Gyurcsek Ferenc: Időkapu
Ez a könyv nem azonos azzal, amelyet Petőfiről esztendőkkel ezelőtt írtam. Csaknem egyharmaddal nagyobb annál. Mégsem egyszerűen a bővített kiadása annak. Külön története van ennek a könyvnek is.
Az eredeti könyv magyarok olvasmányául készült, közölnivalója a magyarok ismereteihez igazodott. Sor kerülvén a francia nyelvű kiadásra, a párizsi Gallimard cég lektorátusa, amelynek élén akkor a bátorító emlékű Albert Camus állt, azt kérte, hogy az ő olvasótáboruk előtt kevéssé vagy egyáltalában nem ismert nevekről, eseményekről magyarázó betoldásokat készítsek. Lap alatti jegyzetekként csatoljuk ezeket a megfelelő helyhez.
Ehhez semmi kedvem nem volt. Ilyen utólagos hozzáfűzésekkel voltak telezsúfolva a könyv másnyelvű kiadásai – az olasz, a szerb, a bolgár, a horvát, a szlovén (hogy nemzeti büszkélkedésünknek adjak én is valami tápot) –, s ezt elég idegenkedve néztem. Az ilyen lap alatti utólagos közlendők – tudósi tolvajnyelven lábjegyzetek – voltaképpen zavaró lépésvétések, főleg, ha gyakran jelentkeznek, abban a harmonikus együtt haladásban, amely olvasó és író között minden valamirevaló műben kialakul.
Néhány levélváltás után a tudósi módszer helyett a szépírói mellett döntöttünk. Ez – előzékenyebben az olvasó, szigorúbban az író irányában – azt kívánja, hogy a cselekmény a maga helyén mindig érthető legyen, vagyis az előzményeket s a szereplőket már előzően bemutassuk.
Ki is volt Kossuth és Széchenyi, mi volt köztük az ellentét, miben ítélhető el Görgey – mindezt persze egy-két sorban így sem lehetett előadni. Biztatást kaptam, írjak olyan bőven, ahogy csak jónak látom. A könyv nem mindennapi sorozatban, nem mindennapi cégér alatt volt megjelenendő. Elkapott a lehetőség, hogy milyen helyről, milyen közönségnek beszélhet egy magyar végre egy sor szép magyar vállalkozásról, s csaknem kötelességnek – nem is a mi nemzetünk, hanem a többi nemzet iránti kötelességemnek – éreztem, hogy dióhéjban még a magyarok történetét is elmondjam, hisz a külföldi olvasó azt sem ismeri; anélkül pedig Petőfi nagyságának épp legszebb oldalát nem fogja soha megérteni. Módot kaptam, hogy Petőfi prózai írásaiból s a kortársak rávonatkozó följegyzéseiből – mivel ezek könnyebben fordíthatók, mint a vers – szinte tetszésem szerint meríthessek. Akkoriban jelentek meg éppen összegyűjtve ezek az egykori visszaemlékezések. A kötetet kritikával, de ezeknek a közismert kortársi esemény-rögzítéseknek jórészét okulással olvastam újra, s adtam belőlük így nem egyet tovább, friss olvasmányul a franciáknak.
A könyv megjelent; nem engem illet csak ismertetést is nyújtani róla. Izgalommal lapoztam. Nemcsak azért, mert fölhatalmazást adtam a kitűnő képességű fordítóknak, hogy a kapott anyaggal a francia közönség kívánalma szerint gazdálkodjanak. Így – idegen nyelven olvasva – maga a történet is izgalommal töltött el. Alig van tanulságosabb, mint egy ilyenfajta sugártörésben kapott tükörkép magunkról, mégpedig úgy, hogy idegenek szeme s bírálata előtt.
Azt hamar megszokjuk, hogy szülővárosunk vagy szülőfalunk lakóiról fülünk hallatára úgy beszéljenek: „ezek a pestiek”; „ezek az ozoraiak”, de mindvégig megfeszül bennünk a figyelem, amíg valahol „azokat a magyarokat” halljuk emlegetni.
Egyrészt ezért éreztem érdemesnek, ha csak egyszeri kísérletül is, közrebocsátani annak a franciák számára készült könyvnek eredeti anyagát.
A másik ok, hogy tán ezek a magyarok sem ismerik sokkal jobban a saját történetüket, mint ahogy annak ismeretét azok a franciák igényelték. Azaz sose lehet elég véleményt meghallgatni, ha arról van szó, hogy magunkat híven megismerjük.
A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.
Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom.
Mert nem bizonyos, hogy a csecsemő megszületik. S ha megszületik is, nem bizonyos, hogy felserdül. Hányszor fordult úgy a magyar nép sorsa, hogy sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. S az jelentkezett is. De hányszor nem jelentkezett. A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek, s halála napjáig tehénpásztor maradt, s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt.
Ilyen izgalomban élt a nemzeti újjászületés hajnalán is Magyarország.
Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után, a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára? Hisz voltaképpen csak most kezd magához térni a csaknem négyszáz esztendős rettentő erőfeszítés után, amellyel az Európára rontó törököt föltartotta, végül szinte a saját testén, a földön hemperegve vele, de még ott is úgy szorítva, hogy tovább ne eressze, bármibe kerüljön is. Abba került, hogy az ország háromnegyedén, a legvirágzóbb részen a városoknak s falvaknak csak a fundamentuma maradt meg, a termőföldek mocsárrá változtak, a lakosság kilenctizede elpusztult. S most erre a maradékra is új, igazán váratlan veszély vár. Ki akarják gyökerét is vágni a népek gyümölcsöséből.
Csak azért, mert – most kezd kiderülni – nemcsak fajtára nézve olyan, amelynek az ismert világrészekben nincs rokona, hanem nyelvet is olyat beszél, amelyből rajta kívül más egy betűt sem ért, „még a németek sem”, írja egy fölháborodott német. A régi szép mondást, hogy Magyarország a kereszténység pajzsa, már csak a magyarok ismételgetik, szájszögletükben öngúnnyal, s afféleképp bólogatva, ami azt jelenti: megérte!
Vannak, akik már nem tudnak hinni. Az óra, amikor e könyv története megindul, szinte kínálkozik egy szimultán körültekintésre, olyanfajtára, amilyennel az irodalmi életrajzok kezdődni szoktak, s amelyre ebben az esetben sem ez az első vállalkozás. Szilveszter estje van, ilyenkor mindenki megtalálható, mindenki mond vagy följegyez valamit, aminek nyoma marad. Az ország legnagyobb költője – így kell elképzelnünk – békétlenül jár-kél niklai kúriájában. Negyvenkét éves. Jó gazda, bizonyára megcsinálta már az ó-év számadásait: a birtokkal nincs baj. De annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette: a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyi Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ő oly sokáig a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek legjobbjai annyit várnak: mi a magyar nép, a jobbágyság? Tudatlan, hanyag, elmaradott, a földmíveléshez sem ért… ő ismeri ezt a népet, közelről figyelheti. Az mentené meg a süllyedő hazát? Berzsenyi – folytassuk a kínálkozó játékot a képzelettel – elhízott testéből hatalmas sóhajt bocsátva szomorúan legyint.
A huszonkét esztendős Vörösmarty ezt az estét egypár járással arrébb, a Tolna megyei Görbőn, Csehfalvay alispán kastélyában töltötte. Ő reménykedik… Ha a szilveszteri vidám társaságból kérdéseivel valaki sarokba szorítaná, kiderülne, hogy csak önmagában. Novemberben hagyta el Börzsönyt, Görbő az első állomás Pest felé… Nagy terveket forgat, nagy feladatra készülődik. Fölrázni a nemzetet, amely az ő szemében, a szegény urasági ispánfiú szemében, már nemcsak a birtokos nemességet jelenti. Fölrázni – mire? Öntudatra, tettekre végre! Milyen tettekre? Majd elválik – az már talán nem is az ő gondja. Mint mindenki, akit igazi nagy törekvések fűtenek, magát ő is csak előkészítőnek tekinti; csak a közvetlen tennivalót látja. Épp ezért reménykedik. Ha ő elvégzi a maga feladatát, a többire, a későbbire is akad majd ember.
A harminckét éves Széchenyi ezen a napon a lótenyésztésről ír naplójába néhány mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, megszervezni – ő ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? És mind a fiatal emberek, akik készülődtek – pontosan maguk sem tudták, mire? Mit gondoltak, amikor összekoccintották a szilveszteri poharat, s amikor a bor forró sugallatára mindenki nagyobbat gondol a saját sorsánál? „Itt az idő, hogy valaki hangot, testet adjon a sokféle akaratnak” – ilyesmit gondolhattak. Nem valószínű, hogy magukra vagy csak magukra gondoltak. Az ifjúság önzetlen.
És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csaknem kivétel nélkül röviden Európa sátánjának tartottak? Mindnyájuknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a fellengző seregszemléből. Tételezzük fel, hogy a kép egysége kedvéért, ebben az órában is azon gondolkozott, hogyan fojtsa meg Magyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, amely Európa után a Monarchiát is elöntötte, első tünete csak a szabadság nevű nyavalyának. Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. A „megújhodás” legjobban a magyarokat gyötri. Mi lesz, ha onnan terjed tovább, ha a magyarok az új eszme csillogtatásával maguk köré gyűjtik a többi kis nemzetet? Akkor vége az osztrák hegemóniának, vége a Dinasztiának is.
És mit gondolt népének jóságos atyja, a harmincéves ötödik Ferdinánd, aki akkor ugyan még csak trónörökös, de – hiteles, írásos orvosi jelentések beszélnek róla – máris kész agyalágyult?
„Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?” – ezt egy öreg parasztasszony s egy még öregebb parasztember gondolhatta Szalontán, egy nyomorúságos vályogviskóban. Az ágy végében csenevész, ötéves fiúcska feküdt, ugyancsak azzal a sorssal, hogy nagy költő legyen, de mindvégig olyan betegesen érzékeny, mint most, Arany Jánoska korában. Amire embersorba jut, amikor a férfi csak a szülei vagy a jóbarát szavára hallgat, ők, a szülők, már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna?
„Mi történik velünk?” – gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tíz millió esztendei kínt jelentett.
Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.
Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.
Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.
Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.
* * *
1. fejezet
A megpróbált Nemzet gyors, lélegzetelállító ütemben oktatja a fiút. Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe és az elmaradt, illetve fejlődésében erőszakosan visszavetett nemzetet a világ népeinek közösségébe. S mindezt egyesegyedül a szó erejével. Meg kell ismernie tehát a népet, aztán a nemzetet. Annak a jövendő boldog honnak, amely felé irányt fog mutatni, a néptestvériség ígéretföldjének csak álomképét szabad ismernie. Csak a tündérit, a plátóit, hogy lelkesülni tudjon, sőt életét tudja majd áldozni érte. Mert ha a valóságos képét ismerné meg, tán visszatorpanna a feleúton. És meg kell tanulnia az istenek nyelvét.
Nincs a magyar költészetnek még egy alakja, aki elé a sors oly gazdagon elébe tárta mindazt, mire költőnek szüksége van, mint ő elébe. Magánéletének, már gyermekkorának minden fordulata egy-egy lecke, amelynek, mint költő látja majd hasznát. Vagy épp e fordulatok tették költővé? Eljátszhatnánk a szavakkal, de azt, hogy melyik az a pillanat, mikor ezer meg ezer közönséges halandó közül egyvalaki hirtelen költő lesz – ezt a nagy kérdést úgysem oldanánk meg. És azt sem, hogy mi okozta ezt a csodálatos átváltozást. Nem is lényeges. A költő, akiről beszélünk, száz és száz milliók közül választatott ki erre a sorsra, s talán már anyja méhében. S az események, amelyek megtörténtek vele, azért rendkívüliek, mert vele történtek. Ha akarom, törvényszerűnek és szükségesnek nevezhetem őket – ha akarom, káprázatosnak és csodálatosnak, s emberfeletti szándék ujjmutatását fedezhetem fel bennük.
Azon a földrajzi helyen s abban a korszakban a nemzeteknek különös céljuk van a költőikkel. Ő maga, érett költőként, később, pontosan huszonnégy év múlva így fogalmazza majd meg:
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bújdosott
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Újabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet a Kánaán felé.
De hát ki is, mi is az a nemzet, amely elé isten a századnak kétségtelenül egyik legnagyobb lángoszlopát rendelte? Ki vezette addig? Honnan jött?
Abban az esztendőben, amikor a nép elébe szánt lángoszlop-lélek világra jő, a magyar nép eredetét a köztudatban tökéletes homály födi. A tudósok hol a sumérok leszármazottjainak tartják – való, hogy a ránk maradt néhány sumér szó zöme meglepően otthonos a magyar fülnek –, hol a baszkokkal vagy a japánokkal rokonítják – való, hogy a baszk is, a japán is éppoly agglutináló, a ragokat és határozókat éppúgy a szógyökre gyűjtő nyelv, akár a magyar. A parasztság a dicső Attila király népének vallja magát, ezt vallották különben már a középkortól fogva az írástudók is mindaddig, míg nyugati kartársaik értésükre nem adták, hogy Attila ugyan nyilván nagy király volt, de dicsőségét nyugaton másképp értelmezik; ahogy ott a hun harcosokat sem olyan szép arcvonású és jellemű sudár daliáknak látják, mint azok a magyar nép és a magyar költők képzeletében élnek.
A magyar nép rejtelmes eredetének tudományos kiderítése e könyv hősének diákkorában kezd, így is mondhatjuk, komoly lelki szükséglet lenni a nemzet életében; egész nemzedéket befolyásol: ezért kell bővebben szólni róla; megtette különös hatását e könyv hősére is. Az eredetvizsgálat teljesen még ma sem fejeződött be. Az eddigi eredmény rövidre fogva az, hogy mint az angolok és franciák, mint általában az életképes, jó nemzetek, a magyarok is két nép összeházasodásának köszönhetik szívós, egységes egyéniségüket. Csakhogy az ő galljaik és frankjaik térben és időben jóval távolabb koccantak, majd szövetkeztek össze.
Kínai évkönyvekből tudjuk, élt időszámításunk előtti s utáni négy-öt évszázadban a Nagy Falon kívüli füves térségeken egy lovas-harcos, jó államszervezetű nép, melyet a kínaiak a maguk szavával ting-lingnek, azaz mókus-prémesnek hívtak, vagy azért, mert tagjai ilyen prémet viseltek, vagy azért, mert azzal jártak kereskedni a Sárkány Fiaihoz. Saját nyelvén ez a nép magát ogurnak nevezte, ez volt különben az ős-hunok neve is. Műveltségét az arra járt arabok tanúsítják, s az, hogy vallása egy elég magas világkép, a zend hiedelem elemeit tükrözte.
Füves térségen nincs mókus; ahhoz erdő kell. Ázsia és Európa északibb erdős vidékét akkor is finn népek lakták, szinte minden államszervezet nélkül; az erdőben nem kell király és katona, védelmezőül ott vannak a fák. Ezektől a csöndes finnektől szerezhették a mókust azok a gyorslovú ogurok. Ezekkel ismerkedtek össze elég szorosan, mert amikor egyszer csak fölkerekedtek, s minden lovukkal förgetegként nyugat felé zúdultak, ezeknek a finneknek egy nagy törzsét is magukkal vitték arra a különös lovas-útra, amely csak jó ötszáz év múlva ért véget – micsoda élmények, tapasztalatok s kalandok után –, a Dunának a Kárpátok és Alpok közti térségében. A két nép nemcsak vérét, de nyelvét is összevegyítette, az előbbit az ogurok, az utóbbit a finnek javára. Az első volt az apa, a másik az anya, a késői leszármazók ilyenformán képzelték el őket, az egyik szálas, fekete, a másik alacsony, szőkés. Zarathusztra vallását a Kalevala hőseinek vallásával társították. A házastársi hűség kedves jeleképp még nevüket is összevegyítették. A finn-törzs nyelvén az embert mansi-nak, az ogur törzs nyelvén eri-nek mondták. Ebből lett a mans-eri, vagyis magyari, vagyis magyar, ahogy az európai nyelvekben ogur, ungur, ungár, hungarus, hongrois néven ismertté lett nép magát otthon ma is nevezi.
Kiskőrös lakossága a kisded megszületése idején nagy többségében szlovák. A török háborúk és a nemzeti fölkelések dúlta országban az idegen királyi udvar, ahova teheti, nem-magyar nemzetiségeket telepít, hogy a fegyver és a bilincs ereje után ezzel törje meg ezeket a pusztulásukba oly nehezen belenyugvó magyarokat. A szorgalmas és szegény szlovákok alig száz éve kerültek a községbe; a falu náluk is szegényebb mészárosa, a kisded apja pedig pontosan egy éve.
A lutheránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik – sietve, még születése napján, mert oly gyöngécskének látszik, hogy a bába egy napnyi életet sem jósol neki – szlovákul zümmög a zsoltár. Jórészt ezen az édes, hegyipatakcsörgésű nyelven adják tovább a jámbor asszonyságok is a híreket az újszülöttről – szerencsére hétről hétre erősödik. De nem sokáig babusgathatják. Huszonkét hónapos korában el kell tőle válniok. A csecsemő szülei otthagyják Kiskőröst, Félegyházára költöznek.
A módos, színmagyar parasztvárosba, amelynek lakosai büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyasmit értenek, hogy a magyaroknál is magyarabbak. Sőt még a kunok közül is kiválnak: jászokkal vegyült kiskunok, ami kétségtelenül csak a föld legelső népét jelentheti. Szabadok, lovon járnak, s akkora határuk van, mint egy birodalom. Az őshazát, a dicső Attila királyt ők még többet emlegették. Méltán, ők tiszta ogurok, az új hazába jó háromszáz éves késéssel jöttek be, merészek, villogó-szeműek, feketék, s hun rokonság ide vagy oda, igen szépek, s ezt ők is tudják. Legyen boldog és érezze megtisztelve magát, akit maguk közé fogadnak, aki tanyát verhet itt, a világ közepén.
A gyermek ezen a földön áll meg először a lábán, ezen teszi az első lépést, itt ejti ki az első értelmes, emberi szót. Neki van igaza, amikor később, dacolva az okmányok bamba adataival, a köznapi, lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének, s tiltakozásul egy szűklátókörű pánszlávizmus mohósága ellen, megtagadja a szlovák Kiskőröst a magyar – azazhogy kun! – Félegyháza kedvéért. Akkoriban, igen helyesen, nemzetet oly szabadon lehetett választani, mint szerelmest. Ő, akinek hivatása, hogy a valóságot alakítsa, ő ne szállhatna szembe a valósággal? Helyesebben a látszatvalósággal? A lélek köti őt és nem a sár, még csak a vér sem. Lelke itt született meg, és magyarnak született!
Azáltal, hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hrúz Mária, a kedves hajdani kis cselédlány, aki a kinti kurjongató világban csöndesen meghúzza magát, s csak akkor beszél, ha kérdezik, mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat. A gyermek kicsi agyában a farkcsóváló, bundás állat képét az a különös hangösszetétel idézi föl, hogy „kutya”; érzékszervei a „kenyér” szó hallatára készülődnek az evésre. De – Aranytól tudjuk – a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót. Minek köszönheti a magyar nyelv, hogy magának hódította a tizenkilencedik század legköltőibb szellemét?
Fazekas Gergely bácsinak, aki sípot faragott neki, Tőri Józsi bácsinak, aki néha maga mellé vette az ülésdeszkára, a szomszéd Vica meg Mari néniknek, akik markába nyomtak egy-egy almát; Varga Benedek bácsinak, aki szellemét először megdicsérte. Jegyezzük föl a „gyerekszáj” történetkét, amellyel a kisfiú az első nyilvános tetszést aratta. Vargáéknál ült nagy társaságban, bóbiskolt: amikor a látogatóba jött katolikus papok elmentek, hirtelen ezt mondta: „Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak, maguknak egyet sem hagynak.” A sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát fejéből az első versvillanás. Hatéves volt.
Nyurga, vézna fiú. Arca fakóbarna: akár a kunoké, haja koromfekete, szeme éjsötét, mindezt anyjától örökölte. De a kis Hrúz Mária szeme álmodozó, messze tekintő volt – a fiúé pedig állandóan mintha lázban égne. Csillogását az apa szemétől kapta.
Petrovics István, feleségével ellentétben, bőbeszédű, eleven s nyakas ember. Negyven év múlva egy hálás kun ezt írja a tiszteletbeli szülővárosból: „még ma is sokan emlegetik az alacsonytermetű, köpcös, pirospozsgás mészárost, kinek kitűnő lovai és bikafogó kutyái voltak; ma is emlékeznek a magastermetű, szikár, gyöngealkotású nőre… s a barnásbőrű kisfiúra, kinek a szomszédokat összejárván, egy helyen vajaskenyeret, más helyen pedig piros almát nyomtak kezébe”. A mészáros család egyelőre szegény. A családapa, annak ellenére, hogy beszármazott, jól érzi magát. Noha neve szláv, külsejében és természetében semmi abból, ahogy a szlávokat általában elképzelik. A színmagyar Kartalon született s nevelkedett, nagyon is rátarti magyarnak. Csak magyarul beszélt jól, s szinte még erre is büszke volt. A kutatás később kiderítette, hogy ha kedve tartja, dicsekedhetett volna azzal is: ősei magyar nemesek voltak. Nem rí ki Attila fiai közül. Könnyen fölmérgesedik, s ilyenkor a keze is könnyen lódul. Nem ment-e rögtön ölre, amikor egyszer tót származéknak nevezték?
Ilyen a fiú is – fürge és indulatos, de kitöréseit legtöbbször mintha még idejében hallgatásra parancsolná egy belső hang – a hajdani alázatos kis szolgáló természetének hangja. De a lefojtott indulat nem enyészik el, a dacot nyakasság táplálja.
Egész nap ugrándozik, kiabál, fecseg és boldog, ha környezetét megnevettetheti. Vidám arccal ül a családi asztalhoz, és vidáman forgatná ott is a nyelvét, de Petrovics Istvánnak szigorú elvei vannak, nem szereti, ha jelenlétében tücsköt-bogarat összebeszélnek. A nagyok között a gyermeknek hallgatás a neve. A fiú elkomorodik a leintésre, öt-hat figyelmeztetés elég neki, hogy hosszú esztendőkig összevont szemöldökkel, némán üljön atyja társaságában; oly könnyen a szívére vesz mindent!
A játékban ügyes és merész, inas lábai gyorsan viszik karcsú, vékony termetét; a versenyfutásban mindenkit megelőz. Hosszú karjával mindenkinél messzebb hajítja a labdát. Egész addig, amíg a gyerekcsapatból valaki gúnyolni nem kezdi, hogy balkézzel dob – balogsuta! Ettől fogva nem dob. A többiek énekelnek. Boldogan ereszti ő is hangját a gyerekhangok közé. Idétlen rikácsolás szakad ki a torkán. A többiek abbahagyják a dalt, és gúnyosan néznek rá. Félrevitte a szólamot, mert hallása sincs. Ettől fogva nem énekel.
Beszélni is egyre kevesebbet beszél. Mi okozta, hogy ilyen apróságtól, aminek más oda sem legyint, ő mindinkább elszótlanul? Vagy volt nagyobb oka is? Első iskolás korában már felhős arccal jár örök sértődöttségében, mint egy száműzött. Gyermek- és kamaszindulatait nem „éli ki”; azok tehát benne maradnak. Ezért kell foglalkoznunk velük.
„A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát, és felszólításomra: eredj, Sándor, játsszál te is’,’nem szeretek’-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utcagyerekeket.” Ezt egyik tanítója jegyezte fel róla.
A kovácsműhelyek előtt álldogál. Szívja a pörkölődő lópaták és a tűzhely izzó szenének csípős szagát, nézi az üllőről röpködő szikrákat, a kalapácsoló, szurtos kovácslegényeket – kovács szeretne lenni.
Ezt az egyik szomszéd jegyezte meg róla. Vasat hajlítana tehát, és tüzet szítana. A lélektan az ilyen hajlandóságú lelkekről azt jegyzi meg, hogy ezek voltaképpen nem tűzre, hanem hitre szomjasak; életkedvük hol hamu alatt alszik, hol – hirtelen kitörve – magas lánggal lobog, akkor legmagasabban, ha másokért – magukon kívül – éghetnek. De azért persze játszott ő is, ha nem is úgy, mint a többi. Egyik játszópajtása azt jegyezte meg róla, miben lelte örömét. Rávette egyik kis barátnőjét, Endre Juliannát, hogy hozza el hazulról testvérnénjének, Modolnak a piros kendőjét. A kendő kopott, agyonhasznált volt, a kis Julianna elhozta. Kicsi is volt a kendő, de ahhoz még mindig elég, hogy egy csapat kisgyerek feje fölött hatalmas zászló legyen belőle. Az egykori játszótárs annak alapján mondja jómódúnak a Petrovics-portát, hogy azon könnyen akadt egy ilyenfajta zászlóhoz illő nyél. Maga a mészáros sárga zubbonyos, micisapkás, mezétlábas fia szerkesztette össze a zászlót, amelynek színe ott persze nem a forradalmat idézte, hanem csak a tüzet, a kovácsokét s Prométheuszét. Az így elkészített zászlót aztán kis megalkotója „kezében magasra emelte, a vezér büszke öntudatával, s az egész vegyes társaság ujjongva, hangos lármával járta be vezére után az egész térséget, s a fiatal vezér apja maga is mosolyogva nézte ezt a lelkesen lármázó csöpp népséget” a mészárszék ajtajából vagy városszerte ismert öt bikafogó szelindekje közül.
Vagyis azért mégsem olyan zord ő sem. Kezd büszke lenni erre az idősebbik fiára. A nagy emberekre való emlékezéseket semmivel sem szabad több bizalommal fogadni, mint a nagy tűzvészekre vagy csatákra valókat. A mészárosék egykori legénye hagyta ránk azt az adatot, hogy az öreg Petrovics el-elhallgattatta az asztalnál csacsogó-szellemeskedő kisfiát. De ő hagyta ránk ezt a kis képet is, az első adatot a fiú színészi tehetségéről: „Egyszer augusztus 19-én, 1827-ben az öreg Petrovics névnapjának előestéjén a négyéves kis Sándor köszöntő-verset mondott apja tiszteletére. Akkor nagyon elérzékenyült az öreg!” – a harminchat éves apa, akit, mint általában az irodalmi apákat az irodalomtörténet, eddig még rejtelmes okból erőnek erejével gyermekgyilkosnak szeretne ábrázolni.
Petrovics István, mint korában minden apa, szigorú a gyermekeihez, de az átlagon jóval felül szereti őket. Urat akar faragni belőlük, mindkettőt taníttatni akarja. Annyi kísérlet és vállalkozás után helyzete végre jobbra fordul. Valóban jómódba jut, sőt ennél is többe. Nem sok időre. De annyira mégis, hogy a két fiú közül az egyik, az idősebb, kiemelkedhetik a paraszti sorból, és ízelítőt kaphat a magas tudományokból. A sors szeme azon van.
Kiskőrös szlovák szegénységéből kiszakadt Petrovicsékat a magyar föld terített asztalhoz ülteti. A mészáros – illetve árendátor – 1826 és 1830 között összesen 5.210 forinton a szabadszállási határ különböző részein kertet, szőlőt és egy olyan „redemptus tanyaföldet” vesz, amelyen kút, szérű, istálló és ház is van. A városi mészárszék bérletéhez 85 hold kaszáló és 25 hold szántó is tartozik. A bérlő a város ferencszállási csordájában 120 ökröt tarthatott s annyi juhot meg bárányt, amennyire épp szüksége volt. Petrovics István hálás a magyar földnek, amelyen megvethette végre lábát; öntudatosodni kezd.
A hatodféléves fiú szép ruhában, a tehetős szülők gyermekeinek önbizalmával ül be az iskolapadba előbb Félegyházán, azután – mivel apja az ottani iskola színvonalával nincs megelégedve – Kecskeméten, majd Szabadszálláson, amikor a család Félegyházáról odaköltözik. Itt már latinul is tanul. De az apának ez sem elég jó. Válogat az iskolákban, az egész Alföldön nem talál megfelelőt. Végre fiát a Dunán is túl, a Tolna megyei Sárszentlőrincre küldi; az ottani evangélikus deák iskolának – schola latinának – jó híre van. A dolog egy kicsit sokba kerül, a fiúnak csak a kvártélya és kosztja havi 12 forintot emészt. De hát van mód rá.
A szíves fogadásban és kedvezésben Szabadszállás még Félegyházán is túltesz. A mészárszék itt is jól ereszt. A családfő az eddigi szerzeményeket egyre gyarapítja újabb és újabb kertekkel, szőlőkkel, szántókkal, sőt egy szárazmalommal, hozzávaló molnárházzal. Holott csak az árendáért harmadfélezer forintot kell fizetnie. A hajdani székálló legény már nem is tehetős, nyugodtan vagyonosnak mondható. Nem elégszik meg egy bérlettel; vállalkozó, nagybérlő lesz. Kiveszi az ercsi mészárszéket is, csak ennek évi bevétele 15.000 forint, 5.000 forinttal hozzájárul egy major vételéhez. A fiú a későbbi népi fi, a gazdagok oldaláról ismerkedik meg az élettel, falusi sőt kisvárosi viszonylatban a legelőkelőbbekkel érzi magát egy sorban. Kávét iszik, 1828-ban, Kiskunfélegyházán! De ha már annyi mellékesnek látszó adatot fölsoroltunk, ne hagyjuk ki azt sem, amely ezzel kapcsolatban fönnmaradt. Orlay nagyapától tudjuk, hogy Petrovicsné „panaszolta, milyen különös ízlése van fiának, a kávét cukor nélkül, keserűen issza, s azt a jóslatot kockáztatta (a jövendő nagy ember anyja), hogy majd az élete is oly keserű lesz, mint a kávéja”.
Gyurcsek Ferenc: Időkapu
A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – január 1. 1847 – múltam huszonnégy éves és lettem eszerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat. Talán, nem lesz éppen helyén kívül, ha előbeszédül összes költeményeimhez, melyeket éppen most bocsátok sajtó alá, leírom elmélkedésemet azon életszakomról, melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lenni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely e hipokrita világban annyinak visszatetsző! mivel én azonban nem igen törődöm. Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.
Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy írórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség – az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség – mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli … ha csak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit a mostaniról kétség kívül nem tehetni föl.
Ezelőtt csak egy évvel is, megvallom, nagyon nehezemre estek az (önmagok által úgy nevezett) kritikusok anatémái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála istennek, ki vagyok e gyöngeségből gyógyulva, s jóízűn tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőködnek reám Ossát és Peliont> hajigálni. Sőt mindegyik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhunyorítására megrendül az Olymp … megbillentik ezen Jupiterculusok az ő copfjaikat, de az Olymp nem rendül meg.
És miért ezen élethalál háború ellenem? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért, de a közönség nem tudja, és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem síkra szállnak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre; de én nem rántom le a sisakot rólok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek e ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is ezt vagy amazt, csak azt veszem: mit mondanak, mit állítanak? s erre van egypár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak. – Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem … aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjokat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik, hogy költeményeimben rossz rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van.
Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmuk sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot, és német kadenciát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva; ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, eszerint róla nekem sincs tudatom, de van sejtésem … az ösztön vezet, s ahol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéleteshez, az igazi magyar versformához.
Ami költeményeimben az aljasságot illeti, az ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiesméretem ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek, s én mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert énszerintem a költészet nem nagyúri szalon, hová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni.
Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás-tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. – Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, mert szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Igy van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke!
9
Tizenhat esztendős vala.
Minden nap egy-egy sugarat lövelt
Elméje oszladó ködébe,
S minden sugár egy-egy betű volt,
És ilyen írat lett a sok betűből:
„Mi jognál fogva vernek itten engem?
Mi joggal bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette,
Úgy minden embert egyformán szeret
S én többé tűrni nem fogok,
Akármi lesz belőlem.
Táplálatot, ruhát, szállást kapok
De én ezért szolgálom őket,
S ezzel leróva a jótétemény.
Dolgoztathatnak, erre van jogok,
De a verésre nincs.
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”
Ugy is lett. Első alkalommal
(És várni erre nem kellett sokáig)
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjaig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni, rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szolga is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel.”
Az úrfi e szokatlan szókra
Elképedett, megmerevűlt,
S tajtékot turva ekkép ordított:
„Hah szolgafaj! hah lázadó gazember!””
És a fiú így válaszolt,
És hangja megvető volt:
„Hm, szolgafaj? ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S hogy eldobott magától,
Az ő hibája, nem enyém,
S ha minden úr ilyen roszlelkű, mint te,
Jól is tevé, hogy eldobott,
Mert úgy ennek köszönhetem, ha
Becsűletes ember leszek.
És lázadó?… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Ugy büszkén mondom: lázadó vagyok.
S tudnám csak mindazt, amit érezek,
Ugy, amint érezem, kimondani,
Föllázadnának milliók velem,
S reszketne a világ,
Mint Spartacustól Róma reszketett,
Midőn eltépett láncaikkal
Verték falát a gladiátorok! –
Nagyságos úrfi, isten önnel,
Mi együtt többé nem maradhatunk,
Én önnel mint ember beszéltem,
És hogyha egyszer már
A szolga emberré emelkedik,
Éhen hal meg vagy a bitófán,
De többé szolga nem lesz!”
…
11
…
És elvadúlt lassanként a világtól,
Mindegyre mélyebben szállott magába,
kerűlt mindenkit… egy barátja volt,
A senkitől meg nem zavart magány.
Ott élt azon képek között, miket
Üres ábrándoknak tart a világ,
De melyekről ő tudta, hogy azok
Élő valódi lények,
Az ő lelkébe néző
Jövő alakjai.
Ott a magányban buzgón olvasá,
Miként a hívő a koránt
S mint a zsidó a bibliát,
Olvasta ott buzgóan a
Világtörténetet.
Világtörténet! mily csodálatos könyv!
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Egyikhez így szól s kardot ad kezébe:
„Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan,
Az emberiségen segítve lesz.”
Másikhoz így szól: „tedd le kardodat,
Hiába küzdenél,
Mindig boldogtalan lesz a világ,
Mint ezredévek óta az.”
Mit olvasott ez ifiú belőle?
Mit gondolt ő, midőn e könyvet
Becsukta reszkető keze?…
Ezt gondolá:
„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?…
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?…
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! –
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpűl, s az
Élet rövid. –
Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!
Fogadjatok, ti szabadság-vitézek,
Fogadjatok szent sorotok közé,
Zászlótokhoz hűséget esküszöm,
S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp,
Kiontom azt, kifeccsentem belőlem,
Habár szivemnek közepén lesz is!”
Ily vallomást tett… nem hallotta ember
De meghallotta odafönn az isten,
Fölvette a szent könyvet, melybe
Jegyezve vannak a martírok,
S belé irá a Szilveszter nevet.
Általánosan elfogadott vélemény, mely szerint a Petőfi-irodalom első korszakának Gyulai Pál könyve a legértékesebb alkotása. S valóban, az 1853-ban írt és az Új Magyar Múzeum 1854. évfolyamában megjelent értekezés, Petőfi Sándor és lyrai költészetünk címmel, az adott viszonyok között a leghívebben foglalja össze költőnk pályáját. Sajátos módon az a hiányossága is növeli a mű értékét, hogy Petőfi útját csak 1847-ig követi nyomon. Ezzel félreérthetetlenül jelzi, hogy a győztes ellenforradalom első szakában a költő forradalmiságáról, s kivált 1848-49-es műveiről és tetteiről becsületesen nem lehetett ítéletet alkotni. Valószínű, hogy a fiatal Gyulaiban már ekkor is egyre több ellenkezést váltott ki Március Tizenötödike hősének engesztelhetetlen zsarnokellenessége és szabadságkultusza, de tudnia kellett, hogy Petőfi eszméinek és tetteinek bírálatával a pöffeszkedő idegen hatalomnak tenne szolgálatot.
1867 után, amikor a kiegyezés keltette illúziók légkörében Ferenc József megítélése is változott, Petőfi forradalmiságát kezdték egyre időszerűtlenebbnek, egyszersmind feszélyezőnek érezni az irodalmi s eszmei értékek új rendjének meghatározói, köztük Gyulai is. E folyamat egyik érdekes dokumentuma az a 168 oldalas kézirat, melyben Gyulai tanár úr 1877–78-ban tartott egyetemi előadásait jegyezte fel egy ismeretlen diák(?). A csinosan bekötött könyvecske „szerzője” Sz. L. monogrammal jelölte magát, s igen valószínűen gyorsírói jegyzet alapján rögzítette Gyulai előadásainak a szövegét. A kézirat mindvégig javítatlan, tiszta másolatnak tűnik, s minden bizonnyal hitelesen követi a katedráról elhangzottakat. * Az életrajzi utalások összhangban állnak a professzor más munkáinak idevágó közléseivel. E 168 oldalt természetesen nem tekinthetjük hiteles Gyulai-kéziratnak, de nincs okunk kételkedni abban, hogy az előadás rögzítője híven igyekezett követni tanára valóban elhangzott fejtegetéseit.
Számomra Az apostol értékelése a legérdekesebb, úgyis mint a költemény első tudományos igényű vizsgálata. Gyulai nagy valószínűséggel korábban is tudott e műről, hiszen járatos volt Petőfi kevéssé ismert dolgaiban is, lévén, hogy Szendrey Júlia húgát vette el feleségül. Joggal feltehető, hogy Arany Jánostól is hallott a veszedelmes munkáról, s emellett ismerhette Az apostol első, 1851-es kiadását is, mely csonkításokkal s alapeszméjéből kiforgatva jelent meg, a hatóságok mégis elkobozták… 1877/78-as egyetemi előadásaikor Gyulai már támaszkodhatott Az apostol első olyan szövegére, melyet az 1951-es akadémiai kritikai kiadás szerkesztője, Varjas Béla „megbízhatónak tekinthető”-ként értékelt.
A jegyzetelő két és fél kéziratoldalon 75 sorban rögzíti Gyulai idevágó szövegét. A szöveg logikája folyamatos, törlést nem mutat, kihagyásra a fejtegetés logikája nem utal. Az értékelés szerint a mű „egy irány költői beszély”.
Az első része „a társadalom ellen lép fel váddal, nagyon közel jár a socialdemokrata irányhoz, a másik része pedig inkább csak köztársasági szellemű. A költemény hőse egy királygyilkos.”
Mint olvasóink nyilván tudják, jogilag csak „gyilkossági kísérletről” lehet szó, mert Szilveszter fegyverének golyója „nem talált”, nem a szívbe, hanem a ruhába „ment”. A gyilkosságot az „igazságszolgáltatás” követte el, amely tíz esztendeig tartotta föld alatti börtönben és láncon a hőst pusztán illegálisan kinyomtatott írásokért, majd a sikertelen merényletért lenyakaztatta… Az ilyen jogrendről persze nem mond ítéletet a professzor, viszont nem teljesen alaptalanul, még bírálja is a monarchia és a respublika szembeállítását… Szilvesztert s az olvasókat felvilágosítja arról, ami valóban igaz volt már akkor is, hogy ti. egy alkotmányos királyságban, mint például Angliában, a sajtószabadság inkább érvényesülhet, mint egyik-másik „köztársaságban”.
Az adott viszonyok között természetesen nem lehetett elvárni, hogy egy neves egyetemi tanár kiálljon Az apostol eszmevilága mellett. De valamivel több megértési készséget megengedhetett volna magának Gyulai, aki ehelyett ironizál általában is az „irányműveken”, melyeknek az „az örvénye, hogy a költő élő alakok helyett könnyen csak abstractiókat rajzol”. Elismeréséből nagyjából csak annyira telik, hogy hajlandó méltányolni: a hős „gyermekségének rajza sokkal sikerültebb, mint midőn férfivá lesz”. De itt is siet a felnőtt Szilveszterről erkölcsi verdiktet mondani: „Különösen visszatetsző benne az, hogy még kenyerét sem tudja megkeresni… Van benne némi gyámoltalanság, mely iránta való részvétünket apasztja.”
Lehetetlen itt nem gondolnom arra, hogy míg Gyulainak legalább eszébe jut a részvét szava Szilveszter családjának nyomorúsága kapcsán, századunkban Horváth János akaratlanul (?) is visszhangozva e kritikát, már nem gyámoltalanságról ír, hanem „bűnösen élhetetlennek” minősíti Szilvesztert, olyan embernek, aki erkölcsi bénaságban szenved, aki nem más, mint „holdkóros, dühös rajongó”. Gúnyolva illegálisan kiadott műveit, kioktatja az elnyomott-üldözött forradalmárt: „E mellett bizony ráért volna kenyeret is keresnie gyermekeinek.” Hadd tegyem hozzá: ha prózai dicsőítéseket, sőt királyhimnuszt is ír az aradi tizenhármak kivégeztetőjéről, mint ahogy Jókai Mór tette, akkor kenyér mellett kalács is jutott volna éhező gyermekeinek.
…Elnézést kérek, hogy e kurta ismertetés végére némileg kilendültem a tudományos illem megkövetelte higgadt modorból. De ha irodalomtörténet-írásunk múlt századi klasszikusa s e századi másik iskolateremtője ironizáló készségeit kipróbálhatta Szilveszteren s a hős alkotóján, a magamfajta – régóta csak maszek – Petőfi-kutatónak is szabad legyen hébe-hóba elárulni érzelmeit.
* Illik köszönetet mondanom Fülöpszállási Székely Gábor Petőfi-kutatónak és gyűjtőnek – tőle kaptam meg tanulmányozásra a szóban forgó kéziratot. Az Apostagon rendezett kiváló Petőfi-kiállításról a Népszava 1995. április 5-i számában emlékeztem meg. Petőfi a zsinagógában címmel. [vissza]
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!…
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Koltó, 1847. szeptember
Gadányi Jenő: Fák, bokrok
Kedves Sándor!
Szeretném közölni Veled, hogy az életed lefolyását, fontos eseményeit egyáltalán nem ismerem – jobban mondva csak átlagos tudásom van róluk, amit iskolai tanulmányaim során szedtem fel, (ha egyáltalán…). Soha nem foglalkoztam behatóan, úgymond tudományos alapossággal, életeddel. Egyedül Illyés Gyula Rólad szóló könyvét olvastam el, más egyebet nem, holott – habár ebben sem vagyok biztos – minden bizonnyal számolatlan könyv jelent meg rólad, életedről, annak fontos fordulópontjairól stb.
Bizonyos értelemben tehát nem érdekelsz. Ez valószínűleg azért is van, mert régen éltél, és a hétköznapjaid egészen más – már elnézést – tárgyi feltételek között zajlottak, és így életed nem tud igazán közel kerülni hozzám, hacsak nem akarnék valami kosztümös film ábrándozásaiban elmerülni. Márpedig ezt nem akarom: amikor a múlt díszletként/kulisszaként/kosztümként, mint jelen próbálja megidézni magát – nos, ez élénk vállvonogatásra, fejcsóválásra késztet.
Meg kell mondanom őszintén, a szabadsággal kapcsolatos verseid és tevékenységeid például éppen nem foglalkoztatnak. A szabadság szóval – hisz nagyon jól tudod – könnyű visszaélni, könnyű éppenséggel a szabadságtalanság állapotának elérése érdekében felhasználni. Így természetesen nevedet, személyedet, emlékedet is különféle irányba haladó szekerek elé, igáslóként, avagy cammogó ökörként, akár szárnyaló angyalként be lehet fogni. Nem akarlak eltávolítani saját magadtól valamiféle ünnepélyes mell-, avagy egészalakos szobor képében, ami előtt honfibútól dagadó keblüket döngető, habzó szájú emberek rogynak a földre.
Amikor a neved felhangzik, akkor persze a forradalom kifejezés is felidéződik. Nos, megbocsáss, ez a szó sem hoz lázba, bizalmatlanságom övezi, hiszen ezzel a szóval is jelöltek olyan társadalmi eseményeket, folyamatokat, melyek éppenséggel a gonosz hatalom működését bizonyították.
Sok szempontból viszont nagyon is érdekelsz
Mostanában például sokat gondolok arra, mint afféle, a természetvédelem iránt érdeklődő városi zöld-ember – ha ezt a szóleleményt ismered, akkor nyilván tudod, hogy korunk legégetőbb problémájával függ össze –, hogy keresztül-kasul bejártad az Alföldet, és részesültél abból az ősi tájból, melyben még a vizek nem voltak lecsapolva, a vidék még nem volt oly mértékben mezőgazdasági művelés alá vonva, mint manapság. A hamisítatlan pusztákon kívül sokkal több láp és ingovány tenyészett-terjengett a sík vidéken és még a kocsányos tölgy is nagyobb állománnyal képviseltette magát. Azaz a Kárpát-medencei alföld őshonos flórája (a hozzá tartozó faunával együtt természetesen) terült el szemed előtt. Minő hallatlan élvezet lenne ma ezeket látni, a környezeti problémák és egyáltalán a szent és dicső természet – természeti élőhelyek, ahogyan a tudomány mondja – vészes zsugorodásának korszakában! Minő hallatlan élvezet volna látni ezt az ősi világot, mely élvezet természetesen szomorúsággal és aggodalommal, sőt, infernális rettegéssel színeződne át: mi lesz velünk, ó szent/együgyű emberiség, mi lesz velünk!
Kivált nagyon közel érezlek magamhoz, és szeretetem irántad az egekbe csap, amikor a pacsirtaszóról írsz. Neked nem kell idéznem, hiszen Te írtad, magamnak citálom ide az első versszakot a versből, annyira fontos nekem: életem örök visszatérő dallamainak egyikét jelenti, ami nélkül nem is az vagyok, aki vagyok:
Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.
(Pacsirtaszót hallok megint!)
Tavasszal született a vers, március kilencedikén, 1849-ben. Mindegy, mikor szólt a madár, a vers születése napján, vagy valamikor előtte: meleg lehetett aznap. Elképzelem, ahogyan egy mezőn ballagván vagy ücsörögvén, meglátod a saját énekének ékes zsinórján magasba emelkedő madarat, és hirtelen természetélményben részesülsz. Túlemelkedsz magadon, éned feloldódik valami magasabb rendű elemben. Természetfelettibe kerülsz egy természetben lejátszódó apró esemény által? Hogy mindez hogyan történhet, hiszen ellentmondásosnak tűnik, azon mindenesetre sokat gondolkodhatnánk.
Néha arra gondolok, hogy – nem kertelek – önbántalmazó voltál. Egyáltalán nem értem, miért mentél el Bem tábornok táborába 1849 júliusában. Igaz, akkor már, tehát a szabadságharc ideje alatt – ha jól tudom – őrnagy voltál, habár inkább afféle díszkatona. Rangod – ahogy mondják – inkább a hírnevednek szólt. Nem lehetetlen, hogy saját eszméid – világszabadság, „ott essek el én a harc mezején” – foglya lettél? Azt mondják, Bem tábornok elküldött a fővezéri stáb mellől, azután jöttél-mentél a harci eseményektől távolabb, figyelő, nézelődő katasztrófaturistaként. És? Halálod fájóan durva, köznapi és mindenféle ünnepélyességet, fennköltséget nélkülöző esemény volt. A lovas kozák, lova magasából nézve, egy menekülőt észlelt maga előtt, nos, ledöfte azt. Téged. Nem a harc mezején történt mindez, hanem a félelem, pánik, lihegés, állandó hátrasandítás ingoványában. Amúgy lehet, hogy a lovas felé fordultál? Bátran, hősiesen? Vagy ezeket csak magadra kényszerítve?
Különben most látom az interneten (biztosan tudod, a „száz vasutat, ezeret”-féle, úgynevezett ipari-tudományos forradalom egyik szülötte ez a tudásgyarapításra is kiválóan igénybe vehető eszköz), hogy édesapád 1849. március 21-én, édesanyád pedig május 17-én halt meg. Nem tudom, milyen mélységben foglalkoznak ezzel a ténnyel a tudós munkák, érdekes-e számukra ez, mindenesetre engem érdekel, hogy ott rajzottak-e a fejedben a róluk való gondolataid, ott tülekedtek-e a lelki szemeid előtt a róluk való emlékképeid akkor, amikor a segesvári táj részletei sorjáztak a szemed előtt? Gondoltad-e Zoltán fiad kapcsán, hogy – lám, a halál térül-fordul és vágja a rendet – apai nagyszülei már nem élnek? Petrovics nagypapa nincs, csak a fia és annak fia, az unoka. Sándor és Zoltán…
Viszont van egy élményem veled kapcsolatban, talán a legfontosabb, amely – teljes világossággal ezt csak most látom, habár már a levelem írásának kezdetén is halványan éreztem –, önellentmondásba sodort engem, ami a forradalmiságot, szabadságszeretetet illető gondolataimat illeti. Hogy azokkal úgymond nem sokat tudnék mit kezdeni, nem érdekelnének.
Bizonyára tudod, hogy manapság már minden nő középiskolába, egyetemre járhat. Mármost nemrégen egy tüntetésen – melyen az oktatásügyért vonultak fel emberek, diákok is éppenséggel – egy középiskolás lány elszavalta a Még kér a nép című versedet. Őt magát nem láttam, csak a hangját halottam a hangot erősíteni képes berendezések segítségével (ezek szintén a „száz vasutat, ezeret” féle gondolkodásmód szülöttei). Diáklány volt, nem hivatásos színész, helyenként túlértelmezte a versedet, eltúlzott hangsúlyokat alkalmazott. És – ha öregesen, professzorosan, gáncsoskodva, egy fanyalgó színházkritikushoz, avagy színházigazgatóhoz illő szellemeskedéssel akarnám mondani – túlságosan is átélte a versedet, átélésével mintegy ugyebár annak hatását gyengítve. Ámde, kedves Sándor, éppen ez a tamáskodás nem állná meg a helyét: hiszen pontosan az ellenkezője igaz mindannak, mint amit állít! A gimnazista lány versmondása éppen hogy Téged idézett meg! Jelenléted vált érezhetővé ott a Duna melletti téren, a Lánchíd tövénél, ahol a versed elhangzott és közvetlenül átélhetővé vált minden – már-már részeseivé lettünk mindazoknak az eseményeknek, melyek 1848 tavaszának nevezetes napjain történtek Veled és társaiddal. Ott voltál, teljes valódban!
Na de ez semmi! Nem csak Te és a többi márciusi ifjú voltak mellettünk, hanem maga a forradalom és a szabadságvágy is elevenné vált, melyet azok a fiatalok és idősebbek éreztek, akik ott a téren a versedet hallgatták, és ami, mint az éneklő pacsirta, felhussant a magas égbe, hogy onnan biztatóan mosolyogjon le ránk. Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!
Azaz tehát – hogy most már, még zavartabban és bűnbánóbban hebegve-habogva, véglegesen visszavonjam kételkedő szavaimat a forradalmiságról –, magam is forradalmárnak éreztem magam ott a Lánchíd előtti téren.
Akár így, akár úgy: mivel nemrégiben volt a születésnapod – kétszáz év, nem semmiség! – most emelem Rád poharam. Egészségedre, kedves Sándor!
Szászsebes, ápr. 11. [1849.]
Néhány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezére Bem; és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám. A sors úgy akarta, hogy részt vegyek e hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zúgott az ágyú, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem, csend és béke volt – az ellenség akkor már Oláhországban bujdosott, német és muszka. Szebenben találtam Bemet; mint egyszerü közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül; ő visszaadta a kapitányságot s kinevezett segédének; az elsőt közönyösen, a másodikat gyönyörrel fogadtam el. Másnap Gyula-Fejérvár alá mentünk, s azt még aznap mintegy három óra hosszat ágyuztuk, s föladásra szólitottuk föl; a várbeliek egyikre is másikra is huszonnégy fontosokkal feleltek. A tábornok annyi sereget hagyván a vár körül, mennyi elegendő annak teljes bekeritésére, idejött Szászsebesbe s azóta itt vagyunk. Holnap vagy holnapután indulunk Magyarországra. – A napokban voltak itt a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek küldöttei, kik meghozák Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedánti és táblabirói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: „Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!” és sirva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sirtunk – de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. – Tennap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok irójának szerencséje van ezek közé tartozni. S igy meg vagyok végre jutalmazva is, pedig tulságosan, nem azáltal, hogy érdemjelt kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne írjam. Saját kezével tüzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve, s ezt mondá: „bal kézzel tüzöm föl, szivem felőli kezemmel!” s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.”
Közlöny, 1849. április 26.
Száznyolcvan esztendővel azután,
hogy Petőfi Kisfaludy Sándornál járt Sümegen
„Kiülök a dombtetőre, innen nézek szerteszét”,
s mélyeket lélegzem a sokféle színű falevél édeskés illatából.
Mocorog a hajnal a vadgesztenyék repedéseiben.
Az ősz egy olyan művész, aki nemcsak festékbe,
hanem lelkünkbe és szívünkbe is mártja széles ecsetjét.
Az ecsetet, melyet odafentről Isten keze is vezet.
Visszaadja a világba és az életbe vetett hitet.
Az ilyen kép akkor lesz jó, ha lendületből készül.
És benne lesz minden gondolatunk, érzésünk,
az akkori lelkivilágunk, és szétválaszthatatlanul összefonódnak.
Lehet, sőt biztos, hogy a természet része vagy.
De persze, ha eléred ezt az állapotot, rájössz,
hogy nem állsz felette, még kívülálló sem lehetsz, benne élsz!
Egy világ, mely túl van a logikán, a szavakon,
és a csenden, amit ha valaki meg akar ismerni,
amennyiben akad olyan, csak a saját élményeire hagyatkozhat.
Itt hangja van az életnek, hangja van mindennek,
a csendnek is… A lágy szellők jönnek-mennek,
táncolnak, akik a csörgőfa fürtökben lógó szív alakú,
apró csengőivel csilingelnek ‒ mert ami fontos,
csak a szívnek hallható, csak a szív érti meg, az ész alig.
Nagy gyöngyházlepke pihen az erdei turbolyán,
piroslik a kecskerágó, csapatosan feketéllik a bodza;
halk, finom nesz, lágy zene, megmozdult valami,
mintha egy szárny rebbent volna, egy szitakötő volt az ág.
Amott meg egy fura sáska, napfényre vágyik,
sziklák színéből szövött durva vásznat visel;
nem különcködni akar, csak próbálja kerülni a feltűnést.
Karcsú, öreg jegenyenyár a vár alatti kertben,
régóta áll ott szerényen, nem számolja már az éveit.
Üldögélek, írogatok, ha van kedvem hozzá.
Mindennek itt, egy rezesen csillogó rózsabogár volt tanúja.
Az Egyenlőségi Társulat 1848. szeptemberi proklamációjában Petőfi arra vállalkozott, hogy ázsiai elindulásunktól a márciusi forradalomig foglalja össze mozgalmas századainkat. Természetesen nem valamiféle tudálékos dolgozatot akart írni, önkényes fantazmagóriákat sem költött, mint napjainkban egyik-másik – „magyarságtudományban” utazó – pályatársa. Bevallott nyíltsággal a Habsburg-uralom ellen kívánt „izgatni”, gyászkorszakainkat mutatva fel e számunkra kárhozatos dinasztia sistergő megbélyegzését szolgáló történeti vádiratában.
Ha Petőfiről csak ez az egy, históriai célzatú mű maradt volna ránk, e kiáltvány akkor is méltó volna arra, hogy fontos munkái között tartsuk számon, mint történetfelfogásának meghatározóan beszédes dokumentumát. Aki azonban ismeri a költő életművét, annak tudnia kell, hogy első történeti témájú versétől, a tizennyolc évesen írt Lebeltől kezdve milyen gyakran dolgozott fel históriai témákat. Minden túlzás nélkül állítható, hogy nincs még egy poétánk, aki oly rövid idő alatt, mint amennyi alkotóév Petőfinek jutott, oly sok művet szentelt történelmünknek – lírai és epikai költeményeket, színdarabokat, prózai meditációkat, saját korával is foglalkozó naplójegyzeteket.
Történelmünk iránti szenvedélyes érdeklődése már az iskolai évekből adatokkal igazolható. Három legnyugodtabb tanodái évében. Aszódon, a társai által „könyves Sándornak” titulált kamasz Petrovics valóban a legszorgalmasabb könyvfalók közé tartozott, amint ez Asztalos István kollégánk fontos kutatásaival is bizonyítható. A földrajzi és nyelvkönyvek mellett főleg történeti műveket kölcsönzött. Sőt, egy ízben meg is ajándékozta az iskolai bibliotékát egy német históriai munkával, a Die Wiederoberung Ofen’s című könyvvel. 1835 telének elején német és latin nyelvű történelemtudományi műveket olvasott, ezek három-négy kötetesek. 1836 márciusától ismételten kikölcsönzi Budai Ézsaiás magyar történelmi trilógiáját.
Amint ezt már Dienes András megállapította, a kis Petőfi e műben olvashatott először részletesen Hunyadi László tragédiájáról, a Dózsa-felkelésről, a Rákóczi-korról, majd Martinovicsékról is. Amíg a parasztháború leírásánál Budai még mutat némi szánalmat a szörnyű megtorlás áldozatai iránt, ahogy előre halad a saját kora felé, annál inkább alkalmazkodik a hivatalos kívánalmakhoz, s Martinovicsék kivégeztetését már méltó igazságtételnek minősíti. Mindezt pedig csak azért érdemes megjegyezni, mert a költő későbbi versei és prózai jegyzetei szöges ellentétben állnak a derék, de félénk Budai Ézsaiás történelemszemléletével…
Selmecen Petőfi tovább folytatta história stúdiumait, noha épp e tantárgyból megbuktatta Lichard Dániel, aki minden adat szerint csakugyan bősz szlovák soviniszta lehetett, s ezért gyűlölte a magát magyarnak valló „tót deákot”. Az elégtelennek már csak azért sem tulajdoníthatunk jelentőséget, mert Szeberényi Lajos, aki Petőfi iránti jóindulattal nem vádolható, végleges összeveszésük ellenére így nyilatkozott a selmeci szekundáról: Petőfinek „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való jártasságát bámultam, s ezt az akkori legjobb magyar könyvekből szorgalmasan tanulta”. Az utolsó félmondat nyelvi utalásának van persze némi éle, de ez csak Szeberényit jellemzi, nem is kell komolyan venni: a kis Petrovics, tudjuk, már Aszódon is olvasott e tárgyban latin és német történeti műveket is…
Pápán végre egy kiváló történettanár, Bocsor István irányítása alatt s részben művei segítségével is folytathatta históriai tanulmányait Petőfi, aki itt megint ír egy újabb verset Lehelről, hogy évekkel később, felnőtt fejjel egy nagyobb elbeszélő művének hősévé tegye a legendás vezért. (A mű, sajnos, töredékben maradt.) Későbbi, immár iskolán kívüli történeti stúdiumaihoz is kaphatott indíttatást Pápán, ezek ismertetésére azonban itt nincs tér, nézzük immár az életmű históriai tárgyú alkotásainak egy-két, talán nem elcsépelt tanulságát.
A teljesen jogos Habsburg-ellenességből következhetett volna nemzeti királyaink, kivált az Árpád-háziak iránti megkülönböztetett érdeklődés is. Ennek azonban nincs nyoma a költő műveiben. A honfoglalás- és alapítás időszakát gyakran emlegeti versben és prózában, de első István királynak még csak a neve sem fordul elő az ismert életműben… A másik szentté avatott magyar uralkodó, László neve csak egy állásfoglalás nélküli mondatban bukkan fel (magát az írást felvették ugyan a kritikai kiadás VII. kötetébe egy kis könyvem nyomán, de a szerzőség körül viták is zajlottak). Árpád-házi Szent Margit vagy Szent Erzsébet nevére természetesen sohasem utalt a költő.
Mindez abban az összefüggésben válik feltűnővé, hogy milyen gyakran és kedvteléssel időzik el Petőfi a pogány magyarok körében. A többször dicsőített Lehel kapcsán kiemeli, hogy „Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád”, tetszik neki, hogy „Konstantinápolynak ment Botond keletre, / S szörnyű taglójával kapuját betörte”. Botond s Lehel mellett Bulcsút is méltatja, mert ők voltak a kormányzók: „Ők hárman viselték a hazai gondot”.
Ennél is többet mond egyik versében:
Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek…
Fölösleges itt bizonygatni, hogy ezt az „ősmagyar” harcivágyat miként váltotta fel a modern forradalmiság. De még ekkor is, sőt 1848-ban is, Lenkey kapitány századának hazaszökéséről írván, a Dnyeszter partján megálló huszárok krónikája újra Árpád alakját villantja föl:
A folyónál pihent
Egykor vitéz Árpád,
Mielőtt bevette
Attila országát.
E szent helyen álltak
A derék huszárok,
Itten nyílt ama szent
Esküvésre szájok,
Vagyis szent a hely, hol Lenkey huszárjai megállnak, szent az esküjük is, de az első szent magyar királynak a neve sem fordul elő Petőfi oly gazdag „történeti névtárában”, hogy Vasvári szavával szóljak. Szeretném, ha senki nem értene félre. E kérdésben sem világnézeti, sem történeti vagy napi politikai érdek nem befolyásol, pusztán egy tényt állapítok meg. S e ténynek biográfiai fontossága van számomra. A költő ugyanis egy fölöttébb ritkán idézett (sokáig meg is hamisított), de szinte az utolsó szó érvényével szóló töredékében így ír fia keresztelőjéről: „Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipám és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője…” Talán nem kell mondanom, hogy a Lehelben is megénekelt pogány fejedelemre, Zoltánra vonatkozik Petőfi utalása. A prózai töredékbe pedig valószínűleg nemcsak keresztapai minőségben kerül be Arany János, hanem mint a János pap országa című vers szerzője is. (A kereszténység felvételén rettentő indulattal gúnyolódó költeményt maga Arany a forradalom után természetesen sohasem publikálta, csak az első világháború után jelent meg újra.)
Ismét hangsúlyozom: nem azt kívánom vitatni – értelmetlen is volna, hogy helyes volt-e felvenni a kereszténységet, vagy sem. Itt arról van szó, hogy Petőfinek a magyar történelmet idéző versei, prózái minden kardinális ponton kihívó módon támadták a hivatalos történelemszemlélet habsburgiánus, ultralojális, ájtatosan reakciós „feudokatholikus” szemléletét, az isten kegyelméből uralkodó királyok kultuszát. Pályája elején a költő egyszer emlegette „a nagy Mátyás hősi szellemét”, de 1847. februárjában már így inti Arany Jánost: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya másik eb.” Ami persze fiatalos túlzás, mert mégiscsak van különbség az ellenségeit élve eltemettető Szent király s mondjuk Mátyás között… Másfelől az is tény, hogy a túl heves tételt magánlevélben vetette papírra Petőfi egy olyan barátjának, akit szeretett nevelni demokratikus igéivel… Mindenesetre Mátyás e végső megítélésében is látszik, hogy költőnk mennyivel radikálisabban gondolkodott a magyar históriáról, mint ama liberalizálódó kor bármelyik honi poétája.
Leginkább azonban abban különbözik szinte minden kortársától, hogy módszeres eltökéltséggel igazságot akart szolgáltatni a magyar történelem kivégzett lázadóinak, üldözött szabadsághőseinek. A Mátyást „ebező” levélben megvallja Aranynak, hogy régi eszméje volna eposzt írni Csák Mátéról és Rákócziról, de mindkettőt „agyonütné a cenzúra”, s későbbi, „tán jobb idők számára” azért nem valósíthatja meg terveit, mert nem fordíthatja idejét oly művek készítésére, „melyekért mindgyárt nem fizetnek”.
Nem volna érdemes elidőzni itt a költő újabb elfogultságánál – Csák Máté valóban fellázadt a központi hatalom ellen, de az oligarcha tette nem állítható Rákóczi nemzeti szabadságharca mellé. Válaszában Arany bevallja, hogy Csák és Rákóczi alakjának megörökítésére ő is gondolt, sőt, – „mosolygod talán?” – Dózsára is… mire Petőfi így tör ki: „Ebadta! hogy mered azt gondolni, hogy én Dózsáról más véleményen vagyok, mint te? Én Dózsát a magyar történet egyik legdicsőbb emberének tartom…”
Petőfi Dózsa-eposza megíratlan maradt hát, de a költő egyik legnagyobb, s legbátrabb forradalmi versében idézte meg a parasztfelkelés vezérének szellemét, egyenesen a nemességet fenyegetve meg e rettentő szavakkal:
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Nem törődve a cenzúrával és a titkos policájjal, mely már évek óta figyelte Petőfit, s leveleit postázás előtt lemásoltatta, költőnk A nép nevében fenyegető strófáit – ha már kinyomtatni nem lehetett – személyesen szavalta el az Ellenzéki kör egy népes „estvélyén”, két héttel az Aranyhoz írt, s Dózsát is dicsőítő 1847. március 31-i levél előtt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a közelítő forradalomnak ez volt az első nyilvános szava a reformkorban.
Csak röviden, de nem mellékesen jelzem, hogy e költemény nemcsak Dózsa szellemének ébresztésével irritálhatta a nemesség jelentős részét, hanem azzal is, hogy a Napóleon ellenében, az osztrákok segítségére siető magyar nemesi felkelést, az „inszurrekciót” – hazug legendagyártókkal ellentétben – érdeme szerint gúnyolta ki. Mivel azóta nem egyszer esett meg történelmünkben, hogy vészesen ostoba, s a nemzet érdekeit sértő háborúkat dicsőítettek álírástudók, álljon itt ez a strófa is:
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?…
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek.
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Talán épp e könyörtelen versből került át az emlékszobor az Aranynak írt s fentebb már idézgetett levélbe: „…szentül hiszem, hogy lesz idő (ha fönn marad a magyar nemzet) midőn Dózsának nagyszerű emlékszobrot fognak emelni, és talán mellette lesz az … enyém is.” Horváth Mihály több műve és Eötvös nagy regénye, a Magyarország 1514-ben már sokat tett a Dózsa-felkelés megértőbb ábrázolása érdekében, de Petőfi azonosuló kiállása a parasztvezér mellett a rehabilitációnak nyilvánvalóan egészen más fokozatát képviseli.
Bizonyosra vehetjük, hogy az Ellenzéki körben elszavalt versnek csinos „irodalma” keletkezhetett a titkos policáj jóvoltából, mert tudtunkkal ez volt az egyetlen eset, amikor a költő nem csupán „bizalmas körben”, „a Pilvax-kávéház elvadult ifjai közt” olvasta fel leghevesebb forradalmi verseit, (a titkos jelentésekből idéztem), hanem nagyobb közönség előtt. Sajnos azonban, a Habsburg- birodalom összeomlása után is csak egyetlen, jószimatú újságíró, Tábori Kornél vetette rá magát a bécsi levéltárak idevágó jelentéseire, a magyar tudományosság jelesei nem siettek kötelességüket teljesíteni, s addig vártak, míg az 1934-es bécsi munkásfelkelés idején a titkos archívum leégett – Petőfi Sándor életének kincset érő dokumentumaival.
Aki Dózsát meri dicsőíteni a földesúri Magyarországon, attól elvárható a többi tabu ledöntése is. Rákóczi Ferencről majd a forradalom idején fog versben és prózában újra meg újra nyíltan hitet tenni, de már 1847 elején megírja a Szent sírt, melyben név nélkül, de felismerhetően siratja az elbukott szabadsághőst, kit gyáva nemzete megtagadott, s kinek emlékét csak a költő őrzi, a szabadság „öröklámpája”. Májusban már műve címével is utal arra, hogy A majtényi síkon strófáiban milyen csatatérről beszél, szembeállítva a hősöket, kik „Hazátlan bújdosók, földönfutók lettek”, míg a latrok, „kik a hazát elárulták, Urak lőnek…”. A vers természetesen nem jelenhetett meg itthon, a Bajza szerkesztette, külföldön kiadott zsebkönyvben, az Ellenőrben látott napvilágot, Kossuth s mások merész irataival együtt, de kipontozott címmel: A m… síkon. (Itt jelent meg a Palota és kunyhó s a Dalaim is.)
Az 1847-es történelmi sorozatból emeljük még ki A csonka torony címűt, mely a hajdú szabadságküzdelem piros lobogóit is emlegeti, éppúgy, mint A munkácsi várban. E művekről írta Horváth János, hogy csak futólagosan idézik a múltat, a költő „csak a jelent akarja látni a tagadás színében”, az ilyen alkalmi költemények „a hiány-érzet formakeresései”. Ami lehet igaz, a magam részéről mégis azt mondanám, hogy e vonulat darabjai egy magyar ellentörténelemmé állnak össze: az aulikus történetírás által megtagadott múltat védelmezi bennük a költő – szinte egyedül. (Ha eltekintünk Vasvári Pál némely akkor még jórészt kéziratos töredékeitől.)
E sorba illik a Vérmező, a Martinovicsékat idéző költemény. E művet, a „magyar jakobinusok” apoteózisát valószínűleg nem is írhatta volna meg Petőfi 1848 előtt – ehhez már a március 15-én kivívott sajtószabadság bátorító szelleme kellett. Maga a költő a vers végén utal is arra, hogy régebben megemlíteni sem volt szabad Martinovicsék nevét, csak Március után lehetett könnyel áldozni a mártírok kiontott véréért…
Az igazság kedvéért annyit mégis nyugtázni kell, hogy már Horváth Mihály is akart írni a magyar jakobinusokról az Ellenőr már fentebb említett kötetébe, de Bajza nem tudta vállalni a témát. Auguste de Gérando viszont, magyarosan Degerando Ágoston megelőzte Petőfit: A politikai közszellem Magyarországon című, épp 1848 nyarán megjelent könyvében rokonszenvező értékelést adott Martinovicsék mozgalmáról, s igazuk kivívását a „bosszúló időre” bízta. A könyv már francia eredetiben is ismert volt ellenzéki körökben, majd a rövidített magyar változatról a Kossuth Hírlapja már 1848. júliusi első számában bő ismertetést adott, s a beszámolót 4-i és 5-i számában is folytatta.
Petőfi akkoriban mindenképpen kénytelen volt figyelemmel kísérni a hírlapokat, épp a szabadszállási ügy fejleményei miatt. Valószínű azonban, hogy ő már korábban is tudhatott a könyvről, épp Vasvári révén, kivel a legszorosabb kapcsolatban állt (s akiről – mint ezt az Ezredvég egy korábbi számában már említettem – a Teleki Blanka perében ítélkező bíróság ismételten állítja, hogy ő fordította magyarra De Gérando művét). Akár így volt, akár csak besegítésről lehet beszélni (e kérdés még tovább vizsgálandó), a könyv radikális körökben franciául, majd magyarul közkézen forgott. S ami a legfőbb: Gérando 1848 tavaszán összes műveivel tisztelte meg Petőfit, köztük a Közszellemmel. Költőnk tehát ösztönzést meríthetett belőle „a bosszúló idő” parancsának teljesítésére.
Horváth János egyébként a Vérmezőről még szigorúbban ítélt, mint a fentebb idézett „alkalmi költeményekről”, besorolta „a csupasz politikai elfogultság” termékei közé. E jogát nem vitathatjuk, de ilyen alapon azt is lehet mondani, hogy benne is munkált némi politikai elfogultság, legfeljebb nem a „csupasz”, hanem a leplezett változatban.
Ami pedig Martinovics apátot illeti, körötte valószínűleg sosem szűnnek meg a viták, lévén túl bonyolult alkat… De Fraknói címzetes püspök úrnak is egy kissé tartózkodóbbnak kellett volna lennie verdiktjeivel: Martinovics végül is egy olyan Lipót király uralma alatt buzgólkodta be magát a titkos- szolgálatba, aki érzékenységet mutatott a felvilágosodott, reformer politika iránt; Fraknói viszont inkább tekinthető a felvilágosodás-ellenes klerikalizmus képviselőjének. Martinovics „előélete” nem rokonszenves, de ő és mártírtársai, a lenyakazottak és a bebörtönzöttek mind a magyar szabadságért szenvedtek, de ez a püspök úrról nem mondható el.
Jónéhány verset és prózai jegyzetet lehetne még kiemelni Petőfi életművének az osztrák uralom áldozatait „rehabilitáló” írásaiból, de legalább egyet még mindenképpen említenünk kell: a Caraffáról tervezett, töredékben maradt drámát. Ha már Horváth János, aki nem túl jelentős „helyzetdalokat” is tudott méltatni, e töredéket nagy művének csak a függelékében veszi figyelembe 18 félsor erejéig, s azokban is csak némely külső hatások eshetőségére utal, e cikkből ne maradjon ki ez az ígéretesen induló alkotás. Ne vitassuk most a keletkezési dátumot, csak megjegyzem, hogy az általában elfogadott 1849 júliusi időpontot Mezősi Károly elgondolkodtató érvekkel igyekezett megingatni, korábbra datálni.
Magát a témát Petőfi már 1845-ös felvidéki utazása alkalmából tanulmányozhatta, az eperjesi kollégium könyvtárának egyik fontos kéziratos művében. Caraffa itteni őrjöngésének példája arra ösztönözte a költőt, hogy magát a vérengzést, a rémuralmat, annak embereit és szellemét elemezze, szorongásos pillanataiban már előre látva, mi vár a harcoló magyarságra forradalma elbukása esetén. A drámában realisztikus képek ábrázolják a nép életét, de maguk a pribékek és a főhóhér, Caraffa megjelenítése a múlt század harmincas éveinek vadromantikájára emlékeztet, egyébként teljes joggal: a megtorlás megszállottja lelke mélyén a téboly csíráit hordozhatta, éppúgy, mint később Haynau.
Giovanni Battista Vico, a jeles tudós (az emberiség körforgásáról szóló elmélete, Michelet közvetítésével juthatott el Petőfihez is – lásd a Világosságot! című remeklést), szóval Vico, kívülálló is lévén, megengedhette magának Caraffa dicsőítését, de költőnk az olasz vezért csak annak ábrázolhatta, ami számunkra volt: szörnynek. Nem csoda, hogy irodalomtudósaink régen fölöttébb fanyalogtak a drámatöredék felett, vagy igyekeztek kurtán elintézni. Egy nem hivatásos irodalomtörténész, legszebb Petőfi-könyvünk szerzője, Illyés Gyula volt az első, aki érdeme szerint igyekezett méltatni.
Utóirat
Petőfi teljes magyar ellentörténelméről, igazából könyvet kellene írni. Jelenleg azonban, sajna, abban az egyben már hasonlítok az Aranynak panaszkodó Petőfihez, hogy én sem írhatok többé olyan könyveket, melyekért „nem fizetnek”, sőt nekem kell fizetnem megjelentetésükért… Egy cikk erejéig mégis szólnom kellett e témáról. Miután odajutottunk, hogy a magyar (!) rádióban (!) egy Habsburg (!) az október hatodiki gyászünnepet (!) megsértve, Ferenc József véres szennyesét próbálhatta tisztára mosni, elmarasztalva az aradi mártírokat „esküszegésük” miatt, s e főherceget a minap magyar egyetemi korifeusok felkoszorúzták, ennyivel tartoztam Petőfi igazságának s magamnak.
1993
* Eredeti megjelenés: Ezredvég 1993/10. [vissza]
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.
S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.
Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.
S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!
Pest, 1847. január
Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.
Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se’, hol
Meghúzhatnók magunk.
Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
Pest,1847. január
Gadányi Jenő: Anya gyermekével 3.
A család mint társadalmi alapegység ma már számtalan módon értelmezhető – a pedagógiai tevékenység és az iskola mint a családokkal jogszerű kapcsolatban álló intézmény számára – kikerülhetetlenül (újra)értelmezendő. Szükséges ez nemcsak azért, mert a nevelő/oktató folyamat „célszemélye”, a gyermek elsődleges szocializációs közegéről beszélünk, hanem azért is, mert napjainkban egyrészt nagyban megváltozott a család fogalmának jelentésköre, másrészt sok esetben egy adott család nem feleltethető meg az iskolával szemben elsődleges szocializációs környezetként (ebben az esetben az iskola válik azzá a gyermek számára), vagy – nagymértékű negatív társadalmi és/vagy a felnőtt generációkra növekvő mértékben jellemző pszichológiai folyamatok miatt – traumatikus környezetként aposztrofálható a család.
A család fogalmának meghatározása a múlt évszázad elejétől elengedhetetlenné vált a pedagógiában, azonban – fejti ki Cseh-Szombathy László – a család jelentésköre azért nehezen megragadható, mert az „emberek családban nőnek fel, és túlnyomó többségük egész élete is a család keretei között zajlik le. Ennek során az emberek tudatában a családi intézménynek számos, egyedi vonásokkal átszőtt képe alakul ki, és ez elevenedik meg a családfogalom hallatára. E fogalomra az emberek többnyire érzelmileg is reagálnak: a család vagy valami jót, kedveset jelent, vagy pedig a káros élmények hatására a rossz, az ártalmas megtestesítője lesz.” 1
Az egyik első – a család társadalmi szerepével foglalkozó – szociológiai iskola a 20. század elején a családot az egyének interakciós kereteként értelmezte (interakcionális iskola). 2 Ez az értelmezés a családszociológiai kutatások intenzitásának, illetve az egyre inkább mélyebb vizsgálatokat igénylő társadalmi folyamatoknak a következtében az elmúlt évtizedekben oly mértékben kiegészült és átalakult, hogy ezen fogalommeghatározások áttekintésére ez az esszé nem alkalmas. Ezért kiindulási pontként itt csak a Magyarországon (az iskolai intézményrendszerben legelfogadottabb) meghatározással élünk: „a család a társadalomnak az a legkisebb szociális egysége, amelyben házasságban élő férfi és nő együtt él/nek vér szerinti közös gyermekükkel/gyermekeikkel” 3 A család fogalmának ez a definiálása voltaképpen az Alaptörvényben is leírt, de az Alkotmánybíróság egyik 1995-ös határozatára épül, mely szerint a család fogalma szinte teljes körűen azonosul a házasság fogalmával, amennyiben „a házasság intézménye kultúránkban és jogunkban is hagyományosan férfi és nő életközössége. Ez az életközösség tipikusan közös gyermekek születését és a családban való felnevelését célozza, amellett, hogy a házastársak kölcsönös gondoskodásban és támogatásban élésének is kerete. A gyermekek nemzésére és szülésére való képesség nem fogalmi eleme és nem feltétele a házasságnak, de a házasság eredeti és tipikus rendeltetéséből folyóan a házastársak különneműsége igen. A házasság intézményét az állam arra tekintettel is részesíti alkotmányos védelemben, hogy elősegítse a házastársak számára a közös gyermekkel is rendelkező család alapítását.” 4
Jól kiolvasható ebből a határozatból a család, illetve a házasság, mint a társadalom legkisebb szocializációs életterének a tradicionális, hagyományokra, sajátos nemzetkultúrára épülő megközelítése, amely tény egyben sajnos szinte „használhatatlanná” teszi ezen fogalmaknak a napi szociológiai/pedagógiai gyakorlatban történő értelmezését. Ugyanis már a 20. század második felétől Magyarországon is felgyorsultak azok a társadalmi folyamatok, amelyek a családok számos alternatív – családpszichológiai és szociológiai szempontból vizsgálandó – változatát eredményezték. A hagyományos értelmezésből ugyanis kimaradnak azok a családváltozatok, „amikor a gyermeket örökbe fogadják; a saját gyermeket és az örökbe fogadottat együtt nevelik; a saját gyermek ismeretlen donortól származik; az együtt nevelt gyermekek részben az egyik, részben a másik, részben mindkét szülőtől származnak; válás vagy árvaság vagy a szülő által vállalt szingli életforma miatt egy szülő neveli a gyermeket (már nem csonka családról, hanem egyszülős családról beszélünk!); árvaság vagy a szülők nevelésre alkalmatlan életmódja miatt más családtag (pl. nagyszülő, hivatalos gyám) neveli a gyermeket; a család felnőtt tagjai csak alkalmilag élnek együtt; a család felnőtt tagjai homoszexuális kapcsolatban élnek; a kulturális sajátosságok következtében a hazai alapértelmezéstől eltérő más együttélési megoldást, és sajátos nevelési körülményeket, módszereket tartanak természetesnek.” 5
Jól látható, hogy a társadalmi szokások változásai, az egyéneket érő modernizációs és kulturális hatások a családmodellek folyamatosan bővülő számát hívták életre a mai közösségekben, ráadásul a családtipológia mellett pedagógiai szempontból sokkal inkább fontossá vált mindezen kategóriák esetleges traumatikus hatása a gyermekre. Pontosabban: felértékelődött a gyermek iskolai viselkedése és teljesítménye, a családi élettér/modell, illetve az ebből fakadó esetleges traumák kapcsolata. Mindezzel összefüggésben pedig elvárható kompetenciává vált a pedagógus esetében a családmodellek ismerete az egyes tanulók esetében, valamint erre az ismeretre alapozva a gyermekekre ható – a családi mintákból fakadó – negatív folyamatok feltérképezése, és végül ezen információk helyes alkalmazása a nevelési/tanítási folyamat során.
Az iskolai intézmény – és általában a pedagógus tevékenysége – hagyományosan nagymértékben épít a családi élettér meglétére, illetve annak a mindenkori társadalmi normának történő megfelelésére. „A pedagógusok részéről a megszokottól, ismerttől való eltérő működés miatt gyakran fogalmazódik meg elégedetlenség, kritika általában a családokkal szemben.” 6 Pedig napjainkban jobbára még a hagyományos családtipológia is egyre alkalmatlanabbá válik a gyermek iskolai viselkedésére és teljesítményére is kiható szocializációs folyamatainak jellemzésére. Ha például azt vesszük alapul, hogy a 20. század közepére legelterjedtebbé vált nukleáris háztartási modell (1 apa, 1 anya, gyermek/ek) ma már több formában is fennállhat 7 oly módon, hogy annak gazdasági, társadalmi és kulturális funkciói ugyan csak kismértékben térnek el (pl. fogyasztási szokások, eltartók és eltartottak aránya stb.), de gyermekpszichológiai szempontból annál relevánsabbak, akkor rögtön használhatatlanná válik a hagyományos értelemben vett családtipológia.
Az oktatási intézmény, illetve a pedagógus számára az egyik legkevésbé érzékelhető szociológiai jelenség a mozaikcsaládban nevelkedő gyermek, annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben – a válások számának erőteljes növekedésével párhuzamosan – a mozaikcsaládok száma emelkedő arányban van a magyar társadalomban. Jelenleg még kijelenthető, hogy a mozaikcsaládban nevelkedő gyermek/ek „kezelése” nemcsak a köznevelés, hanem a szociológiai kutatások számára is peremterület. „A szociológiai és a demográfiai vonatkozású családszerkezeti kutatások egyik ’fehér foltját’ a mozaikcsaládok vizsgálata jelenti. Annak ellenére van ez így, hogy számos – alapvetően pszichológiai jellegű – kutatás kimutatta, hogy az intakt, az egyszülős és a mozaikcsaládban nevelkedő gyermekek életesélyei, iskolai előmenetele, társas viselkedése, későbbi párkapcsolattörténete jelentős eltéréseket mutatnak” 8 A mozaikcsalád, illetve az ilyen családmodellben lévő gyermek pszichológiai és pedagógiai szempontból egyaránt látens problémákat jelenhet tehát a nevelési/tanítási folyamat során, ugyanis felületes perspektívából a látszólag hagyományos felépítésű nukleáris család képét mutatja.
De mit tehet az intézmény, illetve a pedagógus, ha adott esetben a tanuló iskolai viselkedésének és teljesítményének romló tendenciáinak hátterében az áll, hogy mozaikcsaládban nevelkedik féltestvéreivel, vérszerinti szülőjének egyikét csak kéthetente látja, és napi viták tárgya a családban élő felnőttek között a nevelő (nem vérszerinti) szülő(k) hozzáállása a nevelt (nem vérszerinti) gyermek/ek/hez? A legnagyobb gond ez esetben leginkább az, hogy az intézményben folyó pedagógiai munkát szabályozó dokumentumok a pedagógusoknak nem sok fogódzót jelentenek. Jól példázza ezt, hogy a szervezeti és működési szabályzatok legtöbbször csak az ifjúságvédelmi felelőst említik ezen a szinten: „A gyermekjóléti és családsegítő szolgálatokkal a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős tart kapcsolatot.” 9 Pedig – mutat rá írásában Podráczky Judit – a „nemzetközi és hazai mérések eredményeivel kapcsolatban például gyakran került elő a családi háttér tanulói teljesítményeket befolyásoló szerepe” 10, azonban ezeket a mérési eredményeket a gyakorlatban nem feltétlenül követte hatékony cselekvési terv. Ahhoz, hogy a pedagógus és a család pozitív befolyással bírjon a gyermek iskolai viselkedésére és teljesítményére – fejti ki Podráczky – partneri viszonyra lenne szükség az intézmény és a szülő között. 11 A partnerség kialakításához viszont elengedhetetlen mind a szülők, mind a pedagógusok – tehát végső soron össztársadalmi szinten – a kölcsönös bizalomra épülő szemléletváltás. Például annak a klisének az alapvető realitássá emelése, hogy a gyermek az első – vagyis nem az intézményi működés szabálykövetése, pontosabban kizárólagos ragaszkodás a szimpla szabálykövetéshez. Sajnos még nagymértékben tartja magát a köznevelésben a problémás tanuló „rémképe”, akitől szabadulni szeretne az intézmény (sok esetben akkor is, ha az iskola pedagógiai programjában szerepel az SNI besorolással vagy beilleszkedési és tanulási zavarral küzdő gyermek nevelése), és ebben a szándékában partnerre találhat az intézmény a szabad iskolaválasztás jogával élni tudó szülőben – viszont egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek számára ez a vándorlás intézményről intézményre pozitív hatással lehetne az iskolai viselkedésre és teljesítményre. Tény, hogy „az elmúlt évtizedekben a világ számos országában megjelent a választás lehetősége a közoktatáson belül: egy OECD jelentés szerint az OECD-országok kétharmada növelte a szülők választási lehetőséget az elmúlt 25-30 év során (OECD, 2012). A 33 OECD-országból 2010-ben hat országban nem volt körzetes beiskolázás; nyolc országban szigorú körzetes beiskolázás működött; az országok zömében, 19 országban, köztük Magyarországon is, a beiskolázás alapja a körzet, de viszonylag könnyen lehetséges már elemi iskolai szinten másik iskolát választani (OECD, 2012).” 12 Tehát a szabad iskolaválasztás kétségtelenül segíthet a családnak abban, hogy ha a szülő egy adott intézmény keretein belül a gyermeke iskolai teljesítményét nem tartja megfelelőnek, akkor egy másik intézményt „kipróbálva” biztosítsa gyermeke teljesítményének megfelelő szintre emelését. Sajnos ebben a kijelentésben az irónia nem véletlen, ugyanis semmi nem garantálja, hogy ezzel a lépéssel valóban pozitív irányban változik a gyermek iskolai viselkedése és teljesítménye – sőt, sok esetben éppen az ellenkezője mutatható ki.
Összességében szükséges azon jó gyakorlatok elterjedése az iskolában, amely nem az el- illetve áthárításra készteti azokat az aktorokat a köznevelésben, akik valóban objektíven és hatékonyan képesek pozitív befolyással beavatkozni a gyermek iskolai teljesítményének növelésében, szinten tartásában, és ehhez képesek figyelembe venni azt a tényt, hogy a gyermek családi körülményeinek ismerete, illetve az aktív kommunikáció a szülőkkel ehhez a folyamathoz elengedhetetlen. A kulcsszó pedig a partnerség, nemcsak szülő és pedagógus között, hanem pedagógus és gyógypedagógus, iskolapszichológus és szülő, valamint a partnerszervezetek – családsegítő, pedagógiai szakszolgálat stb. – között. Podráczky Judit szavaival a „család és iskola kapcsolatának pozitív irányú és tartós befolyásolása szempontjából alapvető a szülőkkel/családokkal kapcsolatos attitűd megváltozása, amelynek kiindulópontjait nem az áthárítás és a rizikófaktorok hangsúlyozása, hanem az érdekazonosság tudatosítása, a család erősségei és védőfaktorai jelentik.” 13
1 Cseh-Szombathy László: A család meghatározása. In: Czibere Ibolya (szerk.): Család-szociológia. Debrecen, 2006. 5. [vissza]
2 Burgess, E. W. ennek az iskolának az egyik legjelentősebb képviselője. Meghatározása szerint: „A család, mint az interakcióban álló személyiségek egysége” (1926) [vissza]
3 M. Nádasi Mária: A megváltozott családok hatása a gyermekekre. Gyermeknevelés, 4. évf. 2016/2. 35. [vissza]
4 Az Alkotmánybíróság 14/1995 (III.13) AB határozata [vissza]
5 M. Nádasi Mária, 2016: 35. [vissza]
6 M. Nádasi Mária, 2016: 37. [vissza]
7 Példák (a teljesség igénye nélkül): apa és anya nem házasságban él; a nevelt gyermekek közül az egyik közös, a másik előző kapcsolatból származik; a szülők egyneműek stb. [vissza]
8 Harcsa István – Monostori Judit: A mozaikcsaládok. socio.hu 2020/2. 2. [vissza]
9 A Bocskai István Református Oktatási Központ Szervezeti és Működési szabályzata (letölthető az intézmény honlapjáról) forrás: birokhalasztelek.hu/dok/SZMSZ 2021.pdf (utolsó letöltés: 2022. 12. 29.) [vissza]
10 Podráczky Judit: A szülők és az iskola kapcsolatrendszere. Tanító, 2018/április. 43. [vissza]
11 Podráczky, 2018: 43. [vissza]
12 Berényi Eszter: Szabad iskolaválasztás és szegregáció. In: Fejes József Balázs – Szűcs Norbert (szerk.): Én vétkem: helyzetkép az oktatási szegregációról. Motiváció Oktatási Egyesület, Szeged, 2018. 57. [vissza]
13 Podráczky, 2018: 46. [vissza]
Bíró-Balogh Tamás nemcsak író és irodalomtörténész, hanem az utóbbi kategórián belül dedikációkutató is. Magyarországon ő tette a dedikáció műfajának megismertetéséért a legtöbbet, elsősorban a Könyvvel üzenek néked – Radnóti Miklós dedikációi című monumentális kötetével. Mint a könyv fülszövegében írja, a dedikációk, mint írói kézjegyek, régóta az irodalomtörténészi (és gyűjtői) érdeklődés látóterében vannak, hiszen a szerző által írt ajánlás érdekes, mint az irodalmi élet történéseinek, a gesztusnak megfogható dokumentuma. Emellett azonban a dedikációk információt is hordoznak: életrajzi források, amelyek összegyűjtve kirajzolják a teljes kapcsolathálózatot. Bíró-Balogh Tamással Szegeden beszélgettünk a dedikációgyűjtésről, és sok másról, ami a dedikációkutatás kapcsán fölmerülhet.
– Hogyan s mikor alakult ki a dedikálás, mint a könyvajánlás fontos rítusa?
– A dedikáció mindig két ember közötti viszonyt rögzít. Van, aki dedikál, ajánlja a másik embernek a munkáját, és van, aki meg is kapja a dedikált munkát. Ez a szokás még az ókorból ered, amikor a kötet írója a mecénásának, pénzügyi támogatójának, segítőjének ajánlotta könyvét, ami a mecénás megrendelésére készült. Az ókori, középkori könyveknek a címlapján, vagy annak környékén szerepel az a passzus, melyben a kötet írója ennek meg ennek a főúrnak a támogatását köszöni a könyv létrehozásához. Nagyon szépen végig követhető, hogy mely kötetnek ki volt a támogatója. Később, a 19. századra kialakult a romantika korában a szerző fogalma Európa-szerte, s így Magyarországon is. És a szerzőnek nem egy olvasója volt, mint az ókorban a megrendelő, hanem sok, hiszen nagy példányszámban kezdték el nyomtatni a könyveket. Egy új típusú dedikáció terjedt el, mikor a szerző a saját könyvében a saját kezével személyesen beleírja az adott olvasónak az ajánlást. Ez már nem a mecénási alkotó és a mecénás közötti viszony rögzítése, hanem az író s az olvasó közötti viszonyé. Így jött létre a dedikáció mai formája, és ennek még nincs vége, mert mostanában, amikor megjelentek az e-book-ok, egy-két kortárs írótársam már azt is kitalálta, hogy az e-book-ot miként lehet dedikálni névre szólóan. Dragomán Györgynél láttam, mert ő ért a számítógépes kütyükhöz, hogy generált egy olyan címlapot, melyen rajta van a saját kezű aláírása, ezt beszkenneli, és hozzá lehet illeszteni az adott e-bookhoz. Az embernek személyre szóló e-bookja lesz. Ez teljesen egyedi még az irodalomban, nem is láttam erre másutt példát.
A dedikációkutatás tudománya
– Ön tette a dedikáció, mint műfaj elismeréséért Magyarországon a legtöbbet.
– Tudom, hogy a rólam szóló Wikipédia-szócikkben is hasonló szerepel. A dedikációkutatás ténylegesen nagyon fiatal tudomány, de nem én találtam ki. Aki tudományszerűen elkezdte művelni Magyarországon, az Lengyel András, a szegedi Móra Ferenc Múzeum volt főmunkatársa; ő fedezte föl, hogy ha a dedikációkat nem egyesével nézzük – ami egyébként roppantul érdekes dolog –, hanem ún. szeriális forrásként, sok dedikációt egymás mellett, akkor több mindent árul el egy sorozat, mint a benne levő elemek összessége.
– Mit árul el?
– Hogyha sorozatként nézzük, akkor az irodalomtörténeti dokumentációs jelleg mellett bejön egy nagyon fontos szociológiai szempont is, meg lehet vizsgálni egy adott írónak, költőnek az irodalmi kapcsolathálózatát. Meg lehet nézni, kik álltak hozzá közel, kivel volt irodalmi kapcsolata, és így tovább, ezek kiderülnek a dedikációkból. Ha például egy író harminc éven át dedikál egy olvasónak, az egy erős szociológiai kapocs. Aki csak egy-egy alkalommal találkozik az íróval, például odamegy hozzá a könyvhéten és dedikáltat, azt nem nevezzük erős kapocsnak, az egy pillanatnyi dolog. A sorozatból is kétféle van, össze lehet gyűjteni azokat a sorozatokat, amelyeket egy ember írt, ilyenek például Radnóti Miklós dedikációi, s ez azt mutatja meg, Radnótinak kik voltak annyira fontosak, hogy kapjanak a könyvéből. Nyilvánvaló, Radnóti azoknak adott kötetet, akik fontosak voltak számára, vagy akiktől akart valamit. Fordított esetben, ha azokat a dedikációkat gyűjtjük egybe, melyek egy adott írónak szólnak – köznyelven erre azt mondjuk, hogy ez az írói könyvtár –, akkor viszont azt a rendszert mutatja meg, amelynek középpontjában szintén az adott író áll, de azt láttatja, hogy ő kinek volt fontos, ő kiktől kapott könyvet. Ez is nagyon sok mindenről árulkodik.
A könyves szakma mozgásai
– Hogyan lehet dedikált könyvhöz hozzájutni?
– Ez attól függ, élő, vagy halott szerzőről van-e szó. Élő szerzőkkel a legkönnyebb könyves rendezvényen találkozni, a könyvhéten például hagyományosan több száz író van jelen a Vörösmarty téren, de itt, Szegeden is megfordul jó pár tucat. A modern dedikációgyűjtők – mert ilyenek is vannak –, az egyéb könyves rendezvényeket is figyelik, vagy éppen a könyves szakmának az aktuális mozgásait, például egy-egy könyvbemutatót. Ez attól függ, hogy az ember olvasó-e, vagy csak gyűjtő. Aki szeret is olvasni, az amúgy is eljár e könyves rendezvényekre, s előbb-utóbb kialakul egy olyan ismeretségi köre, amelybe beletartoznak az írók. A másik típus a dedikációgyűjtő, aki nagyon mulatságos dolgokra képes. Hallottam olyan esetekről, mikor volt egy szerzői est, és egy fanatikus dedikációgyűjtő harminc könyvvel állított oda az íróhoz, hogy dedikálja azokat. Ennek eleget tenni nagyon megtisztelő is az adott írónak, meg elég fárasztó is; embere válogatja, ezt miként reagálja le.
A halott írók közül a fél-kortársak, félklasszikusok könyvei még felbukkanhatnak antikváriumokban, az igazi nagyágyúk, a klasszikusok, például a Nyugat-generáció, vagy mondjuk az Újholdasok, meg a még régebbiek dedikált könyvei kizárólag könyvárverésen lelhetők föl, és ez nem kevés pénzbe kerül.
A határ a csillagos ég
– Mennyibe?
– Ez változó. Mindenképpen több ezer forintos kategóriáról beszélünk, de a határ a csillagos ég. Könyvért adtak ki már nyolcmilliót is mostanában. Ez még nincs tíz éve, és egy Radnóti-dedikált kötet volt – ehhez két ember kellett, az, aki megvette, s az, aki majdnem. Az utóbbi időkben elkezdte csaknem elérni a festmények árát a dedikált könyv. És ide tartoznak a szerzői kéziratok is. A kéziratok közül valószínűleg az a csúcstartó, amely nemrég futott aukción – hazai árveréseken 1939 óta először szerepelt Petőfi Sándor-verskézirat –, ez hetvenmillió forintról indult, ami Pesten egy, Szegeden két lakás ára. Az irodalomba ma már megéri befektetni, s nagyon sokan vásárolnak dedikált könyveket, kéziratokat – egészen egyszerűen értékálló műtárgyak lehetnek ezek most már.
– Volt-e már esete irodalmárként, amikor valami érdekességet tudott meg egy szerzőről a dedikációi kapcsán?
– Gyakorlatilag csak ilyenjeim vannak. Mindegyik dedikáció önmagában is lehet érdekes. Mindegyik mögött van egy történet. Összegyűjtöttem Radnótinak közel nyolcszáz dedikációját, ez az egész kirajzolja a kapcsolati hálóját. De minden egyes dedikációnak megvan a maga története is. A dedikáció sok mindenről árulkodik. Például ott van, ha szerencsések vagyunk, egy keltezés, illetve egy nem sablonos szöveg. És akkor ezeket rögtön lehet vizsgálni. Például a Radnóti-dedikációk között van, amikor a költő egy verset írt bele dedikációként a könyvbe – itt már elbillen a libikóka afelé, hogy nem csak életrajzi dokumentumról van szó, hanem irodalmi alkotásról. Az utóbbi esetben a dedikáció már a költői életművet gazdagítja; amikor megtaláltam ezt a dedikációt s közreadtam, többen elfogadták az én erre vonatkozó érvelésemet, mert ez a verses dedikáció ma már benne van a Radnóti-összesben. Címe egyébként nem volt az alkotásnak, pontosabban maga a megszólítás volt a cím: „Drága Timinek”. És Radnóti nagyon komolyan gondolta a címet, mert alá is húzta, és mi, akik még írtunk kézzel vagy írógéppel, tudjuk, a kéziratban az aláhúzás azt jelenti, hogy az aláhúzott szavakat kurzívval „gondolja” az ember, kiemeli, nagyon fontosnak tartja.
Változások életrajzilag és szociológiailag
– Van egy Örkény-egyperces, amely többek között azt mutatja meg, hogyan változik egy szerző politikai hovatartozása az évek, évtizedek során.
– Ez egy zseniális egyperces, egy kitalált szerző kitalált dedikációit veszi sorba. Magyarország teljes újabb kori történelme benne van, a zsidótörvényektől a kommunista rendszerig. E dedikációsorozatból kiolvashatók a változások, életrajzilag és szociológiailag is. Kiderül, hogy ennek a bizonyos szerzőnek kik voltak az ismerősei, kikkel milyen viszonyban állt.
– Örkény „összegyűjtötte” egy nem létező személy nem létező dedikációit, az irodalomtörténésznek viszont magának kell összegyűjtenie a létező személy létező ajánlásait.
– Szerencsés esetben, ha egy írói könyvtár egyben marad az alkotó halála után, akkor könnyű dolgunk van. Ott van ez a könyvtár, a gondos örökös odaenged minket, nyugodtan lapozgassunk, fényképezzük le, katalogizáljuk a dedikált műveket, s utána a mi dolgunk, hogyan nyerünk információkat ebből a sorozatból. Sokkal nehezebb dolga van az irodalomtörténésznek akkor, amikor a másik sorozatot akarja összegyűjteni: egy adott író dedikációit, melyeket ő írt másoknak. Ilyenkor a dedikációk olyanok, mint a levelek, annyi helyen vannak, ahány címzett van. Esetenként több száz, extrém esetben több ezer címzettje is lehet egy adott író összes dedikációjának attól függően, hogy hány embernek adott dedikációt, hányan kértek tőle – és nagyon idő-, pénz- s munkaigényes dolog összegyűjteni ezeket. A Radnóti-dedikációkkal foglalkozó könyvem, amely 2016-ban jelent meg, Könyvvel üzenek néked – Radnóti Miklós dedikációi címmel, tizenöt évnyi kutatómunka eredménye, ennyi ideig tartott összegyűjteni a dedikációkat, amelyeket aztán ki lehetett adni könyvben. Tizenöt évig „láthatatlanul” dolgoztam a témán.
Amit a „D” és az „M” betű rejt
– Miközben persze nem hagyta abba a többi szerző dedikációjának gyűjtését sem. Mi volt az eddigi legérdekesebb történetű dedikációja?
– Mindig az a legérdekesebb, amin az ember épp dolgozik. Szerencsém van, nagyon sok érdekes dedikációt találtam meg. Egy sarkalatos példát mondok. Az egyik első kiadású Kosztolányi könyvben dedikációként egy „D” és egy „M” betű olvasható. Ez akár gyerekfirkának is tűnhet, de nem, itt a betűk a Dezső s a Mária rövidítését jelentik. A könyv Radákovich Mária könyvtárában maradt fönn, és ha az ember tudja, Kosztolányinak Radákovich Mária volt az utolsó szeretője, akkor már azt is tudja, hogy a rövidítések azt jelentik, Dezsőtől Máriának – s a többit ossza be a képzelet magának. Nyilván mi már az irodalomtörténeti vonatkozások föltárása után pontosan tudjuk, mi lehetett köztük.
– Jelenleg kiknek a dedikációival foglalkozik?
– Most többek között Móra dedikációival foglalkozom; Szegeden ez nekünk külön érdekes téma. De a Juhász Gyula-, s a Tömörkény-dedikációk is. Tömörkény egyetlen jelenleg ismert dedikált fotójáról is írtam – mert fényképet is lehet dedikálni, nemcsak kötetet. Szerencsére többször kerül elő új dedikáció Radnótitól, József Attilától, Kosztolányitól, Karinthytól, és nagyon érdekesek. Ha már itt tartunk, meg kell mondanom, nemcsak az irodalmi „első vonal” dedikációi érdekesek. A másod-, harmad-, negyedvonalban is lehet fontos dedikációkat találni. Azt is lehet szociológiailag vizsgálni, hogy az úgynevezett kisebb szerzők kinek dedikáltak, vagy nekik kik dedikáltak, hiszen ők ugyancsak az irodalomrendszer tagjai. Hogy ilyet is említsek, a szegediek között itt van Hegyi István. Összesen három könyve jelent meg, a tízes évektől a harmincasokig alkotott, ő Szegeden a népi novellának az utolsó kismestere. Tömörkénynek volt a tanítványa, Móra és Juhász baráti körébe tartozott, meg József Attiláéba. Szociológiailag tehát nagyon fontos helyen található, amikor Szegeden az igazán modern irodalom a csúcson van, akkor ő is ott van, mindenkit ismer, és mindenki ismeri őt, adtak neki könyvet, és ő is adott – ezt kizárólag a dedikációkból lehet tudni. Tehát a dedikáció rögzíti ezeket a kapcsolatokat, s ahol van dedikációs kapcsolat, ott már irodalmi hatás is lehet. Előfordulhat, hogy egy hete még nevét sem hallottad ennek az embernek, de mihelyt arra rájössz, hogy kikkel volt kapcsolatban, akkor egy kicsi érdeklődés rávetülhet erre az ismeretlenebb szerzőre. És akkor ez már kvázi irodalomtörténeti felelősség is: ne utasítsuk el alapból az irodalom kevésbé ismert szereplőit, mert lehet, nagyon érdekesek, lehet, hogy jók – és lehet, hogy mindez egy dedikáció kapcsán merül föl.
Rejtőzködő és ismert gyűjtők
– Az Ön dedikációi, amelyek otthon vannak a gyűjteményében, miről mesélnek?
– A válaszhoz el kell mondani, hogy a dedikációgyűjtőknek több fajtája létezik. Van a rejtőzködő, aki nem szereti kiteregetni, hogy mije van otthon – ez nem független attól, hogy a dedikációgyűjtemény egyre nagyobb pénzbeli értéket is képvisel. Vannak aztán az ismert gyűjtők. Magyarországon Kiss Ferenc az egyik legismertebb József Attila-dedikációgyűjtő, neki van Magyarországon a legteljesebb József Attila-gyűjteménye magánkézben. Sokszor beszél róla újságokban, folyóiratokban, a tévé is járt nála. Ő nem rejtőzködik, de gyűjteményét, a teljeset nem mutatja meg. Vannak olyan gyűjtők, akikről tudjuk, hogy léteznek, de nem tudjuk, mi van náluk. És vannak azok a gyűjtők, akik kérkednek azzal, hogy mijük van. S vannak, akik az említettek határmezsgyéjén mozognak, és segítik a tudományt. Ők átlátják, hogy tudományos értéke van a gyűjteményüknek, és segítik az irodalomtörténészek, így az én munkámat is. Egyébként magam is beletartozom az utoljára említett körbe. Ha tőlem kérnek segítséget dedikációügyben, akkor természetesen örömmel segítek, akár úgy is, hogy a saját gyűjtemény kérdéses darabjait megosztom.
Összekapcsolni olvasást és gyűjtést
– Hogyan kezdett el dedikációkat gyűjteni?
– A gimnáziumi éveimben kezdődött a dolog. Nem is tudom, honnan jött a késztetés, a harmadik osztályban, 1991 körül éreztem először úgy, hogy irodalomtörténettel akarok foglalkozni. Sokat olvastam, és természetesen sok irodalomtörténeti művet is. Közegemben – szülővárosomban, Gyomán – nem volt irodalomtörténész, viszont a dedikációt, mint olyat, ismertem, mert a kezembe került itt-ott, általában irodalomtörténeti könyvek illusztrációjaként. Minden ember gyűjt valamit, ki bélyegeket, ki sörösdobozokat, s így tovább. Én is gyűjtöttem régi pénzeket, bélyegeket, ásványokat, és a kilencvenes években kattant be nekem valami, hogy az olvasást s a gyűjtést össze lehet kapcsolni. Így kezdtem el dedikált könyveket gyűjteni. Gyomán nem volt antikvárium, kihasználtam azokat az alkalmakat, amikor iskolai kirándulás keretében elmentünk a szolnoki színházba – ott már volt antikvárium, ott vettem meg első gyűjteményi darabjaimat, Füst Milán és Kormos István dedikációival. Közben elkezdtem kapni a dedikált könyveket például Határ Győzőtől – ő is gyomai, azért mondom az elsők között, mert a szülőföld összekötött minket --, és a többiektől. Aztán Szegeden ez a világ kinyílt számomra. Amikor a Kárász utcán még volt antikvárium, s Monostori Dezső üzletvezető megtudta, hogy dedikációgyűjtéssel foglalkozom, egy idő után eltette nekem az ilyen könyveket, és megkérdezte, kellenek-e. Így jutottam az első Radnóti-dedikációval ellátott kötethez. A gyűjtés akkoriban sem volt olcsó, s ugye az egyetemistának nincsen pénze, de úgymond átcsoportosítottam az albérleti rezsiköltséget. És innentől kezdve bővült a gyűjteményem otthon, már több polcnyi dedikált kötetem, nekem szóló dedikációkkal ellátva. Én már tudom úgy nézni a saját könyvtáramat, mint egy szociológiai terepet: a gyűjtemény azt mutatja meg, nekem kik a fontos szerzők, vagy én kiknek, kiktől kértem és kik adtak, kik a barátaim, kikkel vagyok szakmai kapcsolatban. Sajnos egyre több köztük a halott szerző, Faludy Györgytől kezdve Határ Győzőn, Göncz Árpádon, Esterházyn át Térey Jánosig. A gyűjteményem másik része, amit én gyűjtöttem, abban vannak „jobb darabok”, érdekesebb ajánlások, köztük persze olyanok is, amelyek senki másnak nem érdekesek, csak nekem; hogy egyik közös kedvencünkről beszéljek, alakul a Bólya Péter-gyűjteményem is, mert már tőle is van otthon nem egy dedikáció.
Nagyon izgalmas történet
– Meséljen a Radnóti-dedikációkkal foglalkozó kötetéről! Háromszáznyolcvan oldalas, keménykötésű, monumentális munka.
– Itt visszacsatolnék a már említett Lengyel András nevéhez, ő szerkesztette a Móra Ferenc Múzeum irodalomtörténeti osztályvezetőjeként a múzeum évkönyveit. Amikor annak idején Ilia Mihálytól megtudta, hogy nekem van egy dedikált Radnóti-könyvem – ez volt az, amit a Kárász utcai antikváriumban tudtam megvenni még réges-régen – akkor erre fölfigyelt, és megkért, hogy írjak erről cikket, egy rövid, adatolt leírást a múzeumi évkönyvbe. Valójában itt kapott el engem igazán a dedikációkutatás. Elkezdtem keresni az adatokat, amelyek abból az egy dedikációból kiolvashatók, s nagyon izgalmas történet kerekedett ki. Radnótit mindenki ismeri, de a címzettet nem ismerte senki. Én se. Akkor jöttem rá, hogy a dedikációból új információkhoz lehet jutni, és ez mindenképpen az irodalomtörténetnek olyan része, ami engem nagyon érdekelt. S amikor ennek a dedikációnak a történetét megírtam, és a munkám megjelent a múzeumi évkönyvben, onnantól kezdve a Radnóti-dedikációkat mindig eltettem. Sajnos az irodalomtörténész leginkább csak fotómásolatokból dolgozik, lévén, hogy e könyvek több százezer forintba kerülnek, s tanári fizetésből nem lehet őket megvenni. De a fotómásolat is legalább annyira használható, mint a kötet, és sikerült belőlük sokat összegyűjtenem. Lengyel András erre újólag felfigyelt – akkor már napi kapcsolatban voltunk –, s amikor már volt egy sorozatom Radnóti dedikációiból, megkért arra, hogy a múzeumi évkönyv következő darabjában tegyem közzé a sorozatot. Akkor már volt négyszáz ajánlásom Radnótitól. Ez már akkor is sok volt – de a gyűjtést nem lehetett abbahagyni, hisz sosem lehetsz biztos abban, hogy az összeset ismered. Mikor 2016-ban a könyv kiadása megvalósult, abban már hatszáz ajánlás volt.
Egy kiadó meggyőzése
És sikerült egy kiadóval elfogadtatnom, hogy ez miért érdekes, milyen tudományos jelentősége van – mert korábban alig adtak ki dedikációkkal foglalkozó kötetet, ennyiben valóban közöm van a műfaj népszerűsítéséhez. Nagyon sok képet tartalmaz a kötet, mert maga a kép dokumentálója annak, hogy létező dedikációkról van szó – s a kép mint vizuális tartalom vonzza a szemet is. Akkoriban jöttem rá arra is, hogy a mai emberek szeretnek kézírást olvasni, főleg híres írókét, már csak azért is, mert ma már a kézírás kezd eltűnni a mindennapjainkból. Sokszor hallom olvasóktól, hogy Radnóti milyen szépen írt. Igen, mert ők még úgy tanultak írni, hogy azt szépen kell művelni, ő pedig különösen ügyelt erre. És akkor megszületett ez a dedikációs könyv, aminek szintén lettek olvasói, ami megint csak dedikációkat generált, s a lényeg: sikerült segítségével megmutatni, hogy létezik dedikációkutatás, és az milyen. Egyébként valószínűleg lesz egy második, javított, bővített kiadása is, mert Radnótinak azóta előkerült újabb kétszáz dedikációja.
– S a dedikációkutató kiknek dedikálja műveit?
– Hogy én kiknek dedikálok? Én sem vagyok már egy mai darab, első könyvem, az Egy füzet magánélete, 1993-ban jelent meg, jó harminc éve. Akkor még máshogy nézett ki az irodalmi mezőny, mint most. Emlékszem rá, az első könyvbemutatómon ott volt például Kardos G. György és Kertész Ákos is; ők már nincsenek köztünk. Az Ab Ovo kiadónál jelent meg, Vámos Miklós volt akkor a kiadó igazgatója, s megadta a módját a könyv megjelenésének. Egyébként Kardos G. és Kertész egy irodalmi eseményre jöttek – ahol én voltam az irodalmi esemény, Fenákel Judittal és Horváth Péterrel együtt; hármunknak volt közös könyvbemutatónk. Az első dedikált példányt a szüleim kapták, a másodikat a nagyszüleim, és utána, akik ott voltak a könyvbemutatón. Szép számmal voltak, olvasók, sajtósok, írótársak, ilyenek. Bajtai Andrásnak van egy elhíresült mondása, hogy kortárs versekkel jól lehet csajozni – ezt el lehet mondani a könyvekkel kapcsolatban is: dedikált könyvekkel jól lehet csajozni. Mert a dedikálás egy szép gesztus, az irodalmi élet fontos rituáléja, hiszen azzal, hogy beleírsz valamit egy könyvbe, egyedivé és személyessé teszed azt, és rögzíti: te adod valakinek, s az a valaki neked fontos. Ez a valaki pedig lehet persze egy csaj is. A többi pedig abból a néhány sorból olvasható ki, amit beleírtál a könyvbe.
Gadányi Jenő: Ex-Libris (GJ-nének)
Van egy fotóm. Papíralapú. Sajnos nem találom.
Így aztán nem láthatják, amint Csontváry, kezének középső ujját fölfelé tartva szónokol a Hadik kávéházban, lebegve a hallgatóság fölött. Afféle hegyi beszéd. A többiek csüngnek szavain. Ki így, ki úgy. Modellezve sokféleségünket. Van egy régi perzsa mondás, amit talán pontosan idézek: amíg a bölcs ujjával a Nap felé mutat, a többiek az ujját nézik.
Mediterrán vidéken élő emberek nem úgy számolnak, mint mi. Az egy, az a legkisebb, tehát a kisujjukkal kezdik a számolást és haladnak fölfelé, egészen ötig. Ami utána következik, az már nem olyan érdekes. Ráadásul úgy számlálják ujjaikat, hogy a másik kezükkel behajlítják, mondván: ez akkor megvolt.
A Szépművészeti Múzeumban, Gergely Mariann érzékeny kurátori munkája nyomán, Csontváry felmérhetetlenül összetett és igen gazdagon bemutatott életművének fontos stációi láthatók. A kiállított anyag képeihez most nem szólnék. Azokat tessék megnézni. Inkább azzal a világgal foglalkoznék, amely körül vette Csontváryt és amelyből kiszakított egy kivételesen egyedi, öntörvényű, zseniális univerzumot. Negyvenöt kiállított kép sok? Kevés? Nem lényeges kérdés. A kiállítás egy hiteles keresztmetszet az életműből és tisztelgés a július 5-én százhetven éves festő előtt. Nem beszélek a képekről, mint írtam fentebb, mert itt és most a Csontváryhoz való viszonyulásaink történetét szeretném áttekinteni.
Merthogy tipikus, és tükrözi mindazokat az elemeket, amelyet a történetírás (jelesül és ebben az összefüggésben a művészettörténet) szükségszerű, pillanatnyi, átmeneti vagy tartós kompromisszumai, érdekellentétei, egymást erősítő vagy gyengítő érvei megteremtenek és a köz tudatában – ha tudják – állandósítanak.
1853-ban született (mint Van Gogh) a felvidéki Kisszebenben.
Nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy honnan ered a Csontváry név. Valószínűsíthető, hogy nevét – Kosztka – lefordította szlovák nyelvre, majd azt visszamagyarította. A kost szlovákul csontot jelent. Vagy nem ez a magyarázat…
1856 nyarán egy nagy üstökös húzott végig a kisszebeni óratoronytól, át az égbolton s melynek feje, Kosztka László orvos, gyógyszerész háza fölött állapodott meg. Legalább is, így érzékelte a hároméves Tivadar.
Ez az élmény, amely vissza-visszatérően átlengte gyermek – és ifjúkorát (a kiválasztottság érzése, amelyet a környezete nagyban erősített is) álmait ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította.
Tizenhét évesen – apja tanácsára – beáll a gyógyszertárba segédnek, majd a Magas-Tátrába vágyakozott, s e célból Iglón elvállalja az ottani gyógyszertár vezetését. Közben, beiratkozik Budapesten az egyetemre, ahol gyógyszervegyészetet és bonctant tanul. Tanára Margó Tivadar, Darwin-tanítvány.
1876-ban, egy iglói tinós-szekér látványa ceruzát ad a kezébe és egy recept hátoldalán felskicceli. „Te leszel a világ legnagyobb Napút festője. Nagyobb, mint Rafael” – mondja főnöke. Ez a mondat, miként az üstökös-élmény, programmá válik. Elkíséri egész életén keresztül. Küldetése van, ez nyilvánvaló. Vonzódását a rajzhoz titokban tartja, de gyakorol. Beiratkozik Kelety Gusztáv rajziskolájába, de az igazgató inkább a biztos patikusságra ösztönzi.
Pénze nincs, ennek ellenére – 56 forinttal – elindul Rómába, mert mennie kell. Raffaellóval volt dolga, de ez szörnyű csalódással végződött. Az utókor már tudja, hogy Csontváry összekeverte a Rafaeleket és Raffaellót. Hazatér. Munkácsy ekkor festi meg a Krisztus Pilátus előtt című képét. Csontváryra elementáris hatással van. Azonnal Párizsba készül, találkoznia kell Munkácsyval. A találkozás nem jött létre, s közben Tisza belügyminiszter, szigorú rendelettel szabályozta be a patikák működését, ezért hazajön.
Tíz év szorgalmas gyógyszerészi munkája után bérbe adja a patikát, és kimegy Münchenbe Hollósy Simonhoz. Hihetetlen mértékben és tempóban fejlődik a festészeti stúdiumokban. Oly’ annyira, hogy Hollósy – olykor – átengedi számára az iskola vezetését. Ezután ismét Párizs következik, de a Julien Akadémia szigorú keretei nyomasztják, ezért – szinte – elmenekül onnan.
Svájc–Róma–Nápoly–Pompeji–Capri. Egyre közelebb a Naphoz. A taorminai görög színház látványa megdöbbenti, de többszöri kísérlet után sem tudja a festői feladatot megoldani. Világkörüli útra kell mennie – jön a felismerés. „Amit még nem láttam, meg kell néznem”. Basel, Amszterdam, Hága, Rotterdam, Antwerpen, London, Madrid, Toledo, Córdoba, Malaga, Gibraltár és aztán a Tenger. Athén, Málta, Alexandria, Kairó, Szuez, Jaffa, Jeruzsálem és karácsonyra már Betlehem. Miközben koldus módján él.
1904-ben, ötvenegy évesen, megoldja hatvanhét, életnagyságú figurával az imát a panaszfal körül és rohan haza – mert úgy gondolja – már meg tudja festeni a nagy, tátrai vízesést. Ezt a művét tekintik az első, kóros megnyilvánulásnak. Egyre több levelet ír az Úrhoz. Ezek: panaszok és sürgős tennivalók a Világ dolgaiban. De a magyar országgyűlést is tájékoztatja különös kompetenciákat közvetítő érzésekkel, olykor csak röviden: „hamarosan érkezem”. Első, róla szóló kritika 1905-ben, a Pesti Hírlapban jelenik meg. Elmarasztaló. Utolsó mondatát idézem: „…Miután pedig ő, elsőrangú művésznek érzi magát, a kritikának itt helye nincs. És letesszük a tollat. (K.K.L.)”
Rátért tehát a Napútra, de elveszítette a földi talapzatot.
Pilinszky gyönyörű szóképpel sommáz: „nagyzásba menekülő szenvedés” – írja, miközben Eliot-ot idézi: „A nagy tehetségek nem nagy egyéniségek, hanem rendkívüli médiumok”.
Évekkel ezelőtt volt egy Csontváry-kiállítás Londonban. Nem volt siker. Enyhén szólva. Rosszkor, rossz helyen – szoktuk mondani különböző élethelyzetekben. Csontváry erősen a mi szemünkbe nézve beszél és főleg befelé lát. Aki nem érzékeli ezt a tekintetet, nem érti üzenetét.
A kultúrtörténet gyorsan eltávolodott Arisztotelész – korában még rugalmasan kezelt – logoszától, amely minden szellemi tevékenység oka, kezdete és folytatása: „Kezdetben volt az ige, az ige Istennél volt és Isten volt az ige”. Az „őseredeti” forrása János evangéliuma.
Ám a kultúrtörténet nem vette figyelembe azt, hogy a művészetnek – mint egyik szellemi tevékenységnek – létezik egy másik logosza, egy ún. saját logosza, amely nem interpretálható egy másik szellemi tevékenység logoszának nyelvezetével, jelrendszereivel, szimbólumaival. Ráadásul, a 20. századra bonyolultabbá is vált a folyamat, mert egyes életművek öntörvényű, semmi mással nem helyettesíthető és nem magyarázható logosszal rendelkeznek. Ide tartozik Csontváry is, ezért hát ne próbáljuk meg beletuszkolni művészettörténeti klisékbe: nem fog sikerülni. A kudarc pedig nem jó és nem fenntartható állapot. Ezért – Csontváry esetében – ilyenkor úgy szokták elvarrni a szálat, hogy ítéletet mondanak fölötte. Sokfélét. Egyik sem pontos, többségük nem elfogadható. És ez akkor is hiba, hogyha esetleg nem tévedünk nagyot, hiszen ez nem a befogadást, a megértést hívja elő, hanem az elutasítást, jobb esetben csupán a gyanút azok részéről, akik ítélkeznek. Halála előtt egy-két évvel Fülep Lajos, hangfelvételen egy kérdésre (amely így hangzott: „…miért nem értették meg Csontváryt a szakemberek, akiknek ez volna a hivatásuk?…”) válaszolva azt felelte: „…kérdése nyilván azt akarja mondani, miért nem értették meg, noha szakemberek voltak. Azt felelem rá: azért nem értették, mert szakemberek voltak.”
Fülep Lajos az első, aki Csontváry festészetének értelmezésében, bemutatásában, a kezdetektől fontos szerepet vállal. Megvalósítja a Csontváry-festészet önmagában való létéből történő átvezetését az egyetemesbe, Delacroix és Cézanne példáihoz hasonlóan, nem engedve belemerevíteni a „magyar Rousesseau” skatulyába és egyáltalán a „naiv művészet” szellemében tett félre magyarázatokba.
Csontváry hatása – főleg a 20. század második felére – a művész-társadalom számára mitikus volt. A hatalom didaktikus értékrendjébe semmiképp’ nem beleférő Csontváry, létező hivatkozások alapját képezte azon művészek számára, akik másként gondolkodtak és ehhez, a már említett Fülep Lajos, már-már objektívnek tekinthető elemzései nagyban hozzájárultak. Nagy áttörést jelentett ebben Fitz Jenő és Petres Éva törekvése, amelynek eredményeképpen, Székesfehérvárott, 1963-ban megrendezték az első Csontváry-kiállítást. A következő lépés, Németh Lajosnak Csontváryról megjelent monográfiája, amely a 60-as évek turbulenciájában egy szilárd pontot jelölt ki. A Fülep-tanítvány Németh Lajos (aki nekem is tanárom volt – engedtessék meg ennyi személyesség), az 50-es évek elejétől, mint ifjú káder a Pártközpont (MDP) Kulturális Osztályára kerül és ezt a tisztét, a mérleg fontos nyelveként, 1956-ig tölti be. Ennek – vélhetően – egyik következményeként, még a 70-es évek végén is, szemináriumainak egy részét az ELTE folyosóinak különböző szegleteiben tartotta (vagy keresgéltünk üres termeket) és csak jóval később került sor méltó, tanszékvezetői kinevezésére.
A visszahatás abban is érvényesült – különösen a 60-as, 70-es években –, hogy felerősödött a művészeti életben a hivatásos-amatőr-autodidakta státusok szembenállása Magyarországon; a „sértett” nem-hivatásos művészek, egyre nagyobb erővel népszerűsítették Csontváry géniuszát (analógiákat keresve és találva), akit szintén autodidakta jelzővel láttak el kortársai.
Csontváry tehát nem csupán arra volt kiválóan alkalmas, hogy az említett évek hatalmi művészetfelfogásával történő szembehelyezkedésnek legyen a szimbóluma, hanem érzékeny, labilis idegállapotainak megnyilvánulásai, a fiatal művészgeneráció egy részében, az alkotói érzékenység figyelemfelkeltő, deviáns formáit hozza létre, sokszor önpusztító, az élet értékeit elvető magatartásformák által. A marginalitásból, az elutasítottságból igyekeztek erényt és értéket teremteni. Ez sok esetben sikerült is. A „csontváryság” feldolgozásában további jelentős és értékteremtő mozzanat volt ez idő tájt Huszárik Zoltán, Mezei Ottó és Pap Gábor alkotó/elemző jelenléte.
Egy mű esetében beszélhetünk alkotói folyamatról, a mű keletkezésének vizsgálatával, és beszélhetünk a befogadói folyamatról, hiszen a mű akkor jön létre, ha van egy befogadói élmény, értelmezés.
A mű – lehetséges – üzenete beépül egy önálló személyiség belső köreibe. Ezek viszonyulások. Befogadás és elutasítás. A közömbösség, az ismereten-kívüliség nem viszonyulás. A befogadói folyamat is egyfajta alkotói folyamatnak tekintendő tehát, hiszen magamnak kell létrehoznom a saját képzelet– és élményvilágomból, ismereteim kusza halmazából egy – legalább a magam számára – elfogadható értelmezést.
A Világhoz való viszonyom is hasonlóan működik. Modell-szerűen, kis halmazokban vagyok csak képes felismerni, felfogni helyemet, szerepemet, lehetőségeimet. Ezek a kis halmazok: mikroközösségek. Amint Csontváry is abban a világban találta meg a rendet, amelyet nagy részben maga teremtett meg vagy teremtődött meg benne. És itt említhetem meg például Gulácsyt is.
Az említett feltételek (úgymint helyem, szerepem, tudásom, nyitottságom, személyiségjegyeim) határozzák tehát meg, hogy egy művel történő befogadói folyamat hogyan valósul meg. Ezért is kell tehát elmenni és megnézni a műveket, hogy találkozzanak a Baalbekkel, a cédrusokkal, kocsikázzanak egyet Athénban újholdnál és tartsanak önvizsgálatot. Ki vagyok én?
Tehát a művésszé válás folyamata analógiájára, létre kell hoznunk a befogadóvá válás folyamatának a fogalmát. A befogadói magatartást határozottan meg kell különböztetnünk a befogadói élménytől. Először ez utóbbiról.
Hogyha bármely dologgal (szándékosan kerülöm a műalkotás fogalmát), bárminemű kapcsolatba kerülünk, az élményszerűség létrejöttének számos feltétele van. Ezekben is megkülönböztethetünk passzív és aktív elemeket. Néhány passzív elem: érzékelésünk adottságai, lépték-problémák, aktuális fizikai, biológiai állapotunk …stb. Aktív elemek: tudás-tartalmak, kultúrköri és egyéni motiváció, empátia… stb.
Az élményszerűség sorsa és minősége nyitott, hiszen legalább kétféle dolog történhet, mint korábban említettem: befogadás és elutasítás. Mindkét esetben közel engedjük a dolgot magunkhoz és teljes személyiségünkkel rögzítünk, meghatározunk egy állapotot, mondunk igen-t vagy nem-et. E kettő, tehát a befogadás és az elutasítás azonos értékű, határozott és indokolt (még ha nem is látható be minden esetben), emocionális és kognitív történések vannak mögötte.
A világ – mint felfogásom szerint minden – duális. Létezik objektív értelemben és létezik a saját érzékelésemben, felfogásomban. Nem törvényszerű, sőt nem elképzelhető, hogy e külső és belső tartalmakkal való viszonyaink, a befogadás vagy elfogadás minőségén keresztül érvényesüljenek kizárólag. Egy üzenet tartalmát, jelentését úgy építem be a saját rendszerembe, hogy egy annak megfeleltethető vagy ahhoz hasonlítható ismerethez, élményhez rendelem. Ez lehet bármilyen szempontú („nem tudom, nem értem, de olyan, mintha”-típusú mechanizmusról van szó). Viszont meglehetősen nagy a csábítás arra, hogy a befogadói élményben, azt az üzenetet dolgozzuk (fogjuk) fel, amely megerősíteni látszik egy már létező tudattartalmat, akár rögeszmét is.
Más a helyzet a befogadói magatartással, amelyben – ugyancsak – két résszel van dolgunk.
Ezek: valakinek egy lehetséges szerepe, cselekvése egy dologgal történő lehetséges kapcsolatban. Ennek megértése egy, az előzőnél valamivel bonyolultabb folyamat, hiszen ebben a magatartásban helyet kaphat egy ítélet (legtöbbször: előítélet). Egy félelem (ennek számos, lehetséges okával). Egyfajta kulturális identitás (ezen belül például a szimbólumrendszerek különbözősége) A sznobizmus (mint formai megfelelés egyfajta közösség értékrendjének, amely megnyilvánulhat úgy a befogadásban, mint az elutasításban, ám nem hagyható figyelmen kívül a változásra gyakorolt, indirekt hatása). És sorolhatnám.
Megjegyzés: Csontváry esetében, illetve a Csontváry-megítélések történetében, az előző felsorolásból, valamennyi elem megtalálható.
Amennyiben a befogadói magatartás nyomán létrejön a befogadói élmény (elutasítás vagy elfogadás), akkor azt mondhatjuk, hogy az a dolog és az én kapcsolatom révén jött létre, azaz erről szól (ennek ez az értelmezése és tartalma). Hogyha nem jön létre a befogadói élmény, akkor azt mondhatjuk, hogy a dolog és én közöttem közvetlen kapcsolat nem valósult meg, tehát működésbe lépett például az előítélet vagy bármilyen külső mozzanat.
Fontos kérdés, hogy fogalomalkotásainknak vannak-e kontúrjai? Mit is jelent ez? Egy kultúrkörön belül is sokféle szempont (élményanyag, tudásszint, szocializáció… stb.) alapján alkotjuk fogalmainkat és rendeljük egymás mellé, ezzel teremtve kontextusokat, végső soron ezzel fejtünk ki gondolatokat, a félreérthetőség mindig fennálló veszélyével. Tehát körül határolható-e egy fogalom, amely itt és most egzaktnak tűnik?
1982-ben, Victor Vasarely írt egy könyvet, amelyben két nagyon markáns állítását igyekezett körüljárni: Az állítás így hangzik: Az ember egyszerre minden és semmi. Kezdet és vég. Bevezetőjéből idézek: „…Ez a könyv nem kíván meggyónni, híveket toborozni, valamilyen viselkedési formát elfogadtatni. Szerzője tisztában van azzal a végzetszerűséggel, hogy minden ember a saját életéért, a saját igazságáért harcol. A mindenség azonban, a könyörtelen harcok ellenére is helyre fogja állítani a maga egyensúlyát és egységét. A görög mitológiában a megszemélyesített Földet Gaia-nak nevezték: ez ennek a munkának is a címe: Gaia…” (Mintha csak Orwellt olvasnék! – teszem hozzá)
Csontváryval kapcsolatban van egy további, meghatározó fogalom: ez a szabadság. Ami a 60-as, 70-es évek ifjú nemzedékének „lázadása” volt szerte a világban, s amely begyűrűzött Magyarországra is, annak egyik alapköve a szabadságnak egy újfajta értelmezése volt. Az egyén önmagára találásának hite és bátorsága, amely hangsúlyosan, egy kollektív élményben testesült meg. Film, zene, képzőművészet, irodalom egyszerre közvetítette azokat a mintákat, amelyek nyomán valamennyien éreztük önmagunk kiteljesedését, de legalább annak vágyát, reményét. Ez a folyamat a 80-as, 90-es évekre esztétikai kategóriává zsugorodott és mára kivonultunk az önmagunk alkotta magánmitológiáinkból, vákuumot hagyva vagy teremtve műveink tétova küldetésében. Az úton levés és nem az alkotás lett etikai probléma.
Hogyan kapcsolódik ez Csontváryhoz?
Minden festészeti korszakban vannak meghatározó irányok, iskolák, mesterek, amelyek és akik jelen vannak itt és most, legtöbb esetben formailag is a művekben. Európában volt egy nagyon erős századvég és századelő, annak sokféle, markáns irányultsága. Magyarországon volt egy nagyhatású Nagybánya, Gödöllő, Szentendre, néhány alföldi művésztelep, a Nyolcak és természetesen az avantgárdhoz tartozó művészek, csoportok, amelyek meghatározták az akkori magyar festészeti irányokat.
Később, a II. Világháború után jelentek meg azok a művészek, akik új műfajokat hoztak létre vagy éppen a műfajok elvetését gyakorolták. Európában pl. a Joseph Beuys-típusú művészekre gondolok, de jobbára Amerikában jelentek meg a művészet falait erősen döntögető alkotók, Pollock, Rauschenberg vagy Andy Warhol személyében, hogy néhány nevet említsek. A „mindenki öt percre lehet világhírű” – időszakra gondolok.
A neoavantgárd, a 60-as években már ezeket képezte le, sok esetben a „másolástól” sem idegenkedve. Magyarországon a 60-as évek második felétől, ha nem is könnyen, de hozzáférhettünk nyugati lapokhoz, irodalomhoz és filmhez mindenképpen, de már a képzőművészet is követhetővé, átvehetővé, átültethetővé vált.
Ezekből a felsorolásokból az 1919-ben meghalt Csontváry sehová nem illeszthető. A már korábban említett rajongásunk a 60-as, 70-es években nem a műveinek szóltak, hiszen azok, egyediségükkel és kelet-közép európaiságunktól oly’ távolinak tűnő világukkal, amelyben fogantak és amelyet kivetített magából, nem festészeti kérdés volt, hanem a vágyott szabadság-mítoszunkhoz kötődött. Íme a festő, aki megvalósítja önmagát. Nem tudok olyan festőről, aki Csontváry modorában festett volna, de többről tudok, aki hitt abban, hogy ez a szabadság, ez megvalósítható…
A kiállítás megnyitóján Vitályos Eszter államtitkár asszony felidézte Csontváry életének fontosabb részleteit, majd ezt mondta: „…Évekig patikusként dolgozott, hogy legyen elég pénze a »nagy motívumot« kutató utazásokra. Igyekezett megteremteni művészetének anyagi feltételeit, önmaga mecénása volt - emlékeztetett, hozzátéve: nemcsak Csontváry munkássága, hanem ez is példa lehet korunk művészei számra…”
Kétségtelen, a Csontváry-életműnek sokféle üzenete, tanulsága van…
A vadság, az elutasítás, a törvényen kívüliség, a rend elhárítása, nem a szabadság állapota. Az intézményrendszerek kiépülése korlátozza ugyan az ember mozgásterét, de választási lehetőségeket ad a különböző, alternatív szerepek felvállalására, betöltésére, különböző tettek végrehajtására és végső soron ez teremti meg a szabadságot. Döntéseim és választásaim. Az, hogy mi mellé állok. Az, hogy nekem mi a célom és lehetséges szerepem egy közösségben, az cselekvéseimben realizálódik, ami feltételezi a kommunikatív, működő társas lényt. Ki kell jelölnöm egy pályát, egy játékteret, amelyen e cselekvések lefolytathatók. És Csontváry esetében a pálya a Napút. A festészet.
És ne feledjük: ha Csontváryról írunk, magunkról írunk vagy gondolkodunk, ha Csontváryt elemzünk, magunkat elemezzük. Helyünk, szerepünk, dolgunk kimondásával, értelmezéseivel esetleg újragondolásaival.
Önismeretem vajon azonos-e az én vagy személyiségismeretemmel? Költői a kérdés, mert a válasz a kérdés gyanújában már felbukkan. Azaz nem azonos. Az önismeret egy, a társadalmi környezet kontrollja és a magam tapasztalati élményei által összerakott kép. A személyiség egy dinamikus, belső folyamat, amely az egyén valamennyi képességének, a szociális szövetben elfoglalt helyének lehetőségei által létező tartalmak kiteljesedése. Igen találó, és a lényeget fejezi ki a Jung-alkotta „persona”-fogalom. Az eredetileg maszkot jelentő kifejezés arra utal, hogy szerepeink által közvetítünk egy énképet a környezet számára, amely ezt kódolja és visszajelzi: igen, ez vagy te. A kísértés persze nagy, hogy megfeleljünk ennek a képnek, amennyiben ennek kedvező hozadéka van. Bármiben legyen is mérve az a hozadék. Ellenkező esetben szabadulni igyekszünk tőle. Igazi skatulya. Innen nézve is, onnan nézve is. A tükröt sokan nem szeretik, hiszen a tükörnek nincs hozzáadott értéke. Azt látod benne, ami van és amit mások nem látnak belőled, hiszen nem látnak a te szemeddel. Tehát, ki vagyok én? Az vagyok, amit teszek és teremtek. És e szempontból egy mű, az tükör. Csontvárynak – vélhetően – nem voltak ilyen dilemmái. Ám a Csontváry-értelmezések sorában gondoljunk például az 1902-ben készült Öreg halász-ra. Mi mindent látott/lát bele az utókor?!
A Hadik, a Csontváry-műterem alatt, az 1910-es évek legelején nyílt, és az akkori szellemi élet egyik központja volt. Ide jártak a „Lágymányosi istenek” is – hogy Devecserit idézzem. A mostani Bartók Béla út-Gárdonyi tér sarkán található kávéház ma is (újra) működik. Az impozáns sarokház padlásterének ékköve a műterem, melynek ablaka É-ÉK tájolású. A tarpataki vízesés talán még látszik, ám Jeruzsálem, Taormina vagy Athén onnan már nem látható. Műterme ma is műterem.
Azt remélem, hogy a következő történetet sokan ismerik:
„…Egyik este, egyetemi kollegáim bejöttek hozzám, hogy a körtéri Szatyor bárban jazz-muzsika van. Amint a Fehérvári utca 34-36-os (ma Bartók Béla út 36-38.) sarokház mellett elhaladtunk, a ház kapuján egy táblára lettem figyelmes, melyen műterem kiadó szövegű hirdetés volt. Bementem a házfelügyelőhöz, hogy érdeklődjem. Elmondta, hogy a műterem egy kedves, öreg festő bérleménye volt idáig, de az a János Kórházban meghalt. Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idősebb hölgy, Kosztka Tivadar nővére, Anna néni a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. A papírokat egy kosárba gyűjtögette és igyekezett rendet tartani a műteremben. A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, aki hangoztatta, hogy a festmények, rajzok, művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek nagyon jó minőségű, belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek, majd kérdésemre közölték, hogy a hagyatékot árverésen fogják eladni. Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve, tépelődtem megmentésének lehetőségén. Anna néni elkészült a takarítással.
Én, mint a legfiatalabb, segítettem a kosarat levinni a házfelügyelőhöz, ahol az iratokat átadták, hogy tüzeljék el őket. Utána elbúcsúztunk. A család a Ferenc József-híd felé indult, én meg a Szatyor bárba. Közben gondolkodtam.
Talán tíz lépést tettem meg, amikor visszafordultam. Csengetésemre a házfelügyelő jött ki. Bementünk és hamar megállapodtunk: a kosár iratot kértem, megkaptam és hónom alatt két óriási csomaggal hazafelé indultam. Másnap, ópapa részvényeiért kb. húszezer svájci frankot sikerült kapnom. Az árverés után még annyi pénzem maradt, hogy egy bútorszállító kocsit bérelve, lakásunkra szállíthattam a megvásárolt anyagot.”
Eddig a történet. Ezzel az emberrel, már idős korában találkoztam: 1971 ősszén, hivatalos voltam a belvárosi Galamb utca 3. sz. ház hatodik emeletén lévő lakásába. Alig múltam húszéves, sütött a nap és én nem pontosan tudtam, hogy kihez is megyek. Egyet tudtam: műszaki szemlét kell tartanom, mint az V. kerületi Ingatlankezelő Vállalat újdonsült munkatársa abban a belvárosi lakásban, ahol komoly gépészeti problémákat észleltek. Hetvenhat éves, nagyon elegáns, finommozdulatú ember fogadott, aki bevezetett egy szobába, amelynek közepén csak egy karosszék és az egyik falon, azt teljes terjedelmében eltakaró súlyos, kárminvörös plüssfüggöny volt látható. Egy zsinórral elkezdte szétnyitni a függönyt, közben erős fény gyúlt, és én értetlenül ültem/álltam/imbolyogtam, mert a falon ott volt a Cédrus. Magányosan, tértől, időtől fosztottan.
A lakás bérlője, Gerlóczy Gedeon kis időre magamra hagyott, majd vissza-érkezett és mesélni kezdett. Akkor hallottam először a fenti történet részleteit.
Ki volt Gerlóczy Gedeon?
A nagymúltú család, elsősorban orvosokat és jogászokat nevelt ki, a családhoz tartozott Szentgyörgyi Albert és a híres szanatóriumnak később nevet adó Fodor József. Gerlóczy Károly Budapest első alpolgármestere, az 1896-os millenniumi kiállítás egyik szervezője, Gerlóczy Zsigmond a Szent László Kórház, majd a Székesfővárosi Központi Kórház igazgatója. Másik ágon, Münster Tivadar, huszonöt éven át Kassa polgármestere. Gerlóczy Zsigmond három fia közül egyik, Gedeon, építészmérnök. A Műegyetem elvégzése után Münchenben tanul. Néhány évre Weimarba, majd Dessauba költözik, kapcsolatba kerül a Bauhaus-szal, tanítványa lesz Kandinszkijnak, ezután Párizsba megy festészetet tanulni. Számos munkája közül: ő tervezte a Tüdőszanatóriumot, a MÁV Kórházat, a Baleseti Kórházat, a Madách Kamara Színházat, a Sportcsarnokot, a SOTE Nagyvárad téri épületét. 1944-1948 között a Képzőművészeti Főiskolán tanít. Felesége, Hevesy Sarolta, akinek hét testvére volt. Egyikük, Hevesy György Nobel-díjas kémikus, másikuk Hevesy Pál, számos országban nagykövet, a francia becsületrend birtokosa, Ausztria díszpolgára, 106 évet élt. Hevesy Vilmos tervezte Blériot nevezetes repülőgépét. Sarolta hat nyelven beszélt és – szakítva minden akkori konvencióval – Oxfordban szerzett egyetemi diplomát. A 60-as években Aczél György, tudva Sárika buzgó katolikusságát, szentelt vizet hozott ajándékba a Vatikánból. Bonyolult évek. De térjünk vissza Gerlóczy Gedeonhoz, aki 1919-ben, amikor hazatért Párizsból, építész műtermet keresett Budapesten. A többit már tudjuk: a Hadik kávéháznál belebotlott a röviddel azelőtt meghalt Csontváry életművébe.
Különös és régi vágya az embernek a repülés. „Emlékszem a röpülés boldogságára. Hiszem, hogy szárnyaim újra nőnek” – ahogyan azt írta annak idején könyvében Latinovits Zoltán, aki Csontváry lehetett volna a Huszárik- filmben, de hát négy évvel korábban, 1976-ban elrepült.
Csontváry több képén – hogyha szabadjára engedjük fantáziánkat – feltűnhet számunkra a felülnézet, mintha a festő földközeli hatvanhat esztendejét fentről látta volna. Talán így is volt.
Végre eljött a várva várt pillanat. Hivatalosan is forgathatjuk a berlini olaszról, Bacigaluporól Valentin diplomafilmjét.
– Akkor, ahogy megbeszéltük! Fél nyolckor indulunk a kameraraktár elől. Mindenki pontosan legyen ott! – adta ki az utasítást Reinhard, a film gyártásvezetője, forgatás előtt, a délutáni stábértekezleten.
– A kamera diszpót már leadtam, de ha eszedbe jut még valami – fordult felém –, akkor most szóljál, mert talán még meg tudom szervezni. A segédoperatőr felveszi a nyersanyagot, ahogy kérted, NP 55-ös fekete-fehér negatívot. Csak azt nem tudom, hogy milyen kiszerelésben kérted?
– Legyen benne 6 doboz 60 méteres, és a többi 120 méteres tekercs, az gazdaságosabb.
– Rendben. Azon kívül?
– Ha lehetne szerezni egy 9,8-as, úgynevezett halszem optikát, az nagyon jó lenne a macrokliár mellé. Nem tudom, hogy a főiskolának van- e?
– Nem egyszerű, mert nagyon speciális optika, de megpróbálom a DEFA-ban lediszponálni. Ja! A fővilágosító lebetegedett. Más jön helyette, azt kérdezi, mit hozzon?
– Én már elmondtam az előzőnek, nem adta át?
– Nem tudom, jobb, ha még egyszer leírjuk pontosan.
– Semmi akadálya. Egyszerű. Kérnék két darab 1000 wattos halogén derítőt, kettő 500 wattos fotólámpát, plusz kábeleket, állványokat, lágyító selymeket.
– Csak? Elég lesz? A többiek sokkal több lámpát szoktak kérni. Te tudod…
– A film szereplője egyáltalán nem akar lámpát beengedni a lakásukba. Örülök, ha a felét használni tudjuk.
– Csapó kell?
– Nekem nem. Egy nyolcvan feletti embert amúgy sem könnyű szóra bírni, ha aztán az arca előtt csapsz egyet, garantáltan úgy befékez, hogy egy értelmes mondatot nem tudsz kihúzni belőle. De kérdezzed meg Valentint! Ő a rendező. Ha neki kell?
– Vele most nem lehet beszélni. Nagyon ideges. Be van szarva, hogyan tud az öreggel egyáltalán szót érteni. Érzi, hogy nem bízik benne.
– Te már beszéltél az öreggel? – kérdeztem Reinhardot.
– Persze. Beszéltem vele. Remélem minden rendben lesz, de a bácsi nem százas. Egyrészt tetszik neki, hogy végre valaki felfedezi, és egy film szól majd róla, másrészt eljátssza, hogy ő egy megközelíthetetlen kőszikla, hogy neki udvarolni kell, könyörögni kell, mert ő még mindig a nagy Bacigalupo, az olasz bika. Attól fél, hogy ellopjuk a titkát.
– Valami aprósággal, valami kis ajándékkal kellene lekenyerezni. Talán sütemény kellene, vagy a feleségének egy csokor virág… – mondtam halkan, hogy a többiek ne hallják.
– Sajnos nincs rá mód. Nincs szabad pénz a költségvetésben. Csak a forgatáshoz szükséges kellékeket fizetik ki. Nincs pénz – mondta, és olyan „gyártásvezetősen” tárta szét karjait.
– És a képben szereplő kellékeket megveheted?
– Igen, ha látszik a filmben és indokoltnak találják, azt kifizetik.
– Na, látod. Akkor a sütemény és a virágcsokor is szerepelni fog a filmben, és már meg is oldottuk a problémát. Bízzad rám! Én belekomponálom, ott lesz.
– Igen, így lehetséges. Így meg tudom oldani. Én is valami hasonlóra gondoltam – mondta, és felragyogott az arca; azonnal el is hitte magának, hogy ő talált ilyen zseniális kiskaput.
Valentin várt az iroda előtt. Az arca falfehér volt. Látszott, hogy nagyon ideges.
– Szerinted? – kérdezte, miközben önmagával küzdött a teljes bizonytalanság zavarában.
– Szerintem? Szerintem bízzál magadban! Meg fogod oldani. Szerintem az első húsz perc lesz a kritikus – ha az öreg beindul, akkor engedd, mondjon, amit akar. Ameddig te szóval tartod, én mindent felveszek a lakásban, amit csak lehet. Ha te közben hangban veszed a történeteit, már az is jó. Aztán a fontosabb szövegeket felvesszük még egyszer kamerával is. Szerintem kicsit csodálni kell őt, de vigyázz, nem hülye, csak öreg. Vedd komolyan, és semmit se mondjál a háta mögött, mert mindent meg fog hallani. Szerintem csak ennyi.
– Jaj, de kedvesek, nem kellett volna. Évek óta nem kaptam senkitől virágot – szabadkozott a feleség, miközben vázát keresett a nagy csokor színes virághoz. Bacigalupo is meglepődött a nagy tálca süteményen.
– Kerestünk valami olaszosat, talán kicsit hasonlít rá – mondta Valentin, miközben az öreg gyerekes türelmetlenséggel bontotta ki a csomagolást.
– Ezt nekünk hozták? Hát, ez rengeteg. Istenem, de szerettem régen a kávéházban a habos, könnyű süteményeket! Már el is felejtettem, mikor ettem ilyesmit utoljára. Mindenesetre köszönöm. Valentin arca felragyogott, a gyártásvezető elismerően biccentett felém. Az öreg pedig azonnal elkezdett enni a papírtálcáról.
– Hol állunk? Hová tegyem a kamerát? – kérdezte a segédoperatőr.
A fővilágosító is toporgott, hogy mondjak neki végre valamit.
– Egyelőre csak rakjad össze a gépet! A 120 méteres kazettával kezdünk. Majd szólok, mikor forgatunk. Nekem most kellene az egyik 500-as fotólámpa, meg egy 1000-es halogén, sok selyemmel. De csak készítsed elő, még ne kapcsoljad be!
A hangmérnök és a mikrofonos is összekészültek. Várták, hogy mikor kezdünk forgatni.
Valentinra néztem, hogy fel kellene venni a beszélgetést, csak hangban. Biccentett, hogy rendben.
A hangmérnöknek mutattam, hogy kezdjék el a beszélgetés hangfelvételét. A kollégák pontosan értették a szituációt. Nagyon csendesen, visszafogottan, szinte észrevétlenül kezdek el dolgozni.
– Bocsánat, Mester! Ha megengedné, felvennék néhány családi fényképet, ami a falon van – szóltam nagyon udvariasan, halkan, mosolyogva.
– Jó csak vegye, aztán majd elmondom, hogy ki kicsoda.
Intettem a segédoperatőrnek és a fővilágosítónak. Megálltam egy kép előtt. Csak az ujjammal mutattam. Ide! Azt éreztem, hogy nagyon gyorsan kell dolgozni, mindent fel kell venni, mert nem lehet tudni, meddig tart a kegyelmi állapot. A kamera már állt. A fővilágosítónak mutattam, hogy az 500-as fotólámpát hozza. Egyelőre csak a családról, a munkákról szóló képeket vesszük fel. Sajnos a képek keretei, az üvegek nagyon porosak voltak. Patinásnak is mondhatók. De a közeli képeken zavaró lehet a piszok. Arra gondoltam, hogy többféle képkivágásban veszem fel, hogy derüljön ki a környezete is. Az operatőr dolga, hogy a képeket védő üvegben ne tükröződjön se a lámpa, se a kamera, se a stáb. Technikailag jól exponált képet kell készíteni, legyen éles, ne legyen ferde. Igen ám, de ezek a képek évtizedek óta itt lógnak ezen a falon, és nem csak porosak voltak, hanem a dohányfüsttől egy finom réteg rakódott mindenre. Normál esetben ilyenkor leveszik a képet a falról, megpucolják az üveget, és a kamerához állítják, De itt nem volt normális eset. Úgy kellett felvenni, ahogy a falon lógnak. Sok kép volt. A kérdés, hogy lehet a hátrányból előnyt csinálni? Nincs mese, meg kell hagyni a környezetet, de éppen csak annyira, hogy a néző érezze, ezek régi képek, egy nagyon régi lakásban.
Éppen, hogy elkezdtem forgatni, amikor Valentin mellém lépett.
– Az öreg zongorázni akar. Most! Álljatok át.
– Most? De a blimp, a hangfelvételre alkalmas kamera még nincs előkészítve.
– Nem érdekes, csináld a kézi kamerával. Csak gyorsan!
– Gyorsan? Ez nem lesz szinkronban a hangfelvétellel. Oda szinkronmotor kell, ami a hangot és a képet kockapontosan egybeilleszti.
– Nem érdekes, legyen kép! A hangmérnök majd megoldja. Majd kitalál valamit.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Biztos!
– Jó! Te vagy a rendező. Én felveszem, úgy ahogy gondolod, de… – aztán abbahagytam a meggyőzést. Mérges voltam, mert kapkodva nem lehet jó munkát végezni.
A hangmérnök is vette az adást. Egymásra néztünk. Ha a rendező így akarja, akkor legyen így. Elővett egy lapos, kockaformájú mikrofont a bőrödéből, és bedugta a pianínóba.
– Add a kezembe a kamerát, egy 60 méteres kazettával. Tedd be a 90-es macrokilárt! – mondtam a segédoperatőrnek, aki látható nemtetszéssel csóválta a fejét. A fővilágosító hozta az 500-as kézi fotólámpát. Mutattam, hogy csak éppen derítsen. Közben Bacigalupo lassan, kezében égő szivarral leült a pianínóhoz. Rám nézett.
– Akkor most elkezdem! – mondta, mélyet szippantott szivarjából és a billentyűzet felém eső részére tette. Én már letérdeltem, hogy egy magasságban legyek a billentyűzettel. Lesz, ami lesz, akkor most improvizálunk, gondoltam, és megnyomtam a gombot. Ő el kezdett játszani. A pianínó szélén izzott és füstölt a vastag szivar. A füstről lassan átigazítottam az élességet Bacigalupo vastag, bütykös, dohánytól megsárgult ujjaira, ahogy verte a megkopott billentyűket. Aztán lassan a billentyűkön csúszva, átigazítottam a jobb kezére, csak az volt éles. Előtte és utána minden életlenbe úszott. Az előtérben továbbra is érezhető volt az izzó, füstölgő szivar, a hol éles, hol életlen billentyűk. Aztán lassan feligazítottam a fejére. Az ablakon át bejövő erős fényben, dús fehér haján szinte játszott a fény. A fővilágosító, biztos érzékkel a felém eső és árnyékban lévő arcot enyhén felderítette, de csak annyira, hogy az öreg szeme csillogjon. Gyönyörű öreg fej, gondoltam magamban, csak játsszál tovább, ne hagyjad abba – aztán lassan lefelé mozgott a kamera, a szólót játszó jobb kézfejére, az ujjaira, ahogy ütötte, verte a billentyűket. Csak még néhány taktust, még egy kicsit, mondtam magamban, hogy legyen időm visszajutni az izzó szivarra. Az öreg mintha megérezte volna, folytatta, és mikor végre visszaértem a kezdő képre, nagy gesztussal befejezte a futamot. Végre levegőt vehettem, mert, ha kézből forgattunk, akkor különös levegővételi technikát kellett alkalmazni. Bacigalupo nagyon meg volt magával elégedve. Valentin is mosolygott, csak én kapkodtam levegő után.
– Jó volt! – bólogattunk a Mester felé.
A segédoperatőr szólt, hogy készen van a hangfelvételre alkalmas kamera.
– Kis türelmet kérünk, ez olyan jó volt, hogy felvennénk a másik kamerával is. Csak egy pillanat!
A gépet gyorsan beállítottuk, közben az öreg elkezdett játszani. A hangmérnök kábelezése, az új mikrofon beállítása, a világítás, a fénymérés, menet közben történt. Az öreg játszott.
– Vegyétek! Vegyétek! – mondta Valentin, ez kell! – és hadonászva sürgetett bennünket. Az öreg érezte, hogy ez az ő nagy pillanata. Megtáltosodott, megfiatalodott, és elkezdett játszani a Brecht-Weill által jegyzett Koldusoperából, a Bicska Maxi-dalt. Amikor érezte, hogy a fején vagyok már, a kamera felé fordult, és azt mondta: – Ezt a Weill tőlem lopta! Én mutattam meg neki és ellopta! Én találtam ki! – és az enyhén lehangolt hangszeren, teljes átéléssel tovább játszotta.
– Megvan a film! Ez az! – gondoltam magamban.
Az első forgatási nap jól sikerült. Megbeszéltük, hogy másnap is megyünk, és folytatjuk a munkát. De amikor másnap reggel odaértünk, a feleség közölte, hogy a Mester nagyon elfáradt, nincs jól, elege van, nem akarja tovább csinálni. Valentint a sírás kerülgette. Tanácstalanul néztünk egymásra. Reinhard, a gyártásvezető széttárta karjait.
– Nincs mit tenni – mondta beletörődően.
– De van – mondtam –, legalább te menjél be, és beszéld meg velük, hogy még egy napot adjanak a jövő héten. Fel kell venni a fotókat, a műhelyt, a verklik maradékait, alkatrészeket, és még vele is forgatni kell.
Reinhard kicsit szabadkozott, hogy nem ő a rendező, nem tudja pontosan, mit akarunk felvenni, meg egyáltalán, hogy mit mondjon. Nekem eszembe jutott Falus Gyuri bácsi, hogy a lehetetleneket hogyan oldotta meg.
– Meg tudod oldani! Neked ez nem lehet probléma. Sajnos mi mind a ketten itt külföldiek, idegenek vagyunk. Te vagy az igazi német. A berlini német! Oldjad meg!
A rábeszélés hatott. Reinhard visszament, bejutott a lakásba, A feleség csak annyit mondott, hogy a papa nincs jól. Tegnap megette az összes süteményt, azóta vécére jár.
– Majd beszélek vele, jövő héten már jól lesz. Kedden tíz órára várjuk magukat. Fogadjuk magukat, csak most nincs jól – mondta az asszony.
– Győzelem! – lelkendezett Reinhard, amikor beült a Barkas mikrobuszba, amiben a stáb türelmetlenül kucorgott.
– Na, mi van? – kérdezte a rendező – mondjál már valamit!
– Most megyünk vissza Babelsbergbe, és a jövő héten, kedden folytatjuk a forgatást. Addig pontosan találjátok ki, mit akartok felvenni. Kaptunk még egy napot. Elintéztem!
Valentin maga alatt volt. Fejét kezei közé szorította.
– Nem tudom, mit vettünk fel, mennyi a hasznos anyag, kész, ezt elbuktam!
– Nyugalom – mondtam vigasztalóan. – Minden rosszban van valami jó. Addig elő fogják hívni az anyagot, megnézzük és látni fogod, hogy mi van meg, és mi hiányzik.
– Te ezt nem érted. Az én fejemben ott a koncepció, hogy hogyan épül fel a film. Mit kell látni, mit kell hallani. Nem érdekel, hogy ki lopta el a zenéjét. Nem érdekel, hogy hogyan zongorázik. Engem a történet érdekel, a történelem. Arról meg nem akar beszélni.
– Lehet, hogy más módon kell építkezned. Egy öregember egy egész élet, egy életmű, ott a saját egyéni történelme. Szerintem a személyes történelem néha sokkal izgalmasabb, mint a társadalmi mozgásokat bemutató izék… Legyél kicsit rugalmasabb, használd a felkínálkozó lehetőségeket, az előre nem kitalálható építőelemeket!
A többiek hallgattak. Reinhard elől ült és beszélgetett Ernestóval, a sofőrrel, aki egy mackószerű, nagydarab szakállas fickó volt, és nagyon akart hasonlítani Bud Spencerre. Volt humora. Úgy tudott berlini és potsdami tájszólásban beszélni, hogy a többség egy szót nem értett belőle. Ők jókat röhögtek elöl, míg a többiek közömbösen nézték az országútról jól látható berlini falat, amint a határőrök éppen újra meszeltek, mert a rend látszatát fenn kell tartani.
Néhány nap múlva, reggel hétkor csöngettek az ajtómon. Ki a fene lehet ez? Ilyen korán? Valami baj van? Tele rossz érzéssel kinyitottam ki az ajtót. Valentin állt ott.
– Gyere gyorsan! Megjött a leforgatott anyag musztere. Gyere, nézzük meg!
– Mi van? Mi a baj?
– Nincs baj, gyere, menjünk, nézzük meg az anyagot.
Ez az ember valószínűleg megőrült, mondtam magamban.
– Jó, majd megyek, de nekem még itt fontos dolgaim vannak. Ha összeszedtem magam, utánad megyek. Vannak bizonyos reggeli szertartásaim.
– Ahogy gondolod! – mondta, legyintett és elrohant.
Álltam a zuhany alatt, és ahogy ömlött rám az ébresztő meleg víz, azon gondolkodtam, mi lehet a képen? Milyen lehet az anyag? Mit csináltam? Milyen lesz a százszorosan felnagyított kép, amit én a kamera keresőjében azon a picike mattüvegen látok? Ez egy leírhatatlan érzés. Mert senki nem tudja pontosan előre, hogy mit lát majd a vetítőgépen keresztül a néző.
Mire felértem a főiskola vetítőjébe, Valentin már ott ült és nézte az anyagot. Ahogy a szemem megszokta a sötétséget, láttam, hogy többen vannak bent. Nem értettem, mert hiszen a muszter nézése teljes egészében magánügy. Azok ügye, akik az anyagot létrehozták. Miért enged be idegeneket? Miért kell az ügyetlenségeket, a ráindulásokat, a próbálkozásokat idegenekkel megosztani? Nem értettem, miközben Valentin hangosan kommentálta a felvételeket. Nem esett jól. Főleg azért, mert valójában nem volt egyetlen képi elképzelése, egyetlen kitalált beállítása sem. Ami ott pergett, mind az én improvizációm volt. Mindig tanul az ember. Legközelebb addig nem kezdek el forgatni, ameddig nem mondja el, hogy mit szeretne látni, gondoltam magamban. Kinek, minek játssza meg magát. Dühös voltam és csalódott.
A vetített anyag technikailag nagyrészt rendben volt. Csak néma, hiszen a hangot, azt a vágószobában illesztik majd a képhez. Végre jött a makró optikával készült felvétel, a pianínós jelenet.
Akkor többen felszisszentek a teremben.
– Jó! Ezt akartam – mondta hangosan Valentin.
Anyád! Most meséljem el, hogy ott sem volt, hogy valójában fogalma nem volt, hogy mit csinálok? Lehet, hogy vannak rendezők, akik csak szerepet játszanak, a rendező szerepét? Jól adják el magukat, miközben a tehetséges munkatársaknak köszönhetően elkészül a film, amire később nagyon büszkék lesznek, hiszen az ő alkotásuk. Inkább nem szóltam – minek?
A vetítésnek vége lett, felkapcsolták a fényeket a teremben, akkor láttam, hogy csupa végzős diák és számomra ismeretlen tanár ül bent.
– Ígéretes! – mondta az egyik. – Várjuk a folytatást.
– Köszönöm, köszönöm – mondta Valentin szerénytelenül. Egy apróságot elfelejtett. Bemutatni engem, az operatőrt.
– Te, azt a felvételt a zongoránál, azt mivel csináltátok? – kérdezte az egyik végzős rendező.
– Azt? – kis szünet következett. – Azt sajnos nem mondhatom meg. Megbeszéltem az operatőrömmel, hogy a film bemutatójáig titkosítjuk az információt.
Nem bírtam magam tovább türtőztetni. Nagyon erős indulatok feszítettek. Ez egy tetű!
– Láttátok. 90-es kilár – mondtam –, nincs benne semmi titok. Aki profi úgyis felismeri.
Csodálkozva néztek rám. Ki ez? Mit akar itt?
– Honnan tudod? – kérdezte egy vékony, rövid hajú, nagyon fiús lány.
– Onnan, hogy én vagyok a film operatőre.
– Te fényképezted? – szólt egy másik. – Gyönyörűek a képek. Van benne valami egyedi. Stílusa van!
– Jaj, elfelejtettem bemutatni Gábort, ő az operatőröm – vágott közbe Valentin. – Nem tudtam, hogy itt vagy, azt hittem nem érdekel a muszter.
– Menj a picsába! – mondtam neki hangosan, magyarul. A többiek érezték, hogy valami kemény véleményt fogalmaztam meg.
– Ennyi! –mondtam, és kijöttem a vetítőből. Fel voltam dúlva. Nem csinálom tovább, keressen más operatőrt magának. Azt éreztem, hogy most azonnal kell innom valami folyadékot, mert megfulladok. Az utolsó korty kávét hajtottam fel, amikor megjelent a mesterem, Hattop.
– Na, mi újság? Hogy haladtok? Van már valami látnivaló anyag?
– Van. Éppen itt a vetítőben.
– Megnézhetem?
– Micsoda kérdés! Örömmel mutatom meg. Ha lenne időd.
– Hogyne lenne! Egy muszterből lehet a legjobban tanulni és tanítani is. Mindjárt szólok a gépháznak. Milyen hosszú az anyag?
– Nem tudom pontosan. De legalább 40-50 perc.
– Szép teljesítmény egy nap alatt.
– Igen, felvettünk mindent, amit csak lehetett.
– Na, akkor nézzük! Sötét!
– Nem rossz. Nem rossz – mondta, ami felért egy dicsérettel. – De egy jó tanácsot adnék – mondta, és vakargatni kezdet a szakállát.
– Hagyd a rendezőt is érvényesülni. Amit eddig láttam, az te vagy. Túl erős benned a rendező! Kérjél konkrét instrukciókat, konkrét képeket előre, hogy ő is benne legyen a saját filmjében. Engedd el a saját képeidet! Mi főleg arra vagyunk kíváncsiak, hogy ő mit tud. Szóval, ezt a filmet nem te rendezed. Kicsit dolgozzon ő is! Kíváncsi vagyok, milyen lesz a kész film. Néha kicsit nyomottnak érzem a hangulatát. Az is érződik, hogy a jelenetek nincsenek előkészítve. Kapkodás van, improvizálás van, ami nem rossz, ha annak funkciója van. De ez itt nem egy megismételhetetlen esemény. Ne engedd magad rossz kényszerhelyzetekbe hajszolni! Azt kell mondani, hogy „egy pillanat!” Elő kell készülni a felvételre. Hogy mikor kész felvételre a kamera, arról neked kell dönteni. Ezek persze csak megérzések. Innál még egy kávét?
A következő felvétel előtt Valentin nagyon lelkes volt. Úgy érezte, hogy kész a filmje, akinek mutatta, annak tetszett.
– Az a kérésem, hogy amit fel akarsz venni képet, képsort, azt rajzold le nekem, hogy ugyanazt gondoljuk a képekről! Írjad össze mi kell, és milyen legyen a kép. Ne legyen félreértés közöttünk! – mondtam nagyon halkan és nagyon szigorúan.
– De, hát jó, amit eddig csináltunk. Mi a bajod? – kérdezte meglepetten.
– Ez elsősorban a te filmed, nem az enyém. Neked kell kitalálni a képsorokat, neked is így lesz jobb, és nekem is.
– Előre találjam ki? – kérdezte csodálkozva Valentin. – Bennem nincsenek képek. Bennem a történet van meg.
– De hát ez film! A te filmed. A film pedig képsorokból áll. Akkor írónak kellene tanulnod, nem filmrendezőnek.
– De azért vagy te! Te vagy a szemem. Te vagy az operatőröm. Nem?
– Én realizálom, én valósítom meg, amit te kitalálsz. Valamilyen víziód kell, hogy legyen. Szóval, rajzold le, írd le a felveendő képsorokat!
– Mi történt veled? Eddig nagyon lelkes voltál, jó partner.
– Partnernek ezután is partner leszek, de a saját szemeddel kell látnod, legalább belül.
– De, hát a film, az enyém lesz, én rendezem, az én ötletem, az én kitalálásom.
– Rendben. Ahogy gondolod. És ha holnaptól egy másik operatőrrel kellene dolgoznod? Mit csinálnál a kétféle anyaggal? Mert, hogy képileg nem lesz egységes, az biztos. Neked kell kitalálni, hogy milyen legyen. Te adod meg az arculatot.
– Jó, elég! – csattant fel. – Lerajzolok néhány beállítást. És akkor mi lesz? Úgy sem az lesz, mert… na, mindegy. Csalódtam! – mondta, nagy lendülettel felállt, feldöntötte a székét, és sértődötten távozott.
Megint vittünk virágot. De sütemény helyett egy méretes kubai szivart. Nagyon hatásos volt.
Riport, fotók, tárgyak, az udvaron a bezárt műhely felvételei – oda más be sem léphet. A ház, ahol lakott, a folyósón a rácsok, a kapu, minden a filmben használható kép felvétele ránk várt. Valentin lerajzolt néhány képet, hogy milyen legyen a közeli és távolabbi portré, amit az öregről szeretett volna felvenni. Aztán előhúzott még egy rajzot, hogyan képzeli el a riportot a Mesterrel.
– Azt úgy komponáljad meg, hogy én is benne legyek a képben. Nekem szerepelni kell a filmben, mert az én filmem. Ne variózz, ne közelíts, maradjon az egész egy tágabb képben, ahol mind ketten láthatóak vagyunk.
– Kérlek. Nem gond. Csak a fényeket kell finoman beállítani.
– Felvétel lesz! Gép indul! Hang indul! Tessék! – adta ki a parancsot Valentin. Mint egy játékfilm forgatásán! Ettől a „tessék”-től az öreg azonnal lemerevedett, lefagyott.
Valentin meg azt hitte, hogy nem hallja, mit kérdez. Ettől elkezdett hangosan beszélni, mint egy sükettel, mire Bacigalupo azt érezte, hogy neki is hangosan és artikulálva kell beszélnie. Rémes volt.
– Álljunk le! – szóltam halkan a rendezőnek.
– Ne állj le! Vedd az egészet! Jó ez!
– Kérlek, én felveszem, de a hang nem lesz jó.
– Rendben van a hang? – kérdezte a hangmérnököt.
– Rendben! – bólintott, hogy ne zavarja a felvételt.
Már legalább a harmadik kazettát fűztük be a kamerába, még mindig olyan volt, mintha süketek beszélgetnének.
– Ezzel megvagyunk. Köszönöm!
Az öreg odament a hangmérnökhöz, és megkérdezte tőle, hogy a rendező, ez a fiatalember, tényleg ennyire süket? A hangmérnök, szája elé tette a mutatóujját. Nagyon halkan mondta:
– Igen, valószínűleg süket, mint az ágyú.
– Szegény! – mondta a Mester – mik vannak manapság, és ilyen csinál zenéről filmet…
A film elkészült. Valentin büszkén mutogatta, de közel sem adott annyit, mint amennyi lehetőséget felkínált az eredeti anyag. Egyszer a főiskola vendége volt Krzysztof Zanussi világhírű lengyel filmrendező, aki megnézett néhány vizsgamunkát. Ezt a filmet is megmutatták neki. Állítólag a film után csak annyit kérdezett a helyiektől: ki volt az operatőr?
Számomra a főiskola számtalan lehetőséget adott. Szabad voltam, mint alkotó, mint kísérletező, szabadnak éreztem magam. Ha valamit kitaláltam, azt feltétel nélkül megcsinálhattam, nem kellett se forgatókönyv, se költségvetés. Egy féloldalas szinopszis elég volt, hogy 35 mm-es színes filmet forgathassak. Voltak sikerek, és voltak nagyon tanulságos meglepetések is. És voltak olyanok, amelyek nem hozták, azt, amit előzetesen elképzeltem. De folyamatosan dolgozhattam. Kipróbálhattam a dolgokat, főleg magamat.
Az egyik ilyen film volt a Csigavilág. Történt, hogy a házunkhoz tartozó kertben rengeteg csiga jelent meg. Figyeltem őket, ahogy léteznek, ahogy egymáshoz viszonyulnak. Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egy olyan filmet készítenék, ami nem animáció, hanem natúr felvételekből áll, de egy mesterségesen létrehozott emberi világban játszódik, csak éppen csigák a szereplők. Mi lenne, ha lenne egy atlétikai stadion, ahol a futópályán csigák versenyeznek? Mi lenne, ha a csiga-bárban meztelen csigák lennének a táncosok, ha a csigák tüntetnének egy tribün előtt, ahonnét az aktuális csigavezetők integetnek a tömeg felé. Minden nap egyre jobban beleláttam a kerti csigák világába. Mi lenne, ha a nézők is csigák lennének? Mi lenne, ha a csigák megszemélyesítenének néhány ismert politikust? Ha vitatkoznának egymással, ha verekednének, ha szeretnék egymást?
Elkezdtem a kertben a szereplőket összegyűjteni. Kéne egy színpadot építeni, egy olyan asztalt, amire a helyszíneket fel lehet rakni, amit körbe lehet forgatni, amit körbe tudok fotografálni. De úgy, hogy a kamera szempontjából legyen megépítve. Napokig terveztem számoltam, mértem. Miből lehet megcsinálni? Plüss-papírból, lécekből, erős kartonlapokból összeállt az első helyszín, az atlétikai stadion. Vörös volt a pálya, fehér paszományzsinórral voltak a sávok jelölve. Volt start, és volt cél. Kétoldalt a ferde nézőtér, több színből állt, mintha a szektorok lennének. A pályán öt versenyző küzdhetett egymással. A terv jó, de hogyan maradnak meg a csiganézők a lelátókon? Mivel tudom őket úgy rögzíteni, hogy az állatok ne károsodjanak, de maradjanak ott, ahová teszem. Ez volt az egyik kulcskérdés. Bementem a DEFA stúdióba, ahol vérprofi szakemberek dolgoztak és kerestem valakit, aki a ragasztók specialistája.
Megmondták, hol találom, és arra is felkészítettek, hogy nem könnyű ember. Nehéz vele kontaktust találni, csak akkor kapja fel a fejét, amikor valami igazi kihívás elé állítják. Egy nagyon magas, több mint két méteres, vékony, aszott fickó állt a kis műhely polcai előtt. Bekopogtam, odaléptem, bemutatkoztam.
– Mi kéne? – kérdezte szinte elutasítóan.
– Nekem? A tanácsára lenne szükségem. Azt mondták, hogy ön a legjobb filmes szakember a ragasztók terén – mondtam kicsit bizonytalanul.
– Ki mond ilyen marhaságokat? Tudok ragasztani, más is tud. De miért akart velem beszélni? Ragasztani akar valamit?
– Igen. Szeretnék.
– Fát? Fával?
– Nem. Ennél kicsit bonyolultabb a dolog.
– Mit kell tudnia a ragasztónak?
– Ne legyen mérgező, azonnal kössön, és eltávolítható legyen.
– Mi van? – erre már kezdett figyelni. Fél fenékkel ráült a munkapadra, és szúrós tekintettel nézett rám. Nem tudta eldönteni, hogy beszámítható vagyok-e.
– Mihez kell ragasztani, mit?
– Plüss papírhoz… izé… élő csigát.
A pasas erre felállt, csípőjére rakta a kezeit. Mint aki nem hiszi el, amit hall.
– Megismételné? Mit akar maga ragasztani?
– Csigát!
– Én lassan 65 éve vagyok a pályán, de még ilyet senki nem kért tőlem. Csigaházas élő csigát?! Plüss papírhoz? Amúgy jól van?
– Köszönöm, jól vagyok. Tudom, hogy ez szokatlan, de azért fordultam önhöz. Ha egyszerűbb lenne, más is segíthetne.
– És hány csigát akar odaragasztani? 10-15 darabot?
– Kicsit többet.
– Mégis mennyivel többet?
– Úgy, körülbelül 600 darabot.
A pasas visszaült az asztalára. Szinte nem hitte el, amit hallott. Megismételte.
– 600 csigát akar felragasztani egy lapra? Ilyen nincs. Sok őrülttel dolgoztam már, de… – aztán elkezdett nevetni. – És mikorra kellene?
– Tekintettel arra, hogy a szereplők már egy ládában gyűlnek és türelmetlenek, ha lehetne, minél hamarább.
– Meglátom, mit tehetek. Jöjjön vissza holnap, ebéd után. A világ még ilyet nem látott, 600 csigát?! – mormolta tovább, miközben eltűnt a titkokat őrző raktárában.
Újabb felfedezést tettem,
A csigák nem bírják a fogságot. Bár elég helyük és életterük volt, valami történt. Elkezdett kifehéredni a házuk. Elvesztették a színüket, a mintázatukat. Nyilván a bezártság, vagy az összezártság okozta. Vettem nekik fejes salátát, sóskát, spenótot, hogy ne érezzék annyira a vitamintól elzárt fogságot. Tény, hogy a rabságban mindenki elveszíti egyedi jellegét, kiszürkül, vagy kifehéredik, legyengül és egyforma lesz. Ki kellett választanom a főszereplőket, azokat, akik erősebbek, gyorsabbak, mozgékonyabbak.
– Még egy nap és szabadok lesztek! – mondtam az összegyűjtött csiganépnek, de közömbösen reagáltak rá. Mintha már hallották volna, mintha már mondta volna nekik valaki. Éreztem, hogy ezek nem bíznak már a szólamokban. A stadion díszletét előkészítettem a forgatásra. Minden a helyén volt. Már csak a néző és a versenyző csigák hiányoztak.
Ebéd után visszamentem a DEFA Stúdióba. A ragasztók mestere egy befőttesüveggel várt. Az üvegben sűrű fehér folyadék volt.
– Na, kíváncsi vagyok, működik-e? Tegnap jól belerakta a bogarat fülembe. Egész este ezen dolgoztam. Ez elvileg most mindent ragaszt. Kell neki néhány másodperc, de vigyázzon, mert a bőrt is ragasztja. Ne érjen hozzá puszta kézzel. Elég belőle egy csepp. Szerintem nem mérgező. Bár nem tudom, hogy hogyan hat majd a csigákra. A lényeg, hogy kis erővel kell a két ragasztandó felületet összenyomni. Megmutatom.
Én csak álltam, mint egy gyerek, és bámultam, ahogy fogott egy sörösüveget, egy vékony pálcával rátett egy pöttynyi ragasztót, és odanyomta a falhoz. Egy, kettő, három – és elengedte. Az üveg ott maradt a falon.
– Na, még egyszer! – mondta és egy másik üveget is beragasztózott, de fejjel lefelé ragasztotta a falra. – Most figyeljen! – és a sörösüveg fenekére egy mérlegeknél használt két kilós súlyt tett. Az üveg meg se mozdult. – Na, itt van! Ha ezt kibírja, akkor a csigát is – mondta, és egy baráti kézfogás kíséretében átadta a ragasztóval teli befőttesüveget.
– Mivel tartozom? – kérdeztem, miközben teljesen elvarázsolt a produkció.
– Ezt nem tudja megfizetni. Kiprovokált egy új anyagot, amit majd hasznosítok. Ez lesz a „ragasztani egy pillanat”! Már nevet is adtam neki. Be fog jönni a befektetett energia – mondta, és összedörzsölte a tenyerét.
– Ha megengedi, kiírnám a nevét a film vége főcímére, mint ragasztó specialista.
– Rendben! Írja csak! Ahogy gondolja. Tudja, én itt sok mindent láttam már, sok őrült feladatott kaptam. Ragasztottam hidat, zuhanó repülőgép szárnyát, műtermi fára leveleket és gyümölcsöket, oroszlánnak műfogsort, de élő csigákat egy stadionba, azt még soha. Csak egy kérésem van.
– Mi lenne az?
– Szeretném látni az elkészült filmet. Nagyon kíváncsi lennék rá! – És egy nagyot nevetett. – Vigyázzon az üvegre, sajnos nincs szatyrom. Ne essen el vele, mert akkor egy jó ideig ott ragad.
– Na, gyere! Csak nyugi, nem fog fájni – fogtam egy csigát, és egy pöttynyi ragasztót tettem a házára, majd feltettem a lelátóra. Háromig számoltam és elengedtem. A csiga tényleg ott maradt. – Heuréka! Megvan a megoldás!
Egymás után ragasztottam fel a csigákat. Voltak olyanok, akiknek nem tetszett az eljárás. Kibújtak a házukból. – Ez diktatúra! Szabad akarok lenni! – panaszkodtak egymásnak.
– Bocsi! Ígérem, nem fog sokáig tartani. Nagyon sajnálom, de ezt ki kell bírni! – vigasztaltam őket, és egy nedves kendővel letakartam a társaságot, nehogy kiszáradjanak. Mire az utolsó nézőt is a helyéhez kötöttem, fizikailag is elfáradtam, Azt éreztem, hogy leszakad a derekam a folyamatos görnyedt testtartástól.
Közben megérkezett Thomas Zahn kollégám, aki egy werkfilmet forgatott a forgatásról. Nagyon jól szórakozott a technikámon.
– Akkor most beállítom a kamerát és felkészítem a versenyzőket! – mondtam hangosan Thomas kamerájának. Magazinokból kivágott apró kis reklámlogókat ragasztottam a versenyzők házára. Éppen úgy, mint az autóversenyeken a kocsikra és a sisakokra. Legalább könnyebb megkülönböztetni őket egymástól. Miután felmatricáztam az induló versenyzőket, egymás mellé raktam őket a pálya startjánál.
– Felvétel! – mondtam hangosan és megnyomtam a kamera indítógombját.
A csigák elkezdtek mászni. A nézőtéren a csápoló fejek, hol előbújtak, hol visszahúzódtak a házukba. Messziről úgy tűnt, hogy aktívan nézik a küzdelmet.
– Hogy csinálod? – kérdezte Zahn.
– Először a totálokkal kezdem, ahol minden látszik, aztán jönnek a közelebbi képek, aztán megint az egész stadionról egy totál.
– És a csigák tudják, hogy mit akarsz tőlük? Megbeszélted velük?
– Bingó! Igazad van, tényleg, hogyan fogom a versenyzőket rábírni, hogy egyenesen haladjanak a cél felé?
– Ezért kérdezem…
– Az igazat megvallva, már napok óta gyakorolunk – mondtam Zahnnak – ebből még üzlet is lehet. Ahogy az agárversenyeken, itt is fogadhatsz, melyik lesz a gyorsabb.
– Tényleg? – csodálkozott, miközben a legjobb gépállást kereste a kamerájával, ahonnét felveheti a versenyt és a film készítését is.
– Bassza meg! Erre nem gondoltam! – a csigák a piros futópályán csak úgy tudnak haladni, hogy nyálkás váladékot engednek maguk alá, ami erős és csillogó nyomot hagy. Ha odaragadt, ha megszáradt, nem lehet eltüntetni. Sok mindennel számoltam, evvel nem. Ez nem olyan, mint a Forma 1-en a betonba égett gumik nyoma.
– Próbáld meg finom drótkefével eltüntetni! – tanácsolta Zahn.
– Majd, most felveszem a közönséget, a versenyzőket, akik a kis matricákkal tényleg úgy néztek ki, mint egy gyorsulási verseny résztvevői – kommentáltam a jelenetet.
Az ötlet jó volt, de a csigák nem akartak egyenes vonalban haladni, hanem ötletszerűen át akartak menni a másik sávjába, oda, ahol már volt egy versenyző.
– Egyenesen! Tessék egyenesen menni! – mondtam és közben pakoltam vissza őket a saját helyükre.
– Fiúk! Ezt most végig kell csinálni, utána visszamehettek a bokrok alá! Na, csak még húsz centit csináljatok meg! Húsz centi a célig!
Thomas Zahnnak folytak a könnyei a röhögéstől. Én meg egyre türelmetlenebb lettem. Elmegy a fény… fel kell venni ezt a jelenetet, mert nem tudom még egyszer felépíteni, ragasztani, meg kell oldanom! Maradt a régi trükk. Közelik és vágás. A vége totálhoz fel kell venni a célba érkezőt.
Thomas letette a kameráját és beállt segíteni. Úgy dolgoztunk, mint a bábfilmesek, mint az animációs filmesek. Szinte kockáról kockára vettük fel a jeleneteket. A végén befutott a győztes. De a kamerán keresztül a közeli képen, én inkább szenvedni láttam, mint örülni. És ha én így látom, akkor a néző is ezt fogja érezni, ami nagyon nem jó.
Kell egy még közelebbi kép a csiga fejéről, amint éppen mosolyog – mondtam Thomasnak, aki ettől ledobta magát a földre és rázkódott a röhögéstől.
– Ilyen nincs! Ha én ezt elmesélem, senki nem fogja nekem elhinni – és törölgette a szeméből könnyeket.
Vékony szigetelőszalaggal felerősítettem az optika elé egy otthonról hozott több dioptriás szemüveglencsét. Ettől olyan közeli képet kaptam, hogy a csiga feje töltötte ki a képet.
– Na, gyere, na, valami kis reakciót! –mondtam, de a csiga nem reagált.
– Cic-cic, cic – semmi reakció. Adtam neki salátát, fáról levelet, de semmi. Locsolgattam vízzel, nem reagált. Tapsoltam, fütyültem, csattogtattam, cserregtem, nem reagált. Aztán azt mondtam neki: – Kom-mu-niz-mus. Erre kinyújtotta a csápjait, kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit.
– Megvan! Végre! Össze tudom vágni – mondtam Thomas Zahnnak, aki csillogó szemmel, megkövülve ült, és fogta a fejét. – Tudod, az kicsit zavar, hogy a futópályán a nyálka nyomai ott fénylettek tovább, de ez van. Ez nem egy amerikai szuperprodukció.
– Még lehet! – mondta Thomas biztatóan. Csak az tűnt fel, hogy teljesen kisimultak a vonásai.
A versenyzőket gyorsan visszaraktam a bokrok alá, és elkezdtem lebontani a nézőket. A ragasztó olyan tökéletes volt, hogy nem tudtam kézzel leszedni őket. Egy éles szikével egyenként kellett őket kivágni a színes plüsspapírral együtt. Este 10 órakor emeltem le az utolsó csigát, aki már alig élt. Amikor elengedtem az jutott eszembe, hogy a környék lakosai hamarosan egy tömegesen megjelenő új csigafajt fognak felfedezni.
Gyurcsek Ferenc: Fent és lent
A szamarat (Equus asinus) valószínűleg Kr. e. 4000 körül az egyiptomiak háziasították, s Dél-Európában, Észak-Afrikában és Ázsiában nagy területen használt hátas és teherhordó, részben még tejéért, húsáért is tartott állat lett. A gyarmatosítók sok helyen meghonosították, például Mauritiuson is, ahol elnevezése a helyi, francia alapú kreolban bourik, s ez a szó európai eredetű ugyan (< portugál burrico ’szamárka, szamárcsikó’), de nem a francia ’szamár’ jelentésű âne folytatása.
„A (…) szamarat a korai görög társadalomban mint Dionüszosznak és kísérőinek kiválasztott állatát tisztelték. A Bibliában is alapvetően pozitív a róla alkotott kép: Mária Betlehembe, Jézus Jeruzsálembe vonul be szamárháton. Ezzel az alázat, a békés szándék, egyúttal a szegénység és az önként vállalt nincstelenség jelképe is” (Forgács 2005: 369). Bizonyos vidékeken Isten lova ‘szamár’ (lehet azonban ostoba személy gúnyos megnevezése vagy megszólítása is), és az eredettörténetek között a Parasztbiblia is előszeretettel emlegeti (Lammel–Nagy 1985).
Az archeozoológus Bökönyi Sándor elsősorban régészeti eredményekre alapozott megállapítása szerint a honfoglaló magyarok tíz háziállatot egészen bizonyosan tartottak: szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, ló, kutya, tyúk, lúd, réce, s ezekhez csatlakozott a szamár és a macska. Lehetséges tehát, hogy talán a szamarat a délorosz–délukrán sztyeppén még nem ismerték, de a Kárpát-medencébe érkezve mindenképpen kiegészíthették vele háziállat-állományukat (1990: 304). Mindenesetre a legalább 1300 körültől adatolható szamár szó olasz eredetű. A szamár tehát regóta jelen van a magyarság életében, de tartása nem nyert különösebb jelentőséget. A témát néprajzi szempontból feldolgozó Viga Gyula összefoglalásából (1994: 111–134, 273–4) is az derül ki, hogy elsősorban a szegény emberek, különösen a juhászok háziállata volt, s emlegették a szegény ember lova szókapcsolattal is (Viga 1994: 139).
A magyarban AZ EMBER ÁLLAT metafora a szamár esetében odáig fejlődött, hogy több más európai nyelvhez hasonlóan az állatnévből szófajváltással (konverzióval), ‘ostoba’ jelentéssel, fokozható melléknév keletkezett. A konverzió a magyarban nem jelent előkelő társaságot, mert a szamár főnév a marha állatnévhez és a kakofemizmust képviselő szar főnévhez hasonlóan fokozható (szamarabb, marhább, szarabb). Horger Antal fordított irányban a csacsi szó ‚csacsogó’ > ‘butus’ > ‘szamárka’ jelentésfejlődését állapította meg (1936). Molnár Nándor megfigyelése szerint azt mondjuk, hogy a kis csacsiból, ha tovább fejlődik, vén szamár lesz, s a csacsi szó konkrét értelemben a faj fiatal egyedét jelöli, átvitt értelemben pedig eufémizmus (1987: 477). Már az ókori latin asine (az asinus ‘szamár’ szó vocativusa) becsmérlő kifejezés volt.
A szamárnak a reneszánszkori irodalomban játszott szerepét Vígh Éva részletezte (2018: 177–194), s az általa szerkesztett állatszimbólumtárból a szamárnak tulajdonított jellegzetességek (butaság, makacsság, türelem stb.) összefonódása derül ki (2019: 322–6), Bártfai László pedig arra mutatott rá, hogy az európai filozófiai hagyományban a szamár a tétovaság, határozatlanság jelképe (2019: 132–3).
Az oroszban két ‘szamár’ jelentésű szó is van: az osël ezt az állatot mint a butaság és makacsság szimbólumát mutatja be, az išak pedig mint a munkabírásét (Wierzbicka 1996: 247). A románban a közönséges măgar is, a választékos asin is ‘szamár’, utóbbi a latin asinus átvétele. A măgar jellegzetes balkáni szó, megfelelői a bolgár magare, a szerbhorvát magarac, az albán magjar, mind ‘szamár’ jelentéssel.
Az angolban szintén két ‘szamár’ jelentésű szó van: donkey és ass. A korábbi ass szót a kakofemisztikus, vulgáris arse ‘segg’ szóval való, tabut előidéző hasonlósága miatt a XVIII. századtól egyre gyakrabban helyettesíti a donkey. Az ass és az arse ejtése a brit angolban különböző, de az amerikai angolban, a tabut fokozva, azonos (Leach 1964: 33)
A szamár nemcsak igénytelen, de rendkívül szívós és ellenálló állat, ritkán beteg. Alig találni a népi állatgyógyászatban rá vonatkozó ismeretet, gyógymódot (Viga 1984: 141). Ami a szamárra vonatkozó magyar népi tudást illeti, a források egyértelműen állítják, hogy bizonyos viselkedése esőjós. A bőg / ordít a szamár, eső lesz helyzetmondat eredetét tekintve időjárásjósló formula, de csúfolva a síró gyermeknek, a hangosan és hamisan éneklő embernek mondják (Forgács 2005: 372, Bárdosi 2018: 150). A szamár hangadása jelentőséget nyer A brémai muzsikusok című, a Grimm testvérek révén közismert mesében is, itt a szamár a kutya, a macska és a kakas társaságában, elsőként szerepel. A magyar nyelvben a szamár hangja iá és a buta vagy csak inadekvát viselkedésű embert is ezzel szokás csúfolni, esetleg fület is mutatva. Guttmann Miklós és Köbölkuti Katalin vasi és muravidéki gyűjtése szerint a szamár rendesen iázik, eső előtt azonban ordít (Guttmann & Köbölkuti 1987: 19. és 20. térképlap).
Ami a szamaras szólásokat illeti, ezekből Herman Ottó közel negyvenet közölt (1914: 43–44), s rá majdnem egy évszázaddal Bárdosi Vilmos is majdnem ugyanennyit (2018: 41, 158–162). Herman gyűjteményében szerepel a következő megfigyelés: „Szamarat füléről, oroszlánt körméről, rókát farkáról, ebet szőréről, madarat tolláról, bolondot beszédjéről ismerik fel” (1914: 13; érdekes még erről Forgács 2008: 379).
Felhasznált irodalom
Bárdosi Vilmos 2018. Itt van a kutya elásva! Állatneves szólások, közmondások szótára. Tinta, Bp.
Bártfai László, E. 2019. Nagy gondolkodók kis kedvencei, az amőbától a zsibbasztó rájáig. Irodalmi Jelen 19/207: 125–139.
Bökönyi Sándor 1990. A honfoglaló magyarok állattartása. Magyar Tudomány 35/3: 303–309.
Guttmann Miklós – Köbölkuti Katalin 1987. Hangutánzó igék vasi és muravidéki atlasza. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp.
Herman Ottó 1914. A magyar pásztorok nyelvkincse. Hornyánszky, Budapest
Horger Antal 1936. Csacsi. Magyar Nyelv 32: 42–43.
Leach, Edmund 1964: Anthropological aspects of language: Animal categories and verbal abuse. In: Eric H. Lenneberg, ed.: New Directions in the Study of Language. The M. I. T. Press, Cambridge, Mass. 23–63.
Molnár Nándor 1987 A magyar mezőgazdasági szókincs története. Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Kara Növénytani Tanszék, Gödöllő
Viga Gyula 1994. Huszonegy néprajzi közlemény. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen
Vígh Éva 2018. Állatszimbolika a közép- és újkori Itália irodalmában. Lazi, Szeged
Vígh Éva, szerk. 2019. Állatszimbólumtár A–Z. Balassi, Bp.
Wierzbicka, Anna 1996. Semantics. Primes and Universals. Oxford University Press, Oxford & New York
Gadányi Jenő: Dombok
Gyurcsek Ferenc: Radnóti
Szepes Erika nagyszerű új könyvéről a Dosztojevszkijnek tulajdonított mondás jut eszembe: úgy kellene élnünk, mintha minden percünk az utolsó lenne – mert csak így leszünk képesek felismerni az élet elmondhatatlan színességét, és eljutni a teljesség közelébe.
Ahol napról-napra sűrűbb az idő. Nemcsak a jelen, de a múltbeli is. Ezt a „sűrű időt” érezheti az Olvasó A ördöggolyó környékén című kötetben.
A zömében önéletrajzi írásokat, összesen húsz – részben novellaformában írt visszaemlékezést – tartalmazó könyvet olvasva, méltán lehet az a benyomásunk, hogy az a sok (olykor hétköznapiságában is drámai) emlék és esemény, amit a szerző itt felidéz, az idő múlásával mind alapanyagává vált legjobb alkotásainak. Mert a könyv egyszerre korrajza a pártállam éveinek és megkapóan érdekes visszatekintés azokra az – épp ehelyütt tudatosított – lelki folyamatokra, amelyeknek eredménye lett szerzőnk jó néhány alkotása.
A kötet két részre osztása (Ahol élek, illetve Akik között jó volt élni) jól tükrözi ezt a kettősséget. A folyton jelen lévő múlandóság-érzés teszi fájdalmasan pontossá, egyben emelkedetté a hétköznapi létükben felidézett alakok, időközben irodalomtörténetté vált nagyságok rajzát.
Mindehhez Szepes Erikának, ahogy írja, ki kellett lépnie az „ördöggolyóból”, melyet annak előtte, mintegy védelmező elefántcsont-toronyként vont maga köré, a jelenkor kisszerűségének kivédésére. Most e kötettel elérkezett az idő, hogy a nyilvánosság elé lépjen azon szimptómák felmutatásával, melyek e beteg társadalmat jellemzik. Mert az Ahol élek-sorozat írásai egy olyan világot mutatnak, ahol semmi sincs a helyén és nincs gyógyír az egyént, a kisembert érő abúzusokra. A kortörténet, mely a városszéli lakótelep esemény-mozaikjaiból szövődik, egyben kórtörténet is. A felidézett szociális „buborékok” mindegyike (az agorafóbiás Bolondetus drámája, a Mese „boldog” hajléktalanjai, a szerzőt is megkörnyékező lakótelepi pánikbetegség, a „boszorkány házának”, a toalettlakó nyelvtanárnak vagy az entellektüelnek története, aki megunt kutyák sétáltatásából tartja fenn magát) szíven üti az olvasót épp szikár pontossága folytán.
A kötet második része: időutazás. Szepes Erika, mintha életének képeskönyvét lapozgatná, végigvezeti az olvasót azokon a találkozásokon, melyek személyiségére és pályájára alakító hatással voltak. Az első arcképet még diákkorából idézi fel: Kontra Györgyét, a kísérletező biológia („az ember biológiája”) tanáráét, aki Karácsony Sándorról, a kultúra népi gyökereit kutató tudósról írta könyvét. Kontra tanár úr volt az az ember, aki a szerzőt rádöbbentette az írás felelősségére, s arra, hogy az emberi teljességhez a reáliákon és humaniórákon kívül hozzátartozik még valami… a hit. (Ignoramus – ignorabimus) Hinni kell tehát abban, hogy ha képesek vagyunk továbbadni emlékeinket, akkor – és csak akkor – fog érvényesülni a „gondolat-megmaradás elve” és őrződik meg hosszú távon a (nemzeti) kultúra.
A másik nagyszellemű férfi, aki meghatározó helyet kap szerzőnk curriculum vitae-jében, Scheiber Sándor, a rabbi és magiszter, „akinek messzezengő hangja generációkat tudott elbűvölni”, és olyan emlékező képessége volt, hogy „ha kisgyermek korában látott valakit sárgacsillagos apja hátán menekülni, akkor azt harminc évvel később felnőtt férfiként …néven nevezte és felmondta családfáját, vagy ha valaki egy könyvet név szerint nem tudott megjelölni, ő emlékezett, hogy a könyv az emeleten, a baloldali szoba nyugati falán lévő harmadik polcon van, jobbról a negyedik kötet.” Szerzőnk elmesél egy személyes élményt, amikor ez a csodálatos memória segített abban, hogy a holocaust egyik holtnak hitt művész áldozatát megtalálhatták az élők közt.
Az ördöggolyó környékén, ezen a jelenné varázsolt különös múltbéli tájon – Devecseri és Örkény, no meg „az eleven istenség”, Kerényi professzor társaságában – felbukkan Karinthy Cini is, méghozzá egy eddig soha nem publikált, kabátzsebben megőrzött elbeszélése (Az a régi bűn) kapcsán.
Nem kevésbé megragadók Garai Gábor arcai is. Az egyik Garai-arc az Írószövetség főtitkáráé, akit magasra repített a hiú Pegazus, a másik a Tűz-tánc „Mentsétek meg a Földet!” jajszót kiáltó költőjéé, a hatalmasok minden bűnét látó „világnagy szemgolyó”…
Szepes Erika szerencsés ember. Szerencsés költő, szerencsés esztéta, szerencsés irodalomtörténész. Megadatott neki az olyan irodalomtörténeti nagyságokkal való napi munka is, mint Garai Gábor, Orbán Ottó vagy Szerdahelyi István. A munkanapjai a Pegazus hétköznapjai voltak, bizonyos értelemben csupa felemelő ünnep, ahogy azt például az Orbán Ottóval és Szerdahelyi Istvánnal alkotott triász mutatta. A szerző ezt három találkozásukra emlékezve eleveníti fel. (Két költő, dúrban és mollban) A könnyed humorral leplezett, de mélységbe ásó alkotói találkozásokat, ahogy Szepes Erika drámai erővel feleleveníti, épp a mulandóság fenyegetése tette irodalomtörténeti jelentőségűvé. (Mint oly sok alkotói kapcsolat, ez is József Attila bűvöletében indult, meg az adornói szkepszis jegyében: van-e tere, létalapja a lírának Auschwitz után?)
Szeretve tisztelt professzora, Trencsényi-Waldapfel Imre (TWI) emlékének egy külön esszét szentel a szerző. (Az örökzöldek). A megemlékezésnek nagyon intenzív, mondhatni intim formáját választja: úgy idézi fel a professzor előadásait, hogy mintegy belebújik a bőrébe, mintha TWI csak neki újból előadná a klasszika-filológia két teljes szemeszterét, melyet a tanítvány (vagyis Szepes Erika) hol elragadtatott, hol kritikus észrevételei tovább gazdagítanak. Ez az írói módszer az Olvasó számára is közel hozza TWI szakmai és emberi nagyságát. Ám ennek ürügyén egész esszenciáját adja az ó- és újkori klasszikus irodalomnak, Homérosztól Radnótiig, Erasmuson és Moruson át. Felemelő ez az „olvassuk együtt” szellemében fogant nekibuzdulás. Mintha egy szabadkőműves ünnepi szertartás részesei lennénk, ahol az Utolsó Olvasók (amíg még vannak ilyenek!) beavatást nyernek az irodalom széptudományának titkaiba.
Szerzőnk mégse hallgathatja el a könyvek emberét manapság átható keserűséget. A múltba transzponálva, így szól a professzor és tanítványa múltbéli képzelt dialógusa:
– Sikerült meggyőznöm, kolleganő?
– Életre szóló példaképet kaptam, Professzor úr: mit ér a szó két háború között!
Hogy mit ér, erről egy egész, remekül megszerkesztett tanulmányt olvashatunk még ugyanebben a fejezetben a Kerényi Károly-féle előadások (a Sztemma-kör) tragikus sorsú hallgatósága, de mindenekelőtt Radnóti Miklós halálváró versei kapcsán…
Csak remélhetjük, hogy Szepes Erika még sokáig fog időzni az ördöggolyó környékén, mi több, olykor-olykor még alá is merül benne, hogy a mostanihoz hasonló titkokat hozzon fel a mélyéről! (Napkút Kiadó, 2023, 225 oldal)
Úgy vélem, senkinek sem kell bemutatni Szepes Erikát, irodalomtörténészt, klasszika-filológust, vallástörténészt, kritikust, egyetemi tanárt, szerkesztőt. De most, mint írót, művészt kell bemutatnunk, pontosabban legújabb művét, Az Ördöggolyó környékén című novelláskötetét, melyet a Napkút Kiadó jelentetett meg, idén. Igaz, Szepes Erikát íróként, novellistaként egyáltalán nem kell bemutatnunk, hiszen ez nem az első novelláskötete – sőt, ez a mű igazából egy sorozatba tartozik (Ördöggolyó, 2005; Az Ördöggolyó fogságában, 2007; Az Ördöggolyó ajándéka, 2013, Az Ördöggolyó körülnéz, 2019).
Szívszaggató történeteket olvashatunk a kötet első néhány novellájában, pontosabban: az Ahol élek című ciklusban. A cikluscím egyszerre utal – úgymond –, az író szűkebb hazájára, Újpalotára, és egyúttal a világra, a mai Magyarországra. Mindjárt az első novellában, a Bolondetus-ban elkezdődik a kijózanítás: „– Hát miért nem kötsz megint? Jól eltarthatnád belőle magadat – mondtam. – Tudod – felelte szomorúan –, már nincs hozzá türelmem. Meg, gondolom, minden mással együtt, azt is kirázták belőlem.” (13.) Magyarán: megsokkolták, kezelés címén. És Bolondetus brutális véget ér.
De nem kevésbé sokkolóak a további darabok sem. Tragédiában végződő, reménytelen, sivár és szomorú sorsok. Teljes látlelet arról, „ahol élünk”. Mind látjuk őket (biztos? mindegyiket?), mert van szemünk. Tényleg van? Mert a legtöbben átnéznek rajtuk. Mintha nem léteznének. Mintha nem létezne az a világ, Ahol élünk. Ahol ilyennek történ(het)nek meg: „– Márpedig minekünk innen nincs hova menni. Nincs pénzünk lakást venni, meg azt fenntartani. Egy nyugdíjból meg egy rokkantnyugdíjból élünk – mondta már sírva, lekönnyezve a végzést, aminek hivatalos nyelvét talán nem is értette, de a lényeget, hogy innen nekik el kell menni, azt igen.” (17.) Mégis, némiképp színezi a komor képet az, ahogyan ír Szepes Erika. A fenti novellából idézek szintén: „[…] a ház megereszkedett, megdőlt, teteje, mint egy félrecsapott svájcisapka, egyik oldalon lelógott…” (uo.)
Az embernek, az emberien látó-gondolkodó embernek eszébe jut, szinte rágja a lelkét: mivel tudnák én segíteni, hogy a világ kevésbé legyen olyan, amilyen? Ám a tehetetlenségtől: „Érzem, hogy a dühtől erősödő mágneses térben emelkedni kezdenek a hajszálaim.” (38.) Szóval pont így. Hogy az író megírja. És Szepes Erika tényleg meg tudja, meg tudta írni. Úgy érezhetjük, hogy ezt a kötetciklust a végtelenségig lehetne folytatni, írni. Az ember szíve megszakad a fájdalomtól és a részvéttől, miközben látja, hogy Ott Fent, a helyzetet, nemhogy kezelni nem akarják, hanem csak még jobban elmélyítik és kiszélesítik. Hogy lassan már ott tartunk, hogy bárkivel és bármikor megtörténhetnek ezek a drámák: velünk, mindannyiunkkal, és – semmit se tehetünk ellene. Ők pedig tesznek – ránk, magasról…
Szepes Erika tudós és író, művész. Aki olvassa e novellákat, az meggyőződhet erről. Szinte felüdülésként hat, amikor már a kötet második ciklusának (Akik között jó volt élni) novelláit olvashatjuk. Ez valóban egy más világ. Az író most befelé néz, magába – magába a múltba. És külön öröm, hogy itt az olvasó a műélvezet mellett művelődhet is. Az író káprázatos ismeretanyaga, melyet olyan bőkezűen szór, hogy kissé elbizonytalanodik az ember – én bizonyosan –, hogy: akkor mégis micsoda is az ún. műveltség, vagy az a híres, erősen kompromittálódott és eléggé elinflálódott szó, hogy: zsenialitás? „L.É. még nem tudta, hogy a professzor a koponyára aszott arcú fiatalembert felismerte – visszamenőleg: negyven évvel későbbi, megtelt, rózsás, öregedő férfiarcból visszakövetkeztette. Hogy a professzor tudja: az ember arcában csak a szemek nem változnak, a szemekre negyven év után is rá lehet ismerni.” (64.)
Egy különleges kis írás (nevezzük bátran novellának) került a kötet végére, címe: 168 szó. Tényleg csak 168 szó az egész. Csak? Nézzünk csak bele… „A nő elindul a kopott zebrán, óvatosan körülnéz, veszély sehol, csak jóltáplált csótányok vonulnak előtte lassan, biztonságban (…) a Nemzeti Dohánybolt alvilágba hívogató ajtaja hatalmas nemzeti kokárdával. Előtte hangosan horkoló részeg hajléktalan fekszik a földön, a saját levében. A nő megáll, megpróbálja kiegyenesíteni fájó hátát, amit nem támaszt eléggé a kistáska. Lassan továbbindul. Tétován. Talán haza. A sötétben nem látni, ki lehet. Talán én.” (224.) Ez a kis ékszer-darab summája az egész – Petri hogy irtózott e szótól! – valóságnak. Bizonytalan minden. A bizonytalan is.
Egy dolog azonban biztos. Szepes Erika művészi és emberi érzékenységgel lát és láttat Az Ördöggolyó környékén – is. Tudós létére is helye van a széppróza területén is. Különleges pozíció az övé. Mint egy kortárs humanista – a humanistát az eredeti értelemben véve. És hogy miért ír ezekről az elhagyatottakról, szerencsétlenekről, leszakadtakról? Így fogalmaz kötet hátsó borítójának szövegében: „[…] Naponta találkozom velük, életük nem élet, hanem sorstalanság, amin változtatni nem tudok. De – hogy ezeket az élményeket el tudjam viselni, szinte állandóan felidézem azokat az életemet meghatározó öntörvényű karaktereket, akik tudták irányítani a saját életüket, megalkották a sorsukat, és ezzel állítottak példát, adtak erőt, hogy szót emeljek még akkor is, ha megszólalásomat szájkosárral igyekeznek is megakadályozni.”
Illendő megköszönni, hogy Szepes Erika nem adta, nem adja fel, és bátran folytatja. És persze, várjuk a következő Ördöggolyó-történeteket. Úgy hiszem, témában nem lesz hiány a következőkben sem! Sőt, ezt egészen biztosra vehetjük. (Szepes Erika: Az Ördöggolyó környékén, Napkút Kiadó, Budapest, 2023)
Számvetés ez a könyv, egy költői életmű keresztmetszetének bemutatása. Kaiser László sokműfajú szerző: volt dramaturg, újság- és folyóirat-szerkesztő, szinkronlektor, novellák, esszék, tanulmányok írója. A költészet munkásságának csak egyik, de igen fontos része. Nem véletlen, hogy elérkezve hetvenedik évéhez, verseskötetben készített számvetést. Az én térfelem című könyv stílszerűen hetven költeményt tartalmaz, a költő ezekben képet ad „térfeléről”, költői pályájának ívéről. Madarász Imre, a tudós barát reneszánsz embernek nevezi a kötet utószavában Kaiser Lászlót, és érdeklődési körének, munkásságának sokoldalúsága alapján illik is rá ez a megnevezés.
A hetven vers nem időrendben követi a költői pálya alakulását. Már a Naplórészlet című első versben visszatekint az életére „Voltam éhes, voltam szomjas,/ voltam bárány, voltam ordas,” írja, és ezután következnek a család és a barátok iránt érzett szeretet, megbecsülés és aggodalom versei. Hasonlóképpen már a kötet elején, az Üdvözlet a vándornak című költeményben az öregedés, az öregség lesz a vers témája.
Üdvözöllek megtért vándor,
s végleg hazatalálva kérem,
mostantól maradj ifjúnak:
idő előtti vénülésem!
Az első versekben megfogalmazott számvetés után kezd részletekbe bocsátkozni. Olyan versek következnek, amelyek a költő számára legfontosabb dolgokról, a családról, a barátokról, a magyarságról és példaképekről szólnak.
Kaiser László életének meghatározó területe a család, ez több verséből is kiderül, sőt 2021-ben Gyerekszoba címmel egész kötetet szentelt Helgának, a lányának, illetve az apa-gyermek kapcsolat örömeinek és buktatóinak. Abban a kötetben szintén felbukkant az idő múlásának, az öregedésnek az élménye.
A költő nyitott személyiség, fontosak számára a kapcsolatok a világgal, az emberekkel. Sok barátja van, akik közül többre, például Nagy Gáspárra, Baranyi Ferencre, Dukay Nagy Ádámra, Dinnyés Józsefre a kötet lapjain is versben emlékezik. De emlékezik példaképekre is, Kazinczyra, Máraira, Adyra, József Attilára és természetesen Németh Lászlóra, akinek a munkásságát, mint arra más könyveiben is van utalás, önmaga számára fontos viszonyítási pontnak tekinti.
Kaiser Lászlóról a kritikusai általában megjegyzik, hogy versei egyszerűek, áttekinthetők, nem törekszik formai bravúrokra. Többnyire páros- vagy keresztrímeket használ, és mondanivalóját nem rejti nehezen megfejthető „üzenetekbe”. Ebben van igazság, bizonyítékul lehetne idézni Az én térfelem számos költeményét, de ellenpélda is idézhető. Amikor az érzelmek és a gondolatok bonyolultabbá válnak, mert a világ és/vagy az emberi kapcsolatok bonyolultságát érzékeltetik, akkor megvannak az eszközei ennek a kifejezésére. Bizonyítékul idézhetném a Jó ez ígycímű verset, de ilyen az apa emlékét idéző Becsukódott című költemény is.
A kötet második felében, nem látványosan, de érezhetően változik a költő hangja. Talán az öregedés, talán a világ változásai miatt a versek hangulata komorabbá válik.
Nincsen már hová: jéghegyek
hajónkkal tovább nem lehet,
fordulni végképp nem tudunk
(Elfáradt összes angyalunk)
Szeretni kéne,
nem undorodni,
szépen szólni kéne,
nem káromkodni
(XXI.)
Néha a rosszkedv uralkodik el rajta, a jelent és a jövőt is szürkének, reménytelennek, változatlannak és változtathatatlannak látja. Az élhetetlenebbé váló világban a személyes szféra, a család, a barátok és a szeretett város, Pest adhat menedéket. Ez fejeződik ki az Itt vagy az Őrangyal című versben, de más költeményekből is idézhetnék bizonyításul. A Néma monológ tanúsága szerint azonban néha már feloldhatatlannak érzi a magányát. „Nincsen senkim, senkim sincs / nekem csak a semmi kincs, / kincsek között sem vagyok, / nem kérek és nem adok.”
Az én térfelem fontos könyv Kaiser László munkásságában, mert bemutatja a gazdag költői pálya keresztmetszetét. Ezen a pályán, „térfélen”, a költő minden nehézség, csalódás és kiábrándultság mellett értékeket teremtett és bizonyosan további értékeket teremt. (Hungarovox Kiadó Budapest, 2023)
1944 második felében, amikor a harc már német területen folyik, és a legmeggyőződésesebb nácik is tudják – legföljebb nem merik kimondani –, hogy a háborút Németország elvesztette, még csendesen, szinte idillikusan csordogál az idő egy délnémet kisvárosban, a svájci határ mentén fekvő Singenben. Az ország sok városa már romokban hever, de ezen a vidéken még nem bombáznak a szövetségesek, az emberek csak a romló életkörülményekből és a hírekből tudják, hogy mi történik a világban. Itt él a regény főszereplője, Ella, aki kénytelen felfüggeszteni restaurátori tevékenységét, és adminisztrációs munkát vállal a férje, Lukas által vezetett kórházban. Ám üresnek és haszontalannak érzi az életét, a kényszerből végzett adminisztráció nem elégíti ki. A házaspár igyekszik, hogy a háború minél kevésbé befolyásolja az életét, de ez természetesen szinte lehetetlen. Alkalmazkodniuk kell a túlélés érdekében, Lukas, felesége tudta nélkül, belép a nemzetiszocialista pártba, noha utálja a nácikat.
A közelben állnak Hohentwiel várának romjai, ahol a szóbeszéd szerint értékes freskók rejtőznek a romok alatt. Ella fantáziáját fölkelti a freskókról szóló szóbeszéd, de a vár és környéke a svájci határ mentén tilos övezet. Egy este különös fényeket lát fölvillanni a vár felől, és nem tud ellenállni a kísértésnek. Titokban fölmegy a várba, ahol egy férfival, Felixszel találkozik, akiről később kiderül, hogy magányos ellenállóként üldözötteket segít át a svájci határon. Ez a találkozás megváltoztatja a házaspár életét.
A főszereplő, Ella, nem válik az ellenállás igazi, tevékeny résztvevőjévé, hiszen ellenállás a Gestapo fojtogató „ölelésében” nem is alakulhat ki ezen a vidéken, ám elszántsága, tudatossága megerősödik, megváltoztatják az események. Erkölcsileg igényesebb lesz, válságot okoz kapcsolatukban a felismerés, hogy a férje belépett a náci pártba, noha ő valójában csupán annak reményében tette, hogy orvosként így megúszhassa a frontszolgálatot. Lukas több esetben segít az embereken: próbálja elnyújtani a kezeléseket, hogy a sebesültek minél később kerüljenek vissza a frontra. Ella csak fenntartásokkal tudja elfogadni Lukas döntését, noha meg is érti, hogy férje nem csak a saját érdekükben tette meg ezt a lépést. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy elbizonytalanodik, amikor olyan helyzetbe kerül, hogy választania kellene férje és a titokzatos, kissé romantikusnak tűnő Felix között.
Az idillnek azonban egyszer vége szakad, a bombázók Singen egén is megjelennek, szó szerint a túlélés lesz a cél.
Ella és Lukas hétköznapi emberek, ha nem jön közbe a háború, valószínűleg nyugodt, kiegyensúlyozott életet éltek volna, ki-ki a maga a munkaterületén talán szolid karriert is épít. A háború azonban felforgatta az életüket, olyan próbák elé állította őket, amelyek megoldása során leplezetlenül megmutatkoztak erényeik és korlátaik.
A regény nem oszlik fejezetekre, néhány oldalas, cím nélküli mozaikokból épül föl. Ez növeli az ábrázolás dinamizmusát. Ám a dinamizmust helyenként megtöri a cselekmény amerikai szálának felbukkanása. A szerző amerikai szereplőket is megjelentet, például Markot, akinek a nagyapja 1944-ben részt vett a város bombázásában. Ezt a szálat nem érzem elég fontosnak, és nem is csak azért, mert terjedelmében szinte töredéke a regény szövegének, hanem főleg azért, mert alig tesz hozzá valamit a regény egészéhez. Ella, Lukas és Félix története enélkül is kerek és befejezett. A cselekménynek ez a szála természetesen lehetne fontos része a regénynek, ha nagyobb hangsúlyt kapott volna, és lényegesebben befolyásolná a főszereplők sorsát.
A könyv fordulatos, izgalmas olvasmány. Alakjai sokrétűen, szemléletesen megformált, eleven emberek. Az író ezt egyebek mellett az apró gesztusok jelzésével éri el, szinte láttatja hőseit. Így a regény helyenként kissé forgatókönyv szerű lesz, ami azonban nem válik hátrányára.
Bagó Tünde Németországban él, de nem ismeretlen a magyar olvasók számára. Novellákat publikált már magyarországi folyóiratokban, valamint szerzői oldalán, és megjelentetett egy könyvet Bodeni tó – Több mint útikönyv címmel arról a vidékről, amelyen él, és amelyen az Ella háborúja játszódik. A délnémet kisváros és környéke kitűnő ismerőjeként könnyűszerrel képes felidézni a táj hangulatát. Azét a tájét, amely szinte maga is a történet szereplőjévé válik a regényben. (21. Század Kiadó Budapest 2023)
Újabb történelmi regénnyel jelentkezett Ballai László író, Szigetvárnál az Isten címmel. A művet ezúttal is a Hungarovox Kiadó jelentette meg, ebben az évben.
A műre oda kell figyelni. Szó szerint. És minden tekintetben. Ahogy azt már megszokhattuk a Ballai-regények olvasásakor. Vagyis: lektűr-fogyasztók, fantasy-, horror-, romantikus- és krimi-függők, figyelem! Ez nem nektek szól! – mondhatná az író.
De akkor vajon kikhez szól? – kérdezhetné most már a kíváncsi olvasó, mert ezzel a „figyelem!-mel mintha egyenesen elijesztené az olvasóközönséget Ballai. A kérdés jó. Nos, először is: ő nem mondott semmi ilyet. Másodszor pedig: szó sincs arról, hogy „elijeszteni” akarná a műveitől a közönséget, hiszen ez nem lehet az érdeke. Sőt. Egyszerűen csak – nehéz regényeket ír Ballai. Ideje lesz hozzászokni. Hatalmas történelmi tudása a garancia arra, hogy érdemes olvasnunk a műveit, és engednünk neki, hogy szélesítse történelmi ismereteinket, tudásunkat. Még ha nem is annyira olvasmányosak a regényei.
Az igazi tudást márpedig nem a ponyváktól szerezzük.
Már a címéből is következtethetünk – de az alcímből bizonyosan: Szokollu Mehmet pasa apokrif visszaemlékezései –, hogy a regény a török hódoltság idejében játszódik. És arra is gondolhatunk előzetesen, hogy ha Szigetvár – akkor Zrínyi Miklós, és 1566.
A „visszaemlékezései”-t is szó szerint kell értelmeznünk. „Egy halotthoz beszélek. Menetirányban ül a díszhintóban.” (5.) – ezzel a két rövid mondattal kezdődik a mű, és a továbbiakban, mintegy rondó- vagy refrénszerűen, a kötetet váltásként tagolva (és nem feltétlenül a fejezetek kezdeténél) mindig vissza-visszatér: „Egy halotthoz beszélek.” – vagy ehhez hasonló mondatban. És csak a végén láthatunk tisztán, úgymond színről színre, hogy mit is jelent mindez.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Szokollu Mehmed pasa valós személy volt. Szokollu szerb származásúként, igen fiatalon – az ún. devsirme révén, a tized fejében rátermett fiúgyermekként begyűjtve – került a török hadseregbe. Végig járta a ranglétrát. 1546-ben már a flotta admirálisa volt, néhány évvel később pedig Rumélia kormányzója lett. Tehát nagyhatalmú férfi volt. És 1566-ban ő vette be Szigetvárt Szulejmán szultán halála után. Ám a szultán elhunyta után nem sokkal, minden hatalmától megfosztották. Később gyanús körülmények között halálozott el.
Meglehetősen tisztelte ellenfelét, Zrínyi Miklóst. Ez a regény végén, az egyik legszebben megírt fejezetből is kiviláglik – melynek címe: Szigetvárnál az Isten.
Ballai komoly író. Ám azért humora is van. Egyrészt jól követi, szinte parodizálja is a „szóvirágokkal” teletűzdelt és „bő lére eresztett” mondanivalójú török írásmodort. És akaratlanul is mosolyognunk kell efféle részeken: „(…) egy nyomorult, hitetlen Habsburg bég…” (6.); „(…) Bolognában császárrá koronáztatta magát a gyaurok főmuftijával, a pápával.” (uo.) Vagy, egy érdekes kis betétdráma-jelenetből idézek: „FIGÁNI Nos, micsoda nyakravalója van az úrnak, mindjárt megfojtja magát vele. KEMÁL PASAZADE Most a selyemzsinór a divat. FIGÁNI Párizsban? Velencében? KEMÁL PASAZADE Isztambulban.” (134.)
De tud Ballai lírán is játszani. „A templomtornyokra felemelkedő tekintet minduntalan valamely, a piacról hazasiető vászoncseléd kebleire zuhan vissza. Mennyi itt a gyönyörű menyecske…” (27..); „(…) a vállveregetést kiváltó tréfák gyorsabban jutnak a menet elejére, mint a kilőtt golyók…” (173.)
Aki nem akarja (meg)ismerni a múltat, az az ősökre sem kíváncsi – hát még a hősökre. Mert hős volt Zrínyi Miklós. Ahogy a leszármazottja, a dédunokája is: a szintén Zrínyi Miklós. Fiának, Györgynek írt válaszleveléből: „Szemem fénye, szívem vére, kedves fiam! Amit írtál, tudomásul vettem és mindent megértettem. Te tudod azonban, hogy a mi családunk a bátorság szilárd talaján áll, s nekünk nem illik se beszélni senkinek sem a gyengeségről és tehetetlenségről, mert az gyávaság lenne tőlünk. Ilyen élet nekem nem kell! Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tőlem!” (269.) És valóban: tőle nem kapta meg. „Én mindenki közül az első akarok lenni, tielőttetek kitörni, és amikor én cselekszem, ti is ugyanúgy tegyétek. Kedves testvérek, maradjatok velem a megsemmisülésig.” – bíztatta maroknyian megmaradt várbéli katonatársait a gróf. Ez volt a híres Zrínyi kirohanása: „Azzal kipattant a várkapu, egy ágyúból belénk kartácsoltak, s a leeresztett hídon át a kapitány rontott ránk maradék vitézeivel.” – írta már Szokollu. „De lelőttük.” (271.) – tette hozzá.
Ballai László tehát felelevenítette – sőt megelevenítette – számunkra ezt a nagyon fontos történelmi időszakot. Úgy tűnik, lassan az egész magyar történelmet „átnyújtja” nekünk, mondhatni tálcán. Ez nyilván egy jókora tálca lesz.
Persze, mindig nagy kaland, újabb meg újabb kihívás Ballai-regényeket olvasni. De megéri a fáradtságot. És ki tudja, talán egyszer rájövünk: abban, hogy a művész ennyire nem alkuszik, és nem változtat írásmódján, nem tesz „közérthetőségi” engedményeket az olvasó számára, akit egyébként tisztel – nem lehetséges, hogy mégiscsak neki van igaza? (Ballai László: Szigetvárnál az Isten, regény Hungarovox Kiadó, Budapest, 2023)
Marczinka Csaba a magyar irodalmi élet széles körben ismert alakja, rendszeresen felbukkan különböző irodalmi és képzőművészeti rendezvényeken, tudósításai és publikáció révén a művészvilág könnyen beazonosítható szereplőjévé vált. Éppen ezért kissé meglepő az a tény, hogy csak a hatodik önálló kötete a Habókos hommage – noha számos antológiabeli megjelenése is igazolja rutinos szerző voltát. Marczinka elsősorban költőként ismert, de elmondhatjuk, hogy a filozófus költő típusát testesíti meg, verseinek hátterében sok-sok ismeret búvik meg, egy-egy verse olykor egy lírai modorban előadott kisesszének is beillik.
Habókos hommage című kötetének költeményei is ebbe a sorba illeszkednek. Az emlékversek műfaját megújítani igyekvő költő kultikus magyar alkotók mítoszait, legendáit, hozzájuk kapcsolódó anekdotákat jelenít meg verseiben. Mintha csak egy Nyáry Krisztián-kötetet lapozgatnánk, úgy elevenedik meg előttünk a klasszikus magyar szerzők rejtett arca. Természetesen egy jellegzetesen „marczinkás” hangütésben, némi iróniával és szarkazmussal leöntve. „Próféta volt a saját krimójában! / – szólt Fenegyerek Teddyre emlékezve / rá… Egy Messiás a ’csikágóban’? / De kinek az inkarnációja? / Ki az a keleti poéta-vátesz? / Hogy került nyugati testbe lelke? / Ha ugyan az övé került és oda… / Teddy székely mamája felismerte!” (Ady Jimi) Ebből a részletből is kiviláglik, Marczinka nem a hagyományos, kissé patetikus-elégikus „sírversek” emlékezésfonalát veszi fel. Lehántja az irodalomtörténetről a hivatalosság burkát és hétköznapiságukban mutatja meg kedvelt klasszikusainkat. Időnként fel-felvillantja a jelen kevésbé szerencsés poéta-váteszeinek sorsát is: „Te még járhattad ’udvari népeddel,’ ’szállásaidat’ / (kocsmákat, kávéházakat, szalonokat, klubokat), / asztalfőn trónolva és hallgatva tósztokat!… / poéta ’utódaid’ legföljebb asztal szélire fértek)”. (Az utolsó asug) S néha önmagát is foncsorozott tükörben láttatja: „Már néhány héttel idősebb vagyok, / mint Ady Bandi Nagyúr mikor / megtére a ’rokonához és / leadá az kulcsot a mennyei /ruhatárba’… – ’kicsúsztam már a / váteszkorból, eddig kellett volna / ’izmozni’ valahogy a hadak élin!… (Túl a váteszkoron)
Másutt a kánonok rátapadt emlékeitől igyekszik megfosztani az újrafelfedezésre váró szerzőket: „Kicsit rádkövült a ’szegény, tüdőbajos költő’ / utóromantikus, kanonizált szerepe! / (pedig ennél több voltál vagy lehettél volna / – ha teljes pályát futnál be s minden összejönne) / Nagy felbuzdulások s félbemaradt vállalásid / között őrlődtél föl – lassan ’elég volt a vágta’… / Valahogy félbemaradt a hajnali szerenád / – hiába is kelt lila dalra egy nyakkendő!” (Az Arme Poet magyarosítva)
Költőnk bátran használja a mai szlenget és a pop-kulturális utalásokat, néha kicsit zavaró is, amikor olyan kifejezésekbe botlunk, hogy „nem jött össze,” vagy „zűrös,” „gründoló” és hasonlók. De ezekből a hétköznapi kifejezésekből viszonylag kevés van. Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád és a többiek sorsán elmélkedik, s próbál valami a mai kor számára is érvényeset leszűrni ebből. Ez sikerül is, a kelet-európai művészsorsok félig megvalósult életművének állít emléket, sejtetve, hogy ezeknek a munkásságoknak a befejezetlensége a sajátos magyar sorsban gyökeredzik. Hol a kenyérkereső robottól ellopott időben „összegürcölt” remekekről van szó, hol az irodalmi csatározásokban kimerült és megfáradt dalnokokról, hol a korán jövő halálos betegségről.
Az utolsó fejezet: az „Hommage ismeretleneknek és elfeledetteknek” hozzáillesztett ciklusában átlagembereknek és névtelen művészeknek is emléket állít egy szép emberi gesztussal. Ezekből szívesen olvasnánk többet, hiszen a rendszerváltás óta rengeteg ember ment veszendőbe, a politika változásai sok sorstársunkat nyelték el, bőven van tapasztalati anyag. De most ennyi jutott…
A Habókos hommage ügyesen megszerkesztett kötet, ez a szerkesztők munkáját is dicséri. Átlátható a szerkezete, jól érzékelhető, a költő mit szeretne elérni. Célját el is éri, maradandó hatással van az olvasóra, a könyv elolvasása után tovább merengünk az olvasottakon… Ez pedig a legnagyobb tett, amit az emlékező művész megtehet. (Marczinka Csaba: Habókos hommage, AB ART Kiadó, Budapest 2023.)
Személyes impresszióim egy olyan könyvről, amely több, mint egy művészeti album, több, mint egy életrajzi esszégyűjtemény. Egy könyv, amely formájában és tartalmában is méltó a bemutatandó Gyurcsek Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművészhez.
Azt hiszem, sok kortárs képzőművész szeretne ilyen gazdagon illusztrált kötetet, ami nem csak könyvművészeti értékeket hordoz, de olyan szakmai titkokba avatja be az olvasót, amelyeket más szakterületen dolgozók el sem tudnának képzelni. Mert kevesen sejtik, mi minden szükséges egy műalkotás létrehozásához. Mennyi mindent kell megtanulnia a szobrásznak egy-egy mű megszületése kapcsán. Egy pályázat elnyeréséért mi mindent kell megfogalmaznia, érvekkel alátámasztania, a mit, miért és hogyan kérdések megválaszolására. Legyen az egy köztéri szobor Dózsa Györgyről, vagy egy nagyvárosban felállított különleges alkotás, mint a szolnoki Tanúhegy emlékmű. Utóbbi nem puszta képzőművészet, hanem építőipari innováció is egyben, hiszen a világon egyedülálló technológiai eljárásokat kényszerített ki, a végül megszületett alkotás pedig több, mint szobor, több mint innováció. A nyolc darab, egyenként 3-4 tonnás betonelemekből álló konstrukció létrehozásához egy egész házgyárat bocsátottak a szobrászművész rendelkezésére, hogy kikísérletezhesse a legoptimálisabb technológiai eljárást. Hogyan, mi módon lehet az alkotáshoz kívánt maradandó színt és a felületi finomságot, különleges formákat ipari körülmények között megteremteni. Mitől lesz az ipari méretű betontömbök összesége igazi műalkotás? Bátran állíthatom, hogy az olvasónak, aki talán még sosem látta eredetiben az emlékművet, e könyv elolvasása után köze lesz hozzá, mint ahogy a többi Gyurcsek-szoborhoz is.
A könyv összegzés, a 80 éves szobrászművész életművének bemutatása az indulástól napjainkig. Gyurcsek Ferenc életúja csak látszólag volt könnyű. Előszavában a művész azt írja, hogy kicsi gyerekként előbb tanult meg rajzolni, mint beszélni. „– A rajzolást azóta sem hagytam abba. Rajzolva gondolkodtam, álmodoztam. Azután szobrász lettem. A rajznak a képzőművészetben olyan szerepe van, mint a futásnak a sportban. Erre épül minden.”
„A képzőművész egyszerre van a társadalom peremén és csúcsán. Nincs felette senki, nincs beosztottja. Nincs hitele, nincs fizetése, táppénze, nyugdíja. Megvan viszont a szabadság illúziója.”
A szobrász munkája az anyaggal való folyamatos küzdelem. Kövek, vasak, betontömbök, éles vésők, kalapácsok küzdelme, hogyan tudja kifejezni érzéseit, gondolatait. – Ahogy a klasszikusok mondták: a szobrász dolga az anyagból lefaragni a felesleget, hiszen a szobor eleve benne van. A kérdés, hogy látja-e benne, érzi-e, honnét mennyit kell faragni, csiszolni. Hol végződik a felesleges anyag és hol kezdődik maga a szobor?
A Képzőművészeti Gimnázium elvégzése után Gyurcseket csak negyedszerre vették fel a főiskolára. Talán nem véletlen, hogy Somogyi József volt mindkét helyen a mestere. A fiatal művész tanulmányai elvégzése után igen sikeres lett. Sorra nyerte a különböző pályázatokat. Aztán változott a világ és a kezdeti lendület lelassult. Mindenért keményen meg kellett küzdenie. A sikert nem adták ingyen. „Állandóan felülök a lóra és elmegyek a csatába. Hol nyerek, hol vesztek.”
„Minden szobrász alapvető célja, hogy emléket állítson azoknak, akiknek munkássága meghatározó jelentőségű volt a kultúrában. A cél adott, de a megvalósulás számos nehézségbe ütközik. Egy köztéri szobor költséges dolog. Csak a közösség igényéből, pénzéből valósulhat meg.”
Gyurcsek Ferenc számára a köztéri szobrok jelentik a művészi kiteljesedést, hiszen az elkészült műalkotás közügy lesz, mindenki számára látható, tanulságai, kérdései, esztétikája közkincsként él tovább az adott környezetben, közösségben. A befogadóknak közük lesz hozzá. Legyen az Bajcsy-Zsilinszky Endre szobra, vagy Széchenyi Istváné, Kodály Zoltáné, József Attiláé, Radnótié és még sorolhatnánk. Aki kézbe veszi ezt a könyvet, pontos áttekintést kap a Mester köztéri munkáiról. A kötet segít bizonyos fogalmak tisztázásában, választ ad olyan látszólag egyszerű kérdésekre, mint például, mitől lesz köztéri egy szobor? Mitől lesz közügy egy szobor?
A kötetben különös jelentőséget kap Martfű, ahol Gyurcsek művei, és maga az alkotó is otthonra talált. 1998-ban született meg a Szent Istvánról készült hét méteres köztéri szobra. A kötetből kiderül, hogyan. A történet nagyon jellemző a mai magyar viszonyokra. Hódmezővásárhelyen kiírtak egy pályázatot, Szent István szobrára. Gyurcsek a pályázatot megnyerte, de az aktuálpolitika közbe szólt. Közölték vele, hogy hiába nyert. Ő ott nem fog szobrot állítani, mert elkötelezett baloldali volt fiatal korában. Az illetékeseknek talán nem jutott eszükbe a rendszerváltás egyik jelmondata: egyenlő pályák, egyenlő esélyek. Ekkor valaki azt tanácsolta neki, hogy nézzen körül Martfűn. Ellátogatott a gyönyörű kisvárosba, ahol azt látta, hogy csodálatos parkok gazdagítják a várost, de sehol egyetlen köztéri szobor. A város vezetése is örült a találkozásnak és megrendelte a már díjazott Szent István-szobrot. A siker mérhető volt. A város befogadta a művészt, és mint a klasszikus mecénások, további megrendeléseket adott, tudván, hogy a támogatásnál nagyságrendekkel többet ér, ha város arculata, kultúrája időtállóan gazdagodik. A következő évben Martfűn elkészítette az 1848-as emlékművet, bronzból és mészkőből. Aztán 2000-ben megszületett az Időkapu című millenniumi emlékmű. Öt évvel később a Bata című szoborral lett gazdagabb Martfű.
2001-ben Ópusztaszeren állították fel a mindenkori magyar katonák emlékére készült szobrát, a Pro Pátria – Nemzeti katonai emlékművet. A 9 méteres alkotás krómacélból és mészkőből készült. De szinte az egész országban, Bajától Vácig megtalálhatók a művész alkotásai.
Nem ismerem személyesen Gyurcsek Ferencet, de az az érzésem, hogy mint szobrász, azt csinál az anyaggal, amit akar. A nagy klasszikusok közül talán ő az utolsó mohikánok egyike. Talán éppen attól hiteles, mert megvan benne a mindenkori befogadóval szembeni mélységes alázat.
Nyitány. A város peremén. Haiku. Jákob. Erósz. Tisztelet az elődöknek. A Mars jegyében. Martfű. Universum. – Egy különös könyv fejezetcímei, egy különös alkotóművészről, a 80 éves Munkácsy-díjas Gyurcsek Ferenc szobrászművészről. Elegáns könyv. Jó kézbe venni és jó belemerülni.
A könyvben kiváló írók osztják meg gondolataikat magáról a művészről és művészetéről: Aradi Nóra, Baranyi Ferenc, Bistey András, Feledy Balázs, Spikuth Katalin, Tasnádi Attila A könyvben megjelent míves fotográfiákat Czinege József, Peres Kinga, Ruska Judit készítették. (A kötet tervezője Gyurcsek András. Felelős kiadó Martfű Város Önkormányzata 2023.)
Mérő Vera Lúg című könyve a magyar kriminalisztika történetének egyik leghírhedtebb és legborzalmasabb bűncselekményéről, „az évtized legbestiálisabb ügyéről” (256. o.) szól: a Renner Erika ellen 2013-ban egykori párja, Bene Krisztián kórházigazgató főorvos, „intézményvezető orvosigazgató” (263. o.) által orvosi szaktudással, ám a hippokratészi esküt és minden humánumot lábbal tipró kegyetlenséggel elkövetett, az áldozatot nőiségében örökre megnyomorító merényletről.
A „címszereplő” a végrehajtás eszköze, amely a tettes afféle második névadója lett – „lúgos orvos” (198. o.) –, példátlan gonosztettének pedig a szimbóluma. A jogvédő szerzője által „regénynek” nevezett (243. o.), valójában inkább dokumentarisztikus rekonstrukció kegyetlen, akárcsak a téma, a bűnös és a bűntett. Olyan realizmussal olykor naturalizmussal megírt, hogy egyes lapjai alig olvashatók. Pedig megérdemli az olvasást és megéri az olvasói megpróbáltatást, mert tanulságai fontosak. Ámbár szintén kínosak. Az írónő joggal gondolhatta, hogy ha hősnője vállalta szenvedései teljes feltárását, felmutatását, nyilvánossá tételét, akkor ő sem lehet óvatosabb, visszafogottabb, eufemisztikusabb. Főleg mivel az egész szenvedéstörténet arra tanít, hogy „az áldozatok számára sokszor csak a nyilvánosság marad” (325. o.). Renner Erika „nyolc és fél éven át” tartó jogi harca (338. o.) tele volt orvosi, pszichológusi, rendőri, jogászi, ügyészi, bírói, zsurnalisztikai, bírói „fiaskókkal” (329. o.), megannyi „intézményi abúzussal” (336. o.), „durva áldozathibáztatással” (261. o.) stb. Sokak szerint nem függetlenül az elkövető politikai és egyházi kapcsolataitól, a móriczi „rokonoktól”, „befolyásos államférfiak, a volt egészségügyi miniszter nagybácsi, a nemzet orvosa, Mikola István, esetleg Bene Dániel, az államtitkár testvér” autoritásától (149. o.) és bizonyos papi támogatóktól, támogatásoktól. (213., 276. o.). S talán olyan politikai kontexustól, rezsimtől, légkörtől sem, amelyben a civil jogvédőket, kivált a nőjogi aktivistákat, idegenszívű liberálisoknak, nemzetellenes feministáknak, veszélyes sorosistáknak bélyegzi a hatalmi propaganda, máig nem ratifikálták a nővédő, a családi-párkapcsolati erőszak ellen intézményesen fellépő Isztambuli Egyezményt, „Magyarországon ezen a téren katasztrofálisan dilettáns, középkori állapotokat” konzerválva (264. o.).
Ily körülmények közepette a „lúgos” Bene megtehette, hogy „a köztelevízióban és kormányközeli lapokban hirdesse ártatlanságát” (272. o.). Végezetül hiába: „a lúgos ügyet lezártnak” nyilvánító ítélet” kimondta a tizenegy évet az orvoslástól való örökös eltiltással” és huszonötmilliós kártérítéssel (314., 336. o.).
A leírhatatlan, felfoghatatlan, elképzelhetetlen kínokat elszenvedett, egészségétől mindörökre megfosztott, ám az igazságért végsőkig harcoló Renner Erika jogi győzelmet aratott és „ikon lett, a nők elleni erőszakkal szembeni harc jelképe” (358. o.). És annak bizonyítéka, hogy „mindenkiben rejtőzködik egy szabadságharcos” (362. o.). Csak nem mindig győz.
„A kedvezményeket beszámítva, jó magaviselettel Bene Krisztián várhatóan kétezerhuszonnégy március huszonnyolcadikán szabadul” (363. o.). Azaz jövőre.
Kívánjunk hölgyeinknek és magunknak sok szerencsét. (Felhő Café Könyvek, 2022)
Gyurcsek Ferenc: Tanúhegy (A 900 éves Szolnok)
Gadányi Jenő: Korsós önarckép
Gadányi Jenő: Nő fekete kakassal III.
Gadányi Jenő: Virágcsendélet
Gadányi Jenő: Zsennyei ősz