Gadányi Jenő: Elvont táj
Rejtőzködöm, akár a remeterák, itt, hol
részvét és bánat lábamhoz lapulva követnek,
szellő cipeli szuszogva az ősz szagát,
bogár karistolgatja a hallgatás tejüvegét,
bambán bámulnak rám a béna a bokrok,
és magukhoz ölelnek az elvetemedett éjszakák.
A Fő utca 27-ben, az udvarunkon,
földbe ette magát a sárgán sistergő salak,
a régi kertet belengi füstös szénaszag,
kinn járdára hágna a csálé csorda –
ha volna, de se járda, se csorda, réges-rég.
Fehér, és színfoltnak meglepően szép lett
a kifakult fűben sziklásodó kutyaszéklet.
Emlékezik és visszavár e sárló tarló még.
Vér és arany, nyomában hab és iszap,
az élet máig forrón fortyogó kevercse,
itthon vagy otthon, tovább vagy vissza,
halottról nehezen lehúzott jó cipő, hazám,
előtted kéjesen nyújtózkodik a múltba
költőd, K. István lustán kanyargó verse,
reggeli vagy inkább holdfényes esti,
de semmiképp sem déli báb, hullámzó tavilencse.
A Tout va bien enyhén mondén teraszán
valóban minden a legnagyobb rendben,
ahogy illik, ma is forgandó a szerencse,
katalógusból kínálja leánykáit a kirúzsozott madám.
Köszönöm, köszönöm, majdhogynem elég volt,
bezár a bazár, fölém borul a kihasadt égbolt,
csóka rikácsol karmolászva az ázott szalmatetőn,
veszekedett bolond, ki mégis marad ma,
nem tudva, hitszegő e mind, kit hite elhagyott,
magam is megszorult kulcs vagyok a zárban, pedig
ha érdemtelen is, elölről kezdeném, az egészet én, hisz
félúton ragadva, még tengernyi lennivalóm akadna.
Az ügyeletespultnál megállva, a hazakészülő M. nővér
tenyerébe sepri hajnalban az éjszakát,
vastag falú porceláncsészébe szórja,
önt mellé még kevés tejet is a gyorskávéjához,
csípőjét a pultnak támasztva kevergeti
egy keveset, merengve néz maga elé, aztán
bánatfáradtságát a papírzsebkendőjébe gyűrve,
az összemarkolt sóhajokkal együtt, a lábánál ólálkodó
műanyaghálós szemétkosárba hajítja, kiegyenesedve.
Mire a liftajtóhoz ér, mosolyogni is tud a tükörbe, s
a földszínt-gombot már úgy nyomja be, hogy borzongva,
fertőtlenítőillat-felhőkben bóklászó szerelemre gondol.
Csak só, meg hullámok a tenger,
a homokos part meg az, ahová a fókák
lihegve kiülnek napozni egy kicsit,
én kit fogok hívni az utolsó pillanatban, majd
kinek a hangja lesz fülemnek eléggé mámorító,
mikor kegyes kezében billeg a nagy távirányító,
Robinzonkodásra készülve a morajlásban
még megszámolhatom a hullámhabhegyeket,
az ajtó igéje meg a csikorog, mielőtt zárul.
Vártuk a metrót, de csak nem akart jönni. Hosszú perceken át semmi se történt, az emberek meg csak gyűltek és gyűltek az egyre vékonyodó peronon, amikor valaki elkezdett ordibálni az éhező kabócákról meg a falánk pillangókról, a végén pedig hozzátette, hogy a napsugarak a horizont innenső oldalán fölzabálják a lelkünket, vagy valami ehhez hasonló eszeveszett szentelmény. Néhányan helyeslőn bólogatni kezdtek, mások inkább arrébb húzódtak, ők aztán közösséget nem vállalnak ezzel a bolonddal, de azt hiszem, ha lett volna bátorságuk, és őszintén a szívük mélyére tekintenek, maguk is hasonlóképpen fakadnak ki. Minket persze rögtön megnyugtatott a tudat, hogy ezen a világon minden rendben van, és valójában csak az éhező kabócák lehetetlenítik el az egyszerű halandók megismételhetetlen sorsát. Emberünk pillanatnyi szünetet sem tartva ordibálta az igazságot, egyre inkább egy tökéletes kóanba sűrítve a gondolatot: „Éhező kabócák sikolyát hallgatják a falánk pillangók.” Hallgattuk az ordibálást, és irigyeltük ezt a modern prófétát, mert neki tényleg volt bátorsága két vállra fektetni a csöndet. Ez a szentéletű bolond kivált a sorból, mi pedig vágyakozni kezdtünk erre a szabadságra, és ez a vágyakozás egészen összekapcsolta a lelkünket, pontosabban annak épen maradt részeit, amit még nem zabáltak föl a napsugarak a horizont innenső oldalán.
Hirtelenjében kedvem támadt imádkozni azokért, akikért soha senki nem mondott még egyetlen imádságot sem, de nem jutott eszembe semmi, ami segíthetett volna rajtu(n)k. Hosszú ideje hordozom már magamban ezt az igazságot: képtelen vagyok a szavaimmal bánni, és tartós fájdalmat okoz ez az állapot. Igen, szerettem volna imádkozni ezért a nagyvárosi szerzetesért is, és mindazokért, akik ott álltak körülöttünk a peronon, de a viaskodás erősebbnek bizonyult minden szándéknál.
A régi világ bölcsei jutottak eszembe, akiket gyakorta láttam furcsábbnál furcsább nevű helyek pultjait támasztva – Bajusz, Kikötő, Pléhcipő, Udvar, Kalucsni, Csalogány, Szénkakas, A Fekete Vándor –, és megőrülni attól az igazságtól, ami teherként nehezedik a szívükre. Egyszer az egyikük minden előzmény nélkül elsírta magát mellettem, szerelmi bánata volt, erről beszélt a társának, részegek voltunk mindannyian, már nem is tudom, hogyan és miért keveredtem le szülőfalum rég nem látott pinceborozójába, csak ültem és füleltem, és akadozó beszédük rácsain át is hallottam a végzet-tisztaságot, ahogyan régen elhunyt anyám szemeiről beszélnek, kék volt-e vagy barna, zöldes árnyalatú vagy sem, és én sehogyan se tudtam visszaemlékezni, milyen színű lehetett, és emiatt rettenetes szégyen kezdett belülről kifelé emészteni. Fölfedhettem volna kilétemet, de inkább csöndben maradtam, mert jó ideje tudom már, a hallgatás fájáról csak az arra érdemes szedhet érett és zamatos gyümölcsöket. Összekötött minket a visszaemlékezésre való képtelenség ebben az áldott részegségben, aztán a következő pillanatban már nem voltam velük, mert új témát találtak maguknak; olyan könnyedén léptek túl régen elhunyt anyámon, hogy azzal nem tudtam mit kezdeni. Rendeltem magamnak egy újabb kört, s helyet foglaltam egy félreeső asztalnál, hová még az utcáról beszűrődő zajok sem hallatszottak el. Figyeltem az ismerős-ismeretlen arcokat, a sarokban villódzó hangtalanított tévét, a csöndesen csattogó játékgépet, és – ott abban a pillanatban – nagyon messze voltam még attól a peron melletti szenttől.
Mint egy mantrát, úgy hajtogatta vélt igazát, csak ordított és ordított, már láttam is magam előtt a jelenetet, egyszer csak fölbukkan a semmiből a biztonsági szolgálat fölkent papja, hátracsavarja emberünk karját és kivezetetti a metróállomásról, de persze semmi ilyesmi nem történt, és ha meglett volna bennünk a kellő bátorság és hit, gondolkodás nélkül csatlakoztunk volna hozzá. A peron szent bódhiszattvája volt ő, áhítattal ittuk eszelős szavait, muszáj volt csillapítanunk szánalmas lelkünk szomjúságát. Ha nem bukkan föl közöttünk páratlan életbölcseletével – „Éhező kabócák sikolyát hallgatják a falánk pillangók” – mindannyian elveszünk ebben a kezdet nélküli időben. Persze tudtam jól, eleve az elveszés a sorsunk, de ez a bódhiszattva megtanította, mi a feltétel nélküli elfogadás. És hogy nincs értelme olyasféle dolgok miatt aggódni, amire nincs ráhatásunk. Valójában kis porszemek vagyunk, föl sem fogható távolságra egymástól – még akkor is, ha mindenkit közel érzünk magunkhoz, főleg összezsúfolódva egy vékonyka peronon. Szerettem volna ezt a megvilágosodott, ordibáló embert – és mindenki mást is – megajándékozni az imádságommal, de a tudatomban szüntelen visszhangzó dadogás megbénította a gondolataimat. Egyedül voltam, félre nem érthető formában. A nyelvem hegyére tapadt zsibbadást a csillagporos űrbe szerettem volna köpni, oda föl a messzeségbe mindannyiunk dicsőséges megváltásáért.
Vártuk a metrót, de az csak nem akart jönni. Minden adott volt ahhoz, hogy közhelyekkel szórakoztassam magam. Az egész élet egy nagy várakozás. Tülekedve szállunk föl a szerelvényre, tolongunk, hogy le tudjunk ülni, hiszen senkinek sincs kedve megfogni a kosztól ragacsos kapaszkodót. Az a hideg, fémes érintés a bőrön, az a kellemetlen ragacsos odatapadás, az az igazi borzalom, nem a peronon ácsorgás.
Aztán meghallottuk a metrót, de nem abból az irányból, ahonnan szerettük volna, hogy érkezzen, és tudtam, rettenetes bűn az irigység, de irigyelni kezdtem a túloldalon várakozókat, néhány másodperc, és már indulhatnak is tovább, engem pedig emészt majd a düh. A sínen döcögő ócskavashernyó ajtajai kivágódtak abban a pillanatban, hogy megszűnt a kerekek csikorgása, s a levegőt megtöltötte az olajos-fémes bűz. Utasok ki-beáramlása mint hullámzó tenger eleven lüktetése. Majd a szerelvény apoteózisa. Aztán a csend. A súlyos, sűrű csend. Ami akkor is fáj, ha odakint a moccanatlan téli tájban roppan a hó.
A szentéletű bolond ekkor ismét belekiáltotta a világba őrült kóanját. Olyan erővel csapódott fülünkbe a hang és a rászakadó visszhang, hogy révületünk spiráljából többé már nem akartunk kikeveredni. De azok érzéseit, akik eddig is gyűlölettel a szívükben tekintettek rá, ez az iménti kiáltás megerősítette. Nem tudtam haragudni rájuk, hiszen a bódhiszattvák e mostani életükben megaláztatásukkal – ahogyan a szútra is világosan fogalmaz – eltörlik ama korábbi tetteiket, és elérik egy buddha megvilágosodását. Tudtam jól, abban a különös pillanatban is, ez a metróra való várakozás több annál, mint amit a m-e-t-r-ó-r-a-v-a-l-ó-v-á-r-a-k-o-z-á-s hangsorral leírhatunk, jóval több ennél az ostobán összehordott szóhalomnál. Azt mondják, minden hópehely egyedi és megismételhetetlen. Ez talán igaz a kezdet nélküli idő egy-egy kiragadott pillanatára is. De ha nincs múlt és nincs jövő, miképpen beszélhetünk jelenről? Ez a kóant kántáló szent itt előttünk alakította ki azt a független tudatot, amely nem bízik semmiben, nem bízik a láthatóban, nem bízik a hangban, a szagban, ízben, tapinthatóban, gondolhatóban. S ha majd eléri az arhatság állapotát, az nemes szellemre vall.
Amikor leült az egyik fémszínű padra, néhányan, akik eddig feszülten hallgatták, elhúzódtak mellőle. Jól láthattam, hogy komótos mozdulattal előhúz valamit kabátja zsebéből, semmi sietség, semmi kapkodás, nem is volt rá oka. Két-három fokhagymagerezdet tartott a kezében, és lassan, könnyed-finoman elkezdte őket hámozni. A hártyavékony héjakat visszaszórta a zsebébe, a megtisztított gerezdeket pedig úgy forgatta az ujjai közt, mint gondos gyöngyhalász a kagylóhéjból kiemelt kincseit, gyöngéd volt és türelemmel teljes. Az első gerezdet rögtön követte a második. Úgy rágta és nyelte őket, mintha égből hullott manna lett volna, vagy édes-nemes ambrózia. Hirtelen mindent elárasztott a gomolygó fokhagymaszag – sűrű volt, édes és fullasztó, akár egy szeplőtlen vallomás. A szentéletű remete hívei közül többen is arrébb húzódtak, azt hiszem, elegük lett, és csak döbbenten nézték, ahogy ez az eszelős bárd a lehető legnagyobb nyugalommal falatozni kezd azon a rozoga, fémszínű padon, hátát a hűvös csempének vetve. Én irigykedve néztem az örömét, és éreztem, bűnös vagyok az irigykedésből fakadó vágyaim miatt, mások viszont káromkodni kezdtek, a látvány és a fölcsapó szagok elegye csak fokozta eddigi indulataikat. Elméjükből végleg töröltetett az irgalom, s ezen csak az a gyöngéd fuvallat tudott enyhíteni, ami ebben a pillanatban libbent át az állomáson, balról jobbra, akár egy törődő kézfej simogatása.
A metró. Az érkező szerelvény most húzhatott ki a másik állomásról, s tolja maga előtt a levegőt. Még nem hallani, hogy érkezik, de néhány pillanat és itt lesz a fémhernyó. Hamarosan a szerelvény gyomrában, távol mindenkitől, a leghátsó kocsi leghátsó felében alászállhatok a mélységekbe, valahová önmagamba, rejtett zegek és zugok, körök és bugyrok közé, egyedül, kísérőm nélkül – életutam felén.
Az utolsó, amire a bódhiszattvából emlékszem, az, hogy az ötödik vagy hatodik fokhagymagerezd után egy gyűrött papírzacskóból kiemel egy péksüteményt és élvezettel beleharap. Nem tudom, milyen rejtett világok kezdték szárnyaikat bontogatni a lehunyt szemei mögött, de azt kell hinnem, az arca nem hazudott, csodálatosabbak ennél az őrületnél. „Éhező kabócák sikolyát hallgatják a falánk pillangók” – ha nem így lenne, fáradtan omlanánk a semmi ölébe.
Gadányi Jenő: Elvont táj
Stark István képsorozatához
próbababák vagyunk egy agonizáló
világ szennyestartójában ahol
önmagunk legyőzése a legnagyobb tét
kifogytunk az érvelésből
a beletörődés ismét divat lett
már nem tőlünk koldul a hajléktalan
és hiábavaló időfecsérlés a bölcselkedés
beteges gyanakvás fertőzi a napokat
utánozni próbálod egykori önmagad
hogy visszalophasd a múltat
de megérkezni is sután tudsz
– fáradtan kialvatlanul – ám mégis jó
újra hallani ha az utcabeli kutyák
őrjöngve felugatnak
sűrű borostyán nőtte be a falat
behálózza az ablakot is
mint szívet a koszorúerek
keskeny csíkokban
szűrődik a fény a szobába
régen nagyapád hetente
metszette a burjánzó ágakat
a szíve olyankor benned
reszketett – kár hogy az
elárvult múltból csak ennyit
sikerült átmenteni
mióta sorsom sorsodban léket kapott
lakatlan álmok közt Robinson vagyok
takaróm nincs – diderget a homály –
a közénk nőtt időt elnyelte a mocsár
magányról dadognak megfáradt szavak
részeg üresség húz közénk falat
fölírtál magadnak de nincs hozzád közöm
lebomlott híd vagyok – keserű öröm –
fahasáb ami a kandallóban vacog
nélküled mindennap szökésben vagyok
Gadányi Jenő: Kompozíció
Ott ülnek egymással szemben az ebédlőben. Apa és fia. Az apa tekintetével mintha átfúrja a falat, de nem látja azt. Ha valaki belép a helyiségbe, nem fordítja felé a fejét. A fejet, amelyben mérnöki tervek készültek egykoron. Bangalorénak, India jövőnek szánt városának tervei. Csupa vasbeton és funkcionalitás. A modern, fejlett, információtechnológiára épülő társadalom alapjai. A tradicionalitásnak üzent háborúról a természetet nem értesítette a kormány. Persze nem Balu vagy Akira riadtak elő a dzsungelből, csak éppen a rozsda vont tigriscsíkokat a falakra. Hát mit kezdjünk ezzel a barna elfolyással? Az indiaiak nézték és nevettek. Semmit, az bizony már ott van. Hogyan szedjük le? – értekezleteink visszatérő kérdése. Álmos ventilátor reménytelensége a csillogó arcokon. Bevakoljuk. A monszun azt is ledobja. Tényleg, a monszunnal nem számoltunk. Ezek hogy bírják ki? Mint mi Csibi néni kávéját. A takarítónő otthon főzött le egy jó adaggal, befőttesüvegben hozta be a tervezővállalatba, a fülkéjében forralta fel egy kis villanyrezsón és adagját két forintért árulta, míg a büfében négyet is elkértek a dupláért (ott viszont kéz alatt házi pálinkát lehetett vásárolni, literjét kilencven forintért, és mennyivel jobb volt, mint a barna címkés barack, ráadásul ötvenhét fokos). És a földbarna ital színére gyöngyöző buborékok elpattanásával érkeztek a hírek is. Hallotta? A vezérnek új barátnője van. A felesége nem tud róla. Még mindig a régit zaklatja. Nem is gondolná, hogy ki. Csak magának mondom el, ne adja tovább. Ezek Bangaloréban még kávét sem tudnak főzni. Micsoda aspektusai a honvágynak, a hazának!
India a teakultúrájáról nevezetes! – szögezte le szigorúan mérnök kollégám, akit végtelenül fárasztott az elnyúló értekezlet semmibe kanyargása. Ha innen nézzük, akkor mi még a középkorban rekedtünk meg. Aranykanna filteres tea. Akár a „darjeelinget”, a „kínait” vagy „grúzt” vesszük, ugyanolyan fűízű mind. Amint nekünk is teljesen mindegy, mennyi ideig ülünk itt, csak az a fontos, hogy kiteljék a munkaidőnk, és a fizetés mellett felvegyük a napidíjunkat dollárban. Mennyi is van már a BC számlánkon? Ez jár a fejünkben a Csibi néni alakja mellett. „Ne lépjen rá, most mostam fel!” Holott neki az a dolga, hogy nyolcadszor is felmossa a linóleumot, ha összejárják, nem a „kávéüzlet”. Nekünk pedig az, hogy megoldást találjunk a rozsdafolt-képződés elkerülésére. Törjük csak a fejünket. Akár még újabb szabadalom is kijöhet belőle. Az pedig sokkal több pénzt hoz, mint a napidíj. Ha az indiaiak szelleméhez mérjük magunkat, akkor pusztai barbárok vagyunk. Mindenki a kasztrendszeren szörnyülködik, holott az a különböző létminőségek rögzítése. A brahman a legmagasabb szint, mert képes a koncentrációra. Ti képesek vagytok arra, tehát a tanulásra?
A tanulásra. A kitűnő mérnök, mint apa állandó harcban állt emiatt a fiával. Indiában a fiatal generációnak nagyon nagy a fogékonysága a tanulásra, hiszen ez az a mód, amellyel kitörhet a kasztrendszerből, de még inkább a nyomorból. Bangaloréban az indiai Szilícium-völgyet építjük. Neked, aki a snapszer utolsó előtti körében pontosan tudod, mi van még a kézben, hatalmas tehetséged van a kibernetikához, az csupa játék és fantázia, csak egy kis fáradsággal meg kell ismeri a matematika szabályait. Arra szolgál a tanulás. Nem értem ezt a rengeteg egyest az ellenőrződben. A fiú kis fáradsággal megismerte a matematika szabályait, nagy fáradsággal leérettségizett, és valóban programozó lett egy a kilencvenes évek elején beindult vállalkozásnál.
Ó, boldog kilencvenes évek! A rendszerváltás időszaka ez, a nagy reményeké. Mindenki választó és választható. Lekerült a diktatúra fojtása a független mindennapokról. A parlamentben is szabad zsidózni. Ott különben afelől bontakozik ki a pluralizmus első nagy vitája, hogy legyen-e korona az új címeren, vagy ne legyen? Szerencsére meg lehet nézni a múzeumban, hogy fest nemzeti ékünk, mert még 1978-ban visszaadták az amerikaiak. Hogy miért került egyáltalán hozzájuk? Hatalmas lehetőségeinket szimbolizálja, hogy itt ellopható még a Szent Korona is. Na de most már a „fogyasztó a király”, és bárki fogyasztó lehet, aki bekerül a Parlamentbe, megnyeri a lottót, vagy káeftét gründol. Hogy mihez kezd az, aki munkanélküli lett, vagy kényszernyugdíjas? „Mosolyogjon!” – ajánlja az emigrációból hazatért Bethlen gróf. A nála pragmatikusabbak szerint vállalkozni kell, nem siránkozni. Csak csináljuk, és menni fog a munka. A McDonald’s, az is hatvan dollárral kezdte, a Bill Gatesnek meg egyebe sem volt egy árva egérnél…
A jövő iparágában mindenesetre komoly munkaerőkereslet mutatkozott. Mérnök kollégám azonban szorgalmazta, hogy a fia ne elégedjen meg saját kreativitása babérjaival, hanem járja ki az egyetemet is. Most ugyan többet keresel nálam, aki negyven éve dolgozom, de hidd el, a szakmai önérzet mindennél fontosabb. Ugyan, apa, könnyű volt neked ott Indiában szakmai önérzetet szerezni. Ott, ahol az iskolai tanulmányok szanszkárával kezdődnek, vagyis az elefántfejű Ganésa istennel való szellemi kapcsolatba lépéssel? Ott, ahol a szentségekben lelik meg az élet többi mozzanatának értelmét is, úgymint névadás, első kimenetel a házból, az első étkezés szilárd táplálékkal, az iskola befejezését követő hazatérés, és a vállalat vezérigazgatója bármikor kész arra, hogy hetekre-hónapokra kolostorba vonuljon, mert át kell élnie a világtörvényt? De ha nem tesz így, akkor is érzed, hogy ő birtokában van valaminek, amit leginkább transzcendens nyugalomnak lehet nevezni. A nyugati ember transzcendenciája fanatizmusba fajul, a nyugalmat csak valamely szakma mind magasabb szintű elsajátítása adhatja meg neki. Vagy a szex, csak Indiába ment érted a vezér felesége, apa! Mit tudhatsz te erről? Mindazt, amit elmesélsz róla. Mit meséljek egy ledér, széthízott perszónáról, aki magát a százkarú Sivának képzeli? Vigyázz a nőkkel, fiam!
A fiú vigyázott. Bekvártélyozta magát egy húsz évvel idősebb elvált asszonyhoz. Még olyan szilvás gombócot jó prézlisen, paprikás csirkét, ropogósra vasalt ágyneműt! Mit transzcendens nyugalom, miért nem a csodáról beszélt az apja, amelynek fodrozódása kél egy szempárban hirtelen. Pénz is van a boldogsághoz, rengeteg. A nyolcvanas években még a televízióképernyőn pattogó teniszlabda képviselte a csúcstechnikát, ma, hála a találmányának – amely már szabadalom – snapszerezni lehet a személyi számítógépen, a hálózaton keresztül, két másik bejelentkezővel. Ez a szabadalom kiapadhatatlan forrás! Jópofa, mondta a díva, a monitorra tekintve, de a snapszer az snapszer – snapsszal jó. Szaporodtak a kártyapartik, valóságos játékbarlanggá vált a lakás, négy asztalnál is osztottak. Pálinkagőz kereszteződött a dohányfüsttel, a társaságból többen kedvelték a vastag, koronás szivarokat, így a ház asszonya is. Cuba Aliados? Perezó Carillo. Jókedv harsogott. Neki ellenben a mindent eldöntő utolsó előtti kör már csupa imbolygássá vált: piros király vagy alsó maradt a kézben tőle jobbra? Éjfélkor mindenkinek vacsorát hozattak. Hm. Libamáj rántva, egyszerűen elomlik a szájban. Hű, a bélszín is. Gyerekek, én beérem ezzel a struccpörkölttel. Vörösboros? Ne viccelj, ez madár. Hát, jómadár! Senki ne üsse ki magát, mert még át kell nézzünk a De jó popó bárba is.
Sajnos azonban a konkurencia is árulni kezdte ugyanezt a kártyajátékot, perre ment a dolog és a fiú cége veszített, kiderült, hogy egyáltalán nem is volt forgalmazási joga, ami érthetetlen, hiszen a programot ő maga küldte át az ügyvezetőnek még azon éjjel, amikor befejezte, meg is érkezett a válasz, hogy ezzel megfogták az Isten lábát, akkor most hogy-hogy mégsem, mi ez az egész a szabadalommal, amikor annak ő a tulajdonosa, vagy a cég, vagy együtt, hát, igen, utána sem nézett, hogy is van ez, és hát a cég ügyvédje is csupa mosoly, pozsgás, csak itt írja alá, meg itt, készen is vagyunk, de nem szereti ő sem ezt a sok papírt, kézfogások, mosolyok, még mintha valami újságíró is, de hol is kereshetné, ki őrzi meg egy újságíró névjegyét, mindig a munka az első, igaza van az apjának, a szakma, most meg már arra kötelezi a saját cége, vagyis a bíróság, hogy fizesse vissza a jogtalanul felvett díjakat, több milliót, hol itt a jogtalanság, hisz ő a program fejlesztője meg is tudja mutatni a gépén, de hová lett az az előző gép, gondoljuk végig, keresi is már, nem, azt nem selejtezhették le, hiszen a saját, otthoni PC-je volt…
Időközben mindketten visszavonultunk mérnök kollégámmal az aktív munkától, de szaktanácsadóként még számított tapasztalatainkra a tervezőintézet, amely persze komoly szervezeti átalakulásokon ment keresztül, részvénytársasággá alakult, kisebb cégek váltak ki belőle, hogy konzorciummá is össze tudjanak állni, vagy akár versenyezzenek egymással a nagy közös célért, jól fizető külföldi tenderekért. Kezdetben szorgalmasan látogattuk a vállalati nyugdíjas klubot, de hamar meguntuk, hogy mindenki csak az exvezér magánéletéről, az emelkedő árakról és főleg az anyagi nehézségeiről tud beszélni. Így azután barátom – mert hát az együtt eltöltött évtizedek barátokká formálják a jó kollégákat – felajánlotta, hogy találkozzunk nála, egyedül él, ott nem zavar bennünket senki. Most már Magyarországon is megjelentek a teaházak, csak darjeelingből háromfélét kapni az egyikben. Csütörtök délutánonként jártam fel hozzá tea time-ra, valóságos szertartásrendet alakítottunk ki, a konyhai kredencben sorakoztak a jól záró kis fémdobozok. Én választottam ki az aznapi italt, és a teafüvet bekészítettem a derbyi porcelán kannába, mire felforrt a víz. Ezek után bementünk a hallba, barátom elővette a készlet többi szükséges darabját is a biedermeier pohárszékből és sorban a kerek, rózsafa ebédlőasztalra helyezte. Beletűnődtünk a bíbor és sárga virágminták közül felkavargó gőzbe, amelyből a társalgási téma megszületett.
Egy ízben azonban nagyon zavartan fogadott a barátom. Mi a baj? Üljön csak le az asztalhoz, majd én készítek mindent. Ne menjek be a konyhába, rémült el. Beázott a szomszédtól és folt éktelenkedik a plafonon? E látvány pedig nem fér össze a rend és a tisztaság uralmával. Nem, a fia alszik a kredencre borulva – részegen. Teljesen kisemmizték. Amellett, hogy elorozták a szabadalmát – jogtisztán persze –, mindenféle papírt elé toltak, írd csak alá, semmi lényeges, belekeverték egy komoly sikkasztási ügybe, ami miatt kirúgták. Polgári és büntetőper folyik ellene, nagy szerelme persze rögtön kitette a szűrét.
Még szerencse, hogy barátom az indiai export fővállalkozás kapcsán kiváló jogászokkal ismerkedett meg, így nem csekély megtakarításától elköszönve rendezhette a fia ügyeit, sőt, még arra is rábírta – vállalva a tandíjat is –, hogy iratkozzon be a műegyetemre. Így hát szűkössé lett a nyugdíj, igyekezett minél több megbízást elvállalni. Szerencséje lévén, Bangaloréban kínálkozott ismét egy több hónapos építési szakértés, immár rendes fizetésért, hiszen míg a szocializmusban a külkereskedelmi cég által kiszámlázott mérnöknap tíz százalékát, ha megkapta a dolgozó napi díjként, most munkája teljes ellenértéke őt illette, amely után adót fizethetett.
Amikor értesültem hazajöveteléről, gondoltam, meglepem egy újfajta teával, de, ó, boldogtalan kétezertízes évek, lábamat lejártam a negyedikféle darjeelingért. Miközben a Parlamentbe hurcolt Szent Koronát vallásos imádattal övezik – a róla hozott törvény szerint ma is a magyar állam egységét testesíti meg, miáltal minden polgár részese a közhatalomnak – a politikában a kirekesztő, szélsőséges, uszító hangnem mindennapossá lett, ugyanakkor az országot kilökték a fejlődési pályáról, az ezerkilencszázkilencvenes évek dinamikája a demokráciával együtt sutba került, a jobb városrészekben is elszaporodtak a hajléktalanok, az ínyenc vevőkre épülő delikátüzletek sorra bezártak, míg az olcsó boltokban is egekig szöktek az árak. Mindenesetre a szokott időben becsöngetve alig vártam, hogy a hétköznapok szomorú színterei közül a derbyi csészébe töltött aranybarna ital gőze a szellemi lét szférájába öleljen bennünket. Meg hát arra is kíváncsi voltam, vajon most is olyan erősen érezhető-e az ázsiai szubkontinensen a spiritualizmus áradása, mint a régi – legalábbis nekünk szép – időkben, hiszen India azóta valóban információtechnológiai nagyhatalom lett, és „okos” telefonok százmilliói hívják ki versenyre a halhatatlan isteneket a halandó értelemért folytatott küzdelemben.
Egy zavart ember nyitott ajtót. Majd hazajövök a fiamhoz, gondoltam, csak erre gondoltam nap nap után Bangaloréban, nem arra, hogy megkérdezd, mit változott az indiai szubkontinens, mert semmit nem változott, szárazabb lett, lényegükben még nálunk sem változnak a dolgok, csak a technológiai környezet. Leroskadt valami szögletes székre. Hol a rózsafa bútor, a biedermeier pohárszék, a nagypalmettás kasmírszőnyeg? Még a derbyi készlet is odalett, nyilván a tanulmányi költségek hirtelen megugrása miatt. Arra jövök haza, hogy hajléktalanok költöztek be a lakásomba, akik mindenemet ószeresek kezére adták. A fetrengők között – gyere, igyál te is, haver – alig találtam meg a fiamat. Persze, amikor megtaláltam, nem ismert meg. Ne jöjj többet ide, barátom, ez a család összeomlott. Nincs szépség, szellem, amiről beszélgethetnénk.
Hosszú évek múltán láttam utoljára. A hallban ült, merev szemmel, amely meg sem rebbent, amint beléptem. Amikor megszorítottam a kezét, azt mondta, nagyon örül, hogy megismerkedtünk. Szelleme már egy másik létminőségben járt. Ekkor valahonnan előkerült a fia. De hát, utaltam a telefonhívására, hogy-hogy nem jönnek ki a nyugdíjból? Ő miért nem dolgozik? Először értetlenül nézett rám, majd az apja felé fordult, alkoholban szétázott arcát újjáteremtette a szeretet apoteózisa, és sugározva mondta: én mosdatom.
Gadányi Jenő: Férfifej
„…nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.”
Kosztolányi Dezső
Testre feszített fényben, szárnyas szalmakalapban
áll a porondon a pantomimes, látványa időtlen –
hajnali cirkusz: kergeti éppen a fény a sötétet.
Ágyban a vers is, nincs, aki ritmust játszani merjen.
Kérges csendben a szép szeptemberi reggel eléget,
kín a varázslat, néha csalódnom kell az egészben.
Gyolcskendős mártír-szemek és artista-szabályok,
költészettani énem gyermek: vár a bohócra.
És a bohóc nem jön, csak lázas versem öregszik.
Írok azért. A porondon a csend játék, metafora:
késztetem én őt, és ő engem késztet a szóra.
Égve hagyott olcsó lámpák tépett folyosókon –
felnőtt lettem, nincs meg a kincs, amiért porig égnem
érdemes. Értem ugyan, hogy a Lét vendége lehettem,
mégis rémes a Vég, és untat a csillagos égbolt.
Szótincsektől várni a megváltást, de meguntam!
Játszani verset béna bohócként, játszani némán,
és a közönségnek meghalni betű-sivatagban.
Vén idomárok szürke szagú hold-sárga lovakkal,
mint fura daktilusok, ritmusra ügetnek a versben –
s fülledt gyertyahomályban a vers csak lenge kötéltánc.
* A verset 2023/2. számunk 119.oldalán az Aquincumi költőverseny
rovatban tévesen Payer Imre költeményeként közöltük a jeligésen be-
érkezett vers helytelen azonosítása következtében. Az érintett szerzők-
től és olvasóinktól elnézést kérünk.
Ahogy az izom rándul a tarkóban,
hiányod vagyok. Egy-egy feketeség
vagy te néha. Tudom, hogy ez nem elég,
csupán sóvárgás. A vége akkor van,
ha egyszer kikopsz az emlékezetből,
és egy leszel a rozsdás tárgyak közül.
Van, hogy az ember már annak is örül,
ha nem felemás az idő. De ettől
még nem lesz tágabb a sokadik reggel.
Embertelen megbékélni mindennel.
Az aktus után csak hasalni veszteg,
és utoljára nevetni, ha tetszett.
A szavakból úgy vész el a tartalom,
ahogy a tolvajt szüli az alkalom.
Gyurcsek Ferenc: Időkerék
Jobban örülök annak, ha azt veszik
komolyan, aki nem vagyok.
(Fernando Pessoa: Kétségek könyve)
Mindez azután történt, hogy Gedeon, a bukott kertszakértő és publicista elefántokkal álmodott. Előző este egy természetfilmet nézett a tévében. Az elefántok, megpillantva egy agyarvadász megölte társuk megcsonkított tetemét, megvadultak és fújtatva-trombitálva törni-zúzni kezdtek.
Hősünk a ház előtt megálló kukásautó fújtatására riadt fel. Egyedül volt a sötét szobában és halálfélelmet érzett. Egy hét óta kínlódott egy környezetvédelmi témájú cikkel. Naphosszat a számítógép előtt gubbasztott. És mi értelme volt? A mondatai suták, a jelzői fakók, a gondolatmenete folyvást megbicsaklik. Félelem szorítja a szívét, ha reggel leül a billentyűk elé. Azóta, hogy a hatóság embere, egy vastag szemöldökű, tésztaképű hivatalnok, azt mondta neki:
– Baj van, barátom. A maga cikkei egyre pesszimistábbak! A legutóbbi egyenesen felháborító!
– Hisz én csak a tényeket írtam meg…
– Azt a hajléktalant, aki cigarettára gyújtott és elégett az illegális szemétben??
– Talán nem történt meg? – motyogta Gedeon ijedten
– Vannak tények, amik csak arra jók, hogy izgalmat keltsenek… Több felelősséget, barátom! Holnaputánra Írja át, ez így nem jelenhet meg a Kiskertünk című lapban, hogy képzelte ezt??
Azóta Gedeon egyik cigarettát a másik után szívja. Nem akarnak a helyes szavak, a megnyugtatók, a tollára jönni, már az ellazító dohányfüst sem segít: amit napközben leír, este a szemétbe dobja. A kialvatlanságára gyanakszik. Nem csoda: mióta az autópályát kőhajításnyira hozták a házhoz, folyamatos, fenyegető dübörgés hallatszik, mintegy az Apokalipszis közeledtét idézve… És Gedeon már meg sem lepődik, amikor Vera, a felesége (egykori balatoni szépségkirálynő) egy fagyos téli délutánon közli vele: lecseréltette a lakás kulcsait…
– „Miért teszed ezt velem? – faggatja hősünk, remegő kézzel egyik cigiről a másikra gyújtva, a közelebbről meg nem határozott Teremtőt, miközben kupacba dobált holmijait csomagolja. – Csak nem azért, mert életemben először leírtam a sötétről, hogy sötét?”.
És akkor megjelenik Manyika, a műkörmös, akit jobb körökben körömépítő művésznek neveznek. „Lakás olcsón kiadó” apróhirdetéséről ugyan kiderül, hogy az csupán egy ágybérletet leplez, (mi tagadás: csakis acélból, hogy a műkörmös-szalont ne kelljen vállalkozói székhelyként bejelenteni), de ez nem akadályozta kettejük szerelmi fellobbanását.
Manyika, aki csibesárga vagy paprikavörös, olykor kéken foszforeszkáló építményekké varázsolja a paciensek körmeit, („férfikörmöt is vállalok”!) már az első napon kivetette hálóját, azaz túláradó, bazedovosan csillogó szemeit a sikertelenségtől őszülő, gondolkodástól fáradt férfira. Nem csoda, hogy az érzéki vonzalom, oly hirtelen, mint gubóba rejtett lepke, támadt fel közöttük. Gedeon már az albérleti jogviszony első reggelén Manyika pomponos, körömlakk-szagú szobájában ébredt.
A körömépítő nekilátott, hogy felépítse magának az ő érdekesen csodabogár, ágrólszakadt, új kedvesét. A foltos farmer és gombszakadta ing helyébe Sherpa kabát, Bugatti pulóver, Dewberry pólóing, Reebok divatbakancs lépett, a nyakában piros Gucci-sállal. Esténként vadnyugati krimi a tévében, vacsora egy szusi-bárban, vagy nyalakodás whiskybe és tequilába mártva. Azt hinnéd, igazi felnőttmese! De a szerelmes éjszakák végzetesen kiszolgáltatták Gedeont Manyika parttalan szerelmi vágyának. Nem telt sok időbe, hogy lefokozódjon azzá, amit az apróhirdetés ígért: szeretőből valódi ágybérlővé, akinek megint nincs már kulcsa semmihez…
- Addig maradsz, amíg akarsz, te lúzer, de fogod a cuccod és átviszed a cselédszobába! – hangzott a csalódott körömművész parancsa.
Mélyre merülve a megalázásban, a kifáradt írónak ettől fogva éjszakánként füldugóval kellett aludnia, hogy ne hallja a zárt ajtó mögül kiszűrődő forró zajokat… De később már nem volt szüksége rá: hajlott arra, hogy elismerje a vérmes, de jószívű Manyika kegyetlen igazát. Hisz az igazság mindig kegyetlen, ki tehetne ez ellen?
Keserűen mosolygott a tükörben visszanéző bávatag arcra: „ötvenévesnek kellett lennem, hogy ezt megértsem!”
Aztán reggel, borotválkozás közben, valami kiáltást hallott a szobából, ahol Manyika a tévét nézte.
– Mi baj? – dugta ki a fejét a fürdőszobából, állig habosan.
– Az, hogy benne vagy a Kék fényben!
– Én? Hol?
– Nézd! – sikította a nő. – Nem látod?
– Mit kéne látnom?
– Azt a kabátot ott, azon az alakon… A te kabátod! Egy biztonsági kamera vette fel, bolti lopás közben… Éppen kirabol egy álarcos alak egy dohányboltot a te kabátodban… Látod? Pisztolyt szegez az eladónőre.
– Na és aztán?
– Ott van az a piros szívecske a gallérján, amit még én varrtam rá, nem látod? Te kiraboltál egy dohányboltot??
– Még hogy én?? Hogy képzeled?… Hát nem emlékszel, hogy azt a télikabátot tavaly a villamoson felejtettem?
– Elhiszem, hogy nem te voltál. Az ilyesmihez bátorság kell – legyintett rá lekicsinylőn a csalódott körömművész.
És ez most szíven találta Gedeont. Valami szöget ütött a fejében. Mint aki megérzi: csak őrült dolgok tarthatják egyensúlyban a lelket.Vett egy játékpisztolyt a szemközti bazárban, zsebre vágta s belépett a közeli dohányboltba.
– Mi tetszik? – kérdezte a boltos, egy vöröshajú, ravaszképű fickó.
– Hát… valami olcsó cigi…Esetleg…
– Austin? Mátrix?
– Melyik itt a legolcsóbb?
– A Mátrix. Mennyit parancsol?
– Mondjuk… Kettőt. Nem. Ötöt.
– Készpénzre vagy kártyára?
Hősünk előrántotta a játékpisztolyt és a vereshajúra fogta
– Ez itt most egy bolti rablás. Csomagolja be!
Amaz meghökkenve pislogott, egy percig farkasszemet néztek. Aztán az árus elnevette magát.
– Rablás? Nem mondja komolyan.
– Nem hiszi?
– Maga egy legyet se tudna agyoncsapni.
– Miből gondolja? – kérdezte ő rekedten, remegő kézzel.
– Fordítva tartja a játékpisztolyát, uram! Ha megkérhetem, tartsa rendesen, a halántékomra irányítva, hogy a biztonsági kamerában jól mutasson… És ne csak öt árva dobozzal raboljon nekem! Hanem legalább ezt a nagy repi kartont vigye, ha már nem a kasszára hajt… legyen minimo kalkuló három nagyrongy a kárérték. A biztosítás miatt, érti, ugye? Beírunk háromszázat, száz a magáé… Jó lesz így? Ne töprengjen már, ember! Tudja mit, ha akarja, összekötheti hátul a kezemet is, hogy blikkfangosabb legyen… amott az alsó fiókban talál spárgát is hozzá. Na, mi lesz, kötözzön már!
Ám hősünk, felkapva a nagydobozos kiszerelést, már elhagyta az árudát. Nem jutott messze: egy méterre a bejárattól elejtette, mintha izzó parázs lenne, és úgy húzott el onnét, minta a nyúl. A pisztolyt egy kukába dobva, eltöprengett. „Miért vagyok én ilyen tehetségtelen a rosszra?” De már valami kéjes dac is fészkelődött benne. „Talán még nem késő, hogy megembereljem magam. Bebizonyítani, én is tudok olyan lenni, mint mindenki más! Igenis, meg kell tennem!” Megkönnyebbülést érzett. Mint gyerekkorában, amikor Münchhausen báróról olvasott, aki saját hajánál fogva rántotta ki magát a hétköznapiság mocsarából…
Zihálva osont vissza a dohánybolthoz – de az árudát zárva találta, a kifüggesztett felirat szerint „technikai okokból”. Nevetett ezen, kicsit kesernyésen, mégis megkönnyebbülten.
„Ez az én formám”. Könnyű kézzel nyitott ajtót odahaza. Ott már várták a TEK-esek és kezét hátracsavarták, majd kattant a bilincs is, szertartásosan.
- Hát, mégis te voltál?? Mégis férfi vagy? – tördelte a kezét Manyika.
Kevéssel később a rabomobil ablakából nézve a fák olyanok voltak, mintha óriási kezek kapaszkodnának össze, segíteni a megállíthatatlant: egy emberi önérzet feltámadását.
Még az őrszobán is nevetgélt. „A szerencse kegyeltje vagyok –gondolta. – Úgy váltam más emberré, hogy ki se kellett bújnom a bőrömből.”
Szinte már boldog volt. Aztán a rendőrnyomozó azt mondta:
– Lezártam a nyomozást. Maga leleplezett egy csaló önbetörőt. Ezért dicséret illeti. Hiába akar meggyőzni az ellenkezőjéről… De le kell szoknia néhány dologról.
– A dohányzásról, ugye?
– Meg arról is, hogy ostoba cikkeket írogat.
– Már egy ideje abbahagytam.
– Jól teszi… Csak egy dologra válaszoljon még: konkrétan mire gondolt, amikor elkövetőnek adta ki magát?
Gedeon nagyot nyelt.
– Az álmomra. Az elefántokkal. Akik törtek-zúztak.
Erre az oktondi válaszra a közeg összevonta sűrű, szigorú szemöldökét. Arra gondolt, hogy az ártatlanságot, mely mögött az ellenállás efféle vágya parázslik, igenis kétszeresen kéne büntetni. De megveregetve hősünk vállát, csak annyit mondott:
– Jól van, barátocskám, most elmehet. Majd postán megkapja papíron is, hogy maga nem csinált semmit.
Ahogy kilépett az utcára, Gedeon azonnal rágyújtott. „Nem csináltam semmit?” Eluralkodott rajta a kétségbeesés.
Aztán elszállt ez is, mint a Mátrix füstje.
Flórának
emlékekből
vágyból csupa-
csupa szeretetből
egy igaz-
gyöngyöt
alkotnék
föl is hoznám
Neked
majd finoman
a dekoltázsodba
ejteném
délben
Uramisten! Visszahuppantam volna
a valóságba?!
délután
Nem, ez súlyos tévedés!
este
Azt hiszem… meg merem kockáztatni…
hogy – sajnos mégsem…
hajnalban és reggel
Ihaj-csuhaj! Amíg élek, remélek!…
Míg járok, nyalka, kikent-kifent
tézisek flangálnak a városban. Bennem
sok nagy bolond álom bolyong.
Ám, mintha egyik se lenne kompatibilis
a valósággal. Ilyenkor támad a
bánat. És álmaim sose külön-
külön: egyszerre esnek szét. Ez
korántsem olyan, hogy szenvedéseket
aggatok magamra holmi darócból,
mondhatni vezeklő-ruhát. Egyszerűen:
sorsom rendelt sivársága – itt. Pedig oly
ünnepien kezdődött minden. Egy álom
foglya voltam hetekig. De elengedett. Jó
magasról. Le vagyok ejtve. Szívesen
annektáltam volna mindened. Bár, bevallom,
undorodom bárminemű agressziótól. Nézd.
Összes kételyem megtalált ebben a
pillanatban. Nézz. És akkor láthatod a Föld
legboldogtalanabb humoristáját.
minden vagyonom
a hangod
a tekinteted
a mosolyod –
felém
és ezt már soha senki el nem veheti tőlem –
még Te sem
Flóra
Fruzsinak
a jó rím
akár a taps
vagy két
cintányér
mikor összecsendül
vagy mint
a harang
meg a nyelve
amikor összebongnak
látod
hallod hogy ez is cseng?
ugye milyen szép rímeket írtam?
Zsuzsinak
úgy tűnik
az összes jó nő
előbújt rejtekéből
és útnak indult
ez felettébb
elgondolkodtató
de mégsem jöttem rá
a dolog nyitjára
ki érti ezt
ámbár
március lassan
a végéhez ér
és valószínűleg –
végül is nem lehet
kizárni hogy – tavasz
van
Egész nap esett az eső, hiába volt még csak nyár vége, az ősz kegyetlenül üzengetett, hogy már erősen közeledik. Októberi hideggel, köddel, rengeteg esővel érkeztek augusztus utolsó napjai. Csak estefelé derült ki egy kicsit az idő.
A kihalt játszótéren egy öt-hat év körüli kisfiú ténfergett unatkozva a vizes játékszerek között. Az édesapja letörölt egy padot, és letelepedett újságot olvasni. A gyerek elmélázva rugdalt egy kavicsot, aztán amikor a kavics beröpült a bokrok közé, keresett egy másikat. Rövidesen azonban az is hasonló sorsra jutott. A harmadik kavics apja padjánál állt meg. A férfi idegesen pillantott föl:
– Nem tudsz valami értelmeset játszani?
– Apa! Gyere, játssz velem! – kérte a kisfiú, és ráhajtotta apja térdére a fejét. – Úgy unatkozom!
– Miért nem mész homokozni? – kérdezte az apa idegesen, és lesöpörte magáról a kisfiút.
– De apa! Csupa vizes a homok! És különben is, fázom!
– Akkor menj hintázni! Szaladgálj!
– A hinta is csupa víz! Apa, játsszál már velem! – könyörgött a kisfiú, de apja ingerülten rivallt rá:
– Minek jöttünk ki, ha itt is engem nyúzol folyton! – Mérgesen zörgött az újsággal, mire a kisfiú megnyúlt ábrázattal állt odébb. Ekkor megpillantott egy hatalmas, nyújtózkodó csigát a pad mellett.
– Nézd, apa! Egy csiga! Látod, milyen érdekes? – és leguggolva énekelni kezdett:
– Csiga-biga gyere ki… – Arcán szétterült a mosoly, amint észrevette, hogy a csiga kidugja szarvacskáit, és tapogatni kezd.
– Jaj, apa! Apukám! Nézd már meg! Olyan aranyos! Nézd, nézd! Elindul! – A kisfiú magából kikelve ugrándozott a csiga körül, amit az állat cseppet sem vett jó néven, és riadtan húzódott vissza a házába.
– Ne ugrálj már annyit, még megtaposod, aztán nem lesz se aranyos, se semmilyen… – dünnyögte a férfi, de az újságból továbbra sem emelte fel a fejét. – Minek hoztunk labdát, ha kavicsokat rugdalsz? Eredj labdázni, és hagyd azt a gusztustalan jószágot!
– Tényleg apa! Focizzunk! Nézd, az a két bokor a te kapud, ez a kettő meg az enyém! – mondta lelkesen a gyerek, és fölkapta a labdáját. De az apa nem mozdult.
A kisfiú odalépett az apjához, megfogta a kezét, és elkezdte rángatni. Az újság leesett a földre. – Gyere mááár! Focizni akarok! Nem hallod? Apuuu!
A férfi dühösen emelte fel a lapot a földről, s míg törölgette róla a sarat, már kiabált: – Hogy lehet ilyen erőszakos valaki! Olyan vagy, mint az anyád! Menj, keress egy másik gyereket, ne rángass, mert kikapsz! Most már kezd elegem lenni belőled! Minden normális gyerek el tud játszani egyedül is! Miért kell neked folyton rajtam lógni? – Azzal újra maga elé vette az újságot, és ingerülten lapozgatni kezdett benne.
A gyerek legörbült szájjal állt előtte, kicsit még reménykedve várt, aztán csüggedten elvonult a hinták felé. Belerakta a labdáját az egyikbe, és lökdösni kezdte. Halkan dúdolt maga elé. A labda folyton kigurult a hintából, de a gyerek újra, és újra visszatette.
Beborult, és szemerkélni kezdett az eső. A férfi összecsapta újságját, és a kisfiúért kiáltott. A gyerek húzódozva hagyta ott a hintát, de engedelmesen megfogta apja kezét és elindultak haza.
Néhány méter után a kisfiú nagyot rántott apja kezén:
– Apa! Ott felejtettem a labdát a játszótéren! Menjünk vissza érte! – kiáltotta.
A férfi mérgesen elengedte a fia kezét. – Te, te szerencsétlen! Fuss érte vissza, itt megvárlak – mondta.
A gyerek eliramodott. Fölkapta a hinta alól a labdát, magához szorította, és már indult volna vissza türelmetlenül ácsorgó apjához, amikor megakadt a szeme a pad mellett a csigán. Most, hogy senki sem háborgatta, teljes pompájában megmutatkozott, szarvacskáit egészen kitolta, és egy fűszálon nyújtózkodott – talán vacsorázott éppen. A gyerek leguggolt a már szakadó esőben, és elbűvölten nézte a csigát. De az, ahogy megérezte, hogy ismét valami mozgás van a közelében, villámgyorsan visszahúzódott a házába. A kisfiú elsírta magát. Aztán fölállt, és a könnyein át kiáltotta: – Te! Te szerencsétlen! – És egy hatalmas lendülettel széttaposta.
A nagy sírt virág borítja végig,
hol múlt idők ábrándja leng körül.
Kitárt szoborkezek törnek égig.
Egy kósza szellem mellém penderül.
Világában test nincsen, csak tudat.
Most visszamászott tűnt korok falán.
Mi itten lég, az ott tán gondolat,
Mi itten fény, az ottan hang talán.
Milyen világban éltek most? Beszélj!
És látom rajta, roppant izgatott.
A kultúráról mindent elmesélj!
Rátok a munkám mondd, hogyan hatott?
A színház és a múzeum tömött?
Boldogság, gazdagság a nép sora?
Tudás bújik meg könyvlapok mögött?
Sok bölcs között kevés az ostoba?
Agyam jelenben, múltban kattogott.
Válaszolnék tettel és szóval is.
Eltitkolom, mit lelkem felfogott,
és hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Csalódással vagyunk körbezárva.
Az élet fáj csak, már nem fáj soká.
Az ebnek eb legfőbb ideálja.
Szégyenlős arccal nézek vissza rá.
Tollad megváltásunkat kereste.
Kultúránk sebzett vadként vánszorog.
Lám, mivé silányult a nagy eszme!
A józan ész elveszve kódorog.
Hazugság és önteltség jut révbe.
Igazság talpát csalánnal verik.
A művészetnek legfőbb tökélye,
ha úgy elbú, hogy észre sem veszik.
Óh hol vagyok? Hol vannak álmaim?
Most visszajöttem és nagy bánat ért.
Félresiklottak kívánságaim.
Kívántam kort, mely nem küzd semmiért.
Az ostobák várják a változást.
Győz a hazugság. A föld elveszett.
Ne tűrjünk el több megpróbáltatást!
Törjünk pálcát e bűnös kor felett!
Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Csak bölcs irányít ennyi ostobát!
Nem fáj jobban semmi, mint a közöny,
és hogy mindenki eladja magát.
Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk.
Most a valónál mind elámulunk.
A gonosz ellen eltűnt a dacunk.
Nem az idő halad. Mi változunk.
Tegyünk törvényt! A nép törvénye szent!
A bátorság az eredményt terem!
Hallassuk hangunk lent és odafent!
Hol a szellem van, ott a győzelem!
Ne töprengj és ne tervezz! Csak csináld!
Ne érdekeljen, ki most a hibás!
Cselekvésed egy percre meg ne bánd!
A tett halála az okoskodás!
Mit nékem a fagyasztó tudomány?
Bukjék, midőn a természet beszél!
Tudósból, művészből nincsen hiány.
Félnek, mert gyakran szembe fúj a szél.
Ébredt párszor az istenadta nép,
mint őz a dörrenésre, felriadt.
És láttam, hogy mind csendesen lelép.
Fülembe cseng még: Milljók egy miatt.
Eszményedet, mint látom elveted,
előbb még, mintsem testesülhetett.
Magadnak sincs és mástól vársz hitet?
Hitedből az ördög mennyit nyesett?
Áradjon szét tebenned a hűség,
szeress mindenkit, miként tenmagad!
Legyen célod: Istennek dicsőség.
Magadnak munka. Az egyén szabad.
A tiszta szóra nem volt válaszom.
Néma lettem, mint gépben a csavar.
Hallgatok rá és meg nem alkuszom.
Nem ártana egy gyönge kis zavar.
Egy lélekkorbács, mely lecsap, ha kell.
Egy szellem hangját hallom szüntelen.
Semmit nem tesz, csak borúsan üzen:
A cél halál, az élet küzdelem.
* A dőlt betűs sorok idézetek az Ember tragédiájából
Gyurcsek Ferenc: Humán galaxis
– Húzz egy vonalat! – kérik sokszor. És a kisgyerekek és a felnőttek többsége egyaránt a legkézenfekvőbb megoldást választja: húz egy vízszintes vonalat. Mert vízszintesen járunk, vízszintes az asztal, amin a vonalat húzzuk, és – nem utolsósorban – vízszintes a víz. Ezért jut eszünkbe először a mindkét irányban a végtelenbe tartó egyenes. Addig végtelen, amíg magánvalóként látjuk, amint valamivel – ponttal, vesszővel, vonalkával – lezárjuk, véget vetünk végtelenségének, már képzeteket társítunk hozzá, jelentéseket kezd felvenni. Belátható terjedelmű szakaszok szimbólumává válik, talán legelőször egy út elejének-végének szimbólumává. És innen már csak egy tovább lendítő gondolattal életúttá. A kezdettől a végig. De elhessegetve a borús látomást, még sok-sok lehatárolt vízszintest is láthatunk. A valahová elindulástól a megérkezés örömét, a jóízűen bevégzett munka után az elért otthon meghittségét, az utazás kezdetét és a honvággyal sarkallt hazatérés mámorát. A napi fáradtság után az ágy hívogató, testet kinyújtóztató nyugalmát. És ágyakat, ágyakat, ágyakat, amelyekben jó volt érezni a test létezését, feszülését és elernyedését.
Lehatárolt vízszintesek a bebarangolható sétautak, a földre terített piknik-takarók, az élményt vagy elutasítást kiváltó könyvek. És függőlegesek által lehatárolt és tagolt vízszintesek mindennapos, kötelezően megtett útjaink boltokba, gyógyszertárakba, a megszokott és megkedvelt parkokba.
A parkokba, amelyek közepén általában szökőkút fröcsköli magasba, majd szívja vissza magába a vidáman cserregő vizet, amelyben nyaranta pucér kölykök pancsolnak visítozva. A szökőkutak körül padok szoktak lenni, amelyeken a friss levegőre vágyó, útjukat odáig vezető, majd ott megszakító emberek megpróbálják jól érezni magukat. Nálunk – fiatal éveim kezdetén – ezek a padok két tulipirosra festett deszkából álltak – egy vízszintesből, az ülőfelületnek, és egy függőlegesből a háttámasznak – durva kövekre rögzítve. Tulipirosak voltak, kezdetben. Aztán a festék lehámlott, előbukkant alóla a sokszor megázott fa, de hát padok voltak, évtizedekig. Majd a felnőtt éveim kezdetén kaptunk helyettük újfajta, igényesebb kivitelű padokat, melyeknek az ülőfelülete teljes testeket befogadott, a háttámlának dőlve pedig el lehetett szenderedni.
Amíg lehetett. Mert nálunk – idősödő koromban – most éppen más értelmet nyernek a tárgyak és a szavak. meg a lehetőségek. A hazavezető út sokaknak véget ér a parkokban, amelyek, funkciót cserélve, az odatérők otthonává váltak. A szökőkútban már nem a gyerekek pancsolnak, hanem az otthonukat kényszerűen ide helyezők tisztálkodnak. Már amennyire lehetséges. Sőt: ha egyáltalán lehetséges. Mert mostanában – egyre idősödő koromban – nálunk nincs víz a szökőkútban. Vizet és energiát spórolnak vele, a díszkivilágítást meg, amely az ünnepekkor olyan hangulatossá tette a magasba szökő és visszahulló víznyalábokat, már el is felejtettük. A padok a parkokkal együtt rendeltetést váltottak: pihenő ülőhelyekből fekvőhelyekké változtak. Azaz ágyakká. Mint minden más vízszintes felület, ami volt akkora, hogy egy kevéssé jól táplált emberi test – és nálunk ez az általános – kinyújtózva elférjen rajta. Kapubejárók, boltok kirakatának külső padkái, no meg a járdák által határolt füves térségek.
A rászorultak leleményessége végtelen: szemünk láttára tették otthonukká a kiszemelt – majd a szokásjog alapján, az idők során kisajátított – padokat. Leterítették hullámpapírral, a valahai otthonokból megmentett párnákat, takarófoszlányokat helyeztek el rajtuk, a párnák mellett, a fejrésznél, hogy vigyázó szemüket oda vethessék, álltak vagy dülöngéltek a szatyrok, hátizsákok, szütyők.
Még ezeken a Nyomorultak írójának tollára való helyeken is szerezhetett az ember lélekmelengető élményt. Az egyik kisebb parkocskában, már sötét este volt, egy férfi levette a cipőjét, a pad alá dugta, nehogy valaki elemelje (pedig nem volt különösebben kívánatos portéka), papucsot húzott, elővett egy nagy lombseprűt, és komótosan nekilátott felseperni a padja környékét. Az összegyűlt avart, papírszemetet, eldobált üvegeket és más lomot egy nagy fekete szemeteszsákba gyűjtötte, a zsák száját nagy szakértelemmel lezárta, a zsákot a szomszédos fának támasztotta, majd kézfejével letörölve arcáról a verejtéket, egy ronggyal a testét is megszárítgatta, és végül kényelmesen elhelyezkedett az így otthonossá tett padon. Másnap este szerettem volna viszontlátni ezt a különleges, szinte irracionális reményt keltő élményt, és elsétáltam a kis parkba. A látvány megállított: két rendőr faggatta a tegnapi hajléktalant, igazolványokat kértek tőle, majd jobbról-balról karon ragadva elhurcolták. Csak a hátizsákját vihette magával. Otthonos cókmókja árván gyűrődött a padon.
A rászorultak életét megkeserítők leleménye is végtelen: szinte a jelenlétünkben estek át újabb metamorfózison a padok. A teljes testhosszat befogadó fekvő felületek közepére váratlanul és magyarázat nélkül keresztben álló fém karfákat erősítettek, de nem ám azért, hogy az ott pihenők azokon nyugtassák a karjukat, hanem azért, hogy ne lehessen a padokon végignyúlni. Hogy ne lehessen ágynak használni. Hogy ne alhasson rajtuk a hajléktalan. Démoni – és nyilván jól díjazott agyból – ördögi ötlet.
Sokszor járok arrafelé, ahol ezek a két végükön lezárt vízszintes felületek megfeleződnek, további kisebb felületekre oszlanak. Kisebb lehetőségekre. Mint a rajtuk fekvők élete. Mert kétféle hajléktalan környékezi manapság a padokat: az egyik fajta még van olyan hajlékony és vékony, hogy a térdét felhúzva, testét Z betűre formázva, mégis felkuporodik a kalodává tett padra. A végeredmény valamiféle magzatpóz, amelyet hajdan már ismert. A másik fajta megtalálta a nagyobb vízszintet, az anyaföldet, ahol nem a magzatpózt álmodta vissza magának, hanem az életút másik végéhez közelítő kiterítettséget. Egy éjszakai sétámon, mínusz 10 fokban, egy tízemeletes panelház tövében, láttam valami sötét kupacot. Közelebb menve, jól kivehetően, három ember feküdt a földön.
– Megfagynak! – gondoltam rémülten. – Nagyon hideg van! – Megpróbáltam élesztgetni őket, reménytelenül. „Tajt részegek” voltak. Meg se hallották, hogy szólok hozzájuk. Előkaptam a mobiltelefonomat, és hívtam a 112-t. Azt mondták, nem hozzájuk tartozik az ügy, hívjam a rendőrséget. Hívtam. Azt mondták, nem rájuk tartozik, hívjam a polgárőrséget. Hívtam. Azt mondták, nem rájuk tartozik, hívjam a 112-t. Hívtam. Újra, most már emeltebb hangon és követelőzőbben. Mondtam, hogy ha nem szállítják el a három részeget, másnap reggel jöhetnek a három megfagyott emberért. Az már nem rájuk tartozik, mondták, hanem a Nemzeti Népegészségügyi Központra. Kértem, könyörögtem, hogy intézkedjenek, és hívjanak vissza a kijelzett számomon, ha történt valami. Másfél órát vártam, hiába. Nem akartam megfagyni az éjszakában, nekem még volt utam hazafelé.
Másnap reggel a ház tövében nem volt semmi és senki.
Néhány napra rá a Toronyhír nevű helyi hírharsona közölte, hogy az elmúlt hideg napokon hány ember fagyott meg az otthonában, fűtés hiányában, vagy az utcán, otthon hiányában. Tudtam, hogy sokuk kitaszítottsága – köztük az általam látott háromé is – a modernül formatervezett padok segítségével találta meg az élet végéhez vezető vízszintes utat, a magzatpózt imitáló kényszerűségtől a tetemlét korlátlan kiterjedéséig. Koporsójuk pedig nem lesz. Vízszintesen nyugszanak majd az anyaföldben.
Sóhajok, zümmögések hangszőnyegén
egy gép kattog vagy benn csak én.
Méhek és születések:
Ligeti György zenél.
Lemezjátszóján a tű tüskebokorról tört. Szálka?
Mikrobarázdán úszik a hang-mentő Noé-bárka.
Egy sóhaj, ahogy árad: azért a víz az úr.
Egy kő, ahogy koppan: azért a föld a vég.
A mennyben valami robban:
Ligeti György zenél.
Gadányi Jenő: Táj fákkal
Ezek a régi levelek
Ifjúságomba fagyott sorok,
mikro történelem.
Újraolvasom most a
fél évszázadnyi léteket
szálazgató tinta-sorokat,
e lepkehálóba szorult, pilleszárnyként
vergődő gondokat, az
okvetlen közlendő „aznapot”
a régi postástól kezembe adott
s papírra rótt lélegzeteket,
a ki mit tett, adott-kapott és olvasott,
– a tervezgetett holnapok…
E papír-sírkövek alól
nénék, társak, barátok
gyülekeznek körém, füst alakok
keringenek az íróasztal
tánc-parkettáján,
mosolyok, könnyek, grimaszok.
Boríték-zárásig
velük vagyok.
„Fűzz be nekem” – nyújtja a cérnaszálat
anya, kezével
kinyúl a sírból, gyűszű egyik ujján, a tű
valahol már a képzeletben remeg,
az aprócska lyuk incselkedik,
csiklandozza a gyerekszemet, aztán
a cérnavég ha vonakodva is, átvonul
a parányi résen – az ujj már sehol.
Áthúzta-e a fonalat – nem tudhatom.
Az emlék pihen a szabászasztalon.
(10 évesen)
A tettenérés arcpirító zavara, hogy
rajtakapnak amint
semmit sem csinálok, csak üldögélek…
Persze nem látható, ahogy
egy lovasdandár élén kivont karddal
száguldok a török ellen,
sem kúszásom a német gépfegyverfészek felé,
meg ahogy testhosszal nyerem a versenyt
és a közönség tombolva ünnepel,
meg az sem amint Winettou füstjelére
fülemet a földhöz tapasztva hallgatom
a fehér vadászok közelgő lépteit…
Az Időben majd messze szállok.
„Az ősöm” – mondja majd, mert
hogy „dédapám” így, értelmezhetetlen
a fényképre böködhető apó. Most
Alana magzatvízében növekszik,
– így az ultrahang fotó –
a megjelenés színfala mögött
lencsevégre kapott bogyó.
Az elmúlás azért érthetetlen, mert
nem érzed. Ez felfoghatatlan.
Még ennél is pontosabban: érezni azt,
hogy nem érzel, így, ilyen bonyolultan,
a ma még remegtető
elvonulás a Semmibe,
még gondolat, meg az, hogy
majd nem ölel át senki se
Az az emlékezetes tűzvész 1938-ban nagypéntekre virradó éjszakán csapott föl Gazdagerdőn, és hajnalhasadásra 33 ház égett porig vagy legalábbis a nádteteje lett a lángok martalékává. Nagycsütörtök este cirkusz tanyázott a falu melletti nagyréten (ott, ahol ma már az M85-ös autóút fut végig), és akkora szél támadt, hogy a szórakozni igyekvő emberek nem győztek csodálkozni, miképp nem vitte el a sátrat. Odafelé menet az öreg Sándor Imre, aki akkor még az önkéntes tűzoltók parancsnoka volt, csak később nevezték ki csak leventevezetővé, még meg is jegyezte:
– Ne adja az Isten, hogy itten ma este tűz legyen, mert azt még ő sem fogja megállítani!
Aztán mégis úgy adta az Úr, mert valamikor éjféltájt a Hanyszélen, Szirmai János háza tetejin felcsaptak a lángok. János, a felesége, Irén és a három gyerekük már rég az igazak álmát aludta a cirkusz után, mikor is arra ébredtek, hogy a szomszéd Bándi Gyuri az ablakukat veri:
– Keljetek, János, ég a házatok!
Szirmaiék úgy, ahogy voltak, hálóruhában szaladtak ki a házból a zimankós szélbe, és még épp jókor tettek így, mert már lángokban állt az egész nádtető. Szirmainak még annyi ideje maradt, hogy valami kabátokért visszafusson, meg ne fagyjanak a későtavaszi hidegben, aztán már be is szakadt a födém. De addigra égett Bándi háza is, mert a szél pillanatok alatt vitte át a szikrákat az egyik tetőről a másikra, sőt nem csak a szikrákat, mert már olyan erővel tombolt, hogy a padlásokon tárolt, lángoló szalonnákat is átfújta a szomszéd tetőkre, tovább növelve ezzel a pusztítást.
Bándi és Szirmai közben végigrohanta az egész sort, amerre a szélirányból sejteni lehetett, hogy tovább fog terjedni a tűz, és felverték a családokat, Szirmainé Irén meg elfutott Sándor Imréhez, hogy azonnal jöjjenek az önkéntes tűzoltók, mert nagyon nagy a baj. Azok gyorsan össze is kapták magukat, de mire odaértek, már az egész házsor égett, és éppen akkor kaptak bele a lángok a szomszéd utcába is. Közben Bándi és Szirmai is visszaértek a házuk düledező romjaihoz, és János nem győzött hálálkodni a szomszédjának:
– Gyuri, te megmentetted a családomat, az Isten áldjon meg téged!
– Hát, az asszony mindig azt mondja, hogy az a rohadt dohány fog elvinni, de most az mentett meg benneteket. Mert ha éjfélbe nem megyek ki rágyújtani, észre nem veszem, hogy ég a házatok!
Tényleg a csodával határos volt, hogy ekkora tűzvészben nem égett meg senki, mert akkor már a szomszéd utca is égett, az önkéntes tűzoltók meg egyre kilátástalanabb harcot vívtak az elharapódzó lángokkal. Végül Sándor Imre elküldte az egyik emberét a halantabányai postahivatalba, ahol volt telefon:
– Te, Jenő, azonnal verd föl a postamestert, aztán telefonoztass Csornára meg Győrbe, hogy rögvest jöjjenek a tűzoltók, mert mi már nem bírunk a lángokkal, és így el fog pusztulni az egész falu! Sőt még lehet, hogy Halantabánya és Hanságszéppuszta is, amilyen közel fekszenek!
Koós Jenő a nyakába kapta a lábait, és át is rohant a szomszéd faluba, illetve csak fele útig kellett futnia, mert ott már szembejöttek vele a halantabányai önkéntes tűzoltók, akik ugyancsak segíteni igyekeztek annak ellenére, hogy egyébként a két falu túlzottan nem volt jóban egymással. Az egyik kocsin pedig ott ült a halantai postamester is, aki azonnal megfordította az egyik az egyik szekeret, és rohantak riasztani.
Olyan egy óra múltával rohamtempóban megérkeztek a csornai, két-két és fél óra elteltével pedig a győri tűzoltók is, és végül ennyi embernek meg technikának sikerült megfékeznie a lángokat, mire virradni kezdett. Harminchárom ház üszkös falai néztek az ég felé, a tűz sújtotta utcákban pedig csak egy maradt épen, Szirmai Ágnesé, aki lányával, Dányi Márival, annak a férjével, Koós Péterrel és az akkoriban négy gyermekükkel lakott ott. Az övék is csak azért, mert mikor a tízes években leégett a ház (hogy Ágnes férje rájuk gyújtotta-e, vagy csak véletlen gyulladt meg, azt nem tudni, de mind a kettőt beszélték), bár sokkal drágább volt, de már cseréptetőt tetettek rá.
Szóval, harminchárom család ácsorgott a házaik megfeketedett romjai előtt a hajnali fagyban, és még annyi szerencséjük volt, hogy legalább a rettenetes szél elállt addigra. Hanem amellett, hogy ezeknek az embereknek lakniuk nem volt hol, még enniük se nagyon maradt, mert minden télire betárazott élelmet a padlásaikon tartottak. Így aztán Elek Imre, a falu bírája átment Halantabányára, és telefonozott Győrbe, hogy valami élelmiszersegélyt juttassanak a falunak, mert előbb fognak éhen veszni az emberek, mint hogy megfagynának. Valamikor a délelőtti órákban egy szekér élelem meg is érkezett Győrből, vele meg jött két tűzvizsgáló is, mert ilyen vész esetén ki kellett deríteniök, hogy mi történt. A szekér beállt a községháza udvarára, a kisbíró elkezdte begyűjteni a károsultakat, a tűzvizsgálók meg a helyszínre vonultak.
– Honnan indult ez az egész? – kérdezgették a romok eltakarításán dolgozó gazdagerdeieket, és csakhamar oda is találtak Szirmai Jánoshoz, aki készséggel elmesélte nekik a borzasztó éjszakát, még azt sem hallgatta el, hogyan mentette meg az életüket a szomszéd Bándi Gyuri. A két tűzvizsgáló alaposan körbejárta a házat, és alig értek ki az utcára, az egyik már fel is kiáltott:
– Idenézzen, kollega, mit találtam!
Azzal a kormos hóból és sárból valami kicsi tárgyat emelt ki. Persze a környékről azonnal odagyűlt mindenki, hogy megnézzék, mire bukkant a hivatalnok. Hát egy megbarnult cigaretta volt a kezében, aminek az oldalához valaki gondosan odakötözött néhány gyufaszálat, valószínű azért, hogy minél biztosabban égjen.
– Itt bizony gyújtogatás történt, valaki egy ilyent dobhatott fel a tetőre – mutatta fel a tűzvizsgáló a cigarettát, mint misén a szentostyát.
– No, de hogyan maradt ez épen, ha ezzel gyújtották fel a tetőmet? – kérdezte Szirmai némi kétellyel a hangjában.
– Ez csak meg van barnulva! – mutatta meg a bűnjelet a tűzvizsgáló. – Biztos többet is hozott magával a tettes, de ez nem kapott lángra, úgyhogy eldobta.
– Az már úgy lehetett – helyeselt Szirmai. – Na, de ki akarta volna felgyújtani a házamat, és elirtani a családomat?
– Azt ki fogjuk deríteni, ebben biztos lehet!
Persze pillanatok alatt elterjedt a hír a faluban, hogy valaki cigarettával okozta a rettenetes tüzet, így aztán onnantól kezdve mindenki gyanakodva nézett azokra, akik rá merészeltek gyújtani. A községházánál is így lett, ott az éppen sorban álló és rágyújtó Bándi Gyurit kezdte gyanakodva méregetni az ételt osztó bíró, Elek Imre.
– Te, Gyuri, az anyád úristenit, nem ám te gyújtottad fel a Szirmai János házát!
– Ugyan már, én miért gyújtottam volna fel a szomszéd házát, nincs nékem semmi bajom véle! – vágott vissza azonnal Bándi, de azért a sorban állók elkezdték gyanúsan méregetni. Ő csendben elszívta a cigarettát, eltiporta, majd magához véve a nekik járó élelmet, eloldalgott onnan. Hogy aztán miképp jutott el a csendőrökhöz ez a gyanú, azt persze senki se tudja. Beszélték azt, hogy maga Elek Imre ment oda a tűzvizsgálókhoz, de persze akárki más is lehetett a sok sorban álló közül. Sőt még olyan szóbeszéd is elterjedt, hogy Bándi ijedtiben elrohant a plébániára, és ott Váthy Imre esperesnek meggyónta a szörnyű tettet. Imre atya meg nagy lelkifurdalások után megszegte a gyónási titkot, és ő súgott a csendőröknek, de ezt persze csak az egyházellenes kommunisták mondogatták, mert arról a szent emberről ilyent rendes katolikus ember nem feltételezett.
Akárhogy is történt, még alig alkonyodott, mikor Bándinál kopogtattak a tűzvizsgálók meg a csendőrök, és elvitték a községházára. Hogy ott mi történt, mi se, azt sem tudja senki, de hajnalra megvolt a beismerő vallomás, és Gyurit vitték is az ügyészség fogdájába. Gazdagerdőn persze megdöbbent mindenki, különösen azok, akiknek az összes vagyonát elvitte a tűzvész, és a következő napokban azt találgatták, mi vihette rá ezt a böcsületes embert ilyen rút cselekedetre. A húsvét vasárnapi mise után a templom előtt is csak erről volt szó.
– Van Csornán az a zsidó, az a Zimmermann nevezetű! – regélte Sándor Imre. – Azokat hál’ istennek már igencsak üldözik. Aztán ennek van az a nagy falerakata a város közepén. Azt az árukészletet akarta pénzzé tenni, hogy elmenekülhessen, és ő fizette le Bándit, hogy gyújtsa fel a falut. Így aztán lett volna kereslet az árujára!
– A rossebeket – kontrázott rá az öreg Walter Endre. – Dányi Máritól hallottam, annak meg a Szirmainé mondta, hogy előtte délután ott volt náluk a Bándi Gyuri, és pénzt kéregetett húsvétra a családjának. Szirmai meg nem adott neki, azt mondta, hogy dolgozzon meg érte, mint bármelyik rendes ember. Erre Bándi meg mérgiben éjszaka rájuk gyújtotta a házat.
– Oszt, ha így volt, akkor miért keltette föl őket? – kérdezte Elek Pista.
– Talán feltámadott a lelkiismerete! – válaszolt Walter.
– Marhaságok ezek – hurrogta le őket Elek Pista. – Igazából előtte pár nappal nagyösszegű biztosítást kötött a házára Bándi, és azért gyújtotta föl, hogy a pénzből újabb, szebb házat építtessen!
Persze még jó sok változat felmerült a történtekkel kapcsolatban, és szokás szerint az sem zavart senkit, hogy közben a megyei újságban megjelent a legvalószínűbb igazság is:
„Bándi György napszámos csalni szeretett volna a tűzvésszel. A házára között biztosítás összegét szándékozta megszerezni, s úgy tervezte, hogy a 2000 pengőre rúgó kárának egy részéből kisebb házat épít, a maradékból pedig adósságait törleszti. Ezért döntötte teljes kétségbeesésbe Gazdagerdő két utcáját is az elvetemült Bándi, aki arra is válaszolt, miért épp a Szirmaiék háza tetejére dobta az égő cigarettát. Nagy ravaszsággal, hogy a gyújtogatásnak még a gyanúját is messze terelje magától, kivárta, míg a falu fölött olyan szél járt, amelyik a háza irányába fúj. Nagycsütörtök éjszakáján ezért választotta a szomszédos Szirmai-portát, mert a szél onnan fújt az ő háza irányába. Bándi György tehát jól számított ezzel, csak a következményekkel nem gondolt, míg aztán erre most majd lesz elég ideje. Szombaton délelőtt ugyanis beszállították a győri ügyészség fogházába, ahol példás büntetés vár rá.”
Így is történt aztán valósággal, Bándi Gyurit hosszú esztendőkre elítélték gyújtogatásért, és többé nem is látták a faluban. De a családjának se volt sokáig maradása, hiszen nagyon ferde szemmel néztek rájuk a történtek után a falusiak. Bándiné inkább beköltözött Győrbe, ahol eleinte cseléd lett, majd a háború után gyári munkás. Férjével azonban ő sem találkozott többet, mert 1941-ben Bándinak felajánlották, hogy vagy leüli a büntetését, vagy kimegy a frontra, és ha a szolgálatot túléli, akkor azzal levezekelte bűneit. Persze az ilyeneket a legveszélyesebb helyekre osztották be, így aztán egy hét se kellett hozzá, és már ment is a gyásztávirat a feleségének, hogy „a haza szolgálatában életét vesztette”. Így lettek Bándiék a lángok martalékává Gazdaerdőn, és csak a rossz emlékezetük maradt meg a faluban.
Gadányi Jenő: Magyar falu
Hajnali három óra. Mozdul az élet.
Pontosan érkező vonatok.
Chevro fékez, krómacél villan
s villan egy-két kőkemény gallér,
technokrata kulcsfigura;
– ó, szegény ember!
És szegényember hangyanyüzsgéssel
folydogál…
lábam mellett tarka galamb,
városi galamb,
sürgölődik, ez a dolga.
Mozdul az élet.
Rubik-kocka: kalkulálható.
Gyurcsek Ferenc: Daidalosz
A láng is kellett, nem volt elég az elme.
Rómát ezért perzselte fel a tűz.
Egy rossz költő, a performerek őse
Nero császár így ad hírt önmagáról,
és Múzsájáról, gyilkos ösztönéről.
Lásd: ez a tűz. És: ez a fájdalom.
Megénekelni! – a jaj idehallik.
S a hús szaga is átvérzi az estét,
a pernye pedig felsuhog az égig.
A performer gyönyörködik, szaval,
az élv kihajt a beteg lélek ágán,
s végleg kiűzi önmagát a testből.
Megrugdosni a követ és az asszonyt.
A fegyverek is hasznosak lehetnek.
Na de a láb, mely mindig útban van –
hol légyen helye a császári lábnak?
Előadáson, sportversenyeken,
olimpiákon, miket maga rendez,
fogathajtáson, tíz lovat befogva,
vagy Neronián, ahol ő a legjobb,
s ha mégse, akkor is övé az ünnep,
s a győzteseknek minden koronája.
S ahogy mondta a halál küszöbén:
Jupiterre! Mekkora művész
lehetett volna, ha nem császár a császár!
A falakban, az épületek tövében repedések nyílnak. Szűk terek, amiket nem tartanak számon, amikre nem tartanak számot. Nem tervez velük a világ, törvényeit nem érvényesíti bennük. Zugok. Épp akkorák, hogy egy-egy összegyűrt, kifacsarodott test beléjük legyen rendezhető.
Szűk terek, nem érzékeli őket a város. Eltekint mellettük a mozgó emberekhez rendelt számtalan szemével. Ha egy-egy pillantás mégis rájuk vetülne, a tudat összehúzná, fedné e falakba hasadt sebek látványát maga elől. A fenti ablakokból a lámpák meleg fénye és szavak, mondatok foszlányai szivárognak alá, elkeveredni egymással, elkeveredni a motorok, a nyirkos beton felett ülő füstjével – lehetetlen lenne hát elhinni e sérüléseit a térnek, aminek védelmező falaival a fények és hangok köré, az emberi élet köré kell zárulnia.
A repedésekben testek időznek. Halvány bábokként ágyazva a zugok szabálytalan élei közé.
Zérus babák
Kopasz a fejük. Arcuk vonásai, szemük és szájuk felett összezárulva, egyöntetű réteggé gyógyult a bőr. Sápadtak. Nem hatol el hozzájuk a nappali fény. Várakoznak, mit sem várva. Tudatuk nincs. Szunnyadásukban mégis felveszik, rögzítik a városnak összes mozzanatát, összes elemi tényét, hogy lüktető agyuk ítélet és megértés nélkül lökje mindet tovább egy közös mezőbe.
Frekvenciák, túl mélyek vagy magasak, kívül a hallhatóságon – ez a mező. Vörös derengés a város felett, ami magába kebelezi a csillagok fényét – ez a mező.
A testek szavak nélkül beszélnek. Közölve egymással mindent újra és újra. Visszhangozva egymásnak mind a hangok nélkül közölteket. Az általuk tökéletesen rögzített története a valóság anyagának – ez a mező. Az egész tágul. Rétegekké halmozódik benne mind a meghaladott idő.
Bonsai babák
Tagjaik nincsenek. Vonásaik felett összenőtt a bőr. Csak lapos, jellegtelen orruk szabad. Ez sem több, mint két hosszanti rés a hiányzó arc közepén, az egykori szemek, az egykori száj helyére utaló horpadások között. Lassan lélegeznek, a sötét repedés belső felületeinek döntve.
Az utcák nyirkos idomai közt haladok, amikor meghallom a távoli motorok által meg-megszakított éjjeli csendben. Az általa keltett ismétlődő neszt a fal mögött. Megállok, homlokomat a durva vakolathoz szorítom.
Benyúlok érte. Karom egész a vállig eltűnik a szűk nyílásban. Kihúzom őt. Felemelem. Mellkasomhoz ölelem, a kettőnk teste fölött húzva össze a kabát cipzárját. Könnyű. Karja nincs, lába nincs.
Hazaviszem.
A konyhában ülünk. Én legalábbis ülök. Ő a szemközti széken, hátával a támlának döntve. Nézem. Koponyájának alakjából ítélve fiatal nő is lehetett volna. Lassan forgatja a fejét, mintha a repedés falának megszokott formáit keresné.
Felállok, az asztalhoz tolom a széket. A fiókból ollót veszek elő. A testet hosszú sávokra metélt pamut és fólia borítja. Mellé lépek. Szorosan körül van csévélve a mocskolt rongyokkal, be kell csúsztatnom a pengét a bőr és az arra kéregként rögzült anyag közé. Az olló hidegét érezve összerándul, légzése gyorsul. Újabb és újabb ívekbe merevíti gerincét, igyekezvén elhúzódni az ismeretlen érintéstől.
A szürkült pólya alól kiszabadított test maga is szürke. Bőre száraz és gyulladt foltok váltakozása. A padlóra elhalt hám pikkelyei peregnek lassú zuhanással, a pórusokból helyenként rossz szagú váladék szivárog.
Ujjaimmal összekotrom, csomóvá gyűrve a szemetesbe hajítom a rongy és fólia maradványait.
– Egy széken ülsz – mondom neki, és azonnal rájövök tévedésemre. – Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Tehát egy széken vagy. Ne mozogj, könnyen leeshetsz.
Benőtt, koponyájához simuló fülét mintha kissé felém fordítaná. Reszket. Törölközőt kerítek, betakarom vele.
A fürdőszobába megyek. Megnyitom a kád feletti csapot, egy használatlan mosogatószivacsot dobok a gyülemlő, langyos vízbe.
Visszamegyek érte a konyhába. A törölközőt, amivel betakartam, a saját vállamra terítem.
A vízbe engedem őt, hátát a kád oldalának támasztva. Fél kézzel tartom, nehogy lejjebb csúszva a feje is víz alá kerüljön. Ellenkezik. Mint egy kihantolt lárva mozog, ha testén a Nap fényét érzi áthatolni.
– Fejezd be – mondom neki. – Kérlek. Megmoslak.
Talán hallja a szavaimat, ha nem is érti őket. Talán csak érzi a hangot, mint rezdülést. Mint a világ állandó remegésével egynemű, attól el nem választott hullámzást. Elzárom a csapot.
Anorex babák
A csigolyák láncolata, a bordák, lapockák, a medencecsont vonalai élesen türemkednek bőre alatt. Köldöke, nyílásai nincsenek. Nézem kicsi, kerekded melleit. Félig ellepi őket a víz. Tenyerem nyújtom az egyik felé. Felnézek az arcára, az arca helyére. Nem mozdul. Visszahúzom a kezem, mielőtt megérinteném. Mosdatom a szivaccsal.
A láncnál fogva húzom ki a dugót, az elszürkült víz nagy hördüléssel ürül ki a kádból. A törölközőt testéhez fogva kiemelem őt, a konyhába viszem. Óvatosan az asztalra rakom. Nem akarom a padlóra. Megszárítom. A bőre most egészen halvány. Nem is sápadt, inkább áttetsző a konyhai lámpa alatt. Lusta vénák kavarognak zölden, lilán e halványságban.
Etiolált babák
A gyulladt foltok mintha látható iramban gyógyulnának, húzódnának össze a tiszta testen. Mégis jobb lenne kezelni őket.
– Holnap hozok sebkenőcsöt – mondom neki.
Meztelensége zavarni kezd. Előkeresek egy pulóvert. Ráhúzom, fejét átsegítem a nyak hasítékán, a ruha hosszú ujjait laza csomóra kötöm törzse körül. Hagyja. A nedves törölközőt a szék támlájára terítem.
Éhes vagyok. Egy kis leves van a hűtőben. Nem merem ki, a lábost teszem az asztalra. Őmellé. Eszem. Közben nézem. Légzése nyugodt, szabályos.
A lakásban rend van, de tisztaság nincs. Por ül a kihasználatlan felületeken, az ablakok foltosak a mérgezett esőtől.
A hálószoba telve a szemközt magasodó épületekből átcsorgó derengéssel. Hátára fektetem a matracon. Lerúgom a cipőm, elheverek az ágy másik oldalán. Csend van. Vagy talán valami mély, kitartott morajlás hallatszik, amit állandósága végett már megszűntem érzékelni. Nézem őt.
Későn alszom el. Álmom nemlét, színtelen és pillanatnyi.
Reggel ugyanúgy fekszik. Kissé beljebb tolom, a matrac közepére. Egy feltekert pokróccal körbetámasztom a törzsét. Nehogy leforduljon az ágyról.
– Most elmegyek – mondom neki. – El kell intéznem pár dolgot. Sietek vissza. Érezd otthon magad.
Felveszem a cipőt. Megérintem a homlokát. Mintha kissé megfeszítené nyakát, mintha fejét a tenyerembe nyomná. Viszonozva az érintést. Összehúzom a függönyöket, elindulok.
A világosság óráit a buszvégállomás környékén töltöm. Sétálok az utcákon, padokra ülök. Figyelem a forgalmat. A felhők cián hártyáját a fehér Nap előtt.
Alkonyatkor érek a borozóba.
Staub poharakat törölget.
Spádó a pultnál ül. Lassan felém fordítja fejét, biccent.
– Jó estét – mondom. Staub mordul egyet, köszönésféleképp.
Leülök Spádó mellé. Néz rám duzzadt szemeivel.
– Találkoztam valakivel – mondom neki. – Egy lánnyal.
– A lányok jók – mondja ő. – Megtöltik az ember napjait némi változatos zajjal. Aztán fogják magukat és elmennek.
Hallgatunk.
– Iszol is valamit? – kérdezi Staub, miután az utolsó poharat is eltörölve átveti vállán a konyharuhát.
– Nem. Csak el akartam mondani.
– Elmondtad – szól, Spádóval szemben a pultra támaszkodik.
– El. Megyek.
Felállok, az ajtó felé indulok.
– A tévé mégiscsak jobb – szól utánam Spádó.
Kérdőn nézek felé.
– Mint a lány – teszi hozzá. Staub egyetértően bólint, újra nekikezd a törölgetésnek.
A szomszédos boltban három zsemlét veszek és egy tégely sebkenőcsöt.
Mikor hazaérek, ugyanúgy találom őt. Bőre még halványabbnak tűnik. Leveszem róla a pulóvert. Erei szürkék, mozdulatlanok. Sokáig mellkasára tapasztom a fülem. Hiába. Nem lélegzik.
A konyhaasztalon még ott a lábos, az olló. A törölköző a szék támláján. Leülök. Megeszem a zsemléket. A lábost a mosogatóba, a törölközőt a mosógépbe dobom. Az ollót és a tégelyt elteszem a fiókba.
Vastag, fekete szemeteszsákban viszem le a testet. Nehezebb, mint volt. A konténer hangos puffanással, csörömpöléssel fogadja magába. A többi hulladék közé.
Elindulok.
A tömbök összefüggő falként terpeszkednek az alacsony égig. Ablakaikban ezernyi különféle fény és sötétség. Az élet szilárd a falak között és a falak szilárdan támaszkodnak életeink összessége köré. Az ablakok mögött sápadt lárvák időznek.
Statikus babák
Megállok egy kirakat előtt. Televíziók képernyői villognak az üvegen túl. Ugyanazt adják, valami néma labdamérkőzést. Megyek tovább.Az utcák kihalnak, mire rátalálok a repedésre, amiből előző éjjel kiemeltem őt. Szűknek tűnik. Először kinyújtott, jobb karomat dugom belé. Aztán a többi részemet is a hasadékba rendezem, egymás után. Sötét van. Becsukom a szemem. Távolról egy-egy magányos motor hangja érkezik hozzám, hogy aztán visszahaljon a csendbe.
Gyurcsek Ferenc: Haiku variáció
(In memoriam Gulácsy Lajos)
(haikuk)
búvó hóvirág
gyémánt fehéren izzó
manólándzsahegy
–
feszülő trikó
alatt hasán a köldök
zárt márványkapu
–
leánykökörcsin
mellénykéjét vetkező
büszke leánytest
–
virágot lépő
hajnal gyönyörű bokája
tavaszi kertben
–
törpe nőszirom
rangrejtve tündöklő
lila ruhás hölgy
–
ahol mosoly van
ott semmi más nem fér el
az árnyékában
–
csak táncolj, táncolj
lángoló tűzliliom
nyári szelekben
–
gyönyörű mosoly
holdezüstben táncoló
leány rózsakörben
–
kristálypalota
az agárkosbor szirmán
lebegő vízcsepp
–
tengerpart, este
a szerelem illata
itt sós, narancsos
–
most állj meg idő
aranytükörben suhanj
ne múlj, tündértánc
–
már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem
–
vásári zajban
a szférák halk zenéje
nem hallgatható
–
tüzet az gyújthat
aki maga is lángol
nem hamvad soha
–
Isten kigyújtott
színei közé egyszer
hazatalálunk
A kisváros telefonüzletében hiába keresem a sorszám-automatát, sem a bejáratnál, sem a falon nem találom. Az egyik ügyintéző odakiált, hogy náluk nincs ilyen, üljek le, türelem, majd szólít. Egyedül várakozom.
Gondoltam, amíg a fiúk távol vannak, benézek a főtéri könyvesboltba, a cukrászdában eszem egy krémest, utána pedig, ha már így ráérek nyaralás közben, beugrom ide is megkérdezni, milyen új készüléket ajánlanak. Kint nagy a hőség, árnyékban harminc fok, jólesik a légkondis, hűvös levegő.
A bal oldali pultnál egy csinos hölgy próbálja rendezni a hibás mobilszámlát, virágos vállpántos ruhájában mintha éppen egy divatlapból lépett volna elő. Ebben a kánikulában kész csoda, hogy a magassarkú szandál nem törte még fel a lábát. A fali képernyőkön végtelenített telefonreklámok képkockái követik egymást, egyet kivéve, azon mese megy. Most látom csak, hogy az irodai forgószék támlájának takarásában két év körüli fiúcska ül, felhúzott térdét megmarkolja az izgalmasabb részeknél és belekiált a történetbe: Nuszita, vidázz!
Az epizód végén barátságosan rám mosolyog. A következő mesében, amikor orra buknak a rókakölykök, kinéz oldalra, hogy én is láttam-e, majd feláll és az asztalnak támaszkodva pörgetni kezdi a széket. Az anyuka és az ügyintéző hölgy egyszerre ugranak oda és ültetik vissza a monitor elé.
Ekkor egy idős férfi lép be az üzletbe, hangosan köszön és leül mellém. A szemem sarkából figyelem, mikor veszi észre a kisfiút. Nem kell sok idő, mert az megint felkiált: Fussz dorszan, jön a fartasz!
– Mennyi idős? A magáé? – kérdezi tőlem.
– Nem, az enyémek már nagy kamaszok, éppen az apjukkal gokartoznak.
– Micsoda kék szemeid vannak, te kislegény! Tetszik a mese?
A gyerek most, hogy gyarapodott a nézőtábora, még mozgékonyabb lesz, pillanatok alatt az asztal tetejére mászik, onnan szedik le. Az anyuka toporogni kezd, tudja, hogy gyorsan kell végeznie.
– Tudja, kedveském, hány éves vagyok? – szólít meg az öreg ismét, majd választ nem várva folytatja. – Télen múltam kilencven. Nem látszik, ugye? Pedig de sok mindent megéltem már! Azt sem találná ki, mivel foglalkoztam hajdanán. Voltam alezredes, gőzmozdonyvezető és klarinétművész, bizony, ez mind. Legbüszkébb az utóbbira vagyok. Mesterfokon játszottam ám, nem kellett nekem iskola meg papír, az emberek tátott szájjal hallgattak. Maga el sem tudja képzelni, milyen érzés volt tele torokból fújni azt a csodás hangszert, majd megrepedtek a falak. Falunapokra, mulatságokba, lakodalmakba hívtak, mindenkinek tudtam a nótáját. Ma ezek a puccos koncertező zenészek a nyomomba nem érnek, folyton a kottát lesik, finomkodnak, beleélnek, hajlonganak. Én igen, én tényleg tudtam, mi az igazi művészet.
Érdeklődően bólogatok, de összeszorítom a számat, nehogy kitörjön belőlem a nevetés.
– Nahát! – sűrítem össze aztán egyetlen szóba az ösztönös zeneművészet fennköltségéről alkotott véleményemet.
A kisfiú hol a mesét, hol minket néz, várja, mikor figyelünk ismét rá. Az öregúr odafordul.
– Kiskoma, tudod, hogy hívnak engem? Én vagyok a Béla bácsi. Éppen akkora az egyik dédunokám, mint te. Szeretsz játszani? Nem mese kell ám az ekkora nagyfiúnak, hanem kard meg puska, akkor leszel jó katona. Ide nézz, mit ad neked a Béla bácsi! – nyúl bele a válltáskájába, és némi kotorászás után, halálnyugalommal elővesz egy fekete pisztolyt, megmarkolja, és a csövét a pult felé irányozza.
Az üzletben mindenki megdermed. Most tűnik csak fel, hogy nincs biztonsági őr, öt nő és egy gyerek áll a felfegyverzett öregemberrel szemben.
– Megőrült, azonnal dobja el! – ugrik az anyuka a pici elé.
– Jaj, dehogy, félreértettek! Ez egy műanyag pisztoly, csak játék.
– Akkor is tegye el, az én fiam nem játszik ilyen erőszakos dolgokkal! Nem tudja, mi az, és nem is szeretném, ha egyhamar megismerné.
– Azt mondja, hogy soha nem látott még fegyvert a fia? Hát a mesefilmekben? Ott több durvaságot mutatnak, mint az életben. Asszonyom, higgye el, én ezzel semmi rosszat nem teszek – nyújtja a pisztolyt a gyerek felé.
– Ha nem teszi el azonnal, rendőrt hívok – fenyegeti meg az anyuka, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja.
– Kérem, ne idegesítse fel magát, annyit nem ér az egész, már el is raktam. Ekkora cirkuszt csinálni egy kis játék miatt.
A kiabálás hallatán a kétéves sírva fakad, nem beszélve arról, hogy mire végre odatotyogott, a hőn áhított érdekes valami is eltűnt. Béla bácsi cukorkát kínál helyette, de az anyuka magából kikelve veszi ki a gyerek kezéből és a földre hajítja. Felmarkolja a félig elintézett számlát, és kisfiával az ölében kiviharzik az üzletből. Az ütemes cipőkopogás egyre halkul, majd teljesen megszűnik. Összerezzenek, amikor a ránk szakadt csendben az ügyintéző szólít, én következem. Béla bácsi időközben szintén sorra kerül, karnyújtásnyira áll mellettem, és még mindig dohog.
– Szegény kisgyerek, a széltől is óvják. Hát milyen férfi lesz belőle?
– Béla bácsi, milyen ügyben jött, panasza van vagy kártyás feltöltés lesz?
– Máris, aranyom! – azzal oldaltáskájából kivesz egy mobilt, aztán sorra még néhányat, majd töltőket, akkumulátorokat, egymásba gubancolódott összekötő kábeleket, és rakja, pakolja, amíg egy nagy halom nem terem belőlük a pulton.
– No, kérem, a fiamék csak hozzák nekem a sok, általuk már nem használt kütyüt, én meg nem értek hozzá, mi mihez tartozik. Segítenének összeválogatni?
A kérdés varázserővel hat. A pisztollyal riogató öregember egy pillanat alatt eltűnik, helyére a múlt századból itt felejtett idős úr lép, aki hat testvérével együtt fiatalon élte át a világháború viszontagságait, szembenézett az erőszakkal, az éhezéssel, a szovjet csapatokkal, a térdsérülésével, felnevelt egy fiút és három lányt, de belegabalyodik a digitális világ csatlakozóiba.
Béla bácsi szavai nyomán szép lassan előgurulnak saját, összekuszált zsinegjeink is: odahajított mondatok, elvarratlan találkozások, lerázott percek, kiselejtezett kötelékek. Eddig az emlékek mélyén porosodtak, pókhálószálként kinek ilyen, kinek olyan pinceszeglethez kifeszítve, és mivel nem tisztáztuk el őket a maguk idejében, most, hogy váratlanul rájuk nyitottunk, továbbszakadnak.
– A kis telefont a zöld jelzésű adapterrel lehet feltölteni – ocsúdik fel elsőként az én ügyintézőm –, a nagyobbnak pedig, amelyik a bőrtokban van, ez a töltője, összedugom őket, hogy ne keveredjenek el egymástól. A többi kábelt nem fogja tudni használni, Béla bácsi, mert nem ezekhez a készülékekhez valók.
– Akkor azokat itt hagyom maguknak, adják el vagy ajándékozzák oda valakinek, akinek szüksége van rá.
– Mind elavult már, a mi vevőinket nem érdeklik. A második keresztutcában, a piac mellett van egy bizományos, annak mutassa meg őket, hátha ott túladhat rajtuk.
A bácsi, mielőtt visszapakolná táskájába a sok kütyüt, rájuk teszi a műanyag pisztolyt. A két ügyintéző egyszerre kapja elő az okostelefonját, hogy engedélyt kérve lefotózza a nem mindennapi kupacot, és azonmód megossza a fészbúkon. Biztos siker egy csomó vicces lájkkal. A poszthoz jól jönne egy ütős komment is, így egyikük megkérdezi:
– Béla bácsi! Elárulja nekünk, miért hordja magánál ezt az igazinak látszó játék pisztolyt?
– Hát persze, kedveském. Tojásdrazsé van benne, húsvétra kaptam a dédunokámtól.
ahol (csirke)farhát van ott farvíz is (van)
ahol (csirke)farhát van ott már nem
beszélünkhetünkhavunk petőfi sándor anyám tyúkjáról
ahol (csirke)farhát van ott már
beadta a derekát a magyar kormány
ahol (csirke)farhát van
ott már se csirkemell
se combja
csak az éhség szárnyán a készpénz-képzelet
a zúza
a búza
ami a húzza
a mája
a hája
s mi egyre csak mása mi volt saját maga to-
jása
legyen a magyar kormány dereka a
magyar profi-profit
a magyar asztalokra
a külföldiek hasába!
ó te magyar derék
ó te friss csirke farhát
ki már nem is áll a saját lábán
mint a vegán a Lábán
ó te frissen fagyasztott csirke farhát
meg ne fogd a csávóm farkát
ó te a legjobb fűszer az éhség
recept hozzá a pénztárcád
ó te fair hát
ó te idill lidl
ó te frissen lejárt szavatosságú
mélyfagyasztott csirke farhát
porból lettünk s porrá leszünk
isa szárított csirkepour és hamou vogymunk
hozzávallók
a hozam s a valók
fogjunk össze mi illyésgyulák és józsefattilók
szünjön meg a magyar csirkék
szűnjön meg a magyar tyúkok farhát-
talanítása
a magyar kormány farhátán szárnyalnak
az emberi
az állati
és egyéb szabadságjogok
majd a végtelenben a tépett tyúkok
és irodalmi táborok tollába gabalyodik
s fennakad
mint hatalom farvízén úszó ellenzék
kezen kéz mis mást
mit mos
a kiso
-kos
Gadányi Jenő: Tehenek
A falevél még gondolkodott egy ideig, hogy lehulljon sötét öltönyének válláról, vagy maradjon, ám a hely és esemény hangulatához illően szép csendben alászállt. Ősz volt, aranyló, bágyadt és napos.
Dübörögtek a koporsóra hulló göröngyök, az egyik temetőszolga a sebtében a földkupacba döfött fejfához támasztotta a Szépítész Szövetség szerény koszorúját – az egyetlent. Két ősz hajú, jobb korból származó hölgy olcsó virágcsokrot tett a hantra. Egyikőjük megszédült. B. Péter, az ifjú prózaíró, a szövetség hivatalos képviselője – civilben orvos – odalépett és megfogta a hölgy vékony csuklóját és szakértő módon kitapintotta pulzusát. A sápatag teremtés sovány madár-feje ráhanyatlott a tekintélyes szakállú Péter széles vállára. Már évtizedek is elmúlhattak, hogy az idős asszonynak magányos életében ilyen bensőséges gesztusban lehetett része. Péter egy közeli padhoz kísérte a híres írónő évtizedek óta elfeledett, egykor kedvelt nővérét. Nyugtatgató szavai hatására a szívverés helyreállt – a két hölgy lassú léptekkel elhagyta a Farkasréti temetőt. Az elhunyt húga, a közönség nagy kedvence, bár gondoskodott nővére ellátásáról egy öregek otthonában, nem jött el. Hihetetlenül népszerű volt. Írásaiból és tetteiből áradt az emberszeretet, ám mániákusan félt a haláltól. Öregkori magányában testőrt fogadott és rácsot szereltetett pasaréti lakásának ajtajára.
A kistestvér elment. Az irodalmi lexikon következő kiadásából talán még azt a három sort is törlik róla.
Viszonylag bő ruhatárának és elfogadhatóan jól nevelt modorának köszönhetően az eredendően külügyér Ivanuska a szerény létszámú szövetségi apparátus kegyeleti feladatainak ellátásában is szerepet kellett hogy vállaljon. Részt kellett vennie a temetéseken. Hol az illusztris vendégeket irányította kijelölt helyükre, hol a díszőrséget gyűjtötte egybe, külön vigyázva, hogy a legnagyobb potentátok az utolsó váltások valamelyikébe kerüljenek. Mert ez is értékmérő volt. Az irodalmi hiúság vásárának börzéjén nem volt mindegy, ki kit búcsúztat, ki jön el a temetésre onnan, „fentről”. A díszsírhely adott volt. Azzal nem volt gond. Igaz, mint később kiderült, abból is lehetett pénzt csinálni. Az egyik vezető kerület tanácselnökét a hatalom, miután szépen szakított az épülő autópálya telkek kisajátítási pénzeiből, a temetkezési hivatal élére helyezte. „Itt nem lesz alkalma ügyeskedni” – vélték mozgalombéli pártfogói. Tévedtek. A díszsírhelyek elosztásából is le lehetett csippenteni valami kevéskét. Az akciókat síri csend fojtotta feledésbe. Pecunia non olet. Ma a nagy összefonódások korában ezen már csak nevetünk. Péter fillérek… vonná meg a vállát egy oknyomozó újságíró, tudván, hogy detektív munkájának így se, úgy se lesz értelme.
A temetőben győződött meg Ivanuska arról az egyszerű igazságról is, hogy nincs rejtélyesebb dolog, titokzatosabb kincseskamra, mint egy női táska.
A magyar próza egyik sajátos vonulatának késői képviselőjétől búcsúztak. Jóízűen szórakoztató történetei ugyan nem mindig igazodtak a történelmi hűséghez, ám apró túlzásaikban is követték a bemutatott forradalmi kor optimista hangulatát. Egyik novellájából például megtudhattuk, hogyan tanította meg a Moszkva és Leningrád közötti expresszvonaton verset írni a szovjet líra egyik fenegyerekét. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” jelentette ki örökbecsűen nagy lírikus elődje. Rá nem hatott a figyelmeztetés, sok kedves történettel gazdagította a magyar literatúra Panoptikumát.
Az ideológiailag prominens prózaíró a Tanácsköztársaság bukása után évtizedeket töltött emigrációban s 1945-ben a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájában tért vissza hazájába – kiérdemelte tehát az osztályon felüli ceremóniát. Búcsúztatását egy jeles, de a közéleti szereplésben nem túl gyakorlott irodalomtörténész vállalta. Az elhunyttal ellentétben neuraszténiásan sovány emberkét több dioptriás szemüvege is gátolta nyilvános fellépéseiben. Az irodalomtörténetírásban sem volt a stílus nagy mestere. Fásultan kopogtak a méltató sablonok, fogytak a jeles irodalomtudós kezei között a papírlapok.
„Ő, aki egyik utolsó, jeles képviselője volt a magyar anekdo…” A tű megakadt a lemezen. Az árkus papírlapok elapadtak. A jeles esztéta neje kétségbeesetten tépte fel retiküljét s tartalma – púder kompakt, rúzstubus, és még számos nehezen agnoszkálható kellék – legyezőszerűen szóródott szét a földön. A lázas kutatás néhány másodpercen belül eredményes volt. A gondos feleség apró léptekkel urához rohant, aki már kisé tanácstalanul toporgott a mikrofon előtt s a kezébe nyomta a maradék lapokat.
„…tizmusnak, mellyel annyi derűs percet szerzett az irodalombarátoknak…”
S nekünk is az elmúlás szentélyében.
Előfordult, hogy a technika mindig leselkedő ördöge botladozásával enyhítette a temetés komorságát és csökkentette a veszteség súlyát.
Ez már a nagy rendszerváltás után történt, ami a temetők életét is merőben átformálta. Nyilván az élenjáró járó Nyugat találmányait átvéve egy vidéki nagyváros sírkertjében forradalmi újítást vezettek be. Régen volt a ravatal, amikor a búcsúztatás előtt már jó idővel közszemlére tették a tetemet. Viaszosan fehér bőrével és ijesztő arckifejezésével kellő komorságot kölcsönzött a különben megszokott társadalmi eseménynek s gátat szabott a fecsegésnek az egyébként évek óta egymással nem találkozott egybegyűltek között. Ráadásul meleg nyári napokon másfajta veszélyek is fenyegettek. A hőség kellemetlen változásokat indított el a tetemben. A légkör megváltozását a gyászolók fintorogva vették tudomásul s ez némileg csökkentette a szertartás magasztos szomorúságát. A merész újítás egy bonyolult lift szerkezet volt. Mielőtt a búcsúztató elkezdődött, a ravatal pulpitusa – mely addig üres volt – szétnyílt s megjelent a koporsó, amit eladdig a lent, egy hűtött helyiségben tartottak s így szavatosságában nem esett kár. S a gyászolók mindenféle kellemetlen és zavaró tényező nélkül megoszthatták egymással friss híreiket, állások cserélődtek, publikációk sorsa dőlt el.
A búcsúztató, a haza irodalomtörténetírás jeles alakja a mikrofonhoz lépett. Háta mögött csendben szétnyílt az emelvény és a mélyből halk zümmögéssel lassan felemelkedett a csillogó barnára suvikszolt koporsó.
A búcsúztató megköszörülte a torkát és belevágott. A kincstári szavak mélabús, csüggeteg rezignáltsággal szálltak el a jelenlevő fekete ruhás közönség felett, az elmúlás borongós hangulatába ringatva őket.
Ám ekkor furcsa nesz keveredett a méltóságteljes gépi hangba. Fojtott kuncogás, ami itt is, ott is halk vihogásba váltott át.
A papír megrezzent a szónok kezében. Zavart tekintetét felemelte a már reszkető lapokból s megpillantotta a vigyorgásukat leplezni alig tudó gyászolókat. Nem értett semmit. Lázasan kutatta, mit írhatott el a szövegben. A sor szélén álló egyik temetőszolga a szónokra meredt, pontosabban nem is annyira rá, mint a háta mögé. Majd idegesen összerándult s kirohant a ravatalozóból.
Az irodalom araszos homlokú tudora megfordult s megdöbbenve látta, hogy a koporsó most lassan süllyedt vissza a temetői alagsor hűvös magányába, hogy néhány másodperc múlva ismét felemelkedjen és teljes valóságában megmutassa magát a nevetését visszafojtani már alig-alig tudó jelenlevőknek.
A barna halottas láda a jobb létre érdemesült íróval némán liftezett le s föl s vele együtt liftezett a búcsúztató gyomra, ám hősiesen letudta feladatát. Magában azért megfogadta, ez volt az utolsó. Néhány másodperc múlva a szupermodern berendezés nagy reccsenéssel kilehelte a lelkét s a koporsó ismét eltűnt.
– Szegény Pali, onnan egyhamar nem jön vissza – jegyezte meg egyik rosszmájú és szerény alkotói sikereire is irigy kollégája. Igaza lett, a koporsót végül nagy késéssel a ravatalozó pincéjének hátsó, színészbejáróján lopták ki a megásott sírhoz. Nagy baj azért nem történt, egy temetésről csak a gyászolók késhetnek el.
Fülledt nyári nap volt. Péntek délután. A román légitársaság menetrendszerű gépe puhán landolt Ferihegyen. A szürke cinkkoporsó már ott nyugodott a motoros targoncán az épület előtt. Ivanuska elégedetten menni készült. Feladatát teljesítette. A tragikus hirtelenséggel elhunyt, határontúli magyar író földi maradványai hamarosan visszatérnek szülőföldjére. Az okmányok kitöltve, csatolva minden igazolás. Egy nehéz hét állt mögötte s már alig várta, hogy végre csatlakozhasson családjához a kis parti házikóban s megmártózhasson a soroksári Duna-ág akkortájt még élvezhető vizében. De jaj, a sors nem ezt írta elő neki.
Izzadtan s lihegve rohant hozzá a TAROM repülőtéri képviselője.
– Baj nagy, én nem tud… – kezdte kifulladva.
Mit nem tud? – értetlenkedett Ivanuska.
– Kevesebb lett az utas…
– Egy halottal több vagy kevesebb nem számít – szellemeskedett rossz előérzettől űzve morbidul Ivanuska.
– Nem Il-18 jött, hanem Boeing…
Akkoriban Románia visszafogottan renitens magatartásával már kitűnt a szocialista tábor közösségéből. Légitársaságuk nem csak a szovjet repülőgépipar termékeivel volt felszerelkezve, vásároltak nyugati gépeket a kisebb utasforgalmú járatokra a szerényebb méretű Boeing gépekből. Most is egy ilyen szállt le.
– Na és, a Boeing talán nem tud repülni?
– Jaj, dehogy… csak az ajtó…
– Talán nem nyílt ki?
– Kinyílik… csak éppen keskeny… meg a poggyásztér… hogy is mondják… szűk kapacitás… – találta meg végre a megfelelő szót a derék TAROM-képviselő.
Ivanuska rémült agya végre megvilágosult, felfogta, hogy a dupla koporsó nem fér bele az amerikai aviatika eme remekébe.
– Majd hétfő… akkor sok utas… délelőtti gép elvinni… – mentegetőzött a légiforgalmi társaság embere.
– Most mit kezdjek ezzel a koporsóval? – morgott a reptéri targonca vezetője.
– Hát, talán elvihetné a raktárba…
– Azt már nem – avatkozott bele a repülőtéri szállítmányozás adminisztrátora. – És ha megromlik? Nincs hűtőnk. Vigye el innen…
Ivanuska halálra rémült. Mihez kezdjen 53 négyzetméteres, kétszobás lakásában egy koporsóval? Egyáltalán, hogyan vigye oda Zsiguliján? Kellemes hétvégének nézett elébe. Szerencsére tudta kívülről, a Szövetség külügyi osztályának bankszámláját. Odarohant a telefonfülkéhez, felhívta a temetkezési vállalatot. Micsoda mázli, az ügyintéző még a helyén volt.
– Mi baj, csak nem tért magához a kliens? – idétlenkedett.
– Kérek egy kocsit a Ferihegyi repülőtérre. S egy helyet a hűtőházban hétfőig.
A történetet végighallgatva a temetkezési hivatalnok harsány kacagásban tört ki. Átérezve a tragikus helyzetet, gyorsan intézkedett.
Egy jó óra múlva Ivanuskát már befogadták a Duna hűvös habjai.
– De nehéz ez a külügyi munka – sóhajtotta s hörpintett a dobozos kőbányaiból. Soha ilyen jóízűnek nem érezte.
Gadányi Jenő: Drégelypalánki táj
George Orwell regénye nyomán
Önmagad előtt is titkolod,
hogy nincs már semmi
titkolnivalód,
eltűntél, mert a férgesnek
pusztulnia kell,
üresre facsartad magad,
már nem tudsz újra feltöltekezni,
mínuszhiányos adathalmazod
nem tudod értelmezni,
szétbomlott benned a rendszer.
Időszerűtlen vagy a jelenben,
a múlt már nem létezik,
nemszemélynek kiáltod ki magad,
léted parányi foltja halványul,
a hajdanvolt kreatúra árnyalakja
már csak misztikus tisztelet
a megfakult történelemkönyv
üres lapjain; hangod alámosta
a tenger, nem tudsz megszólalni.
Egy ódon szonett utolsó sorában
próbálod megvetni a lábad;
hiba vagy a sorvégi rímképletben.
Elkapott a gondolatrendőrség,
már csak a rekviemre futja csekély
járandóságodból.
Nincsenek dokumentumaid
nincs neved, poggyászod sincs,
a razzia után bedobnak az emlékezetlyukon.
Üres, jel nélküli körlapon kuporogsz,
szemedből elfolyt az idő, nemlétbe
száműztek, már soha nem térsz vissza,
nemléted oka: salto mortale,
átdarálták minden megfontolt hazugságod,
már nincsenek mentőkörülmények.
Agyad labdacsait gondolatnyomozók
szúrták fel, soha többé nem tudsz
térkitöltősdit játszani.
Gyurcsek Ferenc: Apám
A halál semmi olyasmit nem tud tenni,
aminél az élet, az ember nem tehet sokkal rosszabbat
Apuka, kérem, nagyon kérem…! Nézzen ide! Nézzen rám! Tessék figyelni!
Rám figyel?
Apuka!…
Nem figyel rám.
Apuka, ne tessék visszatartani! Nagyon kérem! Ez káros lehet. Tetszik tudni, milyen káros lehet? Senki sem tartja vissza… A főrabbi úr sem. Én sem. Anyuka sem. A Hoffmann bácsi sem. Ez természetes… Emberek vagyunk… Tessék szíves lenni…!
Ez nem mehet így tovább. Már harmadik napja…
Igen, ez a harmadik. Vagy negyedik?
Harmadik. Nem tudjuk, mikor érkezünk… Nem tudhatjuk…
Nem tarthatja addig vissza… Még egy nap? Kettő?
Tessék idefigyelni! Figyel, apuka rám? Emlékszik…?
Kislány voltam és rám tetszett parancsolni az erdőben. Hatéves voltam, vagy hét, nagyon szégyellős. Mentünk az erdőben a Sóstó felé, apuka, anyuka, meg én… Ja, meg szegény Emil.
Tetszik emlékezni? És nekem kellett. Nekem mindig hirtelen kellett… Pisilni is. De tartogattam. Nem szerettem kimenni az udvarban hátra, a budiba. Ijesztő volt. Ijesztő volt ülni a büdös lyuk felett. És lent a fehér pondrók… Futkostam az asztal körül.
Igen, tudom, buta voltam… Vagy nem buta, csak félős. Most vannak ilyen kislányaim az osztályban, mint én… Vagyis voltak… És akkor apuka az erdőben rám parancsolt. Tetszik emlékezni, ugye? Rám tetszett parancsolni, hogy menjek a bokorba. De én sírtam, mert féltem a bogaraktól meg, hogy valaki jön. És apuka megint rám parancsolt erősebben. És akkor azt mondtam, hogy nincs papír.
És akkor, apuka kivette a zakó zsebéből az újságot, egy darabot leszakított. Pedig még nem is olvasta…
Leszakította az utolsó oldalt, pedig ott volt a hirdetés meg a sport, amiket mindig elolvasott… És be kellett mennem a bokrok közé…
Valakik meg jöttek éppen az ösvényen.
Azt gondolom, nem látszottam, de akkor azt hittem, látszom… És beharaptam a számat, hogy ne sírjak. És hosszú ideig ott guggoltam, mert nem tudtam… nem ment… Vártam. Apukáék is vártak, én is vártam, az újságot néztem … Néztem a nagy keretes hirdetést. Azt olvastam tízszer, százszor.
Már tudtam olvasni, mert anyuka megtanított iskola előtt. Emlékszem… „Együnk Jaffa narancsot, mert magnélküli, olasz narancsot, mert jó, Grapefruitot, mert táplál, fügét mert csak 68 fillér kilója. Főlerakat Paskesz.” A Paskeszt azt nem értettem… Igen, ma már tudom… Kereskedőcég volt a válság előtt… Gyümölcs, zöldség…
Szóval a Paskeszt nem értettem, de erősen gondoltam a narancsra meg a grapefruitra, és aztán sikerült, aminek sikerülnie kellett. Apukának volt igaza. Tudom, hogy igaza volt. Ahogy nekem is igazam van most! Miért nem érti meg apuka, hogy ebből baj lehet? Ötvenhét éves. Beteg a szíve. Megérthetné… Kell nekünk még egy córesz? Éppen elég baj, hogy itt vagyunk… Ne tessék tetézni!
Anyuka, tessék már mondani valamit! Anyuka mindig tudott vele beszélni… Most ne kezdjen el sírni! Azzal nem segít. Idézzem a költőjét?
„De sírás, könnyek nem segít’nek rajtam. / A könnytől be nem heged mély sebem, / elsírtam mind, megtelt a könnyes korsó, / és fásult szívem fetreng véresen.”
Nem sírni kell! Nem mi tehetünk róla… Nem tehetünk róla, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Nem apuka tehet róla, ne vádolja magát!
Ez megy már mióta…! A gettó óta. Meg előtte. Mit csinálhattunk? Rendelet volt, parancs volt, engedelmeskedtünk. Azt kellett volna tenni, amit a Grósz doktor? Az a megoldás? Hogy öngyilkos lett a mamával együtt? Az nem megoldás.
Kérem, apuka…! A kedvemért! Mindig azt mondta: szeret. Most akkor miért nem hallgat rám? Mégse szeret? Vagy nem szeret annyira, hogy megértse, amit mondok? Nem érti meg az aggódásomat? Olyan nagy kérés…? Amikor apuka azt kérte tőlem…
Tessék? Nem, nem! Ne tessék beleszólni, Hoffmann néni, kérem, ne tessék…!…
Nem hagyom békén. Már harmadik napja nem kakál. És látom, hogy szenved…Nem tetszik látni, mennyire szenved?… Hogy mi…?
Ugyan már! Ne tessék ilyet mondani se! Egyáltalán nem mindegy! Nem jó a szíve. Inkább beszélje rá! Maga is elvégezte a dolgát. Meg Hoffmann bácsi is elvégezte, mikor kellett. Itt nem kell szégyenkezni. Szégyelljék magukat, akik bezsúfoltak minket, az átkozottak, hogy leülni nem tudunk.
Tessék hagyni minket!
Apuka…! Figyeljen rám… Mit is akartam mondani…?
Tetszik látni? Már nem működik az agyam se… Ja, igen!
Legalább, ha miattam…! Ha más miatt nem is, de miattam…! Hogy engem megkíméljen.
Mi tetszik…? Mit tetszik mondani? Nem értem. Az ember micsodája? A méltósága?
Ugyan, apuka…! Ennek most nincs itt az ideje. Az ember méltóságának…! „A kényszer nagy úr!” Ki mondta ezt? Apuka mondta ezt! Hát most itt van a nagy úr, a kényszer. Vannak helyzetek az életben… Én ezt tanultam apukától.
A főrabbi úr is bólogat, látja, apuka? Vannak helyzetek az életben, amikor a túlélés mindennél fontosabb. Tudja ezt az állat is. A róka lerágja a lábát, hogy a csapdából elmeneküljön. Ezt tudják az emberek, a népek. A magyarok is! A zsidók pláne! Most a túlélés a fontos. Hagyjuk a méltóságot más időkre. Most egy a fontos: túlélni.
Megyünk egy munkatáborba. Egy munkatáborban van vécé. Ott nem lesz ilyen gond. De addig ki kell bírni épségben, ha lehet.
Ott dolgozni kell. El bírjuk képzelni, milyen egy munkatábor. Én tudok dolgozni. Apuka is tud dolgozni. Asztalos. Asztalosra mindenütt szükség van. Valahol lakni fogunk… Mindenütt vannak ajtók, ablakok…
Nagyon kérem, Hoffmann néni…! Nem akarok udvariatlan lenni. Ne tessék beleszólni! A maga apja? Nem a maga apja, már bocsánat!
Nem kell ijesztgetni! Erre semmi szükség… Az ilyen rémhírekre! Még azt a kis reményt is el akarja venni?
Sejtjük, milyen egy munkatábor. Nem hotel. Dolgozni kell. Nem félünk a munkától. Ha sikerült volna kimenni Erecbe, már a földet túrnám. Pedig okleveles tanítónő vagyok. De nem akartam itt hagyni a szüleimet.
Na, mindegy! Nem erről van szó. A németeknek szükségük van a munkáskézre. Minden munkáskézre.
Háború van. Nem félünk a munkától.
De ha apuka legyöngül, mert visszatartja…! Ha beteg lesz, nem tudom, mi lesz.
Nem várhatja, hogy megérkezünk. Ha ebben a pillanatban megérkeznénk, már az sem segítene… Amíg leszállunk, meg listát készítenek, az nagyon hosszú idő. Nem biztos, hogy elengedik vécére Apukát. Egyáltalán nem biztos…
Az iskolában is félóra-óra, amíg a gyerekeket egyenként megvizsgálja az orvos… Mert biztosan megvizsgálják, megvizsgálnak mindenkit, mert tudniuk kell, ki az, aki még tud dolgozni… De ha Apuka nem kakál, akkor legyöngül és félholt lesz, mire eléjük kerül, és az öregek táborába fogják küldeni. Vagy gyengélkedőre.
Pedig Apuka is szeret dolgozni. És tud is. Épületasztalos volt. Asztalosra, ajtóra, ablakra mindenütt nagy szükség van.
Apuka, kérem, miért hagy engem könyörögni? Hiszen szeret. Nem szeret?
Főrabbi úr, kérem…! Szóljon neki! Maga tud beszélni vele… Magára hallgat… Mindig hallgatott… Győzze meg…! Tessék meggyőzni, kérem…
Maga se tartotta vissza. Ha maga sem, akkor neki mér’ kell? Magyarázza meg neki! Az nagyon árt… Árt az egészségének… Meg veszélyes… Neki rossz a szíve… Gyógyszert is szed rá…
Maga mindent meg tud magyarázni… Ezt is meg tudja… Hiszen ez olyan egyszerű… Biztos van valami idézet, Talmud vagy ilyesmi… Nem értem. Mindig csak imádkozik!… Ezen most nem segít ima…
Apuka, figyeljen ide! A háborúban mit csináltak? Emlékszik, mit mesélt?
A lövészárokban sem volt vécé… Az emberek kiugrottak, futottak a latrinára… Mindenkinek bélhurutja volt. De a taljánok lőttek. Gránátok, srapnelek… Robbantak a latrina körül. Rohanás vissza… Aztán kerestek egy bokrot. De ha nagyon lőttek, oda sem mertek kimenni… Ugye, hogy nem?
Ott aztán nem volt szégyenérzet meg emberi méltóság! Kakáltak az árokban egymás előtt. Rá a lapátra, aztán kidobták az ellenség felé. Most nem tudjuk kidobni, sajnos. Pedig szívesen kidobnánk. Hátha ráesne valamelyikre. Legalább ezen nevethetnénk…
Na, ugye mosolyog! Hát mosolyogjon! Mosolyogjon, és eressze el, amit el kell ereszteni! Kérem, apuka, legalább a kedvemért…!
Mi az? Mi van?… Megállunk?
Mit láttok az ablaknál! Laci! Állomás? Hol vagyunk?
Lehet, hogy már csak néhány perc. Nyugalom, Apuka! Néhány perc…
Laci…! Mit láttok? Jönnek? Nyitják az ajtókat? Hoznak vizet?
Az átkozottak! Átkozottak! Hogy rohadtak volna meg az anyjuk hasában!…
Miért ne mondjam?! Ők ezt tehetik velünk, én meg még nem is átkozódhatok?
Apuka, kérem…! Most már tényleg…! Lehet, hogy még órákig tart… Vagy egy napig is…
Tessék kakálni! Tessék kakálni, mert, ha nem…! Nem is tudom…
Én ordítozni kezdek. Megátkozom őket az ablakon át! Annyit azért tudok németül… És akkor kivisznek, agyonlőnek, mint szegény Emilt…! Ezt akarja? Ezt?
Mi…? Mi van…? Mit motyog? Mit tetszik motyogni? Nem érti? Mit nem ért? Ki érti? Senki sem érti. És talán sose fogjuk megérteni. De most ne azzal tessék foglalkozni, hogy „nem érti”! Nem a gondolkodásnak van itt az ideje. Nem kell mindent rögtön megérteni. Nem is lehet. De kakálni kell.
Köszönöm…! Látja, Apuka? Vannak még rendes emberek. Valaki küldött papírt. Tessék! Vannak még jó emberek. Elfordulok, jó? Tessenek elfordulni! Tessék szíves lenni! Köszönöm!
(…) Na, végre…!
Ugye megmondtam! Ugye, hogy lehetett? Ugye, hogy könnyebb?
Ebbe nem hal bele az ember, apuka…
Mi van? Ugyan, apuka, ne hagyja el magát!
Jaj, ne…! Ezt most ne! Nézzen rám! Apuka…! Tessék rám nézni! Apuka, ne!…
Maga, rabbi…! Maga csak imádkozni tud? Maga nem csinált semmit! Csak állt itt és hagyta meghalni…! „Smá Jiszroél! Smá Jiszroél!” Ennyit tud, rabbi?
Átkozottak!… Átkozottak!…
Gadányi Jenő: Karcolt táj
Gadányi Jenő: Anya gyermekével 1.
Előzmények és eredmény
A Gadányi könyv (írások róla-tőle, dokumentáció, 256 oldal, 260 kép, tervező-szerkesztő: Rainer Péter) 2015 év végére jelent meg, a Gadányi életművet gondozó Gadányi Jenő Alapítvány kiadásában, MMA pályázat és 12 szponzor támogatásával. 2016-ot, Gadányi Jenő (1896–1960) festőművész születésének 120. évét, az Alapítvány Gadányi évvé nyilvánította. Több mint 40 esemény volt, de az igazi eredmény: művészetének beemelése a köztudatba, csak 2017 év végére született meg, amikor a Műcsarnok Egy/Kor kiállításán Gadányi életművének 136 képe – Blaskó János, Jakobovits Miklós és Karátson Gábor munkái mellett – három nagyteremben végre önálló kiállítási lehetőséget kapott. A tárlat társkurátora – Rockenbauer Zoltán mellett – Rainer Péter építész, Gadányi unokája és a Gadányi Alapítvány elnöke. Az Alapítvány célja – Gadányi nevét behozni a köztudatba, műveiből állandó és időszakos kiállításokat, előadásokat, konferenciákat rendezni, könyvbemutatókat tartani, hogy méltó módon propagálja Gadányi egyedülálló életművét – lassan, szisztematikusan, kis lépésekkel kezd megvalósulni.
Gadányi ismeretlenségének oka és küzdelem az elismertetéséért
Rosszkor halt meg (ha lehet ilyet mondani). Túlélő pályatársainak többsége megkapta az összes művészeti díjat, esetenként a Kossuth díjat is, őt pedig – akarva-akaratlan – elfelejtették.
Az Alapítvány 25 éve mindent megtesz azért, hogy minél több helyen, méltó módon mutassa be Gadányi művészetét. A 25 év alatt épp 25 emlékkiállítást sikerült megrendezni. Ez a mostani eddig a legnagyobb Gadányi emlékkiállítás. A Műcsarnokban sok csoportos kiállításon vett részt, de egyéni – és ilyen átfogó, nagyszabású – még nem volt.
Az is igaz, hogy Gadányi egyik korszak kegyeltjei közé sem tartozott, akár gróf Klebelsberg Kunó volt a kultuszminiszter, akár a szocreál volt az uralkodó irányzat. Klebelsberg kijelentette; állami jelentőségű kiállításon nem javasolja Gadányit kiállítani – egyszerűen nem tudott mit kezdeni a képeivel. A Műcsarnokban bemutatott egyik videón Sík Csaba művészettörténész találóan jegyzi meg erről: pedig hol volt még akkor Gadányi (művészete) az igazi Gadányitól.
Napjainkban több figyelmet kap a magyar avantgárd művészet, és így talán Gadányira is esik némi fény.
A Gadányi életmű-kiállítás létrejötte
Fél évvel a megnyitó előtt újságolta az örömhírt Szegő György a Műcsarnok művészeti igazgatója és kért fel társkurátornak Rockenbauer Zoltán belsős kurátor mellé, vele közösen válogattuk az anyagot. (A dolog pikantériája, hogy Rockenbauer Zoltánnak kultuszminisztersége alatt levelet írtam, kérve; hasson oda, hogy Gadányi művei végre állandó kiállításon kerülhessenek bemutatásra Esztergomban. Ha kérésem akkor meghallgatásra talál, valószínűleg már lenne állandó Gadányi kiállítás.) A művek egyrészt az esztergomi Balassa Bálint Múzeum, másrészt a család, illetve a Nemzeti Galéria, a Kiscelli Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum és magángyűjtők anyagából, valamint a legnagyobb kép a Keresztény Múzeumból lett kiválasztva – zömmel a Gadányi könyv képanyagára támaszkodva. Sikerült végre egy nagyszabású Gadányi életmű-kiállítást létrehozni!
A Gadányi képek Esztergomba kerülése
A nagymamám 24 évvel élte túl a nagyapát és egész hátralévő életét a Gadányi életmű gondozásának szentelte. Az esztergomi Keresztény Múzeumnak szerette volna adományozni a műveket, de a pártállam nem engedte. Végül, 1977-ben, a Balassa Bálint Múzeumba (BBM) került 135 mű, ez a legnagyobb múzeumi Gadányi anyag. Adományozási szerződés köttetett, mely szerint a művek állami tulajdonba kerültek és az esztergomi tanács, illetve a BBM kezelésébe. (Akkor még nem lehetett tudni, hogy idővel változik a rendszer és intézményei, és ez milyen kaotikus helyzetet eredményez – a BBM jelenleg az Esztergomi Vármúzeum alá tartozik, az pedig a Magyar Nemzeti Múzeum alá.) A város vezetése vállalta a Gadányi életmű propagálását, az időszakos és az állandó kiállítások biztosítását. Ám a szöveg tartalmazott egy kitételt, hogy a „mindenkori lehetőségekhez képest”, erre hivatkozva a képek azóta – 40 éve! – többnyire raktárban porosodnak. Az esztergomi önkormányzat jelenlegi vezetőivel jó a kapcsolat: kérésemre támogatták a Gadányi könyv kiadását (2015), Gadányi Esztergom város posztumusz díszpolgára lett (2016), fedezték a műcsarnoki kiállításra a BBM-ből kölcsönzött 25 kép restaurálását (2017) és remélem – közreműködésemmel – talán mielőbb sikerül az állandó Gadányi emlékkiállítást is szó szerint „tető alá hozni” Esztergomban.
A Gadányi oeuvre-el foglalkozó művészettörténészek és az életmű feldolgozatlansága
Többségük sajnos már nem él. A nagymamának még Körner Éva, majd Csorba Géza (akkor a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese) is megígérte, hogy megírja a Gadányi nagymonográfiát, de evvel a magyar művészettörténet mind a mai napig adós maradt.
Nem értem miért, az Európai Iskolával foglalkozó művészettörténészek Gadányit alig említik, vagy rendre kihagyják, pedig az alapításkor meghatározó, beérkezett művész volt és végig aktív tag maradt.
A nagymama még nagyapa életében elkezdte írni az élettörténetüket. Az elkészült részeket felolvasta a nagyapának, halála után Kassákot – életük tanúját – kérte meg lektorálásra. 1964-ben sikerült kiadatnia Így történt címmel (cenzúrázva és képek nélkül). A nagyapa komódjában talált feljegyzéseit, a korabeli kritikákat, újságcikkeket legépelte, Egy fiók tartama címmel könyvvé rendezte-írta, de már nem tudta kiadatni, ez Rainer Pál Veszprémben élő régész unokájának sikerült, segítséggel, 2001-ben. Ezek nem művészettörténeti írások, de bemutatják Gadányit – életét, művészetét – és kora művészeti közéletét.
Megismerkedés, barátság Kassákkal
Kassákot nem lehetett nem ismerni. Gadányi bement a Ma szerkesztőségébe előfizetni a lapot, így ismerte meg Kassákot. A két teljesen különböző személyiségű ember között lassan egy életre szóló barátság alakult. Kassák előbb-utóbb mindenkivel összeveszett, egyedül Gadányival nem – egyik sírversét is ő írta (a másikat Berda József).
Nagyapára szigorú, zárkózott, magának való, kevésbeszédű emberként emlékszem. Társaságban szemlélődő, figyelő típus volt. Ritkán szólt, de akkor magvasat. Egyszer valami olyasmit mondott, hogy nincs sok értelme beszélgetni, ha mégis, akkor csak a művészetről.
Kassák imádott szerepelni, vitatkozni, ő maga volt az attrakció. Gadányival kölcsönösen hatottak egymásra (pl. Békáson Kassák sok gadányis képet festett). Kitaszítottságuk idején egymásban tartották a lelket. Drégelypalánkon, majd Békáson sokat voltak együtt – beszélgettek, horgásztak, hallgattak…
Békásmegyerre kerülés, alkotóévek…
A háború után sok művész úgy gondolta, most elérkezett az ő ideje, a művészi szabadság. 1946-ban Gadányit meghívták rajztanárnak az Iparművészeti Főiskolára. Békásmegyeren üresen álltak a kitelepített svábok házai. Valakinek eszébe jutott, hogy nincstelen művészeket lehetne betelepíteni, nem mellékesen a nemkívánatos művészeket pedig kitelepíteni Budapestről (Békás akkor nem tartozott Budapesthez), így nagyapa is házhoz jutott. 1948-ban az Ernst Múzeumban még gyűjteményes kiállítást rendez, 1949-ben kirúgják a Főiskoláról. Az eufórikus állapotnak hamar vége lett – jött a szocreál. 1946–53 között (hét szűk esztendő!) Békáson élt kiközösítettként, a közéletből kizárva, nem állíthatott ki, de mindennek ellenére ez volt élete legtermékenyebb időszaka. Alkotott és gazdálkodott, neki volt a legszebb kukoricája a faluban – ekkori képein gyakori a kukoricamotívum. A házhoz tartozott egy pici szőlő a dombon, nagyapa kiskocsival sokszor kitolt, ott játszottam, néztem a tájat és ahogy dolgozott. Tízéves voltam, amikor elment. Másfél éves koromtól firkálok, ő soha nem tanított rajzolni, de elemi erővel hatott rám képeinek világa, színei, amik közt felcseperedtem – ebből táplálkozom ma is.
Gadányi szakmai életútja és művészete – rövid összefoglalás
1910-1919: az Iparművészeti Iskola festő szakának elvégzése – közben (1915-1918) katona.
20-as évek: a Képzőművészeti Főiskola elvégzése – nagybátyja, Vaszary János tanítványa.
1924–1930 között: párizsi tanulmányút – az avantgárd mozgalommal való találkozás.
30-as évek: kibontakozás, magára találás.
40–50-es évek: művészetének kiteljesedése, alkotások Drégelypalánkon, Békáson, Budán, Zsennyén…
Gadányi – a vázolt gátló tényezők ellenére – egy igazán korszerű szemléletű, európai rangú festői életművel gyarapította a magyar és az egyetemes művészetet. Képei látszólag a látványból eredeztetett hagyományos témákat dolgoznak fel: tájképek, csendéletek, figurális kompozíciók. Művei valójában az élményből eredő fantasztikus belső tájak, a saját gondolat- és érzésvilágát kifejező, a valóság tradicionális leképezésétől messze rugaszkodó kompozíciók, melyek gyakran átlépik a figurativitás határát, konkrétan félabsztrakt és absztrakt képek, melyeket egyidőben, párhuzamosan csinált élete végéig. A radikálisan újszemléletű műveket létrehozó Gadányi alkotóelveit feljegyzésekben és naplójegyzetekben teoretikusan is megfogalmazta.
Zárszó
Gadányi megérdemelné, hogy halála után több mint fél évszázaddal méltó helyére kerüljön a szakmában és a köztudatban egyaránt, és végre állandó kiállítóhelyet kapjon, elvégre a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó, hitéből, elveiből, szabadságából soha nem engedő egyénisége volt.
Azzal, hogy nem ismerjük Gadányi művészetét, nem ő, hanem mi maradunk szegényebbek.
* Eredeti megjelenés: delikapu.hu – 2017. 02. 20. [vissza]
Gadányi Jenő: Kalapos önarckép
Gadányi Jenő modern festőink második generációjába tartozik. Korban fiatalabb, mint Egry, s művészetében nem számít olyan beérkezettnek, mint Bernáth Aurél. Barcsay Jenővel együtt éppen átlépőben vannak az ismeretlenségből a nyilvános elismerés felé. Alkotásaikat megbecsüléssel fogadja a szakértő kritika és szót emel értük a közönség előtt.
Meglátogattam Gadányit budai műtermében. Szép vidék, de mégis kicsit az Isten háta mögött. Fúj a novemberi szél, zúzmarás a táj, és jól esik a négy fal közé menekülni, ahol egy világ tárulkozik elém, egy más világ, mint amilyenben most annyian fáznak és éheznek, kényszerű munkában görnyednek, vagy munkátlan és reménytelenül kallódnak.
Képeket nézünk, de nem a nyári évszak sorozatát, hiszen akkor, mikor a legtöbb festő nekihevülten és majdnem magafeledten merült el alkotómunkájában, Gadányi katona volt. Hat hónapi szolgálat után csak a napokban tért meg otthonába vállfára akasztottan, még itt csüng előttünk hadnagyi uniformisa.
– Katonáskodása alatt dolgozott-e valamit? – kérdezem tőle, távolról sem úgy, mintha igenlő választ várnék szavaimra, de mégis kíváncsi vagyok rá, szolgálati ideje alatt érezte-e, hogy kezéből hiányzik az ecset?
– Sokat gondoltam a festészetre, amit annyira szeretek, de hogyan is lehetne elképzelhető, hogy ott, ahol pillanatról-pillanatra az élet és halál kérdéséről van szó, átadhatná magát az ember az alkotásnak, ami, mint tudjuk, maradék nélkül magának követel bennünket. De aztán, alighogy ruhát cseréltem, máris az állvány elé léptem dolgozni. Íme, nézze meg, hosszú hónapok után ez volt az első képem. És azóta is, azt mondhatnám, szakadatlanul dolgozom.
Nézem az elém állított képet, figurális olajfestmény, lágy, harmonikus színekben, kiegyensúlyozott kompozíció. Különös, gondolom magamban, milyen más világból lépett át ez az ember ebbe a terembe, s az első képében, amelyikben fenntartás nélkül adta, vagy adni szerette volna magát, nyoma sincs a tegnap elhagyott viharoknak. Az a rendszerváltozás, amely hosszú hónapokra beállott életében, nem mozdította ki a maga igazi valóságából, alkotómunkája pontosan ott folytatódik, ahol félévvel ezelőtt abba kellett hagynia.
És nem mesél semmit arról, ami ott kinn történt vele, de annál szívesebben sorakoztatja fel egyik képét a másik után, olyan szerényen és szemérmesen, mintha úgy érezné, döntő pillanatok következtek be életében. Nem gondol vele, hogy én is jelen vagyok, úgy vizsgálja a képeket és újból ismerkedik velük, mint az az apa, aki messzi útról visszaérkezik családjához, s most lelke mélyéről örülni tud annak, ami megközelíti bennük a szépet és tökéletest.
Kevés a kész, befejezett képe, de rengeteg a vázlat, lelki rezdülések lejegyzései, szín- és forma-stúdium. Ritkán állít bennünket befejezett tények elé, de leköti érdeklődésünket az az út, amit vergődéssel, újabb és újabb nekilendüléssel jár. Minden papírlapján, vagy vászondarabján egyszerre tűnik fel előttünk a festői izgalom s a tudatos kritikai mérlegelés jelenvalósága. A színekben benne van a lélek expresszív feszültsége, a szerkezetben pedig a rendszerbe foglalt, építésre való hajlandóság. Egyszerre kétirányú küzdelmet folytat Gadányi. Egyet befelé, még határozottan ki nem alakult önmagával, egyet a halott súllyal ellenálló anyaggal szemben. Mennyivel könnyebb lenne számára a feladat, ha hasonulni akarna társaihoz, járná a kitaposott utat, és festené azokat a hangulatos tónusokat, amelyek annyira közkeletűvé váltak modern piktúránkban.
Gadányi külön áll, s a kellemes körülmények között való beérkezés aligha jut ki osztályrészéül. Vagy sajátos eredményeket tud felmutatni a langyosan összehangolt együttesen túl, vagy nyugtalan és új eredményekre törekvő erői elforgácsolódnak a kísérletekben. Ez az utóbbi eset is bekövetkezhet, de legutóbbi kiállítása, s az a néhány kész alkotás, amit magunk előtt látunk, szinte már kétségtelenül bizonyítja, hogy holnap, vagy holnapután tisztán és világosan mutatkozhat meg Gadányi festői profilja. Fejlődésének indulásánál félreismerhetetlenül az expresszionizmus hatott rá legerősebben, tárgytalan festői problémák izgatták, kifejezési módja kötetlen volt, s csak nagyon kevéssé ábrázoló jellegű. Ekkor még az expresszionizmus, mint iskola tartotta fogva, s csak jóval később eszmélt a szerkesztés problémájára. Ettől kezdve azonban újabb képei súlyt kaptak tartalomban, s ha nem is dolgozott modell után, kompozícióiban egyre inkább érvényre jutott és érzékelhetőbbé vált a tárgyi inspiráció. Mai képei már nem mesterségesen elvontak, nem iskolás részleteredmények, hanem összefogottan jelentkeznek bennük mindazok az elemek, amelyek a festői mű jellegét és egységét adják. Problematikussága már eltűnt, feloldódott a szintézisben, dekoratív hatású színfoltjai egymást kiegészítő és emelő színekké nemesedtek, a konstrukció már nem dominál, hanem alappá lett és összefoglal. S amit – mint szintén jellegzeteset kell megállapítanom –, az akvarelltől, pasztelltől és temperától eljutott az olajfestékig. Véleményem szerint, ha Gadányi énje teljesen föléje kerekedik ennek a kencés, zsíros anyagnak, erőszakosnak mondható nyugtalansága, vibráló érzékisége akkor fejeződik ki majd legteljesebben képeiben. S ez már nem is tehetség, csupán idő kérdése nála.
Így összegezve gondolataimat, önkéntelenül adódik számomra a nem egyszer lényegessé váló technikai kérdés:
– Vajon mi lehet annak az oka, hogy modern festőink s amint látom, részben maga is üveg mögé bújtatják olajképeiket? Eddig úgy véltem, hogy a pasztell és a vízfestmények elé külső kényszerűségből, mintegy védőeszközül kerül az üveg. Az olajfestménynél azonban ilyesmire semmi szükség. Vagy talán nem védelmi, hanem egyéb szerepe van az üvegnek a kép előtt?
Gadányi kissé kényelmetlenül mozdul meg a helyén. Váratlanul érte ez a kérdés, és látni rajta, hogy valamiféle csapdát érez mögötte.
– Hogy úgy mondjam, az üveg a képet jobban összefogja, mint egy alig látható fátyol, kissé elködösíti az anyag nyersességét s a színeket jobban egymáshoz hangolja.
– És az egészet erősen meghamisítja.
– Nem hinném, hogy több lenne a hátránya, mint az előnye.
– Ajánlom, hogy tegyen egy kísérletet. A kép felét takarja le üveggel, a másik felét hagyja szabadon és látni fogja, hogy a befedett rész mennyire előrejön, a másik viszont mennyire hátramegy, s a két rész az üvegelosztás miatt milyen nagy különbséget mutat az anyag karakterében.
– Az a tapasztalat, hogy a beüvegezett képhez könnyebben férkőzik hozzá a néző, mintha a csupasz valósággal találja magát szemben.
– Ezzel a meggondolással azt is mondhatnánk, hogy ne csak üveget tegyünk az olajfestményre, hanem bocsássunk rá kellemes hangulatvilágítást is.
– Igen – mondja Gadányi –, ha így eltúlozzuk a dolgot, akkor könnyen az lehet az érzésünk, hogy az üveg bizonyos értelemben meghamisítja a képet. De akkor ugyanezt mondhatjuk a keretre is. Mennyivel más a kép a vásznon, mint egy vastag és gazdagon aranyozott keretbe zártan.
– El tudom képzelni, hogy annak a polgárnak a számára, aki dísztárgynak veszi meg a képet és helyezi el a szobája falán, ugyanaz a kép keret nélkül semmit, vagy éppen durva, bántó lim-lomot jelentene. De itt van mindjárt az újabb kérdés. Dísztárgy-e a kép? A képet azért akasztjuk fel a szobánkba, hogy díszítse azt?
Gadányi némi gondolkodás után feleli:
– A képnek sokkal többnek kell lennie, mint dísztárgynak. A képet körülbelül úgy szükségeljük a lakásban, mint magát a lakást. Nem kiegészítői egymásnak, hanem együtt adják meg számomra az otthont. Magam részéről a falon lógó képet legszívesebben csak egy keskeny, semleges léckerettel választanám el a faltól, s csak azért, hogy valamennyire elhatároljam a kétdimenziós síkot, vagyis a sík képet a sík faltól. Vannak azonban képek, amelyek a súlyos ráma nélkül szétesnek és meghalnak.
– Sajnos a képek túlnyomóan nagy része ilyen. De mi lehet annak a mélyebben rejlő oka, ha az egyik képről lebontjuk a rámát, holtan szétesik, a másik kép azonban éppen csak megtűri maga körül a keretet?
– Azok a képek, hogy az „impresszionisták” nyelvén szóljak, amelyek úgynevezett kivágást adnak a természetből, szétesnek keret nélkül, mert hiányzik belőlük a konstrukció magja, az a bizonyos valami, amit például az irodalomban drámai magnak szoktak nevezni. A jó kép egy központi magból árad szét, vagy minden elemével egy központi magban iparkodik összetalálkozni. Az így konstruált kép zárt kompozíciót ad és lényegében nincs szüksége a kívülről vett összefoglaló keretre.
– Ebben a pillanatban – mondom –, adva van a lehetősége, hogy váltsunk néhány szót a konstrukció és kompozíció egymáshoz való viszonyáról. Közérthetőbb nyelven a magam véleményét úgy fogalmaznám meg, hogy a konstrukció a kép csontváza, a kompozíció pedig semmi egyéb, mint maga a képegyüttes. Az egyik belül rejtőzik, és felépül rá az, ami kívülről látható.
– Szó szerint elfogadom – mondja Gadányi –, de sajnos a képnéző közönség nagy része aligha érti meg, ha azt mondjuk neki, hogy a konstrukció a kép csontváza. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy a kép a maga nemében éppen olyan funkcionális életjelenség, mint amilyen a maga nemében mondjuk az ember. Egy szép emberi alakot, vagyis a kompozíciót elsősorban csontrendszere határozza meg. Ami az emberi testben a csontrendszer, az a képben a nyitó és záróvonalak rendszere.
– Tételezzük fel, hogy ezt a magyarázatot nagyjából a beavatatlanok is megértik. De aligha nyugodhatnak bele abba a megállapításba, hogy a kép a maga nemében éppen olyan funkcionális életjelenség, mint mondjuk az ember. A kép, ha anyagát tekintjük, vászonból, vagy papírlapból és festékből áll össze. És köznyelven a vásznat és festéket holt anyagnak nevezik. Ha ez így van, a vászonból és festékből összeállt kép hogyan lehet funkcionális életjelenség?
Gadányi örül a kérdések felvetésének, életvidáman vitatkozik, arcszíne kipirosodik s szinte látom, vibrálnak az idegei.
– Először is – mondja izgatott mozdulatok kíséretében –, a kép nem festékből áll össze, hanem színekből. Tudnunk kell, hogy például a vörös, vagy a fekete festék még csak festék és távolról sem vörös, vagy fekete szín. A festő feladata, hogy ezt az anyagot színné változtassa át, „lelket leheljen belé”. Ahhoz tehát, hogy a festő képet alkothasson, a festéket színné kell varázsolnia, a színeket úgy kell egy nevezőre hoznia a képen, hogy az ne tarkaságot, hanem színességet adjon. Az ipari mázoló festéket mázol a befestendő anyagra, a festőművész pedig a kép ürügye alatt színekben fejezi ki magát. Az a tény, hogy a festő a képben magát fejezi ki, idézi elő az anyag meglelkesítését és indítja el a kép funkcióját, ami azonos a természet életjelenségeivel.
– Ha valóban ez a kép, s ilyen adottságokkal és ilyen körülmények között születik meg, milyen tanácsot adna egy fiatal festőnek, aki azt kérdezi magától, hogy hogyan folytassa tanulmányait, a múzeumokba járjon-e többet, vagy pedig ki a szabad természetbe?
– Azt ajánlanám neki, hogy mennél többet tartózkodjon a természetben.
– A maga tanácsa helyett én a kezdő piktort Renoir szavaira figyelmeztetném, aki hasonló kérdésre a következőképpen felelt: „A fiatal piktor ne a természetbe járjon tanulni, hanem a múzeumokba, mert ott találhatja magát szemtől-szembe a művészettel…” Én is így gondolom. A természet inspirálhat bennünket, de festeni nem taníthat meg. Sőt tovább megyek. A festőakadémiák növendékei, amikor először ülnek le modelljük elé, annyira nem látnak belőle semmit, hogy pillanatok alatt elkészülnek feladatukkal. Húznak egy-két felületi vonalat és nincs több mondanivalójuk. Később aztán mennél többet rajzolnak, mennél közelebb jutnak a művészethez, annál többet látnak meg a modelljükből, vagy a természetből. De így vélekedik Matisse is, aki közismerten nagyszerű pedagógus. Növendékeit a múzeumokba küldi s a nagymesterek képeinek az analízisét végezteti el velük. Úgy irányítja őket, hogy eljussanak a szerkezetig és annak megismerése folytán, kilessék a kép mesterségbeli titkait. A magam részéről még nem találkoztam olyan „természetbaráttal”, akinek különösebb élvezetet okozott volna egy kép látása. Ellenben rengeteg azoknak a műélvezőknek a száma, akik, ha kimennek a természetbe, megtalálják benne gyönyörűségüket, aminek élvezésére a művészet ismerete nevelte meg őket.
Némi gondolkodás után Gadányi rábólintott:
– Igen, igen, hiszen, ha megfigyeljük a rajzolgatni kezdő gyereket, annál ugyanezt tapasztalhatjuk. Milyen hosszú ideig kell rajzolgatnia, amíg a két-három vonallal ábrázolt embert, mint különös alakzatot, színeiben, formáiban és vonalaiban felfedezi a maga számára. Igen, maradjunk annál, hogy a festő a festészettől tanuljon és a természettől inspirálódjék.
Annak, hogy ezen a ponton így találkozott a véleményünk, annál is inkább örülök, mert hiszen Gadányi minden képe egy-egy eleven bizonyítéka ennek a felfogásnak. A természettől inspirálódik s amit, mint művész tanult, azt a művészet megismeréséből tanulta. Nem Isten kegyelméből valók az ő képei, vagy legalábbis nem csak abból, hanem az invenciózus és tudatos ember alkotásai. Képeinek tartalmi mélysége, színeinek érzéki hevülete, formáinak gondos összeépítettsége olyan művészt reprezentál, aki nem arra született, hogy a valóság visszfényét tükrözze, hanem önálló életet élő műveket alkosson.
* In.: Vallomás tizenöt művészről. Budapest, 1942. [vissza]
Gadányi Jenő: Domboldal
A költő: Kassák Lajos
Toronymagas falábakon sétál
beszélget a szélkakasokkal
roppant számításokat végez
vizsgálja a felhők rejtelmes menetrendjét.
A festő: Gadányi Jenő
Ő a tenger és ő Poseidon
önmagába merül s figyel, nagy gond ez
hogy tegyen fel dorongujjával
százmilliomod rezgésszámot.
* Gadányi műtermének fiókos szekrényében talált, cetlire írott, feltehetően ismeretlen írás (RP)
(Gadányi Jenő emlékére)
A semmiből emeltek ki s most egy világot zársz magadba.
Mély emberi bánat, vagy zengő madárfütty volt a szülőd
ki mondhatná meg? Látszik rajtad a téveteg kéz nyoma
s mégis, szinte súlytalan lebegsz galambszürke párák mögött
és láthatod magad bennem, akár egy metszett tükörben,
ahogy én is magamat látom benned boldog mosollyal,
mintha a szelíd nyárközépi folyón eveznék lefelé,
vagy egy ablak előtt állnék szerelmes várakozással.
Túl az értelmemen, ősi életem gyökereivel
fogózom beléd és hallom, érzékelem, hogy súgsz valamit,
formáid az örök ellentéteket egyensúlyozzák,
színeiddel a láthatatlan ösvényt világítod meg
s én vándorolok benned egyre önfeledtebb nyugalommal.
Te törékeny test, ki majdnem
túlvilági láng voltál már színeidben,
mért égtél el oly korán?
Gadányi! Gadányi Jenő! csodálatos
költője formáknak, vibráló színeknek,
mért hagytál itt bennünket, halálig
érzékeny lelkeket?! Szívemet verted meg
halálod által. Kibírhatatlan szenvedést
okoztál, hogy nem élsz immár testi valóságod
szerint közöttünk. Csak könnyeim szakadatlan
csorgásával tudtam koszorút kötni koporsódra,
mely okos arcod csillogását, hosszabb életre
méltóbb testedet temette el előlünk.
Gadányi Jenő: Eldugott ház
Gadányi Jenő festőművészt, már sokszor és sokan (na, azért talán mégsem olyan sokan, de azok, akik legalább igyekeztek, eléggé intenzíven) próbálták már „fölébreszteni” a feledésből. Eddig azonban nem igazán jártak sikerrel. Pedig korántsem egy lesüllyedt életműről van szó. Gadányi most is jelen van.
A Gadányi-album 2015-ben jelent meg Gadányi címmel. Kiadója a Gadányi Jenő Művészeti Műhely Alapítvány. Rendkívül igényes, a művészhez méltó kiadvány, melynek megjelentetése igencsak időszerű volt már. De vajon ki tud erről a vaskos-nehéz és szép kötetről?
A művész halála óta eltelt hatvanhárom év. A művei – melyek falnak befelé fordítva is élnek – türelmesen várnak arra, hogy közönségük legyen, hogy megismerjék őket, és idővel a helyükre kerüljenek. Mint Szakolczay Lajos írta meg tizenhárom esztendővel ezelőtt: „Az ötven éve halott Gadányi Jenő – kéretik a művészettörténet és művészetkritika aluszékonyainak is fölébredni! – a modern magyar művészet egyik legjelesebb alkotója.” (87.) Tehát, némi iróniával élve: a művészettörténészeket és a művészetkritikusokat is fel kell ébreszteni… Wehner Tibor írja a könyv Bevezetőjében: „1986-ban Deim Pál – választott mestere, Gadányi Jenő szentendrei emlékkiállítását megnyitván (…) fogalmazta meg a kérdést: »Befejezésül kérdezem, miért nincs még Gadányi-nagymonográfia?« És a kérdés időszerűségét megvilágítva szögezte le: »Ez a kiállítás is bizonyítja, hogy komoly, egyetemes értékű nemzeti kincsek várják feltámadásukat a mélységes sötét raktárakból.«” Várják, és mi is várjuk.
Gadányi Jenő 1896-ban született Budapesten, Gadányi József és Vaszary Katalin gyermekeként. Édesanyjának a testvére az a Vaszary János festőművész, aki később a Képzőművészeti Főiskolán mentorálta-tanította a fiatal művészt.
De igazából mindig is – ahogy szokták mondani – a saját feje után ment. Később össze is különbözött mesterével. Az útját jóval nehezebb úton, több tövissel és több buktatóval járta, mint akár a legtöbb göröngyös úton haladó művész.
Öntörvényű volt. És kísérletező. Gadányi teljesen egyedül állt kora művészei között. Olyan belső hit, elszántság, erő és bátorság volt benne, ami csak nagyon keveseknek van-volt-lesz. Hogy aztán elérjen oda – mint igaz barátja, Kassák Lajos írja róla: – „Hosszú kísérletező és magasba törekvő útján eljutott arra a szintre, ahol összegezve adni tudja magát, és semmilyen iskolába, iskolás irányzatba el nem skatulyázható.” (11.) Mindez pedig éppen a száműzetés, a méltatlan mellőzés, a nagy nélkülözések és elhallgattatás idején, élete utolsó tízegynéhány évében sikerült neki.
Eszembe jut, amit Gauguin írt egy barátjának, mintegy ars poétikáját is megfogalmazva: (…) szívesen festenék portrékat, de arra senki se számítson, hogy megtévesztésig hasonló képeket kenek le. Ugyan tudnék „kereskedelemképesen” is festeni, de már a gondolat is olyan borzadályt és iszonyt kelt bennem, hogy… Nos, úgy vélem, Gadányi Jenő is eljutott utolsó tízen-pár évében, arra a magaslatra, ahol egészen önmagává ért, mondhatnám önazonos lett a művészetében, elért abba a letisztult szín- és formavilágba, amelyben a hagyományokat „félretéve” – vagy éppenséggel egyedi módján építve be alkotásaiba –, észrevétlenül megfestette-megrajzolta az összetéveszthetetlen „Gadányi”-t. Igen, azt írtam: összetéveszthetetlen. Mert ez a végletekig tudatos, rendkívül fegyelmezett és mégis csupa szenvedély-, tűz- és erőlény teljeséggel szuverén életművet teremtett meg. Nézzük csak a grafikáit ebből az időből. Mit látunk elsőként? Nem tudjuk. Majd ha mélyebben vesszük szemügyre őket, vizslatva a nagy titokzatosságot, észre kell vegyük, hogy valójában nincs is ez a „nagy titokzatosság”, csak egy kép. Ami sugárzik, ami mögül magát Gadányit láthatjuk, az ő szeme néz ránk, az ő lelke néz a képből a mi szemünkbe. Tisztán. Eleven, örök pillantással.
És ennek a művésznek, ennek a szín-, tűz- és vonal-erőműnek volt az egyik, ha nem az egyetlen igaz barátja, Kassák Lajos. Mert ha Kassákot (vagy Kassit, ahogy a Gadányi családban hívták) említjük ebből az időből, lehetetlen, hogy ne említsük vele a barátot és művésztársat, Gadányit. Két egyenrangú művész, két egymásra ható, nagy alkotó. Kassák mára már klasszikus. Gadányi – még mindig küzd (odafentről) a felejtés ellen. Pedig Kassák rendkívül sokat harcolt barátjáért. Többet között ezt írta róla: „Ha a hitnek, a bizalomnak jelképe a szívósság és a kitartás, akkor ennek Gadányi a jelképe. Olyan ember él közöttünk, akit tízévi mellőzés sem tudott megtörni, nem tett keserűvé… minden sablonon túl dolgozik ez a művész, fáradhatatlanul, nem ijedezve semmitől.” (32.) Vagy: „Azt hiszem, festőink között ma ő tart a legmesszebb.” (74.) És sajnos, még az ő őszinte segítsége, támogatása sem volt elég, hogy Gadányi felérjen a csúcsra – hogy ilyen csúnyán-korszerűen fogalmazzak. Sőt, lejjebb került halála után, mint volt életében. Hogyan lehetséges ez? – teszi fel a kérdést e könyvben sok-sok művész, kritikus és művészettörténész. Valóban rejtély. Gadányi írta a barátról: „Sokszor ültünk együtt, néztük a víz játékos, szeszélyes mozgását, és hallgatunk. Művészember erdőben és vízparton nem beszél. Némelykor kivett zsebéből egy verset vagy novellát, átadta, hogy olvassam el. Hallgatásunkat gondolataink kapcsolták össze.” (76.)
És itt kell kitérnünk arra a nem elhanyagolható, fontos dologra, hogy Gadányi, nemcsak festő volt, hanem kiváló gondolkodó, teoretikus és – író. Általában az a képzet él az emberek fejében, hogy a festők nem valami fényesek, mint gondolkodók. Nos, Gadányi erre is rácáfol. De gondoljunk Delacroix-ra, igazán nagyszerűen gondolkodott és írt. Gadányit idézem: „Csodálatos, hogy fantomszerűen végigkíséri az újítót, a művészt, költőt, filozófust a történelmen keresztül a mai napig a nemértés, a gyűlölet.” (90.) Vagy: „A közönségnek a művészettel szemben nem lehetnek és nincsenek szempontjai. A művész feladata, hogy ezeket meghatározza és irányítsa munkásságával. (…) Ezért volna szükséges a művészeti irodalom szélesrétegű befogadása, melynek feladata áthidalni azt a szakadékot, mely ma a művészet és a közönség között van.” (91.) És mint költő is megszólal a Tájkép című versében: „Vonaláramlások zengése / és rejtelmes értelme teljesedik. (92.)
Vaszkó Erzsébet írásában ezt olvashatjuk: „Úgy hittem, halála után megértő érzékenységgel elemzik majd munkásságát, és életét, amit csak és kizárólag a művészetnek szentelt. Nem így történt, és ezt szomorú látni az élőknek, akik még azt hiszik, hogy az értékek erősebbek a téveszméknél.” (122.) Igen, ez a rövid idézet a summája lehet a Gadányi-rejtélynek.
Mert rejtély ez a javából! Volt szerencsém (ugyan miféle szerencse ez?!) látni Gadányi Jenő festőművész emléktábláját, amely Budapest XII. kerületének Polgármesteri Hivatalától kicsit följebb található, elég nyakizom-tornáztató magasságban, egy falon, és ámultan néztem, és olvastam. Pontosabban, csak néztem és olvastam volna, ha tudtam volna. Ugyanis annyira megkopott, hogy szinte teljesen olvashatatlan. 1986-ban avatták fel az emléktáblát, a művész születésének kilencven éves évfordulóján. Azóta eltelt harminchét esztendő.
Itt tartunk most.
Rainer Péter, a művész unokája, a Gadányi-projekt érdekében mindent, szó szerint mindent megtett és megtesz. Hogy a festő folyamatosan jelen legyen, az országban kiállítások sokaságát szervezte, művészetéről írásokat jelentetett meg, s mindenekelőtt, évtizedekkel ezelőtt létrehozta a Gadányi Jenő Művészeti Műhely Alapítványt, és működteti a mai napig is, elnökként. Az Alapítványnak köszönhető ennek a szép albumnak a megjelentetése. Sajnálatos módon, mindezen tevékenységek mindeddig kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a Gadányi életmű elnyerje megérdemelt helyét a huszadik század művészetében.
Ám legyünk optimisták! Van egy hiteles művész. Van egy jelentős életmű. Amelynek: figyelem, gátló, értetlen vagy közönyös Hölgyek és Urak! – igenis helye van.
És nem a falnak befelé fordítva.
(Gadányi, Gadányi Jenő (1896–1960) festőművész, Gadányi Jenő Művészeti Műhely Alapítvány, Budapest, 2015)
Gadányi Jenő: Krisztus
Gyurcsek Ferenc: Jákob
Sony Labou Tansi (eredeti neve: Marcel Ntsoni, 1947–1995) kongói költő, író, dramaturg. Művésznevét 1979-ben vette fel. Drámáit Európában, Afrikában és az Egyesült Államokban is bemutatták. Brazzaville-ben a Rocado Zulu Théâtre-t vezette. Alkotói tevékenységét számos díjjal ismerték el. 2003-tól a kiemelkedő francia nyelvű afrikai drámákat a róla elnevezett Sony Labou Tansi-díjjal jutalmazzák. Az alábbiakban egy versét tárjuk olvasóink elé.
Amikor Isten megszelídítette az univerzumot
És vele a barbár erőket
Amikor az időt mint egy postagalambot
Útjára bocsátotta –
Milliárdnyi szárnyat tárt ki.
Ó, milliónyi törékeny lepke
Miket csak Isten keze segíthet összetörni!
A bűvölt föld kibontotta virágait
E fürge polgárok számára.
Az alkotó, aki azt hitte, imigyen befejezte a világot,
Az alkotó háza elkészült,
De egy gőgös angyal így szólt:
„Mester, miért nem adsz még valamit ehhez?”
Isten aranyhalakkal népesítette be a tengert,
Madarakkal az eget – Minden virágba borult
Minden álomba szenderült –
Az angyal így szólt: Uram, alkoss még!
És Isten teremtett még: minotauroszokat
Hajnal-szőke hasú gyíkokat
Azután aszpik-gyöngyöket
Ilyeneket Afrikában -
Vagy másutt – még találunk.
Az angyal azt hitte, alkotni, az a hatalom jele
Így szólt tehát: „Uram! Alkoss törvényt!”
Isten megteremtette a földigilisztát –
Az angyal így szólt: „Alkosd meg az urat
Mert te csak
Szeretsz és gondolkodol.”
Isten mindent megtekintett, ami az ágakat lehúzza:
Madarak, kígyók, rovarok, gyümölcsök, virágok –
„Az lehetetlen, hogy ne legyen gazdája a földnek
Túl sokáig uralkodtam, legyek most az Atya!”
S szól az angyal: „Uram, ketten vagyunk!”
Isten megteremté a nőt, és az almákra nézett.
Két évszázad múltával az Atya visszatért,
Hogy lássa, milye van.
Beszélni akart vizir-fiával
De egy koromfekete majom jött, és azt mondta neki,
Az úr látni akarja birtokát
Kétségtelen, a humort igen kedvelte.
S ezt felelte: Az atya beszélni akar a fiával.
A majom-küldött elmerült a liliomok között
Ahol Ádám farkasokat simogatott –
„A túl sok csók hóval borította érzékeit,
Gondolta Jehova”…
Fű-palotája a föld hercegének
Ott reszketett, hol eltűnik a tenger
Nem messze a hullámverte parttól
A szél megkérdezte az embert: Akarod, hogy fújjak szelet?
Isten belépett, leült, és nevetett.
De az ember így szólt:
Nagyapa! Csak így egyszerűen megyünk ki,
Annyit sem kiáltunk: őrség? Adjátok ide
A világ kulcsait? Szeretnék néha mint te,
Kimenni –
Isten pedig nevetve felel: „A fiú őrizze a házat,
A kulcsok az Atyánál vannak.”
Két ezer év múltán az Örökkévaló
Visszatért űrbeli körútjáról –
Görnyedt súlyos ajándékai alatt
Így szól az ember hozzá: Ejnye, nagyapa
Megöregedett
Jöjjön ide – Egyenlő arányban kell
Társulnunk – Jöjjön – Írja alá!
Isten szó nélkül újra elment
Apai homloka
Megtörte Isten-testét – elment.
Nem átkozott el semmit –
Két, három, tízezer évre újra útra kelt.
Amikor visszatért, az ember megkérdezte tőle:
Nagyapa, mikor halsz meg?
Súlyos gondot jelentesz számomra –
Hol találtál reám?
Isten nem mennydörgéssel felelt
Felemelte kezét
Kiirtani az emberi nemet
De csak ennyit mondott: „Eh! minek! csak egy földi féreg!..”
***
Szép este, hová viszed
A csillagokat
Melyekben elrejtettem szívemet
Hová viszed
A csöndet
Ahol életem csöndet lel
Hová cipeled
A Holdat hol szemeimet őrzöm?
Kun Tibor fordítása
Gyurcsek Ferenc: Vázlat a Dózsa szoborhoz