Síkkompozíció
Esős, lomha délután, a keskeny járdán egymásba akadnak az esernyők. Az ég sötétítőfüggönye nem mozdul, reggel óta zuhog. Bőrig ázva állok a megállóban, ahová mindig csak a csuklós 5-ös áll be. Hol lehet a többi busz? Az elszáguldó terepjárók sársugárral terítenek be, de már nem számít, a csuromvizes melléknevet képtelenség fokozni. Tacskót húznak el előttem, feszül a póráz, nagyon nincs ínyére az alvázmosós séta. Egyre többen várunk, a türelem pedig fogy. Egy srác harmadszor nézi meg az oszlopon a menetrendet, tenyerével letörli az üvegről a cseppeket, és szakadatlanul káromkodik. Könyv, újság, telefon esélytelen ebben az időben, marad esernyőnyi kis világom és a remény, hogy hamarosan történik valami. Bő félóra múlva érkezik meg a buszom.
Fullasztó pára, nyomakodás, derekamhoz egy táska éles sarka préselődik. Hupikék törpikés tapasszal leragasztott szemüvege mögül egy kislány néz rám, sűrűn pislog, hosszú szempillái sepregetik a takaratlan lencsét. Pupillája óriásira nő a pluszos dioptriától. Egy lencsibabát ölel magához, látszik, hogy éjjel-nappal a kezében van, szemét, orrát, száját újra kellene festeni, amolyan arctalan rongybaba.
Nem lehet nem észrevenni egy rózsaszín-kék kockás dzsekit lázadóan vad neonszíneivel, valaha nekem is volt, de már nem venném fel. A kabát kamaszlány gazdája bizonytalanul nézeget, ágaskodva próbálja leolvasni a képernyőről, melyik megálló következik. A kezében szorongatott átázott ajándéktasakból könnyű kitalálni, hogy szülinapi buliba megy.
Középkorú férfi araszol felém, svájci sapkával lelapított fülei furcsa hiányérzetet keltenek bennem, a kis barna bojt antennaként mered az égnek. Átfurakodik mindenkin, hogy a busz középső részében a párnázott korlátnak dőlhessen. Mellettem áll meg. Kerekes piaci táskájából egy kartonlapot kotor elő, éppen rálátok, 5567344647254, írja fel rá, folytatva a már csaknem teli oldalt. Milyen számok lehetnek ezek, és mit jelenthetnek? Nincs ötletem. Amikor befejezi a sorozatot, megfordítja a papírt, és betűket kezd körmölni: AVQLOGZEUPKLM. Észrevétlenül messzebb húzódom, amennyire csak tudok.
A különös fickóval együtt sokan leszállnak a következő megállóban, megkönnyebbülten rendeződik át a busz, egy anyuka végre leülhet két kisfiával. A nagyobbik ötéves lehet, elmélyülten rajzolgat a párás ablakra, a nyelvét is kidugja nagy figyelmében. Pont, pont, vesszőcske. Elfogy a hely, tenyerével letörli a pálcika dinoszauruszokat, akkor veszi észre a kívül lefolyó esőcseppeket. Nézi az átlátszó patakokat és torkolatokat, elvarázsolja az üvegtérkép. Pirosat kapunk, megáll a busz. Öccse kis idő múlva felkiált, hogy megossza világraszóló felfedezését: Ana, nédd, moszolygósz lámppa! Nincs ember a buszon, aki ne nevetné el magát a hároméves mondatától, és ne hasonlítana rögvest a sárga lámpára festett szmájli arcra. Rögtön újra kérdez: De ana, a többin mijért ninc? És valóban, a többi szín mit vétett, miért spórolták le róluk a jókedvet?
A nagytesót nem zökkenti ki semmi, még mindig a szerteágazó vízrajzzal van elfoglalva. Ha áll a busz, gyorsan leszaladnak a cseppek, egészen az ablak fekete gumijáig, menet közben pedig egyhelyben remegnek. Attól félnek talán, hogy leesnek? Hiszen tudnak repülni, a felhőből is úgy jutottak ide le. Hopp, éppen megint legördült egy, de ott, az a kis gyöngy ügyesen megkapaszkodott a síkos felületen. Most a nagytestvér kiált fel önkéntelenül: Állj, állj, ne menj el! Mutatóujjával rátapad az esőcseppre, és próbál neki az üveg túlsó feléről segíteni, hogy ne csússzon lejjebb. Egy ideig követi a girbegurba utacska vonalát, de a busz megáll, és a csepp leszalad.
Ekkor száll fel ő. Határozottan foglalja el a fő ülést, az ajtó mögötti legelsőt. Nem hétköznapi halandó, felszegett fejjel, délcegen néz a menetirányba. Közben tisztelettel odabiccent a sofőrnek, nem nagyot, épp csak akkorát, amely egy másik felségterület parancsnokának dukál. Magabiztos, öntudatos, ereje majd kicsattan aranypaszományos kék zubbonyából. Nincs nála ernyő, sem esőkabát, mégsem ázott meg. Vajon hogy csinálta? Az a fajta különleges atmoszféra lengi körül, amely csak a legyőzhetetlenek sajátja. Egy hajóskapitány. Ó, kapitány! Kapitányom! Szemébe húzza sapkáját, amelynek színei az óceán mélykékjét és a fehér hullámok szabadságát idézik ide, a városi tömegközlekedés unalmasan zötyögő buszára. A tengerészsapkás férfi meglódítja a fantáziámat, és kisöpri belőlem az esős melankóliát. Különös ötletem támad: felülök a hátsó kerék feletti ülésre, a legmagasabb helyre a buszon. A tányérsapka teteje világítótoronyként villog elöl.
A kakasülőről egészen más nézőpontból látom az utasteret. A kislányon nincs már szemüveg, a kancsalságnak és a Hupikék törp-tapasznak is nyoma veszett. A lencsibaba kék szemével rám kacsint, kirúzsozza a száját, és nevetve int nekem, hogy jól látok, minden rendben. A kamaszlány rózsaszín-kék kabátja derűs színfolt a kopott üléshuzatok között, de mintha szelídültek volna rajta az árnyalatok. Ha találok hasonlót, magamnak is veszek egyet, és kizárólag esőben fogom hordani. A lány leteszi a ráncosra száradt papírtasakot, dzsekijét egy lezser mozdulattal kifordítja, és a lila virágos felével veszi vissza, majd jelez és leszáll. Boldog szülinapot!
A sofőr megenyhült, már nem kéri morcosan a bérletek felmutatását, hanem mindenkit kedvesen köszönt az első ajtónál. Meglepő módon egy kétgyerekes anyukát is megvár, aki futólépésben igyekszik a megálló felé. A kisfiút ölben hozza, a kislányt kézen fogja, nem könnyű művelet táskákkal, esőben. A hölgy feltűnően magas, csinos. A gyerekek mellett hogyan jut ideje magára? Ahogy megfordul, kék válltáskáján akaratlanul elolvasom a feliratot: KLM 254. Tehát légikísérő, ez mindent megmagyaráz, megszokta, hogy vészhelyzetben is fontos a külső. A betűrövidítés egyértelmű, a szám azonban nem hagy nyugton. Járatszám lehet, sorszám vagy mi a csoda? Mégsem mehetek oda megkérdezni, hogy: bocsánat, asszonyom, mit jelentenek a táskáján a számok? Halvány sejtés rémlik fel bennem, mintha mindezt ma már láttam volna valahol. Kék tinta, lefelé tartó sorok. A svájci sapkás fickó kézírása, ez az, a sorozatok végére épp ezt a három betűt és számot kaparta fel. Véletlennek hinni bárgyú dolog lenne, valósnak meg esztelenség. Jó pár megállóval ezelőtt leszállt a férfi, milyen kár, mert ez így rejtély marad.
Időközben új páraréteg képződött az ablakon, az ovis megint alkot. Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Ez most éppen egy gigantoszauruszé. A háromévesnek egy meséskönyvből olvas fel az anyuka. A történetben nemcsak a lámpák, hanem az utak, a zebrák, a közlekedési táblák, a buszok, a trolik, a villamosok és az autók is mind-mind hangosan nevetnek. Legmókásabbnak a felező vonalak szaggatott csíkjait találja, ahogy jókedvükben sorra mosolyra görbülnek, pont úgy, mint a nagyi hímzett asztalterítőjének a széle.
A tengerészsapkás úr, az én hajóskapitányom aggódva tekint ki az ablakon, az eső újabb erőre kap, és felhőszakadássá változik, ijesztően kopog a pléhtetőn. Néhány megálló múlva a busz aljában már csordogál a víz. Az ötéves csodálkozva nézegeti az ablakgumi alól betörő zuhatagot. Itt-ott a plafonon is utat tör magának egy folyó, tóvá duzzadva az üléseken. Lassan emelkedik bent a vízszint, egyre sodróbb, egyre sötétebb, belemosódnak a Hupikék törpike, a kabátminta, a golyóstollal írt kódok, a légitársaságos válltáska, a tengerészzubbony és a matrózsapka különböző kék árnyalatai is.
A kakasülőn egy ideig védve vagyok, de szorongva figyelem a víz térnyerését, a gyerekek sikítoznak, percről percre reménytelenebb a helyzet. Ó, kapitány! Kapitányom! Tégy valamit, kérlek! Erre ő rám néz, nevetve összesúg a stewardess hölggyel, int a sofőrnek, aki egyetértően bólint, majd gázt ad, és máris emelkedünk, szállunk, egyre magasabbra, cseppként gördülve felfelé az üvegfolyókon az ég tengerébe. „Ó, kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége, hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.”
Bárhova vessen süketen, vakon
Engem ez az első találkozás:
Nem bánom én. Ott kint, az ablakon
Kívül zsibbadtságom annyira más.
Ó, mindent megszokik, ki hontalan:
Nem riasztja többé bizonytalan,
Izzik inkább, hogy legalább talán.
Kenyér illata dagad asztalán,
Isten hozottat mond az érkezőnek.
Szívemben nem várt, furcsa kertek nőnek,
Zsálya, bazsalikom és illatos kapor,
Erdei csillagfürt lángol lilán, ahol
Régóta feledés-aszott e tarka flóra.
Eszmélve csodálkozom rá egy más valóra.
Talán csak elmém vetíti belém e
Lelkes lényt, ezt az otthonos-meleg
Embernyi végtelent.
Ki mondja meg?
S ha van rá szó, ki tudja, mit jelent?
Síkkompozíció
Ígéret voltál
Meggyőztél a beszédeddel
Az én szavaim gyengék
A te mondataid erősek
A tömegből sose emelkedtem ki
Egy voltam a sok közül
A senkiségnek egy előnye van
Könnyebb a közös pénzt dézsmálni
Láthatatlanná tesz a tömeg
El tudok benne veszni
Szerettelek mert megláttál engem
Szerettelek mert magad mellé vettél
Egyre nagyobb tömeg vesz körül téged
Egyre jobban elveszek ebben a tömegben is
Valakiből megint senki lettem
Nincsenek mentségeim
Neked vannak mentségeid?
Miért nem robbantottál ki forradalmat?
Miért nem szabadítottál fel minket?
Miért nem teszed amit elvárok tőled?
Miért áldozat akarsz lenni és nem harcos?
Nem tudod megmagyarázni
Nekem már nem
Nem érdekelnek a kifogásaid
Adok neked egy búcsúcsókot
Harminc ezüstöt kerestem rajtad
Midőn a Kálvin téri templom principális Fisz-sípjai után a Giszek is kezdtek sorban a stráfkocsira kerülni, a bámészkodó hívek közül többen is bementek az Isten házába.
– Hallja, maga mit csinál itt?
– Orgonaszerelő vagyok a Rieger cégtől.
– Mi baja az orgonának?
– Miért nem itt javítják meg?
– Biztos valami öntési hiba.
– Az összes homlokzatsípnál?
– Nem hallottam fals hangot a legutóbbi játékkor.
– Mi ez?
– Háború.
– Az Úr meggyalázása.
– Hol a lelkész?
A lelkész felmutatta a keresztet. A rekviráló pedig fényképes igazolványát, rajta a m. kir. honvédelmi miniszteri tanácsos aláírása, amellyel felhatalmazást nyert a néma és csengő orgona-homlokzatsípok kiszerelésére.
– Ezek a disznók lefoglalták már az automobilokat, a fogatokat és a platinatárgyakat.
– Még hogy a platinát. A vörösréz tetőlemezt leszedték a házunkról.
– Begyűjtik a nyomdabetűket.
– A szék hátán szárítom a fürdőlepedőt, a törülközőtartó is kellett nekik.
– Meg az öntöttvas fürdőkályhahenger.
– A bronzszobrok és harangok után az orgonasípokra fáj a foguk.
– És hol még a vége?
– De már éhezünk.
– Akkor „zengedezzetek az Úrnak hárfával és hangos énekléssel”.
– „Trombitákkal és kürtzengéssel.”
– Tényleg, a trombiták és a kürtök?
– Ember, nem fél, hogy a pokolra jut?
– Kérem, én a munkámat végzem.
És a munkájukat végezték a M. Fémközpont Rt-ben is, az ólom orgonasípokat kiszálkásodott női ujjaikkal szortírozva. Hiszen a behívások miatt kialakult nyomasztó férfi-munkaerőhiányt a hadigazdaság bevezetésével lehetett ellensúlyozni, jelesül korra és nemre való tekintet nélkül bárkit személyes szolgálatra oszthattak be (megszabott térítés ellenében), így a fegyver- és lőszergyártásban – egyáltalán az iparban – már döntően asszonyok és leányok dolgoztak.
A munkájukat végezték a M. Ólomárugyár Rt. alkalmazottai is, midőn szakszerűen beolvasztották az orgonasípokat, amelyeket azután a M. Lőszergyár Rt. dolgozónői 7,5, illetve 8 cm-es gránát-srapnelekbe töltöttek. Következhetett a rakaszokba való szoros beillesztés, a ládákba rakás, a deszkafedél-szegecselés. Precíz művelet ez is, erősen tartson, de engedjen a tüzérbajonett pengéjének feszítésére. Készülhettek a szállítási okmányok, óvatosan emeld, nehogy lejöjjön az alja. Megtelt a plató, azért ponyvát tegyünk rá ebben a nedves időben, ne húzz rá, te átok, kímélni kell a lovat, van neked lelked? Az öreg stráfkocsis szinte kitépte segédje kezéből ostort, miközben – a munkájukat végezve – a Déli vasúthoz hajtottak. A M. Kir. Vasút azokat a fuvarlevél szerint leszállította a görzi elosztóállomásra. Ott a számvevő őrmesterek már pontos listákkal várakoztak, hogy az arcvonalbeli egységek lőszerkészletét feltölthessék, így a 41. gyalogezredét. Az 1917. november 16-án a Piave deltájában legmesszebbre előrenyomuló alakulat ütege – munkáját végezve – szabályszerűen lemozdonyozott, betöltött, irányzékot állított, majd srapneltűz alá vette az olasz állásokat. Süvítettek, vijjogtak, robbantak a lövedékek és beleszakadtak az ellenséges katonákba, így Nando mellkasába.
Nando ugyanolyan pelyhedző szakállú legény volt, mint azok, akik lelőtték. Édesanyja levele járt a fejében, amelyet szabadságolásának hírére írt. Már rég otthon lenne, ha nincs a caporettói áttörés. „Sonka is lesz a pizzán, mint ünnepkor. Nekünk ünnep, fiam, amikor hazaszabadságolnak a frontról. Még apádnak is, pedig sokat morog, hogy épp akkor vittek el, amikor már embernyi bérletre alkalmas vagy. Kihúz a földesúr határához, úgy mutatja, mekkora táblákat tudnál megművelni. Most a király dolgát műveled. Még én csitítgatom, aki minden percben csak a te életedért aggódóm, édes fiam. Csak épségben, csak egészben, csak élve kerülj meg. Apád is hümmög utánad, néha egy-egy könnycseppet is elmorzsol, amikor azt hiszi, nem látom. Na, hát csak vigyázz magadra, azt mondtam, amíg kisebb voltál is.” De Nando emlékezete a sonkaillatról a lankás honi dombhátra fordult, rajta a templom, benne énekelték ünnepkor a zsoltárt apával, anyával és minden hívővel egyetemben, „örvendezzenek a hegyek az Úr előtt, mert eljön megítélni a földet, megítéli a világosságot igazsággal és a népeket méltányossággal”, és az orgonista megszólaltatta a legnagyobb principális síp halhatatlanságba remegtető hangját, midőn a szíve felett őrzött levél barna márványerezetet vett.
álmot hozok-e és álmot hagyok vagy csak puszta szó ez mely tegnap is elhagyott?
álmot nem tudok feledni vajon milyen ha csalódnál egyszer mindenkiben
oly jó volna megélni a megírt szavakon túl minden nap és visszavonhatatlanul
lelkemben készen érkeztem hozzád s vagyok ne mondj semmit többet nem akarok
nélküled van a nincs és veled van a minden de félek hogy egyszer az is kibillen
és fájni fog hogyha megadod majd magad egy délután melyhez az én vérem tapad
Már egy éve vártam, hogy megkeress,
a park már sötét volt, a levegő fűszeres,
és a házak között nagy a csend,
mintha szűz patak lenne odalent.
A kis séta veled oly jóízűen esett,
hogy elfeledtem, ami rég elveszett,
baktattunk egymás oldalán,
egy régi fiú és a lány.
Aztán megtörtük a csendet óhatatlan,
cserfeskedtél a kis barna kabátban,
az emlékekből jutott nagy adag,
s a szél felfújta szőke hajadat.
S sor került azokra is, kik már nincsenek,
de míg mi élünk, az idő el nem feled,
egyszer csak rólunk kérdeztelek,
s rám emelted gyönyörű szép szemed.
A saroknál még visszanézve megálltál,
a parkon egy hűs széllökés futott át,
s elmúlt szerelmünkkel kísérve
eltűntél, elmentél örökre.
vagy:
s a nárcisz illatától kísérve
eltűntél, elmentél örökre.
Vágyakozás
Egyedül, magány, melankólia-morzsák. Kapjam el a címszót, mint fürge gyík a legyet? Ízlelgessem cseppet, forgassam magamban, hátha jobban leszek? Ha valóban használna, darabokra szedném s hinteném a szélbe, vigyen mindenkinek kicsit jobb ízeket! Jó lenne tudni, meddig osztódnak még a borongós morzsák zsibbadt sejtjeimben. Félig béna vagyok. Mit gondolsz, Maja, kérdezlek naponta, ha a fényképedre nézek, túl sokat vétkeztem, mikor még szuperált a kezem? Tehetek én róla, hogy minden beadványra, amit elém raktak, nem írhattam igent?
Miután egyedül maradtam, kihúztam minden elektromos kütyüt, ne zavarjon senki, ha rendezni próbálom életünk képeit. Ha sokáig néztelek, mosolygott a szemed: örülök, hogy érzel, azért se haragszom, ha tovább próbálsz lépni, olyan társra figyelsz, amilyen én voltam. Ne mondd, hogy vén lettél, csak az idő rohan. Míg erős volt a kezed, te keltél fél előbb, főzted a kávát, ittál egy stampedlit, remélted, nem tudom. A mosdóban, míg surrogott a rózsa, szívtál kettőt-hármat illatos cigidből, bár az orvosod jelezte, még lehet feladatod, ne érezzél soha nyugodt végállomást.
Kimegyek a kertbe. Ha elered az eső, megteszi a tornác. Felnézek az égre, felhőrongyok intenek, húzódj picit beljebb. Te se láttál fentről. Cigit puhítgattam fél béna kezemmel. Úgy tűnik, Szamosi, duzzogok magamban, már nem csak a kaszás, a köszvény is riogat. Miért büntetsz, Uram, néztem a menny felé, úgy véled, hibáztam, nem hoztam jó döntést, míg városunk nagy székében ültem? Bármit is bíztak rám, mindig s mindenkinek nem lehettem Isten. Akkoriban a madáchi igéket brosúrákban mérték. Nemigen éreztem olyan édességet, mint az akácmézben gyerekkorom táján. Ha pedig nem érzel, mit érhet az élet? Mikor veszed észre, hogy olyan formán zörögsz, mint a száraz kóró, ha a mezőn hagyják? Mit tudnál még tenni, hogy pindurit helyre tedd, amit elrontottál? Ha annyi lett a pénzed, mint Dárius királynak, miért nem próbálsz pinduri jótékony lépéseket tenni?
Ahogy eláll az eső, kimegyek a kertbe. Fél kézzel, amelyik működik, letörlöm az asztalt, a faragott csodát, melyen társasoztunk. Ha lecsúszott egy-két pohár kadarka, hevesen vitáztunk a világ dolgairól. Most, hogy egyedül maradtam, úgy kezdem érezni, mint a sérült gerle, ha levágják a szárnyát, nem bírok a fény szemébe nézni. Nem látom már Cézárt, embernyi kutyánkat. Ha megnyalta a kezem, magamhoz öleltem. Gondolom, sejtette, hogy te lehetsz a téma. Te kaptad Zsámbékon, ahol tanítottál. Akkor még olyan volt, mint egy falat szurikáta. Mivel nem tudtuk a nemét, Cézár lett belőle. Esténként, kettesben, a bejáratnál vártunk. Ahogy kiszálltál a volán mögül, ugrott az öledbe, várta a vacsorát.
Mióta elmentél, a fotóidat nézem. Nélküled, akár a délibáb, libegek, szétesek. Pedig gyakran biztatsz, ne hagyjam el magam, keressek egy társat, próbáljam folytatni, ahol abbahagytuk.
Nyakkendőt kötök. Vagyis előszedem, ami meg van kötve. Sétálni indulok, utakat keresek. Újakat, járhatót, mert a melankólia ízét savanyúnak érzem. Bontsam sejtjeire a fajsúlyos főnevet? Be fogom-e látni, hogy nem lehet testvére a szikrázó kedélynek? Ha nem tudom vezetni a vénülés szekerét, miben reménykedjek? Mit kellene tennem, hogy meg tudjak felelni legalább szerény önmagamnak? Próbáljak még csenni egy-két kiskanállal az elillant mézekből? Vagy az igazi csoda, ahogy a művészek mondanák, kizárt dolog lenne? Táncoljak még tovább, próbáljam meg járni a tegnapi tangókat? Nem kéne belátnom, hogy a melankóliának, bármeddig bűvölném, nem lesz édes íze? Azt hiszed, zseni vagy, kérdi jobbik énem, híres, mint Munkácsy vagy Kodály? Kihez mersz még szólni? Az átlag melósokhoz, akik soványka pénzüket várták türelemmel? Van közös nevező? Az a méz és emez még mindig olyan lenne, mint a svájci csoki? Hogyha magadba tudnál szállni, ha találnál új társat, lenne mit ízlelni? Mered még remélni, hogy a búvópatak „felhozhatja” Maját?
Hiába születtél előttem húsz évvel, hiába hittél a legjobb barátodnak, ha az utolsó regényed, melybe titkon belekezdtél, én fejeztem be úgy, hogy magamat – helyetted! – a mennyekig emeltem. Ha valóban olyan remek és őszinte barát lennék, amilyennek hittél, a te kezed emeltem volna, mikor díjat kaptam.
Biztos voltam benne, nekem, a legjobb barátodnak, el fogják hinni, fél betűt se loptam, csak, mint Rousseau a fűzfa ágaitól, tanultam, figyeltem. Sikerült átugranom a középszerűség nyomasztó gödreit, mikor az ösvényed mélységébe léptem. Abból is sokat merítettem, hiheti a szakma, hogy az angol után, újabb világnyelvre fordítottam legelső könyvedet. Jött is a Kossuth-díj. Lehet, hogy öntelt és beképzelt vagyok, de még abban is reménykedni kezdtem, ha ki tudom hozni megkezdett könyvedet, talán Nobel is lehetne.
Mi az, hogy lehetne? Addig hitegettem magam, míg álmaim hajója be tudott futni a legszebb kikötőbe! Többször is láttam magam a fényes emelvényen. Azt is, hogy somolyogsz, majd átszúrsz a szemeddel. Közeledtél felém. Nem épp úgy, mint régen. Mit képzelsz, Dömötör, átvennéd azt is, mely nekem csak álom volt? Nem elég neked, hogy kaptál egy Kossuthot és lavírozhatsz tovább?
Megpróbáltam felkészíteni a jemeni barátom, mikor úgy döntöttem, haza fogom vinni magunkhoz a nyuszis ünnepekre. Vásárosnaményban lakom, Debrecenben tanulok. Anyámat, mikor a szívére kezdett panaszkodni, azzal vigasztaltam, tartson ki, ahogy hazaérünk, rögtön megvizsgálom. Rövid csend, majd egy riadt kérdés: – Már ketten vagytok, Betti? – Nem úgy vagyunk ketten. – Van egy bonvivánod? Magas, kövér, cingár? Szőke, vörös, fekete? – Szűkítsd a kört, anyus. – Rendőr? – Nem. – Politikus? – Hideg, gyengék a tippjeid, nézzél picit messzebb. – Külföldi? – Viszonylag távoli. – Antarktisz? – Pár centivel bennebb. – Ázsia? – Megtapsolom, talált! – Drága jó istenem, hogy fogunk mi oda biciklivel menni?
– Nyugalom, anyus – kacagtam picit élénkebb színekkel. – Két hét múlva mi ketten fogunk menni! Ha lenne laptopotok, ha tudnátok kezelni, már bemutattam volna, de a vonalas telefon, úgy hiszem, még nem alkalmas erre. Különben a neve nem éppen magyaros, Ahmednek hívják. Fogorvos lesz a srác, ahogy én szívgyógyász. Míg elérem a rezidensi szintet, Ahmed az alanyom, rajta gyakorlok. Mikor rátaláltam a Balaton jobb partján, a gyomrát tapogatta. Megbúboltam picit, akár egy gyereket, biztos, hogy a gyomrod, miért iszod a Szentkirályit hideg forrásvízzel?
Volán busszal mentünk az északi fertályba. Megannyi álarcos, színes maszkban ültünk a kopott bőrülésen. Az enyém volt a legszebb: piros fehér, zöld. Az Ahmedéből csak a zöld hiányzott. Én csak félig vagyok magyar, mondta a szerelmem, de ha szorítod a kezem…
Örültem, öleltem, puszit is kapott. Ígértem Ahmednek, államvizsga után megmutatok mindent otthon és Budapesten. Most arrafelé megyünk, ahol én születtem. Addig még van pici, legalább fél óra. A Máthé-kúriáról meséltem már neked? Benne a Beregi Múzeum csodás épülete. Közelében, fogadók, vendéglőnk, bármelyik várossal felvesszük a versenyt!
Egyébként, festettem a tablót kicsit színesebbre: kertes házban lakunk, a kéményen szélkakas. Apámnak Tokajit, anyámnak kínai selyemkendőt s néhány maszkot viszek, hogy ijesszék a vírust, ha feléjük indulna.
A hosszú csengetésre, mint általában mindig, az öregem topogott a bejárati felé. Ahogy meglátta Ahmedet, mint egy csiga, lassult. Mikor megöleltem, nem dobott az égig, mint óvodás koromban, mikor oda-vissza biciklin repültünk. Olyan szemmel figyelt, mint egy éles penge.
Azt írtad, kislányom – dadogta zavartan –, a nyuszis ünnepekre hozod a barátod.
– Ő az – mutattam Ahmedre.
– És a vőlegényed, őt elhagytad az úton?
– Parádézzál, Ahmed – szóltam a fiúnak. Mutasd meg apámnak, milyen egy remete! – Apus, mint akit leütnek, fájdalmasan szisszent.
– Elárulnád, lányom, hogy beszéljek vele?
– Nyugodj meg – nevettem –, ismeri a nyelvünk, s akárcsak jómagam, ő is harmadéves.
Vártam és sürgettem, hogy tágabbra nyissa a bejárati kaput. Tavasz van, április, három napra jöttünk, ahogyan ígértük!
– Tudod, milyen nap van? – kérdezte apám hitbuzgó szemekkel.
– Feltámadás, húsvét.
– Mit tud ő Krisztusról?
– Többet, mint mi, apám. Krisztus is arab volt.
– Akkor miért ordibálják mindig, hogy éljen Allah akbar?
Nevettünk. Kínosan. Szorítottam Ahmed sötétbarna kezét. Mint általában mindig, gyorsan visszajelzett: – Semmi gáz, Betti, az én apám se viselkedne másképp, ha becsengetnék veled a jemeni villánkba.
Külvárosi táj lovas szekérrel
A gyermekotthonok kis lakóinak
Amikor beléptél, éppen azon tűnődtem, mikor vesztettem el az arcomat. Az ölemben az a doboz volt, amit nem engedtem költözéskor kinyitni neked, azt mondtam, mindenféle kacat van benne, lom. Most láthattad, hogy hazudtam, mert amikor felnéztem, észlelve, hogy te vagy az, aki belépett, hagytam, hogy belepillanthass. Direkt úgy tartottam, lásd, fotók vannak benne, csupa-csupa csecsemő és kisgyermek fotó, fiú, lány vegyesen. Kérdőn húztad fel a szemöldököd, én pedig a kezedbe nyomtam a dobozt, és azt kértem, keresd meg, melyik vagyok én. Remegtem az izgalomtól, vajon jól vizsgázol-e.
Megkérdezted, apámra vagy anyámra hasonlítok-e jobban. Láttam, megbotránkozol, amikor azt feleltem, remélem, egyikükre sem. Nem magyarázkodtam, hagytam, gondolj rólam, amit akarsz. Csodálkoztál, minek nekem ez a sok-sok fotó, de nem választoltam, feszülten figyeltelek, hogy hogyan teszed félre egyiket a másik után. Ha egy-egy kisgyerek megtetszett neked, kérdőn néztél rám, de egyszer sem reagáltam, a körmeimet figyeltem elmélyülten, dünnyögtem is, hogy a költözéssel járó hercehurca tönkre tette a friss lakkozást… Nem tudhattad, hogy valójában minden idegszálammal rád koncentrálok, annyira akartam, hogy te legyél az, aki megfejt engem.
Akik előtted voltak, úgy suhantak át az életemen, úgy szórtam ki őket az életemből, mintha soha nem is lettek volna. Réka néha őrjöngött, mert hozzá jártak panaszkodni, őt hívták fel, zaklatták, nem volt elég erős, hogy ajtót mutasson nekik, mint én, mert én többé nem magyarázkodtam, senkivel sem álltam szóba, akit eltemettem a múltamban. Nem is volt nehéz, soha senkihez sem ragaszkodtam, fáradt teherré vált egy idő után minden érdeklődés, elvonták az időmet a kutatástól, amit egyedül szeretek csinálni, felbőszítettek oktalan rajongásukkal, időigényükkel, követelőzésükkel.
Szeretem benned, hogy neked soha nem kell magyarázkodnom; valahol te is olyan vagy, mint én, de mintha az én jó fonákom lennél, hát ezért kívántam, hogy keresd meg az arcom, azt az igazit, amit valahol elveszítettem.
Mikor már minden képet kitettél a dobozból, és még egyre sem mondtad, hogy ez az, megtaláltam! – akkor megkönnyebbültem, mert ezzel valóban megleltél. Ezek a képek mind egytől-egyig lopott fényképek voltak, egy sem rólam készült. Minket sokszor vittek vendégségbe a nevelőink. Válogatott csoportban tereltek, gyönyörű ruhánk nem volt a miénk, a modorunk sem, semmink sem, még a gondolatainkat is mások határozták meg. Tudod, kegyetlen mostoha az állam.
Gyűlölöm a szüleimet, mert elhagytak. Huszonhat éve dolgozom azon, hogy ezt a gyűlöletet fenntartsam. Szeretném megtalálni őket, de csak azért, hogy az arcukba üvölthessem, mit tettek. Mert egy éjjel kidobtak, mint fölös szaporulatot az alomból, az otthon küszöbén talált rám egy nevelő.
Anyám nyilván szajha volt, apám meg börtöntöltelék.
Azt mondtad, nem hiszed el, hogy ez a mélységes gyűlölet, meg ez a vad szerelem valóban megférhet egymás mellett, pedig így van. Hidd el, aki nem tud gyűlölni, az szeretni sem tud. Ez csak a skála két széle, a két véglet között még sok-sok árnyalat van. Tudom, hogy ettől vagyok neked érdekes; soha nem tudhatod, meddig tart még a szerelmem, újra és újra meg kell értem küzdened, mert ha egyszer elunlak, téged is kiszórlak, ahogy a többit előtted. Én nagyon élvezem ezeket a lelki vergődéseket, ezek tesznek engem valóságossá, élővé.
Ha vendégségbe tereltek minket, mindig azt a fényképet loptam el, amelyre a legbüszkébbek voltak a házigazdáink. Mire hazavittem, már nem értek számomra semmit, csak addig, amíg tudtam, hogy meg akarom szerezni, és törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e, míg ott vagyunk, és amíg mutogatják. Később kiügyeskedtem, hogy visszamehessek, és megfigyelhessem, ahogy sopánkodnak a háziak az eltűnt kép fölött. Játszottam, hogy emlékszem, volt még egy képük, én is emlékszem, amit újra meg szeretnék nézni, pont az; együtt keseregtem velük, ha nagyon bánták a veszteséget, még meg is könnyeztem, nekem mindig könnyen ment a sírás. Elég volt arra gondolnom, hogy én szegény árva, és már hullottak is a könnyeim, mint a záporeső… Igazán, szívből még sohasem sírtam. Azért is fizetnie kell a világnak, hogy könnyeket csikarjanak ki belőlem; mindenért bosszút állok, mert cserbenhagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna vigyázniuk rám.
Olyan fotót soha nem hoztam el, amin apák és anyák is voltak. Azoktól viszolyogtam. Mert olyan mesterkéltek a gyerekeikkel, olyan nem igaziak, nem valóságosak.
Kamasz korom óta úgy járom az utcákat, hogy minden arcba belelesek, aki szembe jön velem, hátha egyszer rálelek az apámra vagy az anyámra, egy esetleges testvéremre.
Egyszer egy vad suhanc kinevetett és ajánlatot tett nekem. Obszcén volt, de izgalmas. Nagyon kíváncsi voltam, mit érezhetett az anyám, ki akartam próbálni, de akkor nem mehettem volna vissza az otthonba, és nem volt hova mennem, így ököllel a kamasz arcába vágtam, és amikor láttam, hogy kibuggyan a vére és a könnye, futásnak eredtem, hazáig, azaz az otthonig meg sem álltam. Majd kiszakadt a tüdőm, úgy lihegtem, de boldoggá tett a tudat, hogy valakin megint bosszút álltam anyámért, magamért. Az egész gyerekkorom a bosszúról szólt: hadat üzentem öntudatlanul is a felnőtt társadalomnak.
Az otthonban sokszor kaptam büntetést rám fogott, de valójában el nem követett csínyekért. Ilyenkor a feljelentő bujdosott előlem, mert tudta, ha meglátom, szorul, irtózatosan megverem. Mindig mindenkin bosszút álltam, nem kicsit, tudták ezt rólam a gyerekek, csak a felnőttek hittek a mosolyomnak, a könnyeimnek.
Amikor egyszer majdnem elkéstünk az iskolából, mert a tükör előtt ácsorogtam hosszan, nagyon megbüntettek. Minket iskolabusz vitt alsóban. Hogy nem találtak, összevissza keresgéltek, mikor meglelt az egyik társam, és szólt a nevelőknek, hazatérés után az otthon összes ablakát és tükrét le kellett mosnom, és leírnom százszor, hogy nem hivalkodom. Persze, hogy az árulkodóval írattam meg a büntetésfeladatot, miután alaposan elvertem! Én nem voltam sohasem hiú, sőt, csak meg akartam magamat tanulni, hogyha egyszer szembe jönnének a szüleim, rájuk ismerhessek.
Amikor kicsik voltunk, sokszor álltunk a kerítés mellett, megszólítottunk idegeneket, de volt, hogy csak kidugtuk a rácson koszos kis praclinkat és kéregettünk. Ha észrevették a nevelők, megbüntettek. Soha nem volt szabad még játszanunk sem közel a kerítéshez.
Egyszer egy néni megállt a kerítésnél, és megszólított. Talán hároméves lehettem, még éppen eszméltem. Csak a cipőjére emlékszem, szép piros, magas sarkú körömcipő volt. Ő velem próbált meg beszélgetni, engem viszont csak a cipője érdekelt, nagyon megkívántam. Nem feleltem, csak bámultam elnyílt szájjal, csöpögő orral a cipőt. A néni elunta, azt mondta, kis hülye, és elkopogott. Akkor nagyon sokáig sírtam, ma sem tudom, miért. Azóta már nekem is van olyan piros, kopogós, magas sarkú cipőm, sose volt rajtam, csak megvettem.
Réka nevetett, amikor hozzá költöztem, és meglátta, milyen a ruhatáram. Kérdezte, minek veszem ezeket a soha nem hordott, cifra holmikat. Nem feleltem, becsuktam a szekrényt, és felöltöztem a szokásos szürkébe.
Mindig mondod, hogy úgy öltözködöm, mint egy öregasszony; szürke és fekete minden, amit eddig láttál rajtam – meglepődnél, ha kinyitnád a szekrényemet. Nem tudom, létezik-e génemlékezet – talán onnan a tarka holmik szeretete, de számomra nyilvánosan felvállalhatatlanok, mégis mindig újabbal és újabbal bővül a ruhatáram, az otthonban nagyon ügyeltek arra, hogy igényesen öltözködjünk.
Amikor azt kérted, mutassam meg az otthont, ahol felnőttem, nagyon közel álltál ahhoz, hogy elhagyjalak. Aztán egy szép májusi napon, amikor kirándultunk, valahogy odakeveredtünk. A kerítés pont olyan ütött-kopott volt, mint nyolc éve, amikor elmentem. A kapu tárva-nyitva, talán nyaraltak a gyerekek, te beszéltettél, mert azt hitted, így nem veszem észre, hogy besétáltunk.
Nem szóltál, fogtad a kezem, hallgattad a madarakat, egy percre meg is álltál, becsuktad a szemed, fürdetted az arcod a napfényben. Néztem, hogy a szemed körül eddig nem észlelt apró ráncokba ül a fény, és akkor elgyöngültem a rám törő szerelemtől, megriadtam, mert rájöttem, milyen esendő vagy te is, és valamikor el foglak veszíteni. Elöntötte a szememet a könny. Én nem tudok veszíteni, annyira vesztes vagyok már rég. Mikor kinyitottad a szemed és rám mosolyogtál, durván megszorítottam a karod, hogy menjünk már végre, de egy határozott mozdulattal beirányítottál a házba, tehetetlen voltam. Itt is nyitva volt minden, a ház szinte tátongott ürességtől, csak egy takarítónő hurcolászott egy szőnyeget. Ránk pillantott, nem köszönt, sietett tovább. Bevonszoltál a mosdóba, folyt a könnyem, apró zsámolyok voltak a csap alatt. Kihúztam egyet és ráálltam, te elnevetted magad, mert le kellett hajolnom, hogy láthassam magam a tükörben. És akkor megpillantottam az arcomat, kicsi voltam, zilált hajú, copfos, maszatos, és kíváncsian néztem a nénit a tükörben, aki valamiért annyira sír. A kislány a tükörben elfintorodott, mert nem tetszett neki a szürke ruhám, meghúzkodta a copfjait, végignézett gyönyörű ruháján, és nagyon elégedett volt magával.
Akkor megfordítottál, egy vonalba került a szemünk, láttam, ahogy az apró sárga pontok szikrát vetnek az íriszeden, és letérdeltél előttem a hideg kövön, mondtál valamit megindultan. Nem bírtam el a perc súlyát, visszafordultam a tükörhöz, és kértem, várj, míg rájövök, mit is akarok. Nem akartam, hogy lásd, tele lett a szemem könnyel.
A kislány a tükörben nagyot szippantott az orrán, és akkor már tudtam, mi lesz a válasz a kérdésedre.
Már néhány perce lebukott a Nap,
mégis fényért könyörög az alkonyat,
de a kora est nem hagyja magát,
és a vízre dobta első csillagát.
Ültem a kövön, ahol mindig szoktam,
az életem ázott savanyú boromban,
a Duna csak folyt, akár számból a nyál,
eleredt, szúrós esőtől fázott a táj.
A túloldalon, tüske agancsú akácos,
mögötte felgyújtja lámpáit a város,
autók dudálnak, jönnek, mennek,
a denevérek bogarakra cicegnek.
Már kevély az ég, hull a korom,
sötét kovács szél zúzza homlokom,
árnyékom moccan, ónszínű rajza
kúszik a nyirkos rakodópartra.
Elmélázom, itt van nekem e folyó,
tükrén Hold most nagy üveg golyó,
mely elpattan, ezért nem is oly ritka
benne közhelyek, a költők vállán tarisznya.
Én itt születtem, tán’ itt is halok,
súgják fülembe a homok padok,
Itt lettem felnőtt, s lettem gyermek újra,
ki sírva Anyja kötényébe bújna.
Ezért csak örökké játszok,
pöttyös labdákat gömbölyítenek a hullámok,
én az éjszakába rúgok, százat, ezret,
belőlük odafent szeplős csillagok lesznek.
…cserepes-agyagos szíken
(mint napra törő csíralevél)
közeget kereső szédülésben
hasadó valódi világban
tornyosuló utcazajban
érző kezek ujjbegyében
meghasonló környezetben
váltó frontok zeg-zugában
örvényt fújó médiával
lábbal szavazók között
feszülő térkövek fölött
túllépni e dölyfös kocsmán
hegyben zsongó szavak ormán
írnom kell! – Igen.
Hogy a kor tényét felmutassam,
hogy kórusom visszhangját halljam.
Herwarth Walden portréja
Az öregasszony korán ébredt. A ház körül elvégezte a szokásos reggeli teendőit. Az állatokat megetette, megitatta, a baromfit a kerítésen kívülre engedte, a napfényes nyári melegben hadd kapirgáljanak a tanya körül. Ezután a konyhába ment, hogy a két felnőtt fiának reggelit készítsen. Előző nap a hagyatéki tárgyalásról azzal távoztak: ma reggel kilenc órára jönnek osztozni a vagyonon. Az eseménynek ő csupán a szemlélője lesz. A házból neki csak a haszonélvezet jut, az ura így rendelkezett. Büszke volt a két megtermett fiára.
A megözvegyült, elég magas, sovány öregasszony kolbászos tojásrántottával szándékozik várni a gyermekeit. Utoljára hadd egyenek még egy jót az anyjuk kosztjából. Ki tudja, együtt ellátogatnak-e még hozzá a fiai. Ferkó tán megteszi. Két esztendőn át, mióta az apjuk betegeskedett, gyakran tartózkodott a közelükben. Segített az anyjának a nyolc hold föld megművelésében.
Persze részesedésért.
A simára fésült ősz hajú özvegyasszony a reggelihez terített a konyhaasztalon, amikor Tamás megérkezett. A személykocsijával a kapun kívül parkolt. Az anyjának beköszönt a házba, és már ment sorra venni, milyen ingóságokból részesül. A szemlét elvégezte zavartalanul, mire az öccse megérkezett.
Az anya kiszólt az ajtón:
– Jertek, gyermekeim, reggelizni.
Azok visszaszóltak: már otthon ettek, és tébláboltak tovább a portán. Nézegették, melyikük mely tárgy, eszköz birtokosa lehetne, de még nem tudták, hogyan kezdjék az osztozkodást.
Az anya tanácstalan ácsorgott a nyitott ajtóban. Mit kezdjen a rengeteg rántottával? Aztán egy gondolat megérlelődött benne: a gyermekek délre megéheznek, és elköltik ebédre.
A takarmányos mellett elhaladva, Tamás a gumiráfos kocsira mutatva így szólott:
– Erre menetben felülni már nem mernék. A rozsda a fémrészeket szétrágta. Földön találhatnám magamat bármely pillanatban.
Ferkó felismerte a bátyja szándékát. Becsmérli a kitűnő állapotban lévő, tágas platójú stráfkocsit, hogy magának megszerezze.
– A kocsi még jó állapotban – mondta –, anyánk a mezőről ezen szállítgatta haza a takarmányt az állatoknak. De az a rozoga traktor, a diófa árnyékában, bizony, hogy rozsdatemető.
– Micsoda?! – kapta rá a szemét Tamás. Már-már kibökte, bíz az kifogástalan állapotban van. Az imént tett vele egy kört. De észbe kapott: – Ja, az az ócskavas halmaz?… Igazat szóltál, öcskös. Teherautón elszállítom a MÉH-telepre. Az ára tán fedezi a szállítási költséget. Jé! – kiáltott fel, meglátva a vetőgépet. – Még létezik ez a matuzsálem? Ennek csak a kerekei érnek valamit.
– Meg az, amelyik hiányzik nálad – morgott Ferkó magában. – Tavasszal kukoricát vetettem vele a szüleink földjébe. Aztán fennhangon közölte: – Egy-két alkatrészét tán még felhasználhatom.
Tamás ekkor már a három görgős hengerre vetett szemet. A fiatalabb legény meg az ekekapára kezdett ácsingózni.
Dél már elmúlt. Az anya felhívta a fiai figyelmét az ebédre. De beszélhetett nekik, falra hányt borsó. A testvérek egymás után fedték fel a félredobott ócska tárgyakat. Lehordták a padlásról a sérült kézi morzsolót, darálót, miegymást.
Az anyában olyan érzés támadt, mintha nem ő szülte volna ezeket a harácsoló kölyköket. A gyermekei, amikor az istállóba mentek, megrémült. Elorozhatják tőle a fiatal Deres lovát. Még nincs hároméves, de úgy összeszoktak a munkában, mintha már tíz éve lenne a segítségére. Kezes jószág. Rezzenéstelen tűri, hogy a hámot rátegye. És kifogástalan a formája. Karcsú lábakon áll. A kocsi elé fogva, indulás előtt oly kevélyen hányja-veti a fejét, mintha ifjú párt hintóban készülne szállítani.
Szorongó érzéssel surrant be az istálló ajtaján, s megállt a félhomályban. A két ifjú a Riska tehénnel foglalkozott. Némi megnyugvást érzett. Ferkó felmagasztalta a jószágot. Azon túl, hogy bő tejelő, a tejének magas a zsírtartalma, mondta.
– Rendben van, öcsém – jegyezte meg Tamás közömbösen. – Legyen a hasznodra… De ennek a pipaszár lábakon álló deres jószágnak vajmi kevés hasznát vennéd. Őt magamnak gondoltam. Tán alkalmassá tehetem valamiféle munkára.
– Jaj, ne! – fakadt fel az asszony melléből a rémült kiáltás. A gyermekei meglepetten kapták rá a szemeiket. – Őt hagyjátok meg nekem – könyörgött.
– Magának? Ugyan – szólott elutasítóan Tamás. – Nem szerepel a végrendeletben.
– Így igaz – bizonygatta Ferkó.
– Bőséggel abrakoltam, attól fénylik a világos szürke szőre. Maradjon ő támaszomnak.
– Ez az állat, hogy őszinte legyek – nyilatkozta az idősebb fiú –, többre hivatott, minthogy igában hajtsák.
– Pedig én már a Rigóm mellé képzeltem a szekérrúdnál. – mondta Ferkó.
– Az örökségemből bármennyit hajlandó vagyok fizetni érte – ajánlotta Tamás.
És amíg a gyerekek alkudoztak, az anya azon morfondírozott, hogyan tarthatná meg a kedvenc paripáját. Törvényes alapon nincs rá mód. Hosszas töprengés után rájött a megoldásra. A megegyezés jeleként, amikor a fiai kezet fogtak, félénken szólott:
– Az lenne a kérésem… – a testvérek feléje fordultak –, a Deres hadd maradjon nálam holnapig… Méltóképpen elbúcsúzhassak tőle.
Tamás és Ferkó kérdőn nézett egymásra. Az idősebbik nyilatkozott:
– Maradjon. De reggel szállítókocsival jövök érte.
Ferkó rántott a vállán: neki mindegy.
A két legény elköszönt az anyjuktól, aki a kapun kívülre kísérte őket. Ahogy egyedül maradt, sötét tekintettel nézett maga elé. Bodri, a fehér szőrű keverék eb eloldalgott a közeléből, tudta verés következik ilyenkor. De a gazdasszonynak most fontosabb dolgon járt az esze.
Az állatok etetését követően a terve megvalósításához fogott. A kamrából vederben sötét anyagot cipelt a konyhába. A sparheltra helyezte, majd tüzet gyújtott alája. Időnként jókora fakanállal kavart az anyagon. A kellően meglágyult állapotban a vederrel az istállóhoz vitte. Az ajtónál letette, s visszament kulcsra zárni a ház bejárati ajtaját.
A falánk kutya, az őrizetlen anyagból kóstolni kívánt, s a fejét a vederbe dugta, de nyüszítve rögvest visszakapta. A feketére mázolt orrával fújva, prüszkölve túrta a földet.
– Oh, te oktalan jószág – rótta meg a gazdája visszajőve –, minek ütöd az orrod mindenbe?
Az asszony a vederrel az istállóba ment, az ajtót belülről reteszelte. A kutya kinn rekedt.
Másnap, napfényes, meleg délelőttön, egyazon időben érkezett a két testvér kocsin. A lószállításra alkalmas szerkezet a Tamás személykocsija mögé volt kapcsolva.
Üdvözlés után az idősebb fiú az anyjától derűs hangon kérdezte:
– A Derestől elköszönt, édesanyám?
– El, fiam – felelte az asszony egykedvűen.
– Utolszor méltó ellátásban részesítette?
– Megetettem, megitattam, új ruhába öltöztettem – volt a válasz.
– Miről beszél? – olvadt le a mosoly a Tamás arcáról.
– Megetettem, megitattam, új ruhába öltöztettem – ismételte az özvegyasszony.
– Ferkó – fordult az öccséhez az idősebb fiú –, anyánk miféle ruhát említ?
A kérdezett vállat rántott.
– Én ennek utána nézek – indult Tamás az istállóba. A fiatalabb fiú követte.
Hamarosan rettenetes ordítás hallatszott bentről:
– Isten! Isten! Hol voltál, míg ezt a csúfságot megtették a gyönyörű lovammal?! – és Tamás kirohant az ajtón. – Mért csinált zebrát a lovamból?! Mért ölte meg kátránnyal, ostoba asszony?! – támadt tajtékozva a megszeppent anyjára. – Megfosztani engem… engem!… – fuldoklott a méregtől. A szemeiben mérhetetlen gyűlölet. Hatalmasat csapott öklével a levegőbe, s mérföldes léptekkel távozott. Fortyogott benne a düh. Egész testével remegett a kocsi ülésén. A motor felzúgott, s az autó teljes gázzal indult, hatalmas porfelhőt hagyva maga mögött.
Az anya a közelében elhaladó fiatalabb gyermekének újságolta:
– A Deres nekünk marad – és bólintott hozzá.
– Téved, anyám – állt meg a fia. – A kátrány beszivárog a ló bőre alá. A test elfertőződik, a Deres elpusztul. Jó lesz szappannak – jegyezte meg indulóban.
– Szappannak?… – hűlt el az öregasszony. Aztán valamilyen megoldáson gondolkozott, amivel megmenthetné kedves jószágát. – Nem úgy, édes fiam – derült fel a ráncos arc.
Az istállóból előhozta az itatóvedret, a kerekes kútból vizet mert bele. A házból konyharuhát, tisztítószert hozott, melyből pohárnyi mennyiséget löttyintett a vízbe. A rongyot a folyadékba tette ázni. Ezután a vederrel az istállóba ment, s azt a ló közelében az alomra helyezte. A facsarás nélkül kiemelt ronggyal a Deres hátsó felére festett függőleges fekete sávot csutakolta.
– Megszabadítalak az új ruhádtól, drága lovacskám – beszélt az állathoz munka közben. – Én jót akartam, hogy magamnak megtartsalak. Nem akartam a vesztedre törni.
A Deres lépett jobbra-balra.
– Ne topogj, kedves lovacskám – kérlelte a gazdaasszony. – A patáddal a lábamra hághatsz.
Az asszony a veder felé fordult. A rongyot újfent megnedvesítette, majd folytatta a kátrány nyomának eltávolítását a ló faránál. A Deres egyre nyugtalanabbul lépett jobbra-balra a hátsó lábaival. Egyszer csak nagyot horkantva a jászol felé ugrott, a farát feldobta, s a két hátsó lávával hatalmasat rúgott hátra. Az egyik pata a gazdát eltalálta:
– Jaj! – kapott kezével a hasához az asszony felsikoltva, s zuhant hátra. Feje a mennyezetet tartó oszlopon hatalmasat koppant. A szerencsétlen teremtés colostokként csuklott össze.
A Deres tekert a nyakán, hátranézett, megnyugodott.
Aktok (Primavera?, freskóvázlat)
Cseresznyevirágzás Japánban III.
Itt vagy tehát megint, rejtelmes csalóka tavasz,
pimaszul lármás, buján és vadul áradó színeiddel!
Ma születésnapom van, de nem jutott eszembe.
Beleremegtem a mindent elnyelő gyönyörűségbe.
Az örökkévalóság ragyogása a szívet is bejárja,
olyasmi ez, mintha közös gyónás és áldozás lenne.
Az idő folyik, mintha nem tudná, hogy mit tesz.
Életünk minden egyes percében kutatunk valami után.
Selymes kis szirmok kacagva cseppennek alá.
Míg végül csak egy marad, az öröklét maga.
A cseresznyevirágban Isten szeretete néz a világra.
Mint mennyből hulló, égető és vakító csillagok.
Mindig szerettem ezt, csend mosdatja az arcom.
Tényleg van egy csoda. Neked mondjam ezt?
Elrepülhetünk akár a mennyei tenger partjáig is.
És közben elszopogattunk egy tábla mogyorós csokit.
Szívünk verte a habvirágos víz táncához a dobot,
néha gyengéden, finoman, néha ellenállhatatlan erővel.
Ilyenkor kívánni meg szomjasan az örök életet.
A cseresznyevirágzás a Teremtő mosolyából származik.
Benne a világ feltámad, új megfogalmazást nyer.
A ringó cseresznyevirág úgy tud a lélekhez szólni,
mint a víz és szél hangja, a hegyek őszi színei.
Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk?
Csend és gyönyör végletei között kiég a kétely,
ilyenkor szinte még a levegő is rikító rózsaszín,
ha az összes fa virágzik. Ezernyi tűzijáték robbant előttem,
beterítve a teret és az időt, mintha a Mennyből
szállingóznának alá – szent angyalok képében;
és csak azt éreztem, hogy szememen végigfolyik a tűz.
Elönti az ember lelkét és telíti boldogsággal, hittel.
Oh sírj, szemem, nem tudok nem örökké élni!
Óta Jukie japán fuvolaművésznő tiszteletére –
abból az alkalomból, hogy fuvolajátéka közben
egy szemfüles kis pillangó szállt az arcára a 2014-es
Carl Nielsen Nemzetközi Fuvolaversenyen
Láttam azt, amit látni az öröm pillanata volt,
fölnyílik a vékonyka fuvolaszó, s illatát érzem,
ó, kit játszva ölel magához, nincs megszűnése
a létnek, van pillangó, kinek lelkét telezengi!
Valami csodás nesz terjengett szét a légben,
a szeme tele volt hótiszta lélekkel és rejtelmes bűbájjal.
Pár pillanatnyi tündöklés, a csoda csak ennyi.
Látod-e, honnan fakad a szépség, a kedély?
Nem vérzik el minden némaság és magány,
egy csepp fény: megfoghatatlan, mély titkú talány.
Lelkünk sóhajt, csoda minden olyan pillanat,
amikor a szeretetet választod a harag helyett.
Mint por lehullt elém, s úgy ellebegett, mint a szél.
Szívedből szórtad a fényt, szép volt, de szép.
E határtalan öröm, amely itt pihen, barátaim,
csak mulandóság, ha nincs az örökkévalóságért.
Rájöttem, hisz ez is kincs. A pillangó elrepült.
A lét elmerült. A csendes felszínt fényporával behintette.
Ó, csodák viruljatok! Viruljatok hosszan lilán,
sárgán, kéken, a boldogság a szívben is esendő.
Ha öröm nélkül múlik el, Isten nélkül élünk.
Szellő, ha lengsz a tengeren át, s egyszer netán
elcsíped egy pillanatra, add át szívélyes üdvözletem…
Csiszoltam tengelyt s verset,
dal lett és motor…”
(Szántai Sándor)
Mindenki teszi a dolgát. Én éppen selejtezek. Ez amolyan nem szeretem feladat, bármiről is legyen szó. Selejtezni egyenlő egy döntéssorozattal: kivégzek-e valamit, vagy életben hagyom. A selejtezésre váró dolgok nem tudnak védekezni, ellenállni, visszavágni, sorsukat rám hagyják, mint amikor már mindent feladtak és megadóan várják a véget.
Én most szerszámokat selejtezek. Ráadásul nem értek hozzájuk. Nem tudom, melyik fontos még, vagy hasznos, vagy csak olyan „jó lesz még valamire” – ahogy régen a gazdájuk gondolta. Forgatom kezemben ezeket az „élettársakat”, melyek nélkül nem létezett hétköznap, amikor még szakértő kezekben forogtak. Amelyiknek nyele van, mind megbarnult, simává, fényessé kopott a használattól. A fa nyelekben erezetek futnak, akárcsak az ember kezében. Sötétebbek a felszínnél, mintha a hajdani munka rászáradt és megfeketült volna rajta.
Megvénült emlékek… Találok marékszám szögeket is, rozsdásak, hajlottak, ami azt jelenti, hogy nem boltban vásárolták, hanem valahonnan kihúzták, hogy újra felhasználhassák. Biztonság őrzött bennük minden mozdulatot, amikor kalapáccsal egyengették újra egyenesre. Bennük mozdult a sorsuk is: az oktató, cselekvő munka eredménye. Csavarok is vannak méretük szerint, külön dobozokban. Orvosságos fiolák, arckrémes tégelyek voltak, s amikor kiürültek, a gazda nem dobta ki, sorba rakta a szerszámos szekrényben. Még szépnek is látszottak! Mert utolsó lakhelyén, a végén, a gazdának már csak szekrénykényi lett a munkaterülete a hatalmas pince helyett.
Mert nem tudott lemenni a sok lépcsőn, pedig még satupadot is eszkábált, hogy legyen min kényelmesen dolgozni. Ha sokáig lent felejtette magát, a földszintre nyíló pinceablakok egyike elé guggoltam és hívtam ebédelni. Döbbenten éreztem, hogy pontosan úgy, ahogy gyerekkoromban, apám pincéjének ablaka előtt, amikor anyám engem szalajtott a hírrel: szóljak apámnak, kész az ebéd! Felnevetett a világos felé, ahol arcomat látta, intett a fűrésszel, hogy mindjárt jön.
Legnagyobb „kukázó” volt a környéken: a konténerekből minden lécre, deszkára rávetette magát, boldog örömmel hurcolta haza, a „jó lesz még valamire” felkiáltással. Egyszer épp a Zeneakadémiára indultunk, amikor felfedezett egy hatalmas köteg vadonatúj faanyagot. Átölelte a sötét öltönyében, nyakkendősen, fehér ingben, hogy ezt ő bizony nem hagyja itt! Alig lehetett megértetni vele, hogy nem vihetjük magunkkal a hangversenyre.
Lehajolt az utcán minden kis alátétért, kampóért, hozta a vadászat eredményét kipirult arccal, boldogan. Már rég nem az ő élete volt, de gyűjtött és tervezett, a rend ritmusa táncolt az ujjaiban. Apró, gyerekméretű satut szerelt fel a konyhaasztalon, ha már az igazi nem férhet el. Nevetett hozzá és fütyörészett, pedig csak a hajszolt idő futott tovább az ő tenyerében is.
Forgatom szemem előtt a kicsorbult reszelőket, az elrozsdásodott fűrészlapokat. Barátunk, aki szintén utolsó mohikánként még mindig gyűjti a szerszámokat, segít nekem selejtezni. Két kupacba rakjuk a relikviákat: külön-külön a szemétre valót meg az újra hasznosíthatót. Hálásan szedem össze, pakolom be, aminek szakértő szeme megkegyelmez: elviszi saját műhelyébe. Talán sosem fogja őket használni, de barátjára és rám való tekintettel úgy tesz, mintha ezek a régi szerszámok hasznosak lennének. Neki is van ember szíve és szerszám hűsége. Pedig csak megvénült emlékek ezek a tárgyak, s mi az erőszakos, új idők szorító kényszerében úgy teszünk, mint az ítéletvégrehajtók: kegyelem, vagy kuka-halál, bedarálva…
Nézek barátunk után a folyosón, ahogy szinte rogyadozva cipeli a hatalmas szatyrokat, melyek ki vannak tömve szerszám-szeretettel, jelzők nélküli megbecsüléssel és munka-történelemmel. Cipeli a szerszámokat, melyekbe beleszáradt az évtizedes izzadtság, bennük dobol a szív, az erő, a férfimunka öröme. Nézek utána az ajtóból, bár késői, lomha félhomály moccan, mégis látom, vagy inkább érzem, mintha a táskák mélyén megpendülne a régi szerszámokból valami dallam. Lehet, hogy ő is hallja, hiszen átmenti, hazaviszi, kézbe fogja majd őket és bár illúziótlan pontossággal tudja, mit érnek a csúcstechnika világában, szépen, sorban elrakja a saját satupadja alá. Nem tud ő sem ítéletvégrehajtó lenni, hiszen arra gondol: hátha visszatér beléjük álmodni még az emlékezet.
Múló időben idebotorkál talán a távol, s meghallgatja olykor az ékesen szóló, régi üzenetet. Mert barátunk is tudja: nem változni nehéz, hanem ugyanolyannak maradni, amikor minden megváltozott körülöttünk. Mikor még úgy éreztük régen: egy picit miénk a világ… De az élet, amíg lehet, s ahogy bír, nélkülünk is megy tovább.
kivágott fák
életük delén lekaszabolt
óriások hanyatlása
egymás hegyén-hátán heverő
szén-dioxid elnyelő
oxigént lehelő lovagok
akik nem tudták magukat megvédeni
árnyat adó lombkoronájuk
sok éven át
hajolt fölénk
most tuskóikon
évgyűrűik
mint galaxisok spiráljai
vonaglanak
illatos eső öntözi a meghasadt törzseket
s a friss hajtások
a gyönge ágak
fuldoklók kezeiként nyúlnak
az ég felé
ezentúl itt is zavarosabb levegőt iszunk
ami a felkavart koszos vízhez lesz hasonló
lekaszált rózsabokrok
kitépett virágok mindenütt
egy szólamban siratja
ami volt
az sem vigasztal
hogy tudom
2016 januárjában
kinyílt az első virág
a világűrben
Nesztek! Itt volnék. Kitalált valóság.
Illatáram? Nem! Faragott farózsák.
Félni tőled nem bíbelődőm én már.
Cirkusz a csapdám.
Kuss! Pofádat most befogod, ha intek.
Kár beléd költségem, kenyerem, ha szórom.
Majd a képernyőn megapixelekben
nézd a világom.
Közvetettségen lehető csupán mind
az, mit észlelhetsz, a magas sziporkát.
Lenn, a föld nem föld, oda én vetítek,
én vagyok ott is.
Cirkuszom lesz most kenyered, valódit
már nem ízlelhetsz. A felejthetőknek
pásztorát tiszteld, az vagyok, így fogsz
végre pihenni.
Egy pillantásomba került az ég,
egy szavamba a szürkület,
égő kezem alól kerültek ki
vad kórók, kígyók és kövek.
Nagyra vágytam, büntetésben vagyok.
Nem látok az egen túlra,
szavam szürke, kezem kihunyt s korsó
nélkül kell járnom a kútra.
belső kiáltásra eszmélt
ez tán a lélekrianás
jégbábos szelleme lassan ocsúdott
mondani akart valamit
de a bizonytalanság elfojtotta hangját
elindult a városba
falanszter kísértet bolyong így
halottnéma utcák unalomszürkeségében
a jól ismert bűzök is nyomavesztek
mi történhetett?
megint kimaradtam valamiből gondolta
enyém ez a kiürült-kihűlt város
csak ne sajogna úgy e birtoklás
mit kezdek immár
élvefelejtett napjaimmal
Thakács nem pusztán emlékezik: arra emlékezik, hogy emlékezik. Nem arra emlékezik, milyen volt Á.-val a Balatonon – hanem arra, mikor erre emlékezett. Emlékezet, kétszeres áttételen át. – És két üvegen át; az egyik üveg valódi, mostani, a másik maga is emlékezetbeli. Egykor, midőn ült a buszon, s emlékezett milyen is volt a Balatonon, miközben nézett, nézett ki a buszablakon. Most egy másik üvegfalon át nézi a tájat, a sugárúton jövő-menő autókat, a borongós eget, de nem ezt látja, nem az itteni-mostani ablaküvegen túlit: lelki szemei előtt az a buszablaküvegen túli táj tűnik föl. És az, mikor arra emlékezett, milyen volt az üvegfal nélküli lét.
Néz Thakács ki az üvegfalon, a nyár-, a tölgy- és a kőrisfa, az egybeszürkült, borongós ég mintha áttetsző hártya lenne, és mögötte az az évekkel ezelőtti, másik augusztusi nap, mikor épp haladt át a busz a hídon, alkonyat volt – míg most reggel –, a folyó felett ott lebegett a telt Hold, az égboltozat enyhekék, a túloldalon halványnarancs, rózsaszín. S e kettőzött üvegfelületek mögött az, amikor Á.-val ott sétáltak a mólón, közeledett augusztus 20., a közvilágítás-áztatta, fekete égen ott villódzott a Perseida-meteorraj. Itt is, ott is feltűnt rövidebb-hosszabb pillanatra egy-egy hullócsillag. – Azt nézd! – Ott, ott! – így (egymásnak) Á. és Thakács. Tudták, másnap haza kell menniük, vissza, le a mélységesmély Dél-Alföldre, s miközben nézték a csillagokat, az eget, hallgatták a magukban locsogó hullámokat, máris emlékeztek – holott még véget sem ért a szabadság. Máris idézték föl (két meteor közt): milyen jó volt megérkezni, cipelni a sok-sok cuccot az erdei gyalogúton, miközben ötven méterenként ott ül odafönn, láthatatlan, egy-egy csilp-csalp-füzike, és mondja, mondja egyhangúan: „csip-csup, csip-csup…”; idézték föl, hogy Á. pontyot fogott. (Déli szél fújt, messzemenő haltalanságra lehetett számítani, s míg Thakács ügyelt a horgászbotokra, az is volt – de aztán elbiciklizett ásványvízért, és tíz perc múlva, mikor visszaért, már ott pihegett a haltartóban a ponty.) S hogy milyen váratlanul tűnt föl a mókus az erdei gyalogúton, amit aztán csak Á. látott meg – mire Thakács odakapta fejét, a mókus már fölszaladt az óriás platán térképszerűen hámló kérgű törzsének velük ellentétes oldalán.
Továbbá, hogy mennyire percnyi pontossággal szárnyal el az udvar fölött az esti fél nyolcas vörösgém – csodálatosan lehet látni tollazatának rőt-narancs színezetét, behúzott nyaka fekete csíkját a lemenő napsütésben –; hogy a tücskök esti üveghangja a ház előtti fűben, az „üüü, üüü, üüü”, valamiképp olyan, mint látványban a fügebokor alatti szentjánosbogár mozdulatlan fénye, ill. a zöldesfehér utcalámpa-világosság; hogy a tücskökkel egyidejűleg szóló, láthatatlan zöld lombszöcske száraz köszörülése a terebélyes nyárfán, a „zrrrrrr…”, mely egyébként Thakácsban gyerekkori emlékeket ébreszt: látja maga előtt azt a gyerekkori, falusi udvart, a félig-ház-mögötti, éjszakánál is feketébb akácfát, amelyen a szöcske szól, s ez mér további áttéttel. És nem is egyszeres, hisz az az akácfa már sehol sincsen, a régi házban mások laknak, ez az egész kép a Föld összes lakói közül kizárólag benne, Thakácsban él; ám még ezen is túlmenő az áttétel, mert mióta ember létezik, nemzedékről nemzedékre ugyanezt hallja mélysötét estéken – az érzés tehát, amit Thakácsban támaszt a hang, miközben a legmesszebbmenőkig egyedi, egyszersmind az emberiség közös érzése. Nem kell tehát magyarázni, oly magától értetődő, s Thakács riadtan észleli: most mégis magyarázni kell, és a magyarázat ellenére sok embernek semmi-de-semmit nem jelent. Nem jelent.
– Mesélj még a Balatonról! – kérte Á.-t Thakács. Este volt, szelíden lejtett lefelé a nyár.
– De hisz már mindent elmondtam – mondta Á.
– Mondd el a rozsdafarkúakat!
– Már nyolcszor elmondtam.
– Mondd el kilencedszer! A fényképezőset!
És Á. kilencedszer is elmondja a fényképezős rozsdafarkú-történetet.
– Megyek ki a teraszra, látom, már megint itt vannak. Mind a ketten. A párocska. Nemrég röptették ki a négy fiókát. Ott tesznek-vesznek, nem messzire tőlünk. Az egyik különösen szelíd. Odaröppen két lépésnyire tőlünk, fejét féloldalra hajtva néz föl, csillogó szemmel, bizalmasan, ránk. Eszi a kekszmorzsát. Na, mondja G., máris hozom a fényképezőgépet. Hozza, kattint, s csak aztán látja: a képen semmi, csupán az üres tér. A füves terület. Csak egy árnyék, egy szárny-árnyék jelzi a kép szélén, hogy előbb ott még volt valami…
„A rozsdafarkú szárnyának árnyéka. Ez lesz a kép címe, amit majd kirakunk a falra. Azaz valószínűleg nem rakunk ki, de olyan jó arról beszélni, hogy majd kirakjuk. És végül is akármikor kirakhatjuk. A rozsdafarkú madár szárnyának árnyéka a képen: a pillanat, mely ott függ a falon. Mégis pontos az elcsépelt, erodált szókapcsolat, hogy megörökített pillanat. Persze inkább ábrázolt pillanatnak kellene mondani; e megörökítés csak arra az időre szól, amíg meg nem semmisül a sérülékeny adathordozó, a kép. Papír csupán, s festékanyag, gondolta – immár másnap reggel, gyalogolva a kerékpárúton, Thakács. De még aznap este vagyunk.
– Mondj még valamit a Balatonról! Mesélj még! – kérlelte Á.-t.
– Már mindent az égvilágon rengetegszer elmondtam!
– Mindegy, bármit, még egyszer, lécci!… – És Á. mesélt. A szoba lágyan hullámzott, a halványzöld falak vizében ott úsztak a halak.
– Alig fogott bárki is valamit, csak pár keszeget – mondta Á.
– Nagyon helyes – reflektált Thakács.
– Persze az a hétkilós ponty, amit a part elején fogott valaki, az tényleg szép volt – folytatta Á. Thakács tekintete elborult. Aztán megvigasztalódott Thakács: az az amur, amit egyszer – tavalyelőtt-előtt – fél óráig fárasztott, s azután mégis elment, kétszer ekkora volt, vagy inkább háromszor. (Futott, futott le az orsóról a zsinór, már csaknem elfogyott, és még mindig változatlan sebességgel futott, s Thakács kénytelen volt belábalni a vízbe, gyalogolva fárasztani tovább, s aztán az a hátgerincéig ható, rémületes érzés, amint az addig stabilan ülő horog meg-megcsúszik a hal kemény szájpadlásán, és hirtelen súlytalanná válik a bot, elernyed a zsinór…)
Ment Thakács a mély-dél-alföldi, forgalmas sugárút mentén, a bicikliúton, reggel volt, a Nap sütött, lágy-élénken lengedezett-fújt az északnyugati szél. „A legjobb idő a horgászatra a Balatonon”, gondolta Thakács. A lég párás, távolinak tűnik a túlpart, alig látszanak a hegyek, nincs front, ami közelítsen, s bár lefelé tart a nyár íve, messze még az ősz…
Megint este volt, kora este. Thakács hazaért, Á. már aludt. Mellette kiürült burgonyaszirmos zacskó, a tévé hangosan szólt. Thakácsnak összeszorult a szíve. „Á.-nak most a Balatonon kellene lennie, a teraszon nézve, amint narancssárgán megy le a Badacsony mellett a Nap, s az átlósan szomszéd háztetőn, a háztetőnek is a sarkán, ott szól a feketerigó. S dereng-borong az átlátszó, haloványkék-halványrózsás tó.”
– Képzeld, mi lehet most a Balatonnál – borzongott Á. aug. 20-án éjjel, tűzijáték-tájban, értesülve a pesti viharról. A guppik az elsötétített akváriumban nem vettek tudomást az egekbe fölkúszó-fölkanyargó, ott esernyőbordázatként szétpattanó, s lassan-lassan ereszkedő-megsemmisülő, az ablakból kitűnően látható fényekről, a mély-dél-alföldi városon végigsöprő, csörgőfákat zizegtető, pollenporos, száraz szélről, a szabadtérijátékok-beli Bánk bán dallamfoszlányairól. Lebegtek csak, lebegtek a guppik, félig alva, a száz liternyi vízben, pillangó gyanánt (nem véletlenül hívta vízipillangócskának őket Á.)
– Tényleg, Csucsukám, mi lehet… – mondta Thakács. – Mekkora vihar… (A Balatonnál rendszerint aug. 20-án fordul meg az időjárás. Akkortájban mindétig jön egy elképesztően nagy vihar – balatoni széltölcsért is följegyeztek már az ottani helytörténészek –, és onnantól kezdve nem igazán igazi a nyár. Sápadt-rezignált, érdektelen. Aki nyaral, az is az őszt várja – s egyszersmind tart tőle. Mint gyerekkorában Thakács, aki ült, ült a parton a horgászbotok mellett, a kapásjelzőket egykedvűen-egyenletesen hintáztatta az északkeleti szél, hal nem jött, de ha jött is, Thakács rezignáltan nézett reá, azon gondolkozva, mely szomszédnak kéne odaajándékozni. Fejében már a leendő, első iskolai napok előérzete. S ez így volt egészen addig, amíg el nem kezdődött a tanítás. Onnantól kezdve azonban honvágyat érzett Thakács a Balaton iránt. – Tulajdonképpen sosem szeretett ott lenni, ahol van. Mindig a múltban, vagy a jövőben élt, miközben egyre fogyott, fogyott alóla a jelen. Ez az, amit kimondottan javallanak az életstratégák.)
– Vajon hány nagy nyárfát dönthetett ki a Balatonon a szél?
– Jézus…
(A zöldövezeti út – észrevétlen vált erdei ösvénybe – elején óriási jegenyék álltak őrt, nyárról nyárra kevesebb marad belőlük, s valahogy mégsem fogynak. Azaz fogynak, de ez nem látszik. Amint földarabolják-eltűntetik a törzseket a munkások a nyerítő körfűrésszel – már a megváltozott állapot lesz a természetes, a kevesebb fával. Így szokik hozzá az ember a folyamatos romláshoz, így lesz természetessé a pusztulás.)
– Remélem, nálunk nincs baj – aggódott Á. – Múltkor is lavórt kellett tenni a tető alá…
– Jól kinéznénk, hogyha most is kellett volna – szorongott Thakács.
Másnap reggel. Fehér lepke hintázott el Thakács mellett a bicikliúton – az ég szürke volt, nem mozdult a levegő –, a sokemeletes gyár láthatatlan kéményéből haloványan szivárgott a füst, a lezárt-néptelen jégpálya a telet várta. „Káposztalepke, répalepke? Esetleg repcelepke?”, kérdezte magától Thakács. Nem mindegy: a káposztalepke-hernyó a belső leveleit kezdi rágni a káposztának, belülről kifelé halad, a répalepke hernyója pedig – mely ugyancsak káposztakedvelő – a külső, nagy levelekkel kezd, kívülről befelé megy. A repcelepke e szempontból – hihetőleg – indifferens. (S hogy a pillangóeffektus értelmében szárnycsapásuk a Föld mely részén kelt vihart, arra elfelejtett gondolni Thakács. Arról, a Balatonba megint belefulladt valaki, mint minden évben az aug. 20. körüli vihar idején, nem tájékozódott. A Balaton hullámai nagyon veszélyesek, sokkal meredekebbek az ugyanoly nagyságú tengeri hullámokhoz képest. „Remélem, nem a mi guppijaink csinálták mint vízipillangócskák”, fogja majd gondolni az esetről tudomást szerezve Thakács. „Nem, nem”, közlik gondolatátvitel útján a halak, miközben eteti őket Á.)
Hányadik lesz már?
Harmadik vagy negyedik
világégésünk?
(ha eléggé „kiterjed”,
nem marad gondolkodó)
Nagy Lajos emlékének, születése
140. évfordulója környékén
Mindig utáltad a hazudozást!…
(De hogyan lehet remekműben
valóban Igazat mondani?
Sérti-e fikciós egyediséget?)
Talán kunsági homokpuszta
és a „cselédfattyú” „indíttatás”
is hazugság utálatára
„programozott”… – el is ért nyomorgás
(„Jobbos” elnyomások után „balos”
zsarnokságra is nemet mondtál
– innen is „érdemelve” cenzúrát.
Hogy bírnád e „neohazug” kort?)
(leírnád-e „tényellenőr” „állatkát”?)
(hogy ábrázolnád a mai undokot?)
A faluban már elejétől fogva mindenki tisztában volt vele, hogy a kis Kundból egyszer nagy ember lesz. A szülei is tudták. A testvérei nemkülönben. Mindenki tudta hát, csak éppen ő nem. Mert nem foglalkozott a témával. Kisebb dolga is nagyobb volt annál. Mert egész nap, télen-nyáron – merült.
A szülei fejcsóválva vették tudomásul ezt a furcsa bogarát. Az apja komoran dörmögött, ümmögött-hümmögött a bajsza alatt, míg anyja időnként rá is szólt, kétségbeesetten összecsapva a tenyereit: „Kund, fiacskám, mi lesz belőled? Halacska? Vagy békaember? Jaajj!” De Kund sose válaszolt. Csupán sokatmondóan mosolygott, és máris nyargalt le a folyóhoz…
Testvérei: húgocskája és öcsikéje tisztelték, mint bátrat, hősiest, kivételest. A falu többi gyereke azonban tartott tőle. Kund soha nem játszott velük. Hogyisne! Ő: merült. Egyre csak merült…
Teltek, múltak az évek. Kund szép szál legény lett. A falu lányai bolondultak érte. Kiderült azonban, hogy „bogarát”, nemhogy kinőtte volna, hanem – ha lehet ilyet mondani – inkább nagyra növesztette. Így hát, a leendő anyós- és apósjelöltek foggal-körömmel tiltakoztak az ellen, hogy lányuk egy efféle „alakkal” összeálljon, mondván, hogy: „Lyányom, lyányom, kerüld el sürgősen ezt a… szörnyeteget! Még megbűvöl…”
Esténként a lányok nyugtalanul, telesírt zsebkendővel tértek nyugovóra…
Történt pedig, hogy az Úr 1051. esztendejében Henrik császár jókora haddal rontott neki Magyarországnak. Az az év igen esős volt. A császár Stájerország felől közelítette meg Székesfehérvárt. Egy hadoszlop a Duna partján vonult. Gebhard püspök volt a hajók parancsnoka. Azokon szállították az élelmiszerellátmányt a seregnek. Lévén, hogy a magyarok kevesek voltak ekkora sereggel szembe szállni, fortélyokkal igyekeztek túljárni a császár eszén. Trükkök sokaságát, mondhatni seregét vetették be. A püspök írt a császárnak egy levelet Győrből, melyben azt tudakolta, hogy hát mégis, hol várjon rá. Ez a levél azonban sohasem érkezett meg a címzetthez. A küldöncöt ugyanis rövid úton lefülelték, és elkobozták tőle a pecsétes irományt. Sőt, egy pofont is lekevert neki Buzogányöklű Vazul, a megtaláló: „Azapád, ’megazisten! – szólt vigyorogva Vazul, majd beleköpött a tenyerébe. – Nesze, egy kis útravaló!” A küldöncöt ezzel légi úton küldte vissza övéihez, mintegy postafordultával. Buzogányöklű Vazult pedig ez az egyszerű pofon emelte ki közlegénymivoltából, és tette meg mindjárt hadnaggyá.
Henrik császár dúlt-fúlt mérgében. Főleg, amikor megkapta a „levelet”, amelyet maga Buzogányöklű Vazul diktált le Kundnak. Rejtély, hogy Kund hogyan és mikor tanult meg írni-olvasni deákul, de hát, legendás embereknél nem lepődhetünk meg semmi furcsaságon. Nincs értelme firtatni. Száz szónak is egy a vége, ő megírta, és felkérést – pontosabban: parancsot – kapott mindjárt a hadnagy úrtól, hogy vigye el a császárnak, lehetőleg végig víz alatt úszva, teljes titokban, feltűnés nélkül, rangrejtve. Talán mondanom se kell, hogy Kund számára nem volt nagy kunszt ezt véghez vinni, szinte játékos testgyakorlatnak tekintette a veszélyes feladatot, még örült is neki. Hát ilyenek voltak a sportemberek – már akkor is!
– „Megteszem, hadnagy úr, kezet rá!” – rikkantotta, és belecsapott Buzogányöklű Vazul hatalmas tenyerébe, mint a villám… A Gebhard püspök „levelében” egyébiránt ez állt:
Császári Felség, nagyuram! Még mindig kótyagos a fejem a… Igen, de még hogy! Képzelje, Felséged, amikor éppen ki akartunk kötni, a visegrádi vár legmagasabb tornyán (így tartottam megfelelőnek), hát a várból kirohantak a legszebb fiatal magyar nők, akiket életünkben (bocsásson meg, Felséged, azt hiszem, mindnyájunk nevében írhatom, akik ezt láttuk és megtapasztalhattuk) valaha is láttunk, méghozzá – Urambocsá! – anyaszült meztelenül! Lelki szemem már látja is Felséged orcáját, amint ezen elcsodálkozik kissé, pedig az igazat, a színtiszta igazat írom! Esküszöm a… Ezzel azonban még nincs vége a történetnek. Folytatom is. Na, szóval, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem…
Henrik császár eddig jutott a felolvasásban. Tovább nem bírta, és nem is volt kíváncsi a részletekre. Éktelen haragjában a nagy tölgyfaasztalra sújtott az öklével. Minek is az lett a következménye, hogy csúnyán bedagadt, úgyhogy hetekig csak pólyásan tudta így-úgy használni a jobbját. És ez még nem volt elég! Sorscsapás sorscsapás hátán. Kisült, hogy a hadsereg élelmiszerellátó hajóit – érthetetlen volt a császár számára, hogy mindeközben Gebhard püspök úr hol a bánatban volt –, valaki, vagy valakik megfúrták, és a hajók a mélyre süllyedtek. Az összes. Olyan mélyre, mint Gebhard püspök süllyedt – a császár szemében. Ez már sok volt Henrik császárnak. Súlyos letargiába esett.
Hát még ha tudta volna, hogy mindezt Kundnak köszönhette…
Ugyanis a következő történt. Kund alulról támadt a hajókra. Egy fafúróval. Azzal ugyan nem volt olyan gyors a munka, de egy-egy hajót a víz alatt három órai fúrás után, sikeresen elsüllyesztett. Reggeltől estig volt a víz alatt, mire az összes hajó elsüllyedt. Hogy írmagjuk sem maradt. A hajók legénysége eszeveszett ordítással menekült a partra. De senkinek sem esett bántódása. Egyedül Gebhard püspököt nem találták. Egy ideig azt hitték, elmerült a folyóban. Ám az egyik matróz látta, amint a fejét fogva, eszelős vigyorral, artikulálatlan üvöltéssel, elmenekült. Évekig nem mert a császár elé kerülni…
Kundot ezután nagy megtiszteltetés érte. Buzogányöklű Vazul – immáron kapitány – a király elé terjesztette javaslatát, hogy Kundot jutalmazzák meg. András király megtette. Sőt, kinevezte Kund kapitányt – igen, igen, kapitány lett ő is! – a Királyi Búvár- és Hajó-megfúró Dandár Főparancsnokának és Kiképzőjének.
Kund szerényen mosolyogva vette át személyesen a királytól az erről szóló pátenst. A király megveregette a vállát, és ekképp szólt: „No, no, ne szerénykedjen Főparancsnok uram! Büszkék vagyunk magára! Maga is büszke lehet magára!”
A faluban – mit a faluban, az egész Magyar Királyságban – másról sem beszéltek, lelkendeztek a népek, mint Kund rendkívüli hőstettéről. Igen rövid idő alatt legenda lett. Élő legenda. A lányok szülei most már valósággal könyörögtek neki, hogy: vigye csak a lányukat, örömmel viheti, mindet!
Ó, hogy sírtak a lányok, mikor látták, hogy Kund kurtán-furcsán faképnél hagyja őket, és első dolga, hogy leszáguldjon a folyóhoz, és csak merült…
Aktok lovakkal
valami kávébárban a Rue de la Huchette-n
egy zsebszínház után, hol öncsapásainkat
öklendtük ~ életunt hobók ~ reklám-topáz
alatt ülök… csak úgy… eszem megingat,
emlékszilánkjaim közt kotorász:
ki ő? bizonyos Claude Simon,
azt mondják, Perpignanban élt a vén borász
~ halál a májra! coup de rouge-t iszom ~
möszjő, megrészegít a mersze…
hars műve: tarka Triptichon,
nouveau roman?… hja, persze…
és én? légtükrözésből épült piramis?
~ küklopszfalak fölöttem, fény repessze! ~
valljam be színjátszó öcsipacsis?
én ez és ez vagyok, a messze,
esetleg… néha amaz is
Házak dombok között
Boldogok a békességesek, az otthonukban élők,
akik csak cipőtalpukra ragadt sár gyanánt
hordják be a hazájukat kiporszívózott életükbe
(Baranyi Ferenc)
minap egy Duna-parti sétány korha padján szunyókáltam évszáza-
donként fölriadva, magammal ~ álmomban vagy másvalakivel?
vagy ébren? ~ torzankodtam épp, na, hagyján, akadt, aki a szót
a számba adta, Palim, a Suhai… de ki figyel?
Ágh Pista tódította tán, tegyem a dolgom ~ hazafiságod óvadéka
ládd: a nyelved… Lackóm (Deák) leints, e stíl? hiszed: leszek;
csak Szondinak ~ Gyuri! ~ ha néha mondom: e nyelven hallszik
vers ily hálatelten hazámért, értetek, hát… mindezek
villózva zengjenek: Imrém (Babics), tegyétek ~ akár helyettem ~ le
ez ősi óvadékot volt légitámadások gyógyult sebhelyén…
a hallgatásom téntaférge vétek? kiált e nép ~ egy ország
porlad, ég ott! ~ a semmi ciszternáiból… csak én…
Prédikáció (Bálám szamara)
A kocsmában gyülekezett a nép. Három osztálynyi egykor fiatal lány és fiú – merthogy valaki kitalálta, hogy találkozzunk közösen
– Szabad ez a hely? – kérdeztem egy régi bombázótól, aki söröspoharat őrzött maga előtt.
– Hogyne, hogyne – invitált készségesen.
Leültem a hölggyel szemben. A szék olyan kényelmetlen volt, amilyen csak lehetett.
– Az ön széke is böki a hátát? – törtem meg a csendet.
– Ne önözzél, Lacsánszki, nem ismersz meg? Lillehammer Zsófi vagyok, öreg harcos, két hétig egy padban ültünk, mert Ildikó néni ki akart szúrni a Kaposréti Bumbival.
– Ja szó! – esett le a forintos. Nekem ugyan úgy tűnt, hogy Zsófi a Lárkányi Annus, de tévedtem.
Egy dagadt alak állt mellém és cuppogott Zsófinak. Elég gusztustalan volt. De a Zsófi nevetett rá, mint pék lapátja a meleg rozskenyérre.
– Te, Rudikám, nem ülnél máshova – fordult felém a dagadt –, én a Zsófi liblingje voltam negyven évvel ezelőtt.
– Én nem Rudi vagyok, kisapám, hanem Béla – hűtöttem le a dagadtat. – Mit németeskedsz itt, amikor oroszul tanultunk, apafej?
– De én privát jártam különórára, Bélus… egyébként, ha nem ismernél fel, Korsó Döme vagyok.
– Honnan a fenéből ismernélek fel, amikor én a bébe jártam, te meg a csébe, csontikám. Így gúnyoltuk ki a céseket, így, csével.
Egyébként a Zsófira rögtön ellenséges szemmel néztem. Hogy tudott ennek a melák dagadtnak a liblingje lenni, amikor ez szigorúan tilos volt? Egy bés a csésnek liblingje, megáll az eszem! Nyilván titokban nézték egymást, nekem meg maradt a Bumbi, még jó, hogy csak két hétig…
Ez a vénasszony kicsoda? Úgy rendelkezik, mintha övé lenne a kocsma! Egy pohár sör, egy pogácsa és ásványvíz, ennyit fizet az iskolai munkaközösség, és ha éhes leszek?
– Te, Zsófi, ez ki ez a mamzi?
Kiderült, hogy ez a másik osztály ofője volt, de már nyugdíjas. Még szép!
– Nem – okoskodott Döme –, nem a mienké, hanem az ájé, nem emlékszel? – próbált engem lezúzni, pedig nem is én mondtam, hanem a Zsófi.
Azért is rendeltem egy borjúfelsált salátával!
Na, ez lesz még a bohóckodás! Az övéké (a cséjé ofője, Kormos énektanár úr) összeszámolta ki volt énekkaros, mert nosztalgiázás lesz. A másik asztalnál a bések ordítoztak, mert már a sokadik pohárnál tartottak és egyébként is mi voltunk a keményebbek, ez a többi… istenem, micsoda gyenge társaság! Sakkban jobbak voltunk, ultiban pláne, lábtengóban szóba se jöhetett egyik sem… talán az ország-világ, folyóban, meg a mit tudom én miben a csé, esetleg… kis hülyék! Ezt persze korábban mind végig kellett beszélni, ezek fontosak dolgok.
Én nem voltam énekkaros, mert a Fradi ifi hatban játszottam balhalfot, elég volt az nekem, direkt hamisan énekeltem, nehogy a tanár úr bekényszerítsen a karba. Piszok erőszakos volt.
Na, rázendítettek az énekesek.
Erre rendeltem még valami pálinkát, de mindjárt kettőt. Aztán még egyet, mert előmászott valahonnan Bumbi, odakucorgott hozzám és jól berúgtunk, de csak én, mert nem bírom az italt. A Bumbi azt mondta nem ment férjhez, és azt súgta, hogy én voltam neki a liblingje, pedig ő sem tanult németet, mint én. Oroszul pedig nem tudta, hogy mondják.
– Lacsi Pacsi, de lefogytál – bukkant fel egy ismerős a félhomályból, és veregette a vállamat, valami rémlett, hogy ki ez az ürge, de aztán beugrott, hát persze, a Lázgörbe, akinek, ha matek óra jött, rögtön felment a láza és ájuldozott, de a Vonalzó tanár úr sem volt hülye és elviccelődött a Lázgörbén, hogy valószínűleg egy pível magasabb a láza, mint normális esetben, csoszogjon le a fiatalúr az iskolaorvoshoz és egyenesítse ki a lázgörbéjét, addig függőben hagyja az elégtelent a naplóban.
– Ülj le! – hagytam abba az elméleti káderezést, mert tudtam, hogy a Lázgörbe hadtápos és KISZ titkár lett a tiszazuzmói helyőrségnél, rendes elvtárs volt tetőtől talpig, ellentétben velem, aki ki lett szuperálva a seregből. A KISZ-be bevettek, mert oda mindenkit bevettek, és én még igyekeztem is, hogy előbbre jussak az életben. Diszkrét seggnyalás sosem árt.
Bumbi valamilyen okból úgy nyomakodott belém, hogy majdnem leestem a székről, pedig én több pálinkát nyeltem le, és azt tapasztaltam, hogy ha Bumbi nem kapta volna be a fülemet és nem fogott volna a fülemnél fogva, mint Zarczek testnevelő tanár úr fegyelmezés céljából, hát lecsúszok a párnás székről. Így rájöttem, hogy a szomszéd asztalnál miért néznek rám olyan furcsán a csajok. Hátha még hallották volna a Bumbi súgásait!
A Kormos papa leintette az éneklőket, mert az egyik asztal a „Sej munkásőrnek egy bajá”-t, a másik „A Párttal, a néppel…”-t énekelte, amiből teljes káosz keletkezett, naná.
Egyébként amíg aktívak voltunk, valamelyik fontos ünnep előnapján levezényeltek minket a tornaterembe, ahol az egyik megyei munkásőr dalárda lelkesen szaggatta a húrokat – és ki vezényelt nekik, na ki? Hát a Kormos tanár elvtárs, fel sem ismertük először, mert a testületi szürke gúnyában integetett a hangoknak, csak a Lonci ismerte fel elsőre, aki éppen Péhovardot olvasott és valami rémlett neki, hogy a tanár elvtárs olyan, mint valaki az idegenlégióból, súgta nekem. Vagy mint a Piszkos Fred…és vihogott hozzá.
– Figyelj csak, Bumbi-mumbi, foglald a helyemet, átmegyek a többiekhez, nehogy valaki ideüljön melléd, kisanyám! – ezzel otthagytam lehorgonyozva, tudtam, hogy szófogadó a leányzó.
Elbillegtem a mieinkhez, mert megláttam Bersencit, akinek öt éve adósa vagyok az akkori sörökkel, én pedig nem vagyok potyázó.
Bersenci két hölgy között bóbiskolt, akiket arrébb toltam, mire Bersenci felébredt.
– Te ki vagy? – törte össze a lelkivilágomat, így bízzon az ember a barátjában. Bersenci volt az utolsó padtársam.
– Be vagy rúgva, Bersi?
– Nem pimaszkodik a Lacsi-Pacsi – szedte össze magát és kiegyenesedett a romlott állapotból –, ez itt (mutatott a csúnyábbik csajszira) a feleségem, ismered? A másik a Krepicsek a céből, ismered? Lányok, ez a faszi a Lacsánszki, nyolc korsó sörrel adósom három éve…
Erre nem mondtam semmit, de elgondolkoztam Bersenci barátom fejlődésén (ha már), aki nem messze lakott tőlünk és vasárnaponként családjával (papa, mama, nagymama, három testvér és az albérlő) poroszkáltak a templomba, én meg az 52-es villamossal döcögtem a Fradi pályára a meccsre, igaz nem voltam KISZ titkár az osztályban, ugye.
– Milyen kedves ember az énektanárunk – pittyegte a Krepicsek, akire nem emlékeztem. – Képzeljétek ő az egyházi kórus karnagya, én is odajárok.
– De jó egyeseknek – szólalt fel Bersenciné –, én pedig főzök a négy unokának, pedig milyen szép hangom volt… – sóhajtott és rám nézett, mintha én lettem volna az oka a négy unokának.
Otthagytam (fizetés után) a vidám társaságot, bár Bersenci nem vette észre távozásomat, mert lecsukódtak a szemei. Bersenciné kasszírozott. Krepicsek valami borzalmat szürcsölt és dicsérte.
Visszafelé menet rendeltem Bumbinak egy édes italt, ha jól emlékszem Hubit, hadd igyon szegényke.
Az asztalon már ott hüldögélt a borjúfelsál, elég kevésnek tűnt, de Bumbi megnyugtatott, hogy evett a sültből (vagy miből), nehogy kihűljön egészen. Jó kis hely ez a vendéglői pince. Ennél már csak Bumbi jobb, ideális feleség lehetne, aki figyel a részletekre is.
Próbáltam egy kicsit csipegetni az abrakból, de valahogy elment az étvágyam, sör kellett volna, vagy hosszúlépés, mindegy. Én hülye, az jutott eszembe, hogy a tisztelt egykori fiatalság milyen szakorvosi szemlére fog menni hétfőn, én csak vérvételre megyek.
Meglehet, Bumbi e héten még nem evett, mert szépen kitunkolta a zaftot is a tányérból – így jelzem kevesebb mosogatószer kell a csillogáshoz –, tényleg ideális a kislány. Még két ujját is lenyalta.
Úgy vettem észre elhervadt a társaság, akik berúgtak már nem ordítoztak, igaz, Bersenci magához tért (ahogy láttam), de a többiek már csak félszemmel néztek a jövőbe. Rájöttem, hogy két ofő akcióba kívánt lépni, mert izegtek-mozogtak, ebből ünnepi beszéd lesz, de mindegy. A mi ofőnk becsületes ember volt, nem jött el közénk, persze az is lehet, hogy meghalt – ki tudja? Kérdezősködtünk egymástól, de teljes volt a sötétség. Dr. Lámlaky eltűnt.
Hát azért mindent nem kell megvárnunk, néztem Bumbira, ezek az öreg harcosok (az ofők), ha egyszer elkezdik a nosztalgiázást, nem bírják abbahagyni, gyere Bumbi, úgysem vagy már éhes, ideje lefeküdni, nem igaz?
Adósa nem lettem senkinek, mert a pincérnek rögtön fizettem, Bersenci úgy emlékszik, ahogy akar, le van fütyülve, allé hopp, Bumbika!
Fellassultunk valahogy a felszínre, közben köszöngettünk jobbra-balra, volt, akit ismertem, volt akit nem. Bumbi valahogy élénkebbnek tűnt, még az utolsó lépcsőn ő húzott ki a levegőre (szégyen-ide vagy oda), aztán leálltunk, mint az elfáradt gőzmozdony.
– Na merre? – kérdeztem együtt érzően.
– Autóval vagy? – kérdezte Bumbi
– Ittam édeském, nem is keveset. De – néztem az órámra – perceken belül itt lesz a feleségem, autóval.
– Kicsoda?
– Lacsánszkiné…
Bumbi valahogy elgörbült, ha mondhatom így, grimaszt vágott és ellépett tőlem. Visszanézett rám
– Én majd taxival megyek. Álmos vagyok – ezzel otthagyott.
Kezdtem fázni a vendéglői pince melege után, pedig nem is volt hideg.
A szomszéd keresztutcából befordult egy Opel és közeledett felém.
Mikor megszülettem
egy Rubikkocka voltam
melynek minden oldala fehér
s bárhogy forgattak
sehogy sem tudtak
kirakni helyesen.
Ezért színeket festettek reám
így most azt hiszik,
helyén van
minden négyzetem.
Hogy ki ő, talán önmaga sem tudta.
Az apja orosz volt, az anyja ukrán.
Sokat olvasott és szerette a képregényeket
Egy szőke lánynak letört egy vörös rózsát.
A tüske felsebezte mélyen a tenyerét.
Mérnöknek készült vagy az is lehet tanárnak.
Szeretett sétálni lent a folyóparton.
Nézni a nagy hajókat, horgászokat.
A suli focicsapatában jobb hátvédet játszott.
Hogy az akna ki-é volt, soha nem derült ki.
Lehetett ukrán, de az is lehet orosz.
Vérében szétázott a testvérének vitt kenyér.
Napokig hevert a teste temetetlen.
Körötte acélvihart kavartak,
a pusztítás távoli démonjai.
Csak annyi éves volt, mint a sorok száma.
Zalán Tibornak
(Ady Endre elképzelt verse, a Tokaji Írótáborról.)
Vívjunk hát ezer bókcsatákat!
Majd jajongva, sírva
boruljunk egy régi sírra,
s legyen bánat! Bánat!
Rázzuk kiürült tarisznyánkat!
Keseregve várva,
az égből lehulló mannára,
s legyen bánat! Bánat!
Mindegyről zengjünk szép hozsannákat,
ki velünk egy akol!
Folyjon Trianon és a bor!
S legyen bánat! Bánat!
Mert ez kell még mindig Hunniának!
Nagy fellobogással,
hamvadni el, boros vággyal,
s legyen bánat! Bánat!
Nőalak kecskével
Már félórája csak szöszmötölt az íróasztalán. Tankönyveket, szamárfüles füzeteket rakosgatott az egyik helyről a másikra. Nyugtalanul fészkelődött a székén, míg próbált kényelmesebben elhelyezkedni, hogy ne érezze a feszültséget a térdében és a bokájában, de hiába. Nem talált megfelelő testhelyzetet, hogy nyugalomra leljen. „Jó lenne játszani, de mit?” – gondolta, bár a játékok soha nem tudták lekötni a figyelmét. És a rendelkezésre álló eszközök sem voltak kielégítő állapotban. Többnyire kopottan és hiányosan kerültek hozzá, hiszen a legtöbbet használtan kapta. Végül mindig a fantázia világába menekült. Most azonban ez az út is járhatatlannak tűnt. Bárhogy törte a fejét, semmilyen izgalmas helyszín, vagy szerep nem jutott az eszébe, amelybe szívesen beleképzelte volna magát. Csak egy dologra tudott gondolni, a tanulásra. Csupa olyasminek az elsajátítására, amihez sem kedve, sem tehetsége nem volt, matek, kémia, biológia, fizika és legfőképpen az orosz. A történelmet és az irodalmat csak azért nem sorolta ide, mert azokból úgy is képes volt összeszedni egy hármast feleléskor és dolgozatírás közben, hogy bele sem nézett a könyvbe. Ugyanakkor feleslegesnek tűnt számára minden erőfeszítés a különböző tárgyak évszázadok alatt felhalmozott ismeretanyagának bebiflázására. Egyrészt borzasztó megerőltetésébe került bármit is memorizálni, ami nem volt közvetlenül és személyesen átélhető, másrészt tudta, ha valamely ismeretet mégis sikerül a fejébe gyömöszölnie, annak másnap már a felére sem fog emlékezni. Volt még egy érve arra, hogy bármennyire furdalja is a lelkiismeret vagy a kötelességtudat, még kísérletet se tegyen az ismeretek memorizálására. A már oly gyakran tapasztalt kudarctól való gyötrő félelem, amely forró szégyenérzetként jelent meg benne. „Ha már úgy sem tudok megfelelni a nagyokosok elvárásainak, akkor legalább elmondhassam, hogy semmit nem tettem a jobb jegyekért. Engem ugyan be nem darál az iskola! Ezt a pár évet átvészelem, aztán dobbantok. Tanulja csak a sok szart, akinek, kedve van hozzá, engem meg felejtsenek el örökre”.
Andris belső monológját egy cserebogár méretű fekete rovar kellemetlen zümmögése szakította félbe. A méretes ízeltlábú újra meg újra az ablak üvegének csapódott, kiutat keresve. Bár a szerencsétlen betolakodó egy percre sem adta föl a küzdelmet, hogy visszanyerje szabadságát, Andris tekintete kétséget sem hagyott a történések végkimenetele felől. A hívatlan vendég vergődése őrült dühöt váltott ki belőle. Egy éppen keze ügyébe került vékonyabb, kemény borítós könyvvel tervezett halálos csapást mérni a betolakodóra. Ám, amint közelebb lépett az ablakhoz, a bogár a szoba másik végébe röpült. Utána vetette magát, de az kicselezve támadóját, visszaröppent eredeti helyére, hogy ott verdessen mindaddig, amíg üldözője utolsó idegszála is el nem pattan. Ekkor Andrisnak eszébe jutott a kamrában tárolt rovarölő spray, amelyet anyja szokott használni hasonló helyzetekben. Kisietett a szobából, majd magához véve a gyilkos szert, rohant vissza. Nem spórolt, bőven fújt belőle mindenhova. Már alig maradt valami a flakonban, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy bár a szemtelen rovar továbbra is ott röpköd a szobában, ő maga majd megfullad. Csak úgy rázta a köhögés, miközben elemelkedve a földről, lebegni kezdett. A szoba elsötétült. A plafont dekoráló csillagmatricák felragyogtak, majd galaxissá rendeződtek a fiú körül, aki addigra már lecsendesedett tüdővel, szkafanderben úszott a bogár után. Miközben az üldöző leküzdve a súlytalanság okozta nehézségeket minden erejével azon volt, hogy az üldözött nyomába érjen, az csak egyre könnyedébben és gyorsabban cikázott körülötte, mintha csak egyetlen célja a másik fél nevetségessé tétele lenne.
Csengettek. Kint, a körfolyosón Baltazár várta, hogy ajtót nyissanak. Amikor nagy sokára szabad utat kapott a belépésre, döbbenten kiáltott fel barátja láttán:
– Atyaég, te meg hogy nézel ki? Mi ez a hülye maskara rajtad?
Andris végignézett magán.
– Ezt te úgysem értheted, várj, mindjárt átöltözöm.
Ám, amilyen könnyűnek tűnt elsőre, hogy megszabaduljon a nevetséges holmitól, olyan nehéz volt bevonszolnia magát vastag űrruhájában cella méretű szobájába. Nem telt bele sok idő, s már a szokásos göncében, útra készen állt a barátja előtt. A lelépéshez most is a hátsó, szűk csigalépcsőt használták a lift vagy a széles lépcsőház helyett. Kettesével szedve a fokokat rohantak le a harmadik emeletről.
– És most merre? – kérdezte Andris az utcára kiérve.
– Mit szólnál – vetette fel Baltazár –, ha beugranánk a nagynénémhez a laborba? Jobbnál jobb cuccok várják, hogy lenyúljuk őket.
– Ugyan, mi a fenének?
– Hogy vért vegyünk egymástól – dörzsölte egymáshoz a kezeit Baltazár.
– Talán jobb lenne az ilyesmit az orvosokra, meg a nővérekre hagyni, akik értenek is hozzá, nem gondolod?
– Beszari!
– Nem vagyok az, csak nem szeretem, ha tűvel döfködnek.
– És te nevezed magad barátnak?
– Ennek semmi köze a barátságunkhoz.
– De igenis van! Te nem bízol bennem – próbálta Baltazár sarokba szorítani Andrist.
– Ez nem igaz.
– Pedig, ez az igazság – erősködött Baltazár.
– Menj a fenébe!… Egyébként, tudod mit? Legyen, ahogy akarod! – engedett végül Andris.
A laborhoz, mely a klinika alagsorában kapott helyet, szűk, gyéren megvilágított folyosó vezetett. Andris szíve a torkában dobogott az izgalomtól. Amikor pedig a bejárat elé ért, lába gyökeret vert a félelemtől.
– Na, megyünk? – kérdezte Baltazár, s már kopogott is a labor ajtaján.
–- Én ugyan nem! Kiráz a hideg az ilyen helyektől. De te csak menj, szedd össze, ami kell, búcsúzz el a nagynénédtől, aztán tünés.
– Mi van már, csak nem beijedtél megint?
– Nem ijedtem be. Csak ez az egész a te őrült ötleted. Örülj, hogy egyáltalán elkísértelek!
Ekkor egy kellemes fiatal női hang szólt ki a szobából.
– Te vagy az, Baltazár? Gyere be!
Amikor kinyitotta az ajtót, nagynénje észrevette, hogy nem egyedül érkezett.
– Ki az ott a folyosón? – kérdezte. – Csak nem a barátod?
– De igen.
– Ő miért nem jön be? Ott fog ácsorogni, amíg mi beszélgetünk?
– Mit tudom én! Kicsit beszari – válaszolta Baltazár jó hangosan.
– Gyere csak be! – kiáltotta a nagynéni Andrisnak.
Andris megszégyenülten lépte át a küszöböt, köszönt és bemutatkozott, majd zavartan körbenézett. Fehér, üvegezett lemezszekrényeket, nikkelezett orvosi eszközöket, hűtő- és fagyasztószekrényeket, centrifugákat, sterilizáló gépeket és temérdek üvegcsét látott mindenfelé. A fal mellett íróasztal állt. A fényes fehér csempékkel borított helyiség rideg és barátságtalan benyomást keltett. Andrisnak feltűnt, mennyire nem illik a hely atmoszférájához a nagynéni kedves mosolya. A hölgy, akit unokaöccse Lilinek hívott, már az első pillanatban elbűvölte a kis idegent, aki még soha nem érzett a másik nem iránt ehhez hasonló, bizsergető vonzalmat. Szinte a lélegzete is elállt a nő láttán. Egész teste elernyedt, vagyis csak majdnem, mert pont ott, ahol a legkevésbé szerette volna, fájdalmas merevséget érzett. Zavarát egy kiskamasz esetlen lazaságával próbálta palástolni, de képtelen volt levenni tekintetét Liliről: hol a nő ragyogó arcát, hol pedig vonzó, de mégsem hivalkodó dekoltázsát bámulta. A diszkréten kifestett mandulavágású szemek és a finoman ívelt ajkak mellett különösen az arc két oldalán található gödröcskék kötötték le. A szabályosan ovális fejformát oldalt elválasztott, vállig érő, sűrű, enyhén göndörödő fekete haj tette még vonzóbbá.
Csak pár pillanatra, no meg némi biztatásra volt szükség ahhoz, hogy a látogató a kezdeti feszültségből feloldódva, megnyíljon elragadó vendéglátója előtt. Andris a legbizalmasabb kérdésekre is szinte kapkodva válaszolt. Egyből elmesélt mindent a szüleiről és a féltestvéréről, akivel még nem találkozott, mert az édesapja magával vitte külföldre. Beszélt arról is, hogy édesanyja kórházban fekszik, s amíg távol van, ő viszi otthon a háztartást. Bár nagyon utálja. Hetente egyszer kiviszi a szemetet, kiüríti a szennyestartót, és amikor már egyetlen tiszta edény és evőeszköz sem maradt a konyhában, nekiáll elmosogatni. Andris nem túl szorgalmas, de jó szándékú, vagány, ugyanakkor érzékeny fiúnak igyekezett beállítani magát, ami tekintettel az önbecsülés teljes hiányára, korántsem volt egyszerű feladat. Szürkének, unalmasnak tartotta magát, akit sem a külseje, sem a tulajdonságai nem emelnek ki a tömegből, olyannak, akire nincs szüksége a világnak. Ezt a képet kellett kiszíneznie és izgalmasabbá tennie. Nagy buzgalommal kotorászott gyermeki fantáziájának tárházában, hogy az ott fellelt személyiségjegyek valamelyike érdeklődésre tarthasson számot. Bár gondolatban számtalan szerepet magára öltött, félelme, hogy egyikkel sem fogja megnyerni Lili szívét, nem csillapodott. Végül egy összetett személyiség mellett döntött, amiben egyszerre volt megtalálható a korára és a nemére jellemző vásottság, az együttérzés és némi művészi hajlam. Elszakadva az általános kérdésekre adott semmitmondó válaszoktól, lassan sikerült új beszédmodorra váltania. Izgalmas, kitalált történetekkel traktálta szépséges hallgatóját, miközben a barátja a terem másik végében, az üvegezett szekrények körül sündörgött a megfelelő alkalomra várva, hogy elcsenhessen ezt-azt a polcokról.
– Hát te meg hol bujkálsz, Baltazár? – szólalt meg hirtelen hátra fordulva a nagynénje.
– Semmi, csak nézelődök – válaszolta az flegmán.
– Azt látom! – jegyezte meg Lili. – Na, gyere, mondd el szépen, hogy miért is jöttetek, tulajdonképpen.
– Igazából Balti ötlete volt, hogy látogassuk meg magát a laborban – kapott a szón Andris.
– Valóban? Mesélj! – Lili mélyen Baltazár szemébe nézett.
– Jól van! Nem nagy ügy, csak kíváncsiak voltunk… milyen érzés, amikor megcsapolják az embert… szóval… azt hallottam, vagy olvastam… nem is emlékszem…
– Ááá! Már értem – kiáltott fel Lili, majd felnevetett. Jól tettétek, hogy hozzám jöttetek és nem kezdtétek bolond mód szurkálni, vagy vagdosni egymást. – Leveszem én a véreteket, s ki is értékelem, ha csak ez kell. Holnap már jöhettek is az eredményért.
– Nem egészen így gondoltuk…
– Hát, hogyan? – ráncolta össze a homlokát a nő, miközben a fiúk arcát kémlelte.
– Értem már! – kiáltott fel hirtelen. – Csakhogy ez nem egy vegyesbolt, ahová csak úgy besétáltok, lenyúltok ezt-azt, aztán illaberek. Ez itt egy labor, ahol minden egyes tűt és fecskendőt szigorúan számontartanak, hogy az ilyen ámokfutók ne döfködhessék egymást kényükre-kedvükre. Szóval, vagy én csinálom, vagy senki. Na, ki lesz az első?
– Majd én – ugrott fel izgatottan Andris a helyéről.
– Nézd már! Nem rég még be volt ijedve egy vacak kis szúrástól, most meg már alig bír magával – gúnyolódott Baltazár.
– Ez most egész más – védekezett Andris, miközben arca egy pillanat alatt égővörössé változott.
– Ne is figyelj rá. Mire gondolsz egyet, már túl is leszel rajta – bíztatta Lili mosolyogva.
A vérvétel és az azzal járó rövid adminisztráció zökkenőmentesen zajlott.
Baltazár türelmetlenül leste a pillanatot, mikor teheti rá a kezét a lezárt kémcsövekre. Lilinek csak pár másodpercre kellett elfordulnia ahhoz, hogy Baltazár belevarázsolja a becses üvegcséket nadrágja zsebébe. A fiúk abban a pillanatban felugrottak, mondván, azonnal indulniuk kell, mert egy közös ismerősükkel van találkozójuk, és elviharzottak.
Andris és Baltazár a három utcányira lévő, elhagyatott gyárépület felé indult. Kedvenc búvóhelyük évek óta üresen állt. Bár a főbejáratot lezárták, az üzemet körülvevő lyukas drótkerítésen bárki könnyedén átcsúszhatott. Onnan gyerekjáték volt bemászni egy törött ablakon keresztül a gépházba. A csarnokban egy négy méter magas rozsdás légkalapácson kívül már semmi nem emlékeztetett a dolgozó ember verejtékes munkájára. Ami csak mozdítható volt, rég eltűnt a környékbeli ügyeskedők kezei között. A fiúk, mint mindig, a rejtekhely felfedezése és ünnepélyes felavatása óta, most is a műhely közepén pöffeszkedő monstrum lábánál foglaltak helyet. Baltazár elővette a két kémcsövet a kabátja zsebéből, majd azt, amelyen a saját neve szerepelt, Andris kezébe nyomta.
– Na és most? – kérdezte Andris.
– Nyisd ki, és igyál! – Baltazár lecsavarta a barátja nevével ellátott fioláról a kupakot, szájához emelte a vörösre színeződött üvegcsét.
– Mi ez a baromság? – kérdezte Andris megrökönyödésében.
– Mondtam már. Ez amolyan szerződésféle, a barátságunk záloga.
– Mint mikor a szövetségesek egy edénybe csurgatták a vérüket, összekeverték és ittak belőle?
– Pontosan.
– De Balti, ennek már több mint ezer éve.
– Akkor éppen ideje, hogy visszatérjünk a hagyományhoz.
– Ha ragaszkodsz a hagyományokhoz, miért nem keverjük mi is össze a vérünket egy edényben?
– Ugyan már, kit érdekelnek a részletek?
– És ha én nem vagyok hajlandó ebben részt venni? – kérdezte Andris.
– Akkor felejtsük el egymást. Majd keresek valakit, aki nem majrés. Egyébként sincs már sok kedvem a hozzád hasonló gyáva szarokkal haverkodni. Akár rögtön elhúzhatsz a büdös francba.
– Azt már nem!
– Na és miért? Fogod magad és felhúzod a nyúlcipőt. Ennyire egyszerű.
– Nézd csak meg – mutatott körbe Andris. – Ezt a helyet együtt fedeztük fel, emlékszel? Egy tapodtat sem mozdulok innen nélküled.
– Akkor mi legyen? – kérdezte Baltazár.
Andris nem válaszolt, tekintete a vörösen csillogó üvegcsére esett. Hosszú másodpercek teltek el, mire a kupaktól megszabadított fiolába belekortyolt. A jellegzetesen sós, ugyanakkor kissé édeskés. sűrű folyadék akadálytalanul folyt végig a nyelőcsövén, hogy azután a gyomorba jutva émelygést keltsen benne. Komoly erőfeszítésébe került, hogy el ne hányja magát. Csak miután megbizonyosodott, hogy a túl van a megmérettetésen, szólalt meg ismét.
– Na, meg vagy elégedve?
– Talán – nézett a barátja szemébe Baltazár. – Most legalább már semmi nem állhat kettőnk közé. – Majd ő is kiitta a kezében tartott üveg tartalmát.
Andris úgy határozott, tesz egy kitérőt a Vágóhíd utca irányába a Duna felé, mielőtt hazaindul. Nem sietett. Tudta, otthon senki se várja. Egykedvűen dúdolt magában valami egyszerű dallamot. Lassan lépkedett a repedezett aszfalton. Hirtelen, egy megmagyarázhatatlan érzéstől vezérelve, hátrapillantott. Egy girhes, tarka macska követte tisztes távolból. Ha megállt egy bolt előtt, az is megállt. Ha befordult egy mellékutcába, befordult utána. Andris meggyorsította a lépteit, a végén már rohanvást kereste a kiutat. Egészen a Soroksári úti kereszteződéséig futott. „Ugyan, mit akar tőlem ez a kóbor állat?” – tette fel magában a kérdést, miközben kénytelen volt lefékezni a zebra előtt. „Talán Balti vére ment az agyamra? Vagy éppen ő küldte ezt a dögöt, hogy kémkedjen utánam? Lassan olyan leszek, mint Csutka néni a másodikról, aki folyton arról rinyál, hogyan sugarazzák a rádión keresztül, és milyen agyafúrt módszerrel törnek az életére, mikor a tapéta résein át mérges gázt szivárogtatnak a lakásába.” A lámpa zöldre váltott, Andris pedig folytatta útját a HÉV irányába, a Duna felé.
A nap lemenőben volt. Egymás után villantak fel az autók és az utca fényei a szürkületben. A járókelők sorban olvadtak a házak tűzfalának egyhangúságába. Miközben áttért az úttest túloldalára, Andris megfogadta magában, hogy bármilyen hang, vagy baljós megérzés is kísértse, nem néz többet hátra hazáig. Ettől jobb kedve lett. Önbizalma óriásira dagadt. Mellét kidüllesztve, egyenes derékkal haladt tovább a Dunát a HÉV sorompójától elválasztó átkelőig, ahol ismét megállásra kényszerült. Addig kellett várakoznia, míg a soron következő szerelvény a közeli megállóban rostokolt, hogy miután az utolsó utas is kényelmesen elhelyezkedett, folytathassa útját az állomásig. Idővel persze a sorompó is felemelkedett, Andris pedig végre kedvére legeltethette a szemét a kivilágított vízibuszokon, toló- és vontatóhajókon és a mindenféle áruval megrakott uszályokon, amint egymást kerülgetve komótosan kapaszkodnak felfelé Visegrád és Bécs irányába, vagy éppen sodródnak délre. Órákig képes volt elnézni ezeket a mély hangú gépóriásokat, ahogy egymástól tisztes távolságot tartva, ünnepélyes méltósággal úsznak. Ilyenkor gyakran elképzelte, amint a hajó fedélzetén parancsokat osztogat a legénységnek. Elképzelte amint a mólóhoz érve a matrózok partra vetik a köteleiket, hogy azután a hajócöveken rögzítsék azokat. Elképzelte hogyan hódítja meg a legénységével a környékbeli lányok szívét a sikeres partraszállást követően. Unásig fantáziált a gátat védő korlátnak dőlve, csak valahogy sikerüljön elterelnie a frissen átélt eseményekről a figyelmét.
Hazafelé, a Közraktárhoz közeledve vadul smároló fiatalok és ijesztően dülöngélő emberek mellett kellett elhaladnia. Nyakát behúzva, tekintetét földre szegezve sietett. Nem is félelmet, inkább undort érzett irányukban. Már azt is megbánta, hogy a villamos helyett a gyaloglást választotta. Egyszer csak egy hideg kéz szorítását érezte a jobb vállán. Bár nem is olyan rég volt még, hogy elszánta magát, semmilyen körülmények között nem néz a hátra, most mégis megfordult. Egy meghatározhatatlan korú, rosszul öltözött, sovány asszony állt mögötte. Százhatvan centi lehetett, alig magasabb a fiúnál. Fél arcát tenyér nagyságú tűzfolt borította. Kezét, mellyel az előbb fiatal áldozatát markolta, most reszketőn nyújtotta maga elé.
– Hé, kisfiú! Ki tudnál segíteni?
– Nincs pénzem – suttogta Andris rémülettől alig halhatóan.
– Ugyan már, nézd csak meg, hátha akad egy kis apró – erőszakoskodott az asszony.
A fiú úgy állt ott, mint akit letaglóztak.
– Na mi lesz már? – türelmetlenkedett az asszony.
Andris ekkor benyúlt a kabátja zsebébe, majd pár pillanattal később, egy véres kémcsövet halászott elő belőle.
– Csak ez van nálam – nyújtotta a nő felé. – Szívesen odaadom magának, ha kell.
– Hát, ez meg mi a fene? – kérdezte az elsápadva.
– Ez? Egy üveg.
– Azt én is látom, nagyokos. Na, és mi az a piros folt rajta, csak nem vér?
– De igen, a barátomé.
– Ne mondd! És hogy került hozzád, csak úgy a zsebedbe vándorolt? – folytatta az asszony.
– Nekem adta.
– Az üres üveget?
– Nem, akkor még tele volt.
– Jézusom! Miféle beteges dolog az ilyen! Na, és?
A fiú hallgatott.
– Beszélj már! Kilöttyintetted valahol útközben?
– Nem – válaszolta Andris. – Megittam.
Az asszony elsápadt.
– Tartsd meg a retkes üvegedet, te szörnyszülött! – rikácsolta. Sarkon fordult, és felszívódott a környező bokrok takarásában. Andris azonban, mintha még várna valamire, nem mozdult. Bár képtelen volt meghatározni az érzést, egyértelműen valaminek a hiánya gyötörte. Nyugtalanul tekintgetett mindenfelé, lát-e valakit, aki tanúja lehetett az imént lezajlott eseménynek, de mint ahogy az idegen asszonynak, úgy a többi közelben tébláboló járókelőnek is nyoma veszett. Már indult volna, mikor azzal szembesült, hogy elvesztette a tájékozódó képességét. Egyszeriben képtelen volt felmérni, merre kell haladnia ahhoz, hogy végre hazajusson. Mint egy Alzheimer-kórban szenvedő beteg, aki a konyhából sem talál el a hálószobáig, úgy kóválygott le-föl a parton, alig száz méterre az otthonától. Még a park túloldalán sorakozó bérházak és az azokat egymástól elválasztó szűk utcák ismerős látványa sem volt elég, hogy a helyes irányba terelje. A belső iránytű, melynek a dolga az lett volna, hogy észrevétlenül mutassa az utat, most zavarodottan pörgött láthatatlan tengelye körül. Andris belátta, jobban teszi, ha egy bizonytalan időre helyet foglal a közeli padok egyikén. Várta, mikor tisztul ki a feje, mikor áll helyre a belső egyensúlya. Biztos pontot keresett, ami segítheti a tájékozódásban. Nem sok sikerrel. Ugyanis a dolgok egyre kaotikusabb képet mutattak.
Egy időre az egész környék némaságba burkolózott, sem a távoli autók zaja, sem a villamos kerekeinek csikorgása nem zavarta meg az éjszaka nyugalmát, csak az apró állatok neszezése hallatszott, no meg valami halk nyávogás a távolból. A fiú egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy az imént azt sem tudta, merre jár tulajdonképpen. Fülelni kezdett. Figyelmét lekötötte az egyre erősödő nyivákolás, amely csak jóval később kezdett testet ölteni egy tarka macska alakjában, alig egy méterre a lábaitól. Andris azonnal felismerte az állatot, amelynek a közeledésétől az első találkozás alkalmával még határozottan elzárkózott. Most annál szívesebben fogadta a társaságát. Ciccegve hívogatta közelebb és közelebb magához. Az állat azonban tisztes távolban lecövekelt. Egy ideig csak állt és meresztette a szemét, majd komótosan tovább sétált. Andris utána eredt. A macska először keresztülvezette a fiút a villamossíneken és a zebrán, majd égnek meredő farokkal folytatta útját a Kinizsi utcán át, egészen a Knézich utca 15. szám alatt található bérház címeres főbejáratáig. Az állat ekkor megfordult, és mintha mondani akarna valamit, a fiú szemébe nézett. Andrisban csak most tudatosodott, hogy célba ért.
Kettős kompozíció
Autók parkolnak az utcán,
szélvédőkre eső csepeg.
Lehullnak az égből a nullák,
autók parkolnak az utcán.
És egyre tart tovább a hullás,
felszállni már nem is lehet.
Autók parkolnak az utcán,
szélvédőkre eső csepeg.
Most csillognak az ágak,
a napfény és a víz.
Most látható a látszat.
Messze tíz óra tíz.
Valótlan és valóság,
az utca változik.
Mit tükröznek a tócsák?
Mindjárt tíz óra tíz.
De elborul majd gyorsan,
igaz lesz, vagy hamis,
valós vagy épp valótlan.
Éppen tíz óra tíz.
Aztán megint kisüt majd,
igaz, hogy csak alig.
Hó hullik, vagy a rügy hajt –
elmúlt tíz óra tíz.
Ez van, itt még mindig esik,
nincs már a sarokban az ernyő.
Mondják, hogy ajándék ez is.
Ez van, itt még mindig esik.
Van, aki szemetet levisz,
és nem zavarja fent a felhő.
Ez van, itt még mindig esik,
nincs már a sarokban az ernyő.
Nővérek (Csendélet hölgyekkel)
Mikszáth Kálmán a régi képviselőházból, a T. Házból ismert „alakokat” mutatott be. Én csak az MTV egykori székházának alakjai közül szemelgetek.
Celebek még nem sertepertéltek, vigyorogtak, nagyképűsködtek a házban. Gyönyörűséges bemondónők, művelt, szemfüles riporterek álltak-ültek a kamerák elé. Tehetségük, egyéniségük máig is él sokunk emlékezetében.
Nem is őket szeretném megidézni, hanem a „közkatonákat”, akiknek nevét sosem írták ki a stáblistákra. Nélkülük azonban nem működhetett volna az intézmény, amelyre csak később ragasztották a gúnyos „agysorvasztó” kifejezést.
Eszembe jut például V. Pista. Alacsony, mokány lóti-futi ügyelő volt. Árvaházban nevelkedett, hihetetlen szorgalommal tanult, és igyekezett végrehajtani a feladatokat, amelyek még a rutinos szerkesztőket, rendezőket is megizzasztották.
Egy ízben odaszólt neki az asszisztens:
– Pistukám, a holnap esti kamerapróbára kellene egy fotó az amerikai Grand Canyonról.
Egy óra múlva öt remekbe készült fotó mutatta a munkatársaknak az Újvilág természeti csodáját.
– Hogy tudtad ilyen gyorsan bejárni a fotótárakat, a könyvtárakat? – kérdezték.
– Egyszerű volt – felelte a fiú. – Átmentem a tér túloldalára, becsöngettem, kijött egy katona, mondtam neki, fotó Grand Canyon, és tíz perc múlva már hozta is a képeket.
Akkora balhé lett ebből, hogy még a tévé elnökének is megfájdult a feje. Csak úgy bemenni az USA nagykövetségére? Mellőzni a protokollt? Kikerülni a diplomácia útvesztőjét? Semmibe venni az előterjesztések, a kérelmek, a tárgyalások kötelező rendjét? Nem, az ilyesmi nemcsak érthetetlen, hanem tűrhetetlen is.
Szerencsére elnézték a naiv ügyelő „ballépését”. És láss csodát: nem romlott meg a Magyar Népköztársaság és az Egyesült Államok közötti, amúgy igencsak feszült viszony.
V. Pistában a természetes ösztönt munkált. D. Istvánt viszont a természetfölötti bódította el. Kövér, köpcös termete, kedélyes sztorizása miatt nevezték el Svejknek. Sofőr volt. Én is sűrűn jártam vele a vidéket, nemegyszer éjjel is.
Hát ez az! Hašek figurájának kései magyar utóda félt az éjszaka kísérteteitől. Ott, a benzinkút mögött… ott oson valaki! Csukjuk be a kocsiablakot, még beleakaszkodhatnak a hajunkba!
Sokan csúfolták, ugratták, ijesztgették a pocakos pilótát. Én inkább sajnáltam. A szellemvilágon kívül forgolódó hús-vér nőkről is szívesen mesélt. Barátja temetése után sikeresen támadta meg a víg özvegy, és az utasnak ál-anatómiai előadást kellett hallgatnia a „fehér májról”.
Combi néni májáról persze senki nem tudott semmit. Az idős liftkezelő azonban mindent tudott a büfében meg az aulában meg-megforduló tévések és vendégművészek szerelmi ügyeiről. Az egyik kapuőrről, N. Jánosról azt is tudta, hogy rendkívül szigorú, éber ember.
Három jóbarát elhatározta, hogy megtréfálja Jani bácsit. Kezeslábast öltöttek, és a portán azt mondták, hogy a második emeleti páncélszekrényért jövünk. Tetszik majd segíteni nekünk, ugye? Odabent hevedereket tekertek egy kisebb trezorra, és miután az „éber” cerberus szélesre tárta előttük az ajtót, nagy nyögések közepette lecipelték a lépcsőn, ki a térre.
Persze aztán vissza is vitték.
Hogy az akcióért ki kapott fegyelmit, sajnos, nem tudom. De ha tudnám, akkor sem árulnám el.
Házak előtt
Fülpösdaróci emlék
Elalvó gyermek mellett virraszt
a nyári csönd, a lombokon átsütő
fény rácsokat rajzol ruhámra,
a part aranyló homokján
mintha emlékem sosem járna,
izzadó testem a nyár szerszámaival
rogyásig rakva megyek,
feloldott arcom kutatom
a fűlencsés víz fortyogó tükrében,
szénaboglyák ágaskodnak, jövőt
jósolnak nekem, tengernyi örömöt –
dél van, a megrepedt föld
patakzó panaszai ostromolják
némaságtól elszokott fülemet,
megvetve minden gyarlóságot
nemcsak a nyár melegíti szívemet,
nemcsak szénaillatú órákat
kapok a lépteim alá simuló füvektől,
hanem tisztaságot – bekötöm
szemem a csönd kendőjével,
s iszom a magányt, halálig
szomjasam megyek, arcom
megrohamozzák a legyek,
de hallom a lépteket: kipp-kopp,
felébredt az a másik Nyár is,
s a szétfolyó parti homokban
már látom aranyló nyomát.
Megváltó Krisztusként ülhetsz ott,
lehetsz gondodba beburkolt,
ha nem mozdul meg az ajtókilincs,
csupán a láb, mely fájdalmat int,
oly sokszor riasztott el a klórszag,
s érezted magad alattvalónak,
sorsod a hosszú várólista,
hogy végre eljuss a vágóhídra,
mikor eljön a kitűzött óra,
izgalom mérkőzik kilóra –
addig roncsol az ismeretlen,
nem indul meg, hogy kikeressen
a gyógyulni vágyók sorából,
tested feléli, elharácsol
éveidből sok órát, napot,
csupán tökéletest hallgatod,
ha tudná Krisztus is jó ügyed,
nem hagyná, feléljen szédület,
idődből pár araszt kimérne,
s egy várólistára kicserélne.
„Véget kell vetni a nők elnyomásának.”
(Robert Merle: Védett férfiak)
Azok a szép, (feszült!) napok * a nyolcvanas években! Amikor gyermekem megbetegedett, és én odaadóan (és rémülten) ápoltam. És amikor a másik is megbetegedett, ugyanolyan figyelmesen (és még rémültebben) igyekeztem gyógyítani. És amikor már nagyon hosszan voltak betegek, mosolyom apadt, erőim lankadtak, s a feszültség ugyan fokozódott, de már semmi szépséget nem ígért. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni, járni csak módjával, a vérnyomásmérő higanya biztatásra sem tudott 100 hgm fölé menni. Volt egy jószándékú, kedves doktornénim, aki gyerekkorom óta ismert, és amikor eljött hozzánk, csak rövid ideig nézegetett itt-ott, majd határozottan beutalt a saját osztályára, a nevezetes négyes belre. Akkor még nem tudtam, miről nevezetes, de a tudás hamar elérkezett.
Tizenkétágyas szobába kerültem, különféle korú és diagnózisú betegekhez – persze mind nő, mert a kórházakban még nem vezették be a koedukációt, csak a WC-ben. Igaz, akkortájt nem is lett volna igényem másféle koedukációra – a WC-re sem volt. Az első viziten a kedves doktornéni megint vérnyomást mért, mintha el is sápadt volna, és megkérdezte: – Jól vagy? – Hát, hogy lettem volna jól, nem azért jöttem.
– Adok neked egy jó nyugtatót, hogy tudjál éjjel aludni – mondta aggodalmasan. – Eddig Andaxint szedtél, ebben nagyobb a hatóanyag – és máris a számba erőltette az újabb csodafegyvert. Grandaxinnak hívták, és a poliglottok tudják, hogy ha grand, akkor tényleg több van benne. Egész éjjel sebesen vert a szívem, dobogásának hangját úgy észleltem, mintha metronómot ültettek volna a fülembe, ott hallottam a szinte szünet nélküli kalapálást. Meg se kíséreltem lefeküdni, kimentem a folyosóra sétálni. Az ügyeletes nővér (megkívánta a nővérke megszólítást) többször rám is szólt: – Ketteske, azonnal menjen az ágyba! – De a Ketteske, a személyiségemet vesztett én, egyáltalán nem akart ágyba menni. Sőt, reggel a kedves doktornéni által rendelt következő Grandaxint sem voltam hajlandó bevenni. Alapos gyanúm volt, hogy mérgezés áldozatává válnék.
A vizit után a doktornéni szobára rendelt.
– Mi az, hogy nem veszed be a gyógyszert, amit rendeltem?
– Nagyon rosszat tett nekem – mondtam, és semmi bűnbánat nem volt bennem.
– Akkor kipróbálunk valami mást – mondta elbizonytalanodva, és meg se mondta, mi az a fehér tabletta, amit a gyógyszeradagolómba tett. Nem vettem be, anélkül is élménydús éjszakám lett. A szomszéd ágyon hangos és hosszas hörgés után meghalt az „ileuszos” néni, ággyal együtt vitték ki a kórteremből, mert nem volt hely a tepsinek. Alig hevertük ki a megrázkódtatást, új nénit hoztak, aki egész éjjel azt kiabálta, hogy mumusok ülnek az ágya szélén, és el fogják vinni. Nem vitték el – sajnos –, úgyhogy reggelig kergette őket szóban, ordítva, mert nem volt ereje még felülni sem, csak úgy küzdött velük pirkadatig, amikoris mumustermészetüknek megfelelően nyom nélkül elpárologtak.
Reggel a szokott rituálé: a kedves doktornéni méri a vérnyomásomat. Vérvörös lett tőle, amikor leolvasta: 90/80 hgm, azonnal menj haza, mondta látható rémülettel, itt csak meg fogsz halni. Hát nem ezért jöttem, próbáltam hangot adni a véleményemnek, úgyhogy megegyeztünk a távozásban, na, de hová? Ha hazamegyek, minden úgy folytatódik, mint amiből el kellett jönnöm. És akkor jött a megváltó ötlet: – Utazz el valami jó helyre, üdülőbe, adok beutalót, hogy egyágyas szobát kaphass, csak el innen, mielőbb!
Ebben egyetértettünk, de hogyan? Én még soha nem távolodtam el a gyermekeimtől a munkahelyemnél messzebbre és hosszabb időre, most hogyan utazzam fel a Mátrába, ahová a beutalót kaptam?
– Elmégy – mondta szigorú apám, aki szülőföldjének nyelvjárásából talán csak ezt az egy idiómát őrizte meg. – Csak szervezés kérdése – mondta ügyes és gondoskodó anyám. – Idehozod a gyerekeket, valahogy elleszünk velük napközben, este munka után besegít az apjuk; éjszakára van egy kiságyunk meg egy matracunk
Ez volt a terv, a barátnőm kölcsönadta rövid kisbundáját, mondván, hogy ebben könnyebb hegyet mászni, mint az én hosszú posztókabátomban. – Hegyet mászni? – vihogtam magamban, mert a kórházba menetel előtt járni is alig tudtam.
Apám kivitt Hycomatjával a buszpályaudvarra, valaki fellökte először a bőröndömet, aztán engem a buszra, majd apám visszapöfögött az elhagyott családhoz, én meg óriási rázkódásokkal, zötyögésekkel, egy menet közbeni kerékcserével három és fél óra alatt megérkeztem a 91 km-re lévő Mátrafüredre.
A hely amúgy szép volt, havas tájban terméskő üdülő, a bekerített területen belül öt perc járásra tőle az étkező és a konyha. A szobám kétszemélyes lett volna, ha a kedves doktornéni nem adott volna igazolást, hogy egészségügyi okokból egyedül kell lennem. Minthogy kívülről se külsérelmi nyomaim nem voltak, végtagjaim száma az előírásos, és egyik sem volt törött, az üdülő vezetőnője szemüvegét cserélve nézegetett, hogy mivel érdemeltem ki ezt a kiváltságos helyzetet. De – minthogy a kedves doktornéni nemcsak az üdülő felügyelő főorvosa volt, hanem alezredes is, parancs az parancs. Megkaptam a földszint 3-as szobát és a hozzá járó 3-as étkezőasztalt. Mindkettőt egyedül. Ez nemcsak a vezetőnő érdeklődését keltette fel, hanem a beutaltak között magányosan lézengő férfiakét is, egyesekből nyomban kiváltotta a vadászösztönt.
Én pedig megkezdtem gyógyító kúrámat. Rögtön reggeli után kimentem sétálni – na jó, ez túlzás, tettem néhány lépést –, ugyanígy ebéd után is. A többi időben olvastam, kezdetben régi kedvencemet vettem újra elő, visszaidézve korábbi elomló álmaimat, Turgenyev káprázatos novellájával, A diadalmas szerelem dalával. De nem sok idő maradt a magányos elmélyedésre: a második napon vacsora után ismerkedési estet rendeztek – ezen én egyáltalán nem akartam részt venni, de rám dörömböltek, hogy kötelező. Pedig éppen a kötelező dolgok elől menekültem.
Konfekció-eleganciába öltözött beutaltak tömege töltötte meg az étkezőt, ahol párásan terjengett a vacsoraszag. A helyiség funkciójának átváltoztatására három asztalból összetoltak egy emelvényfélét – piros posztóval letakarva, a VEZETŐSÉGNEK felirattal, a két szélén egy-egy cserép muskátli –, a főszereplő középen egy paleolit korból származó minőségű és mamut méretű magnó, még nagyobb hangszórókkal – a hangzavar minden feltétele adott volt. A vezetőnő, hoppmesteri szerepben, előadta az est programját: elsőként szellemi vetélkedő (hogy megelőzze – hiszen már sok tapasztalattal rendelkezett –, az ismerkedések szeszben szövődő gyakorlatát), majd tombola, bűvészmutatványok, végül a tombola kisorsolása után végre TÁNC! Nem volt menekvés, hiába nyertem meg a nagyon alacsony szintre szabott intelligencia-versenyt, ezzel csak felhívtam magamra a figyelmet, és az amúgy is szaglászó kopók közeledését. Nem vonulhattam vissza a szobámba, mert a kulcsot le kellett adni. De ami abból a recsegő-ropogó, ordító Telefunken magnóból szólt, az bizony nem a szférák zenéje volt. De nem is az a fajta tánczene, amire mi, akkori már-nem-fiatalok-még-nem-öregek táncolni szerettünk, meghitt, whiskygőzös házibulijainkon. Egy kis Beatles, egy kis Rolling Stones, majd az alkoholmámor szédületében már csak lassúzni képesen Elvis mélyen búgó hangjára vágytunk – hát itt nem ez volt. Reszketett a hold a tó vizén, Istenveledet mondtunk édes Piroskánknak, Egy szál harangvirágot adtunk a kékszemű lánykának, mert az illett a mosolyához – hát nem. Leültem egy sarokban, és igyekeztem feltűnés nélkül olvasni. Ezt nem kellett volna. Ugyanis a Lady Chatterleyt olvastam, ami – hosszú tiltás után – akkor jelent meg először magyarul, címlapja eléggé hivalkodóan árulkodott a beltartalmáról, és én, minthogy olvastam, a címlapot természetesen kifelé fordítva tartottam. Mintha hivalkodnék felvilágosultságommal. Pedig dehogy. Éppen arra figyeltem, mennyire nem csak ARRÓL szól a regény, ami miatt betiltották, hanem milyen világosan, tárgyszerűen érzékelteti az elgépiesedett civilizációt, a háborús sérült arisztokrata gőgös távolságtartását lenézett, de ép és egészséges kertészével-mindenesével szemben; a bátorságot, ahogy a Lady odahagyva luxuséletét és parádés kastélyát, szeretője után megy a bányába, akit a féltékeny arisztokrata férj durván elzavart birtokáról, és kemény munkára kényszerített.
A Lady jellemén töprengtem, közben súgás-búgás indult el a zsúfolt teremben, hogy az „intelligens versenyt nyert nő” valami „szexeset” olvas. A vállalkozóbbakat ez felbátorította, és máris egy szeszpárás lehelet csapott az arcomba, a kérdéssel: – Szabad? – Mármint, hogy táncolni vele. Éppen, hogy szabadságomat éreztem korlátozva ezzel a rám töréssel, de mivel mindenki táncolt, be kellett állnom a tömegbe, ahol éppen a Tölcsért csinálok a kezemből-t üvöltötték a hangszóróval, a számomra amúgyis harsány hangú Zalatnayt kórusként erősítve.
Mindegy. Lezajlott az est, és én a szeszpárás férfinak nemhogy a nevére – mert be se mutatkozott –, de az arcára sem emlékeztem. Az ismerkedési est részemről ismerkedés nélkül ért véget.
Másnap korán –a tejeskávé-Hitler szalonna reggeli után –elindultam fejlesztő sétámra – menekülés a társadalomból – és lépegettem is néhányat. Ugyanezt megtettem ebéd után is, most már bátrabban, a fákon jelölt sétautak felé óvakodtam. Észre kellett vennem, hogy valaki követ. A tegnap esti szeszben párolt arcot véltem felismerni a felém közeledőben.
– Kiskezit csókdosom, kisasszony – nyeldekelte ki magából nyálasan. – Merre, merre?
– Nem tudom, csak úgy levegőzöm. És nem vagyok kisasszony.
– Hát csak nem követte el azt a butaságot, hogy odaadta a kacsóit valakinek?
– Nem így mondanám. Férjhez mentem, gyerekeim vannak.
– Milyen jól tette, hogy nem hozta el őket is! Így most legalább kettesben lehetünk!
– Nem nagyon vagyunk kettesben, a fél üdülő itt csúszkál, botladozik körülöttünk.
– Csókdosom a kacsóit, teszünk róla, hogy kettesben lehessünk! Kanyarodjunk el a Máriácskához!
Az üdülőben talált prospektusok egyikekből tájékozódhattam, hogy a Máriácska egy kis patak fölé emelt dombon, női személy alakjában képviseli az isteni jelenlétet, és vonzza az áhítatra vágyókat. A szeszszagú is oda vágyakozott. Mindenáron arra akart rábírni, hogy térdeljek le vele együtt, és közös, forró imában egyesítsük lelkeinket. A csendes elhárításra nem hallgatott, kezdett erőszakosabban követelőzni a szent szeretet nevében.
– De hát kisnaccság, mért ne imádkozhatnánk együtt? Milyen forró kapocs lehetne kettőnk között!
– Kedves Uram, ennek több oka van. Az első ok az, hogy én zsidó vagyok. A második ok az, hogy még zsidónak sem vagyok hívő.
A szeszvörös arc citromsárgára változott, meggyorsította lépteit, elhagyta a Máriácskát, vele együtt engem, és ezután már csak az étteremben láttam, ahol zsúfolt szájjal próbált szédíteni valaki mást.
Azt hittem, megúsztam ennyi kísértéssel. Tévedtem. A kísértés újabb kíséret formájában jelentkezett: viszonylag jól öltözött férfi, túrabakancsban, turistabottal, láthatóan széles jókedvében rakosgatta egymás elé a lábait. Követett.
– Bocsánat, hölgyem, kísérhetném a sétáján? – búgta mélyített baritonon.
– Köszönöm, jól vagyok egyedül.
– Ne mondjon már ilyet, látom az arcocskáján a szomorúságot. Engedje, hogy felvidítsam!
– Nem szomorú vagyok, csak szeretnék egyedül lenni.
– De olyan szomorú dolog egyedül lenni egy ilyen gyönyörű, havas tájban, tiszta, metsző hidegben! Hadd derítsem fel!
– Mivel szeretne felderíteni?
– Hát beszélgethetnénk a világ dolgairól, meg magunkról.
Nohiszen, gondoltam. Egyik jobb, mint a másik.
– Például elmondhatná, mi a foglalkozása, hol dolgozik, ez biztosan nagyon érdekelne.
– Igen. Én nagyon szeretem. Az Akadémiai Kiadónál vagyok főszerkesztő.
Sikerült még egy arcot elsárgítanom. Hová lett a sportos, pirospozsgás orca? A vidám tekintet?
– Á, vagy úgy! – csak ennyit mondott. Kapta a botját, és az enyémnél sokkal gyorsabb tempóval sikamlott az üdülő felé.
A hátralévő időben sikerült maradéktalanul élveznem kiharcolt magányomat. Egyedül sétálgattam, a közös programokban – pingpong, billiárd, csocsó – nem vettem részt, nagy élmény volt a Lady Chatterley és a róla való saját értelmezésem kialakítása. A szobámba egyedül mentem, egyedül aludtam, a magammal vitt kazettákat hallgattam saját kis magnómon. Bármily ingerlő lehetett feltűnő magányom, mégsem sodort kalandokba engem. A pusztán a lényem lényegi adottságaiból rólam kialakult kép tökéletes biztonságot és abszolút védettséget szerzett számomra.
Többé már nem voltam nő.
* Idézet Petri György Részlet című verséből [vissza]
Kávéházban
Páskándi Géza nyomán
gyí lovam Európa messze még
a magyar drámát meg se írják
végig se sírják
így nem is tud kendermagos párkányunkra leszállni
de azért jó hinni hogy mindőnk csinál valamit
mégis legyen valami cselekmény
karcsú kis kórókat kapáljon a jobbágy
s uraik tündököljenek a nagy tengeren jachtjaikon
iszom kávém mi granulált
és mindenkinek gratulálok
hány fényév sötétség áll mögöttünk
hát megállj a színpadot tekintsd vagy a televíziót
kuporogj szótlan a földben
mikor a felvétel indul
a csapás után ne nézz vissza ne mocorogj
maradj mozdulatlan a felvétel ideje alatt
elmenekül a forgatócsoport
mikor őriztünk együtt magyar drámát
öcsi mondd már
eső mossa a temetőkben a dátumot
hé sírásó melyik út megyen itt Európába?
a 90 éve született
Páskándi Géza nyomán
bámulta a szajha
többször is naponta
hogy alant a lepedő feszül
a székek lába égnek áll
uralható pép itt a nép
amennyid van annyit érsz
rád zuhan a pecsét
s egy tál lencse az étlapon
szárnyalunk döglött lovakon
Szécsi Margit nyomán
mesebeli fájdalommal vicsorgó ligeti falovak
örömre születtünk karácsonyfáinkon
a Világegyetem lakkozott csillagképeivel
de hol lesz az ember jövendő helye a Nap alatt?
a borzalom borzalmasabbá a jó eszményibbé válik?
eljut a tengerhez tisztán a tiszta forrás?
nagy a csönd errefelé pedig odakünn már
horkant a gépkocsi de az ember legyen csak Ember
és esendősége legyen ott a versben és álmainkban
mert szolgalelkek és hatalmaskodók egyaránt
csak hatalmat akarnak és cirkuszi tragédiává
silányul a cirkusz ellenük nem oltalom a halál sem
tudunk-e még illően tisztelegni az Ember előtt?
nem herdáljuk-e el a csodát?
vajon győz a bajvívó a csillagokkal is labdázni merész
Emberfia vagy eljön ránk a történelmi éj?