Juhász Bella Rebeka 10 éves
„A test a szellemben test csak”
(R. M. Rilke * )
Új bolt nyílt a Margit körúton, egy késszaküzlet. Mindenféle forma japán, kínai, svéd vágószerszámok a jól lezárt plexitetős tárolókban, krómtól csillogva, matt bevonattal, precíziós élezéssel, de én csak egy bőrvágó ollóért nyitottam be.
– Hölgy vagy férfi részére lesz? – kérdezte az eladó.
– Saját részre. Mindig berepednek az ujjvégeim.
– Hát kérem. Viktorinox, nyolcezer, Inoxchrome, ötezer-ötszáz, Extrasol, hatezer. Próbálja ki.
– Ez igen, ez vág. A másik szintúgy. Nem is tudok választani.
– Rosszul fogja az ollót. A hüvelykujjat és a középsőujjat kell beledugni a gyűrűkbe, és a mutatóujjal, amelyet a kis csavarra helyezünk, mintegy kormányozzuk a metszést.
– Nem egyszerű.
– Gyakorolni kell.
A Victorinox ollót választottam. Kiléptemkor megakadt a szemem egy erősen ívelt, negatív pengéjű, igen drága késen, a nyele – vagy inkább markolata – végén karika.
– Ez mi? – kérdezte.
– Karambit.
– Mire szolgál?
– Látta a Hannibált?
– Nem, de sokat olvastam róla. Meggyőződésem, hogy a cannaei fényes diadalában legalább akkora szerepet játszott a római parancsnokok tehetetlensége, mint az ő stratégiai lángelméje.
– Nem, a Bárányok hallgatnak folytatására gondolok. Ott egy karambittal szétdarabolnak valakit. A dolog lényege, hogy kiszélesedik a penge, nem zár a seb, amelyet ejtenek vele. Eredetileg indonéz halpucoló kés.
– És a karika a végén?
– Gondolja el, mennyire csúszik a hal. De ha beledugja a kisujját a karikába, biztosan siklik a penge a toroktól a farokig, és ketté nyílt a test. A formavilág megtartása, ki nem csorbuló acél, törhetetlen műanyag, csavarrögzítés, és kész az amerikai hadsereg harcikése. Látja, összecsukva ilyen kicsi. A zsebből úgy lehet előrántani, hogy kinyíljon. Jó, ezt még gyakorolni kell. Most már az olaszok vezetnek a gyártásában. Bizonyos változatát csak az FBI-nak forgalmazzák. A letörő hegyű pengéset. Gondolja meg, egy acéldarab ott vándorol a csontokban. Nem szörnyű?
Sok szörnyűséget mesélt még a boltos, már oda sem figyeltem rá, csak a formára. Félbevágott holdsarló a penge, hozzá hajlik a nyél, karika a végén: holdfogyatkozás. Gyermekkoromban órákig el tudtam nézni a Hadtörténeti Múzeumban a félhold harcosainak szúró-vágó fegyvereit. Úgy éreztem, az enyhén görbülő jatagánok, handzsárok forgatásához, mivel nincs keresztvasuk, nagyobb ügyesség és erő szükséges, mint a hagyományos szablyákéhoz vagy az egyenes kardéhoz. Ez is eszembe ötlött, amikor el kezdtem kungfuzni, hogy megtanuljam a különleges küzdelmi fortélyokat és az energiaképzést. Ez a karambit, bár alig arasznyi, igazi fegyver. Megvettem.
Be kellett kapcsolnom a légkondicionálót a kocsiban, csakhogy meleget fújt, hiába csillogott a kijelzőn a hókristály, mint nyár delén Stilo, a hegyi ékszerdoboz felől Lokriszba menet, Magna Graecia kirándulásunk során. Az órára pillantottam, igen, épp ekkor mondtam, hogy megenném az első szendvicset, a kettő közül, amelyet a kedvesem elkészített. Hosszan összeért a kezünk, amint odaadta, közben utat tévesztettünk a szorossá szűkülő és völggyé táguló, pineazöld meredélyek között. Visszatértünk a középkorba bábozódott faluba, ahol a fügefák rendíthetetlenségével kapaszkodtak a házak a sziklákba. Felettük lebegett a La Cattolica, egy XI. századi kápolna, amelynek öt tornya három apszist formál a templombelsőben. Innen még az égbe vezet az út és a temetőbe, ott is takaros, cseréptetős házak sorakoznak, csak hát kicsinykék. Megszólítottam egy öreget, aki a cinterem kőfalának támaszkodva szakasztott a görögökével egyező zenét hallgatott, hogy ugye ez a tipikus calabriai muzsika? Igen, felelte, ez a tarantella, és a magnója elemes, azért működik itt is, de különben, mióta vagyunk házasok? Hogy még nem, arra elszörnyülködött, és hosszas előadást tartott a család fontosságáról. Majd hozzátette, persze vannak rossz feleségek is, mint például a menye. Úgy, jegyeztem meg, már Hésziodosz is megírta, hogy a rossz feleség istencsapás, amely ürömmé keseríti a legjobb bort is. Hészidoszt nem ismeri, bólintott az öreg, de az asszonyok természete valóban csak a házasság után derül ki. Legközelebb mindjárt az útirányra kérdezzek, javasolta a kedvesem, amikor a szerpentinek lejteni kezdtek, és egy éles kanyar után, mint hatalmas, kék síkság nyújtózott előttünk a tenger.
Riacéban bukkantunk rá az első rendes szupermarketre, ahol a Coca-Colás hűtőbe sört is raktak. Miközben felüdítettük magunkat az – egyébként már a régi görögök által is ismert –itallal, elmondtam a kedvesemnek, hogy ezen a partszakaszon bukkant rá búvárkodás közben egy nyaralóvendég két görög harcos épségben megmaradt – tehát a szemérmes utókor csonkításaitól megkímélt –, életnagyságúnál valamivel nagyobb bronzszobrára, amelyeket majd a Reggio di Calabria-i múzeumban fogunk látni. A remek kidolgozású figurák szeme kalcitból, foga ezüstből készült. Egyikük talán egy héroszt, másikuk pedig egy sztratégoszt személyesít meg. Mindenesetre a két katona fegyelmezetten, pihenj állásban várakozik a parancsra. Bizonyos feltételezések szerint ama tizenhárom műremek két darabjáról lenne szó, amelyet Pheidiasz készített Delphoi számára a marathóni csata emlékére. Marathón! Mekkora győzelem volt szimbolikusan, de a valóságban is… Olyan jól elmondtam mindent, hogy most már meg sem kell néznünk a szobrokat, akasztott meg a kedves.
Az interneten tájékozódtam a karambitról, amelynek használatához – mivel elsajátítása több éves gyakorlást igényel – egy legálisnak hirdetett önvédelmi oldalon bemutató filmet is mellékeltek. Ott nem a fegyver előrántására helyezik a hangsúlyt. A gyakorlatvezető megragadja a nyitott állapotban, hosszú zsinóron nyakából függő kést, és előre bök, majd összevissza hadonászik vele. Úgy is néz ki, mint egy utcai vagány. Mit mondott a kungfumester, amikor a fegyverekről kérdeztem? Minek kísérletezni velük, amíg a saját kezét sem tudja használni az ember? De már, évtizedes tapasztalattal, talán lehetséges. Nézzük csak át az alapütéseket. Kicsattintottam a pengét, beledugtam a kisujjamat a karikába, hüvelyk- és mutatóujjammal megtámasztottam a markolatot. Igen, ez a fogás. A fenyegetően kihegyesedő, görbe pengével a kezemben egyenesen a képzeletbeli váll felé ütöttem, azaz szúrtam, száznyolcvan fokban elfordítottam az öklömet, kissé behajlított könyökkel lehúztam a karomat derékmagasságig, majd visszaszúrtam vállba. A valóságban már spriccelt volna a vér, cafatokban lógó izmok, ínak közül. Ha jól betalálok a kulcscsonthoz, félig levágom, mindenesetre megbénítom a kart. A második alapütés a torokra irányul…
Atyaisten!
Miért vettem ezt a gyilkot? Mert Magyarországon a szakadatlan kormányzati izgatás miatt olyan lincshangulat alakult ki, hogy – valamely nem tetsző politikai megjegyzés, sőt még egy merészebb sávváltás is tettlegességet eredményezhet, ezért – lassan nem tanácsos fegyver nélkül kilépni az utcára? A lélek mindenre emlékszik. Képzeljük el, hogy Orpheuszt Eurüdiké darabolja fel egy jó élű bontókéssel. Nem tudjuk elképzelni. Mert hát Orpheuszt tépték szét. Méghozzá az új isten, Dionüszosz bakkhánsnői, mert visszautasította a közeledésüket. De hát nem azzal szerelmeskedünk, akit szeretünk? Akit a tudásunkkal, szellemünkkel is átölelünk? Akiért, hogy visszahozzuk az életbe, leszállnánk az alvilágba is? Viszont, ahol Dionüszosz, ott színház. Így Lokriszban. A Thalész iskolájának helyet adó Krotónnal és az Arkhimédészről nevezetes Szürakuszaival egyidőben alapított város archaikus templomait a klasszikus korban dór stílusban átalakították és tíz fokkal elfordították. Az eredményes kereskedésű település lakossága csakhamar elérte a negyvenezer főt, így nem csoda, hogy a térség legnagyobb színházával büszkélkedhetett. De hol lehet az? A múzeumban nem árultak térképet a romterületről, tehát a tárlat alaprajzaiból kiindulva vágtunk neki egy olajligeten átvezető makadámútnak. Reméli, nem lesz durrdefektünk, jegyezte meg a kedvesem. Hogy lehajtott ablakokkal közeledtünk, a lokriszi kabócazenészek örömükben a legnagyobb hangerővel muzsikáltak nekünk.
Meg is találtuk a színházat jelző táblát, leparkoltunk és követtük a nyilakat, mígnem egy deszkapalánk lezárt kapujába ütköztünk. Csatangolni kezdtünk az olajfaligetben, a tücsökfélék még erősebben húzták a hegedűiket, mígnem egy ókori színházat idéző, enyhén görbülő, derékig érő makettre, vagy inkább tákolmányra bukkantunk. Felkapaszkodtam rá, és elállt a lélegzetem. A palánk mögött megpillantottam a lokriszi színházat. De miért lenne zárva? Biztosan van másik bejárat is. Volt. Azon hatalmas lakat függött. Le kell maradnunk a csodáról? Hát nem. Átmásztam a kapun, óvatosan, hogy a keretből meredező tízcentis acéltüskék ki ne szaggassák a nadrágomat. Gyorsan körbejárattam a tekintetemet a palánkon, és ott, ahol az a dombhát emelkedését nem követve alacsonyabbá vált, átsegítettem a kedvesemet. Kézen fogva szaladtunk feljebb és feljebb egészen a legfelső sorig, megfordultunk, és, ó, istenek, a távolban az Ión-tenger kék sávja jelölte ki a horizontot. Innen az egésznapos tetralógia-bemutatók közben a néző az elemek szkéné fölötti örök drámájának is tanúja lehetett. És ha elcsípnek? – aggodalmaskodott a kedves. Majd megmutatjuk az érvényes jegyünket, rajta áll, hogy a romterület naplementéig látogatható. A múzeum felvigyázóitól azonban akár színielőadást is rendezhettünk volna.
És valóban, hosszú, fehér ruhádban istennőként ragyogsz, itt van jelen a mi igazi valóságunk! Majd szétmegy a feje a kabócáim lármájától, így kezdődik a színjáték. Kedvesem kezében kis, késszerű tárgy élén csillan meg a nap. Kezdő metszés: beszéljünk közös dolgokról – vagyis mindaz, amit én addig szóbahoztam, közömbös. Második suhintás: állandóan sorolom a tudnivalókat, mint az osztályfőnök az iskolás kirándulásokon, talán bizony felelnie is kell majd? Harmadik vágás: a sok „csoda” meg „gyönyörűség” valójában dögunalom. Negyedik hasítás: soha nem vittem el egy rendes helyre, megrekedtem a görögöknél. Ötödik szelés: nem veszem észre, hogy Olaszországban vagyunk? Abból persze még semmit sem látott. Mélyszúrás: de nagyra vagyok azzal, hogy én fizetem a számlákat, ő is így tenne, ha lenne pénze. Utolsó csapás: végtelenül önző vagyok, mindig az történik, amit én akarok, a szeretetnek írmagja sincsen bennem.
Miért lehet igaza Rilkének, hogy a szerelmesek a vallomástétel után rögtön hazudni kezdenek? Én például kezdetben bátran beszéltem a kedvesemnek – aki őszinte érdeklődést tanúsított korábbi kapcsolataim iránt – mindenkiről, aki hozzám kötődött. Szomorúan emlékeztem meg arról a leányról, akit alig harminc évesen már el is ragadott a sors, vádat téve ellenem, hogy én még élem világomat. Erre kedvesem úgy reagált, hogy ne nosztalgiázzak, amikor vele vagyok. Nem „nosztalgiáztam” hát többet, de a már elmondottakból különféle történetek kombinálódtak azokról a „rossz” nőszemélyekről, akikkel dolgom volt. Ezek a számomra teljesen ismeretlen alakok azután a kedves fantáziájának-féltékenységének mindennapos vendégeivé váltak, soha nem lehetett tudni, melyik percben törnek rá véres, kifordult szemű lidércként – vagyis ránk, hiszen viharcentrumba pördítettek bennünket. Nálam a rilkei hazugságmotívum tehát a szüntelen gondolkodást jelentette azon, hogy mit mondhatok el és mit nem.
Hová tűnhet Lokrisz – de egy pillanat alatt – Krotónnal, Szürakuszaival Magna Graeciával együtt – amint az olaszok ma is tisztelettel említik fel az országukban egykoron felvirágzott Megalé Hellászt? Persze, hogy is hangoznék a kolléganők felé: képzeld, Magna Graeciában jártunk. Igen? Az hol van? Olyan, mint „Görögben”, ahová minden postás eljut? Ezek a híres templomok – mellesleg csupa rom – tök egyformák. Unom már a szuflakit, csupa faggyú. Malibu, Seychelle-sziget, az valami. Vagy bennünk lakik a nagyvilág, vagy sehol. Aki a La Cattolica látványában, a szelíden egymásba hajló ívekben – még ha nem érti is a négyszögbe foglalt ötös és hármas szám szimbolikáját – nem fedezi fel a csodát, nem leli azt az Indiai-óceánban sem. Az ión partok előtt ugyanaz a világtenger áramol, amely Jaffa és Fokváros szikláit is mossa.
Miért kellett elragadni tőlünk ama napot, emlékezetünk egymásba nyíló tereit, a kezeink szerelmét, a ránk szikrázó nyári fényt, az olajillatban, tücsökzenében remegő mediterrán ígéretet? Miért a szparagmoszt, a széttépetést választjuk Orpheusz mítoszából, amely után, ha összerakjuk is az elszakadt darabokat, soha nem jöhet létre a sértetlen Egész? Vagy az okból következhet be a rilkei torzítás, mert nem a szerelmek szerelmét imádjuk – az csupán Orpheusznak adatott meg, neki is csak ideig-óráig –, hanem azt, aki helyette van? Tehát örökös képeltolások következnek, hogy vászonsuhogásuk enyhe szellőben elül, vagy tengeres vihart támaszt, azt nem a másik elfogadása, hanem a jelenség megértése előfeltételezi?
Megragadtam a karambitot. Lelkemben csupa horog, szigony, tőrhegy, kétség és bizonyosság acélszilánkjai, indulatomban a Margit hídhoz hajtottam. A nyári éjt enyhe szellő söpörgette. A hold ezüstsarlója egy felhőfátylat vágott ketté. Örömre vágyakozó szerelmespárok andalogtak a szigeti bejáró felé. Kicsattintottam az olasz fegyvert, iszonyodva meredtem nyitott pengéjére, majd beledobtam a Dunába. Átszúrt árnyalakok vetődtek utána, egy egész sereg. Boldogságunkat magammal viszem.
* Rónay György fordítása [vissza]
Juhász Bella Rebeka 10 éves
Szeretek, jó ebben a troli-megállóban leszállni,
megnyugszom, elálldogálok a Csanádi utca sarkon,
nyitott teraszok, barátságos ebek, gangos galambok,
ceruzalábú madonnák üldögélnek Brad Pittjükre
várva, unottan néznek utánam, meg sem látnak,
sötétedéskor kandeláberfények, halk, füstös zene szól,
nem látni le innen a folyóra, de a fénylő képeslap-esteken
néha, nagyritkán, zöldmohás vízszag oson föl a Duna felől.
Ha azt hallom a troli-hangszóróból:
Radnóti Miklós utca –
megnyugszom, még van remény,
ha olvasom a sarkon az utcanévtáblán:
Radnóti Miklós utca –
megnyugszom, még van talán,
retek, vaj, ikrásméz és friss kenyér,
könnyen szelhető, csak a héja kemény,
és hozzá éles kés a költő asztalán…
Nem látni innen rá a folyóra, de mindenki tudja,
uszályvontatót nem látni itt évszám, de sebaj, helyette
zászlós szállodahajók szellentenek a szürke habokba,
ha akarom, hallom, sóhajtoznak a bársonycsókos kapualjak,
a hentespultnál itt mindig csak két vonásnyit csal a mérleg,
a Parlament műszélben lobogó zászlaja is ideviháncol,
Európa peremén, erre, kérésre, könyörgésre akad még
kaszinói esély, mely a félrenézések véraláfutásaihoz láncol.
Ha azt hallom a troli-hangszóróból:
Radnóti Miklós utca –
megnyugszom, még van remény,
ha olvasom a sarkon az utcanévtáblán:
Radnóti Miklós utca –
megnyugszom, még van talán,
retek, vaj, ikrásméz és friss kenyér,
könnyen szelhető, csak a héja kemény,
és hozzá éles kés a költő asztalán…
Mászik egy hangya a Fudzsijamán,
föl, a csúcsra, lassan, nyugodtan,
hiszi, hogy fölér, s ott majd körbetekint,
nincs semmi kétség csöpp kitinfejében,
nem csillan könny két gyémántszemében –
mászik egy hangya a Fudzsijamán.
Martyin Hanna 11 éves
Emlékezetháló
Lebámult rá a Hold. Ott ült a lépcsőn bebugyolálva egy allegóriába a Kékvércse Pók. El tudja-e fogadni, amire nem tudott gondolni? Az emberré válás vágyát. Beengedi-e vajon, magába, a megbonthatatlan organizmust? Ami a Másik. Tulajdonképpen egy szöveg molekula-rengetege. Emlékezetháló. Egy könyvbe zárt folyó. Gyengédség, puha tenger. Nem teljesen ébredt föl, amióta megkóstolta a szeretetet. Csak lejött a szobából sétálni, a kis utca megvárta. Nem ment arrébb a templom. A kovácsoltvas kapu szinte magától kinyílt. Akár egy hajó is kiköthetne itt. Annyi a sóhaj. S amikor ez eszébe jutott, úgy ténylegesen, és kiszállt minden elvonatkoztatásból, megérezte az Isten a kedves illatot. Átölelte az Örökkévalót a jelenség. Meghintette a szomjas füvet a pára. Az ágens a próbákat kiállta.
Kavics/zátony
Mire megisszuk a zöld teát, a kezünk átmelegszik. Pedig jeges a légkör az éden Filmszínházában. Te az órádat nézed. Majd a cipőd kerek, kék orrát. Helyes kis lábbeli. A csatja egy alvó hal. Te mondtad a metrón, hogy alszik a hallgatás. Nyugovóra tért a csend. A medúzák kiabálása sem hallatszik az esti óceán mélyéről. Éjfél van. A Persona szalagja fehér sziklahasadékokra foszlik. Régi film. Én oldalt, az arcod puszilgattam zavaromban. Hideg volt. Te mindenhova néztél már, csak rám nem. A filmre úgy fogunk emlékezni, mint ami kitöltötte a homokóra perc-hólyagjait. És szétpukkantak, amikor megcsókoltál végre. S a homokszemek lettek az arcodon a szeplők. Édes madárfütty hallatszott, ahogy az arborétum mellé értünk. Suttogott a nád. Befolyt a számba a nyáladdal együtt az élet. Egy denevér súrolta a hajad. Direkt. Amikor bebújtál a kabátom alá, visszanézett. Véres volt a szeme.
Padlásszobaneszek
Megrepedt csillagkupola. A vihar kibújt a felhő alól és kiterjesztett pávaszárnyként lebegett a tó fölött. Futottak át a mezőn. Egy bogáncs beleharapott a pitypangba. A villám a jászolba csapott bele. Jelentetted ki. Mintha a Logosz hajolt volna meg a mindentudó száj előtt. Aki alkotta a képzeletünket, az helyezett a Fantázia Kertjébe. Folytattad a tegnapi versed. S a zsebemben az összeszedett kavicsok összekoccantak, ahogy a rezgőre állított mobil megszólalt. Mikor szeretkezünk? Kérdeztem? S te egy példátlanul óriási kulccsal kinyitottad a szárazkaput. Nagymamád aludt a földszinten. Mi fölsurrantunk a padlásszobába. Nem nyikkantál meg egészen addig, amíg mindent le nem vettem rólad. „Ez bűn?” Nem válaszoltam. Nem reccsent meg a szekrény sem. Nekünk kellett eldönteni, hogy bemegyünk-e abba a barlangba, ahol izzanak az illatos cseppkövek. S egy forrás bejáratánál elváltak útjaink. Te elmélyülten imádkoztál a lelked hajóján. Én kint sétáltam a magány fenyőfái között. Igazad volt. A test erőtlen. A lélek kész.
Micskei Lívia 8 éves
Elvinnélek magammal északra
bálnákat nézni,
fogócskázni a tenger hullámaival,
arcom léggömbjével felvinnélek
a mosoly – sziklájáig,
elvinnélek a bálnák szívéig,
hogy halljad az ősrobbanást,
hajszálaid az Isten felé vivő
keskeny utak lennének,
hátrahagynánk magunkat és
mint a haragnélküli zúgás
tágítanánk a csendet,
elvinnélek a föld szélére, a mesék határáig,
hogy a csillagokban megtaláld
az elveszett Földet,
már viszlek versbárkámon,
betűgerendák Noé áldásával,
kiválogattuk az időt, a teret,
Galilei ingáját, a holdra vivő
Saturn rakétákat, a háborúk árváit,
kedvesem, vállad mennyországa
remeg a szerelemtől,
hallod, ahogy őseink álmai
kötéllé fonódnak és a múlt fekete lyukából
kimásznak a polipkarú fénysugarak,
elhoznám neked ide északot,
ledobnám Budapest közepére a reményt,
hogy madárverdesésű kezeinkkel
a klaviatúráról felnézzünk,
az igazi szavakra…
Mekkora itthon a béke,
a csönd az ablakba ki van téve,
Andi ma ment először munkába,
ha nem lett volna műtétje,
örömében ugrálna,
a háború még mindig tart,
lassan egy éve,
széttépve az ember lélektérképe,
az élet: bizalmi állás,
nem vállalhatja el akárki,
a magas trójai lóról,
lassan le kell szállni,
a messzi tengerrel beszélek,
dől belőlünk a pára,
Magyarország lehajtja fejét,
Ady íróasztalára.
Gál Tomi 8 éves
Forró és száraz júliusi nap volt, mikor Tótitit újra láttam. Elmúlt az ősz, amelynek az első heteit együtt töltöttük a tüsszentős osztályon. Így hívta a pszichiátriát, ahol pszichiáterek és pszichológusok foglalkoznak a pszichopatákkal. Csupa pszich, vagy hapszich. Ahogy tetszik.
Elmúlt a lucskos, szürke tél. Húsvét felé kapaszkodott a tavasz, amikor felhívott, egy utcai fülkéből. Utcai fülke, egy kis faluban, a huszonegyedik század második évtizedében. Hümmögök, mormogok. De ez is rá vall. Tihamér nem vesz telefont. Nem kapcsolódik az Internethez. Egyáltalán nem engedi közel magához a világot.
Valahogy eszébe jutott, hogy tartozik egy doboz cigarettával. Valóban tartozna? Ki tartja ezt számon?
Arra kért, látogassam meg, hogy illendően visszaadhassa. Meg aztán, bár ő utálja az embereket, de velem szívesen elbeszélgetne. Igaz, ez azt jelenti leginkább, hogy nézzük a csendben növő füvet, s ennek ürügyén a belső mozinkat. De ezt legalább megosztja velem, mert én vagyok a legjobb…, na jó, az egyetlen barátja.
Lám, egy agórafóbiásnak is lehet igénye emberi kapcsolatra.
Az én kék villámom, a lassan húsz éves Suzuki Sedan felszereltségéhez nem tartozik légkondicionáló. Az autópályán viszont a lehúzott ablakok olyan monoton dobogást idéznek elő a levegő furcsa áramlása miatt, hogy a fül megfájdul belé. Hát felhúzott ablak mellett izzadtam, a fáradt ventilátor zajos működtetése közben. Izzadtam, mint a ló.
A faluban megálltam. A főtéren, a boltnak és a kocsmának is helyet adó épület előtt volt egy kis park, abban egy kék, utcai kút. A falusiak megrökönyödésére, derékig vetkőztem, és a hűvös vízben megmosakodtam, úgy frissítettem fel magam. Aztán felvettem egy tiszta pólót. Mindjárt kellemesebbé vált a világ.
A boltban aztán bevásároltam. Az itt kapható háromféle bor közül megvettem azt, amely a legdrágább volt. Valami chipset is választottam, és sós mogyorót. Pisztácia nem volt, pedig ő azt jobban szereti. Sebaj. Legközelebb hozok a városból.
Poros földút vitt a kiserdő szélére. A boltos elég jól eligazított. Az zavart csupán, hogy rengeteg nevet mondott, hogy ugyanis menjek el a Szabó legelőig, ott forduljak balra a Márkus szérű felé, és a Koszta erdőnél térjek le jobbra, mégpedig a Barabás tó felé.
Igyekeztem mind ebből megjegyezni azt, amit egy jövevény az első napon befogadhat: legelő, szérű, erdő, tó. Előbb balra, aztán jobbra. Tényleg, ránézésre mi különbözteti meg a legelőt a szérűtől?
Persze, választ kaptam erre. A legelőn legeltek. Tudniillik, a marhák. Nem a marha emberek, hanem a szarvasmarhák. Füvet. A szérűn meg amolyan kaszálni való növény volt. Az is a marháknak. A marháknak marha jó dolguk lehet.
Tótiti tanyája tényleg mindentől távol esett. Innen még a földút sem ment tovább. Az utolsó kilométeren az út már nem poros volt, hanem gazos. Az autó alján súrlódott a vaskos gyom, ami az utat benőtte. A keréknyomot nem is láttam, csak a növényzet elrendeződése mutatta, hogy hol az út. Nem láttam a gödröket sem, amelyeken nagyokat döccent szegény igás lovam, de kátyúról-kátyúra, bokrok és füvek rengetegén átvágva megérkeztem.
Az öreg tanyaház ugyan roskatagnak tűnt, de látszott, hogy valaki javítgatta a tetőt. Újak voltak a széldeszkák. A cserepet is kipótolták itt-ott. Az ajtó és az ablakkeretek festése friss volt. Az udvar felőli fal fele frissen meszelve.
Az udvar nagy része le volt kerítve. Tyúkok hűsöltek egy öreg diófa árnyékában, fészekké mélyített poros kis gödrökben, amelyeket nyilván maguknak kapartak. A le nem kerített részen pedig, egy eperfa alatt keverék kutya hevert lustán az árnyékban. Távolabb egy kecske hessegette farkával a legyet, miközben méla unalommal rágicsálta az aszott füvet. A kutya, persze addig volt lusta, míg ki nem tettem a lában az autóból. Akkor aztán szorgalmas ugatásba kezdett. A hátát felgörbítette, és a szőrét felborzolta, akár egy dühös kandúr. A fogait csattogtatta, és a szeme forgott. Így hát azt az illetlen lábamat, ami az udvaron burjánzó papsajtot érintett, gyorsan visszahúztam, bezártam az ajtót, és még az ablakot is felhúztam.
– Csiba te! Barát! – szólt egy morgós hang a tornác felől.
Láss csodát, a kutya abbahagyta az ugatást, a fogai csattogtatását, a szőre felborzolását és a szemei forgatását, de azért feszülten állt, és engem figyelt, míg a gazdája mellé nem ért.
– Szállj csak ki bátran! Hadd vegye le a szagodat!
– Biztosan jó lesz?
– Ne vacakolj már! Nem falun nőttél fel véletlenül?
– Igaz, hogy falun, de attól még féltem a bőröm.
– Na, ne izélj! Gyere már.
Kiszálltam. A kutya odajött, körbejárt. Alaposan megszimatolt mindenütt. Amikor az orrát a fenekembe döfte, kissé kínosan éreztem magam. De szippantott két nagyot a névjegyemből, aztán a gazdájára nézett, és elvonult az eperfa alá.
– Na, gyere! Bent hűvösebb van!
Tótiti nem nyújt kezet. Ha nyújtanék, kelletlenül elfogadná. Nem akartam zavarba hozni. Ez a „na, gyere!”, tőle messzemenő szívélyesség volt.
A hűvös konyhában öreg sparhelt állt. Abban gyenge tűz égett. Száraz forgáccsal felszította.
– Szalonna, kolbász, sok hagymával és tojással. Jó lesz?
– Jó. Nagyon jó. Hoztam bort. Tegyük hidegre!
– Majd leeresztjük a kútba. Ott mindig hűvös van.
A kenyér nem volt friss, de puha volt és ízletes. Hol lehet ilyet kapni? Mikor kisgyerek voltam, háromkilós veknik voltak csak a boltban, tíz-nyolcvanért. Anyám azt vastag és puha konyharuhába tekerte, úgy tette el a zöld konyhaszekrénybe. Négy-öt nap után is finom volt. Nem penészedett. Ha szeletelted, nem hullott szét morzsalékok ezreire. Hol lehet ma ilyet szerezni?
A tornácon ebédeltünk. Délben a nap már nem sütött ide. A fák lombja közt halkan motozó szél még egy kis hűvöset is adott.
Szabadkoztam, hogy hiszen vezetni fogok.
– Holnap. Majd holnap vezetsz. Nem gondolod, hogy ilyen hamar elengedlek?
„A család, meg a gyerekek…” – kezdtem a gyenge kifogásokat. Ő meg azt mondta, hogy telefonáljak. Ne aggódjak, van térerő!
Igaz is, a gyerekek huszonévesek. Egy ideje már csak az egyikük él velünk. Az asszony is elvisel egy kis időt nélkülem. Majd annál jobban örül.
Hát, telefonáltam.
A gazdaságról mesélt. Hogy milyen nagy dolog, hogy ez van neki. A nagyanyjának köszönheti, aki a gyámja volt, mikor a szülei…
De a nagymama halála után az unokatestvérei ismét gyámság alá akarták vetetni, mert hisz megjárta többször a pszichiátriát. Persze, az a lakás kellett volna nekik, ami a szülei után maradt, és amit a nagymama olyan gondosan bérbe adott, hogy kicsit jobban éljenek.
Évekig zajlott a per. Szakértők sokasága faggatta, tesztelte, figyelte őt. Első fok, másodfok. S közben teltek az évek. A lakás hatósági zár alá került. Kifosztották, tönkre tették. De megmaradt.
Végül aztán a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy bár fóbiás, képes felelősen intézni a maga ügyeit.
Az örökség után illetéket kell fizetni. Nem volt miből. Így eladta, s ami maradt, abból lett ez a tanya meg egy műhely.
– Nézd csak meg! Itt van a hátsó szobában!
És az a szoba jobban fel volt újítva, mint a ház többi része. Benne fafaragó szerszámok a szekercéktől az egészen apró vésőkig, késekig, a polcokon pedig különféle faragott használati tárgyak. A hátsó részben félkész ebédlő asztal, robosztus székekkel. Meglepetésemre, elektromos gépeket is láttam ebben a szobában.
– Nálad van áram?
– Csak itt. Elöl nem kell.
Volt ott egy búbos kemence is. Új. Ő maga rakta. Rejtély, hogy honnan ért ehhez is. A kemence áttörte a falat. A konyha felől volt fűthető. Még süthetett is benne. De a meleg nagyobb részét itt adta ki magából. Széles padkája szép téglákkal volt kirakva. Amolyan meghitt üldögélő helynek a hidegebb napokra.
– Azt hiszem, télen ez lesz a hálószobám és a nappalim. Miért fűtenék két helyen?
Bejártuk a birtokot. A kertet, ahol krumpli termett meg hagyma, paprika, paradicsom és leveshez valók. Néhány öreg gyümölcsfa is állt ott, göcsörtös ágaik olyanok voltak, mint a kifacsart végtagok.
Majd újakat ültet, mert ezek alighanem kiöregedtek már, és csak egy kevés cefrének valóra futja az erejükből. Az anyaguk viszont jó lesz sok szép tárgyhoz.
A faragott tárgyaknak híre ment. Jár ide néhány kereskedő. Meg ő is eljár piacra. Azaz, egy kereskedőhöz jár, mindig a piac előtti napon, akinek egész héten nyitva van a boltja, éppen a piac mellett. Van egy maga csinálta, furcsa talicskája, amin egy köbméternyi árut is könnyedén eltolhat a főtérig, ott aztán szépen kipakolja, megbeszélik, hogy minek mi az ára. A java elfogy, mire az ebédidő megritkítja a vásárlókat. A többi meg apránként a hét többi napján. A kereskedő rendeléseket is felvesz. Így aztán Tótiti műhelyében a bútortól a sétapálcáig mindenféle készül, ami csak fából elkészíthető.
A kút nekem csalódás volt. Gémesre számítottam, de ez egy láncos, tekerős kút volt, beton gyűrűkkel. Viszont a tizenöt méteres mélysége épp oly megigéző volt, mint annak a régi kútnak, ahonnan én húztam gyerekként a vizet. A vödör a nyirkos mélységben, a víz felett lebegett, akár Isten lelke kezdetekben a mélység fölött. S ahogy a lánc lassan feltekeredett az ölfából szerkesztett dobra, az is kiderült, hogy épp a legjobb hőmérsékletet érte el a bor, amelynek palackján a gyengülő délutáni fényben páracseppek jelezték, amiről meg is győződtünk hamar, hogy hűs és kellemes.
„Irunnya” – mondta, mikor a tornácon üldögélve, különös, régi poharakból ízleltük a bort. Azzal egy albumot nyomott a kezembe.
– Nézd ezt meg, kérlek!
Az albumban fényképek voltak, és újságkivágások. A nyolcvanas évek. Tihamér, az elsős gimnazista, hosszú hajjal és trapéznadrágban, pattanásosan. A szülei. Fiatalabbak voltak, mint amennyi idősek most vagyunk. Egy autó, egy kocka Lada. Fosbarna színű. Milyen menő volt ez akkor!
És mesélt.
A szülei elhatározták, hogy disszidálnak. IBUSZ út, ahogy az szokás volt. Ők, és a gyerek, aki addig még csak oroszul tanult. A cél: Párizs, ahol lemaradtak volna a csoporttól.
Egy fényképen ott álltak hárman, bőröndökkel, mosolyogva, a hátuk mögött Ferihegy, a reptér régi főépülete.
Eddig tartott a vidámság. Mikor elkezdődött a beszállítás, egy vámtiszt behívta őket egy irodába. Ott két komor rendőr várta őket olyan egyenruhában, amilyet addig nem láttak még. Valamiért szigorúbb volt, mint a hétköznapi rendőrök viselete. Az útleveleket kérték, és azt kezdték firtatni, hogy a gyerek utazásához miért nem szerezték be a KISZ ajánlását.
„Hiszen, csak most megy majd középiskolába. A KISZ tagja majd csak szeptembertől lehet.”
A hatósági szigort azonban ez nem enyhítette meg. Jó utat kívántak. Biztosították a szülőket, hogy a gyereket ők maguk viszik haza a nagymamához, és tíz nap múlva úgyis itthon lesznek, ugye?
„Hát, persze, hogy…”
Szinte feltuszkolták őket a gépre.
„A viszontlátásra!” A gépbe közben berakodták a gyerek holmiját is. A reptéri csarnok zsongása elnyomta az utolsó szavakat, amiket egymásnak mondtak. Az események a szülőket magukkal sodorták. Tihamért pedig mogorva, rossz szagú rendőrök vitték haza, egy rossz szagú autóval.
Párizsból kilenc képeslap érkezett. Minden nap egy. Mind arról szólt, mennyire hiányzik nekik, s hogy mennyire sajnálják, hogy nem lehet velük. A tízedik napon a gép leszállt. Nagymama és ő ott voltak a csarnokban, ahol a hozzátartozók az érkező utasokat várták. De hozzájuk senki sem érkezett. Ketten maradtak. Sokáig semmi hír.
Tihamért nem vették fel a KISZ-be. Építőtáborba nem mehetett. S valahogy mindig a rosszabb jegyet kapta. Mégis, jó volt gimisnek lenni.
Aztán változott a világ. Nagymama is, és ő is kapott útlevelet. A szüleitől végre jött levél. Mint kiderült, a sokadik, amit írtak. Akkor már Floridában éltek. Tihamér apja taxit vezetett, az anyja hajat mosott és takarított egy fodrászatban.
Telefonáltak is. Nagymama zokogott. Tihamér alig tudott szólni egy-egy szót. „Kösz, jól vagyok. Jól megy a suli. Oroszt még kell tanulni.”
Néhány hét múlva nagymama pénzt kapott, mégpedig dollárt. A banktisztviselő megdöbbenésére úgy is vette fel, dollárban. Kérte, hogy jöjjön vissza másnap, mert abban a bankfiókban az ilyet előre be kellett jelenteni. Aztán egy hosszú borítékban megkapták, s a konyhában ülve együtt számolták, nézegették az ismeretlen bankjegyeket.
Az igazgató zárt ajtók mögött beszélgetett a nagymamával, és elengedte Tihamért májusban egy hétre, hogy elutazhassanak nyugatra.
A repülőtéren ezúttal senki sem volt mogorva. Külön irodában sem jártak.
Mikor Tihamér szülei elutaztak, sok orosz szót lehetett a csarnokban hallani. Most nyugati nyelvek szavai keveredtek a magyarral. Az épület közben megkopott, de minden szebbnek tűnt mégis ezen a napon.
Párizsba repültek. Ott volt egy fél napjuk, hát beutaztak a városba. A Szajna partján croissant ettek, és nézték közben az Eiffel tornyot. Közelről látni nem volt idő.
Barcelonába amerikai géppel repültek, ami sokkal kényelmesebb volt. A nagymamának papírokra volt felírva minden. Taxiba ültek, és a taxisnak egy ilyen papírt mutatott. Papírt mutatott a pénztárosnak is a vasút állomáson, és a jegyek mellett a kalauznak is a vonaton.
A cél egy katalán város, Pamplona volt.
A szülei két nappal hamarabb érkeztek. Így sikerült jegyet foglalniuk. Meg aztán nem is nyaraltak, mióta elmentek. Nem bánták, hogy pár napig kikapcsolódhatnak. Tihamér és a nagyi még Párizs belvárosában jártak, amikor ők elindultak, hogy részesei legyenek a bikafuttatásnak.
Irunnya: mondták a katalánok. Pamplona: mondta a kalauz.
Leszálltak. Nagymama megállt a peronon, és a ritkuló tömeget nézte körös-körül, de őket nem várta senki. Így hát a „ha elkerüljük egymást” esetre felírt cédulával taxiba ültek, és egy kicsi szállodához hajtottak, ahol őket is várta egy szoba. A recepciós kitöltötte helyettük a papírokat, és kedves, de számukra érthetetlen szavakkal felkísérte a szobájukba őket.
Tihamér szülei éjszaka sem kerültek elő.
Másnap a nagymama a recepciós előtt állt, könyörgő arccal, kezeit tördelve, és három szót ismételgetett: „Konzuládó, hungaró, telefónó”. A recepciós végül megértette, vaskos telefonkönyvet vett elő, és a nagyi pár perc múlva már a telefonba mondta, hogy nem találja a lányát és annak a férjét, és segítségre van szüksége, mert ő csak magyarul tud.
Másnap reggel elegáns fiatalember érkezett Madridból. A recepcióstól szívélyesen érdeklődött, majd bekopogott Tihamérékhoz.
Rossz hírt hozott. Tihamér szüleit baleset érte.
A nagymamát figyelmesen leültette, majd természetes gesztusként a fürdőbe sietett, hogy egy pohár vizet hozzon.
Egy újságot mutatott. A képen egy bika volt, amely egy szűk utcán a földön feküdt, rohanó emberek vették körül. A teste alól pedig több kéz és láb kandikált ki. Férfiaké, nőké, akikre ráesett. A szegény állat megriadt, elcsúszott a kövezeten, és több emberre rázuhant.
Együtt mentek el egy kórházhoz, annak a hűvös pincéjében kellett az elhunytakat azonosítani. Nagymama ment be, a fiatal konzuli titkár kíséretében. Tihamért leültették a folyosón, valamiféle recepciós pult mellett. A pult mögött pocakos biztonsági őr ült egyenruhában, és a televíziót nézte.
Nagymama és a diplomata halkan beszéltek, és egy fehér köpenyt és szájmaszkot viselő nő kíséretében eltűntek egy üvegezett ajtó mögötti hosszú folyosón. Hűvös volt. A tévében hírműsor kezdődött. A főhelyen felvételről az emberek között rohanó, megriadt bikákról, ahogy szűk, kanyargós utcákon vágtatnak. Aztán az egyik, talán valami kőre került nedvesség miatt elcsúszott, és tehetetlenül zuhant az emberekre. „Korrompidó”, „múrió”: e szavakat mondta, ahogy a tömegben araszoló mentőautót mutatták, és azt, ahogyan letakart testeket emelnek be az autóba hordágyakon.
A recepcióhoz fehér köpenyt viselő, de hanyagul öltözött fiatalok csoportja érkezett. Hangosan beszéltek, és nevettek. Vidámak voltak. Olyan egyetemista félék. „Tranquilla!” – mordult rájuk az őr. Meg is csendesedtek kicsit, de mégis, vidáman zsibongó áradatként vonultak a folyosó felé, lendületesen kitárva az üvegezett ajtót, amely az alvilág folyosóira vezetett.
Tihamér rosszul lett. A kezeit a füleire szorította, és összegörnyedve szűkölt, ordított. Bent, a hűvös és komor mélyben a szülei élettelen teste fekszik, a szüleié, akiket nem tudott jól felidézni már, és ez a rengeteg idegen ember elsodorja ebben a rettenetben, belehúzva valami örvénybe, ahol ő is megszűnik létezni, ahol kiúttalanul bolyonghat hideg, földalatti folyosókon olyan emberek folyamként hömpölygő áradatában, akiknek egyetlen szavát sem érti.
A szállodában tért magához. A nagymama elmondta, hogy nyugtatót adtak neki. Fájt is kicsit a karja a szúrás helyén.
A temetésre a testeket hazahozták. A koporsókat nem nyitották fel. Anya és apa arca ott volt még az emlékképekben, ahogy a reptéren elsodródnak. De, mint a nagyon régi fényképeken, a színek, a vonások elmosódnak, s lassan már csak a lélek látja, vagy az sem.
Tihamért többé nem láttuk. Szeptemberben nem jött iskolába. Annyit tudtunk csak, hogy kiiratkozott. Most tudom már, hogy beteg volt. Otthon ült, behúzott függönyök mögött, és sokszor napokig nem szólt és nem tett semmit.
A következő évben, egy másik gimnáziumban, magántanulóként letette a vizsgákat. Érettségizett is. Aztán éjszakai portásként dolgozott egy városszéli gyárban, ahol éjjelente soha nem járt senki.
Tihamér egy szép, kézzel faragott fűszertartó készletet küldött a feleségemnek. Köszönetként, hogy megengedte azt, hogy vele legyek. Mellettem, az anyósülésen pedig egy dosszié feküdt, amelyben versek voltak.
„Én ehhez nem értek, csak írok. Mutasd meg valami szerkesztőnek! Hátha van bennük valami fontos valakinek!”
Így lettem egy költő ügynöke. S hogy hol az a tanya? Azt nem mondhatom el. Aki szép, faragott holmit szeretne, az keresse a Barabás tó felé.
Lukács Benedek 7 éves
A kéjt naphallá téve dolgozom.
Kifli-dohány, papírvádli, bazalt paradicsom.
A csapóajtó: oh, volt már rá példa!
Ma valódi előny, ha valaki funkcionális analfabéta.
Csábos kefelevonat, reszelős patrónus lilahagymával.
De vajon a kultúra oltárával mit kezd az utca lánya?
Közben salétromos végig a házfal,
s a gyűlölet a politika egyetlen vívmánya.
Dali bajusz, koktélrecept, glutén-piramis,
ez az önpusztító szokás a furcsa,
a Róma nevű betegséget produkáljuk ugyanis,
ma már kurvának születik minden egyes kurva.
Oda nem való dolgok: cukormáz, skalp-gyűjtemény,
vérszomjas hülyítés, leplezi, amit kell,
ki van centizve, hogy mire mozdul a gén,
ehhez pucsít nekünk az aznapi szupermodell.
A makrogazdaság új valóságot teremt,
a partidrog cinizmusa még ilyen,
az érdek itt a legfőbb cement,
a fűtésszámla a szent-jobb, körbe viszem.
Védtelen pixelek, innovatív érzékelés,
pilled a nyárson a kolbászszelet,
fásulás jön és megkérgesedés,
merre megyünk, ha hátrafelé visz az előremenet?
Hálátlanok a kihasználtak,
védtelenségük indok csupán,
egymást nézik, hogy ki az átlag,
így még hasadni se akar az urán.
Drámai a helyzet, nem csak szürreális,
a belterjességben a sznobság a patent,
úgyse értjük, ami nukleáris,
csak hisszük, bármit is jelent.
Létünk se igazi, inkább telefonra kötött,
kulcsszavakra gerjed a hirdetés,
a másik meg kiabál, hogy fajüldözött,
hazugságot nem leplez már szemrebbenés.
Sok minden értéktelenné válik,
de leginkább a szó az, ami fáj,
állandó szereplő a stressz és a pánik,
balkánivá lett a kupleráj.
Ha még értelmet keresel, tiszta érzést,
ahol minden azt jelenti, ami,
ahol adod és kapod a bocsánatkérést,
hol érdemes a másikat megszólítani,
akkor Te nem érzed jól magad,
mert nem igazodsz el ebben a világban,
körötted dühös csimpánzcsapat,
és nincs helyed, legfeljebb a statisztikákban.
A hátsó kert a Tied, meg az irodalom talán,
egy barát, ki érzi igazságaid,
a ránk mért összkomfortos magány
hordozza szárnyának csonkjait.
Túlélés a legtöbb, egy-egy összekacsintás esetleg,
ami megtart, ami emlékeztet, hogy ki vagy,
és boldog lehetsz, ha viszontszeretnek,
ilyenkor a világ rádtérdeplése is kihagy…
Emléket simogatsz, gyermekkori létet,
mikor halványkék kútból ittad a vizet,
csukott szemmel visszanézed,
hogy lett várad, a pocsolyában lévő kavicssziget.
Elengeded, mert nem tudsz változtatni,
mert nem ehhez a világhoz van a tudásod,
mert már nem enged a megfáradt kaszni,
mert már a saját sírodat ásod.
Anyám emlékére
Ahogy a vízen a hullámverés,
úgy válik egésszé a rész,
kocsány, levél és a magház,
fáknak kincsét, virágját adják,
arcod hizlalja égi permet,
akár a szívemig pereghet,
ott susog benne Anyám szava,
mintha jönne, lebegne haza,
tisztán hangzik a hívó ének,
kalászok vetik szemük az égnek –
vérem pumpálgat, hallom, hogy ver,
fénytestét fogom, nem ereszt el,
semmin csüngeni halálos játék,
nincs létrám, melyen égbe másznék,
ott ücsörög ifjan, s nevetgél,
vacsorát főz, noszogat: „egyél!”
nem érhet már falatja számig,
csak a víz jön, látom, hullámzik…
hangja lágyul, és testvéreim
arca bámul rám, Ő biztatást hint,
szeméből a fájdalom eltűnt,
fut, cikázik a széllel együtt,
egykor görnyedten szobát meszelt,
örökké tisztaságot lehelt,
barackvirágból égő szeme néz,
tudja, az élet pokol és méz.
3:14, nézek az órára. Vissza a plafonra. Feleségem háttal fekszik nekem, horkolását meg-megszakítja a csend.
Kitakarózom, felülök. Hasam vaskos redőkbe gyűrődik az óra számlapjának vörös derengésében. Nézem. Nézem csupasz, hengerded combjaimat.
Egy gépre gondolok. Ott működik a jövőben. Számol. Visszafelé és előre. Számításai végére érve minden valaha volt és leendő állapot ismeretébe kerül. Köztük ott az én életem is. A gép ismeri, mint tények már lezárult sorozatát. Teljességemben ismer.
Felállok, térdem roppan egyet a mozdulattal. Visszanézek vállam felett – feleségem lassan emelkedő és süppedő tömeg a takaró alatt. Halk léptekkel hagyom el a szobát.
A konyhában állok, a nyitott hűtőszekrény előtt. Nézem a polcokon nyugvó tárgyakat. A ragyogó, fehér felület a tárgyak mögött. Az eljövendő gép vak tekintete egyaránt ered minden egyes pontból és figyel minden egyes pontot. Teljességében ismeri életemet. És ha az életem ismerhető, akkor bizonyos értelemben már készen van. Lezajlott. Vége.
Kiveszem a doboz tejet, megrázom. Félig van. Kibontom és megszagolom. Semmit nem érzek. Igyekszem elkapni a gép tekintetét. Nincs sehol. Csupán a felületek közti ismerős üresség van. Megiszom a tejet, visszateszem a dobozt. Nézem a fényt.
Összerezzenek feleségem hangjára.
– Miért nem alszol? – kérdezi.
– Csak ittam egy kis tejet. Feküdj vissza, én is rögtön jövök.
– Baj van? – arcomat nézné, elvakítja a hűtőből előömlő fény. Nyelvével bosszúsan csettint. Haja jobboldalt összekócolódott az alvástól. A konyhaajtóhoz lép, villanyt kapcsol.
– Így – mondja. Újra előttem áll.
– Semmi – mondom.
Hallgat, felvonja szemöldökét. Tántoríthatatlan.
– Szorongok – mondom. Leszegett fejjel meztelen lábaimat látom a csempék szegletei közt.
– Nem vettél papucsot – mondja a feleségem.
– Nem – egyezek bele.
Erre röviden nevet, kezét a vállamra teszi.
– Miért a szorongás? Mondd el.
– Az életem.
– Az életed?
– Vége.
– Történt ma valami? – kérdezi rövid szünetet követően. Homlokára halvány, párhuzamos árnyékok rendeződnek.
– Nem. Nem ma – vállamat vonogatom, sóhajtok. – Történni fog. Minden, a maga kiszámítható módján.
Mered rám.
– Egy gépre gondoltam – folytatom.
– Miféle gép?
– Egy komputer. A jövőben. Olyan, ami az éppen fennálló állapotok összességének figyelembevételével képes visszaszámolni minden valaha volt állapotot, ami az adott pillanatig vezetett – értetlenül néz rám, megrázom a fejem. – Nem a gép a lényeg.
– Mi a lényeg?
– Amit jelent. A gondolat, hogy jövő időben ugyan, de az életem már ismert. És ha az, elejétől a végéig az, akkor… – elhallgatok.
– Akkor?
– Akkor vége van.
– Bolond vagy – mondja vidáman. – Itt vagy. Életben. Velem. Jobban nem is lehetnénk életben.
– Igen. De előre meghatározott módon élek. Egy adott vég felé haladok. Elszenvedőként.
Feleségem sóhajt. Poharat vesz elő a szekrényből, ehhez lábujjhegyre kell emelkednie.
– Tehát szenvedsz – szűrt vizet tölt a pohárba. Kortyol.
– Elszenvedek.
– A kiszámíthatóságtól.
– A kiszámítottságtól.
Felhorkan. Kiissza a poharat, a mosogatógépbe teszi.
– Szar az életed? – kérdezi hidegen.
– Nem ezt mondtam.
– Szar mellettem az életed, drágám? – ismétli a kérdést. Újra előttem áll, fejét oldalra dönti.
– Dehogy. Én…
Közelebb lép, kezét a vállamra teszi
– Most visszafekszünk. Reggel felkelünk, és éljük tovább. Ezt az életet – mondja.
A hűtő halkan zörejlik mögöttem. Kattan egyet, elhallgat.
– Dolgozni mész. A munkád iránti lelkesedésed észrevétlen mértékben fogyatkozik majd. Napról napra. Pár éven belül eléred azt a keveset, ami a szakmádban elérhető. Egyúttal képtelenné válsz elhitetni magaddal, hogy a munkád jelentőséggel bírhat. Persze ilyesmiben soha nem is hittél. Egyáltalán nem. A kereseted által teremthető egzisztencia képzete elfedte a hit hiányát. Az elhivatottság iránti igényed hiányát. A jólét ígérete elegendő volt, de nem marad az.
Hangosan nyelek. Feleségem behunyja a szemét, fejét a másik oldalra dönti.
– A jólétünk lassan természetessé válik, a megszokás képzeteket sarjaszt bennünk még jobb létekről. Hiányosságokat ismerünk fel. Szükségleteket, melyekből folyton újabbakra lesz szükségünk, hogy pillanatra sem szűnhető mozgásunknak irányát, alapanyagát szolgáltassák. Szükségünk lesz magyarázandó az időt, ami egyre csak szivárog az ujjaink között. E falak között éljük az életünk. Soha nem lesz egészen megfelelő, soha nem készül el. A ház alkotórészeit sorra jelöli cserére unalmunk. A falak árnyalatából két-három évente lesz elegem. Benned a mozgó elemek automatizációjával kapcsolatos kényszerek születnek. Bútorainkat a méretükkel, színükkel, alakjukkal kapcsolatos okok mentén tarjuk folytonos rotációban. A kertbe kizárólag szüntelen gondozást igénylő, eleve pusztulásra ítélt növényeket telepíttetünk. A gyep soha nem lehet eléggé egészséges és zöld, eléggé rövid vagy hosszú.
Elhallgat. Megérinti arcomat. Gyomromban megköt a tej, nehéz vagyok és fáradt. Folytatja.
– Újabb és újabb hobbikat találsz magadnak. De semmit nem űzöl huzamosabb ideig. Fallabdaütőket, síléceket, szénszálas, távvezérelt, kamerával és szívritmusérzékelővel ellátott ergonomikus kacatokat halmozol majd az örökké bővítendő garázsba. Élvezeti cikkek kategóriáiról döntöd el: érdekelnek. Majd ezt: nem érdekelnek többé. Borhűtőkkel, humidorokkal ajándékozod magad, hogy aztán elodázhasd a tőlük való megszabadulást. Sportokat követsz egy darabig. Teljes passzivitásban a táguló képernyő előtt. És a járműveink, különféle kerékszámú és üzemű járműveink…
Én nőhöz méltó módon veszem ki részem életünk pazarlásából. Ruházattal, pipereszerekkel töltöm csordultig mindazt, ami befogadásukra alkalmas. Kezelésekre járok, megőrzendő szöveteim állapotát. Növelendő kiadásainkat. Szórakozom. Megelégelve folyvást az adott pillanatban elérhető lehetőségeit, űzve örökkön a soron következő végső formáját a szórakozásnak. Tevékenységeim ugyan semmivel nem magasztosabbak az idő tékozlásának általad választott formáinál, mégis ragaszkodom a gondolathoz: a te korporeális önkielégítéseid és az én kulturált kikapcsolódásaim közt az eltérés lényegi. Mindezekkel eltölthető pár év, évtized. Rengeteg idő. Egy élethez azonban még kevés – elmosolyodik, végigsimít gömbölyű hasán. – Világra hozom hát a gyermekünket.
Nézem a feleségem arcát. Mintha először vagy utoljára néznék rá, megszűnök arcnak látni. Vonások, idomok összessége. Közéjük ágyazva a szemek. Nyirkos gömbök. A homlok sima. Mint egy gép fedele. Felkavarodik a gyomrom, valami megemészthetetlen tölti meg sejtjeimet.
– Baj van, szívem? A tej? – kérdezi.
Képtelen vagyok megszólalni. Megfogja csuklómat, tenyeremet hasára vonja.
– Noel – folytatja. – Neked nem tetszik a név. Pedig divatos. Engedsz. Reménykedve, hogy engedéseidért majd engedékenységgel jutalmazlak. Később szülök még egyet. Lányt. Zoé. Ezt a nevet találod ki. Nekem nem tetszik, de engedek. A számlát kiegyenlítendő. Vagy puszta érdektelenségből. Kezdetben lelkesedést érzel. Az új életekért. Próbálsz magadra találni az apaságban. Sikertelenül.
– Miért? – öklendezem elő a szót, kezem még mindig a has meleg domborulatán.
– Miért? – tűnődik. – Miért az életesemények? Állomásai mind a graduális halálnak, amit halunk. Akár az esküvőnk. Miért vettél el? Miért mentem hozzád?
Nézem az arcot, az arc helyét. Nem tudok válaszolni.
– Tökéletesen megfeleltünk egymásnak. Nem tulajdonságainkban vagy jellemünkben. Inkább az azoktól való fosztottságban. Együtt léptünk az életszakaszba, amire a magánytól való félelem és a szaporodási rögeszme leginkább jellemző. Osztoztunk
a saját motivációink megismerésére való képesség és hajlandóság hiányában. Osztozunk ma is, mindvégig osztozunk majd. Nem akartuk mi egymást. A személytelen közakarat mozdította egymáshoz tagjainkat, mi csupán alávetettük magunkat ennek az idegen szándéknak. Elvettél, hozzád mentem. Emlékszel? Elviselhetetlen voltam. Te még kételkedni is lusta vagy az egészben. Ha okokat kellett volna megneveznünk? Persze senki nem kérdezett. A közöny vagy az illem tette. Az illemnek hívott közöny.
Lehajtott fejjel a lábaimat látom, a csempék éleit és szegleteit. Az esküvőnkre emlékszem. Megszűnő arcokra a virágokkal díszített teremben, a terített asztalok körül. Feleségem unokahúgára a táncolók közt. Vékony-hosszú lábait figyeltem, ruganyos húsának lüktetését a fehér bőr alatt. Az apósom hozzám beszélt. Egy szavát sem értettem. Nem akartam ott lenni.
– A gyerekek születésével mi magunk még inkább megszűnünk lenni. Az értük meghozott áldozatok tesznek minket egyre kevesebbé, gondoljuk. De ezek nem a szükséges áldozatok lesznek, nem nekik szólnak majd. Sőt, legtöbbször nem is lesznek igazán áldozatok. Költségek lesznek a gyermekek, kiadások gyarapodó halmazai. Légből kapott új szükségek, mikor a kettőnk szükségei már nem lennének elegendőek életünk folytatásához. Reggelente felkelsz, mert már többen vagyunk. Menekülsz örökös elfoglaltságodba. Körülményeket, jövőt biztosítani. Menekülsz, amint születésüket nem sokkal követően rájössz: nem nyújthatsz többet nekik, mint amennyit addig nekem és magadnak nyújthattál. Képtelen vagy személyiség lenni, ezért öntőformákba locsolod majd az időt, és az így kapott üres, belőled mit sem tartalmazó idomokkal halmozol el minket. A családot. A kertben trambulin áll és játékvár. Üdülni járunk. Fejlesztésre hordjuk őket. Később sportolni. Noelt labdarúgóedzésre, Zoét táncolni. A körülmények ellenére kezdeti életszakaszukban úgy tűnik a vidámság, szeretetre való képesség jegyeit hordozzák. Te kielégíthetetlenséget oltasz beléjük, én testi-lelki betegségeik gyarapításán dolgozom. Amint a gondok beérnek, és felfedezzük bennük saját szenvedésünk csíráit, megnyugszunk valamelyest. Terapeutát keresünk.
– Elég – mondom.
Elhányom magam. Feleségem egy lépést hátrál, nézi az emésztetlen tejből táguló tócsát lábaim körül. Leülök. A csempére, az okádékba.
– Jaj, drágám – mondja. Felmosót kerít és vödröt. Törölget. A rongy nyirkosan ütközik combjaimnak. – Legközelebb laktózmenteset veszek. Vagy mandulatejet.
A felmosót a vödörbe facsarja. Eltűnik. Hallom, ahogy lehúzza a vécét. Bőrömön kövér cseppekbe gyűlt, hideg veríték.
Visszatér. Kezében díszpárna. Leteszi, ráül. Szemben velem.
– Rex hamarosan elpusztul – kezd neki újra. Fejével a bejárati ajtó, a kert felé int. – Te egy ideig gyászolod. Én asszisztálok ehhez: ha társaságban levertnek mutatkozol, megemlítem, milyen nehéz neked a kutyánk elvesztését követő úgy fél évben. Titokban persze örülök. Az állat az utolsó dolog, ami az engem megelőző önmagadhoz kapcsol. A gyász leteltével új kutyát szerzünk. Valami fajtatisztát. Lunának nevezzük el. A Rexet bántóan fantáziátlannak tartom. Fázol? Reszketsz.
Megrázom a fejem. A hajnali sétákra gondolok, amikre a kutyával még a régi helyről indultunk. A lakásból. A feleségem végig tüsszögött, mikor először járt ott. Egészen szélére ült kanapénak. Ruháját simítgatta, mintha a szőrrel küszködne.
– Soha nem szeretted – mondom.
– Kérlek – horkant. Folytatja. – Lunát iskoláztatni kell, ezzel egy ideig szintén elfoglalhatod magad. A gyerekek miatt, magyarázzuk magunknak. Szükséges egy családi kedvenc. Ők éppen a legsebezhetőbb korban, amikor Luna is megdöglik. Első ízben szembesülnek a halállal, illetve azzal, hogy szüleikként nem rendelkezünk semmiféle koncepcióval, ami az élet végességének kérdését érintené. Noel cigarettázni kezd. Eljár. Én igyekszem nem észrevenni új, taszító szokásait. Csupán egyetlen ízben utalok majd rá: te is dohányoztál, egészen kapcsolatunk elmélyüléséig. Te Noel erőtlen lázadásának idején kerülsz legközelebb ahhoz, amit apai büszkeségnek nevezhetnénk. De a fiú keserűsége hamar elhalkul. Dühének enyészetével saját kamaszkori kasztrációd traumáját éled újra. Csalódsz. A fiunkkal való viszonyod végleg formalitások kínos sorozatává silányul. Pedig életpályádat minimális eltérésekkel ugyan, de megismétli – megvonja a vállát. – Talán pont emiatt nem tudsz majd ránézni.
– De hiszen benned van! – mondom. Hangom remeg, bántóan magas. – Az anyja vagy!
– Zoé soha nem lesz képes feldolgozni – folytatja szemrebbenés nélkül –, hogy nem érdekelt téged. Korán elveszíti ártatlanságát. Számtalan partnere lesz. Idősebb, középosztálybeli férfiak. Bizonyos jegyeikben mind hasonlóak hozzád. A lányunk gyermeteg marad és gyermektelen. Iszik, nyugtatót szed. Persze engem sem érdekel jobban, mint téged. Meggyűlölöm, ahogyan felserdülve meghalad fogyatkozó szépségemben. Magamnak be nem ismert módon gyűlölöm a minimális figyelemért, amit fásultságod ellenére nyújthatsz neki. Félre ne érts. Nem irigylem. Hiszen idővel minden igényem megszűnik figyelmedre. A gondolat, hogy gondolsz rám, taszítóvá válik. Nem. Egyszerűen nem akarom, hogy szeresd. Hogy apaként megtapasztald önmagad érvényességét. Ha már férjként nem tetted, ha már feleségként, anyaként én magam sem teszem. Örömömet lelem majd Zoé korai enyészetében, mosollyal fogadom boldogtalanságának arcán és testén szaporodó következményeit. Az örökség tehát, amit utódainkra hagyunk: a létünk terhének vállalására való hajlandótlanság. Ide rángatjuk őket anélkül, hogy a magunk létrehozatalának tényével akár csak egy pillanatig is foglalkozni mernénk. Nem lesz bennük tulajdonság, amit tisztelni tudnál. Egyáltalán semmi szerethető a puszta tényen kívül, hogy tőled származnak. De ez sem jelent semmit. Tekintve, hogy magadat sem vagy képes szeretni vagy tisztelni. Érthető hát, hogy tökéletesen hálátlanok lesznek. Még nálunk is gyávábbak. Sivárabbak. Közben viszonyaink lesznek. Neked nőkkel, akikhez épp csak annyira vonzódsz, mint amennyire hozzám vonzódnál, ha történetesen nem a feleséged lennék. Nekem férfiakkal, akikben éppen azokat a tulajdonságokat találom vonzónak, amiknek belőled való kigyomlálásán közös életünk folyamán mindvégig munkálkodom. Megcsaljuk egymást olyan emberekkel, akik semmivel nem jobbak vagy rosszabbak, különösebbek vagy érdektelenebbek nálunk. Olyan emberekkel, akikkel még csak nem is alkothatnánk jobb párt, mint egymással.
A torkom tele lenyelhetetlen nyállal.
– Úgy válunk el, ahogyan házasságunkat kötöttük. A minket eltávolító erők ugyanolyan megfogalmazatlanok és homályosak maradnak, mint a minket egykor egymáshoz közelítők. Ugyanolyan testidegenek, mint a minket jelenleg összetartók.
Elhallgat. Becsukom a szemem. Házunkat látom az utcák, a világ szegletei közt. Könnyű, szinte súlytalan. Mégis mozdíthatatlan. Kinyitom a szemem.
– Megölöm magam – mondom.
Erre felkacag.
– Megölöm magam – ismétlem.
– Dehogy.
– Miért csinálod? – kérdezem.
– Csináljuk.
– Miért?
– Valahogyan el kell telnie – vonja meg a vállát.
– Nem akarok így élni.
– Nem vagyunk életben – megsimogatja arcomat. Lassan feltápászkodik, a párnát felemeli a padlóról. – Tetszem így is? Már egészen nagy a hasam.
– Persze – mondatja velem a zavart megszokás. Erre megint nevet.
– Lefekszem. Lassan gyere te is. Csak mosakodj meg. A gépet holnap elmeséled kávészünetben. Bent szeretik az ilyesmit, nem? Ja, és csukd be a hűtőt. Kérlek. Tönkremegy. Bár lassan úgyis kell egy nagyobb. – Lekapcsolja a villanyt, a háló felé indulna.
– Várj – mondom.
– Mi az? – fordul vissza.
– Mi a vége?
– A vége? – mosolyog. – Már vége van, drágám. Te magad mondtad. Mindig is vége volt. Jó éjt! – Eltűnik.
– Jó éjt – mondom. Hátam mögött kattan a hűtő, halkan zörejleni kezd. Felállok, becsukom az ajtaját.
Feleségem háttal fekszik nekem, horkolását meg-megszakítja a csend. Rexre gondolok. Ki kellene mennem hozzá, magamhoz kellene ölelnem. Arcomat bundájába kellene temetnem a nyakörv vonalának környékén. Zokognom kellene, hallgatnom egyenletes lihegését. A gépre gondolok. Jelentéktelenségemre a gép szemében. Nem vigasztal. A tejre gondolok. Hogy talán mégsem ittam meg. Arra, hogy ez valamin változtathatna. Nem változtatna semmin. A plafont nézem. Aztán az órát, a számlap vörösen izzó vonalait. 3:14. A feleségemhez húzódok. Átölelem.
Rüff Ivett 12 éves
Valaki más
tüzének lángjainál
próbálsz még melegedni,
de az vagy csak,
ami az ujjaid közül
kipereg:
téged tagad
a világ.
Rá gondolsz. Még
vársz.
Valahol egy kisfiú
a kisautója
kerekeit,
a csillagokat pörgeti.
ég nélkül,
mosolytalanul.
I.
Fekete nyarak égzengése,
tűhegyre szúrt
bogár –
a pupilla végtelenné tágul,
a kerék forog
tovább.
II.
A betegágyon két ember.
A férfi sír, a nő öle
eleven űr:
csillagok lüktetnek
a hetedik égen. Az egyik
osztódni kezd –
III.
Merül a nap,
a felhők gyulladt szövetek.
Ő fej nélkül körbe-
és körbejár:
verssé bomlik benne
a világ.
I.
Nem kezdődött el semmi. Semmi
sem ért véget.
Meursault az anyjára gondol,
Gregor hiába próbál
felülni,
Cipolla újabb
cigarettára gyújt –
II.
Valaha szentek voltunk
(mirha, elfelejtett
álmok
és régi könyvek illata) –
őt agyonlőjük
a gyümölcsfák közt.
Újra és újra.
Az emberiség történetét végigkísérik a mítoszok, legendák.
A mítoszok előbb léteztek, mintsem az ember létének tudatára ébredt volna. Sok-sok mitikus hely van a világon, sok-sok olyan tárgy van, amelyekhez mesés történetek fűződnek, a tudomány, a vallás és a fantázia mezsgyéjén keringenek.
Nem baj, hogy manapság is léteznek mítoszok, bár egyre gyűlnek a tudományos magyarázatok, bizonyítékok, de nem kell mindent megmagyarázni, nem kell mindenre választ keresni. Mert az embernek szüksége van a mesékre, a mítoszokra.
Manapság is történnek olyan dolgok az életben, amelyek különlegesek, varázslatosak, megmagyarázhatatlanok, amelyeknek kutatjuk az okát, amelyeket meg szeretnénk érteni, holott sok esetben a megoldás közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.
Lilla a kertvárosban élt egy minden fényűzést nélkülöző, de minden szükséges berendezéssel rendelkező házban. A házat kis kert vette körül, amit egy kertésszel gondoztatott. Sikeres üzletasszony volt, vezető beosztásban egy banknál. Minden percét munkájának szentelte, szerelmes volt a munkájába. Volt már szerelmes másba is, pontosabban: inkább ő belé volt szerelmes több férfi is, ám hiába, mert Lilla az igazira várt.
Részt vett hivatalos rendezvényeken, eljárt szórakozni a barátnőivel, megismerkedett több kedves, rokonszenves férfivel is, volt egy kis flört is, de semmi több. Ha nem nyűgözte le az illető férfi, ha nem érezte azt, hogy ő az igazi, akkor a flört, flört maradt csupán. Még soha nem érezte, hogy ő az igazi, és ha nem érezte, akkor a gondolatai már egész máshol jártak, vágyott az irodájába, a gépe elé: adatokra, papírokra, kimutatásokra, elemzésekre, kihívásokra vágyott. Nem egy férfire.
Általában túldolgozta a munkaidejét, ami nem is volt, hiszen ő szabta meg saját magának. Este nyolc előtt ritkán ért haza. Reggel pedig, már hat óra előtt tűsarkújában kopogott a szemben lévő garázssor felé. Abban az időben hozták az újságokat, akkor szállították ki a frissen sütött péksüteményeket, és minden reggel, amint elhaladt a szomszéd ház előtt, akkor köszönt rá a szomszéd is. A szomszéd, akit sosem látott, mert állandóan a virágos kertjében motoszkált, kapálgatott, metszette a virágjait. Az nyilvánvaló volt, hogy férfi az illető. Egyszer visszanézett, de csak a hátát látta, így azután csupán visszamormogta a köszönést, s kopogott tovább a garázs felé.
Mellesleg ez a szomszéd volt az, akiről a legtöbbet tudott. Neki legalább egyszer látta a hátát.
Nem is érdekelték őt sem az utca lakói, sem a szomszédok. Igazából ez a hátmutogatós szomszéd sem.
Az egyik este, amikor hazaért – már jóval elmúlt kilenc is –, az ajtajában egy csomagot talált, egy dobozt. Lehajolt, s üde rózsaillat csapta meg az orrát. Nem tudta mire vélni a dolgot: – Hogy ő rózsát kap valakitől?! Biztos tévedés!
De a dobozon egyértelműen az ő neve és címe szerepelt.
Bevitte a csomagot a szobába. Kibontotta. A doboz egy gyönyörű rózsacsokrot rejtett. Nem volt üzenő kártya a csokron, semmi olyan jel, ami felfedte volna az ismeretlen hódoló kilétét, de az egyértelmű volt, hogy csak egy titkos hódoló lehet a csokor küldője.
Cédula, ugyan nem volt a csokron, de volt valami más: egy gyűrű!
Tenyerébe vette a gyűrűt, nézegette. Szerette az ékszereket, de erről a gyűrűről nem tudta megállapítani, hogy arany vagy ezüst-e? A gyűrű belső részén valami írás-szerű volt, vagy valamiféle jel, fémjel? Nem tudta eldönteni.
De ki küldhette ezt a csokrot és ezt a gyűrűt? Egész éjszaka ezen gondolkodott. Végig pörgette magában az elmúlt hetek eseményeit, történéseit, hol, merre járt, kivel ismerkedett meg, ki lehet az a férfi, aki ostromolja? Próbált valamit találni, valami jelet, egy mosolyt, vagy valami kétértelmű mondatot, utalást, amiből ki tudná következtetni, hogy ki lehet a hódoló. Pörgött az agya, kavarogtak az arcok, de nem jutott eredményre, még csak tippje sem volt.
Fáradtan ébredt, a gyűrűt bedobta a táskájába, s indult a garázs felé.
A szomszéd köszönt, ő fogadta. Mormogott valami köszönésfélét az orra alá. Az orra?!
Igen, az orrában még mindig ott volt a rózsa illata. Most is érezte. Egészen erősen.
A munkahelyén rendben folyt minden, tárgyalások, megbeszélések, de ő nem volt teljesen ott. Gondolatai a rózsa, a gyűrű és az ismeretlen körül forogtak.
Este, hazafelé autózva eszébe jutott, hogy van egy ékszerész ismerőse. Felhívta. Tíz perc múlva átadta neki a gyűrűt. A férfi nézte, nézte.
– Figyelj, ezt a fémet, ezt a jelet nem ismerem. Itt hagyod? Majd utánanézek, s hívlak.
Lilla bólintott, otthagyta a gyűrűt.
Hazaért. Alig vetette le a kabátját, csörgött a mobilja.
– Szia! Megvizsgáltam a gyűrűt! Te, ez valami hihetetlen! Ez, ez egyszerűen elképesztő! Holnap ugorj be, s mindent elmesélek! Egyelőre csak annyit, hogy ebből a gyűrűből csupán három darabot készítettek, még a múlt században. Föltétlen gyere el!
Letette a telefont.
Másnap alig várta, hogy vége legyen a napnak. Becsöngetett az ékszerészhez, akinek be nem állt a szája, mindenféle lehetetlenségnek tűnő dologról beszélt. A felét sem értette.
– Állj! Most mondd el lassan, érthetően, hogy miről van szó.
– Ez a gyűrű egy csoda! Mondtam, hogy csak három van belőle a világon. Ez az egyik. Értéke felbecsülhetetlen, de nem az értéke az igazán érdekes benne, hanem az, hogy ehhez a gyűrűhöz, illetve a gyűrű két testvéréhez, különös történetek, csodálatos szerelmek fűződnek. Két évszázad legszebb, legromantikusabb szerelmi történetei.
A férfi elmesélte az ismert színészekről, politikusokról, közismert emberekről szóló, szerelmes történeteket.
Lilla meg sem tudott szólalni. Némán átvette a gyűrűt.
Következő napjai, hetei a gyűrű körül forogtak. – „Ki lehet az, s miért pont én? Miért nekem? Ki lehet ennyire szerelmes belém, hol van?”
Nem volt étvágya, alig evett. A munkáját még el tudta látni, de a gyűrű, a gyűrű legendája fojtogatta. A gyűrű foglya lett.
Az egyik reggel annyira rosszul érezte magát, hogy fölhívta a legjobb barátnőjét, hogy segítsen neki, vigye el orvoshoz, vagy egy pszichológushoz.
Negyedóra múlva megérkezett a barátnője. A szomszéd előtt parkolt le. Ott volt hely.
Kitámogatta Lillát a járdán.
A szomszéd rájuk köszönt:
– Jó reggelt! Jó reggelt, kedves Lilla!
Mind a ketten hátra fordultak. A kertben egy magas, kedves arcú férfi állt, kezében egy rózsacsokorral. A rózsáknak pontosan olyan volt a színük, pontosan olyan volt az illatuk, mint a dobozban lévőknek.
Úgy éltek, mint a galambok. Szelíden, szeretetben, békésen.
Ha manapság, ilyen szavakat hall, olvas az ember, akkor valóban úgy érezheti, hogy egy mesét hall, egy mesét olvas, mert oly ritka – mondhatnánk meseszerű –, ha valaki le meri írni, ki meri ejteni e szavakat.
Pedig a történet igaz, megtörtént.
Ádám és Petra valóban boldogan éltek. Valóban teljes szeretetben és szerelemben. Két gyermekük volt, egy fiú, Ádám és egy kislány, Petra. A szüleik nevét kapták. Nem volt kérdés, hogy más nevet adjanak gyermekeiknek, mint a szüleik keresztneveit.
Ők, mármint Ádám és Petra, még olyan szülői házban, olyan környezetben nőttek fel, olyan nevelést kaptak, amelyek még őrizték az előző évszázad erkölcsi normáit. Persze, a huszonegyedik század más. Egészen más. Más a nevelés, megváltoztak az erkölcsi normák, másként, gyorsabban, modernebbül élünk. Rohanunk. Ez közhely, de igaz.
De térjünk vissza a történetünkhöz!
A két fiatal valóban boldogan, kiegyensúlyozottan, harmonikusan élt. Volt saját lakásuk, volt egzisztenciájuk, volt két, gyönyörű és okos gyermekük. Mindenük megvolt, amire egy mai fiatal pár vágyhat. Minden ment a maga útján. Napról-napra, pontosan. Ez jó, mert kiszámítható, előre tervezhető minden. A következő perc, a következő óra, a következő év is.
A szeretet, a kiegyensúlyozott élet mellett, még a szerelem is „működött”. Ma gyakran úgy emlegetik, hogy a „kémia”. Na, én kémiából sosem voltam erős, de az érzelmek, az érzések, megérzések foglya voltam, s vagyok is, de saját álláspontom kifejtése helyett, inkább térjünk vissza az eredeti történethez:
Ádám egy hatalmas irodaházban dolgozott, a kilencedik emeleten. Az egész szint egy tér volt. Harmincöten dolgoztak a szinten. Csupán egy-egy térelválasztó panel volt az alkalmazottak íróasztalai között. Egész nap a billentyűk kattogását, és a kávét fogyasztó alkalmazottak szürcsölését lehetett hallani.
Azt gondolnánk, hogy ez, egy gépi, egy ember nélküli, egy robot- szalagmunka. Nem, nem volt ez sem gépi, sem ember nélküli, sem robotmunka. A szinten, a kilencedik emeleten mindenki ismerte egymást, mindenki tudott a másikról, mindent. Na jó, nem mindent személyesen beszéltek meg egymással, de az Internetnek, a közösségi oldalaknak köszönhetően, mindent tudtak egymásról. Majdnem mindent.
Az osztályon, a kilencediken dolgozók átlagéletkora harmincöt év volt. Az alkalmazottak fele szingli, harmincöt százalékuk elvált. A maradék, tizenöt százalék pedig házas. Ebbe a szűk csoportba tartozott Ádám is. A szinglik, elváltak munkaidejének egy részét a társkereső oldalakon való szörfözés tette ki. Kattogtak a billentyűk, olykor hangos nevetés, vagy egy borzadályos kéjsóhaj verte fel a csendet. Ádám barátai rendszeresen beszámoltak a legújabb hódításaikról, kalandjaikról. Olyan is akadt, aki – az Internetnek hála – megtalálta élete párját, és boldogan élnek, csakúgy, mint ők, Ádám és Petra.
Az egyik nap, kevéssel az ebédidő előtt, Ádámhoz átrohant egy barátja, kollégája.
– Te, figyelj! Összeomlott a gépem, pedig egy tuti, egy király randi pontosításának a kellős közepében voltam! Bocsi, kilépnél!?
– Rendben, nem akarok semmi jónak elrontója lenni!
Ádám barátja püfölte a gépet, majd kéjes mosollyal felállt, és elment, hogy bedobjon egy hamburgert a büfében.
Az ebéd után visszatérve Ádám meglepetten látta, hogy barátja a társkereső oldalról nem lépett ki.
– Folytatja? – ez a kérdés volt olvasható a honlapon.
Gondolkodott: „Hmmm, miért is ne?! Nézzük, mi van itt!?” Kíváncsi, s izgatott lett. Belépett. Az első oldalak átlapozása után, meglepődve tapasztalta, hogy ez egy egészen különleges világ. A regisztrált nők fotóiból, bemutatkozó szövegeiből azonnal kiderült, hogy mire megy ki a játék. Szórakoztatta a dolog. Aztán egy olyan alkalmazás közelébe került, amibe csak regisztrációval lehetett bejutni. Regisztrált. Persze álnéven, áladatokkal. A program elfogadta.
Ez az új oldal nem a partnert kereső nőkről-férfiakról szólt. Ez más volt, olyan mélyebb, tartalmasabb. Olvasta, egyre csak olvasta az ismeretlen, túlnyomórészt kép nélküli vallomásokat.
Az egyik vallomás olvasása közben elgondolkodott. Egy harminchárom éves anyuka írta le gondolatait. Azt írta, hogy boldog házasságban él, gyermekei vannak, a férje rendes, hű férj – Ádámnak hirtelen lelkiismeretfurdalása keletkezett – rendes apa, de „valami” nem úgy működik, mint annak előtte. Nincs semmi baj, de valami nincs rendben. A férjének nem akarja megmondani, mert nem szeretné megbántani. Volna egy-két ötlete, gondolata, de attól tart, hogy a férje nem értené meg. A barátnőinek is elmondhatná, de ez nem rájuk tartozik, ez más. Itt, névtelenül kiöntheti a szívét, elmondhatja, és igazából nem is akar találkozni más férfival, csak jólesik, hogy elmondhatja.
Ádám megbabonázva olvasta a sorokat. Gondolatai összekuszálódtak, kavarogtak a valóságos- és a virtuális világhálón. Behálózták. Hogy mi, vagy ki hálózta be, azt nem tudta. Csak azt tudta, érezte, hogy a névtelen nő sorai, érzései a szívéből szólnak. Eddig nem tudta, vagy, ha tudta is, nem akart róla tudomást venni, nem szerette volna megbántani a kedvesét. Nem tudta mi tévő legyen. Írjon, válaszoljon annak a rokonszenves nőnek, vagy felejtse el az egészet úgy, ahogy van?!
Másnap belépett az oldalra, megkereste a vallomást, s válaszolt. Írt, írt, egyre csak írt. Szinte ugyan azokat a gondolatokat fogalmazta meg, mint az ismeretlen nő.
Egycsapásra megváltozott az élete. Valahogy felszabadultabb, könnyedebb lett. Az fel sem tűnt számára – vagy természetesnek vette –, hogy otthon is más, könnyebb lett minden, annak ellenére, hogy minden perc, minden óra, minden nap a maga, megszokott ritmusában telt.
Minden percet kihasznált a munkahelyén, hogy pár szót válthasson az ismeretlennel. Az ismeretlennel, akit annyira közel érzett magához, akivel olyan jó beszélgetni, mint annak idején a feleségével. Teltek-múltak a napok, hetek. Ádám, s az ismeretlen, Iza néven regisztráló nő, egyre közelebb s közelebb kerültek egymáshoz. Előre tudták, hogy mit fog a másik válaszolni, kitalálták egymás kedvenc ételeit, tudták, hogy ki milyen pizsamában alszik, hogy milyen fogkefét használ, milyen zenét szeret hallgatni. Ez a sok közös vonás, ez az „egy húron való pendülés”, újra belemart a lelkiismeretébe. Napokig nem írt Izának. Amikor újra bejelentkezett, a nő nagy örömmel válaszolt, s egy meglepő javaslattal állt elő: „Találkozzunk!”
Meglepődött, de az üzenet további sorai megnyugtatták, már amennyire meg lehet nyugtatni egy olyan férfit, aki boldog házasságban él, s esze ágában sincs, hogy megcsalja a feleségét, de… Ez más! Hiszen, lehet, hogy pont egy személyes találkozás, egy beszélgetés fogja megváltoztatni, még szebbé tenni eddigi életét. Tétovázott.
Iza egyértelműen kijelentette, s Ádám is szavát adta, hogy legyenek bármily rokonszenvesek, szimpatikusak is egymásnak, a testiség szóba sem jöhet. Ha egy szikrányi testi vonzalmat, vágyat éreznek egymás iránt, akkor abban, pillanatban elválnak, s nyomukat is kitörlik a számítógépről. Delete!
Megegyeztek. Megbeszéltek egy helyet a városban, az egyik bevásárlóközpont pizzériájában, a város olyan helyén, ahol még sosem jártak, így kevés esélye volt annak, hogy ismerősbe botlanának. Mert, annak ellenére, hogy megbeszélték a randevút, igencsak izgultak, féltek. Nem szerették volna, ha „lebuknak”.
Megvolt hát az időpont, megvolt a helyszín, sőt azt is megbeszélték – mint egy romantikus filmben szokásos –, hogy Iza egy bevásárlókosárral ül majd a pizzériában. A kosárban csupán egy fürt fehér szőlő (érdekes, Petra is a fehér szőlőt szereti) lesz. Ádám pedig egy szál, vörös rózsát (ugye, mily romantikus!) tart majd a kezében.
Elérkezett a nap, elérkezett az óra.
Ádám szíve a torkában dobogott, Iza pedig a bevásárlókosarat úgy szorította, hogy kifehéredtek az ujjpercei.
Ádám meglátta a lányt. A lány érezte, hogy közeledik a férfi.
Még most, most van egy másodperc, hogy letegye a kosarat, a szőlővel, hogy a kukába hajítsa a rózsát… Nem! Találkozniuk kellett!
Találkoztak.
Egymásra néztek, vigyorogtak, nem szóltak semmit, csak a könnyeik potyogtak.
– Édesem, kezdjük újra, jó?!
– Rendben! Na, ideadod már végre azt a rózsát?!
Nevettek, s boldogok voltak, életük végéig!
Varga Sára 8 éves
A feledett ünnepekre,
az elhagyott istenekre,
hamvukba holt álmainkra,
hamvukban sült pogácsákra!
Emelem poharam!
Jól meggondolt gondolatra,
arra is, ki meggondolta,
arra is, ki elhallgatta,
hallgatta s elhallgattatta!
Emelem poharam…
Szeretetlen kedvesekre,
megszeretett kevesekre,
csodálatos csalódásra,
varázslatos vajúdásra!
Emelem poharam!
Boszorkányos születésre
meglepődő ébredésre,
bárányfogú farkasokra,
tűzhelyfűtő sárkányokra
emelem poharam!
Az ikonra lecsaptak a varjak,
először csak egy, az a legnagyobb.
Vászon szemébe mélyen bevájnak,
hiába hinti keresztjét a jobb.
Habár a könyve ott van a balban
és tarkóján ragyog a glória,
a szövet szakad, a keret roppan,
csőrével vív a szárnyas fúria.
Arrább gubbasztva figyel a holló,
amíg elvégzi munkáját a mór.
Lelke fekete, a szíve hulla,
de nem mondja többé már: nevermore.
Sőt! Szemével sürget: Rajta, rajta!
S a varjak értik, hát vágják tovább,
bár jól tudják, ez lesz az alja
s a legnagyobb varjú csupán csak báb.
A szentkép szeme szélei rojtja
mint pilla, rezdül nyirkos szellőben.
Az ernyedt vászon vállára hajtja
vak fejét s hallgat, mélyen, értően…
Közel hatvan éve találkoztak először egy országos versmondó versenyen. Középiskolások voltak, mindketten a vers szerelmesei és mindketten színésznek készültek. Ezt persze akkor még egyikük sem tudta a másikról, csupán meghallgatták és megtapsolták egymást. A fiú – továbbiakban hívjuk Gergőnek –, figyelmét nem kerülte el az egyik versmondó lány – a továbbiakban hívjuk Rozáliának –, aki Illyés Gyula egyszerűségében is nagyon tartalmas, a föl nem adott hitről szóló költeményét a Szekszárd felét mondta nagy átéléssel. A fiú választása Garai Gábortól az Artisták című költemény volt.
Nem sejthették, hogy majd egyszer valahol újra találkoznak. A nagy forgatókönyvíró azonban lehetővé tette az újabb találkozást, amiből aztán házasság lett. Néhány hete ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat. Korántsem lehettek azonban abban biztosak, hogy az ünneplésre sor kerülhet. Nemcsak a magyarországi férfiak korai halandósága miatt. Kérdésessé tette ezt Rozália – azóta is ismeretlen okú – hirtelen rosszulléte 2019 őszén, és Gergő előzmények nélkül jelentkező stroke-ja 2020 januárjában. Nem a gyors és szakszerű orvosi beavatkozásnak, hanem az egymásra figyelő, gondos ápolásnak köszönhető, hogy ünnepelhettek.
Ezt a modern hagyományt – amelynek a gyökerei az ókorba nyúlnak vissza – évről-évre életben tartották ők is. Az évfordulókra kidolgozott protokoll szerint az ötvenedik különleges, mert az már történelmi léptékkel mérve is hosszú idő. Kettőjük ünnepén azonban semmi extra nem történt. Nem csináltak belőle társasági eseményt, intim maradt, személyes. Nem újították meg fogadalmukat, nem indokolta azt semmi. Nem volt mennyasszonyi ruha, mirtuszág, meg ceremóniamester, ahogy ez ma a celebek között dívik. Az ötven évvel korábbihoz képest annyi volt a változás, hogy nem vörös szegfűből készült az ünnepi virágcsokor, és nem azért, mert az ma már az egyik baloldali párt szimbóluma. Szándékosan sok színes virágból köttette Gergő, szimbolizálva azt, hogy nem volt egyhangú, sőt nagyon is színes és mozgalmas volt a fél évszázad.
Gergő a gimnáziumi tanulmányok befejezését, majd a sorkatonai szolgálat teljesítését követően – miután sikertelenül felvételizett a színművészetire – egy apró kis település általános iskolájában, képesítés nélküli nevelőként helyezkedett el. Élvezte, de nem elégítette ki a gyerekekkel való foglalkozás. A számolás, az olvasás és az írás rejtelmeibe igyekezett minél hatékonyabban bevezetni őket. A gyerekek szerették, pedagógus napon furcsamódon fejezték ki hálájukat. Szőlőből készült borral teli pintesüveg és újságpapírba csomagot szárazkolbász várta a tanári asztalon.
Gergő célja, amit kitűzött maga elé annál több volt, mint hogy egész életében általános iskolás korú gyerekekkel foglalkozzon. El akart jutni az értől az óceánig. Úgy döntött, hogy fog ő még sokakat nem középiskolás fokon tanítani. Ez, ha nem is rövid távon – sok kanyarral és buktatókkal – de teljesült. A nyugdíjazását megelőző tíz évben az egyik – művelődésszervezőket, felnőtteket és könyvtárosokat is képző – hazai főiskola oktatója lehetett. Nyugdíjba vonulása után pedig a társadalmi folyamatokról írt – sokakat elérő –tanulmányokat, cikkeket.
Az értől az óceánig, azaz a falusi iskola katedrájától a főiskolai tanszékig tartó folyamatnak az első állomása 1970-ben az egyik dunántúli megyei művelődési központ felnőttoktatási státuszának az elnyerése volt. A művelődési központ népművelés iránt érdeklődő fiatal, magát agilisnak tartó, kezdő munkatársat keresett az említett állásra. Gergő úgy gondolta, megfelel az elvárásoknak. Pályázatának beadását követően az intézmény igazgatóhelyettese és egyik munkatársa személyesen keresték fel munkahelyén, hogy megismerjék, ki is ő valójában. A legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor rájött, hogy a munkatárs nem más, mint az a kék szemű, szőke lány, Rozália, akire felfigyelt annak idején a szekszárdi versmondó versenyen.
Gergő rövid időn belül az intézmény módszertani csoportjába került, ahová Rozália is tartozott. Emlékei szerint nem úgy üdvözölték egymást, mint a rég látott ismerősök. Ez persze nem akadályozta őket a jó munkahelyi kapcsolat kialakításában. Sok időt töltöttek együtt nemcsak az irodában, hanem terepmunkán, és a Rozália által vezetett amatőr színjátszókörben is, no meg a Gergő által vezetett rétegklubban. Kiderült, hogy Rozália – mivel őt sem vették fel a színművészetire –, már két éve itt dolgozik, s az is, hogy mindketten népművelőként képzelik el a jövőjüket. Ennek érdekében mindketten lediplomáztak, Rozália népművelés-könyvtár, Gergő népművelés-pedagógia szakon.
Kollégáik szerint látható volt, hogy működik közöttük a kémia, nem mindig úgy tekintenek csak egymásra, mint két szakmabeli. És Igazuk is volt: egyre jobban megismerték és megkedvelték egymást. A változás kettőjük kapcsolatában akkor következett be, amikor Rozália szakított barátjával, akit egyébként Gergő is ismert. Ettől fogva egyre többet töltötték együtt a szabadidejüket is. A szerelem pislákoló parazsa egy csillagfényes este lobbant lángra. Olyan volt az az est, mint amiről Tóth Árpád Esti sugárkoszorú című versének a sorai is szólnak, azzal a különbséggel, hogy nemcsak megfogták egymás kezét, hanem az első csók is elcsattant. Aztán gyorsan történt minden: 1972 nyarán házasságot kötöttek, immár ötven éve. Huszonhárom évesek voltak mindketten, annyi idősek, mint most a legidősebb unokájuk.
Fiatalok voltak, és pontosan tudták mit akarnak. Ebben a vállalkozásban a kockázatvállaló, határozottabb személyiséget Rozália képviselte. Kora ellenére még ma sem ismer lehetetlent, csak tehetetlent. Gergőben talán mélyebb nyomot hagyott a gyermekkorban megtapasztalt szegénység, amit felnőttként már semmiképpen nem akart megélni. 1973-ban megszületett az első, 1975-ben a második gyermekük, akiket az emberi értékek tiszteletére é követésére neveltek. Mindkettő szép karriert mondhat magáénak, sikeresek a magánéletben és a munkában. Lányuk három, fiuk két gyermekkel tette boldogabbá a nagyszülők életét, akik büszkék gyermekeik és unokáik sikereire is.
Nyerő párost alkot történetünk két szereplője. Persze nem a bulvármédia celebjei által prezentált módon. Irigyelt házasság az övék, amit ismerőseik is méltányoltak. Persze ez nem jelenti azt, hogy időnként ne lettek volna tányércsörgések – sikerek, kudarcok, örömök és kilátástalannak tűnő helyzetek tarkították a fél évszázadot. Élték az elsőgenerációs értelmiségiek életét. Mindketten konzervatív szellemiségű családból származtak, megtanulták és tapasztalták, hogy miért az egyik legfontosabb közösség a család. Ezzel azonosulva mégsem a hagyományos családmodell szerint szervezték napjaikat: a családon belüli szerepek sokszor cserélődtek, mindketten részt vettek a háztartás körüli feladatok intézésében is. Enélkül nem tudtak volna helyt állni a gyereknevelésben, munkahelyi feladataik sikeres elvégzésében, meg az újabb és újabb diploma megszerzéséhez szükséges követelmények teljesítésében. Gergő szerint tagadhatatlan, hogy voltak időszakok, amikor a nagyobb teher Rozália vállát nyomta, például akkor, amikor a több mint huszonnégy hónap sorkatonai szolgálat letelte után ismét igényt tartott rá a néphadsereg.
Történetünk szereplői nem tettek szert nagy vagyonra, anyagilag nem támaszkodhattak családi segítségre, de az értékrendjük sem ebbe az irányba vitte őket, inkább a kulturális tőkéjüket gyarapították. Kezdő fizetésük nem érte el a kétezer forintot. Albérletben kezdték, csak az úgynevezett szocpolnak köszönhetően vághattak bele az első másfél szobás lakás megvásárlásába. Akkor tudtak csak egyről a kettőre jutni, amikor mindketten munkahelyet váltottak, és Gergő rövid időre belekóstolt a vállalkozói létbe. Munkaviszonyban töltött idejük többségében azonban közalkalmazotti bérből éltek.
Talán véletlen, talán szerencse, hogy mindig olyan irányba sikerült munkahelyet választani és váltani – az említett „eltévelyedést” kivéve – ahol közük volt az oktatáshoz, a művelődéshez, ezek szervezéséhez, irányításához.
Harmincnyolc évig éltek abban a városban, ahol először találkoztak. Meghatározó szereplői voltak a város kulturális, társadalmi életének. Ott kötöttek hosszú időre – esetenként a mai napig is tartó – barátságokat. Amikor öt unokával bővült a család, úgy döntöttek, hogy az egyik Pest megyei településre, gyerekeik közelségébe költöznek. Persze korábban is részt vettek gyerekeik és unokáik életében, amikor hívták őket, mentek és segítettek. Az utazás egy idő után – koruk előrehaladtával – fizikailag már megterhelő volt. Költözést követően új barátokra már nem tettek szert, a főváros közelsége azonban új távlatokat nyitott a kultúra terén kettőjük számára. A költözéssel kapcsolatos döntésükben Rozália egy csaknem tragikus kimenetelű utazása is közrejátszott. Egy ízben lányuktól hazafelé menet a vonaton egy elmeotthonból megszökött zavarodott fiatalember késsel követelte tőle, hogy vigye magával. Csak a célállomáson tudott szabadulni a férfitól. Ez hosszú időre olyan kitörölhetetlennek tűnő nyomot hagyott benne, hogy egymagában többé nem ült sem vonatra, sem autóbuszra.
Az ötven éve együtt töltött idő elegendőnek bizonyulhatna arra, hogy válaszoljanak a sokak által feltett kérdésre: mi a jó házasság titka. Szerintük nem mond igazat, aki azt állítja tudja a tökéletes választ. Azt viszont meg tudják fogalmazni, hogy mitől működött az ő házasságuk. Szerintük nem attól, hogy jogilag elismert és az állam által szabályozott. Ha csak ez lenne az igazi recept, akkor kevesebb válás lenne az országban. Sokkal inkább attól, amit a Gergő által – azon a bizonyos szavalóversenyen – elmondott versben a költő is megfogalmazott, amit akkor valójában még meg sem érthetett. Ez pedig nem más, mint az, hogy a másikhoz az egész létünkkel kell, hogy közünk legyen. És nem működött volna a házasságuk érzelmi intelligencia nélkül sem. Nem mondták ki minden nap, hogy szeretlek, de minden pillantással, mozdulattal, öleléssel és cselekedetek egész sorával sugározták azt egymás felé.
Menni a legközelebbi keresztutcáig,
ott majd jobbra, balra, ahogy diktálja a kedved:
nincsen cím, hova el kell jutnod,
csak az ösztön, az érzés, a vállrándító ötlet,
külterületté sorvad a város,
nagyképű homlokzatok földszintté töpörödnek,
a tetők lefelé gravitálnak, míg csak a deszkapalánk
mentén ki nem érsz a szabadba...
Menni tovább, vadon, erdők vagy legelők várnak rád,
farkas vagy kérődző barmok – mit számít,
ha te eljutsz végezetül, hova vágysz. Hova
nem vágytál sohasem, nem akartál, nem tudtad:
szakadék peremén torpan meg a lépted,
beszegheti hosszan, és ha megunnád,
engedhetsz a megbízható szabadesésnek.
Menni: ezek még házak, ez itt még járda,
kocsik lopakodnak válltól s szemből,
még szlalomozhatsz köztük a túloldalra, hol egy bolt
„nyitva”, bemenni, péksütemény és szénsavmentes,
érintős kártyád még elfogadva, de már
köszönsz, s otthagyva a pulton, amit vettél,
zsebeidben az öklöd hordod csak, s koponyádon a léket,
újra az utcán, újra magadban. Menni. El innen.
Nem én leszek az első, sem az utolsó.
Végzet avagy szándék: egy a koporsó.
Tűrni, bukni: ugyanaz a gyalázat.
Vedd el rólam e tűrhetetlen lázat.
Lepjék meztelen hasad éji manók,
köldöködön hétszer bucskázzanak át,
másszanak hegyet, s táncolják körül
mellbimbóidat, apró dárdákkal döfödjék,
mert nem ölelhettelek én téged.
Ajkaid csókolja fehérre a dér,
nyálad méze dermedjen vánkosodra,
amint leheleted szájad kaptárából elő-
bűvöli – de kóstolatlan maradjon örökre,
mert nem ölelhettelek én téged.
Álmok birkózzanak szemhéjad alatt,
mint egymásra szabadult szerelmesek,
s szempilládra tűzve-száradva haljanak,
újra meg újra elégítetlenül,
mert nem ölelhettelek én téged.
Ágyékod harmatozzék, hajnali fűcsomó,
hasadékából dzsinn süvítsen elő,
gomolyogjon holdban: „kívánságod parancs”.
S te csak engem kívánj, engem, mindhiába,
mert nem ölelhettelek én téged.
Volt egy fa, virágot hozott,
termett gyümölcsöt, szépeket,
egybefogta az anyaöl-
földet s a pajzsos kék eget.
Milyen mag hordta s honnan őt?
Semmiből nőtt a semmibe,
s egész világ nőtt véle fel,
melynek maga volt mindene.
Kérgén az élet hemzsegett,
élet volt minden ág-boga,
levele száz kitárt tenyér.
Fa volt, s az élet volt maga.
Nincs már fa, nincsen már virág,
gyümölcsöt semmi nem terem.
Nincs föld, nincs ég. A semmi sincs.
Csak szerelem.
Csak szerelem.
Kormány Anna 10 éves
Bence beült a gamer székbe a monitor előtt. Megigazította a kamerát és elindította a műsort.
– Sziasztok! Köszöntelet titeket újra a YouTube-csatornámon! Bence huszonhét vagyok! Így mondom, de úgy írd le, hogy BencE27! Mert az menő, ha nem csak az első betű nagy a nevedben, hanem az utolsó is! Ma azt fogom tesztelni, hogy a sóskát vagy a francia krémest utálom-e jobban! Egyiket se szeretem, mert a sóska olyan fújj, a francia krémes pedig olyan csömörfújj! Közben olvasom a kommenteket. Sári kérdezi, hogy nem lehet szeretni a francia krémest? Régen szerettem, de egyszer olyan sokat ettem belőle, hogy azóta rosszul vagyok, ha csak meglátom! Igen, a falánkság bűnébe estem!
Közelebb hajolt a monitorhoz és az újabb kérdést olvasta fel. Közben megcsapta a sütemény és a sóska szaga.
– Jancsika tizenkettő kérdezi, mit szólnak hozzá a szüleim, hogy én itt youtuberkedek! Kedves Jancsika tizenkettő! Nem zavarja őket! Apukám a nappaliban nézi fülhallgatóval a Netflixet, anyukám pedig a hálószobában zenéket hallgat fejhallgatóval Spotify-on! Csak halkan jegyzem meg, hogy mindketten el szoktak közben aludni! Itt az ideje, hogy megkóstoljam előttetek a sóskát, és nevethessetek a fintoraimon! Anyukámat megkértem, hogy főzzön belőle főzeléket, de megtagadta a kérésem, mert nálunk a családban senki nem eszi meg a sóskát semmilyen formában. Logikus. Minek főzzön azért, hogy utána kidobjuk az ételt? Afrikában meg éheznek közben! Ezt a sóskakóstolást most afrikai nézőimnek küldöm!
Megfogta a tányéron előtte pihenő sóskaleveleket és nagyot harapott belőlük. Érezte, hogy ez a növény továbbra sem lesz a kedvence. Az arca görcsbe rándult. Próbálta rágni, de nem bírta lenyelni. Végül az internet népe előtt kiköpte az összes sóskát, ami a szájában volt.
– Srácok! Ez még mindig undorító! Olyan fura szag kezdett el terjengeni! A szomszéd biztosan megint szemetet éget! Nálatok is van olyan szomszéd, aki minden vackot eléget és szennyezi vele a környezetet?
Berci kérdezi, hogy nagyon undorító íze volt-e a sóskának? Igen Berci! Ilyen pocsékat már régen ettem! Most nézzük a francia krémest! Gyengébb idegzetű süteményrajongók most forduljanak el a képernyőtől!
Bence maga elé húzta a tányért, amelyen egy francia krémes és egy villa árválkodott. A villával belevájt a krémbe és hatalmas adagot kanyarított ki belőle. Az összeset a szájába próbálta tömni, de nem mindet sikerült. Valamennyi fehér és sárga krém lepotyogott az arca előtt. Megint csak forgatta a szájában, de lenyelni ezt se tudta. Fogott egy szalvétát és kiköpte vele az egészet. Egy pohár kólával igyekezett leöblíteni a maradékot.
– Gyerekek! Még mindig nem szeretem ezt se!
– Apu! Lejjebb tudnád tekerni a termosztátot? Nagyon meleg van a lakásban!
– Apu elég fázós. Néha túlzásba viszi a fűtést. A túlzott meleg a friss cukrászsüteménynek se tesz jót. Nem mintha valaha az életben szándékomban állna még francia krémest enni! A sóskára nem tudom, milyen hatással van a meleg! Talán összefonnyad a levele!
Soma tizenkettő kérdezi, hogy eljöhet-e megenni a francia krémes maradékát! Soma! Gyere nyugodtan! Remélem, nem romlik meg, mert én Zalaegerszegen lakom, te pedig, ha hinni lehet a profilodnak, akkor Nyíregyházán! A sóskát is megeheted nyugodtan! Azt is meghagyom neked!
Ismét közelebb hajolt a monitorhoz és olvasni kezdte hangosan a következő kommentet.
– Áron Monorról kérdezi, hogy miért izzadok ennyire! Nem tudom! Lehet, hogy a sóska vagy a sütemény teszi! Nem volt maradandó élmény számomra egyik sem! Talán allergiás vagyok valamelyikre és az allergia váltja ki ezt az izzadtságot!
Emese kérdezi, hogy milyen az új fejhallgató, amit viselek. Csodálatos! Gyerekek, a külvilág zajából semmit nem hallok, csak a saját hangomat! Bátran merem ajánlani ezt a márkát mindenkinek! A gyártóval majd egyezkedem még, hogy mennyit fizet nekem, hogy reklámozom a terméküket! De viccen kívül, nagyon jól működik!
Zsuzska kilenc kérdezi, hogy miért hajolok mindig közelebb a monitorhoz, amikor a kommentjeiteket olvasom! Úgy van beállítva a monitorom, hogy a kép szinte beteríti az egészet és a szöveg emiatt eléggé apró betűs a képernyő alján. Mit csináljak? Ennyire szeretem nézni magamat! De ha titeket zavar, állítok a képernyő méretén. Készen is van! Most nem hajolok előre és így olvasom a következő kérdést.
Lalee tette fel és így hangzik. Mit csinálnak a hátad mögött a tűzoltók? Tűzoltók? Hová visznek? Épp adásban vagyok!
Bencének arra nem volt ideje, hogy hátraforduljon. Két tűzoltó megragadta és kivitte a házból, amely már húsz perce égett körülötte. A tüzet senki nem vette észre, mert Bencén és az anyukáján fejhallgató volt, az apukáján fülhallgató és a két szülő elaludt zenehallgatás, illetve filmnézés közben. Szerencsére az ijedtségen kívül nekik sem esett bajuk. A tűzoltókat az a szomszéd értesítette, aki folyton szeméttel tüzel.
Bence az ég felé fordította a tekintetét. Nem volt vallásos, de most imádkozni kezdett. Nem azért, hogy a házuk ne legyen teljesen a tűz martaléka, hanem azért, hogy a számítógépe és a hozzá tartozó elektronikus dolgokban ne essen semmi kár. Meg kell mutatnia a világnak! Nem sok olyan tizenhárom éves fiú van, aki annyira menő, hogy az égő házukból ad élő műsort a Youtube-on!
A fűben, nézd, egy tarka gyík szalad!
A farka villás.
Most lecsap rá egy lilás,
arasznyi húsevő virág.
Kelyhében ott marad
a gyík egyik farokvége;
még ficánkol egy kicsit,
ahogy a virág magába húzza.
Odébb meg lábra kap,
majd ijedtében szökken egyet
a tábla búza:
talán a pipacssikoltás ijesztette meg;
pipacsvértől vöröslik ott
a tábla széle.
Egy pipacsszedő szagolta ki az illatot,
amit a piros pipacs ráhagyott
a kerge szélre.
Ember nincs a tájon,
csak én állok itt magam.
Az én életem már régen odavan,
a szélben koronámat rázom.
És mások életét bámulom,
hogy fájjon.
Sötéten fekszik lent, fenéken,
csillogó villa- és kanálhalak között.
Sötét merevségét teljesen megértem:
ő éles, és rozsdamentes acélba öltözött.
Evőeszközzel ő csak távoli rokon,
közelebb van hozzá a felszínen úszó fakanál,
– legalábbis társadalmi, munkajogi fokon.
A fényes eszcájg műszakját csak akkor kezdi,
amikor az övéké már lejárt.
Most mégis együtt fekszenek-lebegnek
az öblítővíz fenekén-tetején.
Ki lehetne más, olyan eretnek,
hogy e dolgozókról írjon verset,
ha nem én?
Az utcafront leomlott mögötte.
Meleget érzett a lába szárán.
Kirázta. Most meg hánynia kell.
Valami megpattant sisakján,
beleit ismét csomóra kötötte.
Felrémlett előtte egy hófehér kebel.
De miért is fehér? Elmélázott ezen.
Hisz’ ma már csak alsó részt hordanak!
Miféle képek? Hová tettem az eszem?
Itt sorra dőlnek mögöttem a házfalak,
és mit érek én egy puskával tank ellen?
Még egy gránát, itt semmi nem marad,
ez oly biztos, mint, hogy Henry a nevem.
Tóth Gergő 13 éves
Van egy ország, úgy híják, hogy
Okatootáia;
Második szomszédja Kína,
Az első Ausztrália.
És ez, hogy Ausztr(ál)iának
Tőszomszédja, vajmi jó!
Nem lopózhatik be hozzá
A civilizáció.
Oh a tántoríthatatlan,
A dicső Ausztr(ál)ia!
Ő magát e gonosztól nem
Hagyja elcsábítnia.
Ő, noha már Kína is kezd
Mendegélni csendesen,
Ő még most is, mint a szikla,
Áll erősen egy helyen.
Áldd a sorsot, áldd az istent,
Okatootáia,
Hogy Kínán is túl vagy még, hogy
Szomszédod Ausztr(ál)ia;
Boldog ország! mert bár érzi
A szükség sok nemeit:
Legalább egy, és a fő, a
Lelki-szükség nincsen itt.
Szerény állat itt a lélek,
Nem kér szénát, abrakot;
Mint szamár a gazt: zabálja
A kalendáriomot.
Aminek következtében
Nem nagy számmal lelhetők
A költők, müvészek és más
Kapa-kaszakerülők.
Az pedig, ki bolond fővel
Erre szánja el magát,
Csináltasson egy szép szekrényt
S zárja bele… a fogát,
Minthogy ezen mesterségnél
Fölösleges itt a fog;
Harapnia nem leszen mit,
Legfölebb csak nyelni fog.
Megvan itten az a szép is,
Hogy különvált s nem vegyes
A bagarja s a kutyabőr,
A paraszt és a nemes.
Kutyabőr! ez itt a fő-fő,
Becsben párja nincs neki,
És ezért sok úri ember
Saját testén viseli.
De habár rangjával kissé
Nagyra van az úri rend,
Nem mondhatni, hogy nem gondol
A köznéppel odalent;
„Nyisd ki markod, mind a kettőt,”
A paraszthoz ígyen szól,
„Nyisd ki markod, jóbarátom,
Nesze semmi, fogd meg jól.”
Azzal vagdalkoznak némely
Nem t’om milyen emberek,
Hogy ez országban nyilvános
Épületek nincsenek.
Mit? Nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni.
Oh e nemzet büszke nemzet,
Éppen erre tart sokat,
S ebben talán fölül is múl
Minden más országokat.
Virágozzál, dicső ország,
Nagyratermett náció,
S még soká ne háborgasson
A civilizáció!
Pest, 1847. december
Rostás Dominik 14 éves
Mohácsi Laura 10 éves
ALEŠ ŠTEGER (1973, Ptuj) – szlovén költő, író, műfordító, kritikus, szerkesztő. Német nyelv és irodalomból, valamint összehasonlító irodalomtudományból diplomázott 2003-ban a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Eddig nyolc verseskötete és hat prózakötete (regény, útirajz, novelláskötet) jelent meg, legutóbbi novellás kötete 2022-ben. Magyarul Protuberancia című verseskötete (2006) olvasható, további versei A fiatal szlovén költészet antológiája című kötetben. Irodalmi tevékenységét tíz hazai és külföldi díjjal ismerték el.
A Neverend költői és egyben társadalomkritikus regény arról, hogy mi is történhetne velünk, miközben napjainkban az már valójában meg is valósult… A műben harminchárom kisnovella szerepel, melyek önálló műként is olvashatóak, minthogy a szerző eredetileg egy német kiadónak írta őket, és később épültek be a regénybe. Ezek közül hármat válogattunk be külföldi irodalmat bemutató rovatunkba.
„Másfelől, ha nem csalódom, mi nem hagyunk el itten senkit, sőt igazság szerint azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk elhagyottak; mivelhogy a mieink vagy meghaltak, vagy elmenekültek a halál elől, s mintha csak nem is tartoznánk hozzájok, magunkra hagytak ebben a szörnyű veszedelemben.”
Giovanni Boccaccio: Dekameron
(Fordította: Révay József)
Kotrógép
Apám a Nap. De erről csak én tudok, leginkább éjszaka. Ha ezt kifecsegném, őrültnek tartanának. Apám a mindenem. Anyám halála után magunkra maradtunk. Nem volt könnyű neki. Főzött, elvégezte velem a házi feladatot, focizott és gondoskodott rólam. Volt neki egy sárga kotrógépe, a maga ura volt. Gyerekkoromban gyakran ültem vele a kabinban és azt figyeltem, milyen ügyesen és gondosan működteti a karokat és a gombokat. Elválaszthatatlanok voltunk, együtt büszkén ide-oda hánytuk a környék dombjait, kilométernyi hosszú, új utakat vájtunk, és több tucat ház alapját kiástuk. A mi sárga kotrógépünk sohasem hagyott minket cserben. Apám minden csavarját ismerte, értette a módját, hogyan kell kijavítani a hibákat, olajozta, tisztította és megtanított úgy a gondját viselnem, mintha a markoló egy harmadik családtag lenne.
Egyszer csak betoppant a gonosz. Apa kénytelen volt segíteni barikádok, lövészárkok, leshelyek építésénél. Amikor esténként érte jöttek, vette a kalapját és a kulcsait, távozott, majd csak hajnalban tért vissza a kotrógéppel, sápadtan, némán. Már nem vitt magával sehova. Féltett. Tizenhat éves elmúltam, kezembe akár fegyvert is nyomhatnak és akár be is sorozhatnak. Otthon vagy a szomszédoknál rejtegetett. Megtiltotta, hogy az ablaknál álldogáljak vagy kimenjek az udvarra – erről szó sem lehetett.
Amikor arról faggattam hol volt és mit ásott, csak a fejét csóválta. Magára zárt szobájából gyakran zokogás hallatszott. Álmában kiabált. A legyilkoltak rátapadtak, akiket kotrógépe kanala széttrancsírozott, majd a teherautóra pakolt, hogy titokban valahol egy új sírba temesse őket. Nem is evett. Ő maga is egyre inkább hullához lett hasonló.
Aztán ismét eljöttek érte. Az ajtó mögött álltam és kihallgattam a parancsnok és közte folytatott beszélgetést. Apa kijelentette, egyszerűen nem bírja már tovább. A parancsnok megfenyegette. Tudták, hogy engem rejteget. Ekkor láttam őt utoljára. Másnap reggel a ház előtt vesztegelt a kotrógép. Tengelyét szétverték, lánctalpát megrongálták.
Teltek-múltak a napok. Egy hét. Három. Öt. Az eltűnése utáni negyvenedik napon azonban valami különös dolog történt. A kotrógép a házunk előtt ragyogott. Először szinte láthatatlanul, majd sápadt ragyogása egyre erőteljesebb lett, aztán egyre vakítóbb, mígnem a gép izzó gömbbé alakult, az udvar talajáról magasan az égre emelkedett és ott maradt, mint egy második Nap.
Megmutattam a szomszédoknak, akik apám eltűnése óta gondoskodnak rólam. Sajnáltak, vigasztaltak, majd minden jóra fordul. Ők talán nem is látják. Én azonban két Napot is látok. Egy kelő és nyugovó Napot, a másik pedig nappal és éjszaka is fénylik. Ez fekete. Még ha fel se tekintek az égre, akkor is látom. Akár az ágyban fekve is, ha takarómat a fejemre húzom. Akkor is, ha pislogok. Mint hatalmas fekete lyuk a fekete földben, olyan. Olyan, akár az ég kellős közepébe vájt járat. Mint egy rettenetes szörnyeteg vagy isten pupillája. Nem engedi, hogy szememet lehunyjam.
A Fiú
A háború kitörése óta rá sem lehet ismerni apára. Folyton egy régi tranzisztoros előtt ül és a híreket hallgatja. Fogalma sincs, mi lesz velünk. A váltóállomás a Semmi közepén van. Nem tudom, hol lehet ez a Sehol. Apa szerint ott kíván az Isten jó éjszakát. A háború előtt naponta több vonat haladt át a Semmin, személy és teherszállító. A kis állomás ablakánál ültem és a fülkékben ülő utasok arcát figyeltem. „Hová mennek?” kérdeztem apát. Ismertem a választ: „Világgá, fiam, világgá.” „Hol van az?” „Mindenütt, kivéve itt” – mondta. Hasonló volt az eset a tehervonatokkal. „Hová viszik ezt a sok konténert?” – kérdeztem apát. „Mindenhová a világba, csak ide nem.” Akkor mindenhol a világon háború folyt. Csak a mi életünkben nem. Az élet a váltóállomáson azonban jelentősen megváltozott. Eleinte az éjszaka folyamán néhány tehervonat még át-áthaladt, aztán azok is elmaradoztak. Apa aggódva hallgatott, én pedig egyre gyakrabban azzal töltöttem az időmet, hogy a vasúti vágányoknál játszadoztam, nyelvem a rozsdás sínhez illesztettem, hogy megízleljem, mikor válik a fém keserűsége édeskés utóízzé, ami pedig azt jelentette, hogy végre valahára közeledik már egy vonat. Semmi sem indult a világba, semmi sem érkezett a világból. A Seholban voltunk, de vonatjai nélkül apa is teljesen megváltozott. Aggódtam érte. Valahogy vissza kellene adnom neki a vonatokat. Sok mindennel próbálkoztam, és a végén azt ötlöttem ki, hogy a váltóállomásunkra terelek egy vonatot, amely még mindig közlekedik. Azok közül a vonatok közül egyet, amelyek minden éjjel átrobogtak az álmaimon. Ez volt az én titkos nagy tervem. Először nem történt semmi. Próbálkoztam, a legszebb kompozíciókat álmodtam meg, régi múzeumi vonatokat, gyorsvonatokat, sőt még egykor volt elnöki, bársonyüléses szerelvényt is az ajtóin arany kilincsekkel, de semmi. Egy éjjel azonban váratlanul vonatdübörgés hangjára ébredtem, éppen arról álmodtam, hogy érkezik. Apa az állomás elé futott a lámpájával. Egy Coca-Colával teli vonat haladt el mellettünk, hosszú szerelvény, színültig pakolva sötét palackokkal, amelyek zörögve csilingeltek a holdfényben, ahogy lassan elhaladt. Apa elmozdította a váltókart és a vonat ünnepélyes sípolással távolodott tova a messzi éjszakába. Apám szerfelett boldog volt. Nem mondtam el neki, hogy a vonat az álmomból jött. Nem is számított. Másnap éjjel, elalvás előtt, ismét azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy egy vonatot álmodjak, és elvigyem az álmomból a mi állomásunkra. És valóban. Nem sokkal azután, hogy lecsuktam a szemem, éjszakába fordult az álmom és egy dízelmozdony távoli füttye hatolt át rajta. Kinyitottam a szemem és apám után szaladtam. Az éjszakából lassan pöfögött elő egy vonat: harckocsikkal, tarackokkal, ágyúkkal és egyéb fegyverekkel teli kocsik végtelen szerelvénysora. Apa sápadtan állt és figyelte a nagyvilágba tartó fegyverszállító kocsik hosszú egymásutánjának látványát. Ettől kezdve minden éjjel egy és ugyanarról a vonatról álmodtam, de minden éjjel egyre hosszabb és hosszabb lett. Megpróbáltam változtatni az álmon, akár véget vetni az egésznek, de semmi sem segített. A fegyverekkel teli vonatok nem álltak le a szállítással. Napokig, hetekig álmodtam róluk, mígnem egy éjszaka be nem ért az állomásra egy szokásos állatszállító vonat. Mint minden este, a szerelvény az álmaimból a mi váltóállomásunkra futott be, csakhogy az állatokat szállító vonat váratlanul megállt. Apa az első vagonhoz rohant és a fejét fogta. A nyílásokon keresztül gyermekek sírását, nyögését és vízért való könyörgést lehetett hallani. A deszkák rései közt segítségért könyörgő lesoványodott karokat láttam. Apa a tömlőért szaladt és vizet kezdett permetezni a marhavagonok belsejébe a réseken keresztül, majd a szerelvény meglódult és tovább indult. A vagonok tábori munkásokkal heteken, hónapokon át közlekedtek álmomból az állomásra. Nem tehettem semmit ellene. Próbáltam nem elaludni. Az első éjszakát sikerült átvirrasztanom, de a következő alkalommal hatalmába kerített az álmosság. Féltem az álmodástól, ám a félelem csak tovább táplálta a teli vagonokról szóló álmaimat, melyek holttestekkel voltak megrakodva. Éjjelenként több száz meggyilkolt, elesett, betegségtől és ínség miatt meghalt embert küldtem a világba álmaimból. Éjjelente egyre világosabbá vált számomra, hogy hol van a Sehol, és hol a háború dúlta világ, és hogy arra nincs se gyerekkor, se felnőttkor. Egyik reggelen, amikor apám elaludt, gyengéd csókot nyomtam őszülő hajára. Kimásztam, a váltóállomás elé, és a sínekre feküdtem. Egy darabig a kék eget bámultam. A tűző nap ellenére elszunnyadtam, akár egy gyermek.
Bevarrt ajkak
A bevarrt ajkú fiúval kapcsolatos történetek fantasztikus legendaként terjedtek. A katonák szívesen mesélték egymás közt, bár senki sem hitt benne. De hisz ilyen volt a vezetőikbe, az isteneikbe és a jövőjükbe vetett hitük is: hamis bálványokként beszéltek róluk. Nem is maradhatott más nekik. Mintha minden meggyőződés eleve magában hordozná a maga tagadását, és minden hit alapja a nyilvánvaló megbízhatatlanság lenne. Ezért érthetőnek tűnik, hogy rövid időn belül elterjedt annak a fiúnak a mítosza, akinek az édesanyja a fiú karjai között lelte halálát. Az egyik legenda szerint az anya a fiú és a feléje süvöltő golyó közé vetette magát, egy másik szerint egy pillanat alatt végzett vele egy lövedék, miközben a fia ingét varrta.
Amúgy a történet minden változatában közös a végtelen szomorúság pillanata, figyelembe véve az anya halálát is: az anya teste fölé hajló fiú szomorúsága, a két szempár utolsó találkozása és egymásban merülése. Az egyik verzió szerint anyja végső szavait fogadja szájába a fiú, a másik szerint csupán csak anyja halálos, kilehelt lelkét, majd elhunyt anyja tenyeréből kiveszi a cérnával befűzött tűt, és rettenetes fájdalma pillanatában bevarrja saját száját. Magába varrja anyja halálát, vagy legalábbis annak halála pillanatában befogadott vándorát. Így válik a bevarrt szájú fiú legendává, aki magában hordozva szelídíti meg a halált. Aki úgy tartja kordában a bánatot, hogy nem ereszti ki a száján. Aki úgy tartja féken a veszteséget, hogy önmaga válik minden egyes szó veszteségévé. A veszteségre adott szó. A szomorúságra adott szó. A halálra adott szó. A legenda szerint a fiú csodával határos módon életben marad annak ellenére, hogy egyetlen falat eledelt vagy korty vizet sem fogyasztott el a bevarrás óta. Hónapok, sőt talán már évek óta él a bevarrt szájú fiú. Az táplálja, amit a szájába dugva hord.
Emlékszem azokra a harcosokra, akik szeme tűzbe meredten, pálinkától ittasan, a feszültségtől és a fronton hosszan tartó harcoktól kimerülten, a fiúról meséltek. Emlékszem kristálytiszta tekintetükre, szűkszavúságukra, amelyekkel egyszer hozzátettek, máskor elvettek valamit a bevarrt szájú fiú legendájából, emlékszem az elbeszélés közti hosszas szünetekre és a néma tekintetekre. Az elbeszélés mindig azzal a gondolattal zárult, hogy ez a fiú döntheti el majd a háború sorsát. Akié a fiú lesz, az vele együtt a saját oldalán tudhatja a halál szimpátiáját is. Mindezt teljes komolysággal beszélték el, még akkor is, ha egyik katona sem hitte, hogy a fiú valaha valójában létezhetett is, és meg lehetne találni. Senki, rajtam kívül. Faluról-falura jártam, a gazdákat faggattam, nem tudnak-e többet a szokásos történeteknél. Senki nem tudott semmit. Mígnem találkoztam egy lánnyal. Vagy fiú lehetett? Képtelenség volt eldönteni. Nagyon koszos volt, a hangja lányos, arca fiús vonásokkal. Egy határszéli elhagyatott házhoz irányított. Veszélyesnek tűnő terepre kapaszkodtam fel. Elértem a birtokot. Az összes épület leégett, de valami csodával határos módon a szénapadlás, amely egy kicsit magasabban állt, mégsem gyulladt ki. Észrevétlenül közeledtem feléje. Ekkor megpillantottam. Mozdulatlanul aludt egy szénával borított tehénjászolban. Egy aprócska, cingár fiúcska teste, álmos arca meg olyan ráncos, akár egy százéves vénemberé: öregedett bőrű, beesett, üreges szemű. Nekem adatott meg eldönteni a háború kimenetelét. Ez a nagy felelősség rám, egyedül csak rám hárult. Kinyitottam a benzineskannát és titokban kiürítettem a jászol körül, ahol a gyermek aludt. Végtelenül ártatlannak tűnt álmában. Lila ajka, rajta a fekete, keresztöltéses varratok, azt tanúsították, hogy valami végzetes, végtelenül fájdalmas dolog vésődhetett beléje. Megsajnáltam, a szívem összerándult. Elfordítottam a tekintetem és lángra lobbantottam.
Lukács Zsolt fordítása
Rostás Amanda 13 éves
4. jelenet
Pest – 1848 nyara. Színhely: Petőfiék szobája. Jelen vannak: Petőfi és Szendrey Júlia.
Petőfi: Már te is ellenem vagy? Most, amikor mindenki elfordul tőlem, s legjobban szükségem lenne rád?
Szendrey Júlia: Önfejű vagy és makacs!
Petőfi: Miért bántasz?
Szendrey Júlia: Nem bántalak, csak figyelmeztetlek! Ahogy tettem ezt márciusban is.
Petőfi: Azok a márciusi napok épphogy engem igazoltak… Nem az én versem volt-e a szabad sajtó első terméke? Hát nem emlékszel a Nemzeti Színház-beli estére, amikor a tömeg együtt zúgta Egressyvel, hogy rabok tovább nem leszünk? Nem láttad-e te magad is az Emich-féle könyvkereskedés ablakába kifüggesztett arcképemet?
Szendrey Júlia: A népszerűség mulandó.
Petőfi: Azt hiszed, hogy én a népszerűséget hajhásztam?
Szendrey Júlia: Hízelgett, hogy vállukra emeltek az emberek.
Petőfi: Mámorító volt, tagadhatatlan… De nem ezért csináltam.
Szendrey Júlia: Megrészegített. Elvakított…
Petőfi: Azokban a napokban büszke voltál rám!
Szendrey Júlia: De józan maradtam – és szerettem volna, ha te is az maradsz.
Petőfi: Hűvös ésszel nem lehet forradalmat csinálni… Ugyan hol tartanánk, ha óvatoskodtunk volna… S lám, lehet vér nélkül is változást elérni! Te mégis vissza akartál tartani! Legszívesebben bezártál volna a négy fal közé.
Szendrey Júlia: A hevességed miatt féltettelek… Mióta az a cigánylány… (Elhallgat. Bánja, hogy elszólta magát.)
Petőfi: Miféle cigánylány?
Szendrey Júlia: Hát az a koltói…
Petőfi (ingerülten): Ugyan, badar beszéd! Összevissza fecsegett…
Szendrey Júlia: Előbb úgy véltem én is. De mikor elolvastam a versed, a „Szeptember végén”-t, megértettem, hogy hiszel neki.
Petőfi (legyint): Annak a versnek semmi köze a cigánylány jövendöléséhez…
Szendrey Júlia: Sose beszéltem erről, de engem az akkor nagyon szíven ütött.
Petőfi átöleli Júliát, de az néhány másodperc után kibújik az ölelésből, és a költő szemébe nézve folytatja.
Szendrey Júlia: Éreztem a kiolthatatlan szerelmet, a rajongást, ugyanakkor mégis azt sugallta, mintha nem bíznál az érzéseimben…
Petőfi: Butaság. Sohasem kételkedtem benned… Épp ezért bánt, hogy most nem állsz mellém…
Szendrey Júlia: Hát nem érted? A tied vagyok! De nem mondhatok mást, mint amit gondolok. S most úgy érzem, nem jó úton haladsz! A verseid félelmet keltenek! Például az a „Dicsőséges nagyurak” kezdetű, amelyben újfajta nyakravalót emlegetsz… Vagy a királyoknak címzett! S ha engem megrémítenek, vajon mit szólnak mások?
Petőfi: Féljenek csak! Rettegjen, akinek félnivalója van!
Szendrey Júlia (kétkedve, kétségbeesetten): Sándor, nem ismerek rád, ez nem te vagy! Vedd már észre: ez most nem színház! Itt minden kimondott szó valóságosan hat… Hová lett a szelídséged, hová lett belőled a finom derű, a reményt nyújtó áhítat? Mondd, mi történt veled?
Petőfi: Viharos időket élünk. A villám itt-ott óhatatlanul lecsap.
Szendrey Júlia (iszonyodva): Nem akarhatsz terrort, vérfürdőt jakobinus módra!
Petőfi (határozottan): Rendet és igazságot akarok!
Szendrey Júlia: Ezért biztatod a népet arra, hogy kaszát, vasvillát fogjanak, és gyilkolják halomra az urakat? Ez a rend? Ez az igazság?
Petőfi: Az tán igazság, hogy milliók nyomorognak, míg azok, kik nyomorban tartják őket, az ő izzadságukból élnek gondtalanul?
Szendrey Júlia: Arra nem gondolsz, hogy anyámra és apámra is uszítod őket?
Petőfi (tudomást sem véve a kérdésről): Emlékszel? Tavasszal Pozsonyban azt terjesztették, hogy negyvenezer felfegyverzett paraszt gyűlt össze a hívásomra Rákos-mezején. A puszta hír elég volt ahhoz, hogy megroppantsa a dölyfös nagyurak ellenállását!
Szendrey Júlia: Ahogy elég volt ahhoz is, hogy a szavazók elriadjanak! Miért nem tanulsz a szabadszállási és kunszentmiklósi példából?
Petőfi: Ott aljas játékot űztek velem! Épp ezért kell kitakarítani ezt a disznóólat végérvényesen! Amíg a pénz az úr, amíg a szavazatokat kocsmákban, csapra vert hordókból lehet nyerni, amíg az ész, az értelem csak hátul kullog, s a tisztesség mit sem ér, nem lesz rend e hazában!
Szendrey Júlia: De te pusztítást hirdetsz!
Petőfi: A tarlót is föl kell égetni, be kell szántani az új vetés előtt…
Szendrey Júlia: Fordulj meg legalább, nézz körül! Akik márciusban még itták a szavaid, kihátráltak mögüled!
Petőfi: Csak a megalkuvók! Az anyámasszonykatonák!
Szendrey Júlia: Nem inkább az általad megrajzolt jövőtől rettentek meg? Ez a nép nem akar vért!
Petőfi: Pedig a szabadságot nem adják ingyen!
Szendrey Júlia: De lehet, hogy ilyen áron nem is kell!
Petőfi: Akkor maradjon gúzsba kötve, igába hajtva! Éljen jámbor ökörként, és ne csurgassa a nyálát a szabadságért!
Szendrey Júlia (elkeseredve): Tegnap még fáklya voltál… Olyan büszke voltam. De mióta ez a követválasztás megesett, nem ismerek rád. Talán mégse kellett volna…
Petőfi: Te is erősködtél!
Szendrey Júlia: Mert láttam, mennyire bánt, hogy a többieknek már van valami posztja, hivatala. Az egy jámbor Obernyiket leszámítva mind fontos emberek lettek…
Petőfi (kedvetlenül): Nem tagadom, sérti az önérzetem… De mintha téged még inkább zavarna… Ugyanezt duruzsoltad a fülembe már májusban is! Hogy lám, a többiek már mind elértek valamit!
Szendrey Júlia: Nem volt igazam? Hát hol állnak ők tehozzád! Degré, Pálffy, Vasvári, Pákh, Lauka, Riskó… Ki az országgyűlésben, ki a minisztériumban, ki valamelyik bizottságban ül… Még Jókai is, aki fiatalabb nálad, lapot szerkeszt! Csak te állsz félredobva! Kihagytak a sajtóbizottságból is! Még a közrendre ügyelő választmányból is kizártak!
Petőfi: Nem is akarnék olyan bizottmányban dolgozni, olyanokkal egy levegőt szívni, akik a verseimet ártalmasnak találják! Akik rólam azt terjesztik, hogy a köznyugalmat akarom felborítani, a rendet akarom felforgatni! Nem fogok alamizsnáért könyörögni! Főleg nem ezektől!
Szendrey Júlia (csalódottan): Ó, ez ám a büszkeség! Arról azonban megfeledkezel, hogy közben filléres gondjaink vannak!
Petőfi: Inkább éhen halok, mintsem megalázkodjak!
Szendrey Júlia (kifakad): De hiszen folyton ezt teszed! Kölcsönt kérsz fűtől, fától!
Petőfi: Az nem ugyanaz!
Szendrey Júlia: Nem is értem, üres zsebbel hogy akartál országgyűlési követté lenni!
Petőfi: Azt te is akartad!
Szendrey Júlia: Akartam, mert hittem benned, hittem a változásban, és tudtam, hogy támaszra van szükséged…
Petőfi: És már nem hiszel?
Szendrey Júlia (a fejét csóválja): Már látom, hogy a szavak és a tettek olykor eltérő utakon járnak… Tudsz lángolón beszélni, de amikor cselekedni kell… Azt gondoltad, elég a neved, és megválasztanak? Semmi kampányt nem folytattál! Miközben a riválisod etette, itatta a választókat!
Petőfi: Azt veted a szememre, hogy tisztességes maradtam, s nem manipulációval akartam követté lenni?
Szendrey Júlia: Csak azt kértem számon, mit tettél azért, hogy megszerezd a követséget! De te arra sem vetted a fáradságot, hogy leutazz a választókörzetbe, hogy találkozz, beszélgess az emberekkel! Hiába nógattalak, hiába piszkáltalak, csak legyintettél…
Petőfi: Ottani barátaim azt bizonygatták, rendben megy minden. Hogy sokan rokonszenveznek velem… Egyébként pedig ma is úgy vélem, tettem annyit a hazáért, a népért, hogy bizalmukra érdemes legyek…
Szendrey Júlia: Szavamra, naivabb vagy, mint hittem…
Petőfi (bosszúsan): Most gúnyolódsz?
Szendrey Júlia: Nem én gúnyolódom! Az általad teremtett helyzet köszön vissza így! Vajon miért kellett szégyenszemre, kerülőutakon kiosonni Szabadszállásról?
Petőfi (kifogást keresve): Jobb volna, ha aznap – ahogy azt Bankósék is tanácsolták – nem megyünk oda… (Felemeli a hangját.) S én nem is akartam! Te erőltetted ki!
Szendrey Júlia (indulatosan): Hogyisne! Hogy gyávának bélyegezzenek? Azt talán jobban el tudtad volna viselni, ha másnap azt kürtölik világgá a nagyképű kunok, hogy Petőfi be sem mert menni közéjük?…
(Kopogás hallatszik.)
5. jelenet
Jókai lép be.
Jókai: Zeng a ház… Valami perpatvar?
Szendrey Júlia: Móricom, nem szoktam ilyet mondani, de most valóban rosszkor jöttél. Sándorral éppen…
Petőfi (letorkollja): Hozzánk bárki, bármikor jöhet!
Jókai (zavartan): Bocsássatok meg, igazán nem akarnék alkalmatlankodni…
Petőfi: Dehogy alkalmatlankodsz, foglalj helyet nálunk, s légy tanúja, hogy az én drága hitvesem miként rombolja szét a dicskoszorút, amit korábban fejem köré font.
Jókai (tanácstalanul néz hol egyikre, hol másikra): Akkor talán mégis inkább máskor…
Petőfi (karon ragadja, betessékeli, leülteti): Szó se lehet róla! Itt maradsz! Hidd el, a legjobbkor érkeztél. Ülj le nálunk, és figyeld, a házasélet milyen örömöket rejteget… Ha esetleg mégis nősülni szándékoznál…
Szendrey Júlia (bosszúsan): Utálatos vagy!
Jókai (félszegen feláll): Akkor talán én megyek is…
Petőfi (visszanyomja a székre): Sehova! Maradj csak és gyönyörködj!
Jókai: De igazán…
Petőfi (színpadiasan): Semmi de! Két szerető szív csatáját láthatod… És ne hidd, hogy csak a kedvedért rögtönözzük! Mindennapos ez nálunk mostanában.
Szendrey Júlia: Már megint színházat játszol! Az a baj, hogy semmit sem veszel komolyan…
Petőfi: Tévedsz, kedvesem! Egyike vagyok azon keveseknek, akik az élet minden pillanatát komolyan veszik!
Szendrey Júlia: Csak épp engem nem! Pedig egyszer észre kell végre venned, hogy nem egyedül vagy a világban, s hogy másokért is felelősséggel tartozol! A feleségedért! A gyermekedért…
Petőfi (meghökken): Hogyan?
Szendrey Júlia (lesütött szemmel, szégyenlős örömmel): Nem így szerettem volna elmondani… Este, a vacsoraasztal mellett… Ha lenne vacsoraasztal… De már mindegy, ha kicsúszott a számon… Szóval Térey Mari délelőtt elkísért az orvoshoz… Most már biztos… Áldott állapotban vagyok… Gyermekünk lesz…
Petőfi (meglepett): Hoppá! (Kisfiús örömmel Jókaihoz.) Hallod ezt? Apa leszek! Apa! (Fölkapja Júliát, forog vele.) Hát miért nem ezzel kezdted?
Jókai: Nahát! Ez igazán… Ez tényleg…
Petőfi: Ez a világ legnagyszerűbb híre! Te pedig a világ legnagyszerűbb asszonya!
Szendrey Júlia: Bárcsak komolyan vehetnélek!
Petőfi (kedvtelve nézegeti): Az én aranyos és bűbájos feleségem! (Ijedt arccal.) Jaj, én meg emelgettelek! Talán nem is volna szabad… Gyere, ülj le, kedvesem! Ezt a párnát tegyük a derekad alá… Így kényelmes?
Szendrey Júlia (miközben leül a kanapéra): Bocsáss meg, Móric, az előbbiért…
Jókai: Ugyan… Nem történt semmi…
Szendrey Júlia (hangsúlyosan, célzatosan): Csak szerettem volna Sándorral komolyan beszélni végre…
Jókai: (veszi a lapot – föláll): Akkor nem is zavarlak tovább benneteket…
Szendrey Júlia (bocsánatkérő mosollyal): Ugye nem haragszol?
Jókai: Szó sincs róla! (Kezet csókol Júliának.) Vigyázz magadra! És a kis Petőfire…
Szendrey Júlia: Jaj, de udvariatlan vagyok… Meg se kérdeztem, miért jöttél át?
Jókai: Megbeszéltük a fiúkkal, hogy a Pilvaxban találkozunk. (Petőfihez fordul.) Ott lesz mindenki. Szólni akartam neked is.
Petőfi: Pokolba a Pilvaxszal! Menj, és mondd meg nekik, Petőfi apa lesz, és nem ér rá hiábavalóságokkal törődni, mert várandós feleségét rajongja körül…
FÜGGÖNY
Gombos Lia 8 éves
Galamb van a házon,
Csillag van az égen,
Az én ölemben van
Kedves feleségem;
Ugy tartják szelíden
Ringató karjaim,
Mint a harmatot a
Rezgő fa lombjai.
Ha már megöleltem,
Mért meg ne csókolnám?
Csókokban nem szegény,
Nem is fösvény a szám.
Beszélgetünk is, de
Az csak félig beszéd,
A másik fele már
Csókokba olvad szét.
Nagy a mi örömünk,
Nagy a mulatságunk,
Gyöngynek is beillik
Fényes boldogságunk!
De az én kardomnak
Ez sehogysem tetszik,
Ránk szemét a falról
Mogorván mereszti.
Mit nézesz, öreg kard,
Olyan mérgesen ránk?
Vén golyhó, talán a
Szerelemféltés bánt?
Hagyd el ezt te, bajtárs,
Nem való ez néked,
Ha férfi vagy, ne űzz
Asszonymesterséget.
De meg nincs is okod
Engemet féltened,
Hiszen ismerhetnéd
Már feleségemet,
Ismerheted lelkét,
Ezt a ritka lelket,
Aminőt az isten
Nem sokat teremtett;
Ha szüksége van a
Hazának karomra,
Téged saját keze
Köt fel oldalamra,
Oldalamra köt, és
Búcsuját így veszi:
Menjetek, legyetek
Egymásnak hívei!
Pest, 1848. április
Kiss Szilvia Lilla 12 éves
Költőnk természetesen nem nyugodott bele bukásába. Még aznap, amikor Szabadszállásról elűzték, kunszentmiklósi barátai körében elkezdte publicisztikai és jogi küzdelmét a „választás” érvénytelenítéséért. Veresége e második felvonásának felvázolása már csak azért is indokolt, mert e mozzanatokat a biográfiák csak kevéssé, vagy egyáltalán nem érintik. Illyés Petőfi-életrajzának első változatában például nem is esik szó arról, hogy a költő törvényes vizsgálatot és jogorvoslást követelt ez ügyben. Illyés e kiadásokban, melyek az 1848–49-es történéseket amúgy is aránytalanul rövidre fogják, a kudarcnak főleg szabadszállási vonatkozásait emeli ki, azokat is erősen tömörítve, azzal az indoklással, hogy nem akar belemerülni „a csúnya história részleteibe”. (Lásd pl. a II. kiadást, 241.) A tankönyvek életrajzi summázatai pedig még inkább hézagosak, 1983-ban a gimnazistáknak már elég volt annyit tudni, hogy Petőfi „mint képviselőjelölt csúfos vereséget szenvedett” – ennek alapján még azt is hiheti a diák, hogy Petőfire és ellenfelére egyaránt szavazhattak a polgárok, s a költő sokkal kevesebb szavazatot kapott… De a kérdést bővebben tárgyaló biográfiák sem merültek el Petőfi jogi küzdelmének ismertetésében.
E küzdelem első dokumentumát maga Petőfi írta: 1848 június 15-ének délelőttjén űzték ki vasvillával Szabadszállásról, délben már Kunszentmiklóson fogalmazott kérvényt a helységbe visszaérkezett „választópolgárok kívánatára”. A költő barátja, Bankós Károly őrizte meg e fogalmazványt, ő íratta alá 176 kunszentmiklósi és kiskunlacházi választópolgárral, és megjelentetéséről is gondoskodott. Petőfi utókorának megítéléséhez sokat mondó adalékot kínál a tény: még a költőnek ez az odaadó híve is csak fél századdal a szégyennap után merte közlésre bocsáttatni e páratlan dokumentumot. (Petőfi Összes Művei, V. 106-107.)
A kézirat hitelességéhez nem férhet kétség: a jellemes Bankós vallomása mellett a „makulatur-papír darabra” rótt kézírás is vitathatatlanul Petőfi szerzőségét bizonyítja. Pontosabban azt, hogy a végső fogalmazás és leírás az ő műve. Aki fennakadna azon, hogy a csalárdul becsapott választók panaszát maga a károsult fogalmazza meg, gondoljon az akkori népi írásbeliség elképzelhető szintjére… Még a hasonlíthatatlan szónok, Mirabeau beszédeit is gyakorta titkárok írták (lásd Étienne Dumont fontos forrásmunkáját: Souvenirs sur Mirabeau, Paris, 1951.), ma kis- és nagyhatalmak vezetőinek egész teamek gyártják a szövegeket, nincs tehát értelme fennakadni azon, hogy a szentmiklósi választók helyett és nevükben a petíciót maga a sértett követjelölt írta meg.
Feltehető viszont a kérdés, hogy egy ekkora megaláztatás, életveszély, arcpirító kiűzettetés után tárgyszerű tudott-e lenni a megbuktatott jelölt, aki a forradalom egész történetét heves indulatkitörések közepette verekedte végig? Nem volna meglepő, ha ez a szenvedély felforrósítja a petíciót is. Meglepő viszont ennek az ellenkezője: Petőfi mesteri diplomáciával ügyel arra, hogy választóinak haragja az illem és jog szabta határok között sisteregjen, ne törje át a célszerűség megszabta gátakat. De nézzük előbb a petíciót, mint a vereség okainak és lefolyásának mesterien tömör összefoglalását.
„Tisztelt Ministerium!
Alulírottak június 15-kén tartott szabadszállási kerületbeli országgyűlési követválasztást nem ismerjük el törvényesnek, miután számtalan törvénytelen lépés követtetett el a végrehajtás előtt és alatt. Nevezetesen: a fülöpszállási, kunszentmiklósi és szabadszállási urak minden kigondolható becstelenítő rágalmat terjesztettek el köztünk követjelöltünkről, Petőfi Sándorról, többek között, hogy Petőfi Sándor lázító hazaáruló, orosz kém, ollyan ember szóval, kinek nem csak megbuktatását hanem elfogatását sőt agyonveretését is jó néven fogja venni a ministerium és az egész nemzet. E vádakat Petőfi Sándor meg akarta cáfolni a szabadszállási és kunszentmiklósi nép előtt, de mind a két helyen eltiltatott a fölszólalástól a helybeli tanács által. Midőn Petőfi Sándor a választás helyén és napján a szabadszállási városházánál megjelent, az ellene felbőszített részeg nép mellyet a másik követjelölt egész éjjel s még az nap reggel is folyvást itatott rá rohant, az uraktól betanult becstelenítő vádakkal illette és agyonveretéssel fenyegette. Petőfi a helybeli főbírót s a követválasztási bizottmány elnökét felszólította, hogy ők minden történendő balesetért felelősek, mire azok azt felelték, hogy ha tüstént el nem takarodik, ők nem felelnek az életéért. Illy helyzetben Petőfi kénytelen volt elfogadni az eltávozás ajánlatát. Maga a város rendelt neki kocsit, és a kocsisnak meghagyatott, hogy ne az országúton, hanem mellékes távoli útakon vigye őt Szentmiklósra, nehogy az országúton menvén, szentmiklósi és lacházi párthíveivel találkozzék, s őket a történtekről fölvilágosítsa. Midőn mi a választás helyére, Szabadszállásra értünk, Petőfit már akkor elvitték onnan, s minket a város végén azzal fenyegettek az oda való választók, kik mindnyájan föl voltak fegyverkezve, hogy agyonvernek bennünket, ha bemegyünk, mire mi, minden vérengzés elkerülése végett visszafordultunk s nem vettünk részt a választásban. A választás előtti napokban minket városunk tanácsa azzal ijesztett, hogy ők ott hagyják hivatalaikat, ha Petőfire szavazunk, s a választás előtti este a főbíró parancsára nem a kezesménes, hanem a szilajménes hajtatott be; így játszattunk ki, hogy hámos lovaink nem hajtatván be, sokan közülünk oda sem mehettek a választásra.
Tisztelt Ministerium, ekkép tapodtatott meg legszebb jogunk, a követválasztás joga; ha e fájó sérelmünk nem orvosoltatik, mi az alkotmány mostoha gyermekeinek fogjuk tekinteni magunkat, s mint illyenek kilépünk a nemzetőrségből, mellynek eddig legbuzgóbb tagjai voltunk. De bízunk a tisztelt Ministerium igazságszeretetében, bízunk az igazság istenében, hogy elrabolt jogunk vissza fog szereztetni, hogy e törvénytelen követválasztás megsemmisíttetik, s az új követválasztás megtörténik és nem Szabadszálláson, hol minket rendes és békeszerető polgárokat ellenséges indulattal és fölfegyverkezve fogadtak, hanem Szentmiklóson. Ez a mi igazságos kívánatunk, kérelmünk a tisztelt Ministeriumtól. Kun-Szentmiklós és Lacháza követválasztó polgárai.”
(176 aláírás. PÖM. V. 106-107.)
Látható tehát, hogy a költő pontosan tudta, milyen hangon kell kérniük híveinek „a tisztelt” Ministeriumot, s hogy dicsérniük ajánlatos „igazság-szeretetét”, miközben néki erről a kormányról egészen más véleménye volt. Taktikai mesterfogásra vall annak kiemelése, hogy Petőfi megbuktatói szerint az ő elfogását, sőt agyonverését „jó néven fogja venni” a Ministerium – tessék, t. követ urak, itt az alkalom bebizonyítani, hogy mindez nem igaz…
Ugyanezen a napon, amikor a petíciós kérvényt körmölgette választói helyett, a saját nevében Nyilatkozatot is tett – bővebben, részletezőbben, szenvedélyesebben, de ugyanazt a történetet adja elő, mint a petíciós fogalmazvány, csak éppen ilyen kitörések közepette:
„Szabadszálláson egy hanggal, szavazás nélkül kikiáltották követnek a pap fiát, egy gőgös buta embert, ki azon felül Szluha teremtménye. […]
És azok, kik ellenem lázították a népet, örökké azt beszélték, hogy én lázítottam, én vagyok a lázító […] Hah, ha lázítottam volna, azóta a szentmiklósi és szabadszállási kaputosok csontjai szétszórva hevernének, és rajtok a kutyák rágódnának. Ez csak egy két szómba került volna, de én voltam, a ki mindig csillapítottam, rendre intettem a népet, én gátoltam meg az összeütközéseket.
Soha sem ostromolta szemtelenebbül a becsületességet és igazságot a gazemberség, mint ezen esetben.” (PÖM. V. 19-105.)
A két írás hangvételének feltűnő eltérése jelzi, hogy költőnk tisztában volt a választók petíciója és a saját nyilatkozata közti – hogy úgy mondjam – műfaji különbséggel. Ez utóbbiban petőfisen tobzódik, híveinek nevében viszont aránylag higgadtan érvel.
Bankósék tehát abban a tudatban indulhattak el Pestre deputációjukkal, hogy a petíció megfelel a törvény és illendőség szabályainak. A fővárosban Petőfi állt a küldöttség élére, s Deák Ferenc, mint az igazságügyek minisztere fogadta is őket.
Ha hihetünk a késői emlékezőnek, az egykori küldöttség tagjának (akinek szavait Hentaller Lajos örökítette ránk a múlt század végén, tehát 50 évvel később), Deák Ferenc ilyen szavakkal fogadta Petőfit: „Isten hozta önt, tisztelt barátom – mondta neki jóízű magyaros kiejtéssel –, mi újság a délibábos magyar Alföldön?” (Hatvany II. 405.)
* A részlet Fekete Sándor legutolsó könyvéből – Petőfi forradalma (1998. magánkiadás) – való, amelyben, többek között, Petőfi szabadszállási választási vereségét is részletesen, új adatokkal kiegészítve tárgyalja. [vissza]
Horváth Kira 14 éves
„Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.”
(Petőfi: A magyar politikusokhoz)
Nem kérek többet, istenemre,
csak azt, hogy békén hagyjatok –
nem hallgat rátok már szivem se,
bár most is baloldalt dobog.
Sütitek zsíros pecsenyétek
szegények vézna rőzselángján,
s nekik lassan alig jut étek.
Ha megkínálnátok – kihánynám.
Ahogy harsogtatok nevükben:
megbabonázott engem is.
Nem a dal, mely még cseng fülünkben,
hanem a dalnok volt hamis.
Kiálltam veletek a gátra,
s otthagytatok az ár vonultán.
Már nincs a földnek az a pártja,
melynek ügyét vállalni tudnám.
Rátok szavazok ezután is –
más választásom mi maradhat?
A jég – ha rá volt eszmetárs visz –
elvszerűbben törik alattad.
Énrám hiába vár emelvény:
fórumokon nem verselek.
Hitelemet kockára tenném,
ha mutatkoznék veletek.
Réz mellett a pléh is vöröslő –
ki látja, hogy csalóka máz az?
Csaló tehát, csaló a költő,
aki politikust feláraz.
Nem kérek többet, istenemre,
csak azt, hogy békén hagyjatok –
nem hallgat rátok már szivem se,
bár most is baloldalt dobog.
(2004)
Horváth Péter Lajos 9 éves
Csokonai Vitéz Mihály idén, 2023-ban kereken 250 éve, immár negyed évezrede született, Petőfi Sándor pedig 200 éve. Csokonai Vitéz Mihály varázslatos személyisége természetesen több klasszikus költőt is megihletett, különösen a jellemben és hajlamban hozzá oly közelálló Petőfit. Csokonait a közvetlen utókor nem emelte azonnal szobortalapzatra. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a „fentebb stílt” zászlajára tűző, fanyalgó Kölcsey inkább csak a népieset, a rusztikus parasztbarokkot vette észre a Csokonai lírában. Pedig ez csak egyetlen szólam Csokonai gazdag polifóniájában. Majd Petőfi fedezte fel, és látta meg benne elődjét, később Ady és a Nyugat lírikusai emelték be az őt megillető, megkérdőjelezhetetlen klasszikus kánonba.
Csokonait személyisége és személyes sorsa szinte predesztinálta erre a lánglelkű és szalmaláng-életű poéta-előd szerepre, annak minden elmaradhatatlan attribútumával: a lázadozó és kicsapott, vagy iskolából kimaradt diák, csavargó garabonciás; politikával, közéleti becsvággyal (Pozsony, Diétai Magyar Múzsa) és színpaddal (Csurgó) reménytelenül kísérletező és szponzorokat – korabeli szóval mecénásokat – hiába kereső nyughatatlan lélek ő. Jeles attribútum továbbá a poéta reménytelen szerelmes mivolta: az apósjelölt távol próbálja tartani leányát a kétes egzisztenciájú poéta-udvartól. Irodalmunk történetében nem példátlan ez a sorsszerűség, hogy csak néhány példát említsek: Petőfi kapcsán Szendrey Ignác, Ady kapcsán Boncza Miklós, József Attila kapcsán Vágó József, Márta apja. Az esetekben az anyagiak mellett szerepet játszott a költők bizonytalan szellemi és státusbeli egzisztenciája is. Csokonai végül „magányos árva szívként”, fiatalon halt meg tüdőbajban. A Csokonainak versben emléket állító jeles klasszikus költőink közül egyesek a melankolikus, tragikus sorsú, jobb sorsra érdemes poéta-zsenit idézik, bizonygatva A méla Tempefőiből ismert axiomatikus tételt, miszerint „az is bolond, ki poétává lesz Magyarországon”. Mások a hetykét, a csikóbőrös kulacsnak is szerelmet valló anakreóni boros kedvűt látják fő vonásának, vagy a könnyedén rokokós szerelmest, megint mások a széltalpú csavargót, s vele a diákos pajkosságot és kalandkeresést, avagy az ehhez az alakhoz fűződő valamely anekdotát emelik ki: a „hosszú út porából köpönyeget vevő” csavargót, nagy könyvvel a kezében. A népi hiedelemvilágban a garabonciás diák megjelenik a háznál, tejet vagy tojást koldul, és ha nem kap, hatalmas tudományos könyvéből vihart vagy jégesőt varázsol. Sok debreceni diák csapta be egy kis alamizsna reményében Csokonai korában ily módon az egyszerűbb, hiszékenyebb embereket. Így szövődik és épül mindig tovább-tovább a Csokonai-legenda.
Személyes kedvencem Petőfi Sándortól a Csokonai című verse, melyben a széltalpú jeles debreceni költőelőd kilódul egyszer Debrecenből és elmegy borozni egy „kálomista” (azaz kálvinista) pap barátjához. Csokonai ezen „kilódulása” nem egyedi eset, igen nagy gyalogló és országjáró volt, életrajzi adatok szerint számos különböző településen jelenik meg és tölt el napokat-heteket, és látogatja ismerőseit (miként később Petőfi is), rövid időtartamú kvártélyozások reményében. Csökölyön (Somogy megyében) Kis Bálint (szintén lelkész) barátjánál tölt pár hetet, a szomszédos Hedrehelyen kezdi írni a Dorottyát, Bagamérból (Hajdú-Bihar megye) Kazinczynak ír levelet. Nagybajomban Pálóczi Horváth Ádám költő barátjával találkozik, Bicskén tölt pár hetet a helyi rektornál, Csákváron Nagy Gábor barátjánál időzik. Kiskunhalasi legációból Mátyási József költő barátjával együtt utaztak Pestre, Keszthelyen Festetics Györgynél jár, Nagyvázsonyban Édes Gergelynél, Komáromban Fábián Juliánna irodalmi uzsonnáin ismerkedik meg Vajda Júliával (Lillával). Sorolhatnánk még hosszan a csavargások színhelyeit. Az említett, Csokonai című Petőfi-vers egy anekdotát említ. Nem biztos, hogy így történt, de miért is ne? Előfordulhatott a tréfás, verses anekdotában megidézett eset, miszerint a szomszédban lakodalmi mulatságban hordócsapot kereső, ám önmagát ottfeledő bohém poéta megfeledkezhetett a pincében rá várakozó pap barátjáról, aki a dugaszolatlan boroshordó száját addig tartotta, amíg el nem ernyedt a tenyere és a bor ki nem folyt. Egyes vélemények szerint az említett pince és présház még mindig áll, mégpedig a Balaton melletti Alsóörsön, melynek korabeli tulajdonosa, Fábián József református lelkész vendégelte meg itt több alkalommal is bohém poéta-barátját, Csokonait. A versből egy idézet annyira beépült a magyar emlékezetbe és köztudatba, hogy szállóigévé, szinte már népi szólássá vált az azóta gyakran citált „csapot, papot, mindent felejtett” sora, bár akik idézik, kevesen tudják, hogy eme közkedvelt, közismert szállóige forrása ez a Petőfi-vers. Csokonai szomorúságát és életének végső rezignációját idézi Ady Endre a Csokonai Vitéz Mihály című versében. Petőfi Csokonai című versének ritmusában szól ez az Ady-vers, ám a megegyező ritmus ellenére nem paródiát kapunk, sőt a Petőfi-vers derűje helyett ez a reménytelen szomorúság verse: „S amikor a hajnal szétharsant, / Rongyos mécsese lánginál / Furcsát látott s szomorún halt meg / Csokonai Vitéz Mihály.” Kíváncsi voltam, Petőfi legendás kortársa és barátja, Arany János, a Csokonaihoz hasonlóan szintén debreceni diák írt-e Csokonait idéző verset, ám csupán egyetlen utalást találtam a vígeposz-író elődre, a Bolond Istók második énekében, a 117. strófában: „Haladva, Csokonait vette sorban, / Légy-pókcsatáról vígeposzt dalolt”.
Petőfi Sándor életrajzi vonatkozású feljegyzései közül mindössze két megjegyzést találtam, amely Csokonaira vonatkozik, de mindkettőnek megvan az igen is hangsúlyos jelentősége. Egy alkalommal egy Eperjesről keltezett rövid levelet (1845. április) ír Novelly Józsefnek, melyben Csokonai költészete iránti élénk kíváncsisága fejeződik ki: „Novelly úr, Kérem, legyen szíves egy pillanatra Csokonai munkáinak azon köteteit egy pillanatra felküldeni, melyekben lírai munkái vannak.” Egy Kerényi Lajosnak címzett útilevele (Debrecen, 1847. május 14.) pedig Csokonai debreceni sírjánál tett személyes látogatását idézi: „Estefelé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszín fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő vas-szobrán, szemeim odatapadtak, és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!” Noha számos Petőfi-emlékhely van a történelmi Magyarország számos helyszínén, Petőfinek (és kései, sírját felkeresni és a kegyeletet leróni vágyó tisztelőinek) nem adatott meg sajnos ez a kívánság. „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak.” Ez sem valósult meg, de az unokák a Petőfi-emlékhelyek mindegyikén leborulnak, a költő születésének kétszázadik évfordulóján elevennek mondható a Petőfi-kultusz. A debreceni Hatvan utcai temetőben látható Csokonai-síremlék (75 mázsás, monumentális gúla) körül kirobbant Árkádia-vitát pedig úgy lehetne feloldani, hogy Csokonai Árkádiája nem „vagy”, hanem „és” vagyis egyfelől az őt körülvevő bénító és terméketlen ridegség, marhalegelő, szamarak vidéke, másfelől, átszellemültebb pillanataiban, lelkében a művészi lét könnyedebb szférája, a költői idillikum zefíres rózsakertje is volt.
Egy kálomista pap s Csokonai
Egymásnak voltak jóbarátai.
Kilódul egyszer Debrecenből
S a jóbarát előtt megáll,
S: ihatnám, pajtás! így kiált föl
Csokonai Vitéz Mihály.
„No, ha ihatnál, hát majd ihatol,
Akad még bor számodra valahol,
Ha máshol nem, tehát pincémben;
Ottan nem egy hordó bor áll,”
Szólott a pap, s leballag véle
Csokonai Vitéz Mihály.
„Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap,
Amint egy hordóból dugaszt kikap;
„Szaladj csapért! ott fönn felejtém;
Szaladj öcsém, de meg ne állj!”
És fölrohan lóhalálában
Csokonai Vitéz Mihály.
A likra tette tenyerét a pap;
Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,
S a csap nem jött, és a pap morgott:
„De mi az ördögöt csinál,
Hol a pokolba’ marad az a
Csokonai Vitéz Mihály?”
Tovább nem győzte várni a csapot,
Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)
Fölmén a pincéből a házba,
De ott fönn senkit nem talál.
Csak késő este érkezett meg
Csokonai Vitéz Mihály.
Hát a dologban ez volt az egész:
Kereste ott fönn a csapot Vitéz,
Zeget-zugot kikutat érte,
De csak nem jön rá, hogy hol áll?
És így csapért szomszédba mégyen
Csokonai Vitéz Mihály.
A szomszédban valami lakzi volt.
Elébe hoztak ételt és italt;
És ím az étel és bor mellett
És a zenének hanginál
Csapot, papot, mindent felejtett
Csokonai Vitéz Mihály.
(Pest, 1844. november.)
Lakatos Marcell 7 éves
„álmaimmal terhelt napok
éjszakaján légy velem
hogyha álmod ébren tart
hát felejtsd el hogy menned kell”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„álmaimmal terhelt napok
éjszakaján légy velem
a hold ha látod kézen fog és elvezet
lágy mosollyal kési léptünk”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„legyél te is míg nem késő
velem együtt gondtalan
jöjj a napfény kíván látni
hirdessük az életet
jöjj a napfény kíván látni
hirdessük hogy még lehet”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„árnyékot álltam magamnak
virágaim így nem nyíltak
hát a naphoz mehetsz panasszal
nem megyek csak ha hívnak”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„ez elment az erdőbe fát vágni
ez hazavitte
ez kettéfűrészelte
ez
ő meg azt mondta ezért
érdemes volt meghalni”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„az őszi szélben találta meg otthonát
a kipirult nyár
mint tévelygő fiú a mostohát
a tékozló atyát”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„verset írtam istennek
melyben kértem mentsen meg
s adjon hálát istennek
s kérje meg hogy mentsen meg”
„hold-lesen a csillagok
nénik már mind aggok
partraszálló angyalok
keresik a holnapot
mesterember a tél
lusta szárnnyal partot ér
megmelegszik s enni kér
így múlik el évre év”
„mit nekem kocsmák bűze
s hogy feleségem megtűr-e
(nyakára mutat) ide a rozsdás tűt be
hogy mindez nem a világ bűne”
„ki vagy te emlékezet
s hová viszed emlékemet
megtestesült örömökben
sikonganak a lányok
én meg itt háttal nekik
csendben az öledbe hányok”
„petőfi sándor a költő
a transzvokális szabadságeszmély áldozata lett
petőfi sándor a polgár
a zsinormértékes költészet áldozata lett
petőfi sándor a nép
a létezettlen nemzetékek applikációja lett”
Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e
Nemes láng, amely úgy hevit.
Láng van szivemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden sziv-ütésem egy imádság
A világ boldogságaért.
Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Uj Golgotán egy új kereszt!
Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!… s én elkészítem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.
Pest, 1846. április 24–30.
örömben
János üzent ma;
csupa Arany minden szó
szép levelében
izgalom
kecses tavasz, s egy
szép lány: dús kebelébe
rózsát ülteték
dilemma
rabság? szabadság?
magyar dilemma; zászlóm
fekete-piros
idill 1839
szerelmes levék,
illenék én juszt is, mint
bimbók a lányhoz
függés
nélkülem a húr
nem rezeg; hűs falon a
lant felakasztva
a lényegről
szellemem immár
könyvbe rejtve, a többi
Segesvár alatt
Petőfi 200
elhull a virág,
eliramlik az élet;
és igaza van
***
krízis-feloldás
lehet, hogy csak az
van, te kívülről látsz, én
belülről nézlek.
életvég
diófám őszül,
termés nincs, már csak ágak;
megölelni kezd
nyomok
gyanús az este;
mekkora hó hullt! macskám
már ki-nyomozta
megnyugvás
beszél a minden,
végül egyetlen hangig
halkul az este
profán
délről keringve
járnak tocsogó felhők:
kocsim lemosva
Csatári Alíz 8 éves
Ilyen asszony való nékem,
Mint az én kis feleségem.
Eszemadta kis barnája,
Te vagy a világ rózsája.
Nem vagyok az, aki voltam,
Aki annyit szomorkodtam;
Csillagos ég az életem,
Ezt is neked köszönhetem.
Édes szemed mosolygása
Örömemnek kútforrása,
Többet ér egy tekinteted,
Mint a tavasz, mikor legszebb.
Meg is érem minél előbb,
Megérem én azt az időt,
Hogy ahová lépsz, kedvesem,
Lábad nyomán virág terem.
Ha dicsérni akarnálak,
Sokfélének mondhatnálak,
Nem mondalak én egyébnek,
Csak az isten remekének!
Pest, 1848. április
Hogy miért énekeltek a Csengedyék egy giccses Petőfi verset a temetőben? A Tóbiás az oka.
A Tóbiás. Mindenki így hívta, igazgatótól a diákig, pedig a Tóbiás nem is a keresztneve volt.
Tóbiás Andor tanár úr. Ez volt a becsületes neve. Irodalomtanár. Kicsit mackós, kicsit pocakos, amúgy jelentéktelen, de tüzelt a szeme és élt a hangja, ha szeretett költőiről és íróiról beszélt. És Tóbiásnak rengeteg szeretett költője és írója volt.
A Csengedy meg slammer volt. Így nevezte magát, és szünetekben fel is olvasta legújabb számait, ha volt közönsége, ha nem. Így aztán az órákról sokszor el is késett.
– Petőfi is slammer volt – mondta Tóbiás –, egyenesen influenszer. Figyeljék csak ezt meg – és kicsit fakón énekelni kezdett: „Fa leszek, ha fának vagy virága…”
– Micsoda giccs ez már, Tóbiás! – vágott közbe Csengedy. – Ez valami népdal?
– Műdal. Nem a nép költötte, hanem Petőfi.
– Ne már! Tök gáz! Meg az a sor is, hogy „csak hogy lényink egyesüljenek”. Talán „hogy lényeink”, Így kell magyarul mondani, nem? Még a ritmusa is jobb úgy.
– Csengedy fiam, akkor még nem tudtak olyan menő dolgokról, mint a slam, ami miatt maga folyton elkésik óráról. Az emberek énekeltek, bor mellett. És minél több volt a bor, annál giccsesebbet. Így hát Petőfi megírta a maga szerelmes slágerét a hatodik kupa bor idejére.
– Ezt maga jól kimatekolta. De mi a matek a lényinkkel?
– Jaj, Csengedy, a nyelv változik. Ez olyan régen volt, hogy még dínók úsztak a Balatonban, meg a maga nagyanyja szépanyjának a szépanyja.
– Szépanya? Hát az meg mi?
– Tudja, van magának anyja, nagyanyja, dédanyja, ükanyja, szépanyja. Számoljon csak húsz-huszonöt évet egy generációra, és a szépanyja szépanyjával, tíz-tizenkét generációval kijön a matek. Plusz-
mínusz két nemzedék.
– Hát ez jó, Tóbiás! Irodalomtanár létére még számolni is tud. Jó forma maga!
– Talán firma, ha már irodalom. Hanem tudja-e, hogy hogy hívták a Nesszit?
– Miféle Nesszit?
– Amelyik a Balatonban úszkált.
– Hogy?
– Loch Nessi. Valamelyiket így hívták. Vagy a dínót, vagy… ahogy elnézem…
Csengedy egy pillanatra elnémult, aztán az osztály felröhögött. És végül Csengedy is röhögött. A Tóbiás meg feljebb tolta a szemüvegét, és elmélázva lépkedett végig a padok között a terem végéig és vissza.
A költőkről kiderült, hogy mind firmák voltak. Rockerek, popsztárok, rapperek és slammerek. És Csengedy is olvasott, és egyre jobb számokat írt.
A Tóbiás soha egyetlen órájáról sem hiányzott. Akkor sem, amikor fogyni kezdett. Lassan férfi lesz, mondták a lányok, csak az nem tetszett nekik, hogy csúnyul a bőre. Fakó és száraz, és a karján már ráncos és lötyög. Egy kicsit kinevették.
De akkor már nem nevettek, amikor beesett lett az arca, és a folyton újra kifúrt szíjjal úgy húzta össze horpadt hasán a nadrágjait, hogy szinte nem is volt dereka. Mintha egy vézna kisgyerek az apja nadrágjait hordta volna. Olyan volt, mint egy alaposan körberágott almacsutka. A szemüvege is mintha megnőtt, és gyorsan ritkult a haja. Aztán az egyik hétfőn kuglira borotvált, kopasz fejjel jött órára. Könnyű volt, szinte tollpihe, de a szeme akkor is lángolt, és Adytól Dzsidáig, Pilinszkytől Petriig csupa esendő, de nagyon szerethető emberről mesélt. Ha a szemüvegét feljebb tolta, és beszélni kezdett, szürke homloka alatt lelkesülten lángoltak a szemei. Néha elmélázva lépkedett végig a padok között a terem végéig és vissza. És Csengedy soha nem késett el.
A Tóbiás egyszer nem jött többé.
Május volt és a virágzó akácok illata megrészegítette a langyos estéket. Az érettségi előtt álló diákok szerenádozni indultak a kedvenc tanáraikhoz. A hangulat egyre emelkedettebbé vált, és az sem zavarta őket, ha egy-egy giccses sort kezdett valaki énekelni. És akkor éppen itt, ebben a megállóban mondta a Csengedy: menjünk el A Tóbiáshoz!
A temetőbe? – kérdezte egy lány. – Már esteledik.
– Oda hát! Ő volt a legjobb tanárunk. Nem csak tanárunk, hanem ember. És ha most nem megyünk el hozzá így együtt, akkor már soha. Nem hagyhatjuk ki A Tóbiást!
Hát így indultak el. Ez az oka annak, hogy a temetőben kapuzárásig üldögélő idős asszonyok egy csapat diákról meséltek akkor egész nyáron, akik valami oda nem illő, régi dalt énekeltek, de amúgy nem volt velük semmi baj.
Igen, itt történt.
Éppen itt.