Vajda Lajos: Dinamikus egyensúly
És neked mi volt a jeled az óvodában,
kérdezte kandin félrehajtott fejjel
anyámtól a kicsit kancsal kislány, és
kérdése barátkozó, ismerkedő volt,
ő meg csak fölhúzta tarka blúza ujját,
a simuló selymet, ha mondta, krepdesin,
úgy mutatta sovány karján a tetoválást,
nekem ez, én, látod, elég vacak óvodába
jártam, felelte mosolyogva, s elnézett
a valahol szüntelen füstölgő kémények felé.
A városrész, a kerület, a főútvonalak neve még megvan,
de a mellékutcák két oldaláról a házsorokat egy hatalmas
borotvával lemetszették, vagy tán sziszegő lángszóróval,
mint a tévéhíradókban, s ezzel el is tűnt a környékünk,
eltűnt a múltunk, mintha eldobható lenne, nyomtalanul,
a hűs lépcsőházak, a szellős kapualjak, a foghíjas padok,
eltűntek gyermekéveink, tégláról téglára darabokban,
szótlan széthordták, közönyösen: sitt lett az ifjúságunk.
Nem is a helyükön terpeszkedő tunya toronyházakkal
van bajom, dehogy, csak bámulok én múltam eltűntén,
mi mást tehet a költő szülőhelyén, szülőhelye helyén,
csak nézek vissza, merengve és könnybebarnult szemmel
a helyre, hol még hibázhattam, hol még volt megbocsátás.
A Lottóháztól már szednie kellett a lábait, mert úgy rákezdett, mintha odafönt egyszerre szánt szándékkal az összes dézsának kilyukasztották volna az alját. Ez persze érthető is, hiszen ez a város kezdettől fogva arra rendeltetett, hogy mindenfélét magába szívjon, így hát a nem-árt-egy-kis-friss-zivatar elvének mentén – csakhogy érezze mindenki, mi is az a törődés – leszakadt az ég.
Nem volt mit tenni, lábat láb után kapkodva loholt, mert persze esernyő nem volt nála, és tudta, gyalogszerrel (pontosabban: futva) hamarabb oda ér, ahová szeretne, leginkább haza, vagyis teljesen felesleges valami lomhán araszoló tömött buszra várnia, ahol mindent ellep az utastársak furcsa kipárolgása.
Szóval kitartó tempóval lábat láb után ezen a jól ismert útvonalon elindult célja felé, s egy hirtelen jött kanyar után – akármennyire is szeretett volna főhajtással adózni annak a 6200 honvédtisztnek, akik miniszterükhöz hazájukhoz népükhöz hűségben maradtak és nem álltak át a forradalmat leverő intervenciós csapatok oldalára –, tekintetét mereven előrefelé irányozta. Nem volt mit tenni, a szüntelen szakadó eső szürke körmeivel egyre vehemensebben kaparászta az Ü… úti fák leveleit.
Tudta, szorosan a házfalak felé kell húzódnia, mert ha nincs észnél az éppen elázni készülő halandó, könnyedén pórul járhat, főleg a járdaszegély mellett. Egynéhány tréfás kedvű autós ugyanis valami belső késztetésnek eleget téve, kéjes gyönyörök közepette hajt bele a legnagyobb tócsába, hogy aztán minden irányból áradjon a kölcsönös szeretet és egymás nőnemű családtagjainak szofisztikált mondatokba való foglalása egy egészen ősrégi mesterség társaságában.
A vége úgyis az lesz, gondolta hirtelenjében, hogy behúzódik valahová, mondjuk egy szimpatikusnak tetsző kapualj boltíve alá, néhány percre, hogy ott csöndes magányát nyaka köré terítve megpihenjen. Az eső úgy csépelte az utcát és az ablakpárkányok sorát, mint egy dzsesszdobos. Olyan sűrűn szakadt, hogy a cseppek visszapattantak, és gyér pára keletkezett.
Nemrégiben még a rakodópart alsó kövén (pontosabban: annál egy kicsikét feljebb) ült, és nézte, hogy úszik el – a dinnyehéj helyett – néhány faág és egy csomó nyárfapehely. Szeretett volna utánuk hajítani egy-két gondatlanságból elkövetett gondolatot s egy kevéske ki nem mondott megérzést. De csak ült sorsába merülten, és csönd volt körülötte, ajakkerekítéses csönd, amit néha tört meg egy-egy csobbanás. Halak ugráltak ki a vízből és vissza, amiről önkéntelen is eszébe jutott, ő maga úgy él, mint egy lepényhal. A folyót mindez persze nem hozta zavarba, csak mélán hordta a város minden szennyesét. A semmiből rikoltó madarak bukkantak elő, köröztek fölötte egy kicsit, majd vijjogva-sóhajtva úgy döntöttek, ideje tovább állni, a folytatás pedig, amit eddig is lehetett tudni: szárnyak ritmikus mozdulatának harmóniája.
Ott ült a rakodópart alsó kövén (pontosabban: annál egy kicsikét feljebb), a távolban pedig éles sípszó. Máshol-másutt talán vonatfütty, de itt és most a HÉV-kürt, a B… térre érkezik a háhetes, zöld-fehér színekben pompázva. Hamarosan megáll, ő pedig elképzeli a leszálláshoz készülődő utasok életét, igyekszik szebbet és jobbat remélni nekik, mint ami megadatott. Egy makacs hölgy, még maga sem tud róla, most növeszt homlokára egy mélyen ülő ráncot, amin ezentúl ügyetlen kötéltáncosként egyensúlyoz majd az idő. Aztán egy fátyolos tekintetű őszes úr sóhajtozni kezd, eldöcög mellette a zavaros és bölcs folyam, morgolódik magában öregurasan egy jambikus lejtésű sort (de lehet, kettőt), mert késésben van, és akárhogy is szeretné, nem fog időben odaérni, ahova tart, ráadásul még a műbőr ülés is kényelmetlen, és ahogyan végig húzza kézfejét háromnapos borostától fehér állán, a sercenő hang visszazuhan önmagába.
Szóval lábat láb után a szakadó esőben lefelé az Ü…-i úton, ahol a házszámok és falfirkák úgy suhantak el előtte, mint IC ablakán kitekintő előtt a téli tájban álló tar fák tengere: 53 55 JABE! DSF KÖNYVELDE 59 BONZA PHARMACY jóléti balux 71 kMS, és egyszer csak azon kapta magát a nagy vágtában, hogy ama vágyott kapualj boltíve alatt áll, amit persze csak a legnagyobb jóindulattal lehetett ezen a néven nevezni, mivel alig fért el alatta, inkább kilógott, mint be, de azért van, ami kárpótolta, hiszen ebben a furcsa pozitúrában mégiscsak láthatta a neogótikus templomot, ami több szempontból igencsak tetszetős, hiszen 1) mindjárt otthon lesz, 2) otthon pedig nem esik. Ártani nem árthat, ha szusszan egy percet, szorgos gondolataival igyekezett is a pulzusát csendesíteni, nézett jobbra, nézett balra, és tudta, hogy ebből a szögből – hiába leskelődik – nem fogja látni a templom falára csavarozott kerámiatáblát és rajta a feliratot: „VÉDETT ÉPÜLET”. Lapult, lapította magát a boltív alá, és föntről lefelé, ahogyan a litániát olvassa az ember, olvasni kezdte a mellette levő kaputelefonon szereplő neveket, aztán a figyelmeztetést: „Amennyiben van proxyja, azt a kijelző elé kell tartani!” A nevek és hívószámok rendezett oszlopa fölé valaki filctollal odabiggyesztett egy kérdést – Zoli tavesz a teló?! –, ő pedig csak remélni tudta, sikerült időben megkapni a megfelelő feleletet.
Igen, nemrégiben még ott ült a rakodópart alsó kövén (pontosabban: annál egy kicsikét feljebb), a HÉV pedig lassan döcögött a síneken. Még nem kezdett az eső cseperészni, az égbolt tiszta kék volt, vászonként feszült a város fölé, s csak elvétve jelent meg rajta néhány tétova vattakorong és -pamacs, amit békésen hajtott tova egy-egy merészebb szellő. Az unottan kotyogó folyó kezdte elálmosítani. Nem kérdés, lenne hova lehajtani a fejét, a rakparti kövek keménysége, ha az embert két oldalról satuba szorítja a szükség és az akarat, egészen elviselhető. Panaszkodó sirályok vigyáznának zaklatott álmaira, a sziklák közt zavartalan növekedne tovább a fűszálak kuszasága, s ha lábára fröccsenne egy-egy uszály-hozta loccsanás, ébredését követően sem bosszantaná a tenyérnyi vízfolt.
Anyám már meghalt, apám még él, gondolta hirtelenjében, s ő ebben a már-még-kozmoszban egy elveszett csillagkép. Belőlük van, általuk lett, s majd nélkülük fog elmúlni, hiszen mindenkinek jár az egyedül-lét. Minden, ami volt: van; ami pedig lesz, az jő, aztán továbbáll, de kis szerencsével az emlékezet megőriz belőle ezt-azt fölvillanó képek és nosztalgikus sóhajok elegyeként. A fájdalmat semmi sem enyhíti, még az se, ha a kicsordult könny – földet érése előtt – kocsonyává dermed.
Minden tagjával érezte a rakparti kövek keménységét. Húsába vág a szikla, bőrébe furcsa mintákat rajzol, és ha ezekről vallana, egy pszichológus menten megrettenne attól, mit rejt ez az iszappal fedett, feledhető lélek. Én annyira igyekszem, gondolta hirtelenjében: mindig vigyáz, ha az ajtók záródnak, és a szerelvény hátuljába se száll soha, még akkor sem, ha elkapja a vágy vagy a hév, legyen az a kék metró vagy a háhetes HÉV. Aztán lustán-álmosan elkezdett esni.
Számát se tudni, hányszor fogadta már meg, amint lesz egy kis ideje, csak úgy benéz ide a védett épületbe. Semmi különös, csak leül egy kopottas padra, valahol hátul, kerülve a föltűnést, és minden különösebb indok nélkül csak létezik a templom hűvösében egy kimerevített pillanatban, ami elég szeretetteljes ahhoz, hogy elhiggye, akár még örökké is tarthat, és ennek az örökké tartó pillanatnak fényét a rózsaablak zöld-piros-kék és sárga-lila-barna színein áttörő napfény egészen magasra emeli. De soha se vitte rá a mersz, hogy átlépje a méltóságteljes kaput.
Talán azért van ez, mert úgy él, mint egy lepényhal: iszapba és homokba rejtőzködve érzi magát a legjobban; főleg éjszaka tevékeny, a nappalt pihenéssel tölti, mindenfélékkel töltekezik, komótosan magára szedi mindazt, amiből később táplálkozni tud az elme, mindazt, amiből az emlékezet apró és sima pikkelyeit ki tudja növeszteni. Kifejlett példányként tisztában van azzal, mit jelent, ha odabent egészen megsötétül minden, de nincs oka aggódni – persze elég gyakran szokott, sőt, szinte csak azt teszi, folyton-folyvást –, a környezete színét játszi könnyedséggel fölveszi, elég két-három nap és az új környezethez alkalmazkodik. Az árapály áramlatait kihasználva sodródik, egyik helyről a másikra, ahogyan természete engedi.
Ideje tovább állnom, gondolta hirtelenjében, és tovább is állt, mivel esélytelennek tűnt, hogy az eső csillapodik, ismét függőlegessé lesz vagy netán eláll, a várakozással pedig, akármennyire is szeretné, nem lesz hamarább otthon. Nagy levegő beszív, aztán irány előre, három, kettő, egy, futás!
Lábat láb után kapkodva suhan, mellette az antikvár, és látja, annak kirakatában megannyi új kötet és antik vár arra, hogy egynap majd jön valaki és föllapozza őket, nos igen, lehetne ez a valaki ő is, de az idő olyan, mint a két számmal kisebb cipő, folyton szorít, az élet pedig túlságosan is rövid a rossz könyvekhez, egy háztömbbel odébb örömmel konstatálja, hogy valahol a -20% és -50% közötti tartományban egyedi készítésű alvópárnák és gyapjúágyneműk széles választéka közül válogathat (szeretettel várják, hirdeti egy matrica a kirakatablakon), csak azt nem tudja, hogy az el-nem-gondolt gondolataira is vonatkozik-e a 100 napos visszavásárlási garancia vagy sem, az biztos, hogy néhány méterrel később már vágyakozva gondol a távol-keleti vendéglátóipari egység mellett loholva egy tányér húslevesre bambuszrüggyel, gombával, illetve a mogyorós csirkehúsra, amit most ki kell hagynia, s persze arra a porhanyós szerencsesütire, amiben valószínűleg ilyesmi állhat: „Soha ne add fel, legalábbis ma ne!”, a gyalogosoknak zöld, már galoppírozik is át a zebrán, ugrik, de talpával (akár fogadhatott is volna) egy nagyobb víztócsába érkezik, s fröccsen mindenfelé a pocsolyaként nyugvóponton leledző eső, gyengén fércelt vászoncipője most különösen örvend ennek a találkozásnak, a zoknija már eleve úgy érzi magát, mint pancsoló kisgyermek a vízi kalandpark hullámmedencéjében, sebaj, otthon fölkerül a radiátorra, egy-két óra és száraz keménnyé (vagy kemény szárazzá) lesz, akár a bánattól megedzett szív, az energiatakarékossági intézkedések miatt bezárt posta rácsos ablakai mögé küld egy gyors helló-szia-pillantást, üresen állnak már a fülkék, a kiragasztott tájékoztató int: ügyes-bajos dolgait kéretik a legközelebb nyitva tartó postán elintézni, s ott a cím, a nyitvatartási idő, jó ha tudja az ember, hol kell beállni a sor végére, aztán egy éles kanyar a lottózó mellett, sasszéja igencsak határozott az átjáró irányába, innen már fél lábon is hazabiceg a cuppanóssá lett vászoncipőben, néhány pillanat és mindjárt kiér a T… utcára.
A messzi távolban ebben a pillanatban szakadozni kezdett a felhőzet. Finomra hangolt, kékes árnyalatú, aprócska repedések jelentek meg a szürke foltként terpeszkedő égbolton. Egyre kevésbé hiszünk benne, gondolta hirtelenjében, de úgy tűnik, tényleg van remény. Talán azért van ez, mert úgy él, mint egy lepényhal. Igen, mindig van remény. S megnyugtató a tudat: nincs olyan, hogy örökké tartó eső.
Vajda Lajos: Dinamikus egyensúly
Addig iszogattál, míg klubtag lettél,
kedvelt tán, vagy sajnált a tulajdonos,
cigarettafüstben hitelt is dobott,
mégsem csókoltad meg ragadós kezét.
Letörten nyelted az adagod felét,
mégsem jött vissza darabos mosolyod,
késve érkeztél, de kivártad sorod,
túlélésre túl kevés volt az esély.
Tupírozott hétvégeken is nyomaszt
a színészkedő halottas alkonyat,
tivornyába fullad csipetnyi lamúr.
Floydot hallgat pultosunk, és nem hiszi,
hogy a májrák hamarosan elviszi,
lazán hörpint tovább, elszakad a húr.
Csendesebb családi házat roncsoltak,
kis haszonért szaggatták életüket,
Zsú a kocsmában mindenkit feltüzelt,
otthon végleg elfagyott a kapcsolat.
Sértő mondatok sercegtek karcosan,
az eltévedt mozdulat hadat üzent,
a gaz csábító az ivóban fülelt,
lehúzott három féldecit pajkosan.
Itatta magát a balfék asztalos,
hiába volt finom bókja hangzatos,
a vágyott asszony legyintett fanyarul.
Az operatőr esküjét megszegi,
ivásban látványosabban teljesít,
szökést terveznek, mire bealkonyul.
Puha fényt nyeltek a terméskő falak,
nyolc kockaasztal egyszerre billegett,
Ijedt kávéfőző sértve sziszegett,
erős karja lassan felfelé haladt.
Senkit nem sértett turbózott hangzavar,
félhomályban matattak sima kezek,
a gimnazisták lazán gint kevertek,
dúsabbá vált a lucfenyő illata.
Az Ida presszóban más is ellazult,
különös ívben dobták a bőrsarut,
újjászülettek gimnazista lányok.
Jöttek az intim tanórák harcai,
égtek szoknyához férkőző kezeink,
megvalósulhattak elfojtott álmok.
Vajda Lajos: Kompozíció
A feleségem gyors észjárásával rögtön megértette, hogy az egyetem elvégzése után legjobb, ha a Habsburgok szolgálatába állok, mert mostanság ők határozzák meg az európai politikát. Tetszett is neki Bécs, na azért Ferrarához nem fogható, különösen a piaca, ahol a bőven mért sózott hering nem pótolhatta a tenger színpompás gyümölcseit. 1552-ben már a magyar aktákat vezettem a kancellárián.
– Milyen szép a kézírása, Malatesta doktor – dicsért meg Ferdinánd király. – Egyszersmind jellegzetes. Magas l, f és t betűi, mint lándzsások a muskétásokat fogják közre a tömzsi e-ket, m-eket és n-eket.
– Érdekes hasonlat és különös intuíciós készségről tanúskodik, hiszen őfelségét soha nem látták a hadszíntereken – jegyezte meg kollégám, Petrus Merula némi malíciával, talán azért, mert nem őt méltatták. – Még a végén kancellár lesz kegyelmed.
Tehát Merula a kancellárságra pályázott. Ügyes ember volt, mint veszprémi kanonok állandó jövedelemmel bírt, hiszen a tizedet rendszeresen beszedték, de azt soha nem tudhattuk, hogy a Burg kincstárából mikor utalják ki a salláriumunkat. Az eset után hosszabb időre nélkülöznünk kellett a választott római király szellemességének fényét, mert Linzbe utazott, hogy tárgyalásba bocsátkozzon az általa képviselt császári ház ellen lázadó, sőt, nyerésre álló birodalmi rendekkel, akik a protestánsok jogainak kiterjesztését és a fejedelemségek függetlenségének megerősítését követelték. Sikerült is az ügyet egy későbbi, Passauban megrendezendő értekezlet hatáskörébe utalnia.
Meghívtam Merulát vacsorára, sok okos tanácsot remélvén tőle, emellett, gondoltam, a feleségemnek is kedvére lesz, hiszen szintén Ferrarában végzett.
– Ferrarában? – olvadozott Marta.
A hölgyekkel való társalgásban tapasztalatlan személy itt könnyen abba a hibába eshetett volna, hogy sorolni kezdi a tudományokat, amelyekre szert tett és a professzorokat, akik azokba bevezették. Merula ellenben azt felelte:
– Igen. Több alkalommal is részt vehettem a herceg estélyén a Palazzo Schifanoiában.
– Ó, én pedig több alkalommal is a hercegné udvarhölgye lehettem.
Tetőtől talpig bejárták a Palazzo Schifanoiát, amelynek már elnevezése is a gyönyörökre utal, belépvén oda a nagy kapun, mint egy diadalíven keresztül, végighaladva a trecento és a quattrocento mesterei által ékített szobák során, mígnem a hatalmas díszterembe, a Hónapok szalonjába jutni, amelynek falain az asztrológiai figurákra visszasugárzik az életből vett mozgalmas, ünnepi jelentek energiája.
– És az Április freskó legszebb éke Énok, az a már-már leányos szépségű, aranyhajú ifjú, borostyánszín ingben, orgonalila tunikában, lábán gránátvörös harisnyanadrág – lelkendezett vissza a múltba Marta. – Micsoda pompázása a színeknek!
– Kezében az idő nyila, övéről óra függ – bólintott Merula. – Végül is, nagyságos asszonyom, a percek minden hónapban ugyanúgy peregnek. Francesco del Cossa mester Énokot azonban a Március díszéül festette.
Ebben a pillanatban került az asztalra a sáfrányos borjúpecsenye. Vagy a szakács bizonyult bőkezűnek a tálalásban, vagy Gianna igyekezett túlságosan, hogy ne hibázzon asszonya előtt, elég az hozzá, egy jó adag mártás kilöttyent. Marta felpattant, és akkora pofont kevert le a leányzónak, hogy szerencsétlen majdnem nekiesett a falnak.
– Ostoba!
– Még agyoncsapja ezt a lányt, nagyságos asszonyom.
Ez derültséget keltett. El kezdtük enni a pecsenyét, Gianna töltött mindenkinek. Persze nem abból a savanyú vinkókból, amelyre olyannyira büszkék a bécsiek, hanem a jó kis romagnai vörösből. Végül azon megoldásokra, amelyekkel a kancelláriai tisztviselő kiegészíthetné elmaradozó fizetését, nem maradt idő, de Merula finom intelligenciájával még a hivatali helyiségben is terelni tudta az ember gondolatait:
– Azt mondják, mostanság Szakolcán érdemes ingatlant vásárolni.
– Hiába, a tized, az tized.
– Az uralkodó szívesen veszi, ha kölcsönt kínálnak fel neki zálogbirtokért cserébe.
A magyar akták igencsak megszaporodtak az 1552. esztendőben. A bravúros rohammal visszafoglalt Szegedet a budai pasa hamarosan újra oszmán uralom alá vette, majd a Dunántúlon kezdett hadműveletekbe. Veszprém bevétele után Kádim Ali Pest mellett némi pihenőt tartott, majd mintegy tizenkétezer főre kiegészülve júniusban támadásra indult a bányavárosokat védő nógrádi és honti végvárvonal áttörésére. „A törökök nagy erővel jönnek!” – dobolták a riadót a megrémült selmecbányaiak. A Duna keleti partján Vácon át háborítatlanul északi irányban haladó sereg július 6-án már Drégely alatt állt. A hegy ormán álló váracskát száznegyvenhat vitézzel Szondi György kapitány ágyú, puskapor, ólom és más hadiszer hiányában – amelyeket hiába várt a bécsi hadiszertárból – négy napig védelmezte, pedig a kapubástya összeomlott, alighogy a topcsik munkába fogtak. Fel is szólították, hogy eleget téve a fegyverbecsületnek, adja át szabad elvonulás feltétele mellett a végházat. De Szondi kiüzent a pasának, hogy a végsőkig tartja magát. Értékes ruháit, fegyvereit, szerszámait halomba rakatta a várudvaron és meggyújtotta, az istállóban lovait rendre leszúrta, nehogy azok a haza rombolására pogányokat hordjanak hátukon, majd az elszántságban és bátorságban hozzá méltó társaival nyugodtan várta a végső rohamot. Isten e száznegyvenhat vértanújának példája nem hatott lelkesítőleg a sági templomerőd, a gyarmati, a szécsényi, a hollókői s a bujáki várak védőire, akik sorra megfutottak, csak a busái tornyot tartotta egy maroknyi magyar mindaddig, amíg azt kőhalommá nem változtatták az ostromütegek. A budai pasa jócskán kiterjesztette az oszmán tartomány területét, immár fenyegetve a Felvidék bányavárosait is.
Amikor kezdtem úgy érezni, hogy a világ minden parancsa, hadijelentése és utasításkérése az én kezemen megy át, Merula készséggel a segítségemre sietett, azzal a megjegyzéssel persze, hogy sok-sok gyakorlással sem sikerült elsajátítania az én l betűim „lándzsásságát” és az m-jeim „muskétásságát”.
– Ugyan, Petrus – borultam a vállára. – Úgyis te leszel Magyarország kancellárja.
– Ha lesz még Magyarország, Malatesta. A nógrádi és honti végvárak elestének híre a lehető legalkalmatlanabb időpontban érte királyát, hiszen ő azzal van elfoglalva, hogy császári bátyjától megkapja a beleegyezést nagy művéhez, a passaui szerződéshez. Ahelyett, hogy oszmánoktól fojtogatott országába sietne, és maga állna a nemesi felkelés élére, küldött egy innen-onnan összeszedett zsoldoskompániát, és fiát, Miksát bízta meg, hogy helyettesítse. Még egy főnök.
A trónörökös bekapcsolódása teljes fejetlenséggel járt. Egymást érték a kompániavezéreknek, Teuffelnek és Pallavicininek osztogatott parancsok. Vonuljanak a törökök ellen. Foglaljanak állást a térségben a további előrenyomulás megakadályozására. Küldjenek Eger erősítésére ötszáz gyalogpuskást. Az egész had meneteljen Eger irányába, a Felvidék védelmére. A fővezérlet további leiratait okafogyottá tette az a körülmény, hogy Teuffel és Pallavicini végül is harcba bocsátkozott az oszmánokkal, be sem várva a bányavárosokból hozzájuk irányított tüzérséget, sem a táborba szállt hétezer kardcsörtető nemest, és a Palást melletti szűk völgyben a terepet kitűnően ismerő Arszlán béggel szemben megsemmisítő vereséget szenvedett.
– A katasztrófát a landsknechtek megfutamodása okozta, akik magukkal rántották az egész arcvonalat – értesült Merula. – Máskor kész oszmán szerencse, ha keresztény zsoldos kerül rabszíjra, de Palást után egy német fogolyért nem adtak többet egy mérő lisztnél vagy zabnál a budai piacon.
Mintha kemencébe léptem volna, amikor végre kitámolyogtam a kancelláriáról. Le is szédültem egy kőpadra. A nyári estéken különösen magas az ég, ha lement a nap, arany sugarai a látóhatár mögül még felfelé lövellenek, borostyánszínűre, orgonalilára és gránátvörösre festve a felhők szárnyait. E színek felloboghatnak a Magyarország-szerte pusztító tüzekből is, amelyeket a pogány portyázók gyújtottak vidáman, csóvát dobva a már kifosztott házak ereszére. Milyen nyomorú az ember sorsa. Egy pillanat alatt odalehet évek építménye. A bécsi piactéren sustorgás szellője kelt. Agyoncsapott egy szolgálót az asszonya. Ugyan, ki lehet ez az ostoba nőszemély?
Hazaindultam. Mi meg nem esik manapság. A házunk előtt alabárdos őr. A feleségem bilincsben. Amint belépek, rákalapálják az én csuklómra is. Hivatalos személyek jönnek-mennek, a lépcső alján egy letakart test. Jézus Mária, gondoltam. Oda a karrierem. Ki hinné, hogy a palotáival és tornyaival büszkélkedő Bécsben hány lépcsőfok vezet lefelé, a föld gyomrába. És ott nem a gyehenna lángja ég, hanem nyirkos, nyálkás és penészes és hideg honol. A pokol pedig a vasrács ránk csattanása, megfosztottság – mindentől. Mit tettél? Semmit, véletlen volt. Egymás forró lehetéből táplálkozott reményünk, mert vártuk, hogy valamely erő felpattintsa sziklába vájt cellánk ajtaját. Valóban, egyszer csak felsírt a rozsdás vas, a strázsa felszólított, hogy kövessük, hátunkba, derekunkba pedig már nem nyomódott a lándzsanyél. Új szobánkban, mert a várudvarra ablakkal szolgáló helyiség a barlangüreg után valóságos polgári laknak tűnt, már ott várt ügyvédünk – Petrus Merula.
– A vád szerint Malatesta asszony kegyetlen bánásmódja és sorozatos ütlegelése miatt halálozott el Gianna, az olasz szolgálólány – magyarázta a kiváló doktor. – Miksa trónörökös, a király helyett eljárva, hivatalból vizsgálatot indított az ügyben. A védelem nevében hamar tisztáztuk, hogy nyilvánvalóan baleset történt, a szerencsétlen leányzó, miközben megérdemelt testi fenyítésben részesítették, egyszerűen leesett a lépcsőn. Ügyvédi meghatalmazásomat, valamint a tanúvallomását tehát itt és itt írja alá, kolléga úr.
– A tanúvallomásomat? De hát én még sem szóban, sem írásban nem nyilatkoztam az ügyben.
– Ugyan, ne akadjunk fenn ilyen apróságokon. Ezt a szöveget már átnézte az ügyész is.
Következő látogatásakor Merula fokhagymában átpirított tengeri gyümölcsökkel kedveskedett a feleségemnek, nekem meg toszkánai borral.
– Romagnait nem kaptam – mentegetőzött.
– Meg kell valljam, olykor a hazainál is van jobb – szorongattam hálásan a kezét.
– Az ügy kapcsán azonban komoly vita alakult ki abban a kérdésben a magyar tanácsosok és Miksa jogászai között, hogy vajon a magyar jog vagy az alsó-ausztriai jog érvényes-e ebben az esetben, mivel ön, Malatesta doktor indigenaként magyar nemesnek számít, de az eset Bécsben történt.
– Melyik az előnyösebb?
– A magyar jog enyhébb elbírálás alá helyezi a nemesember szolgarendűvel szemben elkövetett cselekményeit, a gyilkosságig bezárólag.
– Maradjunk a balesetnél.
– Persze.
– Természetesen magyar nemes vagyok, erről fel is tudom mutatni az uralkodótól kapott oklevelet. Őfelségét is magyar király mivoltában követtem külföldre.
– Ha pedig ez így van, a magyar nemesi privilégiumok érvényesek önre.
Legközelebb azon jó hírrel érkezett Merula – egy jókora pástétomba töltött libamáj kíséretében –, hogy felgyorsul az ügymenet, mert az uralkodó visszaérkezett Bécsbe, és már hiányolta az iratokból a pikákat és a muskétásokat. Ha az ember helyzete javulásnak indul, más sorsok iránt is felébred az érdeklődése.
– És a háború? – kérdeztem.
– Ferdinándnak hatalmas diplomáciai manőverrel sikerült a császár legfőbb ellenlábasát, Szász Móricot kivonnia a németországi hadszíntérről, és csapataival együtt Magyarországra irányítania.
– Akkor a német hadifoglyok ára jócskán felszökött a budai piacon.
– Aligha. A herceget Győrött állomásoztatják, holott az oszmánok Temesvár és Szolnok bevétele után minden erejükkel Egert ostromolják.
Hamarosan szabadulhattunk, az ítélet szerint én újra szolgálatba állhattam a kancellárián, ki kellett egyeznünk a meghalt szolgálólány szüleivel, a feleségemnek pedig el kellett hagynia Bécset. Tehát minden rendbe jött. Martát szakolcai házunkba költöztettem. A takaros piactéri lak emeletéről hosszasan elnézte a Szent György templomot, amíg én rendelkeztem, mit hová tegyenek. Lassan indulnom kellett vissza a fővárosba.
– Azért szép itt, Marta – bátorítottam a feleségemet. – Igyekszem minél többet veled lenni.
– Az a hármas homlokzat. Mintha a rózsaablakok tolnák fel az ereszig a felső loggiasorokat. Mindjárt felszállnak az égbe.
Kinéztem a zömök, erődszerű épületre. Az a katedrális, amely a feleségem lelke elé tűnt, Ferrarában áll.
– Imádkozz, Marta.
Midőn legközelebb Szakolcára érkeztem, házunk összes ablaktábláját betették, és a város egyetlen templomában sem leltem a feleségemet. Tudakozódtam a környékbeli kegyhelyek iránt, végül a három órányi járásra lévő Antiokhiai Szent Margit kápolnában akadtam Martára, amint az oltár előtt imába merült. Jöttömre felrebbent, egyenes derékkal megállt előttem, mint a régi mártírnő hóhérja előtt, és tágra nyílt szemmel azt mondta:
– Érted tettem, Malatesta.
Kádár Béla: Fekete hajú nő portréja
derűvel porolok
virulnak mosolyok
ahogy nézlek végig
ihlet-szellő érint
gyönyörű kis fülek
belőlük vers szület’
szertartásos csóknál
két ajkad az oltár
nem kell az SMS
ha karod keretez
szóváz és két cici
bódító bicikli
hol monitorom hol lapom
nézem meresztett szemekkel
mit szó rajzol az friss kebel
a tagolt mondat felemel
mikor egy emlék leesik
ott koppan fele itt
az ölelést csókot nászt a
múlás-mérnökök felezik
hol vér hol meg a tinta dől
az elborult emberekből
már Ő meg Ő meg Ő sincsen
sors-táblát törölget isten
kopott lett az utca
magány ült az útra
elbújt most a hőség
esőt hámlik az ég
erősen kopogtat
vihar és jég-fogat
tevékeny légáram
bármit felborogat
a horizont hátát
szél masszírozza
s fájós fejű nőknek
pár rímet írok ma
vizes a csütörtök
itt a templom előtt
nap-szivaccsal kéne
letörölni Vésztőt
körbefog a költészet
érzek földi egészet
tisztul a vers modora
a mindenség porolja
lépkednek a mondatok
ülve is sétálgatok
rajtad két szemmel járok
bámulom bájosságod
gusztálva a kebledet
jó lehet a rollered
lelkem máris álmodik
elgurulnánk mámorig
Sinka István költői indulására
pusztító víz után Vésztőn
kinyitva egy másik ajtót
Sinka István a tollával
nem juhot betűket hajtott
szegénysége ellenére
éjjel-nappal sokat számolt
olvasta újra és újra
nem a pénzt a szótagszámot
kinyitott a rosszindulat
jött a sok nép ment a pletyka
a tömegek összesúgtak
„kertbe nem jár csak Piroska”
Kádár Béla: Lehajló hátak
Az alacsony, szemüveges ember a fának dőlt homlokával, s két tenyerét is a fának támasztotta. Reggel volt, kora, jött-ment a forgalom, benzingőz párolgott, ólomtartalom; zajlott a városi lét. Villamos sikoltott fémhangon, az ember nem mozdult, csak támasztotta, támasztotta a fát. Azaz nem támasztotta – nem támaszkodás volt ez, hanem valamiféle súlytalan odafordulás. Thakács már sokszor olvasott arról, hogy a fákból(-tól) egyfajta életenergia nyerhető, ám sosem volt tanúja annak: valaki konkrétan megpróbálkozott volna kinyerésével. –És most, lám. A vonatkozó irodalom szerint ugyan elsősorban a nyírfa segíthet, ez pedig tölgy, magában álló, impozáns tölgy a parkban. Koronája lefed vagy egy jó udvarnyi területet. Őszidőn súlyos aranyban pompázik, most, a nyárban oly zölden zöldell, ami tölgytől szinte illetlenség. (Azaz nem, hisz ez lenne a tölgyek természetes állapota, csak hát immár Alföld-szerte alig akad tölgy, s ami akad, az sem egészséges. Ez itt, a téren, levélszínéből ítélve, a csekély számú kivételek közé tartozik.)
„Milyen természetes lenne egyszerűen csak odamenni a fához, és megpróbálkozni az energiakinyeréssel. És az egyén általában mégsem megy oda, csak gondol rá, hogy oda kellene menni. Csupán próbálkozik rájönni, vajon használ-e. Használhatna-e…” – Thakács úgy vélte: valaminő nagyon súlyos válsághelyzet bírta rá azt a szemüveges embert, hogy megpróbálkozzék a faterápiával. „Tölgyfa, mint utolsó szalmaszál?” – így Thakács. „Vagy egyszerűen csak egy szellemi/lelki kalandor a fának támaszkodó? Megpróbálkozik ezzel is, azzal is, egymásnak ellentmondó, könnyebb-nehezebb fajsúlyú tanításokból igyekszik kiszűrni, ami számára követhető ebben a fölbolydult világban?” – kérdezte (magától). „De miért kellene követni bármit is? Nem az lenne a magától értetődő: élni, amiként lehet?”
„Annál is inkább célszerű volna ez, hisz az életnek célja nincs, az élet csak úgy van, jónak-rossznak párharcáról szólni teljesen nevetséges, ki-ki azt tesz, amit akar, nem számíthatunk semmire-senkire, a bűnök közül, amire fény derül, csak a jéghegy csúcsa, tömeggyilkosok luxuskörülmények között végzik be életük; s tovább” – közölte önmagával Thakács. – A létbe való belevetettség, ugye – mondta hirtelen fennhangon, de: váratlan fékcsikorgás a kereszteződésben, észvesztő csattanás, szertecsilingelő üvegcserepek… Az ember, a parkban, nem mozdult a fától. Mintha templomban tartózkodna, a legmélyebb elragadtatás közepett. Vagy akárha meditáló yogi lenne. Vagy lelki világutazó. Menve, menve önmagában: mélységes, belső úton.
Magához tért Thakács a megtorpanás állapotából, melyet a fa & ember látványa váltott ki belőle, haladt, haladt ki – nem a belső, hanem a teljesen külső úton, konkrétan kifelé a városból: az út menti fák kérgén, északi irányban, szemben Thakáccsal, zöld-ezüsten, zuzmóréteg. (Amiből az is következik: mégsem túl szennyezett ez a városi lég, itt, a sugárút mentén, mint gondolnánk – szennyezett levegőjű körülmények között zuzmó nem él meg.) – Ment, haladt Thakács a kora reggelben – ahhoz már késő volt, hogy a kelő napba nézzen, holott állítólag annak, aki a fölkelő napba tekint, annak kisagyában szerves arany képződik –, a pagodafák, kőrisek, hársak, folytonos szilfavészveszélyben egzisztáló szilfák, rezgőnyárfák közt, alant.
„Életenergia, fákból…” Thakács kíváncsi lett volna arra, hogy s mint van ez, de hát nemcsak ő, az átlagszinten tévelygő, ún. útkereső egyén, hanem még az orvostudomány képviselői sincsenek tisztában vele, miképp fejti ki, ha kifejti, hatását pl. az akupunktúra. Hogyan bír vagy nem bír hatni. Erről, meg a fagyógyászatról pedig főleg nincsenek. – Amikor, késő délután, visszafelé jött Thakács, az alacsony, szemüveges ember még mindig ott állt a parki tölgyfánál, a törzsnek támasztva két tenyerét, és – kissé fejét lehajtva, hogy elférjen a szemüveg is – a homlokát.
Közeledik az év leghosszabb nappala. Amikor leghosszabb ideig tart az adatforgalom ég és föld között. Közel a, lám, nem társadalmi, hanem természeti ünnep. Régen társadalmi is volt – Szent Iván-napi tűzugrálás. Most is ünnepeljük, zsigeri szinten okvetlen: akkor élünk legintenzívebben. Akkor tart az összeköttetés fény formájában, a Föld és a Nap között legtovább, akkor fotoszintetizál leghosszabb ideig a növényvilág, akkor termelődik a legtöbb oxigén. „Nem más ez, mint, voltaképpen, fényfesztivál. A fény: Napból érkező energiazuhany, biztonságban érzi magát az élővilág” – közölte magával Thakács.
A partfal mögött élet- és örömtelien iramlott a folyó. Idilli helyzet: a vízállás magas, nem veszélyes mégsem, mint ami volt tavasszal, s egyszersmind lehetővé teszi: a tavaszi áradáskor a kubikgödrökben kikelt s rekedt, a víz későbbi kevesbedésétől halálraítélt halivadékok mégiscsak beússzanak a Tiszába. Az áttetsző-iramló vízben ezernyi apró hal, sodrással szemben. Lábszárig állnak a folyóban, a rakpart-lépcsőn, a félig-strandolók: a halrajok egyszerűen kikerülik őket. Jönnek, jönnek áramlással szemben, fölfelé – jól láthatók a tiszta vízben, odaföntről, a partfalnak támaszkodva –; ha locspocsoló ember tornyosul előttük, tétovázás-sebességváltoztatás nélkül beljebb kanyarodnak, majd újra ki. És ezek a halak már nem azok a halak, amelyeket még tavasszal, áprilisban észlelt Thakács, féldermedten pihengetni-álldogálni, gyűjteni a napenergiát a partfal ún. kulisszanyílásainak lötyögő vizében, s melyek még az elmúlt évi, késő nyári, elhúzódó ívásból származtak – ezek immár életerős ideiek, a tavaszi, nagy áradáskor születtek. Nem is küszök jórészt – erőlteti látószervét Thakács –, hozzájuk képest vaskosabbak-zömökebbek, haloványzöld helyett barnának néznek ki: keszegek. Kis balinok csobbannak időnként közéjük – ők is ideiek.
Átpillant a hídív alatt Thakács: a hídon túl fényfehér sirályok ülnek a sodorvonalban. Ülnek, hozza őket a víz, amikor a hídhoz érnek, szárnyra kapnak, följebb szállnak, a sodrással szemben, kétszáz métert, ismételten a vízre ülnek, s újra kezdik a leereszkedést. Mit csinálnak? Esznek valamit, amit hoz a folyó, s legkönnyebben vízen ülve lehet elfogyasztani? Vagy csupáncsak – és bármennyire hihetetlen, ilyen látszata van a dolognak – élvezik az életet, a gondtalan semmittevést? Esetleg – Thakács már megtanult a dolgok látszólagos jelentése mögé látni – elpusztult valahol a fészkük, nem tudják, mit csináljanak, s lebegnek a vízen, tanácstalan? (A vadkacsapár, amely heteken át látható volt, a tavaszi áradáskor, szintén gondtalannak mutatkozott. De Thakács tudta: elöntötte otthonukat (hullámtéri fűzfa odva) a víz, és most ismét párba állnak, s nemsoká újrakezdik a replikálódást, lásd pótköltés. Ha minden rendben, ilyenkor, azaz olyankor, áprilisban, már nem láthatók a kacsák párban, a tojó kotlik, a hím összevissza barangol, fémeszöld feje fűzfakéreg-színűvé lesz, szemcsíkja, mint a kéreg rozettája, háta a palaszürke helyett ugyancsak. Mindez azonban már a múlt. – Persze az is lehet: a sirályoknak semmi baja, pihennek csupán?)
Mindjárt itt a leghosszabb nap, a legrövidebb éjszaka. Iramlik a folyó, élet-, öröm-, és életörömtelien. Pezseg a lét. Hihetetlenfehér kócsag szárnyal lassúdadon a víz fölött. Elszáll a napkorong előtt: éppen belefér. Hullámzik a tömeg, a partközeli halászcsárda irányából halászléillat. Ünnepek ünnepe a hangulat. Hiszen – mint tudjuk – most tart leghosszabban az adatforgalom ég és föld között.
Narancsszürke volt az estéli táj. Táj? A rakpart, ahonnan már levonult a folyó áradása – de azért annyira nem vonult le, hogy kilátszódjék a lépcsősorok alatti, csupasz, enyhén befelé lejtő, majdnem vízszintes beton, és azon túl meg az iszap, a kövek; odáig csak később húzódik vissza a Tisza; még lejjebb pedig majd kinő az elébb szalagszerű, víz színén elhajló, utóbb a víztükör fölé nyúló, ovális levelű, hídőr nevű növény –, a gyér közvilágítás fakó fényében, a pár perce még üvegkék, mostanra már feketévé vált ég alatt. Hold nem volt, csupán az éj közepén kel föl, felhők sehol, mégsem látszottak a csillagok. Nem is volt igazából fekete az égboltozat, hanem valaminő, lámpafénnyel átitatott mattsötét.
Hogy fénnyel volt átitatva a sötétség, abból észlelte Thakács: ha egy-egy, fordított-sárkányrepülő-szerű – nem a csúcsával, hanem az alapjával halad előre a háromszög – denevér, sűrű-gyors szárnycsapásokkal elvillant előtte, ezüstbarna bundácskája fénylett szinte, akár a búvárpóknak szőrzete a víz alatt, mikor testét körbeveszi az odaföntről hozott légburok. – Szinte víz alatt érezte magát Thakács is: nemrégiben itt még a folyó volt az úr. Ha a partfalra néz, fölfelé kell irányítania tekintetét, hogy az elérje a fölső csíkot, amely jelzi a falon, meddig ért az áradat. Vagy inkább betonrengetegben érzi magát Thakács, annyira elszokott a rakpart látványától, oly rég sétált már idelenn, és ez a meghatározhatatlan, fakó narancsszürke fény – ami nem is fény, csak akkor, amidőn megvilágít egy-egy, éppen kanyarodó denevért, hanem valamily mindent elöntő, bizonytalan árnyalat, lázas álom – mindent lehetetlenségig fölnagyít. – S ez a vízkiáztatta, a felső lépcsősor alatti, és az alsó lépcsősorhoz képest fönti járda, ahol tartózkodik Thakács… Vakfehérre lúgozta tavasszal a folyó, vajon mi az a kötőanyag, amit ki tudott oldani belőle, a betonból, az aszfaltból a víz, mi az, melynek híján most úgy néz ki a járófelület, mintha századok múltak volna fölötte el, s nem csupán egy áradat? Csupa hepehupa, csupa kaszkád, csupa horpadás, és mindez világos – éppoly meghatározhatatlanul, mint amilyen a körötte, a levegőben elömlő sötétség. – A partfal szintén behorpadva, itt is, ott is; beszivárgott a réseken a víz, kimosta mögüle a földet, aztán beroppantotta a nyomás?… Halad tűnődve, ténferegve, az estében, a partfalnál, a múltidejűvíz-alatti túrán, mitológiai alvilágban, Thakács.
Csobbanás térítette magához; kereste a hullámgyűrűt a láthatatlan folyó hátán, nem volt sehol. Talán süllő rabolt, kishalat üldözve, de a süllő, egyáltalán, bárminő hal, olyannyira létező, s ezzel szemben ez az árnyékvilág olyannyira nem létező, hogy lehetetlen őket összekapcsolni. A denevérek violinkulcs alakban kanyarodtak holmi láthatatlan, az üldözést észlelve magukat a földre ejtő rovarok után. – Egyszer csak… Emberi alakok a járda alatti lépcsőkön. Horgászok. Thakács úgy érezte, az ő kezében van a pergetőbot, ő válogat a gumihalas (csali-) dobozban, igyekezve az összeakadt hármashorgú műhalakat különválasztani, ő dobja be, félig-párhuzamosan a parttal, a szilikonhalacskát. Ő kuporog a rezgőspiccű keszegezőkészség mellett, ő figyel, mikor kezd hajolni-reszketni az eddig egyenletes-enyhe ívben, mozdulatlanul hajló, a lépcsőre átlósan lefektetett, irizáló végű bot…
Elnézett Thakács másfelé, és amire visszanézett, a horgász hangtalan kicsévélt: egy tenyérnyi dévérkeszeget. Villogott a légben a hal, nikkelfényűen. Thakács föllélegzett. „Van átjárhatóság létező és nem létező között” – mondta magában. S ment tovább.
Anna Margit: Ősz halász
a hely mely messze arra van:
körben ékszer üvegtető;
ház falán farács; körte lóg
– mindez belélegezhető
az este fénye vágyva ing
a fűben ülsz figyelve nőd
erdeidben őt megcsodáld
szépsége; élő lucfenyőd
engem keres szöveg rejti
de eltakarva megtalál
most diadalt arat rajtam
– ecsetpázsit arany fonál
körénk vetült a fény; – a Hold az
árad felém ezüstje zeng
e lassú éj hideg tüzén
a hajnal pírja feldereng
(egy vallomás Kiss Annának)
szivárvány a létben kimért idő bölcsőjében
mindenség virága életfa lombja levele ága
tengeren hajózol puszták felszínén
zöld szálakból szőtt szívós hullámokon
idézve most is ifjú lelked – a vers te vagy
nővérem anyám gyönyörű vajákos asszonyom
a csend bokrai között szárnyalhatsz szabadon
mezők szilaj futását őseink mindentudását
idézi az emlék az alig-volt nem rég
mikor ifjú szél fú; asszony szíved vibrál
ma is borzong hátad ívén az ősi harántvonal
hús-vér lelkiséged maga az örök nőiség
tóvidéken ha férfi tájon ma fut a szél velem
versed mint a szelíd ívű hullámzó szerelem
(Aba Novák Vilmos: Térzene 1929)
Bethlen István jártában-keltében
Rómában a Collegium falán
elámult egy túlzsúfolt festményen
a színek kakofón vad zsivaján
mert szolid ember volt; pláne gróf is
tudta azt mire jó a zablazár
miként a nő; – úgy hat a hipnózis
cián feszes ruhában ha háttal áll
feszülten szerkesztett városkép
terén; vonzó viruló színcsokor
szól a zene együtt tapsol a nép
szűk utcácskákban perceg a nyomor
s egy erkélyen burjánzó pasztellkép
– három női fenék; asszonyszobor
(Aba Novák Vilmos: Kubikosok 1927)
két tél-verte fűz mereng az égre
a távol-part nyugodt akár a csend
s a Nap nem néz az Isten két szemébe
úgy tesz mintha ez bármit is jelent
a folyó lassan mint lomha ingó
örvény; hullámot hajlít a partra
s az áradás – e bibliai kígyó –
emberét erővel fogja hadra
várnak a gáton; telik az ártér
fogatok kordék kubikos készség
mind szorítja már; markolni muszáj!
Szolnoknál tetőz a Tisza – ráér
a gát ép; sóhaja jó reménység
szőke az ár; – még nem jár, az uszály.
Klein József: Talicskázó
1851. augusztus 02. Hajnali 4 óra. Moszkvai palotámban
… persze, most azt mondják, irigykedek rá, meg hogy féltékeny vagyok, mert tudom, hogy jobb hadvezér nálam. Hát ki a kutyalika előtt tette le a fegyvert, ha nem előttem? Ha ez nem bizonyíték az ellenkezőjére, akkor megeszem a kalapomat. De csakis jó scsí levesben, jól megfőzve, kellően fűszerezve, természetesen és forrón, mint a babám öle… Hol is tartottam? Á, igen. Amikor a cár jól leizélt engem az 1849. augusztus 8-i levelében. Hát jól ledorongolt, az biztos. Sehogy nem tudok napirendre térni afelett, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel. S mindezt az általad vezetett százhúszezer főnyi bátor és fegyelmezett hadseregünk ellenében. Mikor ezt a levelet elolvastam, hirtelen szólni sem tudtam, nemhogy válaszolni. Jó, elismerem. Ügyes húzás volt tőle, egye fene. Úgy gondolom, Görgeynek talán mégiscsak van némi affinitása a hadvezetéshez. Lehetséges, hogy tehetséges. Na, de akkor miért nem ő győzött, és miért nem űzött vissza minket Oroszország Anyácskához, ha olyan nagy hadvezér, mint mondják? Azért, mert… azért…
1851. november 11. Este 8 óra. Varsói hercegi palotámban
… azért, mert a tisztelt bécsi udvarban tabu még csak célzást is tenni rá, azért még mindenki tudja, hogy a siheder császár, a 18 éves I. Ferenc József igenis letérdelt Cár Uram előtt, és kezet csókolt neki, a megígért segítségért. Meg is kapta. Én ne tudnám? Ott voltam. És a suhanc császár Magyarországot csak, mint hűbéri országot vehette át, hiszen Görgey előttünk tette le a fegyvert minden katonájával, és nem az osztrákok előtt. Meg is kapta. Én ne tudnám? Ott voltam. Fel is jegyeztem még aznap. A katonák búcsúzás közben könnyeket hullajtva csókolták meg a csapatzászlójukat. A huszárok megállították lovaikat, megölelték őket, és sírva búcsúztak el tőlük. Karabélyaiktól ugyanilyen keserűséggel váltak el. (…) Amint a gróf (az a hetyke Rüdiger) eltávolodott, Görgey lovával serege elé léptetett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse harcosait, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört ki melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő „Éljen Görgey!” kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy megindultságát visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: „Isten veled, Görgey!” – „Isten veled, Görgey!” – ismételte az egész hadsereg. És még én magam is elmorzsoltam egy könnycseppet.
1854. július 31. Délben. Varsói hercegi palotámban
… hogy a cár kifejezett kívánságára engem neveztek ki az Al-Dunánál állomásozó orosz hadsereg fővezérévé áprilisban, nyilván megérdemeltem, és persze, el is vállaltam. Még szép. Ám, amikor június 8-án Szilisztra ostroma alatt megsebesültem, rögtön elindult a pletykálkodás és szóbeszéd. Egyes tisztjeim arról susmusoltak, hogy bezzeg, ha Görgey lenne a fővezérünk… Na, ezt kikértem magamnak, és kértem Urunktól a nyugdíjazásomat, amit meg is kaptam, így utolsó éveimet Varsóban tölthetem, és nem kell alattomos hiénák, hátam mögötti rosszindulatú kacagásától tartanom. Még hogy Görgey! Kacagnom kell… bár… Tényleg, mi lett volna, ha… ő…?
1856. január 02. Hajnali 2 óra, Varsói hercegi palotámban
… Vaszil Vasziljevics Hroveckojincsev doktor szerint nem sok van már nekem hátra… De ezt olyan tapintattal hozta tudomásomra, hogy rögtön felterjesztettem káplári rangra. Mondtam is neki: Vaszil Vasziljevics Hroveckojincsev, maga még sokra viheti! Nem szólt semmit, csak mosolygott szerényen, mint mindig…
1856. február 17. Délután 3 óra, Varsói hercegi palotámban, egy nappal halálom előtt
Mondják meg annak… a Görgeynek… mondják meg Neki… mondják meg Neki… hogy… Ő a jobb… és most, kérem, hagyjanak… meghalni…
Dongó dongott körül, majd mellemre szállt,
ám felfedezte, hogy nem vagyok virág,
hogy szívem vágyak csonthéjba zárták
s akkor se nyílik, ha rámered az ég,
hát továbbrepült.
Remélem küldtök még dongókat felém,
hogy megrezgessék néha csonthéjamat.
Addig küldjetek, míg rá nem ébredek,
nem a csonthéj, de végül mégis, csakis
a nyílás vagyok.
A fáról lehullt egy áttetsző, fehér virágszirom,
mielőtt földet ért, mint napsárga lepke szállt tova.
A lepkéből madárfütty, égbolt, majd méla mező lett,
szöcske, fűszál, nyúlüreg, hosszú, kandikáló fülek,
biccenő báj és hallgatás, miből virágzó fa nőtt,
amelyről lehullt egy áttetsző, fehér virágszirom.
Majd elfelejtettem, eközben mindez voltam én is.
Felkeltél és jártál
az agyvérzés után,
konkrét csoda.
Ha ebben sem hinnél,
nem hitetlen lennél,
csak ostoba.
Napok óta hol esik, hol zuhog.
Házfalak borulnak homályba,
Utak feketednek el,
kihűlt, kába lelkek keresik
kétségbeesetten a
fény maradványait.
Figyelem, ahogy a víz
két elpocsékolt perc közé csorog,
szétfeszíti őket és
helyet csinál az értelemnek.
Bevallom, még nem tudom mi az,
de alaposan megmosta
ősz fejemet a zápor.
Anna Margit: Fej
Jane Austen vagyok, harminc valahány éves és még hajadon. Igazi vénkisasszony az én 19. századi Angliámban. A nővéremmel, Cassandrával egyetértünk abban, hogy a férfiak fejletlen, tökéletlen lények. Mint a puding tejszínhab vagy a zabkása zab nélkül… Én legalábbis még nem találkoztam az erősebb nem olyan képviselőjével, aki képes lett volna megdobogtatni a szívemet. Itt, a mi kis városunkban átlag félévente bekötik egy jobb sorsra érdemes leányzó fejét. Ilyenkor, ha odafigyelek, úgy érzem magam a bőrömben, mintha csúnya kiütésem lenne, látva a násznép sajnálkozó tekintetét: „Hallatlan, ilyen szép lány és még pártában!” (Valósággal viszket nekem az ostobaságuk – de a nővéremé is, aki tavaly eljegyezte magát egy fregattkapitánnyal a szép arany vállrojtjai miatt. Még szerencse, hogy nem sok vizet zavar, csaknem mindig az Antillákon tartózkodik, szolgálatilag. Cassie szerint a vállrojtjait még éjszaka se veti le. El is határoztam, hogy beleírom a fickót a nemrég elkezdett regényembe.)
Merthogy titokban író vagyok és nem tudom, mi lenne velem, ha nem gyötörne folyton az írás és nem lenne Cassandra mindig velem. Megbolondulnék a lassú, langyos boldogságtól, amit a tisztes nagycsaládi élet jelent. Díszbe öltözés és tea reggel és délben, vendégség este, parókában… Mintha sétáló bábuk lennénk egy láthatatlan börtön udvarán! Unjuk a vendégeinket s azok minket, díszes hazugságok szőttese az életünk. Belehalnánk mind a ketten, ha közben nem röhöghetnénk mindenen…
Ez az estély is olyannak tűnt nekem, mint a Punch vicclapban látott karikatúra a sheffieldi állatkertről: a medve bugyiban pukedlizik és a zebra lelegeli egy kövér asszonyság kalapjáról a szalmavirágokat. A hasonlóság oly kézenfekvő volt, hogy a bálanya, Mrs. Brown – akit magunk között csak Dagi néninek becézünk – kérdésére, hogy tetszik-e a báli kalapja, rávágtam: – Gyönyörű, Dagi néni, gyönyörű, akár egy paradicsommadár fészek! – A hirtelen támadt csend és Cassie rémült tekintete jelezte: megint rám tört a szókimondás nyavalyája.
Ekkor ért oda Dempsey úr, városunk fővadásza. A háza tele van agancsokkal meg rémisztő állatkoponyákkal s folyton vadásztörténeteket mesélne nekem. Kénytelen voltam hát a képébe vágni, hogy én csak a vadakat szeretem, de utálom a vadászokat. De ez se használt. A szemei, akár egy polip csápjai, akkor is engem tapogatnak, ha mással beszélget. Felnevettem, mert magam előtt láttam, ahogy illegeti a potrohát anyám előtt.
– Ne becsüld le a veszélyt, hugicám! – súgta a nővérem. – Öt perc múlva téged fog felkérni, te meg úgy pukedlizel majd neki, mint akit lábon lőttek…
Nővérkémnek igaza van. Mióta eladósorba kerültem, felvettem én is a környék szokását: mindenkire mosolygok, akiket utálok… Uramisten, miféle betegség ez is?
Gondolataimat Cassandra szakította félbe. – Mit is mondtál?
– Kérdeztelek, szerinted ki a legszebb a bálon? Nem a Langley kisasszony?
– Nagy a szája, pici az orra, akár egy kései Rembrandt-portré, amikor a mester már összekeverte a részleteket…Viszont a közszemlére kitett mellei hatásosak. Ha nem lenne bőr a képemen, én is kitenném a magaméit: nesztek, bámuljatok!
– És Harry bátyánk vadonatúj menyasszonya?
– Egyfolytában pulykavörös, akár a brit katonakabát, a szüntelen ostoba vihogástól… S hozzá Harry epezöld bugyogója!
– A hasonlataid, Jane! – szörnyülködik nővérem – Még jó, hogy csak én hallom őket ebben a ricsajban…
Az unokahugicák és legújabb sógornők mind terhesek már, ahogy illik, csak mi ketten álltunk ellen eddig a legősibb boldogságnak – de nővérem szigorú pillantást vet rám: – Jane, te elhallgatsz előlem valamit!
– Ezt hogy érted?
– Csak egy hülye nem vette volna észre, hogy azzal a Thomas Lefroy nevű ír fickóval úgy tapadtatok össze tánc közben, mint varrótű a mágnesen… – Éreztem, hogy elvörösödöm. – Még a hülye is láthatta, hogy odavagytok egymásért. Miközben a bokádra lépett, úgy mosolygott rád, akár a nyári hajnal… Ekkor szerettél bele, mi?
– A hangjába pistultam bele. Még sose hallottam ilyen simogatóan barna hangot… Ahogy azt mondta: „Bocsánat, én a lord lábára akartam hágni”.
– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy eltűntetek? Mialatt én a pisiszagú vén tábornokkal billegtem?
– Szegény Cassie – próbálom vigasztalni. – Nagyon szenvedhettél.
– Nem szenvedtem. Otthagytam a tábornokot és észrevétlenül követtelek benneteket: kéz a kézben osontatok a fáskamrába.
– Szóval mindent láttál…
– Épp úgy csókolóztatok, ahogy te leírtad az új regényedben.
– És még? Mit láttál?
– Két viaskodó angyalt a dohos tűzifa közt. Meg egy leszakadt férfi kabátgombot, miután elmentetek.
Szóval a nővérem mindent látott. Kicsit úgy éreztem magam, mintha kifosztottak volna. – Add csak ide! – parancsoltam. – Visszaadom neki.
Nővérem komoran nézett rám. – Egy leszakadt gomb felér egy halállal.
– Ki mondja ezt?
– Nostradamus.
– Irigykedsz, ugye?
Mikor visszaértem a bálterembe, már minden nő Thomas Lefroyról susogott: „Átkozottul csinos a feneke… Kár, hogy vékony a lába szára”… És én ekkor ébredtem csak tudatára, ahogy melengette ez a turbékolás a szívemet, hogy megtört a jég, szeretek én is valakit… Ekkor Cassie kissé ormótlanul hátba vert.
– Kölcsönadhatnád néha, hallod-e? – Mint apró tűszúrás, pici rossz érzés támadt bennem ott, ahol a hiúság fészkel. Még belé se szerettem igazán, gondoltam, és máris fáj, még a tréfa is. De fennhangon ledérül azt vágtam oda:
– Hát hogyne, mikorra parancsolod ezt az urat?
– De hiszen ő beléd szerelmes, Jane! Gondolj a szép férfias orrára, a sötét hajára, a válladon pihenő dús szempilláira, az ügyesen simogató kezére. Nem akarhatod ezt! – kiáltott fel Cassie, úgy téve, mint aki felháborodik. (Persze, hogy is magyarázzam meg neki? El kell távolodnom Tomtól, hogy megírhassam a regényemben, mennyire szeretem!)
Nagyon ütődötten nézhettem Cassandrára, mert végre elmosolyodott: – Ne folytasd, hugicám, szinte hallom, ahogy a toll serceg a fejedben…
Már felkelt a nap. Otthagytuk a fáradt bálozókat és kisétáltunk a folyópartra, csapkodtuk a szúnyogokat.
– Akkor most mi legyen?
– Írsz egy levelet helyettem Lefroy úrnak, melyben visszaküldöd a sajnálatos módon elveszített gombját. Megírod neki, hogy valamiért, ki tudja, miért, neheztelek rá.
Hazaballagtunk a folyópartról, engem a kétség gyötört, Cassandrát az értetlenség… Otthon is levél várt. Nem volt feladó a borítékon, a szívem, mint riadt madár, bolondul ugrált. Átvettem a levelet. Forgattam, simogattam, szagolgattam.
– Nem bontod fel? Hátha Tomtól jött…
– Eszem ágában sincs.
–Ne kínozd már magad, ember!
És Cassie kitépte a kezemből. Birkóztunk. Ő volt az ügyesebb, elvette és feltépte a borítékot. Egy névjegy volt benne: „Harris Bigg, Chester lordjának másodszülötte, joggyakornok”. A hátoldalán, undok szálkás betűkkel: „Szeretném holnap tiszteletemet tenni Jane Austen kisasszonynál, a célból, hogy megkérjem a kezét.”
– Ki a fene ez a Harris Bigg? Az a kis kövér dadogós az alvégről?
– Nemrég tért vissza Oxfordról. Ott volt a bálon. Le nem vette a szemét rólad. Már nem dadog. Szép vállas fickóvá nőtte ki magát. Egyszer, még tizenötéveske volt, táncoltunk is vele.
– Emlékszem. Folyvást piszkálta az orrát.
– Már nem piszkálja. Ha meglátod, elsőre elolvadsz. És az apja Essex legnagyobb sertésgazdája.
– Erre is emlékszem. Amikor átsétáltunk a birtokán, az egyik disznónak nagyon megtetszettem. Megkergetett, annyira szimpatizált velem. Gondolod, hogy ez jó belépő az ifjú Biggnek?
– Löncsre jönnek. Anyánk szólt nekem. Arra kér, ne légy direkt elutasító. Vedd tekintetbe, hogy milyen kiváló kapcsolatai vannak egyházi vonalon
Ekkor villant belém: családi összeesküvés.
– Mit tegyünk, Cassie?
– Próbáljuk meg húzni az időt… Valami jó kis betegség kellene… Ami nem komplikált, de annál feltűnőbb.
Éreztem, hogy szememben tűz lobban s a homlokom átforrósodik, mintha lázas volnék. Mint mindig, amikor tollal a kezemben, az írás vad vágyával a papír fölé hajolok.
– Cassie, hol tartjuk a nagylexikont?
Már hozta is a szekrény alól.
– Üsd fel a „Súlyos betegségek” címszónál, az „A” betűnél. Melyikkel kezdődik?
– „Addison-kór”. Sose hallottam ilyenről.
– Én se. Az a jó… Mit ír róla?
– „Addison kór a mellékvese működésének idült elégtelensége, kómához és halálhoz vezethet… Magas lázzal, gyengeséggel, fáradékonysággal, a bőr elsötétedésével jár, olykor az arcon fekete foltokkal… Mivel főleg fiatal nőknél fordul elő és jelenleg gyógyíthatatlan, az angyalok betegségének is nevezik…”
– Az angyalok betegsége – nagyszerű, mintha nekem találták volna ki! Akkor tehát most ágynak dőlök… Kész szerencse, hogy ha írok, mindig lázas leszek.
– Szegény anyánk! Halálra fogod ezzel ijeszteni. Csak azért, hogy a soha be nem fejezhető regényedet írhassad.
– Miért ír az ember, Cassie? Hogy – ha torkán akad a valóság – felköhöghesse.
– Hogy néhány butával több azt hazudja neked, olvasta?
– Ne nézd le a butaságot, Cassie! Hatalmas erő. De én szembeszállok vele.
– Te most miről beszélsz? A regényedről vagy a szeretődről?
Életveszélyes kérdés volt. Nem lehetett kitérni előle. Be kellett vallanom azt a gyönyörűséges zűrzavart, boldogító káoszt, amit lelkemben az írással való foglalatosság okoz.
– Eddig, amíg ez a bűbájos Tom fel nem bukkant, remekül helyettesítették egymást. Írtam magamnak szeretőt, kéjes találkozást, összeveszést, boldog kibékülést, mindent. Ura voltam egy világnak… Nem zavart a valóság. És most? Akár a többi nő, holmi mezei nyúlként kéne várnom, hogy levadásszanak… Ijesztő, ami történik velem… Ez a betegség talán az egyetlen menekülési lehetőség – hát nem?
Ekkor valami roppant és az égre tűzijáték fényrózsái kúsztak. Az ablakhoz szaladtunk.
– Gyönyörű! – lelkendezett nővérem. – Ez aztán a leánykérés! Igazi úriember ez a Bigg. Megadja a módját, ahogy illik a mi köreinkben.
– Csak az ökörsütés hiányzik. – A nővérem megütközve nézett rám.
– Kezdesz gőgös lenni, Jane.
Nem válaszoltam. Sietve befeküdtem az ágyba. Ruhástól, államig húzva a paplant.
– Kérlek, siess Bigg úr elé és közöld vele: sajnálatos mód lebetegedtem, így nem tudom fogadni őt.
– És ha erőnek erejével látni akar? – aggodalmaskodott nővérkém.
– Mondd neki, hogy fertőző vagyok.
Nővérem aggodalmasan tördelte a kezeit. Mint mindig, amikor határozottan ki kellett állnia valami mellett.
– Már itt vannak. Az összes Bigg. Apa, anya és a cselédség a kertkapuban fogadja őket, elérzékenyülten… Nagyon rossz néven veszik majd, hogy…
Hirtelen a lemúrokra gondoltam. Nemrég olvastam e kedves majmocskák fejlett közösségi életéről: ők is megharapják büntetésül azt, aki kivonja magát a rituális farokcsóválásukból.
– Nem kéne mégis meggondolni ezt? Gondolj bele, milyen nehezen élünk apánk lelkészi állásából s ezek a Biggék oly átkozottul gazdagok…
– No, menj már! – kiáltottam szegény Cassie-ra, látva rajta ama zavarodottságot, mely oly jellemző a mi köreinkben mindazokra a helyzetekre, amikor az erény alkalmi áron kel el. Cassie elviharzott s én, hogy bágyadt képet mutassak, lenyeltem még egy labdacs altatót is. Hamar elszenderedtem. Azt álmodtam, hogy a folyóparton sétálok, csapkodva a szúnyogokat. Egy nő haladt előttem. Mikor utolértem, megfordult: én magam voltam az, s az arcom fekete. Nem döbbentem meg. Az én kettős lelkű dzsinnem így adja tudtomra, hogy jó úton járok. Ha hagynám folydogálni az életet a maga középosztályi módján, ez az élet oly jelentéktelenné válna, akár a kacsaúsztató a fáskamra mögött… De hogy magyarázzam meg ezt ennek a szegény Biggnek? Hogy nincs időm vele vesződni, még ha ez sokaknak nem tetszik is. Az ilyen eljegyzések, esküvők, hiábavaló ünnepek csak arra jók, hogy az emberek úgy érezzék: az idő megállt velük s nem kell gondolniuk az elmúlásra… Azt kéne mondanom Biggnek: te barátocskám, te is azon emberek közé tartozol, akik mindent elárasztanának a túlhabzó, de jelentéktelen egójukkal s én nem vállalhatom a vesződséget e ragadozóval… Kevés az időm, mert a ködös hajnalok bokraiban olykor a halált hallom neszezni… Legjobb tehát, ha kivonom magam a forgalomból s ebben segít most az én derék beteg mellékvesém…
Kezdtem magam jól érezni, amikor a folyosóról anyám síró hangját hallottam. Ez lesújtott. – Ha tudnád, miket súg nekem éjjelente a holdfényben úszó bánat, biztos megértenél! – Arra gondoltam, ha sikerül befejeznem a regényemet, üsse kő, hagyni fogom, hogy megtörténjen, amit mind annyira akartok – a hátralevő életem legyen olyan, mint mindenki másé, ha ez nektek örömet okoz. Akkor – de csak akkor – visszatérek a társadalom csorda melegébe. Hozzátok, akik az emberiség fenntartásának heroikus, egyben oktalan feladatára áldozzátok életeteket.
Ezt végiggondolva, a cipődobozból elővettem a fekete suvickot és a tükör elé állva, foltosra kentem vele az arcomat. Kaján mosollyal bámultam ezt az álarcot. Íme „a bukott angyalok arca”, ahogy a Malleus Maleficarum-ban azaz a Boszorkánypörölyben is említik az ördöggel cimborálók bűnjelét.
Anyám rontott be egy kopaszodó, éltes férfiú társaságában: Clifford doktor, anyám háziorvosa fejlett pocakot és enyhe nyúlszájat visel. „Özvegyember, szép pár lennétek” – súgta a fülembe tavaly, miközben a doktor, meredt szemeivel a mellemet bámulta. A béltisztító teákról mesélt és anyával együtt meghívott egy csónakázásra a halastóra. Anyám addig bökdösött, míg kénytelen voltam elfogadni a meghívást. (Bár ne tettem volna! idegességemben a tóba ejtettem a vadonatúj díszkalapomat, mely tönkre ázott, miközben a doktor azt súgta a fülembe, ígérjem meg, hogy feleségül megyek hozzá.
– Jézusom, mi ez? – rémüldözött anyám, látva foltjaimat. – Miféle kiütés van az arcodon? – De Clifford doktor megnyugtatta, izzadó tenyerét a homlokomra téve: a lázam enyhe, így csak valami gyomorrontás lehet. Ő a málnás pudingra gyanakszik, a szomszédban is előfordult egy eset… – Ha rosszabbodna, akkor ez bővérűség… piócát teszek rá, ide, ni! – megsimogatta a karomat, dühös mozdulattal kaptam el.
– Nem bírok a fekete szemétől szabadulni, kedves – suttogta és rám kacsintott. – Ahogy átnéz az emberen, akár egy ispwitchi boszorkány!
– Lehetetlen egy nőszemély ez, kérem. Cserfes, nemtörődöm – fűzte tovább anyám a szót. – Meg se érdemelne egy olyan kiváló embert, mint a doktor úr… Mit ír fel ennek a rossz lánynak?
– Ökörfark-teát, meg fekete nadálytövet, tejbe aprítottan. Ha három napon át nem javul, jöhet a pióca.
Mosolyogtam e kiváló orvoson. A pióca már rajtam van, gondoltam. Valami, ami a véremet szívja, erőmet apasztja, de kétes halhatatlansággal kecsegtet.
Alighogy eltávoztak, visszajött Cassandra. A szeméről láttam, hogy hallgatódzott. Egy csokor művirágot hozott. Az egyiknek a szirmából jegygyűrű esett ki.
– Ezt a vőlegényed küldi.
Ettől tartottam. Az ostobaság feltartóztathatatlan a maga útján, akár vak csiga az eső után.
– Mi legyen most?
– Edd meg, amit főztél.
– S ha megkérnélek, vidd vissza ezt az izét, kedves mosollyal a feladónak? S mondanád: térjünk vissza rá, mihelyt felépültem ragályos betegségemből.
– Még mit nem! Mindenkit – apánkat, anyánkat, Biggséket s a rokonságot – halálra sértenénk vele.
– Igazad van. Ne maszatoljunk – nagy lélegzetet vettem. – Mit szólnál, ha kizárólagos használatodra átruháznám rád ezt a szemrevaló szegény Harris Bigg fiút is, összes rokonával együtt?
– Őt is? A szerelmed, Tom Lefroy után?
– De te, ahogy tudom, nem éltél a lehetőséggel.
– Tévedsz. Éltem. – Cassie homloka pirulni kezdett s én megint éreztem azt a kis szúrást a szívem táján. – Te találkoztál vele?
– Átadtam neki a gombot a levéllel – motyogta Cassie.
Belém harapott, mint kezdődő fogfájás, a féltékenység. – És aztán? – kérdeztem lazán, unottan és a macskát bámultam ahogy napozik a kertben.
– Aztán egy menetet táncoltam vele egy mulatóban.
– Mialatt én betegen fekszem itt… Szép dolog, mondhatom! Csókolóztatok is?
– Egy fenét. Meghívott vacsorára.
– Szerelmet vallott?
– Fenét vallott! Bevallotta, hogy nem kedveli az angolokat, se a félig nyers birkacombot. Kivéve egyetlen angolt, akire viszont haragszik. Szerinte nekem tudnom kell, ki az… A vacsora végeztével mindkettőnket meghívott a nyárra az írországi kastélyukba. Ahonnan, mint mondta, megszökhetünk mi hárman a legközelebbi magányos csillagra. Ezt én a nevedben is azon nyomban elfogadtam… Mit gondolsz, rosszul tettem?
– Dehogyis! Szépen hangzik és nem lehet számonkérni.
– Nekem mondod? Tudod, mit beszéltek ma reggel a kocsisok a postaállomáson, miközben a lovakat csapkodták? Hogy Clifford doktor a vőlegényed.
Most végre kiengedtem a gőzt egy felszabadult nevetéssel.
– Hiába nevetsz. Mindannyiunk sorsa rég megíratott abban a titokzatos nagy könyvben, kár ódzkodunk ellene – mondta csüggedten Cassie.
A jelenetet apánk megjelenése szakította meg. Ünnepélyes hangján kétségbe vonva elmeállapotom szilárdságát, megdorgált. Kezemet az imakönyvre téve meg kellett esküdnöm, hogy ezentúl illendően viselkedem a férfiakkal. (A nyelvemen volt: csak egy köztiszteletben álló ember kérhet efféle ostobaságot, de lenyeltem.)
– Mosd le az arcod! – dörögte végül jó atyám, és a nővéremmel együtt távozott. Ebből tudtam, hogy Cassie is részese a családi összeesküvésnek. Azt éreztem: különös átalakuláson megyek keresztül. Kezdem olyannak látni az embereket, mint akiknek nincs is arcuk vagy mintha az arcuk is csak egy cinikus szobrász által megformált maszk lenne.
Este lemostam az arcomat s az írástól fáradtan korán álomba zuhantam. Azt álmodtam, Cassie és Tom az ágyam szélén ülnek és csókolóznak, ügyet se vetve rám. Beszélgettek is, de a szavaikat nem értettem. Közben a tükörben megláttam magam: az arcomon megint ott voltak a fekete foltok!
Aztán megjött Cassie és Clifford doktor. Megállapította: talán mégse gyomorrontásban szenvedek. Megmérte a lázamat: 40 fok és hányinger! Clifford mintha örült volna ennek, széles mosollyal mondta: alighanem egy pióca nem lesz elég… De fel a fejjel, már lecsengőben van…
Rögtön kórházba akart vitetni, de leintettem: hogy is érhetnék rá ilyesmire, amíg be nem fejeztem a regényemet? – Bárcsak sose fejezné be – mondta hirtelen haraggal a doktor. – Minek is kell egy nőnek, akinek eddig amúgy semmi baja nem volt, regényt írnia? Az ilyesmi férfidolog, veszélyes a nőre és a társadalomra! Szokjon le róla, szép kisasszony, és nem lesz kutyabaja se!
– Nagyon haragszik rád ez a piócadoktor – mondta később a nővérem, úgy téve, mintha nem árult volna el.
Mindenki utál engem – gondoltam. – Apánk, anyánk, a férfiasságában sértett doktor no meg szegény Harris Bigg és egész rokonsága. S alighanem igazuk van. A csordától elbitangolót a birkák is kiközösítik. S én bitang dolgot művelek. A legutolsó rokonom meg annak írmagja is magára ismer, ha belenéz ebbe a könyvbe, ahogy az ember undorodva nézi a kifordított, kívül hófehér kesztyűje szennyes belsejét. Igen: vagy száz év óta én vagyok az első, aki ezen a vidéken a feketéről le meri írni, hogy fekete. Ez a gondolat örömmel, mi több, valami boldogságfélével töltött el… De Cassie idegességében elejtett egy drága porcelánt és egész nap a kezeit tördelte.
– Istenem, Jane! Miért vagy ilyen telhetetlen? Miért nem elég neked, hogy jókat nevethetünk rajtuk? Miért kell ebbe így belebetegedni?
Fárasztott már az aggódása. – Idefigyelj, Cassie! Ha sikerül befejeznem a regényt, megrázom magam, mint a nagy körtefánk a böjti szélben és férjhez megyek valamelyik mufurchoz. Majd kisorsoljuk, melyikhez. Újra csak nevetünk majd mindenen. Nem hiszed?
Magam se hittem. Sose fogom tudni elengedni Tom Lefroyt, hogy találkozzunk az örök hajnalon.
Az éjjel a böjti szél zúgása és Cassie vad horkolása közt befejeztem a regényt. Nem lesz már több dolgom, mint beállni a csendben kérődző homo sapiensek sorába. Ezt gondoltam, de akkor olyan szédülést éreztem, hogy az ájulás környékezett. Annyi időm volt csak, hogy a kéziratot a tükrös szekrény legalsó, titkos fiókjába dugjam… Aztán mintha rám zuhant volna az éjszaka. Elsötétedett minden.
* * *
Én találtam rá: Cassandra, a nővére. Jane az ágyában feküdt, pár méterre az én ágyamtól. Szép arca, mint a márvány, a hajnali ragyogásban fehérlett.
Én fogtam le a szemét, én mostam meg a testét, én adtam rá a kedvenc ruháját. Én találtam meg a regénye kéziratát és a fenti feljegyzéseit.
Abban a szobában ravataloztam fel, ahol gyermekkorunk óta együtt aludtunk, együtt keltünk. Én fogadtam a gyászolókat is: apát, anyát, a cselédséget. Más nem jött el. Részvétét se nyilvánította senki.
Milyen szép most. Nem látszik rajta a rossz természete – dünnyögte apánk, aki mégis keresztülvitte, hogy városunk templomában helyezzük örök nyugalomra őt, a nyughatatlant, a rendbontót. A templomi temetésen is csak magunk voltunk. De fél év múlva, amikor a városunkban már majd mindenki tudta, mekkora sikere van Jane regényének, hogy még a király is kedvencének nevezte, mindenki ott szorongott a szobánkban, apa és anya kezét szorongatva.
– Mindig tudtam, mekkora tehetség ez a lány! Hogy egy nap még Anglia büszkesége lesz! – fogalmazta meg a doktor. – Kár, hogy nem szeretett minket… Ki tudja, miért?
És a többiek, Dempsey úr, Harris Biggs a rokonsága, no meg Mrs. Brown, a bálanya, a szüleink meg a bátyáink – kuzinjaink is bólogattak: miért? ki tudja, miért?
Csak az fájt – mintha én lennék Jane, – hogy Thomas Lefroy urat sehol se láttam.
De pár nap múlva Jane márványtábláján a virágaim mellett egy fekete gombot találtam. Azt, amelyik azon a boldog napon szakadt le…
Ámos Imre: Áhítat
azt hiszem rosszul szerettelek
mert lelkifurdalás nélkül nincs szerelem
és igazi vágy sincs hisz a vívódások
leplezik le a mélységeket az igazságnak
vélt tévedéseket a zsákutcákat
mögöttük láthatatlan álmok
verdesnek bűntudatban
egyszer tisztába kell tenni
hazugságainkat
mert minden élet átrendeződés
minden szerelem múlt idő
s nem könnyű eldönteni
mi maradjon velünk
magzatpózban gubbasztva
őrzöd a lépcsőházat
a három emeletnyi mélyet
már nem számolsz
a gyógyulással
gyűrűzik a hiány
léptek reccsennek
valaki felfelé tart a
tátongó sötétségből
gyanútlan határsértés ez
parázsló cigaretta kínál
egy utolsó ölelést
kirostált számla vagy – üres postaláda –
leltárjegyzékedben minden emlék gyáva
zsugori a csönd, de fölriaszt most mégis
tépett álmainkhoz fércel antitézist
kivonás maradt az egyetlen művelet
tompa a jelen s a tegnap is szürke lett
a remény sziklája szakadékba billent
s az idő is megcsal és betemet mindent
örökös hunyóként
kutatsz utána
próbálod visszalopni
de nem találod meg sohasem
csupa bizonytalanságot
hagyott magad után
bámészkodó hiányt
és hiába a törlesztőrészletek
senki maradsz nélküle
Ámos Imre: Sárga angyal
„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon” – dúdolgatom ebben a váratlanul jött, februári langyos éjszakában. Megbolondultam? Nem szoktam slágereket dúdolgatni, főként nem ilyen andalodó hangulatúakat. De szerencsére jön a kiigazítás: agykontroll! Ez nem sláger, ez Juhász Gyula! Az más, neki is lehetett, ha nem is gyakran, jó kedve. Akkor lehet nekem is. Tehát sétálok tovább a langyos, februári éjszakában, dúdolgatva. Lépésenként megállok egy-egy kopár fa ágszerkezetét megcsodálni, e tar ágak szerkezetei tényleg keccsel tartják az üres levegőt! Okos mobilom segítségével le is fényképezek néhányat, s ahogy felnézek a faágak alól a fenti fényekre, örömmel látom, hogy majdnem telihold van. Szeretem a majdnemeket: a megvalósulás ígéretét hordozzák.
Rátérek arra az útra, amelyen már régóta járok, csak nem volt bátorságom felderíteni, hogy mi vonz oda. Így, akaratlanul, de nem szándéktalanul – ahogy Thomas Mann írja le Izsák „öntudatlan tévedését”, Jákób elcsalt áldását – eljutok a kőtörmelékes feljárókig, ahhoz a házsorhoz, ahol a lépcső melletti korlátok alatt az üres területeket kőtörmelékkel töltötték fel, és – hogy ne hulljon szét, és el se hurcolják a zsákmányvadászok – dróthálóval fogták körül az építményt. A látvány először nemcsak meglepett, de meg is döbbentett: ezt a megoldást először a Bethlen téri zsinagóga bejáratánál láttam: ott őrzi a bevezető utat két oldalról egy-egy ilyen, dróthálóval összetartott kőtörmelék-fal. Ott – emlékeztetni akar. Itt – ötlet és szükségmegoldás. De nemcsak a kőtörmelékes lépcsősorért izgat ez a szalagház: az egyik földszinti ablakból, a párkányról indulva, keskeny nyomtávú lépcsősor fordul le a ház előtti kiskertre. Rendeltetése világos: valakinek vagy valaminek szabad közlekedést biztosít ajtónyitás és kapunyitás nélkül. Nem gyereknek, annál kisebb a nyomtáv; csak az képzelhető el, hogy a lakásban lakó valamilyen állat számára teszi lehetővé, hogy kísérő nélkül jusson le és fel a kiskert és a lakás között.
– Na akkor ezt is lefényképezem, ha a mai este már a látványok megörökítésére szolgál – beszélem meg magammal, és máris benyomom a reflektort, hogy rávilágítsak a lépcsőre. A világításra azonban kinyílik az ablak, és egy idős néni arca tűnik fel benne. Nem hajol ki, csak úgy rám kérdez:
– Miben segíthetek, kedveském? – Rögtön elbűvölt: idegenek első megszólalásai nem ilyenek szoktak lenni.
– Jó estét kívánok, és elnézést kérek a zavarásért, csak megtetszett ez a kis lépcső, és le akartram fényképezni.
– Ugye, milyen elmés találmány? – kérdezi, továbbra is meglepő kedvességgel és kifinomult kifejezésmóddal.
– Nagyon tetszik, de elmondaná, mire szolgál?
– Tudja, kedveském, van egy kutyám, egy amerikai eszkimó, egy hófehér, játékos, de okos és tanítható fajta. Hógolyónak neveztem el.
(Hógolyó – motyogom magamban, mikor is hallottam ezt a szót utoljára? Persze, a kínai étteremben, a Dózsa György út és Thököly sarkán, a gyerekekkel voltam és édességet kértek. A kínai pincérnő, utánozhatatlan kínai mosollyal csak ennyit mondott: lesz nektek van, hozni én honyonyó! Amíg meg nem érkezett suhanó lépteivel az asztalunkhoz, el sem tudtuk képzelni, mi lehet a honyonyó. Fehér gombócok egy tányéron: ebből jöttünk rá, hogy hógolyó. Villával beleszúrva derült ki, hogy fagylalttal töltött tésztagombóc, kókuszreszelék szórással. – Ha lelapítom, olyan, mint egy telihold! – mondta akkor hétéves kisfiam. Az emlék a hógolyóval és a teliholddal visszahozott a néni ablakához.)
– Akkor biztosan jó nagyokat lehet vele sétálni ilyen szép időben! – folytatom gyanútlanul a beszélgetést.
– Hát az a baj, kedveském, hogy én egyáltalán nem tudok sétálni. Mind a két lábam béna. Érszűkületem van, amputálni is akarták volna, mert ha tovább terjed, még halálos is lehet, de hát a COVID alatt szó sem lehetett róla, ma meg… – és itt elhallgatott.
– Mi van ma meg… azon kívül, amit általában tudni lehet? – a beszélgetés eddig elhallgatott mélységek felé kezdett indulni.
– Kedveském, hol lakik maga?
– És is itt lakom, újpalotai vagyok, három sarokkal odébb.
– Akkor tudhatja, hogy nekünk nincsen saját orvosi szakrendelőnk, nincs kórházunk, nincs orvosunk. Nekem például háziorvosom sincs, úgyhogy az érszűkületes lábammal kezelés nélkül élek, tolószékben ülök, itt a lakásban is azzal közlekedem.
– És a kutya? A Hógolyó?
– Neki készült a kis lépcső, hogy akkor mehessen le, ha szükség van rá. De van, hogy csak úgy játszani is leszalad, ha ismerős kutyahangokat hall.
– És ki látja el Önt, kedves asszonyom – hogy is szólíthatom?
– Hanna vagyok.
– Tehát ki látja el Önt, kedves Hanna? Vannak rokonai?
Az asszony elhallgatott. Hógolyó, mintha megérezte volna, hogy Hanna hangja elbizonytalanodott, előkerült, az asszony ölébe ugrott, és felkönyökölt ő is a párkányra. Nagyon szép állatnak láttam, ő pedig, észlelve, hogy barátságos beszélgetés folyik, meg se ugatott.
– Igen, kedveském, vannak gyerekeim, már felnőttek, egy lányom és egy fiam.
– És ők látják el?
Újabb hallgatás után: – Nem. Ők nem. Jár ide egy szociális nővér, aki hetenként kétszer kitakarítja a lakást, rendbeszed engem is, és ha jön, akkor be is vásárol.
– És azokon a napokon, amikor nem jön?
– Akkor a szomszédaim szoktak bevásárolni, de, mivel a gyerekeim megtiltották, hogy kulcsot adjak nekik, nem tudják beadni az ennivalót, hanem rendszeresítettünk erre a célra egy könnyű kosarat, abba belepakolnak, leteszik a kislépcső legalsó fokára, és Hógolyó felhozza. Gyerekek, szociális gondozó, szomszédok helyett Hógolyó az intézőm – mondja Hanna mosolyogva, de a hangja elhalkult.
Hógolyó viszont ugatni kezdett, leugrott a párkányról, berohant a szobába, majd a szobán túli sötétségbe. Hanna összerezzent és láthatóan elkomorult. Sőt, volt még valami más is a tekintetében, aminek jelentését akkor még nem tudtam pontosan.
– Hé, anya, hol a francba vagy? – sivított be a halk homályba egy éles, női hang.
– Megint ott ülsz az ablakban, és idegenekkel locsogsz? – Az éles hangot harsány fény követte: bent felkapcsolták a villanyt. Negyvenes nő vált láthatóvá a szoba közepén, valaha divatos, mára kopott overállban, kócosan, rendetlenül, a kezében lévő szatyrokat lecsapta a földre, az egyikből kivett egy dobozos sört, felkattintotta, és meghúzta. Hógolyó összerezzent a hangra, és szorosabban fészkelődött Hanna ölébe.
– Tudja, kedveském, Hógolyó nem szereti a sörszagot. – Majd némi hallgatás után, szinte bocsánatkérően, hogy nem rögtön mondta: – Meg az utána következő hangerőfokozást. Ami, ha ketten isznak, bízvást ordítássá minősíthető.
– Anya, mi a frászt csinálsz az ablakban? Már kérdeztem, és nem válaszoltál. Már süket is vagy? – a hang tovább élesedett.
– Katókám, semmi rosszat nem csinálok… elment egy kedves hölgy az ablak előtt és beszélgetünk.
– Miért kell neked minden jöttmenttel diskurálni? Üzletelsz, üzletelsz?
Éreztem, hogy ehhez már nincs közöm, el kéne mennem. De valahogy nem vitt el onnan a lábam.
– Anya, ha megint el akarod adni a lakást, hogy befekhess a gyogyóba, akkor Lalival együtt agyonverünk! Akkor aztán nem adhatod el, akkor simán megörököljük! Ne locsogj ott az ablakban, ki tudja, milyen szándékkal áll ott az a nőstény!
Ez már bántott. Elértem a földről Hanna kezét, megsimítottam, és búcsúzni akartam. Akkor, mint egy ágyúgolyó, kirobbant a szobából egy kisfiú.
– Látni akarom a nőstényt! – ordította, és odarohant az ablakhoz.
Hétéves forma fiúcska lehetett, tüskehajú, kapucnis szabadidő ruhában, koszos nadrággal, sáros cipővel – nyilván a szemközti játszótérről jött.
– Szevasz, kishaver – mondtam, az ő feltételezhető stílusában – én vagyok a nőstény.
A kölyök elnémult, hosszan bámult rám, majd közölte: – Nem is vagy nőstény.
– Hát – mondom neki, oldani akarván a hangulatot – ha már, akkor inkább vagyok nőstény, mint hím!
– Ja, vagy úgy! – mondta a kölyök, teljesen belezavarodva a saját szlengjébe és az én barátkozási készségembe.
– De már nem is zavarok tovább, fejezzük be ezt a furcsa erkély-jelenetet!
– Az mi? – kérdezte a kölyök.
– Te ezt még nem tanultad, majd ha tanuljátok, jusson eszedbe, hogy valakivel egyszer már beszéltél róla. Na szia, kishaver, én megyek.
– Ne menj még! Olyan érdekes vagy, te nem vagy egy általános néni!
Meglepődtem a furcsa kifejezésen. De nem elmélkedhettem sokáig, mert a vércsehangú anya, Katóka, ráordított a gyerekre is.
– Gyeremán onnajt az ablaktú! – eddig nem vettem észre a tájszólását. Lehet, hogy csak önfeledt dühében szökött ki belőle. – Haddmán azt a nőszemélyt a francba!
– De anya, ez nem egy általános néni! – ismételte meg a gyerek az előbbit.
– Lajcsika, mi a francot óbégatsz, mi az, hogy nem általános néni?
– Hát… szép ruhában van és sír.
Érintve voltam, közbe kellett szólnom.
– Kishaver, én nem sírok, csak könnyezik a szemem a sok számítógépezéstől!
– Nem igaz. Ne hazudj nekem. Te sírsz. Én látom. Pedig neked nem lehet akkora bajod, ilyen szép ruhában, mint nekünk.
Mielőtt rákérdezhettem volna, a vércsevijjogású Katóka rángatni kezdte a gyereket, de a párkány felől köhécselés hallatszott. Én hangolásnak éreztem, a nehéz megszólalás előtti hangolásnak. Az is volt. Hanna végül halkan megszólalt:
– Még nem is mondtad, miket hoztál?
– Mi a nyavalya mást hoztam vón, mint amit őnaccsága rendelni méltóztatott? Egy lityi tej, elég lesz három napra, egy kiló szeletelt és csomagolt tartós kenyér, talán tényleg kitart. Hoztam parizert, margarint, zöldségnek hagymát, bár már az is drága.
– És gyümölcsöt?
– Még mit nem! Háromezer forintos eper teccene a naccságos asszonynak? Hoztam egy üveg meggybefőttet, az is gyümőcs. Nem cukormentes, de már olyan mindegy…
– Köszönöm, Katókám. A pénzt vedd ki a bukszámból, ott van az előszobaasztalon.
– Ne izgulj nyanya, már rég kivettem. Na gyere, Lajcsika, csókazanyu. És újabb vércsevijjogással kiviharzottak a kivilágított szobából a homályos előszobába, onnan a sötét lépcsőházba. Hanna megkönnyebbülten sóhajtott fel, de szomorúsága nem szállt el a sóhajjal. Ezt láttam már a lánya érkezése előtt a szemében.
– Kedves Hanna, nem akar mondani valamit erről a jelenetről?
– Nem tudom hosszan mondani, mert már nincs erőm. A lényeget látta és látja: mozgásképtelen rokkant vagyok, akinek 24 órás segítségre lenne szüksége. Ehhez képest az egyetlen segítségem Hógolyó. Nem mehetek elfekvőbe, ahol ellátnának, mert ahhoz le kéne adni a lakásomat az önkormányzatnak, plusz a szociális intézmény elvenné a nyugdíjam nyolcvan százalékát. Nekem más vagyonom nincs, mint ez a lakás, a gyerekeim ezt tudják, és ezért nem engedik, hogy eladjam vagy feladjam, mert örökölni akarnak. Katóka tizenöt éve vidéken dolgozik, majd belegebed, hogy Pestre jöhessen. De a fiam is ide akar költözni. Már előre összevesztek azon, hogyan osztozzanak, számolgatják, ki segített többet, ki érdemel többet. Kinek sikerülhet kettejük közül kicsikarnia belőlem egy végrendeletet. Nem szeretném, ha ők ketten összevesznének, még kevésbé, hogy bántsák egymást. A legszívesebben erre a kisfiúra hagynám, de hát ő nem egyenesági örökös, csak unoka.
– Kedves Hanna, ne ölje magát a gyerekei helyett. Valahogy majdcsak elrendeződik, talán úgy, ahogy el se tudjuk képzelni.
– Köszönöm, kedves ismeretlen, de még a nevét sem tudom, meg a foglalkozását sem…
– Hogy én ki vagyok, az ebben a történetben nem érdekes. De Ön, Hanna kicsoda?
– Talán úgy jobb, hogy ki voltam. A Kavicsos közi iskolában a felső tagozaton voltam magyar-orosz-angol szakos tanár. Voltam.
– Akkor a gyerekeim biztosan ismerték: mindketten oda jártak!
– Kérem, ne említse nekik a találkozásunkat. Én már nem vagyok az, akit ők ismerhettek. És ne próbáljon vigasztalni. A mindennapjaim ilyenek vagy rosszabbak. Még szerencse, hogy Hógolyó mindenben a társam.
– Hanna, jöjjek el máskor is? Mert most már el kell mennem.
– Ha van kedve és nem riadt meg ettől a jelenettől, ami naponta ismétlődik, így vagy még durvábban, mert ha a fiam is jön, üvöltenek velem és üvöltenek egymással is. De üvöltenek a gyerekkel is. Hógolyó fél tőlük, ilyenkor beleül az ölembe és együtt nézünk ki az ablakon. Ahogy most.
– Kedves Hanna, szeressék egymást a társával, Hógolyóval, és várják együtt a közeledő tavaszt. Nyugodt, álomtalan éjszakát kívánok.
Indultam. Hógolyó kiugrott gazdája öléből és befutott a szobába. Hanna becsukta az ablakot, és az imént felsejlett, majd homályba borult lakásobjektum, amit otthonnak már nem neveznék, teljesen elsötétült.
Nagyon késő volt, a hold elé felhők kúsztak, egyre hűvösebb lett, megindult a szél is, előbb csak lassú hullámokkal, majd erőteljesebb lökésekkel taszított hazafelé. Visszagondoltam sétám kezdetére – mintha felmérhetetlen idő telt volna el azóta –, dünnyögős kedvem elpárolgott. Próbáltam visszacsalogatni: „Én nem tudom, mi ez, de jó…” – és nem tudtam folytatni. Jó lett volna folytatni is, meg a hangulatban is megmaradni. De már a hold se látszott, nem világította be az utamat.
„A Hard Day’s Night” – a dallam váratlanul magától igazodott februári rosszkedvem teléhez. Ezt dünnyögve mentem, a bedrótozott kőtörmelékek között.
Vajda Lajos: Táj holddal
Két vénasszonyt rajzol Göndör,
kinek keresztneve Bertalan.
Lesz még részem sok örömből
vigasztalom, gyógyítom magam,
míg a képet nézegetem,
mintha volna énvelem
Dobos Éva, a halott,
élő már én sem vagyok.
Felszámolták az öreg temetőt
Felszántották vele a legelőt
Beszántottak mindent
Ami oda nőtt
Ahol
Az a hant
Régen felszívott már.
Ahol az a hant régen felszívott már
Kalászba szökkent néhányszáz halott
Görcsösen tartva az örök Életet
a kaszás élni akarás elől.
De az egyszerélők Életet akarnak
Villogó kaszákkal aratni indulnak
De a kalászok helyén
Koponyák ringanak.
A bevásárlóközpont alsó szintjén, ahol az éttermek vannak, ballagtak műanyag tálcával a kezükben. Letették az ételt az asztalra. Körülöttük nyüzsgött mindenki. Fények és hangok összevisszasága nyújtotta a háttérvokált a beszélgetésükhöz. A lány spagettit rendelt. A fiú valami fura nevű ételt. A lány szólalt meg.
– Egyél! A jóllakott ember higgadtabb! Miről akarsz velem beszélni?
– Arról, hogy miért akarsz megcsalni!
A lány könnyedén válaszolt.
– Az már tegnap megtörtént!
A bevásárlóközpont fényei és hangjai eltűntek a távolban. A srác úgy érezte, mintha egy pillanat alatt eljutott volna az Antarktiszra. Áll a jégmezőkön és várja, hogy a szél, a hóvihar és a hideg egy pillanat alatt megfagyasszák.
Nem az fájt neki, hogy a lány, akivel négy hónapja vannak együtt, elárulta. Ez a lazaság, ahogy Emese a képébe vágta! Mint aki egyáltalán nem bánta meg az egészet. A fiú nyelt egy nagyot és megkérdezte.
– Miért?
– Mert jó volt!
Ottó a lány előtt lévő spagettis tányért nézte. Úgy szerette volna a tányér egész tartalmát ráborítani Emese hajára és utána szétkenni az ábrázatán!
– Megmondtam neked, mi lesz a vége, ha ez megtörténik! Végeztünk egymással!
A fiú felkapta a hátizsákját és kirohant az utcára. Úgy érezte, megfullad. Levegőhöz akart jutni. Órákon át bolyongott a belvárosban. Nem akart hazamenni. Nem akart sehová se menni. Nem akart lenni sehol.
Végigpörögtek az agyán az elmúlt négy hónap eseményei. Voltak addig is barátnői, de Emese volt az első, akit a szüleinek is bemutatott.
A lány albérletben lakott. Különálló kis házat béreltek Angyalföldön a főbérlő hátsó udvarában. A fűtés, a villany és a víz be volt vezetve. Emese lakott benne és az előző barátjának az anyja, Marika néni. Amikor ez kiderült, Ottó érezte, hogy baj lesz a kapcsolattal, de naponta hazudott magának, hogy minden rendben van. Pedig semmi sem stimmelt.
Emese lelkendezve mesélt az előző barátjáról, Lajosról. Még mindig jóban vannak és hogy október tizennyolcadikán lenne öt éve, hogy együtt járnak, ha egy éve nem szakítottak volna. Hetek óta pofátlanul célozgat rá, hogy mi lenne, ha ő megcsalná Ottót. Mintha azt várta volna, hogy engedélyt kap rá.
Ottó egy követ rugdosott a járdán. Hogy mondja el otthon? Mit fognak hozzá szólni a szülei, hogy megint kudarcot vallott egy kapcsolatban?
Mi az, hogy megtörtént tegnap? Milyen indok az, hogy azért, mert jó volt?
Ezerszer megfogadta, hogy nem fog olyan nővel járni soha többé, aki dohányzik. Az első barátnője cigarettázott, ő nem. Emese minden tíz percben rágyújtott volna.
Amivel a fiú agyára ment, az állandó késése volt. Soha nem ért oda időben sehová. Akadt olyan, hogy vidékre mentek Ottó barátaihoz. Ottó mellől a Nyugati pályaudvaron négy vonat indult el. Emese az ötödiket is épphogy elérte.
Ottó egy idő után úgy beszélte meg vele a randevúkat, hogy egy órával előbbi időpontot adott meg a lánynak. Így egyszerre érkeztek a megbeszélt helyre.
Órákon át töprengett, hogyan élje tovább az életét. Mit kell most tennie?
Lassan este fél tíz lett. Két óra előtt ültek le Emesével beszélgetni, aki utána elment dolgozni. Lassan vége a munkaidejének.
Ottó odament a lány munkahelyének kapuja elé és megvárta, amíg kijön.
Emese a munkatársnőivel viháncolva lépett ki az ajtón. Ledöbbent, amikor meglátta Ottót. Arra számított, hogy a szakítást a fiú komolyan gondolta és soha többé nem találkoznak. Erre most itt van előtte. Arcára fagyott a mosoly és a földet kezdte el bámulni.
Most mi lesz?
Ottó közelebb lépett és a szemébe nézett.
– Soha többé nem találkozhatsz Lajossal!
– Az anyja a lakótársam! Elkerülhetetlen, hogy találkozzunk!
– Akkor költözz el!
– Nem olyan egyszerű új albérletet találni! Most mi lesz velünk?
– Együtt maradunk!
Emese értetlenkedve nézett Ottóra. Arra számított, hogy szakítanak. Ő visszaszalad Lajoshoz. Lajosnak lelkiismeretfurdalása lesz, amiért miatta szakítottak Ottóval, és megtartja őt. Talán feleségül is veszi. De ha Ottó nem akar szakítani, akkor vele kell maradnia.
– Mit érzel most irántam, Ottó?
– Most? Undorodom tőled.
– Akkor miért akarsz velem maradni?
– Mert szeretlek, te idióta!
Emese odabújt Ottóhoz és rázni kezdte a zokogás.
– Sajnálom! Sajnálom, hogy ezt tettem veled! Meg se érdemellek téged! És most mihez kezdünk?
– Mondtam. Együtt maradunk. – felelt a fiú határozottan, de teljesen másra gondolt. – Együtt maradunk és akkor foglak kihajítani az életemből, mint egy használt papírzsebkendőt, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Scheiber Hugó: Fiatal nő
(egy quattrina 1959-ből)
piheg a lógónyelvű utcahossz ~ kilenc
porlepte fája van ~ fehér akácvirágos ~
a déli napsütésben szunnyadoz ~ hasára
fordul álmosan ~ sütkérezőn a város,
a keskeny árnyakon tetőkalap ~ és gyűjtöget
aranyesőt ~ a napraforgótányér ~
felhőfagylaltot szopogat a nap ~ leül
a méla délelőtt unott kedvében ~ ráér,
a gépkocsik fulladtan állanak ~ egy sánta eb
koldulva jár ~ árnyékban háztól házig ~
hidak alatt hűsöl a kék patak ~ tűzcseppjein
egy békapár ~ tökhéjban csónakázik
feddőének* a XXI. századból
hazám, hol vagy? nem szólsz, én mégis néha hallak,
folyódnál bár nem búsong sámán-énekes,
kísértenek ember-nem-lakta falvak,
az ember-lélek oly más tája ez,
isten se tud itt áldani
magyart… csak kutyaszemek bánata tegez
elvándoroltak szellem-házai
mögül… ki épít újra várat,
itt-ott egy iázó csacsi?
se földed már, se házad,
vizek s a csend csörgőkígyói csúsznak át
másnyelvű városok falán, megárad,
indul ~ mindenki megy, amerre lát ~
a legutolsó ingajárat…
értjük-e még egymás szavát?
________________
* feddőének: pusztulásunkat sirató énekek korai századainkban
Vajda Lajos: Absztrakt önarckép
Vasárnap délután városi motoros körre megyünk Vincével. A köztünk lévő kapcsolat fesztelen, együtt jártunk általánosba. Olyan számomra, mint egy testvér. Szeret menni ilyenkor egy kört a vasárnapi elcsendesedett, mégis életteli városban és szokásává vált hívni engem is. Semleges érzés átölelni őt.
A zöld, árnyas utcánkat elhagyva, hamar változik a kép és már tágas, szürke utakon, százéves, halványsárga házak között suhanunk. Nekem passzív a szerepem, csak nézelődöm, a várost, az arra járó embereket, arcokat. Gondolataimat elfújja a szél. Meditatív állapot, mintha nem is vennék részt az életben, mégis észlelném a mozzanatait. Mint egy álom, mint mikor egy nyári reggelen visszaalszom kicsit, a még hűvös és derengő szobában, és azt sem tudom, mi a valóság, mi az álom. Még alig nyitom ki a szemem, csak elgondolom, mi lehetne örömteli a mában. Is my body mine? Is my fear real?
Nézelődöm a fehér hídon a csillámló víz felett. Látom a téren a koldust elpilledve rongyain.
Csupán néhány arcot kap el tekintetem, többségében mindenki csak elmosódott színes folt és légies impresszió. A szél simogatja bőrömet, felnézek az égre, egyetlen felhő sem szűrődik a képbe. Finom, üres érzés, láthatatlanul lebegek, nem ismer fel senki, nem érdekes milyen a hajam, viszont ott vagyok mindennek a közepén, amit szeretek.
Ez a délután a lét elviselhetetlen könnyedsége a számomra. Ebben a fuvallatban benne van egy szédítő, valamennyire mélyről jövő, mégis a felszínen lebegő érzés, egy valaki iránt.
Ha erre a nyári délutánra egy év múlva gondolnék vissza, tudnám, mennyire dermesztő útra tévedek, és arra ébredek, reggelente riadtan, e lágy szellő milyen sötét viharfelhőbe került miattam.
Mert nagyon rám tud nehezedni a valóság, mikor otthon ülök a szobámban, kicsit sem légiesek gondolataim. Már nem lehet hinni a csodákban. Sokkal súlyosabb, vészjóslóbb minden, sőt, megoldás semmire nincsen. Eszembe jut például máris, hogy nem megyek legközelebb motorozni, mert a világot tönkreteszem vele. Hiába akarok mosolyogni azon, hogy minden szép és jó lesz valaha, az univerzumnak vagyok egy kártékony alanya.
Szobámban már minden kontúros, tárgyiasult. Örökre halhatatlan bútorok, tárgyak, idegesítően túlélték nagyapám, íróasztalán titkokat őrző árnyak. Bordó, kék, zöld, barna foltok az éles fényben. Redőny csíkjai, fekete árnyak a poros mélyben.
Átmegyek a Kálvin téren, késő délután van, hat óra. Felpillantok a református templom órájára és már megint észreveszem, milyen mulandóak a percek. Mire újra felnézek a mutatóra, megállíthatatlanul továbbmegy, lépeget valami felé, próbálok nem gondolni arra, mi az.
Bármi tervem van mostanában, elakadok, a valóság megakaszt. Minden cinikus ember egy csalódott idealista. A templom előtt rálépek egy kőbe vésett táblára: „A tiszta szív és a jó lelkiismeret keveset különbözik egymástól – Jean Calvin.” Valóban keveset különbözik? Vagy egy pillanat alatt belekerülünk, vagy akár már bele is születünk, olyan helyzetbe, amikor nincs jó út? Isten talán tudja mentségeinket.
Ahogy megyek át a zebrán, a ránk szakadó, szilvakék ég, a fáradt, éles napfény, a hosszúkás árnyak azt a képzetet keltik, hogy mindannyiunkra itt a téren, a siető járókelőkre, a velünk suhanó árnyakra a mélyben, előbb-utóbb ugyanaz a sors vár. Próbálom nem tudomásul venni ezt, hanem a napsütötte részen maradva, elandalítani magam. Hogy az életet elragadhatja valami, meg kellett, hogy tudjam hétévesen, akkor vasárnap délután, augusztusban.
Száz éve ide érkezett Kosztolányi és Csáth. Most nem ők, a varrólánykák és szobalányok sietnek itt, hanem a biciklis futár, a kallódó, kalapos férfi Ikeás táskával kezében.
Most nem a patikárusok és az öreg gesztenyés asszony álldogálnak. Három barátságos melós, vettek egy pizzát vacsorának. A tegnapi meccs a téma. Előttük kontyos, szatyros néni megy, tűnődve nézik. Elgondolkodnak, szüksége lehet-e segítségre. Vajon amikor én ilyen idős leszek, észrevesz valaki? Lesz körülöttem férj, gyerek, unoka? Vagy már magányosan élünk a forró Földön?
Hallom, hogy az életét újrakezdeni próbáló, kedves arcú nő próbálja felvenni a beszélgetés fonalát, zavartan kavarja poharát, imént megtalált, remélt lelki társával. Ő is arra gondol, hogyan lehet valakiben bízni. Vagy már megint a saját félelmemet, bizalmatlanságomat vetítem rá a képre? Az utcajelenetek szereplőibe az ember magát látja bele? Amikor először itt találkoztunk Lacival, szelíd délután volt, a város nem volt melankolikus, tele volt érzelemmel. A reményekről ennyit. Akkor még nem tudtam, komor véghez közelítek. Olyan embert szerettem meg, kit hamarosan elveszítek.
Hajdan, ’37-ben, a templomból kilépő balerina és a bokszoló szerelme vajon hogyan végződhetett? Nincs már szökőkút, a háború lerombolta. Darabjai átvándoroltak az Erzsébet térre. Üvegpalotákban tükröződnek a kovácsoltvas lámpaoszlopok és a templomtorony. Szofit itt ismertem meg áprilisban. Várakozott az üvegkirakat előtt, bizonytalanul nézte tükörképét, mintha azzal lenne baj. Meggyötört volt tekintete, nehéz volt nem meglátni.
A tükörben most ugyanezt látom. Sorsom miatt őt minek is bántom. Azóta nem láttam őt, mindenhonnan eltűnt.
Fél hét van. Villamosról szállnak le az emberek, egy arcot keresek, nem találom. Hol van Szofi?
Meglátok egy félénk, szőke fejet. Utánaszaladok, biztos vagyok benne, hogy a rég várt szelíd szemeket látom. Mikor megfordul, tétova léptekkel hátrálok. Meghiúsult ábrándok. Nem ő az.
Mostanában sokat álmodom és olyan szépeket. Esténként fekszem az ágyban és elalvás előtt azt nézem a nyitott ablakon át, ahogy a fákat lengeti a szél, és a sápadt hold megvilágítja a felhőket. Álmodom arról, amikor majd az én életem keresztezi valaki másét. Jön egy férfi szembe velem a hídon. Puha késő délután van, lágyan tekergőznek az árnyak az aszfalton, és a lenyugvó napsütésben megcsillan a remegő villamossín. Közeledik, mintha már régóta ismerném. Sétálunk, álomszerű tündérmese kezd megvalósulni.
Minden új ismerős mennyi friss színt ad a városnak, és az ember, akit megszeretsz csillogást, szivárványt, ihletet, zenét a város minden utcájának és terének.
A fák barátságosan tengerzöld árnyakat vetnek. Ezerszínű virágok, színes újságok, feliratok, járókelők, a szellő lágyan hűsíti homlokomat a forróságban. A kék eget árnyalják a bárányfelhők.
Amit nem szerettem eddig, az is különös töltetet kap. A fény éterinek tűnik, ma minden szebb, mint tegnap. Még soha ilyen szép nem volt a város! Hirtelen nem érzem azt, hogy life is elsewhere, hanem minden itt van, itt.
Bebútorozott vesztőhely. Asztal és négy szék,
puha dívány, a falnál diófa szekrény, ablak alatt
kisasztal, gőzölgő kávéskanna rajta. A mennyezetről
vastag kötél himbál, végén hurok. A szobába lépő
érzi, hogy valamilyen feladata van, tennivaló,
igazítani a szőnyeg rojtjain, vagy
leseperni néhány morzsát a székről,
de tétova; nem tudja, melyikkel kezdje el.
A sétabot némasága, ahogy
könnyedén lóbálható ficsúri kézből
a roggyanó léptű öreg
barátjává idomul. – A támasz
mindössze szerep, rúd és fogantyú
bölcsen engedelmes, generációkban
mért története van, hiszen
őse anyagából szakították ki a szerepre,
a költő szerint a fák egymással beszélnek,
tudnak egymásról, – ez a mankóvá őszült sétabot vajon
őriz-e zöld emlékeket?
Ámos Imre: Kék önarckép
A fájós lábú vénség félig telt szatyorral igyekezett a pad felé. Kihalt volt ezen a forró nyári délelőttön a temető. Mielőtt leült volna, újra elolvasta az ezerszer látott sorokat a sírkövön, pár pillanatig még elácsorgott előtte, lelki szemei előtt láthatatlan képek vonultak fel életének csak általa rögzített képernyőjén. Aztán leült, és serényen kotorászni kezdett a szatyrában.
Kicsi ásó, lapát, gereblye, s egy műanyag kanna került elő belőle. Mű- és valódi virágok, virágmagok, apró temetői díszek sorakoztak rövidesen lábainál. Kiöntötte a régi vizet a kővázából, majd újért indult a kúthoz. A hőség egyre nagyobb lett, az öregasszonyról patakokban folyt a víz mire a sírt kigyomlálta. Lihegve ült le a padra. Lábai a hőségben bedagadtak, egyre jobban fájtak a fásli ellenére is. A nap már közvetlenül a feje felett tűzött, a hatalmas öreg fák alig nyújtottak némi árnyékot. A távolban egyszer csak megszólalt a harang, hangja élesen szelte át a forró, nyomott levegőt. Az öregasszonnyal forogni kezdett a világ.
– Jaj, édes Istenem, mi lesz most velem? – torka elszorult a félelemtől, ahogy érezte, hogy a vérnyomása egyre magasabbra szökik, és szíve aritmiásan kezd dübörögni. Senki sem járt arra. A levegő apró sikolyokkal telt meg, fülében egyre vadabbul zubogott a vér. Lecsúszott a padról. Estében még észlelte, hogy az estikét ferdén ültette el, aztán már semmit sem látott, mert minden elsötétedett előtte.
Hidegvizes borogatásra tért magához. A csöpögő víz bekúszott a ruhája alá, a kánikula ellenére is megborzongatva.
– Még jó, hogy erre jártam – dörmögött egy morózus, reszelős férfihang. Az öregasszony nehézkesen kapaszkodott vissza a padra megmentője segítségével.
– Köszönöm – lehelte alig hallhatóan.
– Jobban van, kérem? Ne hívjak orvost? – kérdezte a férfi.
– Igen, azt hiszem, már nincs semmi baj. Tetszik tudni, ez a nagy hőség nem tett nekem jót. Nem szoktam ilyen melegben szaladgálni, csak ma van a Józsikám évfordulója, aztán délelőtt meghozta a postás a nyugdíjat, volt már tizenegy óra is addigra, de hát gondoltam, kiszaladok, rendbe teszem a sírt, ne árválkodjon nekem úgy, mintha olyané lenne, akit soha se szerettek – darálta szinte egy szuszra az öregasszony.
– A férje? – kérdezte, vagy inkább mordulta az öreg.
– A fiam – futott ki a könny az asszony szeméből. – Tíz éve temettük, de még ma sem tudom elhinni…
– És a férje? – kérdezte kurtán a férfi.
Az asszony egy intéssel válaszolt, mutatva a másik, kicsit odébb álló sírkőre. Lassan elfojtotta a zokogást, kifújta az orrát, és mosolyogni próbált.
– Ne haragudjon. Hiszen látom… maga is … kit veszített el?… – A kérdés tompán úszott a levegőben, először azt hitte, a férfi nem is hallotta, mert csak állt mereven, egyetlen szó nélkül. Aztán hirtelen feleszmélt.
– Látja! – mordult rá a férfi egy vadonatúj sírkőre mutatva.
– A fia? Magának is? – riadt rá az öregasszony.
– Nem. Nekem nincs családom.
– Akkor? Kije ez a férfi? – Az asszony összehúzott szemmel silabizálta a feliratot, de ott csak egy név volt, se születési, se halálozási dátum nem állt a szemmel láthatóan drága sírkövön.
A férfi hunyorogva bámulta a követ. Bajsza alól motyogott valamit, az öregasszony nem értett semmit sem belőle, de a beálló csöndet nem akarta megtörni, érezte, most várni kell. S valóban, a férfi egyszerre csak megszólalt:
– Az asszony még huszonegy évvel ezelőtt megszökött, gyerekem meg sose volt – felelte érezhető tartózkodással. Mióta segített az öregasszonyon, most fordult igazából először feléje, hogy jobban szemügyre vehesse. De nem látott mást az arcában, mint kissé riadt érdeklődést, őszinte együttérzést. Aztán hirtelen, mint amikor egy csapot megeresztenek úgy eredt meg a férfiból a szó, érződve, hogy már évek óta gyűjtögeti a mondanivalóját, s mintha már ezerszer elpróbálta volna egy láthatatlan közönség előtt.
– Én kérem, mindig dolgos ember voltam, ki tehetett róla, hogy rendszerváltás volt, és lassacskán mindent eladogattak a fejünk fölül, privatizáltak, a gyárat is, ahol dolgoztam, négyszázad magammal tettek ki az utcára az új tulajdonosok. Megfogtam mindig a munkát, éjszaka a vasútnál, nappal a gyárban dolgoztam, míg volt mit. Kis veteményest gondoztam, megtermeltem, ami kellett, mindig volt aprójószág is, szűken, de még úgy is megéltünk, mikor a gyárból elbocsátottak, nem mint sokan a városiak közül. Azoknak, szerencsétleneknek, sokuknak felkopott az álla azokban az időkben. Az asszony meg majd’ ötven évesen egy nap se szó, se beszéd, elszökött. Eleinte mondogatta sűrűn, hogy most már ő is tanulhatna, mert van rá lehetősége, meg a hivatalban is rossz szemmel nézik, hogy nincs érettségije, én meg csak nevettem, mit akar ilyen vén fejjel, maholnap nyugdíjba megyünk.
Aztán addig mondogatta, hogy végül hagytam, hagy menjen, untam a sok veszekedést, meg hát gyerekünk se volt, bizisten, nem bántam, meg a sok munka miatt erőm se volt a vitára, amikor hazajöttem, olykor ruhástul dőltem az ágyba, mert akkor már csak én dolgoztam, nehéz volt az iskola, fizetés nélküli szabadságot vett ki az asszony az utolsó évben. Ekkor már a házat is egymagam láttam el, mert azt mondta, fáradt, nem győzi, abba meg nem hagyja, sok energiát, időt áldozott eddig is rá. Az érettségi napján nagyon ideges volt, összeszólalkoztunk, de hát vita egy házasságban mindig akad, apró-cseprő gondok, meg nagyobbak, de addig a napig mindig átvészeltük valahogy. Dehogy gondoltam én azt kérem, hogy aznap látom utoljára! – Az öreg hangja elfúlt, szeme vörösen égett a visszafojtott könnyektől, csak szapora légzésén látszott, hogy még ennyi év után is megviseli a visszaemlékezés.
– Mindig mondogatták neki, hogy rendszerváltás volt, most érvényesülhet, ne hagyja magát elnyomni, megnyílt a világ, kitárultak a lehetőségek, egy olyan okos nő, mint ő, bármikor talál magának utat a jövőbe. Pista, gyerekkori jó barátom meg nagyokat bólogatott a szavára, nem akartam, hogy azt gondolják a népek, hogy én olyan maradi vagyok, aki zsarnokoskodik az asszony fölött, nem engedi fejlődni, haladni, hát beletörődtem. Nem vettem észre, mikor szűrték azok ketten össze a levet, egy nap kézen fogta, és elszöktek együtt, neki két gyereke meg a felesége maradtak árván. Hát kérem, ha ez a szabadság, akkor nekem ez nem kell!
Akkor becsuktam a kaput, itt belül – mutatott a szíve tájékára az öregember –, nem is engedtem azóta senkit sem közel magamhoz, még az kell, hogy ez a szabad világ beszökjék az én otthonomba is, akkor mi marad nekem öregségemre? Végiggondoltam, hogy egyszer csak meghalok, nincs senkim, ki fog engem eltemetni, ki hoz egy szál virágot a síromra? Hát kérem, én megcsináltattam a magam sírját, ki is váltottam 20 évre a földet, ne mondhassa senki, hogy a más pénzén, az állam nyakán nyugszom idegen pénzen vett földben, soha nem tartoztam egy fillérrel sem senkinek. Hát így van, kérem, igen, én a saját síromhoz jövök ki, mert nincs én nekem senkim másom, mint ez a sírkő, meg rajta a nevem…, legalább, míg élek legyen, aki látogatja, aztán meg már a fene se bánja, hogy mi lesz.
A férfi nagyot szusszant, mintha ez a pár mondat is kifárasztotta volna, s fülelte a közeli harangzúgást, mely temetésre, gyászra szólított.
Az öregasszony odébb csúszott a padon;
– Leül? – kérdezte félénken.
– Köszönöm, már menőben vagyok – válaszolta az öregember tartózkodóan, de azért még elácsorgott, simléderes sapkáját előbbre tolva, mert a nap kezdett kissé lejjebb vonulni, és bántotta szemét az éles fény. Ránézett a törődött vénségre.
– Maga is jobban tenné, ha elindulna hazafelé, magának se jó ez a nagy nap.
– Jobb itt elücsörögni, mint odahaza a négy fal között – bukott ki az öregasszony szeméből újra a könny.
Az ember megvakarta a fejét, mintha erősen gondolkodna. Ferdén sandított az asszonyra.
– Hány éves maga, kérem szépen? – kérdezte aztán.
– Elmúltam nyolcvan az őszön.
– Akkor tízzel tetszik több lenni, mint én, bár a fene se gondolta volna.
Megint hallgattak, a temetési menet elérte őket. Heten-nyolcan szállingóztak a koporsó mögött, a pap unottan kántált és himbálta jobbra, balra a füstölőt, s mikor elhaladtak előttük, az öregasszony keresztet vetett, valamit motyogott is, a férfi ellenben csak lehajtotta a fejét, s míg el nem haladt a koporsó, makacsul a földet nézte.
– Na, ebbe’ én nem hiszek – bökött a menet után a fejével –, szemfényvesztés, az emberek kirablása. Hazug a pap, mindahány csak van.
Az öregasszony riadtan tekintett az öregre:
– Ejnye, menjen már, mit nem mond! Nem féli az Istent? Majd még megveri, ha káromolja!
A férfi felnevetett, de egyáltalán nem jó nevetéssel.
– Gondolja, hogy tőlem még elvehet valamit? Nincs énnekem már semmim sem, amit elvehetnének tőlem. Amikor elment az asszony, és ott sírtam a papunknak a parókián, azt mondta nekem a tisztelendő úr, hogy biztos bántottam, vertem, szidtam, vagy részegeskedtem, azért ment el. Ok nélkül senkit se hagynak el. Akkor megfogadtam, én papot nem akarok látni többé, se ne temessen, se ne prédikáljon, én pénzt se adok nekik soha többé, a fene egye, mindahány csak van.
Ellenséges csönd állt be, amit aztán az öregasszony tört meg kedvesen, békülékenyen:
– Ha gondolja, sütök magának almás pitét. Valamikor nagyon jól sütöttem, főztem, csak már így magamra…, így már nem érdemes. – És esdeklő kutyatekintettel leste a férfi válaszát.
– Aztán beengedne, kérem, egy idegent a lakásába? – kérdezte a férfi, fejét csóválva, de az arcán enyhülő mogorvasággal.
– Magának olyan jó, becsületes képe van – válaszolta az öregasszony védekezően, s tiszta, átlátszó tekintetű szemét hálásan emelte a férfire –, és különben is, kihozom én ide, a temetőbe azt a süteményt. Mikor szokott kint lenni? Legalább nem ücsörög egymagában, s morog itt a papokra – a néni elmosolyodott, s mint egy dakszli, lesett föl a férfire fejkendője alól, hogy vajon mit szól a másik ehhez a tréfás felelethez.
De az nem mozdult, nem válaszolt, valahova a távolba meredt. Aztán egyszerre, hirtelen, mégis csak megmozdult, arcáról eltűnt a korábbi kedélyesség, és mogorván, fellobbanó haraggal fordult az öregasszonyhoz:
– Ne süssön nekem semmit sem! Érti? Egyáltalán: ne is álljon velem szóba soha többé! Senkivel sem akarok közösködni! Megértette? – rivallt rá a riadtan összekucorodó kis alakra. De lába mintha gyökeret eresztett volna, mégsem tudott indulatában sem elmenni ilyen hirtelen; mérgesen szívta-fújta a levegőt, valójában magán is csodálkozva, hogy vajon miért is e dühös indulat benne minden ember iránt. A gyűlölet, a keserűség elömlött egész valóján.
Végül mégis elindult, köszönés nélkül, de ekkor megállította az öregasszony halk, remegő kis hangja:
– Azért, ha előbb hal, mint én, kijövök, és hozok majd virágot magának is…
A férfi lába megállt a lépés lendületében. Válla előredőlt, mint akinek hatalmas súlyt vetettek rá.
– Tessék?! – fordult vissza hirtelen.
– Ígérem – mondta kissé bátorságra kapva az asszony –, ha előbb megy el, mint én, a sírja, míg élek, gondozatlan nem marad.
Akkor már ült a férfi.
– Tudja – folytatta az öregasszony –, én csak egy egyszerű vidéki asszony vagyok, nem tudtam tanulni, művelődni, de ami jár a léleknek, az jár, megtanultam, hogy az élőnek is, meg a halottnak is tartozunk. Aztán nézzen csak körül – intett egy mozdulattal a környező, javarészt elhanyagolt sírokra –, valaha itt minden élő volt, szerettek, sírtak, most is élnek, csak most meg már másképpen. Hát hogyne járnék ki magához, ha úgy adódik; az olyan, mint éhezőnek egy tál ételt adni.
A férfi még mindig nem szólt, csak szaporán szedte a levegőt.
– Akkor szent a béke? Ne mondja már, hogy egy asszony, meg egy férfi miatt az egész világot leírta örökre! Nézze, milyen üde zöldek a lombok, milyen virulóan szépek a sírokon a virágok. Tudja, én életet jövök magamba szívni ide, a temetőbe. Amikor már annyira magányos vagyok, hogy szinte fáj, kijövök ide, itt megnyugszom, mert minden szál virág, minden élő arról beszél, hogy van élet a halál után, ezek a hatalmas fák, melyek alatt annyira szeretek üldögélni, túlélnek majd engem is, és a lombok rólam susognak, mesélnek az utánam jövőknek, akik ide jönnek siratni a halottjaikat, és nem találják a halált, mert az élet diadalt arat a múló perceken. Ígérje, meg, hogy maga is így tesz, mert nekem sem maradt már senkim, aki sírjon utánam, aki egy szál virágot rakjon a síromra. Én is adósává lettem a világnak azzal, hogy éltem, s elvettem belőle, amit lehetett, s a világ is adósom nekem, hiszen adtam, mikor, s mit adhattam. Tetszik érteni mit próbáltam itt elmagyarázni?
Az öregember nem szólt semmit, csak, mint aki hosszú álomból ébred, végigtörölt az arcán, zavarában nagyokat pislogott, szólni próbált, de a sok éve visszafojtott szavak még nem formálódtak mondatokká, hát csak némán bólintott.
– Nagyon szeretem az almás pitét – suttogta rekedten, aztán hirtelen elkapta az öregasszony kezét, megcsókolta és megcsöndesedve elballagott a kapu felé.
Az öregasszony egy darabig nézelődött még, aztán halk nyögéssel összeszedte a holmiját. Ő is elindult haza. A civil ruhás pap akkor ért a kijárathoz, amikor az öregasszony, aki nagy, dicsértessékkel, köszöntötte. Az mogorván, az orra alatt motyogott vissza valamit, majd az éppen beálló autóbuszra szállva eltűnt a hazaindulók tömegében.
Vajda Lajos: Szentendrei házak, feszülettel
Éjjel mászkálni nem tanácsos,
ki fél, fázik, rám ront talán,
hecceli szesz, drog, lelke sáros,
gyilkossá zülleszti magány.
Itt az ártatlan bűne számos,
vakul mások rongy vagyonán,
könnyebbüljön, bárkit megátkoz,
önön léte is torz talány.
Mert kényszer, „konzultál” a nemzet,
pőrén magának hazudik,
gyanítja bár: tönkre jut itt.
Beleszereltek nyűg fegyelmet,
észbe se fogja: él sunyítva,
s ha van, kikémlelt a titka.
Falun új földesúr parancsol,
cseléd sarja nyűtt, sunyt cseléd –
fojtó bánat bennük barangol;
mi lesz? – nézik egymás szemét.
Félelem veszélyt bújtva hangol,
napi nyűgben élni elég,
nyelve romlik, már félig angol,
leejti nehezült kezét.
Próbál hazudni, sírni, lopni,
drogoz, nem boldogul vele,
jövője friss urak kegye.
Kábítva siet igazodni,
ami szorítja: nemzeti,
s bár fogy, sincs kedve nemzeni.
Csak fizikai dolgozó van,
hőbörgés lett az öntudat,
hitvány reményt dajkál szokottan
s köt gyűrten kényszer alkukat.
A csürhe habzik, összeroppan
ki magában embert kutat,
a rámocskolt hétköznapokban
nem keres, nem talál utat.
Irigyli kinti szolga társát,
ki feledi már, hogy magyar,
imát, átkot ólban hadar.
Kereszt helyett nyakába bárcát
akaszt s undorral „dolgozik” –
álmában tiszta egy picit.
Senkikből kreált, bűnre dölyfös
hazug, önhitt, hars urakat
vettünk nyakunkba: kapnak földhöz,
gyárhoz, a mérgezett szavak
gyötrik elménk, kelepce pörhöz
állunk, mert zord tény: nem szabad
szabadság nem nekünk gyümölcsöz,
kölykünk meddő inda marad.
Kormolja lelkünk, mi hiányzik;
minket milyen szép ige várt itt? –
múltunk, tört jelenünk zagyos.
Bilincsben hogy’ jussunk a vágyig?
szolgálunk bűnt, rettenve bármit –
parancsra vidulni bajos.
Vallott, volt eszmék félre húztak,
újakról kiderült: gubanc,
nem vált be a család se útnak –
jobban boldogul, ki ribanc.
Álmok, szándékok lukra futnak,
célt mímel a sors s helyke flanc,
elkoptak, kik eszmélni tudtak,
élre tört az ártó s bitang.
Meddig nyelünk fejet lehajtva?
Hittük, nem vagyunk ez a fajta,
szimatoltuk a jó jelet,
s öt kiló krumpliért szavaztunk
magunk ellen, matatva csaltunk –
ezt elsöpörni még lehet?
Hazánkat alólunk eladták,
asszisztáltunk ehhez, sebet
fáslizva játszunk bamba balgát,
mintha lennénk lelenc-gyerek.
Kik tették, elszántan akarták!
Röstellt csapás: ez megesett,
mint királynőjüket a hangyák,
hódoltunk söpredék kezet.
Az európai közösség
adott célt, tiltva, hogy kötözzék
szívünk, álmunk sehonnaik.
Kijátszottan viseljük őket,
tagadjuk a kínt szenvedőket –
minket saját sorsunk vakít.
Én nem vagyok különb, a szégyen,
hogy önként korhadunk, közös.
Muszáj, hogy ez a nemzet éljen –
e vágy elmét váj s ösztönös.
Van annyi gyötört, büszke népem,
hogy értse, mi nyomja, fölös,
túlnő ez gazdagon, szegényen –
együtt, mi vagyunk, többszörös.
A megalázást majd feledjük,
ha dolgunkat megcselekedtük,
s hirdethetjük: szívünk szabad.
Noszogat bennünket a múltunk,
mindaz, mit itt megtanultunk:
szántó hit s éber akarat.
Basch Andor: Vörös fák
Ha valaki azt gondolja, Hollywood a feszes fenekű, sportosan áramvonalas dívák otthona, nem is téved. A nagyra becsült színésznők filmbeli szerepeiről azonban fénytől áradó, nagyablakú high-tech irodákban ücsörgő, gusztustalanul elhízott és gusztustalanul gazdag producerek döntenek. Kay Cooner egy ilyen producer irodájának előszobájában ácsorgott és várta, hogy a nagymellűen szőke titkárnő bejelentse a főnöknek. A titkárnő maga is olyan külsővel rendelkezett, mint egy filmsztár, de Kay Cooner szinte észre se vette. Most csak az foglalkoztatta, hogyan nyerje meg tervének Kevin Hartlandot, a producerek koronázatlan királyát. Nem volt kezdő a szakmában, már három forgatókönyvét is elfogadták, az egyikből romantikus drámát készítettek, ami mérsékelt sikerrel futott az amerikai és európai mozikban. De ezek a referenciák mit sem számítanak, ha könyvben gondolkodik az ember, s csak azután forgatókönyvben és filmben. Ám Kay Cooner meggyőződése szerint ez a könyv az egész emberiség életét megváltoztathatja.
Hartland fel sem tekintett papírjai mögül, úgy dobta oda a szót Coonernek.
– Mondja, Cooner, mit akar, öt perce van rá.
– Akkor rögtön a tárgyra térek. A modern embernek új mitológia kell. Új mítoszokra van szükség, amelyek átszabják az emberi gondolkodást, de ezúttal a valóságnak megfelelően, a kapitalizmus, a piaci verseny szabályaihoz hűen. Nem kertelek, új Biblia kell, új hősökkel, új történetekkel. Ebben az új Bibliában ki kell teregetnünk a lapjainkat, bankárok, üzletemberek és spekulánsok történeteit kell elmesélnünk, amiről az elmúlt két évszázad szólt. A tények, az adatok és a történetek dokumentálva vannak, minden részletre kiterjedően. Meg tudjuk alkotni az új Bibliát, ami kendőzetlenül őszinte lesz.
– De az emberek már most is tudják, mire számíthatnak – vetette ellen Hartland.
– Szerintem a legtöbben még mindig illúziókba ringatják magukat – lelkesült be Cooner. – Ezenfelül még mindig sokan hisznek a régi mitológiában, a Bibliában, bár egyre több kétség merül fel bennük. Őket ki kell ábrándítani. S van még egy hatalmas tömeg, amely már új, materialista és praktikus ideálokra vágyik. Ők hivatkozhatnak az új Bibliára és megváltást – vagy igazolást – találhatnak benne.
– És mi lenne a címe az új Bibliának, mert fontos a cím – emelte fel az ujját Hartland – az adja el a művet.
– Az önzés Bibliája. Ez nagyon nagy mű lenne, terjedelme ugyan nem közelítené meg a régit, de nem is ez a lényeg. Az emberek úgysem szeretnek sokat olvasni. Ettől függetlenül elég tekintélyes lenne, lehetőséget adnánk rá, hogy mindenki megtalálja benne a neki megfelelő passzust. Összehoztam egy hétfős stábot, már dolgoznak rajta.
– Úgy sejtem, maga fogja össze a stábot. Mindegy. Ízelítőt, ízelítőt kérek ebből. Ízelítő nélkül semmi sincs, anélkül nem is értem, miről beszél.
– Készültem – vidult fel Cooner. – A régi Biblia alapja, ugye, a bibliai Tízparancsolat. Mi, az új mitológia megalkotói, sokkal felvilágosultabb emberek vagyunk, mint az a szakállas vén fehér férfi. Nálunk Tízajánlat van. De azt azért elmondjuk, a saját érdekében mindenki tartsa be! Az új Bibliában az MI, a felsőbb, mesterséges értelem a gyógyszeripar korifeusának ajándékozza az új Tízajánlatot, amiben egy szemernyi idealizmus sincs.
– Miért pont a gyógyszeripar korifeusának?
– Mert övé a legnagyobb profit. Már említettem, hogy új hősöket teremtünk. De ezek legalább tényleg az új kor hősei, nem egy letűnt kor régi bálványai. Az MI-t pedig egy afroamerikai robotnő képében személyesítjük meg, ahogy a korszellem megkívánja. A Miatyánkot pedig átírjuk Mianyánkra. Az új Biblia minden ízében progresszív lesz.
– Értem, lapozzunk, kérem az idézetet.
Tehát az új Tízparancsolat – vagy Tízajánlat – imígyen szól:
1. Felebarátoddal szövetséget ne köss!
2. Ne szaporodj és ne sokasodj, légy tekintettel a Földre!
3. Szeparálódj () és ne legyenek barátaid!
4. Gondolataid tartsd meg magadnak, ne vesd papírra, az állam nem támogatja a könyvkiadást!
5. Más politikai hitű honfitársadat gyűlöld és tagadd ki a népből!
6. Ne emelj szót a hatalom abszurd intézkedéseivel szemben!
7. Tűrj, bármilyen logikátlan döntést hoznak a fejed felett!
8. Összefogás helyett az egyéni megoldásokat támogasd minden helyzetben!
9. Intrikálj felebarátod ellen, hogy megelőzd az ő intrikáit!
10. Mindig határozottan érvényesítsd a saját érdekeidet!
– Kezdetnek jó, s az is erénye, hogy a pandémiához igazodik, tökéletesen pandémia-kompatibilis, hogy úgy mondjam. Na és mennyire környezetvédő, benne van a tudatos gyermektelenség – bólogatott Hartland. – Eddig is bejött az a stratégiánk, hogy mindig megszellőztettünk valamit a terveinkből, bár a legtöbben azt jósolták, ez kockázatos dolog. Elképzelhető, hogy ezt – maximalizmusa ellenére – széles tömegek fogják követni. Már csak azért is, mert ez az elit normája és az elit normáit az átlagemberek szeretik másolni. Támogatom a csapatot – csapott az asztalra a producer. – Először legyen meg a könyv, aztán jöhet a film, a sorozat és a különböző feldolgozások. Elvégre a régi már kétezer éves! Azt már amúgy is unják! Folytassák a munkát, a költségeket én állom.
Kay Cooner elégedetten fordult ki a nagymogul irodájából. Lelki szemei előtt már az lebegett, hogyan játssza el majd a főszerepet a jóképű sztár, Roy McCormack – minden bizonnyal kiválóan. Ő lesz az első főhős abban a sorozatban, amelyben már nem Antikrisztusként szerepel az erkölcsök feletti ember, hanem új Megváltóként.
Vajda Lajos: Szörnyfej
Fekszem az ágyon, nézem a szobát,
a sarkában málló tapétát,
pizsamámból a fény csinál rabruhát,
ahogy beoson a redőny résein,
mintha száz éve be lennék zárva,
csak gyűlik-gyűlik az ember álma,
melyekben hol pusztít, hol öl, hol szeret,
arcán a magány penészes borostája,
szemében közöny, már nem számít,
hogy a penge rossz helyen sercegett,
és sós illatú rózsákat rajzolt bőrére.
kint a diófák már feladták,
rozsdás nyálát rájuk köpte az idő,
a fű sem nő, reggelente
köd csörömpöl rajtuk, de lehet
a postás csengetett, egyszer-kétszer, kit érdekel,
el kellene menni valahová,
de hol van az a hely, ami néhány
percre átölel, mint a régi kedves karja,
lám, hogy tépi, marja ez a szívet,
s húz csattanó ívet, akár a villanydrót,
ha a madarak égbe rúgják magukat róla.
talán nyolc óra, talán tíz, érzem, múlok,
fakulnak a rám horgolt fényhúrok,
vénül körülöttem a levegő, s hiába veri
hosszú szálkás eső a házat,
a levélszekrénybe gyűrt számlákat,
hiába ázik biankó boldogságom itt a balon,
itt, itt, hol egymagamban lakom,
monoton emelkedik-süpped mellkasom,
bezárták szirmaik bőrömön a rózsák,
rám alvadt az ősz, konok-hallgatagon.
A nemzet földje legyen nemzeti kézben. Ez nemzeti kérdés. – A nemzet nem lehet földönfutó! Nem hagyhatjuk, hogy a földet idegen urak húzzák ki a talpunk alól! – Értelmes nemzet nem engedheti ki a kezéből a nemzetgazdaság motorjául szolgáló legfőbb nemzeti kincset: a földet! A kezünkkel is a földön állunk!
Mert a föld, a mezőgazdaság, a nemzeti össztermékünk meghatározó meghatározója. – Ez határozza meg az életünket, mert az vagy, amit megeszel – s magyar ember a magyar föld gyümölcsét egye egészséggel – ahogy az Úr is mondotta.
Ne szójjá mán közbe Jóskám! – Tudom én, hogy verejtékkel. – Hát bérmálkoztam én is a Béla Atyánál. – Na de hát egy lelkesítő beszédbe, ugye, mégsem beszélhetünk verejtékről! – Lelkesedjenek – aztán majd izzadhatnak. Megtanulnak ezek meghajolni kapálás közben! – Mostan írjuk meg aztat a beszédet, mert miniszterelnökünk élet-halál harcot folytat a nemzeti érdekekért szövetségeseink ellen. Mint sárkányölő Szent Antal. – Na! Ne nézzé! Így van az! – Hát, ha nem Tóni, akkor Gyuri. Na! – Írjad!
A föld a magyarság alapja! – A magyar föld művelése a magyar felemelkedés záloga! – Azért is hálát kell adnunk, – majd kigondoljuk, hogy mit kell ide írni –, hogy a magyar föld magyar, sőt, nemzeti kézben van.
Nem sok kézben, mert a nemzet nem lehet megosztott. – A földet sem lehet csak úgy szétfele osztogatni! – Azé’ legyen a föld, aki megművelteti! – A földet pedig csak a nemzeti kéz művelteti jól. Az a nemzeti kéz, amelyet a nemzetvezető kéz kijelöl. – Ezért van a nemzet földje is a legjobb kezekben.
Jól van mán! Hát teljesen belezavarsz. – Majd keresünk ide valami verset valami kezes szöveggel. – Írjad belefele a gugliba!
A magyar föld a nemzet földje! De ez a föld ma sokkal kevesebb kéznek adhat munkát, mint a nemzet legfényesebb korszakában! – Mert az imperialista és cocialista métely az ipar lelketlen gyáraiba hajszolta a föld szabad népét, s helyükre gépszörnyeket állított, traktorokat és kombájnokat, amelyek a földünket és lelkünket tapodták, s elvették a legszebb munkát eleinktől, s Isten szép szabad magyar ege alól az imperialista cocialista üzemek fémszagú poklába száműzte őket, nem törődve azzal, hogy milyen károkat okoz ez a halhatatlan néplélekben. – A magyar embert elszakították a magyar földtől. – Ez nem maradhat így! – Bármekkora is a túlerő, ennek véget kell vetni, bárki is fizet ezért bármennyit.
Mert nem mi fizetünk, de eztet se írjad!
A magyar föld, a magyar nemzet, a magyar lélek, a magyar haza és a magyarság nevében meghirdetjük a magyar kéz forradalmát! – Űzzük el, pusztítsuk el a nemzet földjét taposó gumikerekes szörnyeket! Egy traktor helyére legalább húsz ember állhat! – A magyar földet ne tapossa többé orosz traktor, és ne tapodja brüsszeli traktor!
Már mér ne lenne brüsszeli traktor! – Brüsszel most Moszkva, – s Moszkva az új Brüsszel. – Ez is Unió, meg az is nem az! – Megmondta az a kivert szemű író is, hogy a vihar a fát eltöri, a fű viszont arra hajlik, amerre kell. Amerre a szél fúj. – Ez a magyarság ereje, nem a kemény nyak, hanem a hajlékony gerinc. – Most a keleti szelek fújnak, hát arra hajlunk. – De az egy másik beszéd! – Pedig milyen jó duma ez a fűvel, meg a fával! – Írjad!
A magyar földet, a nemzet anyaföldjét a nemzet magyar anyák által szült magyar fiai és leányai műveljék! – Kaszát, kapát a kézbe! – Legyen mindenkinek munkája, mert aki nem dolgozik a nemzet földjének művelésén, az ne is egyék!
Na, Jóskám! Ha ezt helyi népszavazásra tudjuk vinni, akkor jó kis nemzeti vállalkozást csinálhatunk az értelki traktorok felvásárlására.
Scheiber Hugó: Cirkusz
Végighaltam már nagy utat,
és végighalom még, ami előttem áll,
de most egy percre falhoz állítom
a keresztet,
mert itt a fény úgy remeg, mint egykor
a Nílus mellett,
és a pacsirtadal lejtése, akár
a pusztában,
és olyan színű az ég is, mint
anyám szeme gyerekkoromban.
Ne féljetek,
elhozom magam, és
egy csepp sem marad a kehelyben,
de egy percre
hadd szívjam be a tüdőmbe:
milyen jó is élni.
Most gyere, te gerenda,
pokoli–szép erezeteddel
– nézd, a bőrömön van már lenyomatod –
haljuk még végig,
amit kell.
I.
…bárcsak
én is árnyékká váltam
volna az aszfalton.
Nem a hajhullás, nem bőröm
hólyagjai, az üszkösödő test,
még csak nem is a veszteség
fáj,
de atomfüggöny teremtette meg
itt a békét,
és szép az amerikai jövő íve
– a szomszéd kislány és
biciklije
elszublimált a villanásban…
II.
A szemgödörbe fűcsomó költözött.
A szétnyílt koponyában az agyvelő
jó talaj volt a kis fehér virágnak,
miután átjárta egy hangyaboly.
A bordákra kifeszített bőr is
fel–felszakadt
pár zsurló éles hajtása fölött.
Az ujjak mint gereblye–fokok feszültek szét,
alattuk lóhere nyílt,
trágyázott, boronált földön.
A medence volt a legnagyobb,
zsíros humusz, benne mocsári
kosbor tenyészett.
A lábszárak hamar elporladtak,
majd mind a csontok, végül
a fogak gyöngysora jelezte csak
a béke előtti csatát.
Az ég elkérte a lelkemet,
és hidegen visszaeste rám.
Hiába kutatok mennyeket.
Riadtan figyel, mered a világ.
Elfolyt a minden, benne én.
A bánatod, látod, én vagyok.
Arcom: zuhanó szemfödél.
Az őszi esőben elfolyok.
Szemgödröm néz rád: elváló levél.
A néma lélek még dörömböl.
Vörösen sárgul a gödörben a fény.
Őszi vetés tör ki a földből.
xxx
Nem a te hibád, fakó őszvilág –
magamat nem magam bíztam–e rád?
A test? Már tárgy. Súlya van.
Becsben tartjuk. Ez mindenünk.
A lélek? Kint. Szárny suhan.
A jég már levegő. Fény mindenütt.
A test? A bőr mint a pergamen.
Nem íródik tovább.
A lélek? Hóvirág tör elő
a dermedt füvön át.
A test? Áttesszük. Emelem.
Az arc egyre vékonyabb.
A lélek? A jégben, a fényben
rám köszön néhány ruhadarab.
A test? Ráadunk minden
illő ruhát, amit kell.
A lélek? Párzó galambpár
az ablaka előtt énekel.
A test? Fekete cipzár alatt
olyan kicsi, olyan kevés.
A lélek? Ránk borul peremtől peremig
a mindenséget hívó februári fény.
Porrá válok előtted,
Minden Titkok Ura!
Rettenetes súly az áldásod.
Amit kértél tőlem, megtettem.
Te az emberi természet felett állsz,
onnan való a kérésed is.
És minden természetfeletti
természetellenes.
De mit törődtem én a természetemmel?
Hiszen Te Úr vagy –
az emberi természeten is, ami lehet hibás,
de a Te rendelésed sosem az, ugye?
Ugye?
Ugye?
Ugye sosem kérsz lehetetlent tőlünk,
Te Egeknek Istene?
Megtettem, amit kértél.
Szeretem gondolni, hogy hitből, mint a próféták,
vagy szeretetből, mint a szentek,
pedig az igazság csak az, hogy csupán
jó zsidó vagyok,
annak neveltek,
és a jó zsidó végül megteszi, amit kérsz.
Rettenetes a titok, amit rám bíztál,
nincsen rá szó.
Még ha ki is akarnám fecsegni, akkor se
tudnám.
Azóta magányos vagyok.
És mit titkoljam, Te Úr,
te Minden Titkok Ura:
minden hálaadásomra,
minden dicsőítésemre,
minden könyörgésemre
jut egy
lenyelt és kiköpött
Átok.
Mert rettenetes súly az áldásod,
van–e emberi váll, ami elbírja?
És olyan könnyű lenne a boldogság,
Mert gyönyörű a fiúcska,
a bőre fehéren világít az éjszakában,
és göndör haja alatt csillog a szemében
a huncut szeretet.
Csak a természetfeletti ne lenne annyira
a természetem ellen.
Fáj a gerincem. Az orvos
kopást lát a harmadik csigolyán.
Fáj, amikor vállamra veszek egy-egy új gerendát.
Nem bírom már a súlyt.
Egyiptomban még úgy dolgoztam, mint a barom,
könnyű és vak és fénylő voltam a Csodától.
Már nem vagyok.
Már nem bírom.
Már nem akarom.
néha eltűnődök magamban
két holt költő képzelt találkozásáról
hogyan hányták – vetették volna meg a világ dolgait
egy kocsmaasztal felett Ladányi és Berda Jóska
a tündér bokák dolgában bízvást tudom
hamar meglett volna a baráti egyetértés
az izmusokat sem hibázták el ők soha
a mindenből kimaradtak pártját fogva
lett légyen az szegény, gyötört nő, vagy árva
végül a pohár körüli disputát sem bíznák másra
– Eperpálinkát, és jó somlait ide! –
kiáltaná ma is Berda Jóska
Vajda Lajos: Maszk holddal
Michel egyszerűen próbált viselkedni. Elhatározta, hogy hasznosítja az itt eltöltött időt. Tanulni fog.
Újabb harcra készül.
Később belátta, hogy erről le kell mondania. Nem kapott könyveket.
Papírt és tollat kért.
Azt is megtagadták!
Ez a terve tehát csődöt mondott.
Ülni és nem gondolni semmire. Mennyi időt lehet így kibírni?
Legfeljebb egy hónapot, de nem harminc évet!
Egy háromszor-kétméteres cellába vezették. Feje felett egy nyílás, ráccsal elzárva, jobb oldalon egy priccs, szemben egy vasajtó. Ez az ajtó nyitva állt egész nap. Egy kis udvarba vezetett. Az udvart magas kőkerítés zárta le, tetején szögesdrót. Mögötte a fegyház udvara lehetett. Ezt talán sohasem tudja meg.
Most mit fogsz csinálni, Michel?
Végig gondolom az eseményeket sorjában. A lehető legreálisabban értékelem a tetteinket.
Eszébe jut az első találkozása Carlosszal.
Carlos!
Még az a szerencse, hogy ő szabadon van.
Él és harcol. Most már azért is, hogy ő visszanyerje szabadságát.
Később megértette, hogy papírok nélkül nem képes rendezni gondolatait. Összevissza kapkod az emlékei között. Lövéseket hall, aztán Carlos hangját. Aztán a felesége jut eszébe és a két kisgyereke.
Mire innen kiszabadul, talán már unokái is lesznek!
Nem! Az nem lehet! Carlos győz és ő szabad lesz!
Furcsa gondolata támadt; elképzelte, hogy az utcákon most diákok ezrei tüntetnek az ő szabadon bocsátásáért.
Elmosolyodott. Hihetetlennek tűnt ez a dolog előtte, de mégis úgy érezte, hogy rászolgált volna ilyen rokonszenvtüntetésekre.
* * *
Camillo kapott fel egy követ a földről és eszeveszett dühében egy rendőr felé hajította. Bal kezében még görcsösen szorította kartontábláját. Közvetlen közelében elkaptak egy fiút. A földre teperték. Az egyik rendőr fejbe rúgta, a másik hasba, aztán fölkapták és rohantak vele a rendőrautó irányába.
Kavarodás, üvöltözés. Fények villannak, ütések puffannak. A tábla a földre kerül, aztán Carlos és Michel ráfestett képén rendőrök és tüntetők egyaránt átgázolnak.
Camillo futásnak ered, s csak akkor áll meg, amikor már nem hallja a verekedők üvöltéseit.
* * *
Lassan már két éve, hogy itt vagyok – gondolta Michel. – Semmi hír sehonnan. Mindent átgondoltam és mérlegeltem. Utoljára… hm… már megint marhaságokon gondolkodom. Unom az egészet! Unom!
Michel, a harc!
A harc egyelőre értelmetlen!
És mit mondasz azoknak, akiknek elmagyaráztad, hogy nincs más út?
Fiatal voltam! Tévedtem!
Michel, a példakép!
Én miért legyek az?
Emlékszel Michel? Egyszer régen erre a börtönre gondoltál és nem féltél. Úgy érezted életed végéig kibírnád!
Más egy fiatalember képzelgése és más a valóság!
Michel, úgy érzed, hogy megkomolyodtál? Hogy sok mindenre rájöttél itt a börtönben, amit eddig nem értettél?
Igen, úgy gondolom!
Tudsz jobbat, Michel?
Igen. Jobb taktikát, több türelmet!
És a harc?
Fegyverrel?
Fegyverrel a fegyver ellen!
Nem! Apa vagyok! Családom van!
Összegörnyedten ült a priccsen. Nyílik az ajtó, enni hoznak neki. Hozzálát, majd ideges mozdulatokkal a fegyőr tudomására hozza, hogy nem kívánja látni.
Végigfekszik a priccsen, elalszik. Megszűnnek a gondolatai és többé talán már vissza sem térnek.
* * *
Camillo egy fa tövében gubbaszt. Ölébe fektette géppisztolyát és semmire sem gondolva tömi a fejét. A csapat pihen. Mindenki fáradt. A hosszú gyaloglás nagyon próbára tette őket. Lehangolta a társaságot, hogy az ellenséggel még mindig nem találkoztak.
Correa érkezett a táborba. Correa összekötő. Sanchòt kereste. Félrevonulva tárgyaltak.
Camillo fél szemmel odafigyelt.
Sancho a sátorhoz sietett. Rövidesen hallani lehetett a rádió hangját; közleményt olvastak fel.
Az egész sereg megbénult. Camillo elejtette az edényét.
Nem igaz! Egész biztos, hogy ez csak aljas taktika! Őket akarják ily módon demoralizálni.
Mindenesetre nagyon kegyetlen húzás!
Carlos nem halhatott meg!
Correa miért sír?
* * *
Michel az „udvaron” álldogált. Az eget kémlelte. Élvezte, hogy az eső az arcába zuhog.
Hirtelen hang ütötte meg a fülét.
– Jöjjön!
Az őr állt az ajtóban.
Michel elindult. Végig a hosszú folyosón. Hová?
Mindegy!
Miért?
Az is!
Be egy tágas irodába. Asztal, székek, szekrények. Az asztalon rádió.
Michel az egyik székre ül.
Az egyik tiszt bekapcsolja a rádiót; pontos idő, hírek; „Hozzátartozói azonosították Carlos-t, így minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a múlt héten…”
Michel sírva fakad. Két őr a cellájáig kíséri. A priccsre veti magát és sír, mint egy kisgyerek.
Carlos halott!
* * *
– Itt jön el majd a kocsi. A nyomába szegődsz és követed. Világos?
– Ki fog váltani?
– José.
– Az esti akciót ki hajtja végre?
– Camillo!
– Igen. Így egyszerűbb!
– Mennyit volt benn?
– Három évet!
– Olvastad a nyilatkozatát?
– Igen.
* * *
Az amnesztiarendelet nem érte váratlanul Michelt. Újságírókat engedtek be hozzá.
– Mik a tervei?
– Hazautazom a családomhoz, a hazámba.
– Megtörte a börtön?
– Attól függ, hogy mire gondol. Egészségileg igen.
– Szellemileg?
– Sok időm volt gondolkodni. úgy érzem, sok mindenben tévedtem azelőtt. Úgy érzem, ma érettebb gondolataim vannak.
– Nem vállalja a büntetése előtt megjelent műveit?
– Vállalom őket, de elismerem, hogy részben nem elég megalapozottak, részben egy forrófejű fiatalember fejtegetései.
– Mi a véleménye Carlosról?
– Nagy ember volt! Egy tévedés áldozata lett! Tisztelem és csodálom!
* * *
A függöny mögül Camillo lépett elő.
Michel egy fotelben ült.
– Michel! Eljöttem érted!
Michel felpattant.
– Olvastad a nyilatkozatomat?
– Igen, taktika!
– Nem! Nem az!
– Mindent meggondoltál?
– Mindent. Nincs értelme! Egyelőre nincs!
– Hová készültél, Michel?
– El innen! Nem bírom ki négy fal között.
– Hová indultál?
– Ki az éjszakába. Nők. Egy kis szórakozás. Holnap haza!
Camillo felkapta a géppisztolya csövét és lőtt.
Michel tett még néhány lépést az ajtó felé, majd összerogyott.
Camillo aggódó tekintettel kérdezte:
– Hová mész Michel?
„kuporogva csak várom a csodát”
(József Attila: Mint gyermek…)
utánérzés
a telefon csörög (ha ezt lehet még
csörgésnek mondani) a vállalkozó hív érkezik
a mázsa cement átnyúl a kapu fölött a rácson
kisebbik öcsém mása kiköpött
én csak bámulok rá február van foggal
körömmel ez még a tél valahogy megél
a vállalkozó megvonja vállát köp egyet
nem beszél számla nélkül a szemem
csukva ma sűrűbb a nyála koccannak
a kövek a számla
tömb amúgy sincs nála
csöngetek hiába
évekig ültél a lépcsők alatt a telefon
csörög közös családi kép azóta híd
épült a komp nem jár
a beteg jól kooperál de a központ
(ozás) hiánya nehezíti
a koherens személyiség meghatározását
kisebbik öcsém kiköpött másolat
valami eltörött vagy meghasadt
elővesz egy kockás füzetet
nullától százig repkednek a számok
de nem tudta megkülön-
böztetni a prózát és a prózait
illetve képtelen volt projekt
szerűen gondolkozni és már nem is fog soha
csöngetnek nyitom
átadás/átvétel emléklap
a hamvasztásról dátum helyett tájmkód
volt némi plusz költség is de
ez most nem érdekes
robogunk ahogy húzod a szánkót
Hazám a százarcú labirintus, ha
mindjárt kitalálok belőle, az már
önzés, visszaélés az alázattal,
be kell járnom a lyukas zsákutcákat,
el kell tudnom tévedni magamtól is,
egyszerre kitalálni csukott szemmel
könnyebb, de szemet hunyni felette,
elásott csodalámpa a mesében.
Hazám az egész labirintus, a fal
visszaemlékezés. Az égről, ha el-
tüntetik az elhajtott magzatok a
csillagokat, titkos térképet kapunk.
Ország Lili: Katakomba