Angyal
Fájdalmasan korán, még alig múlt hatvanöt, elment a Békés megyei irodalmi élet magányos és fontos alakja, a szarvasi költő, a Tevan Kiadó egykori szerkesztője, a Bárka folyóirat alapítója. Az utóbbi években visszavonultan élt választott városában, a Tessedik-gyűjtemény mellett dolgozott muzeológusként. Ez talán illett is hozzá, az introvertált, félénk alkatához. Önmagát kereső, a szeretetre vágyó, de bizonytalan ember volt, és magát alkotóként is alábecsülte, mindig menekült valami elől, és hogy nagyot is hibázott, csak a hit erejével tudta magának megbocsátani, ha egyáltalán sikerült neki. Fontos mester volt pedig, költészete a 90-es évek elején volt a legjobb formában, az Aggályok, a Kék szótövek és a ’96-os Ellenelégia erős kötetek idején. Lírája finom, gondozott, nincsenek nagy tablók, de gyönyörűek az aprólékos munkával kidolgozott metszetek. Tandorit és Határ Győzőt tartotta mestereinek, őket az utolsó pillanatig kísérte, figyelte, kiadóvezetőként és barátként egyaránt. Derűs, hűséges és alázatos alkotóember volt, aki soha semmilyen díjat, elismerést nem kapott, mégsem volt sértett, és egy megjelent sornak mindvégig úgy tudott örülni, mint pályakezdő korában.
Amikor megtudtam a borzalmas hírt, kerestem közös képet, de nem találtam, pedig sok évet húztunk le együtt. A Bárkánál is és a Tevan Kiadóban is, a békéscsabai irodalmi életben. Jó lett volna látni, ahogy nevetünk, mert sokat nevettünk, és persze sokat is vitatkoztunk, de az is jó volt, mert azt a nyelvet, amit mi beszéltünk, kevesen beszélték ott, a Viharsarokban. Kevesen értették, mitől szent a magyar mondat, és hogy miért lehet mégis szétírni, eltörni, bármit megtenni vele. Nincsenek véletlenek, Zsoltot az emlegetett Tandori avatta költővé, Tandori, aki szétcincálta a magyar mondatot, hogy aztán más anyagból szője újra. Ő mutatta be az ifjú Kántort a Magyar Ifjúságban, és ő ezt tekintette pályája kezdetének, a nagy beavatásnak. Pedig a dolognak inkább szimbolikus jelentősége volt, sokkal inkább beavató volt a második kötet a Magvető Új termés sorozatában megjelenni, ahová Kántor a meglepően érett Aggályok anyagával pályázott.
Két évvel túl vagyunk már ekkor a rendszerváltáson, a pályakezdő költő harmincöt éves. Kései indulásnak mondhatnánk, ha nem tudnánk, a rendszerváltásig a negyvenesek számítottak fiatal költőnek, korábban szinte lehetetlen volt megjelenni. Zsolt éppen időben, és a legjobb formájában mutatkozhatott meg és be. Már ekkor jellemző volt rá a finomság, a részletgazdagság, a különleges szavak szeretete, a jó akusztika. Virgina Woolf függetlenségének igézetében élt, jóval megelőzve minden feminista diskurzust. Vonzódott a filozófiához, szerette a pályán kívüli, de nagy tudású bölcselkedőket. Nem véletlen, hogy Határ Győző miatta érezte magát otthon szűkebb hazájában, Békésben.
Az, hogy Kántor Zsolt egyedül, egy személyben lett Békés-megye kulturális életének bűnbakja, jellemző magyar történet. Borzalmasan bántak vele, meghurcolták, bő egy évtizeden át nem kapott munkát sehol, alig közölték, újra kellett építeni az életét, írói karrierjét. Pedig ő volt az egyetlen, aki előállt vele, hogy hibázott, hogy ügynökként jelentett, és bocsánatot is kért azoktól, akiket veszélyeztetett rémült, oktalan és buta mondataival. A megtisztulás – ahogy országosan is – a Viharsarokban is elmaradt, azok jártak jól, akik lapultak. Hogy még régi barátja, akivel ketten alapították újra és működtették a Tevan Kiadót, egykori harcos- és kiadóvezetőtársa is nyilvánosan szembefordult vele, különösen fájdalmasan élte meg.
Ilyenkor csak a családja és a hit állt mellette, felesége Ildikó tartotta vissza attól, hogy kiszálljon a játékból. Alig néhány hónap alatt megőszült, meggörbült, megtört a tekintete, megfáradt. Attól kezdve nehezen és keveset írt, de szépen lassan visszatornázta magát, újra közölték a lapok, a Litera, az Élet és Irodalom, az Ezredvég, és még sorolhatnánk. Figyelmes olvasó volt, sok kritikát írt, bár ezek sosem jelentek meg gyűjteményben. A Félregombolt égbolt volt az utolsó nagy dobása, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes a kétezres évektől máig írt verseit és prózáit összegyűjteni.
Nehéz szorongások, félelmek béklyózták életét, és hogy a hit segített-e neki szembenézni a félelmeivel, már nem tudom tőle megkérdezni. Szenvedélye volt a nyelv, volt egy nagy bőrmappája, egy minden tudó csodafüzet, oda gyűjtötte a szavakat. Mintha gyöngyök lennének. Hát most elgurult mind.
A tiszta ész melankóliája
Min gondolkodsz folyton? Csak azon,
Ami nehéz? Aggódsz, és nem élsz.
Csak egy kis idő, és megjön az ebéd.
Dopaminnal szebbnek tűnik ez a hét.
A zúgolódás hozza szükségeket.
Legnagyobb ellenségünk a keserűség.
A melankólia és a rezignáció kié?
Uralkodik rajtunk s felettünk a lefagyott tudás.
A sztereotípiák. A penge Igék.
Ha folyton bőgsz, hisztizel, a pupillád kiég.
Inkább legyen szecesszió és reneszánsz
A mindennapi beszéd.
Sugározzon belőled a bőség. A túlcsordult lét.
A töprengés, akár a keletkezés.
2
Duchamp piszoárja se lehetett fehérebb.
Mire jönnek a vendégek, összemegy az arc.
Leköpöm a tükröt. Plusz ablakmosó, illatos géllel.
Éjjel szobor voltam legalább. Most boldog habarcs.
Vissza a kitaláltba! Olyan, mint Anaximandrosz
apeiron paradigmája. Megy az alany az utcán,
kerülgeti a meglepő aknákat. A kirakatokban
rendkívül elegáns a depresszió és a bánat.
Szembejön egy lefagyott arc. Majd egy rokonszenves
hájfej. A szép, vörösesszőke meg kifújja épp a füstöt.
A fülében a Metallica. Akár egy paragramma hardver.
Egy anyajegy van az orra közepén. A Hold.
A csillagos ég a lelkében van. A lexikon a szíve helyén.
Látni rajta, hogy csupa hamv és sunyi remény.
És köszön. Állítólag tanítottam tizenöt éve Szarvason.
Én meg úgy nézem, mint egy idegent. Majdnem hagyom.
Meglep, hogy érdekli, mi van velem. Nincs történetem.
Amit összeolvasott tőlem, azt jól interpretálja.
Szinte mindent átértelmez. Egyelőre jó irány.
Mégis hízik a májam. A megtért lelkem a hiúság elől félreránt.
Egyszer kávézunk majd. Igen. Ám.
Ötvennyolcban születtem. Ötvennyolc éves vagyok.
S még soha nem érzékeltem ilyen élvezetesen a lelkem.
Mintha az értelmezés egy új szívet talált volna bennem.
És élek. Nem álmodom. Ezt az utcát és házat megjegyzem.
Angyal
Az irónia, akár a dialektika, feltételezi az elérhető célt, az összefüggést, mint egészet. Az írás a jelben való jelenlét megtörése. A beszédben kirajzolódik a gondolkodásmód struktúrája. Az írás Trója, mert a gondolat elgondolója egyedül hagyja a szöveget, kilép belőle, s nemcsak a szöveget hagyja el, hanem a szobát. A műbe rejtett szavak nem maradnak nyugton. Bár a szerző nincs többé, az olvasat meg óránként megsétáltatja az elmét. Létrejön a műgonddal kidolgozott, finomított idő. Pikkely-szelence, hajszál-ékkő. A ráció stiláris, a módszer partikuláris. „Dámvadak kocognak, őzek, virágok pilléi nőnek.” (Lakatos István) Az írás lelassul, megöregszik. Elalszik a lakás. Nem hasad tovább. A villamos is aluszik.
Digresszió
Az értelem az időmúlásban alakul világképpé. S a lélek nem fénykép, csak vízjel a levegőn, a lét hártyáin. Nem látjátok, feleim, mennyi milliméternyi műszer mászkál a fejetek felett. Az a fénypont egy kabóca. Eddig a vers – innét a perc, az arc lepréselt virág. A bomba körül dáliák. A szőnyeg közepén egy rajzlap, a lehetetlent is belevarrtad. A tények átáztak, mint őszi levelek, piros-sárga az est, hová rohan az ősz? Sietős? A vers megállítja őt. A virág illata keveredik a tea gőzével.
Stravinsky: The Rake’s Progress. Tükröződések. Egy tavirózsa kinyílik, esőcsepp hull a szirmokra. Hangya iszik dióhéjból. Szellemek éneke a tenger felett. Illatok, neszek. Az erdő ázott falevél-szaga. Agancs suhan a domb mögött. Varjak rebbennek szét a fákon. A lélek most minden hangot külön megjegyez, átfon. a hegedű a tokban megborzong; kislány vetkőzik a vízesés mögött. Fű van a hajában, elsárgult, arany növény. Bronz-színű hárfa a pólója.
A pillanat egy folyóban szétpattant nyakék. (Berepedt tabu.) Prelúdium (prelűd) és etűd. Alkonyodó hangjegyek. Vívmány, látvány, ingovány.
Kurtág György – indák
Egyenlőségjel-zárójel kombinációk. Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán. Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.
Salvador Dali emlékére
A reggeli kávé. Szecessziós csészében, amiben feloldódik egy szív alakú kristály. És megédesedik a nappal. Az nyitott ablakon pedig bejön az önkényes és rokonszenvesen elfogult szubjektivitás. Aki főzte, adja át. „Annak fölfogása, ami bennünket megfog.” Bizony, a szemléltetést értelmezésnek kell követnie. Belekortyolni a feketébe és élvezni, hogy a combomon van a tenyered. Hideg. A nyelv adottság, amellyel az értelmező a megértettet újból szóhoz juttatja. Írja Gadamer bácsi a Hermeneutikában. A szájában levő nyelvvel még megkóstolhatja, amit szeret. Akkor meglát egy tárgyat kint, amint kilép az udvarra. Egy lenyúzott demizsont, mint installációt. A kopasz üveget és körülötte a meztelen forgácsot. Ott hever a verandán. Közben zápor veri a citerát. Ezt már álmomban mondja az Abszolút Tótumfaktum, a hotel portása, Béla bácsi. Aki a kapuban áll, hogy átadja a kölcsönkért gereblyét. Azt állítja, hogy a semmi emléke nincs a letölthető agyról, amit állítólag beépítettek a fejébe. És akkor föl tudja idézni esténként, mint nyugtató dallamot és illatot, a másik ember gondolatait, aki korábban lakott benne.
Kokas Ignác képeihez
Vékonyka megnyugvás. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor elmúlt. Képkockánként kezeli a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Mutatja a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális. Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem – megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A megismerés pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás. Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét.
Paluska Györgynek
Edisonnál dolgozott Tesla. Ötven ezer dollárt ígért neki egy probléma megoldásáért. Tesla egy hónap alatt kidolgozta a szisztémát, tökéletesen. Edison nem fizette ki a honoráriumot. Azt mondta, viccelt az összeggel. Akkor Tesla elhagyta őt. Különben is a váltóáramot preferálta, az egyenárammal szemben, aminél Edison leragadt.
Tesla nézte a vizet a parton és gondolkodott a sorsán. A medence mélyén egy rajzlap volt, amin egy ház állt. A ház ajtaja leszakadt a víz alatt. A kilincs a képről lemaradt. De a szobából a házinéni kiszaladt. Ez volt az utolsó pillanat.
Mert megjelent egy kicsi indulat. A tények átáztak, látta a víz, látta a kislány, hogy jelenleg gyümölcstelen az alázat. Most nincs más. De hosszú távon oké.
Hová rohan az ősz? Sietős? Az idő megállítja őt. Meginognak a gyenge pontok. Felfeslik, amit mondott, aki saját bevallása szerint boldog. Ahol az idő felszakadt, ott egy wolfram szál bújik át, hajszál-smaragd. Kiépített szó-mátrixok, sulyom. Tovább kell harcolni, tudom!
A nyelvbe kapaszkodom. Hála! Megpihentet az írás. Ha jó a textus, amit a disszonancia teremt, nincs sírás. Csak egy másfajta számtan. Feslett. Nyár van. A szavak egy magnetofonra emlékeznek, amikor verslábakon mennek. A spontán invenció takarít! Ívlámpák, hegesztőpálca, ezekből van a híd. S az agyam összekeveri a málna ízét és a kinti fűnyírás illatát. Fanyar a hatás. Ez feledteti az intrikát.”
Menedéket
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
Menedéket
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3.
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5.
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6.
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Virág
A Tűz márciusa
Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.
Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
De kihez bús Hunnia szikjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.
Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának
S haldoklóan mégis elküldöm magam
Boldogabb testvéreimnek síromon:
Az új, jobb márciusi ifjuságnak.
Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.
Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.
De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.
Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.
Talpra magyar, hív a haza,
Hív a haza, s Európa!
Újra rabok vagy szabadok?
Újra kérdés, válasszatok! –
Az őseink emlékére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy újra rabok
Nem leszünk!
Rabok voltunk jó sokáig,
S azért éltek ősapáink,
Hogy szabadon éljek-haljak,
Szolgaföldben ne nyughassak.
Az őseink emlékére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy újra rabok
Nem leszünk!
Sehonnai lett az ember,
Ide, oda azért megy el,
Mert fontosabb rongy élete,
Mint hazája becsülete.
Az őseink emlékére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy újra rabok
Nem leszünk!
Karkötőket mi is hordjunk,
Rabszolgának önként álljunk?
Bilincseket sokat hordtunk,
Elfeledve régi kardunk,
De őseink emlékére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy kalandozók
Nem leszünk!
A magyar név így is rém lett,
Méltó régi rémhíréhez,
S mit rákentek a századok,
Növeljük a gyalázatot?
Az őseink emlékére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy kalandorok
Sem leszünk!
S hol sírjaink domborulnak,
Unokáink odahúznak
Tisztelve az őseiket
Megbecsülik neveinket:
– Az őseink emlékére
Esküszünk,
Esküszünk,
Hogy újra rabok nem leszünk!
Kovács András Ferencet is elérte az ismerős magyar sors: életében kevés igazi tisztelője, még kevesebb értője volt, halálában annál többen: sorjáznak a nekrológok, és még az is kijut neki, ami életében soha, miszerint „költőnek nagy volt, és halálában is nagy.” Holott ez a költő első megszólalása óta a legmagasabb csúcsokat ostromolta, nem harsánysággal, önmutogatással, hanem tisztességgel és hűséggel, hűen szülőhelyéhez, származásához, a magyar nyelvhez és kultúrához – és főként önmagához.
Egy nagyon tehetséges, nagyon sokoldalú, nagyon művelt és minden iránt érdeklődő ember személyiségét nehéz megragadni, az életművet ismerni és követni kell, minden leírt szavát érteni és értelmezni – és nem félreérteni és félreértelmezni – kell, ez valóban súlyos terhet ró azokra, akik megadják a tisztességet a tehetségnek, és nem tartják többre magukat, mint az alkotót. Mert Kovács András Ferencet – vagy ahogyan ő nevezte el önmagát: KAF-ot –, ebben is elérte a magyar sors: nem saját hangját, mondanivalóját figyelték elsősorban, hanem besorolták a divatos irányokba, lefékezve indulatait, kifacsarva mondanivalóit, mindenáron beszuszakolni akarván az átlag Prokrusztész-ágyába.
Személyiségét egy ilyen rövid emlékezésben, teljességében felidézni lehetetlen. De megragadhatók azok a témák, mondanivalók, amelyek egész életében feszítették, amelyek hangját még akkor is elkomorították, ha éppen könnyedebb megszólalásra vállalkozott, boldogsága mögött mindig ott sejlett az elveszítés félelme, magasztos hangjában mindig fájdalmas pátosz is zengett.
Hazaszeretet
Sok fő témája közül hármat emelnék ki: az egyik a hazaszeretet, amelynek egészen különös kifejezési formákat talált. A legmeglepőbb és legmeghatóbb a Gyermekhangra című vers, amely szakaszonként váltakozva ismétlődő megszólításával (második személy – harmadik személy) a gyermeki psziché kétarcúságára talál kifejezésmódot: a gyermek látja a mackót, életre kelti, aposztrofálja, üvegszemében meglátja saját magát, így válik a mackó személyiségének részévé, majd kiesve a varázslatból, harmadik személyben beszél róla. Méghozzá ambroziánus himnuszban: a legmagasztosabbaknak és a legszenvedélyesebben szeretetteknek kijáró formában. (KAF kedveli ezt a sorfélét és strófafajtát, és mindazokban a versekben, amelyekben a szeretet, az áhítat hangját akarja megszólaltatni, ezt a formát használja: az És Christophorus énekeltben, a Jack Cole Daloskönyvének egyik legszebb darabjában, a természetimádó és szerelmes Szippants magadba májuség kezdetűben). A Gyermekhangra himnusz a gyermeki világ központjához – akivel alszik, akihez beszél –, a mackóhoz. De ez a mackó a gyermeki lét értelmének hordozója is: jonhába rejtették a szóhazát. Ami ebben a versben az anyanyelv féltése, rejtése – és a fájdalom amiatt, hogy félteni, rejteni kell. Nem tréfa ez a vers, nem intertextus („jonh”), nem palimpszeszt: félelem, tragikum. Ebben az olvasatban kevés a nyelv megnyilvánulási vágyáról beszélni, kreativitását dicsérni: „A Kompletórium szerzője […] nem létrehozza, hanem szabadon engedi csupán a nyelv alakító szellemét. Engedi, hogy a nyelv lakozzék…” (Szilágyi Ákos 2002). A Gyermekhangra – ennél sokkal többet akar: hazát, amelyben a szó szabad lehet. És ez egészen más.
egy játékmackó nem hibás
hiába vágnák fel hasát
nem tiltakozhat nem beszél
csak játékból van semmiből
csak játékból vagy semmiből
csönddel tömték ki testedet
te messzi hanghoz mérhető
csak játékból vagy semmiből
csak játékból van semmiből
nem hont foglal csak hallgatást
üvegszemében egy kölyök
csak játékból van semmiből
csak játékból vagy semmiből
jonhod kutatják vámszedők
hová rejthetted szóhazád
csak játékból vagy semmiből
csak játékból van semmiből
mert mindenből van s nincs soha
szétszórt csillagzat benne száll
lelkek forró fűrészpora
A másik, Babitsot parafrazáló (A lírikus epilógja), és emiatt is általában félreértelmezett vers, a sokszor említett Pro domo, melyből szándékolt csúsztatással – melynek lényege, hogy amiként Babits számára csak önmaga a vers szubjektuma, úgy KAF témája is csak önmaga – alábbiakat szokták idézni, holott KAF verse életsors vers, amely életsorsot nem ő szabta meg magának:
Szomjazva ezt-azt felnőttem,
fel én, ki fuldokoltam más anyák tején,
tudom már: solvet saeclum in favilla.
A KAF-szövegben van egy különös kép: a „fuldokoltam más anyák tején” – az idegen anya teje az édesanya teje helyett ugyanolyan fullasztó, mint a megtagadni kényszerített, megvont, hiányolt szülőföld-anyaföld helyett mintegy számkivetettségben, belső száműzetésben élni, az anyanyelv helyett idegen nyelven szólni. E kényszerített állapotban a költő átéli a latin idézet, a Celanói Tamás Dies irae-jéből átvett utolsó ítélet képzetét. A versben a Harag Napja nem a régóta ismerős toposz, hanem súlyos lezárása annak a gondolatnak, hogy idegen földön élni egyenlő a végső kárhozattal.
A diaszpóra lét
Másik fő témája a diaszpóra-lét mindmáig feloldatlan keserűsége: kettős diaszpórában élve – a kettészakított szülőföld és az ősi szülőhazából való száműzetés – megírja saját evangéliumát
ANDRÁS EVANGÉLIUMA
1 Kezdetben volt a sírás:
zöld köveké a szélben,
friss kerti fáké – a fény
forró kardja ha zúgott.
2 Nyüzsögtek ott, vergődtek
városok. mint hálóban
halak: hiú világba
vetettek miként magok.
3 Mert így szórattatunk szét.
4 Sosem leszünk bölcsebbek,
jobbak, halhatatlanok:
minden eltöröltetik.
5 Három vagy négy véletlen
kézvonás: pusztában írt
gazdátlan szép nevek - a
többi névteIen homok.
6 Írás vagyunk s a kéz, mely
eltöröl-mintha a föld
fáradt hátát simogatná.
7 Mit írtam a porba,
mit? s miért tüntettem el?
Tüzeknek üdvét, bűnjelét:
vak angyaloknak énekét?
Így teremtődik – mert KAF is teremt – az András evangéliuma, egy „apokrif” evangélium, amely azért is kiemelkedő a KAF életműben, mert annyira személyes, annyira a közösségben felfakadó, hogy nem is lehet szerepversként kezelni. Mintha biblikus kezdet volna, de nem az evangéliumoké, hanem egy archaikusabb mitikus teremtéstörténet univerzumot megrázó tragédiája (az archaikusságot a halmozott alliterációk is segítenek felkelteni).
És a diaszpórával együtt „minden eltöröltetik”. KAF az erősen személyes szemlélet módján írja bele a visszájára fordított Teremtésbe: „Írás vagyunk, s a kéz, mely eltöröl.” – Az Írás a porban apokrif képe jelenik meg itt, kettős szerepben: a létrehozó és a megszüntető, a cselekvő és a szenvedő azonos.
Az András evangéliuma csak a topikus olvasat szintjén szól a „szétfröccsenő” teremtésről: az erdélyi költő a zsidóság diaszpórája mögé komponálja az erdélyi magyarság szétszóratását.
Megírt egy félelmetességében gyönyörű látképet is egy zsinagógáról, benne a holokauszt sosem feledhető emlékeivel:
EGY ZSINAGÓGA LEÍRÁSA
ez itt az asztal – antwerpeni munka
ez itt a karszék – varsóból való
ez itt a mécs – marannus ötvösök
kezét dicséri
izzadt fejtetőn
a koponyán futólag fölfeszítve
négy sarkánál csomózott rongydarab
ez itt a fal – korommal írt jelek
ez itt a kárpit – felnémet szövés
ez itt a füst – a mennyek rácsozatja
ez itt a rács – a füstök sátora
egy zsebkendő –
csak egy darabka ég
a koponyán az ember boltozatján
ez itt a ráncos ablakmélyedésben
egy elmosódott pergamentekercs
egy zárkő
holtak műfogsorán
üvegszilánk
a szájban
villanófény
Szerepei
A harmadik fő téma: a „szerepei.” Kritikusai szerint nem is volt saját arca: mindig szerepekbe bújt. Még a fenti diaszpóra-verseket is szerepként értelmezték.
Mekkora érzéketlenség kellett az ilyesféle kritikákhoz, amelyek szerint önmagának ellentmondó választásokkal lett volna vádolható, és mekkora félreértés, ha az őt félreértők szavaira ironikusan válaszolt – nem magával, hanem ővelük ironikus.
„Nem egyszer bírálták meg választása miatt, nyilván állandóan szembesülni kényszerül állásfoglalásával, az irodalmi életben betöltött szerepének elutasító fogadtatásával is, s erre adott hol ironikus, hol szatirikus reflexiói […] irodalompolitikailag nemcsak megérthetők, hanem messzemenőkig hasznosak is.” (Margócsy István) Irodalompolitikailag érthető? A vallomásosság? A fájdalom?
És a megmérettetés a nagy előddel, aki sokak szerint maga A szerepjátszás: „míg Weöresnél […] Próteusz alakváltásainak ’naiv’, ’isteni’ természetességével találkozunk, Kovácsnál ennek ’szentimentális’ változatát fogjuk fellelni, aminek következtében itt nem az átalakuló isten metamorfózisait, hanem egy archaikus mímus nagyszabású színészi játékát élvezhetjük.” (Margócsy)
KAF bájos kis manóként vagy tréfacsináló Puckként való elképzelése teljesen tévútra tereli verseinek olvasatát. Margócsy István szerint a Pro domo: „úgy tesz, mintha a versnek, a költészetnek a hőse vagy főszereplője (ahogyan régebben mondták: lírai alanya) egyáltalán nem is volna. […] a költő már a szubjektumot is ’semminek’ látja, állítja, s a vers ’íródásának’ individuumnélküliségét kívánja reprezentálni […] a lírai vers alanyiságának, ’hősi’ voltának még emlékezés formájában is csak a fordítottját tudja felmutatni”. Margócsy nem hallja ki a versből a fájdalmas öniróniát és a tragédiát. Nem hallja, milyen rokon Weöres alábbi versének fájdalmával:
Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
…
Hogyha bármit ölnek engem ölnek
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen.
(De profundis)
A Jehan d’Amiens nevében írott vágánsdalokra vonatkozó, szintén a szerepjátszást gyengeségként, gúnyolódásként felfogó kritikákra maga KAF válaszolt, prózai indulattal: „Márpedig a főleg francia, német, angol, olasz deákköltők és eldúvadosodott klerikusok számára a szenvedélyes gúnyolódás keserves ribilliója bizonyára felért egy kisebb társadalmi rebellióval… Megérthető, hiszen kincstári erényeken és társadalmon kívüliek voltak, szegények…” Majd: „De gyűlhetnek elméjükben megtöpörödött aprószentek, a zsoldban fondorkodók: régebbi fönnforgók, újabb gyűlölködők! Gyűlésezhetnek a kulturális lekomázók, az összvégelgyengülés titkos koncíliumai! Felőlem jöhetnek már ügybuzgó senkik, urambátyámok, fajtisztábbak, kis rögrágalmazók és rögtönítélő ellencitátorok – én legalább tényleg hűséges leszek deákosan lázongó egykori enmagamhoz… Vagyishát a szájaló golias szent jogához: az ellentmondás szomorú humorú szellemében… Boncompagno da Signa, Serlon de Wilton, Morando da Padova, Walter Mapes, Hugues d’Orléans, Jehan d’Amiens, Gautier de Châtillon, Philippe de Grève, a fenséges Archipoeta valamint a clairvaux-i Szent Bernát által eretnekként lególiátozott Pierre Abélard és a többiek talán majdanlag megbocsátják nekem, hogy mindvégig pusztán csak róluk beszéltem – belőlük szerkesztvén gúnyiratot, professzoros modern példázatot… De az ő kófic költészetükről, pantagrueli torkosságukról próbáltam szólni… Mindent akartak! Ínségben valának… Számomra ők manapság időszerűbbek, ’pofázásukban’ is példaadóbbak bárki másnál! (Explicit – ma, ezerkilencszázkilencvennégy szeptember tizenkettedikén.)”. (Scintilla animae, 1995: 54–58.)
KAF szerephez juttatott emberei nem valamiféle elit tagjai, hanem költők, akik a világirodalom történetében ritkán számítottak az elitek közé. Manapság túlnyomó többségük meg végképpen nem. Végigtekintve KAF „elitjein”, ilyen sorozatot kapunk: a mindenféle hatalommal – Caesarral, Pompeiusszal, Ciceróval – szembeszegülő Caius Licinius Calvus, aki talán művei eltűnését – megsemmisítését – is renitens jellemének „köszönhette”; a középkori goliard-ok, a vándordiákok, akik jó esetben még éhen is haltak, de nem álltak be udvari költőnek – talán az egy Archipoeta kivételével –; a görög nemzetiségi mozgalom szellemi előkészítésében szerepet vállaló Kavafisz, aki a „bizánciságot” birodalmiságként élte meg, és gyűlölte élete végéig; Lázáry René Sándor, aki a Kavafisz körüli görög hazafiakkal tartott kapcsolatot; Jack Cole, a vándorénekes, a 20. századi goliárd, akinek ereiben, minden valószínűség szerint, indián vér is csörgedezett, és mint a popkultúra terjesztője Villon-dalokat ad elő, s aki a Bókay által meghatározott és elavultnak minősített modernség – azaz a baloldaliság – hitéért küzdött performanszaival. Milyen értelemben kimazsolázott elitek? Ők azok, akik KAF hangján az indulatos költő hangján szólnak. Ők csak az én értékrendemben – és feltehetőleg KAF-éban – minősülhetnek elitnek. Margócsy István posztmodern elit költő képéhez semmi közük, bennük – és ezáltal az őket vállaló KAF-ban – nem sikerült megteremteni a posztmodern költő archetípusát.
Az emberiség történetén úgy hatol át KAF a verseivel, mintha minden korban élt volna. És minden korból választ magának alteregót, amely alakmások helye és szerepe az adott világokban hasonló. A történelem előttre címzi azt a versét, amely minden későbbi korból származó énjének erejével támad az ősellenségre, „akinek” későbbi utódaira ugyanilyen dühvel ront rá az adott korszakban. A támadott ősellenség a Tyrannosaurus rex, az első zsarnok, az első bestia, császár a csúszómászók között. A vers emblematikus: KAF minden zsarnokgyűlölő versének archetípusa.
Zsarnokgyík ősi bestiák királya
Földtörténetben megkövült időkben
Császár csupasz csúszómászók között
Dicsérjenek kaméleon korok
Tűnt milliókra nyújtva nyelvüket
Kétéltűek hüllők rétegekből
Kiken keresztül korszakod tapostad
Hová te léptél megrendült a föld
A rettegéstől még azóta is reng
Reng rendületlenül gyáván készülődik
Történetéből megkövült időkből
Kivetni végre roppant csontjaid
Ha magában állna ez a vers a több száz (több ezer?) KAF-mű között, azt mondanám rá: helyzetdal. De éppenhogy azt az utat jelöli ki, amelyen KAF végigjárja a történelmet!
Az első alteregó, akinek életét művekkel kíséri végig a költő, a valaha létezett, de életművet hátra nem hagyott Caius Licinius Calvus, Catullus barátja. Mindketten a neoterikusok (a hellénisztikus kori görög költészet római követői) körének tagjai. Politikailag elhatárolódtak mind Caesartól, mind Pompeiustól, Calvus, akit szónoknak is kiválónak tartottak, Cicerónak is ellenlábasa volt. Elképzelhető, hogy művei nem egyszerűen elvesztek, hanem támadó hangvételük miatt megsemmisítették őket (ebben a történelmi korban már nem szoktak „elveszni” a művek). Pompeius elleni disztichonját is megírta Calvus helyett KAF, a nevében durván támad egy populista politikust, valamint van egy, a dátumból „egyértelműsíthető” KAF-vers, amely 1998 szeptemberében jelent meg, amely egy „kicsi Viktorhoz” szól, akit „bősz hatalomvágy vak lángja emészt”. Calvusnak teremtett KAF egy „kicsi Viktort”, akit lehet, hogy a mindkettejüket körülvevő hatalmi panoptikum – 2000 év hasonlóság! – egy tagjára mintázott. Calvus nevében a szatíra majd minden válfaját meghódította: a durva szidalmazástól (a Suffenusocskához írott) az erotikus-ironikus játékokig (a Fulviához írott, ill. az „Ó, szent teátrum…” kezdetű). Alulstilizált, durva mocskolódásokkal (a gyilkos szatíra Catullusnál sem ritka, s majd Martialisnál vezető műfaj) támad azokra, akik erkölcseit bírálták („Petyhüdt, pletykaleső gazok”); Catullushoz címzett hosszú elégiájának kezdete egy barát évődése, majd átcsap átkozódásba a bamba tömeg ellen (Büszke Verona virága). Az egész Rómára zúdítja átkait („Ó, idióta világ!”, majd: „Torz, idióta világ”, s a folytatás néhol a Tyrannosaurus rexet idézi: „Üvöltenek a lelki hiénák… / Ők uralgnak – övék / vagy te csodás, kergült, idióta világ”), elítéli a középszert, az álszent vakságot, az agytalan ős butaságot, de a legdurvább szitkok mögül is érzik a szeretet hatalmas városa iránt. Gyűlöl és szeret – megtanulta Catullustól –, ha nem is egy szerelmest, de egy hazát. Fontos momentum a KAF-alteregók megismerésében.. Még a mitológiai hősök közül is az üldözötteket verseli meg: a szerencsétlen, űzött Iót többször is megidézi („Nap se jár-kel örökké”), a másik hely „idyllt” ígér, ehelyett szidja a „bősz, busa Juppitert és Juno hitvesi bús dühét”. Nem kíméli a pharsalusi győztest, Caesart sem: ezen a helyen verte meg Pompeiust, aki Egyiptomba menekült. Caesar egyiptomi „kalandjáról” sem feledkezik meg – hogy is tenné, amikor egész Róma sértőnek és erkölcstelennek érzi Caesarion születését…
A Calvus-szövegek intertextusai visszavezetnek a KAF-versek keletkezési idejébe: a Fabullust megszólító vers egy Várady Szabolcs vers (Villanella): „Zsugorodik a zsugori idő” fanyar szójátékára, valamint a Döntetlen című Várady-vers Petri által is intertextusba vett sorára („Éldegélek, halogatok”, Petrinél: „Halok lassacskán meg”) utal. Petri is írt verset Catullushoz, és megírta Viturbius Acer pszeudoním versét. Ez a Fabullus-vers egyike a legfontosabbaknak: túl az említett intertextusokon, a címzettet is a Catullus-oeuvre-ből vette át KAF, s bár az élet rövidségére vonatkozik a gyönyörű sor: „Pille árnya volt csupán futó vizeken” – a képet egyértelműen Catullusnak a szeretett leány hűtlenségét megrajzoló verse ihlette: „…de azt, mit a vágyakozó szeretőnek a nő mond, / írd a szelekbe, futó víz puha habjaira.” (Catullus LXX.).
A Fabullushoz címzett vers tartalmazza a Petri-utalásokon túl az Urbs életére vonatkozó – saját korának viszonyaira utaló – legsötétebb sorokat: „Rossz mérgem inkább dühsötét epémmel ős / Rómára szálljon! Jósolhat belőle, hisz / már úgyis annyi szent haruspex, pontifex / praetor tolong a tűz körül […] kész röhej, hogy most talán beléhalok, / Fabullusom, ne félj, – csak éppen egy picit.”
Cornelius Neposhoz, a neves történetíróhoz Calvus azzal a kéréssel fordul, hogy a hősök, nagy hírű-rangú emberek természetének árnyoldalait is tárja fel, mert a magánjellegű közlések nélkül hamissá válnak a történelmi tények is. Az elmarasztalt tulajdonságok: beteges, maró galádság, pletykálkodás, gyávaság, s végül személyre szólóan: „Mamurra, Vatinius s egyéb / torz talpnyalók.” Az egyik legkedvesebb gúnydala Venusról szól, akitől a Latiumot alapító Aeneas származtatta magát, s akit Lucretius minden dolgok ősanyjának nevez, Calvus egyszerűen „Aeneasnak mamikájaként” szólítja. Ír egy Priapust magasztaló elégiát, melyben a csúf törpeisten fölébe kerekedik sok előkelőségnek, s leleplezi az ál-triumfust ünneplő „hős győzőket”.
A Calvus-versekből egy catullusi tehetségű és főként catullusi indulatú költő beszél hozzánk: a meg nem alkuvó, zsarnokgyűlölő, a cenzúrát vadul ostorozó, a költészetből a dilettánsokat engesztelhetetlenül kitiltó szónok szavait halljuk. És egy jellegzetes KAF-játék: a jellemgyenge „Suffenusocskát” viaszhoz hasonlítja, „aki” palimpszesztként működik: a rajta lévő szövegeket rendre átírják – ez KAF védekezése a palimpszeszt-vád ellen: nem letörli az emlékeket (nem vesz részt a már nevében is nevetségesen tudálékos, önellentmondó „emlékezetfelejtés” posztmodern gesztusában), hanem beléjük írja-éli magát.
KAF úgy cikázik az időben előre-hátra, annyira szimultán írja különböző korszakokat újjáteremtő műveit, hogy a legerősebb rendszerető akarat is megbicsaklik, ha kronológia mentén kíván haladni a versáradatban. Az egyetlen lehetséges vezérfonalnak látom egy motívumkibontó elemzés számára, ha a „szerzők” életének kronológiájában haladok.
Középkori választott alteregója az a Jehan d’Amiens, aki Planctus Goliae című művében vallja meg: kifélék a goliard-ok, azaz a vágánsköltők, vagabundusok, akiknek vándorló életét napról napra éli, tele keserűséggel, indulattal nyomora miatt. Említett verscímének első szava ismerős az Ómagyar Mária-siralom latin eredetijéből, a Planctus ante nescia kezdetű siratóból. Jehan d’Amiens Planctusa nemcsak műfaját követi a nyelvemléknek, hanem ritmusát is: a kétütemű hetes (4 // 3) és a hatos (4 // 2) sorok párosítása a goliard sor és a belőle összeálló strófa ritmusa. A szöveg nem hasonlít a Planctusra, hiszen nem a fiát sirató Mária keserve, hanem a saját nyomorát felpanaszló poétáé:
Miserere Domine,
miserere Christe,
megvesz a menny hidege,
hull fejemre lisztje…
Miserere Domine,
miserere Christe,
kit méltóság elkerül,
reszket is a tiszte.
A költőt nem az „ég” hidege veszi meg, hanem a „mennyé” – a blaszfémikus hangulat innen indul, s ilyen sorokat hoz létre: „módos ajtón kopogok, / s kiüzennek: sicc te!”, ill. „kiálts, kóbor, de minek? / Csak heába rísz te”. És a blaszfémikus csattanó: „Miserere Domine, / miserere Christe – / jó az ördög: pokolba / melegedni visz le.” Se világi, se egyházi hatalmat nem tisztelő, lázadó vágáns ez a Jehan d’Amiens, aki goliárd természetéhez híven szerelmes éneket is költ, erotikusat, a Carmina Burana hangján, Jehan d’Amiens vágydala – és természetesen goliárd ritmusban:
Senki hozzád fogható
Úgysincs, Maddalena!
Marcsa, kurva sok Kató –
Bárki csacska, béna!
Semiramis, Sába és
Trójadúlt Heléna
Melletted mind sárba vész –
Lomha, vak baléna!
A vágy az egyetlen dolog, ami a koldus diák nyomorult életét szebbé teheti, s hoz magával egy újabb blaszfémiát, a „szent gyaklás” fogalmát:
Koldus deáknak dalán
Menny is könnybe lábad –
Jöjj, dombocskád rakd alám,
Fond körém a lábad!
Jöjj, tavasz van, Magdalén,
Új szerelem támad!
Jöjj, ha szentül gyaklak én,
Harangozzon lábad!
Merít a középkori vallásos költészetből is Jehan d’Amiens (vagy amint KAF fentebb vallotta: „egykori enmaga”), de ebből soha nem lesz vallásos költészet. Az Angyalfia, senki lánya (Karácsonyi szekvencia) ismét blaszfémia: a Jacopone da Todi Stabat Materének „átírt” szövegében nem a fiát gyászoló anya a főhős, hanem egy leány apja. Ritmust, szintaxist, képalkotást megújítottan átvéve teremtette meg KAF ezt a szokatlan himnuszt (ő szekvenciának nevezi, kötött himnuszformája ellenére), melynek szakaszai a Stabat Mater szerkezetét költik újjá. Egy vallásos hit nélküli karácsony elbeszélése a vers, melynek hőse (lírai alanya) itt az apa, tehát saját szerepében maga KAF:
Áll az apa keservében
Játszadozva, mintha régen,
Gyermekként a fa alatt.
Mintha tán csodára várna, –
Bár egy angyal árva szárnya
Sem súrolja a falat.
A „keserv” az elveszett gyermekkor, elveszített hit, az eltávozott gyermek miatt szól, és a versvég mély tragédiába hullik:
Áll az apa bánatában,
Csillagszóró éjszakában,
Vár, görnyed a fa alatt.
Nem jön angyal, senki lánya –
Isten súlya, űr magánya
Roppantgatja a sarat.
Mellé kéredzkedik, mert korban sincs távol a középkori himnusztól – s összeköti ugyanaz himnuszforma is –, a végletekig magányosan vallásos szobrászóriás, Michelangelo Pietàjára írott vers, a Madonna gyermekkel: a Fiú szavai a keresztről levétel utáni pillanatokban. Rejtettebb benne a freudi elfojtott vágy, mint a freudizmuson nevelkedett Rilkénél az ifjú fiába szerelmes Mária szonettjeiben – a középkorban élő KAF szövegébe nem is illenék a deklarált freudizmus, az ő Michelangelo szekvenciájában az Oedipus-komplexus csak nagyon jelképesen jelentkezik a versben – de ott van. A halálos sebektől vérző Krisztus kéri, hogy anyja még egyszer vegye ölébe, oltalmazza, mielőtt végleg kicsúszna öléből – és az életből – a halálba. Az anyaöl, mint életadó princípium egyértelműen utal a szülésre, így az életet és halált szülő anyát kettős funkcióban látjuk. Az anyaöl freudi értelmezésének bizonyítéka: akkor csúszik ki belőle a Fiú, ha Isten nem látja – leheletfinom utalás arra a lehetőségre is, hogy a Fiú nemcsak élete kezdetén és végén tartózkodott anyja ölében.
Gyönge lettem és nehéz
Ládd lecsúszom újra vétlen
Űr öledből észrevétlen
Majd ha Isten félrenéz.
Kovács András Ferenc eddig megismert versei, „szerepei” alapján egy határozott karakterű, a világ dolgaiban tájékozott és véleménymondásra mindig kész költő. Életanyaga arra indította, hogy látó szemmel figyeljen a körülötte zajló eseményekre, eddigi alakváltozatai központi én-figuráját jobban kirajzolták, választékosabban artikulálták.
De még csak a középkorban jártunk.
Kavafisz, KAF „kora lelke”
Az arctalan középkori Jehan d’Amiens-t életmódja, harsány életkedve és káromló indulatai tették a verseken keresztül KAF-arcúvá. Az alexandriai modern költőt, Kavafiszt oly mértékben érzi sajátjának KAF – csillapíthatatlan tudásvágyuk és szeretetük az ókor iránt erősen rokonítja őket –, hogy életművéhez nemcsak apokrif adalékokkal, de sajátos szemléletű fordításaival is hozzájárult.
Kavafiszról szólván fel kell figyelnünk KAF alakváltozatainak dátumaira. Kavafisz dátumaihoz a közvetítőn, Lázáry René Sándoron keresztül juthatunk közelebb: Lázáry éppen száz évvel idősebb KAF-nál, ezáltal csaknem teljesen kortársa Kavafisznak. A harmadik alteregó, Jack Cole egyidős KAF-fal.
Kavafisz Lázáry René Sándor Jack Cole KAF
1863. ápr. 17. 1859. szept. 17. 1958. aug. 23. 1959. júl. 17.
1933. ápr. 29. 1929. okt.
Kavafisz – létező személy – élettényei az életműben meghatározóan fontosak. Alexandriában született, amely Alexandria-univerzum a költészet túlélési technikáiról alkotott metaforává válik az idők során folyamatosan változó kultúrája, népessége, vallásai miatt. A fordító-irodalomtörténész lényegre látóan fogalmaz: „Ezt a túlélési technikát kicsiben Kavafisz költészete is modellálja, kivált történelmi vagy ál-történelmi anekdotáiban, melyekben rendre egy komolynak vélt vagy tudott eszme bukásának emberi léptékű megjelenítésére, illetve két szemlélet ütköztetésének leírására szorítkozik. Ezek a szövegek vagy puszta szükségszerűségnek, vagy egyfajta kombinatorikus rend megnyilvánulásának érzékelik a történelmet, melyben az ember lényegében a nyelv, a retorika, illetve a rituális szerepjátszás által létezik.” (A barbárokra várva; Egy kisázsiai községben) (Csehy Zoltán, 2005) Csehy szerint Kavafisz Alexandria-képe kettős: „az erotikus Alexandria a történeti Alexandria metaforikus párjává válik, maga a test és a testi élvezet is történeti dimenziót nyer. […] Az emlékezés […] úgy uralja Kavafisz idejét, hogy minden jelenidejűséget kiszorít belőle.” Csehy az erotikus Kavafiszra fordít nagyobb figyelmet, engem KAF Kavafisz-szemléletének történelmi példázatai érdekelnek inkább, különösen azért, mert erős rokonságot mutatnak az eddig tárgyalt, mindenütt fellelt történelemképpel és a szubjektumnak (aki mindig KAF) ehhez való viszonyulásával. Én ismét szubjektumról beszélek, a hivatalos kritika pedig úgy ítéli, hogy KAF még jobban elrejtőzött Kavafisz mögé, mint az „őskép-költő” Calvus mögé.
Már a dátumok egymásra utalása sem volt véletlen: egy személy adatait vállalni a személyiségéből is részt vállalást jelent, de ennél lényegesebb, mit írt meg az életanyagból a vállalt személy nevében. Miképpen írja át Akhilleusznak a homéroszi műben epikusan terjedelmes-terjengős történetét? A hős Akhilleusz, akinek haragja (ménisz) az Iliász (és egyben az európai irodalom) első szava [!] a hős Patroklosz halálát bosszulta meg a trójai Hektóron: „S mert őt is elérte a végzet: trójai bástya előtt, Szkaiai kapujánál”. Siratják, jajonganak érte halandók, halhatatlanok. „Tíz és hét napon át, éjt nappá téve siratták / kemény bajtársak s távoli istenek, csak gyilkoláshoz értők.” Ha jól sejtem, főként ezért az utolsó fél mondatért született meg a vers: Kavafiszé és KAF-é is. Ők nem kedvelik a „csak gyilkoláshoz értőket”. És Kavafisz – KAF többi versében is ilyen indulattal írják le haragjuk és gyűlöletük tárgyát.
Nagyívű szerkezetben helyezi el KAF a világbíró Nagy Sándor életét, egy „kétszeres” átiratban: KAF újra írja azt a Kavafisz-verset, amelyet Kavafisz Kleitarkhosz nevében ír (Kleitarkhosz: Alexandrosz fiatalsága). Kleitarkhosz alexandriai történetíró volt az i.e. 4. században, életéről semmit nem tudunk azon kívül, hogy megírta Nagy Sándor tetteit. A témát regényszerűen, erős érzelmi effektusokkal rajzolta meg: nagy hatással volt a Nagy Sándor-regény népi változataira. A hosszú, több szakaszos vers pontosan jelöli ki az életpálya fel-, ill. leívelő szakaszainak sorrendjét. Az első strófa Alexandrosz „fölragyogó idejéről” tudósít – a fő szó a „fölragyogó” –, vad, hősies és könyörtelen ifjúságáról”, aki azonban akkor még vakmerő és nagylelkű is volt, „vágyainkban mind hozzá hasonlítunk.” A második szakasz kulcsszava a „megfékezhetetlen”, aki „gyors, önemésztő, őrületben” törekszik arra, hogy mindenkit „hódoltasson”. A harmadik, a középtengelyben álló szakasz már tovább lép, a hódoltatás következő foka a mindenáron való győzelem, sorolja Alexandrosz csatáit és a győzelem módjait: „szétverni, szétroppantani, bevonulni”. A középtengely után következő szakasz első sora még visszamondja a vezérszavakat („Harcolni, folyton győzni kell, színlelni, taktikázni”), ám lényeges váltás történik ennek a szakasznak a középső sorában: „majd hirtelen megállni saját Hüphasziszunknál, ahonnan / nincs túl, nincs tovább, csak a torpant, fáradt férfikor” – és a változásokkal mindannyiunknak tisztában kell lennünk. Az utolsó szakasz mélyre hanyatlik, a kezdetből a végbe: a „fölragyogó” időből „fékeveszett” idő lesz, „vad, tébolyító, végzetes fiatalság”. S az utolsó két sor történeti fricska: „Egy könyv csak terv, csak álom, puszta cím, pótlás a semmiséghez.” Fontos, a két költőre együtt jellemző pótlás.
Alexandrosz őrülete nemcsak nagybirodalmi vágyaiban, de magánéletében is tombolt. KAF megírja a Kavafisz-átiratok között a Héphaisztión halotti áldozatát: Alexandrosz fiúszeretője, Héphaisztión halála után ugyanolyan kegyetlenkedést és öldöklést vitt végbe, mint hódító útjain. KAF az istenek megnevezésével utal az őrület terrénumaira: a szerelem és a háború istenei válnak azonos indulatúvá: „Úgy tartják, akkor Erósz rá őrjöngést bocsátott, / s mint elrettentő Arész, rögtön, vak őrületben, / lemészárolt, kiirtott ártatlan népeket, / mert meghalt szerelme, vesszen mindenki tűzben, / pusztítson, gyújtogasson vágya”. S a váratlanul gyönyörű befejezés, amivel – Kavafisz történelemszemlélete bizarr és személyes versvilágát követte – megindokolja, miért jutott eszébe Alexandrosz gyújtogató dühe: „Mindig az jut eszembe, / ha gyertyát gyújtok este – lelkedre gondolok s rád, / ha hosszan nézel reszkető, vonagló, vézna lángba.”
A következő, magát megistenültnek hívő hatalmasság Antiokhosz Epiphanész, (neve is ennyit jelent: Antiokhosz, a Megjelent Isten) Nagy Sándor halála után másfél századdal, i. e. 168-ban lett a négy részre osztott hatalmas birodalom egyik részének, Szíriának az uralkodója. Az önmagának adományozott nevet a nép Epimanészra cserélte: ez őrjöngőt jelent, és jelzi uralkodói habitusát. Éppen hódító hadjárattal akart a rivális Egyiptom ellen vonulni, amikor hazarendelték Szíriába. Némi habozás után végül vissza is tért, és ott gyanút fogott, hogy Jeruzsálemben lázadás készül ellene. Megelőzésként ő támadott: feldúlta a várost, zsidók ezreit ölte meg, és ezreket adott el rabszolgának. Az általa addig is erőltetett hellenizációt a végletekig vitte: halálbüntetés terhe mellett betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, és a zsidókat törvényeik ellen való cselekedetekre kényszerítette. I. e. 167 kiszlév hónap 25-én (a zsidó naptárban nincsenek kötött helyű hónapok: kiszlév november és december érintkezése táján helyezkedik el) megszentségtelenítette és kirabolta a jeruzsálemi templomot, és ott felállíttatta az Olümposzi Zeusz szobrát, amely az ő vonásait viselte. A gaztett a zsidó történelem egyik legsötétebb napja; ünnep volt, így kettős szentséggyalázás történt: az ellenállókat tömegesen lemészárolták. Ekkor azonban egy Matitjáhu nevű pap gerillaháborút kezdeményezett a megszállók ellen, és a fővezérséget fiára, Júdára bízta, aki zseniális hadvezérnek bizonyult, ezt bizonyítja ragadványneve, a Makkábi (Makkábeus), ami „kalapácsot” jelent. Júdás Makkábeus ő: a legdicsőségesebb zsidó háború vezére. Fontos helyet tölt be KAF-nál: a Lázáry-életműbe sorolt Makkabeus táncza is erre az eseményre utal.
A nagy vers a sic transit gloria mundi egy variációja: a nagy ember hatalma teljében, majd teljes összeomlásában, betegségében. A versszerkezet követi az életutat, s így összegzi a zsarnok életét: „Dicsőségére gondolt, nagysága, dús hatalma / jutott eszébe” – indul a vers, majd az emlékezést meg-megszakítja egy refrén, mely Antiokhoszt tönkre menetelében mutatja, egyre növekvő bajok között. A refrének fokozó jellege: „itt fekszik Gabaiban […] bűzben, görcsben, fekélyben”, „mert itt rohad Gabaiban, […] gyúlt aggyal, gennyedetten, szörnyen”, „ő meg fakadt sebekben, mint férgesült, gonosz báb, most itt fetreng Gabaiban…” És KAF – az összegző, rövid szakaszban – visszavezeti a verset a kezdetre: „Dicsőségére gondol” – megismétli az első szakasz nagyságra utaló szavait is, de most már átruházza arra, akit igazán illet:
Dicsőségére gondol – nagysága, hatalma
volt, végtelen türelme s rettentő nagy haragja
van Judaia urának, Izráel Istenének.
KAF – Kavafisz nem kíméli azokat, akik a gradus ad Parnassum-ra feljutás mellett világi dicsőségre is törnek. Kavafisz-átirat szól A költészet hatalma címen Methodioszról, a már ismert pályaív-szerkezetben: a „karrier” négy fázisa négy szakaszban bomlik ki, a négy szakasz előrefrénnel kezdődik: „Nagy költő volt Methodiosz, nagyon nagy!” Az első előrefrén utáni két jelző előrevetíti a pályát: „Nagy és kemény.” Ilyen karakter indult himnuszokkal, kánonokkal, magasztalásokkal, s lett: „önsanyargató, bölcs szerzetesből [a lépcsőfokokat kihagyva, Sz. E.] Büzantionban / Bíráskodó, rátarti pátriárka.” Ez a rang pedig KAF–Kavafiszt maró iróniára indítja, s a karrier így végződik a versben:
Nagy költő volt Methodiosz, nagyon nagy,
S elérte már a lelkes, égi líra
A költészet végső határait.
Túllépett rajtuk, át a határtalanba!
Más végtelennek lett uralkodója:
Megtért a földi hatalomba. Ámen.
Tovább szárnyalva KAF téridejében, Kavafisszal most Dániában játszat szerepet, Hamlet korában. De mint minden Kavafisz-történet, ez az apokrif is visszájára fordul. Az elbeszélő én mindvégig bizonyos távolságtartással szemléli és mondja el az általunk másképpen ismert szüzsét. KAF, a 20. század második felét átélt költő máshonnan figyeli: az áldozat felől közelít a drámai eseményekhez. A vers „bús esettel”, Claudius meggyilkolásával kezdődik, akit „boldogtalan királynak” nevez, mert öccsét – szerinte – „pár koholt agyrém, gyanakvó sejtelem” vitte rá a gyilkosságra. Fontosak a szavak, amelyek századunkban meghatározott fogalmakhoz kötődnek. A „koholt agyrém” – a koholt vádak, a koncepciós perek indítéka. Az agyrém: az őrjöngő diktátorok cselekedeteit vezérlő elmeállapot meghatározása. Claudius, az ártatlan áldozat jelzői: jámbor, szelíd, nyugodt, békeszerető – a jó uralkodó képe minden királytükörben. Akik siratták: a szegények, Claudius jósága tehát a szegények, a nép iránt tanúsított empátia. A jó király megölésével a nép veszített, mert rettegett Fortinbrastól, akinek igazi ellenfele nem Hamlet volt (KAF szerint: „a dán királyi herceg szerfelett ingadozó vala – régen, / mikor még Wittenbergában tanult, / több diáktársa terheltnek, futó bolondnak tartotta”.), hanem a jó Claudius. Shakespeare arra döbbenti rá közönségét, hogy Dánia (és a mindenkori kis országok) még nem értek meg arra, hogy értelmiségi vezetőjük legyen. KAF értelmezése még sötétebb: a Hamletet „koholt, színes mesékkel” fölmenteni kívánó Horatio – ismét a koholt jelző, amely a hamisat tanúsítja – próbálta megmenteni: „tisztára mosni végül / a bűnös herceg szennyesét”. Horatio nem tudta hamis érvekkel meggyőzni a népet, de azt elérte, hogy nem forraltak bosszút a jó királyért. KAF summázata szerint „Fortinbras húzott hasznot a zűrös ügyből”, a szétzilált nép fölött könnyen győzött és került hatalomba. Neve – beszélő név: Erős Kar. Erős Karnak valóban nem a tétova, zavaros Hamlet a riválisa, hanem az emberi jóság, amely itt elvérzik.
KAF eddig megfigyelt „szerepei” – a paleolitikumtól (a Tyrannosaurus rextől eltekintve: az nem KAF alteregója, hanem a Hatalom mint Ellenség archetípusa) – a századfordulót megélt Kavafiszig olyan tájakról hoztak hírt, amelyek elpusztult, részben vagy teljesen lehanyatlott kultúrák.
Kavafisztól Lázáry-ig
Kavafisz a történelmi folyamatokat nemcsak bölcs távolságtartással, hanem bizonyos félelemmel is nézte: az angolok ellen kitört nemzeti szabadságharc elől családjával Konstantinápolyba menekült. A hatalommal való szembenállását mégis kapcsolatba hozzák a görög szabadságharccal és a filhellén mozgalommal: mint sok más költő, ő is szellemi hátteret szolgáltatott.
Havasalföldön megalakult 1814-ben a görögök titkos baráti társasága. 1820-ban Ipszilandi Sándor (Alexandrosz Ipszilanthisz) lett a vezetőjük, és az ő irányításával már nemcsak a magyarországi görögök, hanem a magyarok is megismerték a görögök szervezkedését. 1821-ben Ipszilandi Sándor megindította a fegyveres felkelést. Serege – tizenötezer fő – vereséget szenvedett, sokan Magyarországra menekültek, de kevesen jutottak el Pestig. Pesten több kávéházban szervezkedtek a magyar filhellén önkéntesek, magyar írók és újságírók lelkesen éltették a szabadságharcot, így báró Jósika Miklós is, aki 1823-ban elindult Meszolongi felé, hogy Byron mellett harcolhasson.
A magyarországi görögök sorsa, a havasalföldiek titkos baráti társasága még történeti előzményei Kavafisz életének, de kényszerű menekülésében feltétlenül szerepet játszottak. A történelmet sajátos látószögből ábrázoló görög költő élményvilágát saját sorsán megtapasztalni kívánó KAF magyar alteregót teremtett önmaga megelőlegezésére. Lázáry éppen száz évvel idősebb, mint a mai költő, Kavafisznak csaknem tökéletesen kortársa, így KAF kettős fénytörésben szemlélheti a korszakot: egyrészt figyeli, miképpen látta Lázáry Kavafisz életét és költészetét, másrészt kísérletező kedvében maga is belehelyezkedik Lázáryba, hogy górcsövön át szemlélje magát: miképpen viselkedett volna ő, KAF száz évvel korábban.
És Lázáry – száz évvel korábban – kimondja KAF ars poeticáját: „A forma éltet, s létet édesít… / A forma tart, ha minden szétesik…” A gondolat jellegzetesen 20. századi: a szabadvers parttalan áradása előtt még nem elmélkedhettek a forma megtartó erejéről.
Lázáry René Sándor tehát „megelőlegezte”, pontosabban „megjósolta” a szabadvers végét: utat nyit a száz évvel később formát kereső KAF számára: „ő találja meg” elsőként Calvus verseinek egy részét – s vele a klasszikus metrumokat –, őt csak „száz évvel később követi” KAF a Calvus-életmű megteremtésével.
KAF megtelíti önmagával Lázáryt, de ehhez a szó- és képlétesítéshez kölcsönveszi a kortárs költők intertextusait. Néhány sor a „Juhász Ferences” Calvusból, 19. századi ortográfiával:
Senkik, csalók, csalárdak, ős nagy ostobák,
Spiczlik, csapolt gerinczüek, csupasz csigák,
Bármit benyálazók, csimasz gonoszkodók
…ti híg ganyélevek
Szutykába bútt csalik, csak ott nyerészkedő
Férgek, mohón belaktatok, s lerágtatok
Már minden ó meg új reményt és korszakot,
Hogy benne tán részét, helyét, igaz jogát
Ember nem is találja már, csak az, ki gaz,
Ki becstelen, ki csúszni-mászni tud, ki nyal,
Ti szörcsögők, egymás szavát elcsámcsogó
Élősködők…
A vers szövetében az ókor (a jambikus trimeter és a szatíra csúfolódó ritmusa), a századforduló (mely főként a Lázáry-szöveg ortográfiájában mutatkozik), valamint a legújabb kor, mely kifejezéseiben, szintagmáiban, világképében egészen kortársunk, azaz: KAF fonódik össze szétszálazhatatlanul. Az egymásba-egymásra épült három rétegben KAF indulata mindig azonos ellenfelekre támad: ez az ellenségkép végigkíséri a világirodalmon.
A sorozat V. darabja, a Crispus megint kedveskedik helyzetdal: egy „rabszolgarongy” lelkű hízelgőről szól, ismét 20. századi fordulatokban:
… kiszolgált ez
Már minden régi és új hatalmat, rossz gazdát,
Görnyedt, hajolt, gerincze sem roppant meg. Tán
Mert néki nincs…
A versvégi goromba ledorongolás: „Kuss, szolgalelkü parvenü, pondrófajzat!” ihlette Keresztesi Józsefet kritikájára: a költői eszközök túlzott használata miatt marasztalja el KAF-ot: a „bravúr rutinjáról” beszél, s hogy KAF „egyetlen ötletet, egyetlen remekbe szabott rímet vagy nyelvi játékot sem akar elhagyni, ennélfogva viszont gyakran megesik, hogy a szöveg leül, ’elfárad’
Amikor KAF antik toposzairól beszélek, a stíluspastiche tökéletes elsajátításáról beszélek; ennek megfelelően alakította ki Lázáry stílusát is. A „lerágnak már minden új reményt és korszakot” trópus elképzelhetetlen ókori közegben, de számunkra ismerős.
KAF szemlátomást kedvtelve szörföl az irodalmi világhálón, szökdel ókor és legújabb kor között, de az egymással vonatkozásba hozott művek, sorok mindig egymást erősítik, szinte azt bizonyítják: az emberiség mindig ugyanazokba a kérdésekbe ütközött-ütközik, s a kérdésekre adható válaszokból KAF minden korban azonos választ ad. Szerepei ezért nem maszkok, hanem egy vélemény artikulálásának módozatai.
És ha amerikai volnék? Mondjuk Jack Cole(man)?
Ha ugyanakkor születtem volna Amerikában? A költött Jack Cole élettényei mind reflektálnak KAF élettényeire. A születési dátumban az évszám egy évvel korábbi KAF születési événél, a hónap és a nap egy hajdan még létezett, mára eltörölt román nemzeti ünnep: augusztus 23. Az amerikai–indián kevert vérű vándorénekest, a középkori goliárd utódát ezzel a dátummal is Erdélyhez köti. A fiktív szülők életrajzi adatai is tartalmaznak valós elemeket – KAF mindenképpen honosítani akarja Jack Cole-t, azaz: amerikai félindiánként is mindenképpen haza akar települni, részesülni az otthoni életből. Egy vagabundus, egy hobó, aki így sóhajt fel egy érzelmesebb pillanatában: „Egymásba roppan minden, / nincs, amit láss: egység”. Kovács András Ferenc alakot adhatott annak a kortárs költőfikciónak, aki emblematikus gazdája, daltulajdonosa lett az ifjúság – elmúlás és a szabadságvágy keltette élmény nosztalgikus, szkeptikus, dúdolós költeményeinek. A Jack Cole-ba költözött KAF igen rokon azzal a személyiséggel, akit én a korábbi alteregókban látok, szabadságvágya ugyanúgy szól a kortárs költő hangján, aki – éppen egykorúsága és némi topográfiai rokonsága miatt – a legszemélyesebb alteregóvá vált.
Ez a Jack Cole amúgy is igényli a szabad véleménynyilvánítást: az amerikai környezetbe helyezett Texasi csendélet életképei érvényesek ugyan a texasi helyzetre, de lényegesen érvényesebbek a mai magyar viszonyokra: „Míg szunnyadnak bankházak és farmok / Istállókban bankárok és barmok…” Az erdélyi és csángó költészet összefoglaló cím alá helyezi KAF a Költözködés – Horác után szabadon, a híres Thaliarchus-ódára készült palimpszesztet, melynek néhány verssora forradalommal ér fel, majd: „Halló, zárd be Horácot is – // hány ódát cepelünk át a jövőbe, nos, / lelkecském…” S hogy milyen lesz ez a jövő? „… tragacs // furgonban zötyögünk át a jövőbe, mint / őrült ószeresek […] üdvözlünk ti kirámolt / könyvtárak, szavak, életek!”.
KAF Az átköltő epilógjában, (újabb Babits-utalás) írja, hogy „a Jack Cole daloskönyve magáról a fordításról szól: ha a Jack Cole névnek csak a monogramját olvassuk, J. C. lesz belőle, s így KAF széles távlatot nyit a rejtett személyiségnek, amelyet a verskezdet is megjelöl: ’Kezdetben vala az Ige, aztán hol volt, hol nem volt…’, s e kontextusban Jézus Krisztussá is válhat.” (Jack Coleman elkárhozása)
A legszemélyesebbnek mondott alteregóval, Jack Cole-lal mondatja-énekelteti el KAF korszakunk egyik legszebb szerelmes versét, amelynek beszélője a maszk nélküli egyes szám első személyű én, megszólítottja a hatalmas, szabad tavaszi természet. Mégsem pusztán panteista himnuszt olvasunk – bár a versmértéket, a szimultán ambroziánust KAF mindig az emelkedett, genus sublime stílusú himnuszaiban használja: – most ebben a Jack Cole nevével meghatározott dalban szabadság és szerelem úgy vannak együtt, elválaszthatatlanul, mint Petőfinél, Adynál, József Attilánál. József Attila szerelemképzetéhez és a szerelem totalitásának igényéhez még közelebb áll KAF azáltal, hogy nála is elengedhetetlen tartozéka az értelem. A modern himnuszt az ambroziánus ritmus mellett a provanszál strófákra emlékeztető rímszerkezetben szólaltatja meg.
Szippants magadba májuség.
Bogár a lelkem egy bibén.
Vágtass virágom, légy szabad
széllel tündöklő szép mezőn.
Szálljak, feledve szárnyamat,
szóljak, feledve hangomat,
földön himbáló árnyamat.
Szippants magadba, májuség.
Füvek beszéde fellegár,
harmat beszéde láthatár.
Halálom hessenő madár,
bogár a lelkem egy bibén.
Emelj, szerelmes értelem,
segíts, szerelmed kérlelem.
Száguldásomban légy velem,
vágtass virágom, légy szabad.
Szeress, szeress, szeress nagyon!
Leghőbb szavam elhallgatom.
Tört szárnyam árnyát rád hagyom,
széllel tündöklő szép mezőn
vágtass virágom, légy szabad.
Bogár a lelkem egy bibén,
szippants magadba, májuség.
Azt írtam: három fő témája van: a hazaszeretet, a diaszpóra-lét megélése és a személyiségét artikuláló szerep-alteregók megformálása. De mint a fenti szerelmes dalból is kitűnik: szerepek, szerelem, értelem mellett a zsarnokság elleni küzdelem, a SZABADSÁG szeretete és mindenek feletti vágya az, ami minden művén átsugárzik. Az Ő hazaszeretete, az Ő szabadságvágya: „Ez az én nyelvem, ez az én hazám, magasban, mélyben. Az volt a haza, ahol éltem, ahogy éltem […], ahogy élek, ahogyan élek, az a hazám.” Méltóságteljes, őszinte beszéd, nem is vallomás, mert nélkülöz minden pátoszt. Ugyanitt később: „Mindig mosolygok, amikor azt mondják, hogy ilyen maszkokat váltogató, álarcokat cserélgető – ezen mindig nagyon tudok mosolyogni, azért, mert lehetséges, hogy minden álarc mögött egy, az én saját magam számára is néha túl könnyed, vagy túl nyomasztó – nem egyéniségem, hanem arcom vagy hangom van. Az ott létezik.”
KAF véleménye a szabadságról, amelyben teljessé, tökéletessé válhat: „Könnyed, mint a messzi égbolt, s szabad, miképp a szél” (Phormión a költészetről) Lehet ezt félreérteni? Aligha. Pedig megteszik, akiknek érdekükben áll. Azt mondják: apolitikus. „KAF költészetfelfogása radikálisan elhatárolódik mindenféle ideologikus tartalomtól.” Majd: „… költészetében […] az ideológia (és a politika), valamint a szabadság szférája radikálisan és véglegesen elválik egymástól, s utóbbi az abszolút költészet területe lesz” (Keresztesi József 1999).
Azt mondják, játékos, víg kedélyű: „KAF nem szenvedheti az ilyen szenvedő hagyományt. Nem emelget nagy közéleti súlyokat, térszobrokat” (Csiki László 2002). Láttuk a Makabeus tánczát, a Christophorus énekel-t…, a zsinagóga leírását, a saját evangéliumaként vallott verset, az alteregók életműveit. És a József Attilát példaképül választó versében a zárókövet:
Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
serény
erény…
Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt
ha kell,
ha nem?
Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
iszony.
Bizony.
Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se, bű,
se báj.
Sebaj.
A Parnasszus legmagasabb ormán van.
Sebastijan Pregelj (Ljubljana, 1970): történész és író, aki nemcsak felnőtteknek, hanem gyerekeknek és fiataloknak is ír. 1991 óta publikál elbeszéléseket különböző szlovén irodalmi folyóiratokban. Négy kisprózakötete és nyolc regénye jelent meg eddig. A szerző novellái antológiákban jelentek meg német, szlovák, lengyel és angol fordításban. Gašper Trohával együttműködve kiadott egy útikalauzt Ljubljana irodalmi ösvényéről, amely később angol fordításban is megjelent. Pregelj a Szlovén Írószövetség tagja. Ljubljanában él és alkot.
Felébredek. Mielőtt kinyitnám a szemem, egy hangot hallok, amely ezt szajkózza: ha szeretnél valamit, azt kell mondanod: kérek szépen egy… Ha megkaptad, köszönd meg. Mondj köszönetet akkor is, ha mást kapnál az elvártnál. Köszönj a társasházban élő embereknek. Köszönj minden ismerősödnek. Köszönj még azoknak is, akiket csak színleg ismersz. Köszönj a bolti eladóknak. Köszönj a szomszéd lépcsőházból való embereknek. Köszönj mindenkinek, akivel a folyosón és a liftben találkozol. Még a teljesen ismeretleneknek is. Köszönj a postásnak, köszönj a takarítónőnek. A lépcsőn nem ugrálunk, hanem járunk. Ha ugrálsz, zavarod a szomszédokat. Ha fel-alá ugrálsz, elesel, és eltörheted a karod vagy a lábad. Ha begipszelnek, nem mehetsz ki. Meg ne érintsd a folyosókorlátot, hiszen piszkos. Hazaérve először vesd le a cipődet, majd moss kezet. Köszönj, ha hazaérsz. Amikor elmész, búcsúzz el. Amikor az emberekkel beszélgetsz, ne a padlót bámuld, hanem nézz szépen a szemükbe. Aki nem tartja a szemkontaktust, annak rossz a lelkiismerete. Akinek rossz a lelkiismerete, az rossz ember. Kerüld a rossz embereket. Ha nem kerülöd el őket, rossz társaságba keveredsz. A rossz társaság rossz véggel jár. Te pedig még csak most kezdted.
Az asztalnál nyugodtan ülj. Ne himbáld a lábad, ne tekergesd a nyakad. Ne kérdezd, mi lesz az ennivaló. Az evőeszköz nem játék. A szalvéta azért van, hogy megtöröld szád. Amikor az étel az asztalon van, várd ki, hogy előbb az idősek szedjenek. Ne nyúlkálj át a tányérok felett, hanem szedd ki azt, ami előtted van. Mindent sorban kell megenni. Akkor látunk neki az evésnek, amikor már mindenki teleszedte a tányérját. Ha nem tudod eldönteni, várd ki, amíg valaki az idősek közül nekiáll enni. Evés előtt jó étvágyat kívánunk. Vannak, akik étkezés előtt imádkoznak. Minálunk az asztalnál beszélni nem szokás. Teli szájjal ne beszélj! Ne tömd az ételt a szádba. Ne habzsolj, hanem rágd meg jól a falatot. Annyit szedj magadnak, amennyit meg is tudsz enni. Ételt nem dobunk ki. Egyes embereknek nincs mit enniük. Láthatod őket a tévében. Láthatod őket az utcán.
Az utcán láthatsz embereket a szemétben turkálni. Láthatsz olyan embereket is, akik magukban beszélnek. Láthatsz embereket káromkodni és csúnyán viselkedni. Látsz majd embereket térdepelni és könyörögni. Látsz majd olyan embereket is, akik azt állítják, hogy kártyából és tenyérből képesek kiolvasni a jövőt. Nehogy megállj! Szóba se állj velük! Rájuk se hederíts! El ne hidd szavukat! Ha viccesnek tűnnek, ne nevesd ki őket. Ha felajánlanak neked valamit, köszönd meg, de ne fogadd el. Ha kéregetnek, mondd azt, hogy nem tudsz adni. Amilyen hamar csak tudsz, állj tovább. Ne fordulj meg, ne nézz hátra! Nézz a lábad elé, és menj az utadra. Járj egyenesen. Vigyázz az utadba kerülő emberekre. Kerüld ki az idősebbeket. Térj ki azok elől, akik nem vesznek észre téged. Maradj távol azoktól, akik szándékosan másoknak ütköznek. Mindig a járdán sétálj. Az úttesten a közlekedési lámpáknál haladj át. Amikor a lámpa zöldre vált, várd meg, amíg az autók megállnak. Várd meg, amíg mások is az úttestre lépnek. Egyesek a piros lámpánál átsétálnak az utca túloldalára. Példájukat ne kövesd. Ne utánozd azokat, akik helytelenül cselekszenek!
Otthon menj vécére. Csak akkor térj be máshova, ha már sehogy sem bírod visszatartani. Nehogy kézzel érintsd a fedelet, inkább tépj le egy darab papírt. Ne ülj a kagylóra, csak guggolj föléje! Sohasem tudhatod, ki járt ott előtted. Sohasem tudhatod, hogy mások milyen tisztaságot hagynak maguk után. Némelyeknek esze ágába sem jut ez. Ügyelj arra, nehogy a ruhád a talajt súrolja. Arra is ügyelj, nehogy hozzáérj a vécé kagylóhoz. Szappannal moss kezet. Amikor elhagyod a mellékhelységet, nehogy megfogd az ajtót. Némelyek kezet sem mosnak.
Ne beszélj, ha nem kérdeznek. Ne beszélj, ha nincs mondanivalód. Mielőtt megszólalnál, gondold át, mit szeretnél mondani. Ne szállj vitába. A viták rosszul végződnek. Még akkor is, ha igazad van. Soha ne hazudj. A hazugság gyakran a könnyebb megoldásnak tűnhet, de mégsem. Ha hazudozol, hazugnak fognak tekinteni. Ha majd hazugnak tartanak, akkor sem fognak hinni neked, ha igazat mondasz. Azt állítják, hogy hazudtál. Azt mondják, te kis csibész. A kis csibészekből lesznek a nagy zsiványok. Senki sem szeretne a nagy zsiványokkal kapcsolatba kerülni. A nagy zsiványok nem éppen boldog emberek. A boldogság az egyedüli kincsünk.
A boldogságból elég egy csipetnyi, nagy mennyiségben romlandó. Ha nincs, ne panaszkodj, tartsd a szád. A szerencsétleneket nagy ívben elkerülik a szerencsések. Kevesen lesznek majd a segítségedre. Ne is számíts arra, hogy találkozhatsz ilyenekkel. Általában szerencsétlen a szerencsétlennek pártfogoltja. A szerencsétlenség akár az ingoványos mocsár, belőle szárba nem szökken boldogság. De ha mégis szerencsés lennél, fogd be a szád. Ne dicsekedj, mert valójában senki sem pártolja a boldogságodat. Az emberek mást mondanak, és mást gondolnak. Jobb, ha inkább semmit sem tudnak rólad, mint mindent. Tehát ne beszélj, ha senki sem kérdez, és ne kérdezz a szükségesnél többet. Kérdésedet ne ismételgesd, még akkor sem, ha nem érted a választ. Aki ugyanazt a kérdést többször is felteszi, azt hülyének tartják. Aki folyamatosan kérdez, azt kíváncsinak. Sem az egyik, sem a másik nem helyes. Ha keveset tudsz, békén hagynak. Ha melléd szegődik a szerencse, észre sem vesznek.
Ne terheld magad olyan kérdésekkel, melyek újabb kérdéseket szülnek. Valójában alig kell tudnod és értened valamit. Ne agyalj olyan dolgokon, amikhez nem értesz, mert könnyen félreértheted. A következményeket mindenki maga cipeli. Ne gondolkodj a környezetszennyezésről és a klímaváltozásról, mert te még úgysem fogod megérezni azok következményeit. Olyan dolgokon se töprengj, hogy egyes emberek miért halnak éhhalált, miközben te meg bőségben dúskálsz. A háborúkkal se foglalkozz, amíg nálunk béke honol. Mindaz, amit a tévében láthatsz, a világ másik végén, Isten háta mögött történik. A tudósítások többnyire nem a valós képet mutatják. Az újságok és a napilapok tele vannak hazugságokkal. Olyan történeteket jelentetnek meg, amelyekkel növelhetik eladásuk mértékét. Az eladást olyan történetek növelik, amelyek veled meg sem történhetnek.
Ne számíts arra, hogy tízmilliót nyerhetsz a lottón, és hogy életed végéig dolgoznod sem kell. Arra se számíts, hogy megérheted majd a századik születésnapodat, és hogy újságírók hadának kíséretében maga a köztársasági elnök jön el téged felköszönteni. Ne számolj azzal sem, hogy a címlapokon majd boldog arcképed ott lobog. Inkább készülj fel arra, hogy egész életed folyamán keményen kell dolgoznod, és hogy a sült galamb nem repül a szádba. Annyid lesz, amennyit megteremtesz, és azt a két kezeddel, ha gürcölsz. Arra azonban lesz lehetőséged, hogy lakást bérelj és autót végy magadnak. Képes leszel kifizetni akár az egészségügyi biztosításodat. Lehet majd szatellited és száz csatornás tévéd. Ami nem is olyan rossz.
A tévében látott emberekhez semmi közöd. Az ismeretterjesztő adások szerkesztői a lelkiismeretfurdalásodra hatnak. Az embereket, akiket a hírekben mutogatnak, nem ismered, mint ahogy ők sem ismernek téged. Azt hiszed, hogy takarókat, ruhákat, tejport és konzerveket küldenének neked, ha házadat elsodorná az ár? Azt hiszed, hogy olyan gyógyszereket kapnál, melyeknek nem járna le a szavatosságuk? Azt hiszed, hogy mentőalakulatok érkeznek majd mentőkutyástul, ha földrengés sújtaná a városunkat? Azt hiszed, hogy a romok alatt tovább kutatnak majd az élők után, amikor már alig lehetne elhinni, hogy alattuk még túlélőkre akadhatnak? Azt hiszed, hogy valahonnan orvosok és nővérek érkeznének ide, akik gondoskodnának rólunk? Azt hiszed, hogy önkéntesek önként segítenének rajtunk?
Más a világ menete. Miattad sehol se fognak majd négyen közlekedni egy autóban. Miattad senki se fog kevesebb sprét használni. Miattad senki se vásárol energiatakarékos égőt. Miattad senki se figyel oda a vízfogyasztására. A földművesek a te egészséged miatt nem fognak kevesebb peszticidet használni. Miattad nem különítik el a szemetet és nem gyűjtik össze a régi papírt. Mindent, amit az emberek tesznek, saját maguk miatt teszik. Bioélelmiszert vásárolnak maguknak és plazma tévét. All-inclusive nyaralásra fizetnek be és panorámás szobát igényelnek. Egészségmegelőző vizsgálatra járnak és mindenféle orvosi tesztet elvégeznek. Olykor-olykor a hajléktalannak odavetnek egy kis aprót. Néha-néha utalnak valamicskét a Vörös Keresztnek, a Vörös Félholdnak és a Karitásznak. Aprót egy kis békéért és annak az érzetét, hogy azért mégiscsak tettek valamit, hiszen nekik sem mindegy.
Emiatt ne legyen lelkiismeretfurdalásod. Ilyen a világ menete. Bármit is látsz, a távirányító gomb megnyomásával megváltoztatható. Válts csatornát. Nézz mást. Ha nem megy másként, kapcsold ki a tévét és mondd le az újság előfizetést.
Lukács Zsolt fordítása
Fiú fej
Az NDK-tematikában Johnson és Reimann nyomába lép Annett Gröschner, s ez az érdemi kontinuitás annál is izgalmasabb jelenség, mert az Achim-regény visszamegy az NDK első korszakára, hiszen az 1953-as népfelkelésről van szó. Reimann regénye nagyon sok szempontból kifejezi az NDK középső korszakát, a hetvenes évek elejét és a kezdődő Honecker-korszakot. Gröschner regénye pedig már (első kiadás: 2000) az akkor már több mint tíz éve megszűnt NDK-ára való visszapillantás.
Annett Gröschner Moskauer Eis (Moszkvai fagylalt, 2000) című regénye a posztkommunista átalakulás talán legjobb regénye, minket e helyütt természetesen a lényeglátó NDK-tematika miatt érdekel. E regény talán még egyértelműbben és kizárólagosabban épít a Jéghegy-elvre, mint Brigitte Reimann, s ebben is nagy hangsúllyal erősíti meg az NDK sajátos valóságának, mint tárgynak ezt az optimális ábrázolási lehetőségét.
Annja Kobe 26 éves lány, Magdeburgban él, majd az NDK utolsó éveiben Berlinbe költözik, mert első szerelme és kritikus politikai magatartása miatt évfolyamából egyedül neki nem engedélyezték a továbbtanulást. 1989 után az immár össznémetté váló Berlinben értesítést kap arról, hogy nagymamája haldoklik, ezért visszamegy Magdeburgba. Előtte rejtélyes üzenet kíséretében apja elküldi neki lakásuk kulcsait.
Annja ekkor egyszerre időbeli, térbeli és politikai utazást tesz. Szülővárosa azóta már egy új szövetségi tartomány fővárosa, a nagymamával való találkozás ismét visszaviszi az NDK életvilágába. Megtalálja nagymamáját, akit immár az új társadalom új egészségügyi dzsungelében ápol és tart életben.
A történelmi időutazás azonban hamarosan lélektani horrorrá változik. Az apa, Klaus Kobe, nemcsak a regény, de a regény remeklésének is kulcsfigurája. Miután a titokzatos üzenet kíséretében elküldte lányának a lakáskulcsokat, eltűnik. Mesterien jelzi a regény, hogy ez a fizikai eltűnés nem lehet szokvány bűncselekménnyel vagy hasonló politikai ügyekkel kapcsolatos, miközben mégis radikális, végérvényes és jelentésekkel terhes. Annja egyre magatehetetlenebbé váló nagymamája ápolása közben a pincében egy nagyobb méretű jégszekrényben apja mélyhűtött testére bukkan. Nem holttestére, mert, mint ezt részleteiben is megismerhetjük, az apa hibernálta magát, hogy így álljon ellen a biológiai és politikai időnek. Magán a tényen kívül azonban ebben a pillanatban még maga a lány sem fog fel semmit ebből a fordulatból.
A regény egyszerűnek tűnő nyelven és puritán eszközökkel kapcsolja össze a jelen (Annja és a nagymama viszontagságai egy ragyogóan megragadott új-nyugati keleti város mindennapi életében) és a múlt, a család, de főleg az apa történetét. Él azzal az Uwe Johnsoni módszerrel is, hogy keveri a dokumentumokat és a fikciót, és hősei életét a tömegkommunikáció szóáradatával keresztezi. Annett Gröschnernek azonban másban is volt módja követni Uwe Johnsont, aki mélyen le tudott ásni az emberi életeknek abba a mélységébe, amely már érintetlen maradhatott a kettéosztottság és a valódi totalitarizmus mértékeit megközelítő ideológiai determináltság perspektivikus torzításaitól.
A Moszkvai fagylalt szerzőjének feladata azonban már nem lehetett az a feladata, mint Johnsoné. Johnsonnak még a létező szocializmus (és ezzel együtt a létező kettéosztottság) ideológiái mögé (vagy alá) kellett pillantania, ráadásul a német múlt feldolgozásának önmagában is eleve kivételes összefüggései között. Gröschner archeológiája olyan korszakban dolgozik, amikor az ideológiai befolyásolás mértéke jóval alacsonyabb, s az egységes Németország rajnai neoliberalizmusának és a volt NDK létező szocializmusának kettősségében az egykori kettéosztás logikájának szimmetriáját immár a jelen aszimmetriája váltja fel.
Gröschner igazi írói feladványa az volt, hogyan jut el az emberi élet felmutatható igazságáig egy kettősen lefedett ideológiai térben, ahol minden szusszanásnak megvolt a maga előzetes ideológiai jelentése és minősítése, teljesen függetlenül attól, hogy a benne mozgó szereplők miként viszonyultak ehhez az ideologizált valósághoz. Az apa, Klaus Kobe az NDK életvilágának egyik legerőteljesebb fókusza. Képes fedésbe hozni a regény történetét, az NDK életvilágát és az átalakulás igazi problémáit. Általánosságban azt az alkotó embert jeleníti meg, akit lelkesítenek a technika új vívmányainak eredményei. Hisz abban, hogy a technika minden új lépése örömet szerez, és segít az emberek életének értelmes átalakításában. Munka- és teljesítmény-ethosza is ennek a gondolatnak a jegyében áll. Szívesen áldoz ezért a célért, sőt, szélsőséges esetben még önmagával is kísérletezik. Annett Gröschner kiválóan rajzolja meg ennek az attitűdnek a politikai arculatát is – lojális az NDK-val, de nem része a hatalomnak. Kritikus a másik oldallal szemben is, és felháborítja, ha nem ismerik el „keleti” identitását. Alkotómunkája már a régi államban is csak a jóakaratú különcöknek és a szelíd monomániásoknak kijáró szerepet juttathatja neki. Kísérletei nyilvánvalóan közhasznúak, de nagyobb támogatást nem kapnak. Minden pillanatban az emberiségért dolgozik, nagy eredményeket is ér el, amelyeket azonban a nemcsak gazdasági eszközök híjában lévő, de másra is ügyelő hatalom fel sem ismer. Az apa az NDK régióiban eleve is erős lokálpatriotizmust kiterjeszti a szocialista állam némely vonására is. Lelkesedik a „saját” sportolók sikereiért, és hűtőmérnök mivoltában a Paraszt-Pártba lép be, egy kis úgynevezett „blokk-párt”-ba, amely a vezető párthoz lojálisan működhetett az NDK-ban. Azért politizált, hogy továbbíthassa néhány környékbeli lakos beadványát a felsőbb hatóságok felé életkörülményeik javítása érdekében. Klaus Kobe az „SED-vel szemben érzett érzéseit rögtön átvitte a CDU-ra”, amikor az új berendezkedés egy tollvonással úgy szüntette meg kis pártját, hogy még csak szóra sem tartották érdemesnek.
Az újabb német irodalom szövegösszefüggésében Klaus Kobe a második Achim. Az Achimról írt harmadik (mert kettőt már kellett írni a bajnokról!) könyvben egy pillanatra ugyancsak képes alakot ölteni az ország egész valósága. Egy olyan valóság pattan ki a maga teljességében, amelyről az egymással versengő ideológiák áthatolhatatlan dupla agyagrétege alatt csupán az ideológiák illusztratív igazolásának vagy absztrakt tagadásának morzsái jelenhettek meg a nyilvánosság számára.
Kobe kis „blokk”-pártjának aktivitásain túlmenően is szakadatlanul tenni akar a közösségi társadalom felépüléséért. A nagyobb áruházakban hőmérővel vizsgálja a hűtéstechnika helyi állapotát, szívesen tart előadásokat a tökéletesen közömbös és érdektelen üzletvezetőknek a bolti hűtés gazdaságossá tételéről, a házban az összes lakó hűtési problémáit megoldja, és felszólal az energia nemtörődöm pazarlása ellen. Mint hűtő- és hűtésszakértőt, Kobét még „Nyugat”-ra is kiengedik, a megfelelő félelmekkel és ellenőrzésekkel együtt, egy hűtőkocsi miatt ráadásul még egy sikertelen disszidálási kísérletbe is belekeveredik. Ha kell, túróból is csinál tartósított készítményeket („túró mindig volt”). Egy felsőbb határozatra nyomban átalakítja a készítendő konzerveket tejzsíros összetételűről növényi zsiradékokra, majd szorgos tanulással azt is megtanulja, hogyan kell igazán finom fagylaltot csinálni (hűtéstechnikai gesztusból azután a legfinomabb termék neve Moszkvai fagylalt lesz).
1989 után a kutatóintézeteket gyakorlatilag teljesen felszámolják, Kobe, mint jó állampolgár, miután kihasználta a döntés elleni tiltakozás összes legitim lehetőségét és a legfontosabb értékek átmentésének érdekében még több elutasított reformjavaslatot is kidolgozott, az „Abwicklung” azaz az önfeladás után arra szánja el magát, hogy életét a hibernálás útján ajánlja fel a jövő számára. A rendszer utolsó éveiben a rendszer margóján kallódó lány Berlinben éppen apja fagylaltját árulja, amikor a nyugati mamut cégek tömegárui lesöprik a polcról az ügyetlenül csomagolt Moszkvai fagylaltot, amelynek íze mellesleg ekkor már jóval finomabb, mint az aktuális konkurencia.
Regénytechnikai szempontból a munka perspektívájából kibontott cselekmény – Johnsonra emlékeztető szinten - tökéletesen kelti életre az NDK-t. Az NDK után nemcsak „hullák maradtak a szekrényben”, de kísérletező hűtőmérnökök is a jégszekrényben. A fordulat után önmagát hibernáló kutató perel az ellen, hogy a továbbhajtó idő egyszerűen átgázol életek munkája fölött.
Johnson azonban nemcsak az NDK írója, de ezen keresztül a múlt feldolgozásának írója is, igaz, ez a múlt Bobrowskinál a II. világháború keleti története Gröschnernél pedig már maga az NDK.
Johnson azzal is folyamatosan megpróbálta a lehetetlent, hogy az NDK kritikáján keresztül megpróbálta megfogalmazni a hitlerizmus és a II. világháborús német szerepvállalás kritikáját, ez vezetett a Jahrestagéhoz, de ez vezette őt magát is 1976-ban az Oranienburger Strassébe.
Johnson a német felelősség vizsgálatában gyökeresen más módszereket választ, mint NSZK-beli kortársai. A hatvanas évek elején még az NDK-komplexumának szövegösszefüggésében, azaz erősen áttételesen jelenik meg a múlt feldolgozása, ekkor még Johannes Bobrowski e téma középponti NDK-ban élő alakja.
Johnsont a német múlt feldolgozásában nemcsak az NDK-problematika legjelesebb képviselőivel célszerű összehasonlítanunk, de a múlt feldolgozásának NSZK-beli vezető képviselőivel is, elsősorban természetesen az ötvenes és a hatvanas évek irodalmi produkcióját szem előtt tartva.
Az NSZK-beli német irodalomban a sokat említett és elemzett „Stunde Null” (’Nulladik óra’) számos egymástól csak néhány évvel eltérő nemzedéket sorolt egy, kívülről és távolról egységesnek tűnő nemzedékbe. Legtöbbjük a háborúból tért vissza. Totalitarizmus, genocídiumok, vesztett háború, sokéves szenvedés, életveszély sokszorosan is magyarázzák, hogy a „Stunde Null” valódi és lendületes újrakezdés volt, még akkor is, ha az azóta eltelt majdnem háromnegyed évszázad szinte mikroszkopikus pontossággal tisztázta az írók Harmadik Birodalom-beli érintettségét, beleérte ebbe még az ekkor egészen fiatal évjáratok kollektív élményeinek és sorsának megfelelő életrajzi tényeit is.
Az újrakezdés lendülete nem mondott ellen a szellemi és újrakezdésbeli vákuumnak. Sőt, bizonyos paradoxonok és a világtörténelem politikai determinációi következtében az NDK-beli újrakezdés még hamarább túl is jutott ezen a vákuumon, hiszen éppen akkor jött létre az NDK és vele az NDK-komplexum és az NDK, mint irodalmi „tárgy”.
Heinrich Böll fogalmazza meg ennek a vákuumnak az irodalomra gyakorolt hatását az akkori fiatal írók útkereséséről beszélve, kiemeli az igazi hagyomány hiányát, s ezzel szemben három érzékelhető, de nem közvetlen másik hagyományt, az emigráció, a belső emigráció és a náci irodalompolitika lehetőleg felismerhetetlenné elváltoztatott értékorientációinak hagyományát.
Valóban, mi volt a valóság az akkori ember számára, az akkori fiatal német író számára? És megragadható volt-e az a valóság?
Lukács György Esztétikájában támadja a Gottfried Benn által a legpregnánsabban kifejezett világszemléletet, a „transz”-állítását, miszerint: „hogy ez a valóság nem létezik, nincs valóság, csak emberi tudat van.” Lukács, aki egész Esztétikáját nagy filozófiai és történeti távlatba helyezve amúgy is a szimbolikus és allegorikus ábrázolás kettősségére építi fel, abban az irányban érvel, hogy a művészetben az allegorikus ábrázolásmód igen gyakran meg is semmisíti a közvetlen, érzéki valóságot. Ha azonban volt olyan pillanat a történelemben, amikor egy „valóság” önnönmagát semmisítette meg egy fiatal nemzedék szemében, akkor ez éppen Németországban a II. világháborút közvetlenül követő időszak volt. És ez talán olyan eset is, amikor nem róhatjuk fel az allegorizálást
A művek között tallózva ugyanezt a felfogást képviseli mesterien Hildesheimer „Tynset” című regénye, vagy I. Bachmann „Die Zikaden” (’Tücskök’) című hangjátéka. Ezek az alapvető allegorikus szemléletmódú művek a műfaj sajátosságainak megfelelően nagyon alkalmasak rádiójátéknak. Ezért semmiképpen sem véletlen, hogy a II. világháború után a hangjáték szinte speciálisan német műfaj volt. Rendkívül jellemző továbbá, amit Max Frisch „…és a holtak újra énekelnek” című darabjának rendezői utasításában kifejez, miszerint az előadás alatt mindvégig meg kell maradnia annak a benyomásnak, hogy az „játék”, hogy a néző ne kerülhessen abba a helyzetbe, hogy komolyan összehasonlítsa azt a valóság iszonyatos eseményeivel. Három mozzanatot emelhetünk ki ezek után Frisch szövegéből, amelyeknek annál is nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mert konkrét és pragmatikus útmutatások, nem ideológiai tartalmú vagy célzatú állásfoglalások. Eszerint: 1) a művészi kifejezés nem képes megbirkózni a borzalmakkal és ezért eleve fel is adja az erre irányuló küzdelmet, 2) a játék (a játékban! – K.E.) ezért önállósul, külön törvényekkel fog rendelkezni, 3) e borzalmaknak nemcsak szemtanúi voltunk, nemcsak szenvedő objektumai, de elkövetői is – sem a szereplők, sem a nézők szerepe nem lehet eleve egyértelmű.
Böll „Ádám, hol voltál?” című regényének bevezető jelenetében a műszerkezetnek és a valóságnak ugyanezzel az egymásra utaló közösségével, egymásnak való megfelelésével találkozunk. A háború már a vége felé közeledik, katonákat küldenek a frontra, a tábornok beszédet mond az ezred előtt, szól a katonazenekar, majd tovább mennek, egyre alacsonyabb rangú tisztek mondják az egyre egyszerűbb beszédeket az egyre kisebbé váló egységnek. A beszédek és az egység egyre kisebbé zsugorodása szinte a végtelenségig ismétlődik. A beszéd rendszeres és értelmetlen ismétlődése a háború, látszólagos „katonás,” „hősies”, „férfias” voltát leplezi le. Az író modellt alkot, ami képszerű sémába rendezi a káoszt. Ez is „játék”, pontosan a szó előbbi, Max Frisch-i értelmében. A borzalmas valóság, és ennek művészi, az embert nembelileg igenlő ábrázolásának összeegyeztethetetlenségében rejlik a modern (nem vallásos) allegória egyik forrása ebben a korban.
Természetesen nem csak az említett két, bár önmagukban is nagyon fontos példa vezet ahhoz az általánosításhoz, amelynek gondolatmenetünkben nagy szerepe lesz. A nyugat-német 1945 utáni irodalom egésze is, ha egy mezo-szintű esztétikai kategóriájával akarnánk kifejezni, a múlt feldolgozásában allegorizál. Ennek egyik konkrét eleme a különc hős. A „Billiárd fél tízkor” Robert Fähmel-je robbantási szakértővé képezte ki magát, később ő képezi ki a robbantó osztagokat, „képleteket szerkeszt”, hogy bosszút álljon azokért, akiket a győzelmes náci rezsim megsemmisített. E pillanatban nem az alak pszichológiája érdekes számunkra, hanem annak szélsőségesen, ha éppen nem hajmeresztően kivételes, különc, marginális vagy periférikus mivolta, akinek e kivételességéről az írói dikció látszólag semmiféle tudomást nem vesz. Különleges általános esztétikai és érzékeléslélektani paradoxon is ez, hiszen a különleges jegyekkel ki nem tűntetett regény (epika) recepciójába olyan mélyen ivódott be a tipizálás, az általános vonások kidolgozása a partikuláris, esetleges vonások kihagyása, hogy a következetes allegorizálás ugyan eléri az író célját, de semmiképpen sem jelenik meg az érzékelésben regénypoétikai anomáliának.
Schallück „Semmiáron” című regényének címszereplő tanár alakja azzal tűnik ki, hogy nem húzza fel az óráját, fia utólag azon töpreng, hogy ez esetleg egy „külön forradalom” jele lett volna (a történelmi perspektíva kiszélesítése érdekében hozzátehetjük, hogy létezett a budapesti értelmiségben is olyan szereplő, akiről elterjedt, hogy 1949 után nem húzta fel az óráját). Számos esetben (így Schnurre „Ház a tónál” című elbeszélésében) a szereplők szinte provokatívan nem törődnek a körülöttük zajló politikai vagy háborús eseményekkel és saját leghétköznapibb ügyeik elmélyült megvitatásába fognak. Böll „El a csapattól” című kisregényének hősét, Engelbertet mindenki Engelnek nevezi (ami „angyal”-t jelent, a különc hős ebben a jelentésben is elképzelhető tehát).
Más esetekben az író valamilyen külső testi tulajdonsággal is érzékelteti hőse különcségét: Andersch „Diána és a fuvolás” című elbeszélésének grófnője egy méter kilencven magas, Grass A macska és egér című kisregényének nagy Mahlkéje azzal is elüt a többiektől, hogy óriási ádámcsutkája van, A bádogdob főszereplőjének, Oskarnak ilyen alapon való megkülönböztetése már hatványozottan túl is lépi az elképzelhető realitás határait: harmadik születésnapján egy játékdobot kapott, és leesett a pincelépcsőről, ettől kezdve nem nőtt tovább, s a felnőttek azt hitték, hogy szellemileg is visszamaradt…
Csupa olyan figura, aki rikítóan különbözik a társadalmi átlagtól.
Ki kell mondanunk: az átlagnak, a konformitásnak, a normalitásnak, az „olyannak lenni, mint más emberek” felfogásának hihetetlenül mély gyökerei voltak a német társadalomban, már jóval a Harmadik Birodalom előtt is, annak győzelme után azonban mindent felülmúló nagyságrendben, maga a Harmadik Birodalom létrejötte is felfogható az egyik olvasatban az egyik típusú konformizmus győzelmének, ahogy egy korai médiakutató kifejezte, a Weimari Köztársaság győzelme más sem volt, mint a társadalom fokozatos egyenruhába öltözése, kezdetben többféle egyenruhába, később egy egyenruhába, amelyek közül később már fegyvernemek szerint lehetett választani.
A különc hős ezért elsősorban nem esztétikai szenzáció, de tartalmi üzenet, a valóság dekonstrukciója, az üzenet legfontosabb eleme. Talán mintha csak így lehetne megőrizni a humanizmus valamilyen, ha mégoly hatástalan formáját?
A múlttal való szembenézés, a múlt állandó jelenléte evidens módon vonja maga után legalább két idősík felépítését, melyek jelentős művek felépítésbeli alapjai lesznek, ilyenek például Böll „Billiárd fél tízkor”. Schallück „Semmiáron”. Walser „Tölgy és angóra”, Grass A bádogdob című művei. Két idősíkra épül - szemben az előbb említett művek három idősíkjával pl. Böll: „Morzejelek” című hangjátéka.
Ahogy ezt már az „Ádám, hol voltál?” esetében láttuk, az író a különleges protagonisták és a megkerülhetetlen idősíkok keretfeltételei között valamilyen rend, séma alapján igyekszik áttekinthetővé tenni a teljes valóságot. Az ily módon „teljessé” tett valóságnak ebben a történelmi helyzetben ugyancsak megvan a maga kivételesen fontos szerepe, hiszen egyetlen történet sem lehet független a közelmúlt hatalmas kollektív élményétől, ami ugyanolyan tragikus volt, mint amennyire kivétel nélkül minden egyén életére kiterjedt. Ez különleges és ritkán elemzett háttérhelyzetet hozott létre az irodalom számára. Egy író sem gondolhatta, hogy bármely történetet másképp lehet olvasni, mint a nagy történet egy részletét vagy változatát, s minden művet csak az minősíthet, hogy miként jeleníti meg azt a konkrét részletet. E pontról ismét könnyű szerrel el tudunk jutni az allegorizálás már elemzett és kidolgozott problémájához, e logika alapján is ugyanis csak egy tágabb értelmű allegorizálás lehetett a fő megközelítés.
Talán éppen azért volt olyan óriásinak mondható elfogadottsága a NSZK első korszakaiban a Gruppe 47 íróinak, mert áttekinthető képet tudtak adni erről a valóságról egy olyan helyzetben, amikor az olvasók többé-kevésbé tisztában voltak az ábrázolhatatlanságnak (és az abból következő áttekinthetetlenségnek) mindazokkal a problémáival, amelyekről szóltunk.
A „Billiárd fél tízkor”-ban mind a három Fähmel, életének döntő választása kapcsolatban van a kolostorral. Schallück regényében Engelbert ugyanoda megy vissza, ahol apja tanított. Alois Grübel (Walser drámájában) változatlanul szeretne énekelni ugyanabban az énekkarban, függetlenül attól, hogy milyen rendszer van éppen hatalmon. Az eddigi példák mind valamilyen formában a hely, a helyzet azonosságát az idősíkok különbözőségével szembesítették. De az idősíkokkal kapcsolatban is fellelhetők ilyen megoldások, így S. Lenz Bűntelenekjében, Frisch „Biedermann”-jában, és még folytatható lenne a sor. Érdekes módon ismeri el Günter Eich „Viterboi lányok” című hangjátékában ezeknek a sémáknak a születését, ezt az alkotási módszert szinte akaratán kívül magában a műben pontosan jellemezve, az egyik párbeszédben a történet elmesélését trükknek nevezi: „Egy, kettő, három, s a nyuszi kiugrik a kalapból”.
Mindezek a jegyek, köztük a „különc hősök”, a vélt vagy valódi alapvonásaikra redukált sémaszerű szituációk szükségszerűen vonják maguk után egy, a művön belül szükségszerűen kialakuló külön jelrendszer létezését. Az, hogy bizonyos tárgyak, személyek, helyzetek egy művön belül valamilyen jelentésre tesznek szert (nem definiálva közelebbről a „jelentés”-t), egyáltalán nem új az irodalomban. Itt azonban szinte vezérmotívumok húzódnak végig a művön. Érdekes következménye ezen előfeltételeknek, hogy a nőalakok egydimenzióssá válnak, női elvvé, a szeretet, a szerelem, a megértés és a szolidaritás „jeleivé”, majdhogynem előre kiszámítható módon is – ez a látszólagos deficit azonban ebben a sokszoros szövegösszefüggésben meglepő módon érthetővé és egyedüli megoldássá válik. Másképpen individualizált nőalakkal szinte egyáltalán nem találkozunk.
Uwe Johnson egész írásművészetéből hiányzik a nyugat-német irodalmi újrakezdésnek szinte az egészére összefoglalóan jellemző „allegorizálás”. Alapvetően meghatározó „jéghegy”-technikája az NDK-komplexumra összpontosító kelet-német irodalmi újrakezdés nyomait viseli magán. Van azonban az allegorizáló nyugati újrakezdésnek mégis egy eleme, amelynek döntő jelentősége lesz a Kristályéjszaka johnsoni feldolgozásában és meghatározó jelentőségű Jahrestage szempontjából. S ez a különc hős problematikája.
Ha visszatérünk az Oranienburger Strasse-ra, 1976-ban még nem lehetett konkrétan tudni, de azután hamar megtudhattuk, hogy a nyomozás milyen konkrét célokra irányult. Johnson ugyanis 1970 és 1983 között írta a Jahrestage című regényfolyamot, négy önálló kötetet, összesen 1891 nyomtatott oldal terjedelemben. A helyszínek Amerikán is keresztülhaladva Weimartól Prágáig húzódnak.
A regényben megjelenő időviszonyok elsősorban fiktív, regénybeli időpontok, amelyekről azután, az írói jelzéseket is felhasználva, már feltételezhetjük, hogy megegyeznek a regényen kívüli valóságos, történeti időviszonyokkal. A Kristályéjszakával kapcsolatos bejegyzések tehát magában a regényben, a regény idejében, 1967. augusztus 21-től 1968. augusztus 21-ig tartanak. 1968. augusztus 20-án Gesine New Yorkból Prágába akar utazni, hivatali ügyben, de erre az utazásra a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása miatt már nem kerül sor.
A Kristályéjszaka a Jahrestagében három nőalak közös sorsán keresztül jelenik meg. A nagymama, Lisbeth válik a történet és a múlt hősévé, lánya, Gesine az egyszerre reális és fiktív bejegyzések idején New Yorkban él, Lisbeth unokája és Gesine lánya Marie, ugyanott. Gesine egyben az író sajátos alteregója is, a naptári bejegyzések készítője.
A hatvanas évek második felének New York-jában terelődik a család kommunikációja a nagymamára, Lisbeth-re, miközben az emlékezet és a történelmi felelősség dimenziója amúgy is meghatározza az őket körülvevő légkört. Gesine már ekkor megfogalmazza, hogy ha nem németnek, hanem angolnak születik, egy másik nép hibáit és bűneit kellene viselnie, nem a német népét.
Lisbeth-et, a nagymamát, a harmincas évek elejétől fokozódó lelkiismeretfurdalás gyötri amiatt, mert rávette kézműves férjét, hogy Angliából térjenek vissza Németországba. A lelkiismeretfurdalást hamarosan tudatosan megélt áldozati szerepvállaló attitűd váltja fel. A hatvanas évek végének amerikai beszélgetéseiből, a Jahrestage feljegyzéseiből, ismét a jéghegy-elv munkája alapján visszapillantva kirajzolódik, hogy Lisbeth magára akarja venni azokat a bűnöket, amelyeket környezetében lát.
Ezen a helyen válik azonban döntővé gondolatmenetünk szempontjából a nyugat-német újrakezdő irodalom egyik legfontosabb eleme, a különc is, azaz a szokványos társadalmi típusok közé el nem helyezhető hős kérdése. Johnson magasra értékelendő művészi és gondolkodói eredménye, hogy miközben a kezdetektől egészen más elvekre építi fel a maga prózáját, ezen a ponton éppen a különc hős hiteles és katartikus alakjára építi a nagy regényfolyam e részének sikerét.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Gruppe 47 fő vonalának különc hősei és Johnson különc hőse között egy sor igen lényeges különbség is kimutatható. A Gruppe 47-nél, mint érzékeltetni szerettük volna, a különc hős szinte az egyedüli lehetőség, szükséges alapfeltétel a sajátosan allegorizáló ábrázolás megvalósítására a konkrét történelmi körülmények között. A különc hős tehát megkerülhetetlen és egyben kiindulópont. Johnsonnál a különc hős az olvasó értelmezésében végeredmény.
A Gruppe 47-ben lényeges okok következményeképpen szinte rendszeresnek tekinthető különc hős döntően erősíti a teljesen eltérő írói technikával és szemléletmóddal felépített Johnson-regény e meghatározó alakjának hitelességét. Ahogyan a kerékpáros Achimról a jéghegy-elv alapján derült ki igazi identitás-története, amelynek oly nagy hatása lett egy egész állam identitására, Lisbeth igazi sorsát és identitását ugyanúgy a jéghegy-elv írói módszere volt képes csak ábrázolni.
A Jahrestage abban is relevánsan különbözik az Achim-regénytől, hogy benne a jéghegy-elvet nem tényfeltáró logikájú újságíró irányítja (és adja át ezzel a tudatossággal a tényekre beállított figyelmet az olvasónak). A Jahrestagéban Gesine és Marie beszélgetéseiben és Gesine gondolataiban az emlékezés spontaneitása uralkodik. Ez kölcsönöz némi prousti árnyalatot ennek a regénynek, anélkül – s ez persze semmilyen szempontból nem is lehetett célja Johnsonnak –, hogy a regény egy bizonyos mértéknél erősebben lépne át ezzel a prousti mű holdudvarába. A spontán emlékezés (és számos ahhoz kapcsolt reflexió) gyakran megszakad a külső események, a párbeszéd esetlegességei miatt, a szó szoros értelmében szétoszlik az „év napjai”-ra, azok szerves része lesz, miközben nem felejthetjük el, hogy a „Jahrestage” nemcsak az „év napjai”-t jelenti, de „évforduló”-kat is, és Gesinének New York-ban az évfordulók is befolyásolják az önkéntelen emlékezés futamait.
Gesine (és az író) erőteljes harcot folytatnak az ismét a semmibe foszló emlékek megmentéséért és megelevenítéséért, miközben azzal is meg kell küzdeniük, hogy az egyszer már megjelenített emlékek, amelyek talán éppen magában a regényben rögzültek már, éppen rögzült formájukban, ne rombolják visszahatóan le az eredeti emléket a maguk élő formájában. Ez ugyanis az önkéntelen emlék „halála” is lehet. A spontán emlékezet alapzatán az egyes napok történelmi megemlékezései, évfordulói, az egymással és másokkal folytatott kommunikáció, a New York-i zsidó ismerősökkel és zsidó élettel való találkozás (amelynek akaratlan nyomai is rendre lelkiismeretfurdalást váltanak ki Gesinéből) vezetik a Jahrestagét Lisbeth történetének fokozatos kibontására.
A regény egyszerre fiktív és egyszerre valóságos bejegyzéseiben Lisbeth eredeti története a következőképpen jelenik meg az amerikai tartózkodás jelen idejében írt naplóban:
– 1967. november 9. Beckerle nácipere, a védő stratégiája – ezen az estén téves telefonkapcsolás, ugyanolyan félelem, mint az NDK-ban (ez a Kristályéjszaka dátuma)
– 1967. november 12. – Lisbeth halálának említése, aki november 9-e után lett öngyilkos
– 1967. december 25. Lisbeth első öngyilkossági kísérlete
– 1968. január 19. – a vizes hordó története Marie kérésére, aki addig már megismerte Lisbeth történetének első részleteit
– 1968. január 27. – Lisbeth látogatásának elbeszélése a lelkésznél
– 1968. február 14. Maria Tannenbaum halála (s ezzel Lisbeth öngyilkossága is)
– 1968. február 26. a kislány, Marie, definiálja 1939. november 9-ét, a Kristályéjszakát, mint emlékezeti helyet.
A regénybeli említések e vázából rajzolódik ki Lisbeth történetének teljes lefolyása, klasszikus példájaként a jéghegy-elvnek, hiszen amit az olvasó megtud, ami benne összeáll, spontán módon keletkezik e mozzanatok százaiból, s hagyományos értelemben egyáltalán nem tekinthető az írói ábrázolás eredményének.
Lisbeth a harmincas évek elejétől egy gyors önelidegenülésként megélt folyamat során elmerül a maga szabad protestáns vallásosságában. A leírások szerint kilép a világból, úgy érzi, hogy egy olyan bűn fogságában él, ami nem az övé. 1936 karácsonyán követi el első öngyilkossági kísérletét. Radikális felelősséget érez a világ bűnei miatt, magára veszi a bűnöket, s a nemzedékekre kiható bűntudat destruktívvá válik családjára nézve is. Ennek döntő fordulópontja a „vizeshordó” esete, amelynek emléke magában a regényben számos pszichoanalitikus elemet is megengedve az önkéntelen emlékezést immár a Kristályéjszakára összpontosítja. Elhatalmasodó áldozatvállaló szenvedélyében ugyanis Lisbeth odáig megy, hogy nem húzza ki az akkor négyéves Gesinét abból a vizeshordóból, amibe a kislány fejjel előre beleesik. Gesine emlékei a vízre és az azzal kapcsolatos halál-élményre összpontosulnak. Férje, Cresspahl, ezután brutálisan megveri Lisbethet. A regény későbbi szakaszaiban eredeti pszichoanalitikus mozzanatok indulnak ki ebből az esetből.
Lisbeth ezek után tanácskozik a lelkésszel, s megkérdezi, vajon tiltja-e a Szentírás az öngyilkosságot. A lelkész először nem veszi komolyan a helyzetet, a kérdésre keresgélni kezdi a Biblia helyeit. Az öngyilkosság utáni búcsúztató beszédben, majd későbbi prédikációiban már válaszol a kérdésre. Ekkor már komolyan veendő teológiai érveket is felvonultat, ami – a történelem és Johnson logikájának tökéletesen megfelelő módon – nyomban a lelkész letartóztatásához és elítéléséhez is vezet.
Lisbeth azután hajtja végre öngyilkosságát, amikor a Kristályéjszakát követően hírét veszi, hogy Jerichow-ban (ami egy közelinek számító település neve) megöltek egy Maria Tannenbaum nevű zsidó kislányt.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Arendt, Hannah – Johnson, Uwe: Der Briefwechsel. 1967–1975, hrsg. von Eberhard Fahlke und Thomas Wild. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2004, ISBN 3-518-41595-6.
Bobrowski, Johannes, Levin malma. Budapest, 1966. Európa.
Bobrowski, Johannes, Zsoltár zongorára. Budapest, 1968. Európa.
Bobrowski, Johannes, Egérünnep. Budapest, 1975. Európa.
Butzer, Günter: Fehlende Trauer. Verfahren epischen Erinnems in der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur, München 1997
Grass, Günther, Macska és egér. Budapest, 1968. Európa.
Grass, Günther, Bádogdob. Budapest, 1973. Európa
Gröschner, Annett, Moskauer Eis. Berlin 2009. Aufbau Verlag. (első kiadás: Berlin, 2000. Gustav Kiepenhauer Verlag)
Johnson, Uwe, Das dritte Buch über Achim. Suhrkamp, Frankfurt am Main 1961, ISBN 3-518-11819-6.
Johnson Uwe und Kempowski, Walter, Kaum beweisbare Ähnlichkeiten. Der Briefwechsel. Transit, Frankfurt am Main 2006, ISBN 978-3-88747-214-6.
Johnson, Uwe, Jahrestage. Aus dem Leben von Gesine Cresspahl. 4 Bände, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1970, 1971, 1973, 1983; Neuausgabe 2013, ISBN 978-3-518-46455-7.
Kiss Endre, Johannes Bobrowski: Selbstzeugnisse und neue Beitraege über sein Werk. in: Helikon. 1978/3. 396-398.
Kiss, Endre, Jegyzetlapok fenomenológiája. in: Valóság, 1985/11. 103-106.
Kiss, Endre, Kafkaesk (Die Bedeutung eines Wortes im real existierenden Sozialismus oder Franz Kafkas Prozess gegen Josef St(alin), in: Franz Kafka in der kommunistischen Welt. Herausgegeben von Norbert Winkler und Wolfgang Kraus. Wien - Köln - Graz, 1993. 46-61.
Kiss, Endre, Papenfuss-Gorek, Bert, Die Ausdehnung des semantischen Raumes und ihr historischer Sinn bei Bert Papenfuss-Gorek. konferencia: Gegenwart als Feld der Entscheidung. Aktuelle Tendenzen der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur. Budapest, 1989. október 24-25. (kéziratos előadás)
Kiss, Endre, „Túró mindig volt…” Moszkvai fagylalt - a posztkommunista átalakulás legjobb regénye. in: Egyenlítő. IX. évfolyam, 2011. január. 44-46.
Kiss, Endre, Balkezes Franciska Brigitte Reimann regénye. in: www.pointernet.pds.hu/kissendre/germanisztika/20120316205952317000000160.html
Lukács, Gyögy, Az esztétikum sajátossága. Rövidített kiadás. Budapest (Magvető). 1969.
Nolte, Jost, Zum Tode Johannes Bobrowskis Universität Rostock / Uwe Johnson-Archiv; Nachlass Uwe Johnson Signatur: UJA/H/253642; 097; 14; 3v. in: http://kalliope-verbund.info/de/ead?ead.id=DE-611-HS-3009142
Reimann, Brigitte, Franziska Linkerhand. Verlag Neues Leben, Berlin 1974
Schmidt, Thomas, Der Kalender und die Folgen: Uwe Johnsons Roman „Jahrestage”; ein Beitrag zum Problem des kollektiven Gedächtnisses. Vandenhoeck & Ruprecht, 2000
Savonarola
Pokolbéli kocsma
Der umgekehrte Ball – A kifordított bál
– Van egy remek programom számodra! Elviszlek egy fantasztikus helyre. Fogadjunk, hogy ilyen buliban még soha nem voltál! – agitált Gerd barátom, aki a feleségem kolléganőjének a férje. Igazi NDK-s karriert befutott tudós, kutató, aki a Babelsbergben működő kémképző egyetem egyik tanára volt. Két méter magas, kosárlabdázó múlttal, de elméleti munkára találták alkalmasabbnak. Szakterülete Görögország, Törökország, Ciprus. Könyveket írt, előadásokat tartott a térségről, bár soha nem tette be a lábát egyetlen mediterrán országba sem, mert azt mondták az illetékesek, hogy egy kutató elég, ha könyvekből tájékozódik, nem kell a személyes tapasztalat. Még a végén elfogulttá válhat. Vagyis nem kapott lehetőséget, hogy a helyszínen tanulmányozza a kutatási szakterületét. Gerd beszélt angolul, oroszul, mert a szakirodalom ezen a két nyelven íródott. Kívülről tudta az összes kikötő helyét, koordinátáit, a dokkok számát, de soha egyetlen görög kollégával nem találkozott. A görög saláta ízét is csak német alapanyagokból ismerhette. A lényeg, hogy volt egy munkahelye, voltak kutatási programjai, kötelező előadásai, de az egész olyan távoli, volt szenvedély és hivatástudat nélkül. A cím és a rang arisztokratikus viselése elegendő volt számára. Mivel a munkahelye igen titkos volt, sokat nem mesélhetett róla. Az egyetem olyan volt, mint a többi, ahol jogásznak és közigazgatási szakembernek álcázott ügynököket, egyszerűbben fogalmazva, kémeket képeztek. A német szakmai múlt adott, ehhez jött a szovjet behatás és tapasztalat. Furcsa módon sokkal nagyobb egyetem volt, mint a miénk, mégsem voltak láthatóak, nem voltak jelen a város diákságában. Hiába, a konspirációs gyakorlatokat már az első évben tanulták. Légy észrevétlen, láthatatlan! Légy feltűnésmentes! Légy szürke, mint a fal, öltözzél úgy, ahogy a többség! Konfekciós tömegtermékeket viselj! Ne legyen rajtad semmi feltűnő, semmi jellegzetes! Légy bárgyú, légy tömegbe olvadó! Ne mondj semmit, csak figyelj, és mindent pontosan jegyezz meg! Ha kell, védd meg magad, de csak úgy, mint egy amatőr. Csak végső esetben használd az önvédelminek álcázott megsemmisítő technikát! De ne hagyjál nyomot magad után! Tudjál kést dobni, célzás nélkül lőni! Ha kell, ugord át a háromméteres kerítést! Minden zártípusnak ismerd a nyitját! Kerüld a nyilvános botrányokat, kocsmai verekedéseket! Ha igazoltatnak, ne fedd fel magad! Legyél kedves, tartsd be a szabályokat! Tanuld meg, hogy ha belépsz valahová, ne vegyenek észre! Ott vagy és látszólag mégsem vagy jelen. Ne bízz senkiben! Csak egy főnököd adhat meghatározó utasítást. Éld a hétköznapi emberek életét, de mindig legyél készen a szolgálatra! Tanuld meg, hogy senkinek nem mondhatod el, ki is vagy igazából, mi az igazi feladatod! Ne legyenek érzelmeid. Ne szeressél szerelemmel, mert az kiszolgáltatottá tesz! Küzdjed le a szexuális kiszolgáltatottságot, a ragaszkodást! Legyen egy tisztességes szakmád, mesterséged, ahová majd visszavonulhatsz! De valószínűleg minden hasonló intézményben ezek az alapismeretek.
– Hová akarsz engem elvinni? Milyen buliba?
– Lesz itt egy különleges bál, úgy hívják, hogy „fordított bál”, ahol a nők kérik fel a pasikat táncolni, vagyis a nők kezdenek ki a férfiakkal. Apám, ez óriási lesz. Elviszlek magammal. Kössed föl a gatyádat, mert különleges este lesz!
– És mikor lenne ez a remek buli?
– Holnap este. Érted megyek. Tőletek nincs is olyan messze. Húsz perc séta, talán harminc perc. A csajokkal én már elintéztem. Elvileg el vagyunk engedve.
– Hogy intézted el? A felségeddel lehet, de az én feleségemmel is beszéltél? Nem hinném.
– De, Anka szólt neki is, állítólag jót nevettek és legyintettek, menjenek csak…
– Azért én ebben nem lennék olyan biztos. Szóval, ha igent mond, megyek, de ha azt mondja, nem szeretné, ha német asszonyokat boldogítanék, akkor inkább maradok. Én nem vagyok olyan nyitott az ilyen játékokra. Ebben nem vagyok jó.
– Ne dumálj annyit! Jó vagy és kész. Jössz velem. Megyek érted.
Egy igazi ledurrant szocreál kultúrház előcsarnokába léptünk be. Valamit fizetni is kellett, de Gerd meghívott a belépőre. A teremben asztalok voltak, fehér damaszt abrosszal letakarva. A színpadon egy négytagú zenekar, a baráti szocialista országok slágereit játszották. A táncparketten főleg nők táncoltak nőkkel. Az egész egy szürke, neonfényben kongó hodály, enyhe uszoda feelinggel, főleg, ami az akusztikát jellemezte. Minden kicsit visszhangzott, kicsit rémálomszerű volt. Gerddel leültünk egy üres asztalhoz. Azonnal megjelent egy pincérnő, hogy kötelező a fogyasztás. Én egy ásványvizet kértem, Gerd, aki vezetett, egy korsó sört. A nők jelentős része az NDK konfekcióiparát reklámozta, rémesebbnél rémesebb színű, műszálas alkalmi öltözetben. Szinte mindenki nagydarab volt. Mintha Robert Merle Védett férfiak című regénye elevenedett volna meg. Ezek nem is igazi nők. Csak olyan génmódosított izék. Hová kerültem?
– Apám, nézzed meg azt a csajt! Bombázó. Hatalmas mellek, formás fenék, vörös haj, húúú! Szerintem az enyém lesz!
– Hol látod?
Abban pillanatban a kiszemelt vörös nő az asztalunkhoz lépett. Rám nézett. Az igazat megvallva, kicsit beszartam, mert ettől a típustól már kamaszkoromban is féltem, amikor egy nyári munkán a patyolatnál lepedőt kellett hajtogatni, és egy hozzá hasonló próbált elcsábítani. Véletlenül megláttam, hogy akcióra készülve hogyan rakja ki a mellét és hogyan törli le az ajkáról a rúzst. Az akció nem jött össze, mert elmenekültem. Azóta is borzongva gondoltam a vörös rúzsos démonokra. Miután megnézett magának, tekintetét tovább fordította Gerdre, meghajolt kicsit, és azt kérdezte:
– Szabad?
Gerd büszkén rám nézett.
– Na, mit szólsz? Mondtam én.
Aztán felállt. A nő meghajolt, a kezét nyújtotta, bemutatkozott, aztán kézen fogva indultak táncolni. Nagy kő esett le a szívemről: ezt megúsztam. Közben kihozták a korsó sört és az ásványvizet. Hú, de nem nekem való ez! Rosszul éreztem magam az első perctől. Ülök egyedül egy asztalnál, ásványvizet kortyolgatok, és azon drukkolok magamban, hogy ne jöjjön oda hozzám senki. Megszólalt a belső hang: „Mit keresel itt? Olyan vagy, mint az állatkertben az üvegfal mögött gubbasztó majom. Csak bámulnak, rád kopognak, mindenki vizsgálgat, jé, egy majom, de érdekes… Nem! Ez nem neked való. Nincs itt egyetlen nő sem, akivel szívesen elmennél táncolni. Mire vársz? Menj haza!”
Jó, jó! Tudom. Még tíz perc és elmegyek. Nem akarom Gerd sörét itt hagyni. Meg valahogy jelezni kéne neki, hogy elegem van és elmegyek, válaszolta a másik hang.
Gerd nagyon gyors volt. A vörös nőbe szinte belebújt. Csókolgatta a nyakát, a nő viszonozta. Mintha hónapok óta ismerték volna egymást. Szinte megszűnt számukra a külvilág. Csókolták, zabálták egymást. Na, ez az, ami nekem nem ment sohasem. Megint megszólalt a belső hang: „Te marha! Mi a fenét csinálsz itt. Mi vagy te, biztonsági őr, hogy vigyázol arra az átkozott korsóra? Így érezheti magát az a szerencsétlen kurva is, aki kiül a placcra, ahol szinte csak friss húsra éhes férfiak válogatnak. Nem tudja, ki fogja elvinni, ő nem válogathat. Neki mennie kell. Menj, ameddig nem késő!” Abban pillanatban megszólalt a hátam mögött egy hang.
– Szabad?
Meg sem fordultam, úgysem nekem szólt. Gondoltam kifizetem a sört, meg az ásványvizet, ha meglátom a pincért, és hazamegyek.
– Szabad? – szólt ismét a hang. Lassan hátrafordítottam a fejem. Ez tényleg nekem szól. Ahogy megfordultam, minden várakozásomat felülírta a látvány. Ilyen csak velem fordulhat elő. Na, ezt nem! Inkább a vörös. Tényleg az egész olyan, mint egy nagyon rossz álom. Egy hetven körüli csúnya banya állt mögöttem, fehér, térd feletti csipkeruhában, piros maslival átkötve Te jó isten! A dédi szabad estét kapott, volt az első gondolatom. Levegőt sem kaptam a meglepetéstől. A nagyi már nyúlt is felém, szinte felemelt a székből és egyenesen a táncparkettre cipelt. Egy pillanatra láttam magam kívülről, és nem ismertem magamra. Fogalmam sincs mit játszott a zenekar. A nagyi a vállamra tette a kezét és elkezdett lépkedni. De én ott álltam mozdulatlanul és az agyamban cikáztak a képek a gondolatok, hogyan úszhatnám meg ezt a táncot.
– Nem érzi jól magát? – kérdezte a dédi.
– Nem érteni német jól – mondtam kicsit bolgáros akcentussal.
– Neem érrzzii magát jooól? – ismételte meg a kérdést lassítva a néni.
Ebből hogyan szabadulok? Gerdék sasszéztak felénk, rám nézett és enyhe bocsánatkérést éreztem a tekintetéből. Aztán nem foglalkozott velem, mert érezhetően éppen túljutottak a virtuális orgazmuson. Szóval rá nem számíthatok. Itt vagyok ebben a kifordított izében, és amitől az első perctől kezdve rettegtem, az valóra vált. A terem legöregebb, legcsúnyább banyája bukik rám. Én meg tehetetlen vagyok, pedig csak azt kellett volna mondanom, hogy nem! Átkozott gyerekszoba, hogy idősebb hölgyeket nem illik megbántani, pedig …
– Pedig azt hittem, azért jött ide, hogy táncoljon, ha nem tévedek – provokálta a beszélgetést a nő, miközben forgott körülöttem, én meg egyhelyben forogtam a lehető legalaposabban ügyelve rá, nehogy ritmusra lépjek.
– Én nem érteni jól német nyelv. Én csak keresni toalett – mondtam, és éreztem, hogy kiver a víz, leizzadok, a homlokomon is megjelentek a cseppek.
– Lenni itt toalett? Azt hiszem…
– A nagyi nem engedett, forgatott tovább. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok.
– Mit mond? Hogy otthon nincs toalett? Az nagyon kellemetlen lehet. Nálam van. Ha akarja, felajánlhatom… – mondta, és kéjesen mosolygott, ami nem tett jót a kapcsolatunknak, mert a fogai különös hatást keltettek a kékes UV-fényben. A műfogak ugyanis ebben a spektrumban feketének látszanak, mintha nem lennének. Ehhez jött még a fehér műszálas csipke, ami átláthatóvá válik, de alatta a fehérnemű felerősödik.
– Most kell mennem. Nincs idő. Azonnal!
– Jó, a zene végén keresünk egy toalettet – nevetett ismét, és kezdte élvezni a helyzetet.
A zene ment, éppen valami gyorsat játszottak, én meg szinte vigyázzállásba vágtam magam, és már el sem fordultam. A nénit ez sem zavarta. Fogatlanul forgott körülöttem.
– Na, legyen egy kicsit lazább, engedje el magát, higgye el, hogy jó kezekben van. Nem bántom, sőt, megtaníthatom egyre-másra. Csak bízza rám magát! Maga még szűz? Úgy érzem, az.
Ez volt az a pont, ahol befejeztem a szerepjátszást. Megálltam, megbiccentettem a fejem, mint a gavallérok a filmekben és azt mondtam, kiváló porosz tájszólással:
– Asszonyom! Köszönöm a kellemes együttlétet, de nekem most mennem kell. Remélem nem okoztam csalódást. További szép estét!
Megint megbiccentettem a fejem, aztán sarkon fordultam és elindultam a kijárat felé, de mielőtt még elértem volna, elém állt a pincérnő, kezében a számlával.
– Egybe számoltam a sört és a vizet. Tíz márka lesz. Ebben benne van a kilépő is.
– Mi van benne? – kérdeztem meglepetten, mert öt márkánál többe nem kerülhetett volna a cucc a legjobb helyen sem.
– A kilépő.
Unottan nézett, aztán mint a hülyegyereknek az óvodában elkezdte mondani, hogy „nálunk az ilyen bálokon az a szabály, hogy az a férfi, aki tíz óra előtt egyedül távozik, kilépőt fizet. A maga helyében nem vacakolnék. Ahogy elnéztem, ezt olcsón megúszta.”
Láttam, hogy a nagyi elindul felém, nincs időm vitatkozni, kivettem a zsebemből a tíz márkát, a pincérnő markába nyomtam, és már kint is voltam az utcán. Csak nyomás, még a végén utánam jön!
Nagyon siettem hazafelé. Útközben többször bevillant a gonosz, fogatlan boszorka képe. Borzalmas volt. Rosszabb, mint amit a feleségek kívántak. Aztán arra gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen. Ez valójában bosszú. Ezt ki kellett előre találni. De majd én megmondom neki, hogy ezt velem többet nem teheti meg!
Amikor beléptem a lakásba, friss sült hús illata csapott meg. Az asztal megterítve, olyan nagyon idilli, kellemes langy meleg volt. A feleségem az asztalnál ül. Próbált komoly lenni, de a szeme nevetett.
– Késtél. Azt hittem, kicsit előbb jössz haza. Na, milyen volt?
– Honnan tudtad, hogy mikor jövök haza? Honnan tudtad, hogy borzalmas volt?
– Biztos voltam benne, egy kicsit ismerlek. Na, gyere, egyél, tedd túl magad rajta!
Másnap a feleségek a munkahelyen megbeszélték az este tanulságait. Gerd felesége kérdezett először, hogy mikor mentem haza. Az én feleségem őszintén bevallotta, hogy fél tízkor már vacsoráztam otthon.
– Igen? Nekem azt mondta, hogy reggelig együtt voltak, hogy vigyázott a férjedre, mert szinte szét akarták szedni a nők, és mivel olyan jól érezte magát, mármint a férjed, kénytelen volt Gerd is ott maradni, nem tehette meg, hogy hazamegy, hiszen ő volt a meghívó. Na, nem baj. Este a fürdőkádban fogok neki megágyazni. Mossa le magáról!
A vágószobában kicsit elfáradtunk, már lassan az ebédhez készülődtünk. Délelőtt egy nagyon nehéz képsort kellett kiválogatni és összerakni, de azt éreztük, hogy még nem az igazi. Ez a legnyomasztóbb állapotok egyike, amikor nem találjuk az ideális megoldást, csak próbálkozunk, és érezzük, hogy ez még nem az, amit szeretnénk. Éppen lelassítottunk egy mozgást, amikor kopogtak. Nyílt az ajtó, és belépett rajta a Mester.
– Gabor! Elnézést, de rossz hírt kell mondanom. Baj van! Ebéd után, fél kettőre gyere fel a rektor irodájába! Megérkezett a ludwiglusti feljelentés.
– Más sem hiányzott! – csaptam össze a tenyeremet.
Akkor jó lenne, ha szólnánk Thomasnak és Michaelnek és a gyártásvezetőnek is. Gondolom Herr W. -t, a dramaturgot is érdekelné, hiszen ő is ott volt.
– Sajnos nekem is ott kell lennem. Nem tudom, mit írtak, nekem is meglepetés lesz. Erről beszéltem neked. Elkezdtek működni az ellenerők. De szerintem ebből nem lesz semmi, csak formálisan le kell folytatni a vizsgálatot. Úgy, hogy szerintem nyugodtan ebédelj meg!
A vágólány riadtan hallgatta a beszélgetést. A vágólány riadtan hallgatta a beszélgetést. – Még nem tartottunk Ludwiglustnál. Még el sem kezdtük a vágását! – mondta és indulatosan csapott rá a két filmdarabot összeragasztó úgynevezett cellusprésre. Számára is meglepő volt az ellenséges fordulat.
Éreztem, hogy ebből balhé lesz, mert az ottani fickó nem volt tiszta. Ahogy nekünk hazudott, hazudott másnak is. Így is lehet karriert építeni.
A rektori iroda előtt kellett várakoznunk. A vizsgálóbizottság már bent ült. Lehet, hogy már az ítéletet is megfogalmazták?
– Tessenek bemenni! – nyitotta ki a párnázott ajtót a titkárnő, aki szőke volt, karcsú és nagyon csinos.
Az irodában egy hosszú asztalnál már ott ültek a főiskola vezetői. Dr. Rektor egy hosszú levelet olvasott fel mire leültünk az asztal végében, méltóságteljesen letette a levelet és ránk nézett.
– Mint tudják a hallgatók, kaptunk egy nagyon kellemetlen levelet a ludwiglusti pártbizottságtól, amelyben arról értesítenek, hogy önök odamentek forgatni, és tiszteletlenül viselkedtek, továbbá engedély nélkül egy hatóságilag elzárt területre hatoltak be, ahol életveszélyes eszközöket gyűjtöttek össze, veszélyeztetve ezzel önmaguk és a környék lakosságának biztonságát. Az illetékes vezető nem járult hozzá, hogy a különleges státuszú területre belépjenek, Ahogy ők írják, mind a mai napig hadműveleti területnek számít. Ezért panaszt tettek a megyei szerveknél és a főiskolánál is. Ott van a levél, önök előtt is, olvassák el figyelmesen! Mi most azért ültünk össze, hogy kivizsgáljuk ezt a tiltott belépést, és meghozzuk a megfelelő intézkedéseket.
Itt a rektor megállt egy pillanatra, és hosszú, füstszűrős nyugati cigarettára gyújtott, mélyre szívta a füstöt, majd lassan, kéjesen kiengedte magából.
– Akkor kezdjük az elején! – mondta, és körülnézett, hogy ki fogja kezdeni.
Legnagyobb meglepetésemre a bizottságban ott ült W. a dramaturg és Mesterem is. Éreztem, hogy mivel az én filmemről van szó, nekem kell elkezdeni a megszólalást.
– Tisztelt bizottság! Ha megengedik, akkor én szólok elsőnek, mivel az én diplomafilmem forgatásának egy fontos helyszíne volt a kérdéses terület. A film témája, azt hiszem. ismert önök előtt. A film főszereplője azt állította, hogy Ludwiglustban is volt koncentrációs táborban. Amikor a forgatási tervet elkészítettük, minden helyszínre írásban bejelentkeztünk. A film gyártásvezetője írta meg a leveleket, a főiskola pecsétjével és kipostázásával. Mindenhonnét kaptunk választ, kivéve Ludwiglustot. Amikor a forgatásra odaérkeztünk, az illetékes tagadta, hogy náluk lett volna láger. A film főszereplője pedig pontosan emlékezett rá, hogy igenis volt.
– Igen, ezt tudjuk – intett le a rektor –, de mi történt aztán?
– Aztán annyi történt, hogy azt mondta, kérdezzük meg a közelben dolgozó vasutast, egy öreg baktert, hátha ő tudja, hol lehetett a tábor, ha létezett egyáltalán – szólt közbe a gyártásvezető.
– Ez is tudjuk – intette le türelmetlenül a rektor. – Mi történt ezek után?
– Elköszöntünk azzal, hogy ha mégis találunk valamit, akkor azt neki jelezni fogjuk –folytattam –, normális viszonyban váltunk el.
– Nem volt se emelkedett hang, se fenyegetés? – kérdezte a rektor.
– Nem volt semmi rendkívüli – válaszolt Thomas.
– De ott volt Herr W. a film dramaturgja, aki itt ül a bizottságban, ő mindent hallott, végig jelen volt. Miért nem kérdezik meg őt is?
– Azért nem, mert ő most a vizsgálóbizottság egyik tagja. Neki elfogulatlannak kell lennie.
Elfogulatlannak? Hallottam magamban a szót, ahogy cserrent, mintha beragadt volna, többször egymás után előjött. Talán nem véletlenül. A rektori iroda az egykori Sztálin-házban volt, ami a főiskola egyik épülete. Arról volt nevezetes, hogy a potsdami konferencia idején Joszif Sztálin ebben a házban lakott és tárgyalt. A rektor szobája akkor az egyik fontos tárgyaló volt, ahol sokan megfordultak 1945 júliusában és augusztusában. Arra gondoltam, milyen furcsa az élet. Ha nincs ez a fegyelmi, én az életben nem léphettem volna be ebbe a szobába, ahol Winston Churchill szivarozott, Harry Truman, később Clement Attlee pedig kemény alkukat kötött, és mindazok, a többiek, akik együttes erővel legyőzték a németeket, itt ezek között a falak között állapodtak meg a legyőzött országok jövőbeni sorsáról. Ebbe beletartozott Ausztria, Olaszország, Lengyelország, Magyarország, Finnország, Bulgária, Románia. És itt döntöttek Németország teljes megszállásáról, meghatározták Berlin és Ausztria megszállásának módozatait. Akkor a nagyhatalmak ragaszkodtak ahhoz, hogy a tanácskozást a legyőzött Németország fővárosában, vagy annak közelében tartsák, így lett a konferencia nyilvános színhelye a potsdami Cecilienhof-palota, ahol a megállapodásokat végül is aláírták.
A terem méretű szoba ablakai a Berlint Babelsbergtől elválasztó Gribnitz-tóra néztek. A félköríves teraszon, a békeszerződés előkészítésének idején ott állt mindenki, aki a világtörténelemben számított. A látvány akkor csodálatos volt, a hatalmas kert a tó partjáig nyúlt. A tó túlsó oldala már Berlin volt. 1980-ra a panoráma megváltozott. A látnivaló mindenekelőtt a terasz alatt húzódó szögesdrótból épített hármas határkerítésekre korlátozódott. Ahhoz képest a tó és a másik part, Nyugat-Berlin jelentéktelenné vált.
A teremben igazából nem sok minden változott. Sztálin után kicserélték a teljes berendezést. A bútorok a szocialista bútorgyártás szériadarabjai, műbőrrel, műgyantával. De a sötétbarna, elegáns faburkolat még az eredeti.
– Kis figyelmet kérnék, folytatnánk, ha elolvasták a levelet – intette a bizottságot dr. Rektor. Herr W., a hallgatag dramaturg személyes kérdést kapott, de mintha ott se lett volna, nem reagált rá. Mindenki elmélyedve bámult az előtte fekvő levél másolatára. Nem nagyon nézett fel senki, mert nem nagyon volt kérdés, amit feltettek volna.
„Ezek sunnyognak – szólalt meg a belső hang. – Nem mernek kimondani evidenciákat. Kussolnak, félnek! A kérdés csak az, hogy kitől? A rektor okos fickó, pontosan tudja, hogyan kell a pártos-polkát járni. Biztos szabályosak a lépései, de valamikor filmes volt. Tudnia kell, hogy egy filmes a kamerával hogyan működik.” Ezt így nem bírtam tovább. Szólásra jelentkeztem.
– Tessék, Herr Denes. Óhajt valamit mondani?
– Én inkább kérdeznék, ha lehetséges.
– Tessék, kérdezzen.
– Ha jól értem a levélben az áll, hogy a hely életveszélyes hadműveleti terület. Kérdésem, ha ez igaz, honnan kellett volna nekünk ezt tudni? Semmiféle tábla nem jelezte, mint például itt a ház előtt, hogy „Grenzgebiet” (Határövezet). Ha a terület életveszélyes, miért nincs jelezve? Hiszen így bárki bemehet oda. Nincs kerítés, nincs semmi jele, hogy ez nem egy normális erdő. A kutatásaink során talált anyagokat lefényképeztük. Itt vannak a fotók. De azok a történelem tanúi és nem veszélyei. A levelet író elvtárs maga személyesen javasolta, hogy kérdezzük meg a helyi baktert. Ha tudta, hogy hová megyünk, és az veszélyes, miért nem mondta meg, miért nem figyelmeztetett bennünket? Vagy esetleg volt egy finom utalás, amit mi nem kódoltunk? Ott volt velünk Herr W., a kiváló dramaturg, szabad kérdeznem, hogy ő érzékelt-e ilyen jelet?
– A kérdésére mi nem tudunk választ adni, és ahogy az imént említettem, Herr W. a bizottság tagja és nem az esemény tanúja – mondta dr. Rektor és határozottan, szinte parancsolóan W.- re nézett, hogy eszébe se jusson megszólalni.
– Itt vannak a fotók! – mondta Michael és az asztalra szórta a több tucatnyi képet, amit a bizottság tagjai azonnal elkezdtek vizsgálgatni.
– Lenne egy kérdésem az alkotókhoz – szólalt meg a függetlenített párttitkár. – Nem volna lehetséges, hogy ezt az egész ludwiglusti jelenetsort egyszerűen kihagyják a filmből? Mert, hogy is mondjam, akkor egy másodperc alatt megoldódik a probléma. Egyszerű lenne és praktikus.
Mindenki rám nézett. A stáb tagjai csóválták a fejüket. A Mester is nemet jelzett. Csak a dramaturg ült várakozásteljesen, felhúzott szemöldökkel, hogy na, mi lesz, mondd már ki. Elöntötte az agyamat a méreg. Nem leszek taktikus. Én nem vagyok se párttag, se német. Nincs hozzátok közöm.
– Jó, hát akkor elmondom a véleményemet. Előre is elnézést kérek, de nem tudok még annyira németül, hogy finoman fogalmazzak. Tehát, mi most egy hazug és gyáva ember levele miatt ülünk itt.
– Nono! Óvatosabban a jelzőkkel Herr Denes! – szakított félbe a rektor. Többen egyetértően bólogattak rá.
– Akkor folytatom. Szóval nem történt semmi olyan, amit ez a levél állít. Ezt itt mindenki tanúsíthatja. Amit a levél írója nem írt meg, azt mindenki tudja azon a környéken. Attól fél, hogy kiderül a KZ története, és kiderül az is, hogy az a hely ma fontos elvtársak vadászterülete. Nyilván titkos minden. Lehetséges, hogy az ott vadászók nem is tudják, milyen veszély fenyegeti őket? Lehet, hogy nem tudják, hogy életveszélyes az az erdő, ahol ők rendszeresen vadásznak? Vagy lehetséges, hogy ha kiderül a koncentrációs tábor és a vadászat, akkor az is kiderül, hogy itt folyamatosan kegyeletsértés történik?
Hirtelen vágni lehetet a csendet. Mindenki alacsonyabb lett húsz centivel. Miket mond ez a magyar? Miket feltételez?
– A kérdésre válaszolva, azt ígérhetem, hogy a filmben vadászterületről nem ejtünk szót, nem teszünk rá semmilyen utalást. De a hely fontos szerepet játszik a film egészében. Nem maradhat ki. A filmben nem mutatunk helységnév táblát. Nem lesz olvasható, hogy hol van az erdő. Ez az ajánlatom.
Herr W., a kiváló dramaturg, látványosan bólogatott, hogy ez elfogadható.
– Az ülést bezárom. Mindenki gondolja végig az esetet. A hallgatóknak és a stábnak megköszönöm a jelenlétüket és aktív közreműködésüket, elmehetnek. A többieket megkérem, maradjanak itt, hogy meghozhassuk a döntést.
Ahogy mentünk ki a szobából a Mester rám nézett, alig észrevehetően megbillentette a fejét, üzenve, hogy ez rendben volt!
Szerda lévén, elhatároztam, hogy lemegyek a főiskola klubjába, ami gyalog húsz percre volt tőlem. Néha érdekes előadásokat tartottak ott, érdekes emberekkel. Az egész nagyon alternatív volt és nagyon visszhangos. A számomra kiismerhetetlen, zegzugos épületben, az alagsorban volt a táncparkett, pontosabban a tánc-beton, és a félköríves beszélgetősarok. Felette a söntés, a mellékhelyiségek meg különböző szobák. Az épületnek jellegzetes szaga volt, részben a keletnémet cigaretta és a keletnémet sör elegye különböző izzadságszagokkal. Egy-egy szerdai látogatás után azonnal minden ruhát ki kellett mosni, mert mindenbe beivódott a klub szaga. A többség elsősorban ismerkedni járt le és inni, sokat inni. Nekem egy pohár sörnél soha nem ment le több. Igazából nem ízlett a sörük. Nem is voltam benne semmilyen buliban. Az átlag német diák három korsóval már jól érezte magát. Én nem értettem, hogy fizikailag hová tűnik el a testükben az a rengeteg folyadék. De volt zsíroskenyér, hagymával, volt főtt kolbász, néha szoljanka leves, ami a német és orosz gasztronómia ízletes és kiadós keveréke. A Bratpfanne, azaz serpenyő névre keresztelt klub, a városka egyik fő bulihelye volt. Jártak ide máshonnan is, főleg lányok, ismerkedni. Diákklub, a maga ledurrantságával, ötleteivel, fényeivel. A zenét – korát megelőzően –, egy házilag összeépített diszkópulton keverte valaki. A műveket nagyjából a nyugati slágerlisták alapján állították össze. Nem emlékszem egyetlen NDK-s slágerre sem. Mintha nem is lett volna. A nyugati behatás tökéletesen érvényesült. A klubban nem volt se szocializmus, se NDK. Az ott lent Németország volt. Ami számomra azért tűnt furcsának, mert sok ifjú FDJ-vezető – az FDJ a magyar KISZ-nek felelt meg –, járt oda, aki nappal a nagyon lelkes pártmunkás szerepében tűzzel-vassal védte a kommunista pártot és a szocializmust. Itt tudatmódosított állapotba kerültek, mert teljesen elfelejtették, hogy a nyugat rohad, hogy ott, a másik oldalon, óriási a munkanélküliség, hogy katasztrofális a szociális ellátás, hogy drága a tanulás, hogy ott nem jó fiatalnak lenni. Elfelejtették az első korsó sör után, hogy este is ugyan azt kéne képviselniük, amit napközben. Fantasztikusan gyorsan tudtak váltani. Úgy voltak vele, mint a gépkönyvelők. Műszak végén koppan a ceruza és el lehet felejteni az egész napi melót, jöhet egy másik valóság.
Néztem ezeket a fiatalokat, akik estére teljesen megváltoztak. Lazák lettek, szabadok, jókedvűek, vagányok. Többször megfigyeltem, hogy felkérnek egy idegen lányt, táncolnak tíz percet, aztán szemlátomást elmennek szobára. Volt valami varázsige, amit tudtak, ami sikeresen működött náluk. Amikor éppen csend volt, lehetett beszélgetni is, de idegenekkel ismerkedni soha nem tudtam. Mindig magányosan mentem le a klubba, és magányosan mentem haza. Valahogy nem éreztem, hogy egy idegent le tudnék szólítani. Ha véletlenül valaki bemutatott, az más volt, de nem tudtam odalépni, hogy „bocs, nem vagyok itt ismerős, hol laksz?”. A klubélet nem volt az én műfajom. Én beszélgetni szerettem volna, de az átlag felhozatalt nem érdekelte se Fellini, se Shakespeare. De az esti kikapcsolódás mellett a francia újhullám sem volt érdekes. Nem igazán sikerült megtudnom, mi volt igazán érdekes. Idegen maradtam. Akikkel érdemben tudtam beszélgetni, azok a külföldi diákok voltak. Például egy tündéri, gyönyörű chilei lány, Lyli, egy nagyon kedves és tehetséges bolgár fiú, Iván, akik egymásba szerettek, összeköltöztek. Aztán a botrányok lassan elcsendesedtek körülöttük. Ma is együtt vannak, Chilében élnek boldogan. Volt egy lengyel lány, aki 150 centi magas volt, de minden német fiút az asztal alá tudott inni. Elképesztően bírta az alkoholt. Voltak arabok, akikre a pincében nem vonatkozott az alkohol tilalma, és volt egy palesztin fiú, Azzis, aki, a Fekete Szeptember tagjaként részt vett a müncheni terrortámadásban. A harmadik vonalból segítette a gyilkosokat, és ezért sehová, egyetlen országba nem engedték be, még a Szovjetunióba sem. Csak az NDK területén létezhetett. Berlinben volt az egyik központjuk, és rendszeresen nekem mesélte el a terveiket. Gyűlölte az izraelieket, miközben Izraelből is érkezett közénk diák. Igaz, hogy az egyik izraeli kommunista párt delegálta, mert ott akkor kettő is volt. És természetesen izraeli arab volt. Ő a cionistákat utálta. De jöttek Libanonból, Szíriából, Jordániából. Először úgy tűnt, hogy erős szövetség van köztük, aztán kiderült, hogy sokkal nagyobbak az ellentétek a különböző arabok, mint egy-egy német és arab között. Furcsa módon Azzist senki nem kedvelte közülük. Lenézték, mert nekik is folyton hazudozott. A főiskolán ő volt a leggyengébb tanuló. Szakmailag semmit sem tudott, és mint nekem egyszer bevallotta, őt egyáltalán nem érdekelte a kamera, a film. Ő erdész szeretett volna lenni, de a delegáló szervezete azt mondta, hogy ide kell jönnie és itt kell tanulnia, mert a média hatékonyabb fegyver, mint a puska. Sokáig nem értette, hogy a kamerával hogyan kell lőni. Kicsit úgy lehetett, mint az a diák, aki operatőrnek jelentkezett, és két év eltelte után kezdett neki gyanússá válni, hogy fontos a fény, a film, a lámpák, de hol vannak a betegek? Mert bizonyos nyelveken a sebészt ugyanígy hívják. Aztán gyorsan átiratkozott az orvosi egyetemre.
Egyszer megkérdeztem egy német fiút, akit gyakran láttam ott csajozni, hogy „mit mondasz a lánynak, hogy tíz perc után elmenjen veled?”.
– Nincs ebben semmi különös.
– De biztos mondasz neki valami varázsigét, amire a lány bólint és elmegy veled szobára.
– Varázsige? Miről beszélsz? Megkérdezem tőle, hogy Willst du mit mir schlafen? Akarsz velem aludni? Ennyi. Ha azt mondja, hogy igen, akkor elmegyünk. Nem kell itt lelkizni, az árt a szexnek. Azért jön ide, hogy valaki megkérdezze tőle. Próbáld ki egyszer, hidd el menni fog.
Soha nem jött ki a számon, soha senkinek nem tudtam mondani, soha senkivel nem tudtam kipróbálni, mert valami fék nem engedte.
– Te ki vagy? – kérdezte tőlem egyszer egy szőke lány, aki inkább már nő volt.
– Én? Ki vagyok? Találd ki! Kíváncsi vagyok, te mit gondolsz – válaszoltam, de meg is lepődtem, hogy olyan spontán jött az egész. Tetszett neki a játék. Finoman megigazította a kontyát, elegáns volt, nőies, formás. Gyönyörű combjai voltak, egyszóval, tetszett.
– Te? Te nem idevalósi vagy. Román vagy? Görög? Netán török? Várjál, mi van még ott a Balkánon? Szerb? Jugoszláv? Valamit segíthetnél. Mondj egy szót a saját nyelveden!
– Jó, mondok egyet. Fülolaj!
– Persze, francia vagy? Gondolhattam volna – és nagyot nevetett.
– Nem egészen. Nem vagyok francia.
– Akkor mondjál még!
– Ólomüveg? Hajsütő? Babakocsi? – folytattam magyarul a szavakat.
– Te most különböző nyelveken halandzsázol, hogy ne tudjam megfejteni a titkot?
– Nem, egyáltalán nem halandzsáltam. Ezek valódi szavak voltak.
– Akkor mondjál valami jellegzetes ételt!
– Paprikás krumpli? Kelkáposztafőzelék? Lecsó? Ponty Orly módra? Halászlé? Szűzérmék parasztosan? Madártej? Orosz hússaláta?
– Nem tudom, nem ismerem ezeket. Olyat mondjál, amit már ettem.
– Azt én honnan tudhatnám, hogy te eddig mit ettél? Az egy másik játék lenne.
– Akkor számoljál a saját nyelveden. Mondjál számokat! Abból csak kiderítem, hogy ki vagy? – és még mindig élvezte a játékot, nevetett, és azt éreztem, kicsit ő is felszabadult a gátlásai alól.
– Ha akarod, mondhatok számokat is. Mondjuk: huszonhét, hetvenhárom? Tizenhét? Kétszázhuszonöt?
– Te itt megbabonázol, és azt hiszed, hogy olyan buta vagyok, hogy semmit nem tudok megfejteni. Valld be, hogy ezt gondolod!
– Nem ezt gondolom. Azt gondolom, hogy te egy nagyon helyes, kedves, komoly hölgy vagy, aki fantasztikus tartalékokkal rendelkezik. Sokkal több van benned, mint amit láttatni engedsz kifelé, vagy amit magadról tudsz. Ezt gondoltam, nem mást.
A nő elpirult, szemei kifényesedtek, az arcomra adott egy puszit. Megfogta a kezem és azt mondta.
– Most már tudom. Te magyar vagy. Csak egy magyar pasi tud ilyen bókokat mondani egy nőnek. Igaz?
– Látod, hogy kitaláltad. Sokkal okosabban kitaláltad, mint ahogy azt gondoltam.
– Komolyan? Tényleg ezt gondoltad? De jó! De jó, hogy ma eljöttem ide – aztán egy pillanat alatt a lány arca elkomolyodott. Mi történt? Az előbb még csillogtak a szemei, most meg olyan fátyolosan sejtelmes lett…
– Hú… Veszélyt érzek. Veszélyt! – mondta és ujjaival beletúrt a hajába.
– Nem akarok magamnak semmi érzelmi komplikációt. Nem akarok kiszolgáltatott lenni az érzelmeimnek. És ha még tovább beszélgetünk, attól félek, hogy még kíváncsibb leszek rád, és ha én kíváncsi leszek, akkor mindent tudni akarok, kívül-belül. Miért mondtam én ezt el neked? Magam sem tudom. Engem is meglep, hogy ilyeneket mondok – nevetett saját magán.
– Mondd csak tovább, jól áll neked! Az az érdekes, hogy a szemed is beszél. Hallgatlak, nézlek és a szád mást mond, mint a szemed. Tudtad? Melyik az igazi?
– Te ennyire belém látsz? Ilyen gyorsan, ennyi mindent tudsz rólam? Ennyi mindent megfigyeltél? De érdekes… Furcsa… De mesélj magadról is egy kicsit. Budapesten élsz?
– Igen, de ez miért fontos?
– Mert nekem Budapest mindig egy misztikus város volt. A nagyapám ott volt katona. Sokat mesélt a magyarokról, Budapestről. Szeretett ott lenni. A magyarok nagyon kedvesek voltak vele. Mindig meghívták valahová vacsorázni. Örültek a munkájának.
– És mit csinált nagyapád Budapesten? – tettem fel a kérdést, és már előre féltem a választól.
– A nagyapónak reggeltől estig vasúti menetrendeket kellett gyártania, azt mesélte. Egyszer már én is átutaztam Budapesten. Vonattal mentünk a Szovjetunióba. Sokat nem láttam belőle. De furcsa volt, mert a nagyapámra gondoltam, ahogy csattogtak a vonat kerekei. Nagyon szerettem őt. De miért is mondom én el ezt neked? Magam sem tudom.
– És mást nem mesélt? Hogy milyen menetrendeket kellett készítenie?
– Nem. Valamit szállítani kellett Németországba, Lengyelországba, de többet nem tudok, mert azt mondta, hogy nem beszélhet róla. Ha nem, nem. Én meg nem kérdezgettem. De miért érdekel téged, hogy a nagyapám milyen menetrendeket készített? Hiszen még semmit nem tudsz rólam. Még a nevemet sem, igaz én sem a tiédet. Kit érdekelnek a menetrendek? Mi vagy te, vasutas? Olyan jól indult, nem?
– Lehet, hogy így a jobb. Én sem szeretem az érzelmi kiszolgáltatottságot. És nem szeretnék komplikációkba bonyolódni. Tudom előre a végét.
– Hú, de rejtélyes pasi vagy! Mi bajod lett hirtelen? Mert valami történt, azt látom, érzem rajtad. Valamivel megbántottalak? Mi történt? Nem akartam neked rosszat, csak játszottunk, nem? Nem tetszem neked? Mondd meg, bátran, ki vele! Mi a bajod?
– Semmi különös – mondtam, és arra gondoltam, hogy ő nem tehet a nagyapjáról, én meg nem tehetek a nagyapja által készített menetrend segítségével Auschwitzba fuvarozott és ott elgázosított családomról. De ezt nem osztom meg vele. Ez az én formám. Tudom, hogy most felállok, udvariasan kezet fogunk és elindulok hazafelé. Jobb egyedül.
– Nem értelek. Tetszel nekem, azért ijedtem meg – hosszú csend következett, aztán rám nézett, megfogta a fejemet.
– Egyszer elmondod majd, hogy mi változott meg?
– Igen, egyszer, ha találkozunk még, el fogom mondani.
Kivontam magam a kezei közül, még mielőtt magához húzott volna.
– De nyugodj meg, nincs veled semmi baj! Te nem tehetsz róla. De, ha megnyugtat, akkor én sem.
A szőke nő csak ült, nagy szemekkel bámult maga elé, zsebkendőt keresett a táskájában, amiből kilógott egy törölköző és egy lepedő sarka. Ült és nézett maga elé, mintha visszahallgatta volna az elhangzott mondatokat. Nem értette. Pedig milyen jól indult a kaland.
Én meg hazafelé azon gondolkodtam, hogy meddig fog ez még így működni. El lehet-e felejteni, ki lehet-e iktatni a második generációba genetikailag beégetett programot, hogy hordozzuk tovább a szenvedést, a kínt, a félelmeket és a rettegést. Miközben próbálunk felejteni, megbocsátani legbelül soha nem tudunk. Jól tettem, hogy nem mondtam el neki? És ha elmondtam volna, mi lett volna? Fordítva én megéreztem volna az első kérdés után, hogy valami nem stimmel a közös történelmünkben? És mi lett volna, ha nem mesél a nagypapáról? Vagy én lettem volna francia?
Sokáig nem mentem le a szerdai klubba. Nem kívántam magamnak hasonló kalandokat. Védtelennek éreztem magam.
Sok más hasonló közt ez egy Phalanster
Ünnepi menet
A nomináció kérdéskörébe tartozik, hogy hogyan adunk valaminek nevet, miről nevezünk el valamit. A nomináció fontos törvénye, hogy a feltűnőbb, jelentékenyebb dolog kap előbb nevet, s esetleg erről lesz elnevezve a kevésbé feltűnő. A magyar népi növénynevek körében gyakoriak a metaforikus előtagú, állatnévből alakult elnevezések, ilyen a fecskevirág is (Péntek–Szabó 1985: 190). A fecskevirág leggyakrabban, s különösen Erdélyben – de nem mindenütt – szegfűfajtát (Dianthus spp.) jelöl (ÚMTsz. 2: 301). Az újabb gyűjtések szerint a Sóvidéken a fecskevirág vagy ‘réti kakukkszegfű’, vagy ‘vérehulló fecskefű’, de mindkét növényfajnak csak egyik helyi elnevezése (Gub 1996: 13, 24). A Gyergyói-medencében fecskevirág, ménkőütött, vadárvácska mind ‘háromszínű ibolya’ (Rab 2001: 175). Gyergyón belül, a Ditróhoz tartozó Orotván fecskevirág ‘háromszínű ibolya’, s az itteni hiedelem szerint szerencsétlenséget hoz a házra, ha beviszik (Szabó–Péntek 1976: 123). A moldvai magyaroknál fecskevirág és kükürcs ‘kikerics’, de van külön varjúhagyma ‘őszi kikerics’ is (MMTnySz. I./1: 251, I./1: 508, I./2: 467, II.: 199).
A növénynév motivációjául az merült fel, hogy a jelölt – ám többféle – virág alakja hasonlít a fecske villás farkához (Rácz 2010: 685). Az elnevezés rendkívüli érdekessége, hogy az általa jelölt növény egyes esetekben átveszi, megörökli azt a hiedelmet, ami eredetileg arra az állatra vonatkozott, amiről elnevezték. Az illető hiedelem ugyan enciklopédikus ismeret, de az engedékenyebb szemantikusok szerint valamilyen értelemben a szó jelentésének része. Ezen szemantikai álláspont szerint még a konvencionálisnak mutatkozó nyelvi jelentés mögött is expliciten meg nem fogalmazott feltételezések rejlenek, s fokozottan érvényes ez a képzett és összetett szavakra. Mindenesetre jelen esetben a hiedelem átvételének, megöröklésének, átsugárzásának nyelvi oka van.
Régi megfigyelés, hogy a hiedelmek rendszert alkotnak. A strukturalista etnológiában a XX. század utolsó harmadában nyert jelentőséget a homológiák (megfelelések), köztük az állatokkal kapcsolatos megfelelések vizsgálata (például Crick 1976). Az állatnév és a belőle metaforával képzett növénynév, a velük jelölt madár és virág eleve bizonyos homológiát képviselnek. Jelen esetben további homológia a néphitből, hogy bizonyos vidékeken ugyanolyan büntetés sújtja a virágok közül a fecskevirág leszedőjét, mint a madarak közül a fecske bántalmazóját.
Vargyason (egykor Udvarhely vármegye) a fecskevirág jelentése ‘Dianthus carthusianorum’, és „A vargyasiak azt tartják, hogy ha valaki leszakítja a fecskevirágot, az illető tehenének tőgyét megmarja a kígyó” (Győrffy 1935: 158–9).
Kalotaszegen a kaszálókon közönséges, rózsaszín virágú barátszegfű (Dianthus carthusianorum) leggyakoribb elnevezése fecskevirág, s egy magyarlétai hiedelem szerint „azért véres a kecske teje, mert a gazdája fecskevirágot szedett” (Péntek–Szabó 1985: 228). Közvetlen magyarázatul felmerült az analógiás mágia: a virág színe asszociálja a vért (Péntek–Szabó 1985: 167). Azonban több virág színe is vért asszociál, még sincs hozzájuk fűződő hasonló hiedelem.
A fecskevirág Zalabaksán állatgyógyításban használatos, illetve babonával kapcsolatos, botanikailag nem azonosított növényféle. A rá vonatkozó adatok: „A fecskevirág erősen kifőzött levét vérzésben szenvedő marhával itatják” és „Ha fecskevirágot visznek a lakásba, a tehén véres tejet ad” (ÚMTsz. 2: 301).
A babonaszótárba szánt „Fecske” címszóban Szendrey Zsigmond a rá vonatkozó önkényesen rögzült hiedelmeket és gyakorlatot ismertetve többek között azt írta, hogy a fecske – szerte a magyar nyelvterületen – Isten madaraként védett állat. Fészke szerencsét hoz a házra, ezért fészkének leverése, kifosztása, a fecske megütése, megölése szerencsétlenséggel jár. Leggyakoribb büntetés a véres tej (Szendrey–Szendrey 1940: 323–4; hasonlóan Diószegi 1979).
Az analógiás mágia említett, közvetlen magyarázatát elvetve, a hiedelem valódi háttere rendszerbe illeszkedő homológia (másféle analógia) lehet: a fecske bántalmazását megtorló, a tehén gazdáját sújtó véres tej a fecskéről elnevezett fecskevirág leszedőjét is sújtja.
Az etnozoológiáról is van modern, már ökológiai szemléletű magyar szakirodalom (Babai–Avar–Ulicsni 2016). Analógia, hogy a néphitben a megbecsült fecske bántalmazóját és a róla elnevezett fecskevirág leszedőjét ugyanolyan büntetés sújtja, mint amilyent a megvetett, károsnak minősített varangy előidézhet. A magyarság egyes csoportjai a véres tejet és a tejhaszon elvételét a varangynak tulajdonítják (Szendrey–Szendrey 1940: 335). Gyimesben máig élő, ugyancsak önkényesen rögzült, tulajdonképpen ökológiai homológiát képviselő hiedelem, hogy a varangy segítségével tejhaszonhoz lehet jutni, tehát jogtalanul erőforrást szerezni (Babai–Avar–Ulicsni 2016: 3).
Az etnobiológiában csak az ökológiai szemléletnek a teret nyerésével, az ezredfordulóra került napirendre az etnobotanikai és etnozoológiai tudás összefüggéseinek rendszeres tanulmányozása, elsősorban a földművelésnek és az állattenyésztésnek a vadon élő növényekre és állatokra vonatkozó ismeretekre gyakorolt, ezekre kiterjesztett hatásait elemezve. Nem egészen véletlen, sajátos ökológiai homológiát, arányos büntetést képvisel az állattenyésztéshez kapcsolódó véres tej az említett hiedelmekben.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Babai Dániel–Avar Ákos–Ulicsni Viktor 2016. „Veszélyes a varas béka, rossz fajzat!” avagy mit kutat az etnozoológia? Kovász tavasz–tél, 3–29.
Crick, Malcolm 1976. Explorations in Language and Meaning. Towards a Semantic Anthropology. Malaby, London.
Diószegi Vilmos 1979. fecske. In: Magyar néprajzi lexikon 2: F–Ka. Akadémiai, Budapest 84.
Gub Jenő 1996. Erdő-mező növényei a Sóvidéken. Firtos Művelődési Egylet, Korond
Győrffy István 1935. Bokréta erdélyi növénynevekből. Szegedi Füzetek 2/1–4: 64–69, 5–9: 158–168.
MMTnySz. Péntek János, szerk. A moldvai magyar tájnyelv szótára I/1. A–K. 2016. I/2. L–Zs. 2017. II. Közmagyar – moldvai magyar rész A–Zs. 2018. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár
Péntek János–Szabó Attila 1985. Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion, Bukarest
Rab János 2001. Népi növényismeret a Gyergyói-medencében. Pallas-Akadémia, Csíkszereda
Rácz János 2010. Növénynevek enciklopédiája. Az elnevezések eredete, a növények élettani hatása. Tinta, Budapest
Szabó Attila–Péntek János 1976. Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató. Kriterion, Bukarest
Szendrey Zsigmond–Szendrey Ákos 1940. Részletek a készülő magyar babonaszótárból. Ethnographia – Népélet 51/3: 321–336.
ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Akadémiai, Budapest 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Ezékiel angyala bemegy a házba
Bozók Ferenc igazi költő. Nem azért, mert huszonöt különböző folyóiratban publikált félszáz versét egy szerény, vékony kötetbe tudja rendezni – sokan vagyunk, akik a klasszikus folyóiratkultúra alkonyi fényében örömmel traktáljuk barátainkat különböző megjelenéseinkkel –, hanem azért, mert a jó költészethez kellő tudás, érzék és érzékenység birtokában van. Igazat ír és szépen.
Hallás és vallás – szellemeskedhetnék, hiszen Bozók Ferenc a piarista oktatórend soraiba tartozó szerzetes is, világnézete és bibliai műveltsége pedig szerves része a költészetének. Empátiája és embersége ezer szállal kötődik az Ezredvég hagyományaihoz is, nem véletlen, hogy folyóiratunkban megjelent verseket is tartalmaz a kötet. A törékeny, gyarló ember iránti empátia, a szociális érzékenység egy közös alap – túlvilági perspektíva és az elesetteket képviselő társadalomkritika szintézisének lehetőségéről írtam már lapunk hasábjain Gellért Oszkár kapcsán. És most, napjaink költői közül, írhatok Bozók Ferencről is. Ugyanaz a fény világítja meg őket, ugyanannál az asztalnál ülnek – és Bozók Ferenc költészetében ott van József Attila igazsága is. A kötet is egy születésnapi ajándék, mellyel „meglepi magát.”
Hallásról, fülről is fontos írni, azaz formaérzékenységről, ritmusérzékről, választékos ízlésről, verstani műveltségről, antik műveltségen és olvasottságon nyugvó formai tudásról. Az igaz tartalom így kerül szép formába a poeta doctus tollán.
A jó verset szívesen hasonlítom egy szép mechanikus órához: akkor felel meg funkciójának – akkor képes érzékeltetni az időt és ritmust adni életünknek –, ha saját rendszerként tökéletesen működik.
A vers tehát Aranyóra, hogy Bozók Ferenc egy, eredetileg a Vigíliában megjelent költeményének címét is felidézzem. „Ballagok, a zsebórám / hűs fedele lezárva. / Tartom a füleimhez, / perceg a mutatója.”
Bármely, a békebeli zsebóra megbízhatóságával és szerethetőségével magához láncoló vers apróbb és nagyobb egységei, fogaskerekei és azokból felépülő alrendszerei – a verslábak, a költői képek, a különböző gondolati és zenei, nyelvi ritmusok, összefüggések, szakaszok – nem attól értékesek, ha extrémen bonyolultak, hanem attól, ha hibamentesen működnek. Ez az apró sajátvilág-egység gyönyörködtet akkor is, ha másféle érzéseket is kivált belőlünk. Nem siet, nem késik, nincs ritmuszavara: teljes egység. Bozók Ferenc versei ennek példái – a témái legyenek akár magára a költészetre vonatkozók vagy tükrözzék vissza korunkat.
Mert visszatükrözik! A pénz beszél – ez a József Attilát közvetlenül megidéző verse ragyogó példa erre. „…a pénz beszél, kutyám ugat, / nyüszít a Rózsadomb. / A pénz beszél, mi több: hadar. / Kezében mikrofon. / Nem érti furcsa rímeid, / de ezt ne vedd zokon.” Így vagyunk, mi, manapság, írástudók.
Bozók Ferenc Félszáz című kötete valóban ajándék – remélem, nemcsak a személyes barátaihoz, hanem szélesebb olvasóközönséghez is eljut. Az információdömping korában ideális terjedelmű és méretű ahhoz, hogy valódi, minőségi szépirodalommal szólítsa meg közönségét. Szerelmes érzékenységű, megértő, gyöngéd, bölcs halkszavúsággal, szelídséggel, okos mértéktartással. „Lassulj ide végre, tapaszd a füled rám. / Halld meg a csendem.” – írja az Aranyhalban. Tele van személyességgel: „Viszlek a bőröm alatt” – írja Egy fénykép hátlapjára. Ölelés és távolodás dialektikájában éli meg emberi kapcsolatait.
A gondosan összerakott kötet-mozaikban azért vannak meglepő és felkavaró csillámszemek is – vagy az ő szavával: tükörlapok. „Mért lefelé temetődnek a holtak? / Felfele kellene ásni, kaparni, / könnyed azúrba temetni magunkat” – írja, s az elmúlás máshol becézve, „halálka” gyanánt jelenik meg a kötetben.
Istenes verseinek – mint az Éjszaka című, mely a remek „kavarj sötét teádba, Istenem” sorral ér véget – és vallási ihletésű verseinek őszintesége is megkapó. Röpteti és kikacagja című verse először az Ezredvégben jelent meg 2006-ban – az egyik legtömörebb és legizgalmasabb mű a kötetben: „Játszani hív ma az Isten, / Ő aki van, s aki nincsen. / Égig emel, s letarolhat, / angyalain lovagoltat. / Mint gumilabda a kézben / eszköze vagy felerészben. / Kisgyerekét örök Apja / röpteti és kikacagja.”
Domoszlói advent című műve a kötet szerintem másik legkiemelkedőbb darabja, a bravúrosan sűrített, kicsiny téli képben „Ügyelni kell a lábra. / Vigyázva lépdelünk közös halálba.” Vallási költeményeiben is ott a társadalmunk és a városunk – az egyik legtalálóbb vers címe: Jézus a Blahán.
Elsőrangú költészet Bozók Ferencé – a versek első igazságrétegei könnyen eltalálnak az olvasóhoz, de megannyi rejtett érték, utalás, kapcsolódás is felfedezésre vár. S persze anakreóni bordaltól a jambikus lejtésen át a szonettig – az olvasás élvezetét szavatolja a költő. E sorok írója szabadverseket, prózakölteményeket ír, így különösen értékeltem a Szonett a szabadvershez című Bozók-vers megengedő humorát. (Bozók Ferenc: Félszáz, Üveghegy kiadó, Százhalombatta, 2023., 66 oldal)
Véget ért egy több szempontból is különleges, figyelmet és elismerést érdemlő, igazán európai könyvsorozat: az EMSE Publishing és a Líra Könyvkiadó közös, spanyol-magyar monográfiasorozata, A világ filozófusai, mely hatvan – könyvesboltokban és újságárusoknál egyaránt terjesztett – kötetben igyekezett bemutatni a bölcselet világtörténetének legjelentősebb képviselőit. Mármint azokat, akiket a sorozatszerkesztők a legnagyobbaknak, a legfontosabbaknak tartottak. A válogatás, és az abban szükségszerűen tükröződő értékítélet-hierarchia, kánonsorrend az ilyen munkáknál alapvető, meghatározó. És önmagán túlmutató érvénnyel, korjellemző is. Ezért talán megérdemli, hogy külön is foglalkozzunk vele. Hisz ebből egyfajta képet kaphatunk arról, kiket tisztelnek korunkban a gondolkodás fejedelmeiként.
Vannak olyan „vonzódások és választások”, amelyek valójában nem is rokonszenv-függők, nem döntés-elbírálás kérdései. Ilyenek például Szókratész, Platón és Arisztotelész, Kant, Fichte és Hegel szerepeltetései. Nélkülük filozófiatörténeti áttekintés elképzelhetetlen. Szerepelnek is. De hová lett a korántsem jelentéktelen neohegeliánus Croce, a marxista Lukács? Az ő hiányukat még szembetűnőbbé és érthetetlenebbé teszi, hogy Hannah Arendt, Simone de Beauvoir, Ortega y Gasset, Foucault és Derrida, Popper és Thomas Kuhn, Althusser, Adorno, Rorty, Levinas, Lakatos és Feyerabend viszont „bekerültek”. Csakugyan létezne olyan kritérium, miszerint eme (némiképp túlméretezett) huszadik századi gondolkodók relevánsabbak lennének korábbi nagyságoknál? Hasonlóképpen meglepő és kifogásolható az olyan arányprobléma, hogy noha Szent Ágoston (helyesen) külön-kötetes rangot nyert, a keresztény filozófia másik legnagyobbika, Aquinói Szent Tamás csupán egy „csoportképbe” került bele a Középkori filozófia reprezentánsai – Al-Farabi, Abélard, Averroës, Maimonidész és Ockham – mellé.
A legzavaróbb probléma alighanem a humanista-reneszánsz kor alábecsülése. Nem szerepel a sorozatban sem Morus, sem Ficino, sem Campanella, sem Galilei, sem Giordano Bruno. S ha már itt tartunk. A portrésorozatban alig lelhető fel olasz „filosofo”. Vico biztos kevesebbet ér Berkely-nél vagy Croce Wittgensteinnél? Netán mindez részemről csupán egy italianista elfogultsága? A múlt évszázad olaszországi bölcseletében csakugyan Gramsci és Vattimo voltak a legjelentékenyebbek? E sorok írója, mint egy olasz irodalomtörténet szerzője is, tudván tudja, hogy hiánylistákat összeállítani, aránykérdéseket felvetni a legkézenfekvőbb kritikusi feladat. Azonban azt is, hogy a következetesség mindennemű tudományos munkánál alapkövetelmény.
A világ filozófusai monográfiaportréi közérthető, olvasmányos, hasznos ismeretterjesztő kalauzok a tanulni és tudni vágyók remélhetőleg széles olvasóközönségének. A méltó és dicséretes súllyal szerepeltetett felvilágosodás géniuszai, kivált Voltaire és Rousseau (az ő bemutatásukat másutt méltattam) helyeselnék ezt a vállalkozást. Reméljük, következő kiadványsorozatok részben másféle szelekcióval teszik majd színesebbé és teljesebbé a filozófuspanoráma kínálatát. Ámbár efféle új arcképcsarnokra, gyanítom, sokáig kell várnunk. Még egy hasonló nem lesz egyhamar.
Kondor Béla: A műtücsök felbocsátása
Kondor Béla: Várvédők
Kondor Béla: Fiatal menyasszony öreg udvarló
Kondor Béla: Valaki önarcképe