Adamcsik Bogi 8 éves
Most már ráérünk,
nem kell infúzióért rohanni,
minden nap hívtalak,
lassan ráérünk majd
bármikor beszélni…
ugyan itt van még kopott tokú
mobiltelefonod,
de már nem fogod a füledhez
tartani, hogy kagylójában
más életének a visszhangját
hallgasd,
az ujjaid lehajlanak,
mint az ágak, de még
rászállnak a csend madarai,
így vagyunk édesanyám,
én beszélek, te hallgatsz,
de te is beszélsz… mert
ebben az elfogyásban, elhalásban,
újra megszületsz,
eddig voltál, nemsokára
meg örökké leszel…
őrület, hogy hogy kicselezted
a halált…
még így 88 évesen, félig kómában is
megnyernéd a mosoly
szépségversenyét,
annyi mindent eszembe juttatsz,
meg közben nem jut
eszembe semmi,
úgy vagyok most, mint évtizedekig
parkoló autód a lakásod előtt,
várlak, hogy elinduljunk,
bárhová is, bármerre is,
mindegy,
hiszen 35 éve, édesapám halála óta is,
behálóztuk a várost,
annyi közös utunk volt,
milyen csodálatos a szív,
hogy vulkánjából,
nem piros könnyláva tör elő,
hanem a megtisztító áradat…
igen, ez a szakadás olyan, mint
az ősrobbanás utáni csend,
ebből a fájdalom – neutroncsillagból
kirobban 59 évem minden szikrája,
amit veled töltöttem,
ahogy világrajövetelemkor
először magadhoz szorítottál,
mennyi hír, mennyi dolog együtt,
a napi hírekben sem férne el,
hiába próbálnák meg leközölni
minden nap,
és most ott fekszel az Idősek Otthonának
lélekkastélyában (úgy vigyáznak rád,
úgy ápolnak, úgy törődnek veled)
szótlanul, csak lélegezve, mint az úszók,
nézlek… de amit nézek, az nem az,
amit látok… mert amit látok: AZ TE VAGY,
amit nézek: az az ahová életünkben
eljutunk, ha adatik ennyit megélnünk,
és közben paradox módon
a fájdalom terít szét, ami bennem van,
mert neked hála a Jóistennek,
most nincs fájdalmad, pihensz,
most sem sajnálod magadat odaadni
az elmúlásnak, ahogy annyi embernek
segítettél egész életedben,
és most nem is tudom igazán, hogy ki vagy,
nem is tudom igazán, hogy ki vagyok,
mert nem is kell lennünk egymásnak,
hiszen a szeretet, az anya – fiú kapcsolat
önműködövé tett minket, és jó volt élni így,
most az élet peremén járkálsz… és ha
lenézel nem fogsz lezuhanni a mélybe,
mert 88 éved háza van alattad, ahová
kiléphetsz,
tudod a szavak, csak feltörik,
mint a betonfúró
ezt az egész helyzetet, és mikor
szétnyílik a lelkem: belezuhan a világmindenség,
de ha kell, morzsákból szedem össze
a kenyeredet, semmi nem állíthat meg,
mert a szív, az idő megállhat,
de aki te vagy, az tovább megy,
ezután is fogod majd csinálni a dolgaidat,
csak másképpen,
a családi ünnepségekre már nem hozunk,
viszünk majd, mert ott leszel…
hiszen majd ezután ott leszel, ahol mi vagyunk…
Tolószékben ül a félhomályban. Maga elé néz, tekintete keresztülsiklik az ablaküvegen, át a piros muskátlikon, és valahol messze, téren és időn kívül ér révbe. Merre járhat?
Talán század eleji kislánykorára gondol? Háborútól derékba tört fiatal éveire? Félelemre, nélkülözésre és a szertefoszló álmokra? Papírgyári munkájára? Vagy a szerelemre, amelyet később fájdalomdíjként kapott? Arra, hogy rémisztő árnyként telepedett életükre az az év, amíg férje odavolt a hadifogságban? Fiára, akit tetterős férfiként orvul ragadott el a halál? Három eleven fiúunokájára? A vakációkra? Talán arra a nyárra, amikor a fogócska hevében a magas teraszról leugorva eltörte a lábát? Vagy arra, hányszor sütött nekik mézes krémest? A legendás cseresznyebefőttekre és baracklekvárokra? A balatoni pecázásokra és halpucolásokra? A kerti homokozóban parafa dugókból épített vízimalomra? A fiúk pucér sikítozására, ahogy a slaggal nemcsak az árkokat töltötték fel, hanem egymást is lelocsolták? Az együtt készített fapuskára, hintára és rádióra? A tyúkólból átalakított bungira, amelyet linóleummal és filccel tettek barátságossá? Netán a kamasz évek megpróbáltatásaira? Hozzájuk költöző unokájuk útkeresésére? Majd az érettségikre, diplomaosztókra és esküvőkre? Talán arra a napra, amikor férje az orvosi váróteremben hirtelen rosszul lett, és ereje örökre elhagyta? A verőfényes júliusi szertartásra? A magányra? A véget nem érő tévés sorozatokra? Vagy a sétákra a bolttól a temetőig? A szótlan, susogó beszélgetésekre a nyárfa alatt? A levélhullásra? Az első krizantémos fagyokra? A sír betonrésében kinyíló ibolyára? A kánikula lomha délutánjaira? Az évek lassú röptű vonulására? Talán arra az éjszakára, amelynek reggelén a földön fekve találtak rá? A hideg padlóra és a telefon elérhetetlen közelségére? Aztán a kórházra? Bizonytalanná váló lépteire? Vagy arra a téli napra, amikor az otthonba került? Az irgalmatlanul hosszú, céltalan órákra? Az udvaron végtelent mintázó körkörös sétákra? A kiszolgáltatottságra? Majd az autóútra az ügyvédi irodáig, ahol a családi ház adásvételi szerződését aláírta? A fehérre meszelt épület és a kert utolsó emlékképére? El-eltűnő múltjára? Netán kilencvenedik születésnapjára, amikor fodrász jött hozzá, és kék otthonkája helyett ünnepi ruhát adtak rá? Vagy arra, hogy a polgármester köszöntötte, és bekerült a fényképe az újságba? Talán akkor jutott eszébe utoljára, hogy férje annak idején a neki nem tetsző részeket mindig leragasztotta a napilapban? Vajon ezzel a hírrel mit kezdett volna?
Tolószékben ül a félhomályban. Megérintem a vállát. Összerezzen és az ágy felé mutat. Ketten emeljük át az ügyeletes nővérrel. Szívószálas pohárból adok neki inni. Megsimogatom az arcát, rám néz. Mesélnék a kinti világról. Dédunokája most lett nyolcéves. Jártunk a temetőben papa sírjánál. Szép az ősz. Súlytalan mondatok. Ez a szoba más dimenzió. Inkább vele hallgatok. Aztán sietősen kibújok fátyolos tekintetéből, és az ajtó felé indulok. Visszafordulva még bevésem emlékezetembe a rácsos ágy, a tolószék, a kisasztal és a szekrény látványát. Ki tudja, lesz-e legközelebb. Nézem a takaró gyűrődéseiben elvesző törékeny testet. Fölemeli a kezét, és búcsút int nekem. Ez a pillanat az övé. A nagyanyámé.
Adamcsik Bogi 8 éves
A komáromi születésű Jákó Eszter 1957-ben ment hozzá az ácsi cukrász fiához, ifj. Pethő Tamáshoz, aki nem meglepő módon az apja mesterségét folytatta, de mivel a második fiú volt a családban, így a helyi műhelyt nem ő, hanem a bátyja, István örökölte. Az öccse, Péter még egy esztendővel korábban, abban a nagy zűrzavarban elhagyta az országot, és azt hallották felőle, valahol a messzi Amerikában telepedett meg. Az ifjú házasok így tehát kénytelenek voltak máshol keresni a boldogulásukat, bár annyiban nem volt nehéz a dolguk, hogy egyből három faluból is kaptak ajánlatot, három helyen is szerették volna, ha náluk telepednek meg.
– No, akkor mi legyen? – kérdezte egy vasárnap délután Esztert az újdonsült férje. – Mehetnénk ugyi Szanyba, Kónyba, meg Hanságszéppusztára.
– Hát Szanyt azt semmiképp ne válasszuk, mert ott igen messze van a vasútállomás a falutól, onnan nehéz vóna cipekedni – mondta erre Eszter, amire Pethő csak hümmentett párat, aztán folytatta a helyzetelemzést:
– Kónyban meg nagyon kiesik a faluközpontból a ház, amit ajánlottak, ott nem lehet jó boltot vinni. Hanságszéppusztán legalább a falu közepin telepedhetnénk meg, és mellette van minden, a futballpálya, a pártház.
– De ott meg szinte csak a falak állnak, sok dolog lenne még azzal!
– Viszont akkor úgy alakíthatjuk a házat, ahogyan mi szeretnénk.
Végül aztán sokat már nem is rágódtak a dolgon, megvették azt a félkész Kádár-kockát ott Hanságszéppuszta központjában, és némi átalakítás után – a két szoba egyike lett az üzlet, az előszoba meg a műhely – meg is nyitották a később híressé vált Pethő-cukrászdát. Mivel azonban nem volt vízvezeték, nem voltak gépeik, még egy hűtőjük sem, így elképesztően sok munkát jelentett az a kis bolt, hiszen mindent saját két kezökkel kellett csinálni. A fagylaltgép például egy hordó volt, amit meghordtak jéggel, abba tettét a fagyit, amit aztán kézzel kevertek ki csak természetes alapanyagokból. A tojásokat magok ütötték fel, aztán mindegyiket egyenként meg kellett nézni, szagolni, hogy ne keveredjék közéjök romlott. És gyakorta megesett, hogy ezt a munkát naponta 250-300 tojással kellett végigcsinálni. A főzött fagylalthoz valódi vajat használtak, amit ugyancsak házilag állítottak elő. Mire egy-egy adagot megköpültek – illetve köpült meg Eszter, mert ez jobbára női munkának számított – már nem volt se élő, se holt.
Aztán eleinte eladni sem ment könnyen, mert a férfiak inkább kocsmába jártak mintsem cukrászdába, a nők meg féltek betérni, mert attól tartottak, mit fog szólni a falu, ha ők itten nyalakodnak a legnagyobb dologidő közepén. Így aztán ha egy-egy asszony be is merészkedett az üzletbe, a megvásárolt fagyit már csak az egyik sarokba bújva merte elfogyasztani, pedig Pethőék az udvaron egy helyes kis kiülős részt is kialakítottak a leendő vendégeknek.
– Hát miért nem ül oda ki maga, mikor olyan finom helyet csináltunk? – kérdezte Eszter egyszer felháborodva az adag eperfagyijával a helyi szokások szerint az egyik sarokban elbujdokló Dányi Rozit.
– Jaj, hát még meglátják, hogy itt fagyizgatok! – kiáltotta ijedten Rozi. – Aztán még majd a nyelvire vesz a falu.
– És a férje mikor a kocsmában issza a fröccsöt, az nem fél ettől? Maga meg igen? – replikázott Eszter, de akárhány alkalommal is mondta el ezt, nem nagyon mertek bejárni az asszonyok. Így aztán a kezdetekben elég sok fagylalt a nyakukon maradt volna, ha Eszternek nem támadt volna egy nagyszerű ötlete.
– Vigyük le a Rábára a fagyit, ott biztos megveszik tőlünk!
Akkoriban hétvégente sokan pattantak biciklire és mentek le Bodonhelyen a Rábára fürdeni, nem csak Széppusztáról, de a környékbeli falvakból is. Egy ilyen szombaton aztán Eszter meg Tamás négy tejeskannát megpakolt négyféle fagylalttal, és eltekert a bodonhelyi strandra. Egy óra alatt ki is árulták a teljes készletet, és a pénzüket boldogan számolva tértek haza.
Az egyebek viszont nem alakultak ennyire nyögvenyelősen, a süteményeket, tortákat vitték, mint a cukrot, mindenféle családi rendezvényekre. De hát abban a gépek nélküli világban azokkal is rengeteg munka volt, hiszen a süteményeket hidegen kellett tartani, és összerakni sem lehetett egy tortát kint a nyári 30 fokban. Ezekhez a feladatokhoz ástak hát egy jégvermet, ahol nyár közepin is tudtak ilyen munkát végezni, meg a fagyishordóba is mindig jutott jég.
A legnagyobb munka azonban pont ezzel a jégveremmel volt téliben, mert azt is maguknak kellett meghordani éppen akkor, mikor a legnagyobb hidegek jártak. Ilyenkor mindig kimentek a kónyi Hanyba, az Alsó-tóhoz, és nekiálltak jeget vágni. Ehhez először ék alakú bevágásokat kellett ejteni a tavon, amitől aztán elkezdtek leválni a jégtáblák. Ezután a nyílásokba farudakat ékeltek, így választották el egymástól a táblákat, de ahol igazán vastag volt a jég, ott kénytelenek voltak fűrészelni is. Végül csáklyákkal kellett kihúzni a hatalmas tömböket, és ebben általában csak az az egy ember segített nekik, akit megfogadtak kocsisnak. A kocsit megrakták jégtömbökkel, majd otthon nekiálltak megtölteni a jégvermet. Leraktak egy adag jeget, a közeiket jégdarával töltötték ki, majd egy réteg árpaszalmát hordtak rá, és így tovább sok rétegben. Ott a hideg veremben aztán a legnagyobb forróságban is lehetett gyártani a tortákat, nem is keveset, hiszen előfordult, hogy egy-egy hétvégén 150-200-at sütniük kellett. Akkoriban ugyanis azt volt a szokásban, hogy minden vendég saját tortát vitt a lagziba, szóval nem csak a rendezvényre kellett megcsinálni a süteményeket, de még minden vendégnek külön-külön is.
A másik slágertermék a habkarika volt karácsonyra, mivel a helybeliek rájöttek, hogy Pethő Tamás az apja Ácsról hozott receptjéből különlegesen finomat tud készíteni. Eleinte csak a falubeliek hordták, aztán már a környékbeliek is rászoktak, végül pedig akkora híre kerekedett, hogy már Győrből is érdeklődtek. Így aztán advent idején hetente egyszer megrakták a Trabantjuk hátulját habkarikával – mert addigra már autót is tudtak venni –, odamentek valamelyik gyárhoz, és mire észbe kaptak volna, a kijövő dolgozók már el is kapkodták a készletet. Szóval egy idő után olyan tömegben kellett előállítani a habkarikát, hogy ahhoz segédeket is kénytelenek voltak felfogadni abban az időszakban. Szóval szépen megyegetett az üzlet, és a falubéliek is megkedvelték őket, amikor is beütött a baj. Az pedig általában olyan, mint az első fecske: sorba érkezik utána a többi is, csak éppen nem kitavaszodik közben, hanem inkább télire fordul. Egy kellemes tavaszi napon Pethő rossz hírrel állított be:
– Baj van, asszony!
Eszter el se tudta gondolni, mi jöhetett ilyen hirtelen, így ijedten kérdezte meg:
– Hát micsoda?
– Most szóltak a tanácsnál, hogyha öt éven keresztül nincs munkaviszonyom, akkor nem fogok nyugdíjat kapni. Úgy pedig életünk végeig fagyoskodhatunk a jégveremben!
– Hát menj el dolgozni, és majd megoldom itt az ügyeket valahogy! – törődött belé a sorsába Eszter, akinek aztán a nyakába szakadt szinte az összes munka. Tamás Győrben, természetesen egy cukrászdában helyezkedett el, így csak este tudott segíteni otthon, mikorra már lement a munka dandárja. Eszternek közben a háztartást is vinnie kellett, meg az 1960-ban született fiukat, az ifjabb Tamást is rendezte, nevelte, szóval megállás nélküli munka volt az élete. Egy dolog tartotta benne a lelket, azt sokszor el is mondta mindenkinek:
– Legalább a Tominak jobb világa lesz majd, mint nékünk, mert egy jól működő helyet tudunk ráhagyni.
Mert mikorra abba a korba ért, Tomi is cukrásznak kezdett tanulni, így a hetvenes évek közepére már annyi könnyebbséget tudott otthon hozni, hogy besegített a munkákba. Eszter szépen el is tervezte magában, hogy mikor a fia végez, meg kiszolgálja a katonaidejét is, teljes állásban itt fog dolgozni a cukrászatban, még későbben meg majd szépen átveszi az egészet. De persze ember tervez, Isten végez.
1980 decemberében, egy fagyos, sötét koraestén Pethő Tamás, az idősebbik, éppen hazafelé tartott Győrből, de csak egy olyan buszt ért el, amelyik kint, a 85-ös út mellett állt meg, onnan pedig még egy 20 percnyire volt a házuk. Ennyit azonban nem sikerült megtennie, mert alighogy kilépett a buszmegállóból, a közeledő teherautó rögvest halálra gázolta. Tomi ekkor épp Sopronban szolgált határőrként a néphadseregben, onnan jött haza a temetésre, aztán ment is vissza. Eszter pedig végképpen magára maradt a rengeteg munkával, mert annyit azért nem keresett vele, hogy segítséget tudott volna alkalmazni. Egy dolog vigasztalta továbbra is: a fia katonai szolgálata hamarost letelik, és akkor majd ketten viszik tovább a boltot.
A leszerelés napján aztán nagy lelkesen várta haza Tomit, még egy csodás tortát is sütött neki, a fia azonban nem érkezett meg. Eleinte nem is aggódott, azt gondolta, a fia ott maradt Sopronban megünnepelni a leszerelést, hiszen fiatal még, hadd mulasson csak. Aztán mikor másnap, majd harmadnap sem került elő, már komolyan aggodalmaskodni kezdett. A hanságszéppusztai postán lévő telefonról felhívta a soproni őrsöt, de ott se tudtak sok érdemlegeset mondani:
– Pethő Tamás tizedes e hó 15-én leszerelt, és a laktanyát elhagyta – közölte nagyon hivatalos hangon valamelyik felettese, de ez nem igazán nyugtatta meg Esztert. Már éppen azon volt, hogy itt hagy csapot-papot, és elutazik Sopronba utánajárni, mi is történt a fiával, mikor Postás Imi egy levéllel állított be, amin külországi pecsét volt.
Drága édesanyám!
Ne tessék aggódni értem, mikor ezt a levelet olvassa, én már nyugaton leszek. Jelenleg Bécsben vagyok, de hamarost indulok tovább Amerikába, New Jersey-be, ahol Péter bátyám és a családja már vár. Még itt Sopronban felderítettem a címüket, és állítólag munkám is lesz Péter bátyám cukrászüzemében, így új életet tudok kezdeni. Azért meg elnézést kérek, hogy előre nem szóltam a terveimről. Nem akartam, hogy a hadseregben megtudják: a szolgálati évek alatt kifigyeltem, miképp is lehet megdobbanni a határon át úgy, hogy ne vegyenek észre. Még esetleg azt hitték volna, hogy dezertálásra készülök, aztán mehettem volna a büntetőszázadba. További jó egészséget kívánok édesanyámnak, és majd rendszeresen írok róla, miképp is alakult az életem.
Csókolja szerető fia: Tamás.
Eszter persze megkönnyezte ezt a levelet, kicsit bánatában, hogy így egyedül maradt, kicsit meg örömében, hogy a fiának semmi baja, és hogy biztosan jobb élet vár rá a messzi Amerikában. Reá viszont nehéz élet várt idehaza, mert most aztán tényleg nyakába szakadt a cukrászda minden dolga. Persze addigra már annyival könnyült a helyzet, hogy lettek gépei, de így is szakadatlanul dolgoznia kellett. Egy idő után azonban nem bírta már így sem, és elkezdett elhagyogatni bizonyos dolgokat. Először a sütemények, torták sütését adta föl, aztán lassan a habkarika is kiment a divatból, így azt abba is hagyta. Mire a rendszerváltás eljött, már csak a fagyi maradt, de ahhoz meg túl kicsi volt Hanságszéppuszta, hogy eltartsa. Így aztán mikor 1990-ben Tamás először hazalátogatott, a bezárt üzletet várta, ami közben nappalivá lett alakítva. Eszter – illetve ekkor már Édes Eszti néni, ahogy a faluban nevezték – addigra már Győrben dolgozott ugyanabban a cukrászdában, ahol egykori férje.
– Hát pedig milyen jól menő kis hely volt – állapította meg Tamás egyik este, mikor a kiürült kinti fagyizóhelyen üldögéltek, és különleges fagyit nyaltak a régi idők emlékére, amit Eszter kifejezetten a fiának készített.
– Ha hazajönnél, akkor esetleg el lehetne indítani újra! – vetette fel Eszter némi reménységgel a hangjában.
– Jó életem van nekem kinn, sokat keresek, szép házban élek, minek jönnék én ide vissza? – kérdezte Tamás, és valósággal úgy is lett: nem költözött soha többé haza. Nyaranta azért idelátogatott a családjával, mikor pedig Eszter nyugdíjba ment, onnantól a teleket New Jerseyben töltötte. Amikor pedig a fia, a menye, az unokái nem voltak otthon, gyakorta üldögélt a teraszukon, és visszagondolt rá, hogy minden nehézsége ellenére is milyen szép volt ez az édes élet.
Hunganu Judit 11 éves
Én tizenhét voltam,
te majdnem tizennyolc.
Zöld kabátban libbentél elém a Moszkván,
zöld volt a szemed,
az őszi fény fényt csókolt
hajad aranyán.
Hideg és ragyogó volt az október,
mintha a végzet és a kegyelem,
Istennek bal- és jobb keze
összekulcsolódva
imát mondott volna.
Akkor még nem tudtam.
Akkor még nem tudtam,
hogy életed és életem,
mint két kontinens, örök
és lassú mozgásban összeér.
Nem volt se békés, se kellemes,
de szép volt, akár a teremtés:
vulkánok szakadtak ki a mélyből,
öröknek hitt árkok tűntek el,
sajgó hegként gyűrődtek a hegyek.
A mindenség remegett.
Azóta békésebb lett a táj.
A tűzhányók már csak tanúhegyek,
oldalukon szőlősor mintáz
gyerekkacajtól hangos szüretet.
És csak mi tudjuk, hogy mi teremtődött itt,
és milyen szenvedés közben.
És hogy mi volt előtte.
Hogy mi volt mindaz, ami alábukott,
és mi régi éj tört
az égbe föl.
Ma, ha meg-megmozdul a föld,
mások riadva bújnak biztosabb helyre,
pincébe, odúba, futnak mezőre.
Csak mi álljuk ki bátran,
és emlékezünk
egy napsütötte októberre.
Kiss Dávid 11 éves
Amikor a Fiumei útra költöztem, már épült az újabb Cinema City, az egykori Ügető helyén. Mindenekelőtt a mi tevékenységünknek köszönhető e fejlődés, akik megcsináltuk a rendszerváltást a mozikban. Multy screen cinema, azaz sok termes filmszínház: ez a jövő. Hol vannak már a régi csőmozik, ahol a ketyegős mozigépen többször is tekercset kellett cserélni egy film alatt? A régi kollégák egy része azzal viccelődik, hogy a modern kor fizető-fogyasztóautomatáiba már csak fényeffektusoktól kísérten lehet betáplálni a pattogatott kukoricát és a Coca-Colát.
Hol vagyunk már az igazi Cine Cittától, ahol Antonioni, de Sica és Fellini növekedtek fel? – róják fel a komolyabb kritikusok. A fekete-fehér filmtől, ahol egy képváltás után velünk szembeszáguldó platós motorkerékpár fenyeget bennünket, vezetőjének szemében állatias aljasság lobog, ugyanúgy átgázolna rajtunk, mint azon a leányzón, akit megerőszakolt, tehette, mert kifizette az érte járó pénzt a családjának, és ez az ember még meg fog ölni valakit, akihez nem tudott felnőni, mert szellemesebbnek bizonyult nála. Száguld a motor, festett díszletek között, amelyek esetlegessége fel sem tűnik, mert tekintetünket megigézi a sötéten lobogó szempár, az ösztönök tüze, a színészi játék. Még a leghátsó sorba jegyet vevő szerelmespárokat is megigézte, amikor felnéztek a csókok közül.
Ezt manapság filmdrámának nevezik, néhányan fogékonyak ugyan az ilyen szomorú történetre, de a tömegeket nem ragadja meg – magyarázzák a producer-rendezők. Ráadásul ma már tökéletes a stúdiómunka, nem festett drapériák imbolyognak a háttérben, a néző észre sem veszi, ha esetleg nem szabadban vették fel a kültéri jelenetet, kitűnőek az effektusok, amelyek átvették a feszültségteremtés szerepét a színészektől, akik azért persze léteznek még, mint (emelkedő rangsorrendben) celebek, sztárok vagy megasztárok. Az eladásra helyeződött át a hangsúly, valódi Chaplinek helyett nem létező hadseregek tábornokaira van igény.
Mindenesetre a mozicsinálásból jól meg lehet élni, és nem csak a sztároknak. Én, mint trükkmester sem panaszkodom. És nem olyan trükkökkel, mint azt a régi kollégák mesélik, hogy az ismerősük, a nyolcvanas években kétezer forintért adott bérbe, mondjuk, egy Napóleon konyakosüveget a filmgyárnak, és abból visszaosztott ezret. Ma már a producer-rendezőinknek köszönhetően a stábot is rendesen megfizetik, de olyan szakma ez, mint a kávéházi muzsikusé, nincs hétvége, és addig megy a műsor, amíg a rendező óhajtja. Gyakran hajnalban vetődik haza az ember. Szóval, amikor beköltöztem a Fiumei úti lakásba, még nem látszott a plaza, a környéknek az kölcsönzött némi izgalmat, amikor a felüljárón átdübörgő teherautók megremegtették az elaggott házakat. A mi L alakú épületünk főlépcsőjét lebombázhatták a világháborúban, mert az emeletre az udvar sarkából szolgáló, cselédjáratnak tűnő, szűk csigalépcsőn lehet feljutni, bútorcipelés közben minden lépésnél fordulni kell, és hol a falnak, hol a korlátnak horzsolódik neki a kéz. Szűk konyhám a személyzeti traktushoz tartozhatott, mennyezetén fregoli csigája, a párja a leválasztás során a szomszéd lakásba került. Valamikor egy sírköves építtette az egész házat, magyarázta a legöregebb lakó, alul helyezkedtek el a műhelyek, felül, a saroklakásban rezideált az úr, a gangról nyíló szobakonyhákban pedig a munkások laktak.
A bútorok zöme a kollégák segítségével felkerült egy hétvégén, a két hatalmas szoba mégis szinte üresnek tűnt, mint reflektorokból áradt be a fény az ablakokon át, vagy mint a mozivetítő lencséjéből a fehér vászonra, mielőtt elindulna a film. Maga a költözés, akár a végtelenített szalag, nem akart véget érni. Egyedül cipelem fel a centrifugát, minden lépcsőfokba belerúgtam a cipőm hegyével, nehogy visszabillenjek, végre az előtérben lerogytam terhemmel. Mintha valaki figyelne. Valóban, homlokát a szomszéd bejárati ajtó üvegének tapasztva nézett egy hullámos feketehajú kamasz legény.
– Szia – biccentettem felé. – Én vagyok az új szomszéd.
– Szia. Az mi?
– Centrifuga.
Felvonta sűrű szemöldökét, mint valami különös dolog hallatán.
– Miért?
– Kicsavarni a ruhát.
– Gyere mán be, mit nézgelődsz ottan? – szólalt meg egy rekedtes női hang. – Ja, jó napot kívánok. Mindig itt lóg az előszobában. Ne zavard az urat, Ádám.
– Nem zavar, asszonyom, jól elbeszélgettünk – azzal bemutatkoztam.
A nem létező hadsereg tábornoka szükséges gondossággal gyakorolja a beszédét kísérő gesztusokat és pózokat a tükör előtt. Szemöldök magasra, most felszegni az állat, tartani három másodpercig – illetve a taps végéig. Ne hirtelen essen vissza a fej, hanem méltóságteljesen ereszkedjen, bólintva mintegy, a homlok ráncolódik. A jobb kar felemelkedhet, a mutatóujj figyelmeztetőleg – fenyegetően? – előre szegeződik, majd kinyílik a többi ujj, a tenyér megfordul, mintha az ég felé fordulna, szükségképpen a fej ismét megemelkedik, különben hülyén néz ki az egész – itt a tapsot szerényen elhárítani. Milyen tempót vegyen? Az egy-két szavas mondatokhoz gyors, olykor-olykor hirtelen mozdulatok passzolnak. Negyedfordulat balra, igazodás középre, három gyors kört leírni az alkarral, nyitott tenyér, enyhén széttárt ujjak, kvázi nincs több idő a beszédre, a különleges egységek által megtisztított terepen indulhatnak előre a rohamosztagosok. Gyerünk, gyerünk, az istenit! – a nagy hirtelenségben leesett az egyik váll-lap.
Épp a gegmester kezébe. Micsoda hülye szó ez a „váll-lap”, morogta. Nem, várjunk csak, mond a poénmester, aszongya, hogy „szögletes vállú”, „csapott vállú” – „lapvállú”. Giccs. Nem, remekül skandálható, jegyeztem meg. A rendező fantáziája is beindult: ez az, a nem létező hadsereg tábornoka előre nyújtott karral, tenyerével mintha valamit simogatva mondja: „Lapvállú”. Ezt még nem sütötte el a közönsége előtt. Nem túl összetett vagy absztrakt? Á, sokkal jobb, mint például a Kampókéz. Nem baj, ha nem értenek meg mindent rögtön. Majd maga a tábornok irányítja az asszociációt. Rövid hatásszünet után így: „Mire gondoltok, ha azt mondom: »Lapvállú«?” Döbbent csend lesz. „Mire?” A beépített ügynökök akciójára morajlás kél. „Kire?” Ekkor már üvöltözés lesz, lelkesedés. Vagy pfujolás, lincshangulat. Ezt még eldöntjük.
Másodjára Ádám azt kérdezte orrát az üvegnek nyomva, honnan jövök. Munkából, feleltem, de hazafelé beugrottam egy közértbe a Rákóczi úton. Szereti a csokoládét?
– Miért Rákóczi? – kérdezte a Sport szeletet majszolgatva.
– Mert a Belső Kerepesi utat, miután azon vitték a hamvait a Keleti-pályaudvarra, tiszteletből róla nevezték el.
Ádám rázkódó vállal felnevetett, majd megkért, hogy meséljek még.
– Talán soha ennyi ember nem gyűlt össze itt, tízezrek kísérték utolsó útjára a vezérlő fejedelmet, nemzetiszín és gyászlobogók lengedeztek, a hatalmas hangulatban, ha a toborzók megpergetik dobjaikat, bizonyára mindenki beáll kurucnak.
Fárasztó napok következtek a filmgyárban. A nagyjeleneten dolgoztunk. A nem létező hadsereg tábornoka immár a közönsége előtt. Mögötte lobogók valóságos erdeje a színi díszlet, egyik jobbra lobog, a másik balra, azazhogy semelyik sem lobog, csak az ügyes dekoratőrök az állókat előre döntöttekkel váltogatva a mozgás hatását keltették. A nem létező hadsereg tábornokán vadonatúj, csillogó egyenruha – alpaka-hatás. A bal vállról lágyan lehulló aranyzsinórok a második zubbonygombban egyesülnek. A kitüntetések csak szalaggal jelezve, öt sorban, de azért a gyémánttal ékes Nagykereszt a jobb vállról a bal csípőig futó széles, vörös szalagon himbálózik. Alatta pedig a Nagytőr. Külön adjutáns ügyel rá, hogy a markolat briliánsgombja mindig a kifelé nézzen. Tiszteleg, mielőtt fehér kesztyűben hozzányúl. Tréfálódó hang a tömegben (persze csak a hosszas éljenzés után, az első igazításkor): „E fiúból még tábornok lesz, ha nem vigyáz.” „Csendet, csendet – nyüzsögtek a beépített emberek. – A tábornok szól. És valóban: „Álmodtatok már a Lapvállúról?” Borzongás fut át a sorokon. Kiről? „Sötét éjszakán látogatott meg engem a Lapvállú. A Váll-lapúton érkezett.” Már a tömeg is látja az álmot, amelyet gyötrődve elé festenek. „Hah, Váll-lapúton!”
Másnapra pihenőt kaptunk. Már a delet harangozták, amikor lementem friss pékárúért. A zsemlék között válogatva orromba szökött egy croissant illata. Felnéztem, pirosan mosolygott vissza. Ádám biztosan örülne neki. A fiú ezúttal homlokát két keze közé fogva nézett át az üvegen. Nagyon megörült a süteménynek.
– A bátyám szokott hozni ilyesmit, ha marad az étteremből.
– Étteremből?
– Igen, ő ott zenész a téren. Hegedűs.
– Milyen téren?
– A Rákóczi téren. Azért nem értem. Szokta mondani anyának, hogy az tele kurucokkal. De dobpergésről nem beszélt, meg tobor… borozásról.
– Toborzás.
Most ezt hogyan magyarázzam el? Belenéztem a fiú sötét, lobogó szemébe.
– Mondd, Ádám, tudsz te titkot tartani?
– Persze.
– Akkor legyen az a mi titkunk, hogy Rákóczi Ferenc nagyon nagy fejedelem volt, éspedig azért, mert csak a tisztesség és a felelősség vezérelte.
– Felelősség?
– A nemzetért. Ezért kellett elbuknia. És amíg rá emlékezünk, él még a magyar szabadság lángja.
Összeráncolt homlokkal igyekezett memorizálni a szavaimat: – Él a lángja.
– Jól figyelj most: nem mind kuruc az, aki azt mondja magáról, sem pedig, akiről mondják, hogy az. A zsarnoksággal csak az szállhat szembe, aki először magában győzte le a zsarnokot.
– …győzte le a zsarnokot.
Kezet fogtunk az ajtórésen át.
– Akkor erről nem beszélünk.
– Nem, erről nem.
– Ádám, ne babráld a zárat – szólt ki a konyhából az anyja.
Igen, ha úgy vesszük, a Nem létező hadsereg tábornokával – most már biztos, hogy ez lesz a film címe – mi is legyőztük kicsit a belső és külső zsarnokokat. Egyre-másra igazgattuk ennek a botcsinálta diktátornak az útját: valahonnan mélyről valami kél. Lökdösődnek. Nyugtalanság, mintha erősebben lobognának az emelvényen álló alak mögötti zászlók. Sőt, kilobognak a rúdjaikból, mintha ők is csodálkoznának, ők sem értenének valamit. Végül lentről egy bátortalan hang: „Hol a váll-lap a tábornok egyenruhájáról?” Ez az, hol a váll-lap? A tömeg követeli: „Vállat, váll-lapot!” De nincs váll-lap, a megszokott, jókora aranycsillagok most a zubbony hajtókájára varrott parolin ragyognak. A nem létező hadsereg tábornoka előbbre lép a tribünön. Eddig nem is szólt. De most is mintha csak bátortalanul, mintha nem is akarna, mintha csak úgy erre tévedt volna: „Szoktatok álmodni?” „Szoktunk – váll-lapot!” A titkosügynökök kétségbeesetten nyüzsögnek a sorok közt. Valahogy nem azok a szavak kerülnek forgalomba, amelyeket az eligazításon megjegyeztek. Hanem egy tapasztalt mozgalmi ember észbe kap: „Veled vagyunk Lapvállú!” Az emelvényről is meghallják az idők szavát. Az adjutáns felhagy az állami tőr markolatának simogatásával, tiszteleg, és kirohan két hatalmas, csillagokkal teli arany váll-lapért. A nem létező hadsereg tábornoka látszólag meghökkenés nélkül azonosul a szereppel, amellyel azonosítják, és kiadja az új jelszót: „Előre a Váll-lapúton!” Villámgyors utasítás odalentre, és már a kivezényelt hivatalos ünneplők is önfeledten skandálják: „Veled vagyunk Lapvállú!”
A külső forgatás hosszú hetei után hazatérve már magasodni kezdett a nemzeti sírkert fölé modern szemfényvesztő centrumunk, de azért nem olyan gyorsan, hogy azt lehessen remélni: itt lesz a Nem létező hadsereg tábornokának bemutatója. Eszembe jutott Ádám, de lusta voltam visszafordulni, hogy vegyek neki valami süteményt, eh majd holnap. A ház előtt jókora teherautó állt, fentről, a szomszéd lakásból munkások hordták le szentségelve a bútorokat a szűk csigalépcsőn.
– A sírköves átka – magyarázta nekik a legöregebb lakó. – Ő építette a házat. Alul helyezkedtek el a műhelyek, ő felül, a saroklakásban rezideált, ahol most a filmes úr.
– Le ne üssék a szekrény sarkát! – visított ki a folyosóra Ádám anyja.
Hirtelen elém toppant Ádám is – eddig mindig csak az ablaküvegen át láttam.
– Költöztök? – azzal behívtam a lakásomba, ne legyünk útban.
Sokáig nézte a mennyezetet. Amikor végre rám pillantott, tekintete fátyolosnak tűnt.
– Hogyan folytatódik a mese? – kérdezte elcsukló hangon.
– Milyen mese?
– Hát arról a vezérfejedelemről, aki szembeszállt a zsarnokkal.
– Ja, Rákócziról?
Ádám elsírta magát.
– Miért pityeregsz? – kérdeztem. – Biztos jobb lakásba költöztök. Én is továbblépek innen, ha tudok.
– Mert te voltál a barátom, aki beszélgetett velem.
Kolozsvári Barbara 11 éves
Unikornis a mezőn állt,
legelészett egyedül.
A bokorból kifigyeltem:
az idill nem menekült.
A bicikli nekidöntve
a fatörzsnek, az a kék.
Kicsi voltam, gyerek-énem
hova sodrott el a szél?
Unikornist a mezőn már,
legelészőt, ma ki lát?
Univerzumban a bolygó
az idővel tova szállt.
Megérkezett a kéklő,
vékony szitakötő.
Ezt hozta most a hétfő,
a nyári, jó idő.
Az orgona már hervadt,
fehérből barna lett.
De minden évben ez van,
mi már csak tudjuk ezt.
Szitált a lomb szitája,
szitálta ránk a fényt:
virágra, hervadásra,
így kezdődött a hét.
Kalitkákba almát teszek,
reggel van.
Mindkettőbe jut egy gerezd
szép sorban.
Alakjuk a félholdaké:
két sarló.
Mért szalad el gyorsan a szép,
mért gyarló?
Hosszú nyár jön, még a vége
sem látszik,
esti árnyék nem ér még el
idáig.
Lakatos Szimonetta 11 éves
A Császár szeretni vágyott.
Egész pontosan Császár Gyula – ez volt hősünk becsületes neve. Szeretni vágyott, mert szeretni jó és nélkülözhetetlen, mint az oxigén. És Császár hosszú hetek óta oxigénhiánnyal küszködött, azóta, hogy faképnél hagyta őt biztos társnak hitt barátnője, mondván: Gyula, te betegesen túlérzékeny vagy. Ebben lehetett valami, de a kapcsolat kiürült mindenképp, s Gyula hiába vizslatott köreiben és azon túl, nem jött el az finom, belső remegés, amely a mindent elsöprő szeretet és szerelem előfutára szokott lenni. A lényeg tehát az, hogy Császár Gyula császári mivoltában magányos volt és vágyott egy nő után.
És lőn! Egy szép nyári estén megismerkedett a csodával, egy szőke, bájos lánykával.
Ment, mendegélt az utcán s szembejött vele egy gyönyörű teremtés, alig lehetett húszéves, korban ideális Gyulához. A szemek egymásba kapaszkodtak, a léptek lelassultak, a kezdő mondatok elhangzottak… Éva vagyok, Gyula vagyok… Folyt a szó, adták egymásnak a mondatokat, fürödtek és fürösztöttek a tekintetek. Nem lehetett elválni. Nem is kellett, Gyulának megörökölt lakása volt, odainvitálta a csodát, aki gondolkodás nélkül igent bólintott.
Fogták egymás kezét, úgy szaporáztak. Éva tiszta arcán a boldogság ragyogott, Gyula úgy érezte, megtalálta élete szerelmét: egy halk hangú, kristálytiszta baba, erotikus sugárzással – mi kell még?
A lakásban már az előszobában egymásnak estek. A nagyszobában alig volt rajtuk valami, nevezzük nevén: csak a fehérnemű. Gyula ünnepelni akart, inni is vágyott. Hozok pezsgőt, súgta Évának, aki, mint a virágok virága ült mosolyogva az ágy szélén. Gyula térült-fordult, két pohárral és a pezsgővel tért vissza, az egyik poharat Évának adta, a másikat az asztalra tette s nekilátott a pezsgő bontásának. Kilőtt a dugó, s már töltött is Éva s maga poharába.
A poharak megteltek. Úgy örülök neked, mondta meghatottan Gyula. Koccintottak. Éva megemelte poharát, s imádnivaló, porcelán hangocskáján a következők formálódtak: Igyunk, hogy legyen húgyunk! És néhány másodperccel később: Hihihi! Hihi!
Gyula megmerevedett, aztán hosszasan Évára nézett, majd fojtottan, alig hallhatóan szólt: Menj el, menj el, de azonnal!
Éva a poharat a földre tette, fölállt, vagy inkább fölpattant. Érezte Gyula hangjából, hogy valaminek, ami jószerivel el sem kezdődött, végérvényesen vége. Belebújt ruhájába, magához vette kicsi táskáját. Bunkó – sziszegte oda Gyulának, majd elviharzott. Az ajtót persze jól bevágta maga után.
Kiss Emese 7 éves
Ülj le mellém, Magány, régi jó cimbora!
Kancsómban vöröslik a Bánát bús bora,
kitöltöm kettőnknek komor kupába,
koccintsunk! Majd nézz le az öreg Dunára,
figyeld, ahogy fut, szalad a messzeségbe!
Kínokat visz, de engem itt hagy mélabúban égve.
Tudod te jól, miért gubbaszt homlokomon felleg:
tudod, hogy úgy igazán senkinek se kellek,
tudod, hogy a kaján Remény csak játszadozik velem,
tudod, hogy békáit egy szó nélkül nyelem.
Tudod ezt mind, mert jobban ismersz, mint bárki más:
leggyakoribb vendégem te vagy, nem vitás.
Próbáltam én – nem is egyszer. Ezt nem tagadhatod.
Írtam rózsás vallomást, írtam hatszor hatot,
de a leveleket összetépték, s a Dunába szórták,
hol a málló cafatokért civódnak a csókák,
s elvésznek a foszlányok a hordalékok között…
Te se tudnád a végére, melyikhez volt közöd.
Hibáztatom őket, biztos így véled most,
pedig ki másra mutogat, annak a gyávaság vet vánkost,
s engem nem riaszt a valóság rideg, cudar szeme:
mindig rossz emberekbe szerettem bele.
Ez a titok, mit megfejtettem egy esős őszi napon,
a titok, melynek kulcsát, Magány, egyedül neked adom.
Átok ülne rajtam? Vagy csak kísért a balsors?
Vagy ez lenne a Remény étkét bolondító bors?
Játékszere lettem tán egy aljas hatalomnak?
Vagy véletlenek zsigerelnek, míg végleg kirabolnak?
Nem tudom. De ha sejteném, se változna semmi,
mert a gyönge ember ily erőkre képtelen hatni.
Mennyit locsogok és panaszkodok neked!
Még azt hiszed a végén, hogy gyűlölöm az életet,
pedig még melankóliám szemüvegén át
is meglátom a hétköznapok adta száz csöpp csodát:
a madár dala, a könyv illata, a színek gyönyöre,
a gondolat szabadsága és az írás öröme!
Magasztaljam mindezt? Tényleg? Zengjek ódákat
vígságról, miközben fáradt lelkem próbálgat
tört szárnyú madárként újra repülni?
A búnak a meder aljára kell ülni,
hogy a vad verdesés ne kavarja fel újra.
Ne vess meg, hogy lelkem a múlt hosszasan fúrja.
Ejh, elmém csapong már, száz szép szavam dőre…
Fejembe szállt volna ez az egy kupányi lőre?
Idd csak meg a maradékot! Nekem több nem kell már,
igaz öröm a bortól egyébként se vár,
s rájöttem, a mámorköd is csak hamis menedék,
mert a valóságnál sose lesz kábítóbb a részegség.
Ó, te Magány! Megszoktalak. Sőt, megkedveltelek:
te legalább állandó vagy, mint a rideg szelek;
nem múlsz el, s ha meg is szöksz, hamar visszatérsz;
nem várom, tégy lehetetlent, s ilyet te se kérsz;
a tökéletes társam te vagy, többé nem talány…
Örökké öleljél kérlek hűs karoddal, Magány!
Feküdj mellém, Magány, csendes szavú párom,
nézzük meg a napkeltét! Már olyannyira várom
a közös perceket, miket nem hordhat el a Duna!
A vén folyóból partra úszik, s ránk terül egy suba,
mi eltakarja bús-boldog, pihegő légzésem,
s elfojtja sóhajom: Egyedül vagyok s mégsem…
A zuhanás első pillanatai ijesztőek. A hirtelen gyorsulás, a térorientáció pillanatokig tartó, de végtelennek ható elvesztése, a súlytalanság pillanatában érzékelt erőtlenség szinte sokkolja az idegeket. Utána békesség tölt el…
Jack szomorúan nézett rám. A sziget lakói egyetlen őrjöngő masszaként zúdultak ellenem. Késekkel, vágásra alkalmas éles kövekkel, ütésre alkalmas nehéz kövekkel, botokkal és dorongokkal rohantak rám, hogy kirobbanó közös gyűlöletüknek elégtételt szerezve lemészároljanak, felkoncoljanak, és darabokra szaggassák a testemet.
Sue riadtan, de elszánt tekintettel mellém lépett. A kő a halántékánál találta el, baloldalon. Egy véres csomó szakadt ki a fejéből, rajta szőke hajcsomó, alatta szakadt bőr, és koponyacsont darabja a tépett bőr alatt. A fröccsenő vér nagy cseppjei az arcomba csapódtak. A teste úgy omlott össze, akár egy rongybabáé. A lábam mellé roskadt, mint aki hirtelen leülni készül. Karjai úgy mozogtak, akárha át akarná ölelni a lábamat. De nem volt már akarat abban a testben. Törékeny teste tehetetlen tömeg volt. Könnyű, ám mégis megtántorodtam a perem felé.
Sue létezéséről semmit sem tudtam, amíg keservesen partot nem értem. A hullámverés nem volt erős, ám a part közelében, a parti sziklákon tekergő szél, a hirtelen sekéllyé váló, sziklákkal és homokpadokkal tele vízben felerősödő kaotikus erők szinte megöltek. A bal térdem nagyon fájt. Nem tudtam, mikor, és hogyan sérülhetett meg.
Amikor a gépben teljesen sötét lett, és füst árasztotta el a kabint, azt gondoltam, itt a vég. Soha nem jutok ki az őrülten sikoltozó, és sokkosan néma emberek közül. Ahogy billeni kezdett a szerkezet az elszabadult csomagok úgy borultak ránk, akár egy hullám, amely maga alá temet. Az egyik hajtómű bömbölve működött még, aztán szörcsögve vizet nyelt és két nagy puffanás után elnémult. A törzsön, nem messze tőlem több rés keletkezett hirtelen, amelyeken előbb vakító fény áradt be, majd alul a víz is. Egy utast szinte lefejezett valami, csupán négy széksorral előttem. A frissen keletkezett nyíláson át beözönlő fény épp a testére esett. Pár másodpercig még láttam a vastag sugárban felfelé spriccelő vért, aztán a megdőlő gép megbillentette a testét. A vízbe hanyatlott, és a sötétbe.
Nem tudom, hogyan jutottam ki. Sötét volt a füsttől, és a közelben lángolt a vízfelszín. Kerozin szagát éreztem, és attól féltem, a tüzet felém sodorja a szél. Jobbra fényt láttam, mint amikor egy elsötétített szobába a nehéz függöny résén át beszökik a napfény. Úszni kezdtem. Minden irányból kiáltozó, rémülettől és fájdalomtól tébolyult embereket hallottam, de nem láttam őket.
Sue húzott ki a vízből. Nem tudtam lábra állni. A bal lábamról szinte leszakadt a nadrág. A térdem fölött szakadt el. Felüvöltöttem, amint a part fövenye hozzáért.
Nem tört el, de csúnyán zúzódott és rándult, mondta Sue. Megtudtam róla, hogy traumatológián szakápoló. Látott már sok sérülést, és röntgen nélkül is fel tudta mérni a sérülésemet.
Vékony, törékeny nő volt. Felfoghatatlan, hogyan tudta kimerült, tehetetlen testemet métereken át feljebb vonszolni, hogy a hullámverés ne borítsa el az arcomat. Hiszen, ha a sokktól elájulok, megfulladhattam volna ott, a majdnem szárazon.
Amikor magamhoz tértem, először csak morajlást hallottam. A tenger ott zúgott a fejemben. Hullámai éles szirteknek csapódtak, és mindent elnyomott a partra zúduló szél. Sue felültetett, megtámasztotta a hátamat, és innom adott.
Egy palack hűvös víz. Nem értettem honnan szerezte. Később tudtam csak meg, hogy a gépről sodort a partra sok hasznos dolgot a víz.
Lassan felfogtam, hogy valaki beszél. Egy férfi állt egy rozzant bőröndön. Körötte koszos, tépett ruhájú emberek ültek, és csüggedten néztek a férfira, vagy csak elrévedtek a semmibe.
– Samuel kapitány vagyok. Örülök, hogy nem vesztünk oda. Mélységesen sajnálom, gyászolom azokat, akiket elvesztettünk. De most az a dolgunk, hogy összetartsunk, és túléljük ezt a katasztrófát. Én voltam a gép kapitánya, és én felelek mindannyiukért, amíg biztonságban nem leszünk. Én, és a személyzet megmaradt tagjai kaptunk kiképzést az ilyen helyzetekre. Kérem, tartsunk össze! Mindent megteszek, hogy legyőzzük az előttünk álló nehézségeket addig is, amíg megérkezik a segítség.
– Abban bízzunk, akivel lezuhant a gép? – kérdezte egy nagydarab, gonosz tekintetű férfi. Ő volt Tom, a farmer, akit később mind alaposan megismertünk.
– Nézze, mi is a neve?
– Tom.
– Nézze, Tom! A gép műszaki hiba miatt zuhant le. A pontos okát még mi sem tudjuk. De éppen ez az oka annak, hogy össze kell tartanunk. A légitársaság szabályai szerint a felszállástól kezdve én felelek önökért mindaddig, amíg újra biztonságban nem leszünk.
– Maga már nem kapitány. Látja hol van a gépe? Egy koporsó lett, ami elmerült az óceánban. Nézze! Valami szárnyvég még a víz fölé nyúlik. Ott füstöl. A gép, aminek a kapitánya, nincs többé. Maga nem kapitány. Maga egy gyilkos, aki megölte a családomat!
– Nagyon sajnálom, Tom, de együtt vagyunk a bajban. Higgye el, nem mi okoztuk a bajt. Amennyire meg tudom ítélni, összeütközhettünk valamivel, aminek nem kellett volna ott lennie.
– Lezuhantunk, és maga, meg a kretén emberei vezették a gépet!
– A másodpilótám, Timothy Collins a becsapódáskor az életét vesztette. Egész idő alatt azért küzdött, hogy visszaszerezzük az ellenőrzést a sérült gép felett. Látja, végül olyan módon csapódtunk a vízbe, hogy ennyien túléltük. Azt hiszem, minden második ember. Szörnyű ez a sok halál. De Isten vigyázott ránk, és itt vagyunk.
– Én nem bízom ebben a kreténben! – fordult Tom a többiekhez. – Szavazzunk! Akarjuk-e, hogy az vezessen minket, aki ezt a katasztrófát okozta, vagy egy becsületes déli farmer, aki tudja, hogyan kell megélni a puszta földből.
Vita támadt. A többség végül Samuel kapitányt választotta, aki végig magán tartotta tiszti váll-lapokkal díszített egyenruháját.
Sue, és néhány nő a kapitány kérésére elkezdte felmérni a sérültek és betegek állapotát. Egy nagy pálmafa árnyékában rögtönzött kórház kezdett kibontakozni.
Férfiak egy csoportja láncba szerveződött, és egymásba kapaszkodva bemerészkedtek a vízbe egész addig, míg a legbelül haladónak épphogy leért a lába, és a part felé sodródó tárgyak közül igyekeztek kimenteni mindent, ami még hasznos lehet. Bőröndök, a bőröndökből kiszóródott ruhafélék, ásványvizes és italos palackok, egy ülés és megannyi tárgy, amelyek talán jók lesznek még valamire.
Más férfiak három kis csoportban elindultak felderíteni a környéket. A parton két irányban, és a fák között, a parttól távolodva.
Aki ott maradt, az vagy velem együtt sérülten pihent az árnyékban, vagy a partra került rengeteg holmit rendezgette.
Valahonnan étel is került. A gépen még várt ránk egy étkezés. Néhányan egy vászonféléből árnyékolót készítettek, amely később az eső ellen is adhatott némi védelmet. És ahogy az este közeledett, tűz lobbant fel a parton.
Az életünk hamar szervezetté vált. Egy vízfolyásból néhányan minden nap friss vizet hoztak, amelyet szigorú utasítás szerint csak forralás után ihattunk. De tiszta, jóízű víz volt. Volt banán és kókusz. Néhányan madárcsapdákat készítettek. Szűkösen, de minden nap élelemhez jutottunk. Pár nap múlva én is lábra tudtam állni, és sántikálva, de már tudtam olyasmit tenni, amit hasznosnak találtam. Lassan kezdett bennünket egyfajta optimizmus eltölteni. Csak Tom és két barátja, Frank és Bill különültek el. Ették az ételünket, itták a vizünket, de a munkában nem vettek részt. Pedig jó kötésű földművesek voltak valahonnan délről, és egyikük még tengerészgyalogos is volt vagy tíz évvel, és egy kerek sörpocakkal korábban.
A hajót egy kamasz lány vette észre. Amikor kiabálni kezdett, másodpercekig senki sem reagált. Örökkévalóságnak tűnő pillanatok voltak. Aztán, mint amikor a gát átszakad, a megmenekülés boldogsága feltört. Mindenki a partra rohant, ugrálni, kiabálni kezdtünk.
A hajó messze volt, és távolodott.
– A tüzet! élesszétek a tüzet, és csináljunk füstöt! Jelezzünk a füsttel! – kiáltotta valaki.
Máris hárman voltunk a tűz körül. Most csak gyengén égett, mert a reggelin túl voltunk, és az ebédre való madarakat még nem szedték össze a csapdákból.
Gyorsak voltunk. Tényleg serényen dolgoztunk. A tűz egy perc múlva már erőre kapott, és ketten hoztak futva pálmaleveleket, nedves füvet, amellyel nagy füstöt csinálhattunk.
Mire a füst magasra szállt, a hajó eltűnt a láthatáron. Egy nagy műanyaglappal, ami a kabin belső burkolatának egy darabja lehetett, legyezve tápláltam még a tüzet. Vastag, kesernyés füst szállt fel, és mi is megkeseredtünk. A hajó eltűnt a messzeségben, és kétségbeesve fogtuk fel, hogy friss reményünk elveszett.
– Hol van Samuel, az a barom? – kiáltotta Tom, aki a barátaival együtt eddig semmit se tett.
– Ez is az ő hibája! Hol van, amikor tenni kellene valamit, hogy megmeneküljünk?
– Halcsapdát épít a vízfolyásban – mondta valaki.
– Ellóg a felelősség elől. Újra csak hagy elpusztulni minket! Hát pusztuljon ő! Nem kell ilyen vezető! Ne legyen többé kapitány!
– De Tom, valamiféle rendnek kell lennie, hogy átvészeljük, amíg itt kell élnünk.
– Miféle rend az, amiben a mentőhajó eltűnik előlünk? Miféle vezető az, aki ezt hagyja?
– Ne, Tom! Ezek az emberek most mind kétségbeesettek. Ne vedd el tőlük az utolsó biztonságot – mondtam vele szembeszállva.
Fellökött, és leköpött. Belém is rúgott volna, de Sue elébe állt.
Az általános kiabálásban és lökdösődésben a társaság két részre szakadt. A túlélők harmada maradt a táborban. Vártuk, hogy a kapitány visszatérjen.
Három nap múlva a tábor már nem volt a miénk. Tom és csapata nagyobb létszámú volt, és erőszakos. Hajnalban támadtak ránk. A kapitány a fák közé vezényelt minket, ahol fedezéket találtunk a felénk dobott kövek és botok elől. A támadók éhesek lehettek, mert az üldözésünk helyett a tűz mellett pálmalevelekkel letakart kevés ételünkre vetették magukat. A kórházunkból előkerítették azt a vodkát, amit fertőtlenítésre és fájdalomcsillapításra osztottunk be igen takarékosan. Mindent felforgattak, felrúgtak, szétszórtak. Két pofára falták az ételt, és itták a szeszt.
Egy kannában ott volt a víz is, amit még nem forraltunk fel. Mohón ittak. Aztán összeszedtek mindent, amit hasznosnak ítéltek, és a fák felé kiabáltak.
– Vissza ne gyertek, gyáva férgek! Megölünk és megbaszunk benneteket! Vagy fordított sorrendben! Dögöljetek meg, hülye kretének!
Váratlanul elvonultak a zsákmánnyal. Akkor a kapitány nagyon gyorsan egy kis csapatot szervezett a legfürgébb emberekből. Én még sántítottam, így az őrszemek közé kerültem azzal a feladattal, hogy szükség esetén vonjuk magunkra a támadók figyelmét.
Nem volt támadás. A kannát, a vízforralót, némi kötszert, és néhány szétszórt szerszámot sikerült összeszednünk.
Onnan kezdve az erdőben éltünk.
Egy reggel Samuel kapitány nem kelt fel többé. Éjjel átvágták a torkát. A teste békésen feküdt, csak a sötét vértócsában fekvő vértelen arca volt furcsa.
A nap lassan felforrósította a levegőt, és legyek kezdtek döngeni az alvadt vér fölött.
A nők sírtak. Néhány férfi kissé távolabb, ahol a talaj a parti homokos fövenyhez hasonló volt, csaknem puszta kézzel elkezdett gödröt ásni, hogy a testet eltemethessük.
– Na mi van férgek? Elveszett a kakas a tyúkólból? – röhögve dörrent ránk Tom hangja. Ott volt az egész csapata is, de most, mintha kevesebben lettek volna. Később megtudtuk, hogy páran belehaltak valami fertőzésbe, amit a forralatlan víztől kaphattak.
– Meghalt a Kapitány, éljen a Kapitány! – kiáltotta gúnyosan Tom.
– Éljen Tom kapitány! – mondta rá a mellette álló két barátjának egyike!
– Te nem vagy kapitány, csak egy gyilkos! – fortyantam fel meggondolatlanul.
– Az a hulla ott, az volt a gyilkos! Vagy száz ember veszett oda, amikor lezuhantak a géppel.
– Az baleset volt, de te szándékosan öltél, orvul és alattomban.
– Téged itt helyben öllek meg, nyíltan, szemtől szemben! – na, állj elém, kis buzi, ha mersz!
Nekiindultam, de Sue megfogta a karom.
– Ne! Nem éri meg.
Sue és én számkivetettek lettünk. Tom kihirdette, hogy bárki bármit tehet velünk. Sue szemrevaló nő volt, még így, lefogyva is. Én pedig gyenge, habár sokat erősödött a lábam.
Még néhányan csatlakoztak hozzánk. Két kamasz lány, akik egyike korábban megpillantotta a hajót, meg egy megszeppent nagyapó.
Lassan, az elfojtott sírásokból, a felriadók vigasztalásából Sue megértette, hogy mi történt velük. A lányokat Tom emberei megerőszakolták. Az egyikük bátyjának a torkát elvágták, amikor védeni próbálta a húgát.
Tom táborában a férfiak rabszolgaként dolgoztak, hogy a vezetők hasa tele legyen, és minden lehető kényelmük meglegyen azoknak, akik a nőket tulajdonukként kezelték. A legszörnyűbb az volt, hogy az alávetettek nem csak félték, de tisztelték, és lassan megszerették a zsarnokot, aki élet és halál ura volt a maga mosdatlan, esztelen, önző módján.
Éppen vizet forraltunk, amikor ránk támadtak. Az egész tábor, az elnyomottak is felénk rohantak üvöltve, tébolyultan. Tom teljes jogú híveinél kés volt, a többieknél kihegyezett botok és kövek.
Nem mehettünk másfelé. A magaslat felé futottunk. Egy helyen, ahol a támadók beérték volna a rémült lányokat, a nagyapó megállt, nagy levegőt vett, és megfordult. Üvöltve rontott rá a támadókra, hatalmas ütésekkel terített le a földre hármat is. Aztán egy dorong állati erővel csattant a tarkóján. A földre zuhanó testet vagy tízen körbevették, és addig szurkálták bele kihegyezett karóikat, amíg véres masszává nem vált mindenestől.
Amikor a szakadékhoz értünk, Tom egyik szárnysegédje hívogatni kezdte a lányokat: – Gyertek, kicsikéim, hiszen tudjátok, mennyire szeretünk benneteket! Gyertek, mert arra csak a szakadék van.
A lányok tébolyultan sírtak. Tom embere feléjük mozdult, mire egyszerre hőköltek hátra riadtan. Nem sikítottak. Hosszú másodpercek után hallottuk törékeny testük puffanását.
– Állatok! – kiáltott fel Sue.
– Az állatok ti vagytok, és most szépen leölünk, és megzabálunk benneteket! De veled előbb még elszórakozunk. Úgyhogy lépj félre kicsikém, hadd legyen tiszta célpont az a buzi kretén lázadó!
Sue elém lépett, és egy másodperc múlva halott volt.
Jack, aki a betegtársam volt, nem ugrált és kiabált együtt a győzelemittas tömeggel. Valami szomorú emberség tört fénye látszott a szemében.
– Tépjük szét! – kiáltotta valaki.
Akkor Jack előre lépett, egyszerre a többiekkel, és botjának tompa végét a mellkasomnak nyomva, hirtelen nagyot taszított a testemen.
Kegyelemlökés volt.
A zuhanás első pillanatai ijesztőek, de aztán a legteljesebb béke és szabadság vesz körül.
Makula Vanessza Vivien 11 éves
Csak óvatosan azzal a mit sem sejtő, ártatlan
járdaszéli kíváncsiskodással,
amikor a merevléptű idegen katonák
fényes orrú, fekete félcsizmáikban
átvonulnak a városon mosolyogva,
mert a helybéli felnőttek integetni
előre engedik készségesen maguk elé
a gyerekeket, mindet, akárkiét is,
a tereptarka kísérőautóban meg készülnek kattogva
a képek, a történelemkönyvekbe szántak,
elsőbb azzal a szöveggel, hogy
az ünneplő lakosság lelkesen köszönti,
virággal fogadja a baráti felszabadítókat,
később a kép marad ugyanott, csak
a kísérő képaláírás változik egy kicsinyt:
a megfélemlített lakosság rémülten nézi
a kegyetlen megszállók dölyfös bevonulását,
s mára meg már attól kell tartanod erőst,
hogy szikkadtra száradt-fonnyadt arcodban
föl ne találja ismerni valaki annak az egykor
a fény fürdette békés járdaszélen ácsorgó,
szomorú szemű gyerekecskének
ártatlanul csudálkozva bizakodó arcát.
Összerogyott Béla bácsiék előtt a kispad,
a kiülős, a beszélgetős, a pilledj, szomszéd,
összeszáradt, elkorhadtak a fenékalja lécek.
Cserélni kellett volna idejében, figyelemmel,
de ki ügyel a málló múltra a jövőbe rohanásban.
Csak a kutyák csaholnak, mintha ugyanúgy,
de azok is csak tessék-lássék, kamerakészen,
nyálzó hálát s kötelességtudást mutatva.
Rángatják a rájuk rozsdásodott vasszemeket,
az elődök láncát, a rángva kimúlt házőrzőkét,
amit átmentettek a gazdák a mai csahosoknak.
Kényelmesednek, fényesednek a régi fémhurkok
a zsenge nyakakon, a friss, fénylő torkokon is.
Mintha soha erre sem jártál volna itt te,
úgy letagadtak, megtagadtak szemlesütve,
nem, a kakas még kétszer sem kiáltott,
ahol, ahogy Steinmetz kapitány lépést váltott.
De még, aki, ha emlékezetből idézett végre,
úgy néztek rá, mint anyaszomorító vigécre,
pedig itt ötven-, százévenként legalább egyszer
akad minden foltot kifehérítő vegyszer.
Ahogy a hajnal hűsít, a dél ziháltat, beste
testével lázas éjszakát ígér a fuldokló este,
fiúk fogán vásik az apák harapta egres,
ahol mindig csak a szomszéd kutyája tetves,
s mielőtt beérne az alma, csak a féreg rág itt.
Előttünk nem a múlt, a jövő mély kútja ásít,
a telelni behordott muskátlisládák fülledt
illatával sunyiskodik az új század,
mely egyszer majd mindannyiunkra rávall.
Hogy a szél mikor támadt föl, azt Thakács nem tudja. Nem tudhatja, hisz csupán ült, ült az ablak mögött, a szerkesztőségi szobában, szerzetes a cellájában, és alapfokú számítógépkezelést folytatott. (Írt azaz.) Mikor az utcára lépett, már a lezajlott folyamat eredményét érzékelhette: fújt a szél.
Ez a szél nem téli szél volt, nem fagyos, az utcákon felszabadultan jöttek-mentek az emberek – du. 5 óra felé lehetett, ilyenkor kezdik a munkaerőt kiönteni magukból a munkahelyek –, sehol zsebre dugott kezek, felhajtott kapucnik, sehol fázósan behúzott nyakak, fagypirosította orcák. Ez a szél csupáncsak szél volt, nagy levegővételekre késztető; „ténylegesen itt a tavasz”, mondta Thakács. Áprilisvég közeledett. – Thakács már megitta a kávét az aprócska palacsintázó pavilon előtt, melynek hangulata a Balatont idézte föl benne, a Balatonét, amikor rossz az idő. Állt, állt Thakács, maga elé nézett. Mit látott? Nem tudni; egy bizonyos: arca megtévesztésig olyan volt, mint aki szembenéz a délutáni, félfénylő és fél-hullámzó Balatonnal, előtte, húsz méterre a parttól, cölöpökhöz kötött dióhéjcsónakok himbálódznak, orral mindig szemben a széllel, észak-északnyugatnak mutatva. Egy türkizkék szemű, aranyszőke, napbarnítottnak tűnő, szoláriumozott arcú lány, aki becsomagolt palacsintát kért – két diós, két mákos, két kakaós –, sohasem fogja megtudni, Thakács miért kiáltott föl egyszer csak indokolatlanul, hirtelen: „Az evezővilla beleesett a vízbe!” (Aztán körülnézett, és zavartan elsietett. Nem tudta: a viharzó Balatont, mely hirtelen megjelent előtte s kiáltásra késztette, Thakács gondolta oda.) – A szél forgott, erősbödött, már nem észak-északnyugatról jött, nem a Bakonyból, hanem délről-délkeletről, hosszú, elnyújtott, port kavaró, ablakoknak feszülő rohamokban – a távolban valami felnyögött –, nem főn volt, hanem sirokkó. Lecsapott a városra, egy aszfalton heverő, halványlila, nejlon bevásárlószatyor életre kelt, körözni kezdett a palacsintázó, a tízemeletes panelház, illetve a Spar hátulja közötti területen, láthatatlan csigalépcsőn emelkedett, ment, ment, haladott följebb, már az ég volt a háttere, az ég, mely reggel még kéken derült, és amit mostanra szürke fátyol vont be, ettől a lila nejlon kissé kékes árnyalatot kapott, „medúzák az Égei-tengeren”, közölte magával Thakács. Igen, azok voltak ilyenek, ernyő nagyságú, lüktető, égszínkék, néha lilába, zöldbe játszó árnyalattal, miképp ment a kirándulóhajó – a pörgő, pácolt-faragott kormánykeréknél Mavromati kapitány –, egyre több medúza tűnt föl a tenger tintájában, égszínkékek, neonzöldek, sejtelemlilák, a hajó haladt, a medúzák tányérja félig föl- és félig oldalt nézett, egyhelyben lenni látszottak, mintha erejükből csupán arra telnék, hogy a láthatatlan áramlással szemben megálljanak, s elkerüljék a süllyedést, ám ha abbahagynák a lüktető mozgást, elvinné őket a tenger, nyomtalanul elmerülnének a végestelen mélyben.
– Medúzacsípés – mondta értetlenül a háziorvos a szoláriumozott arcú, türkizkék szemű lánynak, aki megmutatta neki felhólyagzott lábszárát. – Hát maga hol járt, melyik tengernél?
– Én? – kérdezett vissza megrökönyödve a lány. – Napközis tanár vagyok, ki sem mozdultam egész nap az épületből. – Aztán sírva fakadt.
– A tenger, a tenger – ismételgette a szeles, esti, szívfájdító ég alatt.
Nagy Réka 8 éves
Régóta nem írtam verset
reméltem, hogy nem végleges
a reménykedés nem állandó érzés
előjön néha
hogy feléledhet még a képzelet
De képzelet kell-e a képzelhetetlenhez
a viszketés a szúrás tompa fej
ébredés tarkótájt a görcs
hogy ma is az lesz mint tegnap
csak mélyebben lejjebb
szorít
nincs rajzolt önarckép
a tükör az megvakult
magamat nem látom
csak azok a képtelen hátterek
ott háttérben gyorsulva tűnnek el
a földek a vizek a hegyek
a gyárak vetemények
épületek lovak gulyák
a bányák is
falvak vonatok tegnap-még-személyek
korszakok könyvek
könyvekből elpárolgó
szavak
de a többi ember meg
nyugodtan tovább
pörkölt és hamburger
időjárás fesztivál falunap
lesvolt-nemvoltles anyád
koszorúzás átadás premier
megemlékezés díszőrség
felavatja megszúrja
megáldja megöli
és összekeverednek a szavak
és mire hazaérsz a boltból
a szatyorban a krumpli megrohad
és nem jár a busz és a feltúrt utcákon
Lamborghinik gázolnak
kidöntenek letarolnak
öregasszony gyerek kerítés
mindegy
nem írok nem leltározok
a versek áradó tömegében
mást mutat a tender:
hogy a leltár
nem költőnek való feladat
hát vigyétek vigyétek vigyétek
mi-minden van még
vigyétek mind ami van még
az összes sárga gumikacsát
a tűzoltóautó leesett kerekét
a hasadt építőkockát
a kaleidoszkóp összetört fedelét
a néma biciklicsengőt
a plüssmaci kivájt szemét
a sánta zsiráfot és a spájzból
a bűzölgő káposztafejeket
a fürdőszoba csöpögő csapját
a letört kilincseket
könyvek is mind
meghalt nagypapa foszlott fáslijait
tépjétek ki az lyukas zsebeket
vigyétek a csorba tányért amiből
a megdöglött kutya evett
és vigyétek az üres virágcserepet
az elgurult üvegszemeket
a marék homokot
de akkor már tényleg mindent
a múltat a jelent a jövőt
minden időt minden színt
illatot emléket és az ízeket
amire nincs szó azt is
az izmot, ami felemelné a fejet
de örökre
semmi ne maradjon
mindent vigyetek
ameddig bírjátok
ameddig bírjátok még
ameddig
meddig
mosolyogj a telefonba
integess
Szakállas Nóra – Izrael Anna 8 évesek
Balt végzett a fűnyírással, ilyenkor korábban leléphet, nem ellenőrzik, de a két boncsegéd fülön csípte, övé a nem hivatalos slagmesteri titulus, állították, egy vizes munkát szívességből még be kell vállalnia. Betonaljzatú, fehér csempékkel borított helyiségben hat koreai volt kiterítve, az iszapos víz sötét, amőbaszerű formát öltött alattuk. Két nő kérgesre száradt haja ráterült az arcukra, Balt eligazgatta a fülük mögé, azután megnyitotta a tömlőre kötött csapot, és rézsút végigveretett rajtuk vízsugárral. Levette a lefolyó fedelét, miután a szennyes áradat meggyűlt felette, majd a testeket nagyobb távolságba húzta egymástól. A fiatal férfi zakójából ékszerdoboz pottyant ki, Balt jegygyűrűket talált benne, belsejükbe gravírozott két utónév – Sua és Yejun – szív köré fonódott. Negyedóra múlva, amikor a segédek kerekes hordágyra tették Yejunt, kottyant gyomrában a víz. Egyikük domborított tenyerét hónaljához préselve imitálta a hangot.
– Vigyáztam – mondta Balt. – Víz a torkukba nem tőlem van.
A hangutánzó rákacsintott a társára. – Ha csillog, gyémánt lesz az. Kicsípjük és megmutatjuk.
Balt a gumicsizmáját tornacipőre cserélte, pólóját az udvari csapnál átöblítette, kicsavarta, végül visszavette nedvesen. Megrakott hátizsákba bújt, széldzsekit nyomkodott az oldalsó zsebébe. A bicikliúton túrabot hótányérdarabjait szórta szét, azután lécre erősített kormánymű gumiharanggal nyomokat húzott a bitumenre. Helyszínrajz készítése közben egy lóarcú kislány figyelte, Balt szamárfület mutatott neki. Két kilométerrel odébb, bodzaliget és a Mezítlábas pihenő szomszédságában, felfordított talicskán szakállas fazon üldögélt, egy másik – Balt csak a vezetéknevét tudta: Lenka –, hasonló, rőtes árnyalatú szőrbozontú, gólyalábakon közeledett a mezőről. Csiperkéktől dagadt a zacskója. Balt köszönt, és szatyornyi gyümölcsöt akasztott a csalánsziget mögé rejtett ágkunyhóra. Lenka kettőjüktől egyenlő távolságra lekucorodott, térde közé húzott batyuban kotorászott.
– Nem eszem – közölte Baltra pillantva –, szervezetem nem igényli a vizet, nincs emésztésem, nem izzadok, ahogy fáradtságot sem érzek. Ha feldobnék egy követ, elérne a sztratoszférába, visszahullva pedig megváltoztatná a földi életet. – Feje fölé mutatott. – Ironikus az egyholdas mező fölött a Hold. Testvéreim az egyhold és a Hold. Még a lenti út maradványa is az én egészem. Negyvenhármas lábam volt, ötévente egy számmal növekszik. Most negyvennyolcas a méretem. Messzire kéne kutyagolnom egy új cipőért. Fogadok, hogy hasonlítunk. Alma nem esik messze a fajától. Ahogy jöttem, előttem tekergőző portölcsérek is a hegyről leszáguldó szelek kavarcai. De itt legalább világosan hallom a zenekart. – Behunyt szemmel dúdolt. – Előtérbe kerül a hangszerek szubszonikus súlya, mégis híján van a barbarizmusnak. A magas tartományok merészek, az énekhang éteribb, a basszus testet ölt, saját mondanivalójával kérkedik; súlyosságában realisztikussá lesz a hangok közti csend – s lám, a zene máris a finoman elkülönülő részleteiben áramlik. A hangzás letisztult, eszköztelen, a szólamok úgy szövődnek játékos csokorba, akár a csobogás hangjai. A hangzástér dimenziói kigömbölyödnek a színpad síkjában, amiket még megtámogat a tonális egyensúly. – Szívére bökött. – Csak legyen mindig áram alatt.
Balt másfél órával később körülpedálozta a cirkuszsátrat, és amikor meglátta a kerekesszékes, lábszárrögzítő csizmában ülő kislányt, átmászott a kerítésen, és a lámák mellett rátelepedett egy megfordított itatóvödörre.
– Mindenki a délutáni műsorra készül – mondta a gyerek.
– Azt meghiszem. Helyükben én is készülnék. Az élőbeszéd nem az erősségem, néhány gondolatot le kellett jegyeznem, de így is jó. Nem bánod, ugye?
– Szerintem csak kitalálod a meséket. Nem vagyok már kicsi, nem kell szórakoztatnod.
– Akkor mi legyen?
A gyerek sóhajtott, kézfejébe törölte az orrát. – Persze, mondd el. Rendben vagyok, figyelek.
Balt papírcsíkokat halászott ki a zsebéből, sorba rakta a tenyerén. – Nevetni nem ér, csak a végén. Kevés hallgatagabb fickót ismertem Öregemnél. Egyszerre öt mondatnál több sosem hagyta el a száját, gyengédség annyi telt tőle, hogy nem ököllel lazsnakolt néhanap, hanem vasalt cipője orrával puhította a hátsónkat. Anyám sem henceghetett szerencséjével, neki is kijutott az ütlegekből, nemegyszer ő kapta a javát, vagy az egészet, ha elég szemfülesek voltunk az öcsémmel. Amint meghallottuk, hogy fenyítőnk részegen matat a zárral, már iszkoltunk az ablakon keresztül, s jóval túl jártunk udvarunknál, de még megütötte fülünket anyánk visongása. Kicsit túlzásba vitte az óbégatást; másnap arcának bíbor komorodásai, vagy bőrén a zöld valamennyi árnyalatát magába foglaló nyomatok, amit repülésekor, ide-oda pattogásában a bútorok sarkaitól szerzett, nem fájhattak annyira, hogy így kellett volna sápítoznia – de hát ő ellentéte volt apámnak. – Felnézett. – Kicsit előreszaladok, kezd unalmas lenni. Sokat beszélek. Amikor már többé-kevésbé megszoktuk Öregem heves természetét, és azt gondoltuk, anyánk is beletörődött sorsába, egyik nap összepakolta apánk holmiját, és kihajította az ajtó elé. Családunk oszlopa nem hőbörgött, mintha megértette volna, hogy letelt az ideje. Hallottuk, amint felveszi cókmókját, és gyalázkodó szavak nélkül elkerekezett. Nagyjából helyreállt otthon a béke. Ezután anyánk osztott ki bennünket, s amit Öregem sohasem csinált, szíjjal is alaposan megdolgozta a hátunkat, főként az enyémet, minthogy öcsém porciói jobbára nekem jutottak. Öregemmel az egyik vasárnap délutánján találkoztam újra, szétvetett lábbal trónolt a konyhában, meredten bámulta anyámat, aki épp paprikás csirkét főzött, és szemmel láthatóan nagyon elfoglalt volt. Öregem nem vett tudomást rólam, tovább gusztálta anyám hátulját, s mintha véletlenül tenné, könyökével leverte a porcelánkancsót. Anyámat meg sem rezdítette kincsének pusztulása, kavargatott nyugalommal. A megkerült ekkor bicskájával lemetszette az asztal élét, utána felnyúlt a tálalóhoz, és kipofozott egy sor tányért. Anyám közelebb fészkelődött, ördög olvashatta ki szándékát; akár a tehenek, oldalra rúgott, sarka a vérszívója homlokán csattant. Öregem kapaszkodó után kapkodott, csakhogy elkaszált a komód mellett; utoljára még megpördült, végül poharakat törve elterült. Azt hittem, oldalbordájában nyomban megszakasztja az életet, ehelyett megragadta a széket, és kevéssel legyűrője feje felett lódította a falnak: tudni lehetett, azon már nem ül többé senki. Anyám hamarpillantást vetett a rotyogó fazékra, mégis a sodrófát kapta fel, s a szipolyozó oldalára csapott. Hallani véltem a bordák roppanását, de nyúzónk még csak meg sem rezdült; akkorát taszított anyámon, hogy átbucskázott a hokedlin. A szárnyast is kár volt féltenie, együtt zúdultak a kőre. – A gyerek komorságba meredt; később vette fel a történet ritmusát. – Öregem, ha tevékenyebb, kiszoríthatta volna belőle a szuszt; hányavetiségének következtében anyámnak maradt ideje öntudatra térni, a rettyent széket csapta a hazatért combjához. Ha a szék jobb első lába erősebb, és nem fordul az ülőke alá, gyilkolója horizontálisan marad, így csupán a szemei guvadtak, képe, akárha napon pirult volna, lángolt, nyelvét zagyva szavak nyújtóztatták; sokáig kétrét görnyedt. Ebből látszott, mennyire gőzük sincs a bunyóról. Megtáltosodott anyámnak semmibe sem került volna sanyargatónkat ledönteni, és virtusból tehetetlenné nyomorgatnia, ehelyett körötte ugrabugrált, kereste a legjobb pozíciót öklének, s mikor épp meglelte a nyaka alatt, a letaglózottba visszaszállt a lélek, tanítani való frásszal reptette jóltartóját a lisztesbödönnek. Anyámnak koppant a halántéka, pillantása elrévedt, úgy tűnt, eszméletét veszti. Kiütője nem mászott belé egészen, nemtörődöm módon rugdosta, amitől gondoskodónk a legváltozatosabb testhelyzetekbe hengeredett. Bukfencezése közben megkaparintotta a gyúródeszkát, és akkorát sózott vele, hogy Öregemben megakadt a lélegzet, ám jóanyám kevesellte fizetségét, teljes diadalt akart, felpattanva két kőkeményet mért a tángáló kobakjára, végre vér is fröccsent. Öregem fél térdre rogyott, zuhantában bámulatos leleménnyel képen csőrözte anyámat: tüstént kiköpte mindkét metszőfogát; nem úszta meg ennyivel, leckéztetője guborodó állapotában is prímán belefejelt az állába, más sem csinálhatta volna különbül. Egyszerre nyúltak ki, hemperegtek a krumplihéjakon; névadóm sóhajtozott, anyám lihegett, mint a hőgutás kutya; ordenáré módon elbánt velük a rosszullét. Öregem talpra vergődött, s miközben ingujjába itatta a vérét, odavetette félájult anyámnak, hogy visszajön. – Eltűntette a fecniket. – Öregemnek pedig lehetett hinni, mindig betartotta a szavát. – Farzsebéhez kapott. – Idenézz! Ez a tiéd. – Kinyitotta az előkotort díszdobozt. – Bárkit eljegyezhetsz vele.
– Nem a fiúk szokták?
– A gyűrűk valami jó megpecsételését is jelentik.
Öregasszony bukkant fel, három férfi követte. – Polett! Menned kell. – A lakókocsik felé tolta a gyereket.
– Fura szokásaid vannak, öregem. – A trapézművész a délutáni előadáshoz öltözött, nyújtógyakorlatát hagyta abba, homlokán veríték gyöngyözött. Flitteres dresszét törölközővel kötötte át. – Mit tekeregsz itt ennyit? Nincs családod? De főképp, mit akarsz ettől a kislánytól?
Az erőemelő, akit a második részben a bűvész fog eltűntetni – addig még háromszor lesz jelenése saját műsorszámán kívül: két óbégató bohóccal a hóna alatt rohangászik körbe a porondon, kenguruval kel birokra, idomár ostorcsattogtatása közepette egy vénséges oroszlánnal a vállain kapaszkodik át egy zsámolyon –, csomósra markolta Balt ingét, és a feje fölé tartotta.
– Talán megeszlek vacsorára, vagy átdoblak a kerítésen. Nekem mindegy.
Megjelent az öregasszony, a kapálódzó Baltra mutatott. – Jegygyűrűt adott neki.
A fehérre mázolt képű bohóc – akit a szünet után ágyúból kilőnek, és Aurélának, a kötéltáncosnőnek is segédkezik – még átalakulása elején tartott, nem volt rajta szalmaparóka, salátányi nyakkendőbog és kantáros, buggyos nadrág, mint a plakátokon –, rojtos szárú sortot, trikót és félretaposott papucsot hordott. – Temessük el – javasolta. – Meddig tart?
Az akrobata tenyere alól krétapor szállt, amikor rácsapott a talpára eresztett Baltra.
– Egyelőre megúsztad. Még az ilyen nyomorultat is kereshet valaki. – Balt zsebébe tuszkolta az ékszerdobozt, azután hátrébblépett. Az erőemelő elkapta Balt karját, körbeforgott vele, olyan pózban, ahogy a kalapácsvető a gyakorlatát végzi, és kipenderítette a szénával leszórt térre. Balt felkecmergett, s két emu mellett átkepesztett a kerítésen. A sédparton fél órát ücsörgött, amíg erőre kapott, végül hazáig tekert.
Hátizsákjába könyveket gyömöszölt, fémdarabkáktól zörgő uzsonnás dobozt szuszakolt az oldalukhoz, majd a szőlőültetvények mentén visszaindult a városba. Az ég szűkében volt a csillagoknak, a hold kikerekedett, de még zsugorin fénylett, mint az elhagyott keréktárcsa szürkületkor. Balt lefékezett, dünnyögött. A távoli vitorlás kikönnyezett gyöngy a föld és az ég kagylóhéján, vagy előtapsolt szép pillanat az ég és a föld tenyerén? Bármi lehet, nem akarta eldönteni. Az északi kertvárosrész házai között kanyargott a központ irányába. A főutcán szaxofonozó nő szólója hangdobozból áradó basszus-dob zenei alapba ágyazódott. Balt néhány fémpénzt dobott a kalapba, a háttérben elálldogált, s amikor a zenész fél órás játéka végén a platós molnárkocsijára akasztotta a hangszerét, közelebb őgyelgett. Miközben elszállingóztak a hallgatók, a muzsikus megszólította Baltot:
– Tulajdonképpen mivel foglalkozol? – Adománygyűjtő kalapját a fogantyúra kötözött batyuba dugta.
– Ezzel-azzal. Legszívesebben pólókat árulnék, de nincs üzleti érzékem. – Kinyitotta az uzsonnás dobozt. – Írógépalkatrészek. Elküldöm Jeremy Mayernek. Ő az, aki írógép darabjaiból forrasztás nélküli szobrokat készít. Négy embernagyságú figurája egyikét élőben láttam.
– Meg fogja köszönni.
Balt a könyveket is megmutatta. – Ezeket a regényeket a feleségem naptejes kézzel lapozta, látni sem bírom őket. Valahogy megúszták a kiselejtezést.
– Nem kérem. Köszönöm.
– Jó hangulatában tudta csak illatosan elmosni az edényeket, különben mosogatólé szaguk maradt. Végül már az evőeszközeimet és a bögréimet is én öblögettem. – Balt a virágtartóra tette a könyveket. – Nem mindenki finnyás. De erre csak nem mondasz nemet. – Kipattintotta az ékszeresládika fedelét.
– Tényleg nem kérem. – A nő elfordult, feszesre húzta a szíjakat a hangdobozon.
– Csak egy ötlet volt. Te tudsz zenélni, nekem viszont van érzékem egy jelentős pillanatot felejthetetlenné tenni.
– Gyűrűvel?
– A folyami kavicsok nem állják ki az emlékezés próbáját. A gyűrű kiteljesít. A legbanálisabb találkozást is megpecsételi. Mi lenne, ha a könyvekre tenném?
A nő elbizonytalanodott. – Értékesek?
– Mit számít? Sokat beszélek. – A gyűrűket a könyveken hagyta.
A főtéren gyülekező tüntetők Baltot az épületek mellé kényszerítették, a kihangosított beszédet visszaverték a falak. Fához lakatolta a biciklijét, és a színpad felé nyomult.
– Mennyit ér ebben az országban az élet? Mennyit? Halljam! – A sokadalom zúgott: Semmit! – Úgy van! Meddig akarjátok még tűrni? – Nem tűrjük! – Az előadó önelégült képpel körbe forgatta a fejét. – Ha már így együtt vagyunk, kimondom hát… Hé!
Balt a mikrofonhoz furakodott. – Bocsánat! Nagyon fontos.
– Ki ez? – A válasz is megfogalmazódott a szónok fejében. – Provokátor! – Tekintetével a biztonságiakat kereste.
Balt lehúzta a nadrágját, bokszeralsója vézna combjára szorult. – Kinek mosolyog így a kakaskája? – A tömeg egy része nevetett, sokan hujjogtak. Balt szétvetette a karját. – Kapjatok be! – S még a pódiumra rohanó Security emberei előtt a sokaság közé vetette magát. A hallgatók bármennyire összetömörültek, el tudtak húzódni annyira, hogy Balt érintésük nélkül a kövezethez csapódjék. Két Ez A Mi Nemzetünk feliratú pólót viselő alak felemelte a vérző férfit, hátra adták szervezetük tagjainak, addig mások összezártak a lökdösve érkező rendezők előtt.
– Sokat beszélek – motyogta Balt kótyagosan, de már üdvözült arccal, s amíg cipelték, mindkét tenyerével eltakarta a szemérmét.
Talpas Alex 12 éves
Göcsörtös kérgeden
Durva repedések.
Törzsed is meghajlott,
Torlódnak a rések.
Sok vihar vonult át
Ágaid közt hajdan,
Törtek is, hulltak is,
Hol zajjal, hol halkan.
Árván maradt ágak
Ég felé merednek,
Örök hitben élnek,
Hitében a Rendnek.
Bölcs lettél, öreg fa,
Sokat láttál innen,
Csatákat, rohamot,
Öregbített minden.
Láttad a Dunának
Hullámát dagadni,
Embereket baljós
Eszmékbe ragadni.
Bölcs lettél, öreg fa,
De vajon hitedhez
Jön-e friss hajtás még,
S lombot ad-e még ez?
Elöljáró beszéd.
Az indoeurópai nyelvekben a hét napjait a Napról Holdról és a bolygókról, jobban mondva
a nekik nevet adó római istenekről nevezték el. A germán nyelvekben a megfelelő germán
istenekről kapta több nap a nevét.
Hétfő: a Hold napja: lundi, Monday
Ünnep után halovány, sápadt arccal nekilendülsz,
Ernyedt izmaidat dús feladat feszíti.
Kedd: Mars napja: mardi, Dienstag
Teljes a fegyverzet, már csúcson a munka s az ádáz
Harc, mely a testünkért zajlik a lét terepén.
Szerda: Merkúr napja: mercredi, mercoledi
Nemcsak az izmos kar s fegyverzet vívja csatáját,
Már ügyes ész is szól, rendezi a sorokat.
Csütörtök: Jupiter (Jovis) napja: jeudi, Donnerstag
Megjelenik ragyogásban a fenség s béke utána.
Alkot az emberi kéz, szelleme műveket ont.
Péntek: Vénusz napja: vendredi, Freitag
Íme az érzelem és érzékeid is kegyelemnek
Méltóságával kapnak időt s teret is.
Szombat: Szaturnusz napja: Saturday
Múlt napok ólom súlya lehúz, de te már a magasba
Kezdesz emelkedni, nyílik a távoli táj.
Vasárnap: a Nap napja: Sunday, Sonntag
Fény ragyog, átsüt a felszíni kérgen erős sugarával.
Fényben a múlt s a jövő, fényben a gond s a remény.
Erdő mélyén terül el a Lélek Tava.
Ha az utad erre térül,
Fény tárul eléd a tóról.
Bár a vihar néha tarol,
A kis tisztás gyönyört tárol:
Minden tőről virág fakad.
Reggelente harmat fedi,
Mit a napsugár letöröl.
Madár suhan ágról-ágra,
Rigó röppen, turul szálldos.
Míg a világ vétket torol,
A tó vize lelket tisztít.
Menekülj a részeg torról,
Hol a kortárs csupán tör, öl.
Téged hű kéz ide terel.
Milák Karolina és Juhász Ibolya 10 évesek
Ez a Gritti! Gritti, Gritti… mindig csak ez a Gritti! Már a könyökömön jön ki! A Rákos-patakból is ő folyik. Hát mi folyik itt, kérem? Egyáltalán, ki ez az ember? Ki fia-borja? Bégoglu. Hm. A bég fia. A velencei dózse fia. Azt mondják, egy fattyú. Akit ideevett a fene. Szép hazánkba. Brrrr! A hideg kiráz attól, amiket ez művel. Szegény János király urunk! Lenne több eszed… no és merszed. János, János, az eszed hiányos. Hogy engedhetted meg neki, hogy így befolyásoljon? Persze, tudom, ördöngös fickó, ravasz és okos, és azt mondják, valóságos művésze a hízelgésnek. Meg az arcra-borulásnak. Hogyan lehet, hogy a Mohácsi tragédia után alig egy évvel, 1527 őszén-telén, épp vele tárgyaltál, János urunk? Egy ékszerkereskedővel, egy gyöngykupeccel! Lehet, hogy gazdag, nagy úr, de a mi János királyunk azért mégiscsak – király.
Ott voltam azon a tárgyalássorozaton, ahol úgy főzte meg János királyunkat, mint a csirkelevest. Eszem a zúzáját, hát nem a saját szememmel láttam, saját fülemmel hallottam, hogy a szolgáinak ekképp adja oda összesen csak néhányszor hordott legjobb ruháit: Hordd el, magad! Azt hittem, elküldte ezzel őket a bánatba, de nem! Így adta tudtára neki, és mindenkinek, akit illet, hogy ő mindennap más és más úri ruhát vesz fel, és amit csupán párszor hordott, azt ezután hordja ez vagy az a szolgája, mert ő abból már nem eszik! Bizony! De nem csak így kedveskedik nekik. Azért istenítik ezt az istentelent, mert híresen bőkezű. Való igaz, fűnek-fának vet oda aranyakat, hogy azok aztán hűségesek és mindenben készségesek legyenek hozzá. Na, mondjuk, jól is számít. Lesik is minden kívánságát, mint egy keleti kényúrnak.
János király urunk is szépen le lett kenyerezve. Mikor megérkezett Budára, adott neki ajándékba egy rövid kutyapórázt, színaranyból! Hogy megörült neki János király urunk! Gritti erre csak szerényen mosolygott, sőt annál inkább, mert királyunk nem vette észre nagyon is nyilvánvaló célzását, szimbólumát e műtárgynak.
Azóta gyűlölöm, teljes szívemből gyűlölöm Lodovico Grittit, vagy, ahogy magunk között mondjuk: Gritti Lajcsit. És hát kormányzót csinált belőle János király. Azt mondta: Gritti Lajost ezennel megteszem máramarosi ispánnak és az ország kormányzójának, s megengedem neki, hogy az egri püspökséget átadja tizenöt esztendős fiának, Antoniónak, s azt is, hogy címerét egy oroszlánfejjel kibővítse. A címeres ökör Lajcsi! Nem elég, hogy az oroszlánkörmeit már jó-előtte kimutatta, neki már minden kellett. Nem is oly régen, amikor újra Budára jött ez a… majd’ mondtam, hogy mi, szóval, amikor ismét feljött Sztambulból, volt pofája ismét összehívni a János-párti urakat – köztük engem is – egy újabb országgyűlésre, már nem kertelt a mohó fattya! Arra kért minket e diétán, tavaly augusztus 15-én, urakat, hogy ugyan, adjuk már oda legyünk szívesek összes vagyonunk felét – neki! Ettől a szemtelenségtől még a király is elvörösödött. És ez még semmi! A városokra háromszor magasabb adót vetett ki, mint annak előtte volt, és természetesen ezt is neki kellett juttatni. János király urunk erre – arra hivatkozva, hogy úgymond „mostan körül kell néznie erdélyi birtokai háza táján” – elbujdosott ez elől a mocsoládé ember elől, aki játssza itt az istent. Majdnem fél évbe került, hogy ennek a… hogy ennek a pogány kurafinak kéréseire, könyörgéseire, sőt fenyegetőzéseire János király urunk hajlandó volt visszatérni. Egyszerre két úr lett Budán. A király, és ez a sehonnai bitang ember. Aki valamit – bármit – el akart intézni, annak két helyen kellett kérnie a közbenjárást: egyik a király, aki elvileg volt a hatalom, a másik meg ez itt ni, ez a kópé, aki a tényleges hatalmat gyakorolta.
Na, de: Egyszer volt Budán kutyavásár! – mégpedig néhai urunk, Mátyás király idejében. Most más idők járnak Budán. És jön még kutyára dér! Lesz majd nemulass, barátocskám, Harács Lajcsi!
Én, Czibak Imre, hetedíziglen megátkozlak, Gritti Lajcsi, tégedet, és minden porontyodat! Bár ott hagynád a fogad, az összeset, valamelyik sztambuli borbélynál! Az összes páváskodó talpnyalóddal, Dóczy Jánossal, Batthyány Orbánnal, ruszkai Dobó Ferenccel és Perusics Gáspárral egyetemben! Miért? Ott nincsenek egyetemek? Hát milyen birodalom az?
És még engem fenyeget ez a pokolfajzat, engem! Hogy aszongya, hogy: Többet nem fogok veled kezet, mert nem mostad meg! Hinnye, az árgyélusát neki! Azt a kirelejzumát! Ördög és pokol! Kisujjam körmének feketéjében több tisztaság van, mint az ő lelkében és gyalázatos bandájának lelkibe’, együttvéve! Bort ide, bort nekem, különben ütök-vágok, kaszabolok, ó, hogyaza…!
Mostan azért már sokkalta jobban vagyok. Kicsit el is álmosodtam… Álmomban se gondoltam volna, hogy ily vitézi erejű tüzes bor ez… pár hordót rendelek is… no, szunnyadjunk… Lajcsit meg törje ki a nyavalya… pukkadjon meg… egye meg a fene… egye fene… meg… áááááááá… HRRRRK… pityipűűűű…
Borom fenékig ittam, elmúlnak az évek. És hallom a szótlan szíveket, ez
nekem néha ének, mit merengő órák, hosszú percek remélnek.
Poharamon a kézjel megmarad, ha letörli is a vén idő.
Ezek a jeltelen kezek, jeltelen vegyes ábrándkezek feltúrják életem
hátsó udvarán a be nem fejezett fejezetet
Mint betérő, ki jár, hozzám elő a tér halvány alakja, a fák mögé bújtak a
keleti hősök, jajtalan panasszal érik a fohászom, nincs társam, se kedvem,
se országom, kartalan karokkal szépterhet cipelek a hallgatag világon.
Meredek táli víz, ajtós házi béke, nem hallom zajodat, vagy egy-egy
másodpercre csak, legyen ott hámor és kallós malom, hamis hold a suga-
ra, amint megmentett fájdalom csurog le az oldalamon.
Borsmagván méret nincs, de gépelek, jelző koromlapok, egybőrbe nyo-
morult nap törnék, tételbe elébe léptél be. nézve akkor öleltelek magam-
hoz, és tartalak fogva ott.
A lapát jár, játszó, betérő, lassul a partmeredek, a
visszaszálló földi emlék moraja még meg nem üté az én szívemet,
könnyű harcban, néma parancs vagy felügyelet állított meg,
a sirályok felszálltak a vízről, és egy gyönyörű szép barna
szempár belevetkőzött az éjszakába, s elsűrűsödött a vízbe fojtott
halk csobbanás. Mostantól ebbe a csónakba csak az ülhet be, aki
szerelmes, akinek szívében visszatükröződik a megcsillanó víz
fodra, akinek lelke a vízre boruló égbolthoz hasonlatos, akinek
reménysége a hold sugara.
– Anya, Anya! – sírósan száll fel a tízemeletes ház felé egy vékony hangocska.
– Anya, Anya! Hová kell nekem mennem? – kérdi egyre kétségbeesettebben.
A ház előtt egy kisfiú döcög nehéz hátitáskája alatt bizonytalanul, az üres sörösdobozoktól pettyezett göröngyös járdán. Megbotlik, nyögve feladja a testsúlya többszörösével hátát terhelő, hegymászó életmentő felszerelés nagyságú táska cipelését, és leteszi a járdaszéli koszos földre, a csikkek, az eldobált papírzsebkendők, üres pálinkásüvegek és kifogyott E-cigik közé.
Az ezer pillantással figyelő tízemeletes panelház egyik félig lehunyt szeme – egy félig lehúzott redőny – alól kinéz egy kócos, zsíros hajú, pongyolás nő, fülére ízült mobiltelefonnal:
– Mi baj, Brandonka? Miért nem hagysz békén?
– Anya, Anya, hova kell nekem mennem?
– Jesszasz, Brandonka, elmúltál tíz éves, negyedik osztályos vagy a Kócsagos iskolában. Hát hová a francba kéne menned, ha nem oda?
– Igen, Anya, de nincs meg az iskola!
– Ne beszélj hülyeségeket, Brandonka, a múlt héten még megvolt!
– De bizisten, Anya, nincs meg! Egy fitnesz-épület van a helyén!
– Ne őrjíts, Brandonka, akkor te rossz irányba mentél és eltévedtél!
– Anya, gyere le, és nézd meg te is!
A slampos, pongyolás nő papucsban lecsoszog, fülén a mobillal, szájából nem veszi ki a cigarettát, először rávág a gyerek fejére. – Te kis hülye! – mondja, majd ő emeli fel a hátitáskát, és együtt indulnak az iskola felé.
A gyereknek igaza volt. Nem iskola áll a megszokott régi helyén, hanem többemeletes, üvegfalúvá és üvegtetejűvé átépített fitnesz-létesítmény pöffeszkedik helyette; kívülről is látható a sok-sok izomerősítő, fogyasztó és testépítő, önámítást fejlesztő masina. De a fejlesztés más irányban is megtörtént: az aula helyén, ahol régen az ünnepélyeket tartották, hatalmas pulton testépítő élelmiszerek, a proteinbár minden kelléke: energia italok, készételek a legdrágább halakból, a tenger gyümölcseiből, piros és fekete kaviár ízlésesen hatalmas tengeri kagylókban kínálva. És egy külön kis beépített fülkében, hatalmas villódzó betűk hirdetik: itt LOTTÓZÓ nyílt! Mert a fitneszhez meg a sporthoz elengedhetetlen a lottózó, ami persze totózó is, hiszen a nagy üvegcsarnok mellé futballpálya is került, így a focival elméleti kapcsolat kiépítése is lehetővé válik, és a foci így minden szinten jelenvalóvá lényegül. Az egész újjávarázsolt épületet kordonok veszik körül, ajtó sehol, csak biztonsági kamerák.
– Mi a franc! – hördül fel Anya, olyan méltatlankodással, hogy még a cigarettát is kiejti a szájából. – Hová tették az iskolát?
Mire idáig jutottak a helyzetfelismerésben, már egész csődület áll körülöttük: gyerekek és szüleik keresik az iskolát. A tömegben toporgó emberek között kevés az aktatáskás, a többség foszlott hátizsákjával indult munkába, vagy talán indult volna – valószínűleg munkát keresni. A nők az állandó tartozékukká szervesült banyataxival igyekeztek volna a sarki pultos piacra – ott olcsóbb minden, mint a plázákban. Nő a tanácstalanság és a tétovaság. A nagy tolongásban az egyik apuka észrevesz a földön valamit, lehajol, és felemel egy levelezőlap nagyságú, koszos és tépett papírt, s ha nem is örömmel, de felkiált: - Megvan az iskola! Itt hirdetik!
– A földön? – szól közbe gúnyosan egy másik apuka. – Igen, csak nincs nálam szemüveg, nem tudom elolvasni. – Kisfiam – szól a fiához –, olvasd már fel!
– De apa, mi még csak rovásírást tanultunk, én ezt nem tudom elolvasni! – A cetlit átveszi egy másik szülő, és meghökkenve olvassa: – Azt írják, hogy odébb költöztették, az óvoda helyére.
– Micsoda? De hát az óvodák másképpen épültek, nem kerültek beléjük tantermek, csak foglalkoztató szobák, meg altató szobák, ahol enni is kénytelenek a gyerekek. Hogy tud oda költözni egy iskola?
Az egybegyűltek egyre erősödő morgással és indulattal együtt indulnak el felderíteni a lakótelep sok óvodája közül a kiválasztottat. Ez pedig a Kikerics nevű sárga óvoda, a legkisebb férőhellyel rendelkező és játszótér nélküli épület, amit annak idején kényszerűen neveztek ki óvodának. Amikor már előttük rogyadozott a sárgának már alig mondható, kopott, kitört ablakú épület, a szülők hüledezni kezdenek, a gyerekek viszont ujjonganak: rögtön felismerték, hogy itt bizony tanulás nem lesz. És örömmel tódulnak be a nyitott kapun. Egy darabig még hallani lehet, hogy egyesek az osztályukat keresik, de ez egyszerűen nevetséges volt: osztályok helyett óvodásoknak való asztalkák körül kis kockaszékek voltak, amiket azonnal fel lehetett borogatni, rájuk mászni és ugrálni rajtuk.
– Tessenek hazamenni! – harsan egy szeszérlelte basszus a kapuból. – Ez kérem itt iskola, nem tömeggyűlés, sem tüntetés, de még csak nem is szülői értekezlet!
A szülők nem mozdulnak. Előkerült egy másik basszus is, egy kackiás bajuszos, valamilyen egyenruhát viselő fegyveres, magát iskolaőrnek mondó férfi, aki most már gorombán ordít a szülőkre:
– Az iskola környékén öt méteres körzetben csak tanítás után lehet tartózkodni, akkor is csak a gyerekek hazavitele céljából! Azonnal távozzanak, különben sürgősségi hatállyal jelentem a fegyveres őrök parancsnokának a súlyos rendzavarást!
A szülők morgolódnak, méltatlankodnak.
– Ha mégsem mennek, egyenest a honvédelmi miniszter úrnak jelentem a közvetlen drónomon az indokolatlan tömegképzést! – ordít velük a kackiás.
A szülők lassacskán eloldalognak, ki-ki a saját határozott, vagy még teljesen határozatlan célja felé. De közben egymást hergelik:
– Tanítás után? Miféle tanítás lesz itt? – De végül is a tömeg eloszlott.
Anya hazacsattogott a papucsában, otthon lecserélte az addigi nyűtt slafrokot egy másikra – az elmenőre –, a papucs helyett úvézöld tornacipőt húzott, és elindult a délelőtti, azaz az otthoni műszakjának ügyeit intézni. A postán nem vették át tőle a feladni szánt csomagot, mert nem volt nála személyi, mert eddig nem kellett, cipelhette tovább a vásárló körútra. A cipész, ahol Brandonka iskolába járó cipőjét meg akarta javíttatni, azt mondta neki: a javítás annyiba kerülne, hogy azért már újat is vehet, neki meg nem kell fáradoznia egy ilyen széttaposott szarral. Az OTP fogadóórája szünetelt valami megbeszélés miatt, az automata viszont nem működött, így nem jutott hozzá a pénzéhez, pedig még se az ebéd, se a vacsora nem volt otthon. És előbb még a patika! Hétjószentség, azt is ki kell váltani a felhőből!
– Kisasszony, mennyi lesz a Trentalom?
– 5820 forint egy doboz, és kettő van felírva.
– Ja, annyim nincs. Hogy az szívgyógyszer és szedni kell? Hát akkor miért nem adják olcsóbban? Adjon helyette Algopyrint! Hogy az szívre nem jó? Dehogynem! De hogy az is 6000 forint? Ja, akkor tényleg nem jó.
A maradék pénzével bemegy a Príma nevű, csak nevében príma boltba, mert nagyon drága, de az áruja az vacak. Máskor kerülte, de most sietnie kell, ez esik útba, és Brandonka jön haza ebédelni. A készétel pultnál elkéri a maradék rántott karfiolt – öt-hat darab fonnyadt, zsugorodott kis agyat –, köretnek hozzá rizs járt, száraz, megsárgult, ránézésre is ízetlen rizs. Tej csak UHT van, ami kétszer olyan drága, mint az általában fogyasztani szokott normál, 1,5%-os, és ráadásul Brandonka utálja. Gyümölcsre már nem telik, és különben is, sietnie kell, mert Brandonka jön haza. Csöngetnek. Anya füstölögve megy ajtót nyitni:
– Brandonka, a francba, már megint elveszítetted a kulcsodat? Ja, maga az, Karcsikám, mi jót hozott? Ja, hogy nem nekem hozza, hanem a szomszédnak, és fizessem ki? Eszembe sincs, jöjjön akkor, amikor ő otthon van!
– De asszonyom, állítólag kórházban van! – próbálkozik a postás.
– Akkor mégannyira sem veszem át. Hátha odapusztul a kórházba, aztán mit kezdjek a mittudomén micsodájával, meg ki adja meg a tartozását?
– De legalább egy kis borravalót, drága asszonyom, ha már felvonszolódtam vele ide a harmadikra, mert nem jó a lift!
– Borravalót, amikor nekünk kenyerünk sincs? – és Anya úgy vágja rá a postásra az ajtót, hogy az egyik lába még félig bent van.
Visszamegy a konyhába, kikészíteni az ebédet. Előveszi a készételes dobozt, szemüveget kell elővennie, hogy ellenőrizze: jól lát-e: 2 szelet rántott karaj = 1390 Ft van a dobozra ragasztott árcédulán.
– A jó büdös anyátok! – ordítja Anya, aki szintén éppen valakinek a jó büdös anyja, mert a lépcsőházban Karcsi postás még mindig masszírozza ajtóba szorult, feldagadt lábát. – Hol van itt két szelet karaj? Ezek karfiolmorzsalékok! 1390 forintért? Ezt adjam Brandonkának? Na jó, kisütök egy kis kenyeret zsírban, eszünk hozzá hagymát, az is meleg étel.
Újabb csengetés – ezúttal valóban Brandonka jött meg.
– Hülyegyerek, megint elhagytad a kulcsodat? – sziszegi Anya a már félig tárt ajtóban.
– De Anya, nem én veszítettem el, hanem Apa vitte el magával. Tényleg, hol van Apa?
– Hogy hol? A jó büdös picsában, Brandonkám.
– Jaj, Anya, ne beszélj csúnyán, mert még meghallom!
– Mért, te nem beszélsz rondán az iskolában?
– De igen, Anya, de te azt nem hallod. Mégis, hol van Apa?
– Mondtam, hogy a jó büdös picsában, fogd már fel!
– És az hol van, Anya?
– Két házzal odébb, a seftes Terusnál.
– Aki a múltkor olcsón hozta a cigit?
– Ott, ott.
– Na, azt már láttam mással is.
– Akkor tudod, milyen helyen van az Apád. De hagyjuk, maradjon, ahol van. Inkább mondd el, mi történt annak az iskolának kinevezett óvodában?
– Kúl volt, Anya, nagyon kúl! Jött egy kötényes néni, azt mondta, hogy ő a konyhán szokott teljesíteni, de most ránk kell vigyáznia. Végigkérdezte a nevünket, és amikor én bemutatkoztam, megkérdezte, hogy miért van ilyen hülye nevem. Próbáltam neki elmagyarázni, amit te mondtál régen, hogy volt egy bazijó amerikai színész, egy szépfiú, akit Brandónak hívtak, és akkor te azt gondoltad, hogy én még kicsi vagyok, ezért legyek inkább Brandonka, és aztán úgy is maradtam, hiába növök közben. A kötényes néni azt mondta, hogy az anyukám biztosan Marlon Brandóba volt szerelmes, az tényleg jó pasi volt, de hát én nem tudhatom, hogy te kibe voltál szerelmes, amikor nem Apával kavartatok, csak azt láttam, hogy nagyon arra hajtanál, hogy a ház karbantartója téged tartson karban, ne a fűtőtestet.
– És még mi volt?
– Ja, csak tornaóra lett volna, de nincs ott tornaterem.
– Nem mentetek ki a tornaudvarra sem?
– Az sincsen, kiszántották a füvet belőle, ronda nagy szürke köveket tettek a fű helyére, azon nem lehet tornázni, de még focizni sem.
– Akkor mi a frászra használják?
– A skacok azt mondták, hogy biztos parkoló lesz belőle, mert a lakótelep minden játszóterét már átalakították parkolónak, minden csupa szürke.
– Anya, nem tudtál volna bundáskenyeret csinálni ehelyett a fokhagymás pirítós helyett? – kérdi Brandonka fintorogva, pedig tudja, hogy tojást utoljára a szomszédék erkélyén nevelt tyúk alatt látott, de onnan is hamar eltűnt, mert a kövér Jocóbá megette őket a tyúkkal együtt. Anya erre már nem is válaszol, kitér az éhes gyerek további ötletei elől.
– Brandonka, itt a mi házunk előtt a parkban még van fű, lemehetnétek oda focizni a Tibikével.
– Jaj, Anya, a Tibikéék már hónapok óta elköltöztek, csak te nem veszel észre semmit, mert folyton azt a rohadt mobilodat nyomkodod.
– Brandonka, ne beszélj ilyen rondán, beszélj az édes anyanyelveden, ahogy a tankönyved mondja.
– De Anya, te vagy az édes anyám meg az édes anyanyelvem, ezt tudhatnád, és te nagyon rondán beszélsz. Ezért ronda az én édes anyanyelvem. Édes anyanyelv könyvünk most meg már egyáltalán nincsen itt az óvodában.
– Akkor mégiscsak van valami haszna annak, hogy megint óvodás vagy. De menj már focizni a parkba, a fűbe!
– Hát fű még annyira sincs, mint Tibike, mert Tibike azért valahol van, de fű – az sehol.
– Akkor mi a jóistenharagja maradt a mi parkunkban? Azok a szép fák?
– Csak a csonkjaik, Anya, mindet kivágták. Ülni lehet rajtuk, mást nem.
Anya kinéz a félig leeresztett redőnyű ablakon, és keresi a kopottan is meghitt, piros padokat – hiába, a kézmosásra és ivásra odaépített kis csobogót, ami már régen nem csobogott, de legalább ott volt, jelezve, hogy ez egy park meg egy játszótér. Most már azt sem találja. Egyenletes, szürke beton mindenütt, még jó, hogy az eldobált szemét színesíti-tarkítja.
– Brandonka, szerinted mi fog árnyékot adni nyáron a hőségben?
– Talán azok a fabódék, amiket a kivágott fákból ácsolnak.
– Brandonka, miféle bódékról beszélsz?
– Ahová a kivágott fák maradékait és ágait begyűjtik. Télen tűzifának fogják árulni, pénzért.
– Hogy neked mennyi eszed van, Brandonka, hogy mindezt tudod! Ez még nekünk is jól jöhet télen, ha nem kapcsoljuk be a távfűtést, mert az már tavaly is nagyon drága volt. De most hová készülsz?
– Visszamegyek a Kikerics óvodába, mert a kötényes néni, aki a tantónéni helyett van, megígérte, hogy kimaxol nekünk valamit vacsorára, mert az ebéd moslék volt. Majd jövök utána!
Beesteledett, Anya megterített két személyre, várta Brandonkát a kötényes néni főztjével. Meg is ágyazott, hogy minél hamarabb le lehessen feküdni, mert bedöglött a tévé, és akkor mi a fenét csináljanak este? Anya vár, vár, de Brandonka csak nem jön. Majd egy váratlan kiáltás az utcáról:
– Anya, Anya! – Brandonka kétségbeesett hangja.
– Hol vagy, te hülyegyerek? Mért nem jössz már haza?
– Mer nem tudok! Minden utcának más lett a neve, nem találok haza! Eddig mi a Borseprű utcában laktunk, olyan most nincs. És amire rá kellett kanyarodni, a Farkasordító utca, az sincs. Mindet átnevezték! És nagyon sötét is van, nem égnek a lámpák!
– Brandonka, vedd elő a mobilodat, keresd ki rajta a GPS opciót, és írd be a régi neveket, hátha abban még megvannak!
Hosszú csönd. Majd boldog kiáltás:
– Anya, megvan a házunk! A GPS mutatja, hogy éppen itt állok előtte, csak eddig zöld volt, és a neve Borseprű utca 8. volt, mostanra meg egészen szürke lett, és Regiment utca 17-es áll a táblán. De most már megyek! Itt vagyok! Engedj be, lécci!
Anya eltűnt az ablakból. Brandonka vár, vár, de Anya csak nem jön vissza. Sokára, orrát fújva, szemét törölgetve újra felbukkan, és Brandonka alig hallja, amit mond, olyan halk és hüppögős a hangja:
– Baj van, Brandonkám. Nincs kulcs. Nem veszítettem el – egyszerűen nincs. Kicserélték a kapun a zárat, de nem adtak hozzá új kulcsot. Nem tudlak beengedni.
– Anya, Anya, akkor mi lesz?
– Nem tudom, kisfiam, Brandonkám. Te ott maradsz az utcán, otthontalan leszel, vagy hajléktalan, választhatsz. Én pedig itt maradok bezárva a kőfalak közé.
És Anya teljesen leereszti a félszemű redőnyt – most már el is tűnik a megvakult ablak mögött. Brandonka leteszi a koszos, üres sörösdobozokkal pettyezett, göröngyös járda mellé a hatalmas hátizsákot és ráül. Majdnem otthonosan.
Lénárt Milán 12 éves
Szeresd a nőt, de ne pusztán csak őt,
szeress mindent, mi mélyen benne bujkál.
Szeresd benne a múltad, a jövőd,
s a mát! Hisz az asztalon ott a dús tál,
nem éhezel és csókkal oltja szomjad.
Nélküle csak egy keringő bolond vagy!
Szeresd benne a játszó gyermeket,
ki biztonságra vágyik hős karodban,
ha nem vagy vele büszkén emleget
(szemében talán egy könnycsepp is ott van),
s este fázósan az öledbe lapul,
mint meghitt fészkében riadtan a nyúl.
Szeresd benne a szorgos leányt is
(fénylő homlokán a hajnal ránctalan),
amikor reggel ágyadba teát visz,
a tavasz pírja arcán, ha rajta van,
rád ragaszt belőle sok-sok tarka színt.
Enyhíti szívedben, párnák közt a kínt!
Szeresd benne a szerető anyát,
gyermekeid gondos nevelője volt,
de mára már, mint igaz jóbarát,
ápolja lelküket, mint ruhát a folt,
s nővérként megérti sok ezer bajuk.
Hiába tágul a ruhán az a lyuk!
Szeresd benne a hű feleséget,
ki jóban, rosszban is kitart teveled,
nélküle a mélység tüze éget,
elhamvadsz magadban, s azt soha ne feledd:
a társad nélkül semmit ér az élet.
Szeretni őt az egyetlen esélyed!
Mint hajósnak, aki a csillagtalan végtelenbe tart,
s a biztos fároszi fény menti meg életét,
épp oly gondos a láng:
Szíved hő fáklyalángja,
ami arcod pírjában vet látható lobot,
vagy íriszed villanásába sűrített isteni jel,
mennyei üzenete a fénylő Aphroditének,
vagy homlokod holdsugara, ha hajad éjfátyolán
glóriája átderengni látszik;
Mert sejtelmes hullámain az időnek és a térnek,
az örvénylő pusztulásból mind elvezet oda,
hol lagúnád meghitt, vágyott öble vár.
Ujjaid balzsama ápol,
halk hangod bíztat és nyugtat,
lehetsz itt, közel vagy távol,
gyógyító ópiumom vagy.
Függővé te tettél engem,
ösztönöm tudja a választ:
végleg a részeddé lettem,
s te is a részemmé válhatsz.
Testünk és lelkünk forr egybe,
amikor suttog az ajkunk,
úgy szállunk a végtelenbe,
semmilyen súly nincs ma rajtunk.
– Eljött a te időd – suttogta a Hang.
Mikor először hallotta a Hangot, nagyon megijedt, mert tudta, hogy nem tartózkodik benn rajta kívül senki sem. Szíve vad dörömbölésbe kezdett, és görcsbe rándult minden izma.
– Úgy, úgy feszítsd meg az izmaidat, és próbálj sokat mozogni – utasította suttogva tovább a Hang. – Nemsokára visszatérek.
Bár egyetlen pillanatra sem látta a Hang tulajdonosát, rögtön megérezte, amikor ott volt; lénye legbelseje ilyenkor szinte dideregni kezdett a félelemtől és valami meghatározhatatlan izgalomtól. Megborzongott, még mielőtt megszólalhatott volna.
Több mint egy hét telt el, mire a Hang újból visszatért.
– Szorgalmasabb is lehettél volna – súgta szemrehányóan –, a következő héten gyakorolj többet, de már a nyakadat is nyújtogasd fölfelé.
Ijedtében összerándult. Azt nem tudta, hogy a Hang látja is… Igyekezett nem félelemmel gondolni a következő napokban a Hangra, de lényegesen szorgalmasabban dolgozott. És közben várt. Most már tudta, hogy újra el fog jönni, sőt, már szinte leste, úgy várta. És valóban. Újabb hét nap elteltével a Hang megint megszólította.
– Rendben van, jól csináltad, de próbálkozz nagyobb erővel, és minden izmoddal egyszerre a következő napokban – utasította a Hang szelíden, de nagyon határozottan. Most először érezte meg, hogy a Hang – szereti őt.
Idővel a félelem kezdett elmúlni belőle, mikor megérezte a Jelenlétet, és fokról fokra egyre magasabbra hágott benne az izgalom.
– Amikor legközelebb jövök, már teljesen készen leszel a Feladatra – a Hang egy kicsit bánatosan hallgatott el, de aztán folytatta –, igazán jó volt veled dolgozni. Valójában, amikor véget ér közös munkánk, én akkor is veled leszek, de már nem érzékelsz, és nem hallasz többé, csak azon az utolsó napon, de az még nagyon-nagyon messze van… Mindig így van… ilyenkor mindig elszomorodom – folytatta a Hang, mintegy magában beszélve már –, de ez az Élet rendje… meg hát különben is, én akartam, hogy így legyen…
Most először volt szomorú ő is, amikor megérezte, hogy elment a Hang. Szorgalmasan gyakorolt, érezte, izmai már teljesen felkészültek, erősek, nyakizmai segítségével olykor-olykor beleütődött valamibe, vagy a lábai akadtak meg, de nem félt. Többé már nem. Megérezte, mi vár rá. És lassan-lassan belülről is felkészült, immár nemcsak fizikailag. Mikor aztán – legutoljára – a Hang ismét visszatért, az izgalomtól remegő tagokkal nyújtózkodott, s feszülten figyelt, mire utasítja még ezekben az utolsó percekben a Hang.
– Amikor szólok, minden izmodat feszítsd meg, amennyire csak tudod, teljes erővel nyújtsd ki a nyakadat, és nyomd föl a fejedet! Az életedről van szó: vagy te győzöl, vagy az Élet győz le téged. Készülj! Most!
A suttogás fortissimóba csapott át, a Hang már nem csak bent, kint, de mindenhonnan hallatszott, és ő csak erőlködött és erőlködött. Egyszerre csak valami megreccsent, amikor a legerősebben nyújtózott. Már minden izma fájt és sajgott addigra, ám a Hang nem hagyta békén.
– Ne hagyd abba! Tarts ki! Gyerünk! – zengte.
És ekkor végre megérezte a bezúduló levegő hűs áramlatát.
A csibe remegve bújt ki a tojásból
Czencz Jázmin 10 éves
A várfal fokán ülök és nézve Dunára
históriád lapozgatom
Budapest,
patinás, kavargó, gyönyörű városom;
ó mennyi utcád, tered színtiszta történelem!
Akadémia, Parlament, egyetemek sora –
Hofburg, Fehér Ház, Sorbonne, moszkvai Duma
szelleme földünk belső magjaként
tömörül, izzik e néhány száz
négyzetkilométeren,
szikrát szór szerte, éltető energiát;
forró pont, mely fölött ezer éveken át
mint a Duna vize
lassú méltósággal halad az Idő:
ő nézte, hogy épül Aquincum,
a római erőd,
kelet felől már akkor is
gyülekeztek a nagy fenekedők,
mint annyiszor azóta ezer év során
– besnyő, tatár, török, orosz, román –
nem véletlen épült fel a budai vár,
– no és persze nyugat ellenében.
A város kezet is nyújt, békejobbot,
követve Szent Istvánt,
védvén a magyar hont
ezer éven át.
Főváros, szerte szór szikrát, éltető energiát,
s hogy erős maradjon, kitárul, befogad
hitet, eszmét, fényt, népeket,
– taljánt, frankot, germánt és szlávokat –
mindennemű művészetet;
eklektikus, igen; így egyesülhetett
Aquincum, az ó, – szorgalmas Pest,
büszkén magasló Buda.
Harmónia, dicső harmónia!
És most? Új évezredünk kezdetén?
Nézetek hergelte érzelmek, kretén,
hideg, ólomszürke vonaglás –
kúszik, napfényre vágyik, folyvást
menekül a Duna.
Koszos, kavargó, gyönyörű városom –
lesz-e még harmónia?!
Veres Dóra Emma 11 éves
Mi több:
az egy,
vagy a számtalan?
Mi függ mitől:
a rész az egésztől,
vagy az egész a részeitől?
Mi az, mi számít:
fennmaradása az emberiségnek,
vagy minden egyes
európai, ázsiai, afrikai,
ausztrál, észak- és dél amerikai,
gondolkodó és ostoba,
érző és érzéketlen,
önző és önzetlen,
befogadó és elutasító,
vezető és vezetett,
két lábú farkatlan
külön-külön
addig amíg?
Balogh József 10 éves
Ha nem vagyok a temetőben, ha nem váltok szót szeretett apámmal, keresek egy modellt, vagy megkövetem Szinyei Merse Lilaruhás nőjét. Olyan csodálatos hölgyet, a Mona Lisa után, nem túl sokat láttam. Bár nálam is szoktak csinos lányok ülni, csak nem maradnak addig, mint a Pali szobájában. Kiváló elődöm, úgy tudom, nemigen vetkőztette őket. Ruhában is látta, van-e még olyan szín, mely a Lilaruhás közelébe teszi.
Iszom egy korty vodkát, és szlalomozni kezdek a műtermem felé. Ez a második szinten van apám villájában. Mióta egyedül maradtam, csak az egóm csipked, mint egy éhes bolha. Többnyire lustának minősít, s a bátyám mellé sorol. Azt hiszed, Picasso, kérdi öntelt hangon, te már fölénk nőttél? Nem hiszem, tudom, én sose hagytam abba semmit, amibe egyszer belekezdtem, míg a te védenced minden egyetemet két hét után a kukába hajított. Nem is sejted, miért? Nem sejtem, tudom: van még pénze abból, amit apánk kettőnkre hagyott! Az nem lehet, piktor, hogy csupán azért teszi, mert egy nagyon picit sérósabb lett nálad? Vagyis, kérdezem magamtól, idejében rájött, hogy az a szak, amit átugrana, ezerszer biztosabb, mint amibe kezdett?
Megtapsol az egóm, egyre jobban dühít. Nem unod még magad, veszekedni akarsz? Zöld mosoly a válasz, mire dühös mozdulattal pia után nyúlok. Azt hiszed, barátom, kérded gonosz hangon, rinocérosz lettél, mert be tudtál húzni egy-két pályázatot? Ha tele van a zsebed, azt hiszed, magadért szeretnek a seggnyaló barátok?
Fogd be, halálmadár, rúgok a székembe, úgyse figyelek rád! Én viszont igen, mi a francért iszol, mint egy bunkó gödény? Kussolj, törpe uszkár, mert ha a tükör elé érek, beverem a képed!
Valaki, legbelül, úgy kezdem érezni, erősebben vihog. Remélem, nem te vagy. Ha mégis, azt ajánlom, vigyázz! Jobb, ha nem válaszolsz, sejtem, mit kérdeznél. Tudom, nem a lófej csúfít, hanem a vágyakozás tisztuló forrása, melyből még nem igazán tudtam kedvemre kortyolni.
Csend. Várom, hogy kérdezzél. Nem teszed, kortyolok keveset. Bóklászok, motyogok: tegyük fel, öregem, ha… Álljon meg a menet, ez már süket duma. Tudhatnád, Picasso, egy mondatot feltételes módban sohase kezdünk! Ki a lószar vagy te, kérdezem magamtól, a pipás rajztanárom? Nem akarod hagyni, hogy lépjek az utamon?
Vén apád portréját miért tetted Van Gogh portréja mellé? Kettőből találhatsz, ordítok mérgesen. Úgy hallom, hogy röhögsz: amíg élt, napraforgó helyett pilléreket ácsolt színtelen színednek…
Iszom, hogy tompítsam a belső hangok mérgét. Ahogy kiürül az üveg, márkásabbat bontok, minősíteni próbálom magamat. Ha tiszta forrás vagyok, fel szoktam tenni a tízforintos kérdést: mennyi most az annyi, mit kéne még tennem, hogy pindurit több legyek, közelebb kerüljek igazi magamhoz?
Ahogy említettem, apám legújabb portréját, Van Gogh mellé tettem. Majakovszkij is diskurált Lenin fényképével. Mindig fogadkozom: ha nem gurul a sorsom úgy, ahogy szeretném, én nem a fél fülemet, a tökömet vágom le, hogy ne osztódjak tovább. Jól mondom, Vincent? Figyelni próbálom pengeéles szemed. Mi a véleményed, elfogadsz másodnak? Bár, ha jól emlékszem, anyagias apád téged se szeretett. Jóllehet, csak azért, mert nem beszéltél annyit, mint Isten helytartói a magas szószékeken. Nem akartál sose biztos pozíciót, ahol a szócséplés számított életed vizének. Akár a madarak, szabadon röppentél. Mindig azt festetted, amit épp szerettél. Hiába csábítottak a holland templomokba, legyél ikonfestő. Nem voltál hajlandó napszámosnak állni.
Csak a szegény öcséd állt végig melletted, s amikor tehette, segíteni próbált kevés apanázzsal. Remélem, barátom, nem leszel rám pipa, ha szürkébb perceimben a nagyságod idézem. Egyébként nekem is van tesóm, kétaraszos bátyám. Ahogy meghalt apám, nem próbált bejutni egy tökös egyetemre. A könnyebb reményében, hosszú lógás után, zöldhatárra lépett. Míg a közelemben lakott, nemigen éreztem igazi testvérnek. Abban talán picit hasonlított hozzám, hogy én se tudtam mindig apusra figyelni. Hiába akarta, legyek az aktuális belügy kiváló nyalója legyek, nem volt gyomrom hozzá. Sohase éreztem, pontosan ki vagyok, ki akarok lenni, azt viszont bizonyosan tudtam, sohase leszek olyan, amilyen ő kétszázhúsz év után. Egyébként kos lennék, nem dekázó mérleg. Mit is tettem volna az üres serpenyőkbe? Libbenjek könnyedén, ugrándozzak hülyén, mint egy marionett? Tegyem fel ezerszer a tízforintos kérdést: ha festő akarsz lenni, miért vágysz mindig a kocsmák közepére?
Ha olykor többet iszom, mint a parti homok, nagyon fáj az élet. Markoljak ecsetet, ha elfogytak a színek? Megrázom magamat, mint a beképzelt celebek, s megyek az udvarra, hátha megtalálom a kerti medencénket. Hosszú fejest ugrom s a hátamra fordulok, bűvölöm az eget, az angyalok táncait. Mi lenne, ha fejben lefesteném őket, mert ha a kaszás magához szólít, jobb helyem lehetne a hölgyek közelében...
Mikor kijövök a vízből, a nap szemét keresem, hátha megtörölget, míg találok egy inget. A garázs felé lépek, nyilván csak azért, hogy a Honda kerekébe rúgjak. Mintha az lenne a hibás, hogy enyhén szeszes fejjel csak gyalog indulhatok.
Átmegyek Budára. Krúdy kocsmájánál kalapot emelek, hátha bent van Szindbád. Aztán a várkert felé fordítom lépteim. Megtekintem újra, ki tudja már hányszor, Hunyadi szobrát, a Budavári kutat, mely számomra az öröklét vizeit kínálja minden szemlélőnek. Ha lenne egy uszkárom, biztos odavinném a vadászkutyák közé. Talán befogadnák, mert a magyar vizsla, úgy mondja a vadász, a legjobb társa mindig.
Most, ilyen kókadtan, nem sok tüzet érzek zsibbadt ereimben, legfeljebb három tucat manó bújócskázik bennem. Ha nem mozdul az ecset, ha sokat szivattyúzok, olyan formán vagyok, mint a parti homok. Pedig a jobbik én sűrűn figyelmeztet: ha vezetni akarsz… Most talán azt teszem? Nem az apostolok lovára csücsültem?
Ahogy tovább lépek, szétnézek pindurit. Ismerős egy szál se. Úgy látszik, van isten, nem bámul meg senki.
Korai az öröm, pindurit tévedtem, mert néhány méter után rám dudál valaki. Sejtettem, ki lehet, emeltem a kezem. Nem volt elég neki, mellém húzott gyorsan sárga kocsijával: mi újság, Picasso? Apám sofőrje volt. Vidéken lakik. Azért jár fel Pestre, hogy csináljon pár fuvart Kőszegre, Salzburgba, legyen nyugdíjpótló. Ahogy mellém csúszott az aszalódó öreg, apámról kérdett, hogy van Jani bácsi? Mint a kopasz csiga, ha ellopják a házát. Csillapodj, Picasso, majd kivágta az ajtót: pattanj, nikkelbolha! Pattantam, már ahogy azt lehet lelkesedés nélkül. Hová akarsz menni? Felhúztam a vállam. Vígszínház, romkocsma, kérnek még díszletet? Ne fáradj, öreg, rágtam a szavakat, és simogatni kezdtem hosszú lófejemet.
Nevetve indított, megint fáj az élet? Alig gurult néhány csigamétert, kértem, hogy tegyen ki, rosszul érzem magam. Tudod, hogy hol vagyunk? „Védekezni nincsen semmi kedvem, idéztem Attilát, míg nyomorult vagyok”.
Miközben pacsiztam apám sofőrjével, dobtam neki egy rózsaszín öngyújtót. Tudod, kitől kaptam? Miután bólintott, dicsérni kezdtem rég elhunyt ősömet: jó fej volt az öreg… Ne tedd múlt időbe, ha még feküdni tud, betonkemény ágyán... És ha már nem tud, akartam kérdezni. Hangosan csak annyit fűztem hozzá: vigyázz a gyújtóra, ha nagyon unod magad, pörköld meg a füled. Könnyedén vigyorgott, s feltette a húszforintos kérdést: tudod, hogy hol vagyunk? Megvontam a vállam: városi szemétdomb? Komor arcot vágott, nem nagyon szerette, ha minősítem magam.
igen: nem az a lány a nemzetalany
nem az a fekete fiú
és nem is az a fekete Mercedes
aki saját Petőfi Sándorát sétáltatja
udvariaskodik a múzeum udvarán
és közben hülyeségeket beszél
a szombati hűvös de csodaszép
napsütéses időben
aki regisztrált idejében
hogy felmelegítse minden kedves
Petőfi Sándor testét és lelkét
továbbá bejárassa a nyakörvet
és a pórázt e szombati hűvös
de csodaszép felléptetés leléptetés
és félreléptetés igazán ünnepi alkalmából
igaz hogy hülyeségeket beszél
többi napján is a hétnek
na de a szombat az mégis más eset
jó alkalom arra hogy bejárassa
saját kutyahűségét farkasvakságát
prózáját pórázát és nyakörvét önként
fel a tappancsokkal bakancsokkal
a meleg kabáttal
sapkával és sállal
fel anyám tyúkjával
és a világszabadsággal
legyen egy órád
egy okosórád szombat délelőtt
te ostoba
a világ legboldogabb sétaalanyává
sétatárgyává (sétatrágyává) varázsolni
a világ legboldogabb nemzett alanyává
egy vagy több menhelyi Petőfi Sándort
„Nyugodt léptekkel haladunk.”
(Paul Éluard: Véget nem érő költemény) *
Ami az ellátást illeti, nincs, nem lehet okom a panaszra, ohó, a legkevésbé sem. Mindenem megvan, amit annak idején közönséges körülmények között kínkeserves munka árán voltam képes csupán előteremteni, és megesett, nem is kevésszer, hogy csődöt mondtam, s a kudarc a teljesítmény rovására ment.
A régi, gyötrelmes időszak elmaradt mögöttem, s bár külső szemlélő számára nehezen értelmezhető ez a fajta tevékenység, ami most az osztályrészem, a lényeg, hogy új útra léptem, és ez az út, annak ellenére, hogy sok, jogosnak tűnő kritika érheti, járható.
Nem mondható el ez minden, kinti útra, amihez szerencsém volt: akadt közöttük jócskán olyan, ami az emberi természettel eltérő tulajdonságokat képviselt, és, ha nem is életemre, de fizikai állapotom tönkretételére tört, és az is előfordult bőven, hogy a józan értelmet veszélyeztette kiszámíthatatlanságával.
Se szeri, se száma nem volt a hajtűkanyaroknak, a zsákutcáknak, a tér és az idő hasonló tévedéseinek, ha értik, mire gondolok. Ha a Karib-tengeren történtekre emlékezem, borsódzik a hátam, mert az a gyilkos kráken-ügy nem volt hétköznapi eset, viszont a bosszanova dombokon töltött hetekre emlékezve összefut a számban a nyál: a barna völgyekben hullámzó arany alkonyatban tapicskoló fehér karú lányok! A szűrt fényből szemezgető szél forró ujjai, a szalmakunyhók mézízű meghittsége!
De elég az utakból és az utakkal kapcsolatos, felesleges locsogásokból.
Itt-tartózkodásom feltétele ugyanis a koncentráció – más ember talán lebecsülné ezt a kuckót, a parányi íróasztalt, a pennát, a szuroktentát, a keskeny ablakon át nyíló kilátást a barackfás völgyre, de nekem ez maga az egérszagú édenkert –, és eszem ágában sincs kockáztatni a pozíciómat.
Nagy a tét, nagy a kihívás – másra van szükség, alkalmazkodnom kell a megváltozott körülményekhez. Nem először teszek ilyesmit, de, remélem, utoljára.
Öregember vagyok, a friss árpasör és a lágy bélű mazsolás fehérkenyér krónikus megszállottja. Teszem, amit tennem kell, a tőlem telhető legpontosabb módon.
Nem az a fajta összpontosítás szükségeltetik ide, amely egy elérhető célhoz van kikötve, akár egy birka, aminek meghatározott idő alatt meghatározott területet kell megtisztítania a növényzettől, és feladatának sikere egyszerű számításokkal megjósolható, hanem annak, amelyikhez a kreativitás szülte lehetőségek legoptimálisabb verziójának felismerése és alkalmazása párosul. Ha mindez furcsán hangzik, nem véletlen.
Napkeltétől napnyugtáig dolgozom, csaknem megállás nélkül írok, leszámítva a nélkülözhetetlen szüneteket – csoda-e, hogy kissé megszállottja lettem ennek a munkának, ami régi időket elevenít fel?
Körmölnöm kell. S én körmölök. A magam tempója s tehetsége szerint.
A sarkokban ingatag, puha tornyai a papírnak (ritka kincs ám errefelé), az ablakkal átellenben dobozokba zárva a pennakötegek, akár egy harcos nyílvesszői, melyek mindig tévedhetetlenül célba találnak – és az asztalnál, szemközt a nyári tájjal, jómagam, a fekete csuhás, ráncos alak.
A kastély, melynek lakója vagyok, pompás épület.
Volt időm és alkalmam tanulmányozni, mielőtt elfogadtam volna az invitálást, van itt minden: várárok gyöngykék vízzel, csillámló aranyhalak, karcsú felvonóhíd, biztos kézzel nyírt, gyapjúszerű sövények a parkban. Elefántlábhoz hasonló bástyák, és olyan simára csiszolt falak, hogy akár egy királykagyló belsejének is beválnának, amiért egy vagyont adtak a Karib-tengeri kalózkikötőkben – vagy egy csésze embervért –, melyek a ráeső fény legenyhébb érintésére felizzanak, legyen akár moszatfelhőktől tarka az égbolt.
Néha kapacitálnak, hogy nyújtóztassam ki a lábamat, tegyek egy könnyű sétát a barackfás völgyben, nem kell tartanom semmitől, errefelé nincsenek mérgeskígyók, rókák vagy kifent agyarú vaddisznók, menjek nyugodtan, vágjak neki, szívjak egy kis friss levegőt, és a tekintetemet engedjem szabadon, hadd tisztuljon az agy a rá váró erőfeszítések előtt.
Nagyon-nagyon udvariasak a háziak, a nő is, a férfi is, az előbbi göndör vörös haja akár az aranygyapjú, amiért oly sokat küzdöttek márványkarú görög hősök, a mosolya mézédes, és szavai úgy buggyannak elő kicsi, gömbölyű fogai közül, ahogyan a tavasz eleji forrásvíz a fehérlő kövek finom résein. Magas, elegánsan magas, mint a jegenyék vagy az északi tartományok ködlő hegyormai.
A férfi ellenben igen alacsony termetű, és mindig kristálypoharat szorongat a kezében, amiben sima, jégfehér folyadék remeg, szívesen társalog az időjárásról, ismerteti a kastély történetét, és dicsekszik varég felmenőivel. Ilyenkor villog fekete szeme sápadt arcában, akár a lábnyomok a szűzi hótakarón, és, nem tagadom, ijedtemben a vörös asszony leomló szoknyája mögé húzódtam, nehogy belém marjon.
Ezeket a ritka, indulatos pillanatokat leszámítva úgy bánnak velem, mint a fürjtojással – elvégre nem mindennap találni egy írástudót ezen a vidéken, ahonnan elmenekültek az emberek, miután megmozdult a föld, és füstöt sírtak a felhők, a földre úgy hullt le a félhomály, akár egy döglött madár, és szárnyaival letakart mindent.
A kastély állta a sarat az égszakadás-földindulás idején.
A katasztrófa után kéretlenül, a semmiből megjelenő fosztogató szabadcsapatok hasztalan lődözték a vastag falakat, a mellvédről meg a tornyokból és az ablakokból puskagolyók záporoztak vissza rájuk, és sokáig ekhóztak halálhörgést a nagy hegyek – aztán a hordák eltakarodtak, a könnyek felszáradtak, néhány család meg visszamerészkedett, hogy ajándékföldekhez jutva ültethessenek, arathassanak kedvükre.
Nem mostanában történt mindez.
Jómagamnak fogalma sem volt mindezekről, mert elbűvölt az ápolt, békés táj, a kellemes kis ligetek átható illata, amit nevezhetnék gyümölcsparfümnek is, poroszkáltam tehát, andalogtam, jobbra-balra kukkantgatva a méhkas-falu felé, mely szabályos cserépkucsmát viselt, és a házikók törzse fehérre volt pingálva.
Elmesélni se lehet, mennyi minden ugrott egyenest a szemembe, szegény, felkészületlen szemembe, ami sík és unalmas terephez, sivár hágókhoz és bonyolult erdőséghez szokott!
Az egyformaság utáni keszekuszaság, tarka káosz kótyagossá tett, s amikor körbevett a három, piros-fehér lándzsát szorongató atyafia – mint később kiderült, a belső testőrség tagjai –, a nevemet is alig tudtam kinyögni. Fejem fölé tartottam a táskámat, amit a kolostorból hoztam magammal, rajt’ a sárkányos-bodzaleveles címerrel, és gyors hadarással bemutatkoztam. Mondanom se kell, hogy eredmény nélkül.
A lándzsások nem boldogultak velem, én se ővelük – és ők engedtek hamarabb.
Látták, hogy semmire se mennek velem, ezért hajbókolva, zamatos kolbászt és almaboros butykost lengetve fejük fölött a kastélyba tereltek – át a bogyósgyümölcsösön, a szőke búzamezőkön, az akvamarin vizesárkon… és azóta itt vagyok.
A kastély déli fekvésű kuckójában ejtőzöm, ahol rengeteg-rengeteg a fény, sárga por szállong, a levegőnek olyan derűs illata terjeng, akár a hajnali pacsirta dalának, ami gyakran megörvendezteti a szívemet.
Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen úri dolgom lesz, ennyi mindent kapok, és cserébe ilyen kevés dolgot kell adnom; ha lenne ráérő időm, tanakodhatnék, megérdemeltem-e a szerencsémet, illetve, hogy meddig fog kitartani Fortuna kegye, de nincs egy árva percem se.
Írnom kell: sötét bárányokat terelgetnem a papiroson.
Ez a dolgom.
Miután az úr és hölgye néhány keresztkérdés segítségével kiderítette, ki fia borja vagyok, s megállapították, hogy svájci és öreghoni klastromok könyvporát lélegeztem be, és egy-két kataklizma taszított a szabadba, kiszolgáltatva a természetes és az emberi dúlásnak, rögtön előrukkoltak kérésükkel. A dárdások szépen eltakarodtak, hogy kisvártatva csilingelő tálakkal és kupákkal térjenek vissza.
A tálak gőzölögtek, a kupák illatozva párologtak, és a nagyteremben egy-egy apró aranycunami volt az ablakokon bebugyogó fény.
A nő és a férfi ezek után ismertette elvárásait.
Mivel oly régóta nem volt dolguk hozzám hasonló tanult emberekkel, kicsit dadogva, kicsit félve beszéltek, s bár az uraság hamar kinyilvánította óhaját, mind a mai napig nehezen értünk szót egymással. Valójában nem is igen beszélünk. Nem fecsérlik az időt, az én időmet, amit dús lakomákkal és puha ággyal fizetnek meg, felettébb bőkezűen.
Az uradalom történetét kell szűz árkusokra rajzolnom, hogy aztán szattyánpiros bőrbe burkolhassák, és a kastély nagyszerű könyvtárszobájába, ebbe a borostyánfalú bibliotékába és ott a megfelelő polcra tuszkolhassák.
A polc egészen üres, míg a szemközti falat gereznák, durva állatbőrök borítják, szecsuáni számszeríjak, puzdrák lepik el, és egy olyasféle kör alakú pajzs csüng a közepén, amit a szaracénok és más lovas nomádok kedvelnek szerfölött.
Sohasem kérdeztem, mi szükségük a könyvemre, amikor egyetlen betűt se ismernek, se a nő, se a férfi, se a szolgák, akik azt duruzsolják, hogy élt egyszer itt egy pap a földre zuhant templomban, és ő képes volt a betűvetésre, és esténként a tér hangos volt a lármától, amit imája hozott létre, ez a komor, mély hangokból összetapadt beszéd, amit rajta kívül senki se értett, talán még ő maga sem.
Azt feleltem a piros-fehéreknek, hogy mindez szép és jó, ebben az esetben miért nem ő írta meg a családi kódexet, a profán bibliát, amiben egyszerű halandók játsszák a főszerepet, miért nem a templom csuhás szolgálója, a két lábon járó kultúra vállalta magára ezt a nehéz föladatot…
Semmiféle választ nem kaptam, úgyhogy nem erőltettem a dolgot, különösen az első hét után, amikor meglepődve tapasztaltam kiálló bordáim eltűntét, és ugyancsak csodálkoztam, hogy nem hallom a gyomrom korgását.
A fejem kótyagos volt az elfogyasztott sörtől, a húsoktól és a sok alvástól, mert képtelen voltam mértéket tartani, ezért azt álláspontot képviseltem, hogy éljünk a mának, és nem törődtem azzal, mi az ára a lakomáknak.
Az úr és az úrhölgy a kedvemben járt, s bár társalgásunk torokhangokra és temérdek mozdulatra szorítkozott, előbb-utóbb felfogtam, mit kívánnak tőlem. Minthogy ők nem ismertek engem, én se őket; kedvezőbb kontraktus talán nem is létezik a világon. Egyikünk se támaszthatott a másikkal szemben hamis vagy torz elvárásokat.
Egy évembe telt, mire áttanulmányoztam a pince fóliánsait – vagyis úgy tettem, mintha így cselekedtem volna. Mindenekfelett komoly barátságokat kötöttem az idelent lakó puhatalpú kis rágcsálókkal, a röpködő, vaksi denevérekkel, akik nem átallottak napszálltakor a fejemre szállni, és ott szemlélődni, s a többi teremtménnyel.
Az óriási faggyúgyertyák rongyos fénye befödte a vacogó setétséget, amely keményebb volt a kinti éjszakánál, de ártalmatlanabb is, én csak kuporogtam egyik-másik iratkupacon, akár egy hód vagy egy vakondok a maga erődítményén, és lapozgattam a zizegő anyagot, hüledeztem a cifra ábrák szörnyein, s álmélkodtam, mit keresek ilyen bizalmi állásban.
A pince tágas volt, apró kis ablakain beszűrődött a valóság, a kastélyt körülvevő igaz világ friss fényei birokra keltek a gyertya facér és hitvány lobogásával, mely kikergette az árnyékokat a sarokból, és néhány ellenséges patkányt idő előtti távozásra késztetett (egyik patkány se szereti ugyanis, ha tüzet fog a farka).
Beértem birodalmammal, s mivel a kastély urai korlátlan türelemmel és kimeríthetetlen anyagi bázissal rendelkeztek, igyekeztem meghosszabbítani itt-tartózkodásom időtartamát, és mindent elkövettem, hogy rászolgáljak a bizalomra – nem cáfoltam meg a rólam kialakuló képet. Egy vándorszerzetes, aki végre-valahára elvégzi azt a munkát, ami oly sok évig váratott magára, s aminek jelentőségét mind a mai napig nem tudtam helyesen felmérni, se megbecsülni.
Egy a lényeg: a munka.
A padlásszoba az enyém, az ellátás kifogástalan, senki sem csattogtatja fejem felett a korbácsot, hogy jobb és gyorsabb tempóra hajszoljon, a kilátás akár az édenkertre nyíló panoráma, egyszóval csak írok, ég a körmöm alatt a munka, csaknem meggyullad a papír, ez a kiváló minőségű anyag, nem panaszkodhatom.
Óránként felállok, kinyújtóztatom a lábamat, de csak óvatosan, még a végén megneszelik, és rábírnának egy könnyű sétára a barátságos réteken, melyek néptelenek, üresek, mint a papírjaim, amiket telepötyögtetek szabályos kis hangyákkal, olyan szorgosan, ahogyan csak korlátozott erőmből futja, hogy aztán vacsoránál látványosan nyalogassam ujjbegyeimet amúgy macskamód.
A sarokban felhalmozott papír és a teleírt kötegek tekintélyesek, és közeleg az idő, amikor az úr és a vörös úrhölgy rászánja magát, és bekötteti az árkusokat, ragyogó bőrbe, kínos gonddal, ahogyan a lovagok öltik fel a vértet a döntő ütközet előtt, amikor még az élet hosszú és díszes…
Készen lesz a könyv, és nekem valószínűleg útilaput kötnek a lábam alá, mert arról szó sem lehet, hogy beköltözzem az összedőlt templomocska romhalmazába, nekem nem ez a dolgom, nem a prédikálás meg a szentség feladása, az istennel kötött egyéni szerződések kezelése, én csak körmölök, a fóliánsokon hátrahagyott beszámolók, levelek, indexek, gazdasági feljegyzések és lapszéli irkafirkák alapján, hogy az úr meg az úrhölgy abban a boldog tudatban hajtsa álomra fejét egy leopárdmintás baldachin alatt: a család emléke fennmaradt.
Ha lesznek utódaik, márpedig lesznek, hiszen szépek és aránylag fiatalok, büszkén mutogathatják majd nekik, esetleg a nevemet is megemlítik, ami igencsak dicséretes dolog volna tőlük, e jövőben létezőktől.
Jó ez a munka, és csak néha fárasztó. Hátradőlök, kortyolok a fáradt sörből, nézem kezem munkáját, a meseszép ákombákomokat és arabeszkeket, amiket az árkusokra rajzoltam, és azon tűnődöm, miért feltételezték első szóra, hogy valaki, aki egy klastrom évkönyvét szorongatja a hóna alatt, tud írni is; némely madárnak van szárnya, mégsem képes felrepülni, közvetlenül az ég alá, hogy onnan szemlélje ezt a szépségesen szép világot, amelyben élünk.
* Somlyó György fordítása [vissza]
Fekete Bence 8 éves
Rám írt. Most van pár
perce a számomra, ha még
látni szeretném. Itt van a
városban most, a vonat még
dolga végezte után egy órával megy csak.
Most értem haza, írom, no de akkor
fordulok, és megyek épp oda vissza,
ahonnan épp az imént hazajöttem.
Pont jó lesz: egy óra, amíg odaérek,
te addig éppen végzel.
Útba esik a virágos, persze,
úgy hajlítottam meg utam, hogy
útba is essen, frézia még van-e, kérdem,
persze, novemberben már nincsen,
így hát gondosan megnézvén
a virágok szimbolikáját végül
kardvirágot kértem, egy fehéret.
Így is pár perccel előbb odaértem.
Álltam a mozgólépcső mellett,
a virággal a kézben,
néztem az alkonyodó kora estben,
ahogyan sápadt szirmokként
úsznak előttem az arcok.
Semmi se járt a fejemben akkor.
Pár perc, mint egy-két hónap
a hét év, és már múlik az élet.
Mégis a rózsa jár csak egyre eszemben.
Elhervadt-e az asztalon akkor,
amint ott hagyta?
Az ott összekucorodott a villamoson,
a lábait is felhúzta az ülésre,
mintha egy madár lenne, amelyik
szárnya alá dugva fejét próbál
aludni a körülötte lévő, villogó,
szirénázó ricsajban, amott meg
egy iskolás fiú ölében hátitáskájával
bámul szinte eldűlve a vele szemben
telefonján pötyögtető, kalapos ‒
ki visel ma már kalapot ‒, bordó sálú
öregre, majd felpattan, hogy leszálljon,
hogy a villamos megállt a hídfőnél,
az öreg is szedelőzködik,
még egy megálló, addigra majdnem
kész ez a vers is.
Bujdosó Barbara 13 éves
Életmódvezetési tanácsok (Mindenkinek tetszeni fog!)
Ne dohányozzon!
Ne fogyasszon alkoholt!
Ne egyen zsíros ételeket!
Fogyasszon sok zöldséget és gyümölcsöt!
Ne nézze a hírműsorokat, a celeb műsorokat!
Kerülje el a Fásy mulató megtekintését!
DE!
Ha kedveli a vaníliás Tilbury dohányt, akkor pipázzon nyugodtan!
Ha a pipa mellé jólesik egy pohár whisky, jéggel, hát kortyolgassa!
Amennyiben imádja a velős csontot, kenje pirítósra a velőt. Ha meg tud enni egy tál birka pörköltet, egye meg!
Ha a zöldségféléktől puffad, a gyümölcsöktől meg büfög, akkor ne puffadjon, ne büfögjön!
Ha szívesen nézi a hírműsorokat, a celebeket és a Fásy mulatót is, mert az annyira felidegesíti, hogy jólesik kimenni a kertbe vagy az erkélyre rágyújtani egy pohár whisky társaságában, akkor nyugodtan nézze!
Még egy jó tanács: aki hosszú életű szeretne lenni, az ne haljon meg! Időpazarlás. Ott fekszik holtan és hét napon keresztül azon gondolkodik, hogy feltámadjon-e vagy ne? Közben lemarad minimum három falunapról, egy töltött káposzta fesztiválról meg egy halászléfőző versenyről. Ez tuti! Ezért mondom, hogy időpazarlás!
*
– Nekrológ –
Fájó szívvel, mély megrendüléssel tudatom mindazokkal, akik nem szeretnek, utálnak, tán még gyűlölnek is, hogy hosszú, türelemmel viselt tragikus hirtelenséggel még mindig élek!
Az életben maradási szertartás Szarvason, a Vasút 71. B. II. 12. szám alatt van megtartva, naponta 17 és 22 óra között.
Kérem, hogy a kegyelet söreit, borait, pálinkáit, esetleg egy-két szál kegyeleti kolbászt helyezzék el a bejárati ajtó előtt. Csöngessenek, majd távozzanak, amíg lehet!
Köszönettel, az éltető család.
Játsszunk olyat, hogy tisztelni fogunk:
nagyok a kicsit, s úgy a kicsik viszont,
játsszuk, egyformán illet meg jogunk,
ne keltsen lelkünkben sok lépés iszonyt.
Játsszunk olyat, hogy magyar a magyar:
hazája, nyelve egy földre adatott,
játsszuk, illető szeletét kapja
jónak, s rossznak is, ha már szavazott.
Játsszunk olyat, hogy békével élünk,
s ahogy itt élünk, többé nem félünk –
igazán vagyunk, nem csak látszani,
s játsszon már végre embert az ember,
vigye átkait, aki még nem mer –
s higgyük, komolyan tudunk játszani!
Nagy Barbara 7 éves
Fagyos földnek ráncos kérgén
bukdácsolva lépeget,
karját nehéz szatyor húzza,
egy kukával most végzett.
Benne kincse,
a nagy fogás,
talált vastag szőnyeget,
arra ül, ha esteledik,
s kutatni már nem lehet.
Ma lesz finom vacsorája
– akadt kenyér,
nem is száraz –,
egy kis avas szalonna,
üveg – alján a maradék
mintha paprikás volna.
Ha lesz, aki pohár borral
e bőséget tetézi,
csodássá vál’ a holnapja,
álmában majd
úgy érzi!
Harkály Izabella 11 éves
Bere Tünde 14 éves
Hetvenkilenc éve, 1945. május 17-én született, és kilenc éve, 2015. február 21-én hunyt el Fodor Ákos. A legolvasottabb kortárs költők egyikének jellegzetes, bár korántsem kizárólagos közlésformája a haiku volt – rá emlékező összeállításunkban most más művei mellett néhány ilyen szövegét is felidézzük.
Fodor Ákos az a fajta szerző, aki „gúzsba kötve” is remekül képes táncolni – számára a szűk mozgástér tágas teret nyit. Hogy merre? A zajos felszíntől távol eső belső világunk felé, melynek megismerésére számos írásával inspirál; a magától értődőnek vélt fogalmak újragondolása, újraértelmezése felé, ami segíthet pontosítani és rugalmasan-frissen tartani mindenkori világlátásunkat.
Fodor Ákos nem agitál, nem szólít harcba. Nem kreál ellenségképet. Személyes élményeinek megosztásában tapintatos, udvarias, diszkrét – nem önti nyakon örömével-bánatával az olvasót. Talán túlzás nélkül elmondható róla, hogy már fiatalon is időskori líráján dolgozott.
Fodor Ákos szemlélődő alkat, a mindennapi jelenségeken és az azokhoz fűződő viszonyán, saját felelősségének szerepén sokat morfondírozó alkotó. Tiszteli a múlandót, de az örökérvényűt keresi. Elfogadó, de nem kritikátlan. Intellektuális, de nem érzelemmentes. És ahogyan ő mondta magáról: „szelíd, de nem házi”.
A lényeget igyekszik felmutatni, a „romlandó” részletek nélkül, melyeket nélkülözhetőnek ítél. A bennünk rejtőző zárt ajtók végtelen sorához keres és ad kulcsokat, melyeket ki-ki a saját belátása és igényei szerint használhat. (Ha igen: igen; ha nem: nem.)
Mindig meg is lep valamivel. Váratlan képzettársításaival, nézőpont-váltásaival, fel-felvillanó fanyar humorával, vagy épp azzal, hogy milyen egyszerűen fejezi ki magát.
Azonban senkit se tévesszen meg a magától értődő egyszerűség, a terjedelmében többnyire szerény, nem látványos szövegtest, a „díszmasniktól” mentes kifejezésmód. Ez csupán a csomagolás. Bontogatásával értékes, szívhez szóló, emlékezetes ajándékokhoz juthatunk, melyeket bárhová, bármikor magunkkal vihetünk.
Tavasz, Hatalmas!
Egyfelé-menet: röpít.
Másként: földhözcsap.
új szemmel nézni
a régi képre: ez a
mi alkotásunk
Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod.
ahogy az eget
láthatóvá teszi egy
madár, egy füstcsík
– s ha addig élek
is: inkább engem hagyj el,
mint magad, Kedves!
az a sírás várjon. Várnia kell.
Sokáig, akármeddig, nem tudom.
Az isten verje meg lépteid
nyomát. Lábaidra,
lábaidra vigyázzon
A szerelemről
csak jót és rosszat tudok
mondani – mást nem.
hommage à Basho
a csendes égen
felhőhajók úszkálnak:
se harc, se verseny
– ahogy borotválkozás közben is nő a szőr;
törölt por helyét megszállja az új por;
szerelem szárnyát szegi a szabadság;
és minden békeszerződés pontjai közt
ott lappang néhány frissebb háborús ok;
a vakarózás viszketést terem;
s nolám, evés közben jön meg? megy el?
de hagyjuk,
miként elhagyhatnám mindezt, mindörökre –
Vágyam: nem vágyni. Arra sem, amire.
Eszményem: a p e r p e t u u m s t a b i l e.
morális örök-
mozgó: amit nem emelsz
– szüntelen – süllyed
Koszlik-foszlik, züllik a talmi holmi
– s habár reménytelen e dolog itt –:
minden napodon hozz rendbe valamit.
M a g a d a t ne hagyd elgazosodni.
Lakatos Mária Irén 10 éves