából. Nem férfiúi kaland, nem szerelmi diadal volt, hanem családi esemény, még ha csak egyszeri is. Mert – és ezt Tánya megkapó őszinteséggel éreztette is – ez nemcsak kezdet, hanem szép, szomorú végjáték is egyben. Miért? Igazán folytathattuk volna. Egy szerelem nagyobb távolságot és akadályokat is legyőz. Tánya nem csak szerelemre vágyott, menekülni is akart. Számára Budapest nem csupán egy szép város, hanem a kibontakozás lehetősége lett volna. Elege volt a Osztrovszkaja ulicából, a hazai életformából, a bezártságból, a család nélküli otthonból. Segíthetek-e én ebben? Vívódását inkább csak érzékeltem, s meglehet, utólag félre is értettem.
Kótyagosan ébredtem, és meggyőződtem róla, hogy írni és szeretkezni csak anyanyelven lehet. Vannak olyan helyzetek és érzések, melyeket csak anyanyelven lehet kifejezni. Sem rutin, sem gyöngédség nem pótolja a szavak primér jelentését. Nem értettem, hogy Tánya miért szomorú és miért hálás egyben, miért búcsúzik sírva, és miért kérdezi olyan aggodalmasan.
– Szeretsz?
Erre minden világnyelven tudja a választ az ember, de csak anyanyelven hiteles. Tánya ezt is érezte, és olyan puha gyöngéd melegséggel ejtette ki a számára idegen, előre megtanult szavakat.
– Pétyenka, sze-ret-lek, nagyon szepen sze-ret-lek!
Könnyekig meghatódtam. Különösen a szepen-től. A köszönöm szépen analógiájára, úgy képzelte, ha szépen szeret, az több, erősebb, akkor nagyon szeret.
Valóban szépen szeretett. Lányos bensőséggel, asszonyos odaadással, őszinte elszántsággal, mint aki bizonyítani akar. Talán éppen ez a teljesség volt gátja a folytatásnak. Minden tartalékunkat egyszerre éltük föl. Egyszer szikrázott, mint az ünnepi tűzijáték.
Amikor hazautaztam, és a seremetyevói repülőtér felé tartva a taxi ablakából még egyszer elbúcsúztam a várostól, nem tudtam, hogy a Szovjetuniótól is búcsúzom. Még szemembe villant egy felirat a Pravda székházának falán: Szocializm pobegyit vo vszjom míre! (A szocializmus győzni fog az egész világon!) Az események másként alakultak.
Tánya nem tudott kikísérni a repülőtérre, mert meccse volt, és az edzője nem engedte el. De jobb is volt így, a közhelyes búcsúszavak gyengítették volna az együttlét emlékét.
Persze, még írtunk egymásnak, hiszen az út mélyebb nyomott hagyott bennem, mint képzeltem. Már nem fordultam Szergejhez, saját levélírási képességemre hagyatkoztam, és jöttek is rá a lila tintás válaszok. De a levelek egyre gyérültek, ismételtük és mentegettük magunkat, a levélírás kötelezettséggé vált, mígnem abba is maradt.
Jóval később egy osztálytalálkozón került szóba a neve. A fehér asztal mellett, miközben beszámoltunk, ki kiről tud, Marosi Emőke hozzám fordult.
– Tánya Vinogradova… tudod, az az orosz kislány, akinek egy időben udvaroltál, férjhez ment egy cseh focistához, és kivándoroltak Brazíliába.
Este elővettem a megőrzött leveleket és fotókat.
Mégy a gózos, mégy a gózos Kanyizsára…
a sokaság egyenruhájában
ha lekuporodsz mellém
minden megtörténik
mozdulatodba belebújok
ebben az agyonbonyolított világban
leszünk majd egymáshoz bújó fázós fellegek
és nem fog rajtunk a mulandóság átka
a felcsapódó hullámok között
*
rövid töredezett zsúfolt sűrített
az élet nem sűrített paradicsom
nem konzerv piros dobozban
amin egy arany fácán látható
de azért mondjátok hogy ügyes vagyok
el tudok számolni százig és önmagammal
*
bárhova lépek a test kérdez
a lélek válaszol
hozzám törleszkedik a csend
ne hagyd magad!
légy tömény és megfejthetetlen
akár a kezdet a keletkezés
és kuporodj le mellém
hogy megtörténhessen minden
Én hiszek még a Télapóban,
csak ráhagyom Anyára és Apára,
hogy ők hozzák az ajándékot,
hadd örüljenek.
Mindenki siet, senki sem ér rá,
halaszthatatlan élnivalója van.
Csak dédike ül csendesen a napon,
vele lehet beszélgetni. De süket.
A felhő olyan,
mint egy felfújt hópehely.
Mint a borotvahab Apa arcán.
Mint egy hálóing a fregolin.
Mint egy ősz asszony hajmosás után.
***
Szüleim rólam tömören:
egyik fülén be, másikon falra hányt borsó.
***
Nem tudom pontosan kifejezni,
amit érzek, ezért vagy hallgatok,
vagy azt mondom, amit mindenki mond.
Így remélem, hogy megértenek.
***
A bölcsiben kiballagunk a járókából,
az óvodában elbúcsúzunk a játékoktól,
az iskolában a tantermektől,
halálunk előtt végigjárjuk a földgolyót,
és kiballagunk a világból:
„Gaudeamus igitur”.
Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?
Ámos Imre: Búcsú