Kiűzetés
Lement a vers gondolta ez éppen neki való idő
letérkövezett múlt letérkövezett jövő
körülnéz mit lehetne ma és hogyan
nagyobb baj botrány nélkül esetleg
nem megbámulva senki jászolelhagyót csak
úgy enjambementtel ment el levegőzni egyet
nagyot míg a többi jól nevelt akinek
harminc ezüstnél többre sose telt otthon
kavargatja a fölhabzó forró lencselevest
Csak a nemzeti dohánybolt ajtaja hívogatta
celofánfénnyel belépett hát s válogatott
maga még dohányzik kedves? miért?
kérdezte a kacér bolti özvegyasszony
csak ritkán mentegetődzött zavartan
a vers néha nagyon hiányzik tudja
mint lefagyott lábujjba a viszketés
a mozdulat előjön a megszokás
nagy úr ám nagyobb a félelemnél
Eddig felhúzott térddel oldalt feküdt
manapság inkább hanyatt akár a máglyán
ne legyen vita jobbra vagy balra fordul
még van néhány óra az évből még
menetelnek idefele a holtak kéklő ajakkal
merev léptekkel méri a vers a járdát
lábizmai rugóznak lazulnak-feszülnek
mint hídfeszítő acélsodronyok
de nem nagyon akar masírozni ütemre
Azt inkább hagyná a nemzetmentéses
bokacsattogtató menetdalosoknak
indulat indulós vonulásuk nyomán
fénylenek a füstölgő csatornafedelek
ebben a bomlott fűzőjű bakancsos országban
újra diplomás hajléktalanoktól és
elhasznált lányaiktól szaglik a város hol
félholt bamba zombik ténferegnek a téren s
eldobott tűhegyek fénylenek a bokrok alatt
A Himnusz után elhallgatott a város katatón
tétován szitálni kezdett fenyőillatú hópor
elsápadtak a fényfüzérek az oszlopokon
aggódni kezdett a vers magában az utcán
visszafordult föltámadt a szél is sziszegve
hazafelé indult kabátját mellén összefogva
köhög röhög itt mindenki a kutya is kovidos
talán mégis keresnek valahol gondolta remélte
helye betűre még megvan a tartalomjegyzékben
akár az orgyilkos mérgezett tőr vagy
a gleccserhasító jégcsákány hegye
mint magasba lendülő hóhérbárd
élén megcsillanó hajnali napfény
lézersugár műtétlámpafény cirógatta szike
vízre lecsapó halászó sas sárga karma
futtában fölkapott aranytallér
kilobbanó láng a ravatalozóban
alvadtvéres sikoly a kényszerű nászágyon
röppenő kő verte szélvédőrepedés
páncélon koppanó robbanófejes lövedék
szakítólevél végén a papírlyukasztó pont
Homérosz sorsára alig ügyelve
még ha viharfelhős éjszakában
elveszetten vakon tapogatódzva is.
Szétnézhetsz megállva,
ez már az a szomorú, vizes sík,
lehet biccenteni, de nem remélni.
Gondolódik bennem sok bolond dolog,
nem old kékítőt a költő anyja,
ha értik, mire gondolok, mert
itt már semminek sincs bokra,
száz év múltán sem kél remény,
esetleg kőkemény költemény:
Ahogy a felhő megy az égen,
sok évvel ezelőtt, ifjonti hévvel
csillagot írt rá a költő régen,
de ma a semmi ágán nem ül semmi,
az ágak, mint elszenesedett ujjacskák,
ha bármi ülne is rá, csak azért, mert
innen már nincs hova menni.
Kiűzetés
Haldoklik az apám.
Folyton alszik.
97 éves lesz holnap.
Látom, valamit mondani szeretne. A hang, amelyet kiad, idegen.
– A naplóm… – súgja. Bátorítóan megszorítom a kezét.
– Fiam, a naplóm… a felső fiókban… olvasd el… – mire mindezt elmondja, ereje végére ér. Elalszik.
Lassan bealkonyul.
Elindulok szüleim házába.
Az előszoba falain fotók, apa, anya, én, kisfiúként komolyan, mosolygósan, biciklin, apám nyakában, anyám ölében, születésnapi tortával, karácsonyfa alatt megilletődve, elsőáldozás után, mellette első iskolatáskámmal, aztán az érettségi képem – összevissza gabalyodva a falon az idők. Hirtelen eszembe jut, miért jöttem.
Anyám szakácskönyvei között a napló. Számos oldala hiányzik. Kinyitom, olvasni kezdek.
* * *
1939. szeptember 1.
Bemondta a rádió, hogy a németek lerohantak minket. Most már mi is háborúban állunk. Milena sírva fakad, újra elvetélt. Nem tudom, mit mondjak neki. Nekünk már soha nem lesz gyerekünk. Nem találok vigasztaló szavakat, átölelem a feleségemet, hagyom, hogy kisírja magát.
(Hiányzó oldalak)
1939. október 6.
A kormány emigrált Franciaországba. Itthon terror. Barátomat, a fűszeres Iant, elvitték. Azt hallottam, valahol a környékünkön a nácik titkos építkezésbe kezdtek. Begyűjtik a zsidókat. Tegnap igazoltatni jöttek, be kellett mutatnunk a keresztleveinket. Jó, hogy Milena minden iratot gondosan megőriz.
Azt suttogják, hogy a szomszéd városban, Oświęcimben valami nagy tábor készül a zsidók összegyűjtésére.
(Félbeszakított lap, és kitépett oldalak)
1940. január 1.
A kövér Milost is elvitték a vasútépítéshez, és megjött az én behívóm is. Milena erősen lefogyott, nagyon megviseli a folytonos éhezés, és aggodalom. Esténként sokat sír, azt hiszi, nem hallom. Azt mondta elgyötörten, hogy lehet, jobb is, hogy nem lett gyerekünk. Próbáltam megnyugtatni, de folyton sír. A szomszéd házat bombatalálat érte, nem maradt élő. Annáék is meghaltak. Amióta ezt Milena megtudta, már nem sír; üveges tekintettel jár egész nap.
(Kitépett lapok)
1940. március 4.
Azt suttogják, hogy a nácik borzalmas dologra készülnek Oświęcimben, és még néhány városban. Nagy erőkkel építik a vasútvonalat, több helyen is javítják a hibás vágányokat. A környékünkön nem maradt egyetlen zsidó sem. Többeket Varsóba szállítottak, a legnagyobb gettóba.
Ellenállási mozgalom szerveződött a föld alatt bujkálókból. Jaroslav professzort láttam egyik nap amikor mentem haza este, őt is, s az egész családját begyűjtötték. 14 éves fiuk eltűnt. Próbáltam Jaroslavhoz férkőzni, hogy pár szót váltsak vele, de az egyik náci ordítozva puskatussal arcon vert. A két első fogam kiverték. Nem is tudtam, hogy Jaroslav zsidó. A legjobb barátom volt. Egyetemista korunkban együtt ittunk, szobatársak voltunk, és…
(Félbe tépett oldal, kiszakított lapok)
1940. június 7.
Folyton esik az eső.
A folyamatos fizikai munkától legyengültem, de muszáj összeszednem magam. Vasárnap nácik özönlötték el a környéket, a még bujkáló zsidókat keresték. Nálunk is házkutatás volt. Milena hasa az éhezéstől felpuffadt, azt hitték, terhes, egy náci kiköpött, amikor megtalálta a diplomámat.
Piotrot elvitték az egész családjával együtt, mert egy zsidó kisfiút rejtegettek. A gyerek 9 éves lehetett, mint Piotrék kislánya.
(Kitépett lapok)
1940. szeptember 4.
Meddig tart még???
(Kitépett lapok)
1941. december 23.
Ennek sosem lesz vége.
Milena beteg.
Jön a karácsony.
Éhezés, éhezés, halál.
(Kitépett lapok)
1943. április 19.
Felszámolják a gettókat, és elviszik a zsidókat. Kevesen maradtak, sokan éhen haltak, vagy megpróbáltak kitörni, és menekülés közben ölték meg őket.
Nálunk a gettóban már csak néhány zsidó él, talán ötvenen lehetnek.
Egyetlen barátunkról sem tudunk már.
Holnap leszek 35 éves.
1943. április 20.
Éjjel kopogtak. Rémülten néztünk egymásra Milenaval. Az ajtóban egy nő állt. A kabátján nagy, sárga csillag. Segítsen – suttogta. Hangokat hallottunk. A nála levő csomagot a kezembe nyomta, és elmenekült. Fegyverropogást hallottunk, aztán csönd lett. Gyorsan becsuktam az ajtót. A csomag megmozdult. Kibontottuk. Egy pár napos csecsemő volt benne, köldökcsonkja még friss. Milena magához szorította a nyöszörgő kisfiút. Ebben a pillanatban megverték az ajtót. Az a náci volt két másikkal, aki korábban házkutatást tartott nálunk. Berontottak a lakásba és ordítozva keresgélni kezdtek. Közben a vezetőjük azt kiabálta, hogy a transzportból megszökött egy zsidó nő, és ha valaki bújtatja, azt is elviszik a családjával együtt. Milena felült az ágyban, és némán magához szorította a gyereket.
– A maguké? – kérdezte a katona. – Igen… – rebegte a feleségem. A férfi odalépett és kitakarta a gyereket. Szemügyre vette a meztelen csecsemőt.
– Kérem, uraim! Nehéz szülése volt a feleségemnek…
– Hogy hívják a gyereket?
Feleségemmel egymásra néztünk. Én feleltem: – Ian… A két férfi, aki eddig a házban kutatott, csatlakozott hozzánk. Az egyik nemet intett a fejével. Heil Hitler, ordították, és kicsörtettek az ajtón. Percekig remegtünk. A kicsi egyre jobban sírt.
Tejet kell szereznünk.
(Hiányzó lapok)
(Utolsó oldal, borító belseje)
FELSZABADULTUNK!!
El sem hiszem!!
Igazi tavasz van!
* * *
Becsuktam a naplót.
Csörögni kezdett a telefonom.
Kihalásztam a zsebemből.
A kórházból hívtak.
Az angyal megjelenése
gyáva voltam az iskolapadra karcolni
a nevét inkább a tankönyvbe írtam
szívecskét is rajzoltam köré – sajátomat –
persze így sem maradt titok
gúnykacaj fogadott
cukkolók martaléka lettem
onnantól már csak rajongott
zenekarunk nevét véstem a tolltartómra
ez nem kavart vihart
s a kapcsolat is plátói maradt
legalábbis úgy hittem
ám húsz év múltán az osztálytalálkozón
visszakaptam tőle a könyvet
aminek a kamaszidők viharában
nyoma veszett
húsz évig őrizte titkos szerelmünket
amiről tudta hogy megvallani
már sohasem fogom
Hűség
minden az idő körül forog
pedig idő nincs is – csak pillanat –
sejtelmes átrendeződés ez
merengés egy kiszámíthatatlan
koordinátarendszeren
ahol a tudattalan gyakran
elkever dolgokat
pedig már a tér is kicsiny
ahová beszűkültünk
s az út is egyirányú
hiányos képeket terít elénk
a gyengülő emlékezet
érzelmet a tompuló szív generál
ám a mítoszok egyre
fogynak s mire a szem a fül
a test végre hangolódni kezd
kifogy alólunk az ösvény
elgörbül az idő s a tekintet is
egyre homályosabb
Katalin-oltár
A tányérváltó leváltása? Szamárság. Nem következhet be helyes technika alkalmazása mellett. Akik nem értenek a tányérváltáshoz, azt hiszik, a beadás ívén múlik, nehogy egy csöpp is az abroszra, pláne a mandzsettára kerüljön, ráadásul követelmény, hogy minél szélesebb és elegánsabb legyen a mozdulat, illúziókeltő: „ezt senki más nem ismételhetné meg”. Ugyan, a „panta rhei” kérdését már a tálalószakáccsal tisztázzuk, még a legiramlóbb mártásból sem kerülhet annyi a tányérba, hogy kilöttyenhessen. A beadási szöget kell helyesen meghatározni. Ha több, mint negyvenöt fok, akkor a borospohárba, ha kevesebb, a kenyeres tányérba ütközünk. E halk koccanás dinamitrobajként tűnne elénk, úgy éreznénk, minden szempár ránk mered. A tányérváltó nem követhet el ilyen hibát.
Az sem fordulhat elő, hogy a tányérváltó elszalasztja a tányérváltásra alkalmas pillanatot. Ugyanis a tányérváltó az ínyes fogások legjavának jól elrejtett maradékához csakis akkor lát hozzá, amikor a lakoma már véget ért, és csakis a főasztalnál, bizonyítandó – a csurbázók és mosogatók felé – hogy ő is amolyan úrféle, ha maszatos, pecsétes abroszról eszik is, ingmelle, mint a frissen esett hó ragyog, különös bravúr ez töltött káposzta vagy bajai tésztás halászlé fogyasztásakor. Tehát amíg a gazda és vendégei uralják a termet, addig feszülten figyel, egy lefittyedő szájszél, hátra dőlés, miközben a levegőt ki lehet engedni a torokból, még inkább a tányér elpöccintése csalhatatlan jele annak, hogy váltani kell.
Mások úgy vélik, mekkora utat tettünk meg attól fogva, amidőn nem csupán alantasabbnak tartottak az udvarba betérő ripacsoknál – akiket szintén velünk szolgáltattak ki, s hála helyett még célozgattak is ránk: „Nagyúr, ha tetszett műsörünk, portádon mi is dőzsölünk” – a hajunkba törlődtek a zsíros ujjak, de a pecsenye szeldelésére alkalmazott tőr egy villanással véget vethetett pályafutásunknak, egyszóval a kezdetektől a tányérváltás mostani jogbiztonságáig.
E szűklátókörűeknél még azok a tányérváltók is jobbak, akik a szolgálat megkezdése előtt fohászt rebegnek: „Ó, tányér, Meissen, Sevres, Derby, Alföldi Porcelángyár szülötte, légy kegyes hozzám. Rózsás puttók, áttört pillangók, hermelin palástos hercegnők, adjátok nékem kaolinba merevült mozdulatotok kecsességét, örök bájatokat és fáradhatatlanságotokat, hogy ne botoljam el a szőnyegben, ha van szőnyeg, és ne szaladjon ki alólam a lábam, ha frissen viaszolt a padlat. Pardon, hogy csak szőnyeg, amely rongyból is… Nem, erről szó sincs, minden tányérváltás előtt alig várom, kegyelmes asszonyom, hogy a legdrágább, gördesz csomózású, tükrös, Holbein- vagy végtelenmintázatú keleti kelméket, a cselszövés, akarom mondani a leszövés e leggyönyörűbb példányait lábammal érinthessem, ó, cipőm boldog talpával, és amelynél csak becses, piciny, drágakövekhez hasonlatos ujjaid képesek csodálatosabb mintát kihímezni. S jaj, miképp is gondolható, hogy a világ legfinomabb intarziaművészei által lerakott, ég és föld szellemeit, bocsánat, isteneit, vagyis magát az Istent palotájába invitáló márványkövezetről szólva, minden erezete egy-egy, a kegyelmes úr halántéka felől a homlokába futó magasztos gondolatra ébreszt – és akkor a figurákról még nem is szóltunk –, csak a legtávolabbi hasonlóság is felmerülhetne a parasztok sárral döngölt padlatával, ahová még a kukoricát is kiöntik szárítani?”
Ki fülel a tányérváltók fohászaira és magánbeszélgetésére?
Minden fejlődés előzménye tehát az, hogy a tányérváltók tányérváltója csak mosolyogjon a gazdára, miközben az ételt beadja. Mosolyogni úgy kell felülről lefelé, hogy a lent lévő azt érezze, mi lebegünk alatta, sőt, hogy valójában ő mosolyog ránk jóindulattal, s az, ami az arcunkon hálásan elömöl, az ő utánozhatatlan mimézisének gyenge, de csupa igyekezettel teli másolása. Ne velencei tükör legyünk a számára, amelyben kinyomható pattanásait és eltüntethetetlen, új szarkalábait, szemölcseit vizsgálgatja az ember, hanem csak víztükör, amelybe pillantva megörül: „Lám, létezem a természetben is, és milyen jól festek.” Arcunk rugóit ne húzzuk túl, fejünket is óvatosan biccentsük oldalra – nehogy paródiába forduljon a hatás – egyszersmind kerüljük a porcelánbabák lélektelen, egyöntetű bárgyúságát. Boldogságot fejezzünk ki, érzékeltetve, hogy annak határait a ránk sugárzó kegy nem csak megszabja, de ki is tágíthatja.
Mi még a mosoly mellé? Kellem.
Diktáljuk, vagy legalábbis sugalljuk a divatot, hogy a gazda azt hihesse, mindenki őt követi. Kutassuk fel a legfinomabb kínai selyemszövetet, levantei aranyfonalat, amellyel – a gazda szeszélyeihez igazodva – hol sujtásokkal katonássá, hol kagylóívekkel asszonyossá varázsolható öltözetünk. Kössük kontyba a copfunkat, rizsporozzuk be a hajunkat, ha az nincs, hordjunk parókát, csináltassunk malomkerékgallért, persze brüsszeli csipkéből – azt nagyon kedvelik a mértékadó spanyol királyi udvarban, Madridból meg is tiltották a brüsszelieknek a lázadozást, nehogy a szállításában fennakadás történjen – fodros kézelőt. Ó, az az öngyilkossággal egyenlő, vélik a kishitűek, nem adható be vele rendesen az étel. Miért, csak mi adhatjuk be azt, a tányérváltók? Foglalkoztassunk pincéreket, akikre felügyelünk. A tripla mandzsetta miatt már fájjon a felszolgálók feje. Különben is, örüljenek, hogy a legfelsőbb társaságban sürgölődhetnek. Valóban, a gazda mellett persze, mi képviseljük az előkelőséget.
Ne legyünk hát többé egyszerű tányérváltók, hanem étekfogók, pohárnokok, sőt, főétekfogók, főasztalnokok, főpohárkitöltők, főétekfelvigyázók, főpincemesterek, illetve – mivel az asztalhoz köthető megnevezések száma véges –, főabrakmesterek, főebőrök, főkengyeltartók, főkihirdetők, főajtónállók, főceremóniamesterek, főügygondnokok, főkorlátnokok, főeligazítók és főkamarások. Mit ér egy fő, ha nem nemes? Így hát a fejlődés következő grádicsán mindenki megkapta a „comes” címet, amelyet egyesek helytelenül báróként értelmeztek, ám nem ez okozta az igazi nehézséget, hanem hogy miképp lehetne helyesen rangsorolni a főkoronaőrt és mondjuk, a főlépcsőnállót, ha mindketten csupán bárók? A nagylelkűség mentén?
Következzék a szellem. Szívesen meséljük, hogy egy hatalmas, királyságokkal felérő tartomány birtokosa milyen pompás lakomát tálaltatott fel étkezéskor betoppanó hűbéresének. „Micsoda költség miattam, egy ilyen kis vazallus miatt” – sóhajtott fel a vendég a hetedik tányérváltáskor. Némi idő elteltével a nagyúr váratlanul szintén ebédidőben tért be hozzá, több mint száz lovag kíséretében. A házigazda nagy sietve elkoboztatott hát a környék parasztjaitól minden fellelhető élelmet, és olyan bőséges és változatos fogások sokaságát tálaltatta fel vendégének, amire még egy királyi lakodalmon is alig számíthatni. A vendégek estefelé a bőségtől szédelegtek, egy-egy szót pihegtek csupán, mint „szarvasgomba”, „libamáj szarvasgombával” vagy „fenyőmadár-cotelette libamájjal és szarvasgombával”, amikor is – a várúr tudta nélkül – egy paraszt érkezett ökrösszekérnyi hordóval. „Nézzetek ide, vitéz lovagok! – kiáltott fel. – Így szállítják be a viaszt az én uramhoz.” Azzal ácsszekercével sorra felhasogatta a hordókat, majd büszkén felült szekerére, és visszaindult a falujába. Csak úgy zuhog a rengeteg gyertya, fehéren ellepve az udvart. Porlik, szétszóródik a viasz, mintha nyáron hó esik. Nyár volt? Tél? Az évszak nem fontos, csak a tisztaság frissen kelt illúziója. A nagyurat meghökkentette az eset, mindenki előtt dicsérte vazallusa érdemeit és udvari jó modorát, aki pedig azzal jutalmazta meg a parasztot, hogy megnemesítette, és örökös hűbérbe adta neki a szülőfaluját.
A hetedik tányérváltás említéséből – lévén, hogy a hetes szám a Bibliában a teljesség szimbóluma – egyenesen következik az, hogy az udvariasság magasabb érték a takarékosságnál. A nagylelkűséget, e kiváló, már-már az udvariassággal is felérő erényt tehát nem csak a rászorulókkal szemben kell gyakorolni – hiszen akkor ez alamizsna volna csupán –, így tehet még egy parasztot is nemessé az, ha szekérderéknyi viaszgyertyát, tehát valóságos kincset pocsékol el. Persze azokat, akik a magukéból adnak, többnyire a szűkkeblűség jellemzi, az udvariasság felvirágoztatásához a valóban jutalmazandó érdemek híján a „comesnek” felfelé és lefelé egyaránt differenciálódnia kellett, hogy hercegként, őrgrófként, grófként, valamint algrófként, báróként és albáróként kellő számban üdvözölhessük egymást. A címek és rangok kifinomult hálózata nem csupán a meghajlás és köszöntés formuláit, de az előre engedés és a követés rangsorait is meghatározzák. És valóban, közülünk nem egy az udvariasság valóságos mintázatát, mint önmagáért való értéktárat alkotta meg, de valljuk meg, létrehozható-e bármi is trágárságból és bárdolatlanságból?
A szellem technikája a szellemiség. Különböző címek és javadalmak élvezőiként lettünk a hatalom aranyverete, par excellence konzervatívok, szükségképpen távolsággal viseltettünk az alsóbb néposztályokkal, de különösen a csőcseléket megszólító populizmussal szemben. Miközben jelszavak dörögtek, valósággal felrobbantva egymást, gazdák, kormányok és rendszerek cserélődtek, mi mindig fenntartottuk egymás között az egyensúlyt a finom szőnyegmegrántás révén, a bekövetkezett ügyetlenség felett alig hallhatóan sajnálkozva: „Semmi előjele nem volt.” „Hacsak nem, de hagyjuk…” „Igen, az utóbbi időben nagyon tűnődő volt szegény.” A tányérváltó leváltását persze posztjába való visszahelyezése követi, amikor egy kollégájára kerül sor hasonló hiba miatt, a körforgás örökös, kell is olykor némi pihenés, önvizsgálat. Én, a tányérváltók tányérváltója, bölcs mosollyal nyugtáztam mindezt. Csak akkor kezdtem veszélyt érezni, amikor az a kis pimasz cselédféle megjelent.
Fogalma sem volt a beadásról, az átemelésről, a megkerülésről, egyáltalában a tányérváltó szakmáról, hogy a szellemiségről ne is szóljak. Mindenkit egy pillanat alatt leinformálunk, de most csak döbbenten tekintgettünk egymásra: „Ismeri valaki?” „Mihez ért?” „Te értetted, honnan jött? Van olyan helység egyáltalán?” A gazda sem ismerte, de jól megkacagtatta azzal a javaslatával, hadd rendezzen tányérváltóversenyt. Azt sem tudtuk, mi az elképzelése, egyáltalán mik a szabályok, és már könyökével taszítva, lábával buktatva ő lett a győztes. A gazda a hasát fogta a szavai hallatán: „Látta, mekkorát taknyolt?” Mármint, hogy az egyik tisztes tányérváltó kollégánk hanyatt esett, és csaknem gerincét törte.
Egyik napról a másikra el kellett tűrnünk, hogy zsíros hajzattal, borotválatlanul, gyűrött és pecsétes ingben jelenjen meg ez az alak, aki minduntalan nekünk ütközött, és annak, aki szóvá tette bárdolatlanságát, az arcába nevetett. Azt, hogy valójában milyen nagy a baj, csak akkor vettük észre, amikor már urunk is így szólt hozzánk:
„Mondták már, hogy sík hülye vagy?”
„Tök gáz, amit csinálsz.”
„Ez nagyon állat.”
„Buktad a partit, haver.”
„Kopj le, vagy felrúglak.”
Egyre-másra tünedeztek el a legkiválóbb tányérváltók, hogy a helyükbe olyanok kerüljenek, akik korábban feketemosogatók, sőt, csurbázók sem lehettek volna. Végül a gazda egyszer nem karon fogva, hanem a vállamat átölelve és veregetve magyarázta: „Bocs, haver, te rendes srác vagy, meg érted is a cuccot, de hát nem erről szól ez az egész.”
„Nem értem, uram – válaszoltam megrökönyödve. – Mi mindig követendő mintaként álltunk az alsóbb néposztályok előtt modor és divat tekintetében.”
„Ma már erre nincs igény.”
Ő sem értette, mire megy ki a játék, mígnem a csőcselék önfeledt kurjongatása és füttyögése közepette az a kis pimasz lett a gazda.
Nem, engem nem kellett leváltani. Senkinek a sajnálkozására, sustorgására nem adtam okot, sem pedig a pozícióm elnyerésének latolgatására. Nem vártam meg, hogy, mint az újabban szokás lett, egy szép napon az irodám ajtaja elé hajigálva, szeméttel leöntve találjam meg a személyes holmimat, miközben a zárat már lecserélték. Amikor először szólítottak, és elkezdték volna, a, hogy is mondjam csak, „hablatyot”, akkor egy ezüsttálcán az asztalra helyeztem lefordított névkártyámat, és kivonultam. A hátulján annyi állt: „mindent köszönök”, de – az igények devalvációját is követve – lemaradt róla, hogy „uram”.
Valaki önarcképe
bánattengerek
néhány ember roncshajón
életgép pereg
arcon fájdalom –
– és fáradtságrétegek
a szemünk nevet
Megül nő a Gond
miként tumor az agyban –
éles kést neki
Rongy élted veszi
vagy virág nő a harcban –
soha ne latold.
Három unokám
nevet, visít, fejreáll;
ezredév zaja.
Várunk remélve
mint ezredéve mindig;
majd lesz valahogy.
Naptól olvadunk
Kiszáradt légtengerből
villám ostoroz
kéngőzös bűzben
lángra kap kínban fetreng
a földgolyóbis
S mi várakozunk
hátha végre felsír az
ég s megtisztulunk…
Kisemmizett szegények, nincstelenek
Minden akkor kezdődött, amikor a hullámos papagáj megbetegedett. Nem énekelt többé, a folytonos evéstől felpüffedt, sárga-zöld tollai összeborzolódtak, idegesen tépdeste a kistükrét, végül átaludta a nappalok nagy részét is. Hogy ne zavarja a fény, fejét a szokásosnál mélyebbre dugta, csőrével véresre sebezve a nyakát. Egy reggel aztán úgy találtak rá a kalitka aljában, mintha elunva a faágon való örökös ácsorgást, kedvet kapott volna kipróbálni, milyen fekve aludni, ahogy a gazdái teszik. Az udvaron a hárs alá temették el.
A mikrohullámú sütő csengőjével ezután nem perlekedett hajnali füttyszó, a telefonálásba nem rikácsolt bele a horgas csőr, nem kapott koppanós puszikat a tükör. Történetünk főhősei nehezen viselték el a rájuk szakadt csendet. Szóba került, hogy vesznek egy új papagájt, de aztán eszükbe jutott az a tíz évvel korábbi nap, amikor a madár kimerülten, éhesen megjelent az erkélyükön, és a pincéből felhozott kalitkába maga repült be. A papagáj választotta őket, és nem fordítva.
Hetek múlva a plázában felfedeztek egy óraboltot. Először egy kakukkos órát nézegettek, de nem tetszett nekik az egyhangú füttyszó. Az eladó akkor ajánlotta a madaras faliórát, amelybe rögtön beleszerettek. Úgy tűnt, helyreállt a régi rend, főhőseink lakása hangosan zengett az énekesmadarak csivitelésétől. Történetünk itt akár véget is érhetne, csakhogy az óravásárlás után valami szokatlan történt: megzavarodott az idő.
Először a miskolci pályaudvaron tapasztalták a különös jelenséget. A peron nagyóráján a mutató pontosan három másodpercig vesztegelt a tizenkettes számon, megvárva, amíg a nagymutató komótosan végre odébb kettyen. A túlzott udvariasság beláthatatlan következményekkel járt: óránként száznyolcvan, egy nap négyezer-háromszázhúsz, vagyis évente egymillió-ötszázhetvenhatezer-nyolcszáz haszontalan másodperccel tolódott ki az idő, ami a menetrendben tizennyolc nap eltérést okozott. Ha főhőseink egy év múlva szintén a 14:30-as vonattal szándékoznának utazni majd ugyanezen útvonalon, biztosan nem érik el a 17:12-es pesti csatlakozást, hiszen az akkor már több, mint két héttel korábban elment. Ebbe bele se mertek gondolni.
Valójában el is felejtették volna ezt a közjátékot, ha nem történik ismét valami meglepő. Egyik reggel épphogy elérték a buszukat, 7:34 volt a monitoron. A jármű elindult, aztán döccent egyet az előző nap kiásott és sebtében betemetett közművezeték gödrén áthaladva. A képernyő most 7:33-at mutatott. Zavartan néztek körbe, hogy másnak is feltűnt-e ez a képtelenség, de mindenki a telefonját nyomogatta.
Elképzelték, amint a visszafordult időben hátrafelé lépkedve elindulnak haza. Megvárják, amíg sok autó tolat oda a zebrához, csak utána kelnek át az úton. A pékségben először elbúcsúznak, majd a táskájukból a pultra tesznek két kakaós csigát, az eladó fejét vakargatva egy halom aprópénzt szór eléjük, ők pedig egy tízezrest eltéve üres szatyorral távoznak a boltból. A Kovácsék gyereke csodamódon előre köszön. A lépcsőházban nagyot csörren a kulcscsomó, majd a kezükbe felpattanva nyitja az ajtót, és belépnek a lakásba. A kiszakadt szemeteszsákot, amit az alagsori kukáktól cipeltek fel, visszagyömöszölik a vödörbe, és erősen rányomják a fedelét. Kiveszik a mosogatóból a maszatos belsejű csészéket, a szájukhoz emelve valamilyen sötét folyadékkal szürcsölik tele, megkeverik, és egy üvegedénybe öntik. Reggeli hírek helyett érthetetlen halandzsaszöveg szól a kisrádióból. Közben a pulton a kávéfőző mohón szívja magába a gőzt, miközben vízre és barna homokszemcsékre porlasztja a löttyöt. A fiú a borotvájával visszatűzködi arcára a borostát, a lány pedig addig sminkeli magát a tükör előtt, amíg álmos szemei újra össze nem ragadnak. Kivesz a szemetesből egy műanyag lapocskát, hosszan vizsgálja rajta az egyetlen rózsaszín csíkot, és elmegy vécére. Ezután bebújik a fiú mellé az ágyba, csörög az ébresztő, és az éles hangra mindketten mélyen elalszanak. Azt álmodják, hogy a buszon a számok 7:35-re váltottak, és egykedvűen zötyögnek tovább munkahelyeik felé.
Nyugalmas hónapok után érkezett el a fiú születésnapja. Házibulit szerveztek, jó hangulat volt, a legtöbben hajnalig maradtak. A fiatalok az ajándékokat csak másnap délután bontották ki. Egy formás csomag maradt a végére. Nagy dobozban kis doboz, abban kisebb és még kisebb, szokványos poén. Az utolsó papírnál már sejtették, mit takar, mégis riadtan néztek egymásra, amikor egy napelemes ébresztőóra billegett a tenyerükben. Mintha áramütés érte volna őket, olyan gyorsan tették le az asztalra. Megesküdtek volna, hogy valami történni fog. És valóban. A mutatók egy szélkerék friss lendületével tekeredtek körbe. Öt óránál aztán megálltak, és befészkelték magukat új helyzetükbe. A fiatalok összerezzentek, amikor a falon megszólalt a kacagó gerle. Miféle fondorlat csinált belőlük megint ekkora sültbolondot? Még jó, hogy a barátaik ezt nem látták! Pedig nem volt semmi szemfényvesztés, csak a rádióvezérlésű ébresztőóra ráhangolódott a frankfurti adótoronyra, és az érkező jel után beállította magán a pontos időt.
Az enyhe tél után érdemtelen jutalomként érkezett meg a tavasz. Főhőseink rég elfeledték az önjáró órákat, és rendszeresen lejártak futni a Margitszigetre. Egyik alkalommal a lány jobban belehúzott a tempóba. Az utolsó szakaszon ránézett pulzusmérő órájára, de az olyan magas értéket mutatott, hogy ijedtében kis híján elesett. Másnap mindez megismétlődött. Nem hagyta nyugodni a dolog, elment a háziorvoshoz, aki rögtön három helyre utalta be. Vizsgálatok egész sora zúdult rá, nem beszélve a rengeteg időről, amit a várótermekben töltött. Három hónap múlva adta be az összes leletet a kardiológus főorvosnak, aki azokat egybevetve tíz nap elteltével fogadta konzultációra.
Hosszan kellett várniuk a kórház folyosóján, mert a doki éppen vizitelt. Tíz órakor került elő, és pontosan fél tizenegykor hívta be őket. A rutin-vérnyomásmérés után a főorvos hümmögött, de nem mondott semmit. Aztán leültette őket, akkor meg hosszan, nagyon hosszan magyarázott. A különböző papírok legkülönfélébb latin kifejezéseit fejtette ki nekik. Főhőseink egyre jobban leszegték a fejüket, úgy hallgatták. A lány nem tudott megszólalni, a fiú beszélt helyette. Aztán ismét az orvos következett, aki nagyon sajnálta, hogy csak egy komoly műtét segíthet. Amikor kiléptek a rendelőből, a falióra még mindig fél tizenegyet mutatott, de ezt ők nem vették észre. Ki akarták szellőztetni a fejüket, gyalog indultak hát haza. Szomorúan sétáltak át a Lánchídon, és úgy érezték, vége az életüknek, terveiknek, vége mindennek.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy történetünk befejezése nem várt drámai fordulatot vesz, kivételesen megakasztjuk a cselekmény fonalát, és rávilágítunk néhány homályos részletre. Az elkeseredett fiatalok addig hadd nézzék az örvénylő folyóvizet. Vajon az orvos miért ingatta a fejét, amikor leszedte a lány karjáról a mérőt? Meglepő, de tanácstalanságában, ugyanis kitűnő vérnyomást mért, amelyet a lány rossz eredményei elvileg teljesen kizártak. Akkor mi történt? A huzat, az volt a bűnös. Takarításkor egy ajtónyitásnyi légáramlat levitte az összes papírlapot a főorvos asztaláról, másnap reggel az asszisztensnő próbálta visszarendezgetni őket, figyelmen kívül hagyva az eltérő taj-számokat. A két azonos nevű páciens leletei így keveredtek össze. Egy huszonöt és egy hatvanöt évesé. A lány ebben a reményvesztett pillanatban tehát még nem tudja, hogy a további vizsgálatok hamar tisztázzák a tévedést. Az is rejtély számára, hogy ezután mégis sokat fog járni a rendelőintézetbe, hiszen hetek múlva egy reggelen végre dupla rózsaszín csík rajzolódik ki a terhességi teszten. Azt sem sejti, hogy megtévesztésig hasonló ikreknek ad majd életet, és az eleven fiúcskák fenekestől felforgatják nyugodt hétköznapjaikat. Annyira, hogy még azt sem veszik észre, amikor kedves faliórájukban merülni kezd az elem, a madarak elnémulnak, tehetetlenül rángatózik a másodpercmutató, majd végleg megáll a szerkezet. Ahogy annak idején a pulzusmérő óráé is tette.
„Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván
háborut emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.”
(Anakreón)
Múzsa, figyelj közeli hadizajra, mi szól, s ide hallik:
Föld könyörög, televény, ami nyög s nyöszörög vele halkszik.
Nagyhatalom kicsinyes ideája szerint hal a szomszéd,
Lásd, ez a vad, ha beront nehezen visszakoz’ haza onnét.
Bűnbefogant a szeszély, ami sújt zuhogón ama földre,
Cinkosa néma világ, s fia volt, kit e bősz Anya ölt le.
Gyermeke holt tetemén vigadozva tipor e hetéra,
Lásd, a gyalázata régi, de korszerű, új az aréna.
Trója falát görögök bekerítve is jókora okkal,
Égilakók kegye nép igazát sose óvta a joggal,
Most is a rend szava bent a hiány a kemény kobakokban,
Itt ma Arész dübörög, aki lép eriszi sarunyomban.
Hóra, ki fönt ama porta előtt ücsörögve a vártán
Tán aluszol, de az éber erő idelent sose hátrány,
– Föl, Eunomia! Föl, Eiréne, Diké! Eme három
jó segedelme olümposziként idejébe leszálljon.
Múzsa, tudom ez a fajta barát, aki tört mi reánk már,
Épp ugyanaz, aki nőt, gyereket leteperve se hátrál,
Ő, aki nagyszüleink erejét a robotba terelte,
S hajts viktort! kiabál ez a nép tenyerére emelve.
Vak, buta nép, aki volt, aki van e hazán sose hal ki.
Nem szereti igazán igazát, az a jó, ami talmi.
Háború dúl a fejekben: a hit leigáz ma is elmét.
Bölcs az a hős, aki fölfele hág, s elve tűzfala, mellvéd.
„Vajmi nehéz szatírát nem költeni” – írja a költő.
Őt, okozattal idézi szavam ily fura korban,
könnyű ma írni efféle gúnyteli gondolatot,
hisz adja magát az utca porában elheverőn,
s jobb lehajolni derékból mélyen és felemelni,
mint kikerülve botlani benne s zuhanni közé.
„Az a kegyetlen téli fejsze ölt:
Egy aranyfolttal szegényebb a föld.”
(Áprily Lajos: A somfa-csonk)
Kivágott somfádat én is fájlalom,
de ma már géprobajtól rázkódik a föld,
gyűlik a forgács, növekszik a halom,
gúlába rakva a fásult fájdalom,
és a földben maradt csonk pofánkba üvölt.
A „téli fejsze” ölt s tudom megrabolt,
de ma itt, a földön mindenki áldozat,
a jelenben mindig ott kísért a volt,
(minden élő nyög és mind hallgat a holt)
s a vétlenekre vár az örök kárhozat.
A hajnali harmatcseppen egy hangya sétált,
tán megváltani indult a rovarvilágot.
Tudott a vízen járni, az vitathatatlan,
de ő, csupán egy kis kenyérmorzsára vágyott.
Az út menti fákon hamleti ölyvek
azon méláznak: Öljek, ne öljek?
A sok éhes pocok a lyukban retteg:
Éhségnél rosszabb, ha téged esznek.
Amikor süt a nap,
a világmindenség vall szerelmet
nekem és minden élőnek,
ami sötét odujából a fényre kimászik.
Szívesen fürdetem arcomat a fotonok árjában,
de az arctalanoknak csak potrohuk látszik.
Szemem, ha nem lesütve tartom
és rányitom az égi sugárra,
azzal tág kapuját tárom ki a valóságnak,
ami az erény árnyékától követve
bejárja a gondok és gondolatok
mélyét és magasát.
Olyankor elhiszem,
hogy én is szeretem a világot
énekesmadaraival és férgeivel együtt,
és olyankor én is meg tudok bocsátani.
Talán.
Ülő férfi
Megállj, kutya Szerbia! – Oly szépen, szívdobbantóan zengett a bokrétával felcicomázott katonák masírozó éneke, hogy szinte parázslott a szájtáti nép boldogságától a kánikulában amúgy is forró levegő.
Mámorító pillanat volt. Szívszorító várakozásokat szülő, ami egy tisztes polgár életében jó, ha egyszer megadatik.
Megállj, kutya Szerbia, ad néked a Monarchia…
A hirtelen feltámadt forró szélben az első száraz levelek az ezernyi kimondhatatlan remény hordozóiként szálldostak: végre történni fog valami, ami kiszabadít a robotos hétköznapok fogságából! Mi ketten a járda szélén álltunk. Összefogódzkodva , nehogy a tésztaként dagadó tömeg elszakítson egymástól.
Alig lehet a felhevült embereket visszatartani, egymást taposva éljeneznek, virággal dobálják még a katonalovakat is. Józsi is tapsolt:
– Ugye, milyen aranyosak? – enyhén fogyatékos bátyám remeg az izgalomtól, akár egy kisgyerek. (Mert hisz végeredményben az is: gyerek, öreg gyerek. Anyánk elsőszülöttje, aki sose fogja érteni ezt a különös világot).
– Hova mennek?
– Egyenest a frontra. – Józsi arcán némi zavarodottság: – Miféle frontra?
– Háború van, Józsi, nem tűnt fel neked? – nézem az aggodalmas, pici ráncot a homlokán, amely mindig megjelenik, ha szólok hozzá. Ilyenkor, ha kérdezek tőle valamit, a szemét is behunyja, mintha valahol, valami másik világban kéne utána néznie a dolognak
– Akkor hát? A cirkusz… az előadásunk…
– Meg lesz tartva, ne félj. Semmiképp se marad el. Mindjárt be is mondom a hangtölcsérbe. – Közben már futunk a főtéren kifeszített cirkuszsátor felé, hogy megelőzzük a csinnadrattát.
– S a galambok? Hol késnek a galambok? – Bátyám az égbe néz és a kezeit tördeli. Az üres tér közepén álló megfeszített Jézushoz szalad és szórni kezdi a szobor köré a vödörben odakészített morzsákat.
– Mit csinálsz? – förmedek rá. – Várd meg, amíg ideérnek.
– A galambok nem szeretik a katonákat, ugye?
– Ne izgulj, mindjárt itt lesznek – próbálom nyugtatni, de ő csak szórja, szórja tovább a cirkusz konyháján összekapart morzsákat a nedves kövezetre. De sehol egy madár. Józsi leül a földre, arcát a kezébe temeti.
Megértem őt, képzeletében a madarak mind személyes ismerősei, megannyi halott ember. A nevükön szólítja őket. A kis búbos Sanyika, a kisöcsénk, akit négyévesen vitt el a szamárköhögés. A kék tollú, kecses nagy madár meg Ella, az anyánk, aki tavaly távozott az élők sorából. De sok van még, akiknek titokzatos nevét csak ő ismeri, halkan mormolja minden délben, etetés közben. A vállára szállnak, mintha ő volna a galambok Krisztusa. De most nem jönnek. Csak egy nyalka tiszt bukkan fel a tér sarkán.
– Hé, maguk ott! – kiáltja sztentori hangon, hegyes bajszát pödörgetve. – Mi a fenét művelnek? Az a díszszemle helye! – És már hallatszik is a közeledő katonacsizmák ütemes trappolása.
– Nem hallják? Tűnés onnan!
– Mi csak… – hebegem ügyetlenül – a galambokat…
– Adok én maguknak galambokat. Oszolni, egy-kettő! Két fő már kritikus tömeg, ember! Megszűnt a gyülekezési szabadság, nem tud róla?! – oktat ki a hadfi, nyakravalóján a századosi csillagok súlyával. – Igazolják magukat!
Egy névjegyet rántok elő. Ez áll rajta: „Józsi és Mózsi, illuzionisták”.
– Micsoda? – A százados úgy néz rám, mintha ötlábú borjú lennék.
– Szabadulóművészek vagyunk, kérem. Itt lépünk fel, az Apollóban. – És a tér túloldalára mutatok, ahol a cirkuszsátor terpeszkedik, Piffpaff bohóc épp az ünnepi feliratot pingálja rá egy létrán állva: „Éljen a háború!”
– Hogyhogy szabaduló?
– Rekruta koromból emlékezve, összecsapom két bokám:
– Jelentem, egy óra múlva kezdődik az előadás.
– Betiltatott, egy órával ezelőtt!
– Az lehetetlen, kérem… Ez egy hazafias cirkusz, láthatja.
– Nem eléggé, ember! Mozgósító erőt kell sugározni, azt mondja a napi parancs, minden műfajban. Értve vagyok?
S akkor véletlenül (mert a véletlenben lakik az Isten) támadt egy ötletem. Odahívtam Piffpaff bohócot, festené rá Józsi hátára öles betűkkel: „Én vagyok a menekülő kutya Szerbia”.
– Kitűnő – csettint a százados –, maga ugyancsak elmés ember! Még csak azt mondja meg: elfér-e a század legénysége abban a széllel bélelt sátorban?
Kézzel-lábbal bizonygatjuk Józsival, hogy de mennyire!
Megmentettük az előadást! – Kétszáz baka után fizet a Kincstár – kacsint rám a százados. – Aztán blikkfangos legyen ám az a szabadulás! – Megnyugtatom: az lesz, legutóbb is visszatapsolták a számot a nézők… – Még Józsi arcán is fellángol a diadal kétes fénye…
– Aztán honnan szabadul ez az ütődött? – A százados úgy méregeti Józsit, mintha a bőre alá akarna bújni.
– Egy ketrecből, kérem. A vasrácshoz lesz bilincselve, de herkulesi erejével, mint a diót, úgy roppantja össze.
– Herkulesi erejével? Ez a nyápic csontkollekció? Lehetetlen!
– Józsi nem közönséges ember. Józsi művész. A titkok bajnoka.
Nem hallottam, mit válaszolt erre a snájdig százados, mert felharsant a Radetzky mars. Dobolja-fújja az ingujjra vetkezett cirkusz-zenekar, míg az utolsó baka is el nem helyezkedik a lószagú manézs körül.
A porondmester megfújja a fanfárt, a dobok most halk, visszafojtott szívdobogást utánoznak. Ekkor tolom ki a paraván mögül a papundekliből eszkábált ketrecet. Józsi kuporog benne, tűzön keményített tésztából formázott bilincseivel, hátán a rápingált szöveggel: „Én vagyok a kutya Szerbia”. Fenyegető pisszegés hallatszik, melyet azon nyomban csendbe fojtott szimpátia vált fel, amikor – arcán küklopszi erőfeszítéssel – „a cirkusz hérosza” (ahogy a plakáton olvasható) kettétöri bilincseit és szétfeszíti börtönének rácsait.
– Megállj! – kiáltom én, szerepem szerint, meglengetve a kezemben tartott idomító korbácsot, de Józsi-hérosz – azt kiáltva: „El az utamból!” – odébb taszít és futásnak ered, én meg utána: „Megállj, gazfickó!” Körbe-körbe futunk a porondon, elől a kiszabadult hérosz, fricskát mutatva, a felizgatott rekruták dühös szitokszavaitól kísérve. Sokan felugrálnak és azt üvöltik, röhögve: „Kapd el, kapd el a nyavalyást!” Én meg csak csodálkozom: mekkora örömöt képes adni a láthatatlan ellenség oktalan gyűlölete!
A zenekar a második kör után tust húz, ez a jel, hogy a takarásba fussunk. A nézők tombolása közt (néhányan a puskatussal csapkodják a széktáblákat) hirtelen a nagy kék galamb repül be a manézsba, egy pillanatig köröz Józsi feje felett, mintha óvni akarná. Aztán röptében fordulva, visszaszáll. Józsi meredten nézi, majd utánaszalad, a kijárat felé.
Ekkor egy lövés dördül. A megszabadult hérosz testét furcsán kifordítva, a manézs finom homokjára zuhan.
Sosem fogom elfelejteni annak a pillanatnyi csendnek a sűrűségét.
– Az első hősi halott – állapítja meg a százados a test fölé hajolva. Egykedvűen, mintha azt konstatálná: huzat van, csukjuk be az ablakot…
Karomba veszem Józsi fürtös fejét. Tágra nyitott, éber szemmel néz rám. Mintha csak azt mondaná: látod, milyen ostobák vagyunk, testvér?
amit ékesszólóan csak Horatius tudna leírni,
mert nem lehet elmondani, csak bömbölve elfecsegni
Ne csodálkozz, ha nem lesz értelme értelemnek.
A vasúti pályaudvar mély füvében álltunk, szelíden
suttogó gesztenyefák alatt, mint gazdátlan, kósza nyáj,
s rémület libbent ágról ágra, az álmos zajt acsargó
fütty harapta. Egy szellőt vártam és száz virágillatot.
Ott, ahol az eresz alatt feketélltek a fecskefészkek,
egy falusi néni jóízűen falatozott a puha kenyérből.
Körülállták iskolás korú kis purgyék. Csúfolódtak.
Először gondoltam arra, hogy én is leszek ilyen idős.
S egyre magabiztosabbak lettek, később azonban
egyre vakmerőbbek is, és a fészket addig ütötték,
amíg ki nem verték a fiókákat, így a szeretetben
eljutottunk oda, hol reményem elvész, körülöttem
a csodákra éhező világ, üresen, némán, magamnak.
Hát, voltaképp elég gyorsan hozzászokik az ember.
Mármint az olyan aprósághoz, mint a hűs közöny,
vagy a jóleső ölés; feledve morált, illemet, józan észt.
Ám e lárma ismerős, időnként az egyiket, különösen
a fiatalabbat és gyengébbet bátorítgatták kiáltásokkal,
aki zavarát bohóckodással igyekezett kompenzálni.
Szájában a fél cigarettával elkezdett ugrálni, forogni,
tapsolni a ritmust és énekelni. Sorvad a lélek megint.
Jó annak, aki nem borzad el, a kis vakmerő rettenet
padlóra küldött, ím, kiütéssel győzött, négyen voltak,
s így mindegyiküknek jutott egy tátogó madárfióka,
amit eltaposhatott. Nem jött szél és nem jött senki.
S tovaszállott az ízekre szedett Isten lelke a légben,
de a vágy adósaként itt van mégis közted és köztem.
Egy csak, amit kérek, szedd össze szétbomlott szíved.
A toronyban, noha a péntek fájdalmát sírta a harang,
a padokon turisták röhögték, képeslapokat szedtek
elő, s nekiláttak leírni üdvözlő soraikat Sümegről.
Járd csak az utad, minden összeér majd benned.
Meg lehet pihenni, el lehet gyönyörködni a tájban.
Az enyészet is létezés. A pecabot mellett ülve,
horpadt csajkámból kortyolgatom reggeli teámat,
és nézem a tavat, de nem boldogít a felismerés,
kibelezett számítógépházak, törött monitorok és autógumik
szegélyezik a partot, s ím, folyton fülembe cseng
az alaphang, melyet a költő megütött: Nil admirari.
Lehet, hogy megszokás az egész, szemem meg se
rebben, ha fényes nappal előttem szarnak a vízbe.
Nem zavarja jelenlétem nyárspolgári kényelmüket!
Része vagyok a tájnak, nem számít, mi jön még,
mi volt azelőtt, még a csendnek is vannak színei,
pláne, ha az alkony díszíti fel a maga varázsával.
Mágikus játék ez, formát kap a széttörött álom,
és a visszhangtalan, nagy némaságban nyugtalan
szitakötő rezeg a fluoreszkáló úszóantenna felett,
kissé hiú katicabogár hintázik a nád kardhegyén.
Magam sem tudom, meddig élvezhetem e csodát!
Míg mi csapongunk itt, mindent kedvünkre téve,
észre se vesszük, vérzi szívét, fölsírni nem tudja
panaszát e táj, és itt hadonászik szutykos fehér
botjával a szél, véres tampon imbolyog a vízen,
piszkálja, unottan ütögeti, kicsit odébb lökdösi,
hogy elférjen néhány eldobott használt óvszer is.
Nincs abban semmi fura, ha algás pillepalackra
béka ül ki sütkérezni, a szem hiába látja szépnek,
borzaszt az üres jelen meg a temérdek hulladék.
Biccen a botvég, rezdül máris az úszó, a horogra
potyka helyett hólánc akadt. Sebaj! Ennyi elég.
A parti büfében sül a hekk, s mellé koviubi dukál.
Előkerül pár régi barát. Nyár, esti bulik, Balaton.
Erikának
Az első praxisom volt. De azóta se volt ehhez fogható, még csak megközelítőleg sem…
Történetünk főhősének, Harmat Lehelnek egy itteni rokona, pontosabban a nővére, Vadászné Harmat Ilona keresett meg azzal, hogy húsz éve eltűnt testvérét, ha lehet, kutassam fel Amerikában, és hozzam haza. Merthogy: „Az nem lehet, hogy valaki elmegy Amerikába és húsz évig egy büdös sort sem ír!” Így. Aztán hozzátette: – Nézze, ügyvéd úr, egy Harmat nem szívódhat fel csak úgy.
Ennek tudatában vágtam bele a nagy feladatba.
Évek teltek el, mire a Harmat-felderítési műveletben igazi (és hál’ istennek: végleges) eredményt tudtam elérni. Több mint húszéves fotókkal a mappámban keresgéltem, egyre csak keresgéltem. Szinte az egész Államokat bejártam repülővel, vonattal, busszal, vagy bérelt autóval. Egyszer pont amellett a bostoni klinika (pontosabban: elmeszociális otthon) mellett is elhaladtam, ahol végül is rátaláltam Harmat bácsira.
Bizony, három keserves évembe került ez. És sok-sok dolláromba. Mindeközben persze számtalan kutya kergetett és mart meg; csatáztam a sziú indiánokkal, mivelhogy: „illegálisan léptem be – úgymond – a vadászterületükre”, vagyis a rezervátumukba; futottam pumák elől; kisbicskámmal halálra döftem egy ménkű nagy grizzlymedvét; puskákat fogtak rám; miegymás. Nem részletezem. Annyi sebet szereztem, hogy már az se hiszi, aki látja rajtam. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy Balga Bölény, a sziú főnök, tűpárnának fogja nézni a hátsó felemet, annyi nyilat röpített a tomporomba… De drága jó nagyanyám mondása jutott mindig az eszembe: „Édes gyermekem: ebcsont beforr.” Ám még mindig forr az epém, ha visszagondolok ezekre a megpróbáltatásokra!
Nade, a Harmat bácsi. Hát igen, ő már egy más káposzta. Szó szerint: egy káposzta. Szegény fejét ugyanis annyiszor sokkolták meg az egyik elmeklinikán, hogy tökéletes „zöldséget” csináltak belőle. Hogy miért? Hosszú történet. De elmesélem. Beszámolómban igyekszem csupán a tényekre szorítkozni. Lássuk:
1947-ben Magyarországon, Budapesten élt Harmat Lehel, és fiatal neje, Tünde. A Rákosi rendszer épphogy kezdett bekeményíteni, úgyhogy a pár döntésre kényszerült: vagy elhagyják az országot, vagy éhen halnak. Egyikük sem kívánt éhen halni. Tehát maradt az emigrálás, mint egyetlen értelmes alternatíva. Az ám, de hová? Végül is Amerikában maradtak. Ha nagyon nehezen is, de sikerült kijutniuk – titokban. És végül Amerikában maradtak.
Munkát azonban sehogyan sem sikerült szerezniük. Sőt, a kommunikáció sem ment. Fél év után is csak egy-két szót tudtak elmotyogni, angolul. Évek teltek el csigalassúsággal, cammogva, mint egy medve. De volt egy megmentőjük! Egy tisztes öregúr képében, a magyar konzulátusról.
– Harmat úr! – mondta egy napon az öregúr a teljesen letört és reményvesztett házaspárnak. – Volna egy ötletem, bár…
– Nekem már úgyis minden mindegy… – sóhajtotta Lehel, legyintve egyet bágyadtan.
– Menjen el katonának!
– Ka… ka… katonának?! – lehelte elhűlten Lehel.
– Úgy érti, hogy?… – suttogta elképedve Tünde.
– Pontosan! Most zajlik a koreai háború. Jelentkezzen. Kap ételt-italt, zsoldot meg…
– Ne többet! – rikkantott fel lelkesülten, Lehel. – Megyek! De megyek ám, az áldóját neki!
– Rukkolj be, drágám! Uccu neki, no! – szólt meghatottan Tünde.
Be is vonult. Egy harci cselekménykor azonban megsebesült – súlyos légnyomást is kapott, és sokáig volt kórházban. Fél év után aztán visszaszállították az Államokba, egyenesen egy elmeosztályra. Nem tudtak ugyanis mit kezdeni a férfi „hottentotta” beszédével. Szegény Harmat úr magyarul tudott csak, és ekként is fejezte ki magát. Az orvosok véleménye szerint: „Félrebeszél, ráadásul összevissza. Súlyos skizofrénia… gyógyíthatatlan.” Az elmegyógyintézetből hamar elszállították abba a bizonyos elmeotthonba, ahol is nagy nehezen rátaláltam – hosszú-hosszú évekig lakott az otthonban, magányosan, senki-által-meg-nem-értve.
Mikor minden kétséget kizáróan sikerült beazonosítanom magát a célszemélyt, Harmat bácsi majd’ megőrült örömében, hogy végre emberi szót hall. Magyarul… Hogy végre érti valaki a beszédét! Órákon át csak mondta, mondta, az orvosok meg az intézmény dolgozói pedig ámulattal nézték a talán-mégsem-bolond férfit.
Néhány hétbe belekerült, míg végeztem a formaságokkal, aztán repültünk Magyarország felé… Harmat bácsinak egész út alatt be nem állt a szája:
– Sokkoló volt kérem, ügyvéd úr az a kezelés, a hátam közepére sem kívánom azt tudom elmondani róla na, és a fürdetések hű azt a nemjóját neki, tudniillik amikor a keddi reggeli kakaót megkaptam és úgy volt, hogy mehetek ki a kertbe, hát nem eleredt az eső, mit eső zuhatag dézsából öntötte ki valaki, ide a rozsdás bökőt ha nem tudnám ahogy most itt vagyok akkor ott és akkor megígértem magamnak azt, hogy én többet kórházi pizsamát nem veszek fel, több pózt meg ilyesmiket mert tudja ügyvéd úr senki sem akart lóra ülni azon a terápiás foglalkozáson, persze az összes orvos magas lóról beszél, ez teljesen nyilvánvaló hogy másképp ez nem megy, és olyan gyógyszert kaptam hogy émelyegtem, kedves ügyvéd úr, na akkor aztán alapos fejmosást kaptam mert a csilit azt nagyon kedveltem, tudja az erős paprika miatt, és teszem hozzá meg kell hagyni egy idő után már tiszteltek is az ápolók meg minden nehézség, na és aztán amikor úgy volt, hogy mert tetszik tudni ügyvéd úr…
Ennyire emlékszem Harmat bácsi beszédéből, ugyanis amikor leadtam őt a nővérének, nekem be kellett vonulnom a Lipót-mezőre, súlyos agyficammal, amit a kezelőorvosom véleménye szerint Harmat bácsi tizenkét órás repülőútbéli monológja okozott.
Fél év után kiengedtek, azzal a kikötéssel, hogy Harmat bácsival csak és kizárólag füldugóval és időközben elsajátított süket-néma kézjelek útján kommunikálhatok, a visszaesés elkerülése végett.
Megnyertük a pert az Államok ellen, indokolatlan kezelés és súlyos, egész életre kiható egészségkárosítás címén. És lám: Harmat bácsiból – Dollár Papa lett! A volt feleségéről egyébiránt annyit tudtam meg, hogy férjhez ment valaki máshoz, mert azt hitte, hogy Koreában elesett Harmat bácsi.
– De hát ez nem így történt mint tudjuk mert az úgy volt doktor úr, hogy kérem szépen volt hogy egyszerre egy egész pumacsalád kergetett erdőn-mezőkön át és bizony eléggé elfáradtam kedves doktor úr hiszen ki ne fáradna el, de ugye nem fárasztom drága doktor úr köszönöm tehát jó akkor folytatom szóval az úgy volt hogy…
Madár
Mándy Iván nyomán
a szék az asztal előtt tartózkodott
a férfi a köpeny övét csavargatta
egy árny hiányzott a függönyön
egy járókelő olykor megállt odakint
és rámeredt a függönyre
vajon hová viszi az olvasót
milyen tájakra?
és kinek az árnyéka hiányzik róla?
nincs látogatójuk
senki se néz be a függöny mögé
a férfi jeleket ró egy papírlapra
a tömeg szétnyílik előtte
ahogy visszatér az irodalomba
a tanár úr látta ahogy lemegy
a lépcsőn le a buszállomásra
a plébános a paplakban a paplanba
csavarta bele magát jó meleg volt
egyszer rátettek egy törött szélű
fekete kalapot és egy foszladozó sálat
gondolt egyet és visszatért az irodalomba
a tömeg szétnyílt előtte
ahogy lement a buszállomásra
egy asztal és egy szék várta az öreg fa alatt
egy pillanatra még visszanézett
aztán írni kezdte a szentbeszédet
akárhogy is egyszer már járt itt
a szekrénybe beakasztotta magát
mint egy felöltő
ott lógott azon a barna rúdon
csoda hogy le nem szakadt
pedig leülhetett volna a karosszékbe
vagy felköthette volna magát
a nyakkendőtartó szalagjára
de ő egyedül gubbasztott a szekrényben
olykor szivarra gyújtott
a zsebébe verte le a hamut
aztán egyszer csak betuszkoltak mellé
egy zakót egy inget egy télikabátot
és ő akkor már tudta hogy itt a tél
de gyufát és hamutartót nem tuszkoltak be
pedig úgy kényelmesebb lett volna
ez az ismételt szekrényben tartózkodás
de hát a gyáva nép sosem mert
szivarra gyújtani a ruhásszekrényben
és az ilyeneknek nincs is hazájuk
Angyalok bukása
ájultan szívta magába a dohányszagot
vörösen izzott a hatalmas
torpedó nagyságú szivar
a biliárdasztal szélén
lágyan bíztatóan emelkednek
a trafikos néni mellei
a szürke pulóver alatt
aprócska fénykör a trafik a járdán
anyámnak trafikja volt az Aradi utcában
de honnan került elő ez a kék nyakú zsiráf
aki napokig itt ólálkodott a trafik körül
és most itt akarja kitölteni a bejelentőt
de nem vásárol szivart
sem fényképeket színésznők kebleiről
talán az éjszakai kávéházba akar
bejelentkezni egy asztalhoz hajnalig
hogy ott írja majd a tárcát a trafikról
és az árából hatalmas
torpedó nagyságú szivarokat
és velük vörös izzást vásároljon
az elkövetkező éjszakára
Két boszorka
A főtéri szökőkút körül elhelyezett padokon megjelennek a napozók. Akkor hát, visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, mert a nap egyébként is mindig fenn van az égen, akkor is, ha felhők kúsznak elé. A napozók viszont csak akkor emelik arcukat a fény felé, ha már érdemes. És márciusban már elkezd érdemes lenni: ha alacsonyan áll is a fénylő korong, de ereje már van, és éppen alacsony állása következtében nem kell a nyakat kitekerve feléje fordulni. Szóval, megérkezett a tavasz. A napozók szinte azonnal rávetik magukat egy padra, a mások előtt igényesnek látszani akarók újságpapírt terítenek rá, a kényesebbek párnát készítenek az ülőfelületük alá, így centiről centire belakják a kiszemelt ülőhelyet. Birtokukba veszik, és mindenki tudomásul veszi a birtokviszonyokat: mindenkinek van saját napozó padja.
Ezek az ülőhelyek pedig kétfélék: egyszemélyesek és kétszemélyesek. A kétszemélyeseket rókaagyú tereprendészek középen egy hajlított vasrúddal kettéosztották, hogy ne lehessen aludni rajtuk, de a hajléktalanok hajlékonyak, és gerincgörbítve áthidalják az akadályt. A kétüléses padokon a tavalyi ismerősök boldogan üdvözlik egymást:
– Hát, még te is élsz? Pedig azt mondták, covidos lettél!
– Ősz óta nem láttalak, csak nem romlott közben a tüdőtágulatod? Azt hittem, már nem is jössz többet!
– Hát, a szegény Feri az nem jön, azt elvitte a gyomoridege. – Na ja, ha én is olyan hülye lettem volna, mint a Feri, és orvoshoz mentem volna, és a minden pénzemet gyógyszerre költöttem volna, már én sem ülnék itt. Rá kell szoknunk az öngyógyításra.
– Lányok, süt a nap, elég a temetésből, valami vidámabbat! Juci, te mért jöttél bottal? Annyira romlott az isiászod?
És megy a csevely, kinek jobb a kékre festett ősz haja, mint az eredeti, ki hízott, ki fogyott, a kínaiban olcsón lehet mellemelő melltartót kapni, igaz, hogy csak sötétlilát, de ki látja azt, és így mindaddig, amíg a napozó tér felől a nap elfordul.
A kis csoportok nyáron átrendeződnek: aki nem bírja az éles sugárzást, az beül a Nagy Fa árnyékába – az akció nem veszélytelen. Ott gyülekeznek a kisbolt törzsvendégei: a fordított baseball-sapkás Trenyó, aki már délelőtt úgy ölelgeti a Nagy Fa törzsét, mintha egy keringőre kérte volna; az overálos Bumba, aki azért adta magának ezt a nevet, mert fennhangon közzétette, hogy tud úgy focizni, mint „az a román”; Apafej, aki azért lett Apafej, mert nincs gyereke és nem is akar. A reggel még vígkedélyű hímegység délutánra beborul – egyesek szó szerint az árokba, mások csak a belső világukba, és onnan sírnak vagy üvöltenek.
A női részleg nyáron főz. A lecsót a virágos pólós Maja cukkinival bolondítja, Borcsa rizzsel dúsítja, az ősz hajú férfi, aki időnként lelátogat, hogy megsürgesse azt az ebédet, amit elméletben főznek az asszonyok, és merő ostobaságnak tartva a lecsóvariációkat, kijelenti, hogy a lecsó lecsóval a legjobb. Ebben megegyezve áttérnek a befőzésre: a befőznivaló barackot a piros sapkás Pistinél kell venni a piacon, a szilvából nem lekvárt kell főzni, hanem kimagozva szétteregetni egy tepsiben, és addig sütni nagy lángon a sütőben, amíg „összeáll”.
A napozók szektájához én magánvaló egyedként tartozom csak hozzá, egyszemélyes padon ülök, nem főzök velük, nem adok tanácsot, ki a legjobb körmös a Körömpalotában, aki minden ujjra más színű körmöt tud ragasztani. Én vagy csak bambán bámulom a napot és szívom magamba a D-vitamint, vagy olvasok. Ezt nem nézik jó szemmel, és ha azt hiszik, nem hallom, szemüveges kobrának csúfolnak. (Magamban helyesbítek: napszemüveges kobra.) Aztán egyszer én, mint szemüveges kobra, új dologra lettem figyelmes a napozóban. Az egyik egyszemélyes padra letelepszik egy fiú, azaz inkább srácnak mondanám, mert vidám, csillogó szemű, napbarnított bőrű legény, sortjából, mely hajdani farmerja lábszárainak levágásával készült, barnára sült, de több helyen sebes, koszos lábak nyúlnak el, végtelen hosszúságban; maga mellé dob egy még szürkeségében is láthatóan koszos szütyőt, majd szabaddá vált kezével megmarkol egy kétliteres üveget, és meghúzza. Az üvegen nincs címke, utántöltött ital lehet, akármi a sörtől az energiaitalig terjedő skálán. Van minden a kisboltban. Kellemesen elzsongul tőle, feje előrebukik, és feltehetőleg az elmaradt éjszakai álom pótlására készül a negyvenfokos hőségben az egyszemélyes padon. Ő nem veszi észre, de nekem feltűnik, hogy a szomszédságában lévő, másik egyszemélyest elfoglalja valaki: fiatal lány, félénk cinketekintettel, két vastag hajfonattal, kis hímzett motyóval, amibe egy váltóruhán kívül más nem férhet bele. Tiszta, egyszerű, de foltozott blúzt és nem az ő méretére készült bő és hosszú szoknyát visel. Lábán hímzett papucs, ezért vidékinek gondolom, mert a pestiek nyári lábbeli viselete vagy a Honecker-papucs, vagy a klumpa. A nap kezd elfordulni a napozótól, bár maga mögött hagyja a negyven fokot, amit nekünk termelt. A fényerő csökkenésére felébred a srác, hosszú lábait megmozgatja, nyújtózik, ásít, húz az üvegből, majd észreveszi a lányt.
– Mi a franc, te is ide szoktál? – kérdi a tőle telhető legelbűvölőbb kedvességgel.
A lány értetlenül néz rá. – Na mi van, süket vagy? Azt kérdeztem, te is ide akarsz-e telepedni.
A lány mutogatni kezd, és motyog valamit. A srác kapcsol:
– Ja, ha nem vagy néma, akkor biztos külföldi vagy, ugye?
A lány nem válaszol. – Milyen nyelven beszélsz? Do you speak English? – kérdi végre a fiú. A lány boldogan elmosolyodik: – Oh, ye, ye, I speak wrong.
– Honnan jössz? – a fiú most már folyamatosan angolul beszél.
– Ukraína, Ukraína – feleli a lány, feleli, de megijed, nem mondott-e valami rosszat.
– És hol laksz? – kérdezi a fiú. A lány a padra mutat.
– Szuper! – mondja a srác. – Én is!
Magukra hagyom őket. A hajléktalant meg az ukránt.
Attól a naptól kezdve mindig ott ültek a helyükön, a két egyszemélyes padon, és láthatólag igyekeztek egymást megérteni és magukat megértetni, kézzel, a nemzetközi romlott angol szleng ismert szavaival, olykor már egy-két magyar szó is elhangzott. Aztán hirtelen változás történt: a két egyszemélyes padot lecserélték egy kétszemélyesre. Így ugyan ott meredezett köztük a padot felező, rozsdás, barna cső, de mégis közelebb voltak egymáshoz, mint a két, egymástól másfél méternyire lévő padon ülve. Kézzel-lábbal beszélgettek, mutogattak, nevettek, a lány is meghúzta a kétliteres palackot. Nem lehetett benne szesz vagy drog, mert szemlátomást józanok maradtak. Józanok, de szemlátomást boldogabbak, mint az ismerkedéskor. A legboldogabbak akkor voltak, és akkor kacagtak a leghangosabban, amikor a szökőkút vizével hűsítették egymást és magukat – és talán titokban egy kicsit tisztálkodtak is.
A gyehenna nyár mintha enyhülni kezdett volna, hamarabb is fordult el a nap a parktól. A fecsegő nénik pulóverekbe húzták görnyedt hátukat, fájó derekukat, előkerültek a kötő- és horgoló tűk: gyors ütemben készültek a beteg ízületeket melengető vállkendők. A srác továbbra is a farmerból kurtított sortban és egy rövid ujjú pólóban tanyázott a kettős pad egyik felén, az ukrán lány valami jótékonysági csomagból neki juttatott kabátban kuporgott. Érezhetően hűvösödni kezdett, amit a hosszú hőségben agyonpárolódott testünk örömmel fogadott, amiként a természet napról napra színesebbé váló látványa a lelkünket ejtette ámulatba. Aztán ritkulni kezdtek a tarka levelek, hálózatszerűvé váltak a bokrok, keresztül fújt rajtuk a szél. Már nem lehetett őket kényszerűen alkalmi vizeldéknek használni. És átfújta a szél a padon ülő fiatalokat is, akik megtalálták a melegedés egyetlen módját: együtt ültek bele egy egyszemélyes padba, azaz a lány beleült a fiú ölébe. Fejét a srác vállára hajtotta, már nem varkocsokat viselt: kibontott haja egyszerre melengette a fiú csontos testét és saját soványka hátát.
A napozópark kiürült: az egymásnak tavasszal megörülő anyókák fájdalommal búcsúzkodtak, egyesek könnyeztek is:
– Sárikám, leszünk-e még jövő tavasszal?
– Melegszünk-e még ezeken a kopott padokon? – és ki-ki ment a maga mások által sose látott, mert szégyellt, pedig elképesztően hasonló panellakásába, ahová nem is mindig süt be a nap, és meleg sincs mindig, mert a fűtés nagyon drága és be se kapcsolják.
A párocska ott ült – már nem is az egyszemélyes padon, hanem egymáson. Szinte mozdulatlanul, ugyanabban a pózban. És egyre hidegebb lett, és gyakran esett az eső. Egyszer arrafelé jártomban elhaladtam a padjuk mellett, de nem láttam őket, csak egy koszlott, rongyos takarót, afféle lópokrócot, ami alá bebújtak. Onnan hallatszott köhécselésük – gyakrabban, mint a nevetésük. Ami pedig az egyetlen vidám hang volt a metsző szelektől szabdalt őszben.
Az időnek az a dolga, hogy múljék. Azt mondják: akkor jó, ha telik is. Nem tudom, mikor múlik és mikor telik. De azon a fantasztikus reggelen, amikor váratlanul hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó, akkor érezhetővé vált, hogy történik valami, hogy hózik, és minden fehér. Azt gondoltam: így szokott telni az idő. Mert még nem láttam, amit látnom adatott. A napozópark egyszemélyes padján egy kétfejű hóember ült. Gúla alakjának tetején felismerhető volt egy nagyobb meg egy kisebb gömb, a gúla egyik oldala testesebb volt, mint a másik, de tagadhatatlanul egybeszabott hóember volt. A hólepel alól, a pad lábánál, a földre lógott valami rongyféle – a lópokróc! jutott eszembe – ez adta a biztos körvonalat és tartást a ráhullott hónak. A fiatalok hóba bábozódtak. Csak remélni lehet, hogy tavasszal élő lepkeként rebbennek elő burkuk alól.
bohém bordély lehet, oly gyérek itt a fények,
rosszéletű kakasoknak való tikól,
aztán a borpatikába betérek
gyógyulni másfél pint szilvánitól,
goromba gagyizók között
nem könnyű móka folyton lenni jól,
tilolnom köll a szót, egyéb szöszöt
s a nőt… az ördög térgye térdem,
ma is hová lődörködött,
templomba, ej, miért nem?
tikkasztó történetté porlik minden el…
számít-e hány sóvárlott régen értem?
elmúltam már ~ óh, hány köböl kebel! ~
szóval egy pár tavaszt megértem,
a vágyam nyáron áttelel
emlékezésül az otthonra
Attila öcsémnek
apánk, anyánk, te, én csak néztük őt, a kályha
tüzes menyecskeként ~ farsangi bálozó? ~
amint átizzott csípőjét riszálja
és mondtuk is: na-na, ho-hó,
a hó! disznóhalál a tél,
az ágakon a szél kinn hegedűvonó,
de benn… gőzölgő hárstea zenél,
kocsonya, kártya, otthon-éden,
a lángja, láttuk, szinte él,
a lámpa fénykörében
a mennyezetre firkál ákombákomot,
vagy Prométheusz tüze az az égen?
ugyanaz, hát, tudtuk ~ bár megszokott,
mi más ~ amit valaha régen
az istenektől ellopott
bohém bökverseim csekély, nyivászna bosszúk,
alig elég, amíg e nő beundokít,
az én hibám, bocs, rögtön helyrehozzuk,
utol, ha ér, csontvázakat hagy itt,
iszkolva ússz, fogat, ha fen
reád, kerüld folyója véres habjait,
nem szélfútt pitypang, pille sem, hanem
piranha, ágyba csal ~ ruhátlan…
fölfalta, ládd e’, mindenem,
míg párszor véle háltam,
fejemben mi maradt? csak némi vers-vagyon
és utcakoptató tébláb a lábam,
a megbocsátást Istenre hagyom,
mi meg egy máztörőmozsárban
addig csak üssük jól agyon
Rerepülő
a hegy kontyán tulipánfák, homály és hó van,
sasok… de mintha fönn már lakna valaki,
nyomai vezetnek a szurdokokban,
hűlt árnyakként szitálnak átkai,
hol meg-megállt a fény csalárd
ösvényein eget zihálva, mint aki
féllábon hordja ki az agyhalált…
világ, hol nincs idő, se hollét,
csak néhány dalfoszlányt talált,
cibál a szél és szór szét,
meg tán… miféle nép ~ egy kocsmadüledék
előtt ~ verődött össze valahonnét,
danáznak ~ kik? ~ és isznak ~ tölts, elég! ~
teákat, óbort, böjti bólét,
költők, csavargók, remeték
Egy emlékezetes ábránd
Szőke, ónszürke ábrázatú férfi a rafiázó traktor pótsúlya és első véglehajtása között térdepelt, úgy tűnt, csontjai felpuhultak, mintha nem is túl rég ereje életével együtt elszállt volna, a környezet még nem vetette ki létezésének nyomát, ám kifürkészhetetlen ok miatt, meg-megmoccanó feje elárulta, hogy eszméleténél van. Jobb karját vállig roncsolta a forgódob, a sebész, akinek a két mentős átengedte a terepet, készült, hogy szikével elvágja azt a néhány izomcsíkot, ami a szerkezethez kötötte. Csontpéppel keveredett fekete vér apró zsebekként rétegeződött a karcos fémen. A Madárember érkezett elsőnek a balesethez, megitatta a gépkezelőt, amíg még tisztának látta a szemét, közben mesélt a vágyáról, hogy működhetnének a szélmalmok, őrletők hoznák a gabonát, ahogy a régi időkben, és végre, akinek ez a vágya, „forgolódhatna a lisztporos emberek tömegében”. Tolmácsolta a látványt is, amit a férfi nem láthatott: zavartalan ég legelőjébe bele-belekapdostak a felcsipeszelt, szélöblögette ruhák.
Amikor odébb kerekezett, a tó hullámpendelyén már a fény villódzó pengéje volt a paszomány. Vízcsücskök, mint óriás szerkezet fogaskerekei járták a kanyarulatot, az öböl előtt kimúlt mozgásuk, fénypikkelyeikbe fűz árnya kaszált. A csend húrja, ami a fülében pendült, mint a felajzott íj, a súlya összébb szorította bordakosarát. Nehéz lett lélegzete.
A következő öbölben a hullám felkavart iszapot löttyintett a partra, sziszegett, ahol átcsapott néhány akadón. Az avar alján széltől felrettent pernye rászitált a zsugorodott fűre. Két hét óta tartó hőségben karcosodott a por, megállapította, hogy üvegzengésű lett a határ. Beton égetőbe öntött gyom nyár óta félakkorára gunnyadt. Gabonában kötekedő szél elkóválygott, száraz horpadásokon csukladozott. Távoli visszhang zihált, feltornázott motorbőgés ráacsargott. Műszakvégi üzemi lárma elhalón tipegett.
Ahol az erdő csápjai elértek a szőlőtáblák négyzeteihez, gázló sekélylett. A Madárember átlépdelt rajta, és a szilvafasor árnyékában az Ashton kalapos bandukolóhoz csatlakozott.
– Itt is vagyok.
– Késett. Tudja, hogy annak idején milyen feltételekkel vállaltam.
– Mentségem van. Üldögélő Úr beszédes kedvében volt. Megtudtam, hogy az utolsó munkahelyén barista volt. Nem gondoltam, hogy emberekkel foglalkozott. Nem rá vall. Mintha csak egész életében a világ múlásán merengett volna. Úgy képzelem, hogy amikor letelik az ideje, behúzza a függönyt, lehever az ágyára, és agyő!, nyugodtan várja, hogy az a pár perc, ami még hátravan, leperegjen az életéből. Azt kérdezte: „Az írek miért beszélnek anglicsányul?” „Mert ott ez a nyelv dívik”, mondtam. „Jó hülyék lehetnek”, felelte. Nem tért napirendre felette. Továbbra is azt hajtogatta, hogy egy országban, ahol nem anglicsányok élnek, miért povedálnak anglicsányul?
Olga Lajos, amikor négy éve elérte a nyugdíjkort, nem gondolkozott azon, hogy a Pszichológiai Tanszéken, ahol megváltozott tudatállapotokról adott elő hallgatóinak, még egy kurzust vállaljon. Belefáradt magyarázataiba. Jó évtizede nem történt jelentős felfedezés értekezései témáiban, motiváció és szellemére ható megújulás nélkül pedig értelmét vesztette, hogy katedrán szónokoljon. Egyre kedveszegettebben állt a diákok elé, kollégáit pózosabbá tett a rutin, ő épp a maníroktól irtózott a leginkább. Kapuján meghagyta a Klinikai szakpszichológus, adjunktus táblát, de már a magánpraxist is feladta, rendelésekor sem tudott energiával töltekezni, az emlékek, amelyek befogadására több mint egy emberöltőt szánt, ugyanazon életmodell köré fonódtak. A lánya féltette a bezárkózástól, biztatta, hogy ne mondjon le teljesen a gyógyításról, legalább heti négy-ót órát áldozzon mások problémáira.
Egyik kurátor hívta fel figyelmét Gyűszű Gyulára. A hajlott, bicegő hajléktalant semmiféle riogatással nem lehetett rávenni, hogy elkotródjon, madárjelmezben flangált az utcákon; amúgy teljesen ártalmatlan, fűzte mondandójához az alapítványi tag, és kérte, hogy vállalja el a kezelését. Önkormányzat állná a cechet, bár szokásosnál jóval alacsonyabb díjazást tudnak csak kifizetni. A Madárember vezetékes víz nélküli kalyibához is jutott, amit temetőkben kidobott cserepes növényekkel ültetett körül. Hamarosan székeket farigcsált, lebegő alakokat ábrázoló domborművek kerültek ki a keze alól, mindegyikük ujjából név formálódott. A legtöbb ülőke rétegelt háncsból készült, azonban némelyikre görögkereszt-mintás selyemszövet-huzat került, abba vegyített aranyszálból újabb név szövődött. Olga ismerte Gyűszűt, látta már szaladgálni a téren. Könnyen nemet mondhatott volna a felkérésre, viszont a megkeresés elfojtott vágyát lobbantotta lángra: esettanulmányt még sosem publikált, Gyűszű életútjának lejegyzése méltó lezárása lehetne tanszéken eltöltött éveinek. Korábban már dédelgetett hasonló tervet. Megbetegedő munkatársa helyett kezdett foglalkozni egy dadogókból álló csoporttal, azt remélte, sorsuk feltárásával megalapozhatja hírnevét. Hallott Ringa Zuárdról, aki majdnem forradalmat indított el gyújtó beszédével. Ringát a Diogenész Beszélő Kör vezetője kísérte egy dadogókból álló gimnáziumi osztályba, hogy megossza velük megszabadulásának történetét. „Jogotokban áll nem megszólalni”, szilajlott. „A némaság becsülni való tulajdonság. A dadogás áldás.”
Elment az esze? – hüledezett Olga, amikor értesült eretnek szavairól. Miféle féleszű állítana ilyet? Aztán minden másképp alakult, mint amire számított, képtelen volt feloldani a tagok között feszülő ellentéteket, végül csalódottan engedte át a feladatot egy gyakorlott terapeutának. A legtöbbjük nem szerzett diplomát, idegen országban él; alantas munkákkal beérve tengődnek, magányosak, természetesen, közülük a legvisszahúzódóbb fiú ugyanúgy dadog, de valahogy túllendült rajta. Hogy lehetséges? Vajon nőtt utálata az emberek iránt, vagy a szeretete lett nagyobb? Az egyikük összejött azzal a lánnyal, aki elképesztő ravaszsággal leplezte beszédhibáját.
Gyűszű viszontagságainak dokumentálásával bepótolhatja, amit a sors megtagadott tőle. Ferenczi Egy kakasimádó fiú pszichoanalitikai vizsgálata inspirálta, jóllehet visszaköszönnek benne a pszichoanalízis toposzai – elfojtást, kasztrációs fenyegetést, indulatáttételt, az apa iránt érzett dühöt, ösztönént, az ősökhöz való ambivalens kötődést idézi meg írójuk. Kezdetben sok feljegyzést készített, de amikor felismerte, hogy Gyűszű beszámolói jobbára kitalációk, a családjáról pedig, bárhogy igyekezett, semmit sem tudott meg, fárasztani kezdték az ülések. Ha friss végzősként újrakezdhetné, nem búvárolna annyit a szülő-gyerek kapcsolatban, a kora gyermekkor lenyomatait sem tenné személyiségfejlődés pillérévé. Egy ideje abban hisz, hogy a korábbi életek tettei, gondolatai a születésláncolat egyes pontjain karmaként meghozzák gyümölcsüket. Ha kifejtené, sutba dobhatná mindazt, amit szakterületén felépített. A terápiát nyár óta a szabadban tartja, összekötheti sétáival, így gyorsabban előkészíti, hogy végleg megváljanak egymástól.
A tér köldökén görbedő Dárdavetőtől letértek a temetőkerítés téglagyűrűjéhez. Keskeny szablyaforma út metszett az erdőszegély cakkjába, a Séd zagyva habkontyával megfövegelte a töreket. Zölden olajló ég a lombokon túl szalagosan horgadt, magára vette az ártér mintázatát. A dudorodó dombot úgy keretezte fény, mint szűk állás a ló tomporát. Árvatag pince bújt a süppedésben, odarittyentett bádogbúb a sarkán nyeklett. Patakmeder fölé hajlított kóka híd sáros szivárgásra rottyant. A Madárember macskabajusszal piszkálta a fogát, fogselyemként is használta. Ahányszor felszökkent, nyisszant a cipője sarka.
Olgán csüggedés vett erőt, képtelenség, hogy egy órán keresztül elviselje a figura locsogását. Otthon Winand Gábor gödöllői Királyi Váróban tartott előadóestjének hallgatását szakította meg, azóta minderősebben az odahagyott zongorakíséretes bop fantáziákra vágyott. Legutóbb azért utazta át a fél kontinenst, hogy Al Jarreau-t láthassa színpadon.
A Madárember elemekből összerótt lapos faépületre bökött, amely úgy hatott a hegyes födémű nyaralók sorában, akár egy kicsorbult fűrészfog.
– Lep Dózsa régen itt tanyázott – taglalta. – Ez volt a faterja faterasza. Ma Gyorsgyalogló klub, azt hiszem. Néha homokból várat építek a sarkában. „Nem visszataszító, amit ürít a ló”, szövegelt Dózsa. Illusztrálta is ez a kópé, mert felmarkolt az útról egy egész friss gombócot. „Minek megfogni? tudakoltam. „Az emlékek miatt”, közölte, aztán szemléltette a világ legrondább evésmódjait, amiket baktatva is elkövethetnek: csöves kukorica rágcsálását és fagyinyalást tölcsérből. – Olga kurtán elköszönt.
A következő héten a Madárember, miközben a találkozójukra karikázott, tandemet hajtó fiatal pártól elkunyerálta a kormányra erősített Friss házasok feliratot. Zizegő vadrozs szálakon habókos fuvallat ropta. A szél a házak közül tolult, útjába állt bodzabokron karimátlan kalap csökönyödött. Rozsdafarkú a nádtetőn ugrált, felvert rovarokat kapdosta; egy elszabadult léc kerepelt. A Madárember simítózáras tasakban kétrét hajtott bugyit hozott.
– Nappalijában láttam a CD-gyűjteményét, gondoltam, örül az ajándéknak. 1983-ban Tom Jones lábaihoz hajították a framinghami Chateau de Ville vacsoraszínházban, legalábbis a bilétáján ez olvasható. Már tizenkét év telt el, hogy slágerlistán szerepelt volna, folyamatosan hanyatlott a karrierje. De a nők továbbra is imádták, szokásba jött, hogy fellépéseire bugyit hozzanak. Nyilván ez is vadonatúj, erre az alkalomra vásárolták. A takarító szedte össze, s mivel Tom nem vele itatta fel a homlokát, mármint nem a söprögetővel, nem is került sokba. Tessék.
– Vigye el, nincs rá szükségem.
– Nem szereti Tom Jonest? Én is csak a Mr. Jones albumát kedvelem.
– Csak vigye el.
– Pont a lánya mérete. Csak mondom.
Olga háromszor nősült és vált el, egyetlen gyereke az első házasságában született, jó ötletnek tűnt, hogy keresztnévnek vezetéknevét adják, amivel – Olga ezt feltételezi –, lányuk mai napig nem békült. A két fiút a második felesége hozta, sosem került közel hozzájuk, tíz éve egyiket sem látta, bár alighanem tavaly a kisebbikkel futott össze a taxiállomásnál, épp a kocsisorok közt furakodva tért ki előle. A lánya hamar önállósodott, úgy tűnt, bonyodalmak nélküli lesz élete, azonban időről-időre váratlan érzelmi zűr mindig kitérítette. Két éve vele lakik, holott harminchat éves, egy hosszú viszonyból menekült hozzá, azóta képtelen kitörni letargiájából. Olga azt hitte, idővel megoldódik a nyelve, képessé válik érzéseiről beszélni, csakhogy újabb hullámvölgy követi a korábbit, visszatér a depressziója, vannak jó és rossz periódusai, utóbbi a több, nyilvánvalóan küzd a lehangoltság ellen, a konyhában pepecsel, aztán csak turkál az ételben. „Turkál az életben”, szűrte le az apa magának. Tucatnyi mesekönyvét adták ki, de gyanítja, hogy mióta nála él, semmit sem írt, napokra begubózik, Olga elképzeli, hogy csomó fura alakkal csetel, s már nem biztos benne, hogy ne tudnák ártó szándékkal lépre csalni. Felolvasó estekre hívják, ösztöndíjakból még nem fogyott ki; kibökte, hogy terjedelmes fantasyt ír, változatosság annyi mese után. Amikor a Madárember egyik ajándékba hozott székkreációját Olga visszautasította, a lánya a védelmébe vette.
„El kellett volna fogadnod, apa.”
„Szó sem lehet róla! Betegtől az óradíjon kívül nem fogadunk el semmit.”
„Akkor nem páciensek, apa?”
„Ott egye meg a fene!”
Miután tanulmánya újabb fél oldalával végez, szkájpon lediktálja a lányának, aki laptopján átfogalmazza, és másnap kinyomtatva elérakja a javított szöveget. Néha kikerekít egy mondatot, újabbakat is beír, máskor Gyűszű képzelgéseivel kitágított bekezdéseket javasol. Olga ellenvetés nélkül elfogadja a változtatásokat, bővítésekre tett ajánlások már szkeptikussá teszik, végül beadja a derekát, terjedelmesebb változatot körmöl. A lánya leleményesen fogalmaz, még ha a meséin nem is látszik, irodalmi dolgozataira jelesnél a gimnáziumban sem kapott rosszabbat. Olga frappáns lezárást szeretne, a konklúzió magában foglalná, hogy a terápia hatására Gyűszű élete rendeződött, felhagyott képzelgésével, többé nem élősködik, hanem őt szipolyozzák, kétkezi munkát végez, színes élete kiszürkült, boldogtalanul sodródik a vég felé. Heuréka!
Amikor Gyűszű ellenállt a hipnózisnak, Olga a szabad asszociáció módszerét alkalmazta. Azokban a hónapokban összegyűlt jegyzeteiből bogarászott a lánya, bepirosozta azt a részt, amikor Gyűszű Szabó Hajnalkát emlegette: a 21 évvel korábban (1999-ben) Nemesgulács és Káptalantóti között emelt keresztjére szállt papagáj sokáig elgyönyörködtette. Olga bejelölte a székekre vésett nevek kommentálásait, majd elutazott, s amikor három nap múlva megjelent, mindentudó ábrázattal számolt be felfedezéseiről. Szerinte Gyűszű felbukkant Márianosztra börtöntemetőjében, megfordult Gyöngyös hányaveti szegényparcellájánál, végigjárta Bakonybél apácasírjait. „A székek az egykor élt személyek megtestesítői”, boncolgatta. „Velük osztja meg gondolatait, nehéz sorsukkal azonosul, talán mert azt hiszi, azok megértenék.” Apját nem hozta lázba eszmefuttatása. „A halottakat képzeletével megragadta”, világított rá, „és kreált hozzájuk egy történetet”. Amikor sétálni indult, eldöntötte, hogy a miértekre az írásában megadja a választ.
A Madáremberrel legutóbb kaviccsal díszített lépőköveken járt. Plüssoroszlánt cipelt a hóna alatt, acélkarikás pápaszem nyergelte a játék orrát, hátán felfeslett a hímzés: Nézd az alvó oroszlánt. Milyen könnyű és elegáns. Dominikai dobos játszott, olyan bő ingben, mint egy ejtőernyő. Az öregember, mióta megállt előtte, képtelen abbahagyni a harákolást. A pad, ahonnét a Madárember elszökellt, sirályürülékkel telt: fehér festékfejek két hosszanti repedés kottavonalán. Otthon Olga utánozta. „De miért nem farigcsálsz a boltoknak is székeket?, faggattam. Megbillent, karját megtöretve felfelé szúrta a könyökét, a Madárember hangján: „Ezekkel a szárnyakkal?” Évek óta először látta a lányát nevetni.
Két nappal később a Madárember ajtaja elé sorakoztatta székeit. Mögötte a dülledt, kettéporciózott hegy, akár háttal leborult faros asszony, kankalinos mezőcsík a rokolyája, hantos erdősáv a csizmaszára. Első sorba állította kedvenceit, Üldögélő Urat, Tintát, a Kócoslányt, mellettük Pelcz Borbála, Szabó Hajnalka, Glemm, Henye Visi, Oble Jámbor, Lep Dózsa. Egészen meghajolt, biccentett minden egyes széknek, szemöldökéhez érintve az ujját hegyezte a fülét hall-e beszédet, majd a faragványait, egy kivételével, felhalmozta a szobája felében. A bejáratnál maradt széket másnap biciklin szállította az adjunktus házához, kívülről figyelte a virágait locsoló öreget. Amint Olga ránézett, felkapaszkodott az ülőkére, s lebbentett a karjával. Olga feléje spriccelt, lánya az emeletről vízipisztolyból lőtt, a labdarózsát sem találta, s amikor becsapódott az ablak, Olga szentségelve kilépett elázott cipőjéből.
Happening
Igen, csavargok.
A szépség lelke után kódorgok,
Amely, ha mellettem vagy
Teljességgel eltölti érzékeim.
De ha tested távolban ül a trónon,
Egy belső ösztön hajt csámborogni
S mivel seholsincs máshol, mi betöltsön,
Tovább loholok mindenhonnan.
Városszerte kóborolok,
Tereken kóválygok,
Paloták mellett oldalgok,
Dombokra kaptatok,
Mélán ténfergek
Tovább, tovább.
Az emberek közt sündörgök.
Sehol, ki csak kicsit is
Csillapítaná éhemet.
Ünnepélyre besurranok.
Besettenkedem oda is,
Hová nem vagyok hivatalos.
Üresség láttán megyek máris.
Ődöngök a folyó partján,
Majd kószálok utcák hosszán,
Autók során tévelygek,
Aluljárókban somfordálok,
Sikátorokban bandukolok,
Kapuk alján baktatok,
Háztól házig csatangolok,
Lépcsőházban botorkálok,
Udvarokban őgyelgek,
Parkokban kujtorgok,
Templomokban oltárhoz lopakodom,
Aulákban lődörgök,
Üzletekben bóklászok,
Áruházakban csellengek,
Könyvtártermekben lófrálok
S bolyongok múzeumok mélyén.
Végül hazatántorgok
Várni istennői tested
Szépségének betérését
Sóvárgó otthonomba.
Zene, koncert, zene hajnaltájt
egy ibolya, pár nem tudom milyen virág
guggolt a fűben, s nyikorgott
alattam a hintaágy, ahogy
ültem ott gondomba merülve.
vajon hány tavasz van még hátra,
kezdek bele rémült miatyánkba,
hány nyár, ősz, tél,
de kit érdekel, ha az ember örök
alkonyatban él.
kit érdekel, ha most zsong a táj,
ha itt a balon mindig fáj,
kit érdekel az aranyeső csókja,
sárga egérfüleit a szél kinek morzsolja,
hiába hullik szirma hajamba,
ülök itt egyedül, ülök egymagamba.
nézem, ahogy az idő lassan elkopik,
milyen tavasz az, ha temetve alkonyodik,
távolban szőlővenyigék szíjas tüze,
szegény Anyám, ha élne még,
fényéért küldene.
száll a füst, kanyarog az égre,
ez a menni, mindig menni kéne’ vágy,
nyikorog alattam a hintaágy,
már száguld, repít a magasba,
haza érek talán hajnalra,
vagy a véremből nyílt vörös alkonyatra.
A kastély legszebb, legkülönlegesebb terme volt. Egy társalkodó-teázó szalon.
Azért volt egyedi, mert a bútorok stílusát nem lehetett egyértelműen meghatározni. Elismert művészettörténészek sem tudták besorolni semmilyen irányzatba sem. Voltak bennük reneszánsz, barokk, francia rokokó, sőt még klasszicista elemek, stílusjegyek is. Egy azonban biztos volt, amiben minden szakértő egyetértett, mégpedig az, hogy a szalonban lévő bútorok teljesen összhangban voltak egymással. A kidolgozottságuk, a színárnyalatok, a méreteik tökéletesen illettek egymáshoz.
A szalon központi helyét egy erőt, felsőbbrendűséget sugárzó karosszék foglalta el. Ő volt a központ, a szalon királya.
A kanapé, a vitrines tálalószekrény, a könyves szekrény, a kártyázó asztal, a ruhafogas és minden egyéb bútor irigykedve nézte a karosszéket, mivel a fő helyet foglalta el, ő volt a fő látnivaló, őt fotózták a látogatók.
A szalon padlózata hajópadló volt, ami színében, mintázatában tökéletesen illett a bútorokhoz.
Minden bútort és a padlót is gondos kezek ápolták. Egy-egy apró repedést azonnal renováltak.
A karosszék egyszer csak valamiféle bizsergést érzett az egyik lábában. A padló hézagjából egy bogár, egy kíváncsi és éhes szú költözött a szék lábába.
A szék többször érezte a különleges bizsergést, ami pár év alatt bejárta egész testét. Ránézésre nem változott semmi sem. A lakk őrizte a külső burkát, az időközben termelődött finom por pedig eltűnt a padló rései között vagy elrepítette a huzat. Szépsége, méltósága nem kopott. A szalon bútorai továbbra is irigykedve bámulták.
A kastély közelében építkezés folyt. Hatalmas teherautók szállították az építkezési anyagokat. Olyankor megremegett a föld, megremegtek még a bútorok is.
Egy remegést követően a karosszék összeesett. Nem maradt más utána, mint egy-egy halom por és lakkozott szilánkok.
A többiek először megrémültek, majd kárörvendve nevettek magukban, és azon töprengtek, hogy ki fogja elfoglalni a „király” helyét.
A nagy kárörömben egyikük sem vette észre, hogy az egyik lábuk elkezdett bizseregni.
„Nincs más haza, csak az anyanyelv”
(Márai Sándor)
Kimondom végre, nem bírom tovább:
rühellem már a hazugság korát.
Néha úgy félek: nincs mit mondanom,
hogy nem látjátok, rohad az alom.
Mégis szólok, mert ki kell mondanom,
szavakban lehet igaz hatalom.
Mondom én egyre irgalmatlanul,
gyakran szelíden és olykor vadul.
Csöndesen s üvöltve mondom tehát:
hazában embert, emberben hazát
keresek folyvást mai végeken –
társak is vannak s lesznek még velem.
Nem hallgatok, mondanom kell bátran:
itthon lehessünk nyelvben, fohászban.
Liberté
„És a nyárfasor, a Kloster-patak mellett, ahol durbincsokat fogtunk! Megint berendezhetsz egy akváriumot, halakat tenyészthetsz, ki-be járhatsz, nem kell kérdezned senkit, s még zongorázhatsz is, ha akarsz” – olvasta Thakács Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című könyvében. Épp akkor, amikor egy éjjel halakról álmodott. „Mi ez, ha nem igazi szinkronicitás?” – kérdezte magában. Elhatározta, hogy – miután felesége, Á. is rábólint a tervre –, életet lehel egyik régi akváriumába, csak a padlásról kell leszállítmányozni. Aztán „beindítani” (Thakácsnak, mint egykori akvaristának voltak ebben tapasztalatai), s nézni, nézni a halakat, mintha minden rendben volna.
Mert bizony Thakács régebben rendelkezett akváriummal. Sőt akváriumokkal. A nagyobbikban – amely mélyzöld, fodros levelű vízikalásszal, és piros fonákú Cryptocorine-val volt növényesítve – zebrasávos sügér őrizte territóriumát a medence egyik végében, a másik végében pedig ugyanennek a sügérfajnak a fehér (de nem albínó, ahogy gondolni lehetne, hanem ún. leuko) változatú, három egyede tette ugyanezt. A fekete teleszkópszemű aranyhal fittyet hányt arra, hogy melyik sügérnek hol van a territóriuma, s nyugodtan közlekedett a sügérotthonok között. Éppúgy, mint az a zöldarany compó, amit Thakács csalihalfogó hálóval ejtett zsákmányul a Keramit-tavon, és hozott haza az akváriumba; vagy mint az a foltos fenékjáró küllő, ami a Marosból származott – nevét onnan kapta e hal, hogy a vízfenéken lakozik, s pihenő csapatai mintha egy kerék küllői lennének, úgy helyezkednek el az aljzaton. De megemlíthetjük a két, sárgásan csillogó, piros szemű lándzsafoltú pontylazacot, amelyek tényleg albínók voltak; vagy a hat-hét főnyi citromlazac-csapatot, illetve azt a két, húszcentis angolnát, amit Thakács egyik gimnáziumi osztálytársának az apja – aki egy halszaporító cégnél dolgozott – hozott haza, és az osztálytárs Thakácsnak ajándékozott. Félt is Thakács, hogy az angolnák elfogyasztják az ugyancsak két vágó csíkot, melyek a tápéi téli kikötőből származtak – de szerencsére jól megvoltak velük, s a kis csapatnyi kékpajzsos páncélos harcsával is kijöttek. Ezek voltak tehát a nagy akváriumban. Némelyik hal a szaporodást is megkísérelte időnként, mint a zebrasávosok, melyek a számukra barlangként behelyezett, oldalára fektetett virágcserép belsejére rakták az ikrákat; vagy mint a páncélos harcsák, melyek az akvárium üvegére ragasztották petéiket. A kikelő kishalakat sajnos folyton megették a nagy halak, nem úgy, mint a kisebbik akvárium lakói, a piros-kékeszöld sávos paradicsomhalak, melyek közül egy pár elfoglalta a medence egyik sarkát, s habfészket készített a víz felszínén, és megható-színpompás párzás (egymást körülölelték a halak, miközben színpompájuk fokozhatatlanná lett) közepette a hím a buborékok közé juttatta a megtermékenyített ikrákat. Ezeket aztán Thakács sikeresen fel is nevelte: a tűhegynyi ivadékokat főtt tojássárgájával, külön üvegben tartott papucsállatkákkal táplálta, majd, mikor kissé nagyobbak lettek, sós vízben élő sórákocskákkal etette, napi háromszor. Meg is lett a gondoskodás eredménye: néhány hónap múlva 600 apró, máris harántsávos paradicsomhalat adhatott el Thakács a közeli díszhalkereskedés vezetőjének, s büszkeség feszítette mellét, amikor a kereskedő felírta füzetébe Thakács nevét, mellé iktatva a bűvös szót: „tenyésztő”. Ez volt a helyzet tehát Thakács gimnázium-korabeli akváriumaival.
Később is volt akváriuma, már tényleg nagy, háromszáz literes, melyben fémesen csillogó, zöld hátú sneciket (köztük egy „vezérküszt”), hat kék-sárga naphalat, két törpeharcsát, egy csapó sügért tartott – e halak is a Keramitból származtak (kivéve a törpeharcsákat, melyek a Mártélyi-holtágból), ahol Thakács Á.-val együtt – aki később a felesége lett –, gyűjtötte be a vízilakókat. A naphalak közül csakhamar kivált egy pár, a hím farkával csapdosva egy tenyérnagyságú gödröt alakított ki a kavicsos aljzaton, majd odacsalogatta a fészeképítést messziről figyelő nőstényt, és egymás körül keringve – miközben színpompájuk minden eddigit felülmúlt – megtörtént párzásuk. Ilyen s hasonló akvaristaemlékekkel rendelkezett tehát Thakács, amikor 58 évesen elhatározta, újra beüzemeltet egy medencét.
Lehozott a padlásról egy akváriumot, kitisztította, kavicsot, növényzetet vásárolt bele, a víz oxigénnel való ellátásához, tisztán tartásához szűrőkészüléket, majd miután a medence „beindult”, két aranyhalat és két páncélos harcsát vett a szaküzletben. Az egyik aranyhal piros sapkával, ezüstszín testtel rendelkezett, a másik pedig háromszínű tarka volt, s Thakács a vásárlás után megnyugodva konstatálta, a halak jól érzik magukat új otthonukban. Minden úgy volt, mint a régmúlt időkben, amikor minden rendben leendett – Thakács és Á. órákig nézegette a csillogó-fényes aranyhalakat, a kék-rózsaszín harcsákat. Igen, mintha minden rendben lenne.
Pedig nem volt semmi rendben. Keleten a helyzet változatlan vala: az országban córesz uralkodott, a szomszédban dúlt a háború, a Covid éppen azon gondolkodott, megint felüsse-e fejét, ez volt lokálisan; globálisan meg a lehetséges világvége, klimatikus klímaváltozás.
– „Semmi sincs rendben” – mondta egymásnak Á. és Thakács.
Lefestem a megsárgult falat
többször át kell kenni,
hogy a múló idő eltűnjön,
fehér lesz nagyon sokáig,
aztán valaki majd újra lefesti,
amikor az én időm sárgul a falakon.
Egy nap megállt a karórám,
elmentem hát elemet cserélni.
20 éve ugyan ahhoz az óráshoz járok
egy apró, kopott üzletbe, ahol rengeteg az óra
kicsi, nagy, elektromos, mechanikus
ketyegő, villogó – mindenféle
az órás ugyan úgy néz ki, mint
amikor kamaszként először bementem hozzá:
hórihorgas, kopaszodó, mégis fiatal arcú férfi.
Hiába jár az összes óra, itt megállt az idő:
én is kamasznak érzem magam újra…
zavartan álldogálok, nézegetem a rengeteg órát
és azt, ahogy cseréli az elemet az enyémben
az órák csak ketyegnek… az idő mégis megállt…
Aztán megszólalt az órás:
Itt is van. Kész. 2500 forint lesz.
Felteszem és kimegyek az üzletből.
Az idő megint múlik. Zavartan nézegetem az órám.
– Kell ebbe víz is?
– Olaj kell. Meg pirospaprika.
– És só?
– Az is.
– A krumplit hámozva? És keverjük?
Kérdésemre kilencéves játszótársnőm tanácstalanul tekintett a fazékba, ahol már fortyogni kezdett a kábé másfél liter főzőolaj. Ezt eléggé folyékonynak gondoltuk ahhoz, hogy ellepje a beledobott krumplihasábokat, minek még víz is bele!… A lényeg az, hogy egyedül voltunk a lakásban, anyám elment valahová, itt hagyott a begyújtott sparherttel hogy melegben legyek míg hazatér, én pedig lekiáltottam Áginak, hogy: „Gyere fel, főzzünk paprikás krumplit!” Összesen tizenkilenc évesek voltunk, még így összeadva sem érettek paprikás krumpli-kreációra. De a konyhából való kitiltás, az onnan áramló illatok rejtélyes alkimista főzetek bugyrairól regéltek – no, meg aztán onnan az ebédlőasztalra került íz-gombócok valósága.
A paprikás krumpli eme barlang-korszaki lelete tűnik fel emlékezetem kutatóárkában, mint az első találkozás lábassal és belevalókkal. A zöldpaprikátlan, paradicsom- és hagymátlan olajmasszát aztán jóízűen elfogyasztottuk. Anyám, hazatérve értetlenül állt az üres olajos üveg előtt: – Tegnapelőtt vettem két liter főzőolajat, – lamentált magának – és már üres…
A konyha, mint az ismeretszerzés egyik területe számomra tiltott világrész volt. A gyerek ne lábatlankodjék a konyhában, különösen, ha fiú. Ha kislány, akkor viszont kötelessége, hogy megtanuljon főzni. Utóbb elgondolkodtam a gyakorlatba oltott elmélet fonákságán; a világ túlnyomó részének szakácsai akkor miért férfiak? Anyám szerencséjére akkoriban még nem szembesítettem ezzel a kérdéssel. A tőlem elzárt világ, az étvágygerjesztő illatok, sercegések, gőzök, kavarás-zajok azért voltak rejtélyesek, mert később az ebédlőasztalon megjelentek a főzetek teljes érettségükben, szinte erotikus hatást keltve – mielőtt még ennek a szónak valódi hatása szervezetembe hatolt volna. Ami aztán az asztalra került – a kész étel, a sparhert vagy a gáztűzhely hozadéka – némileg finnyássá tett. Bensőmben az ízek érlelése folyt, meghatározhatatlan folyamat; mi teszi azt, hogy ezt nem szeretem, azt viszont minden áron…? Hogyan alakul az emberben a kifejezetten a gasztronómiára vonatkozó ízlés, miféle szerv „dönt” arról, hogy ez ízlik, ezt szeretem, amazt nem. Elgondolkodtató.
Kamaszkorom a falások ideje volt. Az ötvenes évek magyarországi háztartásai – enyhén szólva – nélkülözték a bőséget. A „tervgazdálkodás” folytán ismeretlenné vált a borjúhús, a déligyümölcs és a kapható élelmiszerek, tejtermékek stb. csak esetenként bukkantak fel az államosított üzlethálózatban. A beszerzés gyakran szájról-szájra adott hírek folytán történt: „Izabellán a tejcsarnokba most hoztak túrót, leszaladok!” Így valahogy. Faltam, ami volt; kolbász, fasírthús, rántottcsirke. Csontleves. Bab, borsó, lencse. Abált szalonna. Túróstészta. Oldalas. Szilvás gombóc. Káposztás kocka.
Jól lakattak. Mindez azonban – készenállt, köze nem volt a főzéshez, a lábasok világához. A vendéglői koszt ismerete messze ívben elkerült. Gimnazistaként nem volt pénzem, hazai koszton éltem. Jól. Néha, amikor szórakozottan belelapoztam anyám megörökölt szakácskönyvébe, érthetetlen és vicces receptek tűntek elő. „Őzgerinc áfonyával”? Mi ez? Először is maga az őz még jobban hiánycikk volt, mint a borjú. Aztán miért éppen a gerince, ami egy hosszú csont – ehetetlen, az áfonyáról nem is szólva. Vagy: „Csirke csíkok vadas mártásban Licsi módra”. A csirke csíkok még ment volna, a mártás már kevésbé, de hogy hogyan készítik el mindezt Licsi-ben vagy Licsi által (ha személyről van szó) ez máig is rejtély. A szakácskönyv tanulmányozásával akkor végeztem, amikor a „Solefilet a la Mornay”-recept címére lapoztam. Lehetséges, hogy ez valami álomszerűen ízes főzet, de előzőleg meg kell tanulni franciául, ami néhány évbe telik.
Aztán sok időm nem maradt szülőföldem étkeinek helyi tanulmányozására, mert 1956 decemberében a Sors átlendített egy országgal arrébb; ausztriai magyar menekült lettem és – éhes. Egy olcsó bécsi kifőzdében elém került az asztalra a full menu, azaz: leves, hús, körítés, főzelék, sütemény, kávé. Otthoni ízek, a konyhából megjelenő pincér-tulajdonos karján lógó konyharuha lebbenései lábasok, fazekak, serpenyők üzenetét áramoltatták orrlyukaimba. Sorsdöntő pillanat volt – ahogy romantikus regényekben írják – két okból is: az egyik, hogy a jövőben az anyai konyha híján mindezt jómagamnak kell majd előállítani, a másik – hol, mikor, hogyan…? A pillanatból töprengés lett, letelepedésem célországa Ausztrália volt. Birkákból és kengurukból áll majd az élet – gondoltam. Egyik néném „útravaló” ajándékát, egy fogászati célra használt kis aranylemezt shillingre váltottam ezzel egy hentesüzletben vásároltam fél kiló borjúmájat. Egy barátságos, menekülteket istápoló jótékony bécsi öregasszony elkészítette nekem életem első kirántott májszeleteit – szemem előtt. Gebakenen Leber – ismételgette a serpenyő fölött. Ezzel a tudással érkeztem Salzburgba, ahol a gyors folyású Salzach partján működő lacikonyhák egyikében talponállóként bedobtam a varázsszót. A máj azonban – krumplisaláta körítéssel – egészen más formában érkezett elém; paprikás hagymában kanyarogtak a májszeletek – elragadón illatozva. „Was is das?” – böktem az ételre. – „Geröstete Leber” – közölte a felszolgáló és otthagyott. Ez volt az első jele annak, hogy a főzés elsősorban a nyersanyagból áll és aztán abból lehet mindenféle ízletes variációt kotyvasztani.
Gasztronómiai érlelődésem azonban nem volt akadálytalan. Életutam következő állomásán, az Ausztrália felé himbálódzó kimustrált amerikai csapatszállító hajón a tengeribetegséggel megspékelt amerikai koszt – a helyzetnek akkor megfelelően – egyszerűen feljött az utasok gyomrából. A jórészt magyar menekültekből álló társaság a gyomrok viselkedését kizárólag az ehetetlen ételeknek tulajdonította és ennek orvoslása érdekében küldöttség ment a konyhára, ahol a jóindulatú szakácsok hajlandók voltak valami magyarosat előállítani – de mi legyen az? „Paprikás krumpli” ajánlotta valaki. Azt nem lehet elrontani. A szakácsok bólintottak, miután megtudták, hogy csak főtt burgonyáról és pirospaprikáról van szó. Másnap délben megjelent az ebédlőterem hosszú asztalán egy tekenő gőzölgő főtt krumpli, pirospaprikával meghintve… Ez volt akkor az amerikai konyhaművészet első magyar paprikás krumplija – számomra ilyen formában az utolsó is, noha sejtettem, hogy két paprikás krumpli-élményem között valahol ólálkodik az igazi.
A „jövő országa” ahogy régebben a sok mindenen átment európaiak Ausztráliát aposztrofálták, gasztronómiai szempontból számomra katasztrófa volt. Kezdetben úgy tetszett, hogy még egy paprikás krumplit sem lehet összehozni; krumpli az akadt, de paprika nem. Borjúmáj? A helyiek a „máj” szó említésekor eltorzult arccal öklendeztek. Kiderült, hogy az angolszász anyabirodalomból ide származott lakosság nem veszi be az állati bensőségeket – a szó szoros értelmében. A vágóhídon a böllérek első aktusa az állatok felvágása után az volt, hogy a szemétbe lapátolták a májat, tüdőt, szívet, vesét stb. Maradt az „angol konyha” a „Szent Steak” azaz a kívánságra háromféle módon süthető marhaszelet, birka karaj, sonka tojással és az úton-útfélen kapható hamburger, amit valaha még egyszerűen fasírtnak neveztek…
A kudarcot azonban néha kihívás is követheti. A nagy kérdés: átvegyem-e szolgaian a felkínált, de fantáziátlan „konyhát” és így elkerüljem az éhhalált, vagy megkezdjem átalakítani a világrész gasztronómiai kínálatát. Az utóbbinál döntöttem.
Albérletemet tovább bútoroztam lábasokkal, és beszereztem néhány alapvető fűszert, zöldséget, főzelékfélét. Ezután megnősültem. Feleségem Békés vármegye szülötte, a csabai kolbász, gyulai szalámi és más élelmiszer-valuták vidékéről. Ennek ellenére ő sem forgott eleget anyja tűzhelye körül. Nekiálltunk hát a konyhaasztal nyers kínálatából összeállítani valami európaiasan ehetőt – két amatőr, késekkel, fakanállal felszerelve.
És ekkor csoda történt.
Főzni kezdtünk érzékből, a lábasba csippentve ezt-azt, amiről azt gondoltuk, hogy egymáshoz valók. Nehéz megmagyarázni; recept-nélküli lét, háztartási tapasztalatok nélkül, mégis valami látens érzéktől, illatok megidézésétől indíttatva. Meglehet, hogy a tudatba szökött néhány eltemetett álomkép gőzölgő húslevesek, pörköltek tálalásáról az asztalon, egy-két konyhából áthallatszó félmondat-mondat valamilyen fontos fűszer hozzáadásáról, ami elment a fülünk mellett, de jégre került valahol az agy hűtőkamrájában. Az „olvadás” érthetetlen, de elfogadott jelenségére ma már nyilvánvalóan van pszichológiai magyarázat – mint majd’ mindenre, ami nyugtalanítóan hat a modern ember biztonságérzetére. Röviden: főzőcskézni kezdtem, először szórakozottan, hobbyként, majd egyre komolyabban véve a folyamatot, utóbb szinte átszellemülten, egész lényemet átadva a kreációnak. Végtére is nem mondhatom, hogy recept-oldalakat töltenének meg lábasaim tartalma. Hat-nyolc étel variációja az oevre, de a számoknál fontosabb a „hogyan” és a légkör, az atmoszféra, ami az alkotás folyamán alakul a hagymaillat és apró gőzöcskék inspirációjaként. A hagymavágás és hússzeletelés ritmusa, a sárgarépa, zeller-zöldje, a sápadt fehérrépa, a komor gyömbér, a fekete bors, zöldpaprika, a csillámló paradicsom kavalkádja, a szinte eleven színek kínálkozása olyan, mint a tájképfestők palettája… Mindezt összerakni, porciózni, szemlélni meditatív élmény, ilyenkor – ahogy mondják – „eltűnik a valós világ”, elfelejtődnek a mindennapi gondok, csak szemet homályosító illatpárák, zsírfényes pecsenye-felületek, némely kések, villák, kanalak kacsintgatása létezik. Maga a kész étel az asztalon porciósan tálalva olyan beteljesedő élménye a szemnek, mint amit talán Leonardo érzett festménye befejeztével vásznára tekintve, kezét törölgetve.
Csak mosogatni ne kellene!
misztikus éjek
konkrét nappalok
gének ösvényén
hozzád ballagok
betűk drótozzák
össze a lelkem
téged álmodlak
naponta szebben
Sinka-mondattal
nyírom a keddet
cirógatnak bent
sejtelmes leplek
könnyekkel vakol
olykor a bánat
máskor csók-virág
deríti szánkat
sors-gombolyagból
bármit megkötök
ész a hatalom
szempillám mögött
néhanap mégis
száll a magány-dal
máskor fény játszik
itt a Barnával
sejtelmes Matyi
ver pénz-Döbrögit
s mesék szárnyával
a nép röpködik
játszadozó lágy őszi nap
bőrömre kegyes csókot ad
barna levelek intenek
lecseréltük a színteret
remény mögött remény előtt
szűröm a nagy sárga időt
nemsokára a köd ringat
irritál a semmi illat
anyag takar már térdeket
nyári bájakra révedek
a képzelet merész piktor
nekem dolgozik bármikor
szoknyád alatt pár szóbogár
mosolyogva combodon jár
a hév csodáihoz érve
örvény költözik a vérbe
sejt-máglya ég ez szenvedély
lényem a test nyelvén beszél
mielőtt az ész itt szólna
tömeg tombol kromoszóma
a fehérjék bemutatják
érvényesek a nász-akták
mi hátra van már csak móka
együtt ketyeg két szív-óra
ha elérnek a verseim
megsimogat a szó a rím
mellkasodnál hergel tollam
pár szenvedélyt odahordtam
szó-díványon vagy hús-ágyon
mire vágyom megtalálom
ragyog lelkem hosszan itt ma
fényesít a szavak titka
kényeztet a vers-valóság
édennel játszunk fogócskát
lényünk hőséggel megtelik
csók-bölcső ringat reggelig
csillag-fű nő égi tájon
nem legelő ez csak este
testelemed részleteit
élménnyé rakom most egybe
szemem lelkem és óhajom
ott dőzsöl most a lábadon
sejtelmesen édes lényed
szó-tányéron gusztálgatom
hirtelen sarkig kinyílik
bennem egy tevékeny álom
sejtelmes nőiességed
szavak léptével bejárom
Berettyóba belógatja
szép nők lábát a képzelet
rím-bokrokból leselkedve
derűs lélekkel létezek
lazán fénylik pár legenda
a templomnál Tildy ragyog
s most előttem emlékektől
forgalmasak mind a lapok
virágszirom vagy még rózsa
érzem sejtelmes illatát
emlékképen mozdul egy nő
levet vagy felvesz pár ruhát
Menyasszony és vőlegény
Ebből tragédia lesz – mondta magában Kelemenovics –, amikor Ramona kinyilvánította, hogy közkívánatra nem egy, hanem két népszerű dalt fog énekelni (szeretném én azokat látni, akik közkívánták az eseményt, indult rosszindulatba a férj, vagyis Kelemenovics). Igaz, a nézőközönség (vagyis a hallgatók, hogy precízek legyünk) ugyanolyan elvarázsolt társaság, mint Ramona egyedül, de többen vannak. A zenéhez annyira értenek, mint Vihorlátiné, a takarító asszony, vagy ahogy újabban ismerjük, a csili-vili menedzser a lakótelepi élvonalból, bár kétségtelen nevezett asszony nem volt tagja az Irodalmi Körnek.
Húsz évvel ezelőtt Ramona valamivel fiatalabb volt, húszéves korábban ment férjhez Kelemenovicshoz és „Julikám” néven gépelt a szállítási részleg összes termeiben –, pardon az úgy jobb, hogy a pókhálós és a falakon vizesedett szűk irodákban, ami felett Rozgonyi bácsi uralkodott, mint osztályvezető és korlátlan káder, akkor csapott be hirtelen az élet megváltozása, és aki tehette rögtön nyugdíjba vonult, mint Rozgonyi bácsi.
Julikám – ahogy lehetett –, kitalálta, hogy ő elnyomás miatt el volt tiltva minden művészeti ágtól és ezért be kell hozni a lemaradást. A behozás nem volt egyszerű, de Julikám erőszakos típus volt, felderítette az összes lehetőséget és mire Kelemenovics észbe kapott, Julikám úgy lehagyta, mint a hollókősói éjjeliőr a templomi harangozót, akinek a temető gondozási feladatait elvonta az új plébános, mondván, hogy nem lehet negyed óránként percekre lekésni a kongatást, elvégre fegyelem is létezik, függetlenül attól, hogy „…mi lelkiekben működünk.” (Ez hivatalos információ, mert Kelemenovics hollókősói illetőségű volt, csak a szükség (őt is) rákényszerítette, hogy anyagbeszerzéssel foglalkozzon a soroksári Kohászati és Műszerkalibráló Műveknél, amiből következett, hogy a községi fiúk az összes hollókősói pletykáról egy napon belül tájékoztatták.)
Kelemenovics nem is tudta, hogy Julikám esti vagy levelező tagozatra iratkozott-e be, és hova, egy biztos, hogy bármilyen további fejtágításhoz elengedhetetlen a középiskola, ami viszont Julikámnak hiányzott. Megjegyezzük, hogy a gyár – a szokásos és bevett, az üzemrészek széttrancsírozása után – az alkalmazottak túlnyomó részét továbbra is foglalkoztatta annyi különbséggel, hogy aki eddig a B épületben húzta az igát, most esetleg a D/4 üzemcsarnok negyedik emeletén unatkozott. Egyébként pedig honnan az ördögből szerezzenek gyakorlott szakembert ott a világ végén, főtt is a háer-es (vagyis a személyzetis) feje, ahogy kellett.
De ezt a vonalat hagyjuk, mert nem politikai gazdasági tankönyvet írunk.
Julikám a gyár (majd később: a Cég) legcsinosabb leányai közé minden további nélkül befért, amiből következik, hogy az anyagbeszerzői kar (beleértve a szépszámú sofőri csapatot is) irigyelte Kelemenovicsot, aki – el kell ismerni – jó kiállású vidéki gyerek volt. Julikám a formás külső mellett a gyors beszédű, lehengerlő női típust képviselte, aki megbízhatóan győzte le a vele vitába keveredett meggondolatlan kötözködőket, amit látva Kelemenovics magában arra az elhatározásra jutott, hogy Julikámat a sors neki szánta és rövid meggyőzés után kialakult a további közös élet perspektívája és ténye.
Gyermekük, minden igyekezet dacára, nem érkezett meg.
Helyettük jöttek a titkos ambíciók. Először Julikám egyre többet méltatlankodott a – szerinte – nagyon közönséges Julikámon, és egyszer kitalálta, hogy neki jobban tetszik a Ramona. Ezt ott, abban a gyárban elég nehéz volt a fejekbe beleverni (ne körülményeskedjünk: nem is sikerült maradéktalanul), mert a régiek nem voltak hajlandók felejteni, új ember pedig olyan ritka volt, mint a fizetésemelés.
Egy idő után addig jutott a helyzet, amiben persze az is belejátszott, hogy – maradjunk akkor már ennél a névnél –, Ramona az esti iskolában új barátnőkkel ismerkedett meg, akik elcsalták egy másik Céghez és a névcsere nyugvó pontra jutott. Viszont jött egy újabb szenvedély: az irodalom.
Ramona mindig szeretett olvasni – ellentétben Kelemenoviccsal –, nem volt válogatós, hazai és külföldi könyvek, izgalmas regények és megható történetek, hosszabbak-rövidebbek egyformán érdekelték a (most már) középiskolás asszonyt. Ebben közrejátszhatott jó szüleinek könyvszeretete, ami részben foglalkozásukhoz kötődött. Ramona anyja tanítóskodott, apja raktárosként sok mindent elolvasott, akkurátus ember volt. Kelemenovics nem volt példakép, mert – bár az érettségit valahogy megszerezte – olvasni nem szeretett, keményen kiállt amellett, hogy az anyag beszerzéséhez elég a szorgalom és a gyorsaság, a sportlapon túl a betűket hanyagolta. Jó szülei nem erőlködtek (hát igen, mindketten fegyverrel védték a valóságot), az iskolai tudásanyag nem bővült, viszont maradt a járási futballal való együttlét, kész-passz.
Ramona kezdetben verssel próbálkozott. Elvégre nem lehet mondani, hogy az Anyám tyúkja valami nehéz szöveg, ha az ember igyekszik, előbb-utóbb csinál valami elfogadható verset, szótagszám és egyszerű rímek maguktól faragják ki a költeményt – gondolta Ramona és így is tett. Ebben a verselési korszakban a helyi Művház irodalmi körének hangulata és tagjai segítették a lelkesült állapotot, a tagok alkotásai egymás dicséretéhez vezettek. Ebben közrejátszott az is, hogy a kör vezetője (kiérdemesült egykori irodalom tanárnő, Anci néni, persze, hogy nyugdíjas) rendszeresen (két-három havonta) versíró versenyt rendezett a tagok legnagyobb örömére, hiszen az elfojtott tehetségek e mozgalom szerint boldogok lettek a megszületett versek felolvasásának lehetőségétől, nem beszélve az elismerő bólogatásokat kísérő gratulációktól. Ramona eddig két alkalommal élvezhette a tanárnő jólelkű szavait, amitől teljesen elérzékenyült.
A mostani újabb dicséret hatására remek hangulatban tért haza, amit fokozott Kelemenovics jó kedve, aki csapatának sikeres edzőmeccse után mondvacsinált kifogások helyett (ahogy szokta) könnyed beleegyezéssel fogadta Ramona verselőadási javaslatát, aki villámgyorsan előrántotta táskájából a kicsit meggyötört papírlapot, amin a legújabb vers volt.
– Na, halljam azt a dicséretes verset, tehát írta Somházi Ramona…
– Úgy, úgy… nem hosszú, nem kell félni… a címe: Sötét felhők az égen, írta Somházi Ramona… várj, mindjárt ráhangolom magam – tartott egy kis hatásszünetet az alkotó, aztán belekezdett:
SÖTÉT FELHŐK AZ ÉGEN
Még nem volt késő, alig este,
Sok felhő a napot kereste.
De a nap eltűnt a felhőkben
és a nagy széles zöld mezőkben.
Mikor fogsz megint előbújni?
És hajnali forró szellőt fújni?
Nagyon várunk, mint a szerelmes,
kinek szíve mindig türelmes.
Életünk hasonlít a napra,
bízunk benned: kisütsz majd holnapra.
Tudjuk növekszel, mint a gyermek,
fénylesz – gyarapodsz, mint a kertek.
– Hú, de szépen megírtam, nem? – lelkesedett Ramona.
– Elolvashatom én is? – kérdezte Kelemenovics, aki vizuális volt, inkább látott, mint hallott.
– Tessék -, nyújtotta át Ramona. – Anci néni csak az utolsó sorba írt egy gondolatjelet, a többiek versébe bőven javított, mit szólsz hozzá?
Kelemenovicsot – nem gondolhatunk másra – valószínűleg megszállta a szentlélek, mert a korábbi esetekben (elismerés ide-oda, vagy Anci néni semleges ítélete: „Ez nem lenne rossz…”, „elgondolkoztató”), félreérthetetlen grimasszal fejezte ki véleményét, most viszont mosolygott és határozott „ejha!” ült ki az arcára.
Mindezekből következett, hogy Ramona részben titokban, részben nyíltan megdicsőült, de miért is ne?
Az „ejha” után következett egy kíváncsi kérdés, melyet Ramona udvariatlannak tartott.
– Mit fizetnek ezért, galambom? – érdeklődött Kelemenovics.
– Az önmegvalósításnál ennek nincs jelentősége – szögezte le Ramona.
Ez a saját vélemény elég hosszú ideig lebetonozta magát, egészen addig, amíg Anci néni nem fáradt ki a dicséretek osztogatásában, tragikusabban nézve, amíg bele nem unt az Irodalmi Kör menedzselésébe, egyenesebben szólva, amíg elfásult a műkedvelők színvonalától, akkor aztán belebetegedett a helyzetbe és rövid búcsú után a társasági élet helyett visszaburkolódzott az özvegyi fátyolba. Ezt a szép véleményt Sarjú-Gyömöriné, a legfiatalabb novellista termelte ki magából és mindenkinek tetszett.
Az irodalom viszont parlagon kezdett heverni, és az idő közben telt-múlt, ahogy szokott.
Ramonát az irodalmi kör szétesése kedvetlenné tette, többet gondolt magáról, amit éppenséggel Kelemenoviccsal meg is beszélhetett volna, de az ő futballista észjárása más irányba terelte gondolatait. Ebből következik, hogy hasznosítható ötlet Kelemenovics agyából nem pattant elő, éltek, mint mindenki más – önmegvalósítás nélkül. E vonatkozásban a jellemek rendszere tökéletes szabvány szerint működött. Legalábbis látszólag, kívülről nézve, álcázásban. Ez nem volt valamilyen durva cselekmény, különösen Kelemenovics oldaláról nézve, aki a maga módján becsületes ember volt, nem ivott (a szolid baráti hörpölések igazán nem hámból való kitöréseket jelentettek), nem dorbézolt nyakló nélkül, nem csalta Ramonát (pedig ráérő hölgyek igyekeztek baráti viszonyt kidolgozni valamilyen kulturált program érdekében, de lepattantak Kelemenovicsról), és korán feküdt. Ramona szolid asszony volt, takarékos, ritkán veszekedett férjével és sokat olvasott. Egy titka volt, amit elrejtett minden ismerős elöl: énekelni tanult.
Gyulaváry Kamilla néni hivatásos énektanárként próbálta az iskolai növendékeket a helyes éneklés irányába terelni, aminek egyedüli ösztönzője az iskolai énekkari tagságnak egy többlet érdemjeggyel való honorálása a bizonyítványban, ami nem sok. Aztán amikor utolérte őt is az öregedés (nem beszélve a siralmas nyugdíjról), Kamilla néni úgy döntött: nem olyan öreg ő még, hogy otthoni semmittevéssel üsse agyon a szabadidejét. Az jutott eszébe, hogy nem mindenki ért a zene nyelvezetéhez, meg kell próbálni, hogy a kottákkal való ismerkedés hozhat-e valamit a konyhára, ha nem is többet, mint a szeretett hangverseny-hallgatás anyagi terheinek szerény csökkentését. A Művház kedves ifjú vezetője nem gördített nehézséget a „magas szintű énekoktatás professzionális menedzselése” elé, így az énektanár néni hirdethette a helyi újságban a jó fülű lakosokra vonatkozó figyelemfelhívását. (…tegyük hozzá elsősorban az érettebb korosztály számára – kínlódott ő már eleget a szeleburdi ifjakkal, ugyebár…)
Ramona ráharapott az új művészeti lehetőségre, és bemutatkozott Kamilla néninek. A többi már ment magától.
Kelemenovicsot kíméletesen világosította fel az önmegvalósítás újabb formájáról, titkolózni nem lehetett, hiszen egy viszonylag rövid idő után (gyakorolni otthon is kellett), a hangok kieresztése akkora zajjal járt, hogy az nem közönséges. De Ramona élvezte a zenei képzést. Kelemenovics viszont mintha egy kicsit többet járt volna el hazulról, vagy később jött haza – indok nélkül, a fene tudja.
Ramona az énekoktatás kezdetén leszögezte, hogy ő kizárólag operaénekkel kíván foglalkozni, és ezt Kamilla néni tudomásul vette. Ennek részleteibe nem megyünk bele, mert felesleges, hiszen az ismert melódiák elemzése és megtanulása jóval megkönnyíti a kezdő munkáját, ez nyilvánvaló. Ramona birtokában volt – hogy így mondjuk – a minimálisan szükséges zenei hallásnak, a heti egy alkalom elegendőnek bizonyult Kamilla néni szakmai előadásainak megjegyzéseire. Bár az énektanárnő arca néha (talán inkább magának, mint a szorgalmas tanulónak szánva) a zeneterem (a lakás fél szobájának) ablakán kitekintve komor (Ramona szemszögéből nézve: elmélyült) gondolatokat tükrözött, véleményét és útmutatásait határozottan szögezte le, néha kicsit hangosabban a kelleténél, de udvariasan. E vélemények közül a legfontosabbnak Ramona azt jegyezte meg, hogy „Ne ordíts, Ramona! Finoman, halkan, abban van gondolat!” Ez az útmutatás ugyan egyszerűnek tűnik, de Ramonát időnként elfogta a hév és élvezte hangjának erejét.
Kamilla néni szerencséjére a környéken élők közül éppen annyian jelentkeztek, hogy az énektanári kapacitás nem várt módon betelt, így Ramona nem maradt egyedül a hangerő nem hivatalos versenyében, sőt… Bár a hölgyek szopránja a visítás miatt a Művház végéig (keresztül a nagy tornatermen) alig tompult, egyes férfiak robusztus hangja (bár voltak színtelenek és erőtlenebbek közöttük), egy-egy „bikától” származottan még egy teherautót is elvontatott volna.
De végül is mindenki szépen fejlődött és várta, hogy a Kamilla néni által időben belengetett ünnepi hangversenyt a Művház segítségével megrendezzék. Ez sikerült is.
Meglepően sok néző jött össze, az érdekeltek (a kitanult énekesek) alapos szervező munkával gondoskodtak a lehető legtöbb hozzátartozó és ismerős meghívásáról, példának okáért Ramona az egykori Irodalmi Kör széthullott tagjait erőteljes rábeszéléssel terelte a társművészet felé, elvégre a kultúra rokonai tartsanak össze, nem szégyen ez.
Kelemenovics elkísérte Ramonát az ünnepi eseményre, ott aztán elváltak egymástól, Ramona elvegyült a fellépők között, Kelemenovics pedig az ötödik sor szélén helyezte el magát, és unatkozva nézte a gyülekezőket. Bár annak idején néha benézett a még működő Irodalmi Kör helyiségébe, egyetlen arcot sem jegyzett meg, így e megmozduláson sem talált ismerősre. Legalább nem kell beszélgetni senkivel.
Közben egyik pillanatról a másikra megbolydult a gyülekező tömeg, és villámgyorsan elfoglalták az üres székeket. Kelemenovics mellé egy roskatag öregúr zöttyent és – meglepő módon – köszönt neki.
Nemsokára egy fiatal csajszi üdvözölte a nézőket, egy kicsit vihogott és jó szórakozást remélve elsuhant.
A terem ablaka mellé pianínót állítottak, ami mögé beült Kamilla néni és közölte, hogy ő lesz a konferancina is (úriasszonyos módon mosolygott), majd elkezdődött az est.
A fellépők sorában Ramona a negyedik volt. Valami okból kifolyólag a rá jutó két dalt egymás után adta elő; ha Kelemenovics jól értette, mindkettőt valami Puccsili szerezte és a közönségnek nagyon tetszett, mert hosszasan tapsoltak. Ennek következtében Ramona ráadást is adott, és a pótdal vége felé úgy kieresztette a hangját, hogy Kelemenovics félt nehogy leszakadjon a csillár.
– Nem volt rossz – ismerte el magában Kelemenovics.
– A kis hamis – kacsintott hozzáhajolva a szomszéd néző bácsi –, bár az erő nem minden…
Mire az összes énekes előadta, amit elő akart adni, Kelemenovics úgy elfáradt, mintha egész éjjel ultizott volna. Mikor minden befejeződött és a nép összeszedelődzködött, el kellett dönteni, hogy taxival mennek-e haza, vagy ráérősen, villamossal.
– Menjünk taxival… délután orvosnál voltam és azt mondta…
– Mit mondott? – kérdezte Kelemenovics, és ásított.
– Hát, hogy nem annyira gyakori, de nem is ritka…
– Micsoda?
– Hát, hogy… valószínűleg gyerekem lesz… ebben a korban.
Kelemenovics Ramonára nézett és azt ordította magában: Apa leszek! – de aztán lehiggadt, elvégre (igaz, nem sokkal) már elmúlt negyven éves.
– Akkor leintek egy taxit, Julikám.
Emberpár
1
s a hangverseny alatt születik meg maga a szimfónia, nem kell betanult szólam
mikor ki-ki a saját képmására teremtődött újra
Mintha értenél hozzá…
már a képzelet fenn hordja a mai nap virágát úgy száll régiókon át s akkora
szárnyat növeszt melyen többé nem fog tövis és kapányi sár nem tűri még a
harangszót sem ha gyermeteg s nem hódít alatta a nyíló rengeteg s nem látni
ahogy a végső királyi szótól a paplan és a polc megremeg
Jössz kicsit napozni?
Oké
Rendben
barnák leszünk mint a régiek kiknek a szikla és a sík egyre megy s lábaik
nyomán a szilaj föld ma is hempereg vagy őseik kik a tengerből egy reggel úgy
jöttek elő hogy nem volt köztük vézna és senyvedő vagy még korábban akik
arra jártak s jelet sem hagyva egyszer továbbálltak vagy az első kagylókon a
szilárd váz ott ragyogott nem fogta a szél ha orkán pattogott vagy mikor az első
csepp leszállt az éjből s kihasadt s olvadó hevében élő sejtés fakadt vagy űmikor
a belátó térben minden egy volt és sűrű akaratos s nem volt múltja de a jövő is
másodlagos
hajdan nem volt természet hivatal mikor könnyeket kért a dúló civódó zivatar s a
megismerést nem mikroszkóp vezette be nem volt mese a valóság ereje nem
kaphatott szárnyra mi múló és divat nem írtak törvényt az a világűrrel haladt
nem az volt a legény ki felolvasott egy sort hanem ki szívében hallott egybe
száz kort volt akkor is hold már de még nem volt neve s a bolygóknak sem volt
meg a pontos helye meteortáncban ha kezdődött a reggel nem bírt volna
kormány ekkora sereggel hiába volt korlát bármelyik határon átmászott a légy is
szárnyakon vagy lábon mindez még útközben jutott az eszembe mikor lábam
alatt megcsúszott egy medve
Imádom a szavaid…
hullott rám a parázs ha északon jártam délen ezzel szemben semmit sem
találtam indultam keletnek hol feltűnt nyugatról s ugatást hallottam a falu
határából
új álmokká lesznek új holnap tövében levetkezett eszmék gyilkos örvényében
nyurga lábam készül váltás saru kézben ezért tudok minden részletet
egészben
2
körülötted szállt az ima?
Gondolsz még rám?
ha nem tudok egyebet de ha este bemegyek könnyhullatás forró árján sírnak
velem a hegyek oly komisz a néma tűz olykor téged messze űz oly szelíd a
felhős víz hulláma telt vigasz íz mégis egy kép fölragyog mikor csak veled
vagyok s olyankor a hosszú napnak áldásai rám hajolnak
Nem csalódtam benned
a templomnak sincsen párja ha a szavam körüljárja bár a falak meglehet elrejtik
a verseket s egy dallam nem mozog csak remegnek az oszlopok s a füst
felmegy egymagába hogy meg senki se találja csak akinek nem szabad mert a
keble rászakad
van egy néma titkos tan hozzájönnek tételek melyet az iskolában már folyton
elvétenek pedig itt van de ha kell ott s kettő között nincs is út ki vasúton
közlekedik a nyomába el se jut
egy magálló kettőt csinál így megy a vassíneken sötét lesz mire kiszállnak a
kietlen végeken ott a nagy baj nincs ki szól már és a mozdony jeltelen s a
csalódott utasokat visszahozza szüntelen
oda-vissza céltalanul bolyong a népáradat meghaladva minden percet sok millió
árnyalak de mert haszna nincs belőle egynek se ki odalett búsan végzi lehajtja
nagy fakó fejét odalent
nekem viszont nincs a jegyen a megjelölt úticél s nem az út szürke porának
örvénye az mi elkísér de megcsendül az egész vidék s kitárul egy perc alatt a
megóvott megszilárdult hozzád hajló pillanat
nem a bókok száma számít mert a sok mind felejthető csak ahogyan otthont
csinál magából a bükkös erdő a hullámos völgy ölében megtanítva aki megél
akinek az éjjelébe a nap is boldogan betér
másodikán jön egy felleg azon én már egyszer ültem féloldalt a hegedűmre
mindenestül odadűltem lett is akkora szivárvány tán még ma is azt mesélik de
nem látták hogy ott voltam csak néha már így regélik
de ha gondolok rád elég ha egy torony sötéten ég s a lángokban megbotolva
ráborulok a sorokra.
Nem tudom, de kicsit szomorúnak hatottak a sorok most.
lehet h most így kellett lennie???
Biztosan
De mindig jobbak a vidámabb szavak.
Emlékszel arra, amiket az elején vagy korábban írtál?
Annyira könnyen és szépen… Magától jöttek és itt maradtak nálam a
szavaid… Mert benne voltál
Akkor voltál… Velem voltál
Éreztem a dallamot a rímekben
Annyira jó volt
3
Hanggal, csenddel mindegy lesz már, de mosollyal és sóhajjal száll, minden perc
többet kínál, mint ígért még előbb…
S ha már minden vágyad kiszabadult, minden görcsös láncod lehullt, fékezni
már senki nem tud… Azt az erőt érzem benned, de gyengédséged nem felejted
Mint bilincsben, mi sosem enged, hagysz elolvadni engem, köddé válni engedsz
szétszórva a végtelenben
soha mást is de nem kérek legyen úgy amint ígérted
ha mellettem a végtelen ily könnyen megterem s kebledet nemsoká magasba
emelem ha minden így fogva tart s mégis illan mint a lant melynek hangja
megkerül egy galaxist egy perc alatt ha mindez igaz s szétszórva csillagporrá
válsz nekem hogy követlek mondd meg kérlek különben nem engedem
Kétségtelen, hogy ki a jobb… Ez nagyon szép lett
elmémet tedd el emlék gyanánt csak de ne hagyd cserben testemet ne hagyd
kihűlni arannyal font hozzád tartozó percemet ha ehhez egy rakomány fényes pecsét
kell átadom azt egyetlen forró érintéssel
melynek hevét érzem s benne vagy teljesen mint a vér mint a lég s ki tudja
helyesen de látom kebledből sóhaj nő az ég felé hadd idézzem fel most hogy
mennék én elé
énekkel vagy tánccal melyet ajkam vagy kezem jár vagy az ablakszárnnyal amit
az éj kitár magától elindult lépcsős esti rétek torlódó képekből megszült esti
fények, elillanna mind mi itt van most gazdagon ha nem ölelhetlek meg ahogy
most akarom vagy ha nem foglak úgy s szorítlak hosszasan ami ellepte a
testemet lázasan
de egy finom csoda egy apró érintés azt mondod többet ér figyelve hogyan él
hogyha süt hogyha kél s mellette porig ég amit kivet e szelíd varázsos
női kény
vezess hát az érzékek útján oly finoman ahogy csak te tudnál
4 (Szilánkok)
megnézzük kint megnézzük bent s nem láthatjuk ugyanazt csak mit tegnapelőtt
a kabát alatt a tenyeredbe véstem
s ami szavanként felidézhetetlen de rárajzolta egy rezgő sugár egy kebelben
vagy egy ujj mely titkon odaérhetett s egy másodperc engedélyével érkezett
a klaviatúrán nincs olyan ékezet de e jel már örökre a tied
nem irányít és szelídebb lett mint a gránit talán égi eső esett ha az
feledhetetlenné lehet
tegnap a második osztályt bejártam a büfében megkajáltam megkaptam a
bizonyítványt rá volt írva „bizony itt járt”
Illusztráció VIII.
Utolsó földi születésemben marhapásztorként jelentem meg.
Feladatomul a Marhák Ura nem csak azt jelölte ki, hogy együtt tartsam és gyarapítsam a csordát, megfejjem a teheneket, ha kell, igába fogjam őket, gyűjtögessem és érleljem trágyájukat, hanem meg kellett tanítanom őket írni, olvasni, néhány alapvető számtani műveletre, az udvari etikett és a társasági viselkedés fontosabb szabályaira.
Hosszú évek teltek el, és szerencsére fáradozásaim nem bizonyultak teljesen hiábavalónak. Túl a mindennapok egyszerű munkáin, mára ott tartunk, hogy a tehenek és a bikák, de a fejlettebb borjak is fejben szoroznak és adnak össze több tételt, szívesen olvassák, sőt egymásnak olvassák fel a klasszikus műveket, verseket szavalnak, ügyesen és lényeglátóan érvelnek Descartes mellett vagy épp ellenében, a hölgyeket előre engedik a karámban és teázás közben a csészétől éppen a kellő távolságra tartják el kisujjukat (vagyis a pata kisujjnak leginkább megfelelő részét) és könnyed elengedettséggel adnak elő nehéz zongoraműveket. Azt is megfigyeltem, hogy bár némelyik bika még elég sokszor bődül el indulatosan, ha vélt vagy valós sérelem éri, de durva, vérontással járó összecsapásokra, már csak ritkán kerül sor.
Mikor a Király megszemlélte népemet, a csordát, elégedetten bólintott, felszabadított a nehéz szolgálat alól és jutalmul egy kegyet ígért nekem.
Én a lábai elé vetettem magam és azért könyörögtem, hogy a csordával maradhassak. A Király hosszan, figyelmesen vizsgálta gyötrődő hívét, kemény pillantása szemembe fúródott, hallgatott. Óráknak tetsző percek teltek el amíg megszólalt, de már nem az Uralkodó, hanem az Ember hangján beszélt. Halk kérdése az elcsöndesült teremben úgy hatott, mint a harang kondulása.
– Miért ó Csordáim Pásztora?
A kérdés elhangzása közben már tudtam, hogy nem tarthatom meg lelkem titkát, de ebben a percben azt is megéreztem, hogy az Uralkodó fénylő tekintete előtt amúgy sincs semmi, ami láthatatlan maradhatna. Így hát fokozatosan könnyebbedő mellkassal tártam fel szívemet.
– A csend miatt, Király.
Van a késői délutánban egy hosszú pillanat, mikor a Nap megáll a víz felett, hogy visszatekintsen még egyszer a Földre, hogy még egyszer végigsimítson sugaraival aznapi teremtésén, hogy erőt merítsen belőle, és hogy kipihenje útjának fáradalmait mielőtt elindul a Föld Alatti Világba, hogy ott megvívja végső harcát a sötétségben lakozó láthatatlan rémekkel és a Halállal az újjászületésért. Ebben a pillanatban, mikor a Nap megáll és rápillant a világra, megáll a szél is és nem fúj tovább, és megállnak folyásukban a vizek, mintha nem mozdulna, nem is lélegezne senki és semmi – csak a gyengéd napfény szikrázik mindenütt.
Minden évben megesett néhányszor, hogy a csordával a Nagy Folyó partjára, a gázlóhoz éppen ebben az időben értem. Fiatal voltam, és minden figyelmemet lekötötte a rám rótt feladat megvalósítása, a munkám útjában álló akadályok elhárítása és egyéb csip-csup dolgok, amik egy korombeli siheder szívét és fejét betöltik és alkalmatlanná teszik arra, hogy bármi más megérintse, mint az éppen őt lenyűgöző lángoló érzelem, vagy kavargó gondolatainak véghetetlen, ördögi tánca.
Mindazonáltal erőim teljében voltam, ezért könnyedén teljesítettem a saját magamnak kitűzött célokat, napi teendőimet a csordával, és szinte végtelen időm maradt még álmodozásra, mikor is egy édes nedvű fűszálat rágcsálva heverésztem a mezőn, egy fa árnyékában és tervezgettem másnapi teendőimet vagy méláztam a tegnap hordalékán.
Egy alkalommal, mikor a gázlónál itattam és a Nagy Folyó partjáról hajigáltam lapos kavicsokat a vízre, figyelve hogyan és hányat pattannak, mielőtt elnyeli őket a sejtelmes mélység – a pattanások ívéből és a csobbanások hangjából próbálva meg kiolvasni a láthatatlan jövendőt –, arra lettem figyelmes, hogy a csorda rézkolompjai sorra elhallgatnak. Mikor felnéztem, különös látvány tárult a szemem elé. A marhák – az idomtalan, akkor még csak éppen-hogy félművelt, kósza baromcsorda – felemelt fejjel, mozdulatlanul, csöndben figyelt valamit a vízen. Kíváncsi lettem mi lehet az, ami így felkeltette az érdeklődésüket, de nem láttam semmi különöset a folyóban, még a túlparton sem, csak a megszokott leghétköznapibb dolgokat. Egy fűzfa lógatja ágait a vízre, az egyikkel kacskaringós ábrákat rajzol a felszínén, néhány kis hosszúkás levele pörögve-forogva úszik tovább. A homokos parton egy ág hever. Semmi érdekes. Csak a marhák, a csorda figyel mégis valamit.
Próbáltam a tekintetük irányából kiokosodni, de mintha nem is teljesen ugyanoda néztek volna, sőt igazából nem is néztek, csak, hogy úgy mondjam, nyugtatták a tekintetüket (ha van ilyen egy marhának, mármint tekintete) valamin, vagyis inkább valahol, valami láthatatlanon. De nem csak nézték, hallgatták is. Csakhogy teljes volt a csend. Mégis a barmokon látszott, hogy hallgatják azt a hallhatatlan, hangtalan valamit, sőt mintha az összes érzékükkel egyszerre figyelnének valahová vagy valamire feszülten, valahogy mégis elengedett békességben. Odaálltam melléjük és gyanakvó tekintetemet fel-alá futtattam a vízen. Semmi. Csak az olajbarna fényű víz, a napsütötte csillogás és a csend.
És akkor megláttam. Talán a csillogás volt az első, ahogy a vízen mindenütt egyszerre szikrázott fel az az alkonyi, nyugodt, lassú, de mégis élő, intenzív fény. Aztán az a csend lobbant be, ami szinte már hang, de azért nem az. Aztán a bőrömön éreztem a… jóformán semmit, de mégis valamit, se nem érintés, se nem meleg, se nem hideg, de fájdalom sem, és valahogy mindez egyszerre és nagyon. Az izmaim úgy feszültek, mintha minden erőmmel rohannék egyszerre több konkrét irányba, de közben tökéletesen ernyedt, szinte laza volt minden porcikám. A figyelem egy egész különös szintjére kerültem, egyszerre voltam aki, ami figyel és a megfigyelt, de igazából egyik sem hordozott semmi személyest, mondjuk személytelent sem igazán.
Majd sorban eltűnt minden. A folyó, a marhák, a homok a talpam alól, aztán én magam is. Teljesen és végérvényesen. Szavaim és gondolataim sem maradtak, semmi, ami voltam, vagy lehetnék.
Aztán valahogy megint összeállt minden, szinte ugyanúgy. Vagyis, ha volna külső szemlélő egy ilyen helyzetben (ha volna külső, ha volna szemlélő), azt mondaná, semmi sem változott. Én viszont tudom, hogy ez nem így van, a Szellem és a Világ örökre eggyé vált Bennem.
Valójában, ha pontos akarok lenni, semmi ilyesmi nem történt, mert ezek a dolgok mindig is így voltak, vagyis vannak. Se tehén, se Nap, se tehénpásztor, se Nagy Folyó…
És hát Király, Barmok Ura, minden tiszteletem fénylő arcodé és ne vedd sértésnek, de tudnod kell, hogy Király se…
És most már megérted talán, hogy miért szeretnék mindig is ott maradni, ahol valójában soha nem voltam és nem is leszek (ha érted mire gondolok), azaz a barmaimmal, akik végső soron tanítóim, a Folyó mellett a gázlónál. Úgy, hogy ha végtelen kegyelmed egy morzsájával megtisztelnéd hívedet, az hatalmas áldás volna rá.
A Király összevont szemmel gondolkozott egy darabig, majd horkantott egyet.
– Nem versz át, kutya! Mézesmázos szavaidért, királygyalázásodért le kéne üttetnem a fejed és labdának vetni játszi gyermekeimnek, tested négybe vágni és a nagyvilág négy fő irányába kiszegezni a palotám kapuira, hogy mindenki okuljon belőle és senki se felejtse el, ki vagyok én, a bosszúálló Király…! De nem nevezhetnének engem joggal az emberek a Barmok Urának, nem csak jog szerint való, hanem Igaz Uralkodójuknak, ha nem értettem volna meg tanításod. Azaz, ha feldarabolnálak, akkor sem történne veled semmi, úgyhogy inkább keblemre ölellek, mint egy jó barátot, aki nagy ajándékot hozott az Országba (holott nem hozott semmit) és kegyelmem végtelen áradatában megadom neked, amit kértél, mehetsz a vízhez a tehenekkel!
Azóta is itt vagyok velük.
Néha együtt nézzük, ahogy a víz megcsillan.
Ha a gramofont föltekerem, gyönyörűen járják a valcert a Kék Duna keringő dallamaira.
Illusztráció V.
Sok daru kel most
szárnyra, V-alakban repülnek
Afrikába. A nagy daru-
torony szemmel láthatólag
még vacillál: mit kezdjen
a Holddal a magasban?
Hé, melák – kiáltom neki –,
ne bambulj, siess
gyorsan a többiek után!
türelmetlenségem – fogantatásom óta
a lomha idő csak araszolgat
tyúklépésben jár
mintha direkt engem bosszantana
olyan sötét van
be se kell hunynom a szemem
hallom
a magasban irányított valkűrök
sors-drónok vágtáznak
hallom
nyöszörögnek a testükből-kiűzöttek
halkabban ha kérhetném –
súgom nekik –
a többiek még alszanak
– Én vagyok az Igazi!
– Nem, Én!!
– Aljas hazugság: Én vagyok Az!!!
De, hogy valójában ki kicsoda – a Jóisten tudja…
A remény – vírus.
Vigyázzatok, fertőző!
Hordjatok maszkot!
szeretnék én is
úgy csinálni mint a ren-
dösembörök – de…
Andinak
Lapos a Föld, mint
a pénztárcám. Holnapig.
Mert holnap – fizu!
melled – gömbvillám
és most itt repked fénylőn
a lakásomban
Nem drogozik, nem
piál, nem cigizik. Ö-
rökké fog élni?
feltartott kisuj-
jal emelem ajkamhoz
kedvenc sörömet
Kentaur
Jack egy kis hajóban ülve a füstöt kémlelte a horizonton, a Kuwaha o te rangi-szigethez olyan közel, amennyire csak meg tudta közelíteni, és Céliára gondolt, akivel két hónapja még boldog viszonyt folytatott. Talán élete utolsó szerelmi kalandját. A kis hajó nem fordult szembe a hullámokkal, hiába erőltette. Azt már nem engedte a vezérlés. Így a hullámok kellemetlenül dobálták. Ebben a hánykolódásban egy késő délelőtt jutott eszébe, amikor Sarah és Joe a tökéletes fehér homokkal borított parton ültek napernyőik alatt, koktélt kortyolgattak, és a végtelenben gyönyörködtek.
Jack félregombolt inge és Celia zilált haja mindent elárult. Sarah ugyan rosszallóan nézett fel a magazinjából, de Joe egy kézmozdulattal megbékítette.
Végül is, Jack hitvese réges-rég egy másik szigetre költözött, már az emléke is eltűnt. Célia elvált, és ez itt egy nagy vakáció. Senkit sem csalnak meg, és miért ne élveznék az életet?
Igaz, hogy közel járnak a hetvenhez, de hát olyan fiatalosak még. Valójában Sarah egy kissé féltékeny volt. Dr. Sarah Morgan tudta jól, hogy a teste is és a lelke is vágyik még a szerelemre. Kissé prűdnek érezte magát, ha szembesült azzal, hogy ezt leplezi, és kicsit szajhának akkor, ha arra gondolt, hogy egy pillanatig sem kellene titkolnia. Hiszen ez az utolsó vakáció. A nagy nyaralás a Motu o nga Rangi trópusi szigeten, az államok legszebb nyugdíjas paradicsomában.
A megbeszélést talán nem így tervezték. Dr. Sarah Morgan túlórázott aznap. Egy baleset miatt hat műtétet kellett felügyelnie. Az orvosi robotok remekül végeztek mindent. A diagnózisok gyorsan, és nagy alapossággal készültek el. A műtéti sorrenden is változtattak, mert az egyik fiú szervezetében hét ezreléket meghaladó alkohol volt. Későbbre sorolták, hogy az altató szerek beadásáig az alkohol egy része lebomoljon. Micsoda őrült ötlet volt, hogy hullámvasutat építettek csak úgy, maguk, gépi tervezés és kivitelezés nélkül. A pályát érő terhelést nem számolták ki, és az egyik spirális szakaszon meg is történt a baj.
A doktornő a monitorain áttekintette a diagnózisokat, és a robot által javasolt eljárást. Elmajszolt egy csonterősítővel dúsított proteinszeletet. Megfontoltan mérlegelt, és egy-két apró módosítással jóvá is hagyta mind. A gépek ugyan rendkívül precízek és alaposak, de a sebészet nem csak tudomány, hanem művészet is. Ezért van még szükség az olyan orvosokra, mint amilyen ő is. Ő látja, érzi azt, amit az adatok nem árulnak el.
Minden beavatkozás előtt beszélt a páciensekkel. Mellettük volt az altatás során, majd a monitorok előtt ült az egész műtét alatt.
Az ébredésüket várta, amikor a főorvos jelentkezett, és kérte, hogy menjen fel a főigazgatói tárgyalóba.
– Doktornő! – kezdte az állami hivatalnok. – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem. Jonatan Smith, szövetségi nyugdíj ügynök vagyok. Jó hírt hoztam.
– Jó hírt? Most? A betegeim mindjárt felébrednek. Nem lehetne később?
– Sarah! – szólalt meg a főorvos. – A betegekről gondoskodunk. Ez most fontosabb.
– Így van, doktornő. – folytatta nyájas mosollyal az ügynök. – Eljött a sokéves, kiváló munka jutalma. Itt van nálam a voucher, amely önt a gondtalan életbe viszi.
– Úgy érti?
– Úgy! Nyugdíjba vonul. Hat óra múlva indul a hajó Tacoma közeléből. Várja önt a csodás Motu o nga rangi, az Államok legcsodásabb nyugdíjas paradicsoma.
–De hát, a lányom, Florance, babát vár. Még szeretném látni az unokámat.
Az ügynök és a főorvos félrevonult.
– Ezt meg honnan a fenéből tudja? Ki mondta el neki? – kérdezte dühösen suttogva az ügynök. Ám hiába suttogott, Sarah a szófoszlányokból megértette, és felháborodottan válaszolt.
– Smith ügynök! Orvos vagyok. Látom a lányomon, hogy olyan, mint egy boldog Madonna. Olyan illatokra érzékeny, amelyek sohasem zavarták, és olyan ételeket kíván, amiket azelőtt nem szeretett. Reggel émelyeg, és estére dagadt lesz a bokája. Nem kell elmondania. Szinte azonnal tudtam, ahogy ő megbizonyosodott róla.
– Drága doktornő! – fogta nyájasra az ügynök. – Az utazást már nem halaszthatjuk el. Tarthatják majd a kapcsolatot. Akár meg is látogathatják egymást. De tudja, hogy a nyugdíjasoknak jár ez a jutalom. A társadalmunknak pedig szüksége van arra, hogy az öregséggel bekövetkező hanyatlás élményétől megkíméljük boldog fiataljainkat. El kell utaznia. Ez a törvény.
– Nincs semmi mód?
– Bár lenne. Én megadnám azt a hét hónapot még. De akkor könnyebb lenne talán? Ezt maga sem hiszi el.
Amikor kilépett a tárgyalóból, a főigazgató epés arcot vágott.
– Tényleg nem lehetne kivárni?
– Főigazgató úr! A doktornő munkájára valójában semmi szükség. Ezt mindketten tudjuk. A gépek jobban dolgoznak, mint az ember. A kiemelt társadalmi státusa jelentős költséget ró az államra. Pazarlás ezt folytatnunk a mai nehéz időkben, amikor nem jut mindenkinek elegendő fehérje. Én azt mondom, inkább a várandós lánya jusson több proteinhez, minthogy a szentimentalizmus csapdájába essünk.
Sarah már egy hónapja a szigeten volt. A hajóút maga volt luxus orgiája. A Sunbark nevű úszó város tizenhét fedélzete annyi élményt kínált, hogy azzal nem lehetett betelni. A koncertek, a színház, a vízi vidámpark, az exkluzív üzletek, ahol fizetni sem kellett, a mozik, a masszázs, és a kilences fedélzet vörös kabinjai, az ételek és italok, a tökéletes testű szobainasok, és persze a szobalányok, szinte bűnös mértékű élvezeteket kínáltak.
Óceán-szerte számos sziget várta a végső vakációra érkező időseket, mindenkit annak megfelelően, hogy mennyire volt értékes a társadalomnak. A Motu o nga rangi kétségtelenül az egyik legszebb sziget volt.
A szigetre kisebb kompjárattal szállították át őket, hiszen a Sunbark, azaz a Napbárka számára túl sekély volt a partmenti víz.
A partól nem messze álltak a Hotelek. Sokszintes, de mégsem eltúlzott méretű épületek, rengeteg teraszos lakosztállyal, amelyek mindegyike a tengerre nézett, és minden egyes teraszról tökéletes kilátás nyílt a trópusi óceánra, amint esténként a horizont alá bukott nap.
Olyankor sistereg, hiszen a tüzes korong a vízhez ér. Csak jól kell figyelni, halkan, a szemeket behunyva, a lelket kitárva a végtelen ég felé. Így tartotta a maori hagyomány, vagy talán egy régi tengerész legenda.
A pálmafák, a hófehér homok, a kikötőben ringatózó automata jachtok, a medencék, és az élet gyönyöreinek a hajón elérhető élvezeteknél is bőségesebb kínálata elkápráztató volt.
Joe, aki egy hónapja még építész volt, kerülgette Sarah-t. Ez nyilvánvaló volt. Kisfiúsan, ügyetlenül. Ez imponált. Sarah néha bosszankodott, hogy miért nem kezdeményez bátrabban, máskor meg mulatott, hogy milyen ügyetlen szegény Joe, az a jólelkű ember.
Egyik éjjel Sarah talán a koktéloktól, talán a nektár illatú széltől izgatottan arra gondolt, hogy majd ő kezdeményez. Hogy most azonnal átmegy Joe szobájába, és lesz, ami lesz. De három óra múlt. Ilyenkor tilos volt a folyósókon járni. Háromtól négyig csak a karbantartó és takarító robotok neszezhettek halkan a folyósókon. A lakók kizárólag ebben az egy órában voltak lakosztályaik foglyai. De ezt könnyű volt megszokni, hiszen hajnali háromkor alszik az ember. Vészhelyzet esetére pedig egy gombnyomás útján lehetett hívni a gyors segítséget akár ebben az órában is.
Sarah is elfogadta ezt az egyetlen korlátozást, de akkor, azon az izgalomtól túlfűtött hajnalon dühös volt emiatt.
Jack mesélte egyszer, hogy mennyire rákapott a vitorlázásra. Texas porában élt mindig, és most ő az óceán hullámainak lovasa, és egy Célia nevű hölgy romantikus kapitánya, akivel sokszor egész napra eltűntek a hullámok között, sok találgatásra okot adva némely rosszindulatú bentlakónak.
Persze, valójában nem tudott ő vitorlázni. A kis hajó automatikusan működött. Jack csak azért bosszankodott, mert vagy tizenöt tengeri mérföldnyire volt egy sziget, Kuwaha o te rangi, amelyen valami ősi törzs rezervátuma volt. Nem csak partra szállni volt ott tilos, de még megközelíteni is. De Jack nyomozó tiszt volt, aki mindent megtehetett, mindent megvizsgálhatott, amíg Texas gonosztevőit üldözte robotrendőr csapatával. De itt most volt egy hely, amely hívogatta őt titokzatosságával, és ő meg sem pillanthatta.
– Füstöt láttam abban az irányban a horizonton – mondta izgatottan, mikor erről mesélt. – Biztosan, valami régi szertartás. Különben hogyan tűrnék el, hogy szennyezzék a levegőt? Biztosan valami kulturális kivétel. Erős szagot is éreztem, mint amilyen a fehérjefeldolgozók körül terjeng. De nem láttam semmit. A parton csak homok volt és pálmák, amennyire ki tudtam venni, és sem ott, sem a vízen nem volt még egy játékhajó sem.
Szerda volt, vagy talán péntek. De minden nap olyan volt, mint a szombat és a vasárnap keveréke. Jó ételek, jó italok, válogatott élvezetek, és zavartalan nyugalom. Zavartalan éden.
Jack azonban nyugtalan volt. Már két napja nem látta Celiát. Pedig szinte szükségletévé vált, hogy vele elevenítse fel fiatalsága minden őrült vágyát.
– Majd én kinyomozom. Meg fogom találni. Hiszen nyomozó vagyok, ha nyugdíjas is – mondogatta, és nem vette észre, hogy Joe és Sarah alig várják, hogy magukra hagyja őket. Joe szorgalmasan hozatta Jack számára az italokat, és Sarah bíztatta is, hogy igya csak meg ezt is, meg ezt is, mert majd jobb színben látja a világot. Aztán amikor Jack lassan kicsúszott a valóságból, ők elosontak mellőle, hogy együtt sétáljanak, ússzanak, vagy más szórakozás közben együtt legyenek. Ketten, mindig csak ketten.
Ma megteszem – győzködte magát Sarah. Az a mulya Joe nem kezdeményez, amíg rá nem vetem magam.
Az is zavarta olykor, hogy a lánya nem is kereste. Már a középső trimeszterben kell járnia, és nem hívja őt, az anyját, hogy elújságolja várandóssága stációit. Talán elfelejtettek?
És valóban elfelejtették őt, ahogy ő is elfelejtette azokat a kollégákat, rokonokat, barátokat és szomszédokat, akik előtte kapták meg a vouchert a nagy útra. Az állam finom módszerekkel, enyhe szerekkel, apró, hipnotikus hatásokkal érte el, hogy ez a feledés gyorsan és maradéktalanul megtörténjen. Társadalmi szabály volt, hogy akik elutaztak, azokról nem volt szabad beszélni. Azt tudták, hogy nem térnek vissza. Ez az élet rendje. A halhatatlanság orvosi problémáján dolgoztak, de még nem érték el. Akik sok évtizeden át megtették a társadalomért, amit kellett, azok elutaztak, hogy a lehető legjobb körülmények között élvezhessék utolsó éveiket. Elég hamar, hogy még legyen erejük az élvezetekre, és hogy a szeretteik ne szembesüljenek a vég szomorú valóságával.
Sarah érezte, hogy a lánya már nem gondol rá, és az unokája nem tudja meg soha, hogy van, vagy volt egy nagymamája. Pedig hogy szerette volna látni, ismerni, ahogy felnő! Medikaként szülésznő szeretett volna lenni, de sebészre akkor nagyobb szükség volt. Így lett ő a balesetek szakértője.
Elaludt. Dühös volt. Háromnegyed háromkor ébredt. Izzadt volt, mert nyitott ablak mellett nem működött a légkondicionáló. Kapkodva zuhanyozott. A gondosan választott fehérneműre kapta fel a selyemhatású pongyoláját, egy leheletnyi parfüm, és már indult is Joe lakosztálya felé.
– Ejnye, asszonyom! Két óra ötvenkilenc perc van. Kérem, térjen vissza a lakosztályába! – mondta udvariasan a karbantartó robot a folyósón.
– Megyek már! – mondta, de azt gondolta: egy frászt. Eltökélten haladt Joe ajtaja felé.
– Nem arra, kérem. Ön nem arra lakik.
Végül is kénytelen volt visszafordulni. Pedig valójában Joe ágya már közelebb volt, mint a sajátja. És mennyivel izgalmasabb lett volna most Joe mellé bebújni, mint egyedül a saját takarója alá.
Útközben két nagy zsúrkocsit látott, amelyek nagy, lepedőszerű takaróval voltak lefedve. A kielégületlenség dühétől alig vette észre őket. De aztán dermesztő érzés fogta el. Egy emlék. Fiatal orvosként, amikor még nem működtek a nyugdíjas szigetek, gyakran látott ilyet. A leplek alatt emberi testek rajzolódtak ki. Halottak. Kétségtelen, hogy halottak. Vagy harminc éve nem látott ilyet.
– Erre asszonyom! Ez itt az ön lakosztálya!
– Jack! Még mindig nyomoz? – kérdezte Sarah.
– Eltökélten. Ma ismét elhajóztam a Kuwaha-sziget felé. És tudja mit láttam?
– Nos?
– Korán reggel mentem. Épp, ahogy a hajnali szobafogság véget ért. És innen ment valami szállítóhajó a tiltott szigetre. Érti? Valamit innen odaszállítottak.
– Biztos ebben?
– Nem vagyok még demens, vagy szenilis. Öreg vagyok, de nyomozó. Tudom, mit láttam.
– Akkor én is elmesélem, amit láttam – mondta Sarah.
A következő napokban megfigyelték, hogy olykor egy-egy bentlakó este az italtól talán kicsit bágyadtabb lesz, mint máskor. Az újonnan érkezők egy része pár hétig rendszeresen berúg, de a legtöbben aztán kialakítanak valamiféle mértéket, ahogy Jack is. Megesik persze, hogy a beszélgetések hevében néhányan kicsit túllépik a saját normájukat, de többnyire másnap, egy kis fejfájással túl is jutnak az egészen. Kivéve azokat, akiket sohasem látnak többé.
– Én mondom, elaltatták azt a kövér nőt is – mondta Jack.
– Elaltatták? Miért?
– Hogy átvihessék a tiltott szigetre.
– És miért vinnék át?
– Emlékszik arra, amit az első utamról meséltem?
– Mire gondol?
– A füstre, és a szagra.
– Nem értem, mire gondol?
– Szerintem feldolgozták őket.
– Úgy érti?
– Igen. A kövér nőt. A hórihorgas nyelvészt, akit egy hete nem láttunk. És Celiát is. Meg majd minket is.
– Honnan veszi ezt a barbárságot?
– Sarah! Látott maga ezen a szigeten temetőt? Látott valaha temetési szertartást? Szerintem, egy idő után szépen eltesznek minket láb alól, és odaát feldolgozzák a testünket. Kell a hely az újonnan érkezőknek. És kell a fehérje az otthoniaknak.
– De hát, ez egy agyrém!
– Ha tudná, hogy nyomozóként mennyi rémes dolgot láttam!
Attól kezdve figyelték, ki lesz bágyadtabb, álmosabb az italtól, mint rendesen, és ki tűnik el aztán végleg. Néhány hét megfigyelései során úgy gondolták, van összefüggés.
Joe végül horogra akadt. Sarah egy este kertelés nélkül megmondta, hogy mivel rövid az élet, ne szerencsétlenkedjék el, ami hátra van. Joe jöjjön át, vagy ő megy át, de végre történjen meg, amire vágynak.
Megtörtént. És ismét. És rendszeres lett. Hajnalig tartó szenvedélyben fürödtek, hajnalban, három óra után viszont a neszeket figyelték, résnyire nyitott ajtó mögül kukucskáltak, vagy a szomszédos épület folyósóit igyekeztek lesni, hátha felismerik a mozgásokat. Sarah meg volt győződve róla, hogy minden alkalommal látott egy, vagy több olyan zsúrkocsit, ami szerinte hullaszállító volt.
– Jack! Holnap beszélek az igazgatóval. Itt valami nagy disznóság van. Valaki jogtalanul megrövidíti egyes nyugdíjasok életét.
– Sarah! Ne tegye! Veszélyes lehet. Joe! Beszélje le róla!
– Igen, Sarah! Ne tedd! Még bajba kerülünk!
– Meg azokra a kocsikra!
– Sarah! Az ég szerelmére! Éljünk még! Kérlek, éljünk!
– Hozok egy italt, drágám, csak egy perc.
Mikor Joe visszatért Sarah már félig szunyókált.
– Az italod, drágám! Egy igazi Sex on the beach koktél. Mondhatnám, hogy nem célzás, de hát ismersz.
– Jól van pajtás – mondta Jack. – Látod, hogy nem áll meg a lábán. Kísérjük fel a szobájába, és maradj vele, mint rendesen.
– De én…
– Igen, te majdnem mindig vele alszol. Nem tűnik fel, mert ez rendszeres. Maradj ott, és vigyázz rá!
Másnap Jack hiába várta a barátait. Sarah és Joe többé már nem került elő. Pár nap múlva újra megérkezett a Sunbark a Motu o nga rangihoz, azaz Az égbe szállók szigetéhez, s Sarah és Joe lakosztályait új lakók foglalták el.
Jack a kis hajójában a füstöt kémlelte a Kuwaha o te rangi, azaz Az ég kapuja fölött, és azon töprengett, hogyan ronthatná el az automata vezérlést.
(és azért engedtessék meg egy kicsit kiborulni…
ugyanis a helyzet, korántsem egyedi, de aggodalomra
mégis nagyon könnyen okot adó módon, finoman szólva
is komplikált. itt van ő, aki könnyű álmot ígér, segédigéje a
szívnek, össze-vissza rajzolgatja az „s” betűket a párás
üvegre, cigány, minden ócska színházi szerepet fontosabbnak
tart nálunk, hát hogyan is lehetne megbékélni ezzel az öreg,
ráncos, szeretetet vicsorgó rémalakkal, kérdezi magától
(most mint egyszeri firkász), mielőtt utoljára lerészegedne,
nyári hajnal, kilencszázhatvanöt, kóválygás, meg az összes
többi, csakúgy a nyomorba… nincs helyes válasz.)
amikor kiválasztotta a címet, ha eszébe jut, még most
is érzi, hogy mennyire izzadt azon az éjszakán, de nem
az izgalomtól, szélsőségesen meleg volt, órákig szörfözött
a hálón, nincs-e valahol egy hasonló kifejezés, horribile dictu,
maga egy cím, és ehhez nem elég a moly.hu, órákig
kapirgált a szócikkekben, valamiért úgy rémlett neki, hogy
esterházynál találkozott vele, talán a „semmi művészetben”,
de nem, lehet, hogy mégiscsak az ő fejéből pattant ki? mindegy,
amúgy is ep koppintással, pardon, gyenge ep koppintással
vádolták az egész munkásságát. (és ennek az összehasonlításnak
azért örült.) a lényeg, hogy az mégsem lehet csak úgy simán,
hogy „anyának és fiúnak”, vagy „az anyának és fiúnak”, mi lesz,
ha majd el kell adni, comedy central-kámeó, nem-nem-nem, lóizét
sem ér ez az egész, költőként (költőként?!) sem tudott valamire
való címet adni semminek, majd pont kezdő prózistaként fog
eligazodni a grafikus cégérek világában. a csipszet kérő kislány,
az angol típusú ház, a tönkretett óvodai ballagás és… bár már
elhúzta a madzagot, de még korai lenne a tanársegédek csodálatos
életében elmerülni, maradjon csak a kislány, angol típusú kislány,
aki sír egy feldöntött pad mellett, mögötte óvodások ballagnak.
jó, mi? nem. nem az. és tényleg nem.
hasonlók voltak a közös vásárlások is. adidas, puma,
levi’s, satöbbi, aztán persze jöttek a deszkás márkák, meg
azok a könnyfacsaró, penetráns szagú parfümök. anyám fizet,
apám nem tud semmit, vagyis mintha nem tudna semmit, sosem
ismerte fel rajtam az új ruhákat, nem különböztette meg a régiektől,
és csak később értettem meg, hogy azért nem, mert nem érdekelte
az öltözködés. ha anyám nem figyelt volna rá, a doktoriját is
zokniban és szandálban védte volna, amivel szerintem semmi baj
sincs, az illető egyéniségének színes mivoltáról, bátor személyiségéről
árulkodik, de ezt nehezen értették volna meg akkor, ahogy ma is,
azok, akik olyan prospektusokból öltözködnek, amelyeknek a címét
még nem tudják helyesen kiejteni, várnunk kell tehát az igazság
színelátásáig. egyébként egyszer, valamikor a tizenéves
életszakaszom derekán, azt olvastam, hogy a tinédzserkori
öngyilkosságok hátterében jelentős százalékban
állnak olyan csalódásokból eredő sérelmek, amelyek
nem megkapott, de hőn áhított, ahogy magamnak fordítottam
volna, „marhára vágyott” ruhadarabokra vezethetők vissza…
(az ablakot nézem, ásványvizes palackban pár deci szenteltvíz
melegszik a sarokban.) jaj, nem hiszek már semmiben. ha ránézek,
tudom, nem ilyen akartam lenni, hiszen ő az, aki isten és közém állt
az út végén, ő az, aki azt hiszi, hogy van ebben a kesergésben
bármi drámai, pedig a „hullás előtti” események sűrítménye
semmivel sem több a nyers valóságnál, a valóságnak pedig
nincs érzelmi minősége, hiába szeretné belelátni az ember
az elmúlt idők beteljesülésébe a sorsfordító változások erejét,
még akkor sem lehet más az, ami most van, hasonló ahhoz,
ami lehetne, ha mára már csupa megvásárolhatatlan
árucikket, csupa felbecsülhetetlen értékű ritkaságot tenne
azokra a régi polcokra, köztük szorgalmat, egészséget,
szigort és szerencsét. persze, mondja anyám a fejemben,
érti és tudja, hogy ma már mennyire szeretné, ha tudott
volna máshogy vásárolni, de manapság melegítőfelsőt csak
egyféleképpen lehet törvényesen kivinni egy márkaboltból,
és erre nincs racionális magyarázat. ez sem szomorú,
inkább csak tényszerű. ahogy az is, hogy mostanra már
nem látni, meddig fognak gyűlni a sörpadon
a joghurtos műanyag pohárkák, hány szál cigaretta
éghet el hajnalig érintetlenül a számítógépe mellett,
elérheti-e a vihar a házat úgy, hogy ő már
mélyen fog aludni egy képregénnyel a takarója alatt.
bárcsak lenne értelme emlékezni. de a temetői
magány idejére szánt nekrológok nem adhatnak valódi
megnyugvást ebben a házban senkinek, legkevésbé
önmagának. jó lenne szabadulni ettől a tehertől.
és vicces lenne egycsapásra véget is vetni ezzel az írásnak.
jó lenne, mert nem szeretne látni több halott fáraót, vonyító
szellemkutyát, ahogy előmásznak a sötét kapualjból
naplemente előtt, elege lett a delíriumos hallucinációkból,
a remegésből és a homlokáról lefolyó verejték izéből,
mindenből, amit csak a gyerekkor lidércei kapirgáltak
elő a már régen padlásra cipelt ládákból, mintha egy
csontvázzal táncoló, formás női árnykép mozogna
körbe-körbe a fejében, és igen, vicces, mert többé
nem lenne értelme semminek, ahogy most látja
és érzi magát, úgy nem látná, nem érezné
többé semmilyennek.
Illusztráció (rézkarc) a Gyámoltalan hősökhöz
A mennyország meghódítása