Gyöngyösi Bence 13 éves
A kezdetek óta követhetem figyelemmel a Janikovszky Éva pályázatra érkezett műveket. Meggyőződéssel mondhatom, hogy minden év hozott valami újdonságot az előzőekhez képest, témákban, megformálásban, a mese fogalom értelmezésében. Ez az év pedig valami egészen más jellegű világot tárt fel, mint a korábbiak. Erre nagyon oda kell figyelni, mert a gyerekek érzékenyebbek, elfogulatlanabbak, és véleményüket könnyebben mondják ki, mint mi, felnőttek, mert még kevésbé kényszerülnek alkalmazkodni általános elvárásokhoz.
Mit érzek jelentős elmozdulásnak a korábbiakhoz képest? Azt a világérzékelést, ami egyidejű az emberi civilizációval, de nem minden korszakban válik hangadóvá. Ez pedig a civilizáció megítélése, aminek írásos megnyilatkozásai már az ókortól ismertek. Mire gondolok? Adott az egyiptomi Alexandria városa, a világ első metropolisza, amit a hódító Nagy Sándor alapított az i.e. 331-es évben: igazi világváros, színházakkal, könyvtárakkal, iskolákkal, egyetemekkel, múzeumokkal: az ókori világ csodájára járt. Oda költözött a szirakuzai származású görög költő, Theokritosz is, költői társaságával. De ő elkezdett vágyakozni az elhagyott természet után, és megteremtett egy olyan műfajt, amely addig nem létezett: a pásztoridilleket. Ezekben pásztorok, nyájuk legeltetése közben, erdőben vagy hűs csalitban, versenyre keltek: szerelemről, természetről énekeltek. Neve is lett ennek az újfajta költészetnek: nosztalgia, elvágyódás. Persze azért nem hagyta el a kultúrát árasztó metropoliszt. Sokan élték át az ő érzéseit, a legnevezetesebbek között a római Horatius, aki tiburi birtokának zöldjéből még messzebbre vágyott: csodálta a havas Soractét. Hasonlóan tett az itáliai kultúra legfejlettebb városainak egyikéből, Firenzéből származó Petrarca, aki megírta vágyódását – majd kirándulását az olaszul Monte Ventosának nevezett Provence-i hegycsúcsra. A magyar költők közül elsőként – igaz, latin nyelven – Janus Pannonius kelt útra, versét talán még tanítják is: Búcsú Váradtól, és a refrénje: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”
Tehát adott a civilizáció kettős megítélése: előremutató, fejlődőképes, hasznos – DE: az ember kiválik, eltávolodik eredeti környezetétől, a természettől és annak minden szép és értékes adományától. Mára az ember egészen új világba került: a gépesítés megkönnyíti munkáját, egyszemélyes gépek születtek (mobil, laptop, MP3), de ezek birtokában egymás mellett ülő gyerekek és felnőttek nem egymással beszélgetnek, hanem mindenki nyomkodja a maga kütyüjét. Sok gyerek ezt befelé fordulásként, elidegenedésként éli meg. Mert még vannak emlékeik a nem is messzi múltról, nyaralásokról, táborról, vidéki üdülésről nagyinál, és ehhez visszavágyódnak. Nem vissza a múltba, hanem vissza az egészségbe, a szépbe. Az idei pályázaton ezt az érzésvilágot lehet a legerősebben érezni, olykor éles képekben megfogalmazva: úgy érzik, hogy választóvonal húzódik a kétféle életmód között, és nehéz eldönteni, melyik a jobb. Az egyik mesében Lédát és Edvint örökre elválasztaná ez a HATÁR, ha ki nem lépnének egymásétól idegen világukból, de csak bazsarózsa bokorként élhetnek egymás mellett. Én és Ő is két világ foglya marad, Én csak megérint valamit a gépesített Ő belsejében egy szamócával, a kedvességével, és ez a változás hozza Ő első és utolsó emberi szavát: KÖSZÖNÖM. A nagyihoz vidékre menekülő, karácsonyfát állító, éneklő kislány érzi, hogy szeretetének kiáradásával meglágyítja őt elküldő szüleinek szívét. Az egyazon völgyben és légtérben ellenségekké váló teremtmények harcának az vet véget, hogy szülöttjeik ellentétes jellemmel, angyali közreműködéssel, egymásba szeretnek úgy, hogy öröklik a szülők ellentétes tulajdonságait is, de ez a kétféleség segít abban, hogy megértsék egymást, és társai lehessenek egymásnak. Sok tanulsággal szolgált hát ez az idei pályázat: meg kell érteni a körülöttünk lévő különféle világokat, és úgy választani közülük, hogy lehetőleg mindkettő előnyeiből részesüljünk.
Gyöngyösi Bence 13 éves
Véget ért a tanév. Jövőre Picur iskolába megy. Reméli, hogy nem nevezik többet Picurnak a nővérei, hanem rendesen, ahogy hívják, Misinek.
Misiék a nagy tömbház legfelső emeletén laknak. Vagyis csak laktak, mert valaki beköltözött nemrég a tetőtérbe. Egy új család: a Legviccesebb család. Azóta ők laknak legfelül.
A nagy tömbházban minden családnak volt egy neve.
Van a Legkövérebb család, a Legokosabb család, a Legmocskosabb család, a Legmagasabb család, a Legkisebb család, a Legnagyobb család, és persze ők, a Legfurcsább család. Még az ablakuk is más, mint a többi család lakásának. Nem szabályos téglalap, hanem háromszög.
És lakik még valaki a tömbházban. Misis Vikit, a vén szipirtyó. Ő egyedül lakik és folyton kiabál.
Nem kellene ennek a zajos gyereknek iskolába mennie – mondja Misis Vikit a Misi anyukájának
– Nem ülne meg a padban.
Ettől kezdve az egész tömbház rázendített, hogy Misinek még nem való az iskola.
Ami igaz, igaz, Misi izgága gyerek volt, de hát, mégiscsak a Legfurcsább család tagja. Mit csodálkoznak úgy ezen?
Olyan sovány ez a gyerek – mondja a Legkövérebb család anyukája.
El fog tűnni, olyan vézna – toldják meg a Kövér gyerekek.
Az iskolában nem fog eszébe jutni az evés – fűzi hozzá Kövér papa.
Jaj! Mi lesz szegénnyel?! Elsatnyul! – sopánkodnak mind egyszerre.
A tanuláshoz fontos a nyugalom. Csendben kell ülni az órán. Vigyázni kell, nehogy kiboruljon az ivóvíz, vagy a tinta, vagy a tej a füzetlapra – mondja az Okos család papája.
Fegyelmezettnek kell lenni – toldja meg Okos mama.
Úgy, mint mi – helyeselnek az Okos gyerekek.
Mi lesz így Misivel? – kérdik egyszerre.
Olyan alacsony ez a Misi! Fel se fogja érni a padot! – sopánkodik a Legmagasabb család mamája.
A táblát se érné fel. Hogy fog rá írni? – aggodalmaskodik Magas papa.
És hogy fogja letörölni? Más kell törölje majd helyette? – kérdezik a Magas gyerekek.
Ő kis Misi! Ó, kis Misi! Jaj, kis Misi – jajgatnak egyszerre.
Jaj, ez a Misi! Túl sok testvére van – mondja a Legkisebb család papája.
Nem volt elég idő vele foglalkozni, azért ilyen szeleburdi – jelenti ki Kicsi mama.
Ők hárman vannak. Hú de sok – csodálkozik Kicsi gyerek.
Hogy is jut Misire idő? – kérdik egyszerre.
Szegény Misike! Nem csoda, hogy nem szocializálódik. Két testvére van, s azok is lányok – jajveszékel a Legnagyobb család mamája.
Két nővér – dörmögi Nagy papa – Csinálhattak volna többet is.
Mi sokan vagyunk, sokat játszunk.
Hallgass már!
Add ide a labdám, te kukac!
Te vagy a kukac! – kiabálnak a Nagy gyerekek.
Nem tanult meg eléggé elviselni másokat – jelenti ki Nagy mama – Gyerekek! Laci, Juli, Mari, Rebi, Isti, Levi, Lóri! Csend legyen!!! Azt a hétszázát, vagyis hétkölykét!!!
Jaj! Ez a Misi! A sok tisztálkodás miatt olyan piperkőc lett – mondja a Legmocskosabb család mamája.
Az iskolában mindenki nagyképűnek fogja tartani – toldja meg Mocskos papa – Akkurátusnak és elneveltnek.
Pojáca! Piperkőc! Pojáca! – zengik a Mocskos gyerekek.
Mi lesz szegény Misivel – kérdik is egyszerre.
Mi lesz? Mi lesz! Inkább takarítsák le a madárürüléket az ablakukról, Mocskos úr. Vagy pórul járnak, de mocskosul – kiáltja le a tetőtéri lakásból Vicces papa.
Elmegy majd az iskolába, nagy örömmel oda járna. Ott vannak a nővérei, aki rossz, azt jól megveri… Hoppá! Ez nem sikerült túl fényesre! Csak a rím miatt kellett – szabadkozik Vicces mama.
Dehogy gond ez, drága nejem. Mindjárt eldobom a fejem. Tökéletes ez a versképlet. Elmehetnél vele Shakespeare-nek – Vicces papa röhög a saját viccén.
A Vicces gyerekek is kórusban vihognak.
Misi, vár az iskola! Kapd a táskád, menj oda! – zengi a Vicces család. Majd megfulladnak a röhögéstől.
És hiába, hogy a legtöbben Misi iskolába menését rossz szemmel nézték (leszámítva persze a Vicces családot), a Furcsa család iskolába íratta Misit.
Ősszel a három testvér együtt ment iskolába.
Légy jó, kisfiam! – köti a lelkére Furcsa mama.
Érezd jól magad! – fűzik hozzá a nővérei.
Szia – búcsúzik Furcsa papa is.
Kicsengetnek. Véget ért az első nap. Misi az iskola előtt áll.
Hogy érezted magad? – kérdik a Furcsa család tagjai egymás szavába vágva. Egy kedves arcú, mosolygós néni teszi a kezét Misi vállára:
Remek gyerek. És rendkívül okos – mondja a szülőknek, majd Misire kacsint.
Tóth Gergő 14 éves
Én:
Nem tudom, hogy a világ mitől lett olyan, amilyen most. Szétszakadt. Vannak olyanok, mint mi, akikben van remény, akik a természetnek szentelik az életüket, és akik hisznek a világ létezésében, csodáiban, titkaiban. A másik fele pedig embernek nem nevezhető hasonmás lényekkel van tele, olyanokkal, akik nem éreznek semmit, akik számára az ÉN szó jelent mindent, akik hozzájuk hasonló, robotnak nevezett fémdarabokat gyártanak, hogy a világ még „művibb” legyen. Nekik ez a természetes. Számunkra ez elérhetetlen és a világ végével egyenlő.
Ő:
Nem tudom, milyen a levegő. Eddig azt se tudtam, hogy amit én lélegzek be, az nem igazi oxigén és nitrogén. Van egy apukám és egy anyukám, úgy, mint mindenkinek. Egy ruhám van, ami kimossa saját magát, úgy, mint mindenkinek. Beleültették a fejembe az összes alaptudást, úgy, mint mindenkinek. Ugyanolyan tárgyaim vannak, mint mindenkinek. Ugyanolyan semleges arcom van, mint mindenkinek. Ugyanolyan vagyok, mint mindenki. „Ez a világ egyenlő” – mondja mindig apukám. Már ha egyáltalán nevezhetem apukámnak, nem csak egy olyan valakinek, aki ide lett állítva, hogy az apukám legyen. Az iskolában inertek tanítanak, akik azok a lények, akiknek már nincsen semmilyen emberi leszármazottságuk, akik soha nem beszélnek a múltról, a világról. Milyen volt előtte? Mindenhol ilyen? Ezek a kérdések nem merülnek fel senkiben. Bennem sem merülnének fel, én is élném tovább a beprogramozott világomat, ha nem tévedtem volna el egy elhagyatott épületben, amely még nem esett áldozatul a múltban indult és a mai nap is tartó átépítési tervnek. Már nem is tudom, miért voltam ott, de úgy esett, hogy véletlenül rátaláltam egy kézzel írott naplószerűségre. Kinyitottam a poros, dohos könyvet, hogy belenézzek, de nem tudtam olvasni. Hazavinni nem akartam, féltem, hogy a szüleim rátalálnak, és elmagyarázni sem szerettem volna azt, hogy miért van nálam ez a furcsa, ritkán látott tárgy. Ezért inkább otthagytam, azzal a gondolattal, hogy bármikor visszamehetek érte.
Minden este a könyvet olvasógéppel hallgatom. Ámulat van bennem és az a vágy, hogy megismerjem a régi világot. Kérdőjelek vannak a fejemben, nem tudom, hogy melyik a jobb, a szebb, a normálisabb élet. A könyv végén egy térkép található, amin egy nagy piros x-szel jelölnek egy helyet. Nagy nehezen kibogarásztam, hogy hol lehet. Holnap elmegyek oda.
Én:
Édesanyám egész nap a folyóban mosott, ezért engem kért meg, hogy menjek el homoktövist szedni. Kicsit jobban elkóboroltam a kelleténél, és azon kapom magam, hogy a Vonalon vagyok. A Vonal az a terület, ami leválasztja a még élő embereket a „művilágtól”. A túloldalon élők közül nagyon kevesen tudnak róla, számukra csak egy elhagyatott lélektelen rész, ahol ezer éve nem látott növényeknek nevezett zöld dolgok vannak. Éppen sétálok visszafelé, amikor egy hangos reccsenést hallok a hátam mögül. Gyorsan elbújok egy fa mögé és a lélegzetemet visszafojtva figyelek. Egy furcsa, szürke ruhás, viszonylag emberre hasonlító alak lép elő az egyik bokor mögül. A szemei szürkék, a bőre szinte hófehér, a haja fekete, mint az éj. Megnyom egy gombot a halántékán, és felém néz. Egyenesen rám. Mintha kicsit felcsillanna a szeme. Megtesz egy határozatlan lépést, közelebb kerülve hozzám, aztán még egyet és még egyet… Én ő felé lépek. Kíváncsian a szemébe nézek, mire visszanéz rám, és azt hiszem, furcsállva megvizsgál. Még egy lépést megyek előre. Ő is így tesz. Épp lépné át a vonalat, amikor a lába beleütközik valamibe, mintha egy láthatatlan fal lenne ott. Tapogatózni kezd. Ráteszi a kezét a falra, és újra rám néz. Odalépek a Vonalhoz, odateszem a kezem, pont oda, ahol az övé van. Egy hideg, száraz kezet érzek, semmi mást. Tudom, hogy képes lennék átmenni a túloldalra, de nincs hozzá elég bátorságom.
Ő:
Ma este nem tudok hazamenni. Túl sok minden van a fejemben. Ahol most vagyok, az egyszerűen hihetetlen. Amióta eljöttem erre, tisztábbnak érzem a levegőt, látok élénk színeket, és a szívem hevesebben lüktet, mint egyébként szokott. Az az ember, aki hozzám közel rám mosolygott, miközben a keze az enyémhez ért… látni szeretném őt. Valami nagyon mást éreztem. Valami csodálatosat, amit eddig még sosem. Az orrom előtt van egy éles és vastag vonal, ami elválaszt minket, amit képtelen vagyok átlépni, talán a saját gátam miatt. Lefekszem a földre és felnézek a túloldalon lévő, tiszta, fényes pontokkal teli égre. Nézem a kör alakú, hatalmas világító dolgot, egészen addig, amig el nem kezd lecsukódni a szemhéjam… szépen lassan életem legszebb álmába merülök.
Én:
Pirult arccal és bátor léptekkel közeledem a tegnapi helyre, ahol találkoztam azzal az igazán fura lénnyel. Reménykedem benne, hogy megint ott lesz. A kezemben egy kosárnyi szamóca van.
Elérkezek a Vonalhoz, ahol a másik oldalon ott fekszik a tegnapi ismeretlen. Óvatosan közelebb megyek és nézem, ahogy békésen alszik. Leülök mellé a saját oldalamon és várom, hogy felébredjen.
Nem telik el sok idő, mire ásítva felül és rám néz. Nem látok érzelmet az arcán. Mosolyogva átgurítok neki egy szamócát. Nem csinál vele semmit. Kiveszek a kosárból még egy szamócát és a számba rakom. Aztán ő is így tesz. Közösen megesszük a gyümölcsöt, később pedig elvezetem egy helyre, ami szintén a Vonal mellett fekszik, oda, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a tengerre. Ő a másik oldalról követ engem. Mikor megérkezünk a helyre, ránézek. Megint látom azt a csillogást a szemében, amit tegnap láttam. Rámosolygok. Tovább megyek egy magas hegyhez, vidáman mutogatok egy levélre festett képet, amin az látható, ahogy a hegyből kitör és kifolyik egy élénk narancsos-pirosas folyadék. Félénken elkezdek mesélni arról, hogy egyszer volt szerencsém látni, ahogy kitör egy vulkán. Aztán tovább sétálunk a Vonal mentén, közben pedig mesélek neki a világ csodáiról. Az idő sebesen telik, az emberhasonmás arca pedig látom, ahogy egyre enyhül. Épp a virágokról mesélek neki, amikor az orromra száll egy lepke. Látom, ahogy lassú mozdulattal felemeli a karját, és a hófehér, vékony ujjával az orromra mutat. Elnevetem magam és nézem, ahogy elszáll a színes pillangó.
Ő:
Életem legszebb pillanata az a kép, ahogy látom elrepülni azt a gyönyörű élénkszínű lepkét, amire egy csodaszép idegen lány-lény néz fel, miközben a napsugár rásüt vörös hajára. A szívem mintha kicsit nagyobb lenne, mint volt. A lány mögé nézek, végigtekintek minden varázslatos dolgon, amiket ma ismertem meg, és úgy érzem, hogy végtelen a világ. Felnézek a felhőkre, érzem, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon, elképesztően ismeretlen az érzés. Elered az eső és a szememből is kitör a zivatar. Ránézek a lányra, aki nevetve táncol az esőben.
Én:
Teljesen elázott ruhában ülünk egy tölgyfa alatt, a Vonal közöttünk van. Már egy ideje nézzük egymást. Az arca még mindig semmilyen. Mosolyogva mesélni kezdek a családomról és az itt élő emberekről. Mesélek neki az érzelmekről, a boldogságról, a szomorúságról, a szerelemről, lelkiismeretről… Hirtelen megpróbál átnyúlni a Vonalon, de a keze megint beleütközik a láthatatlan falba. Rám néz. Látom, ahogy az arcán legördül egy könnycsepp. Veszek egy mély levegőt és egy gyors mozdulattal átnyúlok az Ő oldalára, hogy letöröljem a könnycseppet az arcáról. Mosolyogva megsimogatom a jéghideg testét. Bátran felállok és egy határozott mozdulattal átlépem a Vonalat. Mintha mi sem történt volna, leülök mellé a fa alá és együtt nézem vele, ahogy szivárvány szeli át a világoskék eget.
Ő:
Mellettem fekszik, velem nézi a sötét eget, mesél nekem a világító foltokról, amiknek csillag a neve, aztán a legnagyobb fényről is mesél, a Holdról. Azt hiszem boldogság az, amit érzek.
Én:
Fázok.
Ő:
Egymás mellett fekve töltöttük az éjszakát, reggel pedig málnát hozott nekem. Most az én kedvemért bámuljuk a tengert és a mellette lévő hatalmas hegyeket. Közel van hozzám, érzem a leheletét, a szíve dobogását. Még mindig sokat mesél nekem. Érzem, ahogy egyre jobban felmelegszik a testem. Felállok, ő pedig feláll velem, aztán sétálni kezdünk a Vonal mellett, az én oldalamon.
Egyre lassabban beszél, egyre lassabban jár. Megállok, megfogom a kezét és rámosolygok.
Én:
Mosolyog. Végre mosolyog. Visszamosolygok rá, aztán végigfut rajtam egy elképesztően rideg érzés. Ez nem az én helyem… Érzem, ahogy a hatalmas szürke üvegházak, a köd, a füst, az emberek, a levegő mérgez engem… Futnom kell… futni akarok… kifutni a világukból egészen a sajátomig, a családomig… Nem érzek semmit, csak azt, hogy menekülnöm kell… el innen…
Futok. Bárcsak ne egyedül tenném.
Ő:
Itt ragadtam a világomban, nélküle. Nem érzek fájdalmat. Itt ragadtam, de az arcom mosolyog, a szívem gyorsan dobog, a lelkem tele van érzelemmel, az agyam pedig tudással, a természet csodáival, amit tovább adhatok.
Én:
Miközben futok, hallok egy hangot. Végre hallom.
Ő:
Köszönöm.
Mohácsi Zoé Zselyke 8 éves
Hol volt, hol nem volt. A lila Jód-hegyen túl, ott, ahol a kurtafarkú kovalens kötés túrt, élt egyszer egy öreg király.
Olyan idős volt, mint Démokritosz elmélete, ám egy napon nagy bánat zúdult a fejére, amit bizony nem tudott megoldani. Telt-múlt az idő és az uralkodó egyre súlyosabbnak érezte terhét. Így kiáltott Kötésfalva lakóihoz:
Alattvalóim! Mindkét szemem sír. Az ország legjobb exoterm folyamatait hívtam ide, válogatott oxidációkat és redukciókat, hogy szántsák fel a periódusos rendszer mind a 103 elemét, de bizony senki sem volt olyan kitartó, hogy időben leszedje a termést. Minden áldott éjjel elviszik az oldószerek a friss periódusos elemeket. Már 100 daliás oldott anyagom odaveszett abban, hogy megakadályozzák a förtelmes rablást. Aki learatja a periódusos rendszer összes elemét, mire a nap lenyugszik és megküzd a hírhedt oldószerekkel, annak adom szépséges reakcióegyenletemet és a fele királyságomat.
Tudniillik, az elemek úgy keletkeznek, hogy minden Kémialandiában uralkodónak van egy hatalmas periódusos rendszere, amit minden nap, hajnaltól napnyugtáig le kell aratni, különben az ellenség elviszi a megmaradt termést, és így nem lesznek molekulák. Másnap reggelre megint kinőnek, és ha nem szüreteli le senki, bizony elhervadnak. A király daliás oldott anyagait, akik eddig a munkát végezték, mind lekaszabolták. Nem kellett ám mindig őrizni, figyelni, vigyázni a 103 elemet, de az oldószerek királya megirigyelte Kötésfalva termőtárát, mert neki nem nőttek meg ilyen szép egészségesre azok. Már egy éve ment a haragoskodás, amikor az uralkodó közhírré tétette mondandóját. Meghallotta ezt egy fiatal moláris tömeg. Azonnal hazaszaladt. Otthon, a kolloidok már elcsicseregték a családnak, mi történt a palotánál, ezért a fiú nem is szaporította tovább a szót, ezt mondta édesapjának:
– Tudja meg jó apám, én bizony szerencsét próbálok és elmegyek a király periódusos rendszerébe, hogy learassam az összes termést!
– Jaj, édes fiam, kicsi vagy te még ehhez. Menjen inkább a bátyád! – azzal a családfő a legidősebbik fivérre mutatott.
Másnap reggel útnak is eresztették. Tarisznyájába tettek egy hamuba sült anyagmennyiséget, kulacsába di-hidrogén-monoxid-ot. Ment, mendegélt 7 ionvölgyön és 8 kristályrácson keresztül, mire a palotához ért.
– No, király uram, jöttem, hogy felszántsam a jövő molekulák nemzedékét! – szólt a fiatal.
– Tudod- e, hogy az életeddel játszol, szegény moláris tömeg? Már 300 kötés hullott a földre. Te leszel a 301-ik! – mondta intően a király.
– Én, biza megpróbálom! – lépett elébb az ifjú.
Eljött a hajnal. Időben felkelt a fiú, hogy nekiláthasson a munkának. Már éppen a 77. elemnél, az irídiumnál járt, mire hajjj, mit lát, jönnek a veszélyes oldószerek. Nyakába kapta a tömegét és úgy próbált elszaladni előlük. Sajnos nem volt elég gyors, és az ellenség fogja lett. Este, mikor a király kilépett a palotából, hogy megnézze, hol tart a munkálat, összeszorult a szíve. Nincsen se termés, se fiatal. Sírt is nagyon az uralkodó, már nagyon megkedvelte, és azt hitte, hogy majd ő menti meg az országot a pusztulástól. Levelet küldött a fejedelem a fiú családjának, a baljós esetről. Nagy bánat is lett otthon, amikor megérkezett a fekete posta. Egész éjjel sírt az apa, az anya és a két gyerek. Mikor már az összes egér jóllakott a könnyekből, így szólott a középső fiú.
– Édesapám! Hadd menjek el én is a királyhoz szolgálni!
– Menjél fiam, hátha jól jársz te! – nyilvánította ki, az elkeseredett családfő.
Ment, ment a legény, már a hamuban sült anyagmennyisége is fogyóban volt, amikor megpillantotta a palotát, s a palota ablakában a gyönyörű reakcióegyenletet. Meg is örült a fiú, hogy micsoda jutalmat fog ő kapni az elvégzett munkájáért. A palotában a király ott ült búsan a trónján, nem is mondott semmit, csak ujjával mutatta a fiatal szobáját, ahol az éjszakát töltheti.
Ez lesz az utolsó ágyban töltött estéje – gondolta a fejedelem, aki már nem reménykedett semmiben.
Hajnal előtt felkelt a középső, hogy előkészüljön a munkálatokra. Igen ügyes volt. Alig két óra sem telt bele, már a 100. elemnél tartott, a fermiumnál, de jaj, mit lát! 3 óriás oldószer közeledik feléje. Erős volt a fiú, de hárommal, nem bírt. Berakták őt is, a termést is egy nagy zsákba, vitték a szomszédos országba. Nagy is lett a szomorúság a király szívében, amikor ismét az üres periódusos rendszert látta.
Hát sohase lesz már több molekulánk! – így jajgatott fájdalmában.
Sírt az egész város. A 302. kötésfalvai veszett oda. Csönd volt a szegény moláris tömeg házban is. Semminek sem örültek már az ott lakók.
– Ez mán, ez, csak a legkisebb maradt meg nekünk – mondták a szülők.
– Édesapám! – szólt vigasztalóan a legfiatalabbik. Két testvérem elköltözött a Jóistenhez, de ha én most sikerrel járok, többet nem kell éheznünk!
– Azt már nem! Nem hagyom, hogy téged is elveszítsünk! – dühöngött az öreg.
Nem hagyta annyiban a legkisebb. Elszökött otthonról. Ment, ment, mendegélt, míg egy nagy, terebélyes Avogadro szám alá nem ért, ahol megpihent. Hirtelen egy kiáltozásra lett figyelmes:
– Szegény legény, szegény legény!
A fiú nagyon megijedt. – Ki az? – kérdezte.
– Nem kell félned. Én vagyok a bölcs, idős Avogadro szám. Tudom, hogy azért indulsz a király udvarába, hogy learasd mind a 103 elemet. Én segítek neked, ha öntesz egy kis di-hidrogén-monoxid-ot a gyökereimre.
– Megteszem én! – szólt a fiatal.
A kút medréből merített, majd meglocsolta vele a 6x1023 g/molt.
– Köszönöm szépen, szegény legény! Mivel ilyen jó voltál hozzám, levághatsz egy ágat a lombkoronámból és ha ma éjjel faragsz belőle egy kardot, bizony legyőzöd a gonosz oldószereket.
Kiválasztotta a legszebb ágat, s ment tovább.
A palotába érve ezekkel a szavakkal fogadta az uralkodó:
– Ne gyere ide, fiú! Halálfia volt már itt minden legény, ki lábát a periódusos rendszerre tette.
– Uram királyom, én bizony learatom holnap az összes elemet és mind egy szálig lekaszabolom az ellenséget, ezzel a karddal – mutatott a nemrég szerzett tárgyra.
– Bolond vagy, ha azt hiszed egy fakarddal legyőzheted a halált – legyintett a király, majd jött egy szolga, aki elvezette a legkisebbet a szobájához.
Másnap hajnalban, mikor az indikátorpapír 3-at kukorékolt, felkelt a szegény legény és nekilátott dolgozni a periódusos rendszeren. Mire jöttek az oldószerek, már készen állott, és a learatott elemeket is főcsoportokba rendezte, aszerint, hogy kinek hány elektronhéja van. Egy lélek sem maradt a testben, amikor a legény belevágott az ellenségbe. Hullottak, mint az esőcseppek nyári éj alatt. Gondol egy nagyot a legkisebbik, elmegy az ő országukba és visszahozza a királynak az elvitt elemeket. Odaérve látja, hogy még életben van a fejedelem összes katonája, szolgálója és a testvérkéi is mind a cellában lapulnak.
– Ezért megfizettek bitangok! – kiáltotta a szegény legény és lekaszabolta az ellenséges uralkodó összes katonáját. A keverékeket szétválasztotta, ülepítéssel, így az oldott anyagok, mind kiszabadultak az oldószerek hatalmából. Az ellenséges felség fejét pedig elvitte az öreg királynak bizonyítékképpen.
Rohantak haza a kiszabadult foglyok. Egymás lábát taposták az oldott anyagok, redukciók, oxidációs folyamatok és a 2 moláris tömeg testvérpár. Mindenki mesélt a legkisebb bátorságáról és erejéről. Úgy megörült az uralkodó, mint még soha. Odaadta reakcióegyenletét a fiatal moláris tömegnek, akik rögtön egymásba szerettek és sok kémiai egyenlőséget alkottak együtt. Hetedhét szublimációra szóló lakodalmat csaptak, még a kóbor kémhatások is jóllaktak. A visszaszerzett elemek párt találtak, és együtt, molekulát alkotva, boldogan éltek tovább.
A szegény legény, aki gazdagabb lett, mint egész Kötésfalva, megtanulta, hogy csak akkor érhet el sikereket, ha segít másokon, ahogy azt az Avogadro számnál is tette, ezért ő lett a valaha élt legjobb uralkodó. Még most is szépen élnek feleségével és apró egyenlőségeikkel, ha át nem alakultak.
Mike Olívia 9 éves
Nagytestvérem, Olivér
rám parancsolt,
hogy én gyújtsak be ma
a bogrács alá.
Azt mondta, ha nem teszem,
ha félek a tűztől,
azzal felsülök,
leégetem
magam.
Összeszedtem a bátorságomat,
majd meggyújtottam a papírt.
Erre nagyi ott termett és leszidott,
hogy egy gyerek óvakodjon a tűztől.
De Olivér se járt jobban.
Kóstolgatta, kóstolgatta
nagyi forró gulyását,
és jól ráfázott.
Megégette azt a lepcses száját.
Nagyovis vagyok,
szeretném lerajzolni a napocskát,
de sehol sem találom,
mert beborult és nagyi szerint
lóg az eső lába.
Aztán felmegy a padlásra,
majd lejön egy tucat rajzlappal,
amit az anyu és a testvérei
festettek ki vagy harminc éve,
s azt mondja, nem kell mindjárt
kétségbe esni,
itt a bizonyíték, a napocska
a rajzokon mindig a jobb felső sarokban van.
Nagyi arról tart előadást,
hogy a szobor nem is formázza
Petőfi Sándort,
mire nagypapa azt mondja,
az nem a költő, az csak egy kő.
Nagyi azt mondja,
a festmény, amit anyu vásárolt, hibás,
a valóságban nem így néz ki a boszorkány,
mire nagypapa annyit mond,
ez csak vízfesték.
Sötét este van.
Kishúgommal és anyával
kimegyünk apu után a
közeli Kis-Dunához, ahol
a barátjával halászik.
Tonhalkonzervet viszünk nekik,
mert éhesek,
hisz sose fognak a botjukon
kívül semmit.
Kishúgom modern ovis,
csak Mini Dunának
hívja a Kis-Dunát.
Anya hirtelen megáll.
Hugicám, Anna
érdeklődve kérdi,
most miért álltunk meg?
Anya azt válaszolja,
ki kell cserélni
a zseblámpa elemét,
mert nem világít.
Kishúgom erre megdöbbenve
mondja anyának,
észre se vettem
ebben a nagy sötétben.
„A gyep fehérlett az orvosoktól.”
(Plath: Az üvegbúra) *
Az a tarka kupola tényleg olyan, mint egy hagyma. Vagy a függőleges csíkjai miatt: dinnye. Egy fél hagyma, egy fél dinnye, ahogyan Pötyi helyesbített a múltkor.
Pötyi már csak ilyen, beleszól a dolgokba, vagyis kommentálja a dolgokat, lábjegyzeteli a naplementét, a csokifagyit, a mosolyomat, mindent, aminek nincs hatalma vagy lehetősége tiltakozni. Pötyi gátlástalanul birtokba veszi a világot, és egyszerűen képtelenség csodálat nélkül követni ezen a hódító úton. Akkor is ez az ábra, ha Pötyi néha kiállhatatlan, néha egyenesen undok, mert mérhetetlen igazságérzete akadályt képez az emberek többségét jellemző álszent tapintat vagy korhadékony empátia előtt.
A templom teteje fémesen csillog, szelíden kong a fényben, hallom, ahogyan az égen átvonuló felhők finom ütemére cseng-bong, s ha árnyék ereszkedik alá, a hagyma felfordított kondérrá változik, olyanná, amilyet Bádogos viselt.
– Ki az a Bádogos? Kérsz szedret? Nesze.
Pötyi nem válogatós.
Rejtély, hol találta meg az édes, fekete gyümölcsöt ezen az álomittas nyári délutánon a dombtetőn, ahol csak forgácsszerű cserjék nőnek, mintha egy kóbor kölyökistenség láthatatlan ceruzahegyezőről hullajtotta volna alá őket. Titokzatos az a módszer, ahogyan Pötyi rálel ismeretlen holmikra, ám most sem képes hibázni. A tövisek sem tartották vissza.
A szeder feketére mázolja a száját, a pofiját, és az a sanda gyanúm, nemsokára én is hasonlítani fogok egy harci jelzést viselő indiánhoz, a különbség csupán annyi, hogy egy komancs vagy lakota-sziú nem nyalogatná le magáról a festéket.
Miközben faljuk a csöpögős gyümölcsöt, mesélek neki Bádogosról, bár tudom, hogy nem foglalkoztatja a kétballábas fiú története.
A múltkor a pisztrángozós patak mellett Palánk Géza is lepergett róla.
– Uncsi – mondja pötyis udvariassággal, messze felfújva homlokáról könnyű pitypang frufruját. – Beszélj Tipetupáról.
– A tündérről, akit a szél fújt Csipike tisztására?
– Miért, van más Tipetupa is?
Mindig engedek neki.
Fogalmam sincs, miért, amikor egy évvel idősebb vagyok, ráadásul fiú, akinek rangja, kötelességei vannak, melyek szigorú szabályok közé szorítják az életét… elég, ha a szeme sarkából rám pillant, lepottyan egy kék pillantáscsepp, és máris végem.
Nem tudom, mi lenne nélküle. Vagyis tudom.
A hatalmas, hallgatag ház emeleti szobájában gubbasztanék, bal kezemben kör alakú perec, amelyről lefolynak a sós foltok, mint a fura festményeken az órák számlapjai, a jobban egy puha és színes fedelű könyv, amiben például Coriolanus vagy Rinaldo Rinaldini kalandjairól olvasok, s amit abban a másodpercben eldugok, amikor meghallom apám súlyos lépteinek sánta dobbanását, a visszhangzó szűk lépcsőházan.
Előrántom a matematikai szöveggyűjteményt, hogy látszólag csökkentsem a lemaradást.
Év közben sokat betegeskedtem, és a matek sose volt az erősségem. Pötyi viszont gyógyultnak nyilvánított, és – ha a szüleim elmentek dolgozni – elcipel ide meg oda meg amoda. Ma erre a dombtetőre, ahonnan a templomkupolára látni.
Ha ő nem hurcolna képzeletbeli fogai közt, akár a kutya a játéklabdáját, egy lépést se tennék, mert hasogat itt, sajog ott, a légzés se könnyű, a fejemben acélszárnyú pillangók röpdösnek, és ha túl gyorsan állok fel, összecsuklom, mint apám jó öreg colstokja.
De Pötyi itt van, és vigyáz rám. Anyám tud csak róla, de neki fontosabb a kert, és ha hazaesik a munkából, azonnal startol hátra slaggal vagy kannával, mikor mivel, épp’ csak megkérdi, nincs-e panaszom. Tudom, a szüleimnek se volt könnyű az elmúlt időszak, és nem engedhetnek meg több hiányzást a dolgozóból, ahogyan Pötyi mondaná.
Volt, hogy az erdőben csámborogtunk, néha kézen fogva, mintha jó testvérek lennénk, noha testvérek se vagyunk, se jók, se rosszak, vagy egymás mögött, akár Jancsi és Juliska, hátul a lány, hogy kenyérmorzsát szórhasson.
Megesett, hogy zuhogó esőben, egy régi, fekete eső alatt meneteltünk szürke, egyforma házak mentén, hallgatva a cseppek cuppanó morzejeleit, és arról beszélgettünk, hol találunk kellő alapanyagot a Noé bárkánkhoz, majd arról, kiket és miért engedünk fel a fedélzetre.
Pötyi hajthatatlannak mutatkozott a csótány és a pók esetében:
– Csak a testemen át – mondta, majd felnevetett, és hozzátette: – Fúj, ez undi.
Sokáig nevettünk, azután találgattunk, ki érdemli meg, ki nem a túlélés esélyét, továbbá azt taglaltuk, mi, itt a gombaernyő alatt alkalmasak vagyunk-e a roppant nehéz kérdés megítélésére, a döntés meghozatalára. Nagyon egyszerű dolog kipusztulásra kárhoztatni valakit egy másik valaki hátrányára csak azért, mert mi vagyunk hatalmon (a rézbőrű harcosok szomorú esetét hoztam példának), de a világon semmi se egyszerű.
Pötyi megpaskolta a kezem (közösen fogtuk az ernyőnyelet, de a súly nagy része rá esett), és azt válaszolta, ne húzzam fel magam, mert a kórházban találom magam, s szerinte (és mások szerint is) a kórház nem jó hely.
– Az orvosok csuda klassz fejek – magyarázta egy másik alkalommal (ezúttal május volt, a kertünkben virágzó színek versenyre keltek az ég fidres-fodros díszeivel) –, és tetszik, hogy fehérben járnak, mint a hattyúk, de az a szag… brr… – befogta az orrát, forgatta a szemét –, nem is értem, hogyan lehet azt kibírni.
Bevackoltam magam egy jó szagú fűcsomóba, és latolgattam, miféle választ vár Pötyi. Tény és való, jórészt neki köszönhetem, hogy visszatérhettem a valóságba, hús-vér emberek és a málnalekvár közé, ám ez nem azt jelenti, hogy következmények nélkül beavathatom minden apróságba…
A szurikba, a gyógyszerek okozta rosszullétekbe… az állandó fehér fénybe, ami ömlik mindenhonnan, fejfájdító árnyalatokban, a tojástól az ezüstig, minden megtalálható egy kórházban, aminek három emelete van (és több szárnya, mint egy hattyúnak, kottyint közbe Pötyi, aki a kert kellős közepén szerzett egy pohár narancsos limóval ízesített italt), a folyamatos jövés-menésbe. A zúgásba, amely egy idő után elmosta a határokat a kint és a bent, a lehet és a lehetetlen között, így gyakran támadt olyan érzésem, hogy már nem vagyok se itt, se ott; hogy már nem vagyok sehol.
Ilyenkor azonban, a legsötétebb pillanatokban toppant be Pötyi, egy rágóval vagy a Delfin-könyv legújabb példányával, és elterelte a figyelmemet.
Belibbent a folyosóról, kihasználva a nővérkék vonulásának furcsa, fotocellás menetében támadt hézagokat, nem is vettem észre, és egyszerre ott termett. Hipp-hopp. Megesküdtem volna, hogy egy különösen vacak délutánon, amikor ónos eső szakadt, mintha az égben lakó óriásasszonynak elszakadt volna a vas- és ónszemekből kovácsolt lánca, egyenesen az ablakpárkányról ugrott be, a résnyire nyitva hagyott ablakon, ami a második emeletről egy szűk kis udvarba nyílt. A feltevésnek ellentmondott azonban az a tény, hogy Pötyi kabátja csontszáraz volt, úgyhogy ezt az illúziót a fájdalomcsillapító számlájára írtam, hasonlóan ahhoz az élményhez, amikor Caprioli gróf látogatott meg egy gigantikus denevérek húzta fogaton.
Pötyi mindent megtett, hogy távol tartson a hideg árnyalatú felületek által határolt, gyógyszerszagú börtöntől. Még egy barlangot is felfedeztünk a fenyveserdőben, ami egyébként tiltott terület volt számomra az ellenséges baktériumok meg kórokozók miatt, hiszen nyavalyás gyerek voltam, akit a széltől is óvni kell… Nem nagy sziklaodút találtunk, csak amolyan közepeset, ami labdába se rúghatott volna Indián Joe sziklalabirintusához képest, de az egyenetlen, befelé hajló falat félhomály fércelte össze durva szürke cérnával, és a távoli folyosó mélyén komoly árnyak remegtek, úgyhogy megelégedtünk vele.
Igaz, ez a vállalkozás balul sült el, a rendőrségen végződött.
Nekem ugyanis elvileg iskolában kellett volna lennem, de a suli egyik napról a másikra szünetet rendelt el. Nem szóltam szüleimnek a váratlan vakációról, és Pötyivel kirándultam. Akkor ez kifejezetten jó ötletnek tűnt. Lógni a suliból, ez már igen.
Az esős októberi délelőtt aztán a kalandozás közben elvesztettem a kulcscsomómat, így kénytelen voltam betörni az otthoni ajtó kisablakát, hacsak nem akartam halálra fagyni. Így minden kiderült… a nagyobb büntetés elkerülését a felszökő láznak köszönhettem. Magamban erre a pontra teszem az igazi betegségem kezdetét, a kórházak és vizsgálatok komor történetét.
A kór megkímélt apám hegyi beszédétől, anyám szemforgatásától, a lelkifröccsöktől, de a lelkifurdalástól nem. Vele viszont együtt tudtam élni. Mindenki úgy védekezik, ahogyan tud.
Pötyi sohasem tett szemrehányást, én se neki. Nem volt miért.
A nyár mintha kiűzte volna testemből a betegség kócos démonait – csak a matematika mumusa maradt. Sebaj, Pötyivel megbirkózunk ezzel is.
– Egy fél hagyma, egy fél dinnye, nagyokos – mondja Pötyi, és hatalmasat harap egy cirmos almából, amit a fűből varázsolt elő. Rágcsálja egy kicsit az almát, majd odanyújtja nekem. Pufi arca foltos-fekete a szedertől, mint egy pigmenthiányos Bagira (sokat olvasok, és mindenfélét, na). – Ha egész volna, legurulna onnan! Nézd, mennyi sirály!
– Sirály? Hol látsz te sirályt? A sirályok a tengerparton élnek, ha nem tudnád.
– Sirályok mindenhol élnek, ahol kaját találnak. És itt, ebben a ménkű nagy parkban találnak dögivel. Nem is értem, miért találták fel a szemetes tartályokat. Sirályok, és kész.
Pötyivel lehetetlen vitatkozni, megpróbálni se érdemes, de ezen a délelőttön, amikor a nyár ott liheg a nyakadban, forró lehelete nyomán apró, láthatatlan libák lépegetnek a karodon, a tarkódon, szinte minden lehetséges, úgyhogy elfogadom az almát, ami inkább csutka már csak, és a válaszlépésen gondolkodom, az esélytelenek talmi nyugalmával.
Logikusan kell hozzálátni.
Először a legfontosabb kérdéssel kell kezdeni. Hogyan kerültünk ide? És hol vagyunk egyáltalán? A kisváros, ahol élünk, tudomásom szerint egy darab templommal rendelkezik, egy kardszerűen kinyúló, keskeny toronnyal, amelynek markolata a kereszt, időszürke falakkal, amelyekben a kövek mintha ki akarnának ugrani, a járókelők nyaka közé… úgyhogy ez a kupolás épület nem templom.
Mi lehet még? A település hosszú és tartalmas történelmi múltra tekint vissza, szorgos svábok bortermelő helysége volt, mígnem érdekes turistakomplexummá nőtte ki magát… hegyek fogják közre, akár őrök a rabot, nagy, meszelt képű smasszerek, az egyik közülük erdőszakállt növesztett… semmi.
– Egy kis füge? Jót tesz majd, meglátod.
Pötyit nem foglalkoztatják a megoldatlan kérdések, ellép mellőlük. Sohasem láttam elmélázni, lehorgonyozni egy probléma mellett, kikötni egy fejtörő feladvány iszalagos kikötőjében. Soha. Mindig természetes, mindig optimista.
– Te, Pötyi – kezdem óvatosan, és nézem az óriási térséget ellepő hófehér foltokat, olyan erősen, hogy megfájdul a fejem, ott, oldalt, ahol nem volna neki szabad –, te. Pötyi.
– Hmm? A füge jót tesz. Egyél.
Arra emlékszem, mi történt ma reggel.
Tudtam, hogy hétköznap van, a fény úgy tódult be az ablakon, mint egy ellenséges erőd kapubejáratán az ostromló sereg, még a felvonóhídon végigdübörgő lovagok patkódobaját is hallottam (az Ivanhoe az ágy melletti széken hever), aztán ráeszméltem, hogy a szívem ritmusa az, ami a szabályos lüktetést létrehozza.
Mozdulatlanul, lehunyt szemmel hevertem a hátamon, végigkövettem, ahogyan beveszik a várat, a gyilokjáró pusztító öldöklésén át a győzelmet jelképező harangzúgásig, amibe távoli örömujjongás s vivátozás vegyült.
Utána azonban sötét, eleven csönd lepte el az elmémet, akár az iszap.
Semmihez sem volt erőm. Nem vonzott a földszinti konyha viszonylagos hűvöse, az asztalra kikészített reggeli (lekváros bukta, túrós batyu, esetleg kakaós csiga), a kenyértartó sósperecei, sem a végtelen hosszúságú nyári nap. Nem stimmelt valami az agyamban.
Már régen el kellett volna kezdődni az ünnepi lakomának odabent, a legyőzötteket megkímélő, lágy parancsszavak egy-egy felemelt boroskupa mögül hangzanak el – e helyett a fekete, lüktető némaság ölelt, és húzott lefelé, egy örvény, egy szörny, ami a félelemből született.
Teltek a percek, halott volt minden, a világ, én, én a világban, a világ bennem.
A hatalmas ház foglya voltam – ha egy pillanat múlva Pötyi nem ránt ki a gödörből, végem. Zuhogott a napfény, a cseppek vadul és szikrázva záporoztak (acél nyílvesszőhegyek egy sherwoodi völgyben rejtőző csapat íjairól a nottinghami városházára), de hangtalanul, rémületesen.
– Miért fekszel te itt? – kérdezte, és csilingelő hangja ugyanolyan, mint most, ezen a dombtetőn, ahonnan a kupolás épületet fürkészem, a rétet, telis-tele Pötyi-féle, remegő szárnyú sirályokkal. Mostanra megfogyatkozott a számuk, sőt, akárhogyan meresztem a szemem, képtelen vagyok megkülönböztetni őket egymástól.
Egyetlen óriási, fehér fal tölti be a látómezőmet.
Pötyi a karomra üt, aztán megragad, érzem a körmeit, ahogyan belemélyednek a húsomba az alkaromon, ami a tűszúrások miatt különösen érzékeny.
– Au.
– Ne majrézz, okostojás – szól –, van még egy csomó hely, ahová el kell mennünk. Narniába, át a ragyogó réteken, aztán Mordorba, ha van kedved, és…
– Pötyi, ez most más. Nem tudom, hol vagyok… és örülnék, ha elárulnád, mi ez a hófal itt, előttem közvetlenül. Nézd – kinyújtom a karom, azt, amelyiket nem szorongatja Pötyi.
– Jól van – hallom valahonnan a magasból, és az összetömörülő Pötyi-sirályok egyenese megmozdul, redőket vet, zsebet hasít a semmiből, amiből egy golyóstoll feje villan, aztán egy kétágú ezüstholmira látok, aminek talán a neve is beugrik majd, és a háttérben a kupolára is ráismerek, abból a tartályból szoktam langyos vizet csapolni jobb napjaimban –, minden rendben. A laboreredmény igen biztató.
– Naná, hogy biztató – vágja rá Pötyi, és felugrik az ablakpárkányra. – Legközelebb Tipetupáról akarok hallani, okostojás.
* Tandori Dezső fordítása [vissza]
A Holdra a Föld veti árnyát,
a földre a sűrű falomb,
falevélre a könnyű madárláb,
madáranya-szívre a gond.
Két hét – s a tojásból az élet
csivogva a napra köszön,
fény festi a lombot, a földet,
s telihold süt már odafönn.
Bánatos a papagáj.
A kalitka: akadály.
Szomorú a marabú:
nem tanulhat arabu…
Feje fáj a bivalynak:
szegény faja kihalhat.
Nem vidám a teve sem.
– Kevesebb a levesem.
Alig él az aligátor:
rossz hírt kapott Aligáról.
Hát a másik aligátor?
ő csak faltól falig bátor.
Aggódik az egérke:
– Mi a macska ebédje?
Háborog az elefánt:
– Adjanak már telefont!
Csupa kerék ez a világ:
nézd a napot odafenn!
Még a szél is kerekezik.
Hiszed-e, hogy bukfencezik
fatörzseken, köveken?
Minden gurul, minden mozog:
kerekezik ürge, pocok.
Fényvesszővel int a nap.
Nárciszok és margaréták,
petúniák, porcsinrózsák
kis kerékké nyílanak.
Szemem, tágulj kerekre,
patakokra, erekre,
pillangóra, fecskére,
tücsökre és cincérre,
gyöngyvirágra, tarackra…
Kereken: a tavaszra!
Kiss Dávid 11 éves
Varga Lilla 13 éves
Kedves kollégák!
Több mint negyven éve vagyok a pályán, és igazán megtisztelő, hogy itt, ezen az eseményen, pedagógusnap kapcsán szólhatok hozzátok.
Visszanézve az életemre, munkámra, ízlelgettem magamban ezt a szót: pedagógusnap. Hogy mit is jelent most, és mit jelentett korábban?
Volt idő, mikor igazán ünnepeltnek érezhettük magunkat, helyileg is, és országosan is. Aztán valami megváltozott, és ma a legtöbb helyen maximum magunkat ünnepeljük. Magunkban próbáljuk erősíteni az érzést, hogy igen, ez egy hivatás, amit mi választottunk, tanultunk rá, és tanulunk ma is, és próbálunk a legjobb tudásunk szerint, felelősséggel dolgozni benne.
Akkor vajon mi változott? Mi történt?
Mi, akik a pályán maradtunk, és sokan azok közül is, akik elhagyták ezt, azt gondoljuk, mi ugyanolyan elhivatottan dolgoztunk és dolgozunk, mint korábban. Próbálunk rugalmasan reagálni a világ változásaira, ami lecsapódik a gyerekeken is, de a változások tempóját nehéz követni. Az én generációm is igyekszik információ technikai tudását fejleszteni, de gyakran kérünk segítséget a tanítványainktól, ha az okostelefon valamelyik új alkalmazásával nem boldogulunk. Próbáljuk érteni megváltozott kommunikációjukat, amiben a személyes érintkezésnél gyakran fontosabb az online kapcsolódás. Próbáljuk követni, mit szeretnek zenében, filmben, videójátékban, hogy jobban értsük azt is, mi, miért fontos számukra. De nem egy tempóban változunk, és ezt már a fiatalabb tanárgeneráció is érzi.
Sokat gondolkodom azon, hogy vajon jól reagálunk-e ezekre a változásokra? Vajon értjük-e, hogy már nem mi vagyunk az egyetlen információforrás, mert az internet világában minden sokkal gyorsabban, látványosabban, lényegre törőbben van jelen, mint ahogy mi elmondjuk, a tábla előtt? Értjük-e, látjuk-e, mi az a világ, amiben meg kell tanítanunk őket tájékozódni, elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől, az álhírt a valós információktól? Értjük-e, hogy már nem az információ a lényeg, hanem a gondolkodás és az érzések. Jack Ma mondta: a korszerű iskolának három dologra kell fókuszálnia: a fizikai állapotra, a kreativitásra és a szociális készségekre. Mert minden mást meg fognak oldani a robotok.
Azt hiszem, még ezzel sem birkóztunk meg, és már itt is van az újabb kihívás: a mesterséges intelligencia. Ami megold sok mindent, amit eddig tanítottunk. De vajon ez azt jelenti-e, hogy fölösleges is ezeket megtanítani? Nyilván nem. A jó iskola megbirkózik majd ezzel is.
Tényleg: milyen lehet egy jó iskola?
Olyan, amely gondolkodni tanít. Ahova öröm járni, mert fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Olyan, ahol teret kap a kreativitás, és amely kritikai gondolkodásra nevel. Olyan, amely a szociális készségeket, az érzelmi intelligenciát is fejleszti. Nem darabolja tantárgyakra a világot, hanem összefüggéseiben láttat és tanít. Nem büntet a jegyekkel, hanem ösztönző légkört teremt a tudás megszerzésére. Amely felelősséget alakít ki a gyerekekben, egymás és a világ iránt is. Amely alkotó, pozitív énképpel bíró, szabad embereket nevel. Ahol a tanárok is örömmel tanítanak, és fel sem merül bennük, hogy ha május 10-én betöltik a 40 éves munkaviszonyt, másnaptól már nyugdíjba menjenek… vagy inkább meneküljenek, hanem örömmel végig viszik a tanévet, sőt, akár az osztályuk miatt maradnak még tovább.
Micsoda naiv elképzelés ez! Sokan mondják ma, hogy az ilyen „liberális” iskola semmit sem ér. Sokan azt hiszik, az ilyen iskolában nincsenek szabályok. Hogy az van, amit a gyerekek akarnak… és ez rémes. Sokan még mindig azt hiszik, vissza lehet forgatni az idő kerekét. Esküsznek a frontális munkára, a szigorra, az elfojtott érzésekre, a meg nem kérdőjelezhető tézisekre. A „rendre”, az átlagos gyerekre, akire jól lehet tervezni, aki pontosan visszatükrözi azt, amit kapott. De egyre kevesebb az ilyen „átlagos” gyerek. Egyre több az eltérő, mindkét irányban. És gyakran még keverednek is a dolgok, van, amiben valaki szuper, másban meg küszködik. De leginkább nem működik a központilag előírt „rendben”.
Sokan azt hiszik, az erőből kikényszerített tekintély teremti meg a rendet, és nem a belső igény. De egy sor helyen ez nem működik. Akkor sem, ha iskolarendőr erősít rá. Együtt pedig, az iskolarendőr és pedagógus kombináció, egyre távolabb kerül az igazi pedagógiától.
Egy pillanatig se higgyétek, hogy most a pedagógusokat ostorozom. Mert tanítok én is szegregált iskolában, és pontosan tudom, mit jelent eszköztelennek maradni, amikor képtelenség megbirkózni azzal a problémahalmazzal, amivel a gyerekek bejönnek. Nekem sem sikerül mindig.
A pedagógus is hatások rendszerében él. Eddig arról beszéltem, mit jelentenek a hatások a gyorsan változó világból, és mit a gyerekek felől. De van még egy hatás, ami mellett nem mehetünk el: a rendszeré, amit úgy nevezünk, közoktatás.
Szerintem mindannyian érezzük, hogy a kor, a világ mit vár el. Nem lexikális tudást, hanem képességeket. Mindannyian érezzük, hogy a gyerekek mit várnak el: egyéni odafigyelést, bánásmódot, dicséretet, segítséget, szeretetet. Sok dolgot kell bepótolnunk a család mellett is, mert mára a családoknak is meglettek a maguk problémái, amikkel ők is küzdenek. Látjuk ezeket, és mi látnánk az utat is.
De nehéz ez, ha a rendszer elvárásai mások. A rendszer egyre erősödő hatásában megkérdőjeleződnek azok az alapelvek, melyeken sokunk pedagógiai hitvallása nyugszik. A státusztörvény, és az ellene folyó tiltakozások pontosan mutatják ezt.
Az oktatás ugyanis nem végrehajtásra termett. Nem szabályozható karhatalmi módszerekkel. Nem viseli a túlzott szabályozást, azt, amikor az adminisztráció több időt vesz el az érdemi munkától, mint amennyit érdemes. Pláne nem viseli az értelmetlen „lepapírozást”. Az oktatásban lételem az egyéni szabadság megélése. Ki tudná jobban, mint mi – és persze a szülők –, hogy az adott gyereknek mire van leginkább szüksége ahhoz, hogy optimálisan fejlődjön? Lehet-e ezt minden elemében központosítani, egyfajta ideológia szerint? A 21. században, Európában?
Nem értelmezhető benne az egyforma mérce sem. Mert kettészakadt az ország, és nem attól áll helyre az egyensúly, ha az egyforma mérce szerint minősítünk, hanem attól, ha visszakapja a közoktatás az esélykiegyenlítő funkcióját, az igazgatók az iskolák arculatteremtő mozgásterét, a települések pedig újra magukénak érezhetik az intézményeket. Ha mi, pedagógusok minden tekintetben megbecsülten, partnerként állhatunk a szülők mellett.
Mert nekünk is a gyerekek a legfontosabbak. Az ő mosolyukért, örömükért vagyunk a pályán. Mi, akik érezzük a felelősséget értük.
Köszönöm, hogy meghallgattatok. És azt még inkább, hogy értitek.
* * *
Gyermeknapra…
Bocsánat, hogy kicsit a szakmával kezdem… Azt hiszem (bár tudom, elfogult vagyok), a vizuális nevelés mutatja legjobban, mennyire fontos, hogy rugalmasan alkalmazkodjon a közoktatás a hihetetlenül gyorsan változó világhoz. Mert átalakult a vizuális környezet körülöttünk, rengeteg információt leegyszerűsített vizuális jelekkel kell értelmeznünk, és akkor még a digitális térről nem is beszéltem. Az információk vizualizálása hihetetlenül felerősödött, ami az üzenetek kódolásának és dekódolásának tudását kívánja. A látványhűség háttérbe szorult, a technika ezt a mobiltelefonokkal mindenki számára elérhetővé tette, fontosabb lett a kifejezés, a gondolkodás, a saját viszonyulás. Nem a kettévágott alma, meg a csendélet a fő vonal már. Túlhaladott, a mai gyerek számára már nem rejt izgalmat.
Mást kell, és máshogy.
Ma a világhoz illeszkedő vizuális kommunikációt kell tanítanunk… ugyanúgy, mint ahogy tanítjuk a nyelvi kommunikációt, vagy a zeneit.
És még valamit. Az alkotás örömét kell ebben az átalakult világban megmutatnunk a gyerekeknek. Igen, az örömét. Mert az is egy változás lett, egy szükséglet, hogy a pedagógiának sokkal jobban kell (kellene) figyelni a gyerekek mentális fejlődésére, oldani a szorongásokat, fejleszteni az alkotás közben azokat a területeket, ahol nehézségek mutatkoznak. A szociális készségek hiánya ordítóan jelenik meg a felnőttek által megtépázott, eltorzított világban.
A gyerek az örömteli tevékenységben fejlődik legjobban. Sokszor kérdezik tőlem, mit csinálunk, hogy nálunk ilyen rajzok születnek? Mi a titok?
Azt hiszem, csak az, hogy nekünk a gyerek sikerélménye, öröme, az, hogy élvezze a velünk töltött időt, az alkotást, ugyan olyan fontos, mint átadni az ismereteket. A rajzok egész egyszerűen azért ilyenek, mert egy tudatosan felépített, a gyerekre figyelő attitűddel dolgozunk. Ahol fontos, hogy mosolyogva menjenek ki is az óráról. (És ettől mi is mosolygunk.) Ezért dolgozunk, ami sokszor persze nagyon nehéz, hiszen sok, nehéz körülmények közül érkező tanítványunk van, a szegregált iskolákban pedig a gyerekek olyan traumákat hoznak be magukkal az órákra, amelyekkel szemben küzdelem a pozitív kapaszkodók megkeresése.
De keresni kell. A gyerekek öröméért, azért, hogy higgyenek magukban, értsék a világot… és képesek legyenek a felnőttek által elrontott folyamatokat majd visszafordítani. Erőt kell adnunk nekik ahhoz, hogy megküzdjenek a negatív hatásokkal.
És jobbak lehessenek majd, mint amilyenek mi vagyunk.
* * *
Hatások
Sok tanítványunkkal marad meg a kapcsolat felnőtt korban is. Akik maradnak a településükön, ott ez folyamatossá válik, soknak már a gyermekét is tanítjuk, és sokan, élethelyzetük miatt benne maradnak a segítő rendszerünkben is.
Mások elkerülnek, távolra, de az internet segítségével emailben, leggyakrabban a közösségi médiában megtalálják a kapcsolódást velünk. Örvendetes, hogy sokan, akik régi tanítványok voltak, és nem a leszakadó társadalmi csoportba tartozóként tanítottuk őket, most támogatóként jelennek meg, és segítséget kapunk tőlük a munkánk folytatásához. A Könyvhéten is találkoztam valakivel, aki felnőttként még mindig lelkesen mesélte, hogy (igaz, ez még az Igazgyöngy előtti állami oktatásban volt), mennyit jelentett neki a rajzóra, hogy „tojáspapírra” rajzoltunk, rajztollal, meg linót metszettünk. És hogy milyen szerencsésnek érzi magát, hogy ebben részt vehetett.
Vannak olyanok is, akik valamilyen módon kapcsolódnak szakmájukban is a vizualitáshoz, de ez is zömében a jobb társadalmi státuszúak között van, a halmozottan hátrányos helyzetűekkel nem sikerül túl nagyot lépni. (Az érettségi, a felsőoktatás elérése még ritka, bár van erre is példa.) Itt más célokat kell kitűznünk, kisebb lépéseket, a lemorzsolódás minimalizálása, a szakmaszerzésig jutás, az egyéni életstratégia-építés támogatása.
A lány, akiről most írok, szintén tanítványunk volt, szívesen emlékszünk vissza a kicsit magányos, félénk kislányra, akit támogattunk, hogy sikeresen végezhesse el az iskolát.
Nemrég bukkant fel. Távol él, egy gyárban dolgozik, munkásszálláson lakik. És szabadidejében szeret most is rajzolni. Küldött rajzokat is, nyilván ezeken már nem igazán látni az „igazgyöngyös” kifejezésmódot, láthatóan jobban hat rá az internet világa, a másolások, de nem is ezért megkapó ez az egész.
Hanem az alkotásért. A folyamatért, ami ma is hiányzik neki, és ezért ma is rajzol. Magának.
Esténként, a munkásszálláson. A rajzokat lefotózza, elküldi emailben: „Jó reggelt kívánok ma hajnalba ezt a két rajzot alkottam. Sok időbe tellett, de megcsináltam.”
„Ezt a festményt úgy neveztem el, hogy „magányos ember a hegynél”.
„Annyira szeretem ezt csinálni még munka mellett. És segít elfeledni a rossz pillanatokat is”.
A rajzokhoz írt üzenetei pontosan mutatják, miért fontos neki.
Mert lelki támaszt ad. Biztatjuk hát, hogy folytassa. 21 évesen is.
* (Elhangzott 2023. június 6-án a United Way pedagógusnapi rendezvényén) [vissza]
Olyan világot szeretnénk, ahol minden gyermek azzá válhat, ami lehetne.
(L. Ritók Nóra)
Gyönyörű könyv. Egy könyv, amely nem csak kortörténet, de kórtörténet is a mai Magyarországról. Rajzok, festmények, mesék, történetek, üzenetek gyűjteménye. Aki egyszer kézbe veszi, végig kell lapoznia, bele kell olvasnia, és garantáltan nem tudja letenni. (Gyöngyhalászok. Történetek, mesék, rajzok az Igazgyöngyből, Szerkesztette: L. Ritók Nóra és Kiss Karácsony Krisztina: Savaria University Press 2022)
A Gyöngyhalászok korkép, amely talán segít megérteni, kihangosítani a leszakadásból adódó reménytelenséget. De egyben kórkép is a társadalmi lemaradásról, a többségi társadalom előítéletességéről, a gyermekszegénységről, az integráció hiányáról, a generációs szegénységről, a magyar iskolarendszerről, az állam által preferált egyházakról. Kórkép, amelyet többszörösan hátrányos helyzetű gyerekek állítanak ki magukról, rólunk, a többségi társadalomról, a mai magyar valóságról.
Fontos könyv a Gyöngyhalászok. Különleges válogatás, amely az 1999 óta működő Igazgyöngy Alapítvány heroikus és reményteli munkáját igazolja. Mint köztudott, az alapítvány tevékenysége elsősorban Kelet-Magyarországon, Berettyóújfalu járás területén koncentrálódik. Alapvetően küzd a gyerekszegénység, a generációs szegénység ellen. Ma már az oktatáson túl átfogóan vizsgálja, elemzi a helyzetet, és megoldásokat keres a leszakadás társadalmi, rendszerszintű okaira.
„Két testvérem van, egy fiú és egy lány. A lánytestvérem beteg mióta megszületett. Nem velünk van, hanem máshol egy otthonban. Anyu nem dolgozik, de majd akar, mert nagyon kevés pénzünk van, Szeretek biciklizni. A biciklit még az Apukámtól kaptam. Akkor kaptam, amikor elsős voltam. Olyan bordós színe van. Apukám meghalt, amikor másodikos voltam. Megverték azért halt meg. Akik megverték most börtönben vannak. A bicikli azért is fontos nekem, mert az Apukámtól kaptam. Szeretek a határban menni és biciklizni. A madarak csak úgy néznek, olyan gyorsan megyek.”
Az alapítvány nemzetközileg is jegyzett, elismert gyermekképzőművészeti műhely lett. A foglalkozásokra 600 gyerek jár, közülük 420 gyerek hátrányos helyzetű, ebből több, mint 200 halmozottan hátrányos helyzetű. Az alapítvány munkája azért is fontos, mert a generációs szegénységben élőknél a mai iskolarendszer még odáig sem jut el, hogy felfedezze a tehetségcsírákat. A tehetségek gondozásáról pedig szó sem esik.
„Sokan lakunk abban a házban, ahol most élünk. Nem nagy ház. Ha én otthon vagyok, akkor én Mama, Papa meg a három lány lakunk ott. Anyukám eldobott. Mama nevel engem is. Szeretek játszani meg rajzolni. Apa most börtönben van, de már nagyon várom, hogy jöjjön. Álmom egy kutya amilyen Apának volt olyan kis pitbull kutya. Ha nagy leszek, kertész leszek.”
A kötetben az Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskolájában készült rajzok, festmények őszintén mesélnek a sajátos szociális közegről. Ahogy a szakemberek mondják: ez látványszintű ábrázolás, saját viszonyulás, saját gondolatok, üzenetek mások számára. Igen, a rajzok üzenetek egy közösségről, a környezetről, a hétköznapokról. Álmokról és vágyakról, a világhoz való viszonyulásról. A könyvben a képek mellett mesék és történetek sorakoznak.
„Én most másodikos vagyok Apukám kőművesként dolgozik. Anyukám otthon van, ellátja a házimunkát… Szeretek beszélgetni, sétálni, szoktunk együtt babázni, tévézni. Szeretek még zenét hallgatni, tanulni és játszani is. A művészetibe nagyon szeretek járni. Már nyertem pályázatokat is. Mindent szeretek rajzolni állatokat, embereket. Előtte mindig beszélgetni szoktunk, hogy jobban el tudjuk képzelni, miről rajzolunk majd.”
Ez a könyv nem csak azoknak szól, akik részei e közösségnek, akik elfogadhatatlannak érzik ezt a tarthatatlan állapotot, hanem azoknak is, akik tehetnének a leszakadás ellen valamit. Ahogy a szerző írja: „Mintha nem ismernék azokat a tényezőket, amelyek aláássák az akaratot. Mert minden gyerekben ott van a lehetőség és mindannyiunk felelőssége, hogy tudnak-e ezekkel élni.”
A gyerekek produktuma elsősorban és alapvetően vizuális kommunikáció. Évente ötszáznál több díjat hoznak el a világ különböző rajzpályázatairól. Nincs semmiféle elfogultság. A külföldi zsűri nem ismei az alkotók szociális hátterét. A kötetben összegyűjtött rajzok, festmények egy különös világot ábrázolnak, amely mentes minden manipulációtól, manírtól, divattól. Sok profi képzőművész örülne, ha ilyen tisztán, egyszerűen tudna szólni, üzenni a nézőihez.
„Kistestvérem Anna és én is járunk rajzra. Nagyon szeretem a rajzosokat. Ők mindig kedvesek velem és a testvéremmel. Anyu most várja az új testvérem, aki kisfiú lesz. Izgulunk értük, mert kiderült, hogy Anya cukorbeteg. Sajnos nincs munkája. Közmunkára szokták behívni, takarítani, de mivel terhes, így már nem hívják. A rajzosok szoktak hozni nekünk élelmiszert, ruhát. Van fürdőszobánk, de egyszer jött két szerelő, kiabáltak és elzárták, mert nem tudtunk fizetni. Anya minden este gázon melegíti a fürdővizünket.”
A döntéshozók még nem tanulták meg, hogy szinte beláthatatlan hátrányt jelent az átörökített szocializáció, a minimális feltételek hiánya. Külső segítség nélkül lehetetlen a kialakult helyzeten változtatni, kompenzálni, életstratégiát adni, fejleszteni. Nincsenek életstratégiák. Nincsenek minták. Az intézményrendszer tehetetlen. Az érintett családok szintén. Hiányzik az igazi változtatni akarás, hiányzik a stratégia. Hiányzik a jövőkép.
„Tízéves vagyok. Szeretek rajzolni az Igazgyöngyben. Négy testvérem van. Egy szobánk van. Ott alszom Anyuval és a testvéreimmel. Apukánkat rég nem láttam. Egyszer jöttek a rendőrök és elvitték Debrecenbe, vagy Budapestre. Nem tudom miért, Anyuval nem beszélünk róla, de kicsit hiányzik. Néha sírok miatta. Anyukám közmunkás és van egy kis kertünk, ahová zöldséget ültetett. Sajnos nincs sok játékunk, de van egy jó labdánk. Szeretek a testvéreimmel focizni az udvarunkon. Van egy Kati nevű macskánk, akit nagyon szeretünk simogatni és játszani vele.”
Az alapítvány tevékenysége, amely a nyilvánosság előtt zajlik, meghatározó jelentőséggel bír. Szemléletet formál, új utakat keres és fedez fel. Eddigi munkája során megváltoztatta azt, amit sokan megváltoztathatatlannak tartottak. Az eredményeket nem adják ingyen. Az Igazgyöngy minden fejlesztő hatást igyekszik összehangolni. A vizuális nevelést nem szűkíti le a képzőművészet területére. Munkájuk része a verbális kommunikáció fejlesztése is. Az igazi áttörés e kettőnek közös felületeket adni. Fejleszteni a nyelvi kommunikációt és közben közelebb hozni a gyerekeket a betűk világához, hiszen az írás is megjelenik a fejlesztendő területek között.
„Nekem öt testvérem van. Apukám rokkantnyugdíjas. Anyukám otthon van, háztartásbeli. Sok barátom van. A legjobb az, hogy velük sokat játszhatok. Apu közmunkás. Ő most is dolgozik közmunkán. Minden nap nem jár dolgozni, csak ha szólnak neki. Én nagyon szeretek rajzra járni. Még nem nyertem, de nagyon meg szokott dicsérni Anikó néni és Zita néni is. Már sok szép rajzot készítettem el és ezért kirándulni is elvittek. Ha nagy leszek óvónő szeretnék lenni mert szeretek a kicsikre vigyázni. Úgy gondolom, hogy az óvodában tanítják a gyerekeket rajzolni, festeni meg színezni. Nem tudom, hogy hol fogok megtanulni óvónőnek lenni, de azt szeretném.”
A Gyöngyhalászok című könyv nekem arról szól, hogy az állami oktatási rendszerrel ellentétben, az Igazgyöngy Alapítvány a művészet segítségével miképpen tud egy olyan rendszert hatásosan működtetni, amely a legfontosabb kérdésekben képes változásokat elérni. Jövőképet adni, az akarást, a kitartást fejleszteni, és talán, ami a legfontosabb, mindezeket hosszútávon megerősíteni. Ebbe a rendhagyó munkába ad betekintést a kötet. Mesék, bemutatkozások, üzenetek, történetek mellett a gyönyörű és különleges gyerekrajzok erősítik, késztetik az olvasót, hogy gondolkozzon el, hogyan élnek, hogyan nőnek fel ma Magyarországon gyerekek, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek, akiktől a születésük pillanatában már elvették az esélyt, hogy felnőve normális európai polgárként éljék az életüket. A kötetben szereplők és a kötet szerzői azt üzenik, hogy végre legyen nyitottabb, szociálisan érzékenyebb, segítőbb a többségi társadalom, a felnőttek világa.
Egy szép napon, helyesebben szólva éppen a nyári napforduló idején, összeültek egy kis tereferére a hónapok, ezúttal a Hármashatárhegy egyik rejtettebb lejtőjén, azaz – hogy pontosak legyünk a pontatlanságban – nagyjából az északi szélesség 47. és keleti hosszúság 19. fokán.
Nem munkabeszélgetés volt ez, inkább beszámoló a bensőben éppen történő folyamatokról, azaz tehát afféle kitárulkozás, én-közlés, a lélek belsejének valamiféle, színes képekkel is kacérkodó, értelemmel is átszőtt láttatása.
A Július például így beszélt:
Nem tudom, mit gondoltok, de kimondom: elég már a párjukra találni óhajtó énekesmadarak vágytól lüktető füttyögéséből és elég volt az egyre több frissen kihajtott falevélből, levélből és virágból, elég az egyre harsogóbb zöld-szín orgiájából, elég a lázas iramú telítődésből. Még jöhet a gyümölcsök betakarítása, persze jóval később, de az már csak afféle lényegtelen ráadás. Most már meg kell állni.
Mozdulatlanul tenyészek az egyre rövidebb nappalok és az egyre fáradtabbá váló zöld színek és a mind unottabban kékellő ég alatt, és készülök átadni a helyemet az utánam jövőknek, a még rövidebb nappaloknak és a fakóságnak. Jöjjön végre a hosszú éjszakák, a néma erdők és mezők ideje. A halál ideje.
Mozgolódás támadt a hónapok között, főképpen Március, Augusztus és Szeptember emelte ijedten a feje fölé a karját, de Július minden szóbeli megnyilvánulásnak elébe vágott.
Tudom, mit akartok mondani: a leghosszabb éjszakák azért vannak, te December, Január, Február, avagy Október és a többiek a két napéjegyenlőség között, hogy legyenek rövid éjjelek, hosszú nappalok. A halál után újra jöjjön az élet. Az egyik nélkül nem lehetséges a másik.
Igazatok van, igazatok van természetesen, de én nem óhajtom a bölcsesség és a filozófia területére átemelni mindazt, amit érzek. Nem óhajtok sem megfontolt érveket hallani, sem ilyesmiket magam kitalálni. Heverek csak lustán, kéjesen nyújtózkodom, mellemet és ölemet simogatja a szél, és hallgatom a jótékony csöndet, és a fecskék, a gyurgyalagok, a csuszkák, egyéb károgók, a varjak és hollók hangjának kivételével legfeljebb csak hajnalban és alkonyatkor engedélyezek szórványos madárfüttyöt, azt is egyre kevesebbet. Én vagyok az igazi, az úr, jobban mondva az úrnő. Az én elnémult, gondolkodó, tűnődő, az élet titkát már értő erdőim a valódi kincseim.
Itt hagyta abba Július a beszédét és nevetve nézett körül.
December meg így beszélt:
Hát, mit mondjak: azt hiszem, nekem a legegyszerűbb a helyzetem és ezért hálát is adok a sorsomnak. Feladatom nem más, mint köztetek a legidősebbnek a Kisded születését levezényelni, a születés körül bábáskodni. Nagy feladat számomra, hiszen a kisded és szülei, meg általában az emberi lények, a miénktől eléggé különböző szférákban honosak. De még sosem éreztem, hogy ne segítettek volna engem a végtelen nagyságú erők. Hiszen a Kisded születése után szép lassan hosszabbodó nappalok, melyek aztán a ti fennhatóságotok alatt, Január és Február, egyre inkább apasztják az éjjelek hosszát, mindent megtesznek azért, hogy a születés végső győzelmét saját gyarapodásukkal is segítsék, hirdessék. Boldog vagyok, létem a Kisdeddel szövődött össze. Nagy kegy, nagy öröm. Én vagyok a televény, melyben a kezdet születik.
Az a lassú folyamat, amely az év legrövidebb nappalaiban csúcsosodik ki, vagy talán inkább az év leghosszabb éjjeleibe zuhan kegyvesztetten bele, egyben a fény megjelenése és örökké tétele. És kegyelem, kegyosztás. Tudom, hogy nem vagyok teológus, és elnézéseteket kérem, amiért ilyen, keresztény áhítattal átszőtt szavakat mondok. De hiába, mint már mondottam, nem magam találom mindezt ki. A sors játékszere vagyok, hála az égnek, vég és kezdet. És ezért boldog.
Összenéztek a hónapok, volt, aki mosolygott, volt, aki komolyan csak maga elé nézett.
Június ilyeneket mondott:
Ismerem jól December érzéseit, habár a keresztény valláshoz tartozó emberek világával ilyen horderejű, teológiai jellegű kapcsolatom nincs. Tűzugrás, vonulások erdőkben, meztelen fürdőzés tavakban, énekkel kísért napfelkelte, ilyesmik, úgynevezett pogány ünnepek, melyek az év leghosszabb nappalával, legrövidebb éjjelével kerültek kapcsolatba.
Hogy miért olyan fontos az emberi lények világában a nyári napforduló, arról persze van feltehetően jól megalapozott feltételezésünk. Nyilván a nappal hossza, az éjjel rövidsége, egy folyamat végpontja ennek tudata kelti a nagy érdeklődést. De tréfásan azt is mondhatnánk, hogy ezzel az ünnepléssel az emberi lény már December napfordulójára készül. Amúgy azt is mondhatnánk, hogy igazából minket ez nem is érdekel. Mi nem ünneplünk, mi vagyunk, történünk.
Itt Június elhallgatott egy pillanatra, először Decemberre aztán Júliusra nézett, majd folytatta.
Akár így, akár úgy, én még pezsgek, harsogok a madárdaltól, Július nagy bánatára. Habár – és ezt fontos megjegyezni –, napjaim második szakaszában, éppenséggel a napforduló körüli egy-egy héten már megmutatkozik, hogy Május sem tökéletes. Ebben az időben már látható egy-egy leveles ágon, hogy a fékevesztett zöld habzás csak elrejti a növényi sejtek esetleges hibáit, betegségeit. Én, Június, már felmutatom – igaz, kis méretekben – az elszáradást, a fonnyadást, a halált. Tavasz, nyár, figyelmezzetek magatokra: a zöld sem örök.
A Március így beszélt:
December teleszívta magát az emberi világ egyik nagy eseményével. Ezzel együtt ő is, meg ti többiek is úgyszólván létetek magányába vagytok bezárva. Nekem azonban ikertestvérem van, Szeptember, hiszen az év két napéjegyenlősége, hogy úgy mondjam, a mi napjaink pergése idején történik. Mindketten egyaránt magunkénak mondhatjuk ezt a két nevezetes napot, tudósabb nyelven szólva a két csillagászati eseményt. Március huszonegy és szeptember huszonhárom, ahogy a pontosságra törő elmék, csillagászok, tudósok, tanárok mondják, ám én – és tudom, hogy Szeptember is, sőt, Ti valamennyien, hiszen számtalanszor megbeszéltük a dolgot egymás között –, egyszerűen a huszonkettedik napunkat nevezzük meg a napéjegyenlőség napjaként. Aminthogy az egyszerűség kedvéért, a valóságot tehát kissé megtagadva, December meg Június is elfogadja, hogy a napforduló napja a huszonkettedik nap. Talán azért, mert a huszonkettes szám két egyforma kettes számjegyből áll. Ha már egyenlőség és szimmetria, legyen a huszonkettő az, aki a nagy horderejű eseményt jelöli.
Ikertestvérek vagyunk, ámde egymásnak tótágast állunk. Ezért persze hasonlóságunk is megtévesztő: hiszen a tavasz kezdetét is jelenti az én huszonkettőm, azaz egyre melegebb időjárást, több madárdalt, virágot. Persze már előbb is belekezdek a feladatom végrehajtásába: hiszen én vezénylem le a tavaszhangverseny első részét: egyre zsivajosabb az erdő az énekesmadarak énekétől, rügyek pattannak ki a fákon halkan pengő hangokat keltve, és a növögetni kezdő tavaszi hérics is előadja klarinétszólóját. Bizonyos években – enyhe idő, koratavasz –, már-már a drága Február ügyébe is beavatkozom, pedig ő még ugyebár téli hónap. Nem érzek kételyt, nem érzem, hogy meg kell állni: legyen csak tavasz, sorakozzunk fel mi, tavaszi hónapok és énekeljük el közösen a növekedés és kiáradás dalát. És közösen rontsunk be viháncolva az első nyári hónap, Június házába, hogy az év leghosszabb napját megünnepelhessük. Hiszen az én huszonkettőmtől kezdve képletesen szólva minden napunkban, a nagyjából háromszor harminc napban ez a június huszonkettő pezseg-bozsog, viháncol és dalol.
Néha persze elfog a szomorúság, amit furcsa lelki hasadtság kísér. Önkéntelenül is számolgatni kezdem: melyik napnak melyik felel meg. Ha veszem például Április tizennyolcadik napját, hogy az Augusztus melyik napjával egyenlő, már ami az éjjel és a nappal hosszát illeti. Hiszen a nappali órák növekvő száma itt, csökkenő számot jelent a napforduló úgymond másik oldalán. Azért ne ijedjetek meg, nem vagyok hasadt elméjű lény, mint az emberek között olyan sokat. Ezek az érzések nagyon ritkán ragadnak magukkal, és talán csak azért, hogy legvégül jót nevethessek magamon: idefigyelj barátocskám, a most most van, és nem máskor. Most a felfelé van, nem a lefelé, a világosság növekedése és nem csökkenése.
Amúgy pedig azt is szokták mondani: ami lenn, az fenn, számold csak nyugodtan a napokat oda és vissza. Csak tarts mértéket.
Itt Március egy pillanatra elhallgatott, talán szavai a többiekre tett hatását várta, ám a hónapok csak hallgattak, maguk elé néztek.
Így aztán Március folytatta: amúgy pedig amit a lelki hasadtságtól mondtam, nem komolyan veendő dolog. Szeptember ugyan ikertestvérem, ám létemet, akár így, akár úgy, a költöző madarak érkezésén érzett hatalmas öröm, bizakodás és egyre csak duzzadó hála tölti ki: hiszen jönnek ők! Gólyák fecskék, és mások, persze nem csak az én napjaimban, előbb is kicsit, meg Április napjaiban is, ám mégis: lelkesültségem határtalan, és hála tölt el, magam is repülök a Nap, a kék ég felé és éneklem az élet dalát.
Elmosolyodott ekkor Március, köhintett és így fejezte be mondókáját: tudom, kedves társaim, hogy alaposan belecsúsztam a giccsességbe. Nos, elnézést, ha giccses is vagyok, vállalom.
Szeptember így szólt:
A kedves Március a számból vette ki a szót, hiszen én is szoktam a napokat számolni. Példának okáért október tizenötödike körülbelül három héttel van az én huszonkettedikém után, azaz megtehetem, hogy három hetet visszalépegetek Március huszonkettőjétől és az eredmény ugyebár Március első napjaira esik, még közel Február napjaihoz. Ezen a két napon tehát a napkelte és a napnyugta nagyjából azonos időpontokra esik. Elnézést, hogy nem tudom nektek napra pontosan megmondani az eredményt: egyszerűen lusta vagyok hozzá. Egyáltalán nem olyan könnyű tótágast állva számolni: nehéz tudni, merre az oda és merre a vissza.
Amúgy, kedves társaim, egészen biztos vagyok benne: ti is tűnődtök néha, hogy melyik napotok melyik napnak felel meg a napforduló másik oldalán. Ez az esetünkben teljesen természetes. Ha a második tavaszi hónapnak is hívott Április azt mondja, hogy én kérem, most Augusztus vagyok, akkor bizonyos értelemben igaza van, Május megfelel Júliusnak, a nappalok hosszát vagy az éjjelek rövidségét nézve, ám tótágast állva, fordított helyzetben és irányban, ahogyan az két közrefogó hónaphoz illik. Április huszonkettő megfelel augusztus huszonkettőnek. Mindez azonban gyerekes játszadozás, vagy unaloműzés. Azt nem is merem mondani, hogy egy fajta éretlenség, hisz ilyesmit feltételezni a mi fajtánkról nagyon merész dolog lenne.
Amúgy az emberi lények között vannak olyanok, akik ezzel a számolgatással töltik el idejük nagy részét. Ők azonban valóban hasadt elméjűek, bolondok, de nem a szónak abban az értelmében, ahogyan az emberi lények Április kapcsán szokták gondolni – és nem is tartoznak teljes mértékben az emberi lények társadalmához. Magányos kódorgók, ide-oda vetődők, hebegők-dadogók, ijedt tekintetű különcök. És van, hogy hozzájuk hasonlókkal együtt nagy házakban vannak elszállásolva. És akkor sem tudják, hol vannak.
Szeptember szünetet tartott, bólogatott, csak úgy magának, majd folytatta:
Számomra sokkal fontosabb és megrázóbb, hiába a szüret, a bor, venyige, a puttony, a hejehuja, hogy a nevem alatt futó napok első harmadában – igaz, Augusztus napjaiban már kezdik – gyülekeznek az őszi vonulásukra és távoznak is körünkből a fecskék. Szomorúan nézem, és közben szilánkokra hasad a szívem, amikor egy dunai sziget csúcsánál egyre sokasodó, gyülekező-kerengő és egymással beszélgető fecskéket látok, vagy egy, a villanydróton üldögélő csapatot szemlézek. Fecskék, akik addig szárnyalásukkal, akrobatikus hengerbucskáikkal rajzolták tele a kék eget, most egyszer csak nem lesznek már velünk. Persze mondhatjuk, ahogyan Július utalt is rá, hogy az egyik nélkül nincs másik, elmennek, hogy a déli félteke nyarát éljék, és visszajönnek, hogy aztán az északi félteke nyarát éljék. Mégis és mégis fáj a szívem, amikor hirtelen feltűnik a fülemnek: nem hallom a fecskék csivitelését. Csönd és halál. Bizony, ami a madarakat illeti, mindenben különbözök ikertestvéremtől. Nálam visszavételről beszélhetünk, aminek a jóllakott Július örül, Márciusnál azonban a gyarapodásról és adományozásról.
Február így beszélt:
Bennem semmi érdekes nincsen. Ezen néha elszomorodom. A harmadik, az utolsó téli hónap, naptár szerint a második, de semmi több. Olykor az az érzésem, az emberi lények feleslegesnek tartanak és türelmetlenek velem szemben. Mintha azt várnák, hogy legyen végre vége a télnek, ha már a harmadik, utolsó téli hónap idejét éljük. Néha fennhangon, kissé izgágán egyenesen távozásra szólítanak fel.
Lehetséges, hogy mindez azért történhetik, mert az én huszonkettedik napom egy hónappal előzi meg a tavaszi napéjegyenlőséget, azaz: az én nappalaim már egyre hosszabbak, például a December téli napfordulójához közel eső napokhoz képest. Egyfajta sürgető türelmetlenség fogja el a mindenséget. Naposabb óráimban, ahogyan Március is utalt rá, már rügyek is duzzadnak, és példának okáért az illatos hunyor is kezdi kidugni a fejét a talajból. Nem is beszélve persze a hóvirágról: előfordul, hogy már tömegesen emelkedik ki a földből a hófoltokkal borított erdőszélen. A szerény hóvirág a tavasz erőtől duzzadó hírnöke. Nyilván éppen őmiatta türelmetlenek velem az emberi lények. Téli hónap? De hiszen virágok emelkednek a földből! Itt valami tévedés van: Márciust ide, de azonnal.
Másfelől meg előfordult, igaz, régebbi időkben, hogy a Duna befagyott jegén sétálgattak az emberek egyik partról a másikra. Sőt valamikor nagyon régen, igaz Január utolsó napjaiban, ám mégis már hozzám közel, királyt is választottak a folyó jegén. Bizonyára vastag volt a jég, hogy annyi ember alatt nem szakadt be, és ilyenformán még az én napjaim alatt is kitartott, gondolom. Kicsinek, szürkének és torznak érzem magam – hiába minden, ezen senki és semmi nem tud segíteni. Csökött és nyomorék: hiszen nekem jutott a legkevesebb nap. Ti, harmincegy naposok hozzám képest óriások vagytok: duzzadtok az erőtől, izmaitok büszkén, játékosan rendeződnek-formálódnak a nekik rendelt szándékotok és elhatározásotok szerint.
Itt Február egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:
Azonban, ha kell, elfelejtem, hogy kis kripli vagyok. Létem az ünnep, a farsang jegyében is telik. És ilyenkor erőtől duzzadok, bohóctréfákat eszelek ki, fürge vagyok és vidám. Harsány nevetésemtől zeng a világ: kicsi a bors, de erős, igaz-e! Most láthatjátok, mit tudok én!
Az Október szavai meg ezek voltak:
Nem is tudom, mit mondjak. Ha az én időmben lenne a szüret – no, azért jut belőle nekem is, hisz vannak későn termő szőlőfajták –, akkor azt hihetné valaki, hogy afféle vidám hejehuja fickó vagyok, a bor, a puttony, a szőlővenyige, a szüret gyermeke, ahogyan Szeptember fejezte ki magát – ámde, hisz ti is jól tudjátok, lételemem a borongás és a mélabú, magam sem tudom, miért. Hiába vagyok harmincegy napos, izmaim egyáltalán nem tanúskodnak derűs, játékos erőről, ahogy Február mondja.
Jobban mondva nagyon is tudom. Miért borongok: hiszen a Május által életre dalolt zöld pompa, a friss, az üde zöld óceán, melyben még a rejtett betegséggel küszködő falevelek sem adják hírül elszáradással betegségüket – nos, most aztán már minden igyekezetükkel azon vannak, hogy lehulljanak a földre.
Jó testvéremet, Novembert várják, rá vágynak. Kezdenek sárgulni, barnulni, kókadozni és ráncosodni: öreg, megvénült, elgyengült falevelekké változnak. Egyetlen apró, ágak között bujkáló madár szárnya által keltett szellőcske számukra már az ágon töltött életük végét jelenti és a vágyva vágyott földre hullás pillanatát. Végre itt van, amire oly régóta várunk, sóhajtják alig hallhatóan, amikor a talajt elérik. Az erdőt betölti a halk nesz, ahogyan egy-egy falevél földre ér, ez az alig hallható dúdolás, ének, zsolozsma. Ez a hangtalan hang tesz tanúságot arról, hogy az időnek van vasfoga. Elnézést ezért a brutális közhelyért.
Október elmosolyodott, majd folytatta.
Persze tudom én, hogy a lehullott falevél a talajt gazdagítja, azaz a falevelek hullása a jótékony májusi esővel és a robbanó növekedéssel állítható egy sorba, ám mégis: a magányos falevél hullása, ahogyan a levegőben tétován habozva kirajzolja a lefelé húzódó csigavonalát, fájdalmas és szomorú. Kivált ilyen, amikor süt a nap: a sárguló, barnafoltos falevél a kék ég alatt, már földet ért, fekvő társai felé közeledve.
Mindazonáltal szép az októberi erdő, az emberi lények is nagyon szeretik: zöld, sárga és barna színek keverednek, legalábbis eleinte. Hogy később mi történik, azt tudjuk.
November szavai pedig így hangzottak:
Nem sokat tudok mondani. Öreg vagyok, talán fáradt is. Szorgalmasan morzsolom napjaimat. Az erdőkben az avar csuszamos, hisz sok helyen már ködök nedvei itatják át tapadósra A fák szorgalmasan hullajtják leveleiket. Ha erős szél téved az erdőbe, boldog, hiszen szárazabb időben a frissen lehullott leveleket még megkergetheti. A mezőkön őzek legelésznek, ha megriadnak, nekiszaladnak a ködnek.
Öreg és fáradt vagyok, mondtam az előbb. Ám van valami, amit talán a titkomnak nevezhetek, habár mindenki tud róla, ti elsőként. Az emlékezés hónapja vagyok. Ti, hónaptársaim, bennem emlékeztek vissza valamennyien napjaitokra, cselekedeteitekre. Én magam emlékezem.
Itt November halkan köhentett, majd folytatta hamiskásan mosolyogva, miközben Júliusra nézett.
Mármost ha filozófusok lennénk, vitát nyithatnánk arról, hogy létezem-e egyáltalán, ha a ti emlékeitek vagyok. Másfelől viszont valamiképpen léteznem kell, ha ti emlékeztek bennem. Nos, ezt a játszadozást hagyjuk meg az emberi lények ilyen kérdések iránt érdeklődő tagjainak. Mint ahogyan nem is ez a fontos. Hanem az, hogy az emlékek felhalmozódnak bennem, úgy is mondhatnám, feltornyosulnak, feltorlaszolódnak, így adnak át akadálymentes, könnyen járható utat Decembernek. Hiszen ő, a hosszú éjszakák Decembere teremti a nagy fényt és ehhez neki nyugalomra van szüksége.
Január szavai:
Komoly vagyok, az év első hónapjaként annak kell lennem. Elsőnek lenni méltóság, megtiszteltetés és az ezekhez illő viselkedést is megköveteli. Olykor úgy érzem, király vagyok. Jégtrónon ülök, fejemen korona, kezemben jogar. Előttem térdepeltek Ti, valamennyien, még December is, az utolsó hónap a tizenkettő között. És parancsaimnak engedelmeskedtek. Amit Január mond, az az igazság. De azért ezt az érzésemet elhessegetem: nem akarok királyotok lenni. Önállóak vagytok Ti is, és erősek. Fölöttetek álló méltóságra nincs szükségetek. Egyébként ennek belátása komolyságom része.
Január pillanatra elhallgatott, majd folytatta, kis mosoly kíséretében.
Másfelől és mindazonáltal valami megkérdőjelezi mindazt, amit eddig mondtam és így sajnos az értéktelen fecsegés területére tolja mondandómat. Király, jégtrón, érzés elhessegetése? Már eddig is sokszor ejtettetek róla szót: az első csak a naptárban első, az évszakok tekintetében nem.
Ebből következőleg tehát: nem tudom, miért kéne komolynak lennem csak azért, mert első vagyok. Hiszen elsőségem, Ti is tudjátok, csak a naptárban érvényes. Téli hónapként második vagyok. Napforduló, napéjegyenlőség messze elkerül. Mindazonáltal, hogy ezt belátom, szintén mondható komolyságnak. Csak ez a komolyság több és emelkedettebb, mint királynak lenni jégtrónuson.
Azonban Januárnak lenni, mind első hónapként, mind a téli napforduló közvetlen szomszédságában mégis jelent valamit. Talán a tél uralmát. Ha van királyi palástom, akkor az a hófellegekből áll. Másfelől persze nincs szebb, mint a napsütésben szikrázó hó. A vadászok szeme káprázik és leeresztik a fegyverüket, egy vad megmenekül. A mezőn sétáló ember pedig széttárja kabátját és szembe feszíti mellkasát a napnak és kacag, kacag, kineveti a fagyot. A hó alatt közben az élet, a nagybetűs Élet lapul, figyel, erőt gyűjt: mikor olvad el a hó? És ha el is olvad, mikor enged fel a fagy? A talaj mikor puhul fel? Jönnénk már, jönnénk már, suttogják, vagy inkább kiáltozzák vékony hangon izgatottan. Elvetettek minket ősszel, kelni akarunk. Az óvatosabbak és bölcsebbek persze tudják: nyugalom, nyugalom, messze még a kikelet: először Február lép elibénk, majd őutána jön el a mi időnk. Mindezt Januárként tudom, hallom, érzem, és ez derűvel tölt el. Szép, sudár hónap vagyok. Ha nem is király, vagy herceg, de deli egy legény. És nem hiszem, hogy titkot árulok el: folyvást Július jár az eszemben.
Május így beszélt:
Nos, mit mondhatnék: engem nagyon szeretnek az emberi lények és mi tagadás, én is szeretem magam. Soha semmi visszásra nem gondolok. Semmiféle hasadtság nincs bennem. És számolgatni sem szoktam. Nincs rá szükségem, hogy effélével bizonyítsam létemet, effélével erősítsem a létezésemben való hitemet. Nem tagadom el saját lényegemet: teljes pompájában élvezem a zöld vegetációt, amelyben még egyetlen falevélen sem látszik a romlás, élvezem a kék eget és napsütést, amint teljes szívemmel üdvözlöm az esőt is. Igenis, elfogadom magamat idillinek. Hisz az vagyok: a megvalósulásban-alakulásban lévő egész. Minden kisded bölcsőjét én ringatom. Az övét is, aki öt hónapos, már rámosolyog arra, aki fölébe hajol.
Nem érdekel a nyári napforduló sem, és nem is viszonyulok hozzá semmilyen módon: Én én vagyok, és csak a kiteljesedésben létezem. Megállás, leállás, ilyesmi szóba sem jöhet. Nincsenek bennem lelki csavarodások, kételyek: ilyesmikhez alkalmasint nincs is elég eszem. Vagy, ha tetszik, okos vagyok, de okosságomat nem teszem próbára. Csak van, létezik és nem foglalkozik rejtvényekkel, feladványokkal. Nincs szüksége arra, hogy próbára tegye magát. Okosságom magában nyugvó erő.
Rövid hallgatás után Május folytatta:
Amúgy napjaim egyikén az emberek anyák napját ünnepelnek. Én azonban nem vagyok anya. Én az ég felé nyilalló mosolygó életerő vagyok. Ellenállhatatlan és győzedelmes.
De bocsánat, most nem mondtam teljesen igazat: valamilyen, magam számára is kicsit rejtélyes módon anya is vagyok. Hiszen minden gyermek az én gyermekem, legyen az naposcsibe, kisnyúl, a bábbölcsőjéből éppen kibontakozó rezgő csápú rovar, vagy emberi lény gyermeke.
Április szavai:
A naptárban a negyedik hónap vagyok, évszak szerint a második. Kettő meg kettő. Nem rossz csoportosítás: az első páros szám négyzetre emelve. Mindez persze semmit sem jelent. Napjaim már igazán napfényesek és vidámak. Igen, szokták is mondani, hogy bolondos vagyok. Első napom egyenesen a bolondok napja: tréfálkozás, csipkelődés és – furcsa vagy sem – jóindulat. De ugyanakkor a felnőtté vált karácsonyi Kisded is foglalkoztat: hiszen meghal, majd feltámad három nap múlva, és ezeknek az eseményeknek az emlékét az emberi lények napjaim során ápolják. A harminchárom éves kisded égi atyjához tér, a mindenség felett gyakorolja hatalmát: A Május által említett golyóként guruló naposcsibe, a szimatoló, rezgő orrú nyúlgyerek viszont nő és növöget, égi atyával nem törődik, magát teszi teremtővé, mindenséggé. Igaz, véges mindenség ez, tán túlságosan rövid ideig is létezik, és mit sem tud magáról, de mégis teljes.
Augusztus így szólt:
Nos, hogy én mi vagyok, azt magam sem tudom. Anya minden bizonnyal. Az élet értelmét már értő erdők nem annyira tűnődőek ám, mint ahogy Július mondja. Egyre több a termés, egyre több az érlelődés, a csöndes, szívós törekvés arra, hogy valami létrejöjjön és a jövő ígérete legyen. Az is igaz, hogy életem inkább a mezőkön és a gyümölcsösökben látványos. Napjaim ege alatt, miközben haladunk a Szeptember napéjegyenlősége felé, – addig persze még sok időnek kell eltelnie, mindenesetre Szeptember irányába fordulunk –, a szántóföldön maggal teli napraforgótányérok hajladoznak, más mezőkön meg az emberi lények nekikezdenek a kukorica betakarításának. Az erdőkben csöndes, csökönyös érés, a mezőkön hangos munkálkodás. Hát igen, anya vagyok, és ez egyáltalán nem okoz nekem gondot.
Amúgy máskor is össze szoktak jönni a hónapok ilyen locska-fecske beszélgetésekre, másfelé, a földnek más tájékain, legalábbis ott, ahol tizenkét hónapra osztják fel az évet. Persze ilyen alkalmakkor más dolgokat mondanak.
Mohácsi Dorina és Juhász Ibolya 10 évesek
Fent és lent
„Még magasból nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák…”
(Ady: Ülj törvényt, Werbőczi)
A Széll Kálmán tér, a Mamut iker-tornyai, a sok éve átsumákolt, gazdáit cserélő, beállványozott Postapalota. A Széna téren, a félkör alakúra kikanyarított kis téren az 56-os csillogó, hullámbádog, megtűrt emlékmű, mint holdbéli táj kidudorodásai állnak a némaságban. Járvány, kijárási tilalom, de e nélkül sem megy senki az utcára. A villamosok üresen zörögnek Hűvösvölgy felé, a Metró bejárata sötéten tátong, nem nyeli és köpi ki az emberáradatot. A koronavírus láthatatlan harcosai önkéntes szobafogságra ítéltek minket. Boldog, aki otthon gubbaszt és nem a kórházban, vagy lélegeztető gépen.
Nézek ki az ablakon a kihalt, tavaszelős, csaknem térre. A járvány letörölte múltját és jelenét: a nyüzsgést, forgalmat, zajongást, találkákat. Az átépített, újra és újra átkeresztelt Moszkva tér, az átívelő Vérmező utca a meredek partoldal fölött, mind-mind élettől, mozgástól volt hangos. Talán most kellene megemlékezni a közelmúltjáról, amely csak egy szeletke a történelemben betöltött szerepéből. Ám a miénk volt és marad a század és ezredfordulóival, rendszerváltások tanulságaival, ősi és újkori uraival, átmenő forgalmú lakóival, akik még látták a régi Várat, alatta a nagy teret, amit a természet alakított ki és lassan belakták maguknak. Én csak az utóbbi néhány évtizedről tudnék szólni. Ha lehet. Talán lehet… Hogy is volt?
Nagyon furcsa és érdekes itt lakni, a budai Vár szoknyáján, a hegy meredek oldalának alján. Mikor a XX. századvégi véletlen ide irányította lakáskereső kedvünket, még nem gondoltuk, hogy annyiféle változásnak leszünk tudói, amivel ma már gazdagabbnak érezhetjük magunkat.
Ez az utca földrajzilag a Moszkva teret – kb. 1954-ig Széll Kálmán névre hallgatott, de napjainkban már újra az – határolja az I. kerület felől. Csak a páros oldalán vannak ötemeletes, 1910 körül épült házak, a másik oldal szakadékszerű meredekkel zuhan a Széll Kálmán tér felé és átível a Déli pályaudvar irányába haladó villamosok feletti hídon. A beépítetlen oldalon a növényzet mindig érintetlen, friss, mert meredek fekvése folytán embernek meg sem közelíthető. Csak a Margit körút – volt Mártírok útja – irányába eső, lankásabb részt lakták be nyáron a hajléktalanok. Nekik gyakran kellett otthont alapítaniuk, csak sátoros ünnepek előtt gereblyézték ki alóluk a köztisztasági hivatal avatott emberei.
A Vérmező utcában mindig fúj a szél. A régi házak építői az 1900-as évek elején igen körültekintően terveztek, mert az ötemeletes házak között hagytak egy udvarnyi lélegzetvételt, amely angol kert néven, lépcsőzetesen kapaszkodik fel a Vár oldalán. Meredek utcánk keresztezi a Várfok utcát, majd újra lezuhan a már említett Attila út felé. Ennélfogva olyan forgalmi áteresztő szerepe van, hogy hajnaltól éjszakáig megállíthatatlanul folyik rajta az autóáradat. Föntről is, lentről is. Gyalogosan az egyik oldalról a másikra csak akkor lehet átjutni, ha nagy ritkán megengedik a Várfok utcán közlekedő kis várbusznak, hogy átosonjon az úrvezetők kegyelméből. Ekkor kihasználva az alkalmat, mi is átügetünk, átkocogunk, átszökellünk a túlpartra. A volánnál ülők közül némelyik éktelen dudálásba, anyázásba kezd, de egyszerre rágóznak, cigarettáznak, magnót bömböltetnek és mobiloznak. Rágurulnak az előttük állóra, hogy oldalazva se férjünk át közöttük. Ez a manőver számukra a várakozás örömteli „show”-ja. Ajándékba kapjuk tőlük a kipufogók púderszerű fekete porát is, ami a csukott ablakon át is beszáll s rátelepszik a lakásra, tüdőnkre, életünkre. „Mint a guano, keményen, vastagon.”
Ezen a földrajzi ponton, ahol élünk, valami nagyon érdekes találkozása van a „fönt és lent” fogalmának. Ha a „fönt”-tel kezdem, akkor a Várról beszélek. Nincs olyan pontja az országnak, ahol ennyi történelem zsúfolódott volna össze és ennyi kézzelfogható forma maradt volna fenn belőle. Királyok, hercegek, grófok lakták, akik akaratukon kívül is maradandóval ajándékozták meg az utókort. Természetesen a háborúk leborotválták az épületeket, de mindig újra építették. Pénz volt dögivel… Ez a vidék sosem volt a szegényeké. Csak akkor kerültek ide, ha dolgozni, vagy harcolni kellett. Ha akadt is a paloták mellett néhány szerényebb hajlék, az kizárólag az őket szolgáló iparűzőkből adódott. Ilyen volt a szállás, kocsma, patkolókovács és élelmiszerszállítás. Ma már nyomát se látni. Volt egy rövid idő, 1948-ban, amikor feltöltötték a romosan megmaradt házakat proletár családokkal, de ez is hamar megszűnt. Ahogy Ady írta: „A Föld nem tud futni, / csak a Földnek népe, / S ezer Kinizsi sem / Térülhet elébe”. Ami megmaradt: a város és az ország vezetőinek örökös székhelye. Státusz szimbólum itt lakni, behajtási engedélyt kapni, fontos emberekkel szomszédságot és érdekkapcsolatot kötni. Azért nem mondok barátságot, mert ez a fogalom a XX. század végére kiüresedett, célját, értékét vesztette. Felváltotta az üzleti partnerség, üzlettársi kapcsolat, cinkosság.
Az öreg Várnegyed azonban a legújabb kor politikai változásainak is bölcsője. Az utóbbi időkben itt rendezték a „népi kezdeményezéseket”, az „össznemzeti operett-lázadásokat”, az önjelölt gőg kierősített hangzavarait. A külföldi turisták villogtatták felvevőiket a Mátyás templomra, Halászbástyára és a számukra érthetetlenül ágáló tömegre. Közben mosolyogtak, mert azt hitték, hogy ez a folklór az ő kedvükért zajong. A Ruszwurm cukrászda műemlék falai között hazai szót már ritkán hallani. Talán az egekig érő sütemény-árak miatt. De mit is beszélek? A Vár mindig is a mindenkori uralkodó réteg székhelye volt. Ősinek és felkapaszkodottnak egyaránt. Maradjon hát ma is, holnap is, így legalább tudja a „pógár”, mihez tartani magát.
És lám, nem is kellett sok időnek eltelnie, hogy holmi tájékozatlan, hűbelebalázs csak úgy önfejűen bekopogtasson a Várnegyed Önkormányzat míves kapuján. A hajdani „Tanács”, mely eredetileg a dolgozók hivatali eligazításában volt hivatott segíteni, mivé nőtte ki magát! Egy ősi palota és egy dizájnos épület keveréke lett, „ahol fészkel az agy”. Izomagyú testőrök állnak az ajtóban, cseppnyi tudományuk teljességével förmednek a betolakodóra, aki zavarba jön a fellépés láttán és nyomban szürke egérként surran tova, hátában érezve a deli legények cinikus vigyorát. A Mátyás templom düledezett, a Halászbástya omladozott. Mindkettő megoldására belépőt szednek a látogatóktól. Romlik, majd megint renoválódik tovább bennük is a történelem.
Ha leereszkedünk a Vár oldalán, elérjük a „Vár szoknyája fodrát”, azt a vonalat, ahol mi lakunk. Már nem tartozik a Vár jól körülkeríthető területéhez, de nem is a „Moszkva Kálmán” téri jellegtelen világhoz. A Vérmező utca valahogy a kettő között lebeg, ahonnan rálátunk mindkettőre, ugyanakkor nem tartozunk egyikhez sem. Ez a tér három kerületet egyesít: az I. a II. és a XII. kerületet. Ezáltal határosak is, ami közösségükből fakadóan megháromszorozódott problémát vet fel. A téren a II. világháború után még teniszpályák működtek, dúslombú fákon pesti verebek csiviteltek, galambok búgtak. Az 50-es évek óta be- és lebetonozott közlekedési dugó, káosz, gyalogos, biciklis, motoros, rolleres és autós konfrontációjának csatatere. Megoldására tervek százai születtek, de csak a 2010-es évek elejétől kezdtek hozzá az átépítéshez.
Az átépítésig elképesztő elhanyagoltság uralkodott a téren. Már a rendszerváltás előtt elárasztották az alkalmi árusok, mert az 1971-ben megépült Metró kijáratánál később potenciális vevőközönséget sejtettek. Igazuk volt. Paprikájukkal, ruhaneműikkel, zoknijaikkal ágáltak, ordítoztak a siető emberek fülébe, belekapaszkodtak a kabátjukba, aki csak pillantást is vetett portékájukra. Jelenlétük állandó szemetet, hangzavart, zsebtolvajlást jelentett. Próbálkoztak közterület fenntartói jelenléttel, de a fiatalemberek egyenruhában is haverkodtak a jobb formájú nőkkel, áruikból pedig kedvezménnyel vásárolhattak. Rendőrök is szemet hunytak a szabálytalanságok fölött. Hát, bizony, szegény az eklézsia, néha még ők is megvesztegethetők egy csomag zöldséggel, pamut zoknival!
A metró megépülése előtt állt ott egy Gomba nevű presszó. Soha nem a jó híréről ismerték. Mikor megépült a földalatti, szerves részeként belekerült az épületbe. Folytatta ugyanazt a funkciót: otthona maradt az alkoholistáknak, narkósoknak. És a tér régi magjának átmeneti lakóit kiegészítették a rendszerváltás új termékei, a mindenhonnan kiszorult hajléktalanok.
Viszont volt hetente számukra egy olyan esemény, amely egyesítette az alapjaiban lepusztult rétegeket. Erre egy hétig készültek, várták, szinte rendbe szedték magukat: az Üdvhadsereg csütörtöki ételosztása! Már kora délután gyülekeztek a vacsorára várók a metró bejárata előtt. Sort alkottak, eleinte egyesével, de az évek múlásával 3-4 is került egymás mellé. Olyan szemmértékkel állították be magukat, hogy vonalzót lehetett melléjük tenni. Egy láthatatlan pont: ahhoz igazodott a többi. Egy, a szemlélő számára észrevétlen, talpalatnyi föld volt az ételt szállító autó állomása. Bár este került sor az osztásra, 5 órakor a metró kijárata használhatatlanná vált. A sort hossza miatt kikerülni lehetetlen, áttörni is az a keményen megvetett lábak miatt. Minden hely, amit elfoglaltak, az élethez való jogot jelentette. Eszünk, tehát élünk! Ilyen egyszerűek lettek a filozófiai fogalmak. A nyári szürkületben vagy téli sötétségben a Vár alatt félelmetes volt ez az összegyűlt, néma tömeg. Álltak, vártak, mert éhesek voltak. Legszomorúbb a létszám drasztikus emelkedése volt. Az ezredfordulóra olyan mértékű lett, hogy a végén a felének sem jutott étel. Nem mertünk volna ott maradni, amikor azt mondták: elfogyott! Az addigi lelkipásztor helyett szükséges lett a rendőri jelenlét, hogy a korgó gyomrúak ne rontsanak rá a kiürült kocsira, vagy szerencsésebb, falatozó társaikra. Aki éhes, mindenre képes. Mi pedig lesütött szemmel jártunk közöttük, hogy a lelkiismeret ne bántson annyira, amennyire tud. Ha nem látjuk, talán nincs is…?
Nem szóltam még az átépítés előtti virágárus nénikékről, akik rettegve tekintgettek körül, amikor riadtan kínálgatták csokrocskájukat, mert ha őket kapta el a rendőr, kíméletlenül megbüntette. Csakis azt, akit lehet. Őket igen. Öregek, betegek, gyengék, kiszolgáltatottak. Kevés a nyugdíj, ezzel a pár forinttal toldanák meg, ha lehet. De nem lehet, mert sem idő, sem pár forint nincs a zsebben. Különben is a nőket már régen leszoktatták a virágról. A nénikék csokra a kutyának sem kellett. Ők csak amolyan városkép zavarók.
Ki említette valaha is a 2000-es évek „rabszolgapiacát” a hajdani Moszkva téren? Mert akkor így nevezték ezt a jelenséget. Itt gyülekeztek ugyanis a hazai és határon túli, szerencsét próbáló, kétkezi munkások, akikben még volt annyi önérzet, hogy dolgozni akartak (volna). Még nem tartoztak a hajléktalanok kasztjába, de már minden esélyük megvolt rá. Bármilyen nehéz munkát elvállaltak éhbérért, csak ne kelljen visszasomfordálni Romániába, vagy máshova. Sokan alig tudtak pár szót magyarul, s ha nem vette volna be a kompániába pár jobb érzésű magyar, kínálni se tudták volna magukat. Kikiáltóként kapták el az emberek karját s könyörögve követelték: kell-e munka? Mindent elvállalunk, csak vegyen föl minket! A városvezetés kamerákkal szerelte fel a teret, hogy figyelje a gyanús embermozgást. A megfigyeltek erre felhúzódtak ide, a Vérmező utca felső sarkához, ott tanakodtak… Nem kellettek a kutyának sem.
Nem hiszem, hogy él olyan fővárosi lakos, aki legalább egyszer életében nem ment át a Moszkva – Széll Kálmán téren. De a máshol lakó is hallott a főváros legforgalmasabb pontjáról. Nem véletlen az örökös elnevezésével való pingpongozás sem: előbb a Magyar Királyság VI. pénzügyminisztere, aztán miniszterelnöke, Széll Kálmán, majd Moszkva, végül újra felbukkan a név: a mindenkori rezsim ikonikus alakjai. Ha mégis akadna, aki nem ismerné a teret, azzal tudatom, hogy mi itt, a Vérmező utcában, különleges helyen lakunk. Rá- és fellátással mindenre, ami itt apró méretekben, de egyébként országosan, és az egész földön is megtalálható. Alattunk az immár újjá kozmetikázott, jellegtelenné varázsolt téren az eltűntetett, városképrontó szegénység, felettünk a gazdagság csillogása, alattunk parkosított bűz, felettünk díszkivilágítás. Egyre lett alkalmas: átrohanni rajta a következő járműhöz és gyorsan továbbutazni. Bárhova nézünk, hazánkat látjuk kicsinyítve, olyan kivitelben, amilyen az egész ország. A járvány most átmenetileg letörölte a tér múltja és jelene arcát is, de azért megvan, láthatatlanul is működik, mert élni kell.
El kell fogadnunk, hogy ősidők óta az élet velejárója a gazdagság és szegénység, a tisztaság és mocsok, az információ-áradat és tájékozatlanság, a mindent birtoklás és az esélytelenség. Ha egyenlő esélyek lennének, talán érdemes lenne tenni valamit a gyengébbek érdekében. De erre nincs mód. Akinél felléphetnénk, arctalan, elérhetetlen, amolyan bástyákkal körülvett csoda, nem érintkezik a világgal. Nincs címe, telefonja, nem lép ki az utcára. Még az új, beton négyszögekbe állított, rideg Széll Kálmán térre sem. A Vérmező utcán is elsötétített autóban jár, ahol okos telefonon kap információkat a világ minden tájáról. Csak rólunk nem. Mi túl közel vagyunk. Nekünk pedig ők túl messze…
Nézek ki a fejemből lefelé, a történelem politikai öszvérévé silányított „Moszkva-Kálmán térre”. Ha becsukjuk az ablakot, pár pillanatra még azt is elhisszük, hogy nincs közünk az egészhez. Pedig nagyon is van. A mi életünk ez, a Vár alatt, a tér fölött: a fenti tűzijátékos csodavilág és a téri szegénység bugyra között. Hiába „szüntették meg” hatósági rendelettel a hajléktalanokat, az üzletelő romákat, a munkanélkülieket, a koldusokat, az ingyen vacsoráért remegőket, tudjuk, hogy valahol vannak. Szegényeknek már életvitelszerűen a híd alatt sem szabad aludni. Mert látjuk a napról-napra tengődést, a félelmet, a tornyosodó indulatokat. Aki errefelé lakik, az felmérte: ha elfogy a szegények türelme, elsők leszünk, akiket a visszafojtott düh megrohan. Aki nem eszik, s a családja is éhezik, nem nézi, kit üt meg. Biztos benne, hogy ezen a vidéken nála csak gazdagabbat találna el az ökle…” Már Ady is tudta: Éhes magyaroknak / Nem futja a kedvük, / Míg az igazukat / Tán kiverekedjük…”
Érdekes, nem is gondolkoztam még el azon, hogy mi gazdagok lennénk?… A hajléktalanhoz, munkanélkülihez, virágos nénihez képest biztosan. Talán nem is ebben mérném a státuszunkat. Inkább arra gondolok, hogy mi, szerencsés helyzetünknél fogva, erről a pontról, ahol a Vérmező utca van, mindent tisztán és élesen láthatunk. Lefelé is, fölfelé is.
Add, Uram, hogy soha ne tudják elvenni a szemünk tiszta látását!
(2021)
Papp Bernadett 9 éves
…áll immár az emlékmű, amelynek eddig meglévő felét nemrégiben egészítette ki a harminc emlékező, a Kontra György emlékkönyve 1 mellé összeállított kötettel 2. Kontra Györgyné – Ilonka vagy Ilus néni – magyar- és latintanár volt, az emlékezők az ő tanítványai voltak. Én nem ismerhettem, nem voltam tanítványa, így abból kell magamnak a személyiségét felépíteni, régmúlt emlékekből elevenné tenni, amit az emlékezők megírtak róla. És mindenekelőtt abból a rövid interjúból, amelyben maga szólalt meg 1985-ben, tömören, őszintén, egyértelműn, magától értődő egyszerűséggel és szerénységgel. Ennek a beszélgetésnek a fő motívumai nemcsak egész lényét állítják fénybe („Csupa aranyba, fénybe, ragyogásba”), hanem megvilágítják azt a nem pusztán pedagógiai, tanári, hanem egyben pszükhopomposzi (lélekvezetői) módszert is, aminek eredményeképpen „él ifjú szívekben” még most is, amikor a hajdani „ifjú szívek” is már igencsak korosakká váltak. De a személyiség ereje és lélekvezetői útmutatása máig megmozgatja, élénkké teszi a közömbös, szürke dolgok feledésére egyébként hajlamos elméket.
Nem voltam tanítványa, ezért Tanárnőként fogok írni róla, nem elsősorban a személyes ismeretség hiányában, hanem azért, mert az ő szavai és az emlékezők emlékképei alapján ő a Tanárnő ideájának megtestesítése. Elsőként hát az ő szavait idézem: számára a világ a gimnáziumba lépéskor kitágult, egyaránt váltak átláthatóbbá a természet jelenségei és az emberiség múltja, jelene. És ő ezt a kamaszlányként megvilágosodó és kitáguló látásmódot akarta tovább adni; rávezetni mindazokat a gyerekeket, akik az ő szavaira lépték át a gimnázium kapuját. Név szerint, hangsúlyozottan említi meg példaképét és módszertanának megalapozóját, Karácsony Sándort, akitől elsősorban azt tanulta, hogy az irodalomtanár feladata megszerettetni (és nem megtanítani!) az irodalmat. A vers megszerettetésének legjobb útja a megértés, átélés, elsajátítás hármas folyamata, amihez elsődleges alap a memoriter, a nem bebiflázott, hanem megélt szöveg sajáttá hasonítása.
Minden élmény – elsősorban a művészi élmények –, belülről építik a személyiséget, a magyar s a világirodalom klasszikusai igazán elég érzelmet és gondolatot közvetítenek ahhoz, hogy átgondolásukkal és magába építésükkel gazdagodjék az átélő ember. Tantárgyát, a latin és a magyar irodalmat olyan szerves egységben látta és mutatta fel, hogy világossá tette: a magyar kultúrába elidegeníthetetlenül épült bele az európai ókor és klasszicitás. A módszer: a kultúra egységességének egyben látása és átadása, az interdisciplinaritás, máig nem valósult meg az oktatásban.
Az egyéni elgondolásokhoz a személyiség integritásának kiérlelése és megőrzése kellett, hogy szembe mehessen előírásokkal, megrögzült szokásokkal, szürke monotóniával. A személyes lázadás leírását, érzéseinek megerősítését megtalálta sokszor idézett, kedves költőjénél, Nadányi Zoltánnál:
Az ágyból, délelőtt
fohászom az egekbe fölremeg:
Úristen, adj erőt,
hogy szeghessem kötelességemet.
Ne járjak, mint a pontos óragép
és mint a ló, mely ostorszóra lép.
Ne rakódjék rám, mint nyálkás pete,
vén csámcsogók nyálkás dicsérete.
Ha látom fent a Göncöl szekerét,
hét csillagát hadd szórom szerteszét.
Ne lássak én szekeret, rudat ott,
ne lássak számokat, csak csillagot.
Úristen, adj erőt, fent és alant
ne lássak számokat, csak számtalant.
Ne kettőt, hármat, melynek más örül,
a végtelent lássam magam körül.
Ne tudjam, melyik szám alatt lakom,
zörgessek minden ajtón, ablakon.
Fontos ez a vers a személyiség összetettségének a megértéséhez: a lázadó ember a földi kényszeresség, az unalom nyálkás megfertőzöttsége elleni harcához Isten segítségét kéri. Ima ez valójában? Nem ima, nem a szabályos, szokványos istenhit, vallás imája. Bensőséges párbeszéd ez azzal a Feljebbvalóval, akinek létével kapcsolatban vallomást tenni nem lehet, de a kérdést elhallgatni nem szabad, mert óhatatlanul szóba kerül, és elhallgatása a diákokkal való kendőzetlen őszinteség megbontása lett volna. Istenről, akiben egyesek hisznek, mások nem, ha nehéz is, de beszélni kell. És ha „Szó bennszakad, hang fennakad”, segít a vers. Karácsony Sándor így küzdött meg a kérdéssel: „Az Isten valamely Isten és nem az örök igaz Szentháromság Isten, elhagyott, tehát bosszúálló. A Különös nyáréjszaka igazán egy világot elsüllyesztő, rettenetes éjszaka volt, ha túléljük, Isten-várón illik rá emlékeznünk.” Karácsony a Felsőbb Lény kétarcúságát, a félelmet keltőt és az alázatot érdemlőt mutatta be Ady segítségével. Ha a Tanárnő szembekerült a kérdéssel, szintén Adyval vallhatta meg mindenki felé forduló, mindenkit egyenlőnek tartó szeretetét:
Mert Isten: az Élet igazsága.
Parancsa ez: mindenki éljen.
Parancsa ez: mindenki örüljön.
Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen.
Parancsa ez: mindenki éljen.
S megerősíthette őt még az Isten-hitében igazán megperzselődött Ady:
Az Isten van valamiként:
Minden gondolatnak alján.
Még az átadás szándékában is elődjének érezhette Adyt:
Általadni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém.
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
A költő öregség-tudatát a természeti szépségben gyönyörködés enyhíthette. Az ember és a világ egyben látása. De a folytatásban visszatér a fohászhoz, szinte a természetből erőt merítve, még kategorikusabban szólítva meg a Hatalmast:
Adjon Isten ifjúságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
A diák megérthette: érte szól a vers, miatta idézi a Tanárnő. Nem volt többre szükség.
Ez a bensőséges vallomásosság nem tűrhetett semmi előírást, parancsot. Ezért idézhette az egyik emlékező Louis Germain-nek, Camus egykori mikrobiológus tanárának levelét tanítványához, az íróhoz: „el kell mondanom, hogy én, mint világi iskolai tanár, milyen fájdalommal követem a szekuláris iskolát fenyegető terveket. Egész életemben szem előtt tartottam a gyermek szent jogát az igazság kereséséhez. Szeretlek benneteket, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne mutassam meg nézeteimet, és ne gyakoroljak nyomást fiatal értelmetek fejlődésére. Amikor Isten szóba került az órán (mert ez benne van a tantervben), mondtam, hogy egyesek hisznek benne, mások nem. És hogy mindenkinek jogában áll szabadon azt tennie, amit akar. (…) ezt akarják a ’Szabad iskola’ hívei: szabadon gondolkodni, azaz úgy, ahogy ők. Félő, hogy a parlamenti képviselők jelenlegi összetétele mellett nem lehet ezt a rossz lépést megakadályozni (…) az egyik megyében a világi iskolák száz osztálytermében feszület lóg az osztályterem falán. Ezt én a gyermekek tudata elleni gyalázatos támadásnak tartom. Hova jutunk, ha ez így megy tovább?”
A véleményalkotás szabadsága összefüggött a Tanárnő világképében az integritás fontosságával. Ahogyan Jancsó Radek Ágnes visszaidézi: „Horatius több verse kapcsán is hangsúlyozta az integritás fontosságát, azt, hogy az ember mércéjét, értékrendjét, céljait ne a környezete határozza meg.” Hanák Gábor egyenesen ars poeticának nevezi a Tanárnő nevelési eszményét: „olyan iskolát képzel el, és igyekszik megvalósítani, ahová a diákok önszántukból mennek, mert meg akarják szerezni a tudást, a gondolkodásmódot, amit a TANÁR tud adni.”
A Tanárnő mestere, Karácsony Sándor is hasonlóan fogalmaz: a világnézeti nevelés nem lehet elvont kategorikus imperatívuszok elfogadtatása. Nem lehet a világnézeti nevelésnek az a célja, hogy a növendékek ellentmondást nem tűrő parancsokat teljesítsenek. Karácsony felhasználta ugyan minden adandó alkalommal a Bibliát, de nem mint a hit forrását, hanem mint az egyetemes művelődés korai kincsestárát, amelyben a lét teljessége benne foglaltatik: a barátság és a szerelem törvényeire is innen merít példákat, nem hallgatva el azt sem, hogy a szerelemhez feltétlenül hozzátartozik a testi gerjedelem, az érzéki fűtöttség, az eszménykép utáni vágyódás. Karácsony a szerelemről szóló könyvében – amiként Kontra György írja róla – „nem oktat, nem is tanít, nem prédikál, még csak tanácsokat sem osztogat, hanem vall. A saját ifjúságáról, a saját bűneiről és a saját felszabadult életéről vall leplezetlenül, teljes bizonysággal vallja, hogy az Énekek Éneke a szerelem kánonja…” És hány gyönyörűséges példán mutathatta meg a Tanárnő a szerelem örömét és fájdalmát, igen, a fájdalmát is, mert a kamaszdiákok elkövetkező életükben a szerelem ambivalenciáját biztosan megtapasztalják. Anna benne él minden félrecsúszott nyakkendőben, az egész elhibázott életben, de él és uralkodik örökkön.
Ahhoz, hogy egy mű teljes egészében átélhető és sajáttá hasonítható legyen, az elemzés – ahogyan azt Karácsony tanította és a Tanárnő megvalósította –, ne álljon meg kis részeknél, hanem egész bekezdéseket, fejezeteket, részeket, köteteket vegyen figyelembe. Csak így állhat elő a műegész, amit kontextusba lehet ágyazni, felfedezni rokonságait más művekkel, vagy éppen kimutatni különbségeiket. Karácsony egyik példaértékű elemzése Ady verse, az Emlékezés egy nyár-éjszakára, amelyben kimutatja, hogy a képrendszer (dühödt angyal, csillaghullás stb.) a Jelenések Könyvéből való, biblikus az egész apokaliptikus rémület, de mégis, mondja Karácsony, az egész vers egyben „kegyetlenül hű társadalomrajz”. Ugyancsak Karácsony tanít arra is, hogy „Madách remeke aktuálisabb manapság, mint a maga korában volt.”
Nem csoda hát, ha a Tanárnő ezt a tanítást, ezt az örökséget úgy adta tovább, hogy az emlékező tanítványok igazán sokfelé széledve és sokfelől érkezve – jog, matematika, kémia, filozófia, fordítás, művelődéstörténet, irodalom, gyógyítás – mindnyájan megkeresték és megtartották saját életükben és saját szakmájukban ezeknek az eszmei értékeknek a jelenlétét. A legmeglepőbb, és meglepetésszerűségében talán a legtanulságosabb a vegyész Schubert András Mesé-je, amely az ókori Ostiában játszódik – visszaidézve a régi latinórákat –, ahol a hősök, a Tanárnő ideájának megfelelően „egész mások voltak. Tudósok és művészek. Akiknek igazsága nem a fegyvereik erejében, hanem a matematikai számításaik pontosságában, zenéjük harmóniájában vagy verseik sodrásában rejlik.” Az ostiai gyerekek rajzait a szülők, majd a későbbi felmenők megőrzik, és eljuttatják egészen Leonardo da Vincihez. Íme a mese az antikvitás továbbéléséről a reneszánszban.
És az értékek, a TUDOMÁNY, a MŰVÉSZET, a PEDAGÓGIA és a GYÓGYÍTÁS egy olyan korszakban, amikor az emberiségnek éppen ezeket a vívmányait tapossák sárba abban az országban, ahol még a JOG, a római jog sincs érvényben. Amiként Busztin György fogalmaz: a Tanárnő megtanította, „mi volt a római jellem, mit jelentett hazafiság, tisztesség, integritás. (…) nemzedékeknek adott tudást, jellemet és erkölcsi fogódzót egy olyan világban, ahol a római üzenetek időszerűbbek, mint valaha.” Ahogy ezt Ungár Júlia kifejti: „Szolidaritásra, a másik ember iránti tiszteletre tanított. Így utólag az az érzésem, hogy nem gyerekként kezelt minket.”
Hát valahogy így. Ebben is azonos nézeten volt Kontra Györggyel, akinek könyvcíme: Ezerszer ember: gyermek! 3 Első idézete pedig attól az Ady Endrétől való, aki már szólt helyettünk versben is, de prózai megszólalásai is prófétikusak. Szólt, több mint száz éve, imígyen: „Iszonyúan bűnös az a mód, amellyel mi a gyermekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. (…) Idegei, vágyai, céljai, eszméi, örömei, fájdalmai vannak. (…) Nem volna szabad annyira riadoznunk a gyermeklélek megismerésétől (…) Nagyon árvák, nagyon boldogtalanok néha ezek a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul.” (Ady Endre: A szerelmes gyermekek. Pesti Napló, 1904. augusztus 23.)
De az emlékkötet megszólalói is a múltból okulva koncentrálnak a jelenre. A római jogtól jut el a Code Civile-ig Földi András, hogy követelje azt, ami azóta sem valósult meg: a törvény előtti egyenlőséget, az egyén szabadságát, a munkához való jogot, a lelkiismereti szabadságot, az egyház és az állam szétválasztását.
És nem véletlenül témája Pajkossy Gábornak a múlt rossz örökségeinek jelenkori felújítása, amikor ilyen címen ír tanulmányt: „A külső akadémiákra mehetés tilalma” akkor, amikor jelen kormányunk száműzte hazánkból a CEU-t, lehetetlenné teszi az Erasmus-programot. Múlt idők rossz ideológiából sugalmazott rossz művészeti emlékeit idézi Hetényi Zsuzsa, amikor a 20. század első évtizedeinek modern ébredezését szinte csírájában megfojtották a Szovjetunióban, és az orosz avantgárd korszakának megsemmisítésekor „megteremtették” a szocialista realizmust, áttelepítve azt a későbbi szocialista országokba is. Minthogy ez a megrendelő hatalmat kiszolgáló kánon volt, Hetényi a megszokott terminológiától eltérően úgy határozza meg, hogy nem is nevezhető irányzatnak, inkább kultúrtörténeti korszaknak, mert nem esztétikai, hanem ideológiai irányt követ.
Hetényi kuriózumként említ olyan példákat is, amelyek antik előzményeket értelmeztek át – saját célzatossággal. Borisz Iofan a Szamothrakéi Niké szoborról vette a győzelem pózát, Vera Muhina Harmodiosz és Arisztogeitón páros szobra, a Zsarnokölők mintájára alkotta meg a munkásság és a parasztság testvéri szövetségének szimbólumául szánt szobrot, amely a Moszfilm jelképévé vált. A győzelmi póz nálunk is szobrot kapott: 1937-ben a Horthy-(ma Petőfi) hídon állítottak fel égbe lendülő Horthy-szobrot (ami 1945-ben egy bombatámadásban elpusztult). A fenséges antik Niké, az antropomorfizált Győzelem dicstelen tovább élésére – ha nem semmisül meg – nem lehetnénk büszkék, aminthogy ma keletkezett sok, ideológiából rendelt ízlésficamról is szívesen lemondanánk.
Az emlékező tanítványok felnőttek, sőt szellemi értelemben magasrendű felnőttekké váltak. De őrzik magukban azt a tanítást, amelyet szintén Karácsony Sándortól vett át írásban Kontra György, szóban-megvallásban a Tanárnő. Karácsony így fogalmaz: az ifjúság az az osztály, ami régebben a forradalmi változásokat követelő osztály volt. Szó szerint: „a feltörekvő nemzedék a dolgok rendje és módja szerint kerül szembe az előző generációval, mert jogait követeli, más nyelven beszél, nem ismer magára elődei művészi jelképeiben; viselkedése nem illik bele apáik elképzelésébe, és mert kételkedik a vallásos megnyilatkozásban.” Az empatikus pedagógus tudja, hogy az ifjú elemi joga a harc, társa az ellenfél. Nem az ellenség, hanem a kemény ellenfél, akivel megvívhatja világnézeti harcát, aki elég bizonyos hitében ahhoz, hogy vallomásaiban érdemes legyen kételkedni. „Az ifjú vallása a kétely” – fogalmaz Kontra.
Természetes módon, kikerülhetetlen téma ismét a vallás. Mert Karácsony is azt írja, hogy többféle eszmei érték van: a humánum, a klasszikus örök értékek és van az a vallásos meggyőződés, hogy Isten a mi örökségünk. Kontra ezt a distinkciót teszi: a vallás társadalmi cselekvés, a hit az egyén vallomásossága. Ezt így egyikük sem tanította a diákjainak. Mégis mindnyájan megéreztek valamit ebből a kettejükben létezett, rejtett bensőségességből. Küllős Imola így élte meg, a Tanárnőről emlékezvén: „Az ő adakozó lénye volt hitének megvallása, példa a követésre.” Hetényi Zsuzsa élménye ez: „A hit egyfajta életmódként gördült a maga útján. Mintha ez a pár egy láthatatlan szövetség falának vetette volna neki a hátát, nem ért fel hozzájuk a kinti világ.” Kapitány Gábor és Ágnes, megérezve a „numen adest” emelkedett légkörét, antik, reneszánsz és keleti analógiákkal próbálják megközelíteni a rendkívülit: „Leonardo alakjainak, az archaikus görög, etruszk és kambodzsai szobroknak a transzcendens által megérintett, titokzatos mosolya” volt a Tanárnőé.
Tovább gondolom. Ez a különleges mosoly teszi utolérhetetlenül nemessé annak a híres, római, Villa Giulia-beli etruszk párnak a síremlékét, amely különbözik minden más síremléktől is. A pár szembenéz a mindenkori közönséggel, elbűvöli titokzatos mosolyával, miközben kéztartásuk mutatja: egymással beszélgetnek, nekünk magyaráznak. Az én képzeletemben így áll az immár kiegészült síremlékük.
1 Franyó István (szerk.) Kontra György. Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2008. [vissza]
2 Hetényi Zsuzsa és Kontra Miklós (szerk.) „Csupa arany, fény, ragyogás” Emlékkönyv Kontra Györgyné magyar- és latintanár tiszteletére. Budapest, ELTE – MűMű, 2023. [vissza]
3 Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! A gyermek egészséges fejlődése. Budapest, Gondolat, 2009. https://mek.oszk.hu/22500/22505/22505.pdf [vissza]
200 éve hunyt el Byron
„Vittorio Alfieri az európai s a világirodalom egy Rousseau-hoz, Schillerhez, Byronhoz, Puskinhoz mérhető óriása volt.” 1 Talán megbocsátható, ha egy szerző önidézettel kezdi írását. Főleg hogyha „vétkéért” azzal vezekel, hogy „hősét”, legkedvesebb klasszikusát, az idézettben említett Rousseau és Schiller után 2 most a harmadik világirodalmi óriással, Byronnal is összehasonlítja, rövid-vázlatos „portré-paralelt” kínálva. (A Puskinnal való egybevetést nyelvünkön már korábban elvégezte V. Tóth László. 3) Ezt az összehasonlítást időszerűvé teheti Byron halálának kétszázadik évfordulója és az a tény, hogy épp a „halálévfordulón” robbantak ki viták az angol géniusz napfogyatkozásáról vagy „reneszánszáról korunkban. 4 Ami egybeesik Alfieri lassan elindult „felfedezésével” Magyarországon, ahol a két költő „fortuna”-ja sajátosan közelít egymáshoz, úgyhogy komparatív szemügyre vételük mindkettejük hic et nunc olvasását elősegítheti. Akár.
Kortársaknak csak nagyjából nevezhetők: Alfieri 1749 és 1803, Byron 1788 és 1824 között élt. Életkoruknál inkább rokonítja őket életrajzuk. Mindketten főnemesek voltak az olasz gróf, a brit lord; anyjukat gyermekkorukban elveszítették, kamaszkorukban szigorú, börtönként megélt zárt intézeti nevelést kaptak és gyűlöltek meg (Alfieri a katonai akadémián, Byron kollégiumban), mindez ellen is lázadt „börtönéből szabadult sas lelkük” nagy utazásokkal. Európai úti élményeit Alfieri legteljesebben önéletrajzában, legközvetlenebbül a Childe Harold zarándokútjában örökítette meg, mely poéma oly mértékben önéletrajzi ihletésű, hogy eredetileg tervezett címe Childe Burun lett volna, (a Byron-család ősi neve alapján). 5 S ha már az autobiografizmusnál tartunk, az Életem Alfieri egyik főműve, ahogyan Byronnak „nagyszerű és hatalmas terjedelmű naplóit és levelezését” tartotta „az igazi Byront még a Don Juannál is inkább megőrző” remekműnek Szerb Antal (míg önéletírását állítólagos „barátai” – valójában hagyatéka barbár megcsonkítói – égették el, Vincenzo Patanè szerint „az irodalomtörténet bizonyosan leghíresebb áldozati máglyáján”). 6
Imádták Görögországot: Alfieri főleg az ókorit, melyről legtöbb tragédiáját írta, Byron az újkorit is, amelynek szabadsághőse és hősi halottja lett. 7 De Byron rajongott Itáliáért is, Rómát „hazájának” nevezte, támogatta a szabadságharcos carbonarókat (Maurois szerint „teljesen beavatott carbonaro volt”), mely szabadságharcnak, a Risorgimentónak Alfieri az elsőszámú váteszévé szublimálódott („Italia alfieriana”). 8
Az „anglomán” Alfieri és a „filohellén” és „italomán” Byron hasonlóképpen prófétai haraggal ostorozták szülőhazájuk bűneit és nyomorúságait, politikai hitványságait, „az eljövendő polgáraiként” és parnasszusi gőggel nézték le, becsülték alá történelmi korukat, az amúgy kivételesen „fényes”, felvilágosult Fényszázadot, illetve századfordulót Annál inkább csodálták és idealizálták a dicső múltat, kivált a klasszikus antikvitást és a múltbéli poétákat, különösen – csodálatos költeményekben is – Dantét és Tassót. 9
Világklasszis életművükkel a klasszicizmust és a romantikát kötötték össze, habár másképpen. Alfieri főképp szigorúan „háromegységes” tragédiáinak formájával, Byron szándékaiban, ars poeticájában, a „tavi költőkkel” azonosított romantikát illető bírálataiban volt klasszicista. Míg Alfierire a szakirodalomban Croce a „protoromantikus”, Binni a „preromantikus” jelzőket használta, Byron „a romantika egyik jelképe lett és maradt”. 10
Noha Byron büszke volt „Alfierivel való hasonlatosságára” bizonyos „külső és személyes jegyek” mellett három történelmi szomorújátéka, a Marino Faliero, a Sardanapalus és A két Foscari drámaművészetével is 11, sem színműveit, sem – még kevésbé – eposzait, kiváltképpen a Don Juant, nem jellemezte a klasszicista formatökély, sokkal inkább a romantikus befejezetlenség, nyitottság (Patanè szerint Pulci mintájára is. 12). Káinjának romantikus sátánossága is különbözött a (talán) modelljéül szolgáló Alfieri-„tramelogédia” Ábeljének szellemiségétől. 13
Jobban hasonlítottak személyiségük romantikus vonásai, szenvedélyes szerelmeik (dacára Alfieri heteroszexuális és Byron biszexuális irányultságának is): magánéletüket megannyi kaland és botrány tarkította, mindketten voltak „cicisbeók” Alfieriből épp Londonban csinált botrányhőst az újdonsült bulvársajtó egy vikomt nejével való viszonya és a „nagyon féltékeny” férjjel való párbaja miatt, Byront sokkal vadabb botrányvihar űzte el hazájából, miután kiderült vérfertőző viszonya féltestvérével, Augustával 14 Alfieri végül megtalálta a „méltó szerelmet” és a szerelmi boldogságot Luisa Stolberggel; Byron soha, sem feleségével, Annabella Milbanke-kel, sem a ravennai Teresa Guicciolival. 15 (Byronnak még legintimebb magánéletében és legbotrányosabb párkapcsolatában is kísértett Alfieri szelleme: az apjába szerelmes Myrrha tragédiájának egy bolognai előadása eszébe juttatta saját incesztusát, és rosszul lett, ráadásul pont Teresa grófnő társaságában. 16) Életművükkel és személyiségükkel Alfieri is, Byron is „a tizenkilencedik század uralkodó eszméjének”, a szabadságnak megtestesítői, „lobogói” lettek, akárcsak Rousseau és Schiller, nemkülönben Petőfi. Szabadságköltészetük maradandóbbnak bizonyult még a márványnál is, amelyből Canova Alfieri firenzei síremlékét, Thorvaldsen pedig – a neoklasszicista szobrászat másik csillaga – Byron koppenhágai mellszobrát kifaragta.
1 Madarász Imre: Halhatatlan Vittorio. Alfieri utóélete: kultusz és kritika, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2006, 116. o. [vissza]
2 Madarász Imre: Alfieri és Rousseau. két „magányos sétáló” találkozásai in Madarász Imre: Magasságok magánya. Olasz klasszikusok közelében, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 124–145. o. [vissza]
3 V. Tóth László: Puskin és Alfieri in Italianistica Debreceniensis. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Olasz Tanszéke és az Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpont Évkönyve (szerk. Madarász Imre), Debrecen, 1993–1994, 39–43. o. [vissza]
4 L. pl. Gömöri György: Egy Byron-kedvelő megjegyzései, Népszava, 2024. január 13., Szép Szó melléklet, 6. o. Vö. Elizabeth Longford: Byron, Rusconi, Milano, 1978, 289. o. [vissza]
5 Vincenzo Patanè: L’estate di un ghiro Il mito di Lord Byron attraverso la vita, i viaggi, gli amori, le opere, Cicero editore, Venezia, 2013, 289–291. o. [vissza]
6 SzerbAntal:A világirodalom története (1941), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980, 468. o. Patanè, 400–401. o [vissza]
7 Longford, 213–258. o.
Koeppel Emil: Byron, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1913, 255–265. o.
André Maurois: Byron élete, Dante kiadás, Budapest, 1930, II. kötet, 213–262. o [vissza]
8 Maurois, 153. (151–178.) o.
Longford, 184–186. o.
Patanè, 299. o.
Madarász: Halhatatlan Vittorio, 31–36. o.
Tótfalusi István: Byron világa, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975, 220–241. o. [vissza]
9 Madarász Imre: Alfieri és a „boldog Anglia” in Madarász Imre: Kalandozások az olasz Parnasszuson. Italianisztikai tanulmányok, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1996, 49–53. o.
Madarász Imre: „A szabad ember példaképe”. Alfieri-versek elemzése, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2018, 85–95., 109–119. o.
Patanè, 325–327. o. [vissza]
10 Benedetto Croce: Poesia e non poesia (1923), Laterza, Roma–Bari, 1974, 2. o.
Walter Binni: Preromanticismo italiano, Laterza, Roma–Bari, 1974, 291–304. o. Patanè, 281. o. [vissza]
11 Byron: Naplók, levelek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978, 125., 493. o.
Tótfalusi, 236–238. o.
Koeppel, 93., 144., 195., 203., 304. o.
Patanè, 336. o.
Byron válogatott művei, Európa Könyvkiadó Budapest, 1975, I. kötet, 423–570., 649. o.
Madarász: Halhatatlan Vittorio, 108–109. o. [vissza]
12 Patanè, 256–357. o. [vissza]
13 Patanè, 320–324. o.
Longford, 69., 199. o.
Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2004, 429–432. o. [vissza]
14 Madarász Imre: „Szerelemszolgaság”. A „cicisbeismo” és az olasz felvilágosodás in Madarász Imre: Klasszikus kapcsolatok. Összehasonlító italianisztika, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015, 91–112. o.
Madarász Imre: A megírt élet. Vittorio Alfieri Vita című önéletrajzának elemzése, Rovó Kiadványok, Budapest, 1992 56–62. o. [vissza]
15 Madarász: A megírt élet, 64–66. o.
Charles Du Bos: Lord Byron e la fatalità, Castalvecchi, Roma, 2015, 139–256. o.
Longford, 83–138. o.
Patanè, 97–170. o. [vissza]
16 Longford, 174. o. [vissza]
Gombos Lia 8 éves
Barátaim, írótársaim, olvasóim, kedves jobbat akarók, tudom, ti értitek, mert érték-tudattal rendelkező értelmetek révén felfogjátok, hogy mi okból, miről és miért beszélek: talán a legfontosabbról, amely az embert emberré teszi. Tudatunk át kell fogja e legfontosabbat, azt, hogy az emberiség kultúrája értékekre épül, nem silányságra. Mi okból és miért szükséges erről ismételten szólnom? Mert az utóbbi évtizedekben mintha különösképpen hátat fordított volna társadalmunk közgondolkodása eme tapasztalati igazságnak. Holott nyilvánvaló: életünk elképzelhetetlen kultúra nélkül, az egyes ember és az emberiség kultúrája nélkül. Kultúránk alapvető, sőt mindennemű értékei nélkül nincs embernek nevezhető lény, s nem létezhet oly társadalmi közösség sem, amelyet emberinek, emberiségnek tekinthetnénk.
… vagy kiáltoznunk kell: Mentsétek meg!?
Mégis, mintha tudományos-technikai forradalmunk, vívmányaink, művészeti értékeink, ún. lelki-tudati, erkölcsi gazdagodásunk ellenére sokasodnék arányaiban a kulturálatlanabb emberek tömege, s a műveletlenebb közbeszéd. A faragatlanabb viselkedés pedig mintha egyre nagyobb méreteket öltene társadalmunk majd’ minden szegmensében. Köz- és magánéletünkben elharapódzott az otromba magatartás, a gyakran megbotránkoztató közbeszéd, a kifejezésmód trágár, obszcén, fölöslegesen durva, stílustalan silánysága. Tapasztaljuk: e stílusrontás, értéktiprás, tudat-rombolás károsabb a legpusztítóbb zajszennyezésnél. Gandhi mondta: akkor beszélj, ha a mondanivalód fontosabb a csendnél! Van közoktatás, de nincs kellő értéktudat, amikor a diákok egy-egy csoportja tanítás után az utca porában sikoltozó kiskutyát rugdos focilabda helyett, a tehetetlen állatot ekként megalázva, oktalanul kínozva, kedvtelésből. Van ugyan egészségügy, vannak kórházaink műtőkkel, ahol gyógyítani kéne a rászorulókat, ehelyett azonban újabb (kórházi) fertőzések terjengenek, vagy éppen azok jutnak hozzá a legkevésbé az ellátáshoz, akik erre nyomorúságuknál fogva a leginkább rászorulnának. (Akinek nincs semmije, csakugyan annyit is ér?) Vannak orvosaink, igaz, fogytán és hiányos asszisztenciával, de létezik-e az élet (közte az emberélet) tisztelete, egészségünk óvása? Vagy csak az anyagilag tehetősebbek számára elérhető? Létezik-e, avagy kiáltoznunk kell: Mentsétek meg!? Létezik-e – (elvben bizonyára!) sőt itt-ott ténylegesen is van – városépítészet, „város-szépítészet”, de számos településen van-e mindehhez kellő szakmai felkészültség és biztosítottak-e az anyagi feltételek? Hol a kielégítő közízlés, vagy akár a magasabb kulturális igények kiszolgálása? A színházi élet társadalmi beszűkülését tapasztaljuk. Hol a falvak minimális szükségletei ellátásának biztosítása (sok községben nincs orvos, gyógyszerész, ha van is netán iskola, tanító nincs, bezártak a postahivatalok, a kultúrházak). Egyre több faluban lakosság sincs, kihalt, a lakók elvándoroltak. Vannak ugyan autópályáink, de napjainkra erősen romlik a közlekedési kultúra stb. Pedig mostanság különösen büszkén nyilatkozunk „kulturális értékeinkről, hagyományainkról”, emlegetjük „kulturális igényeinket”, amik csakugyan lehetnének, hisz’ néhányan színházba, zenei koncertekre járnak, és dicsekvőn mondjuk: van „kultúrpolitikánk”! Sőt, akadnak „kultúrotthonaink”, van „kultúrszomjunk”; „kultúrműsorokat” rendezünk, zenei fesztiválokon – előfordul – őrjöng a tömeg. Minden államnak van „kultúrattaséja”; de vajon van-e a ma emberéhez méltó, emelkedettebb kultúránk az ún. „köznép” számára? Van-e igazi „kultúrnemzet” „kultúrnép” és „kultúrállam”, azaz olyan nép, nemzet, állam, amely a kultúra általánosan magas szintjével, magas fokú közműveltségével dicsekedhet? Avagy még mindig csak a „modern vadság” korában leledzik az emberiség? Efféle gyanút kelt, amikor egymást tiporják, alázzák különbözőségük miatt az elvakultak, újkori vallásháborúkat vívnak a népek, amikor stadionjainkban a meccsek tömegverekedésbe torkollnak, gyűlölködnek a szomszédok, egymás területeire, javaira ácsingóznak, acsarkodnak országok és kontinensek, terroristákat pénzelnek a diktátorok. A gyakorlatban értéket képez-e a jogos önvédelem?
… az átlagember tudja-e, mi a kultúra?
Felmerül: nagyvárosaink bulvárjainak járókelői, a metrók mozgólépcsőin utazó tömeg-ember, vagy akár a falvak művelődéstől elzártabb embere, elhagyatott tájak viskóinak nyomorgó lakója, háborúk sújtotta népek menekülő, mindent nélkülöző földönfutója, agglomerációk hiányos kommunális és kulturális ellátottságú lakótelepein az elszegényített, elnyomott, jogfosztott peremlakó, avagy a terrorszervezetek félelem-ernyője alatt rettegő „polgár” tudja-e egyáltalán, hogy mi a kultúra? Tudja-e, vagy nem gondol felőle, hogy az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összességét nevezzük (általában) kultúrának? Törődik-e azzal, hogy az e módon teremtett értékek között – azok anyagi és eszmei tulajdonságaiból kiindulva – társadalmi és egyéni fontosságuk, gyakorlati hasznosságuk mértéke szerint különböztetünk? Különböztetnünk kell! Mert az érték valaminek az a tulajdonsága, ami a társadalom és az egyén számára való fontosságot fejez ki. A „kifejezés” lehet anyagi (pénzbeli) vagy lehet szellemi (eszmei, művészi) érték-meghatározás. A kifejezés egzaktabb pontosságát, meghatározását segítik érvényre juttatni „értékelméleteink”, amelyek lehetnek közgazdasági elméletek és lehetnek a filozófiának a szellemi értékek elméletével foglalkozó ágai (etika, esztétika stb.). Helyes tehát, ha minden téren különbségeket teszünk „fajsúlyuk” szerint a kisebb vagy nagyobb – egyébként mindig összevethető – értékek, valamint az értéktelen (a silány, a keveset vagy kevesebbet érő, netán az értékét vesztett) termékek, műtárgyak, kulturális alkotások (kifejezésmódok) között. Felmerülhet azonban: csakugyan helyesen különböztetünk-e, mérlegelünk-e járatlanságunk, szakavatottságunk hiánya következtében, netán avatatlanok szándékosan kívánják torzítani a helyes értékarányokat? Értéktorzításnak nevezem, amikor elfogadjuk érték, értékesebb helyett a silányat, értéktelenebbet. Korunkban e téren mi a megállapítható valóság, az igazság? (Az igazság a valóság és a megismerés pontos megfelelése.) Hja, és mit mond a közgazdaságtan és a jog, például a termékek előállításába fektetett munka értéke szerinti – a javak igazságos, igazságosabb vagy igazságtalan – elosztásáról? A kormány azt, hogy csak ennyi jutott.
… a média eszköz, de uralomra juthat
Kérdezhetnétek jobbat akaró barátaim: mi ötlik manapság leginkább szemünkbe, ha kultúránkra, kulturális életünkre vetünk egy-egy vizslató pillantást? Bizony, a média uralma ordít teli torokból ránk minden óriás-plakátról, autózás közben a rádióból, este a tévé-híradóból. A média nézeteinket, értékítéleteinket befolyásoló, a kulturális életünket, ízlésünket szinte már-már meghatározó jelensége. Felmerül: befolyásoló szerepe, vagy meghatározó hatása helyes irányú-e, azaz tárgyilagos ítélőképességünk alakítását szakavatott tájékoztatással segíti-e? Könnyíti-e helyes állásfoglalásaink, döntéseink meghozatalát? Jó ízlésünket formáló-e, szellemi téren, erkölcsileg építő? Gazdagító hatása előmozdítja-e helyes tudásunk, informáltságunk gyarapítását, vagy ellenkezőleg: megtéveszt? Netán erkölcsileg károsító, ízlésromboló, összhatásában regresszív irányultságú magatartásra késztet? Egyszóval – netán antihumánus? Egyáltalán: mi a média? És miképpen képes „uralomra jutni” a kultúrában, közgondolkodásunkban? Mondjuk ki: az egyes ember és a társadalom kommunikációjában a média (vagy médium) az információk rögzítésére és közvetítésére használt eszközök sokaságát jelenti; összefoglaló fogalom. Felöleli a tömegtájékoztatási eszközök valamennyi változatát, az újságokat (elektronikus lapokat), a televíziót és adásait, a rádióadásokat; mindezek számítógépes eszközei alkalmazását, a mobil-telefonokon elérhető információszerzés és –szolgáltatás lehetőségeit: a „világháló” kifejezési formáiban létrejött fórumok összességét. Tágabb értelemben médián értjük még a mondanivaló kifejezésére szolgáló személyes közlést is (az elektronikus postán végbemenő információcserénket), valamint az egyéb közvetítő eszközök használatát (marketing eszközök, pl. óriás plakátok tömegének tájékoztató szerepét, híradásait). Ami tehát ezen eszköz gondolkodás-formáló, tudat-befolyásoló szerepét, hatását illeti, a média önmagában is – így szokták aposztrofálni – „nagyhatalom”.
… újkori „néptribunok” a médiát foglyul ejtik
Voltaképpen evégett törekszenek rá – különösen az autokratikus berendezkedésű (burkolt vagy nyílt diktatúrákban, illiberális és antidemokratikus) államokban – a hiszékeny, megtéveszthető népeket félrevezető újkori „néptribunok”, hogy a médiát foglyul ejtsék, elfoglalják, megvegyék, mert emez eszköz révén a társadalmat hatékonyabban lebutítva és félrevezetve hatalmukat növelhetik, állandósíthatják. Erre figyelemmel – jobbat akaró barátaim! – a valóságot ne tévesszétek össze a zsarnoki hatalmak által sugalmazott, hirdetett, produkált és vallott hamis valósággal! Ne higgyetek annak, amit a média birtokában, annak valóság-hamisító közreműködésével kreálnak a szavazók megtévesztése végett diktátorok jól fizetett ügynökei. Nos, emiatt van rendkívüli jelentősége – az emberiség jobbléte érdekében – a sajtószabadságnak. Annak, hogy szerte a világban az objektív média a retrográd erőkkel és törekvéseikkel szembe helyezkedve a társadalmi történéseket igazmondóan, kiegyensúlyozott tárgyilagossággal jelenítse meg, azaz híradásaiban részrehajlás nélkül közvetítse, ezáltal a haladást, az emberiség valós érdekeit képviselje. Egyszerűbben: az objektív médiának a sajtószabadság birtokában valósághűen kell tájékoztatnia a társadalmat, a szabadság, az igazság, a szolidaritás érvényesülését kell szolgálnia. Van tehát nem csekély felelőssége a médiában foglalkoztatott különböző nemzetiségű, világnézetű, habitusú, felkészültségű szakembereknek (műsorvezetőknek, híradósoknak, íróknak és újságíróknak, szerkesztőknek, kritikusoknak, politikusoknak és szóvivőknek, valamint az egyéb nyilatkozó kommunikátoroknak stb.) abban, hogy mennyire következetesen érvényesítik a szakmai etikát, mennyire állhatatosan szolgálják a társadalom valósághű tájékoztatását tudósításaikkal. Ezáltal és egyidejűleg megkérdőjelezhetetlen a felelősségük értékítéleteink, ízlésünk alakításában, befolyásolásában a kultúra terén. Nem mindegy mit tartanak kultúránkban értéknek és miért, valamint azt mennyire taksálják. Nem mindegy kiket és mely okból, mely érdemek nyomán, miféle és mennyire megalapozott értékskála alapján „sztárolnak”. Nem mindegy, hogy munkájuk során a témában mennyire tájékozottak, milyen nívón tájékoztatnak, kinek, minek biztosítanak nézettséget, műsoridőt és mennyit, ill. kinek és minek nem. Felelősségük a művelődéspolitika terrénumában a köz- és felsőoktatásban foglalkoztatott szakemberek felelősségéhez mérhető, mert generációk, nemzedékek sokasága láthatja munkájuk szellemi hasznát, vagy szenvedheti haszontalanságaik, lelkiismeretlenségük következményeit. Nemzetek halálához vezetett a minőségi kultúra megbecsülésének hiánya. Felelősségük e XXI. században a véleményalkotás, a gondolat-, a szólás- és sajtószabadság kellő biztosítása és védelmezése terén különösen kimutatható, mert a média hivatásánál fogva nem szegődhet a haladás-ellenes (regresszív) politika szolgálatába, nem lehet az antihumánus, antiszociális érdekek és erők játékszere. A médiának célszerűen a társadalmi fejlődés és haladás legnagyobb arányú biztosítása végett (az emberiség anyagi, szellemi jóléte előmozdítása érdekében) a valóság történései pontos megismerésére és ismertetésére, azaz ennek megfelelően a megalkuvás nélküli tájékoztatásra kell törekednie, hasonlatosan az igazságszolgáltatáshoz. Miért? Mert az emberiség kultúrájának értékekre kell épülnie.
… történelmünk trendjének progresszív irányultsága
A média hivatás-története, az igazságszolgáltatás szerepe, a művészetek érték-teremtő küldetése, a világirodalom uralkodó esztétikájának és etikájának, vagy akár a magyar irodalom (különösképpen a magyar líra-történet) progresszív irányultsága, az emberiség történelmének – igaz, ellentmondásos, ugyanakkor egyfajta azonos értékrenden alapuló – trendje kontinuitást mutat: úgyszólván töretlen, ha mindezt egybevetjük és minderre visszatekintünk. Példák sora igazolja. Tanúsítja például Petőfi Sándor – legmagyarabb nemzeti költőnk – ars poetikának beillő A XIX. század költői című költeményének útmutatása:
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd…
Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Szembesülhet minden hazánkfia azzal, hogy a vágyott „Kánaán” mind a mai napig – noha Petőfi intelmei óta közel két évszázad telt el! – várat magára. Olykor mintha egyre távolabb kerülne délibábja! Oka? A közös értékeinket elherdáló, nem becsülő félrevezetettek és félrevezetőik – a többi között szájhősködő „hazánkfiai” – azaz számos harácsolók és gyáva ellenzékeik, némely politikai garázdák és az előlük megfutamodók. Ady Endre ostorcsapás szavakkal tudatta velünk, hogy amely nép sötétségben él, ne zászlót vigyetek előtte, hanem lámpást! József Attila se átallotta az erősen értékhiányos Horthy-korszak szemébe mondani Hazám című versében:
… töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul szép fajunk!
Méltán mondta tehát utóbb Juhász Ferencünk: „Petőfi és Ady óta csak ő (József Attila) tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni. S hogy akik a város peremén élnek… miért élnek a város peremén”. Márai Sándor pedig – az egyik legértéktudatosabb írónk (aki Ady Endrénél 23 évvel volt fiatalabb, József Attilánknál 5 évvel volt idősebb) nemcsak mélységesen megvetette kora nacionalista értelmiségét, de még a Horthy-éra lepénzelt, korrupt tudósítóit, a hírközlésben acsarkodó kollégáit is lenézte, mint „tanult tudatlanokat”, a korabeli média tévútra vezető, ártó érték-taposóit. Mindent elölről kell kezdeni – üzente a NAPLÓ 1943-45 című művében a következő nemzedékeknek, nekünk – mert mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt, prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt…” „Ideje ráébrednie – írta – minden „kereszténymagyar” embernek arra, hogy… amíg ezeknek szavuk van, a magukat „kereszténymagyaroknak” nevezőknek, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet… A lecke ennyi: marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még…
… újhumanizmus körvonalazódik a művészetben
Márai Sándor szavai tükrében nem valami kecsegtető jövőt kínálhat egy százévente ismétlődő ún. „kereszténymagyar”, harsányan „nemzetieskedő”, valójában csak egy demagóg, harácsoló kurzus. Hová vezethet újabb évtizedeken át a beláthatatlan következményekkel járó ilyetén értékvesztés? Ha élünk még… Ellenben, ha az eszére tért nemzet képes visszafordulni a régi-régi cél: az európai életszint, a méltányos és alkotó demokrácia eszménye felé… Elkerülhetné a legalapvetőbb műveltség, tájékozottság hiánya, a folytonos megtévesztettség miatt a lassú, de gyorsuló szétszéledés, a nihil és pusztulás, a végső megsemmisülés veszélyét. Elkerülhetné, hisz’ a múlt század óta Európában és világszerte is egyre inkább körvonalazódik – a humanizmus eszmeáramlatának újabb kori feléledése – az általam „újhumanizmusnak” nevezett értékrend felé törekvés mind a művészetben, mind – áttételesen – a közéletben. (lásd: Búzás Huba: Újhumanizmus körvonalazódik a művészetben; honnan, hová, merre? – esszé-gondolatok egy modern emberképhez; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020, Napút-füzetek 143.) Természetesen nem töretlenül érvényesül e trend. Annyira nem, hogy látható: korról-korra itt is, ott is felüti a fejét a silányabb értékek felé törekvők átmeneti „diadalmenete”, és megtévesztésül: az antihumánus magatartás nemzeti színekbe öltöztetése. Egyidejűleg az emberi jogok kevesek érdekében álló korlátozása, valamint némely szűk társadalmi rétegek gazdagodása végett a politikai hatalom kisajátítása. A Közel-Keleten pl. vallási, ideológiai köntösbe burkolódzó diktatúrák támadása, szándékoltan a nacionalizmus mérgének dühödt terjesztése a demokratikusabb szellemű állami berendezkedések szétzúzása végett. Az emberiség és az egyes ember érdeke azonban ezzel szembe megy (lásd: Búzás Huba: Évszázadok feje fölött című esszé-kötetét is; Művészetek Háza, Veszprém, 2021.). Több évezred költészete bizonyítja a kultúrában, hogy a magas művészet cselekvő akarata mindig a jobbat akarás volt; s a magyar erős poézist vallhat magáénak! Mióta világ a világ, a magas művészet (a grand art) az ember szépség-ösztönének, szépség-kultuszának, majd humanizmusának is a kifejezése volt és marad. Ebből következően evidens, hogy a nemzet megmaradását veszélyeztetik mindazok, akik kulturális életünket a magasabb művészet progresszivitása irányából netán visszafordítani törekszenek, miáltal időről-időre elsorvasztják azt a silányabb értékek javára. (Az efféle művelődéspolitikát méltán tekintjük a nemzet ellen elkövetett bűntettnek.) Holott tény: a költészet mozgásiránya is, akárcsak az emberiség történetének trendje, következetesen a progresszivitás révén a fejlődés-haladás felé mozdult el; ennek van és lehet dominanciája nemcsak a jövő világirodalmában, de még a szociális demokrácia elvein szerveződő liberális jogállamok társadalmainak közéletében is.
… világrendünk és a poézis progresszív irányultsága
Mert jobbá kell tegyük a világot! Dolgunk ma is ez, a ma költőinek dolga, éljünk bárhol e Földgolyón, hazánk bárhol legyen is, ez kell lett légyen értékteremtésünk legfontosabbika! Beszéljünk más-más nyelveken akár, tudnunk kell: a költészet elsőrendű feladata, hogy felhívja az emberiség figyelmét a mindenkori fenyegető veszélyre. (Juhász Ferenc: Versprózák; Budapest, 2003. Osiris Kiadó, 422. old.) A magyar költő legfőbb értékrendje ugyan miért lenne más? Ki kell mondania figyelmeztetésül: az a nép, amely nem szerez korszerű, magasrendű, széleskörű tudást kora legfontosabb ismeretei területén (mind a reál-, mind a humán tudományokat ideértve), amely nem művelődik és nem olvas eleget, amely nem képes felnőni saját nemzetének kultúrtörténetéhez, történelméhez, hagyományaihoz, irodalmához, művészetéhez, s ha nem képes széttekinteni a világban, jóllehet még nem halott, de már haldoklik, elindult a nemzethalál felé. Miként háríthatjuk el e fenyegető veszélyt? Vélhetően a társadalom fatális tudatlansága célirányos megszüntetésével, a beszűkült közoktatás, a köldöknéző felsőoktatás megreformálásával, a műveletlen művelődéspolitika elvetésével, a silány értékrend letörésével, valamint a nagyvilágra nyitott ablakaink szellemi és gyakorlatias kitárásával. Süss be nap!
… Dante példája: kontinuitás a világköltészetben
Nem új keletű e kívánságunk; hisz’ már a reneszánsz időkben besütött a humanizmus napja Firenze árkádjai alá Dante korának emberére. Hogyne szeretnénk élvezni jelen korunkban – a XXI. században is – a szabadság, az igazság, a szolidaritás, emberi és állampolgári jogaink érvényesülése napsugarainak melegét? Shelley mondta valaha: Dante költészete olyan, mint egy híd, amely átívelvén az idők folyamán, egyesíti a modern és az ókori világot.Ugyanakkor Thomas Carlyle (1795-1881) szerint – aki korának rendkívüli hatású történetírója volt –, a veronaiak úgy tartották, hogy Dante csakugyan járt a Pokolban. Nem véletlenül hitték. Dante kora valóságában megjárta a földi poklot. Emiatt Milton is méltán vélte úgy filozófiai antitézise okán, hogy semmi sem múlhatja felül az Elveszett Paradicsom Sátánjának hatalommániáját és jellemének gonosz sugárerejét. Hisz’ Dante nemcsak katonaként küzdött Firenzéért, hanem követként is eljárt városállamának szolgálatában, s harmincöt éves korára – tehetsége és szolgálatai elismeréséül – Firenze egyik főtisztviselőjévé választották. Ámde a guelfek és ghibellinek zavaros pártoskodása következményeként váratlanul száműzték, vagyonát elkobozták, majd távollétében máglyahalálra ítélték. (E pártok bármelyike jóllehet „jót akart” Firenzének, csak éppen egymásnak, s a költészetnek nem.) A firenzei levéltárban megmaradt halálos ítélet szövege szerint Dantét – bárhol kerülne is kézre – élve kell elégetni. Évek múlva ugyan a firenzei várostanács urai „kegyelmet” gyakoroltak: hazatérhet, ha megköveti őket és bírságot fizet. Mire a költő dacos büszkeséggel üzente levelében: „Ha nem térhetek vissza anélkül, hogy bűnösnek valljam magam, inkább nem térek vissza soha: »nunquam revertar«!” Ezt idézik Babits Mihályunk versének híres stanzái, mintha csak Dante szívének dobpergéseként hangzanának, mintha ebben minden száműzött és üldözött szívverésének szembenállása fejeződnék ki a mindenkori elnyomó hatalmakkal:
nunquam revertar – mondta Dante hajdan
nunquam revertar – mondanám bár én is
nunquam revertar – harci zivatarban
nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
nunquam – legyen az Isten átka rajtam
revertar – bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe’
nunquam revertar – századok fülébe!
Dante Alighieri (1265-1321) hontalanként, ötvenhat éves korában, hunyt el. Ám, miután megírta világra szóló nagy művét – az Infernót, a Purgatoriot, s a Paradisot – együtt a Divina Commediát (mindnyájunk Isteni Színjátékát), lám-lám az örökkévalóság honpolgáraként ünnepeljük. Mert a mű, amit teremtő képzelete égi ragyogásával alkotott, mind az emberiség, mind az egyes ember számára – bár századok múltanak el – rendkívüli fontosságot fejez ki: évszázadok napjaként világító érték!
… egy pillantás a jövőbe
Elvárható tehát a jövőben is, hogy az irodalom, a művészetek, s a tudomány alkotásainak értékteremtéséhez hasonlatos módon ítélkezzünk minden egyéb – kisebb-nagyobb fontosságú – szellemi és tárgyi megjelenésű értékeink összevetése dolgában. Ennek szem előtt tartása mellett, persze, továbbra is tapasztalati tény marad: az irodalom, a művészet, s a tudomány legfőbb küldetése a magas értékteremtés, mert a kultúra ilyetén értékei révén tűnhet szebbnek, válhat jobbá életünk földi valósága. Ünnepnapok reggelén ébredünk rá: az ember sok-sok elemből összerótt kultúrája gyakran szellemi varázslatokban ölt testet. S ebben az a csodálatos, hogy a morál lehetővé teszi: a szakértői szemen kívül az átlagember szintén bátran – és jó eséllyel helyesen! – megítélheti a géniuszokat és alkotásaikat, valamint minden más értékteremtők produkcióit. Mert amúgy is kézenfekvő: többet ér a „Bűn és bűnhődés” Dosztojevszkijtől, többet érnek Salvador Dali meghökkentő festményei, Picasso rajzai, meg a penicillin feltalálása, mint államfők mellén a Becsületrend, mint bármely lovagrend vállszalagja, vagy némely milliárdos fényesre sikált jachtjai, netán papságunk kétségeket támasztó szűzies erényei. Többet ér tudósként elhunyni valamely nyomortanyán, vagy aluljáróban árulni egy sikermű szonettet, mint vörös szőnyegeken sétikálva fogadni a díszőrség tisztelgését. Számunkra az a fontos, hogy Racine a Phaedrában tökélyre tudta vinni művészetét, az a fontos, hogy Franz Kafka pert indított az univerzum ellen, majd végül fölmentette művében az „undorító” földi világot, ahol még a vakondok is remél, hát még az emberiség. Ezek nyomán úgy véljük: elvárható, hogy az ember kultúrája – mint az elmúlt ezer évek során mindig – továbbra is valódi értékekre épüljön, ne holmi silányságra.
Kedves barátaim, írótársaim, olvasóim, ha szintén jobbat akartok, e levél legfőbb üzeneteit osszátok meg barátaitokkal, írótársaitokkal, olvasóitokkal! Isten veletek, talán valahol az örökkévalóságban!
A diplomafilmem elfogadása előtt, az utolsó héten éjjel-nappal dolgoztunk. Nem voltam megelégedve a munkámmal. Úgy éreztem, hogy nincs meg benne az a plusz, amitől még sokkal jobb film lehetne. Amit előre elképzeltem, az nagyvonalakban megvalósult, de valahogy az egész túl rapid volt, túl gyors a tempó. Rohantunk, holott annyi mindent el kellett volna mondani, fontos dolgokat. De ez lehetetlen, mert a filmnek időbeli korlátai vannak. Persze el lehet mesélni egy életet röviden, megteheti az egyszerű ember, vagy egy költő. De a meghurcolt, megalázott áldozat történetét nagyon nehéz súlyozni: mi volt, mi van ma, mi fontos, mi nem. Kérdés, hogy a rövidítéstől például jobb lesz-e az eredmény. A ráció és az emóció arányait kell megtalálni. Egyszer régen, tizenéves koromban, amikor egy ismerősöm bevitt a televízióba, hogy végre megnézhessem, hogyan vágnak egy igazi filmet, Mátrai Mihály, a kiváló operatőr és tévés személyiség éppen egy erdészeti filmet vágott egy nagyon kedves vágónővel. Ott ültem a kis vágószobában mögöttük. A szobát átjárta a laborból kikerült film illata, amit szívtam magamba, hogy megmaradjon belőle valami másnapra is. Ahogy ott ültem, egy árva szót nem értettem abból, amit ők beszéltek, amit csináltak. Aztán egyszer csak működni kezdett a jelenet. De nem értettem, hogy mitől, honnan tudják, hogy hol van az a pont, ahol vágni kell? Miért onnan indul el a másik képsor, ahonnét elindul, hogy aztán összeragasszák az előzővel. Csodálatos volt az összmunka, Értették egymást, Mátrai szeme és a vágó keze, ritmusérzéke egy teljesen más filmet szült, mint amit az anyag első ránézésre felkínált.
– Ja, tudod, az anyag egy idő után elkezdi szerkeszteni magát. Hagyni kell, hadd dolgozzon – mondta bölcsen Mátrai Mihály.
Nekem tetszett a mondat, azonnal beégett. Akkor ugyan csak az egyes szavakat értettem, hogy mit is jelentenek, arról fogalmam sem volt.
– Az anyag egy idő után elkezdi szerkeszteni magát – mondogattam magamban, de valahogy nem éreztem, hogy eljött volna a pillanat. Pedig pontosan tudtam, hogy kevesebb duma, több kép, hangulatok, képi meglepetések, meglepő beállítások, arc közelik, és egyáltalán, közeli képek kellenek, amelyek a múltat képesek felidézni. A szövegből csak az a fontos, ami tényszerű, vagy indulatból jövő, őszinte, nincs belül cenzúrázva. A gondolatoknak legyen prioritása.
A vágóval eldöntöttük, hogy mi az, amihez nem kell hozzányúlni. Mi az, ami javítható, és mi az, amit át kell vágni. Kiderült, hogy közel húsz perc maradt, amin még dolgozni kell. Nincs mese, nem érdekelnek a határidőt papoló dramaturgok. Minden egyes kocka, minden hang a fejemben volt. Minden effekt, zene, zörej ott lógott a vágóasztal melletti keret szögein. Mert a film vágásánál a szögeknek komoly szerep jut. A vágószoba fő tartozéka a filmeket tartó keret, aminek az alján egy textillel kibélelt kosár van. A keret léceibe sűrűn szögeket vernek, fejüket lecsípik. A szögekre ráakasztjuk a filmet a perforációnál. Fontos, hogy a filmszalagra fehér zsírceruzával a vágó egy-egy számot vagy szót ír fel. Így lehet a különböző jeleneteket hordozó filmszalagokat azonosítani. A szögeken ott lógnak sorban a kiválasztott snittek, míg a hosszabb rész a kosárban pihen. Létfontosságú a pontos adminisztráció, hogy minden egyes jelenet-képsor azonosítható és azonnal megtalálható legyen. Egy-egy film esetében többszáz filmcsík lóg bele a kosárba. Az első összeállítás szinte mindig papírok segítségével történik. A vágás egy csoda! A film milyensége a vágóasztalon dől el. Az akkori főiskolák közül a svéd főiskola volt az egyik legjobb a világon. Ott volt egy módszer, amit állítólag Herskó János, a kiváló rendező és pedagógus talált ki. A módszer lényege, hogy a diákok megkapták szuper 8 mm-es változatban Eisenstein Patyomkin páncélos című filmjét, amit 1958-ban a világ legjobb tizenkét filmje közé választottak. A feladat az volt, hogy snittenként szedjék szét és a meglévő anyagból állítsanak össze egy olyan filmet, ami pont az ellenkező jelentést tartalmazza, mint amit a mester megalkotott. Amikor ez megtörtént, értékelték, majd jött az újabb feladat. A megvágott filmet szedjék szét és állítsák vissza az eredeti Eisenstein-filmet úgy, ahogy azt megkapták. Mire ezen a procedúrán átmenetek, megtanulták a vágás alapjait.
A filmtörténet kezdetén csak különböző filmtekercseket cserélgettek a mutatványos mozisok. Aztán elkezdtek vágni. A filmművészet úttörői különböző kísérleteket végeztek a vágás hatásával kapcsolatban. Egy Lev Kulesov nevű szovjet rendező felvette egy ismert színész arcát, amint közömbösen a távolba néz. Aztán felvett közeliben egy tányér levest, egy ágyon fekvő nőt és egy koporsóban fekvő gyereket. A nézők azonnal asszociáltak. Ha a színész közeli arcára vágta a tányér levest, mindenki tudta, hogy nagyon éhes. Ha a koporsós képre vágta az arcot, a fájdalmas gyászra gondoltak a nézők. A nő képe pedig a szerelem érzését váltotta ki a közönségből. A színész arca eközben nem változott. Mégis érzelmeket sikerült megjeleníteni, érzékeltetni. Ez volt az egyik nagy felismerése a filmművészet úttörőinek. De kipróbálták azt is, hogyan állhat fel a kőoroszlán. Különböző pozícióban, fekve, ugrásra készen, állva, kőből faragott oroszlánokat vettek fel és úgy vágták össze a képeket, mintha az oroszlán felállna. Mindenki elhitte. Vagyis a valóságot szó szerint „át lehet vágni”, ha a látvány hiteles. Aztán jött Eisenstein híres vágáselméleti munkája az úgynevezett „attrakciós montázs”. Aminek az a lényege, hogy két egymást követő kép összhatásából egy új jelentés születhet, holott ezt önmagában egyik kép sem tartalmazza. Ezek ma már evidenciák, de a kezdetekkor mindent ki kellett találni, ki kellett próbálni. Szinte mindenki ezekből tanulta meg a filmkészítés új nyelvét, ami nem a lefényképezett színházról szólt. A módszert sajnos a nácik is hatásos propagandaeszközként használták. Szóval, a vágással lehet élni, de sajnos egyre gyakrabban vissza is élnek vele.
A kivágott jelenetek tucatjaival csak ültünk a vágószobában, és rám tört a kétségbeesés. A görcs, amit le kell küzdeni ahhoz, hogy be lehessen fejezni a munkát. Nem lehet olcsó kompromisszumokkal megúszni. Valami eredeti kell, ami előre viszi a történet elmesélését, és főleg a hitelességét.
– Mit csináltok ennyi ideig? – kérdezte a dramaturg –, a filmet perceken belül le kell vetíteni a bizottság előtt. Tegyétek félre az extrákat! Derüljön ki, hogy miről szól. Nem kell ezt agyonművészkedni. Ez egy klasszikus dokumentumfilm. Szóval hajrá!
– De még nem érzem úgy, hogy ezt le tudom másoknak vetíteni. Ez még nem kész. Majd, ha úgy érzem, hogy vállalható, akkor én leszek az első, aki bemutatja az ítészeknek.
– No, de a határidő! A határidőt nem lehet túllépni! Ez szabály!
– Kinek a szabálya? A főiskola, a televízió, a minisztérium találta ki? Kinek a szabálya, és hol van ez lefektetve írásban?
– Gabor! Ezt most ne velem vitasd meg. Eddig is mindig voltak szabályok. Az egyik ilyen a leadási határidő.
– De ez egy főiskola, nem termelőüzem. Nem is a televízió egyik műhelye. Itt minek kell napra készen átadni egy filmet, ami még nem teljes?
– De a tévé le fogja vetíteni ezt is, és nekik fontos, hogy mikor tűzhetik műsorra.
– Rossz hírem van. Azt hiszem, ezt a filmet nem fogják levetíteni. Ezt ez a televízió nem fogja adásba szerkeszteni. Szerintem.
– Akkor nagy bajban leszel, mert a tévé finanszírozza ezeket a filmeket. Szóval adásminőséget kell készítened.
– Nem a minőséggel lesznek problémák, hanem a történelem felidézésével. Ahogy eddig is mondták, a holokauszthoz az NDK-nak nincs köze, mert azt egy másik Németország csinálta.
– Azt bízzad ránk, hogy hogyan, mikor vetítik le. Ez egy fontos film. Nem lehet csak úgy eldugni. Harcolni fogunk érte. Csak legyen már készen! Hány százalékos állapotban van? – kérdezte W. a dramaturg, és kicsit idegesen ütögette a combjait.
– Szerintem 85 százalékban készen vagyunk – mondta a vágólány, aki addig csak némán hallgatott. – De az is lehet, hogy 90 százalékos.
– Hát ez remek, akkor egy délután be tudjátok fejezni. Mi itt a probléma? Én rosszabbra számítottam.
– Nekem kell még legalább tíz nap! – mondtam nagyon határozottan. Megállt a levegő a vágószobában.
– Mi kell neked? Mennyi?
– Legalább tíz napra van szükségem, hogy minden a helyére kerüljön. Nem engedhetem el ezt az anyagot félkészen, mert akkor mindenki azt lát bele, amit akar. Ennek teljesen késznek kell lennie, hanggal, képpel, az eleje és a vége főcím nélkül. Ehhez jön még, hogy újra kell fordítani, kell egy német nyelvű hangalámondást csinálni a kész anyagra. A te feladatod most az lenne, hogy elintézed a főnökséggel a tíz napot. Nekik mindegy, de nekem és a filmnek nem mindegy.
– Szegény Gabor! Látom már, hogy te egész életedben szenvedve alkotsz majd. Minden képért küzdeni fogsz magadban. Nehezen döntesz, de remélhetőleg mindig megtalálod majd az optimális megoldást. Ezt látom most. Azt is látom, hogy te sosem leszel televíziós. Túlságosan öntörvényű vagy. Azt hiszed, hogy a nézőknek számít, hogy mennyit kínlódtál egy megoldáson? Számít, hogy jó filmet csinálsz, vagy csak szakmailag korrektet? Rá fogsz jönni, hogy nem kell a különleges. No, mindegy is. Menthetetlen vagy. Megpróbálom elintézni a tíz napot!
Hétfőn, délután két órakor mutatom be Onkel Kari című diplomafilmemet a főiskola vezetőségének és tanárainak. De még csak vasárnap van. Az álmos kisvárosban ilyenkor minden zárva. Mindenki otthon tesz-vesz, vagy elmennek a kis hétvégi telkükre, inni, kapálni, kikapcsolódni. Az éttermekben ilyenkor többnyire nincs szabad asztal, mert a személyzetnek is jár a pihenés.
A szocializmus és a vendéglátás furcsa viszonyban volt az akkori NDK-ban. Minden hatalom a dolgozó népé, harsogták, azaz, ha rosszkor mentem be egy étterembe, ott ülhettem 30 percet is anélkül, hogy bárki hozzám szólt volna. Az ok egyszerű. A személyzetnek is volt ebédszünete, amit öntudatosan együtt vettek ki, mint a hatalom gyakorlói. Addig nem működött sem a kiszolgálás, sem a rendelésfelvétel. Az is furcsa volt, hogy ha beléptem egy étterembe, akkor a pincér mondta meg, hogy hová ülhetek, kihez kell társulnom. Az ok megint csak egyszerű. Ne kelljen több asztalhoz menni, szervírozni, teríteni, abroszt cserélni. A németek ezt megszokták, de én sohasem voltam rá képes. Bementem és leültem, nem érdekelt a pincér magyarázkodása.
– Én fizetek! – mondtam hangosan.
Persze magyarul. A pincérek zöme nem értette, de érezték, hogy nem kellene kötekedni egy idegennel, akivel szemben nem igazán tudják a kis helyi hatalmukat érvényesíteni. Voltak kocsmák, úgynevezett Kneipék, ahogy a helyiek nevezték, ahol felszolgáltak egyszerű ételeket is, de a helybeliek alapvetően inni jártak oda. De legfőképp ez volt a törzsközönség egyik fontos társadalmi kommunikációs központja. Ott cseréltek gazdát a hírek, ott lehetett fogadásokat kötni, ott találkoztak a környékbeli mesteremberek. Szombat, vasárnap családi összejöveteleket tartottak a déli órákban. Este pedig a szokásos ivászati nagyüzem. A Kneipék egy részének homlokzatán még olvasható volt a hitlerájból maradt festett reklámfelirat. Gondosan vigyáztak a megmaradt festéknyomokra. Az átlagos déli menü nagyon egyszerű volt. Erőleves tojással és főtt májas-, vagy véreshurka krumplival, vöröskáposztával, egy kis pohár sörrel. Ez négy-öt keletnémet márkából kijött. Akkor hivatalosan négy forint volt egy márka. Az ilyen egyszerű ebéd nem kulináris élményt adott, hanem a tudatot formálta, miszerint az ember teljesítette a létfenntartáshoz szükséges meleg tápanyag bevitelének feladatát. Amikor egyedül voltam, komoly gondot okozott a hétvégi étkezés. Rákényszerültem, hogy otthon főzzek valamit. De sosem szerettem egyedül enni. Különböző ételkészítő technológiákat dolgoztam ki. Volt egy NDK-gyártmányú kontaktgrill berendezésem. Elnyűhetetlen darab. Azon sütöttem húst, tojást, de még rizst is. Nekem nagyon bevált. Néhány perc alatt mindent elő tudtam állítani, ha nem volt kedvem elmenni egy közeli kocsmába ebédelni. Még nem döntöttem el, hogy azon a vasárnapon mi legyen a táplálkozás tárgya, amikor valaki csöngetett az ajtómon. Nem volt kitekintő kis ablak. Mindig meglepetés volt, ki áll az ajtó előtt. Óvatosan nyitottam az ajtót. A negyediken lakó fiatal orvosnő jött le, aki nálam szokott zuhanyozni a két kis gyerekével, mert a házban nekem volt egyedül zuhanykabinom. Jóban voltunk.
– Bocsánat, hogy zavarlak, de nem tudnál nekem segíteni? –kérdezte szemlátomást kétségbeesve.
– Mi a baj? Miben tudnék segíteni?
– Képzeld, Péter nincs itthon, és a mosógép, vagy valami más, leverte a biztosítékot, nincs áram, nem tudok semmit sem csinálni. Megnéznéd, hogy mi a baj?
– Jó, megnézem, mindjárt megyek fel, csak összekészítek néhány szerszámot. Megyek utánad. Három perc.
– Jaj, nagyon félek, hogy valami bajt csináltam. A férjem csak holnap este jön meg, valami gyakorlatra kellett mennie. Gyere fel, hátha tudsz segíteni!
– Megyek – mondtam, és miközben Elke egy házipapucsban elindult felfelé a nyikorgó falépcsőkön, azon gondolkodtam, miért gondolja, hogy én helyre tudom hozni az ezeréves kábelek okozta rövidzárlatot? Ahogy utánanéztem, köpenye alól kivillant a combja. Elke átlagos fiatal nő volt, szőke, kékszemű. Két szülés után is vékony, ahogy mondják, filigrán, de semmi különös, érdekes nem volt rajta, csak a fiatalsága. A poliklinikán dolgozott, mint kezdő orvos. Érdekes volt a kapcsolatunk. Kedveltük egymást, de mindig ott volt egy határ, amit soha nem léptünk át. Azt hiszem vonzódott hozzám, de ezt barátságként könyveltük el. A férje a kémképzőbe járt, nem lett volna érdemes ujjat húzni vele, mert profi gyilkológépnek képezték ki. Ahogy mentem fel a lépcsőn, egymás után nyíltak meg az ajtók, de csak résnyire, a lakókat érdekelte, hogy ki hová jár.
– Itt vagyok, mutassad, hol vannak a biztosítékok nálatok – mondtam lihegve, mert sok lépcső vezetett a legfelső emeletre.
– Nem tudom! Sajnos nem tudok itt semmit sem. Nagyon össze vagyok zavarodva.
– Jó, akkor menjünk végig! Hol szikrázott?
– Itt, a konyhában. A villanykörte szétrobbant, aztán hirtelen sötét lett. Nem tudom mit csináltam, nem emlékszem. Félek!
– Mitől? Nincs semmi baj. Nyugodj meg! - Rövid keresgélés után megtaláltam a húszas években készült biztosítéktáblát.
– Kiégett a biztosíték. Van itthon tartalék? A kérdés, hogy mitől égett ki?
– Nem tudom, megnézem, a fiókokban, de nem hinném. Meg tudod csinálni? – nézett rám, de a tekintetéből mintha nem csak félelmet, de reménykedést is olvastam volna ki.
– Még nem tudom. Le kell mennem, hátha találok otthon egy hasonló porcelán biztosítékot – mondtam, és éreztem, hogy ez nem tréfa. Ez a nő talán akar tőlem valamit? Ahogy néz, ahogy az egész szituáció izzik körülötte. Mégsem megyek le, egy szál dróttal megpatkolom a kiégett biztosítékot. Lesz villanya és nem kell visszajönnöm. A nő hatalmas szemekkel figyelte, ahogy a drótot feltekerem a porcelánra.
– Hogy te milyen ügyes vagy! Péter az ilyenekhez nem ért. Néha az az érzésem, hogy nem ért a finom dolgokhoz, nincs kézügyessége. Ő erős, de gyengéden semmit sem tud csinálni. Ebédeltél már? Egyél velünk! Csináltam egy kis sárgarépafőzeléket. Szereted? A gyerekeknek kell a természetes vitamin. Csinálnék hozzá tükörtojást, ha szereted.
– Nagyon aranyos vagy, de én már ettem. Köszönöm, sajnos nem szeretem a sárgarépafőzeléket. Gyermekkorom egyik rémséges emléke, ha csak rágondolok – mondtam, pedig csak menekülni szerettem volna. A konyhában rendetlenség volt, piszkos edények, mosatlan tányérok, maszatos poharak. Úszott a lakás. Látszott, hogy egyedül nem bírja. Hirtelen megszólalt a belső hang: lehet, hogy tehetséges orvos, de háziasszonynak egyelőre pocsék – mondta belül a hang –, menjél, mert ha átölel, ha meg akar csókolni, azután nehéz lesz.
– Jaj, hallottad? Megint kiverte valami a biztosítékot. Ilyen nincs, jaj, mi lesz velünk?
– Meg kell keresni az okot. Most mindent kihúzunk a konnektorból és egyenként dugjuk be. Ki kell derülnie, mi romlott el.
– Gabor, én félek! Vasárnap kit lehet értesíteni, aki szakember? Vasárnap itt minden meghal. Nincs sehol egy ügyelet. A kórházban sem tudok senkit előkeríteni, jaj, mi lesz?
– Ne izgulj! Valami lesz. Na, nézzük sorban! Bedugjuk a tévét. Működik. Most jön a mosógép. Működik. Jön a hűtő, az is működik. Lámpa, működik, mosogató, vízmelegítő. Az is jó! Akkor jön a teavíz forraló – mondom, és abban a pillanatban egy óriási csattanás. Minden elsötétült. Az egész házban kiment a villany. Egymás után léptek ki a lakók a lépcsőházba. – Maguknál sincs villany? Mi történt? Jaj, nem tudom nézni a meccset!
– Tudja valaki, hogy hogyan lehet a villamos műveket értesíteni?
– A házban senkinek nincs telefonja – mondta az egykori háztulajdonos özvegye. Valaki menjen át a szemközti Kneipébe, hívja fel az ügyeletet! Azt kell mondani, hogy ég a vezeték, akkor kijönnek – adta a jobbnál jobb tanácsokat. A vadbarom szomszédom is előkerült. Részeg volt, de tudta, hogy hol lehet a ház biztosítéka. Mindenkit félretolt, hogy majd ő megnézi. Kicsavarta az egyik porcelán érintkezőt, valamit tekert rá, majd erővel visszatekerte. Hatalmas szikrát vágott. Nem csak a szomszéd házakban ment ki a villany. A szemközti kocsmában is.
– Scheiße! – mondta a szomszéd és jót nevetett. – Nekik se legyen jobb! Élvezte, hogy hatékony volt. A fél utca már kint állt a házak előtt. Valaki már hívta a rendőrséget és a tűzoltókat is, akik pillanatokon belül megérkeztek. Mindenki magyarázott, próbálta elmesélni, mikor mi történt. A rendőrök hívták a potsdami elektromos műveket. Legalább százan voltunk már az utcán. A rendőrök erősítést kértek, mert tilos engedély nélkül gyülekezést szervezni, és ez a tömeg már illegális gyűlésnek is minősülhetett. A tűzoltók bementek a házakba, de nem találtak izzó vezetéket.
– Ez azért van, mert sokan lopják az áramot – mondta az egyik rendőr. De majd elkapjuk, csak már megérkeznének a villanyszerelők!
Elke hol felrohant a gyerekekhez, hol visszarohant, de az események már túlhaladtak rajtunk. Végre szirénázva befutott a hivatalos villamosművek. Mindenki megrohanta őket, hogy elmondja, nincs náluk villany. A lassan józanodó szomszédom szótlanul állt, mint aki nem tud semmiről. Nem akart belekeveredni. Mit lehet tudni, mikor élnek vissza vele. Majd a szakik kiderítik. A megerősített rendőrök mindenkit visszaküldtek a lakásába. Ennyi ember nem állhat az utcán, mert abból még probléma lehet. Az egyik szaki felmászott egy oszlopra, valamit kicserélt. A szemközti oldalon hirtelen kigyulladtak a lámpák. A mi házunk még mindig sötétben volt. Amikor a szerelők a házhoz tartozó táblát vizsgálták, legyintettek.
– Sajnos, ezt csak holnap tudjuk kicserélni, mert vasárnap a raktár zárva van. Addig tessék gyertyát használni! Itt minden le van égve. A textillel bevont drótokat is ki kellene cserélni, mert leéghet a ház. Holnap délelőtt jövünk. Addig tessék villany nélkül létezni, mint a háború alatt!
– A meccsel mi lesz? Most hogyan nézzem meg?! Az ebédet hogyan melegítsük? Valamit csináljanak, hogy legalább az ebédet befejezhessük. Ne basszanak ki a dolgozó emberrel! – harsogta a szomszéd.
– Jobb, ha nem ugrál, mert ha kiderül, hogy valaki babrálta azt vezetéket, annak még bíróság is lehet a vége. A gatyája is rámehet, ha kiderül! – mondta a villamosos kisfőnök és bevágta magát a szolgálati kéklámpás Wartburg kombiba.
– Arschloch! Dögöljetek meg! Ez egy ország? – csapta be maga után a szomszédom a lakása ajtaját. A ház lakói morogva és dühösen bújtak vissza a lakásaikba. Én felmentem Elkéhez, aki zokogott. A nyakamba borult és rázkódott a sírástól.
– Mit tettem? Jaj, mit tettem, ettől féltem! Most hogyan adok a gyerekeknek enni? Hogyan melegítem meg az ételt? Bocsáss meg, hogy ebbe belerángattalak! Nem így akartam!
És csak zokogott. A nyakam, az ingem már csupa sós víz volt. Megfogtam a fejét, és próbáltam a szemébe nézni, hogy figyeljen rám egy pillanatra.
– Jaj, a fejem! Érzem, jön a migrén! Más már nem hiányzott. Mi lesz velünk?
– Van kempingfőzőtök?
– Van.
– Mivel működik? Spiritusszal?
– Igen…
– Az remek. Avval meg tudod melegíteni a gyerekeknek az ételt, sőt teát is tudsz főzni, mindig van megoldás, csak hagyd abba a sírást.
– Nem is tudom, mi lett volna itt nélküled. Hogyan köszönjem meg neked?
– Sehogyan ne köszönd! Lesz ez még fordítva is, amikor te fogsz nekem segíteni. Az a kérésem, hogy a zárlatos teavíz-melegítőt most dobjad ki!
– Nem merem. Mit szól majd Péter, ha hazajön? Majd ő kidobja. Útálom azt a vacak melegítőt! Mindig is utáltam. Úgyis olyan ronda színe volt! Én pirosat akartam, de ő dafke bilikéket vett. Ideje volt, hogy vége legyen! Este itthon leszel?
– Nem tudom. Holnap nagyon fontos napom lesz. Jó volna felkészülni rá – mondtam, és már a kilincsen volt a kezem, hogy kilépek az ajtón, amikor Elke megint a nyakamba borult és zokogni kezdett.
– Mennem kell, mert nyitva van a lakás ajtaja. Nyugodj meg! Este majd beszélünk …
Kettesével vettem a lépcsőfokokat. Úgy éreztem, még öt perc, és megfulladok. Miért kell ez nekem? Végre magamra zártam a lakásom ajtaját. Az ebéd már ugrott. Áram nem volt. A félhomályban előkészítettem a gyertyákat, ha teljesen besötétedik, valamit lássak. Hirtelen egy pillanatra visszajött az áram, aztán sötét, aztán világos. Kinéztem, hogy mi történik. A félrészeg szomszéd bütykölte a táblát.
– A meccset akkor is meg fogom nézni! Velem nem basznak ki ezek! A meccs vége után megint sötét lesz, mert kiveszem a biztit. De ez titok. Pofa be! Érti, ugye? – azzal bedülöngélt a lakásukba. Aznap zsíroskenyeret ettem ebédre, vacsorára. Gondoltam, elmegyek sétálni, de előtte ledőlök, olvasok egy kicsit. Reggel arra ébredtem, hogy a könyv a fejemen van, és valaki kopog az ajtómon, aztán türelmetlenül dörömböl. Félig kómában nyitottam ki az ajtót. Egy rendőr és egy villanyos ember állt ott. Igazából nem lepődtem meg.
– Valaki tegnap délután áram alá helyezte a házat. Mit tud róla? – kérdezte a rend őre.
– Semmit. Mit kellene tudnom? Amikor lefeküdtem, sötét volt. Aztán elaludtam. Nem tudom, mi történt. Tegnap volt valami zárlat, azt mondták, hogy ma megcsinálják. Ennyit tudok – mondtam, és még mindig azt éreztem, hogy nem ébredtem fel igazán. A rendőr legyintett a szerelőnek.
– Ez külföldi, ez nem tud semmit. Idejön, és nyugodtan alszik, míg mások keményen dolgoznak. Nem ez a mi emberünk.
Közben Elke jött le a lépcsőn és nagyon megijedt, hogy egy rendőr áll az ajtómban. Már éppen szólni akart, amikor a szerv és a szerelő a szomszédba zörgetett be. Elkét berántottam az előszobába és becsuktam az ajtót. Ujjamat a szám elé tettem, hogy hallgasson.
– Egész éjjel nem aludtam, annyira erős migrénem van, hogy mindent kihánytam. És még ez is. Tudom, az én hibám, bocsáss meg nekem! Nem akartalak bajba sodorni. Jaj, a fejem! – mondta, de inkább nyöszörgött, mert nem jött ki rendes hang a torkán. Szegény nagyon rossz állapotban volt. Két kézzel fogta a fejét, mintha a nyakának nehéz lett volna tartania.
– Nincs valami gyógyszer erre? – kérdeztem részvéttel teli hangon.
– Itt nincs. Odaát vannak gyógyszerek migrén ellen, de ez itt luxusbetegségnek számít. Közönséges fájdalomcsillapítók vannak, de egy idő után egyik sem használ. Legalább három nap, ameddig elmúlik. Délután jön haza Péter. Addig ki kell bírnom.
Elke rám nézett a kis nyúzott arcával, fejét a vállamra hajtotta. Mit akartak ezek? Csak nem rád gyanakszanak?
– Mindenkire gyanakodnak. Az a dolguk. Egy lakó biztos bejelentette, hogy valaki buherálta a villanyt. Pedig micsoda energia kell ehhez! Gondold csak el! Reggel korán felkelni, elmenni egy működő telefonfülkét találni, aztán telefonálni a szerveknek, bejelenteni, hogy itt valami szabotázs történt. Nyilván hazafias kötelezettségből. Szerintem hozzád is felmennek. De te ki sem mozdultál a gyerekek mellől. Nem mondj nekik semmit! Legyél határozott! És most menj vissza, mert perceken belül nálad lesznek!
Becsuktam mögötte az ajtót. Akkor esett le, hogy hétfő van. Az a bizonyos hétfő, amire olyan régen vártam. Ma lesz a film első vetítése. Mindent ellenőriznem kell előtte. Az anyagot, a hangot, a vetítőgépet. Borotválkoznom kellene, de nincs villany. Zuhanyoznom kellene, de nincs villany. Kávét kéne innom, de nincs villany, ki kellene vasalni egy inget, de nincs villany. Jól kezdődik ez a nap is.
Az utolsó képkocka is lepergett. A teremben sötétség maradt. Direkt megkértem a gépészt, hogy ha lemegy a film, várjon tíz-tizenöt másodpercet, ameddig felkapcsolja a vetítőterem világítását. Ott ültünk a sötétben, a tapintható mély csendben. Lassan felment a terem fénye. A nézők arca szomorú volt. Az egyik professzor, aki filmtörténetet tanított, elkezdett tapsolni. Aztán egyre többen követték. A végén mindenki tapsolt. Nekem a torkomban vert a szívem. Az utolsó sorból figyeltem a nézőteret. Mellettem ült a vágó, a két operatőr, a gyártásvezető. Ők is izgultak. Mint egy nagyon érzékeny radar, próbáltam levenni, hogy ki hogyan reagál.
Nem tudom mennyi idő telt el, nekem örökkévalóságnak tűnt, ameddig felállt a rektor és megszólalt.
– Ja! Igen! Szép és erős film. Azt hiszem megérte a határidő módosítását. Amit vállalt, azt teljesítette. Fontos kérdéseket tesz fel a ma nézőinek. Fontos a múlt feltárása és megismerése. A film szereplője hiteles. Remekül csinálja végig ezt a kegyetlen kirándulást. Vannak benne egészen megrázó képsorok, amelyek nem a szokványos kliséket alkalmazzák. A magam részéről gratulálok az alkotóknak. Kinek van hozzászólni valója?
Egy ideig senki nem emelte fel a kezét. Csak ültek és maguk elé néztek. A filmtörténetet tanító professzorasszony felállt, körbenézett, tekintetével megkeresett, kicsit megbiccentette a fejét. A szemén látszott, hogy sírt.
– Mindenekelőtt, szívből gratulálok! Ez egy gyönyörű film, amit sokan nem fognak szeretni. Fájdalmas film ez egy német ember számára. Fájdalmas, mert szembesít a történelmünkkel, amire nem szívesen emlékezünk. Nem emlékezünk, de nem is beszélünk róla. Olyan, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, pedig itt történt, a közvetlen környezetünkben. Még élnek a gyilkosok, és még emlékezhetnek a túlélő áldozatok. Számomra megdöbbentő, hogy ma is vannak feltáratlan koncentrációs táborok, itt néhány kilométerre tőlünk. Ezt a filmet minden iskolában le kellene vetíteni. Ezt a filmet minden évben be kellene mutatni a televízióban, mert fontos, mert a felnővő generációnak ismernie kell a múltat. Megvallom, megkönnyeztem, ami velem nagyon ritkán fordul elő. Szóval én javaslom a film elfogadását és véglegesítését.
Ahogy befejezte, zsebkendőjével még megtörölte a szemét. Leült. A csend még vibrálóbb lett. Egyszer csak szólásra emelkedett W., a film dramaturgja.
– Kedves rektor úr, professzorok, kollégák! Nagyon örülök, hogy végre elkészült ez a film. Sok-sok nehézségen mentünk keresztül. Sok vita volt köztünk, de ezek alkotó viták voltak. Tiszteletben tartottuk az alkotó elképzelését és megoldásait. Bizonyos dolgokat egy német diák bizonyára másként oldott volna meg, de figyelembe kell venni, hogy Gabor Denes nem csak az itteni elvárásokkal néz szembe, hanem az otthoniakkal is, a hazájában. Vannak benne dramaturgiailag kényes pontok. De elfogadhatóak, mert az egész film hatásos. Erős, ahogy már az imént hallottuk. Az előzetes megbeszéléseken ígért változtatások jelentős mértékben realizálódtak. Így a filmet a dramaturgia részéről néhány apró korrekció után elfogadásra javaslom.
Hirtelen felmordult a terem. Mi van? Milyen apró korrekciókról beszél? Hiszen ő volt a film dramaturgja. Miért nem beszélte meg az elfogadó vetítés előtt? Már majdnem felálltam, hogy szólok, de a Mesterem, Hans finoman leintett, hogy ne szólaljak meg. Felállt és a dramaturg felé szólt.
– Én ezt az utolsó mondatot szeretném, ha elfelejtenénk. Minden filmet lehet korrigálni. Javítani. Biztosan ezt is. De a főbb dramaturgiai kérdéseket az elfogadás előtt kellett volna tisztázni. Szerintem az alkotó pontosan azt csinálta meg, amiről a forgatókönyve szólt. Pontosabban jobbat csinált, mint amire számítani lehetett. Én részt vettem a vitákon. Azt kell mondanom, amit Gabor megígért, azt maximálisan, korrektül teljesítette. Szerintem ez a film így jó. Nem kell az elvárásoknak megfelelő korrekciókkal szétcseszni. Szép munka, Jó film. Örülök neki! Külön köszönet a stáb tagjainak! Remek összmunka volt.
– Ahogy gondoljátok. Én szóltam. Abban maradtunk, hogy Ludwiglust neve nem hangzik el. De a filmben elhangzik, Ebből baj lesz – szólalt meg W., az elismert dramaturg.
– Nem erről állapodtunk meg. Arról szólt a megállapodás, hogy nem mutatjuk a táblát, hogy hol van ez a hely. A képen nincs semmi jelezve. A szereplő mondja ki, hiszen ő ott volt. Szóval a megállapodást az alkotók betartották – válaszolt a Mester.
Láttam, hogy kicsit ideges lett, mert ez övön aluli ütés volt W. részéről. A többiek semmit nem értettek az egészből.
– Bocsánat! Beavatnának minket is, hogy mi a vita tárgya? – csattant fel a professzorasszony.
– Nem fontos, a film minőségéhez semmi köze a vitának. Maradjunk abban, hogy a politikai háttérről van szó – vágta rá a dramaturg.
A teremben felerősödött a morgás. Mindenki csodálkozott, hogy mi lehet itt a háttérben. A film gyártásvezetője jelentkezett szólásra. A dramaturg próbálta leültetni, hogy ne szóljon bele a vitába, de ő nem akarta észrevenni.
– A vita arról szól, hogy a helyi pártvezetés nem akarta elhinni, hogy a területükön a filmben látható tábor működött. Mi felkutattuk, és bizonyságot nyert, hogy valóban ott volt egy láger. Sok apró dolgot eredeti állapotban megtaláltunk. Aztán kiderült, hogy ez a hely azért tabu, mert fontos elvtársak vadászterülete. Ezért az egész fejezetet ki akarták vágatni a filmünkből. A kompromisszum az volt, hogy nem mutatjuk a helynévtáblát, ahol ez ma található és nem szólunk a vadászterületről.
Hirtelen felrobbant a bomba, kitört a perpatvar a Berlinből tanítani kijáró független értelmiségiek és a helyi apparatcsikok között. A rektor próbálta csitítani a feleket, de nehezen ment neki, mert többen szégyent, aljasságot, kegyeletgyalázást említettek. Aztán egy számomra idegen fickó felállt és azt mondta:
– Bocsánat, de én nagyon meg vagyok lepve, hogy a film dramaturgja nem a filmjét védi. Ez elképesztő. Ez egy jó film. Senkit nem zavarna az sem, ha a táblát látnánk. Nem lehetünk mindig beszari gyávák, néhány elvtelen, hatalmával visszaélő emberrel szemben. Én azt mondom, hogy ez a film így kész. Nem kell állandóan alkalmazkodni. Főleg egy diplomafilm esetén. Erre a filmre még büszke lesz ez a főiskola.
Leült, és közben többen megtapsolták. Valaki kiment, de nem csukta be az ajtót. Kint a diákok türelmetlenül várták az eredményt, mert a program szerint, az elfogadás után a diákoknak is levetítik a filmet.
A rektor felállt, hogy rendet teremtsen, de nagyon nagy volt már az alapzaj.
– Jó! A filmet elfogadtuk, mehet a laborba, le kell keverni, feliratokat, vége főcímet feltenni. Szóval, lesz még vele munka. De innentől ez már öröm. Reméljük a legjobbakat.
A rektor felállt. Panyókára vetette a zakóját. Mindig elegáns, jólöltözött volt, Minden darabján látszott, hogy nem az NDK konfekcióiparát preferálja. Keresett a tekintetével, de mielőtt meglátott volna, W., a dramaturg dühösen kiviharzott előtte a teremből. Ő csodálkozva nézett utána. A kifelé haladó tanárokat felváltották a befelé nyomuló diákok. Teltház lett egy pillanat alatt. Ahogy elindult a vetítés, kiosontam. A vetítő előtt ott várt Hans, a Mester.
– Látod, megmondtam előre. Ettől féltem. Én még ilyen elfogadást nem éltem itt meg.
W. most biztos elrohan a pártvezetőséghez és be fog minket mószerolni. Szóval, amilyen gyorsan csak lehet, legyél készen a filmmel. Ne tudjanak belenyúlni. Még szerencse, hogy a minisztériumi ember keményen beszólt nekik, amin én is meglepődtem. De a lényeg, hogy elfogadták. Gyorsan meg kell írni a feliratokat, meg az eleje és a vége főcímet, mert azt a laborban kell a standard kópiához illeszteni. Többen nem mertek megszólalni, de jobb is így. Nekem mennem kell, holnap délben találkozzunk.
Ahogy elváltunk megjelent a professzor asszony. Odalépett, kicsit férfiasan kezet nyújtott.
– Gratulálok! Ez megrázó volt. Sajnálom, hogy itt hagy minket. Vigyázzon magára! – mondta, megrázta a kezemet és már ott sem volt.
A vetítő terem mellett, a falon volt egy telefon. Igazából csak helyi használatra, de néha, amikor szükségét éreztem, egy apró trükkel felhívtam Magyarországot, a családomat. A lényeg, hogy nem nagyon hallhatták, amint magyarul beszélek, mert az esetleg gyanús lehetett volna. Viszont önköltségi áron tudtam beszélni. A feleségemmel, a szüleimmel így napközben is tudtunk értekezni. Azt éreztem, hogy ez egy ritka pillanat. Felhívom őket, hogy elfogadták a filmet. Még van néhány vizsgám, védésem, aztán irány haza. Nemsokára megszületik a gyerekem. Még néhány hónap és otthon leszek. Hiányzott a pesti légkör. Hiányzott az a szellemi pezsgés, amit egy német kisvárosban nem élhettem át. Nem voltam se részese, se élvezője a német értelmiség hétköznapjainak. Kívül álltam, kívülállónak éreztem magam. Furcsa volt, mert a főiskolán mindent megkaptam, amit csak akartam. Többen tettek célzást, ha maradnék, akkor lenne állásom, és taníthatnék, mint tanársegéd. De azt éreztem, hogy a szűk kis világ még jobban be fog szűkíteni. Számomra itt nem voltak olyan példaképek, mint Fábri Zoltán vagy Illés György. Nem voltak olyan tehetségek, mint Szabó István vagy Huszárik Zoltán. Éltem egy világban, mint egy marslakó, aki mindig idegen marad, és úgy voltam vele, mint sok külföldön élő, dolgozó hazánkfia. Az éreztem, hogy az igazi siker az, ami otthon is siker. Ha otthon is elismerik. Én Babelsbergben magyar voltam. Magyar filmeket csináltam. Azonnal megkülönböztethető volt a filmem a többiek munkájától. Más volt. És ezt ők is értékelték. De nem lehet folyamatosan másnak lenni, ha elfogadom, hogy részese leszek, hogy az én részem is lesz. Hiszen óriási hátrányban voltam a kortársakkal szemben. Sokszor éreztem, hogy úgy próbálok mozogni a közegben, mint egy szellemi fogyatékos. Nem éreztem a nyelvi finomságokat, nem tudtam jól írni németül. Márpedig, ha nem tudom leírni, amit szeretnék, akkor esélyem sincs, hogy a nagypályára léphetek. Mindezt tudva készültem haza. Miközben fogalmam sem volt arról, hogy otthon mihez fogok kezdeni. Hová megyek vissza, mire, hiszen a dolgok lassan, de változtak otthon is. Sőt, tisztában voltam vele, hogy otthon a babelsbergi főiskola a közvélekedés szerint nem számít versenyképesnek. A hazai értelmiség enyhe lenézéssel viseltetett az egész NDK iránt. Politikailag valóban volt benne valami stréberség, az elvek és szólamok szintjén, valamint a nagytestvér iránti hűség napi megerősítésében, de az átlag német, a társadalom, sokkal fejlettebbnek látszott. Volt valami hagyománya a polgárságnak, a középosztálynak. Tisztelték a tudást, a szaktudást. Nem volt se nyomorgó, se éhező ember. A társadalom biztonságérzete valóban erősebb volt, mint a szomszédos NSZK-ban. Igaz, hogy nagyon sokba került ez mindenkinek, hiszen a szocializmus és a kapitalizmus napi versenyben állt a két Németországban. Fogyasztói társadalom vagy biztonság? Mindenkire vonatkozó szociális háttér vagy egyénileg kötött biztonsági alkuk? Mindenesetre Magyarországon az átlagpolgár, az NSZK-t sokkal jobban tisztelte, nem csak a nyugatnémet márka miatt, hanem mert hozzánk képest sokkal fejlettebb volt, mert az irigylésre méltó, igazi nyugatot jelképezte.
– Gratulálok! Szép filmet csináltál! – mondta a filmtudományos szak végzőse, Helga, és adott két puszit. Ő nagyon érzékeny volt szociálisan, és nagyon fiús volt. Nyíltan felvállalta a másságát. Nagyon tisztességes, korrekt embernek ismertem meg, mindig őszintén elmondta a véleményét. Relatíve biztonságban érezhette magát, mert nyílt titok volt, hogy többen figyelték minden ténykedését. Ha ő valahol megjelent, akkor biztos, hogy a háttérben más is ott volt. Csak az a kérdés, hogy ki. Ki az, aki nem gyanús, ki az, aki észrevétlen maradhat, mert senki nem figyel rá.
Lassan szivárogtak ki a diákok a vetítőből. Sokan gratuláltak, sokan csak a fejükkel biccentettek. Azt éreztem, hogy valami megfogta őket. Szokatlan csend volt. Az utolsó, aki kijött a vetítőből nem más volt, mint Frau Raumm, a filmraktáros. Zsebkendője még a kezében. A szempillafesték elmosódott a szemhéján. Odalépett hozzám. Hatalmas kezét felém nyújtotta. Még soha nem fogtam vele kezet. Kétszer akkora tenyere volt, mint az enyém.
– Köszönöm! – mondta és sportosan megrázta a kezem. – Csak úgy mondom, hogy új fotópapírok érkeztek. Ha netán szeretné kipróbálni, csak szóljon. Teszek félre magának.
Mohácsi Leila 10 éves
Kolompár Jázmin 15 éves
Az angol nyelvtörténet újabb fejleményei közé tartozik, legalábbis egyes változatokban a melléknevek, főnevek, sőt más nyelvi elemek teljes reduplikációja, amely egyes melléknevek esetében a főjelentést hangsúlyozza (‘a szó eredeti, igazi értelmében olyan’), a főnevek esetében pedig a jelölt dolog igazi voltára utal. Ráadásul ezzel az angol nyelv a Revzin-hipotézis (erről lásd alább) értelmében a grammatikai reduplikáció használatának fejlett stádiumába lépett.
A melléknevek és főnevek teljes reduplikációját azonban, új jelenség lévén, egyelőre nem tartalmazzák a mérvadó részletes leírások, csak elszórt publikációk (Kálmán 2001, Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004) utalnak rá. Reduplikáció a bázismorféma (esetleg a szó) részleges vagy teljes megismétlése. Például Francis Katamba, aki egyáltalán foglalkozott az angol nyelvbeli reduplikációval, Wishy-washy words (‘Wishy-washy szavak’, wishy-washy ‘híg, ízetlen [lötty]’) fejezetcím alatt egy oldalon csupán részleges reduplikációkat említett, többek között rím által motivált (helter-skelter ‘összevissza; rendetlen; zűrzavar’) és ablaut által motivált (riff-raff ‘csőcselék’) összetételeket (Katamba 1994: 79; az angol reduplikáció ezen és további típusairól érdekes még például Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004: 309, Wikipedia 2020). Az újabban felismert és általánosságban kontrasztív reduplikációnak nevezett (lásd alább) jelenség teljes szavak (nemcsak morfémák) megismétlése.
Egy-egy új konstrukció felismerése minden nyelvésznek nagy élménye. Az lehetett Kálmán Lászlónak is, aki a konstrukciós nyelvészetbe bevezető könyvében hívta fel a figyelmet az angol, mellékneveket tartalmazó mondattani idiómák egyik típusára, amikor a melléknév teljes megismétlése azt jelenti, hogy ‘a szó eredeti, igazi értelmében olyan’. Példái: funny funny ‘tényleg vicces, nem pedig különös’, (funny ‘vicces; különös’), hot hot ‘tényleg forró, nem pedig csípős’ (hot ‘forró; csípős; pikánsan erotikus’) (Kálmán 2001: 72). Talán Kálmán írta le először ennek az angol nyelvbeli jelenségnek egyértelműsítő mozzanatát, még idiómaként. Kortárs elemzésekből azonban az derül ki, hogy a megismételt melléknév jelentése nem okvetlen az egyértelműsítő ‘a szó eredeti, igazi értelmében olyan’, lehet egyszerűen ‘igazán olyan’, például French-French ‘igazán francia’ (Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004: 308). (Az igazság kedvéért megjegyezhető, hogy az ‘igazán francia’ jelentés is lehet egyértelműsítő, expliciten – többek között – lehet: ‘nem egyszerűen franciául beszélő, hanem francia származású’.)
A főnevek teljes reduplikációja, mint például ice-ice ‘igazi jég’ angol anyanyelvű nyelvészek írásaiban is fel-felbukkant, de sokáig ennek a jelenségnek nem tulajdonítottak jelentőséget. Például a monoszémia álláspontjának hangsúlyozásáról nevezetes amerikai nyelvész, Charles Ruhl az ice ‘jég’ szó jelentését elemezte, s megállapította: „The scientist in our society, by accepted fiat, »knows« ice-ice better than the workman who handles ice every day intimately” (‘Társadalmunkban a tudós, elfogadott rendelet értelmében, jobban »ismeri« az igazi jeget, mint az a munkás, aki minden nap jéggel dolgozik”, 1989: 206). Az angol főnevek, melléknevek és néhány más nyelvi elem teljes reduplikációjának első dokumentált leírása egy bizonyos Nancy Dray diplomamunkája, M. A. tézise a Chicagói Egyetemen 1987-ből (idézi Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004).
A konstrukció egyik felismerője Charles J. Fillmore amerikai nyelvész, a konstrukciós nyelvtan megalapozója volt. Fillmore egy 1997-es, az interneten is elérhető egyetemi előadásában az általa idiomatikusnak minősített coffee coffee (‘kávé-kávé, igazi kávé’) konstrukciót (például instant coffee or coffee coffee ‘neszkávé vagy igazi kávé’) a további tanulmányozásra érdemes témának minősítette (Fillmore 1997). A konstrukciós nyelvészet kiindulópontja, s tulajdonképpen napjainkig legkedvesebb témája az idiómák elemzése, a kontrasztív reduplikáció azonban már nem csupán idiomatikus kifejezésmód.
Az angol főnevek teljes reduplikációjának idáig legrészletesebb leírása egy társszerzős amerikai tanulmány (Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004). A társszerzők közül jól ismert Ray Jackendoff, aki történetesen Noam Chomsky hűséges tanítványa, s a tanulmány is a generatív nyelvészet minimalista programjának szellemében készült. Jackendoffék az amerikai és brit társalgási angolban megfigyelhető, általuk kontrasztív reduplikációnak (contrastive reduplication) nevezett jelenséget írták le, amely a megismételt elemmel kifejezett szerkezetrész által jelölt dolog vagy tény igazi, valódi, sőt prototipikus jellegére utal, s amelyekre példáik többek között It’s tuna salad, not salad-salad (‘Ez tonhal saláta, nem igazi [zöld] saláta’) és Do you like-him-like-him? (‘Igazán kedveled-e őt?’). A kontrasztív reduplikáció előfordulhat főnévvel, tulajdonnévvel is (That’s not Auckland-Auckland ‘Az nem igazán Auckland’), igével (amely névmási elemmel egészülhet ki, mint az említett like him), igepartikulával (I’m up, I’m just non up-up ‘Fenn vagyok, de éppen nem igazán vagyok fenn’), névmással (My car isn’t mine-mine; it’s my parents’ ‘Az autóm nem igazán az enyém; az a szüleimé’), lexikalizált kifejezéssel (Oh, we’re not living-together-living-together ‘Óh, mi nem igazán élünk együtt [mint szerelmesek]’). Jackendoffék példáikat élő beszédből, írott szövegekből, filmekből és a televízióból vették, egy korai példájuk (dog-dog ’igazi kutya’) John Steinbecktől való (Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004: 312).
A kontrasztív reduplikáció legvilágosabb példái a főnevek és melléknevek megismétlései. Jackendoffék gazdag korpuszuk példáinak jelentős részét szubtilis szemantikai jellemzésekkel látták el, figyelmet fordítva a reduplikáció tágabb környezetének dokumentálására is, morfológiai elemzéssel kommentálták és elhelyezték a minimalista nyelvleírásban, viszont például külön nem tárgyalták a Kálmán említette egyértelműsítő melléknévi reduplikációt. A téma további tanulmányozást érdemel. Jackendoffék elemzéseiből sem derül ki, hogy a főnevek és melléknevek mely csoportjaira terjedhet ki a kontrasztív reduplikáció, nem is szólva az egyéb nyelvi elemek megismétléséről. Mindenesetre a legjobb példák idáig a gasztronómiaiak voltak (a főneveknél coffee-coffee, salad-salad, a melléknevek körében a kóstolásnál gyakori, egyértelműsítő hot-hot). A Wikipedia számos nyelvet áttekintő Reduplication szócikke (2020) már röviden tárgyalja az angol kontrasztív reduplikációt, s példái a cake-cake (‘igazi sütemény’, a kontextusból adódóan: nem sajtos sütemény) és milk-milk (‘igazi tej’, a kontextusból adódóan: nem szójatej).
Érdemes kitérőt tenni a kettős nevezéktan (binominális vagy binomiális vagy bináris nómenklatúra) egy tulajdonságára. Talán csak véletlen egybeesés a kontrasztív reduplikáció és a rendszertani tautonímia hasonlósága. A biológiai nómenklatúrában, szűkebben az állatrendszertanban tautonímiának nevezett jelenség a nem- és az elvben külön fajnév azonossága az állatnem prototipikus fajának elnevezésében, például Bison bison ‘amerikai bölény’, Bufo bufo ‘barna varangy’, Vulpes vulpes ‘vörös róka’, de ilyen az állatnemet egyedül képviselő Lynx lynx ‘hiúz’ és Gorilla gorilla is. (Az analógiát lábjegyzetben említi: Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004: 320).
Eddigi vizsgálatok alapján a világ nyelveiben a reduplikáció pluralitást, disztributivitást, kicsinyítést és nagyítást, valamilyen aspektust stb. fejez ki (Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004: 309–310), de a főnevek és melléknevek ‘igazi értelemben’ vett jelentéssel való megismétlését csak újabban regisztrálták nemcsak az angolból, hanem az olaszból, spanyolból, oroszból, finnből stb. is (Ghomeshi–Jackendoff–Rosen–Russell 2004: 317–9, Wikipedia 2020).
Az angol főnév teljes reduplikációja, amelyet kísér a melléknevek reduplikációja, megfelel bizonyos nyelvtipológiai elvárásoknak. A reduplikált szófajokat illetően I. J. Revzin (1923–1974) fogalmazott meg egy posztumusz publikált hipotézist. A Revzin-hipotézis szerint: „Ha egy nyelvben a reduplikáció használatos a főnév grammatikai jelentésének kifejezésére, akkor ez használatos tulajdonságot kifejező szók (igék, melléknevek, határozószók) grammatikai jelentésének kifejezésére is; fordítva ez nem igaz” (1980: 213). A Revzin-hipotézis értelmében azok a nyelvek, amelyek a főnevek reduplikációját is használják, a reduplikáció nyelvbeli felhasználásának fejlettebb változatát képviselik, mint azok a nyelvek, amelyekből például csak az igék és melléknevek reduplikációja ismert.
A magyarból a főnevek és melléknevek ‘igazi értelemben’ jelentéssel való teljes reduplikációja egyelőre nem ismert. A magyar nyelvben mégis jelen levő reduplikáció vizsgálatához első lépésként használható Keszler Borbála gyűjteménye (2001).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Fillmore, Charles J. 1997. Idiomacity. Előadásjegyzet. University of California, Berkeley, 1997. január 22, 24.
Ghomeshi, Jila – Ray Jackendoff – Nicole Rosen – Kevin Russell 2004. Contrastive focus reduplication in English. (The salad-salad paper.) Natural Language & Linguistic Theory 22: 307–357.
Kálmán László 2001. Konstrukciós nyelvtan. Tinta, Budapest
Katamba, Francis 1994. English Words. Routledge, London & New York
Keszler Borbála 2001. Reduplikációs jelenségek a magyarban. In: Andor József – Szűcs Tibor – Terts István, szerk.: Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára 1–2. Lingua Franca Csoport, Pécs 2: 640–6.
Revzin, I. I. 1980. Dva sposoba vyraženija idei predmetnosti i problema udvojenija. In: N. F. Alijeva et al., red.: Jazyki Jugo-Vostočnoj Azii. Problemy povtorov. Nauka, Moskva 208–215.
Ruhl, Charles 1989. On Monosemy. A Study in Linguistic Semantics. State University of New York Press, Albany
Wikipedia 2020. Reduplication. (Letöltve: 2020. 01. 20.)
„Már kétmilliárd ember kötöz itt…” írta József Attila 1937-ben a Flóra ciklus harmadik versében. Csaknem kilencven évvel később a statisztikusok szerint az emberiség létszáma már elérte a nyolcmilliárdot, azaz négyszeresére nőtt, és az adatok azt mutatják, hogy a növekedés üteme összességében nem csökken. A Föld zárt ökológiai rendszer, egy zárt rendszerben pedig a növekedésnek minden szempontból határai vannak, azaz logikai úton kikövetkeztethető, hogy ha nem történik jelentős változás, fordulat, akkor egyszer elérkezünk ahhoz a határhoz, amelyen túl nincsenek további lehetőségek…
Jordán Ferenc könyve, amelynek alcíme Helyünk a földi ökoszisztémában, alapvetően azt a kérdést vizsgálja, mit kellene tennünk, hogy elkerüljük a katasztrófával fenyegető helyzetet. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem elháríthatatlan végzet az emberiség túlszaporodása és az azzal fenyegető katasztrófa, de tennünk kell azért, hogy ez utóbbi ne következzen be. A veszélyt már többen, korábban is felismerték, voltak és vannak is elképzelések, sőt hellyel-közzel próbálkozások is az elkerülésére, de eddig csak részleges és szerény eredmények születtek.
Jordán Ferencnek nincs túl jó véleménye az úgynevezett természetvédelemről, a könyvére gyakran jellemző fanyar humorral több helyen is megjegyzi, hogy a természetet nem védeni kellene, hanem békén hagyni, amennyire csak lehet, hogy maga regenerálja önmagát. Megesik, hogy – akár őszinte segítő szándékkal is –, szakszerűtlen beavatkozásokkal inkább további károkat okozunk a természetben.
A témát sokféle szempontból vizsgáló könyv talán legfontosabb gondolata, hogy a földi ökoszisztéma olyan összefüggő rendszer, amelyben minden változás további változásokat generál. Így az emberi beavatkozások is sokszor előre nem látható, gyakran negatív következményekkel járnak. „Az ökológia az együttélés, az interakciók tudománya” – írja a szerző, és sok példát hoz ennek a bizonyításra nem is szoruló véleménynek a kifejtésére. Ha sok a nyúl egy területen, sok lesz a róka is, ha a nyulak száma csökken, a rókák szaporodása kisebb mértékű lesz, vagy azok más területekre vándorolnak. Akkor viszont a nyulaké növekszik, ami a mezőgazdasági termelésre lesz negatív hatással, például a vadkár miatt. Ugyanez a folyamat játszódhat le a farkasok, valamint az őzek és a szarvasok esetében. De ennél sokkal bonyolultabb összefüggések is vannak az élővilágban. „Ha fajok százai között kölcsönhatások ezrei alakulnak ki, akkor … ember legyen a talpán, aki előre megjósolja egy faj kihalásának végső eredményét, az összes többi vele élő fajra kifejtett úgynevezett közösségi választ.”
Az ember és a természet „együttélése” nem lehet teljesen harmonikus, hiszen szinte minden emberi tevékenység hatással van a természetre. Nem mindegy azonban, hogy a hatás milyen mértékű, az pedig függ az emberiség méretétől és környezettudatosságának szintjétől. Kezdetben le akartuk győzni a természetet, alá akartuk vetni akaratunknak és igényeinknek. Kiderült, hogy ez nem megy, és most védeni szeretnénk, részben saját elhibázott beavatkozásaink következményeitől. Ilyen következmény például az Aral-tó kétharmad részének kiszáradása, vagy a mi Velencei tavunk nyarankénti vízszintcsökkenése.
Nehezen tudatosult az emberben, hogy az érintetlen természet nem káosz. Egy megműveletlen terület nem föltétlenül szégyellnivalóan gazos, amelyet rendbe kell tenni, mondjuk háromcentisre nyírt gyeppel, amivel élővilágának nagy részét kipusztítjuk és rontjuk vízmegtartó képességét. Egy kidőlt és otthagyott fa az erdőben sétálónak rendetlenség, a korhadt fatörzs azonban egész sor élőlény élettere, és sok más élőlény tápláléka.
Különösen rossz véleménye van a szerzőnek a vadászatról. Különösen a „pocakos és nyakkendős” trófeavadászokról ír elítélően. „A hóhér sem élvezi a munkáját, csak elvégzi, mert azért fizetik. Jó esetben nem állítja magáról, hogy nagy humanista, és nem pózol a levágott fejekkel.” Ennek megfelelően a 2021-es vadászati világkiállításról is igen rossz a véleménye. Buta és korlátolt propagandának nevezi, „…amely mellé kényszerből odaállították a természetvédelmi apparátus egy részét is, különösen cinikus módon.” Bár néha előfordul, hogy a természetvédő is vadászért kiált, például a balatoni strandokat végig túró vaddisznókonda vagy a baromfikat tizedelő rókák, nyestek miatt, de az egészen más helyzet.
Jordán Ferenc véleménye szerint a ragadozók és áldozataik együttélése során kialakulnak az optimális egyensúlyok, valószínű, hogy jobban működne az együttélés, ha ismét rájuk bíznánk az ügyet, nem pedig arra, hogy „…vadászok pár évnyi tapasztalat (és pár feles) után próbálják egyengetni az erdő ökológiai egyensúlyát.”
A levegő, a víz és a termőtalaj minőségének romlása miatt, a természetben – jórészt emberi tevékenység következményeképpen –, olyan folyamatok indultak el, amelyek előre láthatóan idővel élhetetlenné tehetik bolygónkat. Elég csak a világóceán szintjének és hőmérsékletének emelkedésére, a gleccserek jegének olvadására, az árvizek és tornádók növekvő gyakoriságára, vagy a más területeken mutatkozó elsivatagosodásra gondolni, hogy fogalmat alkothassunk a nem is olyan távoli jövőről. Ezek a jelenségek egymással mind összefüggenek. A változások Európát sem kerülik el, sőt a kontinens kétszer gyorsabban melegszik, mint a világátlag. Az olykor árvizeket okozó heves esőzések ellenére éghajlata szárazabbra fordult, ezt korábban nem tapasztalt hőségek, porviharok is jelzik.
A szerző magyarországi példákat is hoz, hangsúlyozva, hogy a nagy ökológiai rendszerek változásai mellett mi magunk is sokat teszünk azért, hogy természeti környezetünk tovább romoljon. Példaképpen a Balaton-part nagy részének lebetonozását, a nádasok eltüntetését, a vízpart parcellázását és beépítését említi.
A környezet romlása, az élőhelyek területének csökkenése következtében csökken a bolygó biodiverzitása. „Egyes becslések szerint óránként kihal egy-két faj a Földön. Ezek nagy része apró gerinctelen, de ez nem feltétlenül csökkenti jelentőségüket… Mások úgy számolnak, hogy egymillió faj van a kihalás szélén” – írja a szerző, hozzátéve, hogy természetesen nem könnyű megbecsülni a kihaló fajok számát, de a jelenség egyre gyorsul.
A klímaváltozás alapvetően befolyásolja a fajok elterjedését. Európában általában délről észak felé irányul egyes fajok vándorlása, összhangban a hőmérséklet emelkedésével, közép-európai területek mediterrán jellegűvé válásával.
Az ember és a természet harmóniáját végső soron az emberiség létszámának az előbbiekben már említett gyors emelkedése veszélyezteti. Egyre több ember mind többet fogyaszt, és ez a természet kizsigerelésével jár, ami nem folytatódhat a végtelenségig. Ezt a tudomány, sőt bizonyos mértékben a politika is fölismerte, vannak nemzetközi egyezmények – például a tengerek túlhalászása ellen vagy a széndioxid-kibocsátás korlátozása érdekében –, de ezekhez az egyezményekhez sok nagy ország nem csatlakozott, a csatlakozók jórésze pedig nem veszi igazán komolyan a betartásukat. A tőke érdekei ezen a téren is gyakran felülírják a humán érdekeket. „Nem véletlen, hogy sokak szemében a nemzeti parkok is csak az üzletről szólnak…” – írja a szerző. „Megdöbbentő,”– írja máshol „…hogy közeli országok között is mekkora különbségek vannak hasonló kérdésekben. Miközben Bajorországban vagy Szlovéniában igen magas színvonalon áll az erdészet, Magyarországon –> tehát nem túl messze –, a nemzeti parkok területén is engedélyezik a tarvágást.”
A Föld túlnépesedése már nem fenyegető veszély, hanem napjaink valósága.
„Nem az a kérdés, növekszünk-e még, nem is az, vajon csökken-e a növekedésünk sebessége, hanem az, hogyan tudnánk sokkal kevesebben lenni” – írja a szerző, és ezzel síkos talajra lép. Azt, a köztudatban még ma is általánosan uralkodó véleményt teszi vita tárgyává, amely szerint egy ország népességének csökkenése baj, hosszabb távon katasztrófa, és hogy a nagyobb létszámú országok fontosabbak, tekintélyesebbek. Miközben a tények azt mutatják, hogy a világ leggazdagabb, legkiegyensúlyozottabb, legélhetőbb országai között jelentős számban vannak kicsik, gondoljunk például Svájcra, Ausztriára, Luxembourgra vagy a skandináv országokra.
A népességnövekedés elleni eredményes fellépés példájának említi a szerző Kína egykepolitikáját, megjegyezve ugyan, hogy a módszerről okkal megoszlanak a vélemények. Mindenesetre elérték, hogy ma már nem Kína a világ legnépesebb országa. Jordán Ferenc megjegyzi ugyan, nem biztos, hogy Kínában egyedül az egykepolitikai hozta meg az eredményeket, ehhez hozzájárulhatott a gyors technikai fejlődés és vele az életszínvonal és a kultúra általános szintjének emelkedése is.
Magyarország számára, lakosságának gyors természetes csökkenése miatt ez nem a jelenkor problémája, de globális méretekben gondolkodva a mi gondunk is. Számunkra sem mindegy, hogy a Föld túlnépesedését járványok természeti katasztrófák, egyes területeken éhínség fékezi-e meg.
Sokak szerint általánosságban a civilizáltság szintjének emelkedése, az iskolázottság és az életszínvonal növekedése önmagában is a túlnépesedés ellen hat. Ezt tények bizonyítják, de kérdéses, hogy van-e még idő csupán erre hagyatkozni, nem omlik-e össze a földi ökoszisztéma, mielőtt Ázsia és Afrika nagy tömegei is eljutnak a lakosságszám természetes fogyásának vagy stagnálásának szintjére.
Jordán Ferenc könyve izgalmas, hellyel-közzel vitára ingerlő olvasmány. „A könyv elsősorban a szkeptikus Olvasóknak íródott. Nem baj, ha nem értenek egyet sok mindennel, de annak örülnék, ha legalább elgondolkoznának pár felvetésen” – olvashatjuk a kötet végén. Könyve sokrétűbb annál, semmint, hogy egy recenzió keretei között akár csak érintőlegesen is foglalkozni lehetne minden fontos gondolatával, de azt biztosan eléri, hogy olvasója sok szempontból másként fog gondolkozni a Föld jelenéről és jövőjéről, valamint a természetről, mint a könyv elolvasása előtt. (Open Books 2023)
Igazgyöngy, kooperatív alkotás
Rostás Amanda-Mezei Erzsébet 14 éves (páros kooperatív munka)
Lakatos Szimonetta 10 éves
Rostás Áron 10 éves
Fekete Lili 11 éves
Pál Stefánia Flóra 8 éves
Péter Petra 11 éves
Martin Hanna 12 éves
Hunganu Judit 12 éves
Erős Emese 10 éves
Bódi Tímea Kinga 13 éves
Tóth József Tamás 14 éves