Önarckép leszegett fejjel
[…] 1906-ban, hajlamainak engedve, a lehetséges praktikus pályák helyett, a bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója lett. Innentől sorsa határozott irányt vett. 1907-ben találkozott a korszak vezető modern művészével, Gustav Klimttel, aki egy ideig komoly ösztönzést jelentett számára (voltak is, akik egy ideig – tévesen – Klimt-epigont láttak benne), 1909-ben már kiállításon is szerepeltek művei, majd, még ugyanebben az évben, döntő lépésre szánta el magát. Ahogy a katalógus is írja: „Néhány diáktársával elhagyja az akadémiát. Megalapítják a Neukunst-gruppét (Újművészet-csoportot), amelynek Schiele lesz az elnöke és titkára. Elsőként a bécsi Kunstsalon Piskóban állítanak ki. Schiele itt ismerkedik meg a kritikus-zsurnaliszta Arthur Roeslerrel, illetve Carl Reininghaus és Oskar Reichel műgyűjtőkkel. Még nem volt „kész” művész, de újabb kiállításokon vett részt, sőt műveinek már gyűjtője is akadt, anyagi helyzete 1910-ben mégis teljesen elbizonytalanodott. Mivel megromlott viszonya gyámjával, elvesztette annak anyagi támogatását. Élete ettől kezdve a „szabad”, de nélkülözésekkel teljes művészélet. Mindennapjai középpontjában önmaga tehetségének művészi kibontakozása került. (Alkalmi megbízatások kielégítése, képeladás, kiállítások, mindenekelőtt pedig festés és rajzolás.) Élete néhány egyedítő csomópontja is jól megfogható. 1911-ben megismerkedett Klimt modelljével, Wally Neuzillal, aki élettársa és modellje lett, s akinek teste a Schiele rajzok legfőbb ihletőjeként szolgált évekig. 1912-ben bécsi, budapesti és berlini kiállításokon is részt vett (Budapesten az úgynevezett Művészházban, amelynek szervezője, lelke a sokoldalú Rózsa Miklós volt) –, de ezeknél meghatározóbb eseménye lett életének, hogy az év áprilisában, Neulengbachban, ahol akkor éppen dolgozott, „kiskorúak megrontása” vádjával letartóztatták. (A vád alapja kiskorúakról készített aktrajzai voltak, amelyeket műtermében megtaláltak.) Hívei és barátai ugyan elsimították ügyét, de az eset szimptomatikus. Egyebek közt rávilágít Schiele testhasználatának tabusértő, sőt provokatív jellegére. Ekkor azonban már neves művész volt, akit tehetsége és művészi presztízse némileg védett. Jellemző, hogy „ügye” sem befolyásolta abban, hogy gazdag mecénások érdeklődését, sőt kegyét is elnyerje. 1912 decemberében például a gazdag győri Lederer családnál vendégeskedett, s Erich Ledererrel barátságot is kötött. A háború kitörésének évében, 1914-ben azonban már így is komoly anyagi gondokkal kellett szembenéznie, sem képei eladásából, sem a kapott – baráti hátterű – apanázsból nem tudott igazán megélni. Egyebek közt alighanem ez a helyzet is belejátszott abba, hogy 1915 tavaszán szakított élettársával, modelljével, Wallyval, s nyáron feleségül vette a kevéssel előbb megismert, de jómódú Edith Harmsot. Életéből azonban már nem sok volt hátra, az egyre ismertebbé s elismertebbé lett Schiele 1918. október 31-én a háború végi nagy epidémiában, a spanyolnátha járványban meghalt. (Az év elején – rajzzal és cikkel – még ő búcsúztatta mesterét és barátját, Gustav Klimtet, most, 28 évesen pedig már őrá került a sor.) Véletlen – már amennyiben van értelme e szónak, hogy véletlen–, de mindenképpen szimbolikus, és egy fejezet lezárásának „természetes” eseményeként értelmezhető, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlását egyikük (sem Klimt, sem Schiele) nem élte túl. Egy modernitástörténeti nagy szakasz voltaképpen Klimt és Schiele halálával csaknem egy időben zárult le. (Nálunk Adynak jutott ilyen sors. Ő is akkor halt meg, amikor egy nagy szakasz lezárult.) Képeinek rövid, tömör jellemzése nem egyszerű, s ahogy a vizualitást általában sem lehet maradéktalanul „lefordítani” szavakra, Schiele képeit sem lehet igazán jól „elmesélni”. Csak, különböző szinteken, közelítgetni lehet ehhez a „fordításhoz”. A jellemzés, a képek verbális bemérése mégsem teljesen reménytelen. Az egyik szint, amelyen e képek megközelíthetőek, alighanem az, amelyet a Lepold Múzeum megalapítójának özvegye, Elisabeth Leopold képvisel: arról beszél, hogy „Schiele kifejezésmódjának közvetlensége leginkább akvarelljein érhető tetten. Ennek oka kimagasló rajztehetsége, az erőteljes vonalak, amelyek könnyedén vibrálnak, gyakorta szögletesek, hol vékonyak, hol vastagok, aztán lendületesen újból kiterebélyesednek. Mindez tökéletesen harmonikus kompozíciókban ölt végső formát, minden torzításra irányuló törekvés ellenére. Ezek biztosítják Schiele kifejezőerejét és tükrözik belső, pszichés állapotát. A színhasználat önkényes, gyakran harsány és természetellenes, az alakok formája és kifejezőereje a foltfestészet világát idézi. Schiele markáns fellépésével a szecesszió »szép látszata« ellen tiltakozott, s különös expresszionista formavilágában saját valóságát kívánta ábrázolni. Provokatív felkiáltásaiban sikerült a mély tartalmat merőben új formában kifejezésre juttatnia.” Csakugyan erről van szó: a rajztudás, a kompozíció és a színhasználat együtt adja e művek sajátosságait, s a kifejezésben benne van a mentális önreprezentáció „szép látszatokat” kontrázó, a „torzításokat” mégis „harmonikus kompozícióban” összefogó szándéka, sikeres esetekben megvalósuló gyakorlata. A harmóniaérzékelés azonban történetileg változó valami: és mesterségbeli tudásán és innovatív, előrejelző érzékén túl Schiele igazi szerepe valójában, mint a harmóniaérzékelés megváltozásának manifesztációja fogható meg. A szecesszió és Schiele világa már – bármily sok szállal kapcsolódik is össze –, merőben más. A szecesszióhoz képest Schiele kimondottan disszonáns. Művészettörténeti szempontból Schiele, Klimthez képest, a modernség egy második hulláma már, amely a szépségélménnyel szemben már a disszonanciaérzést helyezi középpontba, s teszi legfőbb „üzenetévé”. Ez a rá jellemző, s műveiben is megjelenő individualitás, az emberi viszonyok speciális érzékelése mind műveiből, mind a rá vonatkozó történeti dokumentációból kielemezhető. Föltűnő, s mélyen árulkodó, egyszerre festészettörténeti és életrajzi összefüggés, hogy Schiele egyik legfontosabb „témája” önmaga – az önarcképek a legkülönbözőbb variációban, ismét és ismét előjönnek. (Önarcképeiből és portréiból 2011-ben Bécsben, a Belvederében volt egy nagy kiállítás.) Az én, mint folyamatos önprobléma Schiele szövegeiből, mindenekelőtt verseiből és leveleiből is jól adatolható. Ezek között is van Önarckép (kettő is). Ezek, mint szövegek jól egészítik ki (s egyben magyarázzák) a vizuális önportrékat. Az egyik Önarcképben: „Nyugtalanság – / fájdalmas szorongás idebent, a lélek / mélyén. – Lobog, ég, fölcsap, / harcba szólít, – görcsbe ránduló szív.” Ez a megélt disszonancia szinte emblematikus megvallása. Élménye még kéjkeresés közben is disszonáns, önmeghatározása most is nagyon pontos: „Eszelős pörgés elpörgő gyönyörben / elpörgő gyönyörökért.” S a másik Önarckép önmeghatározása is ebben a kiegyensúlyozatlan kettősségben mozog: „Ember vagyok. Szeretem / a halált, és szeretem / az életet.”
* (Részletek egy hosszabb tanulmány nyomán. Forrás 45. évf. 12. sz., 2013 december) [vissza]
Önarckép leszegett fejjel
Önarckép Wallyval
Az öreg huszár leesett a lováról. Pontosabban: a ló ledobta lovasát. Ez volt az utolsó dobása. Ekkor már a kilencvenhetedik esztendejét taposta. Szép kor – mondhatnák. Bizony, az. Főleg, ha hozzávesszük, hogy immáron nyolcvanegy éve szolgált, egyhuzamban.
Mindez pedig az Úr 1831. esztendejében esett meg, éspedig Skultéty László huszár-kornétással, Új-Aradon. A világ legöregebb katonáját végül maga az esés közben kezéből kieső zászló takarta be. Mintha a giccses kedvű végzet rendelte volna így. Pedig a vén huszár még nagyon is élt.
– Hű, baszomalássan! – nyögött fel a földről, lábaival kapálózva, mint egy hanyatt esett óriásbogár.
Társai megálltak, leszökkentek lovaikról és rögtön a segítségére siettek. Hamarosan az egész ezred megállt. Futótűzként terjedt a hír. Eszterházy Vince gróf, a huszárezredes, mikor megtudta, mi történt, odavágtatott nyomban a baleset helyszínére, majd leszállt a lováról és aggodalmasan a sebesült fölé hajolt:
– Mi történt, László? – kérdezte elhűlve.
– A Rozi ledobott, uram…
– Milyen Rozi?
– A Rozinante, ez itt, ni! – mutatott a mellettük békésen legelésző lovára a vén huszár.
– És most mit érez?
– Neheztelést, kérem. Ez a ló tizenkét éve volt a…
– Úgy értem, maga mit érez? Lábra tud állni?
– Nem hinném, ezredes úr… – sóhajtotta a kárvallott.
Az ezredorvos félóra után már többet tudott mondani. Mindkét lába, valamint a medencéje is több helyen eltörött az agg kornétásnak, valamint néhány bordája, az egyik a tüdejébe fúródott. „Menthetetlen” – adta meg tárgyilagos hidegséggel a diagnózist az orvos.
Az ezred tudta, hogy vége van. Skultéty László is tudta. Még egy napot élt. Másnap hajnalban, nagy fájdalmak után, végleg lehunyta szemét a világ legöregebb katonája.
Az ezredes parancsára ott földelték el, ahol elesett – még aznap, 1831. augusztus havának 19-ik napján. Az ezred gyászban állt. A zászlót a halottal együtt temették el. Ez volt a halott végakarata.
Mindenkinek egy dolog járt a fejében: Ha nincs ezredszászló – ezred sincs!
A huszárezredes napokig fel s alá járkált a táborban. Feldúlt volt, komor és hallgatag. Emberei csak nézték részvéttel és fájdalommal.
Ezt a dilemmát senki sem tudta feldolgozni. Végül egy este az ezredes nyeregbe szökkent, és elvágtatott a messzeségbe. Utána egyre többen tűntek el. Egy hét alatt az ezredből már nem maradt senki és semmi, csak az az emléktábla, amit az öreg harcos sírja fölé emeltek.
A huszárezred megszűnt létezni…
… sok-sok évvel később, egy forró nyári napon, a Pesten nem sokkal korábban átadott Angyalföldi Tébolydába új férfibeteget hoztak. A két nagydarab fehér ruhás ápoló vadul megragadta, majd lerántotta a rácsos kordéról a kényszerzubbonyt viselő, vénségesvén őrültet, és vitte be szaporán a kórház kapuján. Magas, vaskos, zord apáca-sereglet fogadta.
– Meghoztuk, nővér! – mondta az egyik ápoló.
– Azt látom, uraim! – szólt a legmagasabb, legvaskosabb, legzordabb apáca.
– Itt vannak a papírjai – nyújtott át neki a másik ápoló egy vékony dossziét.
A főnővér belelapozott, aztán csodálkozva fordult ismét az ápolókhoz.
– Hát ez meg mi? – csattant fel. Majd a beteg felé fordult, iszonyú zordonan. – Mi a neve?
Az őrült kihúzta magát, már amennyire a kényszerzubbony engedte, összecsapta a bokáit, és harsányan szólt:
– Gróf Eszterházy Vince a becsületes nevem, nyugalmazott huszárezredes, kérem!
A nővérek ámultan nézték; az ápolók sokatmondóan mosolyogtak össze, és az egyik a saját halántékát ütögetve a mutatóujjával, súgta a főnővérnek:
– Tudja, nővér, a rendőrségen, amikor is elfogták, mint csavargót, nem voltak nála iratok… és hm… ezt a nevet mondta… a rendőrkapitány úr szerint közveszélyes őrült… be kell zárni a többi tébolyodott közé… mert neki… az a fixa ideája, hogy ő, mármint, hogy… urambocsá… ő azonos lenne önmagával…
A főnővér bosszúsan leintette.
– Ne beszéljen badarságokat! – és ismét odafordulva a beteghez, olyan kedveskedőn, selypegve, hunyorítva beszélt hozzá, mint egy hülyegyerekhez. – Hát, hogy is vagyunk azokkal a kedves, cukorfalat kis huszár bácsikkal? – és finoman intve az egyik nővérnek, halkan utasította: „Hívja azonnal a doktor urat!”
– Ő… szétszóródtunk… mert elesett a kornétásunk, pontosabban: a Rozinante ledobta… azaz, hogy a Rozi volt, kérem…
– Kornétás, Rozinante… hát persze…
– …és mi kétségbe voltunk esve, mert az ezredzászló nélkül ugye… szóval nem találtuk értelmét a… mert tetszik tudni, anyám, az úgy van… nálunk huszáréknál, hogy…
Megérkezett az orvos; mire mindenki elhallgatott és őt nézte. Ő meg csak a beteget. Vagy egy percig nézte, aztán egy enyhe bólintást követően odalépett a beteghez, és kezét nyújtotta:
– Doktor Hárshegyi vagyok! Hát Ön?
A tébolyodott ismét összecsapta a bokáit:
– Gróf Eszterházy Vince a becsületes nevem, nyugalmazott huszárezredes, kérem!
Az orvos faarccal bólintott. A főnővér összeráncolt homlokkal odahajolt az orvoshoz. De az leintette. És tapsolva egyet, az ápolókhoz fordult:
– Köszönjük, átvesszük a gr… hm… minden jót, uraim!
Az ápolók mord arccal biccentettek, és elmentek.
Egy fiatal nővér halkan megjegyezte:
– Neveletlen fráterek…
– Ha még fráterek volnának! – szólt komoran a főnővér, és gyorsan tapsikolni kezdett. – Gyerünk, gyerünk, nővérek, munkára fel!
– Kérném, hogy két kísérő nővér hozza utánam a husz… beteget! – mondta az orvos.
A kezelőben két markos apáca védte; egyrészt az orvost a lehetséges támadástól, másrészt a kijáratot, ha a beteg esetleg kereket kívánna oldani. A kényszerzubbonyt már levették a tébolyodottról. A beteg teljesen nyugodt volt és immáron felszabadultan, elégedett nyögésekkel ropogtatta meg végtagjait.
– Hej, meg kell vallanom, azért a huszármente nem szorított ennyire, doktor uram, mint ez a fránya fehér zubbony, vagy mi a kórság! – mondta selma mosollyal, vállait csavargatva a vén őrült, és megpödörte a bajuszát.
Az orvos faarccal bólintott.
– Érdekes összevetés… hm… Nos, mi a neve? Mikor született? Melyik évszázadot írunk és milyen nap van ma? Tessék válaszolni, úr… ö…
A vén beteg ismét összecsapta a bokáit és harsányan mondta:
– Gróf Eszterházy Vince a becsületes nevem, nyugalmazott huszárezredes, kérem!
– Az igazi nevét kérdeztem.
– Ez az igazi nevem, doktor úr! – szól álmélkodva az őrült.
– Mondja, tudja, hogy hol van?
– Nem tudom… talán valami klinikán?
– Maga az Angyalföldi Tébolydában van, és nem egy „klinikán”, ahogy fogalmazott. Nővérek, kérem, jegyezzék fel a következőket – fordult a zord nővérekhez az orvos: – A betegnek az a téveszméje, hogy „Eszterházy”, „gróf”, továbbá, hogy „huszárezredes”, valamint, hogy ő „Vince”. Súlyos eset. A legsúlyosabb, akivel eddigi pályámon találkoztam. Legalább hat hónapi kezelésre itt tartjuk, bár, ami azt illeti, a gyógyulásra szemernyi esély nincs. Leírták? Jó!
A vén tébolyodott leesett állal nézte az orvost. Aztán nagy nehezen így szólt:
– De kérem… doktor úr… mi ez az egész? Ön nem hisz a szavamnak?
– Egy szavát sem hiszem – válaszolta nyugodtan az orvos.
– De kérem… az én ezredem egészen Skultéty László haláláig…
– Honnan tudja, hogy meghalt? Ott volt?
– Ott voltam, hát persze! Hogy ne lettem volna ott! Én szalajtottam a felcserünkért, amikor leesett a lóról…
Az orvos ellentmondást nem tűrően csóválta a fejét.
– Lehetetlen! Teljességgel kizárt.
– De doktor úr, honnan tudja, hogy nem igaz, ha ott sem volt?
– Ki mondta, hogy nem voltam ott?
– De az… lehetetlen… ön még pici kis… már ha… egyáltalán…
– Megmondjam, miért nincs igaza? – kérdezte eszelős arccal, zavaros szemekkel az orvos.
A nővérek összenéztek, és ezt súgták egymásnak: „Már megint rájött! Mindjárt elvisszük…” A vén tébolyodott a kezeibe temette arcát, majd csodálkozva nézett az orvosra.
Az orvos letépte a fehér köpenyét, és győzedelmesen vágta ki:
– Mert ÉN VAGYOK Skultéty Lászlóóóóó!…
A nővérek rögtön vitték is el az orvost.
A vén őrült pedig úgy nézett maga elé sokáig, mint aki megtébolyodott…
Egyik nagy kórházunkban, ahol a legkülönbözőbb betegségekben szenvedő betegeket kezelik, az igazgató főorvos röpgyűlést tartott, és közölte kollegáival, hogy ellenőrzést kapnak a központból, ami kapcsán egy ellenőrző főorvos tájékozódik a betegellátás minőségéről és hatékonyságáról.
Az első betegbemutatásra a szubintenzív osztály egyik kórtermében került sor. A kórház részéről jelen volt az adjunktus, Piroska főnővér és a kórház igazgató főorvosa, aki a referendumot tartotta.
– Ismerkedjünk meg az előttünk ágyban fekvő fiatal, csinos, szőke Kovács Máriával, akinek tegnap operáltak be pacemakert. Most jó állapotban van és néhány nap múlva hazaengedjük.
A beszámolót az adjunktus szakította félbe.
– Az igaz, hogy az előttünk fekvő nő fiatal, csinos és szőke, de a neve Balogh Borbála, ugyanis az előbb említett páciens Kovács Mária nem élte túl a pacemaker behelyezést, és tegnap meghalt.
– Így már érthető a személycsere – jegyezte meg az ellenőrző főorvos, és megkérdezte, hogy a jelenleg itt fekvő Balogh Borbála ápolását mi indokolja.
Az adjunktus tájékoztatás szerint az anamnézisben az szerepel, hogy a férje nyakon vágta és emiatt az egyik nyaki csigolyája eltört, de szerencséjére a törvégek nem mozdultak el, úgyhogy most megfigyelés alatt tartják. Még néhány vizsgálatot elvégeznek nála, és ha azok rendben vannak, hazaengedik.
Ezután az egész társaság áttelepült a kórház kórbonctani részlegébe és ott folytatták az ellenőrzést. Amikor beléptek, nagy kiabálás és dörömbölés hallatszott a fagyasztó felől. A boncasztal mellett egy jéggé fagyott ember állt, és közölte, hogy ő a hulla. Az ellenőrző főorvos érdeklődésére, hogy akkor miért nincs felboncolva, elmondta, hogy nem sokon múlt, de hála a jó kondíciójának, megúszta a dolgot.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy magát élve akarták felboncolni? – kérdezte az ellenőr.
– Igen.
– És elárulná, hogy ezt ki akarta végrehajtani?
– Hát, a boncmester – válaszolta a hulla.
– Megtudhatnám, hogy hol tartózkodik az illető?
– Ő dörömböl és kiabál a jégszekrényben.
Ekkor az igazgató főorvos utasítására kihúzták a tepsit a fagyasztóból, és érdeklődve várták a boncmester meséjét az események tisztázására.
– A történet úgy kezdődött, hogy az egyik osztályról leküldtek egy hullát, aki mélyaltatásból nem akart felébredni. Amikor hozzám került, nem tapasztaltam nála életjelenségeket. A szemei csukva voltak. Mozdulatlanul feküdt, és a csuklójánál a pulzus nem volt kitapintható. Épp elővettem a fűrészemet, hogy szétvágjam, amikor észrevettem, hogy szemét kinyitja, és szemrehányó pillantásokat vet felém. Az események ezután felgyorsultak. Kiszedte kezemből a fűrészt, jól elagyabugyált, rádobott a tepsire és betolt a hűtőbe. A többit már tudják.
– Arra nem gondolt – kérdezte az ellenőrző főorvos –, hogy a nyaki ütőéren kitapintható pulzus érzékelhető-e, és az alapvető reflexek működnek-e?
– Nem, mert biztos voltam benne, hogy azt már a kórházi osztályon ellenőrizték.
Erre a válaszra még Piroska főnővér is csóválta a fejét a háttérben. Az ellenőr kollega pedig magában megjegyezte, hogy ebben a kórházban a betegek túlélési esélyei csak a szerencsén múlnak. Ezért javasolta, hogy félholt pacienseket ne boncoljanak, és gondosabban figyeljenek az életjelekre, mert ha az ilyen esetek kiderülnek, jogi problémák is felmerülhetnek, nem beszélve a szenvedő felek esetleges bizalomvesztéséről az egészségügyi ellátást illetően.
Ezután az igazgató főorvos felkérte helyettesét, hogy a közelmúltban tüdőműtéten átesett beteg dokumentációit mutassa be, és tájékoztassa a konzílium résztvevőit a beteg állapotáról. Az adjunktus előadta, hogy a műtét kitűnően sikerült és a bal tüdőfél eltávolításra került. Sajnálatos tény azonban, hogy a jobb oldali tüdőt kellett volna kioperálni, mert azt támadta meg a rák.
– Ez a malőr úgy történhetett meg, hogy a tüdőről készült röntgenfelvételt 180 fokkal elfordítva rakták rá az átvilágító falra. Úgy, hogy az alja került felülre, és így a jobb oldali tüdőt bal oldalinak nézték. A tragédia így már elkerülhetetlen volt. Ezért a bal oldali egészséges tüdő került eltávolításra.
– És erre hogy reflektált a kedves beteg?
– A legrövidebb úton meghalt, úgyszólván azonnal.
A következő eset egy súlyos lábsérülést szenvedett beteg volt, akinek össze kellett varrni a sebét, nehogy elvérezzen. Sajnos a műtét közben elfogyott a varrófonal, és az állatkórházból kértek kötözési cérnát. De sokára értek vele a műtőbe, és csak hajszálon múlt, hogy a beteg nem halt bele a sok vérveszteségbe.
A továbbiakban három beteg kórtörténetét az adjunktus ismertette, de mivel egyikük sem élte túl a kórházi kezelést, az ellenőrző főorvos leállította a beszámolót, és megjegyezte:
– Azért időnként nyilván élve is távoznak betegek erről az osztályról!
– Természetesen – válaszolt lelkesen az adjunktus. – Úgy emlékszem, tavaly is volt néhány esetünk. Bár, meg kell említenem, hogy a három nem túl jó eredménnyel végződött beavatkozás is csak annak köszönhető, hogy volt egy tömegkarambol, és mivel a kórház volt ügyeletes, a szerencsétlenül jártakat ide rakták az intenzív osztályra.
Az ellenőr már nem merte megkérdezni, hogy az összes behozott áldozat közül hányan hagyták el élve a kórházat, akiknek felsorolására a referendumban nem került sor. De azt nem tudta megállni, hogy félig tréfásan meg ne kérdezze az igazgató főorvost:
– Nem vagytok ti véletlenül szerződésben a temetkezési vállalattal?
– Szó sincs róla. De tény, hogy elég sok feladattal látjuk el őket.
– Mindenesetre figyelemre méltó – vágott közbe az adjunktus –, hogy a vállalat összes dolgozója a Riviérán vásárolt villát magának.
– Ez nem egy elhanyagoló szempont – jegyezte meg az ellenőrző főorvos, és közben azon morfondírozott magában, nem is lenne rossz munkát vállalni a temetkezési vállalatnál, ahelyett, hogy ilyen rosszul működő kórházakat ellenőrizzen.
A Duna-menti Stein
Önarckép lehúzott szemhéjjal
MIKLAVŽ KOMELJ (Kranj, 1973) Művészettörténész, író, költő, műfordító, esszéista és festő. A Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karán doktorált művészettörténelemből. A Szlovén Tudományos Akadémia Arany Jel-díjában részesült a XIV. sz.-i toszkán festészet terén végzett kiváló munkájáért. Első verseskötete 17 évesen jelent meg. Magáról így ír: „Álmomban vagyok leginkább éber. Lehet, hogy egy mennybemenetel során ragadtattam el. Lehet, hogy az égbolt a fejemre esett. Minden csodán kívüli rettenetesen bizarr.” Eddig 13 verseskötete jelent meg, a legutolsó 2021-ben Lángoló könyv (Goreča knjiga) címmel, továbbá egy regénye, a Takarj be hó (Skrij me sneg), három novelláskötete (legutóbbi Az első szentjánosbogár) és három esszékötete, valamint két gyermekvers kötete. Hét szlovén irodalmi díjban részesült, ezek közül a Prešeren-díj (2008) a legjelentősebb.
Simon nagyapjának a szeme élettelenek tűnt a fényképen.
Amikor Simon apja kócos, fekete hajjal és remegő torzonborz szakállával könnyek közt beviharzott Simon szobájába, mert telefonon értesült apja hirtelen haláláról, Simon nem könnyezett. Nem lepődött meg. Amikor nagyapa egy súlyos megfázás nyomán kialakult tüdőgyulladással kórházba került, Simon tudott egy titkot, ami csak kettejükre tartozott. Annak ellenére is, ha nagyapa erről nem is tudott. Halála már réges-rég nem volt rejtély Simon előtt.
Amikor nagyapa nyugdíjba vonult, Simon is a könyvtárban tartózkodott, amit nagyapa az alapításától kezdve irányított. Most minden helyiség, ahová Simont oly gyakran elvezette, ki volt világítva és emberekkel volt tele, sárga és bíborvörös borospoharaik Simon feje fölött magasodtak, a szemük pedig úgy csillogott, mint az említett poharak. Simonnak pedig hirtelen világossá vált, hogy valamit eltitkolnak előle és megkérdezte az előtte álló hölgyet, hova is keveredett, mi ez az egész, mi folyik itt. A csillogó szemű hölgy pedig lenézett rá, majd halkan így szólt: „A volt igazgatót búcsúztatjuk.”
Simon helyiségről-helyiségre járt az emberek között, akik borospoharaikkal a kezükben beszélgettek, ünnepélyesen álldogáló alakjaik között el-elsétálgatott, hogy lássa, hol is fekhet a volt igazgató holtteste, akitől búcsút vesznek. Azon töprengett, hogy ki is lehet az, bár jól tudta, hogy nem lehet más, mint a nagyapja. Időnként észrevette őt ezek között az emberek között: szürke öltönyben állt és hol evvel, hol avval az emberrel csevegett, és amikor megpillantotta Simont, csendesen rámosolygott. De semmit sem tudott eltitkolni Simon elől. Jóllehet Simon elevennek látta őt, és bár a kivilágított szobákban az emberek úgy tettek, mintha sehol semmiféle holttest sem lenne, Simon nagyon jól tudta, hogy nagyapa ugyanakkor titokzatos módon holtan fekszik ezeknek a helyiségeknek a végében és a poharakban lévő bor már régóta könnyekkel keveredett.
És amikor nagyapa néhány hónappal később befeküdt a kórházba és Simonnak közvetlenül előtte egy kis könyvecskét vásárolt a kórházi újságosnál, éspedig La Fontaine színes képekkel megfestett meséit, Simon már tudta, hogy nagyapa – aki annyiszor elvezette őt a régi temetőbe és megmutatta neki annak a hölgynek a sírját, akit egy XIX. századi szlovén költő énekelt meg, azt dalolva, hogy az eddig számára ismeretlen szívsebei nem hagyták szemét lehunyni és mindez ennek a hölgynek a hibája –, most átlép a halálba.
Erre azonban senki sem gondolt. Apa, aki visszatért a kórházi látogatásból, boldogan és lelkesen mesélte, hogy nagyapa már fel is épült és napokon belül hazajöhet, meg hogy mennyire aggasztotta, hátha lókolbászt szolgáltak fel neki, hogy a kórházban betegtársaival kártyázik, és hogy mennyire zavarja egyik betegtársának a horkolása. Meg hogy üdvözletét küldi Simonnak.
A halála abszurdnak tűnt. Nagyapa kártyajáték közben kiment a mosdóba, de sosem tért vissza. Egy vérrög végzett vele. Apa úgy sírt, mint egy kisgyermek. Simon azonban képtelen volt sírni. Ezt fontolgatta magában: „Valóban fogalma se lehetett róla?” És azon tűnődött: „De micsoda szerencse, hogy már felnőttem és mindent értek és sejtek, és hogy felnőttként emlékezhetek rá. Mindent, amit mondott, könnyűszerrel megérthettem, mindent, ami történt, megláthattam, mindent, amit adott, megtarthattam.” Nyolc éves volt.
Nem engedték meg neki, hogy megtekinthesse a holttestet, sőt még a temetésen sem vehetett részt, ugyanis meg akarták óvni a gyereket a halállal való kapcsolattól. Vagyis úgy gondolhatták, hogy biztosan borzalmas lenne neki egy ilyen helyzet. Simon azonban titkolta mások elől, hogy közelről ismeri a halált, eltitkolta a halállal kapcsolatos felfedezését, ahogy saját testének felfedezését is.
Amikor dédnagymamája két évvel korábban vakáció közben hirtelen meghalt abban a nyaralóban, amelyben ő is éppen a vakációt töltötte, szándékosan úgy tett, mintha félne a holttesttől, csakhogy mások gyanút ne fogjanak. Ő és az apja, ki-ki a felső szobában lévő saját ágyában hirtelen felriadt az alsó szobából érkező furcsa zajokra. Már kora hajnalban érkeztek a látogatók, az öreg szomszédnéni, dédnagymama barátnője, félhalkan suttogva beszélt, majd a dédnagymama szekrényének fiókjai közötti turkálás hangja hallatszott. Aztán feljött nagyapa, és nyugodt hangon így szólt: „Meghalt a dédnagymama.” Majd újra lement. Simon és az apja mozdulatlan némaságba burkolóztak. Egy kis idő után a nagymama is feljött és azt mondta, hogy a dédnagymama nagyon rosszul van, teljesen erőtlen. Simon egy pillanatra arra gyanakodott, hogy a halott dédnagymama újra életre kelhetett. Már halott volt, ám most újra él, csak teljesen gyenge, teljesen erőtlen. Csak később értette meg nagyanya végtelen tapintatát, aki abban a pillanatban, amikor az édesanyja meghalt, azon volt, hogy fiát és unokáját nehogy túlságosan megdöbbentse a váratlan hírrel.
Simon nem akart lemenni oda, ahol a dédnagymamája feküdt. Úgy tett, mintha nem is akarná látni. És mindenki úgy vélte: fél. Majd, amikor látta, hogy tényleg elhitték, hogy fél, ezt megkönnyebbülésnek vette, és azt mondta, valóban hatalmába kerítette a félelem. És tényleg nagyon rettegett. Attól tartott, talán megneszelik, mily közelről ismeri a Halált – miként szokta már régóta meg-megsimogatni annak női testét, miként tekintett már régtől fogva annak ragyogó szemébe, élettel telt, eleven szemébe.
A fényképen látható szemek azonban holtnak tűntek.
Nagyapa és nagymama lakásának minden sarkába, ahová nagyapa illata behatolt, azok számára, akik szerettek rá emlékezni, ez az emlékek illatává alakult. Bár nagyapa rózsaszín szövetű kárpitozott karosszéke üres volt, körülötte még mindig azoktól a történetektől villódzott a levegő, amelyeket nagyapa különös élvezettel mesélt Simonnak. Ezek a történetek hajdanvolt gyerekkori – ahogy ők maguk közt nevezték – „dorbézolásairól” szóltak. Olyanok voltak, hogy már annak a kérdése is, vajon fiktívek-e vagy valósak, éppen magát a kérdés felvetését kerülték meg, amit fel akartak tenni. Simon tudott egy titokról, ami csak kettejükre tartozott. Hogy nagyapa mindig valami mást akart, valami elevenebbet, valami sokkal valóságosabbat, olyannyira valódibbat, hogy már nem is tudott hinni Isten létezésében, amikor rájött arra, hogy még a papoknak is ki kell menniük vécére, és hogy Szent Miklós a gazdag gyerekeket gazdagon, a szegényeket pedig szűkösen ajándékozza meg. Mindazonáltal a szerencse nagyapa esetében mindig Istennel és a tarka tehénnel függött össze, ugyanis ez volt a szavajárása: „Adjon az Isten szerencsét – pajtánkba tarka tehénkét”, és valahányszor piros-tarka lett az ég, mindig azt mondogatta, hogy Szent Miklós biztosan süteményeket süt. Elbeszélte például, hogy egyszer miként festette át a szomszéd kecskéjét, hogy az rá sem ismert, míg az eső végre le nem mosta a szőrét. Vagy, hogy egy másik példát említsek, azért hogy édesanyja kedvében járjon, miként kente be magát egyszer fekete cipőpasztával, majd így szerecsenné átalakulva végtelenül felszabadultan fel-alá sétálgatott kisvárosukban. Beszélt arról is, hogyan csinált egyszer gombostűből horgot, és lemenve a folyóra horgászni milyen szörnyű volt, amikor egy hal ráharapott az eledelre és fennakadt rajta. Sérülten vette le a horogról, majd visszaengedte a vízbe, nem tudván, hogy él-e még vagy már elpusztult. És mindezen történetek mögött ott rejlett az Üveghegy és az Óperenciás-tenger meséinek a felfoghatatlansága – amelyeket csak azért, mert az egyik szebb, a másik pedig végtelen, így képtelenség lenne egészen a legvégégig elmesélni –, és éppen azért léteznek, mert elmondhatatlanok. És ha Simon lehunyta a szemét, még mindig hallotta az ő mély hangját, amint lassan a mesélésbe kezdett: „Élt egyszer egy… Egyszer a földkerekség végében… Ott, ahol a… Hol volt, hol nem volt… Valaha, amikor a Valaha még Valahának hangzott...” Éppen ezért az Egyszer és a Valaha sohase olyasvalamit jelentett Simonnak, ami valami mulandó lett volna.
De nagyapa és nagymama hálószobájában most ott volt a masszív franciaágyuk mellett valami – az ágyat még a forradalom ideje alatt egy leégett kastélyból hozták, amelynek kirobbantását nagyapa, mint szegény, könyvekbe szerelmes fiatalember, segített előkészíteni, hogy annak felrobbantása után szomorú szemekkel csak még jobban átérezze annak fájdalmát, hogy miként éldegélt valaha egy Birodalom Hol volt, hol nem volt városkájában Egyszer Valaha –, a nagymama éjjeliszekrényén ott volt egy fénykép. Egy álló keretbe foglalt fekete-fehér fénykép. Nagyapa félprofil mellképe, hibátlanul megfésülten. Szürke öltönyt viselt, sötét nyakkendővel, amelyen rácshatást keltő világos négyzetek voltak, és szemüveg nélkül. Simon azonban e nélkül szinte sosem látta nagyapát, az ajkain semmiféle remegés, de még ránc se volt látható.
A fényképen látható szemek azonban holtnak tűntek.
Amikor Simon először pillantotta meg ezt a fényképet az éjjeliszekrényen, amit nagymama, mint a jelenlét és a hiány, a közelség és a távolság, a fájdalom és a veszteség, a szerelem és a béke örök szimbólumaként helyezett el oda, úgy sejlett, mintha panaszt hallana. A szemek vádját, önnön marcangolását. „Erre – hát erre voltak képesek?” A szótlan fénykép gyengédséggel teli szemébe tekintett és elragadta a düh. Éppen az, aminek ki kellett volna emelnie annak élénkségét – az a két fehér, csillámló pontocska, amely átszelte a pupillák és az íriszek közötti határvonalat –, az még annál is rosszabb volt, még ha csak szürke és fekete lett volna mindkét szem. Hirtelen megértette azokat a vallásokat, amelyek tiltották az emberábrázolást. Az a két fehér pontocska fénynek adta ki magát, csak azért, hogy megmutassa, hogyha ez lenne a fény, akkor az nem is nevezhető semmiféle fénynek. De nagyapa szeme nem volt tettetett. Nagyapa szeme odaadóan nézett Simonra, az a két fehér pontocska pedig úgy meredt rá, mint két foltocska. Teljesen különböző méretűek voltak. Nagyapa jobb szemében a fénykép bal oldalán lévő pont eléggé picike volt, mintha egy apró skorpió igencsak vékonyka fullánkja szúrta volna ki a szemet, a bal szemében lévő pont, ami a fénykép jobb oldalán ékeskedett, pedig sokkalta nagyobb volt, és minél tovább nézte Simon, annál nagyobb lett; úgy tűnt, mintha ki akart volna úszni a szemből. Ó, sokkal elevenebbek és sokkal fényesebbek voltak a költők és írók fehér halotti maszkjai, amelyeket nagyapa aggatott a könyvtár hosszú, sötét folyosójának a falára, melyek alatt vitrinekben álltak kiállítva a több millió éves fehér kövületű csigák! Azok a maszkok azért is voltak annyira elevenek, mert olyan közvetlenül és olyan brutálisan ábrázolták a halált, hogy amikor nagyapa elvezette mellettük, Simon szinte beleremegett, mint a fehér lovak láttán a cirkuszban. A fényképen látható arc pedig őt nézte és kérve-kérlelte. A fényképen látható szemek pont azért voltak élettelenek, mert annyira elevenek voltak. Az a tény, hogy a nagyapa bal szemében lévő fehér pont, ami a fénykép jobb oldalán volt, sokkal nagyobb hatást keltett a nagyapa jobb szemében lévőénél, amely a bal oldalon volt, egyrészt elevenné tették, ugyanakkor még jobban ki is hangsúlyozták, hogy képtelenek meglátni őt.
Mexikóban az indián sámánok arról ismerték fel azt az embert, akiből sámán vagy naguál válhatott, hogy eltérő méretű szemei voltak vagy akár más módon is különböztek egymástól. Ez a két különböző méretű fehér pötty azonban nemhogy növelte volna az erőt, hanem elrejtette egyiket a másik elől, ahogy az Óperenciás-tenger és az Üveghegy léte felőli kérdezősködés is épp azt rejtette el, hogy amit el kellene mesélni, az nem is maga a történet. „Melyik mesét mondjam el, az Óperenciás-tengerről vagy az Üveghegyről szólót?” „Az Üveghegyről.” „De az Óperenciás-tenger az hosszabb.” „Akkor az Óperenciás-tengerről szólót.” „De az Üveghegy az meg szebb.” „Akkor az Üveghegyről szólót.” – „Ám…” –
Ámbár az sem igaz, hogy nagyapa ereje valaha is alábbhagyott volna. Csak úgy tett, mintha esetlenné vált volna a mozgása. Amikor nem sokkal a halála előtt elvitte Simont egy erdőben rejlő, Luknja nevű régi vár romjaihoz, amit belepett a burjánzó növényzet, hirtelen úgy ugrándozik az erdőben lévő romok körül, mint egy gyermek. Simon pedig onnan magával hozott egy darab kiszáradt üreges gyökerecskét, amely ezüstösen csillogott és az emberi érre emlékeztette. Ezt a két különböző méretű fehér pöttyöt azonban valaki belophatta a szemébe, úgy, mint ahogy valaki két levágott emberi fejjel osont be a szobába, amiről egy nő énekelt a televízióban, aki éneklésével annyira elragadtatta Simont, hogy míg nagyapa a nyaraló ajtaját festette, ő kijelentette, hogy feleségül fogja venni ezt az énekesnőt. Majd nagyapa a nyaralóban elmesélte neki azt a régi dalt a Nap bánatáról és azt a régi balladát az árváról, aki az anyja sírján lehelte ki lelkét, miután így kiáltott fel: „Fekete föld, tárulj!” Majd Simon kezébe adott egy fekete messzelátót, Simon belenézett és közelebb került a nagy mező másik oldalán lévő magányos ház. Aztán azt mondta neki, hogy fordítsa meg a messzelátót: „Így pedig távolabbra láthatsz, nagyon-nagyon messzire.” Simon pedig megfordította a messzelátót és belenézett, a ház nagyon-nagyon messzire volt.
Kataléna 2 egy nagyon messzi vidékről házasodott össze a férjével, az egyik éjjel azonban a férje két levágott fejjel a kezében állított be a szobába, az egyik Kataléna apjának, a másik pedig a bátyjának a feje volt, majd arra kérte, hogy nevessen, mire a lány szája nevetett, ám a szíve bánatosan zokogott, majd kiadta a lelkét. És hová lett a lélek ezen a fényképen? Amikor Simon ezt a balladát énekelte nagyapjának, nagyapa levett a könyvespolcról egy négykötetnyi vastag, régi tudományos népdalkiadást, majd Simonnak ajándékozta. Másodszor pedig egy nagy, régi könyvet adott neki, ami üres volt. Simon pedig gyorsan telerajzolta egy vastag, fekete-piros alkoholos filctollal, és a kalózok alakjai, akik egy hajón harcoltak, amelyen egy halálfejes zászló lengett, és onnan a tenger mélyébe zuhantak, keresztezték egymást, egymást elfedték, éppen úgy, ahogy a paleolit barlangfestmények állatai. És amikor Simon ebbe a könyvbe rajzolt, hevesen remegett az ámulattól, hogy most egy olyan könyvbe rajzolhat, amely nagyon régi.
Az a tény azonban, hogy az egyik pötty olyan kicsi, a másik pedig olyan nagy, csak azért keltette az elevenség benyomását, hogy megmutassa, hogy az, amit mi elevennek gondolunk, az valójában holt. Ugyanis az olyan élet, ami csak azért élet, mert nem halál, az halott. Az a két pötty, ami a szemek csillogását jelentette, csakis azért volt olyan, amilyen, mert egy adott pillanatban lett olyan, amit a fénykép azért rögzített, hogy meggyőzze a felvételt nézőket, hogy elmúlt. Valami abszurditás volt ennek a csillámlásnak a két különböző méretű fehér pontjában, amelynek éltetni kellett volna a szemeket, ugyanis azt közölték, hogy valamin mégsem lehet változtatni. Egy adott pillanatban a szemek így csillogtak, és most ez a fénykép olyasvalamit állított erről, amin már nem lehetett változtatni, mint ahogy azon sem, hogy nagyapa kiment a mosdóba, és utána már nem térhetett vissza egy nevetséges vérrög miatt. A fényképen élettelenek voltak a szemek, mert a két különböző méretű fehér pötty azt állította, hogy nagyapa valamikor életben volt, ami elmúlt, és most már nincs mit tenni. Ez a finom modorú, nyakkendős, szürke öltönyös úriember, aki félprofilban Simonon keresztülnézve maga elé meredt olyan odaadóan, olyan szomorúan, mint aki nem tudná átfesteni a szomszéd kecskéjét, mint aki nem tudná befesteni a saját bőrét, mint aki képtelen lenne bekenni magát mézzel és meghempergőzni egy felhasított párna tollpihéiben, mint aki a gombostűből készült horogra akadt halat sem lenne már képes levenni a horogról és visszaengedni a vízbe. Ha ez a jobb szemben lévő pötty megnőne, talán minden összhangba kerülne, valami megnyílna. De nem a két különböző méretről volt itt szó. Ha az a fény, amelynek ez a két fehér pötty az emléke, valóban itt lenne, ha az a fény valóban fény lenne, akkor ezek a szemek megelevenedhetnének. Valamit tenni kell. Simon tudta: ezeket a szemeket életre kell keltenie. Még ha fájdalmat is fog okozni. Ezeket a szemeket mindenképpen életre kell kelteni!
Nagymama, nagyapa halála után, hogy könnyebben leküzdje bánatát, különféle kézimunkákba fogott. Az éjjeliszekrénye tele volt gombostűkkel. Simon kivette a fényképet a keretből. A bal kezében, amellyel rajzolt és írt, tartotta a gombostűt. Átfúrta a nagyapa jobb szemében lévő kis fehér pöttyöt, ami a bal oldalon volt. Amikor a gombostű átszúrta a papírt, körkörös mozdulatokkal megforgatta a lyukban, így a lyuk kitágult. A fényképet az ablaküvegre helyezte így valódi fény szűrődött át az átlyukasztott pupillán. Most a bal szem, ami a jobb oldalon volt, azzal a nagy fehér pöttyével még élettelenebbül hatott. Simon ebben a szemben lévő fehér pontot is átszúrta és addig körözte az átszúrt szemben a gombostűt, hogy a lyuk annyira kitágult, hogy a fehér pont teljesen eltűnt. Újra az ablaküvegre helyezte a fényképet. Mindkét szemen valódi fény ömlött és ragyogott át, az égbolt fénye, amely a legyőzhetetlen Napból eredt, a fény, amely a szemekből érkezett.
Nagyapa szemei megelevenedtek.
Simon képtelen volt visszahelyezni a keretbe a fényképet. Már nem egy halottra való emlékezés fényképe volt. Senki se lett volna már képes ránézni. Senki se lett volna már képes ezt megérteni. Simon az éjjeliszekrény mögé ejtette a kerettel együtt úgy, hogy hadd essen csak le, bárhová.
Nagymamát végtelen szomorúság töltötte el. Az a gombostű a szívébe fúródott. Simon úgy tett, mintha fogalma se lenne, miről kérdezik. Miért tette ezt, tudakolta tőle. Azt is feltételezhette volna, hogy a másik unokája, a kis unokaöccse tette mindezt, de ő még csak egy éves, és nem tudta volna ilyen pontosan kiszúrni éppen a szemeket. Miért követte el ezt? Miért szúrta ki nagyapa szemét, aki olyan jó volt hozzá, annyira jóságos? Simon azt suttogta: „Hogy a szemek megelevenedjenek.” A nagymama azonban tovább faggatta, mintha feleletet sem kapott volna. Nem is várt választ. Simon hallgatott.
Lukács Zsolt fordítása
1 Eredeti cím: Žive oči, Az első szentjánosbogár (Prva kresnica, 2022) című novelláskötetből [vissza]
2 Az elkényeztetett Katalénáról (Katarina) szóló ballada (Z roparjem omožena – Kata, Katalena: A rablóval házasodott lány – Kata, Katarina), aki Črni Vogrin (Fekete Magyar) banditával megszökik annak várába, majd ezt keservesen megbánja. Egy idő után Katalena sírni kezdett, mivel nagyon hiányolta az otthonát. De mivel folytonos sírását nem tudta abbahagyni, Črni Vogrin levágta Kataléna összes családtagjának a fejét. Az övét is levágta volna, ha közben nem hagyta volna abba a sírását. Abban a pillanatban azonban, amikor Kataléna elmosolyodott, fokozatosan kővé vált. A Kata, Kataléna szláv népballada a Rábavidék és Muravidék etnikai területéről származik, és az ott élő szlovén gazdák kapcsolatát illusztrálja a magyar romákkal, akiket a történetben Črni Vogrin (Fekete Magyar) jelenít meg. [vissza]
Önarckép 1910
Gábor Andor (1884. január 20. – 1953. január 21.)
Miképpen csaknem minden év januárjában, születése és halála évfordulóján idén is megemlékezünk Gábor Andorról, aki fiatalkori közismertségét és népszerűségét az 1910-es években operettlibrettóinak, kupléinak köszönhette. Későbbi versei, publicisztikai írásai azonban már társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, cselekvésre ösztönöznek. Ezúttal ez utóbbiak közül választottunk ki hármat, köszönetképpen folyóiratunk egyetlen folyamatos támogatójának, a Gábor Andor Írói Jutalomdíjnak, melyet a szerző hagyatékából felesége alapított.
1914 aug. – szept.
A háború az emberi ostobaság hejehujás lakodalma, amire az okosokat nemcsak meghívják, hanem kényszerítik is, hogy részt vegyenek benne. Muszáj inni, és aki meg nem hal fegyvertől, megdöglik az undorodástól.
Hogy’ tobzódott, hogy’ üvöltött, hogy’ sivított a sajtó! Békeidőben annyira megszokta a pénzért hazudozást, hogy most ingyen se tudott egyebet csak hazudni. Néha az ember jóhiszeműen azt hitte, hogy a sajtó eszetlen romlottsága valaminő gazdasági kényszer miatt van, de kiderült, hogy ez nem igaz; a sajtó nem azért romlott, mert megfizetik, nem is azért fizetteti meg magát, mert romlott. Vannak ringyók, akik nem pénzért ringyók és nem is a gyönyörért ringyók, hanem a piszokért, ami a pénzből meg a kéjből összekeveredik. A sajtó hazudik, mert pénzt kap érte, hazudik, mert szeret hazudni, s legvégül hazudik a förtelemért, ami a pénzért hazudás nagyszerű mellékíze.
Mindenki részeg volt a lelkesedéstől, s akik úgy vélték, hogy nem tökéletes az a részegség, ami a lelkesedésből fakad (mert a lelkesedés lelket tételez fel, s az nem volt nekik), itallal tették teljesebbé a részegséget. És ezek voltak a becsületesebb részegek.
Hetekig győztünk mindenütt. Folyton győztünk. Mikor aztán annyi győzelem után egyszer győztünk, akkor plakátokat ragasztottak ki. Folyton győztünk. És attól lehetett félni, hogy nem győzzük tovább.
Egy katona Sabácnál levágott egy szerb fejet, és Pestre hozta magával a borjújában. Egy újságíró meglátta és megírta. A cenzor elolvasta, a hír megjelent. És nem lőtték agyon sem a katonát, sem az újságírót, sem a cenzort. Belátták, hogy a borjú a hibás. De melyik? A katona, az újságíró, vagy a cenzor?
A hidakat katonák őrizték, a katonákat nem őrizte senki. Csodálatos, hogy a hidaknak mégsem esett bántódásuk.
Lassanként belenyugodtak a háborúba. Minden ment a maga rendes útján. Az ennivalót rendes áron adták, vagyis a dupláján annak az árnak, amilyenért tisztességgel adni lehetett volna. De ezt már megszokták békeidőben. Akkor a polgármester hirtelen kiadott egy írást, amit a falra ragasztottak, amiben figyelmeztette a népet arra, hogy háború van. Az ennivaló ára ettől egyszerre felszaladt. Így ni, mondta biztosan a polgármester, csak azt akartam, hogy tudjátok, hogy háború van.
Mindenre kitanították a katonát. Csak azt felejtették el megmondani neki, hogy a szerbnek is puska van a kezében, nem virágszál. A meglepetés igen élénk volt.
Mikor már Magyarországot a poklok kapui sem döntötték meg (– hogy’ is gondolta Kossuth ezt a szóképzést? A poklok kapui, amelyek döntenek? –), mikor már a vasút elkezdte rendesen szállítani az embert is, az árut is, mikor már látszott, hogy semmi oka nem lehet az áruért az ára duplájánál többet kérni, akkor a malmok be akarták szüntetni az üzemet. A háborúhoz ugyanis hozzátartozik a liszthiány, s mert liszthiány másképp nem jöhetett létre, a malmok liszt helyett a liszthiányt akarták előállítani. Nem olvastam vezércikket ellenük.
Kacagtató – mondottuk, hogy a franciák a visszavonulást jól megokolt defenzívának nevezik. Ugyanaz nap szerbiai hadseregünk bejelentette, hogy defenzívába megy át, éspedig jól megokolta. Ezt megértettük és felírtuk a győzelmi rovatba.
Mit tudtam meg a haditudósítóktól? Mindenekelőtt és mindenekfölött és folyton és egyre Roda-Rodát. Ha eleinte nem tudtam volna, mért indították a háborút, megtudtam. Roda-Roda eszéki születésű osztrák haditudósító miatt. Sajnálattal értesültem róla, hogy a háborúban, amely őmiatta volt, mégsem esett el.
Mit tudtam meg még? Hogy a pályaudvaron, ahonnan a haditudósítók elindultak, ott volt Szomory Dezső drága barátom is. Egy okkal több arra, hogy háború legyen. Belátom, hogy háborúnak kellett lennie.
Egy Bécsben élő angol nyílt levélben Anglia ellen fordult, s a nyílt levelet minden lap közölte, s egyik sem azzal a megjegyzéssel, hogy a Bécsben élő angol a szigetország legnagyobb csirkefogója.
Többször megtörtént a háború folyamán, hogy a mieinket orvul támadta meg az ellenség. Legalább így állt még a hivatalos tudósításokban is. Orvul anélkül, hogy előbb két segédet küldött volna. Gyalázat!
Brodyba betörtek a kozákok, s fölégették és levagdalták a várost valláskülönbség nélkül. Azaz nem. Amennyiben az eset a brodyi zsidókra vonatkozott, annyiban pogromról zokogott az osztrák-magyar sajtó. A többi nem érdemelt külön könnyeket.
Nem tudták, hogy aki a harcba indul, nem okvetlenül hős már, s aki a harcból megjön, nem feltétlenül hős még. Mert a halottakat nem lehet meginterjúvolni, a halottaknak semmi nevezetesebb szerepük nem volt a háborúban. Mindössze meghaltak.
A népkonyhákban húsz fillérért adtak ebédet annak, aki utalványt szerzett az elöljáróságon. Féltek ugyanis a visszaélésektől; attól tartottak, hogy Lánczy Leó főrendházi tag elmegy és megeszi a húszfilléres ebédet.
A cenzúrát néha bölcsen kezelték, nem engedték meg, hogy a lapok a sorok közt is hazudjanak.
A háború humora, mert olyan is van, két árnyékszék lerajzolva, az egyikre ráírva, hogy Urak, a másikra, hogy Hölgyek. S mindkettőből puskából durrogatnak. Aláírva: szerb tüzérség. Méltóztatnak látni, hogy roppant találó. A magyar ugyanis nem jár árnyékszékre. Nem is humor: szatíra, s mint ilyen, valósággal harap. Ott harapja meg az ellenséget, ahol kell. A kabátja alatt, mikor nadrág nincs rajta.
Hurrá! Ennyi meg ennyi ezer szerb hadifoglyunk van! Hurrá! Csak éppen azt nem közöljük senkivel, hogy a hadifoglyokat nem a csatában fogtuk, hanem Abbáziában a strandon, Fiumében a mólón és egyéb helyeken. Hurrá!
Az alapelv, legalább eleinte, az volt, hogy a nyilvánosságot informálni kell. Lehet rajta vitatkozni, hogy kell-e valóban. De arról aligha lehet vita, hogy ha már kimondták az információt, mint elvet, akkor csak jól szabad informálni a közönséget. És mit tettek? Folyton, de folyton rosszul informálták. A sikereinket felfújták, s a bajainkat nemhogy elhallgatták volna, gyalázatosan megfogalmazott kommünikékkel sejtették csupán, más szóval ezeket is felfújták, mert az óvatosan köntörfalazó mondatokból mindig a legrosszabbat voltunk kénytelenek kiolvasni. Három hétig semmit sem jelentettek Szerbiából, s az emberek idehaza belenyugodtak már a hallgatásba, s maguk közt megállapították, hogy Szerbiát, úgy ahogy van, elfoglaltuk. A harmadik hét végén jött egy jelentés. Hosszú volt és keservesen vonaglott benne a sok azonban és mindamellett. Persze, hogy lesújtó hatással volt ránk, hiszen közben a németektől megszoktuk a rövid, határozott, s csaknem őszintének nevezhető hadijelentésket. A lembergi csatával három-négy napig tartották olyan feszültségben az idegeinket, hogy félőrülten szaladgáltunk az utcán. Miért? Mert még a csata eldőlte előtt beharsonázták, hogy a csata döntő, hogy élet-halálról van szó, és éreztették, hogy ezt a csatát nem szabad elveszítenünk. De nem azt éreztették, hogy ezt a csatát nem is fogjuk elveszíteni. Ahelyett tehát, hogy hallgattak volna a pozitív eredményig, a harctér egész bizonytalanságát, feszültségét és drukkját áttelepítették közénk. Ami céltalan volt, hiszen mi úgysem tudtunk rajtuk, a csatázókon segíteni.
Nyilvánvaló, hogy a hadi hírszolgálatnak sok mindent el kell tagadnia. De olyan tényeket, amikről biztos, hogy következményeik lesznek, éspedig olyan következményeik, melyeknek nyilvánosságra kell kerülniök, letagadni vétek. Rikító példa volt erre a lembergi csata. Hetekig csak arról adtak hírt – és engedtek hírt adni –, hogy az osztrák sereg mennyire bentjár Oroszországban. Aztán minden előzmény és minden átmenet nélkül, egyszerre fél milliónál több orosz állt Lemberg alatt, és csatázni kellett velük. Természetes, hogy halálos volt a megdöbbenés itthon. Hogy’ vannak oroszok osztrák földön, mikor mi úgy tudtuk, hogy kizárólag osztrákok vannak orosz földön? Senki meg nem rémül, ha az oroszok beszivárgásáról értesítenek bennünket, s hozzáfűzik, hogy taktikából beengedjük őket. Ahogy a németek tették a kelet-poroszországi orosz invázióval, amely a legnagyobb nyilvánosság mellett juthatott el Königsbergig. Az emberek nyugodtak voltak, mert arról győzték meg őket, hogy ez hozzátartozik a haditervhez. De ha mi már felszabadítottuk egész Lengyelországot, akkor a mennyországból pottyanunk le, arról hallván, hogy nem Lengyelország felszabadításáról, hanem Lemberg megvédéséről beszélgetnek az ágyúk.
A régi európai diplomácia, ki ne emlékeznék rá, nagymúltú, kicsiszolt tolvajnyelvvel dolgozott. Nem úgy mondták, hogy az osztrák külügyminiszter ezt vagy azt akarja, hanem úgy mondták, hogy: a Ballplatz kívánsága ez vagy az. Nem nevezték meg a francia külügyminisztériumot, hanem így beszéltek: a Quai d’Orsay ebben és abban töri a fejét. Nagyon szép volt ez, és nagyon elmúlt. Nem a titkos diplomácia múlt el. Az annyira nem múlt el, hogy egy bécsi lap egyszerűen titkos diplomáciával vádolja meg Lenint, mert állítólag megtagadta a lengyel külügyminiszternek azt a kérését, hogy a lengyel-orosz béketárgyaláson újságírók is részt vehessenek. Ez persze nem igaz, mert a lengyel külügyminiszter lehet a világ legöklelőbb ökre: akkor sem kívánja, hogy egy béketárgyalásra újságírókat eresszenek be – de ez mindegy, a polgári sajtónak szüksége van arra a vádra, hogy Lenin titkosan diplomatizál, tehát ilyen formában keresi a titkos diplomáciát az oroszoknál, akik egész diplomáciai működésüket olyan szikratáviratokkal végzik, amiket mindenki, akinek csak egy gyufaskatulyányi szikraállomása van, kiszedhet a levegőből, és újságba nyomathat. Ám azért mégis Lenin a titkos diplomácia mestere s nem az antant, amely létrehozza azt a csodát, hogy míg az egyik kezét Moszkva felé nyújtja békekötésre, addig a másikkal puskát nyom a lengyelek kezébe, a szovjetek leverésére. S miközben a lengyel hadsereg Kiev felé nyomul előre: se Lloyd George, se Millerand nem tudnak a dologról, se nem tudják, hol lakik a lengyel külügyminiszter, hogy egy cédulát küldjenek neki az oktalan lengyel offenzíva beszüntetésére… De nem erről van szó. Magyar külpolitikáról akarok beszélni. A magyar külpolitikának nem nagy múltja van, hiszen Magyarország mindössze két esztendő óta olyan önálló, hogy külpolitikát folytathat, és csak most került abba a helyzetbe, hogy külföldi fővárosokba elismert követeit beültethesse. Csak most, mert Magyarországon csak most van, két év óta először, olyan uralom, mely az antantkapitalistáknak kedvére való. Keresztény kurzusnak híjják ezt az uralmat, az egyik nevén. Másik nevén fehérterrornak. S a jó spíszbürger azt hiszi, hogy ha tetszik is az antantnak a reakció és az ellenforradalom, az, ami Magyarországon van, mégsem tetszhetik. És a jó spíszbürger, magyar börzezsidótól magyar független szocialistáig arról álmodozik, hogy most, most! most fogja az antant a maga csendőreit Magyarországba beküldeni, hogy ott csendet és rendet csináljanak. Mért éppen most? Mert, kérem, most már nem a magyar belügyekbe kellene belenyúlni, amelyek tudvalevően szentek és sérthetetlenek az antantkapitalizmus számára. Sok mindent elkövetett már ez az antantkapitalizmus, de tetszik tudni, azt hogy valamely állam belügyeibe avatkozott volna – azt még soha el nem követte! Hogy Magyarországon ezrével pusztítják a munkást: ez magyar belügy, ebbe, a népjogok – vagy hogyhíjjátok – sérelme nélkül az antant bele nem szólhat. Most ellenben magyarjaink elkezdtek külpolitikát is csinálni, s itt megvolna a hébli, amellyel Magyarországhoz nyúlni lehetne. A magyar külpolitika, mely a múlt hetekben megnyilatkozott, nem tolvajnyelvvel lép föl, hanem mindjárt rablóbandákkal. A magyar diplomaták, civilruhába öltözött katonák – s minden állam diplomatái csak civilruhába öltözött katonák – a magyar diplomaták nem 800 szőnyi, hanem 800 főnyi jegyzéket intéztek az osztrák területen fekvő Fürstenfeld községhez. A nyolcszáz főnyi jegyzékhez három benzines teherokmány is csatolva volt, s e diplomáciai eszközök kiürítették a fürstenfeldi fegyver- és munícióraktárt. A jegyzéket, mint egy osztrák keresztény-szocialista lap megírta, amelyről nem lehetne azt állítani, hogy ellene volna a Horthy-uralomnak, a jegyzéket Héjjas Iván külügyi államtitkár személyesen vezette. Néhány nap múlva a magyar külpolitika egy másik lépésre határozta el magát. Ezt a lépést a jugoszláv határon át tette meg, Szabadka környékén, s a diplomáciai fogás nem is volt rossz, mert hatszáz darab marhát eredményezett, a minisztériumokban ülő marhaállomány felfrissítésére. A magyar külpolitika tehát, amely erélyes újoncként jelenik meg a régi európai diplomáciában, nem aktát lop, hanem fegyvert és marhát. A régi diplomácia képe: egy marha, fegyverrel a kezében aktákat lopat külföldön. A magyar diplomáciáé: egy gróf, aktával a kezében, marhát és fegyvert lopat a határon túlról. Itt most megvolna az alkalom a beavatkozásra – mondja a jó polgár, osztrák szocdemtől magyar függetlenig. Hiszen kiderült, hogy nincs Magyarországon kormány, mely felelős volna, amellyel tehát szóba lehetne állni azzal a reménnyel, hogy amit ígér, azt meg is tudja tartani. Hiszen Teleki Pál gróf csakúgy nem miniszterelnök, ahogy nem külügyminiszter. A belső politikai irányítást Sefcsik főhadnagy végzi helyette a Lipót körút és Csáky utca sarkán, ahol a lipótok életét Csáky szalmájának tekintik, s a külpolitikáját Héjjas Iván, a fürstenfeldi jegyzékváltás vezére. De azért az antantkapitalizmus – ilyen isten csodája! – mégsem fog beavatkozni, s nem fogja még csak le sem fegyverezni Magyarországot a szomszédai kedvéért. Sőt, attól lehet tartani, hogy éppen föl fogja fegyverezni. Mert mit érdekli az antantkapitalizmust Ausztria fegyverraktára és Jugoszlávia marhája? Ha a fegyver Ausztriában marad, és a marha Jugoszláviában: van abból valami haszna az antantnak? Nincs. A fegyver Magyarországon van jó helyen, mert ott esetleg fegyver a bolsevizmus ellen, s a marha ugyanott válhatik konzervvé egy oroszok ellen vonuló hadsereg hasa számára. Vagyis a fürstenfeldi és szabadkai magyar külpolitikai megbízottak nemcsak hogy világpolitikát csinálnak, hanem még jó és Istennek tetsző világpolitikát is. A buta miniszterelnök és az esztelen külügyminiszter (összesen: Teleki Pál gróf) nyilvános ajánlatot tesz az antantnak az oroszok elleni fellépés dolgában. És persze, fegyvert kér és integritást. Szegény antant nyilvánosan csak elutasító választ adhat. De a különítmények külpolitikájára, Fürstenfeldre és Szabadkára, csak be kell hunynia a szemét. S ha ezer szeme volna az antantnak, mint ama mitológiai csodalénynek, melynek nevét véletlenül elfelejtettem, akkor mind az ezeret behunyná Fürstenfeld és Szabadka kedvéért. Íme a fegyver és az integritás! A fegyvert a szomszédból lehet elhozni, és az integritás is helyreáll, mihelyt Magyarországon annyi marha van, amennyi azelőtt volt. Mi tehát nem azt hisszük, amit a derék rendpártiak, magyar börzezsidótól független szocialistáig, hogy Fürstenfeld és Szabadka a zárókövei Horthyék eddig bel- és külpolitikájának, de meg vagyunk győződve róla, hogy csak kezdetei valami nagyon érdekesnek, ami még csak most fog következni. Hogy mi lesz, azt még nem tudjuk pontosan megmondani. De nagyon valószínűnek tartjuk, hogy sem az nem lesz, amit Horthyék szeretnének, sem az nem, amit a nemzetközi csendőrség álombeli vágyakozói; hanem valami egészen más egyéb. Világforradalom? Jesszasz! arról ne beszéljünk! Az nemhogy nincs, de egyáltalán nem is lehet. Ugyan kérem: mért lenne világforradalom? Azokért a nyavalyás bolseviki programpontokért? Hogy ne legyen magántulajdon? Hisz az már rendben van! Tudunk mutatni egy országot Európában, ahol a munkásnak van magántulajdona? És hogy ne legyenek országhatárok? Hát vannak? Hát nem zavartalanul sétálhat-e át a magyar Nemzeti Hadsereg ma Ausztriába, holnap Jugoszláviába, holnapután Csehszlovákiába? Mért lenne akkor világforradalom? Jobb, ha hallgatunk róla. Ha jól hallgatunk, akkor még megtörténhetik, hogy amikor lesz, akkor sem tudnak róla. (Pszt! megsúgom: most is van, folyton van, de, ugye hogy sikerült éppen a proletár előtt titokban tartani?) És az a fő, hogy a proletár ne tudja, mert még zavart csinálna…
Az új magyar honfoglalók, akik elvakult osztályuralmukkal egyszer már elvesztették ezt a földdarabot, amit magyar hazának neveztek maguk, és neveztettek másokkal, az új honfoglalók, akiknek szűk a megnyirbált Macedónia, mert kevesebb emberről kevesebb bőrt lehet lenyúzni, most szállóigét akarnak csinálni ebből a sületlenségből:
Húszmillió ajkon felcsendül!
Hazádnak rendületlenül!
Szegény Vörösmarty, aki értett egy kicsit ahhoz, hogy mi a vers, megfordul a sírjában, ha meghallja ezt a szemtelen szamárságot, amely egyrészt úgy tesz, mintha igazság volna, másrészt úgy, mintha vers volna. Pedig egyik csak úgy nem, mint a másik. A Vörösmarty-sorral való visszaélést, amit állandóan űztek Magyarországon, Arany János, a letagadhatatlanul magyar költő azzal jellemezte, hogy paródiát írt Vörösmarty Szózatából, s azt így kezdte el:
Hazudnak rendületlenül!
Akik a „Hazádnak rendületlenül”-t húszmillió ajkra kenik rá, valóban nem csinálnak egyebet, csak hazudnak orcátlanul és rendületlenül, meg nem rendülve mindama véres katasztrófáktól, amik az ő erőszakos hazudozásuk és hazug erőszakoskodásuk következtében nemcsak a magyarságot, hanem az egész világot is érték. Hogy a most vérrel-vassal uralkodó magyar rétegnek a címere „zöld mezőben álló hajdú, piros karddal a kezében, amint hazudik” – ezt mindenki láthatja, aki hazanéz. De szegény bolondok most a külföldet – az ő értelmükben vett külföldet is – gőzerővel felvilágosítják arról, hogy a lovagias nemzet, amit a külföld mindig kicsit keletinek, tehát kicsit fantasztikusnak, tehát az igazságtól itt-ott, nemzeti szempontokból, kicsit elszökdécselőnek nézett, sem nem keleti, sem nem fantasztikus, sem nem lovagias, hanem csak hazug, a szónak legsilányabb értelmében. A külföld, tudniillik a kapitalista külföld, bármennyire statisztikát hamisítottak számára, a külföld, tudniillik, tényleg tudja, amit illik tudni, s amiről hazudni nem illik, azt: hogy húszmillió magyar Magyarországon sohasem volt, még a háború előtt sem, amikor megvolt mindaz a magyar, amit a magyar urak magyarnak hazudtak. Sokkal kevésbé lehet most, amikor a háború körülbelül egymilliót kiirtott a magyarságból. Ki-ki tudja, hogy a vén sovén, Rákosi Jenő, utópiás álomban hirdette csak, hogy jó volna, ha húszmillióra lehetne felsrófolni a magyarok számát! Rákosi hirdette, hogy a magyarságnak olyan politikát kellene folytatnia, olyan intenzív magyarosító munkát kellene végeznie, hogy Magyarországon húszmillió magyar legyen. De ő sem mondta, még ő sem, aki pedig egy-két nemzeti hazugságért nem ment a szomszédba, hogy Magyarország területén húszmillió magyar van. És a Horthy-uralom bekövetkeztéig egyik hazug sem merte azt hazudni, hogy a húszmillió ember, aki a magyar állam fennhatósága alatt élt, húszmillió magyar volna. Embernek ugyan nem tartották nagy jó uraimék odahaza sem a „tótot”, sem az „oláht”, sem a „rácot”, de legalább magyarnak sem tartották. S a statisztika, még az ő statisztikájuk is (amely pedig mindig annyit hamisított, amennyit lehetett), csak azt mondta, hogy Magyarország területén tizenegy-tizenkét millió magyar él, s nyolc vagy kilencmillió „nemzetiségi”. A számokra nem emlékszem pontosan, de nem is kell, hogy emlékezzem, mert minden újságolvasó tudja, hogy az „adatok” körülbelül ilyen keretben mozognak. Aztán jött a rablók békéje, amit a tolvajoknak alá kellett írniuk, s odahaza elszörnyedve hirdették, hogy tizenegy vagy tizenkét millió magyarból elszakítottak három vagy négymilliót, s magyar területen csak nyolc vagy kilencmillió maradt. Ez így esetleg még igaz is lehetett volna, bár nem valószínű, hogy amit ma a szűkebb Magyarország területén mondanak, még csak hasonlítana is az igazsághoz. De húszmillió magyarról eddig sohasem volt szó. Ez a húszmillió magyar most született. Bár nem helytelen, hogy amikor a valóban létező magyart a magyarság urai ezerszámra verik agyon, azon a címen, hogy nem magyar, hanem kommunista, ugyanakkor ugyanezek az urak egy szimpla hazugsággal milliószám szülnek nem létező magyarokat: – mégis a „nemzetfenntartó” elemnek ezt a működését aligha lehet valóságosan nemzetfenntartónak nevezni. A nemzeti ideológia hazug voltát mi sem bizonyítja határozottabban, mint az, hogy még ilyen hazugságok is megférnek benne. Ez a hazugság most az irredenta miatt kell nekik. A magyar irredenta – az ő hazafia szempontjaiból nézve is – egy hajítófát nem ér. Ezt ki-ki tudja, mert valamely nemzeti központ csak akkor hat vonzóan a tőle elválasztott rokonnyelvű szigetekre, ha a nemzeti központ kultúrában és civilizációban, gazdaságiakról nem is beszélve, többet nyújt az elszakítottaknak, mint az államkeret, amibe az elszakítás után kerültek. Az elszakított részek proletariátusát említeni sem kell. Az még csak nem is köp Horthyék csillaga felé, nemhogy arrafelé tekintene. De a többiek, leszámítva a szolgabírákat és a nagybirtokosokat, szintén nem olyan hígvelejűek, hogy különítményi uralom alá akarjanak kerülni csak a Szózat zavartalan elénekelhetése kedvéért. Nem bikacsököztetik, nem heréltetik, nem akasztatják magukat csak azért, mert a bikacsök, a bicska, a bitó garantáltan magyar ipari termékek. Mindez csupán az elszakított területek magyar ajkú lakosságára vonatkozik. E valóságos magyarság körében is reménytelen a Horthy-állam irredentája, mihelyt a magyarság csak a legkisebb felvilágosítást megkapja arról, hogy mi vár rá, ha a magyar uralom alá visszakerül. Ám ez a törzsmagyarsággal együtt is, csak tizenegy-tizenkét millió ajak volna, amin a Hazádnak rendületlenül fölzendülne – ha a magyarság egy része nem szívesebben énekelné az Erger-bergert, másik része a Föl-föl-ti-rabjait. A húszmillió magyarba azonban az idegen nemzetek vannak egészen bután belehazudva. A mindenféle szobrok alá, mindenféle koszorúkkal felvonuló csirkefogók azt a kacagtató marhaságot akarják elhitetni önmagukkal, volt nemzetiségeikkel, s a bolsevizmustól-való féltében meghülyült kapitalista Európával, hogy nyolcmillió szlovák, román és szerb – tehát már nem tót, rác, oláh! – most visszavágyik a háromszínű bot uralma alá. Itt is, ott is megfizetnek egy-egy tót, rác, oláh burzsoát, aki a saját igazándi hazájában nem tud elhelyezkedni, mert ott tudják róla, hogy gazember, s amit ez a megfizetett, a magyar pénzért nem utál hirdetni, azt a magyar urak, mert készpénzből származik, készpénznek veszik, és akarják vetetni másokkal is. Ennek még a kapitalista Európa is csak a legvégső esetben fog beugrani. Ki-ki tudja, hogy amint jaj annak a törzsmagyarságnak, amely a mai óhazában él (mert mihamarabb fegyverrel kell védekeznie a herélő herék ellen), s amint jaj lett minden olyan falunak-városnak, ami nyolc hónap óta a magyar uralom alá visszakerült, éppolyan jaj lenne az irredenta magyarságnak, ha a mai állameszme alapján egyesülhetne régi hazájával, s a legjajabb azoknak a nemzetiségeknek lenne, melyek ha nem is a kapitalista korbács alól, de legalább a piros-fehér-zöld igából kikerültek, s most újra a nyakukra vennék! Ha a húszmillió „magyar” újra együtt volna, akkor nem a Hazádnak rendületlenül zengne az ajkán, hanem olyan jajveszékelés s a fogaknak olyan csikorgattatása, amilyenre eddig csak a lengyelek által több ízben visszaboldogított Ukrajnában volt példa. A Horthy-uralom vagy annak a folytatása, megint a vezérek korabeli Magyarországát csinálná vissza Európa közepére, azt a Magyarországot, amelytől minden szomszédja reszket, mert nem tudja, mikor jelennek meg nála a gyors kezű, karcsú, csinos, de szörnyen kegyetlen lovasok, akik ha nyereg alatt puhítottal megterhelik hasukat, a templom keresztjére másznak, hogy szükségüket onnan végezhessék. Most bátrabban tennék, mert most ők is keresztények, s nem félnének attól, hogy leesnek a keresztről, mint annak idején. A katolikus világ Heribáldjai, akik a munkássújtó Horthy-bunkó kedvéért szívesen szövetkeznének az új magyar honfoglalókkal, rossz üzleteket csinálnának. Az egyház ugyan sokat kibír, de éppen elég neki, ha csak Magyarországon dívik a neokrisztianizmus, amely Isten házának tornyát különítményi darutollak árnyékszékévé avatja. Ezt a szokást akkor sem lesz tanácsos terjeszteni, ha nemcsak Horthyék vállalkoznak e misszióra, hanem angol és egyéb missziók is ennek támogatását tartják missziójuknak. Cave canem – mondja a latin mondás. Félj a kutyától! Különösen, ha hátsó lábát fölemeli. S ezeknek a magyar kutyáknak az összes lábai hátsók. Aki le nem veri őket: vizes lesz.
Az apostol nem csak terjedelmével emelkedik ki Petőfi Sándor költészetéből. A tragikusan korán lezárult életmű egyfajta végső szintézise és a költőóriás testamentuma lett. Petőfi „oeuvre”-je a magyar irodalom kevés hatástörténetileg is világirodalmivá emelkedett értékeinek egyike. Az epikus „capolavoro” kapcsolatait a külföldi literatúrákkal mégsem térképezték föl még teljesen. Különösen érvényes ez az olasz „rokonságokra”, noha Itália Petőfinél és Petőfi Olaszországban egyaránt fontos szerepet játszott: a szicíliai forradalom ihlette azon melegében, 1848 elején a csodálatos Olaszországot, Szicíliában a tizenkilencedik század végén valóságos Petőfi-fordítóiskola működött, Giosuè Carducci 1872-ben tanulmányban hasonlította össze Petőfit és Mamelit. 1 Az italianista tehát némiképp feljogosítva érzi magát, hogy Petőfi – illetve most konkrétabban Az apostol – európai „költőrokonságának” felvázolásakor elődeinél jobban kiemelje az olasz költőtársakat, eszmetársakat, hasonlóságokat, párhuzamokat.
Szilveszter sanyarú, szenvedésteli, ugyanakkor érlelő és öntudatra ébresztő gyermekkorának bemutatására inkább Charles Dickensre hathatott: az angol mester első regényremeke, a Twist Olivér a gyermekbántalmazás, a gyermeki szenvedés („törvénytelen” származás, lopásra és koldulásra nevelés, megrontó felnőttek stb.) ennyire sötét képét Móricz Zsigmond Árvácskájáig nem múlja felül honi tollforgató. Megkülönböztető vonása viszont, Twist Olivérhez és Állami Árvácskához képest, a lázadás momentuma.
A főhős néptanítóvá, nemzetnevelővé, népfelvilágosító plebejus értelmiségivé éréséhez viszont már egy magyar hazafi-író, Táncsics Mihály személyisége, fejlődésútja, sorstörténete adta a modellt, Táncsicsé, aki a „státusfogoly” Szilveszter „eredetije” is lehetett, hiszen saját magát legnagyszerűbb értekezésében-vitairatában (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, 1844) éppúgy „rab”-nak nevezte, ahogyan Petőfi is „rab író”-ként emlegette őt 15-dik március, 1848 című költeményében (1848): kivált a „föld alá” rejtett „titkos nyomda”, rajta „alant”, cenzorkontroll nélkül „kinyomtatott művek” s a miattuk való üldöztetés, szabadságvesztés motívumai csengenek egybe Táncsics lenyűgöző és felemelő – későbbi – önéletrajzával, az Életpályámmal (1873–1875). Szilveszter, Táncsics és Petőfi közös ihletője, Rousseau nevével szerepel „egy szerkesztő” szavaival, amelyekben a három géniusz közös harca a sajtószabadságért, a cenzúra ellen (a ’48-as Tizenkét Pont legelsőbbikével összhangban) jut erőteljes kifejezésre: „Nagy ember ön, uram, / S a mellett nagy bolond! / Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű, / Ennél különbet még Rousseau sem írt; / És nagy bolond ön, mert azt képzeli, / Hogy ezt a munkát ki lehet nyomtatni. / Sosem hallotta ön hirét / A cenzurának? … hogyha nem, / Hát megmondom, mi az? / Az a pokol cséplője, mely alá / Kévéinket kell tartanunk, s ez / Az igazságot, a magot / Kicsépeli belőle, aztán / Az üres szalmát visszadobja, / S ezen rágódik a közönség. / Ha ön nem hisz szavamnak, ám / Próbálja meg, s én minden szem magért, / Amely kévéjében marad, / Egy óngolyót nyelek le. / Ha azt akarja ön, hogy e / Cséplő alá ne jusson, / Ne gabonát, de maszlagot / Termesszen, mely kábít, bolondít / Ezt mindenestül / Kitálalhatja ön, / Sőt érte még meg is dijazzák.” Mintha Táncsics már említett „nézeteit” olvasnánk a „sajtószabadságról”: „A cenzúra a legnagyobb bűn… Nincs tett, mely mind a természettel, mind a keresztény vallással oly homlokegyenest ellenkeznék, mint a cenzúra… tehát nincs is bűn, mely vele nagyságra mérkőzhetnék.” 2 Szintén magyar modelladónak vélelmezhető, immár a szépirodalmi-fiktív hősök közül Tengelyi Jónás, Eötvös József zseniális regényének, A falu jegyzőjének (1845) főszereplője, látványosan Szilveszter „falujegyzősége”, falusi „tanító-atyasága” ábrázolásában, amiképp az egybecsengés is szinte teljes a liberális-reformer Eötvös és a demokrata-forradalmár Táncsics és Petőfi között a szabad sajtót és általában az emberi és polgári jogokért való küzdelemben. 3
Szilveszter szolgálata egy „nagyságos úr” fia, a „nagyságos úrfi” mellett némiképp emlékeztet Giuseppe Parini szatirikus poémája, A nap (1763–1801) elbeszélőjének preceptorságára a „giovin signore” mellett – ámde a leendő „apostol” megalázottsága annyival súlyosabb, amennyivel Petőfi társadalombírálata, nemesség-kritikája radikálisabb volt a felvilágosult Parini mérsékelt szemléleténél. 4
A családapa tragikuma – gyermekei és felesége elvesztése – ellenben már a Settecento másik óriása, legnagyobbika, Vittorio Alfieri A zsarnokságról írott elbeszélésében (1777) kifejtett tanításával rokon: a zsarnokságban a kivételes szabad embernek nem szabad családot alapítania, megnősülnie, gyermeket nemzenie-nevelnie. És alfieriánus a zsarnokölés (kísérletének) csúcsmotívuma is. „Aki semmitől sem fél, az mindenre képes.” 5 A „börtönéből szabadult” Szilveszter (börtönbeli néma szavai a „börtön falának párkányzatára szállott”, s ott „édesen daloló” kedves „madárkához”, „a szabadság hírmondójához” Batsányi János 1795-ből való A rab és madár versével mutat rokonságot), így már teljesen egyedül maradva, szeretteit mind elveszítve, magányos merénylőként lő rá a „gyáva zsarnok”-ra, „a gőgös király”-ra, a zsarnoki rend fő jelképére és felelősére. Az egykori közösségnevelő, népfölvilágosító magányos és sikertelen zsarnokölőként végzi a vérpadon. Részben Alfieri-hőssors. 6
Az apostol cím, az apostoli küldetés szembeszökően azonos Giuseppe Mazzini epitheton ornansával: „l’Apostolo”. Mazzini laikus, olykor (a Petőfiénél kevésbé hevesen) antiklerikális erkölcsi (kantiánus) vallása, népfelvilágosító-népfelszabadító váteszsége, prófétasága, némelykor „a Kétség viharában” hánykolódó tépelődése „szabadság” és „boldogság”, közjó és magántragédiák között erősebb kötelékkel fűzik a Risorgimento „Olaszországot megteremtő” (s az európai egységet megálmodó) prófétáját Petőfihez és hőskölteményéhez, mint olyan történelmi és filológiai tényezők, hogy Az apostol is „a népek tavaszán”, egy évvel Mazzini a „nemzeti forradalomban”, a Római Köztársaságban 1849-ben betöltött vezető szerepe előtt íródott, vagy hogy mindketten, Petőfi és Mazzini egyaránt, a váteszköltőket „lángoszlopok”-hoz (Petőfi: A XIX. század költői, 1847), „a sivatagon át vándorló izraelitákat vezető felhőoszlophoz és villámhoz” (Mazzini: Önéletrajzi jegyzetek, 1861–1866) 7 hasonlították.
Az apostol „olasz rokonsága” Petőfi európaiságának és egyetemességének, európai és világirodalmi formátumának újabb tanúsítója és bizonyítéka.
JEGYZETEK
1 Madarász Imre: Magyar–olasz tavasz. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc visszhangja az olasz irodalomban in Madarász Imre: „Az emberélet útjának felén” Italianisztika jelen időben Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1999, 45–51. o. [vissza]
2 Táncsics Mihály: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak, Magvető, Budapest, 1984, 22. o. [vissza]
3 Madarász Imre: Kölcsey, Eötvös, Madách, Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1989, 19–54. o. [vissza]
4 Madarász Imre: Az olasz irodalom története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 239–249. o. [vissza]
5 Vittorio Alfieri: Della tirannide, Rizzoli, Milano, 1996, 177. o. [vissza]
6 Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Budapest, 2004, 107–125., 165–358. o. [vissza]
7 Giuseppe Mazzini: Note autobiografiche, Le Monnier, Firenze, 1943, 82. o.
Madarász Imre: Mazzini, az Apostol, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 94–99. o. [vissza]
Roppantul örültem, hogy a Félhold felemás fényében című kéziratom nem maradt visszhang nélkül, mi több, dialógus bontakozik ki Ballai László reflexiójának számos fontos megállapítása nyomán. Úgyszólván éppen ilyen mértékben lepett meg az, hogy a tisztelt reflektáns mintha félreértené írásom konkrét céljait.
Ha egyetértek is e szóban forgó témánk ontológiai tétjeinek jelentőségével (v.ö. „harc, különböző formákban azóta is zajlik,” „ethoszgyártás” indokai vagy indokolatlansága stb.), elemzésem korántsem a történelmi valóságról vagy a konfliktusokról szól, hanem az episztemológia (ismeretelmélet) rétegére irányul (v.ö. Mignolo 2011). Vagyis, közérthetőbben megfogalmazva, nem azt kívánja meghatározni cikkem, hogy mi történt és zajlik a civilizációk porondjain, hanem hogy a múlt miként mutatkozott meg közép-kelet-európai térségünk irodalmi tükrében (nagyjából a XX. század derekának irodalmi tendenciájáival bezárólag).
Ezekben a perspektívákban a keresztes hadjáratok igenis az egyik – talán legkorábbi 2 – kapcsot jelentik térségi szinten (v.ö. Zembaty 2020), amelyre – és itt igaza van Ballainak az időkontinuum kapcsán – jóval későbbi szerzők utalnak a leglátványosabban. Azonban ezzel összefüggésben nem valamiféle „döntőbírónak” hívom Muhammad Asadot írásom elején, pusztán idézem őt, mint egy kései térségi (a.m. lembergi) gondolkodót (v.ö. közép-európai viszonyulás alcímben) a sok közül. Elvégre valahol akkor is el kell kezdeni a témát, ha annak teljesen átfogó megvalósítása aligha lehetséges egykönnyen.
Más szóval, nem lépek fel normatív igénnyel, hanem irodalmi alkotások főbb trendjeit igyekszem csupán kitapintani. Egy nemcsak ennyire szerteágazó, hanem egyben jelentőségteljes témában az ideológiai elköteleződésnek csakugyan lehet relevanciája, ám társadalomtudósként ez nem volt eredendően a célom. Azonban a bírálatot olvasván mindehhez kénytelen vagyok hozzátenni, hogyha szerzőtársam a nyugati vagy az oszmán gyarmatosítási tapasztalatok viszonylagosításával vádol, egyszerűen téved.
Mintha Ballai úgy vélné, hogy az alapvetően szépírói tendenciák áttekintésére irányuló tanulmányom relativizálna bármit is, mintha vitába szállnék azzal, hogy történtek „aljas és pusztító eseménysorozatok”, melyek egyike „százötven esztendőre háborús fronttá változtatta hazánkat, lakosságunk felét, anyagi javaink kétharmadát elpusztította.” Nem később ugyanis, mint a második bekezdésben megállapítom, hogy az „oszmán birodalmi expanziónak való, reális és közös kitettség” vitathatatlan tényszerűség, melyet az idevágó lábjegyzetben tovább részletezek: „Emlékeztetőül, az újkor hajnalán egyes közép-európai nemzeteknek a Nyugat támogatását remélő, de csak mérsékelten élvező „élethalál harca” folyt az 1517-től gyakorlatilag az egész iszlám kalifátus szakrális és politikai funkcióit magára vállaló Oszmán birodalom terjeszkedésével szemben (bővebben ld. Iványi 2018: 21).” Más kérdés, hogy egyrészt az oszmán birodalmi politika és az iszlám egyszerűen nem vetíthető teljes egészében egymásra (hiszen akkor miként lehettek a szintén muszlim szafavidák az oszmánok esküdt ellenségei a történelem színpadán, amint azt Jókai A fehér rózsa c. regénye is tükrözi, miközben a legkeresztényibb francia uralkodó a taktikai szövetségesük?). Másrészt a magyar-török kapcsolatok is bonyolultabbak a konfliktusoknál (ezt nemcsak a szekularizált atatürki állammal való kiváló kapcsolatok jelzik, hanem az is, hogy annak „jogelődje,” az Oszmán Birodalom éppenséggel a Központi Hatalmak első világháborús szövetségeseként – ld. Cseres Tibor Vízaknai csatáit – hirdetett dzsihádot – Massad 2015: 90).
Némi ellentét feszül aközött, hogy a reflexió szerzője egyfelől mintha valamiféle szilárdabb állásfoglalást várna egy egyébként már csak horizontjai miatt is jószerivel beláthatatlan területen, másfelől viszont olyan „részletkérdéseket” vet fel, hogy a pogány kategóriát miért szerepeltetem idézőjelben (ahogy teszem egyébiránt Mikes egyéb megfogalmazásaival is), vagy, hogy a jelenkorban már bizony elavultnak ható „Mahomet” forma után miért használok (sic!) megjegyzést. Hogy őszinte legyek, időnként nemcsak a javarészt tárgyilagos kiegészítés tűnik a Ballai-reflexió céljának, hanem valamiféle – engedtessen meg, keresztény felebaráti szeretettel Luther Márton nyomán – „Haarspalterei” (szőrszálhasogatás) is.
Visszatérve a fővonalunkra: fatalizmus, élethalálharc és napjaink. Ballai szalmabáb-érvelésével szemben (erre a jelenségre utal a szójáték-kísérletem is jelen viszontválasz címében) a magam részéről úgy vélem, hogy e kérdésfeltevésekkel, ha nem is irodalmi leírások formájában, ám nagyon is kell és felelősség foglalkozni. Ha már itt tartunk: a közéletet időnként igenis túszul ejtik egyfelől az ISIS és a köpönyegéből kibújtak, másfelől a Breivik-féle „kereszteslovagok” egyidejű „aberrációi.” Ez utóbbiak sajátos áttéteként, továbbgyűrűzéseként az iszlám- és bevándorlásvita maga is polarizálódik a kritikamentes abszolút tolerancia és a „nettó” xenofóbia szélsőségei között. Szívem szerint azt mondanám, hogy bárcsak a lessingi gyűrűs példabeszéd gyönyörű európai vívmánya mindent megoldana!
Csakhogy, ismétlem, nekem távolról sem volt célom a korábbi írással e skálán pontos elköteleződést tenni, legalábbis műfaji és terjedelmi okokból nem itt, erre utal az irodalom felé tájolódó, „előszó egy későbbi almanachhoz” alcím is.
Emlékeztetőül, e kétlépcsős áttekintés mentén pusztán arra kívánok rámutatni a vizsgált korpusz összegzéseként, hogy Közép-Európa hitelesebb a témában olyan főáramú szerzőknél, mint a kiváló Goldzihert is részben bírált Edward Said (1979: 209) és „tsai” (éppen erre és csak erre utal a Ballai László által is idézett kvantitatív és kvalitatív előny a térségünk „javára”). Következik ez részint Bibó szavaival élve: 1) a gyarmatosítás szempontjából vett „kompromittálatlanságunkból;” részint pedig 2) az oszmánokkal való közvetlen konfrontációink kiélezettségéből.
Ha máskülönben nem is célom sem „pro,” sem „kontra” vitatkozni az iszlám „állítólagos fatalizmusával,” ellentétben azzal, amit Ballai állít, előbbi perspektívában – és talán éppen itt ért félre a tisztelt válaszíró – éppenséggel felmentem Said, Maalouf ellenében térségi íróinkat, utóbbiak autenticitását előlegezve meg, ahelyett, hogy „számon kérném a régi idők szerzőit.”
Itt érünk el ahhoz is, hogy miként az orientalizmus általában, úgy annak közép-európai variánsai is végeláthatatlanok. Utóbbi bonyolult komplexumnak pusztán egyetlen szelete irányul az izmaelitákra, amely azonban vitathatatlanul érdemes a figyelemre, hiszen, ha csakugyan nem is a legrégebbi interakció a térségeink között, ámde az egyik legdokumentáltabb itthon. Ezért „jutok el” az izmaelitákhoz. Magabiztosan írja Ballai, hogy az Anjou-kor végén asszimilálódtak – kétségtelenül ez a fősodorbeli történészi álláspont, úgyhogy ezzel nem vitatkoznék –, pusztán érdekességként jelzem, hogy egyes irodalmárjaink – hiszen felfogásomban ők a főszereplői témánknak –, például Szabó Pál (1962: 210) és Passuth László (1957: 143) még a XVI. század végének időszakában játszódó könyveikben (Ahogy lehet, illetve Négy szél Erdélyben) is (epizód)szerepelteti őket.
Ebben és az egyéb vonatkozásokban (legyen szó kifejezetten Perzsiáról, Boszniáról vagy épp Gül Babáról) nem igazán értem, miért ne lehetne – ha másért nem is, ám –, vitaindításképp, „szemelvényekre” alapozni – ahogy írom mindjárt az első fejezetben – mindezt a teljesség igénye nélkül? A téma jelentőségét maga a szóban forgó reflexió érzékelteti. Noha axiomatikus, hogy a „valami” több mint a „semmi,” vagyis még a tanulmányom elnagyolt katalógusa is talán használható lehet valamire, abban teljességgel egyetértek, hogy a „pontos meghatározása,” „kritikus elemzése” tárgyunknak elengedhetetlen.
E szellemben úgy vélem, bármely szellemi erőfeszítésnek, amely megpróbál e szemhatároknál távolabbra, illetve ezekben mélyebbre tekinteni a későbbiekben, pusztán csakis tisztelettel adózhatunk. Ugyanis a végtelen korpusz közepette lehetetlenség lenne a közép-európai nemzetek horizontjain és vertikumában teljes képet adni. Emiatt ez nem is lehetett elvárható pusztán „pillanatfelvételekre,” „villanásokra” épülő Félhold felemás fénye cikksorozatomtól. Ugyanakkor alkalmasint más, szerényebb megvilágításba helyeződik kísérletem Ballai szemében is, ha látja, hogy nem a Kelettel, mint olyannal foglalkozom, a maga ezernyi árnyalatával, és végképp nem az antikvitással kezdődően, hanem elsődlegesen az iszlám szépírói portréjával térségünkben.
Végezetül, úgy gondolom, hogy nemcsak a nemzettudat értékes történelmi képződmény az európai civilizációnkban, hanem a véleménypluralizmus is. Emiatt tartom hallatlanul fontosnak az efféle vitákat és e helyen megköszönöm Ballai Lászlónak a jelen írás előzményének számító, felkészült reflexiót.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Massad, Joseph (2015) Islam in Liberalism. The University of Chicago Press.
Mignolo, Walter (2011) The Darker Side of Western Modernity. Duke University Press
Passuth, László (1957) Négy szél Erdélyben.. Bp., Szépirodalmi
Szabó, Pál (1962) Ahogy lehet. Bp., Szépirodalmi.
Zembaty, Wojciech (2020) Death, Plunder & Propaganda: Poland’s First English Tourists. Culture.pl.
1 ld. Ballai László: Félbevágott félhold. Reflexiók Iványi Márton: A félhold felemás fénye című dolgozatára. Ezredvég 2023/3 [vissza]
2 Természetesen eközben hatalmas irodalma van annak is, hogy már az államalapítás idején is találkozni a magyarországi muszlim jelenléttel (l. Jerney János, Kós Károly, Gyóni Mátyás, Czeglédy Károly vagy Szűcs Jenő vonatkozó munkáit) [vissza]
Plakát a Szecesszió 1918 kiállításra
Az Oranienburger Strassén álló zsinagóga építését 1859-ben kezdték el, és 1866-ban fejezték be. 1939-ban, a Kristályéjszaka eseményei során támadás érte, amely azonban nem volt képes megsemmisíteni. A háború utolsó hónapjaiban a zsinagóga egy része a bombatámadásban erősen károsodott, de a bomba csak az épület egy részét elpusztította el. A megmaradt részben azután irodai munkát végeztek. A zsinagóga 1945 és 1989 között nem került felújításra, szuggesztív torzóként, élő emlékezetként vált részévé az akkori világ talán legérdekesebb városának, Kelet-Berlinnek, az épülethez szinte alig nyúltak 1989-ig a renoválás vagy a várostervezés szándékával. Szuggesztív város szuggesztív kerületének szuggesztív romépülete – ez volt 1989-ig az Oranienburger Strasse-i zsinagóga.
Az eredeti zsinagóga pompás kialakítását az akkori korszellem antiszemita képviselői rövid úton provokációnak nyilvánították, mondván: az aranyozott kupolájú épület tüntetően jeleníti meg a zsidó gazdagságot a nem-zsidó polgárság számára. De a berlini zsidóságot is megosztotta az új épület. Ez a megosztottság bepillantást enged azokba a mély árkokba, melyek akkorra már a „liberális” és a „konzervatív” zsidóságot ebben a városban is elválasztották egymástól. A liberálisok hiperérzékenysége szinte megkontrázta a nem-zsidó lakosság vélt vagy valóságos reakcióit: szerintük a szokatlan mór építészet éppen a zsidó vallási világ idegenszerűségét állítja majd középpontba, s ezzel akadályozhatja is a vágyott integrációt. A konzervatívok ezzel szemben a belső berendezéseket és az istentisztelet felépítésében bevezetett liturgikus újításokat kifogásolták. Paradigmatikus, hogy mindettől függetlenül a nagyközönség végül megszerette az épületet, amire nem kevés oka lehetett.
A Kristályéjszakán a tömeg ezt a zsinagógát is megostromolta, s meg is próbálta felgyújtani. Otto Belgardt rendőrhadnagy november 10-ének hajnalán oszlásra szólította fel a tömeget. Kijelentette, hogy az épület művészi védelem alatt áll, s hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, pisztolyát is előrántotta. Ezzel lehetővé tette, hogy a tűzoltók megközelítsék a bejáratot, és elfojtsák a kezdődő tüzet. A hősies kiállás intézményes reakciója ugyancsak paradigmatikus volt. Berlin rendőrfőnöke ezért a fellépésért szóbeli dorgálásban részesítette Wilhelm Krützfeld kerületi kapitányt (azaz a valójában intézkedő Belgardt elöljáróját), akit, azaz a kerületi kapitányt, éppen a dokumentált dorgálás nyomán tekintettek később az Új Zsinagóga igazi megmentőjének.
Az Orianienburger Strasse-i zsinagóga elválaszthatatlanul kapcsolódott össze 1945 után Kelet-Berlinnel, a történelem ezen egyik legkülönlegesebb és legszingulárisabb városával is. Ebben a városban, ahol a lét többszörösen elviselhetetlen nehézsége vált markáns emberi dokumentummá, találkozott Uwe Johnson ezzel a zsinagógával, és a történelem egy különleges véletlenének következtében az egyik találkozásnak e sorok szerzője is tanúja lehetett.
1976 júniusában úgynevezett rövid tanulmányutat kérvényeztem az NDK-ba. Ennek első hetét Kelet-Berlinbe kértem, születő Mehring-tanulmányom előmozdítására, látszólag ugyanerre a célja kértem azután a második hetet Halléba, ahol elsősorban Günter Hartung germanistát szerettem volna felkeresni, aki Mehringhez is értett, de egy sor más témában is jártas volt, beleértve Bartók Béla zenéjét is (nálam sokkal jobban), és ebben az időben jelent meg Fasizmus és irodalom című monográfiája. Johannes Bobrowski nevét sem szabad kihagynom, hiszen Hartung már akkor ragyogó elemzéseit adta Bobrowski zsidó tárgyú novelláinak és kisregényeinek, melyekkel ő is megrajzolta a judaisztika és az NDK közvetett kapcsolatának számos alapvető pályáját.
1976. június 17-én észrevettem Uwe Johnsont az Oranienburger Strassén. Ekkor már ismertem őt, akit igen könnyű volt felismerni kopaszra borotvált fejéről – akkor ugyanis még a kopaszság nem volt a férfiasság jelképe, sőt… Hatalmas termetét, és a nyomokat kereső, alkotó író félreérthetetlen termékeny sétálásának részleteit nem lehetett félreismerni. Az, hogy az én hivatalos szállásom is az Oranienburger Strasse környékén volt, minden bizonnyal valamilyen szélesebb stratégiába illeszkedett, semmiképpen sem volt tehát teljesen véletlen. Erről még különböző magyarázatokat is hallottam (az egyik: tudatosan nem hozták rendbe és nem is telepítették be a Falhoz közel eső utcákat).
A június 17-i dátum is sokat mondott: ez volt az NDK október 23-ája, a berlini felkelés dátuma. Meg kell jegyeznem, hogy én akkor nem ezért jegyeztem meg ezt a dátumot, hanem azért, mert épp ekkor folyt Belgrádban a Labdarugó Európa-bajnokság, amelyen e délután az NSZK csapata elődöntőt játszott. Az NSZK világbajnoki mérkőzéseit az NDK-ban (és különösen Berlinben) mindenki hallgatta, Berlinben ráadásul óriási történelmi privilégiumként, mindenki még nézhette is, hiszen a televíziós csatornákat probléma nélkül foghatták. Én is siettem haza a tökéletesen néptelen utcákon, hogy megnézhessem. Hozzá kell tennem, hogy a labdarúgás akkor éppen politikailag átmeneti megítélés alá esett. Az NSZK mérkőzéseit Berlinben hivatalosan bizonyosan nem volt szabad nézni, de mivel két évvel azelőtt az 1974-es, ráadásul éppen az NSZK-ban megrendezett világbajnokságon az NDK csapata látványosan megverte az NSZK-át, a labdarúgás hivatalos megítélése, s az iránta való tolerancia az NDK-ban is jelentős mértékben javult.
Uwe Johnson tehát mindenféle nehézség nélkül tudhatta, hogy ebben az időben folyik a mérkőzés (és annak közvetítése). Tudhatta azt is, hogy az utcák teljesen üresek lesznek, s ezért megnyílhat a lehetőség a zavartalan írói adatgyűjtés előtt. Abban teljesen bizonyos vagyok, hogy fényképezni meg sem próbált, mert a gépet a határon elvették volna tőle, és meg is büntették volna. Nem sok ideje volt tehát, hogy rögzítse azt a teret, amelyben készülő műve (a Jahrestage) játszódni fog.
Azokban a percekben ketten voltunk utcán. Johnson az egyik mellékutcában tanulmányozta egy ház bejáratát, úgy harminc-negyven méter távolságban az Oranienburger Strasséról pillantottam meg. Minthogy azonnal felismertem, valószínűleg túl határozottan nézhettem felé, ugyanakkor tisztában voltam vele, miért jár erre. Johnson azonnal elfordult, félrefordította az arcát, és megindult az ellenkező irányba. Rajtunk kívül csak egy teherautó állt egy közeli sarkon, a nagy melegben az ajtó ki volt tárva, a sofőr az ülésnek dőlve hallgatta a teherautóban bömbölő rádión keresztül a mérkőzést. Lehet, hogy ő lehetett az „ideális megfigyelő”, Johnson hivatalos követője, a valahol várakozó névtelen teherautósofőr, a dolgozó osztály tagja, aki akár bátran hallgathatja is az üres utcán a másik Németország csapatának mérkőzését. Lehet, hogy ő figyelte az akkor már Kelet-Berlinbe visszatérő, adatgyűjtő Johnsont, hiszen határátlépését rögzíteniük kellett (miközben Johnson lehet, hogy engem nézett megfigyelőnek).
Az, hogy ebben a többszörösen is véletlenül kirajzolódó utcai jelenetben („az élet országútja”) rögtön fel tudtam ismerni Uwe Johnsont, sőt, egyszerű sétálóként még ki is tudtam ismerni magam az egész helyzetben, egy kivételesnek körülménynek köszönhető.
Utolsó egyetemi éveimben egy barátom és egyben olyan idősebb kollégám – aki nem sokkal később egyszerre botrányos és tökéletesen titokban tartott körülmények között Nyugatra távozott –, nyomatékosan felhívta figyelmemet Uwe Johnsonra, ráadásul éppen a Das dritte Buch über Achim című művére, amelyről később kiderült, hogy politikailag egyáltalán nem illett bele barátom már-már erőszakos és az akkor fennálló establishmenttől inkább balra álló fellépésébe. Barátom kegyetlenül értékközpontú irodalomfelfogása ezek szerint azonban nem nézett sem jobbra, sem balra, akkori világképe alapján ugyanis egyenesen nem lett volna szabad Johnsont ennyire szeretnie. (A történeti érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy rajta kívül Magyarországon senkit sem ismertem, aki felfigyelt volna ezenkívül Miodrag Bulatović ugyancsak kiváló montenegrói íróra.) Az ő útmutatásának köszönhetően tettem szert egy (természetesen német kiadású) Achim-kötetre, amellyel a szó szoros értelmében én sem tudtam betelni. Utolsó egyetemi évem napi olvasmánya volt. Egyszerre voltam elragadtatva a regényíró technikai nagyságától (ekkor már tetőpontjához közeledett a Hankiss Elemér kezdeményezte akkoriban gigantikusnak nevezhető irodalomelméleti vita) és szellemi eredetiségétől, a létező szocializmus gondolati feldolgozásának és kritikájának meghökkentő újszerűségétől. A technika és a gondolatiság a regényben mélyen be volt ágyazva a tájba, a városokba, az emberek mindennapjaiba, a remek nyelvezetbe, a valóságos életbe, ami éppen az NDK esetében szinte kiemelkedő nehézséget jelentett minden író számára.
Az NDK-ra még a többi szocialista országnál is meghatározóbban igaz volt, hogy csak jót és előre kisakkozottan jót lehetett róla írni, amit persze az írók sokszor akkor sem találhattak el, ha meg akartak felelni ennek az elvárásnak. Ilyen kényszerzubbonyban igazat írni az NDK-ról, vagy egyenesen az igazat megírni, az igazi NDK-t megírni, a lehetetlenséggel volt határos.
Uwe Johnsonnak ez sikerült. Többek között az Achim-regényben, igaz, ez már Nyugaton jelent meg, de az is igaz, hogy amikor tehette visszajárt, hogy újabb műveinek írása közben (elsősorban a Jahrestage-ról lesz szó) újra tanulmányozza a Keletet, a Fal környékének utcáit, most éppen az Oranienburger Strassén lévő zsinagógát.
Az Oranienburger Strasséből nyíló kis keresztutcában (nagyon közel a zsinagógához) láttam meg tehát Johnsont, amint a terepszemlén járó írók vagy filmrendezők nyugodt, laza szakszerűségével figyelte a kapualjakat, a házakat. Johnson, mint jeleztem, észrevett és bizonyosan azt is észrevehette, hogy tudom, hogy ő ki (bár akkori enyhén topis magyar öltözetemben mégsem nézhettem ki hivatalos NDK-személynek). Mindenesetre rögtön kilépett a szemkontaktusból. Ez volt az akkori első kelet-berlini hetem, velem volt S. V., aki akkor járt először német területen, és meg kellett küzdenie ezzel kapcsolatos félelmeivel és kíváncsiságaival.
Ekkorra már világos volt, hogy Uwe Johnson és munkássága középponti jelentőségű, nem is elsősorban tisztán művészi okokból (de úgy is), hanem azért, mert átlátható tisztasággal tudta megoldani azokat a lehetetlenséggel határos nehézségeket, amelyeket az NDK-ról való írás írói tisztessége jelentett. Pályafutása elsősorban emiatt a sajátosság miatt vált minden szempontból kivételessé, hogy azután lecsapjon rá egy olyan rendszer bosszúja, amelynek ő nem politikailag akart ártani, hagyományos értelemben ellensége sem volt, de amelynek belső létformáját olyan egyedülállóan leleplezte. Nem túlzás pályáját sorstragédiának nevezni (ami független a szűkebb irodalmi vetületektől). Kihívta maga ellen a Birodalmat, ami visszavágott.
1959-ben Uwe Johnson áttelepedik Nyugat-Németországba. Tevékenysége minden volt, csak nem tetszőleges (kontingens) vagy másokéval felcserélhető. Menyasszonya, később felesége, Elisabeth 1962-ben követi Nyugatra, éppen akkor, amikor Johnsonnak az NDK-hoz fűződő viszonyában legfontosabb regénye, a Das dritte Buch über Achim (amiről már szó volt és még szó is lesz) megjelenik. 1975-ben Elisabeth megvallja Johnsonnak, hogy csehszlovákiai ösztöndíja alatt szerelmi viszonyba került egy férfival, akiről az Uwe Johnsonnal foglalkozó irodalom egyhangúan állítja, hogy a csehszlovák titkosszolgálat tisztje volt. 1989 után az addigi gyanúk magától értetődően erősödtek meg. Markus (Mischa) Wolf, volt Stasi-főnök, 1989 után számos könnyen elérhető interjúban beszélt ugyanis az ún. Rómeó-akciókról. Johnson élete megrendül, egyenesen halad a tragikus végkifejlet felé.
De hogyan lesz valaki az NDK ellensége?
Az 1962-ben Nyugat-Németországban megjelent regény főszereplője Achim, az akkor Kelet-Európában kiemelkedő jelentőségű Varsó-Berlin-Prága kerékpáros körverseny NDK-beli hősének, a régió akkori egyik legismertebb arcának, Taeve Schurnak az irodalmi megjelenítése. Schur az ötvenes évektől irodalmi hős és legenda volt, nemcsak a Johnson-regény címe utal erre (ha akarjuk, egyenesen ironikusan, hiszen ez már a „harmadik” könyv a nagy sportolóról, ami azt is jelenti, hogy két könyvet már írtak róla). A körverseny volt a Tour de France és a Giro Italia kelet-európai megfelelője, a szó szoros értelmében vitális társadalmi hatással és az új szocialista társadalmak egybeforrasztásának kézzelfogható esélyével. Az NDK sajátos lélektana és viszonyai (amelyek még az akkori Csehszlovákiáéval vagy Lengyelországéval sem voltak teljesen azonosak) magyarázza, hogy Taeve Schur mind a mai napig népszerű alakja az NDK emlékéhez ragaszkodóknak, időnként ma is megjelenik a nyilvánosság előtt. A nagy kerékpáros személyében a hatalom és a társadalom csaknem teljes harmóniában volt képes egyesülni – távolról hasonlított ez arra a jelenségre, amit az ötvenes évek első felében Puskás és az Aranycsapat jelentett Magyarország számára (azzal a különbséggel, hogy az 1954-es világbajnoki döntő elveszítése után az Aranycsapatnak már a politikai bűnbak szerepét is el kellett játszania).
Johnson az NDK-jelenséggel való szembesülésben a leglényegesebbet, a legnehezebb témát és alakot választotta ki és oldotta meg. Az író és az állam (NDK) kivételes élességű összecsapását az író szinguláris felfogásmódja és erre alapozott egyéni írói technikája határozta meg. A regényből hiányzik minden közvetlen politikai utalás, hiányoznak az ellenállásnak vagy a morgásnak azok a közhelyszerű elemei is, amelyeket a nagyobb hitelesség kedvéért a rendszert apologetikusan bemutató műveken is át kellett ereszteni. Hiányzik a hatalom mindenre túlságosan kiterjeszkedő figyelme, mindenütt realizálódó jelenléte, hiányzik a lakosság légszomjra emlékeztető szabadsághiánya, de hiányzik a sajátosan NDK-s pozitív „mi”-tudat megjelenítése is, amelyet a társadalom a maga aktuális társadalmi szerepeinek végrehajtása közben nagyon is intenzíven képviselt. Egy olyan szövegelemzés, amely akár az NDK politikai nyelvét, akár sajtóját, akár tömegkultúráját alapos vizsgálat alá vonná, szakadatlanul ennek az NDK-ás „mi”-világnak a közegében mozogna („Berlin, az NDK fővárosa”, „Lutherstadt Wittenberg”). Uwe Johnsonnál minden az objektív hétköznapi történések egymásutánjába van beleszőve. Itt az egyetlen tevékenység maga a kerékpársport, amely olyan jótékonyan nyílt meg, olyan területként, amelynek megvoltak a maga privilégiumai a társadalmi szabadság-fok szempontjából. A kerékpársporttal lehetett úgy azonosulni, hogy nem kellett az NDK-val való azonosulásra gondolni, de a „mi”-tudat mégis létrejöhetett.
A regény távolról a nouveau romanra is emlékeztet, ami időben az akkori világ-próza legnagyobb figyelemmel kísért kísérlete, felhasználja a modern dokumentarizmus számos elemét is (ezt a sportkönyv-fikció jelenléte eleve elő is segíti). Döntő stratégiai választása azonban az ú.n. jéghegy-elv, amit viszonylag terjedelmesebb regényekben ritkán alkalmaznak, lévén az a novella, az elbeszélés, a short story klasszikus és megkerülhetetlen eleme. A regény a napi esetlegességek egymásutánján keresztül kibontakozó történésvonala találkozik egy epizóddal a már életében történelmi jelentőségűvé vált Achim életéből, ami a mű jelenéből nézve utólag az egész életpályát más megvilágításba helyezi. Nem az író mutatja be, az olvasó maga értelmezi ezt az eseményt. Nem az író vezeti rá, de az olvasó maga jön rá Achim életének hazugságára, amely senki másnál nem lenne az, de éppen Achimnál igen, hiszen ő ekkorra az olvasó szemében már többszörösen különleges reprezentációs értékkel rendelkezik. Az ő hitele mindennél fontosabb, az ő lojalitása kikezdhetetlen, kiemelkedő helyzetét a kerékpársportnak köszönheti, s a maga szerves és spontán módon elismert útján már azonossá vált az állammal.
A jéghegy-elv alkalmazása, az egész regényre kiterjesztett csattanó kritikusan új szövegösszefüggésbe helyezi, minősíti a regény kritikai irányultságát. Johnsonnak egy szó aktoriális és egy szó szereplői kritikát sem kell megfogalmaznia a fennálló rendszer ellen, ő a klasszikus kispróza módszerét nagyítja fel a nagyobb terjedelemben. A tények beszélnek. Mi több, az olvasónak magának kell felismernie a döntő összefüggést.
Mind a mai napig nem történt meg az ilyen típusú írásművészet megfelelő esztétikai (irodalomelméleti) értelmezése, s ennek következtében azoknak az íróknak a megnyugtató és végső elismerése sem, akik ezzel a módszerrel alkottak kormeghatározó műveket. Ebben az alaphelyzetben ugyanis az írónak nem azt a folyamatot kell ábrázolnia, valamilyen módon kifejtetté tennie, ami a mű fő tárgya, hanem egy egészen más folyamatot kell felépítenie. Ez a folyamat egy színházi- vagy egy filmrendezői technikához erősen hasonló, ebben elsődlegesen nem a cselekmény „mozog”, nem a cselekmény mozgása határozza meg az egységes olvasói értelmezést és ezzel a magasabb szintű műértelmezés alakulását, hanem az olvasói érzékelés maga mozog a cselekmény látszólag szokványos, apró elmozdulásainak értékelésében. Johnson zsenialitását ebben az írói módszerben mi sem bizonyítja jobban, minthogy – megértették! Megértették az olvasók, és megértette az NDK is. Kihívta maga ellen a sorsot és az vissza is vágott. Különálló erkölcsi és egyben műfajtörténeti jelentősége is van, hogy Ingeborg Bachmann – aki sok szempontból tekinthető Johnson harcostársának –, ugyanezzel az írói technikával írja meg fő prózai művét, a Malina című regényt (1983), amelyben a leleplezés tárgya a fasizmus, illetve a fasizmus lelki továbbélésének problematikája.
Szoros kapcsolatban áll a jéghegy-elv nagyobb terjedelmű alkalmazásának sikerével, hogy Uwe Johnson további műveiben is a sejtetések, a félszavak mestere, a módszert ugyanazzal az attitűddel műveli. Az írói technika nem harci eszköz, nem az írói személyiség művészetének homogén rekonstrukcióját készíti elő. A jéghegy-elv az írói személyiség eltüntetése, a cselekmény elemeinek és részleteinek az olvasó tudatához való igazítása, a közvetlen aktoriális értékelés vagy ráhatás látszatának is az elkerülése. Az elv továbbá a valóság leírásának sajátos, multiperspektivikus lehetősége. Erre az alap-perspektivizmusra már természetes módon épülhet rá egy nagy, megvilágító erejű fordulat, egy nagy „csattanó”, amit kezdetben nem is tudunk maradéktalanul áttekinteni, amelynek éppen a „csattanó” mivolta is utólagosan világosodik meg. Sejtelmek, találgatások, utalások, hipotézisek szövik át Uwe Johnson szövegeit (vonatkozik ez valamilyen mértékben a Kristályéjszaka ábrázolása szempontjából legfontosabb Jahrestage-ra is). Minden éles és pontos, ami „mikró”, a nagyobb összefüggések látszólag távol vannak, az író mindig csak a jéghegy csúcsát ábrázolja. Az ábrázolt események azonban a kihagyásos perspektíva jóvoltából egyre többet mutatnak meg az ismeretelméleti homályból, de a politikai homályból, a manipuláció vagy éppen a hamis tudat homályából is. Jóllehet szinte soha sincsen teljes bizonyosság, mégis vannak, akik tudják, mi az igazság, de nem beszél(het)nek róla. A társadalmi lét élő hermeneutika, jelek olvasása, minden „kafkai” – a létező szocializmus és a modern Nyugat homályának végtelen türelmű felidézésében Johnson nagymester. Az igazságot e művészetben nem tudni kell, de megjeleníteni tudni, egy olyan homályban, amelyik eloszlathatatlan, és amelyben nincsen egyértelmű evidencia. Élni annyi, mint jeleket értelmezni, amelyek tudatosan elrejtett titkokat mutathatnak meg. Lehet, hogy valaki tudja, de az nem mondhatja meg. Karsch, a Nyugatról átjött újságíró egy nem különösebben részletesen ismertetett magánéleti szálhoz kötődve csapódik ahhoz a kisérő csapathoz, amelyik Achimot, az akkori Kelet-Európa legfontosabb nemzetközi sporteseményét jelentő körverseny legnagyobb bajnokát kíséri. Achim mindennapi élete a regény mindennapi élete. Egy ekkora bajnokot nap mint nap kísérő csapat, amelyhez egy érdeklődő újságíró csatlakozik, a sport világában természetes helyzet, semmilyen indokolásra nem szorul. Karsch oknyomozó tevékenysége ezért inkább egy sportújság hasábjaira, semmint egy kiemelkedő fiatal szerző ambiciózus regényére tartozó téma. Karsch létformáját nem a leleplezés vágya határozza meg, de a megértés szuggesztív szándéka. Achim, a bajnok, olyan társadalmi és mediális szereplő, akin az őt körülvevő és meghatározó szabályok szerint semmiféle különös megérteni valót nem tudnánk felfedezni. Ha van kerékpársport és nemzetközi körverseny, kell lennie egy bajnoknak is. Ha a sportteljesítmény feltűnően kiemelkedő, a sportoló elismerése, az iránta megnyilvánuló csodálat nem csak természetes, de egyenesen triviális jelenség. Ebben a legtriviálisabb helyzetben Karsch azonban a valóságos embert keresi, aki kétszeresen is eltűnik saját szerepének börtönében: egyrészt ő a nagy bajnok, másrészt egy kivételes ország nagy bajnoka, az egyetlen nagyobb nyilvánosság előtt mozgó szereplő, akivel ez a kivételes ország maradéktalanul azonosul is.
Karsch a cselekmény egy előrehaladott szakaszán rábukkan egy olyan fényképre, amely 1953 júniusában, a berlini népfelkelés napján Achimot a felvonuló munkások között ábrázolja. Azokkal összekapaszkodva, kart karba öltve vonul. Achim tagadja, hogy ő lett volna a fényképen, de a fénykép bizonyító ereje evidens, ráadásul Karschnak sikerül összegyűjtenie még néhány visszaemlékező véleményt is erről, például, hogy látták aznap Achim kerékpárját sebtében odatámasztva egy házfal oldalának. A tények beszélnek: Achim pontosan úgy lett a felvonuló tömeg egyik atomja, mint az éppen akkor az utcán tartózkodók jó része. Ő is egyszerűen abbahagyta azt, amit csinált, része lett a felvonuló tömegnek. A jéghegy csúcsa láttatni engedi a jéghegy egészét: Achim önfeledten tüntet a kelet-berlini tömeggel, majd letagadja. Az olvasó, de már az NDK is tudja ebből, amit tud. A legenda kihunyt, karizmája megsemmisült. Az ország elveszítette a lehetséges azonosulás középponti alakját. Johnson azzal lett az NDK igazi írója, hogy rátalált legnagyobb tárgyára.
Mindez már világossá vált 1976-ra, arra a napra, ami a júniusi népfelkelés évfordulója és egyben labdarugó Európa-bajnokság elődöntője volt, s ami Johnson számára is garancia lehetett, hogy egy lélek sem lesz az utcákon.
Az NDK iránti érdeklődésében, általános szemléletében Johnson elsősorban Johannes Bobrowskit követi. Bobrowski az Achim-regény megírásakor már nem él, 1965-ben, 42 éves korában hal meg. Személyes kapcsolat is kialakult a két író között, ennek nyomai például a Johnson-hagyatékban lévő anyagok Bobrowski haláláról. Az általános NDK-tematikán belül az írói alkotói elvek mélyebb hasonlóságát emelnénk ki, a közös jéghegy-elvet. Bobrowskinál ez azonban nem magára az NDK-ára, mint létformára irányul, jóval erősebben a közelmúltra, a II. világháború, a Holokauszt és a keleti szomszédokkal való kapcsolat tragikus alakulására. Keveseknek sikerült az 1945-öt követő évtizedekben olyan érvényes, „nyitottan” zárt művet alkotniuk, mint Johannes Bobrowskinak. Bobrowski „csendes forradalma” nagyon is emlékeztet Johnson hatalmas vállalásaira. Bobrowski ars poeticájának magva: „Elmesélni honfitársaimnak, amit nem tudnak”. Nagy témája végső soron egyedüli, amelyen először lírájában, később egyre inkább prózában, azaz mind regényeiben, mind pedig az azokban szerkezetileg és felfogásban igen hasonló elbeszéléseiben konok állandósággal dolgozott: a német nép és keleti szomszédjainak a történelemben sok viszállyal és szenvedéssel együtt járt viszonya, vagy ahogy a kitűnő hallei germanista Günter Hartung megfogalmazta: „a németség önvétkéből bekövetkezett alkonya a balti provinciákban”.
Az NDK-irodalom másik kiemelkedő darabja, Brigitte Reimann regénye, a Franziska Linkerhand, azaz a „balkezes” Franciska. A Heinrich Mann-díjjal is kitüntetett írónő 1973-ban, negyvenéves korában halt meg. Kiadói megjegyzés tudatja az olvasóval, hogy az írónőnek már nem volt ideje eredeti elképzeléseinek megfelelően befejeznie a regényt. Brigitte Reimann 1963-ban kezdte el művét, éppen akkor, amikor Johnson Achim-könyve megjelenik. A Balkezes Franciska annyiban is közel áll Johnsonhoz, hogy Reimann is szakít a történelmi helyzet szorításában szükségszerűen kialakuló allegorizáló, parabolizáló vagy más módon „modell”-helyzetek választásával, ehelyett közvetlenül a körülötte lévő valóság analitikus felépítéséhez kezd.
Franciska még kislány, nyolcéves, amikor előbújik családjával a pincéből. A „túlélők” az ostrom után némi szorongással tekintenek a jövő elé. Franciska apja nemcsak az örök kultúrértékek, elsősorban könyvek szerelmese, hanem egy önálló kis könyvkiadó tulajdonosa is. Az egyes szám első és egyes szám harmadik személyű előadásmód váltogatásával állandó lesz a kapcsolat múlt és jelen között, a háború utáni első évek történetét a kislány szemével látjuk mi is. Később a szülők „átmennek” Nyugat-Németországba, Franciska és bátyja, Wilhelm, maradnak. A fiú, akit nem is olyan régen még a Hitlerjugendbe vezényeltek, s aki a környék többi akkori tizenévesével együtt elhagyott hajók feltörésével juttatta élelemhez megvetett családját, atomfizikus lesz, aki Dubnába megy dolgozni. Franciska építészetet tanul. Megismerjük az egykori jazz-muzsikust, akit zenéjéért ki is tiltották a városból (Bill Ramsey-stílus). Reger, az építészprofesszor (sőt, művész) a Bauhaus szemléletének őrizője. Franciska el is fogadja Reger elveit a modern építészet és az élet kapcsolatáról. Kitűnő alak Wolfgang, Franciska volt férje is. Semmire sem becsüli, de nem is érti azt a kultúrát, ami Franciska életében oly fontos. Csalódása a házasságban, valamint a Reger kínálta zökkenőmentes pályafutás visszautasítása egyként arra indítja Franciskát, hogy „Újváros”-ba költözzék.
Újvárost (Neustadt a regényben. – K. E.) ugyanis egyáltalán nem azok szerint az elvek szerint építik, amelyeket Franciska Reger iskolájában magába szívott. A cél, hogy minél hamarább minél több lakást építsenek. Az építésvezetés még a megadott keretek között sem független. Franciska küzdelme arra irányul, hogy legalább önállóan tervezhessen az egészen új városban.
Emberek költöznek a falak közé és válnak a város lakóivá. Franciska itt találkozik azzal a két férfival, akiknek szembeállása, illetve életszemlélete sorsdöntővé válik számára. Mind Schafheutlin, mind Trojanovicz az új állam „fényes szelek”-nemzedékének tagjai. Schaftheutlin a megismerkedés pillanatában bürokratizmusával, a feladatok lelkiismeretes végrehajtásának eltúlzásával rendkívül ellenszenves szemében. Benjamin Trojanowicz dömpert vezet az építkezésben. Ben fényes pályafutás előtt állt, de 1952 után börtönbüntetésre ítélték. Ezzel Reimann alakja a lehető legközelebb kerül a kerékpáros Achimhoz. Belekeveredett egy ügybe, a regény szerint meg sem kísérelte ártatlanságát bizonyítani, börtönévei után pedig azon az építkezésen vállal munkát, ahol mint egykori rab dolgozott, éppen „Újváros”-ban. Franciskát vonzza a férfi önként vállalt függetlensége, szabadsága, célt nem látó szkepszise azonban taszítja. Szó van arról is, hogy Ben regényt írna életéről, sejtjük azonban, hogy ezt sohasem fogja megírni (pedig ez a regény a regényben talán nagy lehetőséget rejtett volna magában). Hogyan végződött volna „balkezes” Franciska útja? Öngyilkossági kísérlete után megmentik életét. A kiadói megjegyzés szerint elszökött, majd újra visszatért, Bennel pedig véglegesen szakított volna. Reimann regénye a legtöbb lényeges vetületében közös az Achim-könyvvel, sőt, már a Jahrestage egyes elemeit és technikáit is előlegezi.
A második részt következő számunkban közöljük
* Uwe Johnston német író (194-1984) 1959-től Nyugat-Berlinben élt [vissza]
Családi portré
Önarckép
– Vigyázat életveszély! Jól értem? Érdekes, korábban nem állt itt ilyen tábla. Akkor ezen a helyen élni volt veszélyes. Emlékszem, mint rabszolgák, félholtak, kaptunk kalapácsot, fogót. A feladat az volt, hogy vadászrepülőgép-szárnyakat kellett készíteni. Gyorsan és sokat, mert a németek veszteségei nőttek. Mi híreket nem hallottunk, csak következtettünk a műszak viselkedéséből. Feszültek voltak, néha egymással is kiabáltak. Különvált a műszaki szakember és a katona. A műszakiak emberségesebben reagáltak. Nekik az volt az érdekük, hogy folyamatos legyen a termelés. A hozzám hasonlóan gondolkodó elvbarátokkal, megszerveztük, hogy valahogy szabotáljuk a munkát. Ki kellett találni, hogy a rendszerben hol van a legvékonyabb láncszem, ami, ha elpattan, leáll az egész termelés. Éjszakákon át beszélgettünk, vitatkoztunk, hogy milyen speciális szerszámok hiánya okozhatna leállást, mert ezekből nincs helyben több.
A stáb bukdácsolt a betonromok között. Az öreg intett felém, hogy menjek kicsit közelebb, mert mondani akar valami fontosat. Közelebb mentem a vállamon lévő kamerával.
– A zengölő! – mondta az öreg. – A zengölő az a szerszám, amivel a repülőgép szárnyainak a szegecselését végzik. A szegecset a szárnyat fedő lemez síkjához kell igazítani, hogy minél kisebb felülete érintkezzen a levegővel, minél kisebb legyen a légellenállás. Megállapodtunk, hogy abból csak egy van, arra nagyon vigyáznak, tehát azt kell eltüntetni. De hová? A műhelybe nem lehet, mert megtalálják. A barakkba sem, mert ott is. Az én feladatom lett, hogy találjak egy biztos helyet. Este, amikor végeztünk, mindenkit megmotoztak, nehogy bárki is kivigyen valamit a műhelyből. Tehát napközben kell cselekedni. A műhely háta mögött voltak a budik, de azokat csak az őrök használhatták. Nekünk kicsit odébb a latrina maradt. Egy mély gödör, a szélén egy rúd. Arra ültünk, ha szarni kellett. Amikor az őrök ebédeltek, én kikéredzkedtem a latrinára, és a zsebemből óvatosan kivettem a zengölőt, aztán mintha a fenekemet törülném, bedobtam a gödörbe. Szerencsém volt, mert hamar elsüllyedt. Mire visszamentem, már állt a cirkusz, hogy miért nem dolgozunk? Volt, aki próbálta kalapáccsal legömbölyíteni a szegecs végét, de nem sikerült. A műszakiak őrjöngtek. Az őrszemélyzet tehetetlen volt. Mindenkit átvizsgáltak, megmotoztak, az összes szekrényt, fiókot kiborították a földre, hátha valaki oda tette. Lassan mindenki a földön térdelt, és a munkapadok alatt keresték az elgurult szerszámot. A német mérnökök egymással veszekedtek, hogy egy ilyen fontos eszközből miért nincs tartalék! Kiderült, hogy a szerszám annyira speciális, hogy csak Berlinben van hasonló, onnan kellett hozatni. Két napig egyetlen szárny nem hagyta el a műhelyt. Két napig állt a német repülőgépgyártás. Tudom, nem nagy dolog, de nagyon büszke voltam, hogy ez sikerült. Közben a szövetségesek és a szovjetek egyre közelebb jöttek. A műszak egyik napról a másikra eltűnt. Maradtunk mi és az egyre feszültebb őrszemélyzet. Tudtuk, hogy már nem tart sokáig. Ekkor összetereltek bennünket, elkezdtek számolni. Aztán minden tízedik sorstársunkat kiemeltek a sorból, és néhány méterrel odébb agyonlőtték őket. Majd közölték, hogy indulás tovább, mert itt nem maradhatunk.
– Gyerekek, itt nem messze találtam egy hangárszerű épületet. Üres. Biztos az is a gyárhoz tartozott! Nézzétek meg! – mondta Michael Albrecht kollégánk, aki a harmadik operatőr volt. És valóban, néhány száz méterre, egy üres hangár épülete tárult elénk. A hatalmas vasajtókat félre lehetett tolni. Egy pillanat alatt megszületett a jelenet. Kari bácsi előtt éppen hogy egy kicsit megnyílik a kapu. Belülről vesszük fel, ahogy a kis ember sziluettje a beömlő fénnyel belép a hangárba. Néhány lépést megy a kamera felé, és a sötét térben csak a fején van fény. Körülötte minden sötétbe borul. A hangár betonpadozata megcsillan. Aztán lassan hozzászokik a szemünk a sötéthez. Az öreg ott áll az üres hangár közepén, és a nézőre van bízva, hogy eldöntse, vajon járhatott-e már itt annak idején.
– Nézzük meg még egyszer azokat a romokat – mondta az öreg. Kíváncsi vagyok, hogy mit ismerek fel, ennyi év távlatából.
– Jó, természetesen, felvesszük – mondtam, és a kollégák már vették is magukra a kamerákat –, azt szeretném, ha mindhárman nagytotálban forgatnánk. Én maradok az öreggel egy vonalban, szemből. Ti meg jobbról, és hátulról vennétek. Legyen benne valami előtér, érezzük a romokat, a földből kiálló vasakat, a vadon nőtt nyírfákat.
– Kari bácsi! Egyedül végig tudsz menni ezen a lehetetlen terepen? Mert, ha nem, akkor másképpen vesszük fel – mondtam, az öreget féltve, kicsit bizonytalanul.
– Bízzad rám, sikerülni fog. Csak, szóljatok, ha mehetek. De honnét és meddig kell mennem?
– Ott van egy dombszerű betontömb, onnan kellene indulnod, megkerülöd ezt a bombatölcsért, és eddig a földből kiálló vasládáig kellene elérned. Nem több mint 80 méter. Nem kell sietned. Ráérősen menjél, és jól nézz körül, főleg a lábad elé.
– Indulj! – kiabáltam a kamera mellől.
Az öreg elindult, ment húsz lépést, megállt. Meglátott valamit a gazban. Lehajolt és felvett egy darab vasat. Felmutatta felém, és azt kiabálta: – Na, végre, meg tudom mutatni, milyen volt a zengölő! Vagy valami hasonló – mondta, és zsebre tette a talált vasdarabot.
– Ez tévedés, elvtársak! Itt semmiféle koncentrációs tábor nem volt! Én tizenöt éve vagyok a területi párttitkár. Higgyék el nekem, ha lett volna itt olyan, akkor én azt tudnám – mondta az illetékes elvtárs, aki Ludwigslust környékén a pártot képviselte.
– Itt ül kint a kocsiban egy öregember, aki túlélte a borzalmakat és ő bizony azt állítja, hogy itt volt táborban. Nem lehet, hogy ön nem ismer minden részletet? – kérdezett vissza Reinhard, a gyártásvezető.
– Nem, az nem lehet. Ami itt ebben a békés, nyugodt városkában történt, arról én tudok. És nem szeretném, ha a városunkat rossz fényben tüntetnék fel. Nem szeretném, mert annak következményei lesznek, garantálom!
Nagyon ideges lettem. Legalább egy hónappal korábban levélben jeleztük az illetékes hatóságoknak, hogy diplomafilmet forgatunk, és kértük, hogy segítsék a munkánkat.
– Ludwigslustból senki sem válaszolt a kérésünkre – mondtam kicsit akadozva, mert próbáltam az indulataimon uralkodni. A fickó erre nem felelt, csak az asztali naptárát lapozgatta, mintha keresne benne valamit.
– Esetleg van itt valaki a környéken, aki segíteni tudna? – kérdeztem a párttitkárt, aki pont olyan volt, mint Magyarországon a kinevezett párttitkárok többsége. Fehér nejloning, kék gumisnyakkendő, szürke műszálas zokni. Hozzá suksükölés.
– Tényleg nem tudom, de ha nekem nem hisznek, akkor kérdezzék meg a baktert. Ott van egy vasúti töltés. Azon van egy bakterház. Kérdezzék a baktert. Ősidők óta itt dolgozik, hátha tud valamit. De az a kérésem, ha valamit találnak, azt azért nekem jelentsék először, hogy ne legyen probléma.
– Természetesen, párttitkár elvtárs! – búcsúzott el tőle a gyártásvezető.
A kocsiban már mindenki türelmetlenül várta a híreket. Mi lesz? Merre kell menni?
– Tudom, hol van a bakterház! – indította a kocsit a gépkocsivezető. – Visszafelé úgy két kilométer. Emlékszem, hogy ott láttam.
– Jó napot kívánunk! – szólítottuk meg az egyenruhában bóbiskoló öreg baktert, aki nagyon meglepődött a látogatásunkon.
– Mit tetszik, kérem, akarni? Ez egy szolgálati helyiség. Itt idegenek nem tartózkodhatnak. Ott van a szabályzat, ottan, kifüggesztve. Tessék elolvasni. Szolgálati helyiség!
– Nem szeretnénk önt zavarni, csak kérdeznénk valamit. Azt hallottuk, hogy ön már nagyon régen itt dolgozik. Igaz ez?
– Sajnos igaz. Mit szeretnének tudni?
– Csak azt, hogy emlékszik-e véletlenül arra, hogy a háború alatt volt itt egy tábor, ahová foglyokat hoztak. Itt kell lennie ezen a környéken, de senki nem emlékszik rá, hogy pontosan hol.
– Volt itt valami. De már nincsen. Széthordták azt régen a helybéliek.
– És merre találjuk a helyét? – kérdezte Reinhard, nagyon udvariasan.
– Hát látják itt azt a töltést, ami elválik kétfelé. Amit maguk keresnek, az balra lesz. Ott már nincsenek sínek, csak a földút. Na, azon menjenek tovább, legalább négy kilométert, be az erdőbe, ott lesz az, ha még találnak valamit.
– Biztos benne? Az a jó irány?
– Már hogyne lennék benne biztos, akkor is itt dolgoztam, ezen a ponton, csak tudom, hogy merre mentek azok a vonatok!
Nem kellett hozzá egy óra, és megtaláltuk a láger maradványait az erdő közepén. A német kollégák nagyon mérgesek voltak az illetésekre, hogy nem beszéltek őszintén, hogy hülyének néztek bennünket. A tábor szélén épületek nyomai emelkedtek ki a gazból, ahogy mentünk beljebb, egyre több dolog került elő. Különböző katonai eszközök, rádióadó- alkatrészek, üvegek, autógumik, töltényhüvelyek. Albrecht és Thomas szisztematikusan fésülték át a terepet, és közben mindent lefotóztak, hogy majd elküldik a pártbizottságra. Kanalakat, csajkákat találtak, rongyokat, ruhafoszlányokat, cipőmaradványokat, aztán emberi csontokat, koponyákat. Kari bácsi ott állt előttem. Látszott, hogy nem hisz a szemének. Minden emlék visszajött. A hangosok jelezték, hogy megy a hangfelvétel. Én is megnyomtam a gombot. Mintha az öreg megérezte volna, mikor kell elkezdenie a beszédet.
– Elképesztő, hogy most itt vagyok megint. Pontosan emlékszem a barakkokra, az appelra. Valahol itt kell lennie egy latrinának is – mondta, és elindult. – Itt is van. Itt van a latrina, még a rúd is rajta van. Istenem! Ki tudja, hány bajtársunk van a gödör alján? Mert itt nagyon sokan meghaltak. Tífuszban, vérmérgezésben, vérhasban, tarkólövésben. Aki meghalt, azt az őrök bedobták a latrinába. Nem vacakoltak sírásással. Borzalmasak voltak a körülmények. Képzeld el, nem tudtuk a ruháinkat kimosni. Nem tudtuk az alsógatyánkat kimosni. Hónapokig viseltük mocskosan, a rászáradt szar véresre marta a fenekünket. Volt, aki abba halt bele. Nem emberek voltunk, hanem állatok. Éheztünk, fáztunk, reménytelen volt a következő pillanat is. Jobb lett volna meghalni. Mert fájt az élet minden pillanata. A német őröknek már nem is kellett vigyázni ránk, mert öt lépést sem tudtunk megtenni. Arra emlékszem, hogy Gyuri barátom, akivel több táborban voltam együtt, azt mondta, hogy most egy kicsit elfáradtam. Ha nem ébrednék fel, mondjatok egy káddist értem. Azzal felakadtak a szemei. Nem tudtunk felállni, nem tudtuk arrébb tenni, lefektetni. Nem tudtunk megszólalni, hogy elmondjuk érte egy káddist. Gyuri ott feküdt a vállamon. Nem tudom, meddig.
Aztán arra még emlékszem, hogy eltűntek az őrök. Később arra eszméltem fel, hogy egy szovjet katonaorvos vizsgál, oroszul beszél hozzám, és valami kórházban vagyok, ahol minden fehér, nagyon fehér. Sokáig nem tudtam magamról. Aztán lassan kiderült, hogy túléltem.
Az öreg leült, levette a szemüvegét és törölgetni kezdte a könnyeit. Eddig bírta. A német kollégák ott álltak, könnyes szemmel, megrendülve. Most élték át először, hogy mit jelent a történelem meghamisítása. Mit jelent a valóságos, a tények alapján létező történelem. Mit jelent ez az örökség, amit vagy lemosnak, megtisztítanak, megismerik és elfogadják a valót, vagy színesre festik, és hazugságokban élnek tovább. Hosszú percekig senki sem tudott megszólalni, pedig egy mondatot sem értettek Kari bácsi szövegéből. Mégis mindenki felfogta, miről beszél, mert minden gesztusából sugárzott az erő, hogy ezt el kellett mondania végre.
* * *
A nehezebb felvételeken túl voltunk. Kari bácsi hősiesen viselte a megpróbáltatásokat. Évával, a feleségemmel próbáltuk elviselhetővé tenni a forgatás utáni órákat. Vittük-hoztuk, mutattuk a város, Potsdam nevezetességeit. Éva főzött, mert a német ízek azóta sem nyerték meg a tetszését. Nehéz magyarosan főzni német alapanyagból. Bár az alapfűszereket otthonról hoztuk. Furcsa, mert az üzletekben rengeteg fűszert lehetett kapni. Olcsó volt és nagyon ízletes. De az otthoni ételkultúrához szokott gyomornak túl egzotikus. Az esti söröcske viszont nagyon jól esett Kari bácsinak, víz helyet ihatta. Néha nem volt kedve visszamenni a szállodába, inkább nálunk aludt.
– Nem szeretem azt a bazi nagy szállodát. Kedvesek, előzékenyek, de már félek tőle.
– Félsz a szállodától? Ez a legjobb a környéken. Itt senki nem bánthat.
Teljesen meglepett ez a reakció, mert addig semmiféle rossz élménye nem volt, legalábbis nem mondta. Lehet, hogy most lett elege az egészből? Hirtelen kezdtem magam rosszul érezni.
– De mi a baj? Elmondanád? – kérdeztem türelmetlenül.
– Minden reggel és este a frász jön rám, amikor hívnom kell a liftet, mert ezek csináltak valamit, amitől életveszélyes az a hely.
– Életveszélyes? Mit csináltak?
– Nagyon aljas ötlet. Azt csinálták, hogy mindenkit megráznak a lift hívógombjával. Hozzáérsz, és az ujjad szikrázik. Sőt, még csattan is egyet. Szóltam a portán, de azt mondták, hogy tudnak róla, és nem tehetnek semmit, mert a szálloda felújításakor egy nagyon drága műszálas szőnyeget fektettek le a folyósokra. Mire a szobádból a lifthez érsz, úgy feltöltődsz elektromossággal, hogy csak egy fém kell, amihez hozzáérsz, és durr. A lift gombja fémből van. Próbáltam szívószállal megnyomni a gombot, de az is műanyag volt. Sőt, még nagyobbat csattant. Inkább vártam egy kicsit a lift előtt, hátha jön valaki, aki megnyomja helyettem. Van az emeleten egy holland házaspár. Ők is megjárták. Azóta a fickó az esernyője végével, egy méter távolságból hívja a liftet. De én nem hoztam esernyőt, úgyhogy adjatok nekem valami fadarabot, egy vastag ceruzát, amivel védeni tudom magam. Istenem, ha én ezt egyszer valakinek Pesten elmesélem…
Másnap reggel kopogtak. Egy futár jött, hogy hívnak a dramaturgiáról. Menjek be, mert nagyon fontos. Vajon miért? Mi az, ami forgatás közben olyan fontos lehet? Valaki jelentett valamit? A ludwigslusti elvtárs keze lenne benne? Ezek valamit nagyon nem akarnak. Valamiért fúrják a filmet. Miért kell nekem azonnal bemennem?
– Ah, Gabor! De jó, hogy itt vagy! – köszöntött lelkesen a film dramaturgja. W.
– Hallom, hogy jól megy a forgatás. Nagyon örülök neki. Amit eddig a részletekről megtudtam, az nagyon ígéretes. Csak így tovább! De van itt egy remek lehetőség, ami jót tenne a filmnek, azt szeretné velem megosztani.
– Mire gondolsz? Menjünk át nyugatra is forgatni? – kérdeztem halálkomoly képpel. Most jön a vörös farok. Mit akarnak ezek velem megetetni?
– Arról van szó, hogy kitaláltuk, tekintettel a körülményekre, esetleg összehoznánk Kari bácsit egy itteni régi elvtárssal, aki ellenálló volt, és szintén megjárta valamelyik tábort. Szóval az ötlet a következő: ők ketten találkoznak és próbálnak közösen visszaemlékezni, hátha beugrik, hogy valamikor már összehozta őket a sors. Majd valahogy megoldjuk, hogy emlékezzenek. Remek lehetőség, ugye? Te is úgy látod?
W. karjai kitárva maradtak, mint egy kimerevített képen. Figyelte az arcomat, hogy hogyan reagálok.
– Ezt ki találta ki?
– Emlékszel, már beszéltünk ilyesmiről, amikor a témát hoztad. Nincs benne semmi kompromittáló. Két öreg kommunista találkozik. A dramaturgiai tanácsnak nagyon tetszett az ötlet.
– Tudod, az a baj, hogy Kari bácsi csak öreg, de nem hülye. Remekül működnek a megérzései. Ha megérzi, hogy a ti káderetek nem hiteles, az egész az ellenkezőjére fordul. Kínos lesz, mindkettőnknek. Neked is és nekem is.
– Jó, akkor másképp mondom. Holnap felvesszük ezt a jelenetet. A gyártással megbeszéltem. Az itteni öreget oda hozzák, ahová te mondod. Muszáj felvenni. Hidd el nekem, én ezt jobban tudom. Az elvtársak kicsit aggódnak, hogy nagyon egyoldalú lesz a film.
– Egyoldalú? Mire gondolsz?
– Arra, hogy csak a te öreged szólal meg, miközben számos német is végigélte azokat a borzalmakat.
– De ez a film róla szól, az ő életéről. Beszél is róla, hogy hányféle nemzetiséggel voltak együtt. Speciel németekkel nem volt összezárva. Hogyan jön ebbe bele egy idegen arc, egy testidegen történet?
– Meg fogod oldani. Biztos vagyok benne. Akkor holnap!
Leforrázva léptem ki a dramaturgiáról. Mit tehetek? Fel kell vennem, de az biztos, hogy a filmbe nem lesz bevágva. Valószínűleg W.-nek is utasításba adták, hogy beszéljen velem. Lehet, hogy arra gondoltak az elvtársak, hogy mégis csak elegánsabb, ha barátilag kér meg, mintha írásba adnák. Hú, de elegem van ebből. Haza akarok menni! Ha nem veszem fel, akkor kitör a balhé. De, ha a derék szereplő hülyét csinál magából, akkor ők fognak könyörögni, hogy vágjam ki a jelenetet. Csak nyugalom, nyugalom, csak okosan. Most nem szabad engedni az indulataimnak – mondogattam magamban, ameddig végre hazaértem.
Hol vegyem fel? Mi legyen a háttér? Városkép? Szögesdrót? Park? Egy emlékmű előtt? Kari bácsi nem probléma. Elmondom neki a szituációt. Rögtön kiszúrja, ha nem kóser a fickó. De hogyan oldjuk meg a nyelvi problémát? Kell egy tolmács is, aki egyik nyelvről a másikra tolmácsol, amit nekem aztán ki kell vágni a kivágandó részletből. De mit mondtak a német ellenállónak? Neki mire kell emlékeznie? Lehet, hogy az eddig felvett anyagot ezek már ellenőrizték, lefordították és hoznak egy statisztát, aki már tudja, hogy az öreg hol volt, mit mondott? Áh, ez már beteges képzelődés. Fizikailag nem tudták volna megcsinálni. Bár elég, ha csak a hanganyagot hallgatja végig valaki.
Mivel úgyis kivágom, legyen a helyszín közel, ne kelljen sokat utaztatni az öreget. A babelsbergi park lesz a helyszín, háttérben, életlenben az egykori nyugat-berlini parkkal. Köztük a folyó. Az egyik operatőrrel, Thomasszal és a gyártásvezetővel megnéztük a helyszínt. Mindenkinek tetszett. De a váratlan forgatás körülményeiről nem beszéltünk. Valahogy nekik nem is tűnt fel, hogyan kerül bele ez az új jelenet. Nem baj. Ahogy a drága Vancsa Lajos operatőr mondta mindig, ami nincs benne a filmben, az nem hiányzik.
Megérkeztünk a helyszínre. Kari bácsi kicsit izgatott volt, mert nem szereti a váratlan fordulatokat. Én próbáltam nyugtatni, hogy túl leszünk rajta. Nyugodtan tegyen fel keresztkérdéseket, ha úgy érzi, hogy valami nem stimmel a másik öreggel. Egyszer csak megérkeztek egy fekete Volgával. Négyen szálltak ki, látszott a ruhájukon, hogy főállású elvtársak. Szokás szerint kézfogások, mindenki bemutatkozott mindenkinek. W., a dramaturg ott sürgött-forgott, egymás után mutatta be a Kari bácsit a vendégeknek. Az egyik elvtárs legalább két méter magas, szikár, jólfésült. A vállamon a kamera, és arra várok, hogy kiderüljön, ki a szereplőnk. Intek W.-nek, hogy menjenek ki a képből. Amitől féltem, az bekövetkezett.
Kiderült, hogy a kétméteres ember az egykori ellenálló. Kari bácsi már a 160 centit sem érte el. Hogy fogom ezt a két embert egy képbe komponálni? Vagy totál, vagy arc közeli. Ennél már csak a „négerek a hóban” felvétele szivatósabb egy operatőr számára. Thomas rám nézett a kamerája mögül. Mi legyen? Mutatom neki, hogy vegye a két embert egybe, egy nagyobb képkivágásban. Én meg közeli képeket csinálok. Kiderült, hogy az egyik utas, aki kicsit lazább szerelésben jött, nem más, mint a tolmács. Ő is kapott egy mikrofont. Odaléptem a magas férfihoz. Bemutatkoztam, hogy én vagyok a rendező, és az a kérésem, ha a kollégájával beszél, kicsit hajoljon hozzá közelebb.
– Ő is nagyot hall? – kérdezett vissza. – Mert én igen. Jó, majd hangosan szólok hozzá! Még egy kérdésem lenne, mint régi elvtársak, azt gondolom, hogy tegeződhetünk.
– Ennek nincs akadálya, tegeződjünk! – mondta Kari bácsi és a kezét nyújtotta.
– Szervusz – mondta a magas német veterán.
– Szervusz! – válaszolt Kari bácsi.
– Hogy vagy? – kérdezte a hosszú.
– Én jól, és te?
– Én is jól! – válaszolta a magas.
A kamera mögül kinéztem a dramaturgra és a mellette álló elvtársakra. Fog ez menni, bólogattak elégedetten.
– Emlékszel? – kérdezte a magas német öreg.
– Mire? – kérdezett vissza Kari bácsi. Láttam rajta, hogy élvezi a játékot, a szeme sarkából néha kinézett a stábra, figyelte a reakciókat.
– Hát, a múltunkra… – nevetett a hosszú.
– Nem tudom, te hogyan vagy vele, de én csak a saját múltamra emlékszem.
– Lehet, hogy találkoztunk már annak idején? – kanyarodott rá a lényegre a német ellenálló.
– Ha találkoztunk volna, hol találkozhattunk? – kérdezett vissza az öreg.
– Én is voltam Rawensbrückben 1943-ban. Talán ott.
– Ott biztos, hogy nem, mert én 1944-ben kerültem oda. De, te honnan tudtad, hogy én ott voltam?
– Mondták, akik idehoztak.
– És esetleg Barthban is voltál? – kérdezett vissza Kari bácsi.
– Ott? Ott nem voltam, illetve nem emlékszem rá.
– Ha ott lettél volna, akkor emlékeznél. Azt nem lehet elfelejteni.
– De én sok helyen voltam – erősített rá a magas német.
– Én is, de nem emlékszem, hogy németekkel együtt lettünk volna összezárva. Ott, nekünk azt mondták, hogy a német kommunistákat máshol tartják. Nem keverik őket másokkal.
A tolmács csak kapkodta a fejét, próbált hitelesen fordítani, de néha az öregek nem várták meg a válasz fordítását, mindenki mondta a maga szövegét. A tolmács néha közbe szólt, hogy egy pillanat, kicsit lassabban, mert nem tud olyan gyorsan reagálni. Éreztem, hogy az egymásra beszélésektől ez vághatatlan lesz. A kamera mellől kénytelen voltam közbeszólni, hogy várják meg a tolmácsot, amíg befejezi a fordítást, és csak utána válaszoljanak egymásnak.
– És te mit csinálsz manapság? – kérdezett rá spontán Kari bácsi.
– Én? Én itt öregbítem az ellenállók emlékét. Járom az iskolákat, megyek, ahová hívnak. Előadásokat tartok, mesélek az akkori nácik elleni ellenállásról.
– És te miben álltál ellen? Mit csináltál? – kérdezett rá Kari bácsi és láttam rajta, hogy eltűnt a mosoly a szeméből. Mi lesz ebből? A tolmács korrektül lefordította a kérdést. A német ellenálló kicsit meglepődött.
– Érdekel, tényleg? Akkor elmondom. Megszerveztük a foglyok közötti mozgalmat.
– Értem, de miben álltatok ellen?
– Voltak olyan napok, amikor nem ettünk és nem ittunk, hogy felhívjuk a többiek figyelmét a pártra, a mozgalomra. Hogy erőt mutassunk, hogy minket nem lehet megtörni. Hogy segítséget nyújtsunk azoknak, akik teljesen elvesztették maguk alól a talajt.
– Akkor én is nagyon ellenálltam, mert én is alig ettem, alig ittam hónapokon át. Igaz, hogy nem önként, hanem mert nem adtak enni, nem adtak inni. Csont és bőr volt mindenki, örült, hogy elbírja a saját testét.
– A Kruppnak kellett dolgoznunk, lőszereket gyártottunk tankokba meg ágyúkba.
– Én repülőgépszárnyakat szegecseltem, és mi is ellenálltunk. Megszerveztük, hogy eltüntetjük a legfontosabb szerszámot. Ameddig nem volt szerszám, addig nem volt szárny. – Ez nagyszerű lehetett! – bólogatott a magas, német ellenálló.
– Én inkább fatalista, életveszélyes, elkeseredett akciónak nevezném. Tudod, soha senki nem köszönte meg, soha senki nem írta le, soha senkinek nem tűnt fel, legalábbis eddig.
– De miért nem lett ez publikus? Meg kellene róla emlékezni. Javasolni fogom, hogy ezt is vegyék be az ellenállás történetébe. Be fogjuk venni. Erről eddig nem is tudtunk. Kár, hogy csak most derült ki. Majd megkérünk, hogy ezt hivatalosan is írjad meg nekünk, hogy legyen nyoma, hogy fel tudjuk használni.
Kari bácsi arcáról elillant a derű. Mutatóujjával közelebb hívta magához a magas embert, mintha valami nagyon bizalmasat akarna neki mondani. A tolmács is közelebb lépett. Thomas kétségbeesve kereste a lyukat, ahonnét a két öreg arcát láthatja a kamerájával. Ösztönösen a dramaturg és az elvtársak is közelebb léptek, mert nekik hallani kell mindent.
– Tudod, én nem szeretem a főállású ellenállókat. Nekem ez nem foglalkozás, hanem a bensőmből eredő természetes állapot. Azokat meg egyenesen utálom, akik nácikból, nyilasokból lettek kommunisták. De nem kedvelem azokat sem, akik úgy lettek partizánok, hogy egymást igazolták, miközben soha sehol semmit nem tettek, semmiben nem vettek részt. Mondhatom, utálom azokat, akik elvek nélkül, csak az egyéni karrierért lettek úgymond kommunisták, a párt tagjai. Mert azok a következő váltásnál, éppen úgy fogják a jelvényüket lecserélni egy másik jelvényre, ahogy a kommunista jelvényt feltűzték. És tudod, ha egyszer itt váltás lesz, ugyanaz fog majd történni, mint előtte. Gyűlölettel beszélnek majd azokról, akik nem váltottak, gyűlölni fogják azokat, akik ott maradtak, ahol előtte is álltak. Három perc alatt, elfelejtik, hogy kik is voltak ők. Tudom, hogy ez itt is tabutéma, de erről néha beszélni kell. Én soha egy percig nem éreztem előnyét, hogy hiszek egy eszmében, hogy kis dolgokkal segíthetem a jövőt. Ezért én nem kaptam sem állást, sem fizetést. Sőt, azok, akik csak karrierből léptek be a pártba, ők néztek engem hülyének. Mert én hiszek benne, hogy egyszer lesz még itt boldogabb jövő. Azt mondták, hogy én betegesen idealista vagyok, meg ostobán puritán, ami rosszul hat az egységes kiállás szempontjából.
A magas ellenálló hallgatta a tolmácsot. Egy ideig egyetértően bólogatott, aztán elkomorult az arca. Azt érezte, hogy nem tudja a szerepét előadni, mert Kari bácsi folyamatosan egy másik kottából játszik, mint amire őt felkészítették. Kicsit érzékenyen érinthette néhány mondat, mert egy pillanat alatt nagyon hivatalos lett és távolságtartó.
– Szóval, nagyon örülök a találkozásnak, az emlékek felidézésének! – mondta, majd egy fél lépéssel hátrébb lépett. – De sajnos késésben vagyok, mennem kell, mert várnak egy vidéki iskolában.
A kísérő elvtársak, meg a dramaturg is ott állt, arcukon látszott a csalódottság. Ők nem ezt várták. A dramaturg, hogy a helyzetet mentse, azt mondta az elvtársaknak, hogy majd lefordítják a beszélgetés alatt elhangzott szövegeket még egyszer, mert lehet, hogy akkor kicsit másként fog a szöveg működni. Pedig tudnia kellett volna, hogy a kamerát nem lehet becsapni. Kari bácsi gesztusai, mimikája, kisugárzása olyan erős, egyértelmű volt, hogy hang nélkül is kiderül, mit gondol, mit érez.
Mire a két öreg elbúcsúzott, én már biztos voltam benne, hogy ez a jelenet nem kerül be a filmbe, mert nagyon érzékeny pontokat érint.
A forgatásnak vége lett. Mindenki felsóhajtott. Csak én izgultam azon, amikor az anyagokat néztem a vágószobában, hogy technikailag milyenek lettek a felvétek. Kari bácsival még volt egy kellemes délelőtti programom. Megígértem neki, hogy elmegyek vele vásárolni, hogy valami ajándékot vihessen haza. Egy cipőboltban kötöttünk ki, mert a kisfiának akart egy pár szép cipőt venni.
– Ha tudna nekem segíteni, valami kényelmes, elegáns cipőt keresek a gyereknek – fordítottam le Kari bácsit a cipőbolti eladónak.
– Örömmel segítek, amiben csak tudok – válaszolt az eladó hölgy. – Hányas lába van a gyereknek?
– Ha jól emlékszem, 43-as – számolgatott Kari bácsi.
– És hány éves a gyermek? – kérdezte csodálkozva az eladó hölgy.
– Most lesz 44. Filozófiaprofesszor. Tudja, nekem mindig a kisfiam marad.
– Megértem. Hát akkor nézzünk valami puha, kényelmes cipőt a gyereknek. Tessék itt helyet foglalni, idehozom, amit ajánlani tudok – mosolygott a középkorú hölgy, és csípőjét kicsit meglengetve elindult egy ajtó felé.
– Milyen kedves! Istenem, ha fiatalabb lennék! – dünnyögte maga elé Kari bácsi.
– Elvarázsoltad a nőt! – mondtam, mire az öreg arca felvidult.
A hölgy visszatért tucatnyi márkás cipővel. Kari bácsi legalább tízet alaposan végig vizsgált, mint egy cipőipari meós. Az eladó hölgy csak pislogott a szakszerű mozdulatok láttán. Úgy tűnt, az öreg nagyon ért a cipőkhöz. Én is meglepődtem, mert erről az oldaláról semmit sem tudtam.
– Neked mi volt az eredeti szakmád? – kérdeztem rá két cipő vizsgálata között.
– Nekem? Drogistának tanultam.
– Minek?
– Drogerista, pontosabban. Vagyis kölnit, szappant, mosószert készítettünk, mindenféle háztartási, szépségápoló és tisztítószereket. Miért kérdezed?
– Mert úgy vizsgálod a cipők anyagát, mint egy született bőrdíszműves, vagy cipész.
– Ja, a bőrhöz kellett valamit érteni – és nagyot nevetett.
– Ez jó lesz. Ezt a két párat kérem. Hadd örüljön az a gyerek!
Délután időben kint voltunk a repülőtéren, már feladta bőröndjét, és mielőtt elbúcsúztunk, Kari bácsi a vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
– Mielőtt elmegyek, kérlek, mondd meg nekem őszintén, szerinted milyen voltam?
– Szerintem, remek voltál. Elmondtál mindent, amit szerettem volna hallani. Kimondtál sok mindent, ami fontos, ami bennem is genetikusan beépítve ott van, ami bennem él, amit én is hordozok magamban. Sok helyen jártunk, sok emberrel találkoztunk. Remélem nem bántad meg, hogy vállaltad a kalandot.
– Nem bántam meg. Örültem, hogy ezt együtt végigcsináltuk. És most mi lesz a folytatás?
– A neheze számomra csak most következik. Ebből az irgalmatlan mennyiségű anyagból filmet kell készítenem. Néha a három kamera használata áldás, de néha átok, mert technikailag nehéz egyszerre három képet nézni egy vágóasztalon. De ezt meg fogjuk oldani. Nagyon köszönöm neked, hogy itt voltál, hogy adtad magad, hogy megosztottad velünk az életed.
– Nem értem. Sajnos egy szót sem értek – panaszkodott a vágó. – Én így nem tudok dolgozni.
– Ettől féltem. Amellett, hogy nagy az anyag, minden szót le kell fordítani, a teljes anyagot. De meg fogjuk oldani. Nekem nem ez a bajom. Azt nem tudom., hogy hogyan fogjuk kiválasztani a megfelelő kamera képét.
– Nem tudom! Még nem tudom – mondta a vágólány, akinek ez a film szintén a diplomamunkája volt.
Igen, mindent magunknak kell kitalálni. Szép feladat. Ha valaki készít egy hosszú dokumentumfilmet, aminek egyetlen ember a főszereplője, annak nagyon feszesnek kell lennie. Nagyon nehéz eltalálni a helyes arányokat. A képsorok tempója, a szöveg és a kép viszonya, a mozgások és a helyszínek optikai, képi feldolgozása, mind-mind befolyásolja majd a film belső rendszerét, ritmusát, feszültségét.
– Azt hiszem, hogy először kell egy elővágás, az összes szöveg leírása, lefordítása, szinkronizálása. A három kamera azt jelenti, hogy minden háromszor lett felvéve, tehát mindent háromszor kell megnézni, ami háromszor annyi időbe telik – mondtam mindkettőnknek, mély meggyőződéssel. A vágó bólogatott. Belevágtunk.
Eltelt egy hónap, és mi csak anyagokat néztünk és válogattunk. Melyik kamera képe érdekesebb, mit mihez lehet kapcsolni? Miközben a vágó csak a szájszinkront figyelte, hiszen semmit nem értett a szövegből. Én minden mondatot külön lefordítottam neki, ő felírta egy füzetbe a tartalmát, hogy megmaradjon. Azt találtam ki, hogy a vágószobában egy két méter széles filcet feszítettem ki, és minden jelenetet egy kis kartonpapírra felírtam és megszámoztam, A számozott papírcsíkokat feltűztem a filcre. Vagyis a teljes filmanyag fent volt a falon. A többi vágó néha benézett, csodálkozott: ilyen őrült ötletet még nem láttak, hogy egy filmet falon vágnak… Én meg azt éreztem, hogy nekem a teljes anyagot át kell látnom, hiszen előre nem lehetett leírni, mint egy játékfilm esetén, hogy mi mi után következik. Ahogy mondani szokták, az élet a legjobb forgatókönyvíró. A felvett jelenetekből blokkokat szerkesztettünk, aztán a blokkokat építettük össze. A módszer bevált. A durva vágás után az anyag másfél órás lett, amiből a végső változathoz még 30 percet le kell faragni.
A dramaturg és a Mester bejöttek a vágószobába, néhány illetékessel kísérve, hogy megnézzék a félig elkészült filmet. Kicsit zavart a közönség, mert tudtam, amit Vancsa Lajos szokott mondani: – Bolondnak nem mutass félig kész házat! – ami érvényes a filmre is. Hiába szakember valaki, nem láthatja azt, amit az alkotó magában hord, amit ő belül pontosan lát, amit még meg kell csinálnia. Az idegen csak azt látja, hogy a film olyan, amilyen éppen akkor, ott… Nem lehet minden képsorhoz kommenteket fűzni, hogy ez majd olyan lesz, ez ilyen lesz…
W., a dramaturg a film végén felállt és azt mondta: – Rendben van. Azt hiszem, benne van a film – majd kiment, a többiek követték, csak a Mester maradt ott.
– Hosszú, de ezt te is tudod. A kevesebb néha több. Nem tudom megmondani, hogy mit vegyél ki, de valamit ki kell szedned.
– Tudom. Azt is tudom, hogy blokkokat kell kiemelni. Tudod, ez olyan érzés, mint azé a szülőé, akinek az újszülött gyereke háromfülű. Tudja, hogy így nem maradhat, hogy az egyik felesleges, azt is tudja, hogy az egyiket le kell operálni. Csak azt nem tudja eldönteni, hogy melyiket, mert mindegyik fájdalommal jár. Így vagyok most én is. Melyiket vágjam le?
Hans, megvakargatta a szakállát, ami nála mindig a mélyebb elgondolkodás jele volt.
– Igen, értem. Megértelek. Adjál magadnak egy kis időt. Két hétig be se gyere a vágószobába. Friss szemmel és füllel kell döntened. Amúgy nagyon jó, szép dolgok vannak benne, szóval csak faragni kell. Adjál magadnak egy kis szünetet. De most mondom, készülj fel, hogy az átvételkor különböző kívánságlistákkal kínálnak meg, hogy mit kéne átalakítanod, átszerkeszteni. Meg kell majd védened az anyagot az ellenzőkkel szemben. Mert ez nem csak egy film, ez egy ügy is egyben. Szerintem mutasd meg ezt a változatot Thomasnak és Michaelnek, hátha ők is hozzá tudnak tenni valami használhatót. Persze a végén úgyis neked kell döntened. Az igazat megvallva kicsit féltelek téged is, és féltem a filmet is, mert látom már, hogy konfliktus lesz. Ők egy vörös farkat akarnak majd ráerőltetni, Te pedig nem akarod, hogy még az is itt lifegjen. Szóval időt kérünk, mint a kosárlabdában. Csak azt tudom, hogy most egy kicsit pihenned kell. Nem szabad az anyaggal foglalkoznod. Kívülről kell rálátnod, hogy meglásd a változtatás lehetőségét. De nyugi. Ez egy jó film lesz. Tudom, érzem.
Wally Neuzik fekete harisnyában
A nyelvészeti szakirodalomban John Robert (Haj) Ross munkásságának köszönhetően squib (egyéb jelentései: ‘sistergő petárda, szatirikus írásmű’) néven nevezik azokat a rögzített megfigyeléseket, amelyekre egyelőre nincs elméleti magyarázat. A squibek 1964-től készültek Rossnak és George Lakoffnak az M. I. T-n (Cambridge, Boston mellett), a generatív szemantika nyelvészeti irányzatát megalapozó eszmecseréi során, majd a műfaj a generatív nyelvészek folyóiratának, a Linguistic Inquiry-nek lett állandó rovata 1970-től, ám itteni művelése eltávolodott a generatív szemantikától. Squibeket egy időben más nyelvészeti orgánumok is közöltek, például az új-guineai Kivung. A műfaj felelevenítésére a kreolista, egyben az egyik utolsó európai generatív szemantikus nyelvész, Pieter A. M. Seuren tett kísérletet (Seuren 2013). Ross nehezen olvasható és nehezen értelmezhető squibjei egyébként megtalálhatók az interneten. A Lakoff-val 1967-ben közösen írt, egy évtizeden át sokszorosításban, de széles körben terjesztett, az 1970-es években Magyarországra is eljutott, nagy hatású, végül zsákutcába vezető, Noam Chomsky korabeli nézeteire reflektáló generatív szemantikai alapvetésük magyarul is olvasható (Lakoff – Ross 1982).
Az 1970-es években még ígéretes generatív szemantika utóbb inkább paródiák tárgya. A Kornai Andrástól vet, ám régi példa szerint a generatív szemantikusok a Floyd broke the glass ‘Floyd összetörte a poharat’ mondatot úgy elemezték, mint ami több mögöttes szerkezetből tevődik össze, vagyis valahogy így: „Kijelentem neked, hogy elmúlt az, hogy megtörtént az, hogy Floyd okozza, hogy végbemenjen az, hogy fennáll, hogy a pohár törött”. Tehát explicitté tették az okozás rejtett elemét, valamint az állítás (kijelentés), az idő, az eredményállapot stb. jelentéselemeit is (Kornai 2018: 171).
Az alábbiakban a nyelvek közötti rímelő köszönésre is hozok példát, ezt az általam elért szakirodalom nem tárgyalta, s egyelőre tudomásom szerint nincs rá elméleti magyarázat.
A köszönések eredeti formájukban gesztusokkal járnak, sőt talán eredetileg gesztusokat helyettesítettek. Az üdvözlő, köszöntő, búcsúzó gesztusok előszeretettel kölcsönösek, szimmetrikusak, számos kultúrát jellemeznek (meghajlás, kézfogás, csók stb.). A kölcsönösség és szimmetria jegyében a beszéd alapformája dialógus, s a párbeszédes forma a kanonikus köszönésekre is jellemző. A köszönések maguk is többféle szimmetriát mutathatnak, például azonos lehet a ráköszönés és a rá adott válasz, sőt azonos lehet az üdvözléskor és búcsúzáskor használt formula.
Már a reduplikációt mutató köszönésre és a vele járó gesztusra jó példa a magyar gyermeknyelvi (nemcsak dajkanyelvi) pá-pá (a felnőttnyelvi ‘viszontlátásra’ megfelelője), amely gyakran az egyszerűbb pá elköszönésnél hamarabb jelentkezik, s amelyet gyakran integetés kísér. Több nyelvben, különösen a búcsúzáskor használnak reduplikált köszönőformulát. Ilyen az angol Bye-bye és a hagyományos, az utóbbi évtizedekben ritkuló török Güle güle (‘nevetve [menj]’) elköszönésváltozat, ami válasz az Allahïsmarladïk (‘Isten önnel’) formulára. További szabály a mára elsősorban a vallásos beszélőkre jellemző törökben, hogy az Allahïsmarladïk formulát a távozó mondja a maradónak, a Güle güle a maradó válasza a távozónak.
A teljes reduplikációnál enyhébb szimmetriát képvisel az egyszerűen csak rímelő formula. Az állatnevekkel játékosan rímelgető elköszönés angol nyelvterületen az 1980-as években vált különösen népszerűvé. Ennek első és fő képviselője a See you later, alligator!, de sorra keletkeztek a hasonlóképpen állatneves, kicsit erőltetett, de már rendszert alkotó rímelő búcsúzások: In a while, crocodile! (ez a formula az alligátorosra válaszként is gyakori, ez a másodikként jelentkező), See you there, grizzly bear!, Bye-bye, dragonfly!, In a few, cockatoo!, Another time, porcupine!, Peace out, river trout!, Gotta go, buffalo! stb. (Rendre az ’alligátor’, ’krokodil’, ’grizzli avagy szürke medve’, ’szitakötő’, ’kakadu’, ’sündisznó’, ’pisztráng’, ’bivaly’ jelentésű szókkal.)
Az ógörögben az üdvözlés is, a búcsúzás is khaire! A latinban az üdvözlő ave! és salve!, valamint a búcsúzó vale! egymással rímelnek. Nevezetes Catullus 101. versének 10. sora, az ave atque vale ’üdvözöllek és búcsúzom’, amellyel halott fivérét köszönti és egyben búcsúzik is tőle. Több idéző előfordulása e kifejezést salve atque vale változatban hozza. Bizonyos értelemben ugyancsak rímel a németben a köszöntő Grüss! és a búcsúzó Tschüss! Az üdvözlő és búcsúzó köszönés variálására szolgál például a német és a jiddis nyelv. A németben a Guten Tag! egyértelműen ráköszönő vagy ráköszönésre válasz, míg jiddis megfelelője, a Gutn tog (szó szerint szintén ‘jó napot’) elköszönő, ‘viszontlátásra’ (Katz 2004: 361).
A verbális köszönések körében előforduló rímek többfélék: megjelenhetnek egy köszönésen belül, felelgetve a partnerek között, legérdekesebbek azonban a nyelvek között rímet mutató köszönések. Jelen squib elsődleges tárgya a nyelvek között rímelő köszönések tényének rögzítése, amit talán Kínában vagy Vietnamban már régen megtettek.
A nyelvek közötti rímelésre tehát Délkelet-Ázsiából van példa. A sok variáns mellett a legáltalánosabb kínai és vietnami üdvözlő és búcsúzó helyzetmondatok a nyelvek között valamilyen értelemben rímelnek, magánhangzóik azonosak:
| ’Jó napot!’ | ’Viszontlátásra!’ | ||||
| Kínai | Nĭhăo! | Zàijiàn! | |||
| Vietnami | Xinchào! | Tambiêt! |
(A kínai zàijiàn ejtése kb. „cájtyien”.) A mindkét nyelvben alapvető jelentőségű szótaghanglejtés tekintetében az említett köszönések már nem rímelnek. A köszönőformulák alkotóelemeinek jelentése eltérő (kínai: nĭ ‘te’, hăo ‘jó’, zài ‘ismét’, jiàn ‘lát’, vietnami: xin ‘kér’, chào ‘üdvözöl’, tam ‘ideiglenes’, biêt ‘elhagy’.). További nyelvek közötti rímelés, de csak a búcsúzó formulára vonatkozik és lehet véletlen egybeesés is a spanyol ¡Adiós! és az újgörög Antio (ejtve: andio) ’Viszontlátásra!’ hasonlósága.
A köszönések átvételénél is a presztízsben erősebb a diktáló, a gyengébb a másoló nyelv. A kínai nyelvnek a vietnamira gyakorolt erőteljes hatása közismert.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Katz, Dovid: Words on Fire. The Unfinished Story of Yiddish. New York: Basic Books 2004.
Kornai András: Szemantika. Bp.: Typotex 2018.
Lakoff, George – John Robert Ross: Szükség van-e mélyszerkezetre? Fordította Gecső Tamás. In: Havas Ferenc, szerk.: Szemantika a generatív grammatikában. (Szöveggyűjtemény.) Bp.: Tankönyvkiadó 1982: 77–82.
Seuren, Pieter A. M.: From Whorf to Montague. Oxford: Oxford University Press 2013.
Edith Schiele csíkos ruhában
Bár Magyarországon és Franciaországban is sok írás idézi föl a később Georges Politzer néven ismert Politzer György alakját és tevékenységét, a köztudatban manapság mégis kevéssé van jelen. J. Nagy Lászlónak, a Szegedi Tudományegyetem professzorának új könyve segít ezen változtatni. A szerző szerényen tudományos ismeretterjesztésnek nevezi munkáját, és bár az sem volna kevés, a valóságban többet tesz. Nemcsak részletesen felidézi Politzer György alakját antifasiszta tevékenységének tükrében, de tudományos igénnyel megrajzolja franciaországi munkásságának történelmi hátterét is. Bemutatja a két világháború közötti korszak és a második világháború évei nagy bukásokkal és hősies helytállásokkal teli Franciaországának zűrzavaros társadalmi-politikai viszonyait.
Politzer György már az 1918–19-es forradalmi időkben diákként részt vett a szegedi eseményekben, ami a francia megszállás alatti városban nem volt kockázatmentes. A francia katonai hatóságok több embert letartóztattak forradalmi tevékenység miatt, voltak, akiket kényszermunkára küldtek távoli gyarmatokra. Politzer Györgynek is menekülnie kellett Szegedről, végül Budapesten érettségizett, majd hamarosan Párizsba indult. Franciaország a második hazája lett.
A Sorbonne hallgatójaként hamarosan megtalálta az utat a baloldali értelmiségiekhez. J. Nagy László fölvillant néhány arcot a „Filozófusok” nevű csoportból, amelynek tagjai többnyire az FKP felé orientálódtak. A szerző így ír erről: „Politzer a filozófiából jutott el a mozgalomhoz, a politikához, miután a korábbi és a kortárs filozófusoknál nem talált megoldást az életét emberi módon élő konkrét ember problémájára. Arra a következtetésre jutott, hogy a megoldást csak akkor találhatja meg, ha a megoldás érdekében cselekszik, különben marad a skolasztika béklyójában.”
Georges Politzer megszerezte a francia állampolgárságot, filozófiát tanított, megnősült, majd elvált és ismét megnősült. A 30-as évek egyre borúsabb légkörében, amikor már érezhető volt az újabb nagy világégés közeledte, és a veszély érzete aktivizálta a francia baloldali értelmiséget, Politzer is egyre jobban belevetette magát a politikába. A könyv részletesen foglalkozik az európai, benne a franciaországi eseményekkel, a háborús veszély és a terjedő fasizmus elleni küzdelemmel. A szerző rövid arcképeket rajzol a francia baloldal, a szocialisták és a kommunisták vezető személyiségeiről. Felvázolja a hátteret, a közeget, amelyben Politzer mozgalmi munkáját végezte. Ebben az időszakban rengeteget dolgozott, cikkeket írt a baloldali lapokba, előadásokat tartott munkásszervezetekben, például a marxista eszmék terjesztésére alapított Munkásegyetemen. Ezeknek az előadásoknak az anyagából szerkesztették meg a háború után A filozófia alapelemei című könyvét, amelyet számos nyelvre lefordítottak.
A könyv részletesen foglalkozik a kommunista mozgalmon belüli küzdelmekkel, főleg a sztálini politikának a kommunista pártokra, így az FKP-ra is gyakorolt negatív hatásaival, valamint a Trockij és a trockizmus elleni fellépéssel. Bemutatja az 1939-es esztendő és az azt követő évek európai eseményeit, a tervezett, de akkor még megvalósítani nem sikerült antifasiszta brit-francia-szovjet szövetség létrehozásáért tett erőfeszítéseket, és az eseményeknek az FKP-ra gyakorolt hatását, valamint a Molotov-Ribbentrop paktum aláírásának nyomán kialakult helyzetet.
Politzer magánélete a könyvnek ebben a részében némileg háttérbe szorul. A nemzetközi politika eseményeinek fölvázolása kerül előtérbe, hiszen ezek az események emberek millióinak sorsát befolyásolták. Franciaország német megszállása azonban alapvetően megváltoztatta Politzer és családja életét. A kibontakozó ellenállás aktív résztvevői voltak, illegális lapot szerkesztettek, maguk is illegalitásba vonultak. A könyv bemutatja a nehéz körülmények között végzett munkát, a hétköznapi gondokat, az állandó életveszélyt.
1942. február 15-én a Politzer házaspárt letartóztatták, majd márciusban átadták őket a Gestapónak. Politzer feleségét, Mai-t Auschwitzba deportálták, ott halt meg 1943-ban. Politzer a legkegyetlenebb kínzások hatására sem vált árulóvá, akkor sem, amikor felajánlották neki, hogy életben maradhat, ha vallomást tesz. Az akkor készült rendőri jelentésben ezt írták róla: „A szélsőbaloldali értelmiség tökéletes típusa. Nagy munkabírású, elméleti pártmunkásként mindig különösen fontos szerepet játszott. Az egész illegálisan kiadott és terjesztett kommunista irodalom fő szervezője. Tökéletes alkalmassága, a tudása, a kiemelkedő intellektuális adottsága és forradalmi hite a kommunista párt jelenleg leghatékonyabb propagandistájává tették.”
Nem indítottak ellene bírósági eljárást, hiszen konkrét bizonyítékot nem tudtak felmutatni ellene, ezért egyéb ügyek miatt összeszedett túszokkal együtt végezték ki.
De Gaulle 1943-ban Algírban mondott beszédében Georges Politzert a legnagyobbak között említette, „akik megmentették a francia gondolat becsületét”. 1945-ben megkapta a Mort pour France (Meghalt Franciaországért) kitüntetést, később más kitüntetésekkel is megtisztelték. Párizsban utcát neveztek el róla, nevét több oktatási intézmény viseli Franciaország szerte.
A könyv végén néhány dokumentum olvasható Georges Politzertől és róla, többek között Louis Aragontól.
J. Nagy László könyve több mint emlékezés egy forradalmárra, aki Szegedről indulva a francia antifasiszta ellenállás mártírja lett. Az életút megrajzolása mellett a könyv betekintést nyújt a két világháború közötti időszak Franciaországának, tágabb értelemben Európájának zaklatott világába. Talán nem túlzás, ha azért is fontos könyvnek tekinthetjük, mert az olvasó akár hasonlóságokat is találhat a ’30-as évek zűrzavaros világa és jelenkorunk között. („Meghalt Franciaországért” J. Nagy László: Georges Politzer (1903-1942) a Szegedről indult filozófus, Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Szeged, 2023)
Jahoda Sándor sajátos gesztussal az olvasót önmagával folytatott beszélgetéseinek, vívódásainak részesévé teszi. A költő önmagával is képekben beszélget, mert költő és képekben lát. Már kötetének címlapja is egy kép, Michelangelo Teremtés-ének elfordítása – kifordítása: az Úr teremtő keze nem megteremti az Embert, hanem csak föléje (nem is feléje) nyúl a vízbe fulladni készülőnek, aki nem megteremtését, hanem megmentését várja tőle. Hogy létrejön-e a megmentés aktusa, a címből sem tudható meg: a Segítség szó mellett nincsen írásjel. Kérdőjellel kételkedne a segítségben, felkiáltójellel kérné azt, egy határozott ponttal leszögezné: itt a segítség. De emellett a cím mellett nincs írásjel, a kötet tehát azon töpreng: van-e segítség, kitől kell kérni, avagy reménytelen.
Kövessük a költőt töprengéseinek labirintusában – az útvesztő első szakasza a KÖRNYEZŐ VILÁG, amelyet így érzékel: „Kezdem már – ha megszokni sohasem fogom - / legalábbis tudomásul venni az őrületet. / Van egy szinonimája: úgy hívják - / valóság.” (31, az arab számok a kötet oldalszámait jelzik). Való világunk tehát őrült, és nem áll biztosan a lábán: a klaffogó cipőjű költő ugyan halad, vizesen, rongyosan, de magát áltatva állapítja meg: „minden rendben van, csak a világ botlott meg.” A világ megbotlása és a valóság megőrülése globális, a világ botlása az életminőség romlását hozta. Az utcán a plázák előtt hirdetés: „ ’Mindent / a szemnek’. Csak a szemnek? (…) A /létüres plázák körül nehéz,/ veretes szagok csapnak fel.” (48) ÉHEZÜNK. Pedig van nekünk szánt eledel: „Vajon hány elemét tartalmazza / a periódusos rendszernek / a zacskós leves?” (109) RONGYOSAK vagyunk: „az én zsebem / se akar be-/ gyógyulni / születésem óta. / Egy nagy lyuk tátong rajta.” (35) A költő szarkazmusa működik: „mindjárt itt a farsangi szezon: / tudom egyre több ember öltözik koldusnak” (19) Ha néhányan ünnepre várunk vagy készülünk, „a nagy közös asztal körül / egyetlen meghívott sem örül / egy marad végül – a látszat.” (16) ÖRÖMTELENEK vagyunk. Sőt: „a tekintetekből / a könyörület / helyett a közöny / és nem a részvét / de gyűlölet száll.” (17) GYŰLÖLKÖDÜNK. Pedig karácsony van, ezért „fekszem gondolataim / foglyaként és várom / a megszabadító / világra jöttét.” (17)Éhezés, rongyos ruházat, örömtelenség, közöny és gyűlölködés észlelése a környezetben – ha valaki költő és ezt látja -, ezek között valóban fogolynak érezheti magát. És a Megszabadító már megint nem jött el. Pedig műanyag „szenvedés járja át / a földet régebben kiszámíthatóbb volt / a bizonytalanság a világ / összes alkotóeleme most / már üvölt a megváltásért.” (23) Megváltás hiányában megtestesül a költő világképe egy hatalmas metaforában: „egészen közel hajolok / a földhöz , azt hiszem, szomorú / vagyok. A történelem óriási / szörnyeteg, hatalmas pírszing / lóg az orrában , akár a / vágómarhákon, csak nagyobb.” (22) Jogosan vetődik fel a kérdés: „Istenem, mi értelme van / vadként a karámban / szaladgálni?” (34) Ahol „valaki / most is zavarja a sza-/bad európát.” (89) SZABADSÁGHIÁNYUNK van. Életérzésnek mindez együtt – nem felemelő, és nem élet. Mintha-élet. A költő ismét pontosan fogalmaz: „Élek. Mint egy élő ember. / Értelmetlenségben suhannak a napok. / Még nem találták meg a Szomorúság / Eldorádóját.” (47) „kötélből vannak / az idegeim rajtuk / táncol a világ” (90)
Ami nem élet, azt halálként éli meg Jahoda: „azt hiszem elfáradtam / láttam a halált szembe- / jött velem (…) nincs helyem a világban .” Majd, folytatva a sötét elmélkedést, megosztja magában való töprengésének eredményét is velünk: „szedjétek a virágokat / a kertből a többi / ostobaság” (29) Emlékezzünk: ezt már Voltaire is mondta. De ő sem érte be ennyivel: írt.
Jahodának is feladata és vágya az írás, bár ennek körülményei is nehezítettek. Újabb metaforák jönnek vele szemben, hogy akadályozzák: az irodalom hatalomkedvelte elitjei, akik nemcsak őt zárják ki maguk közül, hanem mindenkit, aki nem ŐK. „Míg járok-kelek, nyalka kikent-kifent / tézisek flangálnak a városban. Bennem / sok nagy bolond álom bolyong. / Ám mintha egyik sem lenne kompatibilis / a valósággal. Ilyenkor támad a bánat.” (78) Őbenne – az őrült valósággal kompatibilis, arisztokratikus tézisek helyett – a költészet bolyong, a maga babitsi álomszerűségével és alliterációival. Az irodalom is – mint a birodalom – kasztokra bomlott. A megőrült valóság meg tud nyilatkozni, a szabadsághiány nem. „Mondd meg, hol / szoktál publikálni és / megmondom, ki vagy” (89) De meddig lehet egyáltalán publikálni? „mi lesz ha / felgyújtják a szavak múzeumát” (20), mert könyveket már megsemmisítettek. Amely könyvek nem úgy tárták fel a történelmet, amiként azt a megőrült valóság megkívánta. Mert meghatározott annak a módja, amiként „a történelmet fel kell tárni / na lássunk neki / törlés / szike / aha megvan (…) ez az / kész is / Géza varrd össze légyszi - / én mosom kezeimet” (108) Pilátus, az operatőr, ismét kezet mos. Ő csak tudja, hogyan kell igazságot tenni, áldást osztani, kegyet gyakorolni. Mintha ő szólna: „Legyetek boldogok. Ha tudtok. / Üvegfal. Lyukakkal tele. Eddig / és nem tovább. No de meddig? a régit / védeni az új ellen? Kérdés- /zápor, felelet-aszály.”(25) Pilátusnak is tudni kellett: régi és új hit között döntött. Éppen ezért ő tudja a legjobban: „boldogok a / boldogok / mert övék a boldogság” – már nem is a mennyország, csak a TAUTOLÓGIA. Erasmus is a balgáknak adja a balgák boldogságát. S ha már az igazságnál és a hitnél tartunk, világunk-valóságunk mai perceiben „az utolsó ítélet napját hiszünk / a törvényben és az igazságszolgáltatásban (…) akkor az ottani viszontlátásra hölgyeim és uraim” (103)
Jahoda tudja, hogy voltak korok és voltak emberek, akikre az utolsó ítélet már itt a földön lesújtott. Ezért félelmetes számára az a sötétség, amelybe belelátja a múltat: „most megy a sötétbe / a vonat. Kihajtják az / embereket a térből, mint / az üres sörösdobozokat.” S a belső vízió okozta szorongásban „ reggel óta iszom / a feketét, hogy fent tudjak / maradni a sötétségben.” (22) A labirintus második szakasza a külvilág irracionalitása által kiváltott SZORONGÁS. „Minden irányban / ugyanaz / Meglovagolom /a szorongást. Rettegés ez, / arcokon, a fákon, / az ablakokon.” (25) Önarcképe pontos és árulkodó. „Rendmániás- depressziós vagyok. / Naponta – legalább – kétszer, ha / esik, ha fúj, leviszem sétáltatni / a szomorúságomat.” (58) Állandó létállapota a szorongás mellett a szomorúság. Ha az ember bölcs – és ez a költő az – ebben az állapotban megállapítja: „azt hittem / helyem van itt való- / színűleg tévedtem.” (23) , majd megpróbálja élni az élhetetlent.
Az első életstratégiája a túlélés, az ehhez vezető utat meg kell találnia: „Alkalmazkodom. / Átlépek minden köpést / és hányás-tócsát.” (92) Bölcs emberben a szomorúság mellett megfér az önirónia – a túlélés legfőbb eszköze: „Sosem akarnék / újjászületni. Jóból is megárt a sok.” De azért ehhez a világhoz tartozik: „ Ne keressetek! / A temetőbe mentem. / Hívjatok vissza!” (96) Önironikus, sőt szarkasztikus a valóságba kapaszkodása – mindennek ellenére. Állítás és tagadás váltakoznak érveléseiben. Ismeri a predestináció tanát, és ugyanúgy alkalmazza, mint azok, akik ezzel a bűvigével mentik fel magukat valóban elkövetett bűneik alól. Jahoda kifakadása erősen szarkasztikus: „ Már minden eldőlt, / amikor megfogantam. / Mi közöm hozzá?” (93) Jahoda művelt. Ismeri a magányos zsenik portréit önmagukról, ismeri a magasba jutottak magánya és felsőbbrendűsége kettősségét, különös kapcsolatukat a halállal – hiszen az ő vízióiban is nem egyszer szerepelt halálképzet, ismeri Goethe Wanderers Nachtlied-jét, de ismeri Caspar David Friedrich hidegrázósan gyönyörű Vándor a Ködtenger felett című képét: a festő-önarckép háttal áll a nézőnek és a semmibe mered – arról az elérhető magaslatról, ahová szándéka és tehetsége felvezette. Jahoda magasba tör és jut: az ő tája némiképp más, de az érzés, a magány és a halálközelség hasonló. „Próbálom lefricskázni a vállamról / a csillagokat. Most olyan szögből / nézek a tükörbe, ahonnan nem látom magam – mintha halott lennék.” (27) Ebben a magasról alászálló állapotban tér vissza az előző élet, a korábbi élmények. „Van, hogy gondolok valakire, és megjelenik. A múlt? Már / a múlté.(…) Az emlékekből. Kihátrálok.” (27)
És felrémlik mindnyájunk legfélelmetesebb ellensége, a labirintus befelé forduló, következő szakasza, az IDŐ. Pilátus is múlt és jövő közti választásra kényszerült, hogy hatalmát tovább birtokolhassa. Mi percről percre küzdünk meg azért, hogy JELENÜNK legyen, mert amint ezt leírtam, a JELENÜNK szó már múlttá vált. Jahoda ezt is tudja: „Míg egész nap csak / az órádat nézed – nem / vagy a jelenben.” (99) És ennek a versnek is ad egy remek, metaforikus címet: Elketyegő élet. Persze az idő múlásán is szomorkodik: „Egyszer fiatal az ember. / És egyszer öreg. / És csak egyszer jön el / a második gyermekkor is.” (110) Amit tenni lehet, az idő ellen – nem komolyan venni. Azaz szójátékba fűzni a felejtést, az idő kísérőjelenségét, gonosz testvérét, és – beledöngölni a jelenvaló anyagi létbe: „kék nefelejcs el / ne felejts – olajat / meg tojást venni.” (116) Magunk mellé lehet még állítani egy olyan művészt, aki szintén küszködik az idővel: kölcsön veszi Jahoda Gothár Péter nagysikerű filmjének címét: IDŐ VAN. De a fő ellenszer a humor. Így mutatják Jahoda viccelő óra-cimborái: „Idő van. / Kakukk. Tik-tak. Bimm-bamm. / Bumm.” (28) A ráütő utolsó sor teszi igazán játékossá a búfelejtőnek szánt verset.
Ha van játék, vicc és irónia, az a jókedv jele. Ezt Jahoda is tudatosítja: „van egy kincsem – / isteni véletlen / szerencse – hogy / nem vesztettem / el a nevetésre / való képességemet” ( 41) Ha jókedv, akkor igény, sőt lehetőség a BOLDOGSÁGRA, ami felé a töprengés-labirintus belső szakasza vezet. Kimondva: „ Bakancslistámon / már régóta első helyen szerepel / kipróbálni, milyen érzés lehet boldognak lenni.” (39) Egyelőre még csak az álom segít: a sötét, ami máskor riasztotta, most jótékony. „Egy kapu előtt álltam. Sötét / éjszaka. A kapun világító / felirat: Csak akkor nyílok / ki, ha megmondod a jelszót! / Egyetlen próbálkozásod / lehet! De hiszen… Majd / hirtelen a homlokomra csaptam: / ’Boldog vagyok!’ – szóltam, / és a kapu recsegve-ropogva / kitárult…” (65) És a kitárult kapun keresztül láthatóvá váltak a világ szép dolgai, amik boldoggá tehetnek, és még az intellektust is egy variált intertextusra serkentik. Petőfi az Alföldet látja szépnek (helyi érdekű gyönyörködés), Jahoda – végre – az egész ÉLETET! „Belibbent egy kékvirág-ruhás nő a / busz ajtón – le a kalappal! / Szép vagy, / élet, legalább nekem szép. [ és a félénk-félszeg visszavonás, korlátozás] Most.” (57) A költők általában, így Jahoda is, érzékenyek a szépre. Úgy látszik, a női szépségre különösen. Mert: „egy gyönyörű nő / szem-mosolya / akkora varázslat / hogy napokra / térdre tud kényszeríteni” (43) Az öröm, a boldogság érzetét nemcsak külső hatások keltik fel, de a lélek oldott harmóniája is tud kifelé sugározni, ezért ugorhat fejest zöld (vidám!) tavaszi kabátban a költő a zöldellő Májusban, amikor „őrjöngenek a rigók”, és „a szavak jól érzik magukat / a kezeim között - / bárcsak Téged tarthatnálak a karjaimban” (83) Szójátékra talál alkalmat még a rövid haikuban is a költő, hogy kitörő érzését (Flow) kifejezze: „Már a virágok / is azt suttogják nekem: / Flóra, Flóra, Fló…” (75) Ebben a költészetben nincs nyers erotika, nincs durva szexualitás: ez a költő finom és érzékeny, és finom erotikája egy hóragyogású gyöngyben testesül meg: „emlékekből / vágyból csupa-/csupa szeretetből / egy igaz- /gyöngyöt alkotnék /föl is hoznám / Neked / majd finoman // a dekoltázsodba ejteném” (76)
Tudjuk, hogy minden mulandó, a legkönnyebben a legsérülékenyebb, a boldogság. A labirintusnak talán a legbelső szakasza a CSALÓDÁS, bár a múlt boldogságra emlékezés és a nosztalgia még fel- és előidézi a szépséget. „látom tiszta fénylő félénk / kislányos derűdet / a Csodát // most emlékezésből vagyok.” (74) És marad a vágyakozás az elveszítettnek hitt után: „Mióta nem láttalak, Flóra! / Vajon egymásba érhetne-e újra - / a tekintetünk? Azt a szót őrzöm Neked, / ami eddig kimondatlan maradt.” (81) Mindnyájan őrzünk kimondatlan szavakat, amik életünk végéig fájnak. És gyötörnek annyira, hogy megszülik a boldogtalan és viszonzatlan szerelem dalát: „Kiszomorkodok az ablakon / férfibánatom szememből / kicsap tízévenként fél óra élet is élet / nagyon sajnálom / magamat olyan szép / az élet hogy – ’’(107) És a bűnbánat a boldog élet utáni vágy miatt: „né/ha úgy / szer / etek él / ni hogy szin /te rögtön meg / gyűl / ölöm ma /gam ér / te” (51) – dadogja rövid szavakban a költő, akinek érzelmi ambivalenciájában mintha a beszédkészsége megzavarodott volna. A depressziós állapot előidézheti értelmes szavak megdöccentését, szétdarabolását; létrehozhat olyan elválasztásokat, amelyeknél a kettétört szórészek önmagukban is értelmesek, sőt olykor összeolvasható tőlem, Sz.E.] „dél/ceg varjak parádéznak / az úton derék /szögű néni /kék bot/ orkálnak beteljesülé /sük felé / egy ablakból / nézem kétség / beesetten mi lesz / depressziós a lap /topom zuhan / az álmenny / ezet” (55) Tudatosan használja ezt a nyelvi eszközt a zavarodottság érzékeltetésére.
Aminthogy tudatosan használ más KÖLTŐI ESZKÖZÖKET is. Ezek közül a leginkább kedveli a kétértelműségeket. Az elvont és a konkrét egymásra vonatkoztatása az azonos szóalak alapján: „Kockáztatok. / Egy lapra teszek fel mindent - / verset írok rá.” (89) Nem is akármilyet: egy haikut. Ha már vers és egy lapra elfér, legyen rövid, mint annak a haiku-sorozatnak a darabjai, amelyeket a remekül eltalált című Elketyegő élet cím alatt gyűjtött össze. A cím maga is elvont és konkrét házasságából született. Szintén elvont és konkrét rokonításából a Sírvers: „Nem vágtak ki. Nem vihar döntött le. [eddig a konkrét] Kidőltem.” (87) A csupán hangalaki azonosságon alapuló kétértelműség: „Neked adom át / sok nyargalásom, / lóti-futásom - / meg egy adomát.” (71) Egy kis politikai áthallással az egyetem szó különféle jelentései kapcsán: „tényleg tágul / a világ /egyetem / újabb / és újabb / kampuszok / épülnek / határ / a csillagos / ég” (53) Elemében van, ha paradoxont kell írni: „ nem jókedvemből vagyok / szomorú” (24) Csak öniróniaként tudom elfogadni az egyalakú, kétjelentésű szóval való játékot: „Tehetség vagyok, aki fél.” (62)
A műveltek ( és a műveltnek látszani akarók ) tudják, hogy a modernség egyik alapköve az INTERTEXTUS, a teljes vagy rontott idézet. Az „elit” költők a magas irodalomból vesznek kölcsön szövegeket; Jahoda él ezzel a „fentebb stíllel” is, természetesen megrontva, alulstilizálva: „Aki kukás akar lenni, / korán kell annak kelni.” (112) De még a szubkultúra szövegeit is elrontja: „Nehéz a bolondságtól búcsút venni, / Ma mégis könnyen megteszem.” Majd folytatja, miért boncolgatja a szavakat: „Újra meg kell találni a szavak eredendő / jelentését. ’Isten.’ ’Szerelem.’ ’Barátság.’ ’Hála.’ ’Megbocsátás.’ / Mennyei volna, ha sikerülne./ Addig imádkoznunk kell.” (56) Az idézet második feléből válik világossá, miért használja a szavak „eredeti” jelentése helyett az „eredendő” szót, az eredendő bűn állandó jelzőjét, mert ezzel vezet át az ájtatosság szférájába, ahol mindazt ígérik, ami még imádkozással sem sikerül. Bravúros gondolatmenet. De bravúros az is, ahogyan egy ritka, középkorból ismerős alakzatot használ, a neve: közölés, lényege, hogy egy szó visszafelé és előre felé is jelentéssel bír a szövegben: „madár bucskázik át a horizonton / találatot kapott süllyed / a jövő .” (38) Jahoda költő is: így nemcsak a gondolati érdekesek és értékesek, hanem szépek a képei is: „ a Nap kitépi magát / a felhők közül // milyen nagyfenségű színekkel // érkezik // ajtót ablakot kaput nyitok // a gondolataimnak // és útra kelek.” (61)
Vissza a labirintus legelejére, az indulás helyére, a címlap rejtélyéhez: SEGÍTSÉG. Miként válaszolja meg a költő az enigmatikus, írásjel nélküli kiáltást? Önmagának azért felel egy kategorikus imperatívusszal: „Szót kérnek az elrontott életűek / A reményt ki kell mondani – ’’ (60) Miben reménykedhet hát az érzelmek nagy amplitúdója közt vergődő költő, aki még ezt is leírja: „szomorú zenék rázkódtatnak/ és még szomorúbb dolgok / esnek / meg aztán / legszívesebben emigrálnék / az életből”, majd: „csábít mégis / miért olyan nagy kaland // élni” (15) - amikor az élet egyeseknek „haverok buli fanta - / ezerrel” (38) A természetben és a társadalomban mindenütt őrület és felfordulás van jelen, amint azt az Utó-jelenség című utolsó versben, mintegy költői eszközeinek összefoglalásával bemutatja: „Kecskék cikáznak / az égen. Hamarosan / költöznek. / Kár. A varjak / mondják.” [A természeti rend felbomlása alliterációkkal, a kár szó kettős jelentésével: hangutánzó és főnév.] (…) „A rút / kiskacsa megint tele. Az ágy / mellett. Ki viszki? / Hápogja. Én is hápogok. A / szagától.” [A társadalmi lét szörnyűsége: a kórházi kacsa és Andersen meséjének frigye, a „viszki” ige helyesírási hibával és a „kúúl” ital alaki egybeesése.] „A szemem alatt szarka / lábak. Ezek nyomok. / Csőrükben elvitték / a fiatalságomat.” [ A szarkaláb és a tolvaj szarka jegyessége. Eredménye. a magánéletben történt romlás, az öregedés. A fiatalságról:] „Vissza szeretném / kapni. Sőt. / Követelem.” (125)
Remek kötetzáró vers. De nem felelt a SEGÍTSÉG-re. Arra egy különös utalás történik egy hajvágás kapcsán: a költő szeretné magát m. báró módján kihúzni a csávából, - ez jó, önkéntes megoldás - , de akkor miért vágatta le tizenhárom milliméterre a haját? Csupa ellentmondás. (124) Még egy elbizonytalanító, a saját szempontjából lételméleti kérdés: „Nem tudom, mi a vers. / Senki se tudja./ Még a vers sem. / Bár, ki tudja?” (122) És még egy kérdés: „Vajon miért / nem tudom / abbahagyni / az írást és / ezt a verset sem?” (117)
Megpróbálok a két kérdésre együtt válaszolni. Tudjuk, hogy ezek versek. Azzal a céllal íródtak, amivel a jó és tisztességes versek íródnak: kimondani a szörnyűséget és a reményt, a maguk polaritásában. Ezért nem tudja abbahagyni Jahoda a versírást, mert – minthogy életünk szörnyűségekből és reményből áll – a vers az ÉLET. És ennek kimondásával lesz ez a kötet SEGÍTSÉG mindenki számára, aki elolvassa. (Jahoda Sándor Segítség, Hungarovox Kiadó, 2023)
Egon Schiele: Álló önarckép pávás mellényben
Egon Schiele: Ülő nő felhúzott térddel
Egon Schiele: A halál és a lányka
Egon Schiele: Öreg krumai házak