A csend szeme
Lesz-e olyan,
hogy saját szememmel
nézhetem még a hullámzó
füvet és a langyos réteket;
az erdőket, dombokat, köveket
és a föléjük lágy paplanként
boruló, szikrázó, kék eget?
Lesz-e olyan még,
hogy mélyen testembe szívhatom
az orgona, a bodza és az akác illatát;
hogy hallgathatom a rigó játékos dalát
és a tücskök, kabócák zümmögő szavát?
Lesz-e olyan még,
hogy nyári napfény és tavaszi
szellő kóstolgatja kérges bőrömet:
hogy előttem nem csak
egy távoli remény táncol,
amely rám pimaszul nyelvet öltöget,
hanem a sok ismerős utca
és idegen város kanyargó ölével
végre, mint jó vándort, befogad?
Lesz-e olyan még,
hogy gyeplőn vezethetem
csatába szilaj, megveszekedett,
leláncolt és vasravert sorsomat?
Lesz-e olyan, hogy ismét
az angyalok mosolya fog
füröszteni édesen csillogó forrásvizében;
hogy nem kell hinnem imák helyett
hazug reklámokban és varázsigékben
és eljő-e még a bujdosók szentsége,
hogy a sötétben betakarjon,
ha kínozni kezd már a Magány hidege,
és jelenteni fog-e még valamit
az a zengő nyolcbetűs szó,
aminek régen Szabadság volt a neve?
Lesz-e majd úgy,
hogy egyszer mások
bohózatában nem csak önző,
korhely, gyarló ember vagyok?
Lesz-e úgy, hogy magam
után nem csak nyomort
és lángoló szenvedést hagyok,
és nem vedlem vérfarkassá,
amikor esténként a csapszékek
kinyitnak és a telihold felkel –
lesz-e olyan, hogy nem kiáltozom
úgy éjjelente, mint akit a pokol
tüze már életében elnyel?
Lesz-e olyan,
hogy valakivel megint szívet
cserélek és finom, virágos kezeivel
cirógatva gyöngéden becézget?
Előfordulhat-e még, hogy valaki,
mint a zsolozsmáskönyvet, elejétől
a végéig engem betéve megérthet,
amíg, akár egy órákon át mormolható
rózsafüzér, úgy tekereg arcomra
lágy hajának minden egyes szála –
lesz-e még, akinek harmatos
oltárképét bűnös lelkem még
sírkamrájából is hűen csodálja?
Lesz-e, ó, Uram,
hogy a holnappal cellám árnyékán
még túlnyújtózhatok valahogy;
hogy elfogadom és megszeretem
végre a tükörből rám sápadtan
hunyorgó, ábrándos alakot,
és életemből, ebből az utolsó
vacsorából le nem csupán újabb
száraz kenyérdarabokat szegek –
lesz-e, ó, Uram, hogy a levegőre
egyszer még talán én is érdemes leszek?
Mi van rajtam? Mitől féltek? Miért rettegtek?
Ábrázatomon ijesztőnek ti mégis mit láttok?
Káin jele van tán’ homlokomon,
valamiféle ősrégi, ördögi átok
vagy az Enyészetnek vagyok rokona
és fekete, csuklyás árnyként
suhanok végig az éjjeli utcán
vagy ragyás a képem; púpos, himlős, leprás,
azért bámultok rám olyan riadtan és furcsán,
mintha a Vasálarcos vagy a fullasztó maszkot
viselő Balduin király lennék Jeruzsálemben?
Miért vagyok csak taszító, erőtlen eunuch
nektek őrt állva örökké a kevélyen
kacagó szultáni háremben?
Miért menekültök tőlem úgy, mintha tudnátok
rólam valami végső, kimondhatatlanul igaz titkot;
valamilyen, az Égi Törvényszék elé terjesztett,
személyemet terhelő és perdöntő bizonyítékot,
meg miért széledtek kétfelé előttem,
mint Mózes botjától futottak egykor
jobbra s balra a Vörös-tenger habjai;
mintha messziről bűzlenének testemből
a haláltáborok fekélyesre égett borzalmai
s miért voltam szemetekben folyton ocsmány
Quasimodo, gúnyolt Cyrano, csúszómászó
Uriah Heep és egy csúf, szőrös Mr. Hyde
akkor is, ha helyettetek tűrtem az ostort
hátamon és minden szögbevert seb
egyes-egyedül csupán énnekem fájt?
Pária és kiközösített mostohagyermeke miért is
lettem ennek az életnek hívott zártkörű klubnak?
Miért van az, hogy pokolra végül mindig
a jószándékú és tisztaszívű lelkek jutnak,
akik vágyaikkal a Mennyei Hivatal
sorában bús idegenek maradnak csak,
meddőn az ügyintézői időpontra várva,
amire olyan halvány esély sincs még,
mint egy babonás tömegek előtt
hamisított birkabundás, kuruzsló,
pogány imával gyógyító csodára,
mégis bárhogy nézem a repedezett
tükröt és fürkészem benne dühödt,
visszhangzó, mennydörgő szavamat:
nem találom a férgek nyálával bőrömre
festett sötét vérű, éhesen vicsorgó
és vígan tenyésző fenevadakat.
Eszelősen markolom mancsommal
a rácsot és törnék ki remetecellámból,
amellyel makacsul fejetekbe zártatok,
de ha hosszabbra is engeditek a láncot:
akkor sem tehetek mást, csupán a vásár
közepén bolondozva magányos
és lomha medveként táncolhatok,
pedig nem vagyok én sem tömeggyilkos
sem hiú liliomtipró, sem csalfa gazfickó,
sem pedig galád, emberevő szörnyeteg;
mindössze egy talpalatnyi földet szeretnék
jó gazdaként és szántóvetőként kapni,
hogy békességben elvegyüljek köztetek,
ám kaszton kívüli kóbor lovag lettem,
akit az egymás utáni derék falvak
megvető közönnyel mérgeznek,
mígnem vasvillaként szúr tarkón
a józan Felismerés, hogy e bűnös utazáson
magam mellé meg tán’ senkit sem érdemlek…
A nagy, öreg Szubon – azaz Szubkontinensen, ahogy csak és kizárólag a formális tankönyveink nevezik – valahol a déli partok mentén, ahol a kevésbé híres szentfolyók válnak eggyé a tengerekkel, régen nagy mangroveerdők lombárnyán hűsölt a szárazok és vizek népe.
Ott – ahol ma nincs egyéb csak az ember hántotta, majd homokkal bevetette kopár föveny, szomorú, párjavesztett strandpapucsok és a vendéget hiába is váró, divatjukat vesztett vasbeton szállodák –, manapság halászatból, de leginkább szemétgyűjtögetésből tengeti életét az egykori üdülőparadicsom szolgálónépe. Naphosszat a partot róják, hogy a tenger görgette, csiszolta, az északiak körében különösen népszerű kaviccsá lett sörös- és borosüvegeket szedjék a hátukon hordott öblös kosaraikba. Legértékesebbek a palacknyakakból és -szájakból lett gyűrűk, és a gyakori zöldnél ritkább színváltozatok, mint a mélykék, a tündérrózsa vagy a karamell. Az efféle szemétholmik népszerűsége úgy fest, hamarosan elemészti a leggondosabb gyűjtögetőket is. Egyre több élelmes kereskedő kísérletezik különböző módszerekkel, hogy a közönséges, otthoni üvegszemetet a tengerhatását leutánzó méretes csiszolódobtartályokat fejlesztve megspórolják a hosszú észak-déli oda-visszautak költségeit. A még élelmesebb üveggyárosok igyekeznek a szemetet és vele együtt a szemétgyűjtőket is kihagyni a sorból. Változatos színű, tarka és szivárványos üvegnyakakat és -szájakat öntenek, fújnak soha ki nem fáradó géptüdőkkel, hogy aztán még a szalagon törjék, karcolják, egyszóval öregítsék újdonsült termékeiket, míg végül a csiszolódóban kapják meg kívánatos, bársonyos fényű és tapintású felületüket. Mint mindig, a vége persze az lesz, hogy a direktszemét (az eleve szemétnek gyártott, így a szemétfunkciót a valódi szemétnél olcsóbban betölteni képes termék) átveszi a hagyományos szemetek helyét az üzletben. A hagyományos szemét ismét megmarad a partok keresetlen kincsének, átadva nehezen kiharcolt pozícióit az újnak, mialatt a parti gyűjtögetők szerencsésebb esetben az utolsó kereskedőhajók vagy tehervagonok valamelyikére felkapaszkodva kaparhatják ezután az északi kukákat és törhetik a túlméretezett palacknyakakat a gyárakban üvegszilánkok tépte kezeikkel. Ámen.
Egyelőre azonban, a csiszolódobos technológia még gyerekcipőben jár, és a vásárlók is váltig esküdnek egymásnak, hogy a hagyományos tengeri szemétüveg eredetiségét, véletlenszerű szépségét, a tenger és a homok sok-sok éves kitartó munkáját aligha adhatja vissza egy bármilyen megfelelően is beállított csiszológép. Az egykori üdülőparadicsom szolgálónépe tovább szedheti a szemetet, és amikor már végképp elegük van a tűző nap melegéből és a tenger tikkasztó sós szeléből, valamelyik régi nyilvános WC, büfé vagy öltöző-zuhanyzó valamicskét hűsebb menedékében válogatva és osztályozva az aznapi termést, csaphatják el az időt különféle helyi legendákkal és mesékkel. Mikor 20*1 száraz időszakában e vidéket jártam – lelki békémet és az üzleti lehetőséget keresve a Szub még ma is varázslatosnak hitt világában – éppen a tűz- vagy főnixmadár és az aszkéta meséjét beszélték a népek az egyik sárga-barnafalú nyilvános vécétől a másikig. Hogy a szárazság és a dögmeleg, vagy a mindezekkel együtt járó éhség inspirálta-e? Vagy egészen más okból örvendett ekkora népszerűségnek a történet? Mesélték már korábban is, mintegy a „világ magyarázataként”? Avagy csak abban az évben született?
És egyáltalán, túlélte a sokat várt, de talán még a szárazévszaknál is kegyetlenebb monszun mindent, ruhát, embert, de még a meséket is megrohasztó hónapjait? Vagy már az első esőkbe belefulladt, hogy mára – éppen vándor voltomból adódóan – az egyetlen legyek, ki még e történetre emlékezik? Mindezekről fogalmam sincs. Ez volt az első és egyben az utolsó utam a vidékre, ahol legalább annyit megtanultam, hogy a több szkepszis kevesebb szepszis, és hogy aki szomjas, az inkább csendes, édes forrást keressen magának, mintsem sós tengert és mérhetetlen óceánt. No, meg azt, hogy nincs az a büdös rák, amit ne lehetne megfőzni, és persze, hogy a jelen, a most, az is csak olyasmi, mint az istenek vagy az élet értelme stb.
Talán erről szól a mese is. Döntse el, aki annyira vágyik a bíró szerepére, hogy folyton belekezd gyakorolni!
A tűzmadár és az aszkéta
Élt a hajdani mangrove sűrűjében egy ifjú, de annál bölcsebb remete. Egészen kiskorától kezdve kutatta a világ titkait, és csakhamar megjárta az emberiség összes fontosabb iskoláját. Olyannyira, hogy meglehetősen elege is lett mindegyikből. Elunva az emberek mihaszna társaságát – a „zajt”, ahogyan ő nevezte –, hosszú bolyongásba kezdett a Szubkontinensen. Addig-addig vándorolt, míg csak a városok helyén romokat, a romok helyén erdőket nem talált. Ott aztán száraz és leveles ágakból kunyhót épített magának egy ősöreg, folyton termő fügefára, és ezt a kalyibát ünnepélyesen „barlangnak” keresztelte. Naphosszat mást se csinált, csak a lombok alatt heverészett, rákokat gyűjtött a kókusz vagy a mangóleveshez estére, és közben minden falattal, minden szusszanással egyre csak gyarapodott bölcsességben. Egy viharos napon, amikor a majmok és a madarak makogva és csivitelve előre rettegték a tenger tombolását, ráeszmélt, hogy a csevegés se egyéb, mint a hallgatás egy zajosabb formája. Nem sokkal később egy este, ahogy szedett-vedett tetőzete résein keresztül a Holdat és a csillagokat nézte, azon mosolygott magában, hogy talán nem is véletlen, hogy fényszennyezésről beszélnek, akiket háborít megszokott sötétségük megzavarása, míg az általuk nem igazán ismert fény háborgatására nincs is szavuk.
Mikor egy napon aztán a száraz évszakban egy unatkozó majomkölyök a fejére ejtett egy érett kókuszdiót, és ennek hatására a gyökerek között ücsörögve azt is megtudta, hogy a panaszra az embernek elsősorba kedve kell hogy legyen, mintsem oka, vagyis a panasz kedv függő, következésképpen akinek nincs hozzá kedve, az nem is panaszkodik, tehát a panasz egyetlen valódi és legvégső oka a panaszkodó kedv, így ha ettől megszabadulunk, soha, semmi körülmények között nem lesz már okunk panaszra, ahogyan neki sincs immár, akkor elérkezettnek látta az időt az őt hosszú ideje szemmel kísérő tűzmadár, hogy meglátogassa. A tűzmadár nem volt más, mint a szent mangroveliget és annak minden lakója fölött őrködő bódhiszattva, aki igen sokra becsülte mocsara egyetlen aszkétáját, így – anélkül, hogy erről az aszkéta bármit is tudott volna –, régóta segítette a tudás felé vezető útjában, hol egy-két a megfelelő irányba terelgetett rák vagy egy-egy zajosabb hullám segítségével, hol az esti fátyolfelhők ellegyezésével a csillagok elől.
A tűzmadár legszebb és leggazdagabb lángoló tollazatát magára öltve kereste fel alkonyattájt az aszkétát barlangjában, együtt érkezve a nap utolsó sugaraival. Az aszkéta éppen a fejére ejtett kókuszdió belét kaparászta ki, és más élelme és itala nem lévén, a kókusz húsával és levével kínálta újdonsült vendégét.
A tűzmadár örömmel elfogadta az aszkéta szegényes vacsoráját. Lassan, komótosan felhörpintette a kókusz összes levét, majd kicsipegette belőle a húst is, hogy az aszkétának nem maradt más, csak a száraz kókuszdióhéj. Jóllakva a tűzmadár aztán rá is tért jövetele céljára: azért jöttem, te bölcs és szent életű aszkéta, hogy megjutalmazzalak téged kitartásodért…!
Mindeközben az aszkéta, aki mindezidáig legfeljebb, ha remetének gondolta magát, kibotorkált barlangjából pár szem fügét keresgélni a fa ágain. Kint már sötét éj honolt ekkor, jól jött hát az őt kísérő tűzmadár fénye, hogy nyomát lelje annak a kevés érett gyümölcsnek, amit még nem oroztak el előle a gyümölcsevő denevérek, majmok és szarvcsőrű madarak.
A tűzmadár – igyekezve méltóságosan az aszkéta elébe keveredni – azzal folytatta, hogy elmélyülése jutalmául át kívánja adni neki első és legfontosabb tanítását, mely arról szól, hogy nincs se múlt, se jövő, csakis a jelen, ahogy most a fügéket szedegeti a szájába, úgy ragadja meg az aszkéta a mostot, éljen a mának ezután is, hiszen más úgy sincsen… Az aszkéta azonban, még egészen le se nyelve az imént szájába vett édes gyümölcsöt, közbeszólt.
– Tévedsz, kedves tűzmadár – kezdte –, hiszen magad is láthatod, bár ezt a kis szem fügét éppen csak most szedtem, vettem a számba, rágtam szét és nyeltem le, ez már megtörtént. Csak múlt van és jövő, nincs jelen.
A tűzmadár kissé meghökkent, talán – gondolta – túlbecsülte az aszkéta bölcsességét. Az aszkéta azonban, látva vendége értetlenségét tovább folytatta.
– Gondold csak el, ragyogó tűzmadár, mikor mi itt beszélgetünk, akkor is csak a múltat látom, a múltat hallom belőled, a múlt leveleit és gyümölcseit érintem. Ragyogásod a múlt ragyogása, színeid a múltból lépnek a szememre. Mikor rád nézek, egy régebbi képet látok, sose a jelent. A fény, mi rólad a szemembe pattan egy bizonyos idő alatt teszi meg az utat hozzám. A szemembe pattant fényből az elmém egy bizonyos idő alatt rakja össze képedet. Mire látom a képet, már egy másik kép van előttem, én is és te is fényes főnix, csakis a múltat érzékeled. Így van ez az érintéssel és az ízleléssel is.
– Mind a múltban élünk, amit elképzelünk, legfeljebb a jövő valósága. Nem létezik jelen, senki se ragadhatja meg a mát, kedves vendégem – fejezte be barlangjához visszatérve az aszkéta –, mert időbe kerül érte nyúlni, felfogni, hogy megfogtuk, érezni és tudni, hogy fogunk. Mindig csak az elmúlt ízt érzem a számban, és neked is csak egy volt aszkéta mondhat jó éjszakát – azzal az aszkéta le is hevert kókuszrost fészkére megszokott tetvei és bolhái közé.
– A jelen illúzió – morogta, lassan elaludva – csalóka kép, melyet kergetni nem érdemes…
– Nem, nem érdemes – hagyta rá a tűzmadár a kunyhó falait gyújtogatva.
Keleten már derengett, és mire a nap delelőre ért, már nem talált alant se aszkétát, se tűzmadarat, se majmokat, se kókuszt, se mangrovét, csak füstöt és hamvakat. A múlt nagy erdejének feketére és fehérre égett csonkjait.
A fehér fürdőruhásnak…
nem tudom a nevét, csak hogy nő,
a gyógyvízben áztatta magát,
mennyit vert a szíve, mennyit pislogott
míg a hullámokban,
a víznek új ritmust talált.
Az izmos fenekű nőnek…
nem tudom a nevét, csak hogy
csíkos volt a fürdőruhája,
bekente magát napolajjal,
hogy szeretője égését ne lássa.
A kamaszlány óvatosan lépkedett…
nem tudom, talán csipkerózsika
álmából ébredt újra,
elképesztően bájos volt, ahogy
a megfoghatatlan vizet
szorította az ujja.
A középkorú hölgy és barátnője…
nem tudom kik voltak,
csak azt, hogy valamit tudtak nagyon,
mert mikor levetkőztek,
ruháik elájultak, kiterültek a padon.
A nagymama és kis unokája…
csak azt tudtam, hogy ők
a női világ két csodálatos pontja,
ahogy bementek a vízbe,
csak nekik beszélt
a tó aranyszájú pontya.
A piros ruhás… igen tudom,
ő a feleségem, mentem utána,
pedig jobban úszom nála,
ha nem vigyáznék rá 35 éve,
elsüllyedtem volna szégyenemben,
ahol nem ért le a lába.
Lassan utolérlek mindenemmel,
már régóta jövök
az elefántokkal, a tengerrel feléd,
de te belekarolsz a nyugati szélbe,
és bogarak hidjának hagyod ott
a hajadat,
már régóta szagolom előtted az utat,
hogy nehogy belelépj
a jövő üres árokperceibe,
de téged űz az Ősrobbanás,
hogy mint macska a farkát,
agyaddal utolérd értelmedet,
gondolataiddal ideáidat,
terjeszkedem, mint egy város,
hogy több megállód legyen bennem,
hogyha egy -egy történelmi pillanatban
kiszállsz, jelentést adj az éveimnek,
már régóta ülök eged alatt,
hogy behozzam kertedbe a felhőket,
és lassan észreveszed,
hogy megmozdul bennem egy virág,
hogy kicserélt ujjainkkal
tudjuk igazán átölelni egymást,
a budai hegyek jégtábláiról
ránk szakad az éjszaka,
a betű fennmarad,
nem süllyed el a lapban,
és mi Leonardo találmányával,
a mentőövvel –
megmentjük a művészetet,
ó, te reneszánsz asszony,
ahogy a fürdőszoba sarki fényében megállsz,
széppé teszed ezt a századot!
– Legmagasabb, legédesebb gondolatja az emberi szívnek a feltámadás! – mond Jókai, aki nagyon szeretett mesélni. – Istentől adott vigasztalásunk, halál fölötti győzelmünk, hadd pihenjen meg rajtad e napon az én lelkem. Az élet kelyhéből az Idvezítőnek hála, habzik, forr ki a lét, mintha a pezsgős újbor végigszalad ujjainkon, midőn a tor közepében csupán a tűzről frissiben levett pecsenyék gőze emlékeztet a nyárra. Az örömre. Félre minden bú és bánat, a feltámadásnak egy szép, vigasztaló példáját mondom el előttetek.
Alszik a tábor, a tüzek, mint a földön elszórt csillagok, hunyorognak, de Lajos király már ellenőrzi az őrségeket, azután leüget a Sele folyóhoz. Na most, gondolja, magas lesz a part, de nem az, éppen hogy alacsonynak is tűnik a hömpölygéshez képest – az áradat magas. Akár mély, örvényes is lehet a víz, ott bent, az a koronás szarvas gyanúsan kavarog. Szegény, pompás példány, nyílhegyre való lett volna. Pedig itt át kell kelnie a seregnek, mert a menetparancs szerint Salerno ostroma következik. Ezt az özönt csendes pataknak jelentették a kalauzok, akik nem számoltak az esőzéssel. Tőrbe akarták csalni, netán? Azokban lehet a legkevésbé bízni, akikre rászorul az ember, vagy a jutalmat pazarolja.
Hogy lábolunk át? Hát megpillant valakit, aki vasderesét itatja, egy magyar vitézt – engem. Néz, néz, meg kell, hogy ismerjen, mert nincsen lovag az országban, akinek nevét meg ne mondaná, és valóban kiáltja már:
„Jókai, hej, fiam!”
Futva megyek a király elé:
„Parancsára, felség!”
„Hadd lám a léptét e jó magyar lónak.”
Bizony, gyönyörét leli uralkodónk Rigóm gangos járásában. Táncoltatom, forgatom csak a tornajáték kürtjei, címeres színes lobogói hiányoznak, de azokat elképzeljük.
„No, úszni is tud ez a derék pára?”
„Mint a hal, királyom.”
„Uccu neki, menj át a vízen, hadd lássam, átkelhetek-e rajta a sereggel.”
Bátor vitéz vagyok én, igazi Jókai, a Duna mentiben nőttem fel, hát jól ismerem a folyók fortélyait. Tétovázásomra a király:
„Vagy tán félted a drágálatos paripád szőrét?”
„Még hogy én?” – azzal nekifordítom Rigót a Selének, holott korábban be nem engedtem a vízbe. Na de érti ez a dolgát, szépen, lépésben ereszkedik, majd boldogan felnyihog, és belefekszik az árba. Büszkén tekintek vissza Lajos urunkra, és hopp, belefordulok a folyóba, hiába is kapkodom a kantár után, Rigó felnyihog, majd békésen úszik lefelé, engem pedig, mintha tucatnyi kar húzna le a mélybe. Sorolni is kezdtem a miatyánkot, hisz hamarosan találkozom a Teremtővel. Mire gondol ilyenkor az ember? Mindenre. Látja magát pendelyes gyermekként, akinek holmi tyúk is maga a csoda, majd pelyhedző állú legényként az asszonynépre terelődik a figyelme – ez a néhány szeplő szebb helyütt nem is lehetne, mint Ceci kisasszony arcán – végül páncélos lovagként semmitől sem fél, de a vas bizony nehezebb a víznél. Ez rendelésed, Uram. Ekkor valaki üstökön ragad, köszönöm, köszönöm, Megváltóm, a kíméleted, azt hittem, sokkal fájdalmasabb lesz a halál.
„Miket beszélsz, szamár? Urad tart hajadnál fogva.”
Ó, érzések kavargása földi király, égi király. Hát nem föntről jő a segély, ha jőnie kell? És akkor mindketten süllyedni kezdünk. Tudniillik Lajos király – mert ha az ő szavára valaki is bajba került, rögvest a segítségére siet – jó lovával odaúsztat mellém, ám amint megragadja a hajamat, kicsúszik a nyeregből, éppen hogy a lábát a kengyelből kiszabadíthatja, és már mind a ketten ott forgunk az örvényben. Fel sem ötlik benne, hogy egymaga tán megszabadulhatna. Vergődik, csapkod a bal karjával, széles köpönyege még tartja valamelyest, de csak velem együtt vész, ha paripája vissza nem fordul érte. Mert az a táltos sodrás ellenében is tud úszni, hogy bajban a gazdáját megsegítse. Így hát csodás hármasságunk feltámadott.
Efféle históriákkal mulattatta a megyegyűlésen megjelenteket az öreg Jókai Márton, ha már a törvénytevésen túljutottak.
– Még ilyen táltos kellene mindannyiunknak.
– Nagy a becsülete a királynak a tábortűz mellett.
– Megjárta ez a Jókai az itáliai hadjáratot?
– Nemesember egyáltalán? – ezt már Gyárfás, az új kamarai számvevő kérdezte. Szimatos fajta volt, Lajos király kopója, aki a jogtalanul elfoglalt királyi földeket kereste Pozsony megyében. Perbe is fogatta a Jókai atyafiakat, azzal vádolva őket, hogy várnépek lévén, Jókát nem nemesi jogon birtokolják. Jókai öt családtagjával jelent meg az uralkodó előtt. Amikor a trónterem ajtaja felől eldördült a hang, „Jóka nemesei”, a számtiszt szeme előtt karikák kezdtek táncolni. És ha tényleg ismerik egymást Lajossal? Sőt, jóban is lehetnek, nem egy baráti megnyilvánulást látott a felségtől, ha már a fegyverek győztek, szívélyesség építi a rendszert. Mibe kapaszkodjon? Kissé lejjebb oldotta kardját, ingatag támasz, hisz a keze is remeg. Nagy baj is lehet a vádaskodásból. Széles ölelés következhet, na nem, csak egy összekacsintás, – emlékszel, ott az olasz folyónál – vagy biztató szemrebbentés a király részéről, midőn elébe járulnak. A számtiszt kavarog az örvényben: „hogyan, Gyárfás, legderekabb hívünket vádolod?” Bemutatták az öreg Jókait. Nehézkes féltérdre ereszkedés – könnyű biccentés. Ezek nem ismerik egymást. Lajos unja is, amint Jókai hosszadalmasan előadja, hogy ősük, Zerzivoj valóban várjobbágy volt, ám Imre király 1197-ben nemességre emelte. Bemutatja az oklevelet. A király a nádorra néz. Rendben lesz az a pergamen. A jegyző meg is találja a másolatát a kancellárián.
Hm. Zerzivoj? Gyárfás most már elképzelhette Jókát. A torony magasából szertenéz a földeken, békésen szántanak a parasztok, gondoljuk meg hát, az úr dolga alatt hol magasítsák tovább a várat, vagy szélesítsék körülötte az árkot. Igényt tarthat a birtokra, ha azt visszaszármaztatja a koronára. Majd ő tölti az ünnep kelyhébe az öröm habzó nedűjét, nem ezek az atyafiak, hiszen igazolni kell a nemességszerző őstől való leszármazást is. Közben az udvari étekfogó jelentése szerint tálaltak. A nádor sietve rábólintott az eljárás folytatására, és további konzultációra a pozsonyi káptalan tótumfaktumához utasította a számvevőt.
– Az ilyen ügyek megítélése az inquisitio, mégpedig a bírósági közgyűlés kompetenciája – adta a tájékozottat Gyárfás.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét István kanonok. – Nem a tanúvallomásokat kell rendjén felvenni előbb?
– Persze, azt mondom én is – bólogatott a számtiszt.
– Te, Gyárfás uram, azt mondod, hívjuk mindjárt össze a communis inquisitót.
– Végül is az dönt majd.
– Mióta is szolgálsz az udvarnál?
– Már második éve.
– Második éve. Tehát különbséget kell tenni inquisito simplex, communis inyuisitio, inquisitio generalis és inquisitio per modum proclamate congregationis, azaz egyszerű – ez az első fok –, köztudományi, bírósági és kikiáltott közgyűlések között. Ám mindegyik a vallomásokra épül.
– Fontos rögzíteni, hogy kik vallottak tudomásból, kik csak hallomás alapján. E részletezés lehetővé teszi a tényállás értékelését. A határosok és a szomszédok vallomása többet ér a megyebeliekénél, csakúgy a tudomásra hivatkozó a hallomásból tettnél. Így végül könnyen megítélhető lesz a Jókaiak nemességének kérdése.
– Az inquisitiónak csupán a tanúkihallgatások hitelességének megítélése tartozik az illetékességébe. Ítéletet a király tesz.
Miután tehát a Jókaiak az igazmondásukat szavatoló Szent Koronára hivatkozva, a feszület megérintésével kijelentették, hogy Jóka uradalma a hozzá tartozó egyéb javadalmakkal együtt Zerzivoj ősük idejétől kezdve öröklött birtokuk volt, s ez a tény a terület nemesei előtt köztudott, a pozsonyi káptalan, mint hiteles hely, csakúgy Pozsony megye, mint igazgatási hatóság megkapta az uralkodó utasítását, hogy a Csallóközben minden olyan személytől, akiktől illő és alkalmas, elsősorban a szomszédoktól és a határosoktól tudakolják meg a teljes igazságot, valóban igaz-e, hogy az összes Jókai az 1197-ben megnemesített Zerzivojtól származik-e.
Gyárfás elégedetten dörzsölte a tenyerét, ugyan ki is emlékeznék arra, mint esett Imre király idejében azzal a Zerzivojjal, meg a Jókaiakkal? A káptalannak azonban megvolt a vizsgálati módszertana. Jókai szomszédjain kívül, akik egytől egyig nemes emberekként említették őket – mert hát paraszt vagy polgár nem teszi fel egész vagyonát kockajátékra a fogadóban – főképpen koros rendeket hallgattak ki. Tátony nembeli Apod, állítása szerint, megérte Béla király halálának napját, aki az Úr 1270-ik esztendejében távozott, május 3-án, pénteken, a Szent Kereszt megtalálásának napján, a budai szigeten, ahol olyan szívesen tartózkodott leánya, az apátnő társaságában. A kiterebélyesedett gesztenyefák alatt – olyanok azok, mint egy-egy templom – Istenben való elmélkedéssel múlatták az időt. Testét Esztergomban temették el, a minorita testvérek rendházában, amelyet még életében költséges és szép munkával építtetett a Megváltó Anyjának tiszteletére, ott nyugodott boldogan feleségével, aki az égi királynőről nyerte nevét, és a görög császár leánya volt. Virtusokkal teljes férfiú lévén emlékezetét minden magyarok és más nemzetbeliek a legnagyobb tisztelettel őrzik, nem így Fülöp esztergomi érsek, aki kihantoltatta az említett egyházból, és a holt végakarata ellenére a maga főtemplomában temettette el. Ezt az ügyet sokáig perelték a pápa őszentsége előtt, míg végül a ferences atyák visszanyerték a testet.
Csák nembeli Finta azt vallotta, hogy Kun László idejében, a Jókaiak őseivel együtt szolgálván a Szent Koronát, részt vett a hódtavi csatában. A kunok ugyanis csalódtak a királyban, noha a nekik tett ígéreteit erőszakkal – fogságba vetésével – csikarták ki s a Dunától, Tiszától keletre eső országrészben pusztítani kezdtek. Megtámadták a Maros menti Egres monostorát, ahol az uralkodó kincseit őrizték, Tömörkény falu templomát pedig felégették. Tűzzel-vassal prédálásukkal egyre inkább a fejükre vonták László király haragját, aki pedig kedvelte őket, lévén anyja is közülük való volt. 1280 novemberében már Szalánkeményen állt, végül a Hód-tónál nézett farkasszemet velük, ott harmadnapon – midőn a lezúdult eső miatt nem tudták használni az íjaikat – rajtuk ütött, páncélos lovassága rendet vágott soraikban, sokan megölettek közülük, mások pedig – ami férfiúhoz nem méltó – hátrahagyván feleségeiket és gyermekeiket – messzire ebláboltak.
Mindezeket persze részletesen jegyzőkönyvbe vették. Gyűltek a szolgabírák jelenlétében felvett vallomások is.
– A megye tényszerűen szűkszavú, megnevezi a kiküldött tiszteket, és csak az eljárás eredményét jelenti – dohogott Gyárfás. – Ez a sok részlet, jó, hát IV. Béla és Boldog Margit, jeles személyek. Meg Kun László idejében mint folyt a Hód-tavi csata. Mit bizonyít mindez?
– Ha részletesen beszámolnak Béla király haláláról, vagy a Hód-tavi ütközetről, akkor megbízhatunk az emlékezetükben, és egy olyan megjegyzésük igazságában, amely számukra mellékes, de az inquisitio előtt az lesz a tárgy, amelyet vallomásukból kiemelnek. Az öreg emberek kiválasztása és megkeresése az eljárás alapja, az ő visszatekintésük jelöli ki a végső határt, amin túl már nem terjed az emberi emlékezet.
– Legalábbis a hiteleshelyek kedvelt formulája szerint.
Perdöntőnek bizonyult az ügyben magának István kanonoknak a vallomása:
– Midőn harminc esztendővel ezelőtt halálának közeledtét érezte Jókai Dorottya, és felvette az utolsó kenetet János plébánostól – aki még a második tatárbetörés előtti Nagyboldogasszony napján a nagymihályi templomban mondott misét –, kérte őt, hogy maradjon a közjegyző előtt tanúnak. A szentatya elszalajtott Péterért és jómagamért is, akik a káplánjai voltunk, és így szólt hozzánk: „Testvéreim, figyeljetek és véssétek emlékezetetekbe, hogy Dorottya, nemes asszony betegágyában milyen végrendeletet tesz!” Ő azután minden ingatlan és ingó jószágát fivérére, Mártonra hagyta, hét ezüstmarhát templomunknál lekötve addig, amíg annak a tetőzetét meg nem javíttatja.
Az inquisitio simplex bebizonyította a kincstárral – vagyis az uralkodó előtt mindenképpen eredményeket felmutatni akaró új számtiszttel – szemben, hogy az alperesnek, csakúgy őseinek jogszerűen áll és állt birtokában Jóka, jelesül, nemesi mivoltukat addig az időig igazolták a tanúk, amin túl már nem terjed az emberi emlékezet. Jókai tehát már a feltámadásról a támadásra térve a bakfitty történetével szórakoztatta a megyét – hogy miképpen vett be Lajos királynak egy itáliai várat ostromszerek nélkül, a vitézeket bakháton ugráltatván az ellenség derültségére, amely el is feledte a hátsó kapuk őrzését –, midőn igyekezetéért Gyárfás tíz ezüstforint jutalmat kapott. Hiába is számolgatni, hogy a nem várt jutalom a remélt haszonnak mekkora hányadát teszi ki, jól emlékezetbe véshető, hogy hasonló ügyletek során mindenekelőtt az istvánkanonokokkal kell keresni az együttműködést, akik a múlt feltárásának útjai közt mindenkinél jobban jelölik ki a célravezetőt.
Fújjatok át rajtam szelek,
söpörjetek ki belőlem
elnyűtt álmokat.
Folyjatok át rajtam folyók,
öblítsetek ki belőlem
meggyűlt tegnapot.
Tűzzetek át rajtam napok,
égessetek ki belőlem
régi átkokat.
Friss hó fedte tájra,
mint halász a hálót,
harangszót hint a távol,
bár a táj csak csöndes
fehér akar lenni.
Be vagyok hálózva
évezredek óta,
mint harangszóval a táj,
bűnnel és halállal,
csókkal és családdal
Be vagyok hálózva
szívós öncsalással,
hogy ne vehessem észre,
ami új kint és bent,
ami csöndes fehér.
Kifütyülték léhaságomat a rigók,
mint felkiáltójelek fitymáltak le a fák,
bogarak zümmögték össze kínos csöndjeim,
az eső is türelmetlenül kopogott a bőrömön.
Ne nyavalyogj, kezdd végre írni a versedet!
Behúnyom a szememet,
behúnyom a szemedet,
ne láthassa senki meg.
Esteledik az éjjel.
Kinyújtom a kezemet,
kinyújtom a kezedet,
aki kapja, fogja meg.
Hajnalodik a hajnal.
Tudtam én, persze, hogy tudtam, hogy ne szombaton jöjjek ki a piacra, mert itt töltöm az egész délelőttöt, de mégis. Tompán nyüzsög a csarnok, nézek ki a fejemből, mint egy visszhangzó üvegburából, összefolynak a hangok. Egy irdatlan hosszú sor végén állok, várok, tűrök.
Egy arra igyekvő nyugdíjas néni éppen keresztülhúzza a lábamon a lila virágos bevásárló kofferét. Lehajol, kotorászik az alján, miközben a táska az egész karját elnyeli, akár az Igazság szája Rómában. A megállóig és a liftig még értem, de mit csinál vele, ha mondjuk magas busz jön, vagy elromlik otthon a felvonó? Van háromkerekű lépcsőjáró is, de ez erőtlen válasz, ha a néni homlokizzadós emoji-arccal, a korlátba kapaszkodva húzza fel magát meg a gurulós kiskocsiját a negyedikre. Azt ziher megbánja, hogy a saját kiflijén, sárgarépáján és két slank tévépaprikáján kívül körtét, szőlőt, barackot vett a kis unokájának, a háromkilós dinnyéről nem is beszélve. De fő az optimizmus meg a csöves kukorica.
Jól van, jól van, megyek már, nyugi, nehogy azon a két lépésen múljon a lelki békéd! Látom, hogy előrébb ment a sor, hogy esne a vörös bajszodba a rángógörcs, csak tudod, ha szociálisan érzékeny lennél, megértenéd, hogy kissé elkalandoztam. Hová, miért? Több kérdés? A legázolt lábujjam körméből felszakadó empatikus fájdalom hatására felsegítettem Julcsi nénit a negyedikre, naná, hogy csak gondolatban, hogy másképp, különben estére se kerülnék sorra. Ne mutogassál itt nekem a káposztafejek felé, mert elcsúszok még a magvas asszociációdon! Ja, hogy székelykáposzta lesz az ebéded. Csak el ne meséld a savanyítás menetét! Mi van, a szőlő a savanyú? Nekem aztán nem. Öcsém, ez nem lehet igaz, már előttem is beszólnak, hogy ezek a mai fiatalok meg et cetera, mire vállalkoztam egy kis gombáért meg csemege uborkáért a Stroganoffhoz!
Csá haver, végre egy rendes arc! Te is itt a környéken, eddig hogyhogy nem futottunk össze? Tényleg, az általános óta. Ne mondd, a képzőművészetire? Feltörtél, mint a gejzír, és mindjárt elsőre. Faterod szobrász vagy mi? Komolyan, az utcáról? Vannak még csodák. Velem? Semmi extra, informatika szak, egy végtelen történet, halasztok, ha lehet, soha nem voltam egy kapkodós típus. Amúgy néha ismerősöknek kipucolok egy-egy gépet, kecót ketten bérlünk, jó fej a srác, újságíró lesz. Csajok? Változó tényező, pecázgatok esténként, még nem kötök ki, ja, mint az öreg halász, nagy halra várok. Nem mondod, ez most komoly? Eljegyzés, béklyó meg papucs, ahogy kell? Király, öregem! Fest? Műterem apucitól? Meg sem állsz a Kossuth-díjig. Na, szasz, sok kalappal mindenhez.
Gyere csak savanyú káposzta, töröm az utat neked, hasítunk, már csak hatan vannak előttünk. Kár, hogy nem a lottó ötös milliárdjáért állunk sorba, mert akkor tényleg lenne mit a tejbe aprítani. Csak haladnánk már… Mi van, mi történt és milyen harangozóval? Lefizették, hogy tovább csatangolhassanak egy órával, mert harangszóra kellett hazaérni? Nesze neked elektromos időzítő, szegény mai fiatalok! Nagyon durva, ingyen mozi a két kis öregúr. Mellettem találkoztak, és cirka hetven évet ugrottak vissza a gyerekkorukba egy minutum alatt. Időutazás élőben, már látom is a reklámszöveget a gombavizsgálók standja felett.
Ne tévézzen, jöjjön ide,
a kosarát tömje tele.
Jól füleljen, míg sorban áll,
jobb ez bármely sorozatnál.
Hülyeség, én meg se érem a nyugdíjat, itt őszülök meg néhány gombáért meg bio uborkáért. Anyám rendelése, már jön az egri busszal és lakomát főz nekünk. A sütit hozza, de szagos lábast nem akart cipelni. Miért nem rántott húst csinál? Ahhoz nem kell semmi extra. Ez meg mit mond? Pipi? Disznó kell ahhoz, nem csirke. Ja, megint a kisöregek ötvenes hőskora, valami nagybácsival jártak a Rózsadomb tetejére és távcsővel kukkolták a Lukács fürdő teraszán a bikinis pipiket. Jó húsok lehettek, klopfolni tuti nem kellett őket. Gréta néni otthon meg azt hitte, hortenziákat nézegetnek olyan buzgón egész délután, mint a Bagaméris filmben. A falusi rokon gyereket Gyula bácsi bedobta nyaranta az élet sűrűjébe, szép idők lehettek.
Te rőtbajszos, közeledünk, már hallom, ahogy az árus lamentál egy tantival.
Vérágas az, jól látja Lonci néni, az éjszakát a gyerekkórház ügyeletén töltöttük. Húsz tojás meg még? Rózsakrumpliból tudom, kisebbeket tetszik kérni. Szóval a kiskölyök belázasodott, foltok jelentek meg a hasán, kapásból továbbküldtek, de aztán egy tünemény doki hölgy, aki a másik osztályon ügyelt, elkapott minket a folyosón és azonnal infúzióra tette a halálsápadt gyerkőcöt. A fokhagymát és a kígyóubit vegye el nyugodtan, a Napsugár barackot már mérem is. Hová tettem az előbb a zacsit? Megvan, akkor még hat marék csótánybab. Ha nem jön éppen akkor arra az a fiatal rezidens, hát nem tudom, mi talál, Petikét elveszítettük volna hazafelé a kocsiban. Ez a vég, számolhatom? Egy hét múlva hazajöhet. Nem, nem lesz semmi maradandó. Kétezer-egyszázat tessék adni. Isten áldja meg az ilyen lelkiismeretes embereket. Az kétszáz, háromezer, meg is vagyunk. Csók-csók, szép hétvégét.
Matyi néni, nagyon hiányoltam! A papírba máris megy a darált mák. Ne mondja, Rómában járt múlt héten? Azt hittem, megbetegedett, azért nem jött, tudja, maga nélkül nem igazán kerek a szombat. Vilmosból a szokásos két kiló. Szép ajándék a gyerekeitől, irigylem. Á, én oda soha nem jutok el, gyökeret vert már a lábam ide a vásárcsarnok aszfaltjába. Friss a zöldbab, visz belőle? A Vatikánba is, az jó, püspöki szinódus, valamit írt róla az újság. A félbe vágott dinnyére ne tessék rápakolni! Pápai misén, a nemjóját. Egészen közelről látta az egyházfőt? A tököt is ma kaptuk, jó szívvel ajánlom. Fehér ünnepi ruhában, a padokra felállva fotózták a hívek? És hogy jutottak be? Csak meghívóval lehetett, az meg nem volt. Hát akkor? Adom a három kiló pritamin paprikát, remek zakuszka lesz belőle. A veje otthon az internetről kinyomtatta a hivatalos programot angolul, spontán előkapta az ingzsebéből, a gárdista meg nézte a papírt, mint a vett malac. Még valami? Csiperkéből már csak az a fél kiló van, amit lát. Elviszi? Háromezer kereken. És beengedte magukat? Szemesnek áll a világ, betyár szerencséjük volt. Matyi néni, köszönöm, magának is a legjobbakat.
Na, te savanyított káposzta, mi jövünk végre!
Helló, tesó, végre a finisben, de ugye nem mondtad az előbb komolyan, hogy nincs több gomba, az nem lehet, hogy árnyékra vetődtem! Már egy órája állok, várok, tűrök, hallgatom ezt a sok sületlen zöldséget, és azt mondod, hogy pont előttem fogy el az a nyamvadt gomba. Ilyen nincs! Vera zélet, vera víz, veri nájsz. Hátul sincs? Néhány csenevész darabbal is beérem. Pech, hát akkor marad a csemege ubi, abból adjál annyit, hogy három ember kétszerre jóllakjon, anyám nem mondta, mennyit vegyek, szóval csak nyomjad a nejlonba, ne sajnáld! Hogy mi van, reggel elvitték az összes savanyúságot? Komolyan azt akarod, hogy itt kapjak szívrohamot? Miért nem írod ki, mert akkor esetleg nem ebbe a sorba, hanem egy másik átkozott hosszúba állok be. Hogy csak az van, amit látok? Jó fej vagy, az ubi a dézsában van, ott lenn, az meg ugye nem átlátszó. Amúgy pult alól sem adsz? És ha megfejelném egy ötszázassal? Jól van, ne szívd fel magad, csak próbálkoztam, mint vak egér a gátfutással.
Dehogy kérek mást! Dinnyének itt vagyok én, a káposzta mögöttem furakodik és dejóbijódijó sem érdekel. Az viszont tuti, hogy én ma voltam itt utoljára, ezt a szombati piacosdit nem nekem találták ki. Marad a rántott hús, a harangozós csajok, a csótánybabos szinódus meg a befeketedett lábkörmöm. Jól bevásároltam veletek!
Uram, ne engedd, hogy hitem bízzam rád,
bár nem törik, csak hajlik mint szélben a nád,
mikor ügyetlen imákat mormolok,
lehet, futóhomokot markolok.
Sosem volt senkim rajtad kívül,
most amikor hajam gyérül,
elmondhatom, már nincs Apám, Anyám,
magányos árnyék lettem a Hold túloldalán.
Gyerekkoromtól csavargó vagyok,
szívem rég’ kiköptem, csak szám gagyog,
ezért nem tudom, mi forralja vérem,
de bal karom nyöszörgött borotvaélen.
Életem sokszor ázott savanyú borokban,
kit érdekel, voltam aki voltam,
valaki szeretett talán, réges-régen,
ám Ő a földön járt, én meg fenti fényben.
Ballagtam már halott Napsugáron,
az éj sötét bokra volt ilyenkor álmom,
melyben elheverhetnék, végre, végre,
gyanítva, hogy imám Istent is elérte.
Lehunyt szemem alatt hordom a Világot,
nekem adtad Uram azt a pár szilánkot,
ha ki merem nyitni villámlik, mennydörög,
de ne félj Uram, ne félj, hátad mögött jövök.
Ha úgy döntenék, megölöm magam,
végre csitulna tébolyult agyam,
nem döngetné folyton homlokom,
hogy életem csak lábnyom a futóhomokon.
De kit érdekel hogyha múlik a tél,
ha a szív helyett örökké a száj beszél,
hazudva sosem érzett boldogságot,
átverve Téged, s ezt a rohadt világot.
Tudom, elfáradtam az lehet a baj,
fakul a szemem fénye, deres a haj,
tüdőm se akar levegőt cserélni,
tán’ utolsó hörgésem, rejtegeti, félti.
Utolsó perc, utolsó pillanat,
távolban már nyikkan az utolsó vonat,
és halkan rajtam röhög a váróterem,
mert a félelem kezelte menetjegyem.
Pedig próbálok olyan lenni, mint régen,
mikor az alkony kérte kölcsön a vérem,
nekem túl sok volt, szépen el is herdáltam,
de voltam vörös harmat a késő Őszi tájban.
Úgy kéne’ menni, ahogy a levelek szoktak,
kit Anyja öléből a viharok kilopnak,
ki ezért többé nincs hova bújjon,
megyek Uram megyek, szélből horgolt húron.
Szepes Erikának
Most, hogy unokáink, Dani, Kincső és Patrik különböző fázisaiban találtatnak a nyelvtanulás akadálypályáján, megfigyelem, miként megy végbe az elsajátítás. A valóság verbális birtokbavétele, a dolgok értelmezése, felfedezése. Dani 5 éves, Kincső 3, Patrik 1. Beszélve teremtik újjá a világot, és engem nagyotmondásra csábítanak kreativitásukkal, hogy minden megtörtént esetet továbbszőjek, írói-nagypapai erudícióval. Dani már visszabeszél. Amikor intem, hogy ne a kezén számolja ki a 2+4–et, hanem fejben, így reflektál, A FEJEMBEN NINCSENEK UJJACSKÁK, papa! Ja! Kincső a mesekönyvet ágyba vitte, másnap így kommentálta az esetet. A KÖNYV ÖLÉBEN ALUDTAM EL. Karjában tartott a nyelv, tettem hozzá Heideggerrel. Patrik még csupán két szót tud. Apa és anya. De azokat olyan különleges zamattal, ízzel és lélekkel, hogy ember meg szeretné ölelni, rögtön. Akit szeretsz, kapd be! Ha Patrik megkaparint egy kötetet, rögvest megkóstolja. Mindent a nyelvével fog meg. A nyelv, mint az észlelés eszköze. Bizony. Voltaképp a beszélt nyelvvel is ízekre fókuszál az elme, körültapogatja, amit mondani akar. Körbenyalja a témát, a gondolatot. Belekóstol a szintaxisba, kontextusba, mint egy fagylaltba, majd talál a nyelvével egy mazsolát. Utána megrágja, amit talált. Egy talált tárgy megtisztítása, (TD), nyelvvel. Majd este fogat mos a nyelv. A száj, a mondás, kitakarítja az aznapi nyelvemlékeket. Azután jön a hajnal, megcsókolja a mellette fekvő feleséget. A nyelv ismét használatban van. A másik szobában felsír az emlékezet. Most artikulálni akar, szomjas a kibeszélésre a múlt. (Folyt. köv.)
Távol harcmező,
férfias csaták.
Waterloo után
a Szent Ilonán
győzelemre tör
nagy stratéga kedv,
sakktáblán ragyog –
Jó szokás szerint
elhull tiszt, huszár,
fővezér akár,
– hány is? – egyre megy! –
csupa kis hős gyalog!
„Újabb harc jöhet –
népem „istenít”! –
A nap hasadra süt, s hasad
fénylőn hívogat, mint a nap,
s én összeszorítom szemem:
de nem… de nem… de nem… de nem…
Mégis átjárja mindenem,
a nyár bolyhába túr kezem –
Ez épp kilenc hónapja volt.
S nézd: ránk nevet a telihold!
Ordításra ébredt. Riadtan meresztette szemeit a sötét éjszakába.
Mi lehetett az?
Ki lehetett az?
Valaki a közelében tartózkodik talán?
Mióta nem beszélt senkivel?
Egy hónapja? Több?
Az idő múlását nem rögzítette a napok számával. Ha fáradt volt, lefeküdt, ha álmos, elaludt. Melegben a szabad ég alatt hált, ha hűvösebbé vált az idő, behúzódott a romok alá. Nagyon régen nem látott már embert. Lelkileg felkészült rá, hogy talán az egész életét magányosan fogja leélni. Egyedül, értelmetlenül.
De valahogy mégis hitt benne, hogy nincs egyedül, valahogy hitt benne, hogy ha egész életében nem is találkozna senkivel, akkor sincs egyedül, csak a többiek rossz helyen keresik őt és ő rossz helyen keresi a többieket. Vicces?
Nem! Nem az!
„Kevesen maradtunk, a Föld meg nagy! Lehet, hogy soha nem találjuk meg egymást” – ez a gondolat minden nap, minden órájában ott motoszkált az agyában. Néha látta a többieket álmában, amint nyugtalanul járkálnak a romok között. Esztelen futkosásnak tűnt ilyenkor a tevekénységük.
Képtelen volt újra elaludni.
A kiáltáson gondolkodott. Ha valaki kiáltott egyáltalán!
És ha igen, vajon miért?
Talán ráesett valami! Az meglehet. Az sokszor előfordul. Az ember lefekszik egy biztonságosnak vélt szobában, aztán egyszer csak nagy recsegés-ropogás és a plafon leszakad. Szinte mozdulni sincs idő.
Furcsa gondolata támadt; lehet, hogy ő üvöltött álmában?
Elmosolyodott, de mosolya az arcára fagyott!
Az üvöltés megismétlődött! A hang irányát is meg tudta határozni.
Felpattant!
Kirohant az utcára és figyelt türelmesen. Várta a következő jeladást, de hiába.
Unott ábrázattal tekintett az égbe nyúló falak sziluettjeire. Aztán feljebb, a csillagokra. A csillagokat szerette nézegetni. Azok pontosan ismerték a titkot. A titkot, amiből anyja igen keveset fejtett meg neki, mielőtt itt hagyta őt örökre. A csillagok mindent tudnak, mert mindent láttak. Igen, a csillagok mindent, mindent tudnak, de nem szólnak és nem is fognak szólni.
De akkor ki magyarázza el neki, hogy miért van minden város romokban?
De akkor ki magyarázza el neki, hogy miért botlik lépten-nyomon temetetlen, foszló emberi tetemekbe?
Ki magyarázza meg neki, hogy az anyja miért halt meg olyan fiatalon és ő miért nem ismerte az apját?
A kiáltás ismét hívta.
Határozottan elindult egy irányba és nem tévedett.
– Hé! – kiáltott be egy résen.
A közelből egy nyögés érkezett válaszként.
„Itt van! Megtaláltam!” – gondolta és a csillagos égre meredt hálásan.
– Hé! – ismételte.
A válasz ismét az előbbi nyögés volt.
„Igen, itt van a szobában! Ott fekszik a sarokban!”
Helyesen érezte meg. Nyugodt volt. Hiába volt tiszta az égbolt, mégsem tudta kivenni az alakját. Valami emberforma kupacot vélt fölfedezni a terem egyik sarkában és ez neki elég volt.
– Hé!
Társa nyöszörgött feleletként.
Odalépett a fekvőhöz.
Egy kétségbeesett, sovány, elgyötört női arcot látott maga előtt. Leguggolt hozzá. Egyetlen meglévő kezével megsimogatta az ismeretlen arcát.
– Érted, amit mondok? – kérdezte.
A nő bólintott.
– Inni! – préselte ki a szót, cserepes ajkai között.
Leakasztotta a kulacsát és a nő szájához igazította.
Szó nélkül vette elő azt a darab répát is, amit a tarisznyája mélyén hurcolt magával. A fekvő nő felé nyújtotta. Az mohón falni kezdte. Nem akarta megzavarni kérdezősködéssel. Megvárta, míg az nagy nehezen lenyelte az utolsó falatot is.
– Tegnap elment. Azóta nem láttam – mondta anélkül, hogy az egykarú kérdezte volna.
– Majd én hozok enni, ne félj! – felelte. – Kimegyek a földekre. Sok ilyet találtam már ott. Víz is van! Egy nap alatt megjárom! Ne félj!
– Jó!
– Mióta vagy itt?
– Még visszajöhet! Ha egyedül vagyok, mindig kiabálok.
– Az jó! Jól teszed! Megsérültél?
– Nem. Így születtem. Nem tudok járni.
– Nézd, nekem meg a bal karom hiányzik.
– Aha! A karod! Szerencsés vagy! Mikor indulsz?
– Nagyon éhes vagy? Jó, megyek máris! Egy nap alatt megjárom. Addig maradj itt ebben a szobában és kiabálj!
Felpattant. Megigazította a tarisznyáját és eltűnt.
…az meg egyre csak kiabált…
nyiss ajtót nézz a szemébe
hallgasd meg ha halk is
kínáld kérés nélkül
mindegy ami van otthon
ha más nincs friss vízzel
de tiszta pohárban és
mosolyogva megértőn
nem bánod meg hidd el
bízz magadban magad erejében
bízz az érkezőben önbizalommal
az erős hittel bekopogóban
ember ő is anya szülte
hitelezz neki magadnak
ezzel jogot váltasz arra
bármerre visz utad bekopoghatsz
nem uszul rád véreb ebben a hazában
beléphetsz fogadnak jó szóval
kínálnak étekkel ami éppen akad
szomjad is olthatod mázas csuporból
vagy metszettkristály-pohárból
szemedbe kapaszkodnak bízvást
s tied lesz újra ez a Magyarország.
Hajnalban küszöbömön újra vér rozsdáll,
pikkelyszemű halottakat kerülgetek ijedten,
odvasodottá tátott szájukból a fájdalom
kifosztott madárodúja feketéllik,
tályogos fogként lehel bűzt ránk a reggel,
részvét és bánat lábamhoz lapulva követnek,
leóvatoskodunk szájzárral a vízpartra, a martra.
Csillámlanak lábamnál csalfa Duna-kavicsok,
fösvény vízzé vált a már rég nem kék folyó,
csillogása is oda, hogyan is lenne fürgén fecsegő,
csöpögő jégcsapok nélküli, tébolyult tél közeleg
és gumimatracok nélküli, ziháltató nyár,
a félrenézések, a kékülő véraláfutások,
az elfordított fejek városában, ahol
egy hajnalon úgy lövik le majd a költőt,
mint egy vadnyulat, nem kötik be a szemét,
és senki sem dug majd előtte vérvaras
szájsarkába egy meggyújtott búcsú-cigarettát.
Süvítő rakéták, szirénajaj, dohogó drónok,
azt mondják, nem könnyen, de meg lehet szokni,
ahogy a közös szégyen is csak rászárad
valahogy a megerőszakolt nők csatakos ölére.
Nézem a túlparton füstölve remegő támfalakat,
a sor térdrebombázott, kiégett házmaradékot,
olyanok, akár egy-egy lecsúszott betonzokni.
A harminc ezüst kamatai máig kitartanak.
Régebben Nemtibányatelep, Horthy-telep, Rákóczi-bányatelep felirat volt olvasható a helységjelző táblán. Egyébként mindenki egyszerűen Rákócziként ismeri és említi. Az első írásos emlékei 1837-ből valók. Nevét valószínűleg a fejedelmi Rákóczi családról kapta, akiknek a krónikák szerint a falu végén „pompás kőépültje volt”. Rákóczi a Mátra északi nyúlványán, dombokkal, hegyekkel határolt bányásztelep a Kazár-patak völgyében. A telepet észak-déli irányban egy műút és a patak szeli ketté, elválasztva a laposabb területen lévő öreg és régi telepet a domboldalra épült új teleptől. 1960-ban 1000 fő lakta, jelenleg mintegy 700 lelket számlál.
A telep központját, mint minden „rendes” helyen, a kocsmával és cukrászdával egybe épített kultúrház (kaszinó) jelenti. Közvetlen szomszédságukban a viszonylag nagy alapterületű, kör alakú játszótér található. Szintén a központban helyezkedik el a zöldséges, a posta, az orvosi rendelő és egy kőhajításnyira a templom is. A telep két népbolttal, óvodával és idősek napközi otthonával rendelkezik. Az általános iskola 1979-ben bezárta kapuit.
A korábbi faluképet régebben egy, a kocsma udvarán lévő kuglipálya, húsbolt, a Farkas-féle szódás, a Barják-pékség és a Matesán-féle borbélyüzlet tette színesebbé. A telep északi részén egy parkkal körülvett kastély állt. Az új telep lakóházai kevés kivétellel teljesen egyformák. Nyolcvan lakás épült egyidőben, 1957-58-ban. A bányász ikerlakásokban két-két család él. A régi és öreg telep házai változatosabbak, szintén két, a nagyobbak négy család elhelyezését szolgálják.
Séta a környéken
Az erdőket egymást váltogató tölgyesek és fenyvesek alkotják, gondoskodva arról, hogy egész évben gyönyörködhessünk a lombhullató fák színvilágának változásaiban és az állandóan üde örökzöldekben. Az erdőbe érve érezni, hogy megváltozik a levegő hőmérséklete és „íze” is, sajátosak, sejtelmesek a fények. Az arányok is megváltoznak, kisebbnek érezzük magunkat. A kitaposott ösvényről letérve egy-egy száraz gally reccsenése után elhaló patadobogást, avarzörgést meg szárnyak suhogását hallani. Cuppogó dagonyához érve még érezni a vaddisznó szagát. A víz lassan szivárog a friss patanyomokba.
Egy vízmosásnál tarajos gőte tűnik el a nyirkosságtól fényes kövek és zöld mohák között. A rothadó avar alatt százlábúak és különböző férgek nyüzsögnek. A tisztás felől erdei ibolya és kankalin illatát hozza a feltámadó szél, a vargánya barna kalapján éppen lassan szikkadó nyálkás sávot húz egy meztelen csiga. Az erdőket néhol áthatolhatatlan sűrűségű bozótosok, cserjések szegélyezik. A kék kökény és a piros galagonya ízletes gyümölcsét tüskés, tövises ágak védelmezik. A bozótosokat, cserjéseket az enyhébb és meredekebb hegyoldalakon is gyakorta mellmagasságig érő, virágos rétek és mezők váltják fel. A nektárt kereső tarka lepkék, dongók és méhek birodalma ez. Zümmögő kórusukhoz gyakran csatlakoznak a tücskök és szöcskék vonósai is. Néha egy-egy fácán rikoltása reccsen a levegőbe. A magasban kékvércse vijjogva szántja az eget. A zizegő fűszálak közt fürgegyík vagy mezei egér motoszkál. Vakondtúrás mögött mezei nyúl lapul.
A völgyek mélyebben fekvő területein a magas talajvízszintnek, az esőzéseknek és a tavaszi hóolvadásnak köszönhetően állandó, vagy csupán pár hétig, hónapig tartó, zsombékos, nádasokkal és füzesekkel szegélyezett mocsarak, lápok, kisebb-nagyobb összefüggő vízfelületek alakulnak ki. A gyékény, a mocsári gólyahír és a martilapu figyelmezteti az óvatlan látogatót arra, hogy jó lesz megnézni, hová lép. A vízben orvosi piócák, a levegőben mocsári szúnyogok várakoznak áldozataikra. Zsombékok közt komótosan lépdel egy fehér gólya. Zajos tőkés réce csapat toccsan a vízbe, kisebb riadalmat okozva ezzel a gémek, kócsagok és bíbicek békés népe között. A fodrozódó hullámokat a sűrű nádas csillapítja, kötéltáncosokat megszégyenítő mutatványra kényszerítve egy nádi verebet.
A hínárok szövevényéből mocsári teknős, jelentőségteljes pislogások közepette dugja ki a fejét. Egy fűzfa lombjai közt rejtőzködő levelibéka hangot ad magányosságának.
Felvillanó képek. A zavartalan, meghitt, talán idillinek tűnő, békés természet képei. Színek, ízek, szagok, illatok és hangok.
Rákóczi és környéke csupán egy barnás-zöldes kis pont a térképen, mégis mennyi szépet, csodát és titkot rejt!
Tőkési út 31. – a szülői ház
Kisterenye felől beérve a telepre, jobbra kanyarodva vezet az egyetlen bekötő út az öreg telepre. A hídon áthaladva, pár száz méter után az út a házunk előtt válik ketté. Jobbra az öreg telep, balra a telep központja felé visz az út. A ház a kisebb bányászlakások közé tartozik. Kétszobás, spájzos lakás. A méretéről annyit, hogy az egész nem nagyobb 50 négyzetméternél. A lakás berendezése a kornak megfelelő stílusú. Egyszerű ruhás- és konyhaszekrény, heverő, két fotel, asztalok és székek.
Az egymás mellé tolt, deszka aljú, kukoricacsuhé betétes ágyban, tollas dunyha alá bújva, több évig együtt aludt a család. A legértékesebb berendezési tárgy a Kékes tévé volt. A fűtést, az olajkályhás időszakot kivéve, egy fa és széntüzelésű tűzhely jelentette. Fagyosabb téli reggeleken nehéz volt elhagyni az ágy melegét. A vizet zománcos vödrökkel hordtuk az út túloldalán, egy eperfa árnyékában lévő közkifolyóról (a „kútról”).
A házhoz tartozott egy kis nyári konyha, előkert és a tyúkudvar, ahol tyúkokat, csirkéket és nyulakat tartottunk. A nyári konyha mellett fáskamra, szenes ól, árnyékszék és egy disznóól követte egymást a meredek hegyfalig. A disznóól belső része a hegybe volt bevájva. Disznónk mindig volt, eleinte mangalica, később Cornwall, német öves vagy éppen lapály röfögött az ólban. Az apró telek végén, szintén a hegyfalba vájva pince volt, amiben télen homokba ágyazva tároltuk a zöldségféléket. A pincétől a házig terjedő kiskertben virágok voltak meg uborka, paradicsom, vöröshagyma, fokhagyma és zöldbab termett. A házzal szemben, az út túloldalán volt egy darabka földünk is, amiben egy kis kukorica, lucerna, krumpli, sárgarépa, petrezselyem és egyéb zöldségfélék voltak.
Az évek során a lakás átalakításra került. A spájz közfalát lebontottuk, így tágasabb és világosabb lett a nappali. A fal bontása során sikerült olyan nagyot ütnöm az ujjamra, hogy az átalakítás további munkáiban csak nézőként vettem részt. A házhoz a kiskert felé hozzáépült egy előszoba, helyet adva az új spájznak is. A régi, alacsony nyári konyha helyén nagyobb, fürdőszobával egybeépített nyári konyha épült.
Szüleim 1994-ben elhaláloztak, a húgom Dusnokra költözött, így a házat nemrégiben eladtuk.
Szüleim
Nem ismertem a szüleimet. Nem ismertem meg őket. Megismerheti-e a gyerek a szüleit tizennégy év alatt? Nem.
Sok mindent tudok róluk, de jóval kevesebbet, mint amennyit szeretnék. Többször meséltek az életükről, amiből csupán egy-két történetre emlékszem. Átéltem velük sok kellemes és tragikus eseményt is. Sok esetben nem tudtam, és most sem tudom, hogy mit és főleg miért tettek.
Szerettem és tiszteltem a szüleimet, de nem úgy és nem annyira, ahogy most. Ezzel az érzéssel utolsó napjaikban könyörtelenül szembesültem.
Anyu alacsony, csendes, szelíd mosolyú asszony volt kékes-zöld szemekkel és egy jellegzetes lyukacskával az álla közepén. Kutatni kellene az emlékeim között, hogy hallottam-e egyáltalán kiabálni vagy emelt hangon beszélni. Nem sok ilyen eset volt. Harmadszor-negyedszer is csak csendesen kért, hogy ugyan menjek már el a boltba. Türelme végtelen volt, de érezni lehetett, hogy belül állandóan feszült. Magában dolgozta fel a gondokat, problémákat. „Lenyelte” őket és azok csak szaporodtak és emésztették őt.
Nem volt mindig rosszkedvű vagy mélabús, de őszinte, önfeledt nevetésére sem emlékszem. Mesélte, hogy amikor a bányában csillésként dolgozott, két csille összeütötte a fejét. Szerencséje volt, hogy életben maradt, de a fejfájás egész életében végig kísérte. Ilyenkor vizes zsebkendőt kötött a homlokára. A bányát otthagyva bedolgozó lett, pulóvereket, kardigánokat kötött. Nagyon ügyes keze volt. Én nem értek hozzá, de aki látta, dicsérte a munkáját. A fonalakért és a szabásmintákért Kisterenyére kellett bejárni. Többször voltam én is biciklivel vagy busszal. Ha meghoztam a motringokat (keresztcsévés fonal), az esti program a gombolyítás volt. Eleinte hagyományos módszerrel, a két csuklóra, alkarra kifeszített motringról, később egy sámlira vagy hokedlire rögzíthető szerkezetről történt a gombolyítás. A gombolyító szerkezetről több szálat is lehetett egyszerre gombolyítani. Az utóbbi módszert szívesen néztem, de be kell vallanom, hogy egyik megoldásért sem rajongtam igazán. A bedolgozós időszak alatt a helyi kocsmában is dolgozott, lángossütőként. A friss, meleg lángosokat nagy vájdlingban, fehér vászonnal letakarva cipelte az iskolai nagyszünetre. Minden alkalommal elfogyott az utolsó darabig. Jól esett látni őt.
De nemcsak a lángosai voltak finomak. A sok finomság közül a húslevesei, füstölt csülkös bablevesei és töltött káposztái ízét most is érzem. A sütemények (felénk kalácsok) közül a krémes élményének leírására nem is vállalkozom, a madártejről nem is beszélve.
A bedolgozói munka megszűnése után Kazáron, a Váci Kötöttárugyár varrodájában dolgozott meósként (minőségi ellenőr). Akkor láttam először Adidas melegítőt. Többször meglátogattam. Ebédet vittem neki, ha nem volt ideje előző nap főzni és apu főzött, vagy ha ő mondta, hogy menjek, mert valamit haza kell hozni, vagy csak „úgy”. Ez volt az utolsó munkahelye. Amikor rá gondolok, látom magam előtt az arcát, szomorú mosolyát és érzem a keze melegét. Sokszor kihámoztam magam ölelő karjai közül, sokszor elkaptam a fejem, ha meg akart csókolni. Most már bújnék hozzá és megpihennék karjai közt. Utolsó hónapjaiban többször meglátogattam.
Egy alkalommal, amikor a húgom nem volt otthon, segítenem kellett neki felkelni az ágyból. Kitakartam és megfogtam. Látta rajtam, hogy megrémültem, talán el is sápadtam. Akkor, abban a pillanatban ébredtem rá, hogy nincs remény. Kimentem az udvarra és sírtam. Később elmesélte Rózsinak, és sajnált. Ő sajnált, engem.
Apám középtermetű, átlagos testfelépítésű, barna szemű férfi volt. Barna haját hátra fésülte, a homloka két oldalán korán kopaszodni kezdett. Szeretett viccelni, másokat ugratni, megtréfálni és találós kérdéseket feltenni. Alapvetően jó kedélyű ember volt. A keze azért könnyen eljárt.
Több évtizedet töltött a bányában, javarészt a föld alatt. Vájárként, később felvigyázóként dolgozott. A telepet körülvevő hegyekben öt bánya működött: a Tanbánya, a Tőkés-akna, a Szurdok-akna és a Gyula-akna, ami egyben szénosztályozó és rakodó is volt. A bányászok helyben leginkább gyalog jártak „siktába” (munkába). A környékbeli bányákba bányászvonat szállította őket. Előttem van, ahogy a kis bányászvonatokban ülnek fekete bányásztáskával az oldalukon, bőrből készült bányászsisakkal a fejükön és karbidlámpával a kezükben a munkába induló és a munkából hazatérő emberek. Ezekről az emberekről csak a legnagyobb tisztelettel illik beszélni. A föld gyomrában dolgoztak sötétben, melegben, porban és sárban, csótányok és patkányok között. A víz gyakran a lábszárukig ért, felülről pedig a nyakukba csurgott. Amikor hazatért a siktából, kipakolta a táskáját, és gyakorta visszahozta az uzsonnáját. A bányaszaggal átjárt, újságpapírba csomagolt zsíros kenyeret – néha paprikával a két szelet között –, úgy ettük a húgommal, mintha legalább is mi dolgoztunk volna fél napot a bányában.
A víz közben már melegedett a sparhelten és anyu öntött belőle a lavórba. Apu lavór fölé hajolva mosakodott, és valakinek meg kellett mosnia a hátát. Szerettem mosni a hátát. A gyorsan elszíneződött szappanhab és víz a hátáról, a bordái között fekete sávokban csurgott a lavórba. Amikor végzett a mosakodással, elővette a papírdobozban tartott borotválkozó felszerelését meg a kis lavórt. Leült egy sámlira, a borotvát, a pamacsot, a szappant és a kis, fémkeretes, kitámasztós tükröt a hokedlire készítette. Bepamacsolta magát és kért egy puszit a habos arcára. Ha véletlenül megvágta magát, timsóval kente be a vérző sebet. – Na, hány fillérrel érek többet? – kérdezte, amikor végzett.
Sok mindenhez értett, mert egy bányásznak több szakmában is jártasnak is kell lennie. A házkörüli munkák közül szinte mindent el tudott végezni.
Apunak egy nagy baja volt. A beteges féltékenység. Alkalmasint fizetéskor, „hűségpénz” osztásakor vagy bányász-napon, ha többet ivott, teljesen megváltozott. Ilyenkor anyuval és a húgommal együtt menekültünk rokonokhoz vagy föl a hegyre. Muszáj volt, mert nem csak „szóval” bántott. Féltünk. A hegyre menekülve, megbújva sokszor én lopóztam a házunk fölött lévő bokrok között megbújva, kikémlelni, hogy otthon van-e és mit csinál. Gyerekfejjel, de még most sem könnyű megérteni, feldolgozni. Egy alkalommal csak reggel tudtuk meg anyutól, hogy apu éjszaka benzinnel fellocsolta a konyhát. Pár év múlva, amikor már „nagyobbacska” voltam, egy veszekedés után kötéllel és egy késsel a kezében bement a pincébe. Utánamentem és pár perc múlva sírva jöttünk ki együtt. Már középiskolás voltam, amikor szép lassan kezdtek elmúlni ezek az esetek. Megnyugodott, szégyellte magát és talán már tőlem is „tartott”. Most sem érzem, hogy bármi is indokolta volna viselkedését.
A tűzoltóságról szóltak, hogy a húgom keresett. Anyunak órái voltak hátra. Otthagytam a gyerekek farsangját és kocsiba vágva magam, elindultam a salgótarjáni kórházba. Este az utolsó perceiben hagytuk magára anyut. Nem akartam, hogy Rózsi ott maradjon. Reggel sógorom nyitotta a kaput. Kinéztem, láttam ahogy bejön, szólnia sem kellett. Elmondta a szomorú hírt és tapintatosan kiment. Összeborultunk apuval meg a húgommal, és zokogtunk. Több percig. Tudtam, éreztem, hogy hamarosan ketten maradunk Rózsival.
Akkor, lélekben elköszöntem apámtól is.
A csend szeme
(76)
kedves adrian…
újra eljött a szöcskék nyara,
és én próbálok boldog lenni,
de nem sikerül. téged látlak
a denveri aluljáróban, ahogy
összeestünk a whiskytől
és a kólától, ahogy kereste
a tekintetünk a magassarkú
cipők kopogásának
epicentrumát,
de nem láttuk,
csak a halált.
tudom, hogy követni
foglak, és nincs ezen
kívül más bizonyosságom.
ha ebben van bármi
öröm, kérlek, írd meg,
írd meg a másvilágról,
és én fordítani foglak
továbbra is.
ölellek.
(77)
– petri-terv, újabb gyakorlat
(vége nincs) –
zsebre gyűrtem a telefonszámát,
leellenőriztem a pulzusomat,
és hagytam, hogy vezessen
a tömegen át.
hogy elérjünk a tiszta sátrakig,
ahol levetkőzünk, alszunk másnapig,
távol a dübörgéstől, gépzenétől,
félelmetes nyalakodással
táplál, felemel, ébren tart…
hosszú francia csókok,
fogyni nem akaró, élvező sóhajok,
döglött, forró, nyári hajnal,
dátum… dátum nincs.
(78)
83 éves, nem érti, hogy miért köhög.
fejkendős néni vastag szemüveggel,
régi, rossz, kopott, férfi bőrdzseki
van rajta, az egyberuhája
szegényes, csak úgy
árad belőle
a szomorúság, ami szerencsére
nem a sajátja.
ahogy beérünk a nyugatiba,
segítek leadni a kerekes szatyrát,
az unokája várja, hosszasan öleli
a peronon. ezek után egymásba
karolva indulnak el a reményekkel
kecsegtető, hatalmas bejárat felé,
és lassan belebicegnek a közeledő
naplementébe. cigarettával
a számban figyelem őket,
amíg láthatatlanná nem
válnak, egyértelműen
ők a legszebb
sugarai ennek
a komor, februári napnak.
(79)
azt kéred, vegyek vissza
a petrarcai magaslatokból,
látom, hogy nem szereted
a távolságot, a szédítő
zuhanásokat.
szerintem csak arra vágysz,
hogy ne mossam a seggem
a keresztvizedben, hiszen
lassan leszokhatnék már
ezekről a tömény
blaszfémiákról.
itt a nagyböjt, és én kedvezményes,
„unisex” maszturbátorok linkjeit
küldözgetem neked csatolva,
mert nem tudok aludni.
(80)
és tényleg elfelejtem a lényeget,
mások előtt zsoltárokat magyarázok,
szerzetesi aszkézist tanítok, anekdotákat
magyarázok a pusztai vándorlásról.
ilyenkor valójában üvöltök, csak te tátogásnak
látod, olyan vagyok, mint a buborékot nyeldeklő
hal; várom, hogy megszüntesd bennem
a kövér kisfiú sírását.
Sok-sok hibával és kevéske erénnyel áldotta-verte a sors. Az átkosban – akkoriban alapított családot, születtek gyerekei – élte a hozzá hasonlók eseménytelen, szürke életét. Nem panaszkodott, tudta, hogy fölöslegesen tenné. Munkahelyén, a gyárban mérsékelt lelkesedéssel dolgozott, dolgozgatott, közben meg, ha alkalma nyílott rá, elemelt ezt-azt, amihez műhelyében éppen hozzáfért, s amire a hiánygazdaság körülményei között éppen szükség mutatkozott. A szajré értékesítéséből származó bevétellel egészítette ki vékonyka keresetét.
– Nem nélkülözünk, de hiányt szenvedünk – mondogatta, ha volt, akinek, akiben megbízott, aki – az akkori népszokás szerint – nem döfte hátba, nem jelentette fel… Gyakran megesett ez akkoriban a balga jóhiszeműekkel, a gyanútlan szabadszájúakkal. Aztán megnézhette magát, aki akarva-akaratlan felkeltette maga iránt a Szeku érdeklődését. A rámenős kékszemű legényektől nehéz volt szabadulni: legfennebb, ha aláírt nekik az ember. Aki nem ezt tette, az nem kerülhette el a kíméletlen megtorlást, azt tönkretették: addig zaklatták, gyötörték mindenfélével, amíg fizikailag és lelkileg egyaránt belerokkant. Cudar idők voltak azok. Ki-ki úgy próbált boldogulni – magyarán: túlélni –, ahogyan tudott.
Az 1989-es rendszerváltás után aztán gyökeresen megváltozott a helyzet. Munkahelyén, a háztartási gépeket előállító gyárban egekbe szökött a spontán „privatizélési” láz: vitte mindenki, amit megfoghatott. Gézu is ezt tette. A hét folyamán gyűjtögetett, kapcsolatai révén, az általuk készítette mellett, már a szomszédos gyárak jól értékesíthető termékeit is beszerezte. Hétvégenként pedig magyarországi piacokon adott túl rajtuk, többnyire jelentős haszonnal.
Már a rendszerváltás utáni első hónapokban megélénkült az élet – legalábbis a vállalkozó kedvű bátrak körében –, elsősorban a feketekereskedelem lendült nagyot. – Piacozással indultunk a legtöbben – mesélte még a csúcson a piacgazdasággal való megismerkedésének történetét Gézu. – Befektettük minden pénzünket, ha nem volt, kölcsön kértünk, akitől csak lehetett, de megérte: busásan megtérült minden befektetett lejünk – foglalta össze a lényeget, némi önvállveregetés kíséretében.
Gézu egy napon arra ébredt, már többet megengedhet magának, mint sokan mások. Az a tudat, hogy egyről kettőre jutott, tetézve azzal, hogy mindezt – legalábbis megítélése szerint – kizárólag önmagának, főként éles helyzetfelismerésének, sőt találékonyságának köszönhette, módfelett magabiztossá és elbizakodottá tette.
Hirtelen mintha megfeledkeztek volna – vagy csak úgy tettek – a régi szűkös időkről. Gézu is, a felesége Mari is kerülte az alkalmakat, amelyek régi életükre emlékeztethették volna őket. Elmaradtak a régi barátok is, akikkel a nyolcvanas évek élelmiszerhiányos napjaiban kölcsönösen kisegítették egymást. Gézuékra – akiknek sem befolyásos rokonuk, sem megfelelő kereskedői körökben mozgó ismerősük nem volt – annak idején igencsak ráfért a baráti segítség. Gyakran előfordult, hogy a két, alig néhány éves lánygyereknek az utolsó pillanatban érkezett a vacsorára való. Hol egy-egy szelet hússal, darab vajjal, tasak cukorral, néhány szelet felvágottal, hol mással segítették ki egymást.
A helyzet, amelyen nem állt módjában változtatni, teljesen kiborította, ilyen tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, reménytelennek még soha nem érezte magát. Ekkor kezdte foglalkoztatni az emigrálás gondolata. Igaz, a tervezgetésen túl nem jutott soha…
Két-három évvel a rendszerváltás után már elérkezettnek látta az időt, hogy egy lépcsőfokkal feljebb lépjen: használt bútorokkal kezdett kereskedni, amiket németországi lomtalanítások alkalmával előbb önmaga, majd kint élő testvérei gyűjtöttek össze számára. Néhány hónap elteltével már övé volt a város legnagyobb ilyen boltja. Hatalmas forgalmat bonyolított le, a nagyobb részét feketén. Az adóhatóság embereinek – beleértve gyereket, szülőt, barátot, barátnőt, szeretőt – szükségük volt jó minőségű bútorokra az új házba, lakásba. Ilyen háttérrel az egyszerű halandónál sokkal többet megengedhetett magának. Hajszolta a pénzt, mintha csak érezte volna: nincs sok ideje.
Aztán váltott: használtautó-piacot kezdett működtetni, az adásvételi szerződések – főleg azok, amelyeket a hivatalos eljárások megkerülésével ejtettek meg – jól hoztak a konyhára. Futott a szekér – akkor úgy tűnt, megállíthatatlanul. Gézu, mint valami született őstehetség, öntelt közgazdász-guru magabiztosan csak azt hajtogatta: a siker egyetlen feltétele, hogy elfogadjuk, mindennek ára van. A számlát pedig mindenkinek benyújtják. Közben szorgalmasan, anyagi áldozatokat is vállalva építgette kapcsolatait, úgy tett, mint aki tudja: egyszer még jól jöhet, ha van, kihez fordulnia.
Minden jel arra mutatott, hogy Gézuék is a rendszerváltás győztesei, haszonélvezői közé tartoztak. Ahogyan gyűlt a pénzük, úgy fogytak régi barátaik, akikkel együtt vészelték át a román nacionál-kommunista diktatúra éveit. Az új barátok szinte kizárólag az üzlettársak köréből kerültek ki, mindannyiukat valamilyen érdek sodorta melléjük, igaz, ők is ápoltak, pusztán érdekből, hasonló barátságokat. Egyre hivalkodóbban éltek, azaz: ama bizonyos karóval sem lehetett felérni az orrukat. Lenéztek mindenkit, akinek kevesebb pénze volt, mint nekik. Visszataszító újgazdag allűröket vettek fel. Mindenből a drágábbat választották, ha az olcsóbb olykor jobb minőségű volt, akkor is.
Évente legalább kétszer üdülni mentek, előbb a horvát tengerpart volt a menő, majd a görög és török üdülőhelyeken töltötték a nyári vakációkat, télen síelni jártak, az Alpok különböző síparadicsomait preferálták. Hogy aztán hazatérve eldicsekedhessenek mindenkinek, hol, merre jártak, milyen kalandokon mentek át. Közben meg úgy viselkedtek, mintha megfeledkeztek volna a régi, Maros parton töltött szabadságokról, ahol barátok, munkatársak társaságában horgászással, fürdéssel, bográcsozással, esti sörözésekkel, tábortüzekkel teltek a napok.
A használt autókkal való üzletelés – különösen az a féllegális mód, ahogyan Gézu folytatta – igencsak jól jövedelmezett, még akkor is, ha hetente jelentős összeget kellett leadnia az ismert kormánypárti politikusnak, aki ennek fejében tartotta a hátát: szolgálatkész hivatalnokhoz irányította, jogi tanácsokkal látta el, kapcsolatba hozta a „jó emberének” számító rendőrrel, aki elsimította egy-egy ügyét, esetleg összehozta a dörzsölt sztárügyvéddel, aki kimentette szorult helyzetéből, beajánlotta a kiválóan képzett könyvelőhöz, aki megtalált minden jogi kiskaput, hogy pénzt spóroljon meg Gézunak. Nem kellett semmit tennie mindezért, csak fizetnie, méghozzá heti rendszerességgel.
Hirtelen, bármiféle előzmény nélkül dőlt össze minden: egy rászedett ügyfelük – lassan elhitték, következmények nélkül csőbe húzhatnak, becsaphatnak bárkit –, beperelte őket. – A közel tíz esztendeig tartó tárgyalássorozat sokba került, az ügyvéd úgyszintén – mesélte a tavi horgászok társaságában – csak ott érezte kibírhatónak az életét –, aztán másra terelte a szót.
Az üzletet, jóakarói tanácsára, a politikus környezetéhez tartozó egykori „barát” vette át. A szóbeli megegyezés szerint ideiglenesen, amíg a per kavarta vihar elcsendesedik. Gézu tudta: ezzel vége mindennek, főleg az üzletnek. Az autókereskedés elvesztése indította el a teljes anyagi összeomlás folyamatát.
Közben jelentkezett szívbetegsége, a műtét pedig elvitte a család összes tartalékait. Szerencséjükre a lányok már egyetemre jártak, közben meg munkát is vállaltak, ezáltal anyagilag függetlenedtek a szülőktől. Gézut leszázalékolták, így teljesen feladta korábbi életét. Igaz, sem bizonytalan anyagi helyzete, sem rozzant egészségi állapota nem engedték, hogy újrakezdje. Súlyos depresszió gyötörte, képtelen volt az emberek között mutatkozni, azt gondolta, minden szembejövő ismeri a történetét.
Nem maradt más menedék, mint a bözödi vízgyűjtő partján felhúzott nyaraló, ahol ideje nagyobb részét töltötte: ott próbált remeteként elrejtőzni mindazok elől, akiknek kisebb-nagyobb összegekkel tartozott, de főleg a szégyen elől, amit státusa hirtelen elvesztése miatt érzett. Menekült – elsősorban önmaga elől.
Bár orvosai szigorúan eltiltották az alkoholtól, ő reggeltől estig iszogatott, közben meg – igaz, csökkenő lelkesedéssel – horgászgatott. Egy idő után függősége túlnőtt szívbetegségén, ha felöntött a garatra, észrevétlenül lépett át abba a másik világba, amelybe senki sem volt képes követni: ilyenkor szürreális képekről, eseményekről számolt be, meglehetősen logikátlanul. A tóra is rendszerint illuminált állapotban csónakázott ki.
Az utóbbi időben egy volt újfalui kováccsal esett találkozásairól számolt be, mondván, a kovács a tóból kiemelkedve, a víz alatti világból a csónakra felkapaszkodva csendben figyeli őt, amint a fogásra vár. Akik ismerték, mind azt hitték, az ital beszél belőle. – Mózsi vacsorára hívott, ma este ne várjatok – mondta szomszédjának, amikor dülöngélő léptekkel becaplatott a vízbe. Akkor látták utoljára.
Csónakja még hosszú napokig ott lebegett a tavon, mintha a vacsoráról megtérőt várta volna.
Aztán kivontatták a partra.
Kalap teszi az embert
Para frász Varró Dániel
Unalmas őszi vers az unalomról című versére
Ébredezni pirkadatkor, útra kelni reggel hatkor,
Önmarcangolás, tudom, kávé folt az államon.
Kósza szél fú át kabáton, madár zsibong minden ágon,
Részegítő fény vakít el, mégse bánt e hangzavar,
Útra keltem víg kedéllyel, útnál több ez: alkalom,
Úton lenni jó nagyon!
Már a várost hátra hagyva, szalonnához jár a hagyma,
Csókod íze jobb, tudom: Ambrózia, oltalom.
Ám ha már magamban járok, erdő mélyén úgy zabálok,
Úgy falom fel tarisznyámból, úton járó lakomámból
Hagymám, ahogy akarom, pálinkával jó nagyon.
Böffentek, ha akarom.
Járhatna erre a Holló, jelképesült rontó-bontó
Bölcs madár a fák között, eszményképbe öltözött,
De a holló bölcsebb annál, rím kedvéért nem avanzsál
Statisztává és ripaccsá, olcsó, garasos ripőccé,
Száll az álmaink között. Jó Allen Poe tudja már,
Baljós, bölcs e bús madár.
Mire is jó itt az erdő? Benne tévékép se nem nő,
Folytatólag is kihagyható itt ma minden sorozat,
Ám az erdő: katedrális, áhítatba márt is máris,
Lelkedben zeng annyi zsoltár, mintha te is szentje volnál,
Angyal hangja oltalom, Istent hívni alkalom.
Mennybe látni jó nagyon.
Este, hogyha hazaértél, porcica ülhet a tévén,
Olcsó szennye el nem csábít, áhítattól a csodáig
Telve lelked minden jóval, napfénnyel és örök hóval,
Hagyma ízű angyalcsókkal, bölcsen szárnyaló Hollóval.
Fáradt vagy, de boldogabb. Mintha volnál önmagad:
Szabadabb és igazabb.
Ez a vers ma ennyi volt csak, rímfaragni alkalom.
Unnám folytatni nagyon…
Isten tudja, hogy tudom,
Tudom, hogy tudja rólam.
Azt a követ én eldobtam.
Mondhatnám, hogy ott se voltam,
Mondhatnám, hogy félre ment,
Tettem, mint a többiek,
Hazudhatnék. Nincs kinek.
Isten tudja, hogy tudom,
Tudom, hogy tudja rólam.
Rám nézett.
Szemében iszony:
Elveszett préda,
Küzdeni béna.
Rajtam vér.
Miért, hogy
Ő van ott,
Miért nem én.
Tudom, hogy tudja rólam.
A vérre részeg csőcselék
Azt üvölti: már elég.
De közte egy se bűntelen,
A bosszú kéje förtelem.
Sok szív, de egy a gyűlölet…
Míg száll sok ádáz, szörnyű kő,
Az önhitt tömeg egyre nő,
S a vérben ázó förtelem
Hiszi, hogy ő még bűntelen.
De én szemébe néztem,
S magam láttam meg ott,
Hol lélegzett a már halott.
Ő tudta jól és tudtam én,
Dobhattam volna félre.
De gyáva voltam, tudom én,
Gonoszt követtem félve.
Isten tudja, hogy tudom,
Tudom, hogy tudja rólam.
A tömeg lehet arctalan,
De közte, s gyáva voltam.
Parafrász Oravecz Imre
A megfelelő nap című versére
Nyirkos hideg húz be az ablakon.
A város zajai lomhán csendesednek.
Azt mondják, havazott,
Sáros latyakban tocsog az élet.
Az infúzió csepeg,
A csőtől fáj a torkom,
Válságban a test.
A lélek játszana friss
Hóban kergetőzve.
Égre írna pajkos,
Tréfás rímeket.
De a húgy és fertőtlenítőszag
Börtönében,
Csövek és kábelek között
A test nem szabad.
Még fáj. Még élek.
Mennyit érek?
Mennyi fájdalmat ér az élet?
A folyosón egy bácsi
Letakarva.
Ő már nem fáj.
Szabad.
Halni jó, ha
Elgyötört már az akarat.
Minden új nap
Újabb fájdalom.
Nincs jó nap a halálra,
Az elmulasztott alkalom,
Az elsorvadt méltóság
Vergődik e gépekre kötve.
A városban alkony van,
Jó lenne aludni már
Örökre.
Börtönlét:
Magyarország.
Siralom Haza,
Sírhalmok hona.
Menj! A sír nem
Sír utánad.
Jövőd fénybe
Érjen! Velünk
Múljon a bánat.
Ma halt meg anyám.
Összegyűjtöttem az üres üvegeket a házban, és kitakarítottam a lakást. Apám még nem ért haza a kórházból. Pihenni próbáltam. Odaálltam az ablakhoz. Már elállt a hó. Korán alkonyodott, két nap múlva karácsony. Eszembe jutott, hogy még van egy zsák szemét az ajtó mellett. Levittem a kukába. Végre tisztaság van. Évek óta meg nem élt tisztaság.
Apa tegnap is későn jött haza. Anya már be volt állva, mire hazaértem az iskolából. Pisti a kapuig kísért. Nem ölelt meg, furcsán, sietve búcsúzott. Kellemes ünnepet kívánt. Két hétig jártunk. Furcsa, szeplős képe van Pistinek, eggyel felettem jár a gimiben, jövőre fog érettségizni. Év elején került a mi sulinkba. Nem mondhatnám, hogy nagyon odavagyok érte, mégis fájt, ahogy lekoppintott. Idén ő a harmadik. – Te vagy az a lány, akinek az a piás anyja van, mondta, és sarkon fordult. A gyomrom öklömnyire szűkült a tehetetlen haragtól.
Először ötévesen szembesültem az anyám miatti megbélyegzéssel. Részegen, gajdolva jött értem az óvodába. Nem akartak neki kiadni. Felhívták apámat, erre iszonyú balhét rendezett. Érdekes, hogy a gyerekek mégis nagyon vonzódtak hozzá, ha megérkezett, néhány kisgyerek elébe futott, ő pedig énekelt nekik, mondókázott velük, nagyon édes és szeretni való volt – józanon. Én iszonyodtam tőle. Apám imádta.
Nézd, mondta mindig amíg fotókkal hadonászott előttem, milyen gyönyörű, fiatal lány volt, hosszú, méz-szőke haja a derekát verte, égkék szeme ragyogott, folyton énekelt, és hát a mosolya! Csoda, hogy beleszerettem?
Anya már fényes nappal részeg, nem érted, apa, milyen ciki az én anyám gyerekének lenni? Nem, anya, nálunk soha nincsen szülői értekezlet… központilag megszüntették a középiskolákban… Nem kell bejönnöd… Apa, ha egy kicsit is szeretsz, te is ezt mondod anyának. Vagy te jössz be. Tovább ezt már nem bírom!
Itt a téli szünet. Közeleg a karácsony. Össze leszünk zárva. Egyetlen barátom sincsen, akit ide hívhatnék, vagy akihez elmenekülhetnék. Anya még többet fog inni, apa, te vagy elmenekülsz, vagy könnyes szemmel ülsz majd az ágya mellett kezedben a fiatalkori fotójával. Vagy dulakodtok egy üveg pia miatt. Mintha nem lenne már tök mindegy!
Anya azt mondta, idén igazi karácsonyt akar nekem, amikor elsírtam magam, hogy ez nem élet, ami nálunk van. Tőle nekem semmi sem kell. Ellopta a gyerekkoromat!
Odakinn lófráltam a feldíszített, karácsonyi giccsbe öltözött utcánkon, amikor megpillantottam. Ömlött a hó. Hatalmas fenyőfával dülöngélt a túloldalon. A fa az egész jobbját eltakarta. Észrevett, rám mosolygott. Helló, anya, köszöntem rá, és odakiáltottam, hogy várjon egy kicsit. Megint nem a zebrán akart átkelni. Egy autóbusz tűnt fel a jobb oldaláról.
Elsuhant egy taxi, a busz sebesen közeledett. Anya engedelmesen várt. Én is vártam. Aztán intettem neki, hogy jöhet. Lelépett az úttestre. Én gyorsan elfordultam, és becsuktam a szemem. De a fülem nem tudtam becsukni…
Összegyűjtöttem az üres üvegeket a házban, és kitakarítottam a lakást. Apám még nem ért haza a kórházból. Aztán pihenni próbáltam. Odaálltam az ablakhoz. Már elállt a hó. Korán alkonyodott. Két nap múlva karácsony.
Eszembe jutott, hogy még van egy zsák szemét az ajtó mellett. Levittem a kukába.
Végre tisztaság van; ma halt meg anyám.
Kínai csalogány
Aki nem tud megállni
önmagában, az üljön le.
Ülök az erkélyen, cigarett-
ázva. Esőcseppek kelepelnek
a fejemen. Egészen kellemes
érzés. A felhőkben isteni
motívumok. Kék ingemen
hasad fel, egyre feljebb
a gondolat. Ebédem
betű-tésztás leves volt –
paradicsom. Minden nap
kénytelen elmúlni. Csodálatos,
hogy a végén megadatik
a felejtés kegyelme.
megint sötétben kelek
és sötétben fekszem
és nem tudom mi van
a kettő között mégis
mintha lenne a fejemben
egy objektív
meg egy vaku
mindnyájan ugyanabból
a LEGYEN!-ből vagyunk
egyre többen engedik el magukat
mint ez a sellő
csupa-szeplő
arca-teste a Tejút térképe
mögötte kullogok
riszál
a remény
elérhetetlen
a Napon
ájultra álmodom magam
ha meg lehetne szólítani
azt mondanám tudtad bébi
hogy a vers a legmagasabb fokú
Naptej?
felhúztam pokol-járó cipőmet
a kilós-boltban vettem
sétálok egyet
gondoltam szétnézek
kicsit a világban
borongós idő afféle
szuttyos nyár-élet-ölő
akit-amit csak látok
egy szó villan az eszembe
menthetetlen
kissé előrébb szaladok
hatalmas homály van
amire már nincs szavam
gyorsan visszasietek
esni fog
biztosan
de hogy mi
fogalmam sincs
és talán jobb nem tudni
Mintha alvásunk titokzatos energiákat
növesztene. Az Asztória
megállójánál egy hajléktalan nő
mosolyogva, tűzzel a szemében ma-
gyarázott valamit a pénzváltó-automatának.
Fornetti-s pogácsát majszolt közben.
Úgy tűnt nekem, sok mondanivalója
lehetett, mert a logós papírzacskó
alján már csak a morzsák voltak
hátra. Hogyan juthatott hozzá, és
vajon mit válaszolhatott neki az
automata? Sohasem tudom meg.
A száztizenkettes ajtajai hirtelen
becsapódtak, majd indultunk újabb
élmények – és az Uránia felé.
A város ma kitett magáért. Az
emberek mintha egyszerre léptek volna
át a tavaszon. Íme, a nyár, teljes
kíméletlenségével. Zúg és szerte-árad.
Kuszán megpendülnek a fényben a szél-
mozgatta pókhálók szálai. Értelmezhetetlen
hárfa-zene. Érzések keltenek, altatnak.
Még le se ment a Nap, a Hold
máris kisütött. Több sebből vérzik az
alkonyat. Esti imámra otromba
röhögés hull. Nem tudom, nincs-e Isten?
Járom krikszkraksz, egyre táguló
köreimet. Nyalka kabriókból
kidübörgő, ócska ritmusok
dobálják a lábaimat – mint egy
fesztiválozó, lebegek járdák,
utcák, kerületek felett, szédítő,
bús pelenkaszagban. Fáradok.
Nem tudok tapsolni, nem tudok
meghajolni, nem tudok
térdre hullni. De meg tudok
rendülni, és le tudok
borulni. Vége van.
A tévéstúdióban a szakácsot a szokásos makulátlan tisztaság fogadta. Tegnapelőtt elmondta a stábnak, hogy mit fog ma főzni. Ők meg is szereztek minden hozzávalót. A hűtőhöz lépett és elővette belőle a tojást, a spárgát. A pulton ott feküdt előkészítve a tészta és az edények, amelyeket használni fog.
A rendező asszisztense a stábtagokat készítette fel. Beállította a kamerákat. Minden operatőr a helyén volt. A rendező késett egy kicsit.
A szakács elővett egy nagy fazekat és vizet akart belőle engedni, de a csapból semmi nem folyt.
– Gyerekek! Nincs víz!
A rendezőasszisztens – szoláriumozott bőrű, hosszú fekete haját lófarokba fogó fiatal nő – ijedten ugrott oda a csaphoz és ő is elkezdte nyitogatni. Tekintete a sarokban ülő idősebb nőre tévedt.
– Aranka! Miért nincs víz?
Aranka megsimogatta ősz haját és vállat vont.
– Az egész kerületben nincs. A vízművek már két hete teleplakátolta a környéket, hogy karbantartást végeznek, ezért nem lesz víz a mai napon nyolc és tizenhat óra között.
A rendezőasszisztens úgy közelített Arankához, mint éhes oroszlán a zebracsorda felé.
– Szerezz vizet! Nem érdekel, hogy a boltból vagy egy gémeskútból, de szerezz vizet! Téged azért fizetünk, hogy minden alapanyag időben itt legyen!
A szakács feltette a fekete keretes szemüvegét és jobban körülnézett a pulton. – Nem olyan nagy baj! Akkor készítek majd valamilyen salátát.
A rendezőasszisztens mutatóujját fenyegetőleg a szakács felé fordította. – Ha azt mondom, hogy Aranka szerez vizet, akkor Aranka szerez vizet! Megértette?
Aranka elindult kifelé.
A szakács homlokán a redők kezdtek összehúzódni. – Bocsánat, azt hittem én vagyok ennek a műsornak a sztárséfje!
– Ne önérzeteskedjen már! Ezerszer jobb szakácsokat hívtunk ide, de csak maga vállalta! – A rendezőasszisztens összerezzent. Hirtelen eljutott a tudatáig, hogy előbb beszélt, semmint gondolkodott volna. – Ne haragudjon! Nem úgy gondoltam.
A szakács levetette a kötényét és a pultra dobta. – Keressenek maguknak más idiótát! – Elindult az ajtó felé és szembe találta magát a műsor producerével.
– Mi folyik itt?
– Kérdezze meg ettől a libától! – A szakács a rendezőasszisztens felé mutatott és kiviharzott a stúdióból.
A rendezőasszisztens ledobta a fejéről a mikrofonos fejhallgatót és kirohant a szakács után – megoldom, főnök!
A producer értetlenkedve nézett végig a stáb tagjain, azok igyekeztek nem a szemébe nézni. Nem mintha ők követtek volna el hibát, de mivel egyikük sem akadályozta meg a rendezőasszisztenst, bűntudatuk volt.
A szakács dühösen belerúgott a folyosón az egyik kukába. Egy selymes női kéz ragadta meg a csuklóját és behúzta a folyosó egyik függönye mögé. A rendezőasszisztens volt. – János! Gyere vissza!
– Minek menjek, Erika? Miért vagy ilyen undok mindenkivel?
– Ideges vagyok!
– Lehetnél kicsit pozitívabb is!
– Mint ez?
Erika János kezébe csúsztatott valamit. A férfi elhűlve nézte a terhességi tesztet.
– Ezért vagyok ideges! Nem tudom, hogy a karrierem miatt belefér-e most egy gyerek! Megígértem neked, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, de a gyerek miatt muszáj elmondanunk. Nem akarom, hogy mindenki romlott nőnek tartson, akit nem vállal fel a gyereke apja!
– De nekem még zajlik a válóperem! Ha kiderül, hogy mi együtt vagyunk, rám szállnak a feleségem ügyvédjei!
– Gyere vissza! A karrierem a gyerek miatt így is veszélyben van!
– Nem te leszel az első, aki gyerek mellett ki tud építeni egy karriert! Visszamegyek, ha nem undokoskodsz tovább!
– A gyerekem apja vagy! Nem leszek veled undok.
– És másokkal se! Főleg Arankával nem!
– Mit véded annyira? Aranka csak egy lótifuti, aki itt ragadt a szocialista tévézésből, csak védett korban van, ezért nem merik kirúgni addig, amíg el nem éri a nyugdíjas kort. Semmi hasznunk nincs abból az öregasszonyból! Nem bántott engem soha, de egyszerűen irritál, ha csak meglátom! Ez ellen nem tudok tenni!
János felsóhajtott.
– Végül is nekem is az agyamra megy, amikor végig üli a műsoromat és közben látványosan unatkozik.
Elindultak visszafelé a stúdióba. Nem vették észre, hogy a folyosó végén Aranka áll egy teli vizesvödörrel a kezében. Letette a vödröt és dühösen bámult ki az ablakon. Mit tudnak ezek a tévézésről? Harminc éve még ő mondta be a híreket! Akkor még normális tájékoztatás volt, nem ez a nyálcsorgató hazudozás, amivé a bulvár süllyesztette a televíziózást. Ő irritál másokat, akit egy egész ország nézett? Elővette a telefonját, beütötte a számokat.
– Halló! Ernő? Itt Aranka! Még mindig a legnagyobb bulvárlapnak dolgozol? Van egy jó sztorim! Elmesélem, hogy ki vár gyereket a műsorunk sztárséfjétől.
Gyimesi László* nyomán
nincs már a versben helye a világnak
ha inkább enni kapsz
mint a nagyasszonyok kutyái
ablakommal szemben vaskerítés
az ország pora beborít
a madárnak biceg a járása
görcsös botot szorongat aki elmegy
és mindenfelől mennek egyre többen
nem adtak szárnyat nem bizony
elhagynak kedves szavaim
látjuk a győztesek arcát
és tudjuk a fehér fekete
vértócsákban hempereg a hajnal
nincs már a világban helye a versnek
görcs szorongatja aki itt marad
jóllaknak a nagyasszony jóllakott kutyái
* Gyimesi László író, költő: 1948. 08. 18. – 2020. 06. 24.
Karácsony. Hó nuku, hőmérséklet 20 °C fok. Háy Béla füstölögve bóklászott a meglehetősen néptelen főutcán. Füstölögve? Háborogva, amiért már megint így megtréfálta őket ezzel az idővel az úristen. Bezzeg régen, úgy jó húsz éve még milyen szépen pilinkélt a hó karácsonykor. Az emberek békések és figyelmesek voltak egymáshoz: jó napot, Kovács úr, boldog karácsonyt, Szabó kolléga, üdvözlöm a kedves feleségét! Ma mindenki jön-megy, rohan, és jobb esetben rád sem hederít, szinte láthatatlan vagy a számára. Másik része a legártatlanabb szavadra is úgy ugrik neked, mintha azonnal meg akarna fojtani. Szerencsére nála ilyen nincs. Nála mindenki figyelmes, és törődik a másikkal – szálltak szerte szét gondolatai a térben és időben, miközben be-bekukkantott egy-egy kirakatba. Rend, gerincesség és tisztelet. Ez a stúdiója szlogenje. Kis mikrovilág a makróban. Olyanok is ők, mint egy nagy család, ahova az egész stáb örömmel jár dolgozni. Nincs is olyan nap, hogy meg ne kérdeznék: ma hány kilót fogyott, főnök úr? Tudniillik fogyókúrára fogta a háziorvosa.
– Vagy lefogy, vagy elhájasodik a szíve, a többiről nem is beszélve, és akkor már csak odafönt igazgathatja valamelyik mennyei tévé ügyeit – adta be az ultimátumot a vén zsivány.
– Többi? Mi baj lehet még ebből? – szeppent meg, no persze, ki nem rezelt volna be a helyében?
– Soroljam? Magas vérnyomás, depresszió, epekő, cukorbaj, szívizominfarktus, stroke… Az egész csak idő kérdése.
– Jaj, elég, elég! Megadom magamat. Mondja el gyorsan, mit tegyek, hogy újból visszazsugorodjak 75 kilóra!
– Brávó, igazgató úr! Ezt vártam magától. Egy: diéta. Keressen meg egy dietetikust, és tartsa magát szigorúan az előírt étrendhez! Kettő: életmódváltozás…
– Ezt mondtam én is – tett rá a felesége otthon még egy lapáttal. – Egyél keveset, mozogj sokat. Pofonegyszerű, csak akarni kell, ugyebár.
– Igazad volt – ismerte be bűnbánóan –, de ne búsulj holnaptól kezdve minden másképp lesz.
Kezdte azzal, hogy mindenből háromszor kevesebbet evett, mint azelőtt. Fehér kenyér, zsír, kövér húsok, édesség kizárva. Hogy milyen gyötrelembe kerül betartani ezt a diétát, csak az tudja, aki maga is átment hasonló tortúrán.
– Büszke vagyok rád, Pufikám, és hidd el, borzasztóan sajnálom, hogy így meg kell szenvedned néhány vacak kilóért – dicsérte meg a felesége, Szerénke.
Ugyanígy szánták munkatársai a stúdióban is, mi több, elhatározták, hogy szolidarizálnak a főnökkel. Ennek érdekében kihirdették az általános diétaprogramot, és kifüggesztettek egy grafikont, ahova napról napra beírták ki hány kilót fogyott a tévénél – emlékezett vissza Háy Béla a kezdeti napokra. Hónap végén volt a díjkiosztás, amit természetesen mindig ő nyert meg. Sikerén felbuzdulva bevezette a reggeli aerobicgyakorlatokat is. Ez már kevésbé tetszett a hölgyeknek, uraknak. Szólni azonban senki sem mert ellene. Mire mégis összeszedte volna a bátorságát valaki, már le is vette a napirendről mindkettőt.
– Pufi, Pufi, így akarsz te lefogyni! – sápítozott Szerénke.
– Nem bírom, nem megy. Ha beledöglöm is, enni és pihenni akarok.
– Hát… most mit mondjak? Az biztos, hogy nem sokáig bírtad szusszal, barátom. Más szóval, már ne is haragudj, de nincs benned elég kitartás.
– Bennem?
– Benned.
– Oké, ebben is igazad van – ismerte be pirulva. – Gyönge akaratú, puha ember lett belőlem.
– Az. De ne búsulj, majd, ha megüt a guta, már nem lesznek ilyen gondjaid. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit szólnak a stúdióban mindehhez.
– Hogyhogy mit? Helyeslik. Legalábbis remélem, mert nálunk valamennyi dolgozó együtt érez a főnökkel. Na nem azért, de mi olyan vagyunk, mint egy…
– Nagy család. Tudom, és büszke is vagyok rád, amiért ilyen bámulatos teamet neveltél ki magadnak.
– Na látod! Ezek szerint semmi gond, a férjed ezt is simán megoldja. Köszönöm, hogy olyan lelkesen támogatták a fitneszprogramot – jelentette be másnap a stúdióban. – Sajnos kellemetlen hírt kell közölnöm. Bizonyos okok miatt, melyekre most nem szeretnénk kitérni, le kell fújnom a programot. Ellenvetés van? Nincs? Köszönöm, hogy ezúttal sem kellett csalódnom önökben, és aki ezentúl diétáról vagy aerobicról próbál beszélni, az máris kereshet új munkakört magának – tette hozzá tréfásan.
– Éljen!
A torna tehát kiesett. Helyette mindennap kiugrott (ugyancsak orvosi utasításra) a városba sétálni. No, az gyorsan ment, miután maga is ott lakott a főutcán. Pár lépés s már koptathatta is az aszfaltot. Hetente egyszer fürdött, pontosabban úszott, ám ide is csak gyalog mehetett. Haj, nehéz ám egy kövér ember élete! Bezzeg a soványak! Azok nyugodtan bevághatják magukat a kocsiba, és hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, plusz bármennyit ehetnek, mégsem híznak egy grammot sem. Mindezek tetejében még piszokul egészségesek és fittek is. Nekik nem kell folyton nyögni, izzadni, és a cipőjüket is gond nélkül befűzik. Becsületszavára irigyli őket, sőt, már-már ingerlik is a soványak.
Milyen melegen süt a nap! Mintha nem is lenne karácsony. De most már elég a sétából, teljesítsük Szerénke kérését, melynek értelmében meg kell hívnia egy szegény embert, lehetőleg hajléktalant ebédre. Nagy hülyeség, de hát ez az asszony határozott kívánsága, ugyanis ő… izé … baptista, és náluk állítólag ez a szokás karácsonykor. Vagy a katolikusoknál is? Eh, egyre megy, hívjunk hát meg valakit! Talán azt a vörös hajú, piros dzsekis lányt ott a bisztró előtt.
– Bocsánat, meghívhatom egy ebédre?
– Naná, hogy meghívhat, ha már olyan kedvesen invitál – fordult hátra egy erősen kisminkelt, 35-40 év körüli hölgyemény.
– Az anyját! Messziről de fiatalnak láttalak! – borzadt össze Háy Béla. – Bocsánat, összetévesztettem valakivel.
– Igen? Sebaj, attól még nyugodtan meghívhat, de nem mehetnénk valami jobb helyre? Na ne féljen, nem vagyok ám olyan drága, mint képzeli.
– Maga, hm, hajléktalan, mert ha nem…?
– Olyan fontos ez? – pislogott értetlenül a dzsekis hölgy.
– Nekem nem, csak tudja, a feleségem…
– Aha, tehát hármasban. Ebben az esetben hatezer a tarifa.
– Miféle tarifa! Ja, vagy úgy! – kapott észbe a szerkesztő. – Ajánlom magamat.
– Sok? Legyen ötezer, de egy fillérrel sem kevesebb.
– Boldog karácsonyt! – aprított el sietve, még mielőtt meglátná ezzel a ribanccal valaki.
Szegény Magyarország, hova jutottunk! Bezzeg az átkosban szóba sem jöhetett efféle. Prostik persze voltak akkor is. Pult alól. No, az sem éppen erkölcsös, de legalább diszkréten, kulturált körülmények között árulták a nők magukat, miközben ma… Láthatják! Ma már apróban vagy akár a nyílt utcán is gyúrják a szexipart. Mi, hogy a szabadságba ez is belefér? Lehet. Neki nem, jóllehet sem vallásos, sem kommunista elvek nem vezérlik.
A szentségit, mindjárt delet harangoznak, és még egy vendéget sem talált a nejének – pásztázta végig tekintetével a főutcát. Hirtelen két traccsoló férfira lett figyelmes. Az egyiket mintha ismerné. Mi az, hogy ismerné? Ismeri, ez bizony régi iskolatársa, Paál Artúr. Ő éppen jó lesz vendégnek.
– Szia, Artika! Bocsánat! Beszélhetnék veled négyszemközt?
– Béluci? Nahát, öregem, de régen nem láttalak! – ölelte át az egykori osztálytárs.
– Viszlát! – búcsúzott el Artúr ismerőse a férfitól. – Majd felhívunk telefonon, ha akad véletlenül valami.
– Ráérsz? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak ebédre?
– Nagyon rendes vagy, de hát nem akarlak épp karácsonykor zavarni.
– Ellenkezőleg: segítesz – magyarázta el a Háy Béla, mi célból bóklászik itt a centrumban.
– Rendben, el van vacsorázva, illetve ebédelve. Mellesleg, hogy a csudába tudtál ilyen marhául elhízni?
– Te meg lefogyni. Szinte hálni jár a lélek beléd, Don Juan.
Valamikor így becézték, irigyelte is érte rendesen. És nemcsak ezért. Remekül gitározott a nyavalyás, és az osztályban leghamarabb neki vett motorbiciklit a faterja. A csajok persze imádták, így nem csoda, hogy miatta ő egy lánynál sem rúghatott labdába.
– Íme, a vendégünk! – mutatta be Szerénkének a hajdani nőcsábászt.
– Paál Artúr – csókolt kezet a molett asszonynak.
– Ni csak, milyen illemtudó! – nézett nagyot Szerénke. – Foglaljon helyet, és érezze otthon magát minálunk! Ti pedig – fordult a gyerekekhez –, uzsgyi, mossatok kezet azonnal! És most meséljen! Hogy s mint telnek egy szegény ember napjai? – ült le végül maga is a falatozó családhoz.
– Köszönöm a kérdést, vegyesen. Néha lődörgök, néha dolgozom, már ha van mit, kezit csókolom.
– Nincs szakmája, vagy csak úgy elbocsátották,
– Mondjuk úgy, hogy leépítettek. Amúgy munkaügyi előadó lennék, kérem alássan.
– Nem rossz szakma, és maga ennek ellenére sem talált egyetlen stabil, munkakönyves állást sem? – csóválta meg a fejét Háy Béla.
– Képzelje, nem találtam, és nem csak itt, Londonban sem, kérem tisztelettel, merthogy megjártam én már, kérem, Londont is.
– Hű, a bácsi járt Londonban? – kerekedett ki a nagyobbik srác szeme.
– Bizony. Igaz, nem munkaügyi előadóként, hanem gitárosként és énekesként akartam befutni, ugyanis ez a hobbim, nem mondtam?
– Nem. És sikerült?
– Akkor nem lennék itt, asszonyom.
– Konkrétabban? – kíváncsiskodott Háy Béla.
– Az ángliusok valahogy nem csípik az olasz zenét, én meg persze az övéket, ezt a dallamtalan, afroamerikai zenebonát. Mindenesetre rossz lóra tettem, az bizonyos. Ekkor fogtam magam, és…
– Átrepült Olaszba.
– Tőke nélkül? Nem mertem. Inkább hazajöttem, és…
– Folytatta a munkaügyi előadók megszokott életét.
– Á-á!
– Nem? Eszerint okult a londoni esetből, és ma már bármit eljátszik, amire csak felkérik, tudniillik nem a vendégek vannak miértünk, hanem mi vagyunk a vendégért – sóhajtott fel rezignáltan. – Akárcsak nálunk, itt a tévénél: mindig azt kell szeressük, amit a közönség favorizál, különben lehúzhatjuk a rolót a stúdióban.
– Igen? Hát ehhez én nem értek, és azon sem igen töprengtem, ki kiért van. Abban viszont biztos vagyok, hogy csak egy iparosnak lehet előírni, mit tegyen, a művésznek soha, ellenkező esetben maga a művész is iparossá változik.
– Van benne valami – tűnődött el a kövér ember. – Maga melyik utat választotta: alkalmazkodott, vagy megpróbált a szél ellen pisilni?
– Maga mit gondol?
– A másodikat? – mérte végig egykori osztálytársát.
Pecsétes, elnyűtt zakó, borostás arc, beesett mell, pipaszárlábak. Szinte hihetetlen, hogyan irigyelhette valaha ezt a 40 éves, de ötvennek látszó szerencsétlent!
– Jó emberismerő, eltalálta.
– És… megéri? Nem lenne mégis okosabb visszatérni a kaptafához? – kérdezte az igazgató ugyancsak testes, amúgy melegszívű felesége.
– Isten uccse, már ez is megfordult a fejemben – hangolódott le egyre jobban a munkaügyi előadó. – Azt még elviselném, hogy sem nevet, sem vagyont nem szereztem magamnak, mi több, alig élek egyik napról a másikra. De legalább biztos lennék abban, hogy így is megélek, és nem kellene folyton azért aggódnom, mikor melyik zenekar szűnik meg megfelelő anyagi háttér vagy érdeklődés hiányában. Magának nyilván nincsenek ilyen gondjai – mutatott körül Paál Artúr a pazarul berendezett helyiségben. – Hej, ha én is ilyen palotában lakhatnék!
– Na, azért én sem élek ám olyan gond nélkül – dőlt hátra székén jóllakottan Háy Béla. – Maga legalább egészséges, de nézzen rám, barátom! Tudja, hány kiló vagyok momentán?
– 110?
– 140, kedves uram, 140, és ez már nem játék. Van fogalma arról, ez mit jelent?
– Mit?
– Magas vérnyomást, depressziót, epekövet, szívizominfarktust, stroke-ot, cukorbajt…
– Jézus Mária, ennyi betegségben tetszik szenvedni?
– Még nem, kivéve a magas vérnyomást, depressziót stb. A többi egyelőre csak lesben áll. Kis figyelmetlenség, kevésbé következetes diéta, azzal nyekk, már ki is tekerték a nyakamat.
– Félelmetes – sápadozott a nyeszlett, tisztviselőből lett gitáros. – Képzelem, hányféle szert szed naponta. Aludni tud, merthogy így akár halálfélelmei is lehetnek, vagy túloznék?
– Vannak, uram, vannak, és valóban elég sokszor virrasztok. És ez még nem minden. Ezek még csak amolyan személyes problémák, melyektől esetleg még aludni is tudnék nagy néha. Ám emellé vegye kérem számításba a városi tévét is! Egy ilyen vállalatot fenntartani, vezetni egy gazdasági válság kellős közepén ugyancsak nem játék.
– Hát, öregem, akarom mondani, igazgató úr, az ön élete sem fenékig tejföl, úgy látom – harapott egy jókora cubákba. – Őszintén szólva már nem is olyan nagyon irigylem öntől ezt a… palotát.
– Ejha! – lepődött meg a potrohos. – Csak nem sajnál engem, Paál bátyám?
– Miért, nem kéne? Apropó, tévé! Már rég meg szerettem volna egy médiaszakit kérdezni, miért nem tiltják ki a tévékből a reklámot, a celebes Való világot, Édes életet, Éjjel-nappal Budapestet és hasonló népbutító műsorokat.
– Ne, ne, kezdje már maga is! Hiszen maga is jól tudja, hogy a tévé és a reklám szimbiózisban élnek egymással, ezért, ha az egyik kihalna, azt a másik sem élné túl. Más szóval lehúzhatnánk a rolót nélkülük. Elismerem, megpróbálkoztak ezzel már mások is, ez idő tájt például az oroszok, de eddig még mindegyiknek beletört a bicskája. Ami pedig a dolog szórakoztató oldalát illeti, biztosítom, hogy a helyi tévékben nincsenek celebek, Való Világ stb., ami a többséget, kerek perec valljuk be, igenis szórakoztatja, mert mi kell a jó népnek? Panem et cirsenses: kenyér és cirkuszi játékok. Ha ezt megkapja, befogja a száját, és nyugton van. Maga nem szereti, ha béke és nyugalom van az országban? – ráncolta össze ingerülten a homlokát.
– Dehogynem, de a kultúrát, kérem, a minőségi szórakoz(tat)ást is szeretem, horror, vámpírok, pornó, burkoltan idealizált agresszió kipipálva, egyszóval anélkül, hogy hol magukból, hol belőlünk csináljanak bohócot.
– Tessék?
– Pufikám, a vérnyomásod! – figyelmeztette Háy asszony.
– Bocsánat, nem akartam cukkolni. Ha óhajtja, akár el is mehetek – mentegetődzött Paál Artúr.
A kövér ember idegesen törölte meg a szemüvegét. Micsoda sumák alak ez a giliszta! Eddig azt hitte, szánakozik rajta a muzsikás. Elég abszurd dolog, de valahogy mégis elhitte. Még meg is illetődött emiatt, holott mindvégig bohócot csinált belőle. Na ja, kutyából nem lesz szalonna, magyarán: megint kinevette, átrázta, mint annak idején nemegyszer a gimiben.
– Maradjon csak, nem cukkolt. Remélem, ízlett az ebéd, művész úr – vágott barátságos képet, miközben már ki is fundálta, miként fricskázza vissza a vendégét.
– Igazi karácsonyi ebéd volt. Szívből köszönöm. Áldja meg az isten önöket. De most már mégis mennék, ha megengedik – szedelőzködött a munkaügyi exelőadó.
– Pillanat! – tartóztatta az asszony kedvesen. – Hadd pakoljak valamit a családnak. Tulajdonképp hányan vannak otthon, művész úr?
– Négyen.
– Két perc, és máris itt vagyok – tűnt el a konyhában, és egy jócskán teletömött szatyorral tért vissza. – Fogyasszák egészséggel!
– Igazán nem kellett volna. Ilyen szegények azért még nem vagyunk – vörösödött el a gitáros.
– Karácsony van, nem? A béke és szeretet ünnepe. Legalább ilyenkor segítsünk egymáson, és persze imádkozzunk is, hogy az Úr áldja meg ezt a szerencsétlen világot. Ön szokott imádkozni, művész úr?
– Hagyd, kérlek, magánügy – intette le Háy Béla. – És ezt a pakolást sem tartom igazán jó ötletnek. Mintha egy koldusnak adnál alamizsnát. Elnézést! – vette ki Artúr kezéből a tasakot. – Duci, duci, hogy tudtad ennyire megalázni városunk egyik legtehetségesebb polgárát?
– Nem alázott meg – búcsúzott búsan Paál Artúr a szatyortól. Az igaz, hogy nem koldus, és étel is akad otthon egyelőre, de távolról sem olyan isteni falatok, mint amivel megtölthették ezt a tarisznyát.
– Nem? Akkor viszont nyugodtan el…
– Elfogadhat néhány öltönyt cserében, melyeket akkor viseltem, amikor még belefértem egy normális szerkóba – tréfálkozott Háy Béla. – Sajnos nem sokáig, éppen ezért szinte újak még, és a minőségük sem utolsó. Ezzel már remélem, nem alázom meg a művész urat sem.
Az asszony értetlenül nézett a férjére, de nem kommentált, ráhagyta.
– Megtisztel. Ön nagyon gavallér.
– Volna szíves követni? – vezette vendégét Háy úr egy szekrényhez, és felpróbáltatott vele néhány rend ruhát, köztük egy igen elegáns szmokingot. – Mázlija van, passzolnak. Egyikre-másikra ráfér ugyan egy kis szűkítés, de a legtöbbje csodálatosan áll magán.
– Igen, tiszta úriembert csinálnak belőlem – illegette magát a tükör előtt Paál Artúr.
– Viselje egészséggel! Viszonzásként, remélem, elénekel nekünk is egy-két dalocskát.
– Készséggel. Most, vagy valamelyik diszkóban, ahol zenekari kíséret is van, mert e nélkül nemigen szeretek ám énekelni?
– Most. Ducikám, légy szíves csomagold be ezeket a ruhákat, aztán hozd ide a gitárom! Ez az, köszönöm! Játsszak én, vagy inkább maga magát kíséri!
– Micsoda kérdés! Természetesen én játszom – csapott a húrokba, és elkezdett énekelni.
A kövér ember elámulva hallgatta. Tudta, hogy Artúr remekül énekel, de ekkora virtuozitásra nem számított. Érces hang, abszolút zenei pontosság és túlcsorduló érzelmek jellemezték, bár az utóbbiból vizuálisan nem sokat mutatott. Mimika nuku, színpadi mozgás, koreográfia zéró, csupán a szeme villant meg időnként.
– Éljen! – tapsolták meg a Háy család tagjai, különösen a gyerekek, akik már kérték is az autogramot Artúrtól.
– Maga született tehetség – áradozott Szerénke. – Hogy lehet az, hogy eddig még sosem láttam a tévében? Pufikám, rendeld okvetlenül a stúdióba, majd protezsáld be az X-faktorba
– Oda aligha, ugyanis már jelentkeztem.
– És?
– Már az előválogatáson kirúgtak. Szerintük ilyen mozgással és faarccal „legfeljebb egy házibuliban számíthatok sikerre” – idézte a férfi keserűen.
– Így igaz – csapott gyorsan Háy úr a mondatra. – Ez a kettő, mármint a mimika, testbeszéd a modern tévé egyik alapkövetelménye, és ez nálad, akarom mondani, magánál tényleg hiányzik.
– Annyi baj legyen, majd megtanulja – legyintett Háy asszony. – Elvégre megtanulható, és ebbe majd a stúdió is szépen besegít, ugye, bucikám?
– A dolog nem olyan egyszerű, ha csupán technikai kérdésről lenne szó, de facto elsajátítható. Sajnos akad itt egyéb mínusz is: a zenei hallás, a hang színe, ereje, amiket már elég bajos lenne technikával pótolni – füllentette a direktor.
Ez övön aluli ütés volt, de hadd eméssze csak magát egy kicsit Don Juan, mint ahogy ő is pukkadozott valamikor miatta.
– Hogyhogy? Szerintem csodálatos hangja van, és egyetlen hamis hangot sem hallottam tőle mindvégig.
– Hagyja, kérem, egy ilyen szakember, mint az ön férje nyilvánvalóan nem téved, és ha ő állít valamit, az úgy is van, kezit csókolom – omlott össze a muzsikus.
– No, ezt megkaptad! Már csak az utolsó pofon hiányzik – ujjongott a diri magában. – Nono, mindenki tévedhet, nem is bánnám egyébként, mert maga nagyon szimpatikus nekem, amigó. Jaj! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy a mennykőbe repült ki a fejemből!
– Micsoda? – kapta fel a fejét rosszat sejtve Háy asszony.
– Hogy ezeket a rucikat, fejemnek grácia, egytől egyig a Máltai Szeretetszolgálatnak ígértem.
– Az a magasságos… – káromkodta el magát Paál Artúr. – Bocsánat, megfeledkeztem magamról. Eh, mindegy! Még egyszer köszönöm az ebédet, és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok! – fogta a kalapját, és szinte kirohant a lakásból.
– Magának is – biccentett a kövér úr, és sehogy sem értette, miért ég az arca annyira.
A Jótékonyság hete, avagy a hét főbűn
Agyam önturmixán
Eggyel feljebb kapcsolok
Ennyivel magamnak
Talán még tartozok
Kifolyik a fülemen
Az ereszcsatornába
Megremeg hosszan
A karom, a lábam
Elterülni nem tudok
Kétfelé lejt itt minden
Szél is fúj és félek
Fejem egyre billen
Szépen lemászok inkább
Agy nélkül a ház falán
Könnyen megyek lefele
Nagy vagyok, akár a kár
Menésem mozzanatja
Rozoga és csonka
De csak eljutok, sőt
Robogok a kapualjba
Kitárom a kaput
Minden lendülettel
A túloldalán csupa
Barátságos ember
Engem vártak eddig
Az elmúlt fél órában
Most pedig intenek
Feküdjek hosszában
A mentőbe mint taxiba
Mint vándor ki útra kél
Szállok be a kocsiba
Csak övéké az úti cél
Elszálló kukák
És lapos tájak
Ezek a tekintetek
Nekem is fájnak
Egymást előzik
A járdán a népek
A zöldségesnél
Banánokban kések
Csak a kanyarokban
Érzem jól magam
Fejem egyik felébe
Jut elég agyam
Tömeg fogad minket
Sokan épület előtt
Jajaj, mit akarnak?
Még a sajtó is kijött?
Menekülni nem tudok
Emberhad a nyakamon
Mozdítani csak épphogy
Fejemet ha akarom
Bent a fehér műtőben
Vaskések a hűtőben
Kiszöknek a helyükről
Megijedek ez ügyből
Azok a kések
Hűlt helyem találnák
Ha nem nőnének
Alólam banánfák
Kesztyűben a kezek
Fölém tornyosulnak
Illetlen mozdulattal
Rám is domborulnak
Innen minden olyan…
lidérc… nyom
halkan… hangos
pántli roppan
roppant hangos
miért vannak
benne lények
bennem képek
engem néznek
jaj
mindent lejjebb
mindent beljebb
az agyamba lépnek
ne ütögessétek
az utolsó órámat
sáskalének álcázott
koszszínű nyugalmat
töltenének rám-belém
nem bírom ezt a fényt
íze, bár nem nyelvemhez ér
banánturmix fahéjjal
álca ez is, undok álca
megtömnek egy fazékkal
Tér vissza az élet
Szűnik a nyomás
Így bánni vétek
Én mondom, nyomás!
Csodálkoznak: így?
Nyitva a feje!
Lehettek bárkik!
Tudósok! Orvosok! A nemzet nagyjai!
Politikusok, nagy írók, gondolkozók!
Kiváló művészek vagy sztárok!
Bárkik, tényleg bárkik!
Önkéntesek, olimpikonok,
a szociális szféra nagy harcosai,
a bajbajutottak megmentői,
karitatív szervezetek vezetői,
kedvenc nagymamák és nagypapák,
mindenki büszkesége! A társaságok
legjobb tagjai, hogy amerre jártok, felvidul a világ!
Szórhatjátok két kézzel a könnyedséget
vagy éppen a bölcsességet!
Bárkik, tényleg bárkik!
Lehetünk elhivatottak, megszállottak,
de szemlélődők is akár! Vezethetünk országot,
újíthatunk nyelvet, ápolhatunk hagyományt!
Lehetünk az elesettek gyámolítói,
szegények felemelői, tanítók, mesterek,
példaképek, ikonok, szerények, jámborok!
És ha most még nem vagyunk, hát még lehetünk,
innen még bárhova és bármeddig mehetünk,
ahová repít a motivációnk trójai falója
a magunk elől menekülés flow-ja.
A király sakkozik a királynővel
Tévképzeteink természetéről
Vannak térbeli és időbeli távolságok, amelyek erősen torzítják egy-egy országról vagy kultúráról kialakult elképzeléseinket.
Földrajzilag távoli tájak, népek és gazdaságok esetében többnyire kénytelenek vagyunk másodlagos információforrásokra hagyatkozni – és a média-orgánumokban megjelent hírek, beszámolók alapján alakítunk ki valamiféle képet magunkban az adott kultúráról. Csakhogy mint ismeretes, a média hírek sok esetben nem megbízhatóak – akarva-akaratlanul torzíthatnak a valós állapotokhoz képest. A média-munkások ugyanis arról adnak hírt, amit megmutatnak nekik – és Japán esetében a vendéglátók kínosan ügyelnek arra, hogy az oda látogató média orgánumok képviselői a lehető legjobb benyomásokkal távozzanak –, gondos utazástervezés, figyelmes vendéglátás, nagyszerű szállás-körülmények, kedves kísérők. A nyelvi korlátok miatt a külföldi sajtósok csak a vendéglátók által szervezett és kínált programokon vesznek részt, és csak jól megválogatott helyi közönséggel találkoznak. A benyomások alapján születendő beszámolók aztán rendre erősítik azt a pozitív országimázst, amelynek a kialakításán Japán több évtizedig fáradozott – nem sikertelenül. Japánnak, mint országnak az „imázsa” – azaz az a kép, amit róla alkotnak –, évek óta a listavezető országok között szerepel a globális megmérettetésekben. Udvarias, figyelmes állampolgárok; békeszerető emberek; öregek tisztelete; jólképzett lakosság; technológiai fejlettség; jól-funkcionáló, megbízható közlekedés; egzotikus és igényes étkezési kultúra; színvonalas egészségügyi ellátás – összességében: imponálóan jól működő társadalom.
Márpedig, ha nem csak a felszínt nézzük, hanem a jelenségek mögé is bekukkantunk, akkor számos anomáliára derül fény – különösen, ha időtávlatokban vizsgáljuk a folyamatokat. Ugyanis a fentebb leírt és bemutatott pozitív kép a 80-as évek második felétől kezdve sokáig tartotta magát és többé-kevésbé érvényes is volt, mígnem a 90-es évektől datálható gazdasági recesszió – és a nyomában, illetve a vele párhuzamosan kialakuló társadalmi krízis – lassacskán mindent átírt, felborított és szétzilált. Ugyanakkor a tágabb világ erről az átrendeződésről láthatóan mind a mai napig nem óhajt tudomást venni – hiszen a világ bármely részén a nagy többség még mindig abban a tévhitben él, hogy a Japánhoz köthető pozitív imázs változatlanul érvényes. Ide kívánkozik Lord Ralf Dahrendorf (a London School of Economics első külföldi rektora 1974-1984 között) frappáns megfogalmazása, miszerint ‘egy ország politikai kurzusa 6 hónap alatt, gazdasági rendszere 6 év alatt átalakítható, de a társadalmi gondolkodás megváltoztatásához 60 év kell’. Vagyis az emberek fejében még mindig egy idealizált kép él az irigylésre méltóan működő japán társadalomról. Ennek része a japán családról alkotott kép is, amely napjainkban sok tekintetben messze áll az ideálistól.
A házasság: ilyen volt – ilyen lett
A japán családszerkezet maga az évszázadok folyamán a történelmi és társadalmi változásoknak tulajdoníthatóan hatalmas átalakulásokon ment keresztül. A hagyományos, klán-alapon szerveződött családszerkezetek nagyjából a Meiji-restaurációt (1868) követően fokozatosan alakultak át nagycsaládos formációkból a modern társadalom építőköveit képező nukleáris családi modellekké. Ezt az átalakulást az alapvetően agrár-alapú gazdálkodásra építkező társadalomnak az iparosodást és urbanizációt kísérő egyik melléktermékeként is tekinthetjük. Jelenleg Japán lakosságának 83%-a városokban él, ahol az infrastrukturális és logisztikai lehetőségek nem kedveznek a kiterjedt családi formációknak: a szűk terek apró városi lakásokba szorítják a családokat, ahol az egy családban, egy háztartásban élők száma fizikailag korlátozott, így városi körülmények között gyakorlatilag megritkultak, illetve meg is szűntek a sok-generációs háztartások.
A házasság (kekkon) mint intézmény is átalakulóban van Japánban, noha még mindig nem ritka a közvetített házasság: az úgynevezett miai-kekkon. A később ébredők körében gyakori az úgynevezett bankon, azaz a későbbi életkorban történő házasodás. Általánosságban ugyanakkor megállapítható, hogy szaporodnak a házasságon kívüli együttélési formák, és folyamatosan gyarapszik az egyedül élők tábora. A hagyományos japán családi struktúrák iránti igény megcsappanását jelzi az egyre terebélyesedő szinglik (shinguru) hada Japánban. A 30-as évek elején járó fiatal férfiak közel 63 százaléka Tokióban egyedül él, és ez nem annyira az ő házasulási hajlandóságuk hiányának, sokkal inkább a lányok húzódozásának tudható be. A lányok, ameddig csak lehet, húzzák az időt az elköteleződéstől való félelmükben – hiszen kényelmesebb odahaza, a szülői ház kényelmében élni, és saját keresetüket önmagukra, elsősorban divatcikkekre költeni. A szingli-igények (legyenek azok férfiak vagy nők) kiszolgálására egy egész iparág alakult ki: szingli-adag saláták, hideg-büfé porciók, szingliknek adagolt ital-kosarak, előre csomagolt szingli-tisztálkodási csomagok, szingliknek terített asztalok éttermekben – és a sor folytatható.
Noha elvileg egyre kevésbé szankcionálja a társadalom a házasságon kívüli együttélést, azonban a házasságon kívül anyaságot vállaló nők (mikon-no-haha) rányában még távolról sem beszélhetünk teljes elfogadottságról. Elsősorban a gyermekek szenvedik meg az apanélküliséget iskolai kirekesztettség, csúfolás és erőszak formájában.
Ugyanakkor az is ismert, hogy a japán kultúrában jóval elfogadottabb a szerető tartás, illetve a szexuális igények házon kívüli megoldása, mint a nyugati kultúrákban. Mivel a japán kommunikációban amúgy is kedveltek az olyan kifejezések, szófordulatok, amelyek nem pontosan, hanem inkább kissé bizonytalanul utalnak egy szó, fogalom jelentésére, újabban gyakorta hallani főleg a középkorosztály szájából a pātonā (partner) megnevezést, ami lévén egy idegen szó, kényelmes megoldást kínál annak a homályban hagyására, hogy az illető barát, lakótárs, szerető vagy házastárs-e?
A japán társadalom a kollektív konszenzus, a közösségi harmónia és a társadalmi homogenitás híve: jogilag nem szankcionált, de társadalmilag nem kedvelt dolog eltérni a kollektív értékektől, életviteltől. Ezért az attól különböző váratlan fordulatokat, családi eseményeket nagyon diszkréten kezelik, a külvilág felé csak a minimális mértékben kommunikálják, és igyekeznek minél hamarabb napirendre térni a dolgok fölött és visszatérni a szokásos ritmusba. Míg a válás pár évtizede még esemény-számba ment, manapság már mindennapi gyakorlattá vált: napjainkban három házasságból rendszerint egy végződik válással. A válással (rikon) nem szoktak különösképpen dicsekedni, de manapság már az sem ritka, ha valaki akár kétszer vagy háromszor is elválik. Akinek egyszer nem sikerült a házassága, azt kicsit szarkasztikusan batsu-ichi (1-es számú kudarc) –nak, akinek kétszer az batsu-ni (2-es számú kudarc)-nak nevezik. Ismeretes a narita-rikon fogalma is, amely onnan kapta a nevét, hogy az ifjú pár a nászútról hazatérve már a tokiói Narita reptéren dönt a válókereset beadásáról. Egykor persze elképzelhetetlen lett volna a fegyelmezetlenség ilyetén kinyilvánítása.
Összegzésképpen megállapítható, hogy a házasságkötés késik, és egyre több fiatal választja a házasság nélküli életet vagy az egyedülálló szülőséget. A házasságot választók körében pedig a többgenerációs családmodell helyett a 21. századra Japánban a nukleáris családmodell vált elterjedtté, ahol a szülők és a gyerek(ek) élnek együtt. Ez azt eredményezi, hogy az anyák kevesebb vagy zéró rokoni segítséget kapnak a gyereknevelésben, hogy az idősek ellátása, ápolása immár nem családi körben zajlik, és hogy a gyerek(ek) szocializációja csorbul – hiszen a gyerek többnyire egyedüliként nem tanulja meg az alkalmazkodás és kortársi együttélés szabályait. Sok fiatal pár később vállal gyerek(ek)et a karrierépítés és a pénzügyi stabilitás megszerzése érdekében. Sokakat elrettentenek a házasságtól és a családalapítástól a bizonytalan munkahelyi kilátások, a nehézkes ingázás és a vállalati kultúra, amely nem vagy alig összeegyeztethető azzal, hogy mindkét szülő dolgozik. Mindez hozzájárul a születési számok csökkenéséhez.
A gyerekszám csökkenése
Japánban a születési mutatók hosszú ideje lejtmenetben vannak. A fiatalabb generációk népességszáma jóval kisebb, mint az idősebb generációké, ami demográfiai kihívásokat jelent a társadalomnak, elsősorban az öregedő népesség és a munkaerőhiány miatt. Az idősek aránya folyamatosan nő, a születésszám pedig csökken. 2023-ban az egy nőre jutó termékenységi ráta 1,35, ami jócskán elmarad a népességszám megőrzéséhez minimálisan szükségesnek tartott 2,1-től. A születések száma 1973 óta csökken, akkor 2,1 millió újszülöttel csúcsot döntött. 2022-ben az újszülöttek száma 773 ezer volt – ami egy közel 125 milliós lékszámú országban ijesztően alacsony. Ha a tendencia folytatódik, akkor 2060-ra várhatóan 86,7 millió ember él majd csak Japánban. A csökkenő és öregedő népesség súlyos gazdasági és nemzetbiztonsági probléma. A japán kormány a helyzetet kritikusnak minősítette, és a kabinet átfogó intézkedéseket ígért a házasságkötések és a gyerekvállalás bátorítására.
A születések számának drasztikus visszaesését kétségtelenül befolyásolta a covid-pandémia is, ami a megélhetési körülmények és az anyagi biztonság terén számos kihívással járt. A bizonytalanság-kerülés tekintetében a japán rendkívül érzékeny társadalom – igénylik a kiszámíthatóságot és szeretnek előre tervezni. A mai világ ennek semmilyen tekintetben nem kedvez: a geopolitikai, pénzügyi, klimatikus és általában a gazdasági körülmények folyamatos és hektikus ingadozásai aláássák a tervezhetőség és kiszámíthatóság mint alapkövetelmények iránti bizalmat. A japán emberek ebben a légkörben félnek a családalapítástól és legfőként a gyerekvállalástól.
Ehhez járul az az évtizedek óta egyre súlyosabb mértékben megfigyelhető jelenség, hogy a fiatal nemzedékek körében drasztikusan hanyatlik a libidó – mind a házasságon belüli, mind a házasságon kívüli kapcsolatokban. Felmérések szerint a 30-as éveikbe lépők harmadának még nem volt semmiféle szexuális élménye, és jelenleg a házasságban élők több mint fele egyáltalán nem, vagy rendkívül ritkán (negyedévente, félévente) él nemi életet házastársával. Az okok számosak: a férfiak arra panaszkodnak, hogy egyszerűen nem érnek rá, illetve a túlórákba nyúlt munkanap után szinte ájultan esnek az ágyba – szexhez nincs már erejük. A nők közül sokan hivatkoznak higiéniai, kényelmi és esztétikai szempontokra – egyszerűen kényelmesebbnek és problémamentesebbnek ítélik a testi távolságtartást a férfipartnerektől. A jelenség már-már kóros méreteket ölt – és előbb-utóbb alighanem komolyabb tudományos (fiziológiai, szociológiai, pszichológiai stb.) elemzésre, és azt követően intézkedésekre lesz szükség, hiszen a szemünk előtt fogyatkozik a japán társadalom.
Japán ugyan a világ harmadik legnagyobb gazdasága az Egyesült Államok és Kína mögött, de a megélhetési költségek igen magasak, a bérek pedig túl lassan emelkednek. A kormány eddig is tett erőfeszítéseket, hogy erősítse a gyermekvállalási kedvet: terhességi, szülési és a gyermekgondozás támogatást is nyújt, de eddig csak korlátozott hatást ért el.
Örökbefogadás japán módra
Japán vezet az egyik legmagasabb örökbefogadási rátával a világon: évente átlagosan 80 ezer belföldi örökbefogadásra került sor. Csakhogy ezeknek az örökbefogadási aktusoknak az érintettjei többségükben (közel 90%) nem gyermekek, hanem felnőttek. Méghozzá főleg gyermektelen fiatal japán férfiak – rendszerint a 20-as 30-as korosztályból. Az okok számosak.
A japán társadalom hagyományai szerint az elsőszülött fiú a családi név, a vagyon és az üzleti vállalkozás tovább vivője. Ha nincs elsőszülött fiú, vagy ha van ugyan, de nem alkalmas erre a szerepre, illetve, ha nem vállalja ezt a szerepet, akkor megfelelő – a vérségi kapcsolatot és öröklést felülíró – személyt keresnek. Az örökbefogadó családnak ez azért jó, mert nem hal ki a „család”, az örökbefogadottnak azért jó, mert örököl biztos vagyont, hatalmat, üzletet; az örökbefogadott családjának pedig azért jó, mert a család egy másik fia (ha van ilyen) lép elő elsőszülötti státuszba, aki mindent örököl abban a családban.
A yōshi-engumi (nevelt-gyermek-befogadás) intézménye több évszázados, és a mai napig él. Sokszor kézenfekvőnek tűnik a kiházasított leány férjének, azaz a vejnek az örökbefogadása, de elsősorban üzleti megfontolásokból egy külső személy is kiszemelésre kerülhet. A mukoyōshi (örökbefogadott vej) státusz lehetőséget ad a felvett családi név átmentésére, megőrzésére és a nemzedékeken átívelő fennmaradás biztosítására. Egy-egy jó üzleti háttérrel rendelkező leány családjába történő beházasodás reménye (amiért az illető férfiú kész nevet és származási hátteret változtatni), jó alapot teremt olyan közvetítő vállalkozásoknak és média-felületeknek, amelyek kifejezetten ilyen szerepre jelentkező férfiakat hirdetnek, mint potenciális családi örökös-jelölteket, akik majd a családfői teendők átvételére és ellátására alkalmasak.
Az üzleti világban – megfelelő biológiai leszármazott hiányában – bevett gyakorlat a tulajdonos részéről egy alkalmas utód örökbefogadása – akár a vállalati, akár a tágabb üzleti, akár a rokonsági körből. Például a Magyarországon is jól ismert Suzuki autógyár egykori elnöke és vezérigazgatója – Suzuki Osamu – rendben a negyedik fogadott örökös volt a Suzuki dinasztiában. Számos japán nagyvállalat ilyen alapon biztosítja generációról generációra a folytatást: Kikkoman, Canon, Toyota stb. Egy további oka a nagyszámú felnőtt örökbefogadásnak az a tény, hogy Japánban legálisan nem ismerik el az egyneműek házasságát. Örökbe fogadni azonban lehet, és ezáltal az együttélést és párkapcsolatot legalizálni is lehet. Örökbefogadással (az örökbefogadónak elegendő egy nappal idősebbnek lennie a fogadott partnerénél) meg van oldva az öröklés kérdése: nem kell a nagyságrendileg magasabb nem-egyenesági leszármazott után örökösödési illetékeket fizetnie.
Idősödő társadalom
A 75 évesnél idősebbek aránya 2022 szeptemberében elérte a teljes népesség (125 millió fő) 15 százalékát, ami 19,37 millió főt jelent. A 65 év felettiek 36,27 millióan vannak, ők teszik ki a lakosság 29,1 százalékát – ami szintén rekord. Ezzel Japán áll az első helyen a világon, Olaszország a második, ahol a lakosság 24,1 százaléka 65 év feletti, míg Finnország a harmadik 23,3 százalékkal. Nyolcvanévesnél idősebb a japán lakosság 9,9 százaléka, és mintegy 2,1 százalékot tesz ki a kilencvenes éveikben járók aránya. Az idősek aránya a társadalomban minden évben nő 1950 óta, és az előrejelzések szerint 2040-re eléri a 35,3 százalékot, amikor az úgynevezett második baby boomer generáció – vagyis a második világháború után születettek gyerekei – elérik a 65 éves kort. Japánban a medián életkor jelenleg közel 50 év – azaz a társadalom fele 50 év alatti, és a másik fele 50 év feletti. Ezzel (Monacót kivéve) szintén rekordot jegyez a világban.
Az idősebb generációk gondozása és az idősek számára megfelelő szolgáltatások biztosítása jelentős kihívást jelent a fiatalabb generációk számára a gazdaság, az egészségügy és a társadalom számos területén. A nyugdíjrendszer fenntarthatósága, az egészségügyi költségek növekedése és a munkaerőhiány problémái mind sürgető kérdések.
Japánban egyre nehezebb fiatal munkaerőt találni, ami problémát jelent a gazdaságnak és a vállalatoknak. A népesség elöregedése annak ellenére gazdasági probléma, hogy egyre többen dolgoznak tovább a nyugdíjaskor elérése után is. 2022-ben a 65 és 69 évesek többsége – 50,3 százaléka – dolgozott, ők teszik ki a munkaerő 13,5 százalékát, ami rekordnak számít. A japán kormány már számos intézkedést hozott az idősödő társadalom kihívásaival való megbirkózás érdekében. Ilyen intézkedések például a munkaerőpiaci reformok, az egészségügyi és szociális ellátórendszer fejlesztése, valamint a technológiai innovációk támogatása az idősek számára, hiszen a korosodó munkaerő speciális átképzéseket és továbbképzéseket igényelhet az új technológiák és munkafolyamatok terén.
Az idősödő társadalom szükségletei miatt az egészségügyi ellátórendszerre nagy nyomás nehezedik. Az idősek egészségügyi ellátása, hosszú távú gondozása és a gyógyszerek költségei is növekednek. Az idősödő társadalommal járó kihívások nem csak gazdaságiak és egészségügyiek, hanem társadalmiak is. A szociális izoláció és a magányosság fokozódása számos problémát okoz.
Miután az urbanizáció következtében kialakult családszerkezeti változások gyakorlatilag megszüntették a többgenerációs együttélési gyakorlatot, az a helyzet alakult ki, hogy a gyerek(ek) önállósodását követően az idős párok magukra maradnak otthonukban. A japán hagyományoknak és értékrendnek megfelelően nem szokás mások segítségét kérni (családtagokét sem!) – és az öregek késő idős korig derekasan törekednek az önellátásra. Így állhat elő az a helyzet, hogy gyerekükkel, unokájukkal többnyire nagyon ritkán találkoznak, a kapcsolattartás nemegyszer rendkívül korlátozott – jó esetben évi egy-két alkalom nagy ünnepek idején. Az elmagányosodás és az abból fakadó halálos következmények olyan méreteket kezdtek ölteni (évente országosan több tízezer), hogy erre a médián, a művészeken kívül a kormány is felfigyelt. Megjelent egy új fogalom: kōdokushi (magányos halál), amely arra utal, hogy valaki a családjától és környezetétől elfeledve észrevétlenül hal meg otthonában, és akár hetekig-hónapokig is felfedezetlen marad a távozása. Ezt a tematikát dolgozta föl Ensar Altay rendező 2020-as Kodokushi című dokumentumfilmje, amelyet több nemzetközi díjjal jutalmaztak. A kormány 2021 februárjában „Magányosság-ügyi minisztert” nevezett ki a társadalmi elidegenedés és elmagányosodás problémájának a kezelésére.
Helyi megoldásként több lakókörzetben a postások feladatköre kibővült a magányosan élő idősek szemmel tartásával: napi körútjukon benéznek az egyedül élőkhöz, pár szót váltanak velük és ha szükséges, akkor vészhelyzeti riasztást is végeznek – értesítik a szociális ellátót, esetleg a mentőket… Számos településen önkéntes alapon polgárőrök járják körbe az egyedül élőket és igyekeznek magányukat akár fizikailag, akár lelkileg vagy szellemileg enyhíteni.
Ha a folyamat jó oldalát nézzük, akkor viszont megemlítendő, hogy az öregedő lakosság igényeinek kiszolgálására egy sor szolgáltatás és technikai megoldás jelent meg, amelyek az idősek mozgását, le-föl szállását, az automatizált járművek, kerekes-székek, forgó-állítható és szabályozható támasztékok, emelők, ülő-alkalmatosságok, fotelek, ágyak használatát könnyítik meg. Az ilyen, személyes kiszolgálást, tálalást, ellátást segítő robotok kifejlesztésében Japán is élen jár. Csakhogy a legügyesebb robot se tudja pótolni az emberi szót és a lelki támaszt – ebben az érintettek valamennyien egyet értenek. Tekintve, hogy a gazdaságilag fejlett világban a társadalom elöregedése közös probléma, sokan élénk figyelemmel kísérik a japáni fejleményeket – hiszen ezek a jelenségek egyhamar globális relevanciával bírnak majd.
Madarak
Ó
KARÁCSONY
HÓ ROSKADT AZ ÁGON,
HARSOGOTT A LÁBNYOM,
SZENET HOZTUNK A KAMRÁBÓL,
A HÓEMBER GOMBLYUKÁBÓL,
ORRÁT VITTÜK A LEVESBE,
HÚS KERÜLT AZ ÉTELÜNKBE.
KARÁCSONYFÁN GYERTYÁK ÉGTEK,
A SZALONCUKROK JÓ KEMÉNYEK,
JÓK AZOK MÉG JÖVŐRE IS,
FELTESSZÜK MÉG UTÁNA IS.
MEG IS MARADT BENNÜNK MÁIG,
VELÜNK JÖTT A MÁS VILÁGIG,
VELÜNK JÖN A MÁSVILÁGIG.
Hópehely virágok
A Tisza legendája
Közel a Tiszához, egy vályogból épített parasztházban élt egy halász feleségével és gyermekeivel… Hát, azt nem tudom, hogy mikor volt, de hogy volt, az biztos, mert különben nem mesélném most el nektek.
Szinte nem telt el nap, hogy ne ment volna le a folyóhoz. Kora hajnalban indult, hogy megnézze került-e hal a lerakott varsába. És így ment ez mindig. Egyik napon, másik napon, harmadik napon. Messze környéken nem akadt párja, a legkülönb halász volt, a varsája mindig tele volt hallal, ami bőségesen elegendő volt családja számára.
Nappal horgászgatott, csendben fonta a hálót és gyönyörködött a Tisza szépségében. Mikor pedig esteledett, csónakba szállt, beevezett a Tisza közepére és a fából saját maga faragta puttyogtatóval csalogatta horogra a harcsákat. Ilyenkor, amikor harcsára horgászott, egy jókora lótetűt akasztott a horogra, majd leeresztette majdnem egészen a folyó fenekére.
Boldogan teltek a nyarak, az évek, szaporán váltogatták egymást az évszakok, és ahogy lenni szokott, zörgő avarszőnyegen fütyülve toporgott a tél. Mert az mindig eljön, hiába hiszik mindig a pipacsok, hogy nem jön el. Nem érzik úgy a magukénak, mint a jégvirágok a fagyos ablakon, vagy a zúzmara az öreg tölgyeken, melyeken nemrég még makkok lógtak, harkályok és fakopáncsok doboltak, hogy nem tudnak nélküle élni. Így volt ez akkor is. A halász szíve önkéntelenül örült, amikor a virágokra nézett. Élete volt a Tisza, szentségként tisztelte, történhetett bármi. Még akkor sem esett kétségbe, ha a szokatlanul elhúzódó, szigorú hidegben magára öltötte az ezüstösen csillogó, vastag köpenyét, melyet olykor bizony kétségbeesetten, tehetetlen dühvel ráncigált a szűnni nem akaró szél. Ilyenkor léket vágott a jégen, úgy horgászott.
Szerencsére a Tisza kegyes volt hozzá és ellátta mindenféle jóval, nem volt már gondja semmire sem, így jól élt a halász a családjával, kecsege is került mindig az asztalra. Tőlük még a lenyugvó, bölcs mosolyú Nap is minden alkalommal elköszönt. De ez még nem minden. A természet, amit Isten teremtett és ránk bízott, kitüntette figyelmével a halászt és családját, éreztette velük, hogy mennyire szereti őket, milyen fontosak a számára, ez pedig önbizalmat adott a halásznak.
Azonban történt egyszer, hogy a halász megbetegedett, s nem tudott lemenni a Tiszára, hogy a kivetett varsáját felhúzza. Ám végül így szólt a legkisebbik, egyben a legszebbik leány:
– Hagyd, édesapám, majd én megnézem és haza hozom a benne összegyűlt halakat.
Amerre csak a szem ellátott, színes virágok mosolyogtak és a tavaszt ünnepelték. Nyár volt, az egész mezőt elborították a sárgán pompázó kis csengő virágok, aminek a lány nem tudott ellenállni és útközben szedett is egy öles csokorral. Olyan a rét ilyenkor, mintha egy virágtenger lebegne a szemünk előtt; tengernyi virág, melynek minden szálán a mennyei gyönyör harmatkönnyei csillognak. Márpedig ez így igaz, ezt elhihetitek nekem, magam is tanú vagyok rá, az itt töltött gyermekkori évek emlékét úgy őrzöm a szívemben, mint az életem legcsodálatosabb és egyik legboldogabb emlékét. Igazából, most, hogy jobban belegondolok, tényleg olyan, mintha egy apró arany ékszerbe foglalt igazgyöngy lenne, igazán különleges. Nos, azóta, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt a Tiszán.
Na, szóval, kis kitérőm után folytatom is tovább.
Mikor a lány leért a kanyargó Tisza partjára, kilépett a ragyogó fény a daliás fák közül, s a remegő víztükröt aranyszínű fátyolcsipkével borította be. Ezeket látva túláradóan örvendezett, és csodálattal töltötte el, hogy a természet ezer meg annyi színében tündököl.
Nincs is szebb annál, mint a lelkünket füröszteni a Tisza felett kelő nap ragyogásában. Igazi boldogság a szemnek! A csodák felébrednek. Egyetlen pillanat sem olyan, mint a másik, az állandó is örökké változik. A folyó sem ugyanaz. Haját is egyre másként hordja: ez a part menti sűrű vad erdő. És aki még lélegzetelállítóan szép vidéket nem látott, aki még friss, üde levegőt, susogó illatos szellőt nem lélegzett be, aki még hűvös, finom harmatot nyelvével nem ízlelt, annak szeme-szája eláll a csodálkozástól, hiszen egy varázslat, egy soha véget nem érő csoda várja. Itt felvidul a szív, itt örömre talál a búslakodó lélek.
De térjünk vissza a lányra. Még egy kicsit sétálgatott a parton, aztán megkereste a kis lélekvesztő csónakot és óvatos evezéssel elindult a kijelölt hely felé, és amikor a varsához ért, még csak nem is sejtem, elképzelni sem tudom, mi történhetett ezzel a szép lánnyal, és bizony már sose fogjuk megtudni. Aznap az órák gyorsan teltek. Csak várták, várták haza a lányt, de nem ment. A nap délutánra hajlott, az idő múlását látva, apját aggodalom fogta el, majd felkelvén az ágyból a Tiszához sietett, hogy megnézze, mi történhetett. A varsánál meg is találta a csónakot, amiben már hervadtak lettek a szép sárga virágok, fejük lekonyult, mintha csak az elmúlás hatalmas súlya nehezedett volna rájuk.
Nagyon elbúsult a halász, mert ezt a lányát szerette a legjobban. Összeszedte a széthullott virágokat, aztán hirtelen mozdulattal rádobta a sodródó habokra. Csodálatos látvány tárult a szeme elé. Ezernyi virág szórta fényét a víztükörre, és minden halványsárga színben ragyogott, a parton bámészkodó faóriás, a merengő víz fodraiba kapó szél, de még a billegő csónak is. Ahogy így nézi, nézdegéli, és miközben könnyei a Tiszába hulltak, egyszerre csak azt veszi észre, hogy a sok-sok sárga virág repdes a víz tükre felett, csodaszép élő teremtményekké alakulnak át, úgy néznek ki, olyanok, mint egy-egy karcsú kis sárga szitakötő. De sokkal szebbek voltak, olyanok, mint az arany napsugárfonálból s ezüst holdfényszálból készülő tiszta, finom selyemkeszkenő, s az egyre sápadó nap pajkos sugarait felkérve kecses és bájos mozdulatokkal lejtették szemet kápráztató táncukat. Gyönyörű, felséges látvány! El is nevezte a halász Tiszavirágnak.
Azóta virágzik a Tisza minden évben, talán ennek a gyönyörű szép lánynak az emlékére. Még nóta is kelt erről az ember ajkán:
Temető a Tisza, mikor kivirágzik, / Millió kis lepke habja felett játszik. / Egy sem él odáig, míg olvasok százig. / Temető a Tisza, mikor kivirágzik.
A szerencsés legény
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s ennek a szegény embernek volt három fia. Nevelte is őket becsülettel, aztán egy szép napon, amikor a három fiú szép szál legénnyé cseperedett, oda álltak az apjuk elé.
– Édesapám – mondták lelkesedve –, mi elmegyünk szerencsét próbálni.
Mit volt mit tenni, az apa beletörődött a dologba.
Az anyjuknak majd megszakadt a szíve, keservesen sírt a szegény asszony, hogy ne menjenek sehová, mert soha nem térnek vissza. De a három fiút nem lehetett lebeszélni, erősen ragaszkodtak elhatározásukhoz. Mit tehetett volna egyebet szegény anyjuk, varrt három tarisznyát, pogácsát sütött és jól megpakolta mindhárom fiú tarisznyáját finom pogácsával, melléje pedig egy-egy kulacs hűsítő kútvizet rakott. Ezzel elindultak, és csak mentek az orruk után, amíg egy keresztúthoz nem értek. Tanakodtak, melyik úton menjenek tovább. A legidősebb fiú azt javasolta, hogy váljanak szét, menjenek külön-külön úton, egyikük egyik irányba megy, másikuk másfelé. A legidősebb fiú a jobbra vezető utat választotta, a középső fiú a középső utat, a legkisebb fiú a harmadik úton indult el. Ahogy múlt az idő, egyszerre azt veszik észre, hogy már nem is látják egymást.
A legkisebbik fiúnak az útja egy sűrű erdőn vezetett keresztül. Hát, ahogy megy, mendegél, hirtelen valami koppan a fején. Körülnéz, de nem lát semmit, s nyugodtan dudorászva folytatja az útját. Ám nem telik bele sok idő, és megint koppan valami a fején. Mit ad Isten, egy kis makkgubó volt. Körülnéz, hát látja, hogy egy méltóságteljes, nyugalmat árasztó, hatalmas tölgyfán, mely majdnem az égig nőtt, magasságánál talán csak a bölcsessége volt nagyobb, de szó mi szó, a sűrű lomb között megbújva ott nevet egy kedves, ám rosszcsont kis erdei manó, aki alig nagyobb egy mezei nyúlnál, és abban leli örömét, hogy makkokkal megdobálja az arra tévedő vándorokat. Ő is megmosolyogta a furcsa szerzetet, majd lankadatlan hévvel rótta tovább az utat.
Ahogy megy, mendegél, találkozik egy öregapóval.
– Adjon Isten, jó napot öregapám! – köszöntötte illedelmesen, kalapját megemelve.
– Adjon isten neked is fiam! – fogadta köszöntését az öregapó. – Hol jársz itt, ahol a madár se jár?
– Én bizony megyek szerencsét próbálni – mondta nagy komolyan a legény.
– Értem – bólintott az öregapó. – Három napja, hogy semmit nem ettem, nem volna egy darabka kenyered a tarisznyádban?!
– Van én nékem öregapám – feleli a legény –, hamuban sült pogácsám.
Azzal leültek egy nagy fa tövébe, a legény ölébe vette a tarisznyát, és mivel éhesek voltak, hát jól belaktak pogácsából, amire igencsak megszomjaztak, de bizony a kulacsban már nem volt víz.
– Itt van a közelben egy forrás – mondta az öregapó –, menjünk igyunk egyet.
El is mentek, ittak a forrásból, a legény pedig megtöltötte a kulacsát jó hideg friss vízzel, azzal elköszönt öregapótól.
– Várj csak, fiam – szólt utána az öregapó –, jó tett helyébe jót várj!
Aztán elővett a zsebéből egy kis furulyát, és odaadta a legénynek. – Ha valaha bajba kerülsz, fújd meg ezt a furulyát, és én nyomban ott leszek – mondta az öregapó. Megmosolyogta a legény, gondolta magában, ugyan, mit tudna neki segíteni ez az öregember, de azért megköszönte a furulyát és zsebbe tette, azzal elindult tovább.
Ment, mendegélt a legény, már nagyon sokáig ment, egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valaki szól hozzá.
– Hová mész te legény?
Körülnézett, de nem látott senkit, hát megy tovább, de újra hallja: – Hová mész te legény?
Ismét körülnéz, hát látja, hogy egy kis teknősbéka van a lábánál. – Megyek szerencsét próbálni – feleli neki.
– Én is oda megyek, menjünk együtt – válaszolta a kis teknősbéka.
Azzal elindultak szerencsét próbálni, de bizony a kis teknősbéka nem tudott olyan gyorsan menni, így hát felvette a legény és a zsebébe tette. Ám egyszer csak kiér az erdőből és egy nagy folyóparton találja magát. Ekkor megszólal a kis teknősbéka:
– Én bizony nem megyek tovább.
Kivette a legény a zsebéből a kis teknősbékát és letette a folyópartra.
Azt mondja a kis teknősbéka:
– Jó tett helyébe jót várj!
A kis teknősbéka, mielőtt hátat fordított neki a legény, előhúzott a páncélja alól egy arany hajszálat, hálából és köszönetképpen a kezébe nyomta.
– Ha valaha segítségre lesz szükséged – tette hozzá a kis teknősbéka –, húzd meg ezt a kis arany hajszálat és én rögtön ott leszek.
Meg is mosolyogta a legény, gondolta magában, ugyan, mit tudna neki segíteni ez a kis teknősbéka, de azért megköszönte, az arany hajszálat a zsebébe tette a furulya mellé, és folytatta útját.
Megy a legény, mendegél, míg egy hatalmas hegyet nem lát meg messziről. Ennek a hegynek a tetején állt egy nagy vár, gondolt egyet a legény, bemegyen a várba, hátha éppen ott találja a szerencséjét. Amint belép a kapun, hallja, hogy harsog a trombita, éppen csatába indul a király serege, mert hadat üzent neki a szomszéd király. Ahogy meglátják a legényt, a király vitézei körbe állják, és azzal fogadják: – Éppen ilyen derék legényre van szükségük!
Lovat adtak alá, fényes kardot kötöttek az oldalára, és mennie kellett neki is a csatába, mennie kellett, mint ahogyan a többieknek. Ám a legénynek nem volt kedve hadakozni, hiszen ő szerencsét jött próbálni. Mikor odaértek a harcmezőre, látták, hogy a szomszéd királynak tízszer akkora serege van, egy katonára tíz jutott belőlük. Akkor ijedt csak meg a legény, amikor látja, tíz katona vágtat felé, és látta a többi katonát is, ahogy sorra esnek le a lovaikról. Gyorsan elővette hát a furulyát és belefújt.
– Uramfia! – így kiáltott. Azonnal ott termett öregapó táltos paripán aranykarddal a kezében, és mind egy szálig lekaszabolta az ellenséget. De meg sem tudta köszönni neki a legény, úgy eltűnt öregapó, mintha a föld nyelte volna el.
Búsult a legény, hogy mit mondjon a királynak, hogy ő maradt meg egyedül. Elballagott hát a királyhoz, mondja neki, győzött a serege, de csak ő maradt meg egy szál maga. Búsult a király is, sajnálta hűséges katonáit, de nem volt mit tenni.
Egyszer csak nagy sírást, zokogást hallanak, el nem tudták képzelni, mi történik: sír, zokog a királykisasszony, mert mikor a folyóparton sétált, véletlenül beleejtette a meredek partról az alatta hullámzó folyóba a gyémántkővel kirakott aranygyűrűjét. Rögtön kihirdette a király, annak adja fele királyságát és egyetlen leányát, aki megtalálja a királykisasszony gyűrűjét. Jöttek is királyfik és hercegek, bárók és a lovagok, de bizony egy sem találta meg a gyémántkővel kirakott aranygyűrűt. Egyszer aztán a legény elment sétálni, leért a folyó partjára, elővette zsebéből az aranyhajszálat és meghúzta. Hát uramfia, abban a pillanatban ott termett a kis teknősbéka, és azt kérdezi:
– Mi baj van, te legény?
Elpanaszolja neki a legény, hogy a királykisasszony beleejtette a folyóba a gyémántkővel kirakott aranygyűrűjét.
– Sebaj – vigasztalta a kis teknősbéka –, te csak maradj itt, amíg vissza nem jövök. Azzal bement a teknősbéka a folyóba.
A legény csak várt, várt, de bizony nem jött a kis teknősbéka, már esteledett, már a Hold is feljött, ragyogtak a csillagok, gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Egyszer csak vízcsobogást hall a legény, oda néz, hát látja, hogy valami csillog a homokban, először csak azt hitte, lepottyant egy ezüst holdsugár és virágsziromként szétszóródott a kövek köré gyűrődő hullámokon, de ahogy jobban szemügyre veszi, hát azt látja, hogy a kis teknősbéka szájában tartja a gyémántkővel kirakott aranygyűrűt. Nagyon megörült ennek a legény, sőt egészen lázba jött tőle. Ha nem lett volna sietős a dolga, bizony táncra perdült volna féktelen jókedvében.
Talán mondanom se kellene, hogy ez a kis teknősbéka is éppen olyan nyomtalanul eltűnt, mint az öregapó. Olyan gyorsan, hogy a legény meg sem tudta köszönni szolgálatait.
Azonnal visszament a palotába, hogy odaadja a királynak az elveszett gyűrűt. Volt nagy öröm és ujjongás, a királykisasszony rögtön a nyakába ugrott a legénynek, mert bizony a királykisasszonynak is megtetszett az okos beszédű, szép és daliás termetű ifjú.
A király kihirdette a lakodalmat, odaadta a legénynek fele királyságát, és megkérdezte tőle, hogy mi a kívánsága, amire a legény csak annyit felelt, hogy hozzák el a lakodalomba az anyját, apját és a két bátyját is. Rögtön be is fogatott a király hat derék paripát egy aranyos hintóba és azt küldte el az ifjú legény családjáért, szüleiért és testvéreiért; akik meg is érkeztek hamarosan.
Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, a lakodalom után ott maradt a legény anyja, apja és a két bátyja a palotában. Az anyja a szakácsoknak segített, az apja a kertet gondozta, gyönyörű rózsák nyíltak a kertben, a két bátyját pedig kinevezték a katonák vezetőjének, új hadsereget toboroztak és máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
A kis fenyő története
Igen nagyon régen történt ez, még az öreg fák mesélték és adták tovább a fiataloknak. Olyan régen, mikor az emberek még értették a fák nyelvét, a patakok moraját, a szelek zúgását, a madarak énekét. Olyan régen történt. Hogy ne szaporítsam a szót, valahol egy távoli királyságban, egy nagy erdő szélén, egy hatalmas rét végén, ahol tavasztól őszig a pajkos napsugarak virágszőnyeget terítenek a méhek, lepkék, darazsak és más bogarak elé, bizony mondom, itt élt egy szegény favágó s annak felesége a gyönyörű szép leányával.
Napjai úgy teltek, hogy reggeltől estig vágta a fát.
Az évszakok közül a favágó mégis leginkább a telet szerette, hiszen a tél egy olyan szakasza az évnek, amikor nemcsak a nappalok rövidebbek, mint az éjszakák, de úgy tűnik, hogy minden halott, pedig valójában a felszín alatt a remény és az élet ezernyi apró magvát készíti elő, s a tavaszi újjászületésre vár. Mert bizony mondom néktek, s ha nem mondom, úgy is gondolhatjátok, hogy a hit erejéből nőhet csak ki a boldog megtapasztalás.
Történt egyszer, hogy az egyik havas téli napon, amikor frissen hullott vakító fehér hólepel borította be a tájat, és szarvasok meg őzek ugrándoztak - de mondhatnám azt is, hogy kergetőzve játszottak az őket majdnem ellepő hóban -, a szegény favágó ment, mendegélt az erdőben, olykor-olykor megállt, rátámaszkodott fejszéje hosszú nyelére, és azon töprengett, vajon melyik fát vágja ki.
Egyszer csak hallja, hogy valaki felsír. Hát mit ad Isten, egy kis gyenge fácskára lépett. A kis fácska csak dadogott, alig tudott megszólalni. Aztán összeszedte magát, kiegyenesedett, és azt mondta:
– Ne taposs el te szegény favágó, meglásd meghálálom még neked! – Így szólt a kis fenyő, aztán elhallgatott.
Lenézett a favágó, és csodálkozva látja, hogy egy különös fát rejt a hólepel, amiből csak a hegye látszik ki.
– Nahát, honnan teremhetett ide egy ilyen különös fa, amilyet még sohasem láttam! – tanakodott magában, de nem tudott semmi okosat kitalálni.
Mit gondolt, mit nem, nagy hirtelen vállára vette fejszéjét s elindult hazafelé, de alig lépett néhányat, egyszer csak megrebbent a bozót, hát látja ám, hogy az egyik faodúból egy gyönyörű szarvas ugrik elő, két csodás aranyló aganccsal a fején. Még a szája is tátva maradt az ámulattól. Ezen akkor nem sokat töprengett, s mivel már sötétedésre járt, szaporábban szedte a lábait, de azért éber maradt.
Na, hazaér a szegény favágó, és első dolga volt, hogy mindezt elmondja a lányának, még ha furcsának is tűnik, hogy valami egészen szokatlan látványban volt része. Miután mindent töviről hegyire elmesélt, a lány kérlelni kezdte az apját, hogy hadd mehessen ki vele az erdőbe.
– Hát, jól van, gyere! – mondta végül.
Nem volt könnyű dolga, de azért derekasan helytállt, mert bizony majdhogynem felbukott a nagy hóban. A lány először is megnézte a csodálatos fácskát, amelyből különös illat áradt, s aminek hegyesek voltak a levelei. Rögtön el is nevezte fenyőfának. Aztán odament ahhoz a terebélyes fához, amelynek a törzséből a daliás szarvas ugrott elő, csillogó agancsával. Megbújt a lány az egyik termetes fa mögött és onnan figyelte, rejtőzve várta, mikor toppan elő a szarvas. Nem is kellett sokáig várnia, hamarosan kiugrott a faodúból, és örömében önfeledten elkezdett ugrándozni. Ahogy ugrándozott, meg nagyokat szökkent, meglátta a fa mögött rejtőző lányt. Nem tudni, hogy örömében-e, vagy bánatában, de akkorát ugrott, hogy eltörött az egyik lába. Ezt látva a lány, odaszaladt hozzá, levetette a szép fehér kötényét és bekötötte vele a szarvas lábát. Aztán arra lesz figyelmes, hogy a szarvasnak megállíthatatlanul hullnak a könnyei. Megsimogatta a szarvast, és mikor jobban a szemébe nézett, hát látta, hogy valami nagy titkot őriz, amit nem tud elmondani senkinek. Ekkor átölelte a szarvas nyakát és megcsókolta.
De uramfia, mi történt azután?! Abban a szempillantásban a szarvasból egy szép szál királyfi lett.
Hej, örült a leány!
A királyfi, akit egyetlen csókjával megmentett a lány, azon nyomban beleszeretett. Éppen olyan volt, mint akit elképzelt magának. Alig telt el pár perc és a királyfi máris a szegény favágó elé állt, és megkérte egyetlen lánya kezét. A favágónak nem volt ellene kifogása, így boldogan bele is egyezett.
Azt talán már mondanom sem kell, hogy a lány is beleszeretett a királyfiba.
Aztán a hosszúra nyúlt estében meg is éheztek, de nem volt semmi gond, mert a szegény favágó elővette a tarisznyáját, amiben frissen sült házikenyér volt, szalonna és hozzá vöröshagyma. Ilyen finomat, és ilyen jóízűen még soha nem evett a királyfi! Falatozás közben elmesélte, hogy ő ennek az erdőnek a túlsó oldalán lakik, ott a hegycsúcson, ami oda is látszik, egy palotában, de egyszer lejött vadászni és egy szépséges szép lány, aki nem volt más, mint a gonosz boszorkány, elátkozta. Azért épp szarvas lett belőle, mert nagyon szerette a szarvasokat. Csak egy bölcs és érző szívű lány ajkainak csókja oldhatta fel a varázst! Hogy mióta él szarvasként, nem tudja. De nagyon kíváncsi már a szüleire, szeretné tudni, hogy hogyan élnek, hogyan néznek ki, milyen sors jutott nekik miután nem tudhatták, reménykedhetnek-e abban, hogy lássák felnőni a gyermeküket és megtapasztalhassák milyen érzés nagyszülővé válni. Így el is köszönt, ám a mátkáját megkérte, hogy legyen türelemmel, megígérte nemsokára érte jön.
Így is történt!
Volt nagy öröm a palotában, hogy előkerült a királyfi. A szülők már azt hitték, hogy többé soha nem látják viszont egyetlen fiukat. A szívük majd megszakadt a nagy bánattól.
S a királyfi akkor elbeszélte, hogy a gonosz boszorkány, aki egy fiatal és gyönyörű, jóságos tündér képében jelent meg, miért és miként változtatta szarvassá, hogy miért átkozta meg. És persze azt is elmondta, hogy miként és hogyan oldozta őt fel az átok alól a favágó szépséges leánya, akinek ott helyben megkérte a kezét.
Az öreg király nem teketóriázott sokat, befogatott hat szép fehér paripát aranyos hintóba, azzal indultak neki, hogy a palotába hozzák a szegény favágót, annak feleségét, s egyetlen leányát.
Miután visszatértek, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, olyan hetedhét országra szólót, hogy szerte a világon még ma is beszélik.
Ettől kezdve sorsuk jobbra fordult. A szegény favágót a király kinevezte főerdésznek, szép kis házat építtetett neki és feleségének egy meghitt, varázslatosan szép, madárcsicsergős erdei tisztáson, ahol szebbnél szebb virágok nyíltak, a tisztást hatalmas tölgyek, bükkök, nyárfák szegélyezték, és egy kis forrás csordogált a közepén.
Így élt boldogan, sorsával elégedetten a szegény favágó, eszébe sem jutott, hogy az élete folyhatna másképp is, s a lánya is boldog volt a királyfival. Közös életük fáján beérett a gyümölcs is. Született is egy szép kisfiúcska és egy bűbájos kislány.
Egymást követték az évek, hol több, hol kevesebb örömmel, hol szebb, hol morcosabb arcát mutatva, míg egy havas téli napon, éppen karácsony előtt, mikor az egykori szegény favágó kint sétált az erdőben, eszébe jutott a kis fenyő. Fel is kerekedett hát, meglelte a kis fenyőt, de akkor már magas volt és gyönyörű terebélyes ágai ezüstösen csillogtak, rajtuk a rengeteg toboz, egyik szebb, mint a másik. A favágó nem győzött gyönyörködni benne. Nem egyszerűen a külső szépség, hanem a szabadság és a szeretet összefonódása sugárzott belőle.
Már éppen elmenni készült, amikor a fa ismét megszólalt. – Te szegény favágó, egykor jót tettél velem, most én is jót teszek veled.
A favágó csodálkozott, kérdezgette magában, hogy nem álmodik-e?
– Most pedig tedd azt, amit mondok, és meglátod, az emberek szívéből egy napon kiköltözik a szomorúság – mondta a fenyő. Majd ekképp folytatta:
– Vágj le rólam egy szép nagy ágat, amelyik neked a legjobban tetszik és vidd el az unokáidnak, de ők ne tudjanak róla, díszítsd fel dióval, almával és mindenféle jóval, tegyél játékot is az ágam alá. Holnap lesz karácsony, a Jézuska születése, tedd emlékezetessé ezt az ünnepet, hogy örüljenek a gyermekek. A tobozaimat pedig ültesd el, hogy sok-sok fa nőjön ki belőle, hogy minden gyermek és felnőtt örülhessen ezen az ünnepen. Meglásd, milyen örömet szerzek a földön élő embereknek!
S aztán mi történt, mi nem, elég az hozzá, hogy a szegény favágó, aki azóta már nem is volt olyan szegény, megfogadta a fenyő tanácsát. Ahogy hazaért, nagy örömmel újságolta el a feleségének, hogy milyen szerencsével járt, és azt is, hogy kinek a segítségével történt. Hozzá is láttak a díszítéshez, a favágó megrakta az ágat dióval, amit a felesége aranypapírba csavart, majd almával, cukorkával, csokival, még gyertyákat is tett rá. Játékokat is készítettek: a kis királyfinak ő faragott fából játékokat, a kis hercegnőnek pedig a felesége varrt babát.
Miután ezzel elkészültek, a favágó befogta a szánkóba két szép sárga lovát, csengőt tett a lovak nyakába és csilingelve érkezett a palotába. Bevitték a szépen feldíszített fenyőágat a fényes trónterembe, és a kis fenyő olyan különös illatot árasztott magából, hogy csodálták az emberek, békével és nyugalommal töltötte meg a szíveket. A kis királyfi és a kis hercegnő nagyon örültek a karácsonyfaágnak és a sok-sok ajándéknak, játéknak. Látva ezt a király és a királyné, nagyon meghatódott, Istenhez imádkozott, hogy a legszebb ünnep legyen a szeretet ünnepe, Jézus születésnapja. Azóta minden gyerek várja a karácsonyt, a szeretet ünnepét, hogy a szobát elárassza ez a különös illat, mely átjárja lassan a testét és lelkét.
A favágó aztán úgy cselekedett, ahogyan azt a fenyőfa mondta neki: elültette a tobozokat is. Azóta van úgy, hogy kivágják a fenyőfákat a szeretet ünnepére, de mindig ültetnek is helyébe. És amíg tart ez a világ, a fenyőfa ott fog illatozni a gyermekek és emberek örömére karácsony estéjén minden házban, ahol csak van szeretet, jóakarat az emberek szívében. Mert azt mindenki tudja, hogy a legnagyobb öröm, ha másoknak örömet tudunk szerezni. A karácsony örömét pedig csak úgy tarthatod meg, ha megosztod mással is. Így volt, mese volt. Hogy ez csoda-e vagy sem, ki-ki döntse el magában.
Ember ember után siet.
Egyik hűvös, másik hideg.
Egyikük a november,
másikuk a december.
November már zihál, szuszog,
nadrágszára csupa lucsok.
Botladozik, el is marad,
nem hagy itt mást, csupán sarat.
December még élénk nagyon.
Csúszkál jégen, topog havon.
Szakállában van egy fészek:
menedék a cinegéknek.
Volt nekem egy ementálim.
Nagyobb a lyuk benne,
mint maga az ementáli.
Elhiszed-e, Bence?
Volt nekem egy kerek zsemlém.
Olyan, mint a kocka.
Lyukas zsebem megtelt vele.
Elhiszed-e, Dorka?
Volt egy bögre tejfölöm is.
Egy csepp – annyi sincs most.
Tudom ám, hogy ki ette meg…
Elhiszed-e, Cirmos?
Dvoracsek Rudi, az egykori hajószakács – a Dvoracsek gombóca vendéglő régi tulajdonosa – megkocogtatta az üres söröskriglit és elkapta Muki pincér kabátujját.
– Még kettőt édes fiam, a pilseniből, de hama’!
Fixfertig Gyula a 39. Bécsben fekvő gyalogezred szanitéc tizedese, aki éppen itthon töltötte szabadságát, egyetértően bólogatott.
Itt kezdődött minden, Pozsonyban, bár azt nem mondjuk, hogy éppen a Vadkacsa söntése bírt a legmeghatározóbb körülménnyel, de a beszélgetés a két hadfi között kétségtelenül e barátságos helyiségben történt, mégpedig nem véletlenül, sőt, erősen szándékosan ültek le, noha beszélgethettek volna a főhercegi kastély parkjában is, hiszen a nagykonyha ajtaja oda nyílt, de hát egy kedélyes söntési sörözés csak jobban világítja meg a helyzetet.
Dvoracsek Rudi apja fiákeros volt, fia pedig a Solymosi féle vendéglőben tanulta ki a szakácsságot, főként Maca néni jóvoltából, aki Solymosi Géza ángya volt, és vezette a konyhát, elüldözve a – szerinte részeges – kuktákat és Kratochwill szakácsot, aki nem volt részeges, viszont nem tudott jól főzni, kivéve a stercet, de abból nem lehetett nagy forgalmat csinálni. Maca néni jobbára csak üldögélt a Duna utcai vendéglő konyhájának őrhelyén, masszírozva dagadt vádliját, és kóstolt. És kiabált. Nos ebből fejlődött ki Rudi gombóc-csináló tehetsége, a házinyúl ragú titkos megbolondítása (ámbár ki tudta még akkor, hogy Frigyes főherceg odavan a házinyúlért), a „cseh pimasz” utánozhatatlan könnyedségű tésztája és a káposztás nudli, minden pozsonyi fiákeros hajnali reggelije. Nem érdemes tovább folytatni. Rudi, mint látható, egyszerű ételeket főzött, és a fiumei tengernagyi vacsorán nem Alfonso Ruggi csigával töltött mézes disznósültje vitte el a pálmát, hanem a vacsorameghívó 12. sorába (ami a főételek utolsó sora volt), pótlólag, Dorfbaum (egykori dunai monitor parancsnok, persze pozsonyi lakos) akkoriban már az Erzherzog Karl csatahajó fregatt hadnagya javaslatára felkerült házinyúl különlegesség, melyet Dorfbaum kifejezett kívánságára Rudi főzött. Ennek az lett a következménye, hogy a hajószakácsot szolgálattételre átvezényelték a főherceg rezidenciájára, aminek történetesen – Rudi szerencséjére – Pozsonyban volt a székhelye.
Fixfertig Mihály, aki F. Gyula apja, bár határozott és ügyes csizmadia mester volt, nem erőszakoskodott gyermekei jövőjével kapcsolatban. Az Erzsébet utcai üzlet elegáns vevőköre elegendő jövedelmet biztosított a családnak, és F. Mihály nem ragaszkodott egy esetleges tradíció kialakításához: éljen minden gyermeke úgy, ahogy tud, az ipart nem kell folytatni mindenáron, a vagyont fel is lehet osztani az öt gyermek között és kész. Ebből következett is, hogy sem Karli (aki nyomdász lett), sem Gyula (aki hentes), sem Niki (aki érettségit szerzett és – természetesen – a főherceg segítségével a közös külügyminisztérium szolgálatába lépett), sem a két kisasszony, Theresia és Kathy (még szép!) nem lett csizmadia. Persze ettől még az Ipartestület megbecsült tagja, a pozsonyi Hans Sachs (ahogy becézték) ahol tudott, ott segíteni igyekezett gyermekein, és hogy ezt is megemlítsük, a főherceg lovaglócsizmájának készítése és a próbálás során a közvetlen modorú főúr biztosította F. Mihályt, hogy – mivel egy kis beszélgetés során F. Mihály elárulta, hogy hentes fia készíti Pozsony legjobb véres hurkáját (zsemlével, ahogy kell) – a főhercegi konyhabirodalom számít az ifjú mesterre.
A főherceg udvari hentese Korponai bácsi volt, akinek korábban is gyakran segített F. Gyula, aki fiatal korában nem volt tizedes, hanem a Böhm hentes segédje és Rudi kocsmájának böllérje, most is – ha éppen kellett -, szívesen kötötte fel a véres kötényt, és – mondanunk sem kell – nem csak disznókat, hanem mindenféle lábas- és aprójószágot fosztott meg az árnyékvilág további élvezetétől. Ebből – csak a félreértések elkerülése céljából említjük meg – egyáltalán nem következett nevezett esetleges durva hajlama, nem, egyáltalán nem, sőt, F. Gyula kedves és vidám ember volt (utóbb persze a „vidám” jelző említése a család nőtagjainál grimasz kíséretében a „túlságosan” kiegészítéssel bővült – de hát ki hibátlan?). Mariska ezt a vidám hentest ismerte meg véletlenül, mikor éppen apját kereste, és betévedt a pozsonyi államvasúti poggyászraktárba. Apja ugyanis az állomásfőnök úr helyettese volt, és a raktár is az ő fennhatósága alá tartozott. Emil, az ott tevékenykedő segéderő éppen F. Gyulával került feleslegesen összetűzésbe, mivel nem találta a tizedes úr csomagját.
Muki pincér megjött a két korsó habzó pilsenivel, amit a beszélgetők rögvest megragadtak és – amúgy osztrákosan – összekoccintottak.
– Na prost!
– Prost!
Egészséges huzattal elnyelték a sör felét, elégedetten néztek szét a világban, és Rudi kényelmesen tovább gombolyította a beszélgetés fonalát.
– De azt még nem mesélted, hogyan lett a tűzmesterből „sanitäts unteroffizier” – nézett kíváncsian barátjára.
– Hát könnyen – mondta F. Gyula. – A Ladányi gefreiter elbotlott a lépcső kanyarjában – tudod, a Vilmos kaszárnya hátsó lépcsője olyan, mint a csiga, Ladányi meg alföldi fiú, lépcsőt csak templomban látott –, és beverte a fejét, meg kificamodott a válla, és óbégatott, mint a nyakon szúrt disznó. De malaca volt neki, mert éppen ott jöttem felfelé, oszt elkezeltem, ahogy kell. Volt nálam tiszta kapcarongy, azt rászorítottam a fejére, a derékszíjammal rögzítettem a karját, és ellökdöstem a sebesültet Gyurkovics oberarct szobájába. Az oberarct lekezelte a gefreitert, engem pedig megdicsért, hogy nem hagytam elvérezni a katonát, bár a kapca mehetett a mosásba, de majd a Ladányi kimosatja. De az meg vicces volt, amikor láttam, hogy az oberarct nekikészül a váll helyrerándítására, befogtam a gefreiter száját, nehogy megsüketüljünk az ordítástól, hát meg is maradt a dobhártyánk épsége, hát így történt.
– Micsoda történt így? – értetlenkedett Rudi.
– Ja, hát a lényeg, persze. Mondta az oberarct, hogy jöjjek vissza, ha a Ladányit leraktam a körletébe, és azt kérdezte, hogy félek-e a vértől? Jól kinéznénk, ha egy hentes, aki katona, félne a vértől, mondtam magamban, de hát azt tudtam, hogy az oberarct civil volt nemrég, azért tesz fel ilyen hülye kérdést, hát aztán mondtam neki, hogy miért félnék? Annyi disznó vérét kicsurgattam már, hogy abból egész Bécsnek lehetne véres hurkát csinálni, merthogy hentes vagyok. Erre mondta, hogy hagyjam ott az artillerit és legyek szanitéc, mert nekem ehhez van érzékem meg előképzettségem is, jó mi? Hát szó, ami szó, úgy kicsontozok egy egész disznót, hogy csak, tudod te is…
Rudi helybenhagyóan bólogatott. Gyula tényleg jól csontoz és a véres hurkája híres Pozsonyban. A zsemlés véres hurkája.
– …és aztán mondtam neki, hogy eljövök én, ha kell, mert gondolkoztam gyorsan, hogy ilyen békeidőben, ha ilyen hasra eső sebesültek lesznek, hát csak könnyebb ez, mint pucolni reggeltől estig azokat a dög ágyúkat, szóval jövök, oberarct úr. Ő meg beszél majd a Somlói hauptmannal, ezt elintézi. Hat hét kiképzést kapok, és a mozsárágyukat csak messziről kell nézni. Így lettem sanitäts unteroffizier. Na most mesélj te is!
Rudi erőt merített a fél korsó söréből és grimaszt vágott, aztán izgett-mozgott, közelebb csúszott székével az asztalhoz, de végül elkezdte.
– Tudsz titkot tartani?
És a Rudi elárulta – amit egyébként a bécsi meg a pozsonyi verebek is csiripeltek –, hogy a főherceg Bécsbe költözik, na ezt a titkot bízta Gyulára, aki természetesen megőrizni vállalta. F. Gyula persze tudott más titkot is tartani, hiszen már legalább fél éve ismerte Mariskát, de Rudinak egy szót sem ejtett róla, mert Mariska titok volt, aki nem olyan, mint a többi kis rüfke, akikkel a tizedes úr csak úgy sétálgatott a grinzingi utcákon, nem, Mariska más volt. És Mariskát teljesen hivatalos körülmények között (vagyis nem a sétatéren) ismerte meg.
Miután az oberarct értesítést kapott a hadbiztosi hivatalból, hogy az igényelt sebflastrom a Pozsonyi Katonai Kórházban felvehető, nem nagy csomag („Elég lesz egy évig, még a hadgyakorlat sebesültjeit is leragaszthatjuk vele” – dörmögte az oberarct), viszont majd a tizedes úr érte megy, úgyis pozsonyi, legyen neki két nap pihenő a bécsi laktanya helyett, ilyen jó szívű volt Gyurkovics főorvos úr. A tizedes pedig összekötötte a kellemest a hasznossal, mert hetek óta várt rá a Ferdinand Gasse-i Smoliner és Novotny cégnél apja részére küldendő finom sevró bőr csomag, sőt, ahogy az már lenni szokott, ha már úgyis viszi a bőröket, vigye már el ezt az új fajta ragasztó-mintát a Dworschákékhoz, kérte meg őt Frau Sommer, az agilis segédasszony, hát így két csomaggal ült fel a tizedes úr a Wien-Pressburg-i személyre, nem hosszú út, ki van próbálva.
De hogy a bőröket ne kelljen cipelnie, berakta a gondos csomagolású pakkot a poggyászmegőrzőbe, ő meg nekiindult a Szarvas utca irányába, mert a Dworschák cipészműhely ott volt nem messze a városi munkásházaktól (biztos piac!), ahol testvére, Terézia a mester úr felesége volt.
F. Gyula éppen délben toppant be nővéréhez, és mint rendesen, Terézia részéről kitörő örömmel fogadták. Szó sem lehetett valami gyors látogatásról, a gombóc, a káposzta és a sült tarja alig hagyta el a sparhelt platniját, a két teríték mellé gyorsan került harmadik, Dworschák Lojzi is előbújt csirizesen, suszterkötényben, de kézmosás után, és jöhettek a bécsi hírek.
De előbb a bécsi küldemény, a ragasztó, amit az ifjú mester gyakorlott orral körbeszagolt és dugta is vissza a kis üveg dugóját gyorsan, mondván a csiriz szagát nem adjuk semmi pénzért, kenje a fejére az, aki küldte, de erre azért iszunk egy stampedlit, igaz-e, Gyula?
Az ebédet elköltötték az utolsó falásig, Terézia elégedetten nézte a férfiakat, és magában büszke volt főztjére és anyjára, akitől tanulta.
– …pedig én irigyellek, kedves sógor – törölte meg száját Lojzi –, mert az aztán kényelmes lehet bent ülni a szanitécszobában és várni, hogy valami baka…
– …tüzér… – javította Gyula.
– …valami bakából kiképzett tüzér, te Gyula, én is voltam katona, igaz én a koszos bakancsokat foltoztam, de az is hadi esemény, nem?
– Hát ami igaz az igaz, nem izzadok meg a tennivalókban, szívósak ezek a magyar alföldi legények, nem futkosnak egy kis toroklobbal az oberarcthoz, aki maródi, az rám van bízva, kapják a pirulát, meg ami kell, ha fosnak vagy szorulásuk van azt én elkezelem.
– Elég legyen, fiúk, kaptok még egy kis sült tököt! – nézett mérgesen Terézia a szanitéci beszámolót tartó Gyulára.
Lojzi bólogatott, és csinált gyorsan két kisfröccsöt a kedélyállapot javítására.
– Igyunk – nyújtotta a poharat Gyulának –, na és mondd, bevált az a nagy hirtelen bezupálás a véres hurkák helyett, mi?
– A hurka nincs elfelejtve, csak éppen akkor csinálom, ha kedvem tartja, meg ha szól az oberszt, hogy vendégség lesz. Mert ki csinálná más? A Honza, a cseh kocsis gyerek, vagy Josi, az ordonánc, azt már nem, ilyenkor jön a korporál úr, hát én…
– Én meg rágom a faszeget a stokkedlin, a tizedes úr pedig pilurát ad a maródiaknak, vagy élvezkedik a hurkákkal, ha alkalom adódik, ügyes vagy te Gyula.
Terézia behozta a sült tököt, amit a két rokon jóízűen befalt.
– Sógorkám, aztán majd, ha jön a nagy krach, ki fogja a katonákat bekötözni, hadd halljam! – kérdezte Gyula.
Lojzi értetlenül nézett Gyulára.
– Milyen krach? Há’ nehogy már egy kis kocsmai verekedés megterheljen téged, komám.
– Na ez az, amikor a suszter leül a seggére, és se lát, se hall, a lukas cipő meg nem beszél sógorkám, és ha háború lesz? Ami ugyan nem lesz… de ha mégis lenne, és belepuffant a mozsárágyúval a török a huszárok közé? Mit tudsz te itt a békés falak között Teréz ebédjét elcsámcsogva és csirizt kenve a talpbőrre, édes egykomám? És mondd, hallottál te már a kutyafogatról, mi? A taligáról, mi? És a mentőkutyáról?
– Az Svájcban van, sógorkám
– A füled gombja! Hallgass csak: egy hétig ültem a vínernájstadti kaszárnyában, ahol doktor Lombos lajtnant úr, ismered te is, pozsonyi állatorvos a doktor úr, szóval kioktatott minket a kutyakiképzésről. Már a hét végén jobban szimatoltam, mint a mentőkutyák, úgy ám – vigyorgott Gyula Lojzira.
– És én minden hülyeséget elhiggyek neked? Csak egyet mondok, a bolond katonák háborúra készülnek, hidd el! Te ezeknél okosabb vagy. Gyere vissza hentesnek, hagyd ott az oberarctodat a fenébe. Az öreg Baranyai bácsi naponta siránkozik a kocsmában, hogy mellédöf a disznó nyakán, mert nem lát rendesen, de nincs senkije, akinek átadhatná az ipart. Gyere haza, Gyula, ne spekulálj, az nem neked való. Bízd a többit a császárra, meg a feldmarsallra.
– Apusnak is hoztál valamit, ugye? – zárta be a témát Teréz.
– Ja, egy kis bőrt, a gepekraumban, a csomagmegőrzőben hagytam, megyek is érte.
Elbúcsúztak egymástól. Teréz kapott egy testvéri csókot, Lojzi egy kézszorítást és – lépett vissza az ajtóból Gyula – egy jó tanácsot.
– Sógorom, Lojzi, egyet figyelj, de azt jól megjegyezd! Háború biztos nem lesz, de csak azért, mert felkészülünk ellene. Én megmaradok szanitécnek, mert egy őrmesteri penzió nem rossz ám, a véres hurka pedig megvár, ne féljetek!
És szépen elbaktatott a vasútállomásra.
Közben benézett a Vadkacsa barátságos söntésébe, mert a káposzta okozta szomjat egy pohár sörrel el kellett fojtani, és különben is… És különben is Linával prímán el lehet beszélgetni, nézni, ahogy csapolja a sört, ahogy lesodorja a habot, és közben pletykál mindenről, ami érdekes, mert sok itt az izgalom Pozsonyban.
És Lina mindig úgy hallgatta Gyulát, olyan tágra nyitott szemekkel, ahogy senki mást, ezt megfigyelte Gyula, mert észrevette, hogy Lina kacér volt a katonákkal, persze dugdosta az orruk elé a tele pohár pozsonyi sört, igyatok csak legények, de csak Gyulára nézett úgy, ahogy a többiekre soha. Bár Gyula a kultúráért olyan nagyon nem volt oda, miért is lett volna, a hentes a disznók között éli az életét, ott csak a sivalkodás, a horkantás hallik, ott szúrni kell a késsel, de nem kegyetlenségből, ugyan már, ez csak egyszerűen az élet, véres hurkát nem lehet aludttejből csinálni. A kultúra Lina volt, a kellemes hang, a csomóra kötött konty és a bámulatos kacagás, meg a mindentudás – ez volt Lina. Baranyai bácsi foglalkozzon csak a disznó vérével, a perzseléssel, a hasítással és a katlanban fövő fülek, farkak, fejek szagával. Lina más, őt ugyan nem überolhatja semmi… most még semmi, majd egyszer, vagy akkor se, ki tudja, ha vége lesz a sebkötözésnek, ha elérjük az altiszti penziót, na majd akkor, de addig marad Lina, nem igaz?
Lina cuppantott egyet, hogy te olyan okos vagy Gyula, igyál még egy sört (kacsintott), korsót kapsz, majd jól megszámolom, biggyesztett el a száját, nem fog tönkre menni a Zólyomi kocsmáros, igaz, bogárkám? Hát így még egy rövid órácskát elüldögélt a tizedes úr, és nézte a sört csapoló Linát. Hej, te Lina, te Lina! – sóhajtott néha Gyula, amikor a szélvész sörkisasszony elrobogott az asztala mellett, gömbölyű farával elsúrolta a karját, és a tálcára rakott söröskriglikkel a belső terembe robogott.
De elég volt a sörből, van még dolog a vasútállomáson, és a Muki pincér savanyú képét is elunta, olyan ez a lúdtalpas legény, mint valami féltékeny vőlegény, pedig amikor egyszer Gyula megkérdezte Linát a Mukiról, már csak a miheztartás céljából, hát a Lina akkorát nevetett a Duna partján, hogy a többi sétáló elhűlve nézte őket.
Na, indíts a vonathoz! A kis séta kellemes volt, bódított és vidámított a pozsonyi Stein sör, ezért Gyula mosolyogva lépett a vasútállomás gepekraumába, hogy kiváltsa a bőrcsomagot, amit apusnak küldött a bécsi kereskedő. A letéti cetli előkerült a katonai sapka rejtekéből és a tizedes úr átadta a vasúti segédnek. – Nesze öcsém, de siess, mert késésben vagyok – ösztökélte a sárga köpenyes laklit. – Hol a másik mufurc, he?
– Hazament már. Délután én vagyok – cammogott hátra a raktárba a lassúsági bajnok.
Gyula várt és unatkozott a megviselt levegőjű raumban. Aztán egyszer csak újabb páciens érkezett, fiatal leány virágos ruhában és rámosolyodott Gyulára.
– Hát Emil hol kószál?
– Ha a segéderőt gondolja, akkor most ment a csomagomért, de úgy látszik, eltévedt a sötétben, mert lassan gyökeret eresztenek a lábaim.
– Emil, itt vagy?! – kiáltott be a raktár ajtaján a leányzó, mint aki otthon lenne. – A papát nem látta errefelé? – kérdezte Gyulát.
Gyula meglepődött. – Kinek a papáját? – nézett tanácstalanul.
– Jaj, tizedes úr, hát én ismerem magát! Maga a Mihály bácsi fia, tudja már hányszor találkoztunk? Csak maga nem néz soha rám. Most legutóbb a cipőmet próbáltam, maga bekukkantott a műhelybe, láttam az orrát, nem is köszönt… maga a Kárli, nem?
– Nem, én a Gyula vagyok, kisnagysám. Fixfertig Gyula tizedes a 39-eseknél, Bécs, Vilmos kaszárnya. A Kárli az öcsém.
– A papa pedig itt a főnök, ha nem tudná. Emil, hol az ördögbe bujkálsz? – csattant fel a hölgy hangja, hogy visszhangzott tőle a helyiség.
– Hű de katonás – jegyezte meg Gyula és érdeklődve vizsgálta a vasúti leányt. A vasúti leány visszanézett és kacsintott Gyulára. Szép barna szemei voltak és mosolygott az egész arca.
– Én meg Mariska vagyok – közölte a leány és máris megismerkedtek. – Mivel jött, gyalog? A bécsi vonat már rég Érsekújváron töfög – világosította fel Gyulát Mariska.
– Magával szívesen jöttem volna gyalog is, de akkor még nem ismertem kegyedet – viccelt vissza Gyula.
– Öcsém, hol kódorogsz?! – kiáltott be a sötét raktárhelyiségbe, de már csoszogott is ki Emil valami nagy bőrönddel.
– Na végre…hé, te! Ez a magáé? – nézett Mariskára Gyula. – Ez nem az én pakkom!
– Én a papát keresem, nincs nekem itt csomagom – vont vállat Mariska.
– Alig találtam meg… és milyen nehéz – panaszkodott Emil, míg közben felerőlködte a keresztül-kasul összekötözött bőröndöt a pultra. – Phű az anyját!
– Ez nem az én csomagom – szögezte le Gyula.
– Há’ nézze meg már a cetlit, itt van-e, százhatvan, ez is százhatvan, ez a magáé.
Gyula levette a csákóját, megsimította a homlokát, majd visszaigazodott a szabályos katonaarcba. Mariskára nézett.
– Hallotta ezt a mufurcjóskát? Hát csak tudom milyen a csomagom, nem?
Mariska szigorú arcot vágott.
– Emil, visszamész a tizedes úrral és kikeresed a pakkját, de gyorsan – hallatszott a parancs.
– Ez kérem tilos, idegen nem mehet a raktárba.
– Na ide figyelj kiskomám… – lett mérges Gyula, egész tizedesi erejét hangjával igazolva –, ne okoskodj velem, mert!
– Csönd! – folytatta a vezénylést Mariska – Emil, itt maradsz a pultnál, adta teremtette! Mi ketten a tizedes úrral kikeressük a pakkot, te pedig befogod a szád, mert úgy bemószerollak a papánál, hogy mehetsz vissza sínváltót olajozni a vágányok közé.
Mariska felnyitotta a pult csapóajtaját és bevezényelte Gyulát a harctérre.
– Itt glédában vannak ám a csomagok – mutatott a plafonig érő polcokra Mariska. – A maga száma… mennyi is… ja, százhatvan… itt kezdődnek a százasok… – vezette Gyulát a középső sorhoz.
– Ott van ni! – ismerte fel Gyula az elveszett jószágot, egy barna papírba burkolt dobozt.
– Nézze csak, Mariska, a címzést, a vak is látja, Michael Fixfertig, Preßburg, Elisabethgasse 12, ez a papa üzlete, meg itt is lakik… na, leveszem… – nyújtózkodott a tizedes úr a magasba –, nem nehéz, finom sevró bőr van benne… – ölelte magához a pakkot Gyula –, ennyi az egész, még a biléta is rajta van, hogy nézte félre ez a mamlasz Emil! Köszönöm Mariskám a segélyt, majd meghálálom, amúgy katonásan – nézett a lányra vidáman.
– Hagyja csak tizedes úr, nem volt ez semmi, de a papájának azért szólhatna, mert ez a sevró lesz a díszítés a cipőmön és három hét múlva lesz a vasutas bál itt a restiben, már ebben a cipőben szeretnék táncolni. Remélem, akad majd valaki, aki felkér a keringőre, mit gondol? – nézett Gyulára a szép barna szemével.
– Ne féljen, lesz táncosa – somolygott Gyula.
Kivonultak a raktári körletből a felvételi helyiségbe.
Mariska persze még egy kicsit egzecíroztatni akarta Emilt.
– Nyitod ki a szemed, mamlasz, itt a tizedes úr pakkja, hadd látom azt a bőröndöt! – A téves csomag még a pulton feküdt, Mariska vizsgálni kezdte a ráragasztott cédulát. – Aha, húzd meg a délelőttös fülét, mert az ötvennek a hasát alul összerántotta, persze, hogy hatvannak látszik, te meg lekaptad a polcról, mi?
Emil elszontyolodva nézte.
– Nem tehetek rolla, Mariska, de nem szól a főnök úrnak, ugye? – ijedt meg a delikvens.
– Mi vagyok én, spicl, mi?! Hess, visszaviszed a téves pakkot a helyére, jöjjön tizedes úr, elég volt az izgalomból!
Ott hagyták a csomagsegédet, és kimentek a friss levegőre. Gyula hóna alatt a bőrös csomag, mellette Mariska.
Így ismerkedett meg nagypapa a nagymamával.
Megjegyezzük, hogy az áhított cipő időben elkészült, Gyula kiharcolt az oberartcnál egy rendkívüli pozsonyi szabadságolást, és a vasúti bálon már együtt táncoltak, ahogy az várható volt.
Locarno hangulata
Hidraulikus rendszer ábrázolása