Csapataink harcban állnak:
alkohollal harcolunk,
próbálkozunk, nem kell nekünk
szesszel teli poharunk!
S látunk csata-halottakat
gyötört létben kék ég alatt.
Csapataink harcban állnak:
testünk, pszichénk küzdelem,
gátat szabni a gigának,
több szürcsölés ne legyen.
Absztinensen váljunk szentté,
Bacchusunktól kegyvesztetté!
Csapataink harcban állnak,
vannak célok, eszközök,
hadüzenet maligánnak?
magyar ember felröhög,
küzdünk azért a jelenben:
élhetnénk mi mívesebben!
Csapataink harcban állnak,
nagy a harctér: Waterloo,
minden percben dönteni kell,
nem mondjuk, hogy kurva jó,
sorsunk ez lett végleg immár:
gyónjál, mikor, mennyit ittál!
Csapataink harcban állnak:
tusakodás, megadás,
kér és diktál agy és torok:
vedelés vagy szomjazás,
válaszutak egyre-másra,
kinek mi lett szabadsága!
Nemzeti lobogók dagadoznak. Náluk jobban csak a mellek, piros-fehér-zöld kokárda rajtuk, némelyik szalagja térdig ér. Nagy szavak pattognak, mint az ostor, zuhognak, mint parittyából a kő, robbannak, mint a legújabb fejlesztésű rakéta. Ellenségek tömeghalála vizionálódik, mindenki ökölbe szorult kézzel, elnyílt szájjal hallgat, bólogat, hullámzik, majd elbűvölve, már-már hipnotizálva egybeolvad a vezérével. Nem, nem ez volt a márciusi forradalom. Ott nem egy karizmatikus törzsi vezető körmönfont sámánizmusa által avatódtak „nemzeti magyarokká” a résztvevők a kormánypropagandává züllesztett sajtó ujjongása közepette. Ott a szolid, polgári öltözetű, fejlődést igénylő emberek – a magyarok mellett németek és zsidók is – egyre nagyobb számban megjelenve adtak felhatalmazást Petőfinek és társaiknak, hogy a nevükben eljárjanak. A forradalmi ifjúság pedig benyomult Landerer és Heckenast nyomdájába, hogy cenzori engedély nélkül sajtó alá kerülhessen a Nemzeti dal és a 12 pont. Az erősödő esőben türelmesen várakozó tömeget egymást váltó szónokok tájékoztatták a fejleményekről. Délre elkészültek az első röplapok, a rajtuk álló követelések a közakaratot tükrözték.
„Szabad a sajtó!… – írta Petőfi Sándor Pesten 1848. március 15-én. – Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugárai.
Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs… vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?
Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet!
Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt… s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség! [… ]
Jó éjszakát, szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát!… ha elalszom, jelenj meg álmaimban úgy, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!”
A szabadság alappillérének felállítása után a forradalmárok hazamentek ebédelni, majd a három órára a Nemzeti Múzeumnál meghirdetett népgyűlésen még nagyobb számban jelentek meg. Az ifjúság vezetőihez csatlakozott Nyáry Pál és Klauzál Gábor is, akik előző nap még ellenezték a fellépést, de nem akartak kimaradni a sikerből, ugyanakkor tekintélyük latba esett a városi közgyűlés előtt, amely időközben összeült, így a tömeg azt határozta, hogy tagjaival is jóváhagyatja a 12 pontot. Erről így emlékezik legnagyobb költőnk:
„1848 március 15-kén egész nap esett az eső… az ég a megszületett szabadságot keresztelte. Szekrényesi városkapitány azt kérdezte Landerertől, kell-e katonaság? Landerer azt felelte, nem. Délután a városház teremében Nyári és Klauzál táblabiráskodtak, a rend, a rend! volt minden második szavok. Az a hír terjedt, hogy katonaság jön, senki sem ijed meg, azt kiabálják, fegyvert! A helytartótanács előtt Klauzál szónokolt; a forradalom küldte, s oly alázatosan és reszketve hebegett, mint tanítója előtt az iskolás fiú; ha lenn az udvaron és utcán 20000 ember nem kurjogat, kidobták volna, azt gondolván, hogy talán kéregető ärmer Reisender. Táncsicsot a színházba vitték, onnan jött a városházához, s köszönetet rebegett. A helytartótanácshoz küldött választmány állandóan megmarad, másnap 16-kán Irányi ezt forradalmi választmánynak találja mondani, Nyáry hevesen, csaknem dühösen protestál minden forradalmi szó ellen, tagadja, hogy ez forradalom. 16-kán a város kivilágítva. Rendkívüli néptömeg; példátlan rend és öröm.”
Petőfi kritikai gyűjtőlencséje alá azután bekerülnek szépen a fontolva haladók. Kossuth, Batthyány, Szemere és a nyammogó, cammogó nemzetgyűlés – miközben a sokaság fáklyásmenettel és térzenével ünnepli őket –, sorban megrovást kap hibáiért, mulasztásaiért, meddő civakodásaiért, legfőképpen pedig az országvesztő Habsburgok iránti végtelen bizalmáért és lojalitásáért:
„Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Batthyány-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy »eben gubát«. [… ] Ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, ehelyett még egy új gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Ausztriának Olaszország ellen s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk. Most már jőjön el az idő, midőn magunk emberségéből, ami könnyen megeshetik, nem bírunk kigázolni a bajból, s forduljunk segítségért ama nemzetekhez, majd azt fogják mondani: menjetek a pokolba, ahová valók vagytok, kik kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte! Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichambreba, hol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a Pragmatica Sanctiót.”
Ismerte-e vajon Petőfi Sándor Cicero mondását, miszerint „Vigyázzanak a konzulok, nehogy a köztársaság kárt szenvedjen”? Mindenesetre a „res publicá”-val, a köz ügyével sokat foglalkozott. Tudniillik csak annak szolgálatában állva legitim a politikai hatalom. Ezt kell őrizni a legnagyobb szigorúsággal, a szabad sajtó vigyázó tekintete és – egymást is ellenőrző – ügyvivők felügyelete mellett. „Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek” – aggodalmaskodik géniuszunk. S 1849 januári feljegyzése már-már a cicerói intést is eszünkbe juttathatja, jelesül kétesen szerzett vagyonú, jellemtelen alakok, személyes ambícióikkal vagy éppen erkölcstelenségükkel mennyire veszélyeztethetik a törvényes hatalmat. „A koronát a vasúton el akarták lopni. Szolnok helyett Vácra indult a vonat, hol Simunicsot lenni hallották. Palota táján vette észre egy utazó, hogy Vácra mennek, s úgy fordították vissza a vonatot. Éjfél volt, a vonat ablakai a hidegtől be voltak fagyva. – A debreceni útban fölfordult a szekér, mely a koronát hozta. – A követek Pesttől Debrecenig mindig kártyáztak, s itt, akikkel legelőször találkoztam, arról értekeztek fülem hallatára, hogy a ferblit sántával vagy sánta nélkül jobb-e játszani? azon pillanatban, midőn a Pest melletti eldöntő csata hírét vártuk, midőn a nemzet az élethalál-perceket élte! ilyen elaljasodást alig mutat a világtörténet.”
Mit is írt Karinthy? „Ne becsüljük le a játékot, akármilyen gyermekes is – ha annak az ösztönnek gyökerét keressük, amiért játszanunk kell, rábukkanunk ama másik ösztön gyökerére, melyből a nagy felfedezések vagy megismerések származtak.” Tehát a játékból hatalmas alkotások is kijöhetnek, például tudóstársaság, gőzhajózás, Duna-híd, védegylet, reformtörvények. Reform. Azaz húzd meg, ereszd meg. Jusson mindenkinek több, de legalábbis nekem, magyar nemesnek. Mert azért én mégiscsak kidolgoztam, leírtam, benyújtottam, felterjesztettem, más ugyan mit csinált? Az alkudozás helyett sokkal egyértelműbb a forradalom. Hinnénk. Kossuth számára az jelentette a forradalmat, hogy az alsóház által hozott törvényeket – a felső ház kiiktatásával – közvetlenül nyújtja be az uralkodónak. Petőfi számára pedig azt, hogy a nép veszi a kezébe a sorsa irányítását. És valóban, a Pest megyei választmánnyal óriási pressziót gyakorolt az alsó táblára az áprilisi törvények megalkotásához. „Az urbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt végső szükségből tette és ijedségből, nem tarthat rá számot.”
Egyszóval 1848 Magyarországának, forradalmi programjának lángja, lelke, aki folyvást a tűzokádó hegy közepébe mártotta a tollát, Petőfi Sándor volt. Persze mindig előkerülnek nagyszavú ifjak, akik a kezükbe akarják ragadni a cselekvés gyeplőjét és rendszerint békés, (magukkal) megelégedett polgárokká potrohosodnak. A márciusi ifjak sem egyenlőek legnagyobb költőnkkel. A forradalmi programhoz csatlakozók – amint a kezdetben folyékony vegyi elemek kihűlvén különböző hőfokon megszilárdulnak –, fokozatosan ki is váltak abból, mérlegelvén a rendkívüli esemény kínálta lehetőségeket. Hiszen az emberi lélek legnagyobb ismerője, Lev Tolsztoj is azt írta: „Ivan Iljics halála hírére a bírósági szobában egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára, előléptetésére, vagy jó ismerőseiére.”
A programot egyébként a francia forradalom mintájára csak Petőfi tervezte következetesen végig – ezért oly nagy a boldogsága, hogy március tizenötödike nem fürdött vérben, hanem tiszta örömkönnyekben. A hivatásos – félgyarmati helyzetben lévő hazánkban félhivatásos – politika azután igen gyorsan a maga uszályába vonta az eseményeket. „Ma olvastatott föl a megyei választmányi gyűlésben a minisztériumról szóló királyi leirat. Az ifjúság és így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, akik ezentúl nyugtalankodni fognak.”
Petőfi nem véletlenül tanulmányozta oly buzgón a franciaországi eseményeket. Pontosan látta a honi „tekintetes karok és rendek” elaggottságát és cselekvésképtelenségét, csakúgy az őket manipuláló Habsburgokét, Európa leganakronisztikusabb dinasztájáét, amelyet majd úgy bökdösnek vissza trónjukra az orosz szuronyok. Jól látta, hogy akár erővel is meg kell szabadulni a fejlődés kerékkötőitől, akik bizony maguktól nem távoznak. Ám táblabíráink is felismerték a Petőfi – valamint a mellette legtovább kitartók – részéről őket fenyegető veszélyt, és ellenlépésüknek – a választások körüli machinációiknak – az lett az „eredménye”, hogy ugyanazok ültek be a „forradalmi” nemzetgyűlésbe, akik az utolsó reformországgyűlés padjaiból felálltak.
A zseni fantaszta. Nem táblabíró, nem bankár, nem patvarista, vagyis praktikus, a körülményekhez simuló személy. Pillantását a jövőbe veti azon hídon átszaladva, amelyet az elaggott társadalom korhadt szerkezetei fölött épített a képzelet. Csakhogy a korhadás, az elpenészesedés nem szűnik meg, az emberek, Nietzschével szólva, még a szemétből is kikeresik a maguk hasznát. Így épülhetett fel 1848, majd 1867 – és persze Magyarország – romjain a középkorban rekedt, szentkoronagőzös, antiszemita és ellenforradalmi Horthy-féle királyság –, amelynek aktivistái nem átallották Petőfit is lobogójukra emelni centenáriuma alkalmával, mint „nemzeti forradalmárt”. Nem sokat kell törnünk a fejünket ezen a bűvésztrükkön: a Petőfi Társaság védnöke nem más volt, mint József főherceg, a „legmagyarabb Habsburg”. De Petőfi politikai hitvallását sem kell különösebben kutatnunk, világosan megírta naplójában: „Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk. De én hiszem, hinni akarom, hogy e szánakozásra méltó gyöngeség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres cifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon. A monarchia a virág, a respublika a gyümölcs. Ez így van, és azért nem kételkedem én diadalmatokban, republikánus elveim!” Legnagyobb költőnk a horthymiklósok amoralitásával homlokegyenest ellenkező hitvallása felől sem hagyott kétséget:
„Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egyszóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs!« Nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja… enélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titánok az eget, s le fognak benneteket mennykövezni; ezzel pedig leparittyázzátok a monarchiát, mint Dávid Góliátot!”
Méltók vagyunk Petőfi forradalmára? Szabadok lettünk, de legalábbis nem rabok? Számtalan festmény és rajz készült a költőről – szebbnél szebb hevületben, hősibbnél hősibb pózban ábrázolva őt –, de csak egy igaz fénykép, fekete-fehér, homályos-borongós dagerrotípia. Róla, aki a világosság, a napsugár, a fény, a legfőbb, legszellemibb fény, az emberi értelem és tudás hírnöke volt, amelyet minden ablakban ragyogni képzelt. Mind a mai napig vádlón meredhet ránk!
Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj… készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz! ím, az ég is
Ideszegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.
Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és lánc,
S elenyészik híre-hamva.
Harcolj, harcolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!
Nézd, amelynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arcán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!…
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.
Pest, 1848. február
Előhang:
A Nemzeti Dal írójához küldöm a lelkemet,
Drága Sándorom, a mában mit kezdjek Veled?
Sándor, mondd, mit kezdjek Veled,
óceánod gyöngyének apró örömét
mutatni, oly felesleges,
mikor a világ szikkadt közönyét
látom, hol a teremtett földet
istenverte mérgek ölik,
dicsőség és becsület – hallod?
a napi kiválasztott főműsorban önfejűsködik
és hazát gyaláz, mert épp érdeke,
önsajnálatában, öntudatában fogan,
magabiztos gőgjébe pácolva
a népével együtt a vesztébe rohan.
Sándor, mit kezdjek Veled?
Isten félrenyelt, ha látja, bizony!
Mert semmi nem jó a teremtett valóban,
kocka alakú a dinnye, kék a paradicsom.
Igaz költő vagy, jelenvalóságunk része,
ezerszer kisajátított hősi lenyomat,
idézett szavaid töltik fel
a lapjait elvesztő műbőr-noteszokat.
De nem értenek, nem vagy élő,
az itteni kérdésekre a múltbéli válasz üres,
Sándor, a köteted meg van a könyvtárban,
de csak a régi példány szamárfüles.
Jaj, nem elkeseríteni akarlak!
Te legalább tudtad, hogy ki hol áll,
és hihettél abban is, hogy egy nagy eszme,
egyszer csak igazságnak áll,
s a szabadság és a szerelem, olyan
mint az oxigén és a gravitáció,
s hogy a Nemzet a legszebb
és legvalódibb határozószó.
Érdekelne persze, hogy mit szólnál,
mit írnál, tüntetnél-e ellen,
hogy pörgetnéd-e az ujjadon a politikát,
ha látod, hogy letérdel a szellem.
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz… írod akkor,
nem tudhattad, hogy lesz ez még igazabb,
s arra már nem marad szó, sokadszor
futunk bele a történelem ismétlődéseibe,
Kánaán illúziója falanszteri reklám csupán,
mondd Sándor, kedves,
mit kezdjek veled egy esős vasárnap délután?
A kilencvenes évek elején egy kétségtelenül bonyolult, de kezdetektől termékeny helyzet vezetett Petőfihez. A kiindulópont egy hamar monológba átcsapó interjú volt. Az egyik orosz televízióban egy több mint elkötelezett orosz értelmiségi (akinek a találkozás futó karaktere miatt nem is akartam megjegyezni a nevét) kivételes részletességgel vezette fel, hogy Puskin olyan költő, akinek életművében minden, de tényleg minden „benne van”. Nincs olyan dilemma, ami ne lenne kifejtve benne, s ráadásul minden a legmagasabb szinten!
Ez a gondolat tehát ekkor, három évtizede közvetlenül jött velem szembe, s azóta folytonosan foglalkoztat is. Egy költői életműben ennyire minden benne lenne? Lehetséges-e ez? S ha igen, hogy? S hogyan jelenne ez meg a recepcióban? Elképzelhető-e, hogy ez a mindenség a valóságos recepció mezo-szintjein is átélhetővé is váljon?
E tényálláshoz tartozik természetesen, hogy a költői világképek lehetséges univerzalizmusával én sem a kilencvenes évek elején Moszkvában találkoztam először. Az irodalomhoz és irodalomtudományhoz valamennyire is értő magyar értelmiség számára a „költői világkép” fogalma a hatvanas évektől legalább olyan gyakran használt fogalom volt, mint ma a lipóti pékség, ezért talán nem is lenne felesleges újra meg újra próbálkozni az irodalomelemzés és műelemzés magyarországi történetének feldolgozásával. Ez egy Hankisstól Szerdahelyiig vezető hosszú és igen érdekes út végigjárása lenne.
A félhomályos szoba félhomályos képernyőjén Puskinért harcoló orosz értelmiségivel való találkozás ehhez az úthoz mérve a kilencvenes években már későinek számított. A Puskinért vívott harc reflektálása azóta is elkísér. A költői világképek ügyében József Attila addig is szóba jött. Dolgoztam is rajta, mégis mindenkit előzött Ady, akinél a határtalanul túlfejlődő, kolosszális költői világkép maga érdekelt a legjobban. Benne is „minden benne van”, még pedig azzal a bravúros provokációval, ami annak idején senkire sem tévesztette a hatását, azaz úgy jelenítette meg a teljes magyar valóságot, hogy azzal szembeállítva ugyanezek a metszetek, ugyanezek a perspektívák mindenki másnál egymástól fájdalmasan elválasztva jelennek meg, ami miatt vele szembeállítva a többi költői életmű végzetesen részlegesnek, egyenesen szegényesnek tűnik. Adynál a sok világ egymásba átnyúló megjelenítése az esztétikai minőségnek is alapvető összetevője lett, amiért teljesen rá is illett az orosz irodalmár tézise: valóságos király volt, aki egyedül látta egyben az akkori színes, lüktető politikai és társadalmi világot.
De még emiatt sem gondoltam arra, hogy Adyban úgy van benne „minden”, ahogy az ismeretlennek megmaradó orosz értelmiségi-tudós felfogásában Puskinnál erről szó lehet. A félhomályos monitor előtt már akkor Petőfire gondoltam. Talán azért, mert a kiindulás a kortárs Puskin volt. Talán azért is, mert Petőfi mindentudásának speciális karaktere már régen foglalkoztatott, abban a szférában helyezkedett el, amelyben olyan gondolataink úszkálnak, amelyeket valószínűleg már soha nem tudunk kidolgozni. De talán – szigorúan „tudat-alatt” – Petőfi szabadon választott halálának orosz dimenziói is szerepet játszhattak ebben.
Ady korszakában már létezett egy modern és sokszínű Magyarország, csak nem látta senki egyben (és az ebből következő deficitek nemcsak Ady szemében jártak hatalmas veszélyekkel). Petőfinek azonban meg kellett teremtenie egy modern és sokszínű országot.
A költő mint „kultúrateremtő”, „közösségépítő”, ne adja isten, „nemzet-alakító” (nation building, így már egészen korrekt lesz a kifejezés) a mi évtizedeinkben kockázatos értelmezési irányt jelöl ki. A költői világképekről igen, de azok közösségteremtő erejéről értekezni az elmúlt évtizedekben hajmeresztő kockázat volt, először a politikában, majd nem sokkal később már a szeriőz irodalomtudományban is. Ebben az összefüggésben még Johann Wolfgang von Goethe is jobban tette volna, ha nem járja be a maga postakocsiján helységről helységre Németországot, hogy még az irodalmi élet megszületése előtt megteremtse a német irodalmi nyelvet, hiszen mindezért a hálás utókortól ekkor már csak azt a fizetséget kapja, hogy nemcsak minden fogadóban meghált egyszer, de még minden helyiségben írt is egy verset (aminek elolvasását persze embertelenség lenne elvárni elfoglalt korunktól). A költői kultúra- és közösségteremtőkre tehát viharos idők járnak. Az elmúlt évtizedekben azok jártak jól, akik „tudtak bánni a nyelv”-vel (vagy ilyesmit állapítottak meg róluk). Az is ritkán vált világossá, hogy mit is jelent, hogy feltűnő módon tudtak „bánni a nyelvvel”. Milyen szerencse, hogy a sötét moszkvai szoba sötét monitorán ebbe nem nyugodtak bele, Puskin mindent tudott, mi több, mindent a legjobban tudott.
Mielőtt kiderülhetne, hogyan került Petőfi e Puskin körül gerjesztett gondolatmenetbe, ki kell derülnie annak is, hogy miképp kerültem 1993-ban egy sötét moszkvai lakás sötét képernyője elé.
Minden bizonnyal egy még 1989-at megelőző döntés alapján 1993-ban Moszkvában Filozófiai Világkonferenciát rendeztek. Egy, még a régi idők legmodernebb szellemében helyreállított egyetemi épületben meredeken magasba emelkedő amfiteátrumszerű nagyteremben volt a megnyitó. Ebben véletlenül egy magasságba kerültem a konferenciát megnyitó Gorbacsovval, akivel így néhány óráig légvonalban viszonylag közeli szemkontaktusba is kerülhettem. Nem állítom, hogy ez rögtön kapcsolatba hozott volna a világtörténelemmel. Gorbacsov jókedvű volt és a filozófus-kongresszust minden bizonnyal még saját erőfeszítései eredményének is tekintette. Eltekintve a nagyterem elegáns és modernnek látszó szépségétől, persze már gyökeresen új országba kerültem, s a néhány napos út valóságos légköre nélkülözhetetlennek is bizonyult az azt követő évtizedek megértéséhez.
Egy filozófiai kongresszus és egy új ország, ahol minden más volt, ennek eredőjeként kerültem egy homályos lakótelep homályos lakásának homályos monitora elé. Ekkor jött szembe velem a szenvedélyes értelmiségi Puskinnal.
Innentől kezdve gondolkodásomban a mindent összegező Puskin szerepét Petőfi vette át. Egyedül csak az hiányzott, hogy megpróbáljam konkrét formába ölteni a „minden benne van” gondolatát. Miért is volt képes Petőfi magába foglalni, megérteni, kifejezni, majd meg is változtatni egy egész világot?
Tehetség, képesség, tudás mind szerepet játszanak ebben, de ezekből az adományokból, ha nem is eltúlzott mértékben, de mások is bőségesen részesülhettek. Az akarati elemek külön vizsgálatot érdemelnek, a küldetéstudat nem kevésbé, mégsem azt láttam legfontosabbnak.
Petőfi meghatározó tehetségét, amelyből a többi hatalmas mutáció is kinőtt, végül a költői megszólalás képességében fedeztem fel. Egy sajátos kanti értelmű és magyarra sajnos lefordíthatatlan „Mündigkeit” volt ez (annak ellentéte, mint amely fogalommal Kant a felvilágosodás előtt álló embert „Unmündigkeit”-tel vádolta). A „Mündigkeit”-ben benne van a „Mund” szó, azaz a száj, illetve a száj beszédkészsége, ami a „nagykorúság”, a dolgok néven nevezése, majd a saját álláspont artikulálásának képessége, a felvilágosodás médiuma. Ebben a „Mündigkeit”-ben egyszerre van intellektuális/kognitív elem (észre kell vennem a jelenségeket), fogalomalkotási képesség, retorika, az olvasó megszólításának képessége (invokáció), az artikuláció akarata és vállalása, ami bátorság és emancipáció, mindenekelőtt pedig egy összefüggő dikció, a világ egységes nyelvbe foglalásának adottsága.
Minden elemnek megvan a maga létjogosultsága. A „nyelvbe” foglalás ugyanúgy önmagában meghatározó, mint az „egységes” nyelvbe foglalás, ami mind a költészetben, mind a filozófiában amúgy is csak nagyon keveseknek sikerült. Tegyük hozzá, hogy ezt az egységes nyelvet Petőfi egy valóságosan létező népnyelvből desztillálja ki, de azt is, hogy ez a nyelv az irodalomban ő előtte nem is létezett.
Petőfit a dikció képessége indította el a nagyság útján. Itt válik fontossá, hogy kiválóan megértette a legnagyobb drámairodalom lényegét, neki megérte megpróbálkozni a színészi pályával, amelynek politikai, szakmai és lelki problémáival egyébként feltűnően sokat foglalkozott is.
A színpadon álló ember a dikció vékony jegén táncol. Csak a dikció eszköze áll rendelkezésére, hogy megjelenítsen egy egész világot (amit a darab ír elő neki) egy olyan élő közönség előtt, akire hatást akar gyakorolni (mint azt a fiatal Lukácstól tudhatjuk). De a közönségre csak akkor lesz képes hatást gyakorolni, ha invokációja a dikció egyes tartalmainak felvonultatásával magával tudja ragadni a közösséget. A dikció maga a „Mündigkeit”. A nyelv erőfeszítése, amelynek minden este magával kell ragadnia véletlenül összejött embereket (ezért még érthető is, ha napjainkban egyre rövidebbek a színdarabok és egyre kevesebbet mernek a színpadon beszélni.
„Színház az egész világ” – tanulhattuk Shakespeare-től, akivel Petőfi is sokat foglalkozott. „Dikció az egész világ”, a világ megnevezése és megszólítása a nagykorúság egységes nyelvén. A dikció kivételessége az egész költői világkép alapja, de természetesen nem meríti ki azt. Nem lehet azonban megfeledkezni arról, hogy az invokáció vokáció is, a megszólítás, felhívás módozata, a magyar nyelvtanban formálisan nem létező vocatívus viszony (eset) Petőfi alkotta nyomatékos rendszere. Petőfi megszólítja a „dicsőséges nagyurak”-at és az „imádott Jankó”-t, a „forradalma”-t, a „teremtő isten”-t, a „nap”-ot, a „leánykák”-at, a „szívem”-et, „örömkönnyűim”-et, a „mindenható szemek”-et, a „bor”-t, a „külföld magyarjai”-t, „V. Ferdinánd”-ot, a „költészet”-et, „pesti pajtásai”-t, a „szép vidéknek szépséges lányá”-t, „Császár Ferenc őnagyságá”-t. Petőfi minden olvasója tudja, hogy a megszólítottak e listája ennél sokkal, de sokkal hosszabb. A dikció „vocatívus”-a népesíti be azt a világot, amely most keletkezik a szemünk előtt.
A vocatívus felhívás, szervezés, teremtés. Petőfi dikciójában van „benne minden”.
Utóirat: A homályos moszkvai szoba homályos monitorján Puskint istenítő értelmiségének abban is igaza volt, hogy Puskin (akinek szobrait éppen napjainkban döntögetik) ugyancsak a dikció nagy mestere volt. Elég csak az Anyeginre gondolnunk, amit azért lehetett több eltérő korszakban is olyan szépen magyarra fordítani, mert a fordítónak csak el kellett találni az elbeszélő költemény dikcióját, onnantól pedig ment minden magától.
kollázsok Petőfi Sándor
születésének 200. évfordulójára
kinn vagyok a természetben
írom versem Zugligetben
egy vallás van: a szabadság
jőj el végre valahára
még gondolkodni sem tudok
itt didergek egyedül
oh hazám oh nemzetem nép
mit nem tettem volna érted
bizony itt didergek én
hull a levél a virágról
mondták hogy mészáros legyek
talpig becsületes
a nagy isten szent kegyéből
sárgul a hold az ég alján
fölébredendsz-e álmaidból
kedves hervadt rózsaszálam?
jőj hozzám meghalt életem
szárnyaim mért nem süvítenek?
miért nem tekintesz be szobámba
szabadság?
a lyányszem tündöklő vala
éljen a világ dicső folyása
a színpadon először is
ragyognak égő csillagok
megkapám első szerepem
szóm fontos beszédre emelem
áldás reátok ligetemben lyánkák
mért a vágy e lázas agyban?
a színpad célja szent
s a dal malasztos enyh a szívnek
o szép beszéd o szép beszéd
madárajakról lelkes harczene
tükröd kisértetet mutat
Dunavíznél mélyebb mély szerelmem
amint van úgy van most a dolgom
oldalamon egy-egy tarisznya lóg
szeretem én galambomat
az isten áldja meg
meghajtom a sorsnak fejem
baltája nyelére támaszkodva mondja:
jer ide már jer ide már ha mondom
kollázs Petőfi Sándor verseiből
hadd rohanjak hadd röpüljek
mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban
de minden este erdők illatával
szeretlek én szeretlek téged
elvették szabadságom mindenem
elhervadtak virágaim
egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül
mintha engem látogatni jőne
zsebmetsző cimborák
királyi székek dicső magasán
orcáitokrul a vér hova lett?
hiába hívom egyik sem szeret
ha már így van ébredj föl vén barátom
hiába minden szép és jó beszéd
tyúkanyó kend csattogtatja
szárnyait a légben vad örömmel?
a nagyságos úrnak spongya van szívében
vagy talán sírbolti lámpa
megmondtam hogy ebből fergeteg lesz
én inkább betöröm fejem
koszorúzzatok meg engem
holott e csárda kövekből épüle
vadfa lenni szeretnék az erdőben
vérfolt a haboknak közepette
*
gyertyám pislog koromhomályosan
közel s távolban semmi fény nincs
láttam bíborban a bűn hőseit
csókoljon meg tekintetes asszony!
engem ne teszteljen engem ne tiszteljen
engemet szeressen
vagy összetépem lelkem rongyait
mi lesz belőlünk? ezt én kérdezem
a tajték táncol és a vészes óceán
dúsgazdag bársony pamlagán
megálmodja azt a bánatot
mely a távolság kék levegőit issza
úgy fájt leszakadnom ajakáról
mikor föltámadott a tenger
megint beszélünk csak beszélünk
konzervatív konverzatív a magyarok istene
[…] Petőfi kamaszkorában a megyeházán és az ország gyűlésében a politikai hatáskeltés és küzdelem fő eszköze a szónoklat volt, s inkább csak a Pesti Hírlap megjelenése után zárkózik fel mellé (majd kerekedik fölé?) az írott politikai publicisztika. Fontosságára tekintettel a középiskolákban a költészettel együtt tanították e műfajt, a kis Petrovics is okulhatott e leckékből. Később azonban leginkább a saját tapasztalataiból tanult. Hamar feltámadt benne az ellenkezés a korabeli szónoklatok üresjárataival szemben, ingerelte a dagályos, műveltségmorzsákkal teleaggatott táblabírói stíl. Egy huszonegy évesen írt színijegyzetében gúnyosan emlegette „a te én irántam való szereteted” körmönfont drámaírói modorát, s még korábban, 19 esztendős korában, amikor „székfoglalóibeszédet” kellett tartania a pápai Képző Társaságban, első prózai írásával a tudóskodó-fontoskodó irály kitűnő paródiáját adta elő – értekezés helyett.
[…]
1848. március 15. „Censorhoz nem megyünk…”
Történelmünk e legszebb – legalábbis számomra legszebb – napjának históriája nem is olyan ismert, mint azt hihetnénk. Esztendőről esztendőre konstatálhatjuk, hogy makacs legendák és tévhitek élnek tovább a köztudatban. Évtizedek óta olvashatjuk például híres írók szövegeiben is (némely tájékozatlan zsurnalisztákról nem is beszélve), hogy Petőfi foglalta le Landerer egyik nyomdagépét, noha Irinyi Józsefé e tett dicsősége. Landerert viszont hiába próbálta úgy beállítani szintén nem egy kiváló írástudó, mint aki a forradalmi ifjakkal rokonszenvező, nekik „gépfoglalási” tanácsot adó hazafi lett volna: e híres nyomdász az akkori „lll/III” kezes embere volt, sötét szerepet vállalt a Pesti Hírlapot alapító Kossuth megbuktatásában is, s március tizenötödikén csak a tömegnyomásnak engedett. Az az állítás pedig, mely szerint 1848 márciusa előtt de facto már nem is létezett cenzúra, komolytalan eredetieskedésre vall.
Az ilyen merész újító akaratlanul is azokat támogatja, akik a márciusi ifjúság tettét koronként újra meg újra kicsinyíteni próbálták.
[…] A legfőbb probléma azonban nem is az, hogy a legendák és a különböző kisajátítási kísérletek elhomályosítják március idusának emlékét, hanem az, hogy e napnak s előzményeinek kronológiájában, menetrendjében még mindig akadnak kellően nem tisztázott mozzanatok. Ennek két oka is van: 1. már a rögtöni, kortársi tudósítások szerzői sem egyeznek mindenben, akár ilyen-olyan elfogultságuk, akár részleges tájékozatlanságuk miatt. Ez után következtek azok az évek, melyek során tanácsosabb volt hallgatni – ahogy Arany János írta – a „végzetes évi nap” eseményeiről: „Ünnep volnál, de senki meg nem ül…” 2. Évtizedekkel később pedig, amikor Petőfi napjának ünneplését illett egybekötni őfelsége, Ferenc József érdemeinek méltatásával, a versengve emlékező-révedező egykori márciusi ifjak öregkori elfogultságaiknak s hiúságuknak foglyaiként meglehetősen összezilálták március tizenötödike történetét.
Ezek után nem csodálható, hogy épp Petőfinek, mint a nagy nap vezérének kortársi ábrázolása túlnyomórészt a Nemzeti dal elszavalására szorítkozik. Természetesen eszembe sem jutna e – Jókai által halottfeltámasztónak nevezett – költemény rendkívüli jelentőségét kétségbe vonni. Túlzásában is volt igazsága Petőfi egykori szerkesztőjének, Vahot Imrének, amikor azon melegében, még 1848 április elsején megjelent lapjában így írt: „Higgyétek meg barátim! Petőfinek nemzeti dala sokkal jobb és több – mint az egész pesti forradalom vala.” Azt a képet azonban mégsem fogadhatjuk el, mely a legtöbb akkori és sokkal későbbi tudósításból, illetve emlékezésből is kirajzolódik, s mely szerint Petőfi csupán egy nagy vers szerzőjeként és szavalójaként vett volna részt az általa kezdeményezett forradalmi akcióban, a sajtószabadság tettleges életbeléptetésének feledhetetlen aktusában.
Már a kezdet kezdetén kellett beszélnie és „agitálnia” is. Saját naplójából tudjuk, hogy „korán reggel az ifjak kávéházába” sietett, ahol „még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busán politizáltak”. Petőfi meghagyta nekik, hogy a további érkezőket tartsák a kávéházban, s magával hívta Bulyovszkit Jókaival közösen tartott lakásába, ahol íróbarátja mellett a már hamarabb oda irányított Vasvári is várta. Négyesben döntöttek – Petőfi szándéka szerint – „a sajtó rögtöni fölszabadításáról”.
Amikor ezek után visszatértek a Pilvaxba, „melly már tele volt ifjakkal”, Jókai felolvasta a 12 pontot, Petőfi elszavalta költeményét. „A kávéházban azt határoztuk – folytatódik a már idézett napló –, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát.” Vagyis a két opus, a 12 pont és a Nemzeti dal cenzori engedély nélküli kinyomtatását. Ez a cselekvési program azonban csak implicite, vagyis értelemszerűen adódik a szóban forgó két szövegből, de ezt meg is kellett magyarázni a kávéházat megtöltő ifjaknak, el kellett velük fogadtatni. Nehéz elképzelni, hogy Petőfi megelégedett „riadó tetszéssel” fogadott versének elszavalásával, s egy székről vagy asztal tetejéről ne fejtette volna ki a teendőket.
A Pilvaxból mindenesetre elindult az ifjak menete az egyetemekre. Petőfi ismét szavalt – saját feljegyzése szerint – „az orvosi egyetemben, azután a seminarium terén (most már 15-dik márczius tere)…” Ez utóbbi helyen, hol a jogászok csatlakoztak a menethez, Egressy Gábor kortársi tudósítása szerint Petőfi prózában is szólt a tömeghez, e szavakkal: „Most e programot nyomdába visszük s ki fogjuk nyomatni.”
Mire, ez már a költő szava, „valaki” azt ajánlotta, hogy a „fanaticus lelkesedéssel” fogadott verset és a 12 pontot vigyék a cenzorhoz, s írassák alá vele. Erre a költő, szintén naplója szerint így felelt az immár seregnyivé nőtt tömeg előtt: „Censorhoz nem megyünk (…); nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!”
Ezek tehát, ha csak egy kurta rögtönzés erejéig is, mindenképpen tömegek előtt elkiáltott mondatok. Ez tehát első nyilvános, nem kávéházban, nem az orvosi egyetem udvarán, hanem nyílt téren vállalt, ha tetszik, utcai beszéde a költőnek.
[…] De térjünk vissza a nagy nap történetéhez, s újra ahhoz a szükségszerű feltételezéshez, hogy most, amikor a költő már elégséges tömeget érzett maga mögött, a forradalmat kezdeményező kis értelmiségi csoport mögött, be kellett avatnia az utca embereit a vállalkozás céljába. A szavalás és a szónoki eligazítás pontos sorrendje alighanem örökké titok marad. A magam részéről mindenesetre elfogadhatónak találom Hatala Péter akkori bölcsészhallgató félszázaddal későbbi emlékezését, mely Petőfi szereplését szabatos fogalmazási rendben adta elő. Eszerint a „hullámzó közönség” vállain vitte a költőt fellépésének helyéig, s itt, miután csend lett, „Petőfi röviden elmondta a gyülekezés célját, elmondotta, hogy mit kiván a magyar nemzet, elmondta a tizenkét pontot. Aztán nagy lelkesedéssel elszavalta a Nemzeti dalt …” A későbbiekben is látni fogjuk, hogy ilyen forgatókönyv valósul meg más alkalmakkor is. S ez nem is lehet véletlen egy olyan ifjú esetében, aki vándorszínész korában már tanulta, tapasztalta a hatáskeltés módszereit: a legfőbbet, a leghatásosabbat kell a végére hagyni… így tehát az a valószínű, hogy ha nem is Petőfi adta elő az összes tudnivalót, hanem hagyott teret Jókainak, Vasvárinak vagy másoknak, tervének közlése után állt elő hatalmas versével.
Az így felvilágosított és fellelkesített tömeg ezek után elég erősnek érezhette magát ahhoz, hogy kövesse Petőfiéket Landerer és Heckenast nyomdájához. A legtöbb rögtöni tudósítás megint csak arról számol be, hogy Petőfi ezúttal is elszavalta gyújtó versét, de csak gyéren fordul elő, hogy itteni szónoki szereplését is említenék, így is jobbára csak felsorolásokban: „szólottak még …” Ezek közül rövidségében is a legfontosabb, mert érzékletes képet kínál Egressy Gábor leírása arról, hogy a nyomdához érkezett tömeget Petőfi miként igyekezett a helyszínen tartani (mivel nem akarhatta azt, hogy százak nyomuljanak be a műhelybe, de azt sem, hogy a kinyomtatás ideje alatt az emberek elszéledjenek): „Odaérvén, Petőfi feláll a kapu szegletkövére, s így szól: »Most egy bizottmány bemegy a műhelybe, a program kinyomtatását eszközölni, mindjárt visszatérünk az eredménnyel, addig legyünk itt kinn békével.«”
Március idusán még legalább három alkalommal nyílt alkalma költőnknek, hogy tömegek véleményeit, elhatározásait befolyásolhassa rögtönzött szónoki fellépéseivel. A Nemzeti Múzeum előtti, délután kettőre összehívott népgyűlésen felszólalt ő is. E szerepléséről készülhetett a híres kortársi ábrázolás, alapjául szolgálva annak a kiirthatatlan legendának, amely szerint Petőfi itt is elszavalta volna Nemzeti dalát. A már említett Hatala Péter, s a szintén kései emlékező, Vachott Sándorné szerint a sokaság lelkesen hallgatta a szónokokat, köztük Petőfit is.
[…] Ezután a városháza tanácstermében került sor a testület meggyőzésére. Petőfi itt is bevetette magát, amint erről Birányi Ákos kortársi tudósítása beszámol:
„Nyáry, Jókay s Petőfi előadásira legelőször Kacskovics főjegyző válaszolt, kijelentvén, hogy mikép »a nép szava isten szava«, s mikép ezen pontok némellyikei iránt országgyűlési követeik pártoló utasítással bírnak, többire nézve Pestváros hasonlag a kor igényeihez alkalmazza magát …”
A városháza után a helytartótanács következett, nincs egzakt adatunk arra, hogy Petőfi is felszólalt volna. Végül este a Nemzeti Színházban beszélt a költő egy páholyból. Legalábbis Jókay Jolánnak idevágó emlékezése ezt adja nagybátyja, Jókai Mór szájába: „… ez nap szabadult ki Táncsics, akit a felizgatott közönség látni akart a színpadon. Ekkor Vasváry (sic!), én és Petőfi szakadó esőtől átázott, vizes, sáros ruhában bementünk a színházba, és igyekeztünk lecsillapítani az izgatott közönséget.
Március 16. „… mindig a szabadság zászlaja alatt…”
E napon a város és a márciusi ifjak képviselőiből összeállított Közcsendi bizottmány szüntelenül ülésezgetett, a nép ünnepségeket rendezett, s Petőfinek minden bizonnyal kellett beszélnie is, de e fellépések rögzítéséhez nincsenek egzakt adataink. E napról egyetlen kurta tudósítás említ szónoki fellépést Petőfitől: „Meglátván Petőfit a kör ablakában a tömeg, szólásra hivá fel őt, de a népköltő sok beszédtől kimerítve s rekedt lévén, háláját fejezé ki a közönség éljeneire s biztositá azt, miszerint ott fogják találni őt mindig a szabadság zászlaja alatt.”
[…]
1848. március 17.
Még a győzelem friss hangulatában Pesten is kitört a forradalmas időkre (és ellenforradalmi változásokra is) oly jellemző „átkeresztelési láz”. Az egykori források egyöntetűen közlik, hogy maga Petőfi volt a kezdeményező.
„Petőfi indítványára a Hatvani utca Szabadsajtó-utcának –, a városház piac Szabadságtérnek s az Egyetem utca Márczius 15-ki utcának kereszteltetett el.”
[…]
Március 19. (?) – Petőfi támogatja a zsidó polgárok nemzetőrségi felvételét
A költő egyik legközelebbi harcostársa, Irányi Dániel, harmincnégy évvel az események után, a francia Charles-Louis Chassinnel együtt írt forradalomtörténetében beszámolt arról, hogy a március 15-én a forradalmi ifjúság négy képviselője (Petőfi, Vasvári, Jókai és Irányi) bevonásával létrehozott városi közbátorsági választmány másnap, „már március 16-án munkához látott”, s mindenekelőtt ezerötszáz fős nemzetőrséget hozott létre: „A zsidók, akiket a régi rendszer üldözött, természetesen nagyon odaadó hívei lettek az új rendszernek, tömegével jelentkeztek a nemzetőrségbe; és nem is utasították el őket. De a keresztények közé vegyítve ott tartani már nem tudta őket a bizottság. Az évszázados előítéletektől fertőzött polgárok makacsul megtagadták, hogy egy sorba álljanak ezekkel az átkozott uzsorásokkal.” A továbbiakban az Ellenzéki körből lett Radikál Kör oldotta meg a kényes problémát azzal, hogy saját kezdeményezésből „külön zászlóaljat szervezett, s ennek soraiba zsidókat is toboroztak”. Táncsics parancsnoksága alatt is tömörültek önkéntesek, akik „szintén rokonszenvvel fogadták a zsidókat, a türelem és a józan gondolkodás szép példáját adva Pozsonynak és néhány más városnak, ahol a zsidók még most is ki voltak téve a tudatlan csőcselék dühének!”.
Tudjuk a költő forradalmi naplójából, hogy ő szintén fellépett a zsidó polgárok nemzetőrségi felvételét ellenző német polgárok ellen, de abban Petőfi nem említi, hogy szónokként is igyekezett védelmezni a maga álláspontját. Irányi azonban egy másik írásában, 1882-es kései emlékezésében részleteket is elárul a költő e tekintetben elszenvedett szónoki kudarcáról. Cikkéből kiderül, hogy nemcsak a pesti németek, hanem általában „a pesti polgárok” voltak azok, akik nem akartak a nemzetőrség soraiba „zsidókat venni fel”. Sőt, az ellenszenv, fájdalom, „az ifjúság körében is nyilvánulván”, a Pilvax-kávéházban ez az ügy „heves vitákra adott alkalmat”. Petőfi és Irányi, erről értesülve, az Ellenzéki körből átment a kávéházba, hogy a fiatalságot, „mely különben” velük tartott, „más nézetre” bírják. Megérkezésüket a „nagyszámmal együtt lévő ifjak éljenzéssel” fogadták, de „… De alig lépett az egyik tekeasztalra a népszerű költő, s kezdte fejtegetni a szabadság és egyenlőség nagy elveit, melyek sem születés, sem nemzetiség, sem vallás között különbséget tenni nem engednek, száz meg száz torokból felhangzott a jelszó: nem kell zsidó! Hiába igyekezett a szónok, akit egyébiránt bálványozott az ifjúság, ezen elfogultságot eloszlatni, minden mondatra csak az lett a felelet, hogy: »nem kell zsidó!«.
Petőfi bosszankodva leszállt a szószékül használt tekeasztalról.”
A költő után Irányi próbált szerencsét, de az ő szavaira is a fent citált kiáltás hangzott vissza: „Kedvetlenül hagytuk ott a kávéházat, Petőfi meglehetős kemény kifejezésekkel élvén azok ellen, akik még a haza védelmére sem akartak egyesülni a másvallású honfitársakkal.”
[…]
1848. március 27. Petőfiék fegyverbe szólítanak
[…] „… a pestvárosi állandó bizottmány által szerkesztett, igen erélyes proclamatio olvastatott fel az iránt, hogy miután Bécsben a had- és pénzügyi ministerséget a magyar kormány kezéből ki akarják venni, ezt a nemzet ne engedje megtörténni, s ennek érdekében vérét is kész legyen feláldozni. – A proclamatio nagy visszhangra talált. Vasvári, Petőfi és Bulyovszki nyomós, hathatós előadással szóliták fel a népet fegyverkezésre, melly később ingerülten s harczra készülő indulattal oszlott szét.”
A névsor a forradalmat elindító négyesfogat három tagját emeli ki, ami jelzi, hogy Petőfiék a kezdeményezést a március idusán elkezdett mű folytatásának tekinthették.
Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok!
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
Veszélyben a hon, s tettre híja föl
Minden fiát,
S reményeim, szikláin állok én,
Lelkemre százszoros viszhang kiált.
Szilárd reményem, mint a sziklakő,
Mely nem remeg,
Hogy helyemen majd becsület marad,
Hogy a hazáért sokat tehetek.
A tettek vágya, tettek ereje,
Mint vad patak,
Folyt rajtam át, amelynek habjai
Szilaj morajjal mélybe omlanak.
Fölnézek a nyárdéli napba és
Nem fáj szemem,
Lenézek örvény fenekére és
Lenézek bátran, nem szédül fejem.
Közönséges napokban csak megáll
Más is helyén,
De majd ha minden ember tántorog,
Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!
És jőni fognak rettentő napok,
Amilyeket
Csak álmodik most holdas éjeken
Az őrülésig rémült képzelet.
Nem várok én dicsőséget s dijat
Munkáimért…
Kötelességet ingyen tenni kell,
S kötelesség munkálni a honért;
És a dicsőség? isten hírivel
Tovább mehet,
Nem kell nekem kacér leány, midőn
Ölelhetem hű feleségemet.
Miért zárjátok el az útamat?
Bocsássatok!
Előre vonnak vágyaim, de én
Használni s nem ragyogni akarok.
Pest, 1848. július
1848 áprilisában a forradalmi Pesttől búcsúzó bécsi diákok a Nemzeti Múzeum udvarában ünnepi népgyűlésen vettek részt, amelyről a Pesti Divatlap április 8-án így számolt be: „A bécsi ifjak vőnek itt búcsút a pestiektől. – Ezen kívül egy nemes levél ünnepélyesen széttépetett, s Petőfi egy igen talpraesett satyrát szavalt el, melyben a bukott királyokat a vendégszerető Magyarországba hívja meg, hol kitárt karokkal várják, s még táblabírákká is kineveznék őket.”
Föltehetőleg ekkor hangzott el először a Készülj, hazám! című költemény nagyobb nyilvánosság előtt, méghozzá magának a költőnek az előadásában, aki nem ok nélkül választotta ki elmondásra ezt az „igen talpraesett satyrát”.
A Készülj, hazám! a Petőfi-kötetekben A királyokhoz szomszédságában található, ez utóbbi március 28-30-a között jelent meg, külön röplapon, és országos felháborodást keltett, melynek során Petőfi „éretlen”, „hűtlen betyári nyelvű”, „eskütörő”, „áruló szavú”, „szemtelen”, „zavarhajhász”, „átkos énekű” poétának neveztetett.
Fekete Sándor, akinek könyvéből ennek az írásnak tényanyagát és idézeteit átvettem, a Nemzeti Újság Bulyovszki Gyula tollából származó tudósítását emeli ki a többi közül, mint legfontosabbat, amelyet a bécsi diákokat búcsúztató népgyűlésről és Petőfi ott elhangzott szavairól írtak. Az egykori tudósítás így idézi Petőfit: „A mostani szónokoknak, úgy látszik, hivatása lett titeket mindenkor nyugtatni, csöndesíteni; betegápolónak, mondhatom, ez gyönyörű erény! Én valójában nem tudom, mit mondjak, de annyit mindenesetre mondhatok, hogy ezen örök nyugtató nyomokat követni nem tudom; mert én úgy vagyok teremtve, mint az onka, amely, ha vész van, kiabál – mint a förgeteg, mely a hullámokat vihar idején fölkorbácsolja – … azért, hogy mégis hiába ne léptem (légyen) előbetek, elszavalom nektek egy versemet! – Készülj, hazám…!”
A Készülj, hazám! közvetett válasz az ellene támadt szitok-hadjáratra, az olyan kitételek, mint az „egytől-egyig mind megveszett”, „istenitül elrugaszkodott”, „az ördögnek adta lelkét” nemigen különböznek azoktól a minősítésektől, amelyekkel őt magát illették.
A bécsi „bélpoklosok” szájába adott mondat – „Minekünk a szabadság / Árnyéka nem kell, / Maga a szabadság kell minékünk, / Teljes szabadság minden áron!” – annak a Petőfinek a hitvallása, aki minisztériummal, kormánnyal, ellene manipulált választókkal, katonatisztekkel szembe kerülve képviseli mindvégig Márczius Tizenötödike plebejus-radikális igazát.
Csakhogy ezúttal – a bécsi „bélpoklosok” jelmondataként, akik „ezt kurjogatják” – költészetünk egyik legkiválóbb szatíráját indítja el ez a politikai hitvallás, hogy a következő szakaszban a „hű magyarok”-hoz szóló „fölséges család” hálaadó szavainak kontrasztjával riposztozzon rá:
„Hű magyarok, / Mi mindig bíztunk bennetek, / Mindig szerettünk titeket, / Legjobban, legatyaibban szerettünk népeink között; / lm kebletekre borulunk, / Öleljetek meg, / Kedves hű fiaink!”.
„És kell-e több minékünk, / Nékünk hű magyaroknak?” – kérdezi Petőfi.
1848. május 19-én az új magyar kormány elnöke és több minisztere az újabb bécsi forradalmi megmozdulás okán Ferdinándot „hű magyarjai közé” invitálja. Petőfi idejében is úgy volt, mint azóta igen sokszor: a való fintorainál keserűbb szatírát még a legzseniálisabb költő sem tudott kitalálni.
A szatíra befejezése egyértelműen őróla, Petőfiről szól: ő az a „vakmerő”, „szemtelen”, „háládatlan”, „honáruló”, akinek eszébe jut, hogy három évszázad óta úr hazánkon a Habsburg-család,
„s azóta a hazának / Nem volt egy gondolatja, / Nem volt egy érzeménye, / Mely édesebb a kárhozatnál…”.
Hívjuk fel a figyelmet még valamire. Európa elcsapott királyait a „hű magyarok” az „elvesztett királyi címek kárpótlása végett” Magyarországon majd táblabírákká teszik. Petőfi, Vasvári és a többi márciusi ifjú a „táblabíró” szót, a „táblabíráskodás”-t a Március Tizenötödike igazától félő, konzervatív, nemesi politika jelzéséül használták. A szatíra tökéletes zárópoénja tehát a napi politika szótárából került Petőfi versébe, a korabeli radikális sajtó nyelvéből, tanulságos ellenpéldát szolgáltatva máig mindazoknak, akik a költészetet a „politizálás”-tól széplelkűen megóvni szeretnék.
„Ott van a világnak vége, / A tenger azon túl tűnik semmiségbe.”
János vitéz tehát meglátta a mesebeli világ végét. „Hát a mi Sándorunk”, ahogy magát említi, eljutott-e ama távoli tengerhez?
Eljutott. Magam is tanú vagyok rá.
Kilencvenben, a Szovjetunió utolsó évében írószövetségi csereutaztatás révén Kamcsatkán járhattam. A Korják vulkán csaknem ötezer méteres, hófödte kettős csúcsa – egyelőre – nem lövellt füstfelhőket a Csendes-óceánra. Rozoga buszunk a Kamcsatka folyót követve araszolt északnak.
Tolmácsom, Irina meg én egy Milkovo nevű kisvárosba igyekeztünk. Három órás késéssel, igaz, meg is érkeztünk. Hol költsük el szerény ebédünket? Szerénynek kell lennie, hiszen étterem, büfé sehol.
Rátaláltunk a város egyetlen vegyesboltjára. Örömmel láttam a pulton a magyar Glóbusz-konzerveket. Lám, a hazai bab, lencse, káposzta itt készülődik, hogy színesítse a helybeliek lazaccal, kaviárral zsúfolt étrendjét.
Az egyik polcon könyvek kínálták magukat. Főként versek. Puskin, Lermontov, Majakovszkij és… Nini! Petefi! (Az oroszban nincs ö betű.) A kötet válogatott költeményeket tartalmazott, csak remélhettem, hogy jó fordításban. Benne volt a Nemzeti dal, az Egy gondolat…, akárcsak a Szeptember végén, A négyökrös szekér…
A hatalmas félszigetet az én jöveteleimig nem látogathatták külföldiek, de a szovjet állampolgárok közül is csak maroknyian. Itt még gulág sem volt itt, nem lévén vasútvonal. A korabeli anekdota szerint ketten ülnek egy csónakban a parttól néhány száz méterre. Egyikük politikai viccet készül mondani. Társa ráripakodik:
– Pszt! El ne mondd! Még száműznek.
– Innen? Hová?
Kétszáz éve született nagy poétánk szellemét lehet sem száműzni, sem tömlöcbe vetni, elhallgattatni.
Versei olvashatók, megszólaltathatók Eurázsia végvidékén éppúgy, mint a semmiségbe nem tűnő tenger túlpartján, mondjuk, San Franciscóban, vagy a finn Rovaniemiben és az ausztrál Perth-ben.
A Teret tehát már megnyerte. És hogy áll az Idővel? A Jövendölésben ezt írja:
„Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él.”
Püthagorasz barlangja
1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a magyar költészet napját
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. nov. 21
I
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
II
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
III
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd,
ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
… Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. jún.
1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. május
Francia nyelven alkotó algériai költő, író. 1926-ban született Béni Safban, egy algériai kikötővárosban, meghalt – meggyilkolták – 1973-ban Algírban; meggyilkolásának okai és körülményei máig nem tisztázódtak, da valószínű, hogy forradalmi állásfoglalásai is szerepet játszhattak benne. Nevét Albert Camus és René Char ismertették meg a francia és francia nyelvű irodalom iránt érdeklődők előtt.
1943-ban megalapítja a Poètes obscurs (Sötét költők) nevű társaságot. 1944-ben a Katolikus katonák körében titkári posztot tölt be. 1946-ban egy művészeti kört alapít, melynek elnöke lesz. Ugyanebben az évben súlyosan megbetegszik. Felgyógyulása után a Radio Alger munkatársa lesz. 1950-ben Párizsba megy, majd innen 1952-ben tér vissza Algírba, ahol ismét a Radio Alger-nál dolgozik. Ettől az időszaktól kezdve szorosabb kapcsolatot alakít ki a nacionalistákkal, bár az algériai forradalom és felszabadító háború iránt eleinte kevés megértést tanúsított, később az események irányították a forradalmi eszmék és az algériai háború melletti állásfoglalásra. Ebben az időszakban a nemzeti Oktatásügyi Minisztérium tanácsosa. 1963-ban részt vesz az Algériai Írók Szövetségének munkájában, 1967-ig főtitkára is lesz.
1969-ben, pénzügyi nehézségei miatt egy nagyon szerény lakásba kellett költöznie, amit „cave”-nak („pince”) neveztek. Közben előadásokat tart az új algériai költészetről. 1972-ben, Houari Boumediene hatalomra jutásakor a Rádiónál betiltják költészeti témájú előadásait. Műveinek kiadása sok nehézségbe ütközött, részben a fentebb említett politikai okok, részben a hasonló neműek iránt táplált vonzalma következtében; ez utóbbit csak nehezen és későn tudta és merte felvállalni műveiben is.
Érdekes, tanulságos, irányt mutató az a néhány vélemény, amelyet Sénac-ról írtak, mondtak kritikusai, barátai. Csak néhányra hivatkoznék: Hamid Nacer-Khodja, Sénac egyik kutatója szerint a költő sorsa példaképül szolgálhat a kulturális kereszteződésekre. Rabah Belamri, egy másik algériai költő azt húzza alá, hogy Sénac-nak az algériai háború alatti munkássága a szabadságért, minden nép szabadságáért vívott küzdelem dala, költészete ugyanakkor dionüszoszi, mely a szépséget és az életet hivatott dicsőíteni, s ebből nem maradhatott ki a remény. Jean Déjeux atya, a francia nyelvű magrebi irodalmak talán legismertebb és legpontosabban dolgozó tudós kutatója, Sénac-ot a korszak egyik legjobb algériai költőjének nevezi, kiemelve esetében a francia és algériai kultúra kereszteződésének jelentőségét, s elismerve, hogy a korabeli algériai költő nemzedék Sénac-ot mintaképének tartotta. René de Ceccatti – többek között – arra hívja fel a figyelmet, hogy az erős erotikai tartalommal fűtött sénac-i költészet válasz a valóságot szőnyeg alá söprő hazug, képmutató világ ellen…
Tematikája meglehetősen szerteágazó. Megérzi sorsának kikerülhetetlen végzetét, amely részben szexuális életének elutasításából fakad:
Elérkezett az óra, hogy megsemmisítsetek,
hogy megöljétek bennem saját szabadságotokat,
hogy megtagadjátok az ünnepet, mely gyötör titeket. Megvert Nap,
a kifosztott évekből visszatér
TESTEM.
Gyakran visszatérő témája elkeseredése sorsa alakulása fölött, önostorozás, önmegvetés, s nemkülönben dühödt kirohanásai a népe és saját élete ellen:
Átkozott a nyelv, melyet beszélek.
Átkozott országom és átkozott népem.
Átkozott az a pillanat, melyben partok kövétől megjelölvén
Felbukkantam itt. Ó átkozott
mindaz, ami dicsőségemet és erőmet adja.
Reménytelenség, lemondás tükröződik verseiben részint saját tehetetlensége, az önmagával vívott küzdelem, részint társadalma harcának pesszimista előrevetítése miatt:
Egy reggelen kiszakítod magadat a romok madarából,
összetöröd a labirintust,
a mesés citadellát többé nem tartod ujjaid között,
melyet egy csiga eltiport.
Tántorogva indulsz el a homokon, ittasulva testedtől és az azúrtól,
még egy lépést megkísérelsz,
elültetsz egy bogáncsot, s így kiáltasz: „Hold rózsája! Babilon!”
És amikor már az egész Nap csontjaidba merül,
többé már nem fogod látni, ahogy ezek a hordák és hadoszlopok,
melyeket véd a szavaid nyújtotta biztonság,
lassan szétszedik fényes táboraidat és gyöngéd tarotlapjaidat.
Egyik, most reménységet és biztonságot, optimizmust tükröző költeménye, amelyben – eddig erről még nem esett szó – újra a tengerben, a tenger élővilágában, és általában a vízben lát menedéket, segítséget minden vonatkozásban, azaz nyomasztó magánéletében s nemkülönben a politikában, hazája sorsának jobbra fordulásában:
RÁDTALÁLTAM
Csak a hangodra már megnyílik a világ…
Hála neked, újra enyém a lélegzet és a mérték,
a kagyló ott van húsod mélyén,
együtt fogjuk behegeszteni a sebeket,
megtanítja, hogy oly igazul, mint a tenger,
görgessem torkomban a kavicsokat,
mielőtt olyan embereknek adnám azokat,
akik megnyugtatnak…
Hogyan látja a szellemvárost a költő, aki a hazájában eluralkodó politikai és társadalmi káosz közvetlen tanúja? Az egyik legszebb és leggyakrabban idézett alkotása, nem egy eltorzult és beteges képzelet műve, hanem maga a lidérces realitás, amely dühöt és tehetetlenséget általa ritkán alkalmazott versformában tár elénk. A költeményben – más verseitől eltérően – nincsenek hosszú és nehezen követhető gondolatmenetek, csupán fel-felvillanó és elszörnyülködtető, erős hatású vaku-villanások, amelyek hatása nem elég erős ahhoz, hogy megtörje a sötétséget.
Ebben a városban
Már nem járnak emberek
A patkányok
A szívünk alatt döglenek meg.
Kicsik a narancsok,
Alig van krumpli,
Tiltottak a csókok,
Pazar-gazdagok a mecsetek.
Paraszt könnyezik
De milyen aratásért,
Ekevas,
De miért rozsdásodjon?
Mezítláb,
De milyen barázdába?
…Fáznak még a szavak is.
Férfiak lakta város.
Lefátyolozott arcú nők.
A gyermekek
Tojásfehérjén kérődznek.
Mocsok-maszk
Serdülők arcán
Csönd és genny.
Hulladék-kultúra.
Gúny-kultúra.
Kiáltások és genny.
Éhínség, tabuk,
És iskolás költemények
(Iskolás könyvekből).
A falak ledőlhetnek,
De ezek a tekintetek,
Ez az öntudat?
Felépíteni a jövőt, de mivel?
A koszra, a mocsokra és a közönségességre,
Milyen alapot milyen alapokat fektetnétek, miniszterek?
Milyen dalt, erre a felfordulásra?
Fösvény nacionalizmus, vallás, faj,
A másság gyűlölete:
Hosszú, riadt gyászmenetet képzelek el
zöld és fehér krematóriumon felé.
Most csak krematóriumok és irodák
Hősök, tiszták.
Állnak, sár
Nem borítja őket.
Fájnak a szavak.
Dühödt a nevetés.
Ebben a városban
Bűn a fiatalság,
Bűn az értelem.
Bűn a szépség.
A középszerűség az egyedüli törvény.
Véresre vert költészet.
Házak faláról
Vegyék le
Ben M’Hidi képét
Kötelet elhajítani,
S engedjük, a nép
Hadd mosolyogjon újra.
S üdv a pároknak
A jövő hullám-partjain.
Ebben a városban már nem beszélgetnek
az emberek,
Hazudnak egymásnak.
Nem néznek egymásra,
Figyelik egymást.
Félnek.
És sebeinkben
Az álnokság csillagai
Vezetnek minket.
Ebben a városban
Nem hívnak vendégségbe.
A Nap,
S a tenger,
Érintetlen díszek csak.
Fosztogatás
Ifjú kebel,
Védőbástya,
Meg ne öregedj.
Tiszta ünnep,
Tarts ki.
Maradj itt,
Míg mindenki marad.
Kívánság.
Ebben a városban
Farahnaz felemeli datolyánál kisebb ujját
Patkányok nem zavarják,
De felfedezi
Az égi táborokat,
És elcsodálkozik.
Algír, 1971. október 18.
Kun Tibor fordítása
„Még kér a nép!” – kiáltott fel indulatosan Petőfi. És ennyi idő után még mindig kér. És láss csodát: még mindig ugyanazt kéri: kenyeret és szabadságot. A római kérésre: Panem et circenses – idei versenyünk hívószavára adott válasz mára mindenképpen határozottá és megmásíthatatlanná rögzült: kenyeret nem – vagy alig és nagyon drágán kapunk – cirkuszi játékokat találékony bőségben: tűzijáték, víziparádé, esküvői tortára hasonlító építmények – újak és régi épületek felújításai – a Várnegyedben; magánpaloták a Rózsadombon és szerte az országban átláthatatlan kőkerítések mögött; szilveszteri gálakoncert csak kiváltságosoknak, Operabál azoknak, akik bálozni járnak az Operába és nem zenét hallgatni; templom- és stadionavatások, utóbbiak fűtött műfűvel; díszegyenruhás koronaőrök, sujtásos mentés parlamenti ünnepi viselet; szerte az országban kitárt szárnyú, hatalmas horgas csőrű turulok (őseink), a megyehatárok átminősítései vármegyehatárokká, hatalmas útjelző táblákkal; megvásárolhatatlan árú lakások „minőségi” lakóparkokban, megvehetetlen belépőjegyű wellness-szállók; a régi, kedves, nagy közösségi, árnyas, zöld terek helyett lábunk alatt szürke kőkockák („letérkövezett múlt, letérkövezett jövő” – Köves István). Luxuséttermek luxusárakkal, „luxusirodalom”- fogyasztóknak Harry Potter-díszletekkel; Michelin-csillagos „restaurantok” ínyenceknek nagy porcelántányérokon pöttynyi Michelin-kóstolókkal; csillogó-villogó, szemkápráztató fényreklámos TV-vetélkedők harsány zenebonával és „cicivillantó” ravasz öltözetimitációkkal. És nem kapunk – ismétlem – nem kapunk kenyeret, de tejet, sajtot, krumplit, húst, gyümölcsöt, sőt: gyógyszert sem elérhető áron. Csoda-e, kérdem újra, ha költőink megint azt kérik: kenyeret és szabadságot?
Soha még ennyire nem csengtek egybe a pályaművek – nyilván lelkialkat és vershangzás dolgában különböztek –, a felhíváshoz tartozó témák megválasztásában is, mintha a győztes munkákat ugyanaz a szerző vagy egy munkaközösség írhatta volna. Van, hogy perelnek a költők elődeikkel: Kosztolányi Boldog, szomorú dalával Payer Imre – Boldog, szomorú bohóc dala, melynek szakaszai egyre rövidülnek, ahogyan fogy az élhető jövőbe vetett remény; Commodus tragikomikus sorsát írja meg Sinkó Adrienn, ugyanő szatirikus hangon versenyezteti a falunapi vad-pörköltet az ingyenebédre kapható mócsinggal és üres kenyérrel; éhező-félő gyermekként kér- a nép nevében - ,s a felsőbb úr cinikus válaszaival igazolja be nem teljesített ígéreteit Mechler Anna tragikus versében. És nem perlekedés, hanem szomorú-tragikus folytatás a Radnóti-eklogák stílusában, szóhasználatával és néhány sor erejéig idézetekkel sorolja Sztrányay Miklós Hetvenedik eclogája.
Nem tudom derűre bíztatva befejezni ezt a rövid beharangozót, sőt még hozzáteszem saját és rendező társam, Papp János személyes fájdalmát: lehet, hogy ez a negyed évszázad jutott az Aquincumi Költőversenynek. Mert nem lesz rá több pénz. Túl nemesek, színvonalasak és kevéssé fennhéjázóak voltak a művek és a szerzők. Színészeink antik tógát viseltek, nem csillogó party-dresszeket, zenészeink halk, antik zeneszerszámokon eredeti antik dallamokat csaltak elő. És még egy csillagszórót sem gyújtottunk, nemhogy tűzijátékot. De, szép volt. Ez a negyedszázad a miénk volt.
Menny és pokol között
Ismét esteledik, s a szögesdróttal beszegett, vad
Magyarország, bővitené keritését újra nyugatra,
és csak az ész, csak az ész, az tudja körülkeritését,
értve e drámát, észleli, hogy már nem szabadulhat?
Öncsonkító országunknak nincs szabadító
oldani a traumát, ha a jó szomszéd se maradhat
békén, a tábor feloszlik, s bomlik a V4?
Télre vacogva ülünk a ruhánkban a kályhán?
Szerbia vak tetejére a gázunk küldeni kellett?
Búvó ottani táj lehet a menedéke hazánknak?
És aki jobbra került? S aki balra került, hazatért-e?
Mondd, van-e ott haza még, hova szól ez a hexameter szó?
Ékezetek, s pont nélküli címeken írunk csak kukacokkal,
úgy irom át a homályban a verset, mint ahogy élünk,
vaksin, hernyóként araszolgatván napokat, heteket.
Híre se hamva valóságnak, csak a vad propaganda,
rémhirek és féknyúzok közt él itt ma az ember.
Hangos a győző, a jelenünknek piktora most ő,
jóhírt vár a Nyugattól, asszonyi szót, van- e lejjebb,
„s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat…”
Este van, egy nappal kevesebb, lásd, – s halld – a hazugság
és egy nappal az élet is. Alszik az ország. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok körbe feszülnek,
és rémálmodon át látod, hogy a fegyveres őrszemek
árnyai lépnek a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Horkan a felriadó, megfordul a szűk levegőben,
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren?
Új Balkán-cigarettát érez a szám a szabadság
íze helyett és nem jöhet el ez az enyhet adó és
nem tudok élve maradni se, halni se nélküle addig
míg a szabadság ellen van a kenyér meg a cirkusz,
Lager Löwenbrau, parenyica a negyedik fridzsiderben.
Izzik az éjben a Mars és tártkarú tűzszikrákkal
fölsorakoznak fénykatonái az esti zenitnek.
Űzi kutyáit a Vénusz, nézd, fiait zabolázza,
szörnyű színdarab épül lélekölő nyugalommal.
S mit kaparászik amott Juvenalis, a nagy filozófus?
Álmatlan forog ágyán, vágyik-e fél kupa borra?
Éjjeli órán csönd sugarában a gond hova gyötri?
Lúdtollában a tintát mért pazarolja a szóra?
„…Mit számít, hogy a polgár fél vagyonát mire költi?
Egy fontos neki csak, hogy mindig telve a gyomra.
Nappali nyüzsgésnek nyoma sincs már, alszik a város,
alszik a fösvény parti kofának a halszagú sátra.
Érik a ládákból kikacsintó római szőlő,
néz-e az ösvényén a halandó lelke ma hátra,
s érdekel az valakit még itt, ha a borból ecet lesz?
Nézzed e csürhét… drámát leshet vagy ha kivégzést,
egyre megy annak. Reggel Pluto temploma várja,
kap kenyeret, cirkuszt és az együgyű nép ma de boldog!
Elfeketült országban bomlik a dögszagú trágya…
Mit számít, hogy a műsor vértócsáiba botlik,
ezrek tapsolnak, ha betelhet gyenge halála.
Lélek fénylik-e ott, hol az ember szíve kegyetlen?
Romló emberiségnek ez hát ”szép” hagyománya?
Tudd, hogy ezek poklát odalent már rég kikövezték,
szórakozásuknak – ha van Isten – megvan az ára.
Tűzjogarával Hádész int, ki a holtakat őrzi:
Léthé habja se mossa ki szennyük, lépj Akherónba!
Juno szent köpenyére! Bölcs Jupiter, s te Minervám,
meddig süllyed az e m b e r, hogyha betölti az ördög? –
Szörnyeteget szül földanya ágyán újra meg újra,
rajta a peplum tiszta fehéren, homloka mosva,
s elkárhoznak e lelkek, higgy nekem, Ő a tanúm rá!”
Testre feszített fényben, szárnyas szalmakalapban
áll a porondon a pantomimes, látványa időtlen –
hajnali cirkusz: kergeti éppen a fény a sötétet.
Ágyban a vers is, nincs, aki ritmust játszani merjen.
Kérges csendben a szép szeptemberi reggel eléget,
kín a varázslat, néha csalódnom kell az egészben.
Gyolcskendős mártír-szemek és artista-szabályok,
költészettani énem gyermek: vár a bohócra.
És a bohóc nem jön, csak lázas versem öregszik.
Írok azért. A porondon a csend játék, metafora:
késztetem én őt, és ő engem késztet a szóra.
Égve hagyott olcsó lámpák tépett folyosókon –
felnőtt lettem, nincs meg a kincs, amiért porig égnem
érdemes. Értem ugyan, hogy a Lét vendége lehettem,
mégis rémes a Vég, és untat a csillagos égbolt.
Szótincsektől várni a megváltást, de meguntam!
Játszani verset béna bohócként, játszani némán,
és a közönségnek meghalni betű-sivatagban.
Vén idomárok szürke szagú hold-sárga lovakkal,
mint fura daktilusok, ritmusra ügetnek a versben –
s fülledt gyertyahomályban a vers csak lenge kötéltánc.
Barbár népet vonz ez a város, lám kikötött egy
fából készített, vizeket szántó evezősük a
révbe. Sietnek látni a szolgasereg szülejét. Mint
egy reggel házból kifelé néző dominát köd:
vakká tette arénának tömegét a homok, vér,
és e kenyértől éhség lett jutalom, mi feledve
nem lehet. Elhalkultak a vádló hangok, elernyedt
minden kéz, de ha nem kapná eme jussot a nép, a
szemlecsukót, plebsnek haragos dühe sújtana téged
Imperator, part mentén villádnak lakomáin.
Bízva magát farkasfalkákra, e nyáj megelégszik,
zsarnok, hullámzó visszhangjával szavaidnak.
Átkot – vesztett értékűt – hullott gladiátor súg.
Senki sem látja előre, hogy holnap majd mire ébred,
Sorsunkból pókhálót fontak a ránk unt párkák.
Telnek-múlnak a hónapok, telnek-múlnak az érvek,
Elfogyott már a java kenyerünknek, de olcsó a farhát.
Ránk ül a félelem, görcsös, akár a koldus botja,
Tombol a nyár, ám a többség mégis a téltől retteg.
Fűteni kellene. Jó, de miből? Na, ezt senki se tudja…
Frázisokkal szolgálnak nekünk csak a múltban rekedtek.
Szállnak a darvak, de még magasabban szállnak az árak,
Lassan Erisz is zálogba adja az aranyalmát.
Háború van. Azt mondják, itt ért véget a jólét,
Az ország mégis tűzbe borítja a vén Duna partját.
Elveszett álmok himnusza szól, de a lelkünk fázik.
Biztosan kell nekünk akkora show, hogy a Holdról is látszik?
Kisködcsücskén nagy falunap lesz: hét sztárvendég
lép fel a szomszéd községből, kölcsönben a színpad
rendezvénysátorral védett, friss deszkáin.
Köztük jómagam is. Bár gyenge tüdőm és torkom
nem kívánja az éneklést, és néhány sláger
már-már undort ébreszt bennem. Mégis jöttem,
mert a közönség szent. És hát, kell egy kicsi apró.
Máris lépdel elém két sörrel a polgármester.
Szomjúság gyötör úgyis… Rosszul láttam! Nem vett
észre! Mögöttem egy izzadt inget ölelget, átveszi
tőle a ládát véres hússal, s már igyekeznek
hőtől hullámzó karimájú kondérokhoz.
Rám se bagóznak. Nyugtat a tény, hogy vadpörkölt lesz.
Fáradt testem az árnyékban zsámolyra rogyasztom,
ám egy lányka kikapja alólam: fontos kellék,
üljek a padra a színpad elé, kezdődik a műsor!
Asszonytáncról nyögnek az ősfából lett lécek,
pop-mulatósra riszálnak gyógypapucsos primadonnák.
Hosszas vastaps, majd bejelentik a futball-döntőt.
Részeg szitkok harsogják túl bírók sípját,
vérző hobbifocisták köpnek a lábam mellé.
Félénken megyek öltözködni a sportszertárba.
Egyszer végre nevem szűrődik a zajban hozzám.
Pár meccs már csak a hangfelelőssel, s szárnyal a nótám…
Kurjantás, üstkongás hallik. A nép megfordul:
mind igyekeznek először kapni az ingyen-ebédből.
Egy mozgássérült aggastyán hallgat végig,
hátra irányít, hogy nekem is jár egy tál étel.
Két kondér kiürült, az utolsóból kapok egy kis
híg lét, úszkál benne kevés mócsing és zöldség.
Embereset harapok kenyeremből, az legalább van.
Lejjebb tuszkolok azzal torkomon én már mindent.
Testi szennyét oldja a víz. De lelke
még a rég megölt viadort alázza,
és megint hamis diadalt kiáltva
zeng az aréna.
Hűs pohár – ürüljön a győzelemre!
Jó utána edzeni izmainkra…
Vagy karod már gyenge birokra kelni?
Hagyd ma pihenni!
Idd a bort! A háremed úgyse kérdi,
mért ilyen kegyetlen a vágy, mi éri.
Éji óra leple, terülj a kínra
– nőre, fiúra!
Mártogattad kardod a vérfolyamba,
béna, vak, fegyvertelen ellenébe,
és nem eszméltél soha bölcs szavára:
túl sok a cirkusz!
Égi kegy bíborba születni, mégse
tudta szíved isteneink se félni…
Két kezem vet hurkot e rémre: vége,
Commodiana!
Mi az otthon? A hely, ahol mind
Ismerősek az illatok. Kint
Megnyikordul a kulcs a zárban,
Ha a kert kapuját kinyitjuk,
Fut a lonc, fel, a háztetőre,
Vissza kellene vágni egyszer…
Bent a nappali asztalának
Egyik lába alá papír kell,
Másként még a teánk kilöttyen,
Mikor billen a bútor egyet…
Anyám jénai készletében
Egy bögrénk füle csorba; mindig
Azt lessük: ma vajon ki kapja?
„Az megy férjhez előbb, szavamra!”
Otthon édes az álom, ámbár
Túl jól süpped a régi matrac,
Nem zavar, ha kutyák ugatnak,
Vagy ha kongat a dóm harangja.
Ismerős, aki reggelente
Sétáltatja fehér kutyáját,
Tudjuk, hogy finomabb a kifli,
S honnan hozta anyánk a sonkát.
Itt nősült meg apánk, s az apja,
Négyszáz éve az összes ősünk…
És most dönteni kell: pakoljunk,
Vagy remélve a jót: maradjunk?
Őrült cirkusz emitt az élet,
Jó, hogy még a kenyér kitart ma
– Azt ígérted, jut nekem is belőle!
– Bírd ki még kissé, tudod, itt a járvány,
Megszorítás jön, de ha végre vége,
Kapsz! Neked is jár!
– Azt ígérted…
– Jó, tudom, azt ígértem.
Én sem így terveztem: a háború dúl.
Mit tehetnék? Nyírja a gazdaságot.
Majd ha lezárják!
– Azt ígérted…
– Nézd, a Covid sehol sincs,
Most majomhimlő betegíti népem,
Nincs haszon, nincs semmim, az ember éhes,
Mondd: miből adjak?
– Azt ígérted, kis rezsimet megóvod!
– Azt szerettem volna, de nincsen áram,
Gáz se jön már. Égben a benzin ára.
Légy türelemmel!
– Azt ígérted…
– Most? Mikor újra támad,
Nő a szennyvízben a Covid aránya?
– Értem én, és kérni is oly nehéz… Csak
Élni akartam…
Mottó: Panem et circenses
(Juvenalis)
Itt, a diófánk árnyékában lengek a hintán,
cirkuszt és kenyeret? Kavarog lelkemben a téma.
Bölcs Juvenalis, hol vagy, merre, de kéne tanácsod!
Gondolatomból lenge lepel suhogása riaszt fel:
– Itt vagyok, eljöttem, idehívtál!
– Hű, eszem áll meg! Nem tudok én latinul
és egymást értve beszélünk?!
– Túl vagyok én már földi időn, koron és anyanyelven,
nincs már több akadály, ahol élek, más a valóság.
Eltöprengtem, azóta talán jobb lett-e az ember?
Volt értelme, hogy ezt írtam meg a gúnyiratomban?
Nyert vele, s mennyit az emberiség, hogy látja a tükröt?
– Épp olyanok, mint hajdan, nem sokat ért ez a lecke.
Persze, akad még önzetlenség, van, ki azonnal
menti az árvát, nagybeteget, s harcok menekültjét,
más meg csak követel, neki bezzeg jár a segítség,
ám hogy ő áldozzon a köznek, eszébe se jutna.
Kétezer éve is ennyi a kérdés: úszol az árral,
vagy felelősség égeti lelked, mások iránt is?
– Császár adta a szórakozást, s gabonát a kenyérhez:
jól van lakva a nép, nem lázadozik tele hassal.
– Majd elvesztve az érzékenységét, ha a vér folyt,
s démoni áldozatokkal járt az a vad viadal már,
úgy élvezte a nép a halált, tapsolt örömében…
Végre a tiltás: bölcs Constantinus bevezette,
s ártatlan hívők sokaságát mentve meg ezzel,
– anyja is istenhívő lett már – íme a döntés:
vallását szabadon gyakorolja a szolga, a polgár.
Szent Constantinusként emlegetik, csuda ember!
– Nem voltam szent én sem, bűneim égig elérnek –
fejcsóválással közelít, tiarája lebillen:
– Krisztus jelzett álmomban, védjem követőit,
mert az igaz szeretet nélkül számít-e a jólét?
Szent Kristóf
Kitalálni egy repülőgépet, az semmi.
Megépíteni, az a kezdet. Repülni: minden!
(Ottó Lilienthal német mérnök)
Vannak korok, amikor a dátumoknak kiemelkedő jelentőségük van.
A Quo vadis, domine? ismert szállóigévé lett mondás, a Biblia János evangéliumában (13:36) szerepel. Péter apostol megkérdezi Jézustól: Quo vadis, domine? – Hová mész, uram? Jézus ezt feleli: „Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz, utóbb azonban utánam jössz.” A kérdés ismeretes lehet továbbá Sienkiewicz Nobel-díjas, lengyel író Nero uralkodása alatt játszódó regényének címéből. Otto Lilienthal mondása pedig érvényes Táncsics életére is: aki kitalálta a szabadságot, megépítette, de már repülni nem tudott vele…
Amikor a 18. század utolsó évében a kis bakonyi falucskában megszületett egy jobbágygyermek, akkor jelent meg Fulton gőzhajója és a francia forradalom már tíz éve viharzott. Így jobban be tudjuk állítani Táncsics Mihályt kora európai történelmébe és környezetébe Sajnos, neki nem voltak életrajzírói (tudtommal egyedül csak Bölöni György: Hallja kend, Táncsics című könyve foglalkozik életével), akik helyet biztosítottak volna neki a nemzeti Pantheonban. Ha egy társadalmi lexikon készülne, meglehet, róla csak ez került volna bele, idézi Bölöni (forrás feltüntetése nélkül): „Eszméi zavarosak, híve a mindenáron való magyarosításnak. Az 1848-as pesti ifjúság kiszabadította az öreg (49 éves!) forradalmárt a börtönből, akinek felségárulási pöre volt…” A forradalom szociális hátterét, okait és céljait Táncsics szempontjából nemigen nem volt divat kutatni, kiemelni és hangsúlyozni, kivéve a Rákosi-korszakot, amikor – bár szabadsághősként ünnepelték –, a szabadságot, amit Táncsics szeretett volna népének, nem adták meg. Később már nem is nagyon emlegették, csak hébe-hóba, március 15-én, de a politikai elit szabadságot később sem adott a népnek.
Táncsics Mihály nem volt romantikus hős. Ő inkább volt a kőkemény valóság, aki egész életén át küzdött valamiért, valakikért – mint egy magyar Don Quijote – és ezért egy emberöltőn át egyre inkább kirekesztették, kizárták abból a társadalmi rendszerből – az egyik legizgalmasabb megújhodó korszakból –, amit magyar reform-kornak, majd a forradalom, később pedig a kiegyezés korának neveznek, és amelybe még az előző században, 1799-ben beleszületett. A 21. századból nézve nagyon sötét, felfoghatatlan a 19. század forrongó világa! Ferenc uralkodik a Burgban, vérpadra küldi a magyar jakobinusokat, pedig ez a szellemi mozgalom távol állt minden parasztforradalmi megmozdulástól. Csak reformálni szerették volna a korhadt birodalmat. Ez volt az ára a szegényebb, haladóbb, szellemi foglalkozású nemesség nyugatosodásának a rendiséghez ragaszkodó, nagyhatalmú nemességgel szemben. A vértanúk között volt Hajnóczy, ez a nem nemes, bár nem paraszt ivadék, azt mondhatnánk, hogy nagyon is az eljövendő Táncsics szellemi őse. Emlékezéseiben Táncsics maga is romantikus lángolással gondol a jakobinus vértanúkra, akik a szabadságért, a társadalmi rend megváltoztatásáért, a haladás ügyéért haltak meg. Kivégzésük a Habsburg birodalmi politika rövidlátására vall, ezzel csak még inkább szította a hamu alatt parázsló tüzet.
Bár Táncsics horvát apa és tót anya gyermeke volt, mégis egész életén át mérhetetlen büszkeséggel vallotta magát magyarnak. Mint Petrovics-Petőfi. A magyar nyelvről szent meggyőződéssel és naiv makacssággal hirdette, hogy nemcsak a legszebb, hanem (az akkori nyelvtudósok felháborodására) az összes nyelv között a legrégibb a világon. Ezért is nevezhették hát a későbbiekben a nemzeti irodalom lankadatlan apostolának. Lángoló rajongása sokszor sodorta meggondolatlan szélsőségekbe, ami nemcsak fiatal korában, de haláláig jellemző volt rá.
De térjünk vissza az őt megelőző és körülvevő történelmi helyzetre. Világjáró, világlátó, örökösen kíváncsi ember lévén tisztában volt az európai politikai klíma forradalmaival, az ősi rendszerből való kiszakadási vágyával és megmozdulásaival, társadalmi küzdelmeivel. Céljainak elérését erősen gátolta, hogy a magyar nyelv eltűnt, illetve alig funkcionált a közéletben. A történetírók szerint a művelt, nemesi társadalom hivatalos nyelve a latin, az érintkezési nyelv pedig a német. A parasztság volt a nemzeti nyelv hordozója. Ott élt a munkások száján is, a mindennapi munka és kapcsolattartás során. Az a nyelv, amelyet Berzsenyi, Kölcsey, Kazinczy, Csokonai, Petőfi, Arany teremtett meg és amelyet Ady tett valóban újjá, győztessé és igazán magyarrá , ott élt már régen a nyomorult jobbágyok ajkán. Tudtukon kívül ők voltak az anyanyelv megtartói, éltetői, a nemzeti művelődés egyengetői. Annak ellenére, hogy kezdetleges viszonyok között éltek, éhség és járványok tizedelték őket, a parasztok a természet gyermekei voltak, a mezőgazdaság elavult rendszerében éltek évszázadok óta. Az országban megállt az idő. Ezt ismerte fel Táncsics, és az ő felemelkedésükért, felvilágosodásukért küzdött egész élete során.
Én-története nehézségekkel teli, felemelkedése igen ritka. Kitartó makacssága, nyílt hatalomellenessége vezetett többszöri bukásához, ennek következtében Táncsics soha nem gyakorolhatott hatást a társadalomra, mert hiába írt, tevékenykedett, a hatalom résen volt és elzárta a világtól. Életének nagy részét börtönben, bujdokolva töltötte. Nem tudott érintkezni jobbító szándékú értelmiségiekkel, akik nem is ismerhették tevékenységét, mert amit írt el kellett rejtenie, és művei csak akkor jelenhettek meg, amikor témái már divatjamúlttá váltak. Miért is lett volna korszerű ez a megszállott alkotó, amikor a Magyar Maradiság Rend szöges ellentétben állt mindazzal, amit ő hirdetni kezdett és amihez körömszakadtáig ragaszkodott? Újságja, a tiszavirág életű Arany Trombita, előfutára lehetett volna a lassan formálódó ipari munkásság tájékoztatásának, mert abban hírt adhatott kiszolgáltatottságukról, és javaslatokat tehetett a nyugati társaikhoz való felzárkóztatási kísérlethez. Az ősi rend, a feudalizmus ellen ontotta írásait, melyek jóval később korszakos gondolatok felszínre jutását indították el.
Tekintsük át azokat a gondolatokat, háttérfolyamatokat, amelyek meghatározták Táncsics korai időszakának gondolkodását. Kevesen gondolkodnak el azon, hogy a 19. század elején a plebejus és munkás rétegek szinte még írástudatlanok voltak. A Táncsics család, Mihály születésekor különlegesnek számított, mert a tót édesanya rendelkezett egy magyar nyelvű könyvvel, ami egyedülálló volt az egész faluban. A Biblián és az iskolai olvasókönyvön kívül ez volt gyerekkorának egyetlen olvasmánya: „Makula nélkül való tükör” Ez is közrejátszott későbbi törekvéseiben: az olvasás megszerettetése, az olvasóközönség megszervezése, hogy a tájékozódás legalább hírlapok által jusson be minden házba. Talán a makacs Táncsics és kevés társa gondolatai vezettek Petőfi máig be nem teljesedett és ezért aktuális álmához, a XIX. század költői című vers üzenetéhez. Most csak egy versszakát idézem:
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik a nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek…
Táncsics, mint Petőfi korai-késői társa, nemcsak beszélt a szabadságról, hanem az életét, a szabadságát áldozta érte. Hívő hittel hirdette, hogy a szellem napvilágának be kell ragyognia minden ház ablakán, mert ez a nép művelése a nemzeti fennmaradás alapja és kulcsa. Ő nemcsak kiállni mert a szabadság eszméje, eszménye mellett, hanem tetteivel, írásaival bizonyította is, hogy így is lehet élni, példát adva a gerinces értelmiségieknek. Nála a szó és tett egyértelmű volt. Mi, a mindig, mindenről elkéső utódok tudjuk, hogy neki volt igaza.
Eddig Táncsics közéleti, politikai, népnevelési indulásának hátterét vizsgáltuk, pillantsunk most előre Klebelsberg Kunó Napkelet című folyóiratában megjelent, Táncsicsot igazoló gondolatára: „Állítsanak a nemzet elé új, nemes ideálokat, teremtsenek egészséges közszellemet.” A 20. századi kultuszminiszternek ugyanaz volt a véleménye, mint Táncsicsnak: a magyar nyelv segítségével, erejével akár „kultúrfölényre” is szert tehetünk, vagyis a magyarság kulturális vezető szerepet tölthet be a Kárpát-medencében. Klebelsberg nevéhez fűződik a népiskola-építési program is, amely pontosan rímel Táncsics hajdani terveire. Táncsics ugyanis országgyűlési képviselői megválasztása után, némi biztos jövedelemre tett szert és ebből épített a Tömő utcában egy házat. Célja az volt, hogy a szegény paraszt és munkásgyerekek taníttatása alatt lakhatást biztosítson számukra a fővárosban. Elképzelése azonban nagyon hamar megbukott: semmiféle jövedelem nem tudta fedezni utópisztikus tervei megvalósítását. Akkor született írásaiban szégyenkezve említette meg, hogy épp azok csapták be, akikért dolgozott, holott háziúrként lakbért sem kért senkitől.
Lehetne folytatni a felsorolást, mi mindent indított el Táncsics, amit a 20. század próbált megvalósítani és többé-kevésbé meg is valósított. Kései utódai csak nagyon lassan valósítják meg, amit ő előre vetített. Minden írásából életviteléből, konokságából ősi igazmondás sugárzik, ami még ma is beragyogja a magyar félhomályt. Mert Táncsics azt üzeni, csak az igaz szó érvényességével lehet képviselni fontos ügyeket. Táncsicsot a könyvek és az örökös testi-szellemi mozgás tartotta életben 85 éven át a legborzalmasabb körülmények között is. Az írás és olvasás számára gyógyító-, megtartó erő volt, betöltötte élete minden percét, ami bár magányos tevékenység, mégis hatalmas közösségformáló erő.
Alakja, minden szava, amelyre most is nagy szükség van, iránytű lehetne a 21. század emberének. Mert az életművet nem kilóra mérik, nem is darabra, hanem mélységre és magasságra…
Pszichiátriai betegeken segít
Az irodalom gyakran lehet terápia, de olykor a terápia válik egyfajta segítő irodalommá. Ezt tapasztalja a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Pszichiátriai Klinikáján gyógyfoglalkoztatóként dolgozó Kovács Etelka – aki az irodalomterápia azon részével foglalkozik, amikor a csoportvezető felolvas egy-egy irodalmi művet a betegek számára, s olvasmányélményeikről közösen beszélgetnek –, valamint dr. Csomós-Pribék Ildikó Katalin okleveles pszichológus, képzett irodalomterapeuta, aki elsősorban az írásos irodalomterápiához kapcsolódó kérdéseinkre adott választ.
Mi is voltaképpen az irodalomterápia? Az irodalomterápia valójában az irodalomnak a gyógyításba való bevonása – válaszol kérdésünkre Kovács Etelka. Ehhez dr. Csomós-Pribék Ildikó Katalin hozzáteszi: az irodalomterápia felosztására számos megközelítés létezik. Lehet egyéni ülések során végezni, vagy csoportos formában, amikor a csoporttársaknak is van lehetőségük reflektálni egymás megosztásaira. További felosztások is léteznek, ekképpen beszélhetünk például receptív – a befogadó fogékonyságára építő – irodalomterápiáról, ami a felolvasott szövegen keresztül (mely bármilyen szépirodalmi vagy nem-szépirodalmi szöveg is lehet, tehát akár vers, novella, dalszöveg, slam poetry, regényrészlet, idézet, képvers, és így tovább) fejezi ki a kliens gondolatait, az érzelmeit, továbbá azt, hogy miként tud kapcsolódni a szöveghez, mi az, ami megszólítja a szövegből, tud-e egyáltalán a témával azonosulni, vagy éppenséggel magától nagyon távolinak érzi.
Irodalomterápiás foglalkozás Szegeden jelenleg az SZTE prof. Kálmán János vezette Pszichiátriai Klinikáján zajlik rendszeresen, s a dr. Pető Zoltán által vezetett egykori neuropszichiátriai rehabilitációs osztályon indult, még 2003-ban. A Kovács Etelka vezette irodalomterápiás foglalkozás úgy történik, hogy az első negyedórában elhangzik egy irodalmi mű – ezt a terapeuta „hozza magával” –, olykor zenével, rövidfilmmel kombinálva, utána a beszélgetésé a terep. Ez arról szól, hogy bárki elmondhatja, hogy benne milyen érzést, gondolatot ébresztett aktuálisan az, amit meghallgattak, megnéztek, s a többiek ehhez csatlakozhatnak – mindenkinek lehetősége nyílik más-más szempontból láttatni ugyanazt a történetet.
Népmeséktől novellákig
Vajon egy irodalomterápiás ülésre milyen szövegeket hoz magával a csoportvezető? Kovács Etelka mondja: legtöbbször meséket – többek között népmeséket, de akár Andersent is – szólaltat meg, ám személyes kedvence, Lázár Ervin meséit is. Novellákból például Fekete István, vagy éppen Kosztolányi műveit nagyon szereti előadni, s hozott már verset is, a hozzá szintén közel álló Szabó Lőrinctől. Olyan is megtörtént nemegyszer, hogy az egyik beteg hozott egy saját maga írta művet, és azt olvasta föl. Egyébként létezik kiadvány is (Ábránd és valóság címmel), amely pszichiátriai betegek alkotásait, írásait tartalmazza – ez esetben az alkotás már szinte művészet, bár nem cél, hogy az legyen –, azokból is szokott felolvasást tartani; ezt a kötetet még dr. Pető Zoltán vezetése idején adta ki a klinika.
– Az irodalomterápiás foglalkozásokon mindenki elmondja, hogy számára mit jelent a mű. Szoktam hagyni, hogy magától induljon el a beszélgetés. Többnyire mindig van olyan tagja a csoportnak, aki már régóta jár irodalomterápiára, vagy aki a legkevésbé szorongó, legtöbbször ő kezdi a beszélgetést, aztán bekapcsolódnak a többiek is – mondja Etelka.
– Nemcsak arról van szó, hogy a kliensnek tetszik vagy nem tetszik a szöveg, hanem a szövegen keresztül beszél saját magáról, az élethelyzetéről, tapasztalatairól – mutat rá Ildikó. Sokszor azt feltételezik, hogy az irodalomterápiás ülés során arról kell majd beszélni, hogy vajon mire gondolhatott a szerző, vagy hogy hosszadalmas műelemzéseket végzünk egy-egy alkalom során – ez azonban nincs így, a fókusz mindig a kliens benyomásain van, tehát azon, hogy számára mit jelent az adott szöveg, és ő hogyan értelmezi azt, neki miben segíthet.
Az irodalomterápia „írásos” is lehet, tehát beszélhetünk kreatív és expresszív írásgyakorlatról is, amikor akár egy adott témához kapcsolódóan, vagy akár egy kész szöveg mintájára hoznak létre a kliensek szövegeket, majd reflektálnak ezekre – mondja Ildikó. Erre számos módszer létezik: például írhatnak verset, mesét, levelet. A téma – mondja Etelka – bármi lehet, ami foglalkoztatja a résztvevőket. Lehet munkahelyi konfliktus, aminek feldolgozásában sokat segít az adott irodalmi mű által megjelenített konfliktusmegoldás, de veszteségek – akár egy gyász – feldolgozásában is segítséget nyújthat az irodalom.
„Mindenki fel szokta ismerni”
Nem minden esetben szólít meg mindenkit egy adott irodalmi alkotás, de akinek a téma a saját aktuális problémájához közel áll, az mindig fel szokta ismerni. Akit nem érint meg a szöveg, az is segíthet a többieknek azzal, hogy kívülállóként, külső szemmel nézve milyen az adott konfliktus, hogyan oldható meg. Egy irodalomterápiás ülésen nincsen egyetlen lezárt olvasat, nincsen egyetlen érvényes és végleges értelmezés. Az esetek többségében magunkat „olvassuk bele” a szövegbe és a szövegben a saját témáinkat látjuk. Ezt követően pedig – mondja Ildikó – a szöveghez, témához kapcsolódóan kapnak a kliensek egy írásgyakorlatot (például: hogyan fejezné be ezt a művet másként), és erre a feladatra van öt-tíz percük. Majd pedig a megalkotott szövegről beszélnek, illetve arról, hogy kiben mit indított el ez a feladat – halljuk Ildikótól.
Milyen mindennapi élethelyzetekben milyen pszichiátriai betegségek esetén segít az irodalomterápia? Mint Etelka mondja, többnyire a hangulatbetegségek esetében ajánlják a kezelőorvosok, amikor szorong, vagy éppen depressziós a kliens, de a nagyon mély depressziónál, vagy az épp zajló pszichotikus, illetve mániás kórképeknél nem ajánlott. Ildikó ezt azzal egészíti ki: az irodalomterápia szinte bárki számára ajánlott és alkalmazható, mind a szöveggel kapcsolatos feladatok, mind az írásos gyakorlatok is hasznosak lehetnek a különböző pszichiátriai betegcsoportokkal kapcsolatos munkában, de akár pszichésen egészséges ember mindennapjaiban is. Különösen érdemes használni ezt a módszert például szerhasználati zavarok esetében, aminek Magyarországon is van hagyománya, lásd Bartos Éva munkásságát.
Mi a hatásmechanizmusa az irodalomterápiának? E kérdéssel kapcsolatban Etelka elmondja: véleménye szerint többféleképpen is tud hatni egy irodalomterápiás foglalkozás. Sőt, ahányan részt vesznek egy foglakozáson, annyiféleképpen hathat.
Megalkotják saját szövegüket
Van, akinek már maga a közösségben eltöltött idő is használ, van, akinek a mindennapi problémákból való kiszakadás lehetőségét jelenti, de van, akit konkrétan a terapeuta által hozott mű foglalkoztat. Ildikó azt mondja: azáltal, hogy egy témával kapcsolatban megalkotjuk a saját szövegünket – legyen az bármilyen típusú –, ezzel beazonosítjuk az érzelmeket, rátekintünk és reflektálunk azokra. Vannak olyan kutatók, akik úgy vélik, hogy abban az esetben, amikor egy eseményt újra és újra leírnak a résztvevők, az élményre adott reakció – ami korábban sok esetben negatív volt –, átalakul, gyengébb lesz. Ezt természetesen segíti az üléseken a megosztást követő közös beszélgetés, amely során az egyes csoporttagok is reflektálnak a szövegre, a csoportvezető pedig koordinálja a beszélgetést, így sok esetben fontos felismerésekre juthat a kliens.
Segítséget jelent-e a gyógyítómunkában a pszichiáternek az, hogy látja, mit, miről és hogyan ír a beteg? Vannak-e jellegzetes témák, stílusok, amelyek az egyes betegségekhez kötődnek? Ildikó szerint nagy segítséget jelent a szakembernek, ha látja, hogy a kliens épp miről ír, hiszen megtudhatjuk az írásából, hogy hol tart a folyamatban, hogyan látja a saját helyzetét, s ez hasznos kiindulási pont lehet a terápiás munkában. – Van néhány téma, ami egy-egy betegséghez köthető, viszont ki kell emelni, hogy nagyon sok esetben általános önismereti és egzisztenciális témákkal foglalkozunk, melyek mindenkit érintenek. Ilyen általános témák lehetnek például az önismereti kérdések (például: ki vagyok én?), a szabadság és magány témája, a célok kitűzése, az élet értelmének keresése, vagy éppen a végesség és a halál kérdése – mondja.
Hogy mennyire változik a beteg témaválasztása, stílusa a betegség előrehaladtával vagy visszahúzódásával? A beteg témaválasztása a terapeuta „hozott témájától” is függhet, mivel sok esetben először van egy szöveg, amivel közösen dolgozunk, és azután következik az írásgyakorlat – mondja Ildikó. Hozzáteszi: gyakran nem előre meghatározott témával dolgoznak, hanem azzal, amit a csoport megkíván, ezért sokszor van a csoportvezetőnél egyszerre több szöveg is; az irodalomterápia rugalmasságot ad ebben a csoportvezetőnek. A beteg témaválasztása esetében előfordulhat, hogy a kliens gyakran visszatér ugyanahhoz a témához. Ennek az a jelentősége, hogy az adott témát mennyire dolgozta fel vagy át az illető, ilyen szempontból az ismétlésnek fontos szerepe van.
„Szerkeszteni a helyzeteket”
Szokták mondani, hogy az otthoni írás, például naplóvezetés, levélírás nagyon hasznos lehet akár a mindennapi életben, akár pszichiátriai betegségek esetén. Miért hasznos, miben segít? Ildikó szerint a naplóírás valóban hasznos lehet a mindennapokban is, mivel azon túl, hogy le tudjuk írni, hogy mi történt velünk, és hogy éppen hogyan érezzük magunkat, a naplózás segít strukturálni, „szerkeszteni” az esetleges nehéz érzelmi helyzeteinket. Egyébként az, ha valaki naplót ír, még nem tekinthető egyből irodalomterápiának, hiszen az irodalomterápia során máshogyan is rá tudunk nézni a szövegünkre a csoportvezető segítségével, aki segít fókuszálni.
Fontos kiemelni továbbá, hogy az írásnak számos jótékony aspektusa van. Akadnak kutatások, amelyekben a résztvevők az írást követően csökkent stressz-szintről számolnak be, előfordulhat, hogy az írást követően csökken a szorongás, vagy az írás éppenséggel javíthatja az alkalmazkodó képességünket és alakíthatja társas kapcsolatainkat is. Erről a kérdésről egyébként részletesen ír Pennebaker és Evans a Gyógyító írás című művükben, akit érdekel a téma, azoknak kifejezetten ajánlható ez a könyv.
Van-e olyan képzés az országban, ahol tanulható, elsajátítható az irodalomterápia? – Az irodalomterápia oktatása Magyarországon több színtéren is zajlik – mondja Ildikó. Van lehetőség rövidebb tanfolyamokat is elvégezni, viszont egyetemi szinten is el lehet sajátítani, ezek már hosszabb folyamatoknak tekinthetők (például a Pécsi Tudományegyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen). Ő jelenleg a Pécsi Tudományegyetem biblioterápia szakirányú továbbképzésének másodéves hallgatója. Ez kétéves képzés, mely tartalmaz az elméleti kurzusok mellett egy 100 órás önismereti folyamatot is, továbbá van lehetőség biztonságos közegben kipróbálni a csoporttartást. Ezt követően egy, a hallgató által választott célcsoportban hat-hét alkalmas irodalomterápiás csoportot tartanak, melyből aztán a szakdolgozatukat írják.
A képzést követően pedig számos területen lehet alkalmazni a módszert, ami az irodalomterapeuta korábbi képzettségétől is függ: amíg például okleveles pszichológusként egyéni terápiában is használhatja a képzésen szerzett ismereteit a szakember, addig például könyvtáros vagy pedagógiai szakterületen csak csoportos formában tarthat irodalomterápiás üléseket. Ami pedig a helyszíneket illeti: iskolák, könyvtárak, művelődési házak, büntetés-végrehajtással kapcsolatos helyek, szociális (például idősek otthona) és egészségügyi intézmények (például krónikus és rehabilitációs osztályok, járóbetegellátás) gyakran szolgálnak irodalomterápia helyszínéül.
Országos szervezet
Országos szervezetük is van az irodalomterápiával foglalkozóknak, a 2010-ben alakult Magyar Irodalomterápiás Társaság fogja össze a magyar irodalomterapeutákat, melynek elnöke dr. Béres Judit (a társaság honlapja: www.irodalomterapia.hu). A társaság tagjai mindannyian irodalomterapeuták. Céljuk, hogy támogassák a tagokat az irodalomterápiához köthető fejlesztő, gyógyító, rehabilitációs, kutatói vagy oktatói tevékenységben. Emellett különböző rendezvényeken, szakmai konferenciákon népszerűsítik az irodalomterápiát, továbbá számos irodalomterápiához kapcsolódó kiadványt jelentetnek meg. Kötetek is megjelentek már az irodalomterápiáról, melyeket az érdeklődőknek lehet ajánlani. Így Béres Juditnak az Élet a sorok között (Irodalomterápiás gyakorlatok mindenkinek) című kötete; valamint ugyancsak Béres Judit Azért olvasok, hogy éljek (Az olvasásnépszerűsítéstől az irodalomterápiáig) című műve, illetve Jakobovits Kitti: Irodalomterápia. A könyvespolcod pszichológus szemmel című munkája. Annak, aki irodalomterápiával akar foglalkozni, vagy érdeklődést mutat az irodalomterápia iránt, annak több szakirodalmi mű is áll rendelkezésére.
A remetefa
A műteremben elkezdődött a próbafelvétel. Különböző emelvényeket raktak össze, amiken emberek álltak. Az arcok különböző fényerővel megvilágítva. A kamera kész. Felvétel. Duda!
Mivel fogalmam sincs, hogy ez mihez kell, miről szól, ugyanúgy állok és bámulok, mint a többi kíváncsi ember. De valami történik a kamera körül. A segédoperatőr rosszul lett. Szédül, szinte kiájul a gép mellől. Neki kellene az élességet húzni.
– Álljunk le! – szólalt meg az operatőr. – Kell egy másik segédoperatőr! Szegény kolléga cukros, biztosan elszállt a cukra.
– Mennyi idő, amíg egy új ember jön? – kérdezte a rendező.
– Míg szerez a gyártás egy újat, hát, szerintem minimum két óra.
– Én megoldom, szívesen húzom az élességet. Profi vagyok. Nem kell másik ember – mondtam.
Mindenki meglepődött. Összenézett a stáb, a műszak, a különböző kisegítők.
– Gyere! Csináljuk!
A rendező is elmosolyodott végre. Van remény. Be tudjuk fejezni az elkezdett munkát.
Felálltam a fahrtkocsira, és egy próba után hiba nélkül felvettük az összetett jelenetet. A segédoperatőr is jobban lett. Mindenki megkönnyebbült. Rundschild kis meghajlással a kezét nyújtotta és megköszönte a gyors segítséget. Én pedig nagyon büszke voltam, mert a filmcsinálás az nemzetközi tudás. Függetlenül attól, hogy hol, kivel kell együtt dolgozni, értjük egymást, közös nyelven beszélünk. A forgatás után egy kékköpenyes úr lépett hozzám, bemutatkoztunk egymásnak.
– Hallom, hogy mi történt. Én vagyok ennek a stúdiónak a gondnoka. Kérem a pontos címet és egy kulcsot. Holnap délelőtt átviszünk egy asztalt, két széket, és egy ágyat a lakásba. Természetesen kölcsönbe, amíg itt van. A többit lassan be tudja majd szerezni. Remélem kezdetnek elég lesz.
A potsdami biciklibolt előtt álltam tanácstalanul. Valamit kellene venni, valamit, ami nem drága, nem nagy, amit adott esetben be tudok tenni egy kocsiba. Bent meglepően nagy volt a választék. Mit vegyek? Melyik lenne a legkényelmesebb, amivel meg tudom mászni a hegyet, amivel be tudok menni a városba?
– Most értekezett! Ez a legújabb fejlesztés! Összecsukható, jó az áttételezése és kényelmes az ülése – mutatja az eladó a legújabb NDK-s kempingbiciklit. – Most remek áron tudja megvenni, mert akciós. A baj az, hogy csak piros van belőle, és a többség a zöldet, a kéket, a rózsaszínt keresi. Most, ha megveszi, adunk hozzá lámpát és csengőt is. Higgye el, megéri!
– Jó, megvenném, de kérnék hozzá egy kosarat is, amibe pakolni tudok.
– Előre, vagy hátra szeretné? Mert nem egyforma, és erre a biciklire csak előre tudunk adni, de azt is csak feketében.
Boldogan bicikliztem életem első saját biciklijével a macskaköves főúton. Kicsit ráz, kicsit hangos, de a mienk, gondoltam, és próbáltam nagyon szabályosan közlekedni. Haza kellene jutnom, de hová haza? Az internátusba, vagy a félig üres lakásba, ahol már volt asztal, szék ágy, de semmi több? Valamit elfelejtettem. Hogyan fogom a biciklit lezárni, ha valahol ott kell hagynom? Tudom, a németek nem olyan lopósak, de sosem lehet tudni. Visszamenetem a bicikliboltba.
– Mi a probléma?
– Kicsit nagyon zörög – mondtam spontán, miközben nem is azért mentem vissza.
– Megnézzük! Kérem, rossz hírem van. Sajnos az első kerék csapágyát ki kell cserélni. Sajnos itt az üzletben mi azt nem láthattuk előre, de holnapra készen lesz az új csapággyal, és természetesen garanciális.
Én lepődtem meg a legjobban. Ez majdnem olyan, mintha a város nyugat-berlini felében történne.
– Ha gondolja, adunk kölcsön holnapig egy másik kerékpárt.
– Nem, köszönöm, megoldom, holnap jövök érte – mondtam, és arra gondoltam, más sem hiányzik, mint, hogy a kölcsöngéppel történjen valami. Marad a busz továbbra is.
– Azt hiszem, valamit elfelejtettünk. Mi is és ön is. Kerékpárzárat nem adtunk, ami itt nagyon fontos, mert szinte csak kerékpárokat lopnak a városban. Átfestik és eladják Berlinben vagy Drezdában. Fontos, hogy sehol nem szabad szabadon hagyni. Olyan láncot ajánlunk, ami elvághatatlan, szóval, úgy vigyázzon a kulcsra, ha elveszíti, csak szakember tudja kiszabadítani a gépet.
– És mekkora ez a kulcs?
– Jó nagy, hogy ne essen ki a zsebéből.
Az eladó egy műanyaggal bevont három centi vastag láncot vett elő. Első ránézésre is legalább másfél kiló.
– Ezt kell nekem majd cipelnem mindenhová?
– Ja! A biztonság áldozatokkal jár.
– De evvel egy tankot is ki lehet kötni – mondtam, viccnek szánva.
– Lehet, mert ez egy szovjet biciklilakat. Ha valahol tudják, milyen erősnek kell lennie egy biztonsági eszköznek, akkor ott biztosan kiszámolták.
–Esetleg nincs más, ami könnyebb?
– Van, de az kicsit drágább.
És már mutatta is a német változatot, ami a negyede volt az előbbinek súlyban. Az eladó mellém lépett és súgva csak annyit mondott: – Tudja, a központból leszóltak, hogy raktáron lévő szovjet termékeket kell előbb felkínálni, mert túl sok van belőlük.
– Megértem. De, majd biztosan jön valaki egy traktorral, vagy egy nagy motorkerékpárral, oda pont jó lehet…
Az eladó rám nézett, részvéttel és megértéssel elmosolyodott. A tekintetéből kiolvasható volt: igen, mi értjük egymást.
Be kellene rendeznem a lakást. Mit tegyek? Kell egy olyan könyvespolc, aminek az alja rakodós, két fotelszerűség, egy dohányzóasztal, a konyhába is valami rakodó, meg asztal, de honnan, miből. Elhatároztam, hogy magam legyártom. Időm van, eszközöket majd veszek valahol. A DEFA egyik idősebb szakija elárulta, hogy honnét tudnék bútornak való lapokat szerezni. Elmentem, megrendeltem. Másnap megjött egy hatalmas teherautó és hozott három tábla préselt pozdorjalapot, aminek a méretei 520 x 250 centiméter volt.
– Hova tegyük? – kérdezték a szállítók.
– Egyelőre ide az ablakom alá, állítva. Ha lehet.
– Mi lesz belőle? – kérdezte az egyik szállító.
– Könyvespolc! – válaszoltam, a brigád legnagyobb megrökönyödésére.
– Könyveknek? Ebből egy házat tud csinálni. Könyveknek ezeket?! Maga tudja.
Legnagyobb meglepetésemre nem fogadtak el borravalót. Pedig hárman kínlódtak a hatalmas lapokkal, amíg a helyükre kerültek. Azt mondták, hogy már egyszer kifizettem, miért fizetnék kétszer.
Végiggondoltam, mit kell tennem. Most el kell mennem valami fűrészt venni, vonalzót, centimétert, ki kell rajzolnom egy szabásmintát, aztán kivágom valahogy. Borult az ég, az eső nem tenne jót, a faanyagot minél hamarabb be kell vinnem a lakásba.
A sarkon megvettem a legdrágább fűrészt, kimértem, hogy hogyan kellene kettévágni a táblát, de akkor sem tudom megmozdítani. Elkezdtem fűrészelni. Éreztem, hogy a fűrészlap beleragad az anyagba és nem megy, csak centiket tudok haladni. Kész! Ezt buktam. Mit tegyek?
A házból többen érdeklődve figyelték a fejleményeket. Mit csinál az új lakó? Az egyik fiatal fickó, aki favágásból élt, csak legyintett.
– Ezt az anyagot kézzel soha nem fogod tudni felaprítani. Ez műgyantával kevert farost. Bele fog olvadni a lap, ha felmelegszik. Ne is erőltessed!
– Van itt valahol egy asztalos? – kérdeztem az izzadtságot törölgetve a fejemről.
– Igen, van. Az utca másik végén. Schimkatnak hívják. Próbáld meg, hátha van valami ötlete! De ne számíts semmi jóra! Ezek nagyon nagy urak errefelé.
Kívülről egy közönséges kertes ház kapuján belépve, egy hatalmas asztalosműhely töltötte ki a látóteret. Tele gépekkel, anyagokkal, szálló fűrészporral, félkész munkákkal és mindenhol a különböző fák illatával. Egy középkorú, szemüveges, pirospozsgás arcú férfi állt elém, az asztaloskötényből kidomborodó pocakkal.
– Mit keres?
– Jó napot kívánok!
Bemutatkoztam.
– Schimkat vagyok! Mit óhajt?
– A segítségét szeretném kérni. Most költöztem ide az utca elejére, és néhány apróbb szakmunkára lenne szükségem.
– Semmi akadálya. De ahhoz meg kell néznem a naptárt, mert csak tavasszal lesz lehetséges.
– Tavasszal? De most csak október van!
– Igen. Tudom. De nálunk a terminus az nemzeti hagyomány. Mindenhol és mindenkire várni kell. Nem tudja? Egyébként honnan jött?
– Budapestről. Itt dolgozom a DEFA stúdióban és itt fogok tanulni a HFF-en.
– Budapest! Szép város, szeretem, sokszor voltam ott. Néha Budapestre is dolgozunk. Na és miről lenne szó?
– Néhány vágást kellene ejteni, mert szeretném a bútoromat magam megcsinálni.
– Maga? Bútort? Ilyen bátor?
– Nem bátor vagyok, hanem szegény, akinek nincs pénze kész bútorokat venni. A kényszer nagy úr. Tudom, hogy meg tudom csinálni.
– És most akarja azonnal a bútorokat összeszerelni? Na, jó, Budapestre való tekintettel, ha csak néhány vágás, akkor hozza!
– Nagyon köszönöm! De tudna esetleg valami kocsit kölcsön adni, mert kicsit nehéz lenne biciklivel idáig eltolni.
– Kocsit? Ha nagyon kell. Ott van, de kicsit nehéz lesz magának. Tudtam, hogy a magyarok szívósak, de ennyire? A mester széttárta a karjait és lemondóan legyintett.
A négykerekű kézikocsi acélból volt. Autóra való felnikkel, Trabantra való radiál gumikkal. Csak megindítani volt nehéz. Az utca felém lejtett. Azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom majd itt feltolni, a három hatalmas bútorlappal? Az ablakom alatt lévő ötméteres lapokat a kocsira döntöttem, szépen egymás után. Elrendeztem, és megkezdődött a küzdelem.
Mire az út feléhez értem, már teljesen kiment belőlem az erő. Tudtam, ha megállok, soha az életben nem tudom újra elindítani a rakományt, arról nem is beszélve, hogy az egész elkezdene visszafelé gurulni. Szerencsére két szomszéd megszánt, és meglökték a batárt. Kissé zihálva értem az asztalosműhely elé. A mester csípőre tett kézzel állt a bejárat előtt, szinte levegőt sem kapott a meglepetéstől. Csak annyit bírt hebegve mondani:
– Hát ez meg mi? De uram, nekem azt mondta, hogy egy kis munka, ez lenne a néhány vágás? Azt hittem, hogy idehoz néhány lécet. Ez olyan sürgős? Ezt holnapig sem tudjuk leszabni! Ilyen nincs! Én még ilyet nem éltem meg. Ez nem fog menni.
– Rögtön elmagyarázom, csak előbb ki kell fújnom magam, kell egy kis levegő! – mondtam teljesen kimerülve.
– Fújja ki magát, aztán?
– Próbáltam egyedül vágni, de kézzel nem ment. Szóval a szabásmintát felrajzoltam a lapokra.
– Felrajzolta? Az nekem semmit sem jelent, mert nem tudok a géppel 90 fokban elfordulni. Ehhez legalább három ember kellene, én meg egyedül vagyok. Papíron is vannak méretek?
– Persze, hoztam azt is.
– Magának fogalma sincs, hogy ez mekkora munka. Ezt egyedül tette fel és cipelte idáig?
– Nem volt más választásom.
– Ez őrület. Most mit csináljak magával?
– Velem? Én azt tudom mondani, hogy beállok segíteni. Fogni, tartani, amit kell.
– Menjen már, helyem sincsen. Ez legalább 40 négyzetméter.
– Tudom, de ez volt a legolcsóbb megoldás.
– És ki fogja ezt összeszerelni?
– Mondtam már, én. Egyedül.
– Na, arra kíváncsi vagyok.
Morgás közben elkezdett helyet csinálni, előkészíteni a vágást. Talán van remény, gondoltam.
– Mióta van itt?
– Már két hónapja.
– Csak? Ahhoz képest eléggé jól mozog az itteni közegben.
Kis szünet következett. Mintha meggondolta volna magát. Aztán feltette a keresztkérdést:
– Mondja, hogy érzi itt magát?
– Őszintén? Néha jól, néha furcsán, néha rémesen. Vannak dolgok, amiket nem lehet megszokni.
– Megértem, ezzel nincs egyedül. Mit szól a falhoz? Volt már odaát?
Ez egy tesztkérdés, gondoltam, provokálni akarna?
– Voltam, de már régebben. Négy évvel ezelőtt. Aachenben töltöttem el két hetet.
– Nyugat-Berlinben volt már?
– Még nem. De egyelőre nem is mehetek.
– Maga sem? Miért?
- Ameddig itt tanulok, nem kapok oda útlevelet. Gondolom azért, nehogy valami bizalmas információt átvigyek a végsőket rúgó nyugatra.
Az asztalos morgott valamit az orra alatt és beindította a fűrészgépet.
– Na, mutassa azokat a méreteket! Előbb a leghosszabbakat vágjuk ki, aztán jöhet a többi.
Fülsüketítő lett a zaj. A hatalmas kőrfűrész lapja szikrázott, de kitartóan ment előre. A mester néha leállította a gépet, hogy hűljenek a fűrészfogak. A műhelyben a legkülönfélébb munkák sorakoztak. A grilltáltól kezdve a filmszakmában használt fahrtkocsiig. De volt politúrozott bútor, volt ajtó, ablak, szaunakabin.
– Gyönyörű ez a műhely! Milyen régi? – kérdeztem két vágás között.
– Tényleg érdekli?
– Tényleg. Szeretem azokat a műhelyeket, amiknek hangulata, stílusa, történelme van.
– Érdekes, ezt még senki nem kérdezte meg. Az apám a nagyapámtól örökölte, mi meg a bátyámmal folytattuk a hagyományt. Az egész életemet ebben a házban, ebben a műhelyben töltöttem.
Kis csend következett, aztán legyintett.
– No, de mindegy is.
Az emlékezés hatására arcán egy fájdalmas grimasz futott végig. Megdörzsölte a tenyerét és nyúlt a kapcsoló felé.
– Bocsánat, megbántottam valamivel? – kérdeztem zavartan. – Nem szeretnék sebeket felszakítani, de valami bántja?
– Maga miket lát meg? Bánt? Nincs semmi baj. Minden rendben. Na, csináljuk!
A következő lap leszabása után megint kikapcsolta a gépet. Rám nézett, kicsit gyanakvóan, aztán megint legyintett.
– Tudja, itt mindenkinek vannak fájó sebei. Ezt maga nem értheti, mert nem élt itt, és csak két hónapja csöppent bele ebbe az elátkozott keletnémet életbe. De, ha már megkérdezte, elmondom, hogy megértse. Ez egy agyament világ,
– A bátyámmal vittük ezt az üzemet. A háború után nagyon sok munka volt. Jól ment, nagyon sok igényes munkát végeztünk. Nem éltünk túl jól, de szabadok voltunk és tisztességesen megéltünk a munkánkból. Tudja mi volt itt 1961-ben? Igen, a fal felhúzása. Egy nap alatt kerítették körbe Nyugat-Berlint. Egy nap alatt kerítettek körbe minket. A bátyám azon a napon, korán reggel biciklivel átment Berlinbe, hogy facsavart és szöget vegyen. Mire visszajött, felhúzták a falat. Már nem tudott visszajönni. Azonnal felfogta, hogy nem érdemes erőltetni az átjutást. Mi meg vártuk. Nem tudtuk, hogy mi történt vele. Este telefonált, hogy ott marad. Évekig nem láthattuk egymást, pedig légvonalban nem volt messzebb öt kilométernél. A bátyám a semmiből egy jó nevű bútorgyárat hozott létre. Én meg itt ragadtam, ebben a műhelyben. Én nem mehetek át hozzá, de ő minden húsvétkor jöhetett látogatni. Én nyolc évet várok egy átkozott Wartburgra, ő minden évben a legújabb Mercédesszel állít be. Én elmehetek a Balatonhoz, ő meg a Kanári-szigetekre, vagy Mexikóba, ahová csak akar. Én minden szerszámért, anyagért meg kell, hogy küzdjek, neki ajándékba szállítják a nagy cégek, hogy csak próbálja ki. Az ő gyerekei Angliában és Amerikában tanulnak, az én gyerekeim csak Drezdáig jutottak el. Ő nem fél senkitől, nem kell attól tartania, hogy valaki feljelenti és ellehetetlenítik. Van még néhány év a nyugdíjig, aztán én is mehetek hozzá, ha megélem. De, hol van az még. Na csináljuk, mert sosem lesz készen!
Az arcán azt láttam, hogy a fájdalmas vallomás után kicsit megkönnyebbült. Tudtam, hogy a két világ az elszakított családokban milyen drámákat okozott. De így szemtől szembe még senki nem osztotta meg velem, hogy mit él át.
– Herr Schimkat! Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy elmondhattam, és hogy meghallgatott. Tudom, hogy köztünk marad.
– Köszönöm!
– Ha bármire szüksége van, csak szóljon! Jöjjön bátran!
– Mennyivel tartozom?
– Ezt nem tudja megfizetni. Adjon 30 márkát, a gépidőre és a fűrészlap élezésére!
Ilyen nincs. Ez hihetetlen. Ez velem történik? Csak ámultam.
– Visszafelé könnyebb lesz a kocsi, ha majd lepakolt, holnap hozza vissza. Jó munkát!
Két dolog volt, amit a külföldi diákok zseniálisan oldottak meg. Az egyik, az alternatív külkereskedelem, a másik az információáramlás forradalmasítása. Azaz, hogyan lehet a privát külkereskedelmet mozgásban tartani, vagyis mit érdemes vinni, mit érdemes hozni, hogy valami konvertálható tőkét akkumuláljanak. A másik fontos terület az információ áramlása, azaz, hogyan lehet önköltségi áron, olcsón telefonálni?
Itt nem COCOM listás, azaz tiltott hi-tech termékekről van szó, a kamionosok, a hajósok, repülősök egyik biztos keresetkiegészítő iparágáról. A diákok esetében kisebb, de praktikusabb cserealapok konvertálását kellett kitalálni. Volt, aki éppen divatos intim sprayt, dezodort vitt ki megrendelésre, volt, aki farmert, volt, aki magyar téliszalámit, paprikát, az ügyesebbek Infecundint, az akkori fogamzásgátlót, de vették a cseresznyepálinkát is. Egyszer együtt utaztam a vonaton hazafelé egy fiúval, aki Freiburgban tanult. Nem volt sok csomagja, de volt nála egy bazi nagy földgömb, telerajzolva színes vonalakkal. A csehszlovák határhoz érve, az NDK-s határ- és vámőrség nagyon éber volt. Azonnal rábuktak a kiszínezett glóbuszra.
– Mi ez? – tették fel pattogón a kérdést az egyenruhás illetékesek.
– Földgömb! – válaszolta a diák.
– És mik ezek a vonalak, amik átívelnek nyugatra?
– Ja, ezek? Ez a vizsgám néhány tétele. Geológusnak tanulok, be kell vágnom, hogy mi merre található. Éppen megyek haza vizsgázni – mondta a készségesen a földgömböt ölelgető diák.
A határ éber őrei legyintettek és tovább mentek. A földgömb felkerült a bőröndök mellé. A magyar határhoz közeledve a diák újból levette, és az ölébe rakta, elővett egy nyeles nagyítót is. Megérkeztünk a magyar határhoz, ahol a magyar vámosok jöttek ellenőrizni. Minden ötödik embert kipakoltattak. Ha nem volt semmi sem, ami a szigorú vámrendelkezés alá esett volna, az emberek akkor is izgultak a határ átlépésekor. Ez volt a diktatúrák első tesztje.
– Jó napot kívánunk. Útlevél- és vámvizsgálat következik. Készítsék elő az útlevelüket! Van elvámolni valójuk?
A fülkében senki nem szólt. A Berlin–Prága útvonalon közlekedő vonaton is mindenki gyanús volt, főleg, aki nem volt gyanús.
– Ez mi? – mutattak rá a földgömbre.
– Ez egy földgömb. Ebből vizsgázom. Még a vonaton is tanulok, nehogy megvágjanak holnap.
– Miért van összefirkálva színessel? Mutassa csak!
A diák kissé idegesebb lett, de továbbra is ügyesen magánál tartotta a gömböt. Vigyázva, hogy a vámos ne vegye el. A nyeles nagyítót készségesen a vámos szeme elé tette, aki kíváncsian bámulta a vonalakat.
– Magának milyen szeme van! Ez fantasztikus. Ez a szakma. Jól látja. A piros a bauxit, a kék a kova, a sárga a Ferrum. A fekete pedig a szén-dioxid, mert abból elég sok van.
– Hú, és maga ezt tanulja? – kérdezte a vámos, miközben a diák útlevelét forgatta.
– Igen! Geológus leszek, ha sikerül levizsgáznom.
– Az érdekes lehet. Rendben, de ha rám hallgat, azért ne firkáljon rá ilyeneket, mert ha másokkal találkozik a határon, még le is szállíthatják a vonatról, nemzetgazdaságilag káros, tiltott illegális tevékenységért.
– Á, ha ezen a vizsgán túl leszek, megígérem magának, hogy letörlőm a vonalakat.
– No, csak azért mondom, mert tudja, hogy van ez manapság, nem mindenki megértő a diáksággal.
Ezzel a mondattal kiléptek a fülkéből. Mindenki felsóhajtott. Amikor a vámosok leszálltak, a fiú végre nagy nehezen feltette a földgömböt a bőröndök mellé. Mindenki ellazult, megkönnyebbült.
– Te mit hozol? – kérdezte tőlem.
– Én, színes plüss háttéranyagot fotózásra. Könnyű, lapos, olcsó. Az árából visszafelé repülővel megyek Berlinbe.
– És te? - kérdeztem vissza a sorstársat.
– Én? Hát most nem sokat. Hétezer horgászhorgot. Annyi fér bele.
– Mibe tudsz hétezer horgot itt eldugni?
– Ott van fent, mutatott az összefirkált földgömbre. Sajnos ennél nagyobbat nem tudok cipelni, ebbe pedig pontosan hétezer horog fér el. Abból otthon veszek 150 kvarcórát, azt beteszem a földgömbbe és ugyanezt eljátszom visszafelé. Azt ott eladom és veszek belőle újabb horgokat. Én ebben látom a jövőt.
– És nem félsz, hogy ugyanazzal a vámossal találkozol, aki már látta a vonalakat a glóbuszon?
– Nézd, én a vállalkozásomba sokat invesztálok. Ugyanazt a földgömböt kétszer nem használom. A mese ugyanaz, de mindig új glóbusszal, új vonalakkal, amelyek hol a szélirányokról, hol a geológiai törésvonalakról szólnak. Csak a horgok és az órák körforgása állandó.
Szinte minden diák azon törte a fejét, különösen azok, akik valamelyik szocialista országból érkeztek az NDK-ba, hogyan lehet az otthoniakkal folyamatos kapcsolatot tartani. Mert a telefon drága volt, a posta viszont lassú. Néha egy-két hét alatt ért oda egy levél. Mivel nem volt se internet, se mobil, se galambposta, ki kellett találni az ideális megoldást.
Babelsbergben volt néhány utcai telefon, ami már rá volt kötve az úgynevezett crossbar rendszerre, vagyis elméletileg a fülkéből egyenesen lehetett külföldi számokat is hívni.
Az első próbálkozásom során egy perc alatt legalább 6 márkát fogyasztott a készülék, ami nem mondható gazdaságosnak. Az ügyesebbek általában irodákból telefonáltak, de ahhoz természetesen németül kellett beszélni, hogy ne legyen gyanús. Nekünk külföldi diákoknak maradt a hagyományos utcai fülke és a hozzá kapcsolódó telefontrükkök.
– Figyelj, a dolog nagyon egyszerű! Ha elég ügyes vagy és szerencsés, addig beszélhetsz, ameddig csak akarsz – oktatott Valentin, a bolgár évfolyamtársam –, nem nagy dolog.
– Figyelj!
– Figyelek, de mire?
– Elmondom neked a lógatós módszert. Ez a legolcsóbb. Kell hozzá egy egymárkás érme, egy erős univerzális ragasztó és durván ötven centi erős fekete cérna. Eddig világos? Érted?
– Azt hiszem értem, mondd tovább.
– Szóval, a fekete cérnát az érme szélére tekered, és odaragasztod. De csak vékonyan. Ha megszáradt, és elég jól tart, mehetsz is vele horgászni. Érted, amit mondok?
– Azt hiszem, de miért mennék a pénzzel horgászni?
– Ezt csak képletesen mondtam, hogy átérezzed.
– Átéreztem. De, mondd tovább!
– A lényeg, hogy amikor a készülék vonalat ad, és már kicsörög, aztán felveszik, a pénz leesik egy vékony csövön át egy mérlegre. Az idő lejárta után tovább esik a perselybe, hogy neked újabb pénzt kelljen bedobnod, de te helyette csak fogod a fekete cérnát és nem engeded leesni az érmét, mert ha mégis, akkor buktad a küldetést. Arra figyelj, hogy mások ne ácsorogjanak a közelben, mert itt mindenki figyel mindenkit, és azonnal kiszúrják, aztán hívják a zsarukat. Szóval, ezt vagy kora reggel, vagy késő este érdemes csinálni, olyan fülkénél, ami egy kicsit kiesek a forgalomból.
– És mi van, ha a cérna kicsit laza, és a gép benyeli a pénzt?
– Akkor jó erősen rántsad meg, vagy kijön, vagy a cérna elszakad és amilyen gyorsan csak lehet, húzzál el onnan, nehogy felfedezzenek.
Vettem univerzális ragasztót, olyan volt az illata, mint a hazai Technocol rapidnak. Elindultam fekete cérnát keresni.
Egy középkorú eladónő állt velem szemben a pult túl oldalán. Közönyösen pakolt maga előtt, aztán rám nézett.
– Mi lesz?
– Jó napot! Fekete cérnát szeretnék.
– Mihez lesz?
– Varrni – válaszoltam és arra gondoltam, biztos gyanúsan nézek ki, és lehet, hogy átlát rajtam, és már tudja is, hogy mit szeretnék csinálni a cérnájával.
– Erős legyen! – mondtam határozottan.
– De mit akar vele varrni?
– Bőrt! – vágtam rá hirtelen.
– Vékony vagy vastag bőrt varrna?
– Inkább vastaghoz kellene. Ha van olyan.
– Cipőt vagy táskát akar varrni?
– Táskát, de erőset.
Az eladónő fordult kettőt, és egy nagy spulnit tett elém.
– Ezt tudom adni. Sajnos csak nagy spulni van.
– Az mit jelent?
–Az azt jelenti, hogy 1000 méter van rajta.
– Mennyibe kerül?
– Most csak 5 márka, ha más nem lesz.
– Nem lesz más, köszönöm, ez pont elég – válaszoltam, miközben magamban azon morfondíroztam, hogy ötven centi kellene, erre veszek egy kilométert, igen, így mulat egy magyar úr.
Na, lássuk! Az alumínium egymárkást körberagasztottam finoman, és körbetekertem fekete cérnával. Vártam, hogy megszáradjon. Tudtam, hogy a csomót el kell tüntetni, nehogy beakadjon. Végre este lett, és kimentem telefonálni egy üzembiztos fülkéhez. Annyira üzembiztos volt, hogy jó páran sorba álltak előtte.
– Ez nem lesz így jó! Még biztos korán van. Később kellene jönni. De milyen későn? Inkább várok, beszéltem meg magammal. Már csak egy fiatal pár volt előttem, amikor beállt mögém egy vastagon rúzsozott, festett hajú, kortalan és dagadt bányarém. A retiküljében kotorászott, kivette a pénztárcáját, kiguberált belőle valami aprót. Más nem hiányzott. Aztán nyílt a fülke ajtaja, és én következtem. Ránéztem a rémre, aki egy egymárkást tartott a kezében. Ez gyors lesz, gondoltam.
– Ha sürgős önnek, akkor átadom az elsőbbséget.
– Biztos? – nézett rám gyanakvóan.
– Biztos. Csak tessék!
A nő bedobta az egy márkát, hívott egy számot, majd letette a kagylót. Pillanatokon belül megszólalt a fülkében a telefon. Jé, itt vissza is lehet hívni? Erre nem gondoltam.
A nő negyven percen keresztül folyamatosan beszélt. Beszélt, szinte üvöltött. Beszélt a családról, a pártról, a pártvezérről, az ellátás javulásáról, olyan volt, mintha a provokálna. Közben legalább hét ember állt be mögém, akik idegesen az órájukat mutogatták a nőnek, de az csak beszélt, csak beszélt.
– Ez nem megy. Ez nem fog menni! – legyintettem, és elindultam hazafelé. De egyszer csak egy fél telefonfülke került elém. Nem volt rajta ajtó. Jó a hely, senki nincs a közelben, félhomály van, itt az alkalom! Most vagy soha. Belógattam a márkást. Tárcsáztam, hallottam a kapcsolást. A cérnát erősen fogtam a készülék oldalához, hogy feszüljön. Becsörög!
– Halló! – anyám vette fel.
– Én vagyok!
– Mi van veled?
Placcs… A zsilip kinyílt, a márka félig leesett. Próbáltam visszahúzni, de a vonal megszakadt.
Húztam kifelé a cérnát, de a pénz nem jött vissza. Rájöttem, hogy a cérnát nem tudom elszakítani. Ott lógott ki a készülékből. Mit tegyek? Hirtelen az jutott szembe, hogy a kulcsomra tekerem a cérna végét. Egy erőteljes mozdulattal durván megrántottam.
Furcsa csörgést hallottam a készülék belsejéből. Na, ennek annyi. A cérna végre leszakadt. Abban a pillanatban egy rendőr jelent meg mögöttem.
Kész, lebuktam, most mi lesz? Spontán ráütöttem a készülékre és helyi szokás szerint annyit mondtam, hogy „Scheisse”!
– Ne erőltesse! Ez a készülék soha nem működik rendesen. Vannak, akik cérnáznak, vagy bedugnak valamit, aztán se vonal, se pénz. Ilyen romlott világot élünk. Jönnek ide mindenhonnan, aztán mindenki ingyen akar beszélni, a keletnémet nép meg csak fizeti a javításokat. Ha rám hallgat, akkor menjen ki a kereszteződéshez, ott van egy működő fülke – vigasztalt a rend őre. Ahogy múlt az idő, két dolgot vettem észre magamon. Az egyik az, hogy minél jobban beszéltem németül, annál kevésbé tudtam bliccelni. Képtelen voltam csalni a villamoson, a buszon. A közeg meghatározó. Eszembe se jutott, hogy magyar húszfillérest dobjak a jegykiadóba. Nemcsak azért, mert én voltam az egyetlen magyar az egész városban, hanem mert kiépült bennem egy erkölcsi gát, ami letiltott minden gondolatkísérletet. A telefon, az más volt. Az létkérdés, különösen akkor, amikor a gyerekemet vártam. A feleségem Pesten volt, én Babelsbergben. Tehát fontos volt az esti telefonálás. Fent a hegyen, a főiskolától nem messze, ott ahol a határőrök laktanyája állt, a sarkon volt egy telefonfülke. Igazi stratégiai ponton állították fel, mert oda járt telefonálni a teljes Akademie für Staats- und Rechtwissenschaft, vagyis a diplomatának kinéző kémek egyeteme, valamint a területért felelős helyi határőrség legénysége, a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóinak egy része, továbbá a környéken lakók. Én általában este későn mentem fel, amikor a derék németek már pihenni tértek. A telefon remekül működött, mert mindig valaki beragasztott egy egymárkást, ami azt jelentette, hogy napokig ingyen lehetett belföldre és külföldre egyaránt használni. A készüléket általában hetente egyszer megjavították, ami azt jelentette, hogy az embernek nem csak a pénzérmét kellett vinnie szükség esetén, hanem a ragasztót is. Mert, ha éppen kipucolták a gépet, akkor működőképessé kell tenni. Volt, amikor a határőr- és kémhallgató és két főiskolás váltották egymást. Kedvesen, előzékenyen, udvariasan. Mindenki átadta a másiknak a titkot, hogy nem kell bedobni az érmét, mert a készülék jól működik. Ha éppen én kerültem sorra a javítás után, akkor az érmére négypöttynyi ragasztót kentem, vártam egy percet, majd bedobtam. Ha minden klappolt, akkor sokáig beszélhettünk. A lényeghez hozzátartozott a friss ragasztás utáni szellőztetés, hogy ha netán valaki, ismeretlen netán betévedne a fülkébe, ne érezze a ragasztó illatát. Erre az alkalmi nemzetközi fülketagság különböző trükköket talált ki. Volt, aki kartonlapokkal legyezte a fülke levegőjét, volt, aki kiszámította, hogy hány perc kell az illatok elpárolgásához, addig nem engedte el az ajtót. Volt, aki szovjet Krasznaja Moszkva kölnit locsolt a padlóra, aminek az illata mindent felülírt. Igaz, hogy utána nem lehetett sokáig beszélni, mert olyan fejfájást okozott, hogy napokig az agyhalál állapotát érezte a delikvens. Sőt, a kutyák és macskák és a denevérek is nagyívben elkerülték a környéket. Jó kis csapat jött össze, akik egy hírláncot szerveztek. Aki akarta, az tudhatta, hogy érdemes-e felmenni a hegyoldalba, vagy nem.
Amikor beköltöztem a Karl Gruhl St. 4-be, a konyhában egy ócska mosogató volt, felette egy kis kétliteres vízmelegítő. Rajta hideg-melegvizes csap, de a meleg nem működött. A melegvizet egy teához méretezett vízforralóval állítottam elő. A gáz nem volt bevezetve. Így éltek itt évtizedek óta. A lavór volt a fürdőszoba, abban lehetett felnőttnek, gyereknek kiélvezni a víz adta örömöket. Egy német ismerősöm megmagyarázta, hogy reggel-este mosdókesztyűvel kell a bőrről ledörzsölni a felesleges rétegeket. Este alulról egy kis vízzel a lavór felett guggolva elintézni az intim részek mosását, és egy héten egyszer valahol, az adott munkahelyen, lefürödni. Minden nap zuhanyozni vagy fürödni, az kifejezetten ártalmas a bőrnek és az ereknek. Azonkívül, népgazdasági érdek, hogy kevesebb vizet pazaroljanak a népek, mert kár a csatornába az a sok szappanos víz!
– De fürödni jó! – mondtam naivan, mire ismerősöm csak annyi mondott:
– A tisztasági és a higiéniai mosdás nem élvezet, hanem praktikum kérdése. Azok sem fürdenek naponta, akiknek van otthon fürdőszobájuk.
Látta rajtam a csodálkozást, és csak legyintett.
– Hidd el, mi németek ezt jobban értjük, mert köztudott, hogy a németek tiszták, legalábbis ezt terjesztik magukról.
Nem baj. Nekem hiányzik a napi zuhanyozás, én nem vagyok német, hogy gyárilag tisztának érezzem magam. Vettem egy műanyag gyerekkádat és kipróbáltam, milyen két liter meleg vízzel lemosakodni és hajat mosni. Mondhatom, sportból egyszer-kétszer elmegy, de ha lehet, akkor más módot választok.
A lakással szemben, az utca másik oldalán volt egy műhely, ahová furcsa kinézetű fickók jártak. Volt valami tábla is, hogy víz-, gáz-fűtésszerelés. A főnök egy nagy kék nyugati kocsival járt, ami komoly státuszszimbólumnak számított. Gondoltam, lesz, ami lesz, átmegyek hozzá és megkérdezem, mennyibe kerülne a konyha felújítása?
– Jó napot! Bocsánat, lenne rám néhány perce? – kérdeztem a kocsijába éppen beülni készülő főnököt, aki magas, sötéthajú férfi volt, és dús bajuszt viselt. Színek voltak az arcán. Feltűnt a sok szürke arc között. Ráadásul jól öltözött, modern nyugati bőrdzsekit viselt, a cipője tiszta, a fogsora egészséges, virítóan fehér. Lehetett volna tévésztár, vagy színész, vagy popsztár, de mindenképpen más volt, mint a helybeli poroszok.
– Mit óhajt?
Elmondtam, ki vagyok, mit csinálok, hogy itt kaptam lakást és szeretném, ha lakhatóbb lenne.
A főnök türelmesen végighallgatott, bólogatott, hogy érti, amit mondok.
– Jó! Elvileg nincs akadálya. Holnap reggel benézek. Ha lehet, segítünk. Ismerem a házat. Nem könnyű ott bármit is modernizálni. Még a császárság alatt épült. A hitleráj szelleme tartja össze a falakat.
Jól hallottam, amit mondott? Azt hiszem, jól. Nem baj, ha megcsinálják, kibírom egy kis ideig a mindenütt jelenlévő múlt szellemét. Mert a házak falán, az egykori feliratok minden régi épületen ott vannak. Nem nagyon festették át a hajdani üzletek, kocsmák, falra festett feliratait. Sokan úgy gondolták, hogy erre a kis időre nem érdemes. A mi házunkban is ott lakott még az egykori tulajdonos özvegye, aki köszönni is csak halkan mert, és bármit mondott, mindig a szája elé tette a kezét, hogy mások ne hallják és ne lássák, hogy mit mond.
Régi reflex, ami a hitleri időkből öröklődött. A szomszédom egy igazi vadbarom volt, aki úgy kéthetente elverte a feleségét, hetente legalább egyszer mocsár részegre itta magát, és maximum kéthetente mosakodott, mert olyan izzadságszagú kondenzcsíkot húzott maga után, ha belépett a házba, hogy a negyediken is érezni lehetett. Mindenki tudta, mikor lépett ki a lakása ajtaján. Kicsit félelmetes volt. A szemei folyton forogtak. Olyan plattdeutschot beszélt, hogy egy árva szót nem értettem belőle. Nem mintha sokat beszélgettünk volna, de néha az volt az érzésem, hogy valamit akar tőlem, de mivel látja rajtam, hogy nem értem, inkább rálegyint. Betolakodó, migráns, valami ilyesmit mondhatott magának. Aztán egy este becsengetett az egykori háztulajdonos özvegyével, akit legalább megértettem. Ő volt a tolmács. Meglepődtem a váratlan látogatáson, mit akarnak ezek tőlem?
– Herr Denes! Azért jöttünk, mert bizonyára nem tudja, de akik ebben a házban laknak, azoknak hetente egyszer végig kell takarítaniuk az egész házat. Le kell söpörni és fel kell mosni a lépcsőházat. Már kétszer megcsináltuk maga helyett.
– Bocsánat, de nem tudtam. Eddig nekem senki nem szólt.
– Itt ez a szokás. Bizonyára nem kérdezte. Itt nincs takarító. Mindenkinek ki kell vennie a részét a közös munkából. Van egy beosztás, ami a lépcsőházban ott lóg a falon. Az ingatlankezelő mindenkinek, aki a saját házát takarítja, havi öt márkát fizet.
– Értem. Szóval öt márkát fizetnek egy lépcsőház takarításáért?
– Heti öt márkát! De minden héten ki kell takarítani a házat. Sőt, ha valaki beteg, vagy elutazott, akkor helyette is meg kell csinálni.
Más már nem is hiányzott, gondoltam. Ezeknek én fogom felmosni a sáros koszos lábnyomait? Mikor?
– És mivel kell takarítani? – kérdeztem ártatlan mosollyal.
– Van egy közös vödör, partvis és egy közös felmosórongy a pince lejáratánál. Ott van tisztítószer is. De van az ön számára még egy lehetőség – mondta a ház egykori nagyasszonya, miközben a szomszéd sűrűn bólogatott.
– Várom az ajánlatot. Mi lenne az?
– A maga kedves szomszédja hajlandó átvállalni maga helyett a takarítást, ha maga átadja neki a heti öt márkát.
A szomszéd sűrűbben bólogatott, és dörzsölte a tenyerét. Na, mi lesz, tessék már dönteni…
– És elég szóban, vagy írásban kell ezt rögzíteni? – kérdeztem kicsit megnyugodva.
– Elég szóban is. Én vagyok a tanú – mondta az egykor jobb napokat látott hölgy.
A szomszéd megrázta a kezem, ezzel részéről az üzlet megköttetett. Hiába, élni tudni kell.
Másnap reggel hét órakor dörömbölnek az ajtón. Kimegyek, ki a fene lehet az hajnalok hajnalán? A szemközti műhelyből, a vizesektől jöttek át. A főnök és két szerelő állt az ajtóban. Jöttek felmérni a terepet. Az egyik lement a pincébe, a másik a konyha padlózatán egy kalapáccsal kopogott lefelé.
– Mit szeretne, mondja el, aztán én elmondom, hogy mit tudunk tenni – mondta a most is elegáns nagyfőnök.
– Ha lehetne, szeretném egy kicsit komfortosabbá tenni ezt a lakást. Szeretnék a konyhában egy zuhanyzókabint. Meleg vízzel.
– Az a baj, hogy ez egy régi ház. A csövek elavultak, ha hozzáérünk, félő, hogy az egész leomlik. De megértem, amit lehet megteszünk.
A DEFA Stúdió éttermében láttam egy hatalmas mosogatót, ami nem volt sokkal kisebb, mint egy ülőkád.
– Mit mond? Ipari mosogató? Ez egy remek ötlet. Na, azt el tudom képzelni.
– Hol lehet kapni? Én megveszem.
– Nem kell, azt mi intézzük. A kérdés az, hogy innen hogyan tudjuk levezetni a vizet?
Át kell fúrni a födémet, az biztos, de mi van alattunk?
– Főnök! – jött fel az egyik szerelő a pincéből –, megoldható! Nem kell senkitől engedélyt kérni, mert az ő pincerésze van alattunk. Átfúrjuk a padozatot, és lent a lefolyócsövet és csak illeszteni kell. Az nem nagy ügy.
– A kérdés, hogy egy nagyobb villanybojler elég lesz-e? A mosogató csaptelepét átalakítjuk, az megy a zuhanyozóba is.
A főnök mindent leírt egy füzetbe. Megvakarta a fejét.
– Ha már itt tartunk, akkor a mosogatót is ki kellene cserélni egy rendesebbre, mert ez legalább ötven éves. Holnapután el is kezdenénk a munkát, ha magának megfelel.
– Ez több mint mesés. Hihetetlen. Nekem mit kell tennem?
– Magának? Semmit. Majd aláírja a számlát. A helyi lakáskarbantartó pedig kifizeti a cehhet. De, ha lehet, ne nagyon mesélje el ezt senkinek. Tudja, az emberek itt nagyon irigyek.
– Azt mondja, hogy akinek egy ipari mosogatóval több van, az már egy felsőbb kaszt?
– Nagyon pontosan látja. Itt ma így mennek a dolgok.
– De mégis, mennyivel tartozom, ha elkészül? – kérdeztem a főnököt, a lehető legrosszabbra felkészülve.
– Mondtam már, semmivel. Mi így támogatjuk a művészetet és a művészeket. A külföldieket meg különösen. Érezzék jól magukat, ha itt vannak. Ez is Németország. Ha elkészül, megiszunk egy sört a szemközti kocsmában.
A kőmetszés
Az agg a járókával
Jelen írás részben tudománytörténeti tárgyú (egy mintafeladat angolszász nyelvterületen való páratlan sikerére utal), részben pedig ízelítőt ad a gasztronómia műnyelvéből, illetve a magyar nyelvjárási szókincs néhány apró részletét jellemzi.
Az anyagi kultúra tárgyait, artefaktumait jelölő szavak viselkedésének, jelentésének vizsgálatában is gyakran az élenjáró amerikai nyelvészet eredményei segítenek. Az addig elsősorban szociolingvistaként és a nyelvi változások szakértőjeként ismert amerikai William Labov híressé vált kísérleteiben arra keresett választ, hogy angol anyanyelvű adatközlői miként kategorizálják a csészeszerű tárgyakat (1973). Az eredmények azt mutatták, hogy nincs éles határ cup ‘csésze, pohár, serleg’ és bowl ‘tál, csésze’ között, a mug ‘csésze, korsó’ pedig többnyire a cup egyik fajtája. Van ugyan meghatározott eset, amikor egy tárgy egyértelműen cup vagy bowl, de létezik egy átmeneti zóna, ahol a kérdéses tárgy éppúgy lehet cup, mint bowl. Ráadásul ez az átmeneti zóna kontextusonként változhat. Étel kontextusában a csészék inkább, mint bowl, kávé vagy tea kontextusában inkább, mint cup kategorizálódnak. Virág kontextusában azok a tárgyak, amelyeket egyébként cupnak vagy glassnak neveznek meg, a vase ‘váza’ nevet kapják. Mindenesetre a csészeszerű tárgyak kategorizálását többféle körülmény szabályozza: alak, anyag, minek a fogyasztására szolgál, kiegészíti-e tányérka, csészealj stb.
Digresszió a glass kapcsán, de a lexikai tipológia szempontjából érdekes, hogy a magyar üveg anyagnév jelentése mellett poliszémiával ‘palack’ jelentésű; hasonló a román sticlă ‘üveg; palack’; ugyanez a helyzet több keleti nyelvben (például perzsa šiše, talis šišə, oszét avg, avgä, gagauz, haladzs šišä, csuvas kĕlenče, mongol šil[en] ‘üveg; palack’). Több európai nyelvben az ‘üveg’ jelentésű szavak azonban poliszémiával ‘pohár’ jelentésűek (angol és norvég glass, holland, dán és svéd glas, német Glas, ír gloine, walesi gwydr, finn lasi, észt klaas, francia verre, albán qelq). Az „európai” és a „keleti” poliszémiatípus különbsége, az oszét párhuzam arra is utalhat, hogy a magyar üveg szó az alánból ‘üveg (mint anyag); palack’ poliszémiával átvétel, s háttere már fejlett, keleti eredetű, honfoglaláskori üvegművesség lehetett (TESz. 3: 1058–59, EtSzt. 890).
Labov megfigyeléseit Charles J. Fillmore a keretszemantika megalapozásakor hasznosította (1975: 128), s rájuk amerikai szemantikusok (Lehrer 1974: 82–87, Miller–Johnson-Laird 1976: 226–7, 229, Jackendoff 1983: 85–86, 137, 254), angol szószemantikusok (Leech 1981: 119–120, Aitchison 1987: 46–47, Cruse 2000: 131), kognitív nyelvészek (Taylor 1989: 40–41), az ausztrál „természetes szemantikai metanyelv” (Natural Semantic Metalanguage, NSM) elméletének képviselői (Wierzbicka 1996: 162, Goddard 1998: 226–237), a gradience (nyelvi fokozatosság, lépcsőzetesség) kutatói (Aarts 2007: 69–70) mind elméleti igénnyel reflektáltak, s kísérleteinek rövid, de tanulságos ismertetése nem hiányzik a magyar jelentéstani szakirodalomból sem (Kiefer 1989: 262, 2007: 92–93). Jelentős részben Labov tanulmányára alapozva fejtette ki Kiefer Ferenc, hogy az anyagi kultúra tárgyait jelölő szavakat – a színnevekhez hasonlóan – referenciális homályosság (angolul vagueness) és centralitás (tipikalitás) jellemzi, s leírásuk a kognitív szemantika (részben a prototípuselmélet) feladata (2007: 108–110).
Labov megfigyelései, melyek a 20. század utolsó harmadának szemantikájában a prototípuselméletet kiegészítve különös jelentőséget nyertek, jól egyeztethetők magyar példákkal is. A szószemantikában szokás hol az onomasziológiai, hol a szemasziológiai nézőpont helyes voltát hangsúlyozni. Az egyik szemlélet szerint az a lényeges, hogy a dolgoknak nevük van, a másik szerint az, hogy a szavaknak jelentésük van. A Petőfi-tál esetében onomasziológiai, a szilke szó bemutatásakor szemasziológiai példával élek. Ugyanis a magyarban is koronként, nyelvjárásonként, a tárgy anyagát, alakját és funkcióját specifikáló kontextusonként változóan dől el, hogy mi számít tálnak, csészének, szilkének.
A Labov tanulmányából leszűrt tanulságok alapján frappáns ábrát szerkesztettek, amely egy ötfokozatú, balról jobbra egyre laposodó tárgyakat ábrázoló, egyenes vonalú kontinuumot mutat be a magas vase és a lapos bowl között (Miller–Johnson-Laird 1976: 226, Aitchison 1987: 47; közli még Kiefer 2007: 93). Ahogy a tárgyak kontinuumot alkotnak, úgy az elnevezések is. Ugyanazon dolog megnevezésére több, ebben a vonatkozásban kontinuumot alkotó szó szolgálhat. Másféle kontinuum húzódik egy szó különböző, de összefüggő jelentései között. Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy ugyanaz az objektum hol a tál, hol a csésze nevet kapja, mivel mindkét szó prototipikus jelöltjétől eltér, s előfordulhat, hogy ugyanaz a név, például a nyelvjárási szilke, egyaránt szerepel ‘levesestál’, ‘bögre’ és ‘fazék’ jelentéssel.
Az angolban az alá- és fölérendeltségi viszonyaikat tekintve legalább három-, inkább négyszintű hierarchiába sorolódik a cup és a bowl: tableware ‘konyhai eszköz’ > (vessel ‘edény’ >) crockery ‘(tálaló) edény (tipikusan cserépből)’ > cup, bowl, az evőeszközneveket már négyszintű hierarchia jellemzi, de kicsit bizonytalan a besorolás (Cruse 2000: 181, saját nyelvérzékére alapozva). A magyar szószemantikai szakirodalomban Kiefer Ferenc említette a fölérendelt fogalmakat jelölő hiperonimák és az alárendelt fogalmakat jelölő hiponimák implikációval is jellemezhető viszonyát (2007: 181). A mai magyar köznyelvben a konyhai eszközöknek külön szóval való megnevezésére három- vagy négy-, legfeljebb ötszintes, a magasabb szinteken már bizonytalan hierarchia jellemző: tárgy > (eszköz >) edény > fazék, tárgy > (eszköz >) evőeszköz > kanál > kávéskanál.
Az edény ‘szilárd anyagú üreges tárgy’, általában a háztartásban szükséges kisméretű főző, tartó és tálaló tárgyak közös neve, s jellegzetes funkcióik és anyagaik vannak. A nyelvjárási edény szó további jelentései: ‘szekér; csónak, ladik; szekrény’ (MTsz. 1: 454, ÚMTsz. 2: 13, NMTSz. 202). Érdekesség, hogy az angol vessel szintén ‘edény, hajó, csónak’. A tulajdonképpeni edényfajták nagy része a magyar népi hagyományban cserépből készült (fazék, lábas, kancsó, korsó, bögre, tál, tányér, szilke stb.), ezek egy részét fémedények szorították ki. Különböző nyelvekben a nyelvközösség anyagi kultúráját is tükrözve, különböző módon lexikalizálódnak az edényféleségek. Példa erre a sajátos poliszémiát mutató francia pot (‘edény; fazék; bögre; üveg; csésze, korsó; kancsó; virágcserép’) és az ugyancsak francia bol ‘fületlen ivóedény’, amelyből kávét, kakaót, teát isznak, levest esznek, s nagyjából a füles (egyfülű) magyar bögre megfelelője. A latin edényelnevezések rendszerében a scutella jelentése ‘csésze, tál’ volt. A továbbiakban néhány magyar tálaló edényféleség elnevezését (csésze, tál, szilke) tárgyalom.
Van egy érdekes, cserépből készített Petőfi-relikvia, az úgynevezett „kiskunfélegyházi Petőfi-tál” (mérete alapján legfeljebb „tálacska”, leginkább „öblös tányérocska”), amely 1757-ben készült, s a kiskunfélegyházi Varga család birtokában volt. Ebből evett a gyermek Petőfi Sándor sokszor kocsonyát a kis Varga Erzsébettel, ám csak fénykép és visszaemlékezés maradt róla, gyűjteménybe nem került. Mindenesetre az 1890-es években Varga Erzsébet a kétajtós szekrényből előkerült, agyagból készült, fehér mázas, két tulipánnal díszített tálat úgy emlegette: csésze (Kalla–Ratzky 1997: 47). Ez a megnevezés azért is érdekes, mert a későbbi nyelvhasználattal is egyezően emlegették és a Petőfi Irodalmi Múzeumban el is helyezték az ugyancsak Petőfi-ereklyének számító feketekávés csészéket, csészealjjal, amelyek Arany Jánosék tulajdonában voltak, s amelyekből Petőfi is ivott (Kalla–Ratzky 1997: 91–2). A Petőfi-tál megnevezésekor az is kritérium lehetett, hogy ételt (és nem italt, például kávét) fogyasztottak belőle, s talán az is, hogy egyszerre többen használták (Petőfi és Varga Erzsébet).
A köznyelvben a csésze és a tál szavak jelentései viszonylag jól elkülönülnek, a gasztronómiai műnyelvben pedig több csésze- és tálféleséget különböztetnek meg. (Az alábbi meghatározásoknál elsősorban az 1980-as évek igényes vendéglátóipari gyakorlatát vettem alapul.) A csésze ‘folyadékok (reggeli italok, levesek) fogyasztására szolgáló, egy vagy két fülű ivóedény’. Így van teás-, tejeskávés, csokoládés, (olykor fedővel ellátott) feketéscsésze, valamint erőleves-csésze. A vendéglátásban szoros tartozékuk a talpazatuk méretének megfelelő csészealj. Fül nélküli az egy adagos habcsésze.
A tál ‘az ételek felszolgálásához, kerámiából, fémből vagy tűzálló üvegből készült edényzet’. Ismertebb fajtái: az öblös leveses tál (levestopf vagy topf, < német Topf ‘fazék’), a kerek és mély főzelékestál, illetve a timbál, a hal formájához igazodó, keskeny, hosszúkás halastál, az ovális vagy szögletes sültestál (pecsenyéstál, azaz pecsenye tálalására való lapos tál), végül a tészták, kivételes esetekben egyes elő- és húsételek tálalására szolgáló kerektál. A mártások részére speciális, talpas mártáscsésze (a tálak közé sorolt csészeféleség) használatos. A rostonsültek, valamint a sajtok gyakran fatálon kerülnek az asztalra. A hideg ételek, saláták, befőttek, édességek részére lapos vagy mély üvegtálak a legalkalmasabbak. A speciális tálak közül említésre méltó az üvegbetétekkel ellátott, avagy finomkerámia esetén részekre osztott ízelítős tál, az osztrigás és a kaviáros tál, az osztott sültes- és köretestál, valamint a süteményes és gyümölcsös állványok, a kerek vagy ovális gyümölcsöstálak.
Az úgynevezett római tál vagy römertopf (< német) ‘párolt étel elkészítésére való fedett agyag-, pontosabban cserépedény’. Használat előtt vízben kell áztatni. Mázatlan változatában csak zsír nélküli sütés ajánlott, a mázasban már zsíros étel is készíthető. Az ételek minimális folyadékkal és zsiradékkal készíthetők, így a nyersanyagok jellege jobban megőrződik. Magyarországon az 1980-as években még – hazai készítési helyéről (Sárospatak) – mint pataki tál volt ismert, római tál elnevezése az 1990-es évektől terjedt el.
Az említett timbál (< francia timbale ‘üstdob; fémpohár, serleg; sütőforma; pástétom’) ‘fül nélküli, egy- vagy kétfüles, főleg a vendéglátóiparban használatos, főzelékek és köretek tálalására szolgáló fémtál’, de poliszémiával egyben ‘meleg pástétomféleség’ is (más néven nagy tésztakosár vagy régiesen serlegkosár).
A francia casserole ‘nyeles, mély serpenyő’, s az ebben (franciául en casserole) készülő ételek esetében a húst és a különböző adalékanyagokat egyszerre teszik az edénybe, lefedve párolják és az edényben is tálalják fel az ételt. A casserole inetimologikus -t betoldásával, német nyelvjárásokból (kastról) elterjedve kasztrol néven szerte Közép-Európában használatos edényféleség, gyakran egyszerűen lábos (TESz. 2: 403). A magyar nyelvjárási kasztrol (sok alakváltozattal: kasztron, kaszron stb.) elsősorban ‘nagyméretű, leginkább vasból készült lábas vagy fazék’ (MTsz. 1: 1068, ÚMTSz. 3: 142–3, NMTSz. 424), de meghatározott kontextusban, valószínűleg főzőedényből történő tálaláskor lehetett még – mint alább említem – ‘(leveses)tál’ értelmezése is.
A tál kapcsán ugyancsak külön említést érdemel az egyik funkcióját évszázadokkal ezelőtt elvevő, évszázadok óta közönséges tányér ‘széles peremű, kerek, homorú, a tálnál laposabb és kisebb, evéshez való edény’. A szervírozás a vendéglátásban az ételeknek valahonnan, általában a tálból tányérra történő tálalása, s az étkezés során a fogásokat külön tányérokra szolgálják fel. (A közvetlenül a főzőedényből tányérra tálalás a vendéglátásban nem szokás.) A közös tálalóedényből való étkezést felváltva az egyéni tányérok használata a reneszánsz Itáliából terjedt el, s először csak az elit kultúrában. Ennek megfelelően a magyar tányér szó, de még például a német Teller is olasz eredetű (TESz. 3: 842, EtSzt. 826). A tányérnak is több típusa van, és tulajdonképpen a csészealj is tányér (tányérka). Ami a tányér kiiktatását illeti, a 19. században, Petőfi korában még szokásos lehetett, különösen gyermekek körében a közvetlenül tálból való étkezés.
A szilke majdnem az egész nyelvterületen elterjedt (de csak 1780-tól adatolt, TESz. 3: 754) népnyelvi szó: ‘széles szájú, öblös, füles, jellegzetesen ételhordásra használt cserépedény’. Ezen, prototípusra utaló jelentésen kívül – többek között – még ‘levesestál’ jelentése is lehet. A Magyar Nyelvjárások Atlaszában, a 20. század közepe e nagyméretű, tájszókat is felmérő vállalkozásában a 249. kérdés (Mi az, amiben a levest az asztalra teszik?) a tál megnevezéseire kérdezett rá, s a válaszok: kaszron, kasztron, levesestál, levestál, nagytál, szélke, szilke (Kiss–Bató 2012: 139). A szilke a néprajzi szaknyelvben egy meghatározott, kívül és belül mázas cserépedényt jelöl, s tájnyelvi megfelelői rátó, röstölő, rötyke és sirány (István 1982). A nyelvjárási szilke szónak Szinnyei József tájszótárában meglehetősen tágan értelmezett jelentését adta meg: ‘különféle nagyságú és alakú (legtöbbnyire cserép-) edény (fazék, köcsög, csupor, bögre, csésze, kis lábas)’ (MTsz. 2: 561). Ugyancsak tágan értelmezi a szilke szót, és ugyancsak több forrást használ legújabb átfogó tájszótárunk: ‘különféle háztartási célokra használt, különböző méretű és alakú, oldalán kiöblösödő, gömbölyded, hasas cserépedény, amelyben általában ételt tartanak’ (NMTSz. 863). Az Új Magyar Tájszótár nemcsak általános jelentést ad meg, hanem – különböző nyelvjárásokat és talán különböző kontextusokat reprezentálva – olyan külön meghatározásokat is, mint ‘cserépedény’, ‘köcsög’, ‘fazék’, ‘cseréplábas’, ‘bögre’, ‘kancsó’ (ÚMTsz. 5: 167–8).
Külön megemlíthető, hogy a fazekasságáról nevezetes Tasnádon (a Szilágyság és az Érmellék találkozásánál, ma Románia) a szilke ‘ételhordó’. Bura László és Vass Márton leírása szerint: „Különböző méretekben készült. A tejescsuporhoz hasonló, de annál sokkal jobban kiöblösödő, majd (feljebb) hirtelen összeszűkülő edény. Kívül-belül sárgásbarna mázzal vonták be, de volt kívül fehér, fekete vagy kék alapszínű is. Díszítő elemei: egyenes és hullámos vonalak, valamint fenyő és virágmotívumok. Kasornyába tették és úgy hordták benne az ételt a határon dolgozók számára” (Bura–Vass 1991: 22). Kiegészítésképpen megjegyezhető, hogy a tejescsupor itt is hosszúkás formájú, oldalt egy füllel (Bura–Vass 1991: 22).
Ami a megverselt szilkét illeti, tárgyköltészetünkből nevezetes Sinka István Kék szilke című négyversszakos verse, amelynek második és negyedik versszaka a következő: „Kaszáltunk ott páran / vacsorát is ettünk – / a kis kék szilke is / eltünt, akkor eltünt. // A kis kék szilke meg / száz darabra törött / s emlékek sírnak a / cserepei között” (Linka, szerk., 1987: 88–89).
A szilke kimondottan tájnyelvi megfelelői közül megemlíthető a palóc sirány, tárgytörténetileg ugyancsak szerteágazó jelentésekkel: ‘bögre, csupor, (cserép)fazék’ (MTsz. 2: 402, ÚMTsz. 4: 905, NMTSz. 808). Mind a szilke, mind a sirány esetében általában a szavak használatát szabályozó kritériumok közé tartozik, hogy jelöltjeik cserépből készüljenek; a csupor viszont már nemcsak ‘mázas cserépedény, bögre, fazék’, hanem lehet kimondottan ‘bádogbögre’ is (a Magyar Nyelvjárások Atlaszának 251. kérdése, Kiss–Bató 2012: 31, NMTSz. 170).
Labov megfigyelései végső soron hasznos kiegészítések az ugyancsak az 1970-es évektől szokásos prototípuselmélethez (erről például Taylor 1989, magyarul Kicsi 2007: 11–18, Kiefer 2007: 91–120). Mindkét tárgyalt, szélsőséges eset (a Petőfi-tál és csésze megnevezések egyenértékűsége, a szilke sokféle jelentése) prototípusokra hivatkozva magyarázható. Egyrészt a Petőfi-tál kifejezéssel jelölt tárgy mind a tál, mind a csésze szók prototipikus denotátumától messze esik; másrészt a szilke szó sok, prototipikus jelentésétől merőben eltérő jelentést vett fel.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Aarts, Bas 2007. Syntactic Gradience: The Nature of Grammatical Indeterminacy. Oxford University Press.
Aitchison, Jean 1987. Words in the Mind. An Introduction to the Mental Lexicon. Basil Blackwell, Oxfrod.
Bura László – Vass Márton 1991. A tasnádi fazekasság. ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest.
Cruse, D. Alan 2000. Meaning in Language. An Introduction to Semantics and Pragmatics. Oxford University Press, Oxford.
EtSzt. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Főszerkesztő Zaicz Gábor. Tinta, Budapest 2006.
Fillmore, Charles J. 1975. An alternative to checklist theories of meaning. Proceedings of the First Annual Meeting of the Berkeley Linguistics Society 123–134.
Goddard, Cliff 1998. Semantic Analysis. A Practical Introduction. Oxford University Press, Oxford.
István Erzsébet 1982. szilke. In: Ortutay Gyula, szerk.: Magyar néprajzi lexikon 5.: Szé–Zs. Akadémiai, Budapest 40–41.
Jackendoff, Ray 1983. Semantics and Cognition. The MIT Press, Cambridge, Mass. and London.
Kalla Zsuzsa – Ratzky Rita szerk. 1997. Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest.
Kicsi Sándor András 2007. Szószemantika. Tinta, Budapest.
Kiefer Ferenc 1989. A jelentéskutatás újabb irányzatai. Magyar Nyelv 85/3: 257–271.
Kiefer Ferenc 2007. Jelentéselmélet. Corvina, Budapest 2. kiadás.
Kiss Gábor – Bató Margit 2012. Tájszavak. A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. Tinta, Budapest.
Labov, William 1973. The boundaries of words and their meanings. In: Charles-James N. Bailey – Roger W. Shuy, eds.: New Ways of Analyzing Variation in English. Georgetown University Press, Washington, D. C. 340–373. (Újra megjelent itt: Bas Aarts – David Denison – Evelien Keizer – Gergana Popova, eds.: Fuzzy Grammar. A Reader. Oxford University Press 2004: 67–89.)
Leech, Geoffrey 1981. Semantics. The Study of Meaning. Penguin, Harmondsworth, 2. kiadás
Lehrer, Adrienne 1974. Semantic Fields and Lexical Structure. North-Holland, Amsterdam & London.
Linka Ágnes, szerk. 1987. Sárga ernyő. Versek tárgyakról. Móra, Budapest.
Miller, George A. – Philip N. Johnson-Laird 1976. Language and Perception. Cambridge University Press, Cambridge – London – Melbourne.
MTsz. Szinnyei József: Magyar tájszótár. Hornyánszky, Budapest 1: A–Ny 1893, 2: O–Zs 1901.
NMTSz. Kiss Gábor, szerk.: Nagy magyar tájszótár. Tinta, Budapest 2019.
Taylor, John R. 1989. Linguistic Categorization. Prototypes in Linguistic Theory. Clarendon, Oxford.
TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–4. Főszerkesztő Benkő Loránd. Akadémiai, Budapest 1967–1984.
ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Akadémiai, Budapest 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Wierzbicka, Anna 1996. Semantics. Primes and Universals. Oxford University Press, Oxford – New York.
Superbia – A hiúság
A Bevezetés egyik mondata kitűnően összefoglalja a tanulmány célját. „…az általunk ismert mai modern Közel-Kelet javarészt (de nem kizárólag és minden esetben!) az antanthatalmak első világháború alatti és utáni döntéseinek a származéka.” Vagyis, aki meg akarja érteni a Közel-keleti történések okát és az ellentétek megoldásának esélyeit, annak ismernie kell, hogyan alakultak ki mai államai az Oszmán Birodalom első világháborús veresége nyomán, és milyen érdekek és erők játszottak szerepet az önkényesen meghúzott határok miatt máig fel-fellobbanó konfliktusok kialakulásában. A Közel-Keleten létrejött államok ugyanis – Izrael 1948-as megalakulásának és a Szovjetunió felbomlása nyomán a kaukázusi köztársaságok születésének kivételével –, lényegében az első világháború utáni rendezés során keletkeztek. A rendezés azonban sokféle tekintetben ellenérdekelt hatalmak bonyolult játszmája volt, és bár a hatalmi viszonyok azóta sok tekintetben változtak, az akkor kialakult állami keretek máig meghatározzák a térség viszonyait és történelmét.
A szerző a könyv elején összefoglalja a Közel-Kelet első világháború előtti helyzetét. Ennek leglényegesebb vonása, hogy a közelebbi és távolabbi kisebb és nagyobb hatalmak ugrásra késen álltak az „Európa beteg embere” titulussal emlegetett, önmagát túlélt és lényeges reformokra nem, vagy csak korlátozott mértékben képes Oszmán Birodalom területének megszerzésére. Ennek az „örökségnek” a felosztása már a 19. században megkezdődött, majd a 20. század elején az első Balkán-háborúval folytatódott, de csak a birodalom első világháborúban elszenvedett veresége után kapott igazi lendületet.
A nagyhatalmak már a nyílt területszerző akciók megkezdése előtt jelen voltak a térség gazdasági életében, és ez jórészt meghatározta későbbi politikai törekvéseiket is. A három fő szereplő az egyik oldalon a Brit Birodalom, Franciaország és a cári Oroszország volt. A térségben érdekelt három nagyhatalom mellett a szintén nagyhatalmi álmokat kergető Olaszország, valamint Görögország alkotta az egyik tábort, a másikat pedig a központi hatalmak, azaz a császári Németország, az Oszmán Birodalom, jóval kisebb érdekeltséggel pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária.
Az Oszmán Birodalomban a török népesség többszörösét kitevő arab lakosság élt. Az államot elsősorban a muszlim vallás tartotta össze, de a század elején már bizonyos arab nacionalista mozgalmak is formálódtak, és ez a birodalom egységét gyengítette. Ilyen irányban hatott továbbá, hogy bizonyos területeken nagyszámú, különböző egyházakhoz tartozó keresztény lakosság élt, és már megkezdődött a zsidó bevándorlás is a bibliai területekre, noha ez csak később nyert történelemformáló jelentőséget a térségben.
Miközben a szerző felsorakoztatja a szemben álló erőket, olykor esszészerű betétekben rajzolja meg a nagyhatalmak „keleti” politikájának főbb vonásait, beleértve a szövetségi rendszereken belüli érdekellentéteiket is, különösen Nagy Britannia, Franciaország és a „meleg tengerekre” törekvő cári Oroszország esetében. A másik oldalon Németország és az Oszmán Birodalom kapcsolata sem volt súrlódásmentes. Mint a szerző írja: „a világ gyarmati felosztásába későn bekapcsolódó Németország az Oszmán Birodalomban egyfajta ’zászló nélküli’ gyarmat lehetőségét látta, ahol gazdasági befolyása rohamosan nőtt, behatolásának pedig a vasút lett a legfontosabb eszköze.” A szerző több érvet is felsorol annak bizonyítására, hogy az Oszmán Birodalom hadba lépése – legalábbis részben – Németország befolyásának volt a következménye, bár más okok is közrejátszottak benne, például a cári Oroszország expanziójától való félelem, különösképpen az első Balkán-háborúban elszenvedett vereség után. A birodalom így is hónapokig halogatta a hadba lépést, hiszen politikusai valószínűleg tisztában voltak azzal, hogy csapdahelyzetben vannak: ha veszítenek, az országot feldarabolják, ha pedig győznek, könnyen Németország (fél)gyarmatává válhatnak.
A könyv részletesen ismerteti a több mint négy évig tartó háború lefolyását, bemutatja a harcoló felek helyzetét, a hadseregek erejét, fölszereltségét, harckészségét, a különböző színtereken történt nagyobb összecsapásokat, és azok eredményét. Ismerteti a harcoló országok gazdasági hátterét, a politikai alkudozásokat és a szövetségesek körében is meglévő bizalmatlanságot.
A háború óriási megpróbáltatást hozott az Oszmán Birodalom népeinek is, különösképpen a nem muszlim lakosságnak, amelyet a politikai és katonai vezetők gyakran potenciális ellenségnek tekintettek. Mivel pedig az Oszmán Birodalomban egymás mellett éltek a mohamedán törökök és arabok között görögök, örmények, zsidók, sokszor került sor etnikai villongásokra. Az oszmán hadvezetés ezt a „problémát” tömegek ki- és áttelepítésével próbálta megoldani, ami olykor népirtáshoz, milliók halálához vezetett. Ezekből az atrocitásokból zsákmány reményében a hadsereg hivatásos katonái mellett kivették részüket különböző arab és kurd irreguláris csapatok is.
A szerző bemutatja a különböző területeken vívott szárazföldi és tengeri összecsapásokat, az antant növekvő fölényét, az oszmán állam és a hadsereg fokozatosan súlyosbodó kimerültségét. Az 1917-es oroszországi októberi forradalom után Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból, és ez akár lehetőséget adhatott volna az Oszmán Birodalomnak a túlélésre, de már ugyanúgy nem tudott élni ezzel a lehetőséggel, mint a központi hatalmak az európai frontokon.
A szerző a háború eseményeinek bemutatása közben megrajzolja a részt vevő államok politikai és katonai vezetőinek portréit, céljaikat, lehetőségeiket, tárgyalási pozícióikat. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az antant megnyeri a háborút, a katonák után a politikusok lettek a főszereplők, mivel sokszor egy-egy ügyes politikai húzáson múlt, hogy valamelyik ország milyen eséllyel vehet részt a fegyveres harcok befejezése után az Oszmán Birodalom felosztásában, annak során milyen területeket, illetve pozíciókat tud szerezni.
Az antant oldalán harcoló felek bejelentették igényeiket a feldarabolásra ítélt Oszmán Birodalom területeire, ami olykor éles vitákat robbantott ki a szövetséges hadviselő felek között már az Oszmán Birodalom fegyverletétele előtt is. Anglia mint a térségben legerősebb hatalom, igényt tartott Palesztinára, Mezopotámiára, az egész úgynevezett Termékeny Félhold területére, részben Perzsiára, a moszuli olajmezőkre és más arab és kurd földekre. Franciaország ragaszkodott Libanonhoz és Szíriához, Görögország a részben görögök lakta területekhez, a sokat szenvedett örmények pedig olyan keleti török területeket szerettek volna megkapni, ahol jelentős örmény lakosság élt. Az 1917 októberében bekövetkezett caporettói vereség után a demoralizálódott Olaszország is bejelentette, hogy igényt tart bizonyos területekre a Földközi-tenger keleti medencéjében.
A szerző szinte önálló esszét ír a cionizmus közel-keleti szerepéről, jelentőségéről, a zsidó bevándorlásról, Nagy-Britanniának mint a terület birtokosának a zsidó haza megteremtésében játszott szerepéről. Ekkor még nem önálló államról, hanem angol védnökség alatt álló úgynevezett zsidó nemzeti otthonról volt szó. A háború alatt a palesztinai zsidó és arab lakosság között még nem voltak számottevő etnikai ellentétek, az angolok mindkét felet támogatták, hiszen a háborúban szüksége volt rájuk. Az ellentétek a háború után éleződtek ki. Hasonlóképpen önálló fejezet lehetne a könyvben, amit a szerző Perzsiáról, az országnak a háborús időkben játszott szerepéről, vagy a Kaukázuson túli országokról Grúziáról, Örményországról és Azerbajdzsánról ír.
Az Oszmán Birodalom 1918. október 31-én kapitulált, majd ezt rövidesen követte az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország is. Ezzel a világháború véget ért, de a Közel-Keleten nem hallgattak el a fegyverek. Megkezdődött a tényleges osztozkodás a birodalom maradványain, és ezzel a térség történetének újabb szakaszához érkezett.
A könyv második felében a szerző a fent említett igények realizálásáról ír, amely nem kevésbé mozgalmas, és a történelem iránt érdeklődő olvasó számára sem kevésbé érdekes. A győztes szövetségen belül ekkor még jobban felerősödtek az ellentétek, hiszen mindegyik fél a lehető legnagyobb mértékben részesedni akart a zsákmányból. Nagy-Britannia volt a térségben a legerősebb hatalom, ő rendelkezett a legerősebb haderővel – végső soron az erőviszonyok döntötték el, hogy melyik hatalom milyen pozíciókat tud szerezni, melyik lesz képes érvényesíteni már korábban kinyilvánított szándékait. Így nyilvánvaló volt, hogy Nagy- Britannia szinte minden területet megszerzett, amit akart, beleértve a moszuli olajmezőket is, ami azért volt különösen fontos a számára, mert már a világháború idején, és különösen utána, a motorizáció robbanásszerű fejlődésével egyre jobban nőtt a kőolaj jelentősége. A térségben jóval kisebb katonai erővel jelen lévő Franciaország csak igen nehezen és nem is teljes mértékben tudta érvényesíteni igényét Libanonra és Szíriára, közben többször is diplomáciai konfliktusba sodródott Nagy-Britanniával. Görögország megszállta a Fekete-tenger nyugati partvidékét. Olaszország néhány kisebb területtel volt kénytelen megelégedni. Nagy-Britannia és Franciaország az általuk megszállt területeken bizonyos helyi autonómia érvényesítése mellett alakították ki a pozícióikat, rendszerüket a bennszülött vezető rétegek támogatásával is erősítették.
A Közel-Keleten győztes hatalmak az Egyesült Államokat is szerették volna bevonni a rendezésbe, de az USA távol tartotta magát a beavatkozástól, illetve tevékenysége jórészt segélyek küldésére szorítkozott, ami a nyomorba süllyedt, sok helyen éhhalállal küzdő lakosság számára gyakran a túlélést jelentette.
A győztesek mohósága azonban, amely a törökök által lakott területek nagy részének felosztásához, illetve elcsatolásához vezetett volna, ellenállásra késztette a török nacionalistákat, akik Musztafa Kemál vezetésével fegyveres ellenállást szerveztek. Az ellenállás két irányból fenyegető veszély miatt volt időszerű. Nyugatról a görögök, keletről az örmények tartottak igényt nagyrészt törökök által is lakott területekre. A harcok tovább növelték a lakosság szenvedését, először a görögök űzték el a törököket az általuk elfoglalt területekről, majd, a megerősödött és fölénybe került török csapatok tették ugyanezt a görögökkel.
Bár az októberi forradalom után a bolsevikok fő erőit a lázadó fehérgárdista tábornokok elleni harc kötötte le, a térségbeli eseményektől nem tarthatták távol magukat. Támogatták a kemálisták küzdelmét – részben, ezzel is igyekeztek kitörni a diplomáciai karanténból, amelybe az európai hatalmak szorították őket –, és igyekeztek támogatni a térségben alakuló kommunista pártokat. Az arab országokban azonban proletariátus egyáltalán nem létezett, és az iszlám kizárólagos szellemi környezetében a kommunista eszmék csak igen kis mértékben jelenhettek meg. Csupán a három kaukázusi köztársaságban sikerült némi eredményt elérni, ezek rövidesen csatlakoztak is az 1922 végén megalakult Szovjetunióhoz. Örményország helyzete volt a legkritikusabb, ugyanis tartani lehetett attól, hogy a törökök megtámadják. „Örményország sorsát végül az oroszok és a törökök az örmények nélkül rendezték el, s az orosz ellensúly akadályozta meg Örményország teljes eltűnését, amit a kemálisták minden bizonnyal örömmel láttak volna” írja a szerző.
A háború utáni helyzetben az angolok által megszállt Palesztina sorsa is változott. Erősödött a zsidó bevándorlás, amely kezdetben még nem váltotta ki az arab lakosság ellenállását, amint azonban a bevándorlók egyre nagyobb mértékben vásárolták föl a termőföldeket, az ellentétek kiéleződtek, de a háború után a területet birtokló Nagy-Britannia még képes volt megakadályozni a robbanást.
A Zárszóban Ferwagner Péter Ákos összefoglalja a meglehetősen szétágazó és bonyolult történetet, értelmezi és magyarázza annak indokait, megrázó statisztikákat közöl a térség lakosságának drámai csökkenéséről, amit a háborús dúlások, a népirtások, az éhezés és a járványok okoztak. A békekonferencia nem tudott igazi békét teremteni, a be nem gyógyult sebek évtizedek múlva is felfakadtak, mint például a második világháború utána Palesztinában, de a szerző az 1988-as örmény-azeri konfliktust is ilyen sebnek tekinti.
A könyv végén a szerző diplomáciai iratokat, leveleket, táviratokat ad közre, amelyekben a részt vevő országok politikusai kifejtik véleményüket, vitatkoznak, illetve utasításokat adnak. A mellékletek segítenek megérteni a cselekedetek valóságos célját, hátterét, és bepillantást engednek a nyílt és titkos diplomácia boszorkánykonyhájába. A könyvben sok fotó is látható, melyek bemutatják az események szereplőit, a színhelyeket, a lakosság szenvedéseit, a háború kegyetlenségét. A fotók mellett térképek segítik az olvasót, hogy a hatalmas térségben követni tudja a leírt eseményeket.
Ferwagner Péter Ákos könyvével kapcsolatban nem túlzás monumentalitásról írni. Nemcsak terjedelme miatt (780 oldal), de a vállalkozás tartalmi sokrétűsége és az óriási forrásanyag miatt is. A felhasznált irodalom jegyzéke mintegy ötven oldal. A szerző rendkívüli sokoldalúan mutatja be tárgyát. A könyv nem csupán tiszteletre méltó tudományos munka, a téma iránt érdeklődő laikus olvasó is rengeteg új, érdekes információra és megállapításra találhat benne. (Ferwagner Péter Ákos: A modern Közel-Kelet születése 1914-24., Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Szeged, 2021)
Pruzsinszky Sándor négy ciklusba rendezte Kolduskabát című új kötetének novelláit. Ezek a ciklusok témájukban eltérnek, de mindegyik magán viseli az író jellegzetes stílusának és világszemléletének jegyeit, mind következetesen „pruzsinszkys” írás. Ami a stíluson kívül is általánosan jellemzi őket, az a világ pesszimista szemlélete, nem világfájdalom, inkább lemondó szomorúság. Hősei többnyire „kisemberek”, akik akarnak valamit, no nem világmegváltó dolgot, ami rendszerint nem valósul meg. Külső erő vagy saját gyengeségük, esendőségük a sikertelenség oka.
Érdekes ötlet, hogy a könyv hátsó borítóján a novellák szövegéből kiemelt egy-két mondat olvasható, ezek is szemléletesen igazolják a fenti megállapítást. Íme néhány példa: „Már megszoktam a szégyent, olyan volt, mint valami fényvédő krém, ami kiszűri a veszélyes sugarakat. (Szemesnek áll a világ)” „Kínozta ez a megnevezhetetlen hiány, az elvágyódás a semmi felé. De akárkivel beszélt, mindig úgy érezte: nem beszélt senkivel. (Üvegbuddha)” „Képek peregtek, egy fekete hajú és szemű műlovarnőről, aki őrá – miután egy illuzionistával megszökött – csak a Hold szerelmét hagyta örökül. (Keserű)”
Az első ciklus (Akiket az utca dajkál) a címből is sejthetően a társadalom peremére szorult emberekről szól. A címadó novella magára maradt magányos és sikertelen festője felismeri egy kolduson a saját kidobott kabátját, ez indítja el a cselekményt. Meghívja és megeteti, talán azért, hogy emberi szót halljon, beszélhessen valakivel, de reggel észreveszi, hogy a koldus is magára hagyta.
Minden ciklus címe Akiket-tel kezdődik, mindnek jellegzetes emberek a hősei, bár nem nagyon illik rájuk ez a szó. A második ciklus (Akiket elárult az élet), olyan emberekről szól, akik a társadalmi megítélés alapján nem élnek a társadalom peremén. Az Üvegbuddha főszereplője „B úr”, magas rangú hivatalnok, a vonaton találkozik egy volt egyetemi diáktársával, akire már nem is emlékszik, és aki némileg tolakodó közvetlenséggel felidézi neki diákéveik néhány, számára emlékezetes epizódját. Beszél többek között egy bizonyos Veráról, aki az egyetemi bulin „Úgy vihogott, mint egy kölyökszamár, mikor a fenekét fogdostam… ”, és akit alig tudott lerázni, búcsúzóul pedig egy üvegből készült Buddha szobrot, egyszerű papírnehezéket adott neki. Mivel a magas rangú hivatalnok feleségét is Verának hívják, B. úrban valami határozatlan gyanú ébred, és keresni kezd, amíg felesége fiókjában, hátul a kacatok között rá nem bukkan egy mosolygó kis üveg Buddhára.
A föltámadó múlt, elfeledett titkaival valamilyen módon hatással van a jelenre. Ez okozza a konfliktust ezekben a rövid, csattanóra kihegyezett írásokban.
Történelmi tárgyú elbeszélések olvashatók a harmadik ciklusban, amelynek címe: „Akik a csillagok útját járják.” Ebben megelevenedik a történelem, az Égi fogoly című elbeszélésben Dávid Ferenc, erdélyi reformátor, püspök személyében, aki az öntudat határán viaskodik egykori ellenfeleinek szellemével. Itt is egy váratlan, bár kissé valószínűtlen fordulattal fejeződik be az elbeszélés.
A ciklus másik elbeszélése közvetlenül a szabadságharc leverése utáni komor, nyomasztó időkben játszódik, és az okkal várható letartóztatás elől bujdosó Jókai, illetve az általa felidézett, halott Petőfi a hőse.
Az utolsó ciklus, (Akikben a fény születik) részben szintén valóságos, csak másféle körülmények között élő személyekről szól.
Ők nem menekülők, bujdosók, vagy éppen eszméikért börtönben raboskodó emberek, hanem olyanok, akik látszólag ugyan szabadok, de a körülmények nyomasztó fogságában sínylődnek. Olykor csak kiégve, reménytelenségbe hullva, máskor önpusztító módon lázadva, vagy reménytelen szerelemben szenvedve élik értelmetlennek érzett életüket.
A Nagykörösön tanárkodó Arany János, az Anna-szerelemben vergődő Juhász Gyula, a halálra készülő Ady mellett vannak ebben a ciklusban „ismeretlen” szereplők is, akiknek a sorsa nem kevésbé szomorú és nyomasztó, mint a felsorolt költőké. Ilyen a Húsevő bírósági végrehajtója vagy az Ego, névvel nem említett írója. Ez utóbbi novella némileg eltér a kötet többi írásától. Szerkesztése bonyolultabb, a valóságban és a tudatban játszódó történések segítik a feszültség fenntartását. A váratlan fordulat azonban itt sem hiányzik, a főszereplő gyávasága(?) vagy inkább jó ízlése (?) miatt.
Pruzsinszky Sándor novelláskötete a csalódások könyve, amelyben a remények és az álmok, legyenek bár eszmék, szerelmek vagy bármi más hordozói így vagy úgy, de mindig valósággá hitványulnak. (Pruzsinszky Sándor: Kolduskabát, Hungarovox Kiadó Budapest, 2022)
„Minden embert tisztelni kell… Mert hiszen nem tudjuk, hogy milyen, hogy miért született, hogy mi telik ki tőle… Lehet, hogy a mi boldogságunkra született… A mi nagy hasznunkra… Ezért különösen a gyerekeket kell tisztelni, a kis gyermekeket! A gyermekeknek tér kell! A gyermekek életét ne zavarjátok… Tiszteljétek a gyerekeket!”
(Gábor Andor fordítása)
L. Ritók Nóra könyvének – az elmúlt években megjelent, tematikus cikkgyűjteményének – olvastán ezek a sorok jutottak eszembe Gorkij Éjjeli menedékhelyéből. Nóra könyvét minden gondolkodó, közösségért felelősséget érző polgárnak el kellene olvasnia. De kötelező olvasmány lehetne minden oktatással, neveléssel foglalkozó szakember, minden főállású egyházi dolgozó és minden politikával foglalkozó ember számára is. Ez a könyv nem szépirodalom, nem fikció, nem esszégyűjtemény. Ez a könyv olyan kordokumentum, amely meghatározza a jelenünket és a jövőnket, függetlenül attól, hogy hol és hogyan élünk, hogy van-e érintettségünk, vagy nincs. L. Ritók Nóra könyve a mélyszegénységben élő gyerekek helyzetét, jövőbeni kilátásait járja körül. Kemény és végtelenül pontos diagnózist állít fel, sőt bemutatja a terápia lehetőségeit is. Ez a könyv a lelkiismeret lázadására szólít fel minden jóérzésű embert.
L. Ritók Nóra sorait olvasva úgy tűnik, mintha bizonyos körök számára az önálló gondolkodásra képtelen, tanulatlan alattvalók, hűbéresek, rabszolgák országának megteremtése lenne a cél. Ahol a félelem, a behódolás, az alárendeltség határozza meg a közember szerepét. Mert sokaknak csak a közmunka marad, a gyerekek után járó segély, a fekete munka, a bűnözés, a prostitúció. Ma Magyarországon generációs a szegénység. Generációk úgy nőnek fel, hogy nincsen munkalehetőség, nincs munkahely, ahová naponta elmennek dolgozni. Nincs miből élni, enni, fűteni, ruházkodni, gyógyszert venni és főleg a gyerekeket taníttatni. Felmerül a kérdés, hogy az államilag támogatott reménytelenségből lehetséges-e kitörni? Amikor egy gyereknek otthon semmije nincs, nincs asztal a szobában, nincs egy nyugodt sarok, szekrény, nincs egy fiókja, ahová betehetné a dolgait, nincs semmi, ami személyes, legyen az játék, könyv, cipő, nincs saját ruhája, csak ágyak vannak, ahol az egész család együtt éli az ilyen-olyan életét. Egy ilyen helyzetbe született gyerek hogyan vehetné fel a versenyt azokkal, akik fűtött, összkomfortos lakásból indulnak el az életbe? Felmerül a kérdés, hogyan nőnek fel azok a gyerekek, „akiknek nincsenek álmaik se, mert a nyomor kiöli az álmokat”. Leküzdhetők-e a veleszületett hátrányok itt, Európa közepén, ahol nincs pozitív minta, mert a gyerekek már eleve szegregálva kerülnek be a közoktatásba, ahol folytatódik az esélytelenségek versenyeztetése.
A rendszerváltás után még volt remény, de azóta minden visszacsúszott, mintha semmi nem történt volna. Csak az elnevezések cserélődtek. Maradt a korrupció. A pénzzel megszilárdított hatalomnak sajátos a működése, mert a döntéseket nem a szakmaiság, hanem a pártfegyelem, a személyes haszonszerzés és az önnön meggyőződésben való hit irányítja. „Ha engem szolgálsz, te is jól jársz!” Ha egy hátrányos helyzetű gyerek szempontjából nézzük, akkor a magyar oktatás rendszere megbukott. Az esélyteremtés és kiegyenlítés helyett a különbségek növekedése a jellemző. L. Ritók Nóra felteszi a kérdést: Mégis, hogyan lehet csökkenteni a hátrányt, a lemaradást? Politikai akarat nélkül lehet-e valamit is változtatni a mai helyzeten? Hogy jön össze a szegregáció és a digitális oktatás? Megállítható-e az esélyegyenlőtlenségek fokozódása? Lehetséges-e eredményt elérni a pedagógusképzés megújítása nélkül? Szétválasztható-e az oktatás, a szociális munka, a civilség, a gyerekszegénység, a roma integráció ügye? Változtathatók-e a születéstől meghatározott esélyek és lehetőségek? A szerző fontos gondolatokat fogalmaz meg, az egyházak szerepéről is. Az egyházi iskolák népszerűsége mögött sokszor az az ok rejlik, hogy adott településről a szülők máshová viszik a gyereküket iskolába, ahol kevesebb a hátrányos helyzetű, a plusz pedagógiai munkát igénylő diák. A helyi iskola szegregálódik, a település vezetői nehéz helyzetbe kerülnek. Félnek, hogy előbb-utóbb teljes családok el is költöznek. A szülők úgy érzik, hogy az egyházi iskolában magasabb szintű oktatást kaphatnak, hiszen az állam az egyházi iskolákat sokkal jobban támogatja és finanszírozza. Ma, akik a szegregálódott állami iskolákban tanulnak, alacsonyabb szintű oktatásban részesülnek. Az ott dolgozó pedagógusok eszköztelenek, sokan hamar kiégnek, kevés a speciális szakember, a fejlesztőpedagógus. Ma már sok helyen az állam úgy oldja meg a problémát, hogy képesítés nélküli nevelőkre bízza az oktatást. Elérve, hogy valóban nem hasonlíthatók az adott hely adott feltételei az egyházi iskoláéhoz. Az oktatás területén nincs hosszútávú koncepció, mert a választási struktúra csak négy évre tervez. Az igazi változáshoz minimum húsz évre kellene tervezni a döntéshozóknak. A roma integrációval ma sehol sem lehet szavazatokat szerezni. Az egyház is ellentmondásos helyzetbe került, hiszen nem lehet egyik oldalról a szegényeket segíteni, a vallási nevelést erősíteni, másik oldalról pedig kizárni a nagyon nehéz körülmények között élőket. Az egyházak megerősítése központi kérdés lett a magyar politikában. A valláshoz való viszony azonban nem nagyon változott. Az egyházi iskolák számának növekedésével sem járnak többen templomba, nem lett több hívő. „Vagyis nem az iskola a fontos, hanem a gyülekezetépítés”. Ma sok helyen az egyházi iskolák csak növelik a szegregációt. A kormány szerint az állami és az egyházi rendszer ellátja feladatait. Minek ide a „civil”? – teszik fel a kérdést azok, akik soha közelről nem láttak éhező gyereket, akik soha nem jártak szegregált falusi iskolában. A civilség szitokszó lett, miközben a napi gyakorlat azt mutatja, hogy a „civilnek” ugyan nincsenek eszközök a kezében, de van terepen szerzett tapasztalata és módszertana, amivel igen is tehet a leszakadás ellen. A Minden gyerek számít című könyvből világos útmutatást kapunk, hogyan lehet mégis tenni valamit, ami érdemi változást hozhat. L Ritók Nóra munkáját az állami oktatásban kezdte, majd több mint húsz éve megalapította az Igazgyöngy Alapítványt. Felismerve, hogy a generációs szegénységben élő gyerekek életének megváltoztatásához nem elég az iskola. Esélyteremtő munkába kezdett. Rájött, hogy az oktatás mellett a családgondozás, munkahelyteremtés, közösségfejlesztés, intézményi együttműködés szükséges. E munkáról, a tapasztalatairól folyamatosan publikált, és hiteles képet próbált adni a kudarcokról és a sikerekről is. Felmerül a kérdés: lehet-e elkülöníteni a szakmai munkát a politikától? „Ma Magyarországon nincs szakpolitika, csak pártpolitika.” A könyvében beszédesek az alcímek: szegregáció és oktatás; leszakadóban; egy szelet a szegregáció világából; a nyomor kiöli az álmokat; mi lesz veled Brigitta? milyen a XXI. századi szegénység?; a pedagógusszerepek változása; szociális készségek az iskolában; pedagógiai munka szociális látásmóddal; eszköztelenségtől a kiégésig.
A könyv fontos üzenete, hogy igenis lehet megoldásokat találni. Ilyen a vizuális nevelés mint hátránykompenzáló módszer. A művészeti nevelés segíthet a hátrányos helyzetű gyerekeknek megtalálni önmagukat, megtalálni önbecsülésüket, önkifejezésüket. A gyerekek révén bevonhatók a szülők is, a kis és nagyobb közösségek. Az alkotások erőt és távlatot adnak, sőt munkalehetőséget, megélhetést. Az Igazgyöngy Alapítvány bebizonyította, hogy az integrációt nagyban segítheti a vizuális nevelés. A több évtizede folyó munkáról a szerző így ír: „Amikor elkezdtem, sokkal türelmetlenebb voltam. Nagyon megérintett a gyerekszegénység ténye, és azonnali hatást akartam. Ma már tudom, ezekhez a változásokhoz idő kell. A probléma generációkon át halmozódott fel, generációs léptékekben lehet a megoldásokon dolgozni. Azt is tudom, hogy már az elejétől nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni az összefogásra. Mert a hatások erősítik egymást, ha összehangoljuk azokat.”
L. Ritók Nóra könyvéből mindenki tanulhat, a szerző szakértelme, tapasztalata, tudása garantálja a felvetett kérdések jogosságát, illetve a rájuk adott hiteles választ. (L. Ritók Nóra: Minden gyerek számít, Kocsis Kiadó, Budapest, 2022.)
Jahoda Sándor Hungária körút című verseskötete kapcsán Türjei Zoltán rövid és találó ajánlóját idézem, aki elsősorban merészként és kíméletlenként jellemzi a költő verseit. „A hol sodró lendületű, hol szaggatott dikciójú szövegek kanyargásai közben csak kapkodhatjuk a fejünket jobbra-balra, mintha hullám- vagy szellemvasúton ülnénk, és legjobban tesszük, ha egyszerűen hagyjuk, hogy utat törjenek maguknak. Vagy figyeljük őket, mint a kilőtt nyílvesszők repülési ívét, kíváncsian várva, hol érnek földet, majd meglepődünk, hogy éppen bennünket találnak el. Néha fejen, néha mellkason. A végén lehet, hogy enyhén megszédülve, de az biztos, hogy nem üres kézzel távozunk a Hungária körútról.”
Hogy a kezünkben a nyílvessző csonkja van-e, azt nem tudom, de az észrevétel helyes, hogy a versek „néha fejen, néha mellkason” találnak. Egy művelt, intellektuális szerző minden sorában kortárs, mai szövegeiből áll a könyv – és számos szívenütő költeményben a személyesség, az érzelmi kitárulkozás tétjének is tudatában van Jahoda – és vállalja, hogy megmutatja magát és világát az olvasónak.
„Írva vigad” – írja valahol, valójában a mi csalódott, a rendszerváltó ígéretekben és a képzelt „lemaradások” soha-be-nem-hozásában felnőtt és korán megöregedett középnemzedékünk szomorúsága árad soraiból. „A fogatlan nyomorékok idei bulijába / már engem is meghívtak / még nem döntöttem el megyek-e / igazán megtisztelő meg minden / de sajnos nincs szmokingom” (no szmoking)
Máshol is azt írja, már elmúlt negyvenöt, de csodálkozik, mit keres itt, mi ez „a kerge parti forgatag” (előre). Ebben a zajban próbálunk túlélni, sokszor a szerelmet keresve menedékül, vigaszul. Meglehetősen hétköznapi, csupasz, soráthajlásokkal költőivé tett- olykor viszont meglepően dallamos és ritmusos – írásaiban fel-felbukkan az erotikum. A verslábnál csak a női láb az izgalmasabb, melynek stírölése élettel telíti a lírai ént és a lírai te-t is: „látásom lebegteti létezésed”.
Hétköznapi és mai Jahoda világa – és a középnemzedék – a nemzedékem – költőjét megérintik szuicid gondolatok is, melyeket a közösségi média nyelvén közöl: „nem tudom lájkolni a világot / végleg töröltem / a profilomat” (a komikus hős) A forradalmiság nem divat a mi korosztályunkban, azt már az előttünk járó, közben észrevétlenül elaggott posztmodern nemzedék hamiskásan kinevettette. De van más nevetés is – és Jahoda Sándor talán a hiányérzettől eljut a változás igenléséig, hisz nála egy igazi nevetés ledöntené a szomorúság szobrát, „hát még ha végigsöpörne a világon” (a történelem)
Jahoda bátor és stabil igazságkereső költői karakter. Rövid, éles versei visszatükrözik a mai társadalom problémáit. A globális és a lokális szinten is látja és láttatja ezeket. Üzenet című versében a palackba rejtett üzeneteket az emberiség szórta el, csak az a baj, hogy milliárdnyi palackban: „buborékos vagy mentes”. Ebbe fulladunk bele, miközben lokális szinten figyelemelterelésül a gyűlölködés és uszítás szolgál: „Valaki folyton cseszegeti ki-be- / kapcsolgatja a GYŰLÖLJ! – gombot” (gomb és nyomás).
Inkább sírni vagy inkább nevetni támad kedvünk? Sírva nevettem az inkább című verset olvasva: „Inkább a CSOK, / mint a novicsok.”
Jahoda mester látja, hogy szédelgünk a vég vagy a kezdet felé, egyre furább és egyhangúbb ritmusban, aminek nagy bukfenc lehet a vége. Idézzük teljes egészében a határozott lépések ’90 óta című versét:
jobb
bal
jobb
bal
bal
jobb
jobb
jobb
jobb
Ez több kommentárt nem igényel. Négyéves kormányzati ciklusok – és közben az 1990-es kiskamaszokból szomorú nyomorultakká lettünk. Meg is köszönjük? (Jahoda Sándor Hungária körút, Hungarovox Kiadó, 2022.)
Bistey András új könyvének hátoldalán a következő kritikusi értékelés szerepel: „Bistey legjobb erényeit csillantja meg: a fegyelmezett szerkesztést, az elbeszélés természetességét, a jól pergő, feszes dialógusokat, az emberábrázolás plasztikusságát.” Az íróról szólván, a lényeges pontokat már megragadtuk ezzel az egy, egyébként remekbe szabott és jól jellemző mondattal, és a Bisteyről szóló, egyébként nem túl nagy számú recepció is egyetért eme erényekben.
Bistey neve nem hangzott ismeretlenül számomra, köszönhetően talán annak, hogy egy fél évszázada aktívan publikáló szerzőről van szó, könyvei azonban csak nehezen jutottak el az olvasókhoz. Ebben a fél évszázadban jobbára a kísérletezés és az újítás zászlaját hordozták fennen az irodalomkritika korifeusai, a hagyományos „realista” próza képviselőiről inkább szemérmesen hallgattak. Ebben az új elbeszéléskötetében is a mindennapi Magyarország történetei köszönnek vissza, meglepetés ritkán ér minket, Bistey megbízható és magabiztos mesterségbeli tudással meséli el ezeket. Az emberöltőnyi újságírói múlt visszaköszön a gördülékeny és olvasmányos formán, a stílus valóban „olvasóbarát.” Kíváncsiak vagyunk ezekre a történetekre, a főhősök hamar kiváltják az érdeklődést az olvasóban. Könnyen tudunk azonosulni a hajszolt újságíróval (Reggeltől estig), a biztos üzlettel próbálkozó és a biztos üzlettel is befürdő kisemberrel (Amikor még háziúr voltam), az erőszak elől menekülő lakóval (A szomszéd), vagy a jobb sorsra érdemes, értelmes utcaseprővel (Kézsmárki úr feltámasztása). A kötet legerősebb történetei esendő kisemberekről szólnak, akik legtöbbször a vesztes szerepében találják magukat. De mindezt nem élik meg tragédiaként, magától értetődő természetességgel mesélik el a velük történteket, mintha ezen a tájon mindig is ez lenne az elfogadott. Sajnos, valóban ez, le sem tagadhatnánk…
Bisteyt nem hatják meg a rendszerváltás utáni elit sikertörténetei, amikor gazdag, sikeres emberek jelennek meg, csupán hiszékeny, karikatúraszerű alakokként bukkannak fel, mint a Hollókövy Vajk Csaba igaz története című novellában. A történetben egy szélhámos csalja lépre a meglepően naiv üzletembereket, Erdély visszacsatolásának illuzórikus ígéretével. Elég kiábrándító történet, de ennek ellenpontjaként is ott az Attila koporsói című novella, amely a dolgok és emberek kiismerhetetlenségét közvetíti a hitelesség erejével. A megszállott kutató-történelemtanárról nem tudjuk eldönteni, saját rögeszméjének áldozata-e vagy valóban kihívta maga ellen a sorsot és a nyerészkedő bűnözők figyelmét. Az otromba valóság jeleneteit néhány ironikus felhangú elbeszélés ellensúlyozza. Ilyenek a már említett Hollókövy Vajk Csaba igaz története, a címadó Az arany karperec és A Tanár Úr elbúcsúzik. Ezek a már-már groteszk, mégis életszerű történetek felvidítják az olvasót, hiszen, ha csak a mai társadalmi valóság szociohorrorszerű látleleteiről tudósítana az író, az életkedvünk is elmenne.
De nem így van, az élet sokszínű és ezt Bistey is tudja, ezt a változatos világot közvetíti számunkra, hogy elmerüljünk benne. Bár az író világlátása nem túl optimista: de hát mitől lenne optimista, ha a világ nem olyan irányba mozdul? Véleményem szerint azzal, hogy a mai Magyarországról és a közelmúltunkról olyan üzeneteket küld a külvilág felé, amellyel érvényesen tud beszélni a magyar kisemberekről, már megtette a kötelességét. Más kérdés, hogy ennek nem mindenki örül. A semleges témák kevesebb veszélyt hordoznak magukban. Bisteynek nincs könnyű dolga, amikor az elmúlt fél évszázad krónikásának szerepére vállalkozik, hisz ma a szakma jobban kedveli a hangulatfestő semmitmondókat és a hősies múltat festő romantikusokat. De mindig lesz egy réteg, amely az igazságra szomjazik, s erre a közönségre alapozhat Bistey is. (Bistey András: Az arany karperec, Hungarovox Kiadó, 2022.)
Márai Sándor felesége, Lola naplójának megjelenése régóta várt könyvszenzáció. Figyelembe véve, hogy több irodalomtörténész Márai (egyik) főművének éppen naplósorozatát tartja (az író véleményével egybehangzóan), az olvasók e házastársi „társ-naplót” többnyire azzal a várakozással veszik kézbe, hogy „az író naplója” kiegészítését találják meg benne. És ebben nem is csalódnak. A Lola-napló mindennapi tényrögzítéseivel valóban kiegészíti Márai inkább reflexiókat, gondolatokat, elmélkedéseket tartalmazó naplókönyveit. A Márai-házaspár életviteléről, házaséletéről, anyagi viszonyairól, rokoni és baráti kapcsolatairól, közérzetéről, sőt, Márai könyveinek sorsáról, külföldi megjelenéséről és fogadtatásáról is inkább Lolától, mint férjétől értesülünk. Persze más színvonalon. Nem szépirodalmi nívón. És műveltségileg sem azonos szinten, gyakran vegyes nyelven, olykor nyelvi hibákkal („nem-e”), hibásan írt idegen szavakkal, mondatokkal. Lola könnyű kézzel, felületes impressziók, első benyomások alapján hevenyészett sommás ítélkezései, pálcatörései a „pornográf” Felliniről, a „förtelmes” Pasoliniról, a „vulgáris” Brancatiról, az „érdektelen” (Nobel-díjas) Montaléról, az „idegbajos” Camus-ről, a „fő dilettáns és linkóci” Déry Tiborról, az „olvashatatlan stílusú” Németh Lászlóról stb. mind azt mutatják, hogy irodalmi és esztétikai műveltsége igen messze esett a párjáétól.
Aki hibákat akar keresni, persze bőven talál még. Lola elképesztően babonás volt (álomfejtések, újévi „kabalák” és hasonló gyermeteg hiedelmek rabja), időnként előítéletes (pl. homofób) és néhol érthetetlenül szélsőségesen elfogult, kivált írókkal, közülük is főként emigránsokkal szemben (Cs. Szabó Lászlót lehülyézi, Várady Imrét lemarházza, Borbándi Gyulát a „kommunista maffiához” sorolja etc.), de nem kíméli egynémely rokonait és „barátait” sem (mint Márai fivérét, Radványi Gézát a Valahol Európában világhírű rendezőjét). Általánosító negatívumokat vet papírra az olasz népről és a fekete jogvédőkről. Zavaró gyakorisággal ír intim és viszolyogtató testi bajairól. És még sorolhatnám.
Sokkal rokonszenvesebb a bibliai Rut könyvéből vett idézettel („Mert ahová te mész, megyek én is. Ahol te letelepszel, letelepszem én is. A te néped az én népem, a te Istened az én Istenem.”) alátámasztott tántoríthatatlan, sírig tartó asszonyi hűsége, kitartása a, finoman szólva, nem könnyű természetű Márai Sándor mellett, akit íróként bálványozott, noha nem hallgatta el emberi gyarlóságait, elsősorban „sértődött”-gőgös elzárkózását, embergyűlöletét, emberkerülő magányosságát, szúrós, bántó udvariatlanságait, amelyek lassan teljesen elmagányosították őket, elűzte barátaikat, tisztelőiket, távol tartotta hozzátartozóikat (még nevelt fiúkat, Jánost is). Lola mindvégig hitt Márai zsenialitásában, abban, hogy művei egykor még odahaza tananyagok, kötelező olvasmányok lesznek. És neki lett igaza.
Az írói munka fanatikus kizárólagosságáért Máraiéknak hazátlansággal, otthontalansággal, társtalansággal és emigráns-pszichózissal kellett fizetniük. Nehezen magyarázható módon, noha mindketten anyanyelvi szinten tudtak németül, 1948-ban elhagyni kényszerülve hazájukat (lásd Márai: Föld, föld!), olyan országokba emigráltak, melyeknek nyelvét nem beszélték és sosem tanulták meg rendesen: Olaszországba és az Amerikai Egyesült Államokba. „Miért nem élhetünk »magyarul« vagy »németül« valahol! – panaszolta Lola 1970. X. 2-i naplóbejegyzésében. – Még a francia is otthonosabb!” (Amúgy is régi párizsi éveiket tartotta közös életük csúcspontjának, legboldogabb szakaszának.) Az emigránsléttel gyanakvás, rosszhiszeműség, paranoia járt együtt: még a Szabad Európa Rádiót (Márai egykori munkaadóját), Szolzsenyicint és Lőrincze Lajost is a kommunistákkal való kollaborálással gyanúsították-vádolták meg.
Életpályájuk mégsem volt boldogtalan. És főleg nem terméketlen, figyelembe véve Márai kimagasló életművét, már éltében nemzetközi, halála óta pedig kétségtelenül világirodalmi rangját. És a Betűbe zárva sem lehangoló, kiábrándító diárium. Ellenkezőleg. Az élet ritmusa lüktet benne napról-napra, lapról-lapra. Ezért letehetetlen olvasmány az összesen több mint másfélezer oldalra rugó (az eredeti változathoz, a fennmaradt naplófüzetekhez képest így is felére rövidített szövegű) két naplókötet. Hány irodalmi munkáról mondható ez el? Kevés dolog érdekesebb, izgalmasabb, lenyűgözőbb, mint az emberélet a maga közvetlen alakulásában, tényszerűségében, az emberlélek pőre valóságában, totális feltárulkozásában, az önmagunknak tett vallomás.
A szöveggondozás, a jegyzetelés példás, leszámítva azt a megrázó tapasztalatot, hogy lábjegyzetek világosítják fel az olvasóközönséget arról, ki volt József Attila, Madách, Arany, Goethe, Shakespeare, Dante, Homérosz… Itt tartana a közműveltség? (Márai Ilona: Betűbe zárva. Napló I. 1948–1964, Napló II. 1965–1979, Helikon Kiadó, Budapest, 2022)
A hangjegyes lapok
Démon
Szent Antal megkísértése
Hieronymus Bosch: Keresztelő Szent János
Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése
Hieronymus Bosch: Tondal látomása
Hieronymus Bosch: A madárnász