ablak

CIRO GAZZOLA

A felső szomszéd

Paolo és én iskolatársak voltunk, az igaz, de hogy barátok lettünk volna, nem, azt nem mondanám. Bár egymástól mindössze két lépésre éltük le iskolás éveinket, a távolságot, amit öt pad, öt név, a hozzájuk tartozó öt sors emelt – Flaviano Mario, ma fogtechnikus, Fenati Elisabetta, barista, Brugnolo Alberto, aki egykor a tökét vakarászta, mostanra meg kivándorolt külföldre, Stevan Ilaria, munkanélküli anyuka, Diodi Massimo, időközben professzor –, sosem győztük le. Miután befejeztük a gimnáziumot és egyetemre mentünk, róla egyáltalán nem tudtam semmit. Úgy hallottam, jogra ment, ami tekintve a családi hátterét – jegyző apa, jogprofesszor anya – logikus választásnak tűnt. Úgy képzeltem, hogy tanulmányai végeztével az apjánál tölt majd be állást, hogy aztán átvegye a helyét és élje könnyű, tekintélyes életét, mely egy Hong Kong – Los Angeles között közlekedő teherhajó gondtalan menetéhez hasonlít. Nem irigyeltem ezért, inkább csak sorsszerűnek tartottam, vagy talán – ahogy Charlie mondaná – az osztályharag szele csapott meg egy picit. Ami engem illet, végzős gimnazistaként rajongtam Thoreau ^*-ért és a 19. századi oroszokért, és ez vezetett oda, hogy az irodalomszakot egyenes útnak tartsam céljaim megvalósításához. A professzoraim fáradt közönye és a szaktársaim homályos ideálokkal teli egyhangúsága hamar megértette velem, mekkorát tévedtem.

Hét évvel és egy diplomával később tizenkét eurós óradíjas latin korrepetációk és rosszul fizető magániskolai helyettesítések hálójában vergődtem. Volt egy Carlotta nevű barátnőm, aki ragaszkodott a Charlie becenévhez, bár azt nem árulta el, miért, talán egy filmszereplő miatt, vagy mert a Carlotta túlzottan polgáriasan hangzott, amit ki nem állhatott. Paolóról teljesen megfeledkeztem. Az agyam egy iszapos rétegébe süllyedt, az emlékek és a felejtés közé, ahol elrothadnak a lényegtelenné váló információk. Egy barátom még korábban mesélte róla, hogy kitüntetéssel lediplomázott, majd természetesen az apjánál kezdett el dolgozni, és egy meglehetősen vonzó lánnyal jár. Úgy képzeltem hát, hogy unalmasan boldog életet él.

Így amikor egy este épp két szomszédos asztalnál ültünk le egy bár előtt, könnyedén vettem a kölcsönös közömbösséget, bármi is okozta, akár az irányomban érzett kispolgári felsőbbrendűsége, akár az én feledékenységem. Az egyetlen gondolatom az volt, hogy megiszom egy fröccsöt, elolvasom az újságot és hazamegyek. Ő viszont odajött hozzám, nyújtotta a kezét és rám nevetett.

– Nohát, Paolo! – mondtam. – Mi újság?

– Minden rendben. Nem is tudod, mennyire örülök neked!

Gyanúsan méregettem, amiért ennyire nevet rám és ennyire örül nekem, s inkább nem szóltam egy szót se, csak biccentettem.

– És mit csinálsz? Mesélj!

– Tanítok, de csak, mint helyettesítő, rövid ideig, ha szerencsés vagyok, két-három hónapig.

Paolo bólintott, majd kibökte, hogy milyen nagyon kedvelt a gimnáziumban: – Erős voltál, mindig megvolt a véleményed, a tanárral is vitáztál. És ő végighallgatott! Minket le se szart. Nem tudom, hogy mondjam, de odáig voltam érted, na jó, nem úgy, de mindenesetre olyan szerettem volna lenni, mint te, érted?

Jeleztem, hogy igen, értem, de valójában egyáltalán nem értettem. Nem igazán tudtam, mit felelhetnék erre, próbáltam könnyedebb vizekre evezni:

– És te? Mit csinálsz?

– Apámmal dolgozom. Emlékszel Francescára, az ötödik béből? Na, vele járok. A szüleim vettek nekünk egy lakást a központban.

– Aha.

– Miért nem látogatsz meg minket? Örülnék neki. Talán vacsorára. Hozd a barátnődet is. Van barátnőd?

Amikor beszámoltam róla, nem mondhatnám, hogy Charlie túlzottan el volt ragadtatva. Munkáscsaládban nőtt fel, s mikor tizenhat évesen olvasta Marxot, kommunista lett. De az is igaz, hogy a filozófia szakot úgy fizette ki, hogy közben pénztárosként dolgozott egy szupermarketben, szóval úgy gondolom, kommunizmus ide vagy oda, ez számít valamit. Mindegy, a mi ügyeink a történet szempontjából nem érdekesek, csak azért mondom, hogy érteni lehessen, miért akadt ki. Azt mondta, ő nem vacsorázik együtt urakkal, menjek egyedül, ha annyira akarok, és hozzátette, hogy bezzeg régebben én se mentem volna, bár szerintem ez hülyeség, mert én sosem hittem túlzottan az osztályharcban.

– Csak egy régi barát – igyekeztem tisztázni magam. Válaszul ő rám vágta a hálószoba ajtaját.

Azonban néhány órával később a díványon fekve hallottam, ahogy letelepszik elém a földre. Egymásra néztünk a sötétben, s ő állát a térdére támasztva így szólt:

– Csak most az egyszer.

Ebben a pillanatban egy autó haladt el a ház előtt, fényszórói megvilágították összevont szemöldökét. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű.

– Gyere – mondtam neki, mire ő mellém feküdt. Megcsókoltam és szeretkeztünk.

Két nap múlva Paolo felhívott.

– Na, akkor eljöttök?

– Igen, de ne csináljatok semmi különlegeset, oké?

– Ne aggódj, csak egy baráti vacsora lesz. – Hozhatok valamit, mondjuk bort?

– Elég, ha magatokat hozzátok.

Aztán elmagyarázta, hogy jutunk el hozzájuk, bár nem volt bonyolult: gyakorlatilag a téren laktak.

Másnap este együtt készülődtünk Charlie-val. Nem voltam benne biztos, hogy kell-e nyakkendő. Charlie barna gyapjúruhát vett fel: talán amiatt, mert szeretem a barnát, vagy amiatt, mert furcsa előérzetem volt, mindenesetre a szokásosnál is szebbnek és Charlie–sabbnak láttam. Nem tudom, érthető-e így, aki nem ismeri őt, annak valószínűleg nem: látni kell ahhoz, hogy megértsük, mennyire szép olyankor, amikor amúgy kényelmetlenül érzi magát. Lófarokba fogta a haját, kicsi, tökéletes füleiben a karácsonyra tőlem kapott borostyán fülbevalók lógtak. Szokás szerint nem volt kifestve: Charlie szerint a smink a kapitalizmus találmánya, de amúgy tényleg szép anélkül is. Sőt, fura lenne abban. Kifelé menet – végül nem kötöttem nyakkendőt – még betett egy becsomagolt pakkot a táskájába.

– Mégse mehetünk üres kézzel – magyarázta. – Vettem nekik egy könyvet.

– Remélem, nem Marxot.

Nevetésben tört ki és biztosított:

– A polgárságnak semmi Marx.

Nyolc után öt perccel értünk oda. Megnyomtam a csengőt, és pár perc múlva elnyújtott elektromos berregés kíséretében kinyílt a bejárati ajtó. A lépcsőház sokévnyi használatról és gazdagságról árulkodott. A márványfokokat fényesre koptatták a léptek. Padlóviasz erős szaga terjengett. A lépcsőház közepén a modernebb lakók helyet szorítottak a liftnek. Charlie mindig is klausztrofóbiás volt egy kicsit, ezért ezt messziről elkerültük. Belém kapaszkodott, és felcaplattunk a harmadik emeletre. A tárva-nyitva álló ajtó hatalmas előtérbe vezetett, melyet egy impozáns acél- és üvegcsillár világított meg. Bekopogtam és beszóltam. Paolo kikiáltott, hogy kerüljünk beljebb. Bementünk. A szoba üres volt, de aztán egy jobb kéz felőli ajtón belépett egy vörösbe öltözött szőke lány.

– Francesca – üdvözöltem. Vendégváró mosollyal közelebb lépett, gyors puszit nyomott az arcomra. Bemutattam Charlie-t:

– Ő itt Carlotta.

– Charlie – javított ki ő.

Francesca idegesen végigmérte, majd így szólt:

– Szervusz, Carlotta – mintha meg se hallotta volna, amit az előbb mondott. Megfigyeltem, hogyan fognak kezet. A nők mindig sajátosan mutatkoznak be egymásnak: olyan, mintha mindegyiknek lenne valami titka, és kíváncsiak, vajon a másik megfejti-e.

– Menjünk a konyhába – mondta Francesca. – Paolo épp a rizottót főzi.

Követtük. A csillár alatt volt egy méretes, masszív asztal, a falakon absztrakt festmények lógtak. A konyhában Paolo elénk sietett. Rajta se volt nyakkendő.

– Remélem, szeretitek a rizottót – mondta, mi pedig Charlie-val bólogattunk. Aztán Charlie kivette az ajándékot a táskájából, és odaadta Francescának, mondván, hogy ezt csak úgy hoztuk. Ekkor vettem észre, milyen tökéletes keze, fényes, majdhogynem áttetsző körmei vannak Francescának. Ezzel szemben Charlie rágta a körmét, körülötte felhasadt a bőr. Francesca a konyhapultra tette a csomagot.

– Vacsora után kinyitjuk, jó? – kérdezte, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne, Charlie meg azt felelte, persze, bár látszott rajta, hogy szívesen hozzátenne még mást is.

– Kértek bort? – kérdezte Paolo, és már nyújtott is egy–egy pohár vöröset.

– Segíthetünk valamiben? – kérdeztem.

– Ó, nem, már majdnem kész, üljetek csak le.

Átmentünk a másik helyiségbe és asztalhoz ültünk. Hogy megtörjem a csendet, megkérdeztem Francescát, mivel foglalkozik.

– Designer vagyok – válaszolta unottan, és Paolo üres székére mutatott. – Azt ott én csináltam.

A szék ugyanúgy nézett ki, mint akármelyik másik szék, a támláját leszámítva, ami egy kicsit magasabb volt az átlagnál. Összességében mutatós szék volt, szilárd és ellenálló. Gratuláltam Francescának. Charlie nem szólt semmit, de biztosra vettem, hogy a gyártási folyamat jár a fejében, melynek eredménye lett ez a szék, és szívesen megmondaná Francescának, hogy ezt a széket nem ő csinálta, legfeljebb elképzelte. A lány kezére gondoltam, és az jutott eszembe, hogy bármennyire is mondják, hogy valójában a szürke skáláján mozog, az élet néha mégiscsak fekete és fehér: vagy csinálsz valamit, vagy nem piszkítod be a kezed. Szerencsére ekkor megjött Paolo a rizottóval. Először kiszolgálta a lányokat, aztán visszament a konyhába még két tányérért, majd leült, és megemelte poharát.

– Ránk! – kiáltotta és legurított egy kortyot.

Nekiláttunk az evésnek. Paolo megkérdezte, hogyan ismerkedtünk meg Charlie-val.

– Az egyetemen – feleltem. – Tél volt, és az udvaron mellette ültem a padon. Hemingway-t olvasott és egyfolytában tüsszögött. Adtam neki egy zsebkendőt, aztán egyik dolog követte a másikat, elmentünk kávézni… a szokásos.

– Te jó ég, kész borzalom voltam aznap – mondta Charlie.

– Egyáltalán nem voltál az – feleltem. Rám nevetett. Francesca kissé bosszúsan nézett minket, így megkérdeztem, ő hogyan ismerte meg Paolót.

– A szüleink barátok voltak, így gimiben ugyanabba a társaságba jártunk. Nem volt különleges pillanat. Vagy legalábbis nem emlékszem rá.

Paolo szomorúan nézett rá. Már épp kezdett kínossá válni a beállt csönd, mikor egyszer csak egy éles zajt hallottunk. Kop. Charlie mellém ugrott. Két-három másodpercenként újra felhangzott a kop, kop, kop.

– Fasza – morogta Francesca a plafont bámulva.

– Mi ez? – kérdeztem.

– Az az idióta – válaszolta. Paolo felé fordultam, ő is a plafont nézte. Aztán hirtelen csönd lett.

– Ne haragudjatok, a felső szomszéd az – magyarázta Paolo. – Egy idős professzor. Bottal jár…

– Az a pöcs szándékosan csinálja.

– Jaj, Francesca, ne mondj ilyeneket…

– De, igenis. Néha egész éjjel fel-alá sétál, csak hogy mi ne tudjunk aludni!

– Eltúlzod.

– Nem, nem igaz. Fel-le, fel-le. Minden kibaszott éjjel. Már ezerszer kértük, hogy tegyen valamit a botra. Elég lenne egy gumidarab. De semmi, ez a seggfej ki akar kergetni minket a világból. Régen az övé volt a ház, de aztán mindent elveszített, állítólag az uzsorások élve felfalták. De nem lehet őt kitenni, mert van valami záradék, ami élete végéig védi. Amíg el nem patkol, itt fog élni felettünk. És meg akarja bosszulni, hogy megvettük a házát.

Ahogy beszélt, Francesca feje tisztára kivörösödött, szemei kikerekedtek. Charlie lesütötte a szemét, Paolo pedig az asztalt bámulta, bár nem tudom, szégyenkezett-e, vagy csak megrémült.

– Ezért nem hívunk át soha senkit – mondta végül. – Minden egyes alkalommal magyarázkodnunk kéne…

Mostanra megvilágosodtam: mi ketten pusztán két próbálkozás voltunk, két kísérleti nyúl, és valószínűleg Charlie is erre a következtetésre jutott, mert éreztem, ahogy egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét.

– Ugyan, semmi baj – mondtam.

Francesca lehunyta a szemét. Charlie megszorította a kezemet az asztal alatt.

Egész vacsora alatt ez ment. Úgy tűnt, Francesca valahol egész máshol jár, a rosszkedvével együtt. Paolo és én a borral megtámogatva próbáltunk beszélgetni, s néha úgy rémlett, el is találjuk a közös hangot: Charlie is becsatlakozott a párbeszédbe, sőt, mintha Francesca is figyelt volna, vagy legalábbis úgy tett. De mihelyst belemelegedtünk volna, rögtön felhangzott az ütemes kop, kop, kop, s Francesca gyötrődő arcát látva szavaink a torkunkra forrtak.

A desszert után szóltam Paolónak, hogy ideje mennünk. Csalódottan, bánatosan nézett rám, s már-már úgy éreztem, elárulom őt, de nem volt mit tenni. Mikor kiléptünk a bejárati ajtón, visszafordultunk, hogy még egyszer megköszönjük az estét, s a küszöbről láttam az egész szobát: a nagy asztalt a vacsora romjaival, Francesca székeit, aminek faanyagát maholnap vidéki használtcikk-kereskedő fogja fillérekért eladni. Mikor Charlie búcsúpuszit nyomott Francesca arcára, mintha szánakozást láttam volna a szemében. Bár nem rémlik, hogy A tőkében bármit írtak volna a kapitalista urak iránti szánalomról.

Néma csendben mentünk haza. Charlie vezetett, én túl sokat ittam. Amikor hazaértünk a lakásunkba – ami azelőtt tökéletesnek tűnt, most viszont egyszeriben picike, kopott, csupasz lett –, Charlie elment a fürdőszobába, én meg pizsamát húztam és bebújtam a takarók alá. Charlie kijött, és rám mászott. Megfogtam a kezét: hideg volt, minden egyes felrepedt, felhasadt bőrrészt ki tudtam tapogatni, de a világért sem cseréltem volna el Francesca kezeivel. Így maradtunk, kéz a kézben, míg az ő keze le nem hűtötte az enyémet. Félálomban, talán a bor vagy az este bizarrsága miatt, egyfolytában kopogást hallottam a távolból. Jó darab időmbe telt, mire rájöttem, hogy csak Charlie szívverése az.

Ha jól belegondolok, épp ez az este indította el a változásokat Charlie és az én kapcsolatomban. Még ha nem is mondtuk ki hangosan, de mintha ez a vacsora egy újfajta tudatosságot ébresztett volna fel bennünk, amitől megerősödött az összetartozásunk érzése. Talán hülyeség, igen, bizonyára hülyeség, és a dolgok csak később változtak meg, fokozatosan. Igen, biztos úgy volt. De akkor is itt kezdődött.

Három év telt el azóta. Engem felvettek egy magániskolába, ahol olaszt, történelmet és földrajzot tanítok; Charlie pedig egy kis tankönyvkiadónál dolgozik. Elköltöztünk egy nagyobb lakásba, és még ha nem is vet fel minket a pénz, nincs okunk panaszra. Nemsokára betöltjük a harmincat. Néha felmerül a babavállalás témája. Én még mindig szeretem az orosz regényeket, Charlie viszont fokozatosan eltávolodott a marxizmustól, most azt mondja, félig viccesen, hogy egyre inkább anarchistának érzi magát.

Néhány hete egy szerda este egyedül sétáltam a téren. A levegő izzott a hosszabbodó nappalok energiáitól. Egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja: megfordultam és Paolót láttam közeledni. Bár már nem volt hideg idő, fekete, gyászos téli kabátot viselt. Ahogy mellém ért, kezet fogtunk. Arca megváltozott: eltorzult, kissé nyúzott volt. Megkérdezte, mi újság, hogy vagyok. Nagy vonalakban beszámoltam neki. Megkérdezte, hogy még együtt vagyunk-e Charlie-val. Igennel feleltem, és hozzátettem:

– Örökre.

Erre szomorkásan mosolygott, de már nem annyira bánatosan, mint egykor.

– És te hogy vagy?

Megvonta a vállát.

– Megvagyok.

– Francesca?

– Pár hónappal az után a vacsora után elment. Azt mondta, nem bírja tovább velem. De szerintem nem én voltam az oka: inkább a professzor, emlékszel? Baszki, az a bot az őrületbe kergette. Aztán meg, képzeld: még csak tíz nap telt el, mikor egy reggel azt veszem észre, hogy nem hallok odafentről semmit. Eltelik egy nap, kettő, és semmi kopogás. Az a hülye tönkretette az életem, erre most dönt úgy, hogy felhagy vele! Elszomorodtam és dühbe gurultam, el se bírod képzelni, mennyire. Akkor felmentem és becsöngettem: semmi. Kopogtattam: semmi válasz. Még kiabáltam is, hogy jöjjön ki, ha van hozzá mersze. De az égvilágon semmi nem történt. Már aggódni kezdtem, ezért hívtam a rendőrséget. Ők is próbálkoztak a kopogással, csengetéssel, kiáltozással, de semmi. Kihívták a tűzoltókat, kifeszítették az ajtót, és képzeld csak: az öreg meghalt!

Paolo hisztérikus vihogásban tört ki, én nem tudtam, mit mondhatnék, csak bámultam rá megkövülten.

– Érted? Meghalt! Ha Francesca még tíz napig bírja, minden máshogy alakul, de… – és újra nevetni kezdett. Hogy abbahagyja, megkérdeztem, mit csinált ezután.

– Persze próbáltam megkeresni. De nem emlékszem, hova ment, talán Rómába. Nem akart többé hallani rólam.

– És még mindig ott laksz?

– Á, dehogy. A történtek után meggyűlöltem azt a helyet: a csillárokat, a konyhát, az ágyat… de mindenekelőtt a székeket! Meg aztán az öreg kopogása is hiányzott. Amikor meghalt, hát nem láttam értelmét tovább maradni, hazaköltöztem az öregemékhez.

Némán bólintottam.

– Viszont hálával tartozom nektek.

– Miért?

– A könyvért, amit aznap nekünk ajándékoztatok. Miután Francesca elment, elolvastam. Rengetegszer. És úgy érzem, van benne valami. Szóval épp’ készülődök.

– Készülődsz? Hova mész?

– Hogyhogy hova? Az erdőbe, kiszívni az élet velejét, ugyebár.

Ismét bólintottam, bár fogalmam sem volt róla, miről beszél – később aztán megvilágosodtam –, ő meg megszorította a kezemet, majd továbbra is hálálkodva elment. Álltam, néztem, ahogy távolodik, majd beugrott: a francba, Charlie Thoreau-t adott neki!

Charlie szerint mindannyiunknak meg van írva a sorsa, és nem számít, hogyan, mikor, hol és miért, de egyszer mindenkit utolér. Nem tudom, hogy igaza van-e, mindenesetre elgondolkodtató, hogy egy olyan ember, mint Paolo, csak azért, mert elolvasott egy könyvet, elvonul az erdőbe. Ezek után kötelességemnek éreztem újra olvasni Thoreau-t, és találtam egy mondatot, ami jó lezárása ennek a különös történetnek: „Az embernek nem kell mindent megtennie, elég, ha valamit tesz, s mivel mindent nem tehet meg, nem szükséges, hogy az a valami elhibázott legyen.” Talán Francesca hiba volt Paolo számára, és a valamije az volt, hogy az erdőben éljen, és talán az én valamim az, hogy Charlie-val legyek és szeressem őt, és talán a sors is szeret álcázva megjelenni – például a felső szomszéd képében – hogy észrevegyük ezt a valamit. Ki tudja. Ezt a gondolatsort mindenesetre nem osztom meg Charlie-val, amilyen anarchista, azt mondaná, hogy reménytelen, idealista romantikus vagyok. Akkor is, ha számomra a kettő nem zárja ki egymást. Nem, semmiképp sem.

Sokcsevits Judit Ráhel fordítása

^* Henry David Thoreau amerikai író, filozófus. Emerson tanítványa volt, hívei őt tartják a legelső amerikai környezetvédőnek és a polgári engedetlenség filozófiai megalapozójának. Emerson gondolatait tovább víve a természettel való összeolvadást hirdette, illetve a demokratikus eszmék valóra váltását követelte. [vissza]

görbe tükör

NAGY-LACZKÓ BALÁZS

Értékalap – tanácsok kezdő befektetőknek

Megéri ideológiai alapba fektetni? A válasz nem egyszerű és igen gyakran beletörik még a rutinos befektetési guruk rubinköves bicskája is. Ma már a különböző, úgynevezett értékalapok, mint amilyenek az ideológiai alapok is, elérhetők nemcsak az állami, intézményi és egyéb nagybefektetők, de a kis- és közepes befektetők számára is, mint amilyen a lakosság és az egyén. Természetes, hogy az ideológiai alapok kibocsátóinak és kezelőinek érdeke, hogy minél több új befektetőt találjanak az alapjaik számára, így aztán az ember úton-útfélen bele-belebotlik a vonzóbbnál vonzóbb ajánlataikba.

Ezek az ajánlatok könnyen elcsábítják a felületes szemlélőt, éppen ezért legyünk határozottak, és igyekezzünk minden tőlünk telhető erővel ellenállni a szépnek tetsző látszatoknak. Tekintet nélkül arra ugyanis, hogy az adott alap egy vagy több ideológiával házal egyszerre, egy vagy több világszemléletet ollóz össze a portfóliójába a mindig garantált siker, a veszteségek minimalizálása és a biztos nyereség érdekében, abban minden alap megegyezik a többivel, hogy gigászi összegeket fordít piackutatásra, szociológiai elemzésekre, tömegpszichológiai – sőt! –, tömegpszichikai és tömeghipnotikai fejlesztésekre.

Alig tudtuk le az első csapdát, máris itt a következő: az alaposan kipúderezett képen túl, amiket az alapok nyomnak a miénkbe, sok-sok eltérő alapot találunk, melyeknél ugyan továbbra is biztosra vehetjük, hogy minden bogár rovar, de akárcsak a gombák és vírusok élővilágba, országba, rendbe, megyébe, nemzetségbe, járásba, osztályba sorolásánál, itt is hamar azon találhatjuk magunkat, hogy bár a település neve egyértelműen Csaba vagy éppen Vásárhely, de attól még fogalmunk sincs, hogy a Dunán innen vagy ott, vagy egyáltalán egy volt vagy még mindig létező Magyarországon szédültünk bele a kavalkádba.

Mielőtt bemutatnánk az ideológiai alapok legjellemzőbb csoportjait, véssük tudatunkba az ideológiai alapos befektetések két alapelvét:

Először is gondosan mérlegeljük, mik az adott befektetéssel a távlati céljaink: személyes vagy családi értelemben vett gazdasági vagy lelki boldogulás? Egy új állás, pozíció, ingatlan megszerzése meglévő ideológiai terepen? A sajátunk vagy mások személyiségének üres tereire kívánunk beruházni? A beruházásunk célja a meglévő értelmi alapjaink körének fejlesztése vagy bővítése? Milyen távon gondolkodunk az adott ideológiába vagy ideológiákba történő befektetésben? Egészen más ideológiai alapokat kell ugyanis választanunk, ha az ideológiai alapunkat az első egyetemi szemeszterünk után máris cserélnénk, ha az öt egyetemi év után a munkába álláshoz kapcsolódóan értékesítenénk, vagy ha hosszú távú, egy életre, de legalábbis az első gyerek megszületéséig, öröklésig, válásig, kormány- vagy rendszerváltásig stb. szándékozunk az ideológiánkat vagy ideológiáinkat tartani, bízva annak várható hozamaiban, a felmerülő osztalékokban etc.

Másodsorban bármilyen alaptípust is választunk terveink ismeretében, érdemes megvizsgálni, hogy képvisel-e valós, hozzáadott értéket az adott ideológia, illetve ideológiai alap. Sajnos igen sok ideológia házal a más portékájával, nem hozott újat a nap alá, de még csak a Hold fölé se áll szándékában.

Tekintet nélkül arra, hogy az adott ideológia a múltra vagy a jelenre alapoz-e, valójában mindegyik a jövővel házal – aki ideológiába fektet, mindig a jövőbe fektet, függetlenül attól, hogy hátra tekint-e vagy előre. A hagyományos ideológiai alapok jellemzően az állítólagos múlt állítólagos értékeire hivatkoznak, melyek – saját elemzéseik szerint –, eddig is kiemelkedő hozamokat termeltek, amiből következően a jövőben is biztos hozamokra számíthat, aki mellettük tör lándzsát.

A hagyományos (konzervatív) ideológiai alapokkal szemben szokás megemlíteni a növekedési (progresszív) ideológiai alapokat. A valóság azonban az, hogy a két elnevezés két különböző csoportosítási módszer következménye, így egy konzervatív alap is mutathat fejlődést, ahogy egy fejlődő ideológia is hordozhat magában maradi elemeket. Az ideológiai alapokat éppen úgy kezelik az alapkezelők, akárcsak a többi alapot, így a bennük kezelt tartalom is változik aszerint milyen változtatást is tart szükségesnek éppen az adott kezelő. Ez nemcsak a tájékozódást, válogatást nehezíti meg, de egyúttal minket is folyamatos reflexióra, tanulásra ösztönöz a már meglévő alapjaink kapcsán. Érdemes időről időre megvizsgálnunk, hogy az az alap, ami mellett letettük voksunkat valóban ugyanaz az alap-e még, amibe anno érdemesnek tartottuk beinvesztálni szellemi és lelki tartalékainkat. Persze az sem feltétlenül előnyös, ha egy alap azzal tetszeleg, hogy változatlan ideológiákkal házal már nagyon nagyon-nagyon régen – és ha a világ változott aközben? Mi van, ha maga az adott ideológia régen elvesztette nemhogy vásárló-, de eszközértékét is? Mi van, ha hála az innovációknak, ma már egészen felesleges, meghaladott?

Jól látható, hogy bármilyen ideológiai alapot is válasszunk magunknak, ha valóban eredményes befektetőkké kívánunk válni, akkor bizony egy kész másodállást vettünk ezzel az egésszel a nyakunkba, vagy még valami annál is többet, mely jó eséllyel minden pillanatunkba belopja majd magát, folytonos feszültséget generálva, és arra kényszerítve minket, hogy folytonosan a saját ideológiáinkért aggódjunk a riválisokkal szemben, továbbá hogy minduntalan a híreket kövessük, nehogy valami krachnak hála elússzon az egész.

Ideológiai alapjainkra folytonos veszélyt jelent maga a világ a maga ki tudja mennyi féle-fajta folyamataival – hát még a többi befektető, ideológiai kereskedő, akik közt bőven akadnak, akik éppen a mi veszteségeinkre apellálnak, a kritikusok, akik kivonatolják, erodálják nézeteinket, gyakran végzetes földcsuszamlásokat indítva el ezzel.

Alaposan fontoljunk meg hát minden eshetőséget mielőtt döntéseket hozunk, nehogy aztán a végén egy leszálló ágban lévő ideológiai alapban találva magunkat könyvelhessünk el súlyos, lelki és szellemi tőkénket felemésztő veszteségeket, vagy ami még rosszabb, nehogy azon találjuk magunkat, hogy egy olyan ideológiára ültünk fel évekkel ezelőtt, melyről fogalmunk sem volt valójába mit takar, és hogy valójában a mennyek helyett ma éppen a pokolba tart.

Kádár Béla: Kompozíció

Kádár Béla: Menekülők

1944 emlékezete

Második félévi számainkban szépirodalmi alkotásokkal, valamint a fasiszta üldöztetést és kínzatásokat túlélők dokumentum igényű visszaemlékezéseivel hívjuk fel a figyelmet a horthysta Magyarország és a náci Németország bűneire, tiltakozva a kirekesztés és gyűlöletkeltés minden formája ellen.

KUCZKA PÉTER

Seregek ura

(Részletek)

1

Ülök az idő partján, sötét vizeknél, fekete ég alatt,
Odüsszeuszként a homokba vájt, az alvilágba vezető mély
gödörnél, jönnek, tódulnak, tolonganak az árnyak,

milliók és milliók, asszonyok, férfiak, gyerekek, sírnak
némán, hangtalan kiáltoznak, mutatják véres sebeiket, csonttá,
bőrré soványult testüket, golyók sötét nyomát, szólani

akarna mind, frontokon elesett katona, lágerben megölt,
elégetett zsidó, végtelen menet kezdet és vég között, azt
mondják, beszélj, elég a hallgatás, mondd el, amit tudsz.


2

Elvesztették értelmüket a színek, nincsen fehér
kéz, zöld fű, piros málna, rózsás naplemente, nincsen
lila akác, patakok vizén reszkető fény, sápadt Hold,

villanó penge, barnára változott minden, barnák az
őrök, a fegyverek, a tiltott utcák, a kiáltások, a
halál előtt könyörgő szavak, lábak döngő dobogása, a

szörnyű rettegés, eltompult elme, semmibe süllyedt
lélek, a „zum Tode verurteilt”, nem maradt meg más
szín, csak a fekete kabátok mellén a csillagforma sárga.


3

Kitalált bűnök, bűn a létezés, vétek a
legkisebb mozdulat, a rontás maga az orr,
a görbülő száj, a lehunyt szem, a barna

hajbozont, az arcot kerítő szakáll és bajusz,
a kopasz koponya, a női szőrtelenség, gyermek
rózsaszínből sápadtra váltó arca, karcsú, vagy

sovány lábszár zömök váll, lapos mell, a test
minden íze, moccanó porcikája, izülete, izma,
csupa vétek, káromlás, sárga-fekete bűn.


7

Senki sem akarja a zsidók kiirtását, kipusztítását,
sanyargatását, kormányunk nem gyűlölettől fűtött
antiszemita, kizárólag szeretettől áthatott fajvédő,

fajtánkat akarjuk megvédeni káros befolyásuk alól, nem
lebegnek a magyarsághoz méltatlan célok a szemünk előtt,
azt akarjuk, hogy végleges és gyökeres rendezés ne

idézzen elő zavarokat, megfontoltságra, komolyságra és
nyugalomra van szükség, mert senkinek sem lehet célja
népünk részvétét, a zsidóság iránti szánalmát felébreszteni.


9

Kedvem lett volna összetörni mindent, anyámtól maradt
karosszékemet, a hatszemélyes asztalt, a csiszolt üvegű
vitrint, benne a herendi kávéskészletet, a táncoló

barokk szerelmespárt, a falról a családi fényképeket, a
tizenkét személyes étkészlet minden darabját, konyhánk
porcelán edényeit, ezüst étkészletünk maradékát, apám

faragott botját, a születésnapomra kapott Dante szobrot, a
sámlit, a könyvszekrényt, az írókészletet, ingaóránkat,
ablakok, ajtók üvegét, kedvem lett volna szétzúzni magam.


10

Üres a szerkesztőség, két kopár szoba az emeleten,
bárki beléphet, nincsenek zárva az ajtók, három
értéktelen íróasztal, padlóra dobált maradék példányok,

szétszórtan a megjelenésre vágyakozó költők, novellisták
kéziratai, hiába vár a nyomda, hiába vár az előfizető,
szétfutottak a munkatársak, bújkál valahol s retteg a

zsidó főszerkesztő, elkergeti magától múltját, emlékeit,
a megjelent nagyszerű írásokat, betiltott neveket, a
legnagyobb magyar költőt, aki a forradalmat énekelte.


11

Itt kell hagyjalak, életem voltál, könyvtáram, a
barna, megtömött polcok rendje, vászonba kötött
folyóiratok, irodalom, regények, versek, vitázó

esztétikák, szépségkereső tanulmányok, magyar
verstanok, rímelméletek, örömök hány órája fekszik
bennetek, s most itt maradtok, hogyan búcsúzzam el

tőletek, társak, barátok, első oldalak szívélyes
dedikációi, szigorú parancs küld elhagyni meghitt,
munkás otthonom, könnyem kicsordul, siratlak „Nyugat”.

Morvay Jenő: Hontalanok

WEÖRES SÁNDOR

A Fogak Tornáca

1

A Fogak Tornáca, hová beléptél,
vörösmárvány-csarnok: a te szád,
fehérmárvány-oszlopai: a te fogaid,
s a bíbor szőnyeg, melyet taposol: a te nyelved.


2

Az időnek bármelyik ablakán kitekintesz:
mindig más Isten-arc kerül eléd.
Hajolj ki a sások és rigók idejéből:
Isten simogat.
Hajolj ki Mózes és Illés idejéből:
Isten alkuszik.
Hajolj ki a Kereszt idejéből:
Isten arca véres, mint Veronika-kendő.
Hajolj ki saját idődből:
Isten vén, s egy könyvre görnyed.


3

Fejjel lefelé, mint Péter a kereszten,
lóg az ember az ég kékjébe lobogó hajjal
és talpa felett kopog a föld.
Az, aki látja,
álmatlan szemeit nem bírja leszakítani róla.


4

A gyermeknek nem jut cukor:
tyúkganajt eszik és megleli az édeset.
Minden göröngy: fénytelen csillag!
Minden féreg: szárnytalan kerub!


5

Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:
az már a menny. Mert minden körbe ér.


6

Az ember kényelmes utat épít.
A vadállat ösvényt tapos az erdőn.
És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység
és magasság és minden égtáj!
                        Út ő maga, mindenfelé!


7

Mikor a végső oszlop-pár tündökléséből kilépsz,
a kupola, melyet hajad érint, a végtelen maga,
és rózsaszirom-örvény leteper,
és mind, mely alattad terül, nászágyad: az egész világ –
Itt kimondhatod:
„Nem hiszek benned, Istenem!”
S a rózsaszirom-vihar mosolyog:
„De én hiszek benned: megelégszel?”

Ország Lili: Fekete kép ősi jellel

SZÉP ERNŐ

Tessék fölkelni!

Október huszadika volt, a Szálasi-világ hatodik napja: félhatkor (reggel) legédesebb álmomból riaszt a lakásparancsnok, T. úr. Tessék fölkelni.

Tessék fölkelni kérem. Nem mondhatnám, hogy valami nagyon örültem a kakasszónak, elolvasgattam éjszaka egyig, félkettőig. Mire felkönyököltem, ott állottak már az ágy előtt, vagyis a rekamié előtt a húgaim és mosolyogtak:

– Nincs semmi baj. Valami sorozás lesz megint.

A lakásparancsnok már kiszaladt, néki is készülni kell. Október elsején voltunk zsidósorozáson; a tisztiorvos úr, megismervén, a szememhez hajolt, vizsgálta vagy harmadpercig, azután bediktált valami gyulladást, hozzá még szívgyöngeséget is, és adatott háromhónapi haladékot, január 1-ig. Hol lesz már akkor a háború.

Bekopogtatott a házparancsnok is, K. úr, fölkeltem-é? Sajnálja, az összes zsidószármazású uraknak sorakozni kell a kapu alatt. Félórán belül. Két napra való élelmet vigyünk magunkkal. Megmosdottam derékig, öcsém megborotvált (ő is jött), lenyeltem a plantateát, karéj kenyeret ettem (vajunk akkor nem volt), meg vagy hat szem szilvát; húgaim aközben szélsebesen megrakták a hátizsákokat, enyémet is feladták a két vállamra, karomra a botom meg egy könnyű plédet. A lépcsőn negyedik emeletről lefelé a cigarettám is elszíhattam, párperces késéssel lenn voltunk.

Volt már ott vagy harmincöt csillagos, álldogáltak, felsorakozva lazán, arccal a kapu felé, fel- és meg rakodva, némelyiknek óriási zsebes hátizsákja volt és azonkívül négy-öt csomagocskát, skatulyát lógattak a kezökből. Az urak 50-60 évesek voltak, volt egy-két ötvennél fiatalabb is, meg volt 65, 70, 72 éves is köztük. Megmondta fenn a házparancsnok, nincs korhatár, mindőnknek menni kell. Odaállottam egy kedves ember mellé, B. igazgató úr mellé. Jött lefelé minden percben újabb felpakolt csillagos lakó. Háttal a kapunak állott fekete ingben, mellény, zakó nélkül egy 17 esztendős forma nebuló, karszalagos, hajadonfővel, friss sárga bőrövén revolvertáska, két kézzel azt a régimódi undok nagy puskát tartotta, a puskaagy a két cipője közt nyugodott. A szurony fel volt tűzve rohamra készen. Nézegetett ez a gyerek bennünket moccanatlanul, igen barátságtalan szemekkel. A kapu be volt zárva. A névtábla alatt a falnál rendőr állott, az is fiatal, az is puskásan, revolveresen. Fenn a folyosókon, hat emeletig, asszonyok, gyerekek néznek a korlát mögül lefelé. Nem szabad lejönniük. Idelenn jön-megy a házparancsnok, meg a helyettes házparancsnok. D. báró (ők keresztények), átvesznek kis kéréseket; egyik csillagos a cigarettát felejtette fönn, másik a borotváját, harmadik valamilyen orvosságot. Fölsétálnak mindenért. Ereszkedik a lépcsőn lefele egy idős úr, rápillant felkapott fejjel egy jóemberére (ki fel talált nézni); evvel a pillantással azt szoktuk mondani: no mit szólsz ehhez öregem?

D. báró megsúgta, hogy négy másik nyilas siheder az emeleteket járja, hátha elbújt valahol valaki. Jön, még mindig jön egy–egy csillagos lakó. Vagyunk már ötvenen. Itt-ott halkan diskurálnak, a legtöbb hallgat, néz lefelé.

No most már körülbelül mindenki lenn van. Fali óránk van a kapu alatt: tíz perc múlva fél hét. Jön le a lépcsőkön a négy karszalagos, szuronyos, revolveres ifjú, a házfelügyelő a hátuk mögött. Kettő most lemegy a házfelügyelővel az óvóhelyre, kettő meg liften föl a tetőteraszra. Az emeleteken csak két nehéz beteget hagytak, azok nem tudnak lábra állni. Egyszer csak rákiált a kapunál őrködő nebuló valakire:

– Vesse le azt a kesztyűt.

Ott elől egy úr kesztyűt húzott, vékony zsinegen lógatta valami csomagját, vágta az ujját a zsineg. Ezt kezdi szépen halkan a nebulónak magyarázni, de újra ráharsant:

– Simon duma!

Nagy csend lett. Csak a hátam mögött sóhajtottak.

Ez egész jóképű gyerek, hosszú fényes haja van, lekente; festőnövendéknek is nézhetné az ember, ha civilbe’ volna. Gondolom gyárba volt: az a temperamentum, aki ordít a meccseken, míg be nem reked. Lehet nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme.

Felhúzza a fejét, közénk kiját:

– Szabályosan felsorakozni! Négyesével!

Megtörténik, kis hezitáció után; egyik úr e mellé, másik a mellé a jóembere mellé kívánkozott. Öt-hat perc múlva elhal a keramiton való csúszás-kopogás, állunk szép rendben. Állunk tíz percig, húsz percig. Se rá gyújtani nem lehet, se korty vizet inni, se támaszkodni, se lekönyökölni. Nem szabad beszélgetni. Elmúlt hét óra. Hol lesz az a sorozás? És mikor indulunk már? Az urak búsan, búsan merengenek lefelé. Fiaikra gondolhatnak, vejökre, kiket esztendők óta nem láttak, kiktől levelet se lehet kapni. Meg leányukra, ki vidékre ment férjhez, meg vidékén lakott vén szülékre, akiket mind-mind elvittek a nyáron Németországba. Húzogatom idegességemben hol a jobb-, hol a balvállamat; a szíj is kényelmetlen, a hátizsák két szíja. Másokon is észreveszem, hogy rándítják a vállat, húzogatják, meg a kezöket emelik, megnézik, úgy, mint a színpadon a drámai színészek. Meg babrálnak a jobbkéz hüvelykjének a körmével a balkéz körmein, csupa unalomból. Egy úrnak köztünk tic-je van; szaporábban kapkodja most fel a fejét, mint rendesen szokta, fejfelkapás után háromszor nyitja a száját, de oly sürgősen, mintha legyet akarna bekapni. Másik úr, kézicsomagja nincsen, az a jegygyűrűt nézegeti, forgatván lassan jobbról-balra. Egy meg kifordított kézzel a jobb orcáját simítja, simítja, mint szokták az urak borotválkozás után; de ez negyedórája csinálja, kis szünetekkel. A harmadik sorban előttem valaki pecsétet kapar a kabátja, ujján, szép türelmesen. Odafenn a III. emeleti korlátnál egy asszony a szemét kezdi törülgetni. Azután megfordul, bemegy a lakásba.

Lejött a két karszalagos ifjú a lépcsőn, ezeken katonaruha van; végignéz a társaságon az egyik (őrvezető) az utolsó lépcsőfokon megállván, onnét vezényel:

– Hármasával sorakozni.

Csoszogás kopogás, perc múlva hármasával sorakoztunk fel. Az én soromból hátrább lépett egy sorral dr. A. vegyészmérnök úr, huszonöt évig Párizsban dolgozott valami laboratóriumban. Vagy tizenöt éve jött haza. Ügy rágta őt is, feleségét is a honvágy, nem volt maradásuk.

Az őrvezető odaszól a kapuhoz:

– Szabó meg Trajcsik még lenn van?

– Igen.

– Mi az istent csinálnak olyan sokáig.

Evvel a két katona utánok megy Trajcsiknak meg Szabónak, le az óvóhelyre. Állunk, csak állunk. Lenn vannak ezek is jó negyedórája, nem akarnak feljönni. Állunk, állunk. Állunk, állunk, állunk. A kaszárnya udvarán kellett így állani és állani sorakozva, parancskiadásra várni. Állani, várni, várni, várni, fogyasztani a drága fiatal időt, majd megveszni az unalomtól, a türelmetlenségtől. Ezen mód preparálja az embert a katonaság, így csinál szófogadó tetemet belőle. Szerencse, ha légy száll itt a kezünkre, vagy viszket az ember orra, van valami dolgunk, mulatságunk. Kinn a kapu előtt elmegy asszony, ember, gyerek, megáll némelyik, megnézni a csillagosok csapatát; mi is oda nézünk, aki csak ellép a kapu előtt, követjük végig a tekintetünkkel. Köhent valaki: tízen, húszan utána köhentenek, akár a színházban; örül a tüdő hogy eszébe juttatták. Érettebb férfiak, aki dohányos, azok így reggel öt meg tíz percen átal köhögnek krákognak; egypárat most is elővett ez az első cigaretta után való krákogás rohama; csóválják a fejőket, sajnálkozólag; nagyon igyekeznek a feltörekvő köhejt visszaszorítani; némelyik a kézicsomag miatt nem is tudna a zsebkendőér nyúlni. Csönd lett, csak a villamos zötyög, meg autó horkan imitt-amott. Háború van most a Földön, istenem; a háború az a dühöngő őrültség ugyebár. És milyen rend és csend tud a világon lenni. Mennyi ráérés, lassúság, unalom. Soha, soha olyan unalmakat, olyan döglött órákat, mint tizennégyben Szerbiában, ha nem éppen a fejünk felett fröcskölt a srapnel. Mi a fészkes fenét csinálhat ez a négy vitéz odalenn, ilyen sokáig. Idesúg H. igazgató úr, balfelőli szomszédom: kezdi félteni a légó-bőröndjét. ö is lenn tartja az óvóhelyen azt a legbecsesebb holmit, amit a légó-táskába tömünk. Azoknak polcuk van az óvóhelyen egy sarokban.

Végre napvilágra kerül a négy katona. Az újabb kettő is olyan fiatal, húszéves formák. Végigtekint rajtunk az őrvezető, parancsot ád:

– Számláljátok meg őket. Ötvennégy embernek kell lenni.

Ugrik kettő, a kapuig kocognak, az első azután elkezdi ott, oldalt fordulván, karjával a levegőt hasogatva s minden hasítással hátrább lépve:

– Három, hat, kilenc.

A másik, mintha ellenőrizné, a nyomába lépked. Megvan az ötvennégy.

Az őrvezető:

– Vigyázz!

Vigyázzba állunk, akár a kis leventék. Mellettem B. igazgató úr elmosolyodik, magam sem állom meg; nem vették észre, szerencse. A lekent hajú gyerek kinyitja a kaput. Megint megszólal az őrvezető; mintha csak hangszórót hallanánk, olyan visszhangos ez a hatemeletes kapualj. Középen megy föl a modern csigalépcső.

– Figyelem, az úton a legnagyobb rendbe és csendbe haladunk. Beszélgetés meg van tiltva. Egyforma távközökkel csatlakozunk fel. Aki hátramarad vagy görbén megy, az majd meg fogja érezni a puskatust. Indulj!

Óvatosan pislántottak az urak fölfelé, búcsúzni, aki az emeletekre felláthatott. És mentünk kifelé a házból; nyolc óra múlt tíz perccel.

NAGY LAJOS

Pincenapló

(Részlet)

Tegnap délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. Órákon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már. Csoda, hogy száraz idő van és süt a nap. Mert eddig, ahányszor hajtották a zsidókat, mindig esett az eső. És szünetelt a bombázást! Mintha az Isten is a zsidók ellen fordult volna.

Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legtöbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majdnem szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges? Ez! Sok ezeréves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristent! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre.

Itt állnak az ostromlók a város alatt. Napok, legkésőbb hetek múlva fordul a kocka, és elkövetkezik a megtorlás. Nem a zsidóké, hanem a tisztességes embereké. És a gonosztevőknek még most is ez a gondjuk! Ráérnek erre, nem félnek eléggé. Ahelyett, hogy már mind bújnának a föld alá, keringenének, mint az őrült birkák, lőnék magukat sorra főbe, akasztanák fel magukat, ugornának a Dunába. Vajon mit gondolnak? Tudniuk kell, hogy végük van. És mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmazzák őket, rabolnak, lopnak és azután hajtják a zsidókat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgálatot teljesítenek. Ezt sem vártam. Általában azt kell mondanom, hogy mindig pesszimista voltam, de mindig csalatkoztam: a valóság még annál is szörnyűbb volt, mint amit vártam. Nem lehet igaz, hogy ők még reménykednek a győzelmükben. Ez lehetetlen. Talán abban reménykednek, hogy sikerül megszökniök. Csak egymás előtt játszák a bizakodót. Szuggerálják egymást, s látszólagos bizakodásukkal terror alatt tartják a jobbérzésűeket. Hiszen, ha jelét adnák, hogy ügyüket elveszettnek látják ők maguk is, abban az órában végük lenne.

Tehát a csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgésemet, odaállani eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek?”

Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember, és van jóravaló ember.

Vajon él-e még a gettóban feleségem nyolcvanegy éves anyja? Azt hittük, hogy már meg is halt. De jött egy kis csodabogár, egy Szmuk nevű ember, aki kijárhat a gettóból, mert élelem- és gyógyszerbeszerző. Ez a Szmuk ismeri a feleségem anyját, pontosan leírta, megmondta, hol lakik, és így értesítéseit ellenőrizhettük. Tőle megtudtuk, hogy az öregasszony még él. Küldtünk neki valami ennivalót, s a feleségem írt néhánysoros levelet. Vajon Szmuk átadja-e a csomagot?

Az én anyám, nyolcvanegy éves korában, meghalt akkor, amikor a háború már Budapest közelébe ért, novemberben. Kispesten lakott az öcsémnél, ágyúzták már a várost, sokat kellett rettegnie és a pincét járnia. Ki tudja, mennyi félelmet állt ki, s milyen keveset aludt. Enni is alig tudott már. Megbetegedett, majd agyvérzés érte és meghalt. Künn voltam a temetésén. Örökre emlékezetemben marad, amint ott feküdt a ravatalon. Az arca sárga volt és nyugodt. Olyan volt, mintha élne és csupán aludna, csak az orra lett egy kicsit hegyes. Sírtam a ravatalnál. Temetés Kispesten, 1944 novemberében!

Bármely percben ágyúzhatták volna a temetőt! Ma nagy riadalmat okozott a közellátási kormánybiztos rendelete, mely szerint az élelmiszerkészleteket és üzemi anyagokat, fát, szenet a házmestereknek össze kell írniok és bejelenteniök.

Kádár Béla: Uram, irgalmazz nekünk!

KÁDÁR ISTVÁN

Bortól a Balti tengerig ^*

(Részletek)

Bor

… Mi volt tulajdonképpen Bor? A háború előtt a Mine de Bor egy francia vállalat tulajdonában Európa egyik legnagyobb rézbányája volt, amely a német megszállás után a Siemens AG tulajdonába került. Nagyjából négy nagy részlegből állt. Az alapüzem rézbányászati vállalkozás volt. Ez két részből állt. Volt egy hagyományos mélyművelésű bánya, és akkortájt kezdett épülni egy felszíni feltárás. Ezenkívül működött egy hatalmas kohóüzem és egy rézfeldolgozó. Mindez számos szolgáltatóüzemmel körbevéve.

Minket elsősorban a bányához osztottak be. Dolgoztunk a mélyművelésű bányákban is, de amennyire tudom, a legtöbb munkaszolgálatos a felszíni feltáráson dolgozott. Ennek a munkának az volt a lényege, hogy a fellelt ércvagyon fölül el kellett bontani egy hatalmas hegyet, és anyagát völgyben kellett felhalmozni. Ennek a munkahelynek az elnevezése Tagebau volt. Jó pár kilométerre Bortól volt egy mészkőbánya, ahonnan egy kötélpályán csillékkel szállították a kohókhoz a mészkövet. Itt is dolgoztak közülünk néhányan egy Krivej nevű falu határában.

Legtöbben a Tagebaun dolgoztak, én is oda kerültem. A hegyet emlékezetem szerint hat teraszra bontották. A munka robbantással folyt. A lerobbantott sziklát hatalmas markológépek rakták a körülbelül hat-nyolc köbméteres csillékből álló szerelvényekbe, amelyek azt keskeny nyomtávú síneken a völgy szélére vitték. Kiborítás után a túlságosan nagy szikladarabokat nagykalapácsokkal, nagy vésőkkel szét kellett verni, esetenként robbantani, majd a terasz oldalára legörgetni. Ahogy a terasz szélesedett, a síneket mindig át kellett telepíteni a terasz szélére. A vonatok általában öt-tíz percenként érkeztek, így ha a munka folyamatosan ment, igen keményen kellett dolgozni.

Mi a 400-as kippén dolgoztunk, ez körülbelül a hegy közepe volt. Munkavezetőnk egy Max Kunkel nevű mecklenburgi OT-s volt, aki sokat kiabált, de alapjában elfogadhatóan viselkedett, nem bántalmazott senkit, ám minden emberi kapcsolattól elzárkózott. Ez számukra kötelező viselkedési norma volt. Természetesen voltak kivételek, egyesek véresre vertek apróbb szabálytalanságokért vagy éppen csak kedvtelésből munkaszolgálatosokat, és voltak – elenyésző számban – olyanok is, akik valamilyen emberi kapcsolatot alakítottak ki a munkaszolgálatosokkal.

Az alattunk levő kippén olyan olasz katonák dolgoztak, akik valamelyik görög szigeten megtagadták a harcot, és büntetésből kerültek Borba. Közöttünk jó kapcsolatok alakultak ki. A közös sors és a németekkel szembeni ellenérzések mellett ennek oka volt az is, hogy volt közöttünk egy Kiss László nevű társunk, aki operaénekes volt, és nagyon sok olasz dalt, operarészletet tudott. Igen szép, iskolázott tenorhangja volt. Az éjszakai műszakokban kiállt a mi munkahelyünk szélére – ilyenkor kevesebb volt az ellenőrzés –, dalolt, és az alattunk lévő kippén dolgozó olaszok vele együtt énekeltek. A számunkra is kellemes percek következménye gyakran büntetés lett.

A munka fárasztó volt, csak a ritka üzemzavarok idején volt mód némi pihenésre. A mi munkahelyünk közelében dolgozott egy Ljubomir nevű szerb munkás, akitől némi információt szereztünk a környezetről. Ez fontos volt, mert sokan foglalkoztunk a partizánokhoz való átszökés gondolatával. Tőle tudtuk meg, hogy a környéken nemigen voltak partizánok, és a németek által nem ellenőrzött területeken csetnikek működtek, akik a volt királyi hadsereg maradványaiból és a hozzájuk csatlakozó civilekből verbuválódtak. Nekem – a csetnikekről szerzett információim miatt – ez nem látszott megnyugtató lehetőségnek. Ljubomirtól tudtuk meg azt is, hogy a mélyművelésű bányában sok olyan szerb van, aki részt vett az ellenállásban, és büntetésből került a bányába úgy, hogy munkaidőn túl sem jöhetett fel. A bánya volt a lakóhelyük is. Mivel a bányászandó kőzet rézszulfát volt, és a kitermelésnél, fúrásnál, robbantásnál kén szabadult fel, ezek az emberek általában ott pusztultak el a bányában. A kivégzés egy módja volt ez.

Munkaidőnk tizenkét órányi volt, két műszak dolgozott egymást váltva éjjel és nappal. Az adott étkezés mellett különösen az első hónapokban mindenki lesoványodott, tragikus fogyás, gyengülés is bekövetkezett. A munkahelyen nem kaptunk külön ellátást, a napi háromszori étkezést a lágerben kaptuk meg. A bányában volt egy fából készült, elöl nyitott színszerű tákolmány, amely bizonyos mértékig védelmet nyújtott a kippén dolgozó 16-os csoportunknak az időjárás viszontagságai ellen. Nyáron a naptól, télen a hidegtől, elsősorban a kosava nevű széltől, amely sokszor napokon keresztül erősen fújt az 5-15 fokos hidegben. A színen belül kövekből és acéllemezekből egy kemenceszerű tűzhelyet építettünk, amelyet ételmelegítésre és főzésre is felhasználtunk, amikor volt miből.

A Tagebau építésvezetője egy magas rangú OT-tiszt – Plapperer – volt. Keményen irányította a munkát, emellett érezhetően náci beállítottságú, de alapcélkitűzése az volt, hogy a német hadi gépezetnek nagyon szükséges rézbánya mielőtt létrejöjjön. Mi ezen a munkahelyen nem segédmunkaerő, hanem főmunkaerő voltunk. A németeknek fontos volt, hogy teljesítsünk. Ez határozta meg munka- és létfeltételeinket, amelyeket ezért biztosítottak minimális szinten. Azt gondolom, hogy ebben az időben emiatt nem voltak olyan mértékű túlkapások, mint amilyenek a háború végének közeledtével egyre fokozódó mértékben előfordultak.

A munkahelyi körülményeink lényegében egész idő alatt ugyanilyenek maradtak. Csak 1944-ben kezdtük érezni a munka egyre erőteljesebb szervezetlenségét, ugyanakkor elég irracionális módon a gyors eredményekre való törekvést is.

A keretlegénység mindennap kikísért bennünket a munkahelyre, de ott már nem voltak jelen, semmi dolgunk nem volt velük. Kivonulási utunkba esett a bori piac, közvetlenül az út mellett. Ez lehetőséget adott arra, hogy esetenként a piacon vásároljunk, aminek – ha valaki pénzzel rendelkezett felszerelése, ruházata eladása révén – lényeges szerepe volt viszonyaink javításában. A lehetőségek kihasználása lényegében azon múlott, hogy éppen milyen beállítottságú kerettagok kísértek a munkahelyre bennünket.

Rajtunk kívül nem túl nagy számban voltak a hegyen más nemzetiségűek is, részben civil németek is, akik büntetésből kerültek oda. Dolgozott a munkahelyeken norvég, francia, az olaszok, egy osztrák válogatott futballista (Schesta vagy Szindelár), aki a mi kippénken végezte munkáját.

Volt köztünk egy elektrotechnikus (Szabó nevű), aki a Tagebau víztárolójánál kapott beosztást, amely a hegy tetején épült fel. Az ő feladata volt az esetleges elektromos üzemzavarok elhárítása. Később ennek a beosztásnak elég nagy jelentősége lett, mert Szabó hónapok alatt összeszedett alkatrészekből egy olyan rádiót készített, amellyel a londoni és a moszkvai rádióadásokat – nagyon gyengén – fogni lehetett. Ennek azért volt jelentősége, mert a csak rövid ideig működő hazai levelezésből és szerb kapcsolatainkból alig lehetett valamit tudni a háború alakulásáról. Ezek az információk létfontosságúak voltak, hiszen tudtuk, hogy életünk a háború kimenetelétől függ. Én is egyike voltam azoknak, akik vagy a lágerban, vagy a víztárolóhoz felszökve megkaptam és továbbadtam ezeket az információkat. Erről a rádióról csak nagyon kevesen tudtak, létezéséről hosszú ideig én – aki a híreket megkaptam – se tudtam.

A munkahelyen is kialakulhattak kapcsolatok a szerb lakossággal, ez munkahelyenként a környezettől függően változott. A mi munkahelyünkről néhányszor át tudtunk szökni a kora esti órákban egy közeli szerb községbe, amelynek a nevére már nem emlékszem. Ott nem voltak németek, de szerb ellenálló csoportok sem. A helyi lakosság barátságos volt, általában élelmiszert vásároltunk tőlük, de sokszor adtak ajándékba kukoricalisztet, néha más élelmiszert is. A falu és munkahelyünk között volt egy laza német őrlánc, amelyen különösebb kockázat nélkül át lehetett jutni.

A munkahelyen általában nem történtek rendkívüli események, de egyes munkahelyeken néhány vadabb OT-munkavezető rendszeresen ütötte beosztottait. Ezek kivédhetetlenek voltak.

Bori életünkre, annak biztonságára és minőségére jobban hatottak a láger körülményei, mint a munkahelyé.

A barakkokról már írtam, ezek nagyon szűkösek voltak, lényegében fekvőhelyek, ezeken folyt az élet, a beszélgetés, a ruhajavítás és minden más. A 12 órai munka, a nélkülözhetetlen alvás, a tábori élet kötelmei mindezekre alig hagytak időt. Velem volt egy Ady-kötet, amelyet alig-alig tudtam kézbe venni. De azért magammal vittem egészen Németországig.

Saját ruházattal szűkösen, de általában célszerűen voltunk felszerelve. A barakkok már odaérkezésünkkor tele voltak poloskával és bolhával, ezek ellen minden elképzelhető módon küzdöttünk – teljesen eredménytelenül. Már ott-tartózkodásunk elején megjelentek a tetvek is. Általában is, de a mi barakkunkra talán különösen jellemző volt a törekvés a tisztaságra. A lehetőségek azonban korlátozottak voltak. A fürdési lehetőségek messze elmaradtak a tábor létszámához képest szükségestől, emellett a mosdásra szolgáló vályúk csak a derékig való tisztálkodást tették igazán lehetővé.

Az ébresztés és a reggeli közötti idő sem volt elegendő ahhoz, hogy az egész tábor megfürödhessen. A táboron átfolyó friss vizű hegyi patak azonban a tél kezdetéig lehetőséget adott annak, aki rászánta magát, hogy tetőtől talpig lemosakodjon. Mindez azonban nem védett meg bennünket az élősködőktől. Mindennapi jelentős időt kellett eltölteni tetű- és poloskairtással, lényegileg kevés eredménnyel. Voltak közöttünk olyanok is szép számmal, akiknek nem volt fizikai vagy lelki erejük, hogy ezt a mindennapos küzdelmet a napi fárasztó munka után még vállalják. Segítség és rábeszélés ellenére elhagyták magukat, nem volt erejük ahhoz, hogy életkörülményeiken valamit javítsanak, és néhányan már Borban, többen a hazafelé vezető úton többek közt emiatt is vesztették életüket.

Természetesen kialakultak köztünk baráti kapcsolatok. Ezek részben a hazai kapcsolatokra épültek, részben már a bevonulás után a századon, szakaszon belül alakultak ki. Volt a táborban néhány kecskeméti barátom, velük a munkaidő és a munkahely különbözősége miatt kapcsolataim meggyengültek. Legközelebb állt hozzám Kemény Endre, egy újvidéki fiú, továbbá Rubin Péter és Markovits Pál. Utóbbi kettő viszonylag hamar, már 1943 telének elején elszöktek – akkor úgy tudtam, a partizánokhoz. Nehezteltem is rájuk, hogy nem hívtak magukkal. Csak később tudtam meg, hogy a csetnikekhez kerültek. Magam folyamatosan kerestem a kapcsolatokat a partizánokhoz, de sikertelenül.

Közülünk egyre többen vállalkoztak a szökésre olyan módon, hogy bizonytalan információk alapján meglógtak, és elindultak – maguk se tudták, hová. Sokuknak sikerült a szökés, ám jó néhányukat kézre kerítette a keret vagy a németek. Azokat a bajtársainkat, akiket elfogtak, nagyrészt kivégezték. Egy alkalommal tízen szöktek meg egyszerre előkészítetlenül. A németek elfogták őket, és a teljes tábor felsorakoztatása mellett, két társunkat agyonlőtték. Mindezek hatására, bár továbbra is kerestem a kapcsolatokat a szökés előkészítéséhez, egyre inkább féltem is tőle. Nem harcolni, hanem elbújni szerettem volna. A megvalósításban hátráltatott, hogy Kemény Bandi barátom – aki beszélt szerbül – megbetegedett, részben kórházban volt a táboron belül, részben a barakkban volt betegállományban, és hosszú hetekig én ápoltam.

* * *

1944 elejétől már sejtettük, hogy közeleg a háború vége. Sokszor repültek el felettünk a szövetségesek bombázói, ezeket a Bort környező hegyeken elhelyezett légvédelmi ütegek rendszeresen, de teljesen eredménytelenül támadták. Konkrét információink ekkor már nem voltak a háború menetéről, a frontok állásáról, mert a korábban említett rádió már nem működött. A velünk érintkező szerbektől – akik általában igen egyszerű emberek voltak – igazán érdemi információkat nemigen kaptunk.

Újra kerestük a kapcsolatot a partizánokkal, de ez nem vezetett olyan eredményekre, amelyek a szökést lehetővé tették volna. Efféle kapcsolat csak közvetlenül az indulás előtt alakult ki, ám a váratlan hazaindulás miatt hiába.

Szeptember közepe táján, néhány órával az indulás előtt hirdették ki a parancsot, hogy szeptember 17-én indulunk haza gyalogmenetben. Ez új helyzet volt. A szökés és a hazamenés vágya közt ingadoztam. Végül is azt gondoltam – nem ismerve a hazai viszonyokat –, otthon talán könnyebben lehet megszökni.

Alig maradt idő a felkészülésre. Sokunk ruházata, főleg bakancsa már alkalmatlan volt a várható útra. E tekintetben én tűrhetően álltam. Két csoportban határozták meg az indulás időpontját, az első lépcsőben főként az 1943-ban Borba érkezett Berlin lágerbeliek indulhattak, de jelentős számban készülődhettek a külső táborokból is, így a Haydenau lágerből is.

Ekkor ismerkedtem meg Radnóti Miklóssal, akinek verseit már korábbról ismertem.

^* Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943-44 [vissza]

Hahnné Virág Terézia: Megalázottak

RADNÓTI MIKLÓS

Razglednicák

1

Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
                                        1944. augusztus 30. A hegyek közt


2

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
                                        Cservenka, 1944. október 6.


3

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
                                        Mohács, 1944. október 24.


4

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
                                        Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

Ámos Imre: Sötét idők

MEZEI ANDRÁS

Nusi levele

Most már egészen biztosan, most már csak
néhány óra múlva, megyünk,
fogalmam sincs hova.
Kolozsvár? Várad? Újfalu?
Onnan a vagonírozás?
Onnan hova? – De ti csak ne aggódjatok,
kint a csomagok
sorban állnak, két hátizsák,
az ágyneműs zsák, a kanna méz,
a kosár élelem. Áll a szekér a ház előtt,
ami a nagymamát viszi, most már egészen
biztos, mindjárt –, az anyu írt lapot
apunak is, hanem a fontos, rendben vannak
a téli dolgok édes Sanyikám, elbúcsúzom.
Írd apunak, hogy gondolok rá.
a mi utunk akárhová visz, gondja lesz ránk
a Teremtőnek.

Bálint Endre: Zsidók etetése tilos!

ZSOLT BÉLA

Kilenc koffer

(Részlet)

Nagyváradi gettó

Virradt. A kapucinusok órája fél ötöt ütött. Friedländer felállt a matracról.

– Csodák történhetnek, az bizonyos! – mondta. – De a Biblia óta ritkán történnek. Én sem hiszek a csodában, pláne nem hiszek ebben a doktorban. Ha ezt az első transzportot ma tényleg elviszik, akkor elvisznek bennünket is. Ez fix! A fiamat mindenesetre kiviszem, ha ki lehet menni sírt ásni… Hátha sikerül…

Az a barátságos csendőr, akinek a hosszú combú, kancsal lánnyal volt dolga, most becsörtetett a terembe.

– Ébresztő!

Mindenki felriadt, s aki mozdulni tudott, felült, s tájékozatlanul pislogva bámult maga elé.

A csendőr kihirdette:

– Akinél az első körzetbeliek eldugtak valamit: órát, ékszert, pénzt, valutát vagy iratot, rakják ki maguk mellé. Mindjárt jön a kutatás, ha valakinél megtalálnak valamit, egyenesen megy a vagonba!

Úgy látszik, a parancsnokságon azt hitték, hogy az első transzportbeliek, akik tudták, hogy reggel elviszik őket, éjszaka a kórházba csempésztek értékeket. Eddig már tucatszor megmotozták őket, házkutatásokat tartottak a gettólakásokban, de mindig hitték, hogy rejtegetnek valamit. Csakugyan, ezek a csendőrök meg voltak győződve róla, hogy a zsidóknak a bőrük alatt is pénz van.

A barátságos csendőr kidobogott. A riadalom felkavarta a termet, s aki csak mozogni tudott, felugrott a matracról, s matatni, turkálni kezdett a fekvőhelyén, mintha csakugyan attól tartana, hogy valaki az éjjel, tudta nélkül, bedugott valamit a párnájába vagy a szalmazsákjába. Az emberek majdhogynem gyanakodva motozgatták saját magukat. Egy fiatalasszony rémülten tépte le nyakáról a medaliont: a szíven könyöklő angyalkát, a vékony aranyláncon. Tízéves korában kaphatta születésnapjára, azóta hordta természetesen, mint a haját vagy a körmét. Most, hogy ebből a világoskék angyalból eltitkolt zsidó ékszer lett, olyan görcsösen szaggatta le magáról, hogy fulladozott. Aztán messze elhajította a sarokba, ahova a söprűket támasztották. Mások a zsebüket kutatták át, hogy nem maradt-e benne valami „nemzeti vagyon”, s izgatott sebességgel tépték cafatokra a leveleket, a papírfecniket, még a használt villamosjegyeket is. Szóval, mindenki gyanakodott önmagára, aztán, amikor saját magával végzett, végigkutatta a szomszédos matracot az önmagukkal tehetetlen haldoklókat is. A sarokban, a szegényháziak között, feküdt egy éjszakai lokál valószínűtlenül sovány főpincére. Kellemetlen, izgága fráter volt, folyton hallani lehetett a hangját. Nála csakugyan volt három dugott százas, s most tanácstalanul forgatta, aztán hirtelen odasettenkedett a Krausz bácsinak, az éjszaka meghalt festékkereskedőnek a matracához, s belecsempészte a pénzt a hálóinge zsebébe. Az ügyvéd a szomszédban észrevette, és kiabálni kezdett:

– Emberek, az hullagyalázás! Jenő főpincér pénzt dugott a Krausz bácsi zsebébe.

– Ugyan kérem! – védekezett a főpincér. – A halottat nem bántják, ha megtalálják nála! Engem pedig agyonütnek.

– Ez a halott egész életében tisztességes ember volt! – replikázott az ügyvéd, aki a városi közéletben valaha szerepet játszott. – Sohasem csinált törvényellenes dolgokat. Maga pedig…

A terem két pártra szakadt. Az egyik bedőlt az ügyvéd pátoszának, és szidta a főpincért, aki még itt is csal. A másik párt csitította az ügyvédet, s az volt az álláspontja, hogy az embernek ezekkel a csendőrökkel szemben minden trükkel joga van védekezni. A vita már-már elméletivé fajult, de hirtelen megszakadt, mert az ajtó szélesre tárult, s bevonult rajta három polgári nyomozó, aki eddig az üres sörgyárban az egészségeseket kínozta gramofonszó mellett, az elrejtett értékekért. Velük jött a halálsápadt Németi doktor is.

– Na, fiúk! – kiáltott be a terembe a nyomozók közül a legmagasabb. – Fel az ágyból! Sorba ülni, oda a sarokba! Az egész szimuláns banda!

Az emberek – aki csak mozdulni tudott – szolgálatkészen, egymást lökdösve, mezítláb tappogtak a sarokba.

– Hé, azok ott miért nem mozognak?

– Azok, kérem, nem tudnak mozogni! – mondta Németi doktor. – Haldoklók. Van köztük halott is.

– Halott! Nem hiszek én nektek, zsidók, sem akkor, ha éltek, sem akkor, ha meghaltatok.

Azért nem mentek ellenőrizni a halottakat. Az élők felé fordultak, a hiányos alsóruhás férfiak, nők és gyerekek csoportja felé, amely ott torlódott a falnál, az ápolatlanságtól elszennyesedve, s az álmatlanságtól és torzító félelemtől visszataszító csúnyaságban, s mégis infernálisan komikusan: öreg, felpüffedt és szétlottyadt nénik s pocakos és sérves bácsik, amint a felkelő nap teljes világossága kíméletlenül rájuk vetődött. Sohasem hittem, hogy Georg Grosz nyárspolgáraitól, akiket olyan szívből jövő kacagással tudtam utálni, sírógörcsöt kapok, ha szemtől szemben találkozom velük. Öklömmel tömtem be a szájamat, nehogy üvöltsek. S miközben a görcs rázott, én is ott álltam köztük, s jobban gyűlöltem magamat, mint a csendőröket – mert az ember ilyen gyáva kutya, s még csak rájuk sem ordít, még csak az arcukba sem köp ezeknek az arcátlanoknak, amikor ilyeneket mondanak.

– Na, nagymama! Senki se kíváncsi a micsodádra! Miért nem takarod el magad? Még itt is el akarsz csábítani?

És így tovább. Percekig korbácsolták az asszonyokat trágárságuk hatalmaskodó humorával, mely a végsőkig ki akarta kéjelegni magát, mielőtt sor kerül a kutatásra. Aztán nekünk férfiaknak a fal felé kellett fordulnunk. A nagyanyókat és a kislányokat beterelték a terem mellett levő kisebb szobába, amelyben azelőtt a wisznicei csodarabbi öltözött fel abba a köntösbe, amelyben az istentiszteletet végezte. Ebben a szobában kutatta át a meztelen nők testét a Pestről hozott szakértő bába. Az ajtót feszegette a sírás s a szégyenkező tiltakozás jajgatása. A hetvenéves asszonyok hamuszürkén, ezerévesen vánszorogtak ki az ajtón, a kislányok vérvörös arccal, eszelős, fekete karikás szemekkel rohantak ki, mintha ki akartak volna szaladni a világból. S mi férfiak csak néztük a csodarabbi templomának falát, s én csak rágtam az öklömet, hogy ne hallják a görcsös sírásom – s a többiek még csak ökölbe sem szorították a kezüket, csak lógatták a tenyerüket, s az ujjuk reszketett.

Velünk hamar végeztek – letolatták a gatyánkat, röhögtek, kiköptek előttünk. Csak ezután következtek a matracok. Tőrös botokkal szurkálták a fekvőhelyeket, s ha gyanakodta, felhasították a párnahéjat vagy a szalmazsák vásznát. A haldoklókról lerángatták a takarót, s mint a rakás piszkot, émelyedve megpiszkálták őket botjaikkal. A halottakat csak gyengén megrugdosták bilgeri csizmájukkal – s hogy nem ébredtek fel, továbbmentek. Végre találtak valamit: a frigyszekrény közelében az egyik felemelt a földről egy elhajított jegygyűrűt.

– Kié ez a jegygyűrű? – kiáltotta. – Azonnal jelentkezzék a tulajdonosa!

Nem jelentkezett senki.

– Ha nem jelentkezik, az egész társaság öt perc múlva indul a vagonba!

– Lehet, hogy nem a betegeké, titkár úr, kérem! – hebegte Németi doktor. – Jártak itt hozzátartozók is. A betegeken nem volt jegygyűrű, ezt garantálom.

– Maga ne garantáljon semmit! – hetvenkedett a nyomozó. – A lélegzete se igaz, még ha doktor is.

–Higgye el, titkár úr…

Persze, nem vittek bennünket a vagonba, mert a transzportbeosztást azért nem borították volna fel a „titkár úr” kedvéért. Most „titkár úr”-nak neveztették magukat – ezek a detektív csendőrnyomozók szerették az úriasan hangzó címeket. Soroksáron például „főnök úr”-nak kellett őket szólítani. Itt a titkári rangot választották ezek a civil ruhás csendőr altisztek, akiknek egész külseje ordított a korlátlan hatalom s a korlátlan rablás mámorától megveszett parasztlegény úriember-imitáló parvenüségétől. Rossz arcú volt valamennyi, talán nem is eredendően, de valószínű, mióta az emberevő-farsang tart, egyszer sem feküdtek le reggel előtt. Agyonitták magukat az ingyen vagy a „nemzeti vagyon”-ból elorzott számlálatlan pénzen vásárolt itallal. Biztos nőztek is, amennyit bírtak, s a kínzókamrákban űzött kegyetlenkedés élvezete is megviselhette őket. A szemükben már nem volt emberi szikra – de pakonpartot viseltek, mint otthon, gyerekkorukban a tiszttartó vagy a szolgabíró, s nem is Hitler-bajuszt, hanem afféle tömött, selymes bajuszt, mint a hős a pocsék magyar filmeken. Érzett, hogy összerabolt civil ruhájukat nem rájuk szabták, a nyakkendőjük rikított, az ujjukon színes, köves, vastag, lopott gyűrű, a csuklójukon zsákmányolt karkötőóra – s volt, amelyik fehér kesztyűt viselt. S vadállati durvaságukat és otromba, falusias tájszólásos beszédüket valamilyen katonatisztinek, közhivatalnokinak képzelt mozdulattal szinkronizálták – de ezt az őri mozgást olyan esetlenül csinálták, hogy könnyedségük a homoszexuálisok visszataszító kecsességére emlékeztetett.

Háromnegyed óráig tartott, amíg a „titkár urak” átkutatták a fekvőhelyeket. Alaposan dolgoztak, mert megtalálták az elhajított angyalkát is a seprűk alatt. Diadalmasan lóbálták felénk a láncon vonagló angyalt, miközben nyálfrecsegtető meggyőződéssel jellemezték a zsidók aljasságát, akik még itt is, még a kórházban is, félholtan, sőt halottan is meg akarják rabolni a hazát. Aztán elvonultak zsákmányukkal, s a férfiak, az asszonyok és a gyerekek úgy feküdtek vissza a matracokra, mint akik mindjárt meg akarnak halni. Aztán Németi doktor néhány perc múlva visszajött. Kilenc halott volt az éjjel, kihordatta őket a hullakamrába. Amikor az öreg festékkereskedőt emelték a hordágyra, az éjszakai főpincér nyílsebesen odasettenkedett, s visszalopta a hálóinge zsebéből a háromszáz pengőt. Az ügyvéd megint lehullarablózta, de senki se hallgatott oda. Valaki bedugta a fejét az ajtón, és harsány hangon kihirdette, hogy a tegnapi sírásók sorakozzanak a hullakamra előtt. Hála Isten, Friedländer kimehet a fiával…

Reggel negyed hét volt.

Szászné Scheer Ibolya három lánytestvérével együtt egy chaszid családban nőtt fel. Ortodox elemi iskolába járt, de tizenéves korában a baloldali cionistákhoz, a Hasomér Hácáirhoz csatlakozott. Ezt követően kommunista lett, majd a német megszállá sután rövidesen letartóztatták. A fogházban egy ideig Szenes Hanna volt a cellatársa.
     A koncentrációs táborból hazatérve képzőművészeti tanulmányokat folytatott, de félbe kellett szakítania, mert el kellett tartania a családját. Negyvenévesen, már felnőtt gyerekek anyjaként érettségizett le, majd végezte el a főiskolát kitűnő eredménnyel.
     Nyugdíjasként a WIZO zsidó nőszervezet és a MAZSIKE aktív tagja volt. Írásait szívesen olvasta fel sorstársainak és a fiataloknak egyaránt. 2006-ban hunyt el.

SCHEER IBOLYA

A tizenhatodik fogoly ^*

Mottó: „Ki, ha nem Te?!
Mikor, ha nem most?!”

Rég volt, és igaz volt. 1944. szeptember elején találkoztam Szenes Hannával. Hogy ki volt ő? S nekem ő mit jelentett? Ezt szeretném most elmondani. De először magamról kell beszélnem. Nem önmutogatásból, hanem hogy érthető legyen, honnan jött ő, és honnan jöttem én. Hogyan futott össze életutunk mintegy két hónapos időtartamra.

Egy ötgyermekes ortodox zsidó családból származom. 1926. április 21-én születtem. Budapesten a Dob utca 27-ben laktunk, a Dob utca 35-ben lévő ortodox zsidó polgáriba jártam. Már 13 éves koromban akartak a szüleim aliázni, de akkor már nem volt lehetőség öt gyerekkel nekivágni. Ekkor kezdtem lejárni a Vörösmarty utcában található, HaSomér HaCair nevű, baloldali cionista szervezetbe, ahol jól éreztem magam. A szüleim szerint a Mizrachiba, az ortodox tagozatba kellett volna beiratkoznom. Később már mindkettőt betiltotta a fasizmus.

A polgári után tovább szerettem volna tanulni, de szegények voltunk, szakmát kellett választanom. Egy belvárosi jó hírű divatszalonba kerültem szabóinasnak. Anyám elintézte, hogy sábeszkor nem kellett bejárnom. Harminc-negyven nő dolgozott itt. Mind szakszervezeti tag. Ennélfogva nyilvánvaló, egyenes utam volt nekem is a tagság felé. Így lettem „szabóifi”.

A szabók szakszervezete az Almássy téren székelt. Nagyon sokat tanultam közöttük, fogékony lelkem sok mindent magába szívott: a könyv, a zene és a műveltség fontosságát értették meg velem. A bajtársiasság, egymás segítése, az összefogás szükségességét itt tanultam meg igazán. Bár ezek az erkölcsi dolgok nem voltak újak számomra, hisz a vallásos zsidó nevelés, amelyet otthon, és főleg chaszid nagyapámtól, Weisz Mendeltől kaptam, összefért az itt hallottakkal – eleinte. Csak az ateista világnézet volt idegen számomra. A jóistent megtagadni a nagy „neveire” (bűn). Sokat vitatkoztam, és mély istenhitemet nem engedtem megingatni. „Jól van, kislány! – mondta az ifivezető. – Végül is ez a magánügyed.” Ezzel az ügy többé nem került elő.

A magyar fasizmus kiterjedése, az újabb és újabb zsidótörvények megjelenése azt tudatosította bennem, hogy ez ellen tennem kell valamit. Erre az ifiknél láttam lehetőséget. Az 1943. március 15-ei tüntetésen a Petőfi-szobornál részt akartam venni. Így is történt. Nagyon tevékeny antifasiszta mozgalom fejlődött ki a Vasas, a Bőrös, a Szabó szakszervezetben, és az úgynevezett Béke Pártban. Sajnos, sokan lebuktak.

Fiatalságom dacára (tizenhét és fél évesen) felvettem a kapcsolatot némely csoporttal, és több megbízást is kaptam, amelyeket tiszta szívvel végeztem el. 1944. március 19-e, a náci megszállás azt a fordulatot hozta, hogy illegalitásba kényszerültem. Úgy döntöttem, hogy elszegődöm cselédlánynak a Vigadó tér 2-be. Itt lett egy kis cselédszobám. Innen jártam röpcédulázni, illegális találkozókra, ahol a további utasításokat kaptam a következő akcióra. Így szereztem zsoldkönyvet, lepecsételt szabadságoslevelet, élelmiszerjegyeket a Felvidékről menekült Jesiva bóheroknak, akik ily módon kerülték el a behívást. Mi lett velük? Nem tudom.

1944 áprilisában megszereztem az ortodox hitközség sábeszcédulát sokszorosító masináját, Deutsch Mirától. Ily módon tudtunk mégis elsejére olyan röpcédulákat készíteni, amelyeken ez állt: „">Magyar munkás, ne dolgozz a német fasisztáknak! Halál a német megszállókra!” Jó érzés volt.

Nem tartott sokáig. Május 3-án, kooperációs hiba miatt lebuktam több bajtársammal együtt. Felvittek a Gestapo Mirabel Hotelben lévő fogadójába, a Svábhegyre, kihallgatni. Hat hét kínvallatás alatt sem vallottam. Nem buktattam le senkit. Játszottam az ártatlan, semmit sem tudó, naiv kislányt. Tiszta jegyzőkönyvvel zárták le az ügyet, és átvittek minket a Csillaghegyen lévő Defenzív Osztályra, a Fő utca 6. alá. Ez a csendőrség által alkalmazott pribékek válogatott társasága volt. Itt elölről kezdték a verést, gumibotozást stb. Mintegy 300 embert tartottak embertelen körülmények között. De itt sem tudtak megtörni.

A jegyzőkönyvek lezárása után, 1944. augusztus 18-án az itteni, csillaghegyi iskolába kihelyezett katonai törvényszék – teljesen szabálytalanul (még kirendelt ügyvédünk se volt) – harmadrendű vádlottként, 4 év fegyházra ítélt. Mert közben, április 21-én elmúltam 18 éves, így a törvény előtt nagykorúvá váltam. Egy hét múlva a jogerős elítélteket átvitték a Conti utcai börtönbe. Engem is. Itt a II. 232-es zárkában helyeztek el, egy tizennégy nőből álló csoportba, összeszokott elítéltek közé. Én lettem a tizenötödik. Egy priccs még üres maradt: a tizenhatodik.

Ez a tizennégy nő magyar kommunistákból, szerb, horvát, szlovén partizánokból, bácskai ellenállókból, szovjet ejtőernyős lányokból szerveződött össze. Néhány névre még emlékszem. A magyar lányok: Vera, Lici, Irén, Márta, Erzsi és én. A szerbek: Dragica Milica, Deszanka Jugovica, Zorka és Babazora. Bácskai horvát volt Mara: ő mindenki tolmácsa volt. Négy nyelven beszélt a két szovjet lány: Tamara és Mása. Jó kollektíva volt. Hamar beilleszkedtem közéjük. A lányok úgy döntöttek, hogy részt vehetek a cellában folyó tanulócsoportban, melyet a nagyon művelt Lici és Vera vezetett.

Nagy tisztaságot tartottunk: tizenöt embernek nagyon kellett ügyelnie a rendre. Viták voltak, de veszekedés, az soha. Pedig az öreg szerb parasztasszonytól a rendkívül kulturált és nagy tudású magyar, kommunista lányokig minden réteg képviselve volt a tizenöt nő között. A különféle nemzetiségű és felfogású rabokat összekötötte a nácizmus, a fasizmus gyűlölete és a harag a sok megaláztatásért.

S egy priccs még üres volt.

Egy szép, kora szeptemberi délelőtt nyílt a súlyos zárka ajtaja, és belépett rajta a tizenhatodik rab. Egy lány. A zárkában hirtelen fény lett. Besütött a rácsos ablakon keresztül a nap. Ez olyan különösen világította meg a belépő lányt, hogy elnémult a tizenöt női rab. A zárka ajtaja nagyot kongott mögötte. Megállt előttünk, körülnézett, mosolygott és ragyogott. Majd azt mondta: „Szenes Hanna vagyok. Angol tiszt az önkéntes palesztin hadseregből, és zsidó vagyok.” Körülfogtuk, kérdeztük, de ennél többet nem mondott. Elhelyezkedett a szalmazsákon, letette khakiszínű kabátját, kevés holmiját, melyet egy kis oldaltáskából szedett ki. Leült, láttuk, hogy okos szemével felméri, hová került.

Ez a lány nem volt kimondott szépség. Kerek arcában két szép és okos szeme ragyogott. Görögös orra és kemény álla volt. Barna haját körbe csavarta, görögösen. De csinos sem volt, a mai értelemben. Kissé széles volt a csípője, és a lábát az erős bakancs cseppet sem tette nőiessé – és mégis sugárzott. Oda kellett rá figyelni. Egy óra alatt ő lett a központ. Keveset beszélt eleinte, csak figyelt. Ha szólt, nagyon okosan és megfontoltan adta elő a mondanivalóját. A mellettem lévő priccsen feküdt, így jól meg tudtam figyelni. Megnyerő modora volt kezdettől fogva. Okos, célratörő kérdéseivel, érdeklődő arcával hamar tisztába jött azzal, hogy kik közé is került. Két nap alatt elfogadtatta magát mindenkivel. Beilleszkedett közénk, nem vonta ki magát a takarításból sem. Szívesen csinált mindenféle munkát. Mikor látta, hogy a cellában komoly tanítás folyik, kérte, hogy tudását ő is megoszthassa velünk. Rendkívüli világi és katonai műveltséggel bírt. Az angolon kívül 6-7 nyelven beszélt, világirodalmi jártasság, olvasottsága lenyűgöző volt. Mindnyájunkat szeretettel vett körül. Nem volt leereszkedő. Ahol kellett, segített. Tanított angolt és harcászatot. Gyakorlatokat végeztetett kézigránátdobásból és kúszásból. A gránátot fából készítette el. A szerb, horvát lányok istenítették. Szerb partizán nótákat dalolt velük, amelyeket a balkáni hegyek között bujkáló partizánoktól tanult, az alatt a pár hónap alatt, amíg ejtőernyős bevetésére nem került sor. Bizalmatlansága végleg elmúlt, mikor megtudta, hogy a hat magyar lány között öt zsidó származású. Csak Erzsi nem. Ő egy csepeli munkás lánya volt és elvhű kommunista. Itt, így vagy úgy, Hanna antifasiszta meggyőződésű emberekkel került össze.

Lassacskán zárkózottsága is felengedett. Elmesélte, hogy édesapja, Szenes Béla, jó nevű újságíró volt. Meghalt, mielőtt Hanna alijázott volna. Csak édesanyja élt. Pesten szegényt a Gyorskocsi utcában látta utoljára, és nagyon aggódott érte. Elmesélte, hogyan jutott ki Erecbe, egy Cezária melletti kibucba. Sokat mesélt a kibucok életéről, ami a lányoknak nagyon tetszett. Sokat dolgozott és tanult, mindkettőt keményen, de este a tábortűz mellett a vidám ének és tánc új energiát adott neki. Kapott itt katonai kiképzést is, s így önként belépett az angol hadseregbe a II. világháború kitörésekor. Tisztként végzett különböző megbízásokat. A mostani feladatra is önként jelentkezett, három társával együtt.

Ez a feladat az lett volna, hogy jöjjön Magyarországra, lépjen érintkezésbe az antifasiszta erőkkel, és segítse az ellenállás megszervezésében. Ekként segíthet a magyar zsidók mentésében is. Sajnos az ugrás nem volt szerencsés. Pécs körül ért földet, ha jól tudom, és az egyik bajtársa megsebesült. A falu népe jelentette a csendőröknek, hogy angol kémek vannak a faluban. Ez egy tipikus ’44-es magyarországi történet. Így került fogságba.

A budapesti kémelhárítás hallgatta ki. Nem hadifogolyként, hanem kémként. Nagyon megkínozták. Nem vallott, és nem lett áruló. Pedig a mamával is zsarolták a pribékek. Esküjéhez az élete árán is hű maradt.

Én ezeket a könyvtáros írnoktól hallottam, aki olvasta az iratait. Ez a fiú juttatott be híreket. A Szálasi-féle hatalomátvételről is tőle tudtunk. S arról is, hogy az oroszok már Pest felé tartanak.

Hanna esténként a verseit mondta kívülről, szépen, értelmesen. A gyufa című versét ott hallottam. Ekképpen tudtuk meg, hogy Hanna költő. Naplót is írt. (Sajnos 1944. november 6-án elvitte magával. Nem tudom, hogy ki találta meg.) Kedvessége, okossága és rendíthetetlen hitének ereje példamutató volt. Nagyon nagy hatással volt ránk. Olyan kitűnően tudott bánni az emberekkel, amilyet azóta sem tapasztaltam másnál.

Sokat beszélgettünk este lámpaoltás után. Észrevette, hogy nem eszem meg a szalonnát, amelyet Bácskából küldtek a szerb lányoknak. Ő sem evett „házert” (nem kóser, tréfli, tisztátalan ételt). Ő lett a példaképem. Nagyon megértett, és nővéremmé fogadtam. A többiek is rajongtak érte. Híre az egész intézetben szétfutott. Jósága, gyakorlati érzéke és viselkedése bámulatos volt. Egyéniségével, szelíd erejével úgy tudott hatni, adni, hogy soha senki nem érezte sértőnek. Egyszerűségében volt nagyszerű.

Október közepén meglátogattak a szüleim. Mikor apa meglátott a rabruhában, így szólt: „Oh, mein kind, bajnise lajlom!” – Oh, gyermekem, ha ezt a szörnyűséget odafönt látnák!” Anyám, a sárga csillaggal, csak sírt. Hoztak, amit lehetett. Jó sokat, hogy jusson a tizenhat személynek. Megkérdeztem a lányokat, mit hozzon legközelebb édesanyám. Hanna nevetve mondta: „Krumplis nudlit!” Nevetve mondtam én is apámnak, mit is kívánunk, de jó sokat, mert tizenhatan vagyunk hozzá. Sárgacsillagos apám eljött november 5-én látogatóba, kezében egy nyolcliteres fazék, tele még meleg nudlival. Így szólt: „Mondd meg annak a jeruzsálemi lánynak, egyen belőle, szeretettel hoztam.” Így történt. Ünnepi nudli volt – tudtunkon kívül –, az utolsó nap, amikor vidámak voltunk. Azon mulattunk, hogy a Dob utca 27. asszonyai sodorták nekünk, szegény raboknak a nyolcliternyi krumplis nudlit, jó prézlisen. Csuda jó volt.

1944. november 6-án, a krumplinudlis vacsora utáni napon, nyílt a vastag zárkaajtó. Vészesen csikorgott a két kulcs. Két fegyőr Szenes Hannát szólította. Minden holmiját összeszedték. Kezére bilincset raktak. Megrémültünk. Mi lesz?! Azt mondták, átviszik a Margit körúti fegyházba. Ott lesz a tárgyalása. Jaj! Statárium van! Vésztörvényszék! Szálasi! Jaj! Összeszorult a szívem! Hannácska! Testvérem! Hová visznek téged? Összeölelkeztünk. Két kezén csörgött a bilincs. Sírtunk. Csókolgattuk. Ő nem sírt, de a szeme könnyel volt tele. Mikor átölelt, azt mondta: „Légy bátor, húgocskám, és erős. Beszéld el a gyermekeidnek és népednek, mi hogyan történt.” Megcsókolta a homlokomat és elment. A két fegyőr közrefogta határozott lépteit. Sokáig zengtek még a folyosók. A katonák is tisztelettel néztek rá.

A tizenöt lány nem aludt egész éjjel. Hanna hiányzott. Senki sem mesélt csodás történeteket a „kvucáról”, a kibuc földjéről.

Másnap, november 7-én, a csajkás kis résen beadta a reggelit. Nem szólt semmit, pedig máskor mindig fecsegett. Ebédosztásnál hallottuk meg, hogy Szenes Hannát, ezt a fényes csillagot, a Katonai Vészbíróság halálra ítélte, és 3 órával később kivégeztette. Ott, a Margit körúti fogház udvarán. Nem engedte, hogy bekössék a szemét. Bátran állt előttük. Hősként élt, hősként halt meg.

Nem bírtunk enni. Gyászoltunk zsidó módra, földre ülve. Hisz testvérünk volt, szeretett testvérünk. Egész 8-án ültünk a zárka padlóján, és nem jött szívünkre vigasz. Sírtunk. November 9-én egy óra alatt az egész fegyházat kiürítették, és elszállítottak bennünket, körülbelül kétszáz politikai foglyot – nem csak a zsidókat – Németországba, a koncentrációs táborokba.

Erről nem beszélek. Ez ismert dolog. Hogy túléltem, Szenes Hannának köszönhetem. Erőt adott.

1945. május 3-án szabadítottuk fel magunkat. Július elején jöttem haza. A családom is túlélte a szörnyűségeket. Szeptemberben férjhez mentem a világ legdrágább emberéhez. 1947-ben fiam, 1949-ben lányom született. Szenes Hanna drága emlékére lányom az Anna nevet viseli. Általa létezik tovább.

Azóta, november 7-én mécsest gyújtok, rá gondolok, és gyászolom őt. Így lesz ez az idén is.

¹ in.: Sós kávé. Elmeséletlen női történetek [vissza]

Ország Lili: Ima a halottakért

SZENES HANNA

Boldog a gyufa

Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot,
Boldog a láng, mely szíveknek mélyén lobogott,
Boldog a szív, mely dicsőn múlt ki a világból,
Boldog a gyufa, mely elégve szítja a lángot.
                                                  Sardice, 1944. május 2.

Egy – kettő – három…

Egy – kettő – három…
nyolc a hossza.
Két lépéssel mérem a szélet,
Kérdőjelként lebeg az élet.

Egy – kettő – három…
tán egy hét is,
Vagy a hó vége még itt talál,
De fejem felett a halál.

Huszonhárom lennék
most júliusban.
Merész játékban számra tettem,
A kocka perdült. – Veszítettem.
                                        1944. június 20.

THURY ZSUZSA

A bécsi országút

(Részlet)

Szeptember végén Krausz Lenke mocskos és gyűrött borítékban levelet kapott az unokájától. Alsó-Gödön van táborban, a levelet átdobja a kerítésen, talán egy jótét lélek továbbítja, és íme, akadt jótét lélek. Egészséges, panaszra nincs oka, éppen csak a koszt, a híg levesektől erősen lefogyott. Pécsi családjáról kapott hírt nagymama? A táborban úgy tudják, hogy a vidéki gettók lakóit kivitték munkára Németországba, reméli, hogy hamarosan viszontlátja szeretteit. A táborban bizakodó a hangulat, és néhány hét óta a bánásmód is enyhült. Kézcsókkal dr. Majoros Félix.

Czell Domokosné gondosan áttanulmányozta a levelet, majd visszaadta.

– Örülök szívemből, hogy az unokád ép és egészséges. Ha lead néhány fölösleges kilót, csak javára lesz.

A kis öreg nő lelkendezve kapkodta kezét a szája elé; igazad van, Birikém, de a rohamos fogyás nem egészséges, talán ha feljavíthatnám a kosztját… Czell Domokosné magasra vont a szemöldökét.

– Te, Lenke, mire készülsz?

– Én… semmire…

– Ne csinálj bolondságot. Vénségedre megjöhetne az eszed. Dehogy követ el bolondságot, mit képzel Biri! Finom dolgokat hozott, szalonnát, egy doboz szardíniát, kekszet. A szalonna inkább jó étvágyú fiatalnak való eledel – s Krausz Lenke vívódott magában, majd ahogy délutánba fordult az idő, határozott. Alsó-Göd mindössze fél óra vonaton, hat óráig megjárja az utat, s különben sem veszik már olyan szigorúan a kijárási idő betartását. Kabátjára felvarrta a maga készítette sárga csillagot, és spárgával átkötözött csomagjával elindult.

A váróterem távoli sarkába húzódva várta a vonatindulást majd egy óra hosszat, szívében hevesebb dobbanások jelezték ébredező szorongását, s számolt: fél hat tájt megérkezik, Alsó-Göd kis fészek, a tábor bizonyára egy ugrás az állomástól, leadja a csomagot, újabb ugrás a vonatig, idejében hazaér, a házmester beengedi, hiszen a drága Biri megvásárolta a jóindulatát.

A vonatban is meghúzódott, s ha valaki kicsi töpörödött alakjára, a mellén virító sárga csillagra pillantott, gyáván, mintegy bocsánatkérően elmosolyodott, így a kalauzra is, aki az utazási igazolványt kérte, s hogy az nem volt, hosszas fejcsóválás, halogatás után kilyukasztotta a jegyét. – Ha végigrazziázzák a vonatot, nem láttam a nagyságát, bizonyára elbújt a reterátban. – Köszönöm szépen, kalauz úr – hálálkodott Krausz Lenke –, azt mondom, hogy elbújtam a reterátban – s kezét szája elé kapva, halkan kuncogott: a reterát vajon latin eredetű szó? Vagy szláv? Mindenképpen jól hangzik, s a vonat kereke is ütemesen, de lassacskán ezt kattogja, mert megáll és vesztegel minden almafánál.

A tábor? Az bizony jókora gyalogséta, át a mezőn, rossz az út, azután hiábavaló is, ott emberfia se be, se ki, a nagysága meg ne nagyon mutogassa magát – ezt egyik utas mondta. Krausz Lenke szépen megköszönte, s hát mégis, merre van az az út?

Nagy, kietlen mező, hepehupás a száraz göröngyöktől, imitt-amott gödör, bucka, és lemenőben a nap. Talán okosabb volna visszafordulni, de vitte a lába, mert már látszott az elkerített tábor. A szíve egyre vészesebben zakatolt.

Fegyveres katonák, megnyugtatóbb, mint a kakastollas csendőr, mesélik, hogy a csendőrök brutálisak, neki még nem volt dolga velük, s akadhat azok között is jó ember, mint a kedves kalauz az ő reterátjával – s a már vánszorgó öreg nő idegesen nevetgélt magában.

– Vissza!

Krausz Lenke megtorpant a csomagjával. Hideglelősen vékony hangon sipította:

– Kérem szépen, csak egy szót… az unokám…

Nevettek. Egy lépést tett előre, s még egyet. Idősebb, bajuszos katona megkérdezte:

– Mi kéne, ha vóna, öreganyám?

Ezt a kis csomagot ha átadnák az unokámnak. Azután honnan veszi, hogy itt van az unokája? Megálmodta – Lenke egyre közeledett, bizonytalan, ravaszkás mosoly bujkált apró szemében, dehogy említi a levelet! – megálmodta, hogy az unokája jó helyen van, és mert beszélik, hogy Alsó-Gödön milyen emberséges az őrség és a bánásmód…

Röhögő katonák vették körül, ő nézett egyikről a másikra, s lopva az égbolton gyülekező fekete felhőkre. Rohamos gyorsasággal ereszkedett le az este, a katonák meg tréfálkoztak egymás között meg vele, csúf szavakat is használtak, de hát istenem, falusi gyerekek… s csak azért nézett rájuk tovább, kérlelőn. A bajuszos idősebb végre elvette a csomagját, s mert Lenke csupa nagybetűvel ráírta a nevet, hangosan olvasta: Dr. Majoros Félix, mire megint nagy volt a nevetés. Félix, ezt meg hogyan fundálták ki az izraeliták? Talán félkótya! Aztán mitől fél az a maga iksze, öreganyám? Majd megtapasztalják, hogy mi van a csomagban, és ha nincs tilos irat, efféle…

– Mit tetszik képzelni? Egy kis… falnivaló – mondta Lenke nagy igyekezetében, hogy a katonák szája íze szerint fejezze ki magát.

Aki először rákiáltott, oldalába bökte a fegyverét, durván meglökte, most már aztán menjen a dolgára. A köszönését nem viszonozták, benyomakodtak a kapun túli őrházba, mert leszakadt az eső, bevezetés nélkül, vad széllel, sűrű vaskos csöppekben.

Krausz Lenke elindult, vaksin hadakozva a széllel, esővel. Háta mögött az őrház is sötét, fekete papírral bevont ablakaival, körülötte éjszaka. Néhány lépést tett járható ösvényen, megállt – mezőn át vezet az út az állomásra. Topogott erre-arra, megörült, mikor érezte lába alatt a hepehupás talajt. Sötét volt, akár a pokol mélységes fenekén. Talán rossz irányt választott, éppen ellenkezőt. A göröngyök között tócsában állt a víz, nem látta, mibe lép, bukdácsolt, vonszolta magát az úton, amely sehová nem vezet, és soha nincs vége, ó, istenem, segíts meg…

Valaki utolérte, azt hitte, mentem összeesik rémületében. Egy pillanatra tompa fényű lámpa villant bele az arcába, s ő is látta a széles, borostás férfiarcot a szeméig húzott sapka alatt, azután megint a fekete éjszaka, süvítő szél, szakadó zápor. A férfi mormogott.

– Meglátják a fényt, és már lőnek is. Botorkálhat az ember, míg meggebed.

Ment sietősen, mint aki ismeri az utat. Krausz Lenke utána szólt:

– Tessék mondani, erre van az állomás?

– Erre egyenest. Magam is oda tartok.

Lámpáját a sárga csillagra villantotta. Indult volna tovább, mégis, a válla fölött visszaszólt az ázott kis öreg nőnek:

– Jöhet velem, de szaporán, mert éppen lekésem a vonatot, itt meg nincs hol éjszakázzak.

Krausz Lenke hálálkodott, szaladt a férfi mellett, hol vízben, hol buckán botladozva, s gyáván megérintette az ember karját. Az tűrte, így már jobb volt. Lenke lihegve, zakatoló szívéhez vagy szájához kapkodva beszélt. A tábornál járt, csomagot adott le az unokájának. No hiszen, abból nem sokat lát az unokája, mondta a férfi. Autószerelő-műhelyben dolgozik, Pestről jár naponta Alsó-Gödre, ismerős a táborban, asszonyság örülhet, hogy simán elengedték. Igazán, ismerős a táborban? Ha tudta volna, bizony megkéri, amilyen derék jó embernek mutatkozik, hogy azt a kis élelmet vigye be az unokájának. Nagy a kockázat, kérem, az ember csak úgy, semmiért nem viszi vásárra a bőrét. – Hiszen meghálálnám – mondta Lenke –, ha meg nem sértem – lihegett, nevetgélt mérhetetlen izgalmában, a vaksötétség, előrehaladott idő, utazás. segíts meg, ó, istenem…

A váróterem gyér világításában az ember már csak úgy mormolta, hogy a nagysága megtalálja őt a hajnali fél hatos vonatnál, a nevét nem mondta meg, s azután már úgy tett, mintha sohasem látta volna a reszkető, agyonázott öregasszonyt.

Ámos Imre: Menekülők

SZEPES ERIKA

Emlékezet és a ma divatos emlékezetfelejtés a Jób lázadása című film kapcsán

Akiknek megadatott – áldás és teher –, hogy megérjék a háború utáni évtizedeket, az élet szinte minden területén tapasztalhatták, hogy még az abszolút kétségbevonhatatlan tények megítélése is koronként változó volt – mondhatni gyakran változott és változik még ma is. Napi élményünk, hogy szertenézünk, és nem leljük azt a hazát, amit megszoktunk. Nem beszélhetünk olyan témákról, amelyekről egykor beszélhettünk, vagy fordítva: elhallgatott fájdalmak kerülnek lassan-fokozatosan terítékre, és aki nem élte végig a viharos évtizedeket, annak meg kell keresnie azokat az igazodási pontokat, amelyek viszonylag állandóak maradtak, és leginkább megközelítik saját emlékezetét és közel állnak saját megítéléséhez. Azt hinnénk, a legtöbb ilyen biztos fogódzót a művészet adhatja; bizonyos művészeti tárgyak értéke – ha egyesek meghajolnak is a recepcióesztétika által deklarált elbizonytalanított értékelések előtt – mutatis mutandis állandó.

Sajnos, a tapasztalat azt mutatja: nem így van. A művészeti alkotásokra rátelepülő ideológia – ha a művészeti tárgy immanens magját eltorzítani nem is tudja –, de értékelésüket, értelmezésüket megváltoztathatja. Különösen így van ez bizonyos alkotásoknál, amelyek megítélését a folyton változó történelmi tudat befolyásolja.

Szükségesnek látszott egy ilyen hosszú bevezetés választott témám tárgyalása elé. Olyan alkotásról szeretnék szólni, amelynek témája rendelkezik egyrészt bizonyos immanenciával: ez az Ótestamentum kanonizált fejezete, a Jób könyve, de tudjuk, hogy a bibliai történeteknek is az a sorsuk, hogy ilyen-olyan célra, különféle tézisek, gondolatok megvilágítására felhasználják őket, megnemesítve vagy eltorzítva – mindkét végletre ismerünk példákat. A Jób könyve az Ótestamentum azon szövegegyüttese, amely a rendíthetetlen hit példázata: az Úr által sokszorosan megalázott és próbára tett Jób kitart hite mellett. Így már választott filmem címe is mutatja, hogy a filmfeldolgozás elfordul a biblikus tanúságtételtől: a főhős lázad. Mer lázadni. Miért lehetett ez téma 1983-ban, a film elkészülése idején? Mikor történik a film cselekménye?

Gyöngyössy Imre és Kabay Barna filmje 1943-ban kezdődik, egy Tisza menti faluban, tehát már bőven benne a háborúban, a zsidóüldözés korában. Főhősei egy idős haszid házaspár, Jób és Róza, akiket a sors – azaz az Úr – már alaposan próbára tett: hét gyermeküket veszítették el, ötöt diftériában. De Jób és Róza még nem veszítette el a hitét: jóllehet, tudják, hogy egy minden eddiginél keményebb megpróbáltatás előtt állnak (a bibliai Jóbot hűségéért az Úr hosszú élettel áldja meg, a magyar valóságban a pusztulás vár rá), elszántan, jövőt tervezve új életet kezdenek: örökbe fogadnak egy kisfiút az árvaházból, „szigorúan keresztényt”, hogy amit az életükből hátra hagynak, gazdára találjon, így a tárgyak megőrződjenek, az életük, az életmódjuk pedig hagyománnyá válhasson. („Isten nem adott utódot, hát vettem egyet” – mondja Jób örömmel és cinkosan a falu lakóinak.)

A háború utáni korszak(ok) átélőit meglepetésként érhette a holokauszt-téma filmre vitele, bár a Kádár-rendszerben nem volt titkolt téma sem a vészkorszak, sem a holokauszt, a hatalom kerülte a szembenézést és a tisztázást a holokauszt és az antiszemitizmus itthoni kérdésével. A Jób lázadása – lázadás a holokauszt és a holokausztról való hallgatás ellen. A feladat, amire az idős házaspár vállalkozott, egyáltalán nem volt könnyű. A választott gyerek, a szőke Lackó, vad és elutasító volt, amikor először vitték befogadó otthonukba – számomra nagyon meggyőző, hiteles és szép, hogy a kocsit kísérő pulikutya volt a fő vonzerő, ami Lackót a háznál tartotta. Az elkezdődő közös életben Lackónak egy általa teljesen ismeretlen világ szokásait, ünnepeit, törvényeit kell megtanulnia, egy – a falvakban mindenütt viszonylag kicsi és zárt – haszid közösség ismeretlen nyelvét, kultúráját, vallását, szertartásait. És ezzel együtt a befogadó magyar közösség szintén ismeretlen szokásait: látja a fiatal cselédek szeretkezését, a vándorcigány pár szép, ősi táncát és szerelmét: egy többarcú, de tarkaságában egymintázatú magyar falu világát.

A film tudatos utalásokkal emlékeztet a zsidó vallás mítoszaira: Jób Ábrahám áldozatának analógiájára szúr kést fogadott fia torkába, hogy felszakítsa a gégéjét lezáró diftériát – ez a mítoszvariáció is ellentmond a Bibliának, hiszen ott Ábrahám valóban megöli (állatlétre kárhoztatja) Izsákot, itt Jób új életre kelti a kisfút; a felgyógyult – azaz új életre született – gyermeket három falubeli zsidó úgy látogatja meg ajándékokkal, mint a Megváltót a háromkirályok.

A befogadó és megtartó együttélés a haszidizmus minden emberi vonását kiemeli: Jób többször kinyilvánítja, hogy Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. S amikor az Úr végzése elleni lázadásból elvégzi a „rituális gyilkosságot”, a bibliai történettel szemben ez a szeretet győzelme a vakhit fölött. („Hetet eltemettem, ezt nem adom” – kiáltja az Úr felé, lázadásának minden dühével.) És Róza odaadó ápolása a szeretet kiáradása a félelem és a halál ellen. A haszid vallás és életmód lényege ugyanis az istenszereteten túl a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, azaz – az emberszeretet. Enélkül nem vált volna Lackó igazán szerető gyermekükké – és nem maradt volna életben.

A Jób lázadása a szeretet mellett felmutatja az idegenek által beárasztott gyűlöletet, pusztító indulatokat a csendőrök megjelenésével; az utolsó képsorok a reménytelen kitoloncolással a megszokott világból egy darabja a magyar holokausztnak, a vidéki zsidóság kiirtásának, amiből rálátás nyílik – a távolodó kocsi nyomán, mintegy azt követve – az egész ország vészes fenyegetettségére.

Visszatérek még a filmre, de ezen a ponton kell hangot adnom tiltakozásomnak a filmet ért lefitymálás, a méltatlan lenézés miatt, ami azért is különösen fájdalmas, mert „kolléga”, egy másik rendező írta. „Számomra – írja a jónevű rendező – nagy lehetőség elmulasztása, …csalódás érzése… Nyersen fogalmazok: számomra – érzelmes mítosz és romantika; történelmi tragédiába csomagolva.” És: „megrekedt a históriás mese- és mondavilág között”. És: „itt a helye Jób bácsi, Róza néni és a kis Lackó érzelmes legendájának. Mert való igaz, hogy hosszú időn át éltek kis zsidó közösségek a Felső-Tiszavidék magyar falvaiban. De: évszázados előítélettel körülvéve, maguk is félelmek és előítéletek rabjaiként, kirekesztve és kirekesztetve. Hogy olyasfajta testvéri együttélés – már-már kultúrák ötvöződése –, amilyenről ez a film beszél, nem létezett, nem is létezhetett, annak történelmi okai vannak. Ha ez a ’zsidó-paraszti’ idill létezhetett volna, akkor ez a film nem létezhetnék. (…) Ha mégis: akkor a Bűn, a Felelősség misztikus magasságokba emelkedik. Hiszen a Jób lázadása csak kívülről jött bűnösöket ismer. S az áldozatokkal már-már összeolvadó együttérzőket.” Akiket valami emberi ésszel fel sem fogható, misztikus bűnrészesség terhel.”

Itt kell közbeszólnom. Ismerünk más visszaemlékezéseket is, amelyek megerősítik a rendező-író által cáfolt, vallástól független emberi együttérzést: Benedek István Gábor A komlósi Tóra című, sok kiadást megért és sok nyelvre lefordított kötete, Kuczka Péter Seregek Ura című oratórikus műve nem légből kapott, hanem személyesen megélt történetek. De kitekintve a világba: a Hegedűs a háztetőn Anatevkája zsidó és keresztény lakosságának szimbiózisát elfogadjuk? Elfogadjuk azt is, hogy a bűn ott is kívülről jön? Hogy a pogromot bejelentő csendőr ott is kezdetben segíti a zsidókat? Hogy Tevje legkisebbik lánya, Havele Fegykához, az orosz fiúhoz megy férjhez? Elfogadjuk, mert hatalmas, világsikerű amerikai film? (Igaz, hogy az alapjául szolgáló kisregényt, Sólem Aléchem Tóbiás, a tejesember című művét lényegesen kevesebben ismerik.) Nálunk nem élhetett együtt a két kultúra, mint Anatevkában, ahol az orosz gopak mellett egy légtérben táncolják el a zsidó hórát? A magyar rendező-író szerint a Jób lázadása egy „Vityebszktől Nagy-Kállóig terjedő kulturális kört idéz”, „háttérben egy zsidó-paraszti mesevilággal”. Elhangzik a nagykállói csodarabbi csodanótája, „amely meggyógyította Kossuth apánkat, héber és magyar szöveggel, a Szól a kakas már…”, „sorakoznak a népies-balladás mesevilág motívumai…” és így tovább. A tények cáfolnak. Létezett magyar falusi idill zsidók és keresztények között: ott látható az Farkas István képein a falusi kricsmiben együtt iszogató férfiakkal, a filmről a rendező által romantikus ál-idillnek nevezett anyai gyengédséggel (Gyermekével játszó anya című kép), a hatalmas üvegvázában széltől meghajló virágok előtt a fenyegető távolba néző hölggyel (Történt valami?), vagy Farkasnak azon a falusi tájképén, amelyen bizony nem zsinagóga felé lépdel a nép, hanem a jólismert formájú keresztény templomba igyekszik. És nézzük a másik nagy zsidó festő, Ámos Imre képeit: legalább kettőn ott a kárhoztatott nóta kakasa, nem szemétdombon, hanem szakállas zsidó kezében, aki mögött ott őrködik (még!) az őrangyal. És nézzük Ámos képén a rabruhában, kivégzésére előkészített, lekötött szemű férfi előtt álló keresztény (barna ruhás, talán ferences) papot körülvevő tragikusan részvevő, ki tudja, milyen vallású arcokat… Ezek a festőknek a valóságban nem létezett, idilli világú álomképei? És a Szól a kakas… nóta bekomponálása a filmzenébe a zseniális Jeney Zoltán zeneszerző és tudós kósza ötlete?

Most vissza a rendező-író soraihoz, amelyekben keményen (és durván) summázza ítéletét: „Ez a film ’kiszolgál’ egyszerre magyar és zsidó hiúságot. Olyan idillt fest, amelyet zsidók és magyarok együtt fogadhatnak el – a valóság ellenében. Szépséges zsidó mesevilággal kárpótolja zsidó nézőjét a meghamisított valóságért, és meghamisított valóságot tálal a fasiszta nép általánosító és otromba vádjától sértett magyar tudatok számára. Végül pedig közös folklórt, egzotikumot, ’könnyes históriát’ kínál a külföldi nézőnek.” Vissza-visszatérnek emlékezetembe a Hegedűs a háztetőn képsorai és dallamai. Elfogadtuk, imádtuk, agyonnéztük. Pedig abban inkább vannak mesés részletek (amelyek a regényben nincsenek): Tevje fiktív álmának elbeszélése és annak mesés-szürrealisztikus filmes megoldása Fruma Sáráról; a kedves öreg csacsener falulátogatásai; a lányok felszabadult tánca; a szénában hanyatt fekve álmodozása a jövőről; és a Motl-fiú varrógépének csodája… Végül a számunkra igen lényeges kérdés: milyen Tevje viszonya az ő Urához: baráti, cinkosan összekacsintó, tréfásan alkudozó („Neked ott fenn… nekem itt lenn…”). Több kortárs előadás született a Hegedűs-ből: Bessenyeié közel állt a Topol-alkotta figurához, ám a legújabb, Hegedüs D. Gézáé a lázadó Jób hangja: perel, vádol, követel. Az alapmítosz megváltozott még egy ilyen rövid idő során is, amiként a Jób mítosz is megélt jónéhány átértelmezést.

Miért fontos nekem ez a film? Természetesen elsősorban azért, mert én igaznak és szépnek éreztem, a környezetet valódinak, a színészek pedig– Zenthe Ferenc, Temessy Hédi és a kisfiút játszó Fehér Gábor – csodálatosan játszottak, érzelemdúsan de pátoszmentesen, szeretetet sugározva. Fontosságát még emelte, hogy elsőként adott hírt a falusi zsidóság deportálásáról, ami az én családomat is érintette. Rámutatott az elmúlt korszak – a holokauszt utáni évek – problémakerülő politikájára. A történész így fogalmaz: a Rákosi-rendszer antiszemitizmus volt, a Kádár-korszak amnéziapolitikus. A puha szocializmus egyik vívmánya volt, hogy felejtsük el az ötvenes évek elejének kemény diktatúráját, sőt ne beszéljünk a korábbi jobboldali rendszerről sem. Tabusították a negyvenes évek népirtását, így feldolgozásuk jóval később indulhatott el. A filmek persze átjutottak a hatalom szűrőjén: Máriássy Félix Budapesti tavasz (1955) című filmjében embereket lőnek a Dunába 1944 telén. Az előzményeket, a felsorakoztatást még látjuk, utána már csak a következményt, a levetett cipőket a Duna-parton. Maga a holokauszt ábrázolatlan maradt. A művészeti kényszer: beszélni kell róla, de mégsem lehet tényszerűen, meghamisítás nélkül elmondani az elmondhatatlant. De a művészet nagy erő. Fábri Zoltán Utószezon című filmjében (1966) egy szürreális gázkamra-jelenet látható.

A költészetben is kényszerítő erővel törtek fel az emlékek: az első megszólalás Gergely Ágnesé, aki a mezüzének és jelentésének, vallási szimbolikájának szentelt verset (Az ajtófélfámon jel vagy, 1963), majd még keményebben-fájdalmasabban a Temető Pannóniában című versben, amely a szégyenlős-alamuszi elhallgatás ellen tiltakozik, mert a zsidó temetőt eufemisztikusan Kozma utca 6-nak kell nevezni.

Száraz György történészi alapossággal, empátiával, tárgyszerűen és elfogultság nélkül jelenteti meg először a Valóságban (1975), majd könyvformában is az oknyomozó Egy előítélet nyomában című művét (1976). Ember Mária megírja a Hajtűkanyar két kötetét (1977). Az elhallgattatás-feledtetés intézménye már a könyvkiadást sem sújtja anatémával.

Ilyen előzményekkel küzd meg a Jób lázadása, a maga csendes, meleg, őszinte és igaz eszközeivel. Külföldön óriási sikert aratott: San Remóban Nagydíjjal jutalmazták, Cannes-ban pedig elnyerte az Ökumenikus Zsűri díját. Itthon Zenthe Ferenc Jób megformálásáért megkapta a Magyar Filmkritikusok díját. Hosszú ideig csend volt a filmről, jelentőségét elhomályosította a Saul fia Oscar-díjas sikere, majd 2019-ben restaurálták a filmet, így újra fókuszba került. A fanyalgó kritikákat felejtsük el –adózzunk elismeréssel és tetszéssel a korábban újítóként megjelent alkotásnak.

Epilógus. Szemelvények néhány kritikából

„Ez egy olyan film, amit nem felejt el az ember. Egy szép és igaz történet hagyományról, erkölcsről, kötelességről, az embertársak és Isten szeretetéről.” (Forward, Masha Leo, 1984).

„A Jób lázadása egyszerre szép és tragikus. Nagyon szép. Csodálatos látni. Ragyogóan extravagáns, érzékien gazdag.” (Los Angeles Times, Kevin Thomas, 1984).

„Azok közül a filmek közül, melyek az 1943-as zsidóüldözést mutatják be, a Jób lázadása a legautentikusabb, legmeggyőzőbb és legmeghatóbb.” (New York Post, Archer Winstein, 1984).

A 2019-es restaurálás után az Urániában bemutatott filmről Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát így nyilatkozott: „Megrendítő, csodálatos alkotás, mindenkinek meg kellene néznie, mindenki tanulhat belőle. Benne van a filmben az a remény, hogy hitből újjáépíthetünk egy társadalmat.”

Bokros-Birman Dezső: A Jób című sorozatból

Kádár Béla: Csendélet vörös vázával

napjaink

HANDI PÉTER

Dörmögések a nem létező bajusz alatt

Az „általános közérzet”, ahogy a városi népnyelv (mert az is népnyelv) nevezi egy társadalom hangulatát manapság egy szóval jellemezhető: depressziós. A pszichológia eszköztárából kiemelt és úgymond „divatossá vált” szakszó egyszer talán úgy marad fenn a történelmi korszakok annaleseiben, mint mai korunkra jellemzően aggatható cégér, a Középkor, a Felvilágosodás, a Reformáció utáni időszak. A Depresszió jelenlegi korszaka középgenerációs élmény, a regnáló új generáció a közelgő klíma-katasztrófa elől a kezükben lévő világháló élményvilágába menekül.

Csoda-e, hogy olvasnivaló után kutatva könyvespolcon, könyvesboltban, egyre inkább kézügybe kerülnek a rosszérzéseinkről szóló munkák.

Az utóbbi hetekben két könyvet olvastam, mindkettő a depresszióról szólt. Az írók saját depressziójáról. Az egyik Kácsor Zsolt könyve, a Pokoljárás Bipoláriában, a másik a Légszomj, Luiz Schwarcz brazíliai író-kiadó vallomása depressziójáról. Mindkét munka irodalmi, nem szakmunka, a beteg önvallomása. Mellesleg; a depresszió amolyan „divatos” betegség manapság, társasági téma, pszichológusok feltolult és feltárult anyaga. Régen is jelen volt, mint a betegségek általában, de a pirulák később érkeztek a színre, s kezdetben mindössze idegnyugtatóként működtek, felszíni hatással.

Ellenszere napjainkban már a pszichiáteri kezelés, a tudat alatti okok felszínre juttatása és a valós okok elfogadható magyarázata. (Mindez egy aránylag felületes szemlélő ugyancsak felszínes vázlata, próbálkozása). Nos, a Pokoljárás… valóban az író egyéni küzdelmébe enged betekintést, a bipolaritás kiszámíthatatlan világába, amikor a napjait normálisan töltő ember egyszerre villogóan tevékeny és optimista lesz, a „külvilág” számára érthetetlen hullámok ragadják magukkal. A polaritásnak ezt a megnyilvánulását aztán követi az ellenpólus; az önnönmagába való szürke-fellegű zuhanás, a lét értelmetlenségének érzete, az önpusztítás esetlegessége. Az író ebben a könyvben szabadjára ereszti érzelmeit, a számára is érthetetlen bipolaritás elleni küzdelmét, a jelenségeket melyeknek nem tudja magyarázatát és hirtelen cselekvésre késztetik. A tragikus elem; hogy az egyén végeredményben nincs tisztában önmagával, nem ismeri cselekedeteinek rugóit, és mégis – noha felfokozottan – környezete körében mozog. Kácsor az önvallomásos elbeszélés kezdetén megemlíti, hogy történetébe néhol fiktív szálakat fűzött a téma közelítésének érdekében. Könyve részleteiben megdöbbentő, magával ragadja az olvasót. Nehéz letenni, de ugyanakkor fellélegzik az olvasó (én) amikor a végéhez ér.

A másik „depressziós” könyv, amiről írnék a Légszomj, Luiz Schwarcz könyve. A magyar származású író egyébként Brazília egyik legnagyobb könyvkiadójának tulajdonosa, eddig öt könyve jelent meg portugál nyelven. Ellentétben Kácsor könyvével, Schwarcz ismeri depressziójának gyökerét, bipoláris zavarának eredetét. Családjának magyarországi üldöztetése az, ami kísérti, gyermekkorának családi atmoszférája, a Sao Pauló-i magyar emigránsok körében bonyolódó emlékek. A fő vonal azonban az apa és nagyapa alakja köré fonódik, az ő életük kibicsaklásának majd utóéletének emlékeit hordozza magával/magában az író. Ennek a lelki-fizikai gyötrelemsorozatnak az áradása rokonszenvesebb lenne számomra, ha az író nem lenne túlságosan is tudatos és magyarázó. Az önmagán tapasztalt jelenségeket szinte azonnal megmagyarázza, néha úgy tűnik, mintha önmaga pszichológusa volna. Nemigen hagy helyet a megmagyarázhatatlannak, a lélekbúvári szaknyelven kommentálja az olvasónak kóresetét. A fordító Király Szabolcsnak nehéz dolga lehetett a sok portugál nyelvű publikáció címének átültetésében, néhol érezhetően fáradtan a szövegben hagyja az eredetit. Schwarcz könyvének hangvétele inkább pszichológiába burkolt emlékirat, mint a bipolaritás, a depresszió irodalmi közelítése.

* * *

Levelezés… egykor irodalmi műfaj – mára gondolatcsökevények azonnali közlése és egy gombnyomás… Lassan közhellyé lesz, hogy ez az ölünkbe hullott lehetőség, ez a váratlanul érkezett praktika, az elektronikus azonnali szövegtovábbítás, az e-mail egyszerűen kigyomlálta az agy termőtalajából a gondolatfűzés palántáit. A levelezés, a naplók és memoárok kelléktárának fontos bútordarabja a gyorsaság luxusának áldozatává vált. Az ember régebben körülírta gondolatait és érzéseit, mondhatnánk; hosszú lére eresztette a mondanivalót, de ily módon többet adott önmagából, mert nemcsak hírt közölt, hanem valamilyen pluszt is önmagából. Sok fölöslegeset is, a papír türelme elbírta a fecsegést is, a megcímezett boríték türelmesen várta a telerótt íveket…

Az e-mail – megszemélyesítve a vizualitás érdekében – türelmetlen postás, eléd tárja keretezett oldalát a képernyőn és – vár. A levélpapír is várt, de amit a képernyőre tálal a gép annak úgyszólván megszabott ideje van, hiszen az elektronikus hírözön – érzed – ugrásra készen várja, hogy megjelenjen szemed előtt. Az e-mail-formátumú levelezés, az azonnali „postázás” nem elhanyagolható lehetősége tehát ugyanakkor beléd fojtja a kitárulkozás gondolatát, nemigen ad időt a teljesebb önkifejezésre – sürget. Mintha egy utcai sorban állásnál a mögötted lévő noszogatna a továbblépésre…

Az azonnaliság csábítása, az, hogy a közlendő magja végeredményben másodpercek alatt a címzettnél teremhet – egysíkúvá degradálja a személyiséget. Elgondolni is rossz, hogy ha Puskin idejében jelentkezik az email, hogyan szólt volna Tatjána levele Anyeginhoz… Food for thought (mélyen elgondolkodtató) – mondja az angol. Maradjunk ebben.

* * *

Borzongtató gondolat, de muszáj „belemenni”, azaz kiadni magamból. Felötlött bennem, hogy az elektronika által készen és gombnyomásra kapott ismeretek, a tudás azonnali birtoklása végeredményben okafogyottá teszi magát a tanulást. Mert miért lenne szükség a gondolkodás rabszolgamunkájára, amikor készen áll előttünk a kívánt adat, elmélet, tudományos eredmény – minden, amit hosszú évtizedek tudományos kutatásának célja volt életünk megértése érdekében. Ergo; a készen kapott tudás felszabadít az általános tananyag elsajátításának évtizedekig tartó elfoglaltságától, azon túl már csak a készen kapott eredmények alkalmazása a cél. S arra is kínálkozik egy gombnyomás.

Megállnék ennél az abszurd petárdánál, ha – mint minden abszurditás – át nem lendítene valamilyen reálisnak tűnő fonalra, ezúttal az „és akkor mi van” aszfalt-hangulatú kérdésre. Valóban: akkor mi van, azaz: hogyan tovább? Még praktikusabban: mit kezdjünk akkor a felszabadult idővel, az oktatás, a tudomány eredményeinek megszerzésére eladdig töltött emberöltőnyi időszakokkal? Hiszen az alkalmazás már ugyancsak automatikus: ide az újabb gombnyomást! Nos, a fantázia eme látszólagosan sötét alagútjának végén felviláglott némi fény, pislákoló sugár, félénk lehetőség: az ily módon felszabadult időegység kitöltése, használata, az emberi lélek gazdagodása érdekében. Például nagyobb figyelem, elmélyülés a Természet/re/ben. Jelenségek, melyek addig létünk amúgy „mellékes” tartozékai voltak. A bőrünkre érkező szellőt befogadni, nemcsak pillanatokra megfürdeni benne, hanem tartósan testünk-lelkünk köré csavarni. Az erdőn nem csak turistaként átvonulni, hanem elveszni benne jó ideig, a gyökerek, a levélerezetek addig nem érzékelt rezgéseire hosszan figyelni, elmélázni a napsugarak lombjátékain, a folyóvizek igyekvésén valahová, a tenger nyugalmán… Tovább gondolni létezésünk tulajdonképpeni értelmét, még egy kabátba ereszkedés folyamatát is lassítva átélni, egy kézrázás, egy ölelés másodpercnyi idejét mint egy kapcsolat, egy gondolat tág zárójelét értelmezni, mindennek időt adva. Az időzés – ez az eleddig tétován negatív szó – egyszerre pozitívba lendül, tartalmat jelez. Az „időpocsékolás” értelmét veszíti – kihajítható az ablakon!

* * *

Emberek járkálnak az utcákon, hangosan beszélnek rejtett zsebtelefonjukba. Olyan ez, mint színészek, akik séta közben szöveget mormolnak főpróba előtt. A „régi időkben” a jelenség egyes szereplői esetleg elmegyógyintézetben találták magukat: – nicsak, magában beszél – siettek megjegyezni. Ma ez elfogadott utcakép, a látszólag maguknak beszélő járókelők vonulása az aszfalton…

Bán Béla: Munkások

műhely

KAISER LÁSZLÓ

Németh László Iszony című regényéről

Három szerző határozta meg életemet: Tolsztoj, Ady Endre és Németh László – és még ezernyien, természetesen. Mindezen belül pedig különösen Németh László, akit nemcsak nagyon-nagyon kedvelek – most finoman fogalmaztam –, hanem írtam is róla két szakdolgozatot, esszéket, tanulmányokat, és megjelent egy könyvem, amely Németh Lászlóval is kapcsolatos (Erkölcs és teljesítmény. Németh László és Béres József). A Németh László-i hatalmas életművet pásztázva talán az esszék és regények a legsúlyosabbak, de regényei közül biztos, hogy kiemelkedik kedvencem, az Iszony. Amit mindenki ismer, vagyis úgy értem, az értő olvasóközönség. Ám ezt a könyvet szerintem mindenkinek érdemes kézbe venni a következő okok miatt.

Először is, irodalmi érdekesség, mert 1942-ben Móricz Zsigmond bíztatására kezdte írni, a Kelet Népe számára. Németh László kérdezte, hogy miről írjak? Mire Móricz Zsigmond: egy valamire való író fejében mindig van egy regény. És lett. Ebből született meg az Iszony egy része. Aztán Móricz meghalt, a folyóirat megszűnt, az írás abbamaradt, és 1947-ben fejezte be Németh László – tehát a II. világháború és a nagy váltás után –, de a könyvön egyáltalán nem érezhető, hogy két részletben íródott.

Miről is szól ez a regény?

Kárász Nelli egy érzékeny vidéki lány, aki férjhez megy Takaró Sanyihoz, egy rendkívül érzéketlen férfihoz. Ahogy Németh László fogalmazta: sorsa „az érzékenység és kiválóság szenvedése a közönségesség zsíros ujjai alatt”. Mert ez a Kárász Nelli éteri jelenség volt, „nem tudott a lelke elegyedni a világgal”, vagyis nagyon nehezen – némileg Németh László alteregója. Érdekesség, hogy nagy női alakokat sokszor férfi írók fogalmaznak meg.

Ez teljesen rossz házasság Kárász Nelli számára, szenvedés testileg, lelkileg, hiába születik gyerek, nem érzi jól magát ebben a világban az ő érzékenységével. És akkor már itt vagyunk bizonyos értelemben a mai kornál, s ennyiben abszolút modern a regény, mint minden remekmű: a mai lumpenizálódásra hajlamos világban sokszor az érzékeny, értékes ember szenved, vagy szorul háttérbe – tehát van egy ilyen mai, modern képlete is a műnek.

A másik, ami végképp érdekes, a férfi-nő viszony, a személyiségek és természetek harca és a kor. Benne van a magyar társadalom rajza, benne van az akkori vidék rajza, benne az ember számos arca, de ami miatt Németh szavával élve mítoszi csóvája van a könyvnek, az egy kérdésfölvetés, és nem a válasz. Azt írta Németh László, hogy a mű csak érintő az élet görbéjéhez és a benne levők nem tanítások, csupán figyelmeztetések. Ez a könyv is iskolapéldája annak, hogy nem szabad semmilyen művet egy az egyben venni, hanem tovább kell gondolni. József Attila nem akart embert ölni, tehát félreértette Horger Antal úr, de a költőnek meg kellett írnia ezt a verset. Ennek a regénynek a végén Kárász Nelli – tudatosan, nem tudatosan – megöli Takaró Sanyit, aki betegen férfiúként, férjként közeledik az érzékeny Kárász Nellihez. Kárász Nelli ezt visszautasítja, a férfi arcához szorítja a párnát és végül is megfojtja – ha nem is akarva – férjét. És a nagy író, Németh László, és mondhatjuk, hogy ez érthetetlen, fölmenti főhősét, aki nem kap büntetést, ugye, a mű csak érintő az élet görbéjéhez. És ebből nem az következik, hogy nekünk gyilkosoknak kell lennünk. Hanem én azt a magyarázatot fogadom el, amit többen vallanak és jómagam is, hogy Németh László arra figyelmeztet (nem tanít!) minket, hogy kiemelten különös fontossága van a személyiségnek és az autonómiának. Ezt szinte a végső határig meg kell őrizni, és ezzel manapság is egyetérthetünk, amikor a médiavilág, a politika próbálja az autonómiát, autonómiánkat, önállóságunkat megszüntetni.

Irodalmi, nyelvi szempontból is érdekes és értékes, ugyanakkor izgalmas olvasmány, hihetetlenül gazdag szóhasználattal, nyelvi leleményekkel. És arról se feledkezzünk meg, hogy sokszor az író többet tud, többet sejt meg, mint a politikus, többet, mint a tudós, mert hogyha elfogadjuk ezt az értelmezést, én elfogadom, hogy a saját szabadságomat, autonómiámat, személyiségemet meg kell védenem – akkor ez kötelességem önmagammal szemben. Ez a figyelmeztetés Németh László részéről mikor hangzott el? Nem máskor történelmileg, mint 1947-ben. És ’48-ban jött Rákosi és a Rákosi-korszak, ahol minden számított, csak az autonómia és a személyi szabadság nem. És ennyiben ma is aktuális és modern az Iszony, mint minden nagy könyv, hogy – még egyszer hangsúlyosan mondom – a mai korban és a mai embernek a média és a facebook, a politika és az emberi elsilányosodás, az erőszak, a fölösleges durva beszéd közepette valamilyen módon, nem bármi áron, de szinte bármi áron meg kell óvnia a saját személyiségét, másképp fogalmazva, a szabadságát!

MADARÁSZ IMRE

A zsarnok, mint önmaga krónikása

Mussolini, a diktátor (újság)író

Benito Mussolini közéleti pályafutását újságíróként kezdte – és (részben) akként is fejezte be. Egy év története (Storia di un anno) című – utolsó – könyve halála előtt kevesebb mint fél évvel, 1944 novemberében jelent meg (először) a milánói Mondadori kiadónál, benne azon „cikkeinek sorozatával, melyeket június és július között a Corriere della Sera–ban publikált” (kordokumentumokkal). ¹ A legnagyobb – és különböző korszakaiban legkülönbözőbb irányultságú – olasz napilapokban közzétett cikksorozat Mussolini írói munkásságának kétségtelen főműve, aminek értelmezésekor és értékelésekor szem előtt kell tartanunk egyfelől ifjúkori szépirodalmi próbálkozásainak alacsony színvonalát, másfelől azt, hogy Mussolini újságíróként az antifasiszta-liberális Indro Montanellinek, „a huszadik század legnagyobb olasz újságírójának” lovagias elismerését is kivívta. ² Különös módon éppen emberi életpályája mélypontján, politikai karrierje legnagyobb zuhanása után, utolsó erőfeszítésével írta meg legfontosabb, az utókor számára torzításai ellenére is dokumentumértékű, személyiségi és „nemzet(meg)vezetői” torzulásai tükreként is tanulságos – az életrajz, a lélekrajz, a jellemrajz, a korrajz kórképe, a zsarnokság és a polgárháború patológiája szempontjából egyaránt súlyos (és hic et nunc újra aktuális) tanulságokkal szolgáló – opusát. A mű önéletrajz, zsurnalizmus, közéleti vitairat, filozofálgatás (Mazzinit és a Risorgimentót salòi-„repubblichino”, Fichtét felvilágosodásellenes célzattal „értelmezi újra” ³) és kor-krónika bizarr egyvelege, melyben egyes szám harmadik személyben szól önmagáról, részint újságírói rutinból, részint – az antik római birodalom és császárság (impero) csodálójaként és utánzójaként – Julius Caesar-reminiszcenciával, részint így leplezve hamisításait, hazugságait, rágalmait, csúsztatásait, elfogultságait, egyoldalúságait. Ez utóbbiak miatt úgyszólván kötelező „évtörténetét” szembesíteni, egybevetni, kontroll alávetni a, Paolo Alatri szavával, „végtelen” történettudományos szakirodalommal – pontosabban annak áttekinthetetlen és elolvashatatlan bősége miatt –, egy részével. ⁴